Kérjük, az itt következô részt (314 sor) ne törölje ki, ha ezt a file-t továbbadja. Köszönjük. ======================================================================== A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár Isten hozta a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárban, a magyarnyelvű keresztény irodalom tárházában! A Könyvtár önkéntesek munkájával mindenki számára elektronikus formában terjeszti Isten Igéjét. A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár bemutatása ------------------------------------------------ Célkitűzés ---------- A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár (PPEK) célja az, hogy mindenki számára hozzáférhetôvé tegye a teljes magyarnyelvű katolikus egyházi, lelki irodalmat elektronikus formában. A lelkipásztori munka támogatása mellett elôsegíti az egyházi kutatómunkát, könyvnyomtatást és az írott, magyar keresztény értékek bemutatását, megôrzését, terjesztését. A könyvállomány mindenki számára ingyenesen rendelkezésre áll az Internet hálózaton keresztül. Egyházi intézményeknek és személyeknek postán is elküldjük a kért anyagot. Állomány -------- Minden szabadon másolható, szerzôi jogvédelem alá nem esô egyházi és vallási vonatkozású kiadvány része lehet a Könyvtárnak: a Szentírás (többféle fordításban), imakönyvek, énekeskönyvek, kódexek, pápai dokumentumok, katekizmusok, liturgikus könyvek, teológiai munkák, szentbeszéd-gyűjtemények, keresztutak, lelkigyakorlatok, himnuszok, imádságok, litániák, istenes versek és elbeszélések, szertartás- könyvek, lexikonok, stb. Irányítás, központ ------------------ Központ: St. Stephen's Magyar R.C. Church 223 Third St., Passaic, NJ 07055, USA (Az Egyesült Államok New Jersey államában levô Szent István Magyar Római Katolikus egyházközség) Levelezés: Felsôvályi Ákos 322 Sylvan Road Bloomfield, NJ, 07003, USA Tel: (973)338-4736 Fax: (973)778-4263 e-mail: felsoval@email.njin.net A Könyvtár használata, a könyvek formája ---------------------------------------- Ebben az elektronikus könyvtárban nincs olvasóterem, hanem a szükséges könyveket ki kell venni (vagyis ,,letölteni''). Letöltés után mindenki a saját számítógépén olvashatja, ill. használhatja fel a szöveget. A hálózaton keresztül böngészni, ill. olvasni drága és lassú. A saját személyi számítógép használata a leggyorsabb és legolcsóbb, a könyv pedig az olvasó birtokában marad. Azoknak, akik nem rendelkeznek Internet-kapcsolattal, postán elküldjük a kért könyveket. Ebbôl a könyvtárból ügy kölcsönözhetünk, hogy nem kell (és nem is lehet) a kikölcsönzött könyveket visszaadni! A Könyvtár a kiadványokat kétféle alakban adja közre: 1. formálatlan szövegként, ami a további feldolgozást (könyvnyomtatás, kutatómunka) teszi lehetôvé szakemberek számára és 2. a Windows operációs rendszer Súgó (,,Help'') programjának keretében, ami a könnyű olvasást és felhasználást teszi lehetôvé mindenki számára (a szövegek -- külön begépelés nélkül -- egy gombnyomással egy szövegszerkesztô programba vihetôk át, ahol azután szabadon alakíthatók). A Könyvtárban található file-ok neve ------------------------------------ Minden kiadvány négyféle file formában található meg a Könyvtárban: text file (formálatlan változat), help file (,,Súgó'' formátum), sűrített text file és sűrített help file. Ezenkívül minden help file-hoz tartozik egy ikon file. Minden file nevének (file name) a két utolsó karaktere a verziószám (01 az elsô változaté, 02 a másodiké, stb). A file nevének kiterjesztése (file extension) mutatja a file típusát: txt: text file, zpt: sűrített text file, hlp: help file, zph: sűrített help file és ico: a Help file-hoz tartozó icon file. Például a Vasárnapi Kalauz című könyv elsô változatának (,,01'') négy formája: VASKAL01.TXT, VASKAL01.HLP, VASKAL01.ZPT, VASKAL01.ZPH; az ikon file pedig: VASKAL01.ICO. A sűrítést a legelterjedtebb sűrítô programmal, a PKZIP/PKUNZIP 2.04 DOS változatával végezzük. A sűrítés nagymértékben csökkenti a file nagyságát, így a letöltés/továbbítás sokkal gyorsabb, olcsóbb. A file-t használat elôtt a PKUNZIP program segítségével kell visszaállítani eredeti formájába. (Például a "PKUNZIP VASKAL01.ZPH" utasítás visszaállítja az VASKAL01.HLP file-t.) A file-ok felhasználási módjai ------------------------------ Mivel minden művet kétféle formában ad közre a Könyvtár, a következô kétféle felhasználási mód lehetséges. 1. A text file felhasználása Ez a file formálatlanul tartalmazza az anyagot. A felhasználó betöltheti egy szövegszerkesztô programba, és ott saját ízlése, szükséglete szerint formálhatja. Például ha az anyagot ki akarjuk nyomtatni könyv alakban (feltéve, hogy az szabadon publikálható), akkor ebbôl a text file-ból könnyen elô tudjuk állítani a nyomdakész változatot. Vigyázat! A text file minden sora sorvég-karakterrel végzôdik, ezeket elôbb el kell távolítanunk, és csak utána szabad a formálást elkezdenünk. A szövegben a kezdô idézôjelet két egymást követô vesszô, a felsô idôzôjelet két egymást követô aposztrófa és a gondolatjelet két egymást követô elválasztójel képezi (lásd a szöveg formájára vonatkozó megkötéseket késôbb). Az egyes fejezeteket csupa egyenlôségjelbôl álló sorok választják el egymástól. A file eleje ezt az ismertetést tartalmazza a Könyvtárról. Ezt a text file-t felhasználhatjuk szövegelemzésre is, amihez természetesen szükségünk van valamilyen elemzô programra. 2. A,,súgó'' file felhasználása Ez a file formátum igen egyszerű olvasást, felhasználást tesz lehetôvé a Windows operációs rendszerben megszokott ,,súgó'' programok formájában. (Az ajánlott képernyô felbontás VGA.) Az elektronikus könyv legnagyobb elônye az, hogy a szöveg elektronikus formában áll az olvasó rendelkezésére. A ,,Másol'' gombbal a teljes fejezet átvihetô a vágóasztalra [Notepad]) és onnan a szokásos módon: ,,Szerkesztés'' és ,,Másol'' [Edit és Paste] paranccsal bármilyen Windows szövegszerkesztôbe. Ugyanezt érjük el a Ctrl+Ins gombok együttes lenyomásával is. Ha nem akarjuk a teljes szöveget átvinni, akkor használjuk a ,,Szerkesztés'' [Edit] majd a ,,Másol'' [Copy] utasítást a program menüjérôl, minek következtében a fejezet teljes szövege megjelenik egy Másolás párbeszéd-panelban. A kijelölt szövegrészt a ,,Másol'' utasítás a vágóasztalra [Notepad] viszi, és onnan az elôbbiek szerint folytathatjuk a munkát. A programból közvetlenül is nyomtathatunk fejezetenként a ,,File'' és ,,Nyomtat'' [Print] utasítással. A nyomtatott szöveg formája kissé eltérhet a képernyôn láthatótól. A nyomtatott szöveg betűtípusa ,,Arial'', betűmérete 10 pontos. Ha más formátumra, betűtípusra vagy -nagyságra van szükségünk, akkor vigyük elôbb a szöveget a szövegszerkesztô programunkba, ott állítsuk be a kívánt formátumot, és utána nyomtassunk. Ahhoz, hogy a ,,súgó'' file-t használni tudjuk, a következôket kell tennünk (a ,,Vasárnapi kalauz'' című könyvvel mutatjuk be a lépéseket). 1. A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárból töltsük le a VASKAL01.HLP és a VASKAL01.ICO file-okat a saját gépünk ,,C:\PAZMANY'' nevű alkönyvtárába. (A VASKAL01.HLP helyett letölthetjük a sokkal kisebb VASKAL01.ZPH file-t is, de akkor letöltés után ki kell bontanunk a "PKUNZIP VASKAL01" utasítással.) 2. Készítsünk egy programindító ikont. A Programkezelôben kattintsunk elôször a ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű programcsoportra. (Ha az még nincs felállítva, akkor hajtsuk végre a fejezet végén leírt ide vonatkozó utasításokat.) Ezután válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és ,,Program'' utasításokat a menürôl. A párbeszed-panelban a következôket gépeljük be: Megnevezés: Vasárnapi Kalauz Parancssor: WINHELP C:\PAZMANY\VASKAL01.HLP Munkakönyvtár: C:\PAZMANY Ezután kattintsunk az ,,Ikon'' nevű utasításra, és adjuk meg a C:\PAZMANY\VASKAL01.ICO file-t. Ha ezután rákattintunk az így felállított ikonra, a program elindul, és olvashatjuk a könyvet. A ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű programcsoport felállítása: A Programkezelô menüjérôl válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és ,,Programcsoport'' utasítást. A párbeszéd-panelban a következôt gépeljük be: Megnevezés: Pázmány Péter E-Könyvtár Ezután zárjuk be a párbeszéd-panelt. Hogyan lehet a könyvekhez hozzájutni? ------------------------------------- A könyveket bárki elektronikus úton letöltheti a Könyvtárból (lásd a Könyvtár Internet címét) vagy postán megrendelheti (lásd a postai címet). Egyházi intézményeknek és személyeknek ingyen küldjük el a könyveket, mások a rendeléssel együtt 3 dollárt vagy annak megfelelô pénzösszeget küldjenek a lemez- és postaköltség megtérítésére. A Könyvtár használatának jogi kérdései -------------------------------------- Az általános elvek a következôk: 1. A Könyvtár mindenkinek rendelkezésére áll személyes vagy tudományos használatra. Ha a Könyvtár anyagát publikációban használják fel, akkor kérjük az alábbi hivatkozás használatát: ,,A szöveg eredete a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár -- a magyarnyelvű keresztény irodalom tárháza.'' 2. Egyházi intézmények és személyek kereskedelmi célokra is ingyenesen használhatják a Könyvtár anyagát, csak azt kérjük, hogy a kiadványuk elején helyezzék el az elôbbi utalást. A Könyvtár fenntartja magának azt a jogot, hogy eldöntse: ki és mi minôsül egyházi személynek, ill. intézménynek. Kérjük, keresse meg ez ügyben a Könyvtárat. 3. Ha a Könyvtár kiadványait nem egyházi intézmény vagy személy kereskedelmi célokra használja fel, akkor az elôbbi utalás feltüntetésén kívül még kérjük a haszon 20%-át a Könyvtár számára átengedni. A befolyt összeget teljes egészében a Könyvtár céljaira használjuk föl. Elôfordulhat, hogy ezek az elvek bizonyos könyvekre nem vonatkoznak, mert a szerzôi jog nem a Könyvtáré. Az ilyen könyv része az állománynak, lehet olvasni, lelkipásztori munkára felhasználni, de kinyomtatása, -- bármilyan formában --, tilos. Az ilyen jellegű korlátozások minden könyvben külön szerepelnek. (Lásd a könyvek elektronikus változatáról szóló fejezetet!) Hogyan lehet a Könyvtár gyarapodásához hozzájárulni? ---------------------------------------------------- Minden pénzügyi támogatást hálásan köszönünk, és a központi címre kérjük továbbítani. Az anyagi támogatásnál is fontosabb azonban az az önkéntes munka, amellyel állományunkat gyarapíthatjuk. Kérünk mindenkit, akinek a magyar katolikus egyház sorsa és az egyetemes magyar kultúra ügye fontos, hogy lehetôségeinek megfelelôen támogassa a Könyvtár munkáját. A munka egyszerű, bárki, -- aki már használt szövegszerkesztô programot --, részt vehet benne. Hogyan lehet az állomány gyarapításában részt venni? A munka egyszerűen egy-egy könyv szövegének számítógépbe való bevitelét jelenti. Elôször optikai beolvasással (szkennolással), automatikus úton, egy nyers szöveget készítünk, amit aztán az önkénteseknek ki kell javítaniuk. A munka lépései így a következôk: 1. Ellenôrizzük, hogy a kiválasztott könyv szabadon másolható-e (nem esik-e szerzôi jogvédelem alá), vagy meg lehet-e kapni a Könyvtár számára a másolás jogát. Ez ügyben vegyük fel a kapcsolatot a Központtal. 2. Ellenôrizzük, hogy a könyvet még nem kezdte-e el senki begépelni. Ez ügyben is vegyük fel a kapcsolatot a Központtal. A Könyvtár állandóan tájékoztat a begépelés alatt álló munkákról. 3. A könyvet küldjük el a Központnak, ahol optikai beolvasással elkészítik a nyers szöveget. 4. A Központ visszaküldi a nyers szöveget egy számítógépes lemezen a könyvvel együtt. A nyers szöveget tetszôleges szövegszerkesztô- formában lehet kérni. Ha az eredeti kiadvány nem alkalmas optikai beolvasásra (rossz minôség, régies betűtípusok stb. miatt), akkor az önkéntesnek kell a nyers szöveget is begépelnie. 5. Végezzük el a nyers szöveg ellenôrzését és javítását. Ez a munka legidôigényesebb része, és ettôl függ a végleges szöveg helyessége! Kövessük a szöveg formájára vonatkozó megállapodásokat (lásd a következô részt). 6. A kész szöveget küldjük vissza lemezen a Központnak. 7. A Könyvtár ezután elkészíti a kívánt file-formákat és a könyvet behelyezi a Könyvtár állományába. Megkötések a szöveg formájára ----------------------------- Mivel mindenki számára hozzáférhetô módon kell a szövegeket tárolnunk, egyszerűségre törekszünk. Általános szabály az, hogy semmilyen tipográfiai karaktert vagy kódot nem használunk, csak a billentyűzetrôl bevihetô karakterek szerepelhetnek a szövegben. A szöveg készítésekor kérjük a következô megállapodásokat betartani: 1. Margó: 1 hüvelyk (2.54 cm) bal- és jobboldalt. 2. Betűtípus: Arial, 10 pontos. 3. Alsó idézôjel: két vesszô szóköz nélkül, felsô idézôjel: két aposztrófa szóköz nélkül, gondolatjel: két elválasztójel szóköz nélkül, idézôjel idézôjelen belül: aposztrófa (alsó és felsô idézôjelként egyaránt). 4. Tabulátor karakter megengedett (a tabulátorokat fél hüvelyk, azaz 1.27 cm távolságra kell egymástól beállítani). 5. Semmilyan más formálási kód nem megengedett. 6. Lábjegyzet helyett szögletes zárójelbe kerüljenek a hivatkozások száma (pl. [1]), és a hozzátartozó magyarázatok a file legvégén egymás után, mindegyik új sorban kezdve. Érdeklôdés/Javaslat ------------------- A már meglevô állományról, a készülôfélben levô könyvekrôl, az önkéntes munka lehetôségeirôl és a Könyvtár legújabb híreirôl a következô címeken lehet tájékoztatót kapni: 1. levél: St. Stephen's Magyar R.C. Church 223 Third St., Passaic, NJ 07055-7894, USA 2. elektronikus posta (e-mail): felsoval@email.njin.net 3. elektronikus hálózat (World Wide Web): http://www.piar.hu/pazmany Minôség -- állandó javítás -------------------------- A Könyvtár állományának minôségét állandóan javítjuk, újabb és újabb változatokat bocsátunk közre (a file nevének utolsó két karaktere a változat számát jelenti). Kérjük ezért a Könyvtár minden tagját, olvasóját, hogy jelentsen minden felfedezett szöveghibát. A levélben (postai vagy elektronikus levélben egyaránt), közöljük az új, javított sort az ôt megelôzô és követô sorral együtt. Így a szövegkörnyezetben elhelyezve, könnyű lesz a hibát megtalálni és javítani. Miután a file új változata (új verziószámmal) felkerült a Könyvtárba, a régit töröljük. Kérjük, a könyvekkel és a Könyvtár munkájával kapcsolatos észrevételeit, javaslatait, kritikáját közölje velünk! Segítségét hálásan köszönjük. A könyvtár mottója egy szentírási idézet ---------------------------------------- Ha ugyanis az evangéliumot hirdetem, nincs mivel dicsekednem, hiszen ez a kötelességem. Jaj nekem, ha nem hirdetem az evangéliumot! Ha önszántamból teszem, jutalmam lesz, ha nem önszántamból, csak megbízott hivatalnok vagyok. (1Kor 16-17) ======================================================================== ======================================================================== Cserháti Ferenc Hitébresztô A, B, C év ,,NIHIL OBSTAT. DR. JÓZSEF GIANITS CENSOR DELEGATUS, IMPRIMI POTEST. 2940/92. ESZTERGOM, DIE FESTO EXALTATIONIS S. CRUCIS, LÁSZLÓ CARD. PASKAI PRIMAS HUNGARIAE, ARCHIEPISCOPUS ESZTERGOM.'' Tartalomjegyzék ======================================================================== Tartalomjegyzék A könyv elektronikus változata Bevezetô -- Kada Lajos A szerzô elôszava A, B, C év összevontan A év B év C év A szentbeszédek szentírási helyek szerint ======================================================================== ,,A'' év tartalomjegyzéke Bevezetô -- Kada Lajos A szerzô elôszava Adventi idô Advent 1. vasárnapja Legyetek készen -- Mt 24, 44 Advent 2. vasárnapja Teremjétek a bűnbánat méltó gyümölcsét -- Mt 3, 2 Advent 3. vasárnapja Te vagy az eljövendô -- Mt 11, 3 Advent 4. vasárnapja Ô szabadítja meg népét -- Mt 1, 21 Karácsonyi idô Karácsony -- Éjféli mise Ma megszületett a Megváltótok, Krisztus, az Úr -- Lk 2, 11 Karácsony -- Pásztorok miséje Menjünk Betlehembe -- Lk 2, 15 A Szent Család ünnepe József fölkelt, fogta a gyermeket és anyját -- Mt 2, 21 Szűz Mária, Isten anyja ünnepe -- Újév Dicsôítették és magasztalták Istent mindenért -- Lk 2, 20 Karácsony utáni 2. vasárnap A világosság világít a sötétségben -- Jn 1, 5 Urunk megjelenése -- Vízkereszt Bölcsek jöttek napkeletrôl -- Mt 2, 1 Urunk megkeresztelkedése Akiben kedvem telik -- Mt 3, 17 Nagyböjti idô Nagyböjt 1. vasárnapja Uradat, Istenedet imádd és csak neki szolgálj -- Mt 4, 10 Nagyböjt 2. vasárnapja Ôt hallgassátok -- Mt 17, 5 Nagyböjt 3. vasárnapja Aki abból a vízbôl iszik, amelyet én, az nem szomjazik meg soha többé -- Jn 4, 14 Nagyböjt 4. vasárnapja Akik nem látnak, azok lássanak -- Jn 9, 39 Nagyböjt 5. vasárnapja Én vagyok a feltámadás és az élet -- Jn 11, 25 Nagyhét Virágvasárnap Vétkeztem, elárultam az igaz vért -- Mt 27, 4 Nagycsütörtök Amit én tettem, ti is tegyétek meg -- Jn 13, 15 Nagypéntek Engedelmeskedett mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig -- Fil 2, 8 Húsvéti idô Húsvétvasárnap Nem értették az Írást -- Jn 20, 9 Húsvét 2. vasárnapja Boldogok, akik nem látnak, mégis hisznek -- Jn 20, 29 Húsvét 3. vasárnapja Vajon nem ezeket kellett elszenvednie a Messiásnak, hogy bemehessen dicsôségébe? -- Lk 24, 26 Húsvét 4. vasárnapja Azért jöttem, hogy életük legyen és bôségben legyen -- Jn 10, 10 Húsvét 5. vasárnapja Aki hisz bennem, ugyanazokat a tetteket viszi végbe, amelyeket én végbevittem -- Jn 14, 12 Húsvét 6. vasárnapja Vigasztalót ad nektek: az Igazság Lelkét, aki örökké veletek marad -- Jn 14, 15 Urunk mennybemenetele Tegyétek tanítványommá mind a népeket -- Mt 28, 19 Húsvét 7. vasárnapja Én megdicsôültem bennük -- Jn 17, 10 Pünkösdvasárnap Vegyétek a Szentlelket -- Jn 20, 22 Évközi idô Évközi 2. vasárnap Nézzétek, az Isten Báránya! Ô veszi el a világ bűneit. -- Jn 1, 29 Évközi 3. vasárnap Emberek halászává teszlek benneteket -- Mt 4, 19 Évközi 4. vasárnap Boldogok a lélekben szegények -- Mt 5, 3 Évközi 5. vasárnap Ti vagytok a föld sója -- Mt 5, 14 Évközi 6. vasárnap Nem megszüntetni jöttem, hanem tökéletessé tenni -- Mt 5, 17 Évközi 7. vasárnap Szeressétek ellenségeiteket -- Mt 5, 44 Évközi 8. vasárnap Ne aggódjatok életetek miatt -- Mt 6, 25 Évközi 9. vasárnap Aki teljesíti mennyei Atyám akaratát -- Mt 7, 21 Évközi 10. vasárnap Irgalmasságot akarok, nem áldozatot -- Mt 9, 13 Évközi 11. vasárnap Menjetek és hirdessétek: Közel van a mennyek országa -- Mt 10, 7 Évközi 12. vasárnap Ha valaki megvall engem az emberek elôtt, én is megvallom ôt Atyám elôtt -- Mt 10, 37 Évközi 13. vasárnap Aki értem elveszíti életét, megtalálja azt -- Mt 10, 39 Évközi 14. vasárnap Kinyilatkoztattad a kicsinyeknek -- Mt 11, 25 Évközi 15. vasárnap A jó földbe hullott mag -- Mt 13, 23 Évközi 16. vasárnap Hadd nôjön az aratásig mindkettô -- Mt 13, 30 Évközi 17. vasárnap A mennyek országa olyan, mint a földbe rejtett kincs -- Mt 13, 44 Évközi 18. vasárnap Adjatok nekik enni -- Mt 14, 16 Évközi 19. vasárnap Elindult Jézus felé a vizen -- Mt 14, 28 Évközi 20. vasárnap Kiáltozva kérte: Könyörülj rajtam, Uram, Dávid Fia -- Mt 15, 22 Évközi 21. vasárnap Kinek tartják az emberek az Emberfiát? -- Mt 16, 13 Évközi 22. vasárnap Aki követni akar, tagadja meg magát -- Mt 16, 24 Évközi 23. vasárnap Összegyűlnek a nevemben -- Mt 18, 20 Évközi 24. vasárnap Hányszor kell megbocsátanom -- Mt 18, 21 Évközi 25. vasárnap Rossz szemmel nézed, hogy én jó vagyok -- Mt 20, 15 Évközi 26. vasárnap Melyik teljesítette az apa akaratát -- Mt 21, 31 Évközi 27. vasárnap Akik idejében átadják neki a termést -- Mt 21, 41 Évközi 28. vasárnap Gyertek a mennyegzôre -- Mt 22, 4 Évközi 29. vasárnap Adjátok meg a császárnak, ami a császáré -- az Istennek pedig, ami az Istené -- Mt 22, 21 Évközi 30. vasárnap Szeresd felebarátodat, mint saját magadat -- Mt 22, 39 Évközi 31. vasárnap Egy a ti Mesteretek, ti pedig mindnyájan testvérek vagytok -- Mt 23, 8 Évközi 32. vasárnap Virrasszatok tehát, mert nem ismeritek, sem a napot, sem az órát -- Mt 25, 13 Évközi 33. vasárnap A kevésben hű voltál, sokat bízok rád: Menj be urad örömébe -- Mt 25, 23 Évközi 34. vasárnap, Krisztus király vasárnapja Az Emberfia eljön az ô dicsôségében -- Mt 25, 31 ======================================================================== ,,B'' év tartalomjegyzéke Elôszó Adventi idô Advent 1. vasárnapja Vigyázzatok és virrasszatok -- Mk 13, 33 Advent 2. vasárnapja Aki a nyomomba lép, hatalmasabb nálam -- Mk 1, 7 Advent 3. vasárnapja Ki vagy te -- Jn 1, 19 Advent 4. vasárnapja Isten Fiának fogják ôt hívni -- Lk 1, 32 Karácsonyi idô Karácsony -- Éjféli mise Nem kaptak helyet -- Lk 2, 7 Karácsony -- Ünnepi mise Az Ige testté lett, és közöttünk lakott -- Jn 1, 14 A Szent Család ünnepe Eleget tettek az Úr törvényének -- Lk 2, 39 Szűz Mária, Isten anyja ünnepe -- Újév Dicsérték és magasztalták Istent -- Lk 2, 20 Karácsony utáni 2. vasárnap Az Ige az igazi világosság volt, amely a világba jött, hogy megvilágítson minden embert -- Jn 1, 9 Urunk megjelenése -- Vízkereszt Napkeletrôl bölcsek jöttek és tudakolták: Hogy hol van a zsidók újszülött királya -- Mt 2, 2 Urunk megkeresztelkedése Te vagy az én szeretett Fiam -- Mk 1, 11 Nagyböjti idô Nagyböjt 1. vasárnapja Megkísértette a sátán -- Mk 1, 13 Nagyböjt 2. vasárnapja Mester! Olyan jó nekünk itt lennünk -- Mk 9, 5 Nagyböjt 3. vasárnapja Kötelekbôl ostort font, és kikergette mindnyájukat a templomból -- Jn 2, 15 Nagyböjt 4. vasárnapja Ahogy Mózes felemelte a kígyót a pusztában -- Jn 3, 14--15 Nagyböjt 5. vasárnapja Aki szereti életét, elveszíti azt -- Jn 12, 25 Nagyhét Virágvasárnap Irigységbôl adták kezére -- Mk 15, 10 Nagycsütörtök Nektek is meg kell mosnotok egymás lábát -- Jn 13, 14 Nagypéntek Föltekintenek arra, akit keresztülszúrtak -- Jn 19, 37 Húsvéti idô Húsvétvasárnap -- Húsvéti vigília Feltámadt, nincs itt -- Mk 16, 6 Húsvétvasárnap Jézusnak fel kellett támadnia a halálból -- Jn 20, 9 Húsvét 2. vasárnapja Hacsak nem látom kezén a szegek nyomát..., én nem hiszem -- Jn 20, 25 Húsvét 3. vasárnapja Megnyitotta értelmüket, hogy megértsék az Írásokat -- Lk 24, 45 Húsvét 4. vasárnapja Ismerem enyéimet, és enyéim ismernek engem -- Jn 10, 14 Húsvét 5. vasárnapja Aki bennem marad, és én ôbenne, az bô termést hoz -- Jn 15, 5 Húsvét 6. vasárnapja Az én parancsom, hogy szeressétek egymást, amint én szerettelek titeket -- Jn 15, 12 Urunk mennybemenetele Hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek -- Mk 16, 15 Húsvét 7. vasárnapja Egyek legyenek, ahogyan mi -- Jn 17, 11 Pünkösdvasárnap Rájuk lehelt -- Jn 20, 22 Évközi idô Évközi 2. vasárnap Elvitte Jézushoz -- Jn 1, 42 Évközi 3. vasárnap Közel van az Isten országa -- Mk 1, 15 Évközi 4. vasárnap Még a tisztátalan lelkeknek is parancsol és azok engedelmeskednek neki -- Mk 1, 27 Évközi 5. vasárnap Sokakat meggyógyított, akik különbözô bajokban szenvedtek -- Mk 1, 34 Évközi 6. vasárnap Elmúlt a leprája és megtisztult -- Mk 1, 42 Évközi 7. vasárnap Bűneid bocsánatot nyertek -- Mk 2, 9 Évközi 8. vasárnap Majd böjtölnek -- Mk 2, 20 Évközi 9. vasárnap A szombat van az emberért, nem az ember a szombatért -- Mk 2, 27 Évközi 10. vasárnap Az a hír járta ugyanis, hogy megzavarodott -- Mk 3, 21 Évközi 11. vasárnap Példabeszéd nélkül nem szólt -- Mk 4, 34 Évközi 12. vasárnap Miért féltek? Még mindig nincs bennetek hit? -- Mk 4, 40 Évközi 13. vasárnap Leányom, hited meggyógyított téged -- Mk 5, 34 Évközi 14. vasárnap Csodálkozott hitetlenségükön -- Mk 6, 6 Évközi 15. vasárnap Megparancsolta nekik, hogy az útra ne vigyenek semmit -- Mk 6, 8 Évközi 16. vasárnap Pihenjetek egy kicsit -- Mk 6, 31 Évközi 17. vasárnap Látták a csodajeleket -- Jn 6, 2 Évközi 18. vasárnap Én vagyok az Élet Kenyere -- Jn 6, 35 Évközi 19. vasárnap Én vagyok az égbôl alászállott kenyér -- Jn 6, 41 Évközi 20. vasárnap Az a kenyér, amelyet én adok, az én testem a világ életéért -- Jn 6, 51 Évközi 21. vasárnap Szavaim lélek és élet -- Jn 6, 63 Évközi 22. vasárnap Az Isten parancsait nem tartjátok meg, de az emberi hagyományokhoz ragaszkodtok -- Mk 7, 8 Évközi 23. vasárnap Effata, azaz: Nyílj meg -- Mk 7, 34 Évközi 24. vasárnap Aki elveszíti életét értem és az evangéliumért, megmenti azt -- Mk 8, 35 Évközi 25. vasárnap Ha valaki elsô akar lenni, legyen mindenki között az utolsó, és mindenkinek a szolgája -- Mk 9, 35 Évközi 26. vasárnap Ha a kezed megbotránkoztat, vágd le -- Mk 9, 43 Évközi 27. vasárnap Amit tehát Isten egybekötött, azt ember ne válassza szét -- Mk 10, 9 Évközi 28. vasárnap Nehezen jut be a gazdag az Isten országába -- Mk 10, 23 Évközi 29. vasárnap Ha valaki közületek ki akar tűnni, legyen a szolgátok -- Mk 10, 43 Évközi 30. vasárnap A hited megmentett téged -- Mk 10, 52 Évközi 31. vasárnap Melyik az elsô a parancsok közül -- Mk 12, 28b Évközi 32. vasárnap Óvakodjatok az írástudóktól -- Mk 12, 38 Évközi 33. vasárnap Meglátjátok az Emberfiát, amint eljön a felhôkön, nagy hatalommal és dicsôséggel -- Mk 13, 26 Évközi 34. vasárnap, Krisztus király vasárnapja Aki az igazságból való, az hallgat a szavamra -- Jn 18, 37 ======================================================================== ,,C'' év tartalomjegyzéke Elôszó Adventi idô Advent 1. vasárnapja Nézzetek fel, és emeljétek föl fejeteket -- Lk 21, 28 Advent 2. vasárnapja Készítsétek az Úr útját -- Lk 3, 4 Advent 3. vasárnapja Mit tegyünk -- Lk 3, 10 Advent 4. vasárnapja Útnak indult -- Lk 1, 39 Karácsonyi idô Karácsony: Urunk születése Az emberek világossága -- Jn 1, 4 A Szent Család ünnepe Atyám dolgaiban kell fáradoznom -- Lk 2, 49 Szűz Mária, Isten anyja ünnepe -- Újév Lássuk, ami történt, amit az Úr tudtunkra adott -- Lk 2, 15 Karácsony utáni 2. vasárnap Akik befogadták, azoknak hatalmat adott, hogy Isten gyermekei legyenek -- Jn 1, 12 Urunk megjelenése -- Vízkereszt A csillag, amelyet napkeleten láttak, vezette ôket -- Mt 2, 9 Urunk megkeresztelkedése Te vagy az én szeretett Fiam, akiben kedvem telik -- Lk 3, 22 Nagyböjti idô Nagyböjt 1. vasárnapja A pusztába vonult negyven napra. Itt megkísértette a sátán. -- Lk 4, 1--2 Nagyböjt 2. vasárnapja Haláláról beszélgettek, amelyet Jeruzsálemben kell majd elszenvednie -- Lk 9, 31 Nagyböjt 3. vasárnapja Ha nem tartotok bűnbánatot épp úgy elvesztek ti is mindnyájan -- Lk 13, 3 Nagyböjt 4. vasárnapja Atyja már messzirôl meglátta, és megesett rajta a szíve -- Lk 15, 20 Nagyböjt 5. vasárnapja Az vesse rá az elsô követ, aki közületek bűn nélkül van -- Jn 8, 7 Nagyhét Virágvasárnap -- Az Úr szenvedésének vasárnapja Amikor a százados a történteket látta, dicsôítette az Istent -- Lk 23, 47 Nagycsütörtök -- Az utolsó vacsora miséje Ha nem moslak meg, nem lesz semmi közöd hozzám -- Jn 13, 8 Nagypéntek A keresztet ô maga vitte, míg oda nem ért -- Jn 19, 17 Húsvéti idô Húsvétvasárnap -- Urunk feltámadásának ünnepe Látta mindezt és hitt -- Jn 20, 8 Húsvét 2. vasárnapja Az Úr láttára öröm töltötte el a tanítványokat -- Jn 20, 20 Húsvét 3. vasárnapja Tudták, hogy az Úr az -- Jn 21, 12 Húsvét 4. vasárnapja Juhaim hallgatnak szavamra -- Jn 10, 27 Húsvét 5. vasárnapja Amikor az áruló Júdás kiment a terembôl, Jézus beszélni kezdett -- Jn 13, 31 Húsvét 6. vasárnapja Aki szeret engem, megtartja tanításomat -- Jn 14, 23 Urunk menybemenetele Elküldöm nektek Atyám megígért ajándékát -- Lk 24, 49 Húsvét 7. vasárnapja Hogy a szeretet, amellyel engem szeretsz, bennük legyen -- Jn 17, 26 Pünkösdvasárnap Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket -- Jn 20, 21 Évközi idô Évközi 2. vasárnap Ezzel kezdte meg Jézus csodajeleit a galileai Kánában -- Jn 2, 11 Évközi 3. vasárnap Elérkezett az Úr esztendeje -- Lk 4, 19 Évközi 4. vasárnap Egy próféta sem kedves a maga hazájában -- Lk 4, 24 Évközi 5. vasárnap Vessétek ki a hálótokat halfogásra -- Lk 5, 4 Évközi 6. vasárnap Boldogok vagytok ti, szegények, mert tiétek az Isten országa -- Lk 6, 20 Évközi 7. vasárnap Legyetek tehát irgalmasok, amint Atyátok is irgalmas -- Lk 6, 36 Évközi 8. vasárnap A jó ember szívének jó kincsébôl jót hoz elô -- Lk 6, 45 Évközi 9. vasárnap Csak egy szót szólj, és meggyógyul a szolgám -- Lk 7, 7 Évközi 10. vasárnap Isten meglátogatta népét -- Lk 7, 16 Évközi 11. vasárnap Sok bűne bocsánatot nyert, mert nagyon szeretett -- Lk 7, 47 Évközi 12. vasárnap Aki utánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye fel keresztjét mindennap, és úgy kövessen -- Lk 9, 23 Évközi 13. vasárnap Követlek, bárhová mégy -- Lk 9, 57 Évközi 14. vasárnap Menjetek! Úgy küldelek titeket, mint bárányokat a farkasok közé -- Lk 10, 3 Évközi 15. vasárnap Viseld gondját -- Lk 10, 35 Évközi 16. vasárnap Csak egy a szükséges -- Lk 10, 42 Évközi 17. vasárnap Kérjetek és adnak nektek -- Lk 11, 9 Évközi 18. vasárnap Ôrizkedjetek minden kapzsiságtól -- Lk 12, 15 Évközi 19. vasárnap Boldogok a szolgák, akiket uruk megérkezésekor ébren talál -- Lk 12, 37 Évközi 20. vasárnap Azért jöttem, hogy tüzet gyújtsak a földön -- Lk 12, 49 Évközi 21. vasárnap Uram, kevesen vannak, akik üdvözülnek -- Lk 13, 23 Évközi 22. vasárnap Aki magát felmagasztalja, azt megalázzák -- Lk 14, 11 Évközi 23. vasárnap Aki nem hordozza keresztjét, és nem így követ, nem lehet az én tanítványom -- Lk 14, 27 Évközi 24. vasárnap Örüljetek velem -- Lk 15, 9 Évközi 25. vasárnap Nem szolgálhattok Istennek és a mammonnak -- Lk 16, 13 Évközi 26. vasárnap Ô itt vigasztalódik, te pedig odaát gyötrôdöl -- Lk 16, 25 Évközi 27. vasárnap Haszontalan szolgák vagyunk -- Lk 17, 10 Évközi 28. vasárnap Nem akadt más, aki visszajött volna, hogy hálát adjon Istennek, csak ez az idegen -- Lk 17, 18 Évközi 29. vasárnap Szüntelenül kell imádkozni és nem szabad belefáradni -- Lk 18, 1 Évközi 30. vasárnap Aki megalázza magát, azt felmagasztalják -- Lk 18, 14 Évközi 31. vasárnap Az Emberfia azért jött, hogy megkeresse és üdvözítse, ami elveszett -- Lk 19, 10 Évközi 32. vasárnap A halottak feltámadnak -- Lk 20, 37 Évközi 33. vasárnap Állhatatossággal ôrzitek meg lelketeket -- Lk 21, 19 Évközi 34. vasárnap, Krisztus király vasárnapja Ez a zsidók királya -- Lk 23, 38 ======================================================================== A, B C év összevontan Bevezetô -- Kada Lajos A szerzô elôszava Adventi idô A B C Advent 1. vasárnapja A B C Advent 2. vasárnapja A B C Advent 3. vasárnapja A B C Advent 4. vasárnapja Karácsonyi idô A B Karácsony -- Éjféli mise A Karácsony -- Pásztorok miséje C Karácsony -- Ünnepi mise A B C A Szent Család ünnepe A B C Szűz Mária, Isten anyja ünnepe -- Újév A B C Karácsony utáni 2. vasárnap A B C Urunk megjelenése -- Vízkereszt A B C Urunk megkeresztelkedése Nagyböjti idô A B C Nagyböjt 1. vasárnapja A B C Nagyböjt 2. vasárnapja A B C Nagyböjt 3. vasárnapja A B C Nagyböjt 4. vasárnapja A B C Nagyböjt 5. vasárnapja Nagyhét A B C Virágvasárnap A B C Nagycsütörtök A B C Nagypéntek Húsvéti idô B Húsvétvasárnap -- Húsvéti vigília A B C Húsvétvasárnap A B C Húsvét 2. vasárnapja A B C Húsvét 3. vasárnapja A B C Húsvét 4. vasárnapja A B C Húsvét 5. vasárnapja A B C Húsvét 6. vasárnapja A B C Urunk mennybemenetele A B C Húsvét 7. vasárnapja A B C Pünkösdvasárnap Évközi idô A B C Évközi 2. vasárnap A B C Évközi 3. vasárnap A B C Évközi 4. vasárnap A B C Évközi 5. vasárnap A B C Évközi 6. vasárnap A B C Évközi 7. vasárnap A B C Évközi 8. vasárnap A B C Évközi 9. vasárnap A B C Évközi 10. vasárnap A B C Évközi 11. vasárnap A B C Évközi 12. vasárnap A B C Évközi 13. vasárnap A B C Évközi 14. vasárnap A B C Évközi 15. vasárnap A B C Évközi 16. vasárnap A B C Évközi 17. vasárnap A B C Évközi 18. vasárnap A B C Évközi 19. vasárnap A B C Évközi 20. vasárnap A B C Évközi 21. vasárnap A B C Évközi 22. vasárnap A B C Évközi 23. vasárnap A B C Évközi 24. vasárnap A B C Évközi 25. vasárnap A B C Évközi 26. vasárnap A B C Évközi 27. vasárnap A B C Évközi 28. vasárnap A B C Évközi 29. vasárnap A B C Évközi 30. vasárnap A B C Évközi 31. vasárnap A B C Évközi 32. vasárnap A B C Évközi 33. vasárnap A B C Évközi 34. vasárnap, Krisztus király vasárnapja ======================================================================== A szentbeszédek szentírási helyek szerint Szent Máté evangéliuma Mt 1, 21 Ô szabadítja meg népét Mt 2, 1 Bölcsek jöttek napkeletrôl Mt 2, 2 Napkeletrôl bölcsek jöttek és tudakolták: Hogy hol van a zsidók újszülött királya Mt 2, 9 A csillag, amelyet napkeleten láttak, vezette ôket Mt 2, 21 József fölkelt, fogta a gyermeket és anyját Mt 3, 2 Teremjétek a bűnbánat méltó gyümölcsét Mt 3, 17 Akiben kedvem telik Mt 4, 10 Uradat, Istenedet imádd és csak neki szolgálj Mt 4, 19 Emberek halászává teszlek benneteket Mt 5, 3 Boldogok a lélekben szegények Mt 5, 14 Ti vagytok a föld sója Mt 5, 17 Nem megszüntetni jöttem, hanem tökéletessé tenni Mt 5, 44 Szeressétek ellenségeiteket Mt 6, 25 Ne aggódjatok életetek miatt Mt 7, 21 Aki teljesíti mennyei Atyám akaratát Mt 9, 13 Irgalmasságot akarok, nem áldozatot Mt 10, 7 Menjetek és hirdessétek: Közel van a mennyek országa Mt 10, 37 Ha valaki megvall engem az emberek elôtt, én is megvallom ôt Atyám elôtt Mt 10, 39 Aki értem elveszíti életét, megtalálja azt Mt 11, 3 Te vagy az eljövendô Mt 11, 25 Kinyilatkoztattad a kicsinyeknek Mt 13, 23 A jó földbe hullott mag Mt 13, 30 Hadd nôjön az aratásig mindkettô Mt 13, 44 A mennyek országa olyan, mint a földbe rejtett kincs Mt 14, 16 Adjatok nekik enni Mt 14, 28 Elindult Jézus felé a vizen Mt 15, 22 Kiáltozva kérte: Könyörülj rajtam, Uram, Dávid Fia Mt 16, 13 Kinek tartják az emberek az Emberfiát? Mt 16, 24 Aki követni akar, tagadja meg magát Mt 17, 5 Ôt hallgassátok Mt 18, 20 Összegyűlnek a nevemben Mt 18, 21 Hányszor kell megbocsátanom Mt 20, 15 Rossz szemmel nézed, hogy én jó vagyok Mt 21, 31 Melyik teljesítette az apa akaratát Mt 21, 41 Akik idejében átadják neki a termést Mt 22, 4 Gyertek a mennyegzôre Mt 22, 21 Adjátok meg a császárnak, ami a császáré -- az Istennek pedig, ami az Istené Mt 22, 39 Szeresd felebarátodat, mint saját magadat Mt 23, 8 Egy a ti Mesteretek, ti pedig mindnyájan testvérek vagytok Mt 24, 44 Legyetek készen Mt 25, 13 Virrasszatok tehát, mert nem ismeritek, sem a napot, sem az órát Mt 25, 23 A kevésben hű voltál, sokat bízok rád: Menj be urad örömébe Mt 25, 31 Az Emberfia eljön az ô dicsôségében Mt 27, 4 Vétkeztem, elárultam az igaz vért Mt 28, 19 Tegyétek tanítványommá mind a népeket Szent Márk evangéliuma Mk 1, 7 Aki a nyomomba lép, hatalmasabb nálam Mk 1, 11 Te vagy az én szeretett Fiam Mk 1, 13 Megkísértette a sátán Mk 1, 15 Közel van az Isten országa Mk 1, 27 Még a tisztátalan lelkeknek is parancsol és azok engedelmeskednek neki Mk 1, 34 Sokakat meggyógyított, akik különbözô bajokban szenvedtek Mk 1, 42 Elmúlt a leprája és megtisztult Mk 2, 9 Bűneid bocsánatot nyertek Mk 2, 20 Majd böjtölnek Mk 2, 27 A szombat van az emberért, nem az ember a szombatért Mk 3, 21 Az a hír járta ugyanis, hogy megzavarodott Mk 4, 34 Példabeszéd nélkül nem szólt Mk 4, 40 Miért féltek? Még mindig nincs bennetek hit? Mk 5, 34 Leányom, hited meggyógyított téged Mk 6, 6 Csodálkozott hitetlenségükön Mk 6, 8 Megparancsolta nekik, hogy az útra ne vigyenek semmit Mk 6, 31 Pihenjetek egy kicsit Mk 7, 8 Az Isten parancsait nem tartjátok meg, de az emberi hagyományokhoz ragaszkodtok Mk 7, 34 Effata, azaz: Nyílj meg Mk 8, 35 Aki elveszíti életét értem és az evangéliumért, megmenti azt Mk 9, 5 Mester! Olyan jó nekünk itt lennünk Mk 9, 35 Ha valaki elsô akar lenni, legyen mindenki között az utolsó, és mindenkinek a szolgája Mk 9, 43 Ha a kezed megbotránkoztat, vágd le Mk 10, 9 Amit tehát Isten egybekötött, azt ember ne válassza szét Mk 10, 23 Nehezen jut be a gazdag az Isten országába Mk 10, 43 Ha valaki közületek ki akar tűnni, legyen a szolgátok Mk 10, 52 A hited megmentett téged Mk 13, 26 Meglátjátok az Emberfiát, amint eljön a felhôkön, nagy hatalommal és dicsôséggel Mk 12, 28b Melyik az elsô a parancsok közül Mk 12, 38 Óvakodjatok az írástudóktól Mk 13, 33 Vigyázzatok és virrasszatok Mk 15, 10 Irigységbôl adták kezére Mk 16, 6 Feltámadt, nincs itt Mk 16, 15 Hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek Szent Lukács evangéliuma Lk 1, 32 Isten Fiának fogják ôt hívni Lk 1, 39 Útnak indult Lk 2, 7 Nem kaptak helyet Lk 2, 11 Ma megszületett a Megváltótok, Krisztus, az Úr Lk 2, 15 Menjünk Betlehembe Lk 2, 15 Lássuk, ami történt, amit az Úr tudtunkra adott Lk 2, 20 Dicsôítették és magasztalták Istent mindenért Lk 2, 20 Dicsérték és magasztalták Istent Lk 2, 39 Eleget tettek az Úr törvényének Lk 2, 49 Atyám dolgaiban kell fáradoznom Lk 3, 4 Készítsétek az Úr útját Lk 3, 10 Mit tegyünk Lk 3, 22 Te vagy az én szeretett Fiam, akiben kedvem telik Lk 4, 1--2 A pusztába vonult negyven napra. Itt megkísértette a sátán. Lk 4, 19 Elérkezett az Úr esztendeje Lk 4, 24 Egy próféta sem kedves a maga hazájában Lk 5, 4 Vessétek ki a hálótokat halfogásra Lk 6, 20 Boldogok vagytok ti, szegények, mert tiétek az Isten országa Lk 6, 36 Legyetek tehát irgalmasok, amint Atyátok is irgalmas Lk 6, 45 A jó ember szívének jó kincsébôl jót hoz elô Lk 7, 7 Csak egy szót szólj, és meggyógyul a szolgám Lk 7, 16 Isten meglátogatta népét Lk 7, 47 Sok bűne bocsánatot nyert, mert nagyon szeretett Lk 9, 23 Aki utánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye fel keresztjét mindennap, és úgy kövessen Lk 9, 31 Haláláról beszélgettek, amelyet Jeruzsálemben kell majd elszenvednie Lk 9, 57 Követlek, bárhová mégy Lk 10, 3 Menjetek! Úgy küldelek titeket, mint bárányokat a farkasok közé Lk 10, 35 Viseld gondját Lk 10, 42 Csak egy a szükséges Lk 11, 9 Kérjetek és adnak nektek Lk 12, 15 Ôrizkedjetek minden kapzsiságtól Lk 12, 37 Boldogok a szolgák, akiket uruk megérkezésekor ébren talál Lk 12, 49 Azért jöttem, hogy tüzet gyújtsak a földön Lk 13, 3 Ha nem tartotok bűnbánatot épp úgy elvesztek ti is mindnyájan Lk 13, 23 Uram, kevesen vannak, akik üdvözülnek Lk 14, 11 Aki magát felmagasztalja, azt megalázzák Lk 14, 27 Aki nem hordozza keresztjét, és nem így követ, nem lehet az én tanítványom Lk 15, 9 Örüljetek velem Lk 15, 20 Atyja már messzirôl meglátta, és megesett rajta a szíve Lk 16, 13 Nem szolgálhattok Istennek és a mammonnak Lk 16, 25 Ô itt vigasztalódik, te pedig odaát gyötrôdöl Lk 17, 10 Haszontalan szolgák vagyunk Lk 17, 18 Nem akadt más, aki visszajött volna, hogy hálát adjon Istennek, csak ez az idegen Lk 18, 1 Szüntelenül kell imádkozni és nem szabad belefáradni Lk 18, 14 Aki megalázza magát, azt felmagasztalják Lk 19, 10 Az Emberfia azért jött, hogy megkeresse és üdvözítse, ami elveszett Lk 20, 37 A halottak feltámadnak Lk 21, 19 Állhatatossággal ôrzitek meg lelketeket Lk 21, 28 Nézzetek fel, és emeljétek föl fejeteket Lk 23, 38 Ez a zsidók királya Lk 23, 47 Amikor a százados a történteket látta, dicsôítette az Istent Lk 24, 26 Vajon nem ezeket kellett elszenvednie a Messiásnak, hogy bemehessen dicsôségébe? Lk 24, 45 Megnyitotta értelmüket, hogy megértsék az Írásokat Lk 24, 49 Elküldöm nektek Atyám megígért ajándékát Szent János evangéliuma Jn 1, 4 Az emberek világossága Jn 1, 5 A világosság világít a sötétségben Jn 1, 9 Az Ige az igazi világosság volt, amely a világba jött, hogy megvilágítson minden embert Jn 1, 12 Akik befogadták, azoknak hatalmat adott, hogy Isten gyermekei legyenek Jn 1, 14 Az Ige testté lett, és közöttünk lakott Jn 1, 19 Ki vagy te Jn 1, 29 Nézzétek, az Isten Báránya! Ô veszi el a világ bűneit. Jn 1, 42 Elvitte Jézushoz Jn 2, 11 Ezzel kezdte meg Jézus csodajeleit a galileai Kánában Jn 2, 15 Kötelekbôl ostort font, és kikergette mindnyájukat a templomból Jn 3, 14--15 Ahogy Mózes felemelte a kígyót a pusztában Jn 4, 14 Aki abból a vízbôl iszik, amelyet én, az nem szomjazik meg soha többé Jn 6, 2 Látták a csodajeleket Jn 6, 35 Én vagyok az Élet Kenyere Jn 6, 41 Én vagyok az égbôl alászállott kenyér Jn 6, 51 Az a kenyér, amelyet én adok, az én testem a világ életéért Jn 6, 63 Szavaim lélek és élet Jn 8, 7 Az vesse rá az elsô követ, aki közületek bűn nélkül van Jn 9, 39 Akik nem látnak, azok lássanak Jn 10, 10 Azért jöttem, hogy életük legyen és bôségben legyen Jn 10, 14 Ismerem enyéimet, és enyéim ismernek engem Jn 10, 27 Juhaim hallgatnak szavamra Jn 11, 25 Én vagyok a feltámadás és az élet Jn 12, 25 Aki szereti életét, elveszíti azt Jn 13, 8 Ha nem moslak meg, nem lesz semmi közöd hozzám Jn 13, 14 Nektek is meg kell mosnotok egymás lábát Jn 13, 15 Amit én tettem, ti is tegyétek meg Jn 13, 31 Amikor az áruló Júdás kiment a terembôl, Jézus beszélni kezdett Jn 14, 12 Aki hisz bennem, ugyanazokat a tetteket viszi végbe, amelyeket én végbevittem Jn 14, 15 Vigasztalót ad nektek: az Igazság Lelkét, aki örökké veletek marad Jn 14, 23 Aki szeret engem, megtartja tanításomat Jn 15, 5 Aki bennem marad, és én ôbenne, az bô termést hoz Jn 15, 12 Az én parancsom, hogy szeressétek egymást, amint én szerettelek titeket Jn 17, 10 Én megdicsôültem bennük Jn 17, 11 Egyek legyenek, ahogyan mi Jn 17, 26 Hogy a szeretet, amellyel engem szeretsz, bennük legyen Jn 18, 37 Aki az igazságból való, az hallgat a szavamra Jn 19, 17 A keresztet ô maga vitte, míg oda nem ért Jn 19, 37 Föltekintenek arra, akit keresztülszúrtak Jn 20, 8 Látta mindezt és hitt Jn 20, 9 Nem értették az Írást Jn 20, 9 Jézusnak fel kellett támadnia a halálból Jn 20, 20 Az Úr láttára öröm töltötte el a tanítványokat Jn 20, 21 Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket Jn 20, 22 Vegyétek a Szentlelket Jn 20, 22 Rájuk lehelt Jn 20, 25 Hacsak nem látom kezén a szegek nyomát..., én nem hiszem Jn 20, 29 Boldogok, akik nem látnak, mégis hisznek Jn 21, 12 Tudták, hogy az Úr az Szent Pál apostol levele a filippiekhez Fil 2, 8 Engedelmeskedett mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig ======================================================================== A könyv elektronikus változata Ez a program az azonos című háromkötetes mű elektronikus változata. A kötetek 1993-ben jelentek meg a Szent István Társulat kiadásában az ISBN 963 360 646 2 (,,A'' kötet), ISBN 963 360 654 3 (,,B'' kötet) és ISBN 963 360 662 4 (,,C'' kötet) azonosítóval. Az elektronikus kiadás a szerzô és a Szent István Társulat engedélyével készült. A programot lelkipásztori célokra a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár szabályai szerint lehet használni. Minden más szerzôi jog a szerzô és a Szent István Társulat tulajdonában van. ======================================================================== Bevezetô A müncheni magyar katolikus közösség lelkésze, a szatmári egyházmegyéhez tartozó, de már évek óta Németországban működô fiatal és lelkes pap, dr. Cserháti Ferenc adja olvasói kezébe ezt a háromkötetes munkát, amelynek ,,Hitébresztô a szentmise olvasmányok alapján'' címet adta. A három kötet követi a vasárnapi szentmisék olvasmányainak három évre, A, B és C sorozatra való elosztását. A II. Vatikáni Zsinat elsô gyümölcse, amelyet 1963. december 3-án írtak alá VI. Pál pápa és a zsinati atyák, a liturgiáról szóló zsinati konstitúció, melyet latin kezdôszavai után ,,Sacrosanctum Concilium'' néven ismerünk. Maga a tény, hogy idôben ez volt az elsô zsinati okmány, amelyet az atyák szükségesnek tartottak minél elôbb közzétenni, mutatja annak fontosságát és sürgôsségét. A liturgiai megújulás hosszú folyamatának egyik záróköve a kérdéses okmány, amely azonban nem jelenti annak végleges lezárását. A liturgia, az istentisztelet annak minden formájában egy élô valami, amelyet nem lehet megkövesíteni és múzeumi tárgyként vitrinbe rakni. Élô fa az, amely gyümölcseit az évszakok, ebben az esetben a korok változása szerint hozza. A zsinat célja az volt, hogy a híveknek a liturgiában való részvételét mindinkább tudatossá és aktívabbá tegye. Ezt a célt szolgálta a nemzeti nyelveknek a liturgiai szövegekben való szélesebb körű alkalmazása. Ezt a célt szolgálja ugyancsak a szentírási szövegek sokkal nagyobb használata mint azelôtt. Erre vonatkozik a zsinati szöveg: ,,A biblia kincseit hozzáférhetôbbekké kell tenni, hogy Isten igéjének asztala a hívôk számára minél gazdagabban legyen terítve. Olvassák fel tehát a nép elôtt a szentírás fontos részeit, a meghatározott számú év leforgása alatt.'' (51. pont) Sokáig tartott a katolikusok elleni vád, hogy nem ismerik eléggé a szentírást. Ez a vád nem volt egészen alaptalan. Ezen a helyzeten változtatott a zsinati határozat és mi csak a legnagyobb hálával lehetünk iránta, mert valóban lehetôvé tette a szent szövegek nagy részének a liturgiában való használatát és így azok megismerését. A biblia kincseihez való behatolást akarja megkönnyíteni szerzônk, amikor a három évre elosztott vasárnapi szentmisék szövegeihez fűzött gondolatait, homíliáit, elmélkedéseit adja kezünkbe. Ahogy elôszavában maga is jelzi, ,,a szentbeszédek egy világvárosi magyar egyházi közösség szolgálatában születtek, a jóléti társadalom szekularizált környezetében, ahol a legtöbben már rég kiszakadtak az ôsi hagyományok és vallásos gyökerek éltetô talajából, kevés a komoly vallásos ismeret, sok szektás kísértéssel találkozunk és egyáltalán nem természetes, ha valaki vallásos.'' Münchenben él ez a magyar közösség, de nem találunk Magyarországon is hasonló környezetet nagy és kisebb városokban? És nagyobb talán a vallásos ismeret a hazai tájakon, falvakban, tanyákon? És nem fenyeget-e odahaza is a szekták egyre növekvô kísértése? Amit Cserháti atya müncheni magyarjainak mondott szentbeszédeiben, azt nyugodtan elmondhatná a hazai magyar hallgatóknak is, hogy ébressze bennük a hitet. Ott is arra van szükség. Ezzel a prédikációs tevékenységével beállt abba a nagy munkába, amely az egyház mindenkori feladata: hirdetni az Igét, Isten Igéjét, közel hozni az inspirált szent szöveget a kor emberéhez és annak problémáihoz, érthetôvé tenni számára a biblia szavait, képeit, mély tartalmát, alkalmazni annak gazdagságát a mindennapi élet igényeire, kérdéseire. Aki kezébe veszi ezeket a köteteket és veszi magának a fáradságot, hogy elolvassa azokat a szentírási szövegeket, amelyekhez a szerzô gondolatait fűzte, az meggazdagodva teszi majd le az elolvasott oldalakat. Felfedez majd a gondolatokban új utakat a szentírás megértéséhez és kedvet kap a szent könyv további olvasására, az abban való elmélyedésre. Tulajdonképpen ez a mű igazi célja és ez volt a zsinati atyáknak is a szándéka, amikor az Isten Igéjének asztalát gazdagabban akarták a hívôk számára teríteni. Csak a szentírás minél szorgalmasabb és odaadóbb olvasása és különösen az evangéliumokban való elmélyedés adja meg Jézus növekvô ismeretét. Ez pedig azért nélkülözhetetlen, mert csak Jézuson, az Atya tökéletes képmásának ismeretén keresztül juthatunk el az Atya ismeretére, aki -- amint Szent Pál írja Timóteusnak (1 Tim 6, 16) -- megközelíthetetlen fényességben lakik. Ez az ismeret pedig feltétele annak, hogy kialakíthassuk magunkban emberségünk legnagyobb kincsét és méltóságát, a mi istenképségünket, Istenhez való hasonlatosságunkat. Ennek az egész életre szóló nagy feladatnak a megvalósításához minden segítséget örömmel kell köszöntenünk. Ezt igyekszik olvasóinak adni a kötetek szerzôje és ezért hálásak lehetünk neki. Kada Lajos c. érsek apostoli nuncius ======================================================================== A szerzô elôszava Történelmi idôket élünk, a mélyreható és gyors változások korát hazánkban, a Kárpát-medencében és egész Európában. Ezek a változások a magyar egyházat sem hagyják érintetlenül. Magával hozzák az igehirdetés átalakulását, korszerűsítését és alkalmazkodását a változó kor igényeinek és körülményeinek megfelelôen. Az új idôk új helyzetet teremtenek, új kérdéseket vetnek fel és új problémákat szülnek. Az elnyert szabadság óriási érték, ha élni tudunk vele, de a hitélet komoly veszedelme is, ha engedjük, hogy általa eluralkodjék a vallási közömbösség és érdektelenség, az elvilágiasodás. A szabad, demokratikus és pluralista társadalomban a krisztushívôknek egészen más, nem egyszer komolyabb és hitéletre veszélyesebb kihívásokkal kell megküzdeniük mint a korábbi totalitáris rendszerben. Ebben az új helyzetben a krisztushívôk joggal várják a korszerű válaszokat az evangélium fényénél ,,az örök emberi kérdésekre az evilági és túlvilági élet értelmérôl és a kettônek egymással való összefüggésérôl'' (GS 4). Krisztus evangéliuma mindig ugyanaz. Azon nem lehet változtatni. Csak szolgái lehetünk az Igének és sohasem uralkodhatunk fölötte. Nem értelmezhetjük azt kényünk-kedvünk és mindenki szájíze szerint. Az Ige mindannyiunkat egyformán kötelez. Isten Igéje örök és változatlan, mégis történetiséggel rendelkezik. Isten a történelem bizonyos korszakában adta azt tudtunkra, meghatározható történelmi kultúrában és Földünk meghatározható pontján. Mindez rányomta bélyegét. Mégis isteni s örök Ige, amely minden korban képes eligazítani a földi és túlvilági dolgokban. Krisztus evangéliuma mindig korszerű út, igazság és élet, ha rendeltetésének megfelelôen bánunk vele. Ebben a Hitébresztôben az evangéliumi házigazdához hasonlóan megpróbáltam a szentmise olvasmányok ,,A'', ,,B'' és ,,C'' sorozata, fôleg ennek evangéliumi szakaszai alapján és a mai német szakirodalom gondolattárának segítségével ,,újat és régit'' elôhozni (vö. Mt 13, 52) az Úr tanításának kincstárából. Ezek a bevezetôk a szentmise kezdetén és szentbeszédek csak próbálkozások. Nem mintabeszédek, legfeljebb gondolatébresztô vázlatok, indítékok és kifejezések a prédikációra való felkészülés sokszínű munkájához. A szentbeszédek egy világvárosi magyar egyházi közösség szolgálatában születtek, a jóléti társadalom szekularizált környezetében, ahol a legtöbben már rég kiszakadtak az ôsi hagyományok és vallásos gyökerek éltetô talajából, kevés a komoly vallásos ismeret, sok szektás kísértéssel találkozunk és egyáltalán nem természetes, ha valaki vallásos. A beszédek közül néhányat a müncheni Szabad Európa Rádió már közvetített. Cserháti Ferenc ======================================================================== Advent 1. vasárnapja A év Olvasmány: Iz 2, 1--5; Szentlecke: Róm 13, 11--14a; Evangélium: Mt 24, 37--44. Bevezetô a szentmise kezdetén Advent elsô vasárnapja van. Az egyházi év kezdete. Advent az ,,adventus'' latin fônévbôl származik és eljövetelt, megérkezést, bekövetkezést, közeledést jelent. Igei alakja: advenio, - veni, -ventus annyi mint odajön, megérkezik, eljön, közeledik (Györkösy). Az egyházi szóhasználatban az advent elsôsorban a karácsonyt megelôzô négy vasárnapot átívelô idôszakra, az egyházi év kezdetére utal. Tartalmi jelentése több rétegű. Felidézi az Ószövetséget, amelyben Isten kiválasztott népe évezredeken át várakozott az emberiség megígért megváltójának, szabadítójának, megmentôjének eljövetelére. Keresztény hitünk tanítása szerint ez a várakozási idô Krisztus születésével már beteljesedett. Isten azonban Krisztus által újabb ígéretet tett az emberiségnek. Megígérte, hogy a világ végén újra eljön és végképp megvalósítja azt az országot, amelyrôl az emberiség kezdet óta álmodozik, és amelynek csíráját Krisztus egykor közibénk ültette. Azóta Krisztus követôi az Úr eljövetelének várakozásában élnek. Ennek tudatosítására és elmélyítésére szolgál az évente visszatérô advent. Ez tehát egyrészt visszaemlékezés arra, hogy Isten egykor már beváltotta ígéretét, elküldte a Megváltót, másrészt éber és tevékeny várakozás az Istennel való végleges találkozásra, amely halálunk pillanatában vagy legkésôbb a paruzia idején, Krisztus második eljövetelekor, a világ végén valósul meg. Hogy mindez mikor következik be, senki sem tudja. Éppen ezért csak javunkra válhat, ha most, az új egyházi év elsô napján felolvassuk Jézus mozgósítási parancsát, amellyel állandóan készültségbe helyezi Isten népét: Mt 24, 37--44. Szentbeszéd Legyetek készen Mt 24, 44 Isten küldötte, Jézus Krisztus kettôs felhívással fordult ma hozzánk. ,,Legyetek... éberek'' -- hallottuk egyfelôl s utána nyomban: ,,Legyetek... készen'' (Mt 24, 42 ill. 44). Ilyen és ehhez hasonló figyelmeztetésekkel gyakran találkozunk a Szentírásban, fôleg akkor, ha az Úr eljövetelérôl, s a paruziáról van szó. A mai felszólítások okát hitünk igazságában kell keresnünk, amely szerint eljön az Emberfia, a Megváltó, és általa megkezdôdik az igazságosság, a szeretet és a béke országa a földön. Isten országának közeledését és kibontakozását Jézus Krisztusban csak az odafigyelô emberek ismerhetik fel, akik olvasni tudnak a világ és ennek titokzatos jeleibôl, s a hétköznapok gondjai közepette sem feledkeznek meg az örökkévaló dolgokról. Itt nem annyira a végsô idôk beteljesedésérôl és ennek várásáról van szó, jóllehet errôl is, hanem sokkal inkább a hívô emberek azon alapmagatartásáról, amely virrasztva, befogadó és készséges lélekkel várja és szorgalmazza Jézus Krisztus ügyének megvalósulását a világban. A felszólításra annál is inkább szükség van, mert sokan úgy vélik, hogy amíg Isten nem tör fülsiketítô robajjal a tespedt világra és ennek nem így adja tudtára létét, addig nyugodtan szôhetjük lanyha álmunkat a sötétben. Ezt sejteti némelyek személyes beállítottsága. Ôk azt várják Istentôl, hogy a Vele való találkozásukat valamilyen rendkívüli élmény kísérje. Az ilyen embereknek Isten akár az ENSZ palotában is tarthatna beszédet, de ha elôttük nem mutatkoznék meg, mitsem érdekelné ôket. Ezzel szemben szentmisénk evangéliumi szakasza rámutatott arra, hogy Isten váratlanul és kiszámíthatatlan idôben érkezik. Ezért kell Ôt éberen és készen várni, különben -- és ezt kiolvashatjuk a ma hallott evangéliumi példázatokból -- pórul járnak azok, akiket Isten készületlenségben talál. A példákból kitűnik, hogy az ókorban is voltak emberek, akik nem akartak Istenre gondolni, mert számukra fontosabbak voltak a mindennapi gondok. Ezek annyira lefoglalták ôket, hogy Isten számára semmi idejük sem jutott. Csak akkor kezdtek észbe kapni, amikor már sodorta ôket a vízözön árja. De hallottunk a mezôn és a malomban dolgozó munkásokról is. Közülük egyeseknek szerencséjük volt, mert nem engedték, hogy a mindennapi munka elvonja figyelmüket az istenes dolgoktól, mások viszont annyira beletemetkeztek a napi gondokba, hogy észre sem vették, hogy hoppon maradtak és eljátszották életük nagy lehetôségét. Ez könnyen megeshet az emberrel, mert Isten meglepetésszerűen közeledik feléje, akárcsak egy tolvaj, aki hirtelen tör be a házba. Amikor ezeket a példázatokat halljuk, nem szabad csak a halálunk pillanatában vagy a világ végén felénk közeledô Istenre gondolnunk, hanem sokkal inkább kell figyelnünk a mindennapok számtalan kis lehetôségeire, amelyekben Isten jön felénk. A mai szentírási szakasz példái arról árulkodnak, hogy Isten meglehetôsen sokféle arculattal jelentkezhet: egyszer mint a pusztító hullámokban megjelenô és elsöprô hatalom, máskor mint embereket szétválasztó végzet, vagy mint aki tolvajnak s betörônek álcázza magát. Isten igazi arculatához nemcsak a szelíd bárányról kölcsönzött képek, hanem ezek a kiszámíthatatlan és felforgató erôkrôl vett hasonlatok is hozzátartoznak. A mi Istenünk néha még kényelmetlen is lehet, fôleg akkor, ha ragaszkodunk mindennapi életünk ostoba szokásaihoz és Isten nélküli rendjéhez. Így Isten mai üzenete komoly bosszúságot jelenthet azoknak, akik eddig megelégedtek azzal, hogy advent folyamán andalító és érzelgôs népszokásokkal emlékezzenek meg a betlehemi jászolok édes kis Csöppségérôl, akit aztán úgy agyonbabusgattak, hogy életükben sohasem juthatott többé szóhoz. Az ilyenek igazán elmondhatják: Még a karácsonyi éjféli misén is ott voltam! -- De máskor soha! Mai evangéliumunk Istene éppen ebbôl az álomból igyekszik felverni bennünket. Felrázza képzeletünk világát, amelyrôl azt gondoltuk, hogy egészen rendben van, mert ugyebár megtettük amit egyébként mindenki. Ettünk, ittunk, nôsültünk; dolgoztunk a mezôn és malomban, a gyárban és az irodában, otthon és a konyhában, még az államnak és az egyháznak is megadtuk, ami jár, elláttuk családjainkat és gyermekeinket! Nem loptunk, nem csaltunk és nem gyilkoltunk! Igen ám, csakhogy Isten -- így olvastuk ezt az evangéliumban -- mindezekkel még nincs megelégedve. Ugyanígy éltek a vízözön elôtti emberek is és mégis elsodorta ôket az ár. Isten olyan éberséget és készenlétet kíván, amely révén az elôbbieknél kiválóbb és maradandóbb tettekre vagyunk képesek. Isten célba veszi az önmagunk által gyártott biztonságot és életünk céltalan vergôdéseit pusztulásba sodró alvásnak tekinti. Túl kevés lenne Jézus figyelmeztetô szavait: ,,Legyetek hát éberek, mert nem tudjátok, melyik órában jön el Uratok'' csak a halálra vonatkoztatni. Isten nemcsak halálunk pillanatában közeledik felénk, hanem most és életünk minden órájában. Adventben karácsonyra készülünk, arra a napra, amelyen Isten emberként világra született. Ezért ha most halljuk: éberen várakozzatok Istenre és legyetek készen fogadására, akkor ez azt jelzi, hogy Isten természetes és emberi alakban közeledik felénk. Az élesszemű ember ezt megtapasztalja: a természet csodáiban, az élet szépségeiben és örömeiben. Ez az isteni felhívás olyan rendkívüli érzékek kifejlesztésére irányul, amelyekkel képesek vagyunk a felénk közeledô Istent mindenekelôtt embertársainkban felfedezni: a felénk közeledô szegényekben, a látogatásunkat váró betegekben, a segítségünkre szoruló nyomorgókban... Isten ma nálunk kopogtat és nevünkön szólít. Hozzánk jön, ha tárt szívvel fogadjuk, ha nemcsak az emberi teljesítményekben bízunk, hanem az üdvösséget Isten embereitôl is várjuk, azoktól, akik éberen várakoznak Urukra. Isten ereje megváltoztathatja és átalakíthatja a Föld színét: Szent Pál rég figyelmeztette a rómaiakat, hogy sok idejük már nincs: ,,Itt az óra, hogy felébredjünk az álomból: üdvösségünk közelebb van, mint amikor hívôk lettünk... Vessük le a sötétség tetteit és öltsük fel a világosság fegyvereit'' (Róm 13, 11--12). Ez tulajdonképpen annyit jelent: ,,most vagy soha''! Az ember hajlamos holnapra, a jövô hétre halasztani a dolgokat. Aztán szomorúan tapasztaljuk, hogy sokszor nincs holnap, sem jövô hét, vagy év. Az elmúlt alkalom nem tért vissza sohasem, mulasztásunk helyrehozhatatlan. Talán környezetemben is voltak emberek, akik csak egyetlen jó szót, csak egyetlen megbocsátó tekintetet vártak tôlem -- mindhiába, mert úgy gondoltam, majd csak ráérek arra még! Végtelenül sok idônk nincs és itt az óra, hogy fölébredjünk álmunkból -- ismételhetjük Pállal. Ezért, ha valaki jóságunkra és megbocsátó szavunkra vár, ne késlekedjünk, tegyünk jót még ma, mert holnap már késô lehet. Ha Isten szólít, hogy hozzam rendbe lelkemet még ma, ne halogassam azt holnapra, amikor már késô lehet. Imádkozni és a szentmisére járni ma kell elkezdeni. Holnap talán tenném, de már nem tudom! Az Úr Szent Pál szavaival minket is sürget: ,,Éljünk (hát) tisztességesen... ne evés-ivásban és részegeskedésben, ne kicsapongásban és tobzódásban, ne civakodásban és versengésben. Inkább öltsétek magatokra Jézus Krisztust'' -- (Róm 13, 13--14). Az advent: Éberen várakozni, készülni az Úr jövetelére, jót tenni és megbocsátani, megszüntetni az igazságtalanságokat és a háborúkat, csillapítani mások nyomorát és örömet szerezni mindenkinek -- ez igazi advent, Úr jövetel, találkozás Istennel. ======================================================================== Advent 2. vasárnapja A év Olvasmány: Iz 11, 1--10; Szentlecke: Róm 15, 4--9; Evangélium: Mt 3, 1--12. Bevezetô a szentmise kezdetén Az adventi istentiszteletek gyakran emlékeztetnek bennünket az ószövetségi próféták, Keresztelô János, a Názáreti Jézus és tanítványai szebb és jobb jövôt ígérô reményeire és vágyaira. Ôk valamennyien szilárdan hittek vallásos álmaik beteljesedésében és ezért életük teljes odaadásával a megújult ember és rendezett világa, a béke és Isten országa kialakításán fáradoztak. Korunkban sokat foglalkozunk a jövôvel. Vannak elképzeléseink, céljaink és vágyaink, még akkor is, ha ezeknek legtöbbször semmi közük sincs a vallásos hitbôl fakadó elvárásokhoz. A legtöbben egészséget, biztos munkahelyet és jó megélhetést, kiváló bizonyítványt és szép elômenetelt, legfeljebb békés és nyugodt világrendet óhajtanak. Isten az emberek barátja. Ezért szívesen elôsegíti az ilyen földies óhajok megvalósulását is. Prófétái által azonban már sokszor rámutatott arra, hogy életünk igazi kibontakozását csak folytonos megtérésünk révén remélhetjük. A bűnbánat olyan jócselekedeteket, gyümölcsöket érlel, amelyek képesek nemcsak földi életünk álmait, hanem nyugtalan szívünk örök vágyait is kielégíteni. Ennek tudatában hirdette Keresztelô János egykor a Jordán-melléki kíváncsiskodóknak és egyben a mai világ útkeresô zarándokainak: ,,Teremjétek a bűnbánat méltó gyümölcsét'' (Mt 3, 8). Szentbeszéd Teremjétek a bűnbánat méltó gyümölcsét Mt 3, 2 Keresztény idôszámításunk 27--28. éve táján a Jordán vidékén furcsa öltözetű ember vonta magára a nagy nyilvánosság figyelmét. Teveszôrbôl készült ruhát és csípôjén bôrövet hordott. Amilyen szembeötlô volt viselete, olyan önként vállalt és magányos életmódja is. Egyszerűen táplálkozott és szánalmasnak látszó körülmények között élte napjait. Sokan azt beszélték róla, hogy jóságos, imádságos és szent ember. Mindebbôl azonban semmi sem látszott, ha szóra nyitotta ajkát. Ilyenkor folyt belôle a fenyegetések áradata. Különösen irgalmatlanul bánt a megtérni nem akaró bűnösökkel. Viperák fajzatának nevezte ôket és a pusztító tűz kínjaival fenyegette valamennyiüket. Szentül hitte, hogy a világ valamilyen hatalmas korforduló elôtt áll és rövidesen elérkezik Isten bosszújának napja, amikor Isten hatalmas erejével újjáteremti az embert, s világát. Ezzel új korszak kezdôdnék a Földön, Isten uralkodásának ideje, amelyben többé már semmilyen fonákságnak sem lenne helye, mert Isten igazságos haragja lecsap a bűnösökre és méltóan megbünteti ôket. Furcsa Jordán-melléki emberünk, Keresztelô János szilárd meggyôzôdése, hogy az említett isteni fordulat napja küszöbön áll. Ezért óvva inti kortársait, és megtérésüket sürgeti: ,,Tartsatok bűnbánatot, mert közel van az Isten országa'' (Mt 3, 2) -- hirdette keményen. A Szentírásból tudjuk, hogy ez a felszólítás elsôsorban a farizeusoknak és a szadduceusoknak szólt, az egykori zsidóság e két szélsôséges táborba tömörülô híveinek, akik mindig valamilyen kiskapun, kibúvón jártatták eszüket, ha az isteni törvények teljesítésérôl volt szó. Álnok okoskodásuk miatt nevezi ôket Keresztelô János viperák fajzatának. Kíméletlen korholásuktól sem riad vissza: ,,Ki tanított benneteket arra, hogy fussatok a közelgô harag elôl? Teremjétek a bűnbánat méltó gyümölcsét. Ne gondoljátok, hogy arra hivatkozhattok: Ábrahám az atyánk!'' (Mt 3, 7--9). Ezt ma másképp így mondanánk: Csak az a tény, hogy valaki zsidó vagy vallásos, még nem jogcím arra, hogy elkerülje Isten ítéletét. Éppen ezért, ha eddig nem kis kárörömmel hallgattuk végig, miként szidalmazza Keresztelô János egykori hitsorsosait, jó lesz, ha most tudatosítjuk magunkban, hogy szavai nekünk is szólhatnak. Mert ki, ha nem éppen mi vagyunk a szóbanforgó farizeusok és szadduceusok, akik pontosan a magunk kénye-kedve szerint igyekszünk értelmezni Isten akaratát és úgy gondoljuk, hogy semmi szükségünk sincs megtérésre? János kortársaihoz hasonlóan okosabbnak tartjuk magunkat Istennél, mert arra gondolunk, hogy kijátszhatjuk Ôt. Önmagunkban bízunk, kérkedünk saját sikereinkkel, úgy véljük, hogy házunk táján minden rendben van és tökéletesen eleget tettünk az emberség kívánalmainak. Így semmi szükségünk megtérésre. Jézus Krisztus behatóbb megismerése, szellemének kibontakozása lelkünkben, azaz felénk való közeledése, rólunk is leránthatja az álarcot és felfedheti közömbösségünket. Jézusban ugyanis Isten Lelke közeledik felénk -- amint Izajás mondja: ,,a bölcsesség és az értelem lelke; a tanács és az erôsség lelke; a tudás és az Úr félelmének lelke'' (Iz 11, 2). Isten ezzel a Lélekkel akarja megújítani és meg is újítja a Föld színét. Ezt hallottuk Jánostól a mai evangéliumban: ,,Én csak vízzel keresztellek -- mondotta -- , hogy bűnbánatra indítsalak benneteket, de... Ô -- Jézus Krisztus -- Szentlélekkel és tűzzel fog benneteket megkeresztelni'' (Mt 3, 11). Ez mutatja, hogy megtérésünk elsôsorban Isten műve, mert tôle kapjuk a Lelket, azt a lelkületet, amely által igazabb és emberségesebb emberek lehetünk. Lelke megváltoztat bennünket, általa bölcsebbek és értelmesebbek leszünk. Ha tehát Jézus Krisztus és vele Isten országa közeledik a világ felé, ez már eleve azt jelenti, hogy megváltozik a Föld színe, mert Jézus Krisztus megjelenésével, életével, tanításával és személyiségével olyan mércét, értékrendet állít fel, amely hatályon kívül helyez minden más mértékegységet. Ha Ô eljön, nincs többé más mércénk, csak Ô, Jézus Krisztus a mérce, amellyel mindenek megméretnek. Eljövetele óta pontosan tudhatjuk, mi a jó és mi a rossz, mit érdemes begyűjteni és mit elpusztítani. Ezt János a mai evangéliumban így ecsetelte: ,,Szórólapátja már a kezében van. Kitakarítja szérűjét, a búzát csűrébe gyűjti, a pelyvát pedig olthatatlan tűzbe vetve elégeti'' (Mt 3, 12). Hogy mi mulandó és mi állandó, mi az, ami elôtte pelyvához hasonlóan semmit sem ér, ezt megállapíthatjuk Jézus tanításából és fôleg példabeszédeibôl. Olyanok ezek, mint Jézus kezében a János által említett szórólapátok, amelyek a különbözô élethelyzetekben vihart kavarnak és kirostálják a hulladékot. Marad az érték. Említsünk közülük néhányat. A két bibliai ájtatoskodó közül a templomban csak a saját hibáit beismerô alázatos vámos tér haza megigazultan, önmagával és Istennel megbékélve, míg az öntelt, dicsekvô farizeus megszégyenülten távozhatott a templomból (vö. Lk 18, 10). Másutt azt olvassuk, hogy a búza és konkoly együtt virulhat az aratás napjáig, de aztán mindkettôt szétkülönítik és a mihaszna száraz gyomot elégetik (vö. Mt 13, 25). Így választják széjjel a kicsi és nagy halakat is (Mt 13, 47), a javát felhasználják s a többit kidobják. De így tesznek különbséget a lányok között is, akik közül az ostobák nem hoztak olajat lámpásaikba, elszalasztották az Úr jövetelét és nem juthattak be a menyegzôre. Kintrekedtek a hideg sötétben, s ott megrökönyödve hallhatták a ítéletet: ,,Bizony mondom nektek, nem ismerlek benneteket'' (Mt 25, 12). ,,Tartsatok bűnbánatot, mert közel van az Isten országa és... Teremjétek a bűnbánat méltó gyümölcsét'' -- hallottuk ma a Biblia adventi megtérésre szóló felhívását. Lesznek, akik Isten hívó szavát elengedik fülük mellett és továbbra is váltakozó mértékegységek szerint rendezik be életüket, ahelyett, hogy Krisztushoz, az igazi és egyedüli mércéhez igazítanák azt. De lesznek, akiknek mindennapi életét meghatározza és átszövi a krisztusi hit, remény és szeretet. Ôk megértették az isteni szót, elfogadták azt, és így bizalommal várhatják az üdvösséget. ======================================================================== Advent 3. vasárnapja A év Olvasmány: Iz 35, 1--6a.10; Szentlecke: Jak 5, 7--10; Evangélium: Mt 11, 2--11. Bevezetô a szentmise kezdetén Sok mai ember nem tud mit kezdeni az adventtel, az Úr eljövetelére való várakozás idejével. Figyelembe véve a kereszténység 2000 éves történelmét és az egyház arculatát a világban, bennünk is felmerül a kétkedô kérdés, amelyet Keresztelô János, amint ezt szentmisénk evangéliumi szakaszában hallani fogjuk, a börtönbôl intézett Jézushoz: ,,Te vagy az eljövendô, vagy mást várjunk'' (Mt 11, 3)? Lehet-e Krisztus Urunkat még ma is életünk mérvadójának tekinteni, vagy másba, esetleg másokba kell helyeznünk boldogulásunk reményét? Követei és barátai által Isten tudomásunkra hozta, hogy a megváltó nem érkezik fényes pompával és rendkívüli hatalommal, csak egyszerűen, evangéliumának örömhírével. A száraz sivatagot a burjánzó élet melegágyává varázsolja. A vakoknak visszaadja a látást, a süketeknek a hallást, a betegeknek az egészséget, a halottakat pedig az örök élettel jutalmazza. A mai evangélium szerint mindezek bekövetkezése jelzi az Úr érkezését. Jelek, amelyekbôl olykor keveset veszünk észre. Ez azonban már rajtunk is áll. Életmódunk átalakulása, jobbra fordulása hozzájárulhat ahhoz, hogy a világ felismerje a köztünk élô Urat és újra belé helyezze boldogulásának reményét. Szentbeszéd Te vagy az eljövendô Mt 11, 3 Az egyház sem élhet reklámok nélkül. Két héttel ezelôtt a templomokban kigyulladtak az adventi koszorúk elsô gyertyái. Ma már a harmadik ég, jelezvén, hogy közeledik a karácsony. Úgy látszik, hogy korunkban az adventi koszorú gyertyáival együtt nagyszerűen sikerült vallásos reklámmá vált. Terjesztésétôl még az ellenzék sem vonakodik. Nemcsak templomainkban, úton-útfélen találkozunk vele. Mégis azt kell mondanunk, hogy ez a vallásos cégér bármennyire közismert és közkedvelt, mégis csak üres reklám lett sokaknál belôle. Nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Az adventi koszorúk fénylô gyertyái által meghirdetett értékekbôl -- legyen szabad ezúttal üzleti nyelven kifejeznem magam -- alig kél el valami. Sôt e reklám folytán a többség még inkább földies gondolkodásúvá válik, mint volt azelôtt. Önfeledten gyűjt és lázasan üzletel, mintha csak örökre a földön akarná berendezni lakását. Adventi koszorút viszont nem ezért fontunk és nem ezért gyújtjuk meg gyertyáit sem. A zöld ágakkal örök reményünk beteljesedésére akartuk irányítani figyelmünket. A gyertyák növekvô fényével a világ világosságának közeledését akartuk szemléltetni. Az adventi koszorú arra hivatott, hogy felébressze bennünk az egyre csökkenô érdeklôdést Isten országának kincsei iránt. Célt tévesztett ez a reklám? Jézus Krisztus az evangélium értékel akar boldogítani és az adventi koszorú gyertyái arra hivatottak, hogy szembesítsenek azokkal. Ébresztgetnek és keltegetik kíváncsiságunkat: Kicsoda ez a Jézus Krisztus? Rendelkezik-e egyáltalán olyan ,,árukínálattal'', amely még minket, modern embereket is érdekelhetne? Érdemes-e még egyáltalán ôrá figyelni? Tulajdonképpen hitünk központi kérdésérôl van itt szó, amely szerint eldönthetjük, hogy kitartunk-e Jézus mellet vagy más (ál)messiások után nézünk és tôlük várjuk igazi boldogságunkat. A kérdésre nem egyszerű a válasz. Sokan félnek Isten Lelkének irányításától és inkább, korunk tévtanítóinak lábai elé vetik magukat, és így általuk az önzés, az irigység, az elégedetlenség, a hatalom és a pénz rabjaivá válnak. Nincs szükségük az igazi Megváltóra. A pénz és hatalom istenétôl várják az üdvösséget. Saját erejükben bíznak és azt hiszik, hogy elérhetik mindazt, amit hitünk szerint egyedül csak Isten adhat, az örök boldogságot. Advent derekán Keresztelô János Jézushoz intézett kérdését halljuk és felkapjuk fejünket: ,,Te vagy az eljövendô, vagy mást várjunk'' (Mt 11, 3)? A karácsony elôtti rohangálás közepette nagyon is idôszerű kérdés: Alapozhatjuk-e még jövônket Jézus Krisztusra? Hiszen sokszor úgy tűnik, mintha műve már rég elavult és csôdöt mondott volna. Néha még hívei is csak színbôl követik, és nem szívbôl. A Jézusba vetett bizalom megfogyatkozását Keresztelô Jánosnak is át kellett élnie. A Messiás elôfutára volt, mégis börtönbe került, sínylôdik és senki sem törôdik kiszabadításával. Még Jézus sem igyekezett a látszat szerint megvédeni lelkes hírnökét. Sôt azt kell tapasztalnia, hogy akit egyszer szórólapáttal és fejszenyéllel a kezében hatalmas, gonoszságot nem tűrô, tűzzel-vassal pusztító erôs Istennek ábrázolt, az szelíd, irgalmas, jóságos és emberszeretô Isten. Elkerül mindenféle feltűnést. Csendesen adja tudtul isteni mivoltát. Azt szeretné, ha az emberek a jelekbôl is olvasni tudnának: meggyógyította a fogyatékos testi sérülteket és a rokkantakat, barátságosan bánt a bűnösökkel. Ennél János többet várt. Több bizonyítékot és isteni megnyilatkozást, de neki is be kellett érnie azokkal a jelekkel, amelyekrôl már Izajás a Messiással kapcsolatosan szólott és amelyek Jézus ténykedését valóban kísérték: ,,vakok látnak, sánták járnak, leprások megtisztulnak, süketek hallanak, halottak feltámadnak, a szegényeknek pedig hirdetik az evangéliumot'' (Mt 11, 5). Jézus nem lépett fel tüzes karddal, mint ahogy ezt János szerette volna. Ô csendesen körüljárt jót cselekedvén, ahol csak lehetett. János a jelekbôl végül is felismerte az Isten Fiát, hitt neki és életét áldozta érte. Elérte élete beteljesedését. Karácsonyi elôkészületünk idején feltehetjük a kérdést: Mit tartunk mi Isten Fiáról, a Krisztusról? Sok jel és tudományos megfontolás szól mellette. Mégis, mintha kevesen találnának el igazán hozzá. Sokan örömmel nyugtázzák szeretetét és jóságát az elesettek és bűnösök iránt, de mégsem utánozzák, nem követik példáját és nem engedik, hogy Jézus meggyógyítsa vakságukat, süketségüket vagy bénaságukat. Emberektôl várják a világ problémáinak megoldását és nem Istentôl. Az atomháború vagy a környezetszennyezôdés okozta halál elkerülésében ugyan mit segíthet az Isten -- kérdezik többen hitetlenkedve. Mégis azt kell vallanunk, hogy az ember igazi jólétét és boldogságát nem a saját maga által kiállított okos receptekkel fogja elérni, hanem Isten csendes közreműködésével a világban. Nekünk keresztényeknek, arra kell törekednünk, hogy ezen isteni működés elôtt utat nyissunk, meghalljuk és kövessük lelkiismeretünk hívó szavát. Még tíz nap és itt a karácsony. A sok rohanás közepette talán találunk még egy kis idôt az önmagunkba szállásra. Önmegtagadásainkkal, imáinkkal, a rendszeres szentmisehallgatással, jócselekedeteinkkel és talán még a legesetlenebb és legegyszerűbb jó szóval is elôsegíthetjük az Úr közeledését dermedt világunkban. A keresztény ember számára senki másban nincs üdvösség, csak Jézus Krisztusban. Másra nincs mit várnunk. Ô az eljövendô. Egyedül csak benne nyugszik meg szívünk. Általa nyugalmat, békét és boldogságot talál. ======================================================================== Advent 4. vasárnapja A év Olvasmány: Iz 7, 10--14; Szentlecke: Róm 1, 1--7; Evangélium: Mt 1, 18--25. Bevezetô a szentmise kezdetén Advent 4. vasárnapján az egyház mindig Jézus születésének közvetlen elôzményeire irányítja a krisztushívôk figyelmét. Ezen a napon rendszerint Mária, Jézus Anyja áll a szentmise evangéliumának elôterében. Nem így idén. Ma Józsefrôl hallunk, Mária jegyesérôl, akinek Isten álomszerű látomásban nyilatkoztatta ki üdvözítô tervét. Az evangéliumi beszámolóból kitűnik, hogy Isten üdvözítô szándékainak megvalósításában feltétlenül számít az ember együttműködésére. József egykor erre készségesen vállalkozott, engedelmesen és hitbôl fakadó cselekedetekkel válaszolt Isten hívó szavára. Az adventi idôben gyakran halljuk Isten együttműködésre szólító üzenetét. Ha megtartjuk parancsait és szeretettel vagyunk egymás iránt, akkor Józsefhez hasonlóan, mi is Isten partnerei és ,,igaz'' követôi vagyunk. A most következô lelkiismeretvizsgálat és bűnbánat által ismét Isten társai lehetünk, segítôi a világ üdvözítésében. Szentbeszéd Ô szabadítja meg népét Mt 1, 21 A különleges képességekkel megáldott és komolyan elkötelezett újítók gondolatai többször éles ellenállásba ütköznek. Az emberek általában bizalmatlanok az új eszmék iránt. Kétkedve fogadják az új eszméket és azok hirdetôit. Az újítások idején elôtérbe kerülnek a gyanúsítgatások és irigykedések: vajon mit akarnak és mi vezérli ôket? Honnan származnak elképzeléseik? Milyen lelkületbôl fakad tanításuk? Hasonló ellenállásba ütközött Jézus tanítása is. Meglepte kortársait. A legtöbben érthetetlenül hallgatták feltűnô és különleges beszédeit: Vitatták Istenrôl és országáról szóló tanait; megütköztek, ha Isten nevében és önmagát Istennek vallva szólt, cselekedett és intézkedett; bosszankodtak, ha komoly és ôszinte vallásosságot sürgetett; elviselhetetlennek tartották, ha alapvetô változásokat követelt a magán és a közélet minden területén. Ki ez az ember -- volt egykor s ma a nagy kérdés? Szélhámos, néplázító, tévtanító vagy talán elvetemült istenkáromló, aki az egykori zsidó törvények értelmében méltó a halálra? Milyen lélek működik benne: Isten lelke vagy a Sátáné? Jézus kereszthalála után a vita tovább élezôdött. Egyesek Jézus halálát kudarcnak vélték: még az Isten is elhagyta -- mondogatták -- , nem Ô a Messiás. Egészen másképpen gondolkodtak azok, akik elfogadták Jézus föltámadását. Ôk tudták, hogy milyen lélek lakott benne és szentül hitték: Jézus az Isten Fia. Az Isten Lelke lakik benne, ô az \dvözítô, a világ Megváltója. Ez a felfogásbeli különbség a keresztény és zsidó ellentétek gyökere. A Lélek felismerése Jézusban ma is két részre osztja a világot: Hívôkre és hitetlenekre. A keresztények szent meggyôzôdése, hogy Jézus a Szentlélek gyermeke: ,,Ô test szerint Dávid nemzetségébôl született, a szentség lelke szerint azonban a halálból való feltámadásával az Isten hatalmas Fiának bizonyult'' (Róm 1, 3--4) -- vallják Szent Pállal. Az Újszövetségi Szentírás ugyancsak úgy állítja elénk Jézust, mint aki Isten Lelkének kiváló hordozója: megkeresztelkedésének idején a Jordánnál leszállt rá a Szentlélek; Keresztelô Szent János tanúsága alapján ô az, aki ,,majd Szentlélekkel keresztel'' (Mk 1, 8). Az Írásból kitűnik, hogy Jézus rendelkezik leginkább a Lélek kegyelmi adományaival. Elsôsorban Ô kapta meg a bölcsesség, a gyógyítás, a prófétálás, a szívek ismeretének ajándékát és a szellemek elbírálásának képességét (1 Kor 12). Róla valóban tudni lehet, hogy milyen Lélek lakik benne. Így nagyon is érthetô Máté evangélista a mai evangéliumi szakaszban, amikor szívvel-lélekkel azon fáradozik, hogy minden kétséget kizáróan rámutasson: a Mária szíve alatt fogant élet a Szentlélektôl van (Mt 1, 20). Ezért Jézus nemcsak átvitt értelemben, de a szó szoros értelmében is a Szentlélek gyermeke. Nem valamiféle mesebeli ,,istenfiak'' és ,,félistenek'' nemzésérôl van itt szó, mint ahogyan errôl némely görög és római mondavilágból származó költeményben olvashatunk. Ott elôfordulhatott, hogy valamelyik égi Istenség földi asszonytól nemzett magának gyermeket. Az ilyen elképzelés azonban teljesen idegen a Biblia gondolatvilágától és egyáltalán nem egyeztethetô össze annak istenképével. Az evangéliumban sokkal inkább az ,,új teremtményrôl'' és a ,,teremtô Lélekrôl'' esik szó. Ez a Lélek Mária szíve alatt létrehozza azt az új valóságot, amelyrôl évezredeken át álmodoztak a próféták és a szent bölcselôk. Mária magzata Jézus és ,,ez azt jelenti: Velünk az Isten'' (Mt 1, 23), az Üdvözítô, a Megváltó és a Szabadító. Így a mai evangéliumi szakaszban Máté szoros kapcsolatot teremt a prófétai ígéretek és azok beteljesedése között Jézusban, akinek neve Isten az üdvösség. A hívôk felismerték benne az ,,Emmanuel''-t, a ,,Velünk az Isten''-t. Földi életében megtapasztalták, hogy a Jézussal való találkozás gyógyulást, szabadulást és üdvösséget jelent. Ô az, aki megújítja a Föld színét és betölti Isten Lelkével. Lehet ezt ennél szebben kifejezni: Jézus a Szentlélek nemzése, közreműködése által jött a világra? Jézus szűzi fogantatásának kérdése sokakban kétséget szül. Vagy talán ellentmond Jézus Istenségének és Szentségének, ha ô is teljesen normális és emberi módon fogantatott? A kérdéssel kapcsolatban nem felejthetjük Lukács evangélista figyelmeztetését: ,,Istennél semmi sem lehetetlen'' (Lk 1, 37). Ô mindenható és adott esetben felfüggesztheti a természet törvényeit, tűnjék az bármennyire is hallatlannak. Esetünkben ez nagyon is elfogadható, fôleg akkor, ha meggondoljuk, hogy itt a világtörténelem legkiemelkedôbb eseményérôl van szó: emberré lett az Isten. Megtestesülése óta különösképpen közöttünk él és szüntelenül hitünkre várakozik. Hiszen Isten csak hitünk segítségével és a belôle fakadó elkötelezettséggel folytathatja megváltó művét a világban. Nélkülünk semmit sem tesz, Ô általunk működik. Ezért Ô ma is az ember szabad hozzáállását várja, akárcsak egykor Mária és József megváltást elôsegítô igenjét. A mai evangéliumban arról hallottunk, hogy Isten saját terveinek megvalósításához József hitbôl fakadó beleegyezését is kikérte. Az ácsmester nem tagadta meg az Istennel való együttműködést, pedig neki sem lehetett könnyű dolga. Egy álom alapján kellett hinnie Mária hűségében, és éppen ennek az álomnak alapján kellett vállalnia a késôbbi hűséges hitvestársi szerepet. Józsefnek ehhez mindenképpen Istenbe vetett erôs bizalomra és bátorságra volt szüksége. Ô mégis szó nélkül vállalkozott a nagy feladatra Istennel és engedelmeskedett neki. Az egyszerű és tisztességes emberek módján, kézzelfogható és konkrét tettekkel tanúskodott rendíthetetlen hitérôl: óvta és védte családját, hűségesen gondoskodott Isten Fiáról és Szűz Máriáról. Úgy látszik, hogy ez a hit Isten elôtt kedves, és Ô mindig az ilyen tevékenységben megnyilatkozó hitre építi üdvözítô művét. ======================================================================== Karácsony -- Éjféli mise A év Olvasmány: Iz 9, 1--3. 5--6; Szentlecke: Tit 2, 11--14; Evangélium: Lk 2, 1--14. Bevezetô a szentmise kezdetén Karácsony éjszakáján Jézus születésére emlékezünk, a betlehemi puszta világra szóló eseményére. Ezen az éjszakán csillagok gyúlnak, fényárban úsznak a zsúfolásig megtelt templomok és a szeretet lángjában égnek az emberi szívek. A krisztushívôk ajkáról örömmel száll az angyali ének: ,,Dicsôség a magasságban Istennek és békesség a földön a jóakaratú embereknek''. Ebben az évben Európa több országában is felragyogott a szabadság hajnala, és így négy évtizedes zsarnoki elnyomás után ma újra szabadon zenghetik Európa népei Megváltó Istenünk eljövetelét Földünkre. Örvendeznek a nemzetek, hogy újra béke és szabadság tölti be földjüket. Velük együtt örvendezik és Istennek hálálkodik a magyar nép, amely szintén visszanyerte szabadságát. Hogyne zengenénk boldogan: ,,Vigasságos, hangos nagy örömünk támadt: Megszületett Jézus a beteg világnak. Felragyog immáron fényességes napja Isten irgalmának'' (Ho 36). Ugyanakkor szívünket mégis fájdalom és keserűség járja át, ha arra gondolunk, hogy Erdélyben és Romániában még a legutóbbi órában is dörögtek a gyilkos fegyverek, emberekre vadásztak a megbuktatott zsarnokok, és még ezekben a pillanatokban is éheznek és fáznak a szegények, kínlódnak a katonák és vérzenek a sebesültek, sírnak az árvák és özvegyek. Ezen az éjszakán ôket is szívünkbe zárjuk. A szentmisében közösen imádkozunk az Erdélyben és Romániában élô szabadságszeretô népekért, románokért, magyarokért, németekért; az elnyomók és szenvedôk megbékéléséért; a temesvári, aradi, bukaresti és többi vértanúkért valamint azért, hogy Európa minden országában megszűnjék a terror, egyetértésben éljenek a nemzetek és a krisztusi béke töltse be az emberek szívét. Testvéri együttérzésünk igazi jele a tettekben megnyilvánuló szeretet. Ezért a mai és az elkövetkezô napok szentmiséiben összegyűjtött adományokat a romániai bajbajutottak megsegítésére szánjuk. A testvériség, szolidaritás és szeretet jegyében most felidézzük a betlehemi puszta eseményeit és azt a nagy titkot, hogy velünk az Isten. Szentbeszéd Ma megszületett a Megváltótok, Krisztus, az Úr Lk 2, 11 A legtöbben élénken emlékezünk a legutóbbi népszámlálást megelôzô heves vitákra és tiltakozásokra Németországban. A miénkhez hasonló demokratikus államokban bárki és bármikor felemelheti szavát még a legfelsôbb hatósági intézkedésekkel szemben is. Nem így van ez a totalitáris társadalmakban. Ezekben nem lázonghat szabadon a nép. A zsarnokok elnémítják, börtönbe vetik vagy megölik a tiltakozókat. Így volt ez a Római Birodalom területén is, amikor 2000 évvel korábban Augusztus császár elrendelte alattvalói összeírását. A parancs szerint össze kellett írni a Birodalom minden lakóját. Mindenkinek saját szülôföldjén kellett megjelennie a hatóságok elôtt az összeíráson. Sokak számára ez komoly áldozatot jelentett. Idôközben más vidékre költöztek, és így most körülményes utazásokra kényszerültek. Adott esetben ez munkakiesést, idôveszteséget és jelentôs anyagi károsodást idézett elô. A törvény azonban nem tűrt semmiféle ellentmondást. Ezért a Názáretiek ácsmestere, József is felszedelôzködött, és várandós feleségével, Máriával elindult Betlehembe, hogy ott, ôsei földjén eleget tegyen a császári rendeletnek. Ekkor még alig sejthette, hogy miközben az istenné kikiáltott császár parancsának engedelmeskedik, mindenható római ura is csak eszköz a történelem igazi Irányítójának kezében, aki rövidesen éppen az ô szülôföldjén, Betlehemben és családjában nyilatkoztatja ki önmagát Jézus Krisztusban. ,,Ott-tartózkodásuk alatt elérkezett a szülés ideje'' -- írja az ifjú párról a korabeli tudósító, Lukács evangélista és így folytatja -- ,,Mária megszülte elsôszülött fiát ...'' (Lk 2, 6). Az események idején ennél többet senki sem írhatott. A betlehemi pusztán akkor még mindenki csak ennyit látott: fiúgyermek született. A mindennapi esemény késôbb, Isten követeinek tanúságtétele után keltett különösebb feltűnést. Elôször ôk hirdették nemcsak a pásztoroknak, hanem mindenkinek a világon: ,,Ma megszületett a Megváltótok, Krisztus, az Úr''. Még a hívô emberek is csak Isten követeinek tanúságtétele után fedezték fel a betlehemi csecsemôben Isten Fiát, aki azért jött közénk, hogy meghirdesse a szeretet országát, Isten új birodalmát a Földön, amelyben aztán már csak egy valakinek tartozunk engedelmességgel: Istennek, aki Jézus és mindannyiunk mennyei Atyja. A karácsonyi örömhír lényege ez: megjelent közöttünk üdvözítô Istenünk emberszeretô jósága. A kijelentés és boldogító hír meglehetôsen feje tetejére állítja sok mai ember karácsonnyal kapcsolatos elképzelését. A hívôk karácsonyi szózatában alig hallunk arról az idillrôl, amelyet a 20. század embere oly ragyogóan kiszínezett magának. A betlehemi örömhírben csak másodlagos szerepet játszik a betlehemi jászol, a karácsonyfa, az ajándék és egyáltalán nem lényeges abban az adventi hangulat sem. Bármennyire furcsa, de tény, hogy még a 20. század nagykorúvá serdült embere is legtöbbször a tűz mellett furulyázó pásztorok és a csillagos éjszakában röpködô angyalkák színjátékában keresi karácsony lényegi mondandóját, és rögtön zavarba jön, kényelmetlenül érzi magát, ha karácsonyi hamis vallásosságát megzavarja az isteni üzenet: ,,Ma megszületett a Megváltótok, Krisztus, az Úr'' (Lk 2, 11), ,,s az Ige testté lett, és közöttünk élt'' (Jn 1, 14). Érthetetlenül áll elôtte, ha anyagi világra korlátozott szellemi horizontján felvillan karácsony titka Szent Pál megfogalmazásában: ,,Amikor azonban üdvözítô Istenünk kinyilvánította jóságát és emberszeretetét, megmentett minket'' (Tit 3, 4). A karácsonyi szokások közepette többen megfeledkeznek az angyalok énekérôl, vagy felcserélik abban a helyes sorrendet. Isten követei azt sürgették, hogy az embernek elôször Isten dicsôségét kell zengedezni, mert csak azután jöhet igazi béke földünkre: ,,Dicsôség a magasságban Istennek és békesség a földön a jóakaratú embereknek'' (Lk 2, 11). Sok mai ember tévedése abban rejlik, hogy mereven szétválasztja az eget és a földet, s csak ez utóbbira összpontosít. Elhitették vele, hogy aki az égre tekint, az nem élvezheti az életet; aki Isten elôtt leborul, az buta és gyáva; aki összekulcsolja kezét, az tehetetlen; aki Istent dicsôíti, az saját magát alázza meg. Vajon mit szólnak tapasztalataink mindezekhez a rágalmakhoz? Nemde azt tapasztaljuk szüntelenül, hogy akik csak a földre szegzik tekintetüket, azok elôbb-utóbb nem ismernek se Istent, se embert, legfeljebb az ököljogot: aki bírja, marja. Isten dicsôítése semmiképpen sem jelenti az ember lebecsülését vagy leértékelését; egyedül az jut kifejezésre általa, hogy az ember egyáltalán nem ura saját magának, csak birtokba vette önmagát és csak önmaga gondozója, de semmiképpen sem saját maga istene. A teremtett világ nem saját tulajdona, hanem Istené, aki ránk bízta azt, hogy gazdálkodjunk általa és vele. A hívô ember ezért soha sem felejtheti, hogy Istennek felelôsséggel tartozik önmagáért és a világért. Isten egykor számon kéri sáfárkodásunk gyümölcsét, és -- hangozzék ez bármennyire is maradian -- jaj nekünk, ha nem kamatoztattuk az Istentôl ránk bízott kincseket. Isten dicsôítése mindennapi cselekedeteinkben mutatkozik meg leginkább, fôleg azáltal, ha gyakoroljuk nemcsak az emberi bölcselkedésekkel költött szabadságjogokat, de a javunkat szolgáló isteni parancsokat is. Jézus Krisztus eljött közénk, hogy helyreállítsa Isten dicsôségét a világban, és általa üdvösséget, békességet és boldogságot szerezzen minden igaz embernek. Születésével kinyilvánult a világban üdvözítô Istenünk emberszeretô jósága. Sokan azt hiszik, hogy önmagukat felôrölve Isten nélkül is megtalálják boldogságukat. Nélküle nincs üdvösség! Az ember csak úgy boldogul, ha Isten után jár, elfogadja igazságait és megosztja Vele halandó életét. ======================================================================== Karácsony -- Pásztorok miséje A év Olvasmány: Iz 62, 11--12; Szentlecke: Tit 3, 4--7; Evangélium: Lk 2, 15--20. Bevezetô a szentmise kezdetén Jézus születésére emlékezünk. A betlehemi puszta világraszóló eseményére. Híre immár két évezrede lázban tartja az emberiség nagy többségét. Karácsonykor csillognak a szemek és egymás keblére borulnak az emberek. Fényárban úsznak a zsúfolásig megtelt templomok és a krisztushívôk ajkáról örömmel száll az angyali ének: ,,Dicsôség a magasságban Istennek és békesség a földön a jóakaratú embereknek''. Mindez azért van így, mert egykor történelmünk egén letörölhetetlenül felragyogott az üdvözítô név: Jézus Krisztus. Most csecsemôként közeledik felénk: tehetetlenül, kiszolgáltatottan és szegényesen. Így jelezte, amit késôbb hangosan hirdetett: nem hatalom, pénz és dicsôség teszi boldoggá az embert, hanem az Isten által hozott testvéri egyetértés, béke és szeretet. Ezért karácsonyi örömünk akkor lehet teljes és tartós, ha megengedjük, hogy a betlehemi Csillag üdvözítô fénye beragyogja szívünket. Szentbeszéd Menjünk el Betlehembe Lk 2, 15 A felszedelôdzködések, a vándorlások, az utazások karácsony szoros velejárói lettek. Napjainkban sokan idegenben töltik a karácsonyt. Elutaznak a hegyek közé, vagy melegebb vidékekre, a rokonokhoz, ismerôsökhöz vagy jó barátokhoz. A Szentírás beszámolója szerint az elsô karácsonykor is nagy volt a jövés-menés. A népszámlálás miatt mozgásban volt egész Zsidóország. Mária József kíséretében amolyan 130 km-es utat tehetett meg és az út végén, Betlehemben világra hozta Gyermekét. A júdeai puszta fölött égi követek röpködtek. Bölcsek indultak Keletrôl Nyugatra. Betlehem lakói szintén lázas futkározásban voltak. Még az amúgy nyugodt pásztorok is izgatottan biztatgatták egymást: ,,Menjünk el Betlehembe, hadd lássuk, ami történt, amit az Úr tudtunkra adott'' (Lk 2, 15). Nem tanakodtak, nem teketóriáztak és filozofálgattak. Habozás nélkül felkerekedtek és útnak indultak Betlehem felé. Körülöttük sötét volt az ég, mégsem kételkedtek, nem mondogatták egymásnak: ,,hátha...'' vagy ,,talán mégse úgy van...'', hanem egyszerűen nekivágtak az útnak, mentek bele a sötét éjszakába, és szívükben lángolt a hit. Álom-e vagy valóság a betlehemi esemény? Ôket mindez egyszerűen nem érdekelte. A világ legtermészetesebb módján, mintha csak másképp nem is lehetne, felkerekedtek és elmentek Betlehembe. Az elsô karácsony óta évrôl-évre elhangzik a pásztorok bíztató felhívása: Rajta! Gyerünk Betlehembe! Az egyszerű pásztorok annak idején nem is sejtették, hogy 2000 év múlva felhívásuk a kor legkihívóbb üzenetévé válik. Itt nemcsak egy betlehemi társasutazásról van szó, hanem az emberiség legnagyobb kalandjáról: az Istenkeresés kérdésérôl. Sokan a pásztorok felhívásában naiv és érzelgôs felszólítást látnak az évente visszatérô karácsonyi szokások és rendezvények megtartására. Számukra a karácsonyi és a téli szabadság, a látogatások és az ajándékozások idejét jelzi csupán. Mások a felszólításban kedves szokásokra szóló indíttatást látnak és legfeljebb az éjféli misére gondolnak, a szentmisére, amely egyébként az egész év folyamán alig érdekelte ôket. A Betlehembe való utazás komoly kérdéseket támaszt: Minek ez az egész? Minek ide még Karácsony? Egyáltalán mi értelme a nagy készülôdésnek, várakozásnak, az ajándékozásoknak? Szabadnapokat is talán jobb lenne az év más idôpontján kivenni! Vagy talán mégis van ennek az egésznek valami köze az ember ôsi vágyához? Talán éppen vágyaink beteljesedésébôl tapasztalunk karácsonykor valamit? És ha így van, miért éppen karácsonykor? Mindenesetre az ünnep sok lelket magával ragad, még azok lelkét is, akik egyébként alig tartanak kapcsolatot az egyházzal és vallásosságuk is csak legfeljebb az éjféli mise idejére szorítkozik. Joggal tehetô fel a kérdés: Honnan van karácsonynak ez a szíveket hódító varázsa? A hívô ember számára ez abból a jó hírbôl, örömhírbôl származik, hogy karácsony éjszakáján Isten emberré lett. Ez azt jelenti, hogy Isten egy lett közülünk, valóságos ember, mint mi! Így karácsony a mi személyes ünnepünk is. Isten emberré lett és ezzel megtörtént a legelképzelhetetlenebb valóság. Emberi mivoltunk az istenség részese lett: Isten gyermekei, Isten fiai lettünk. Mindez értünk történt, hogy igazi emberré válhassunk. Isten emberré lett, hogy emberibb emberek lehessünk. Nagy problémánk ma, hogy az istenibôl alig látunk valamicskét is világunkban. A kérdés nem új. Évezredek óta foglalkoztatja az emberiséget. Az egykori rabbi válaszánál alig találunk jobbat. Ez a rabbi tanítványa kérdésére válaszolt, aki így gondolkodott: Régen voltak emberek, akik Istent színrôl színre látták. Miért nincsenek ma ilyen emberek? A rabbi válasza igen rövid volt: Mert ma senki sem képes olyan mélyen meghajolni. Korunk embere talán semmitôl sem irtózik jobban, mint a meghajlástól. Nem akar meghajolni sem Isten, sem ember elôtt, mert nem hiszi, hogy a valóságos Isten valóságos emberré lett. Ma karácsony arra szólít, hogy próbáljunk meg újra és újra emberré lenni éppen azáltal, hogy mélyen meghajlunk és így magunkba tekintünk. Meghajolva megláthatjuk magunkban a véges és tehetetlen teremtményt, megválaszolatlan kérdéseinket és kínzó gondjainkat. Felfedezhetjük Istent, aki sorsunkat Jézus Krisztusban saját maga sorsává tette. Általa emberibb emberek leszünk és megláthatjuk Istent akkor is, ha embertársainkban felismerjük a felebarátot. Hozzá hajolva könnyen felelhetjük a benne felénk közeledô Istent. Karácsonyi felhívásunk: Rajta! Gyerünk hát Betlehembe! Krisztusért vállalkozzunk életünk nagy kalandjára, a nagy útra, amelynek végén mindenképpen vele találkozunk. Nem az erôsek, a csavaros eszű filozófusok láthatják meg Istent, hanem elsôsorban a szelíd és békés lelkű, hívô emberek. A költô ezt így foglalja össze ,,Akik a Gyermeket keresték'' című versében (Kunszeri Gyula): 1. Jöttek mogorva zsoldosok, markolván zord fegyvereket... Keresték. -- Ámde nem találták a Gyermeket. 2. És jöttek tudós mágusok; beutazták a Keletet, s keresték... s végül megtalálták a Gyermeket. 3. És jöttek szelíd pásztorok, szívükben béke, szeretet... Keresték s RÖGTÖN megtalálták a Gyermeket. ======================================================================== A Szent Család ünnepe -- Vasárnap Karácsony nyolcada alatt A év Olvasmány: Sir 3, 3--7.14--17a; Szentlecke: Kol 3, 12--21; Evangélium: Mt 2, 12--15.19--23. Bevezetô a szentmise kezdetén Minden ember életében meghatározó szerepet játszik a család és az otthon, amelyben született. Itt szerezzük elsôdleges tapasztalatainkat, itt ismerjük meg a szeretet, a béke, az emberi közösség és megértés melegségét, de itt találkozunk a félreértések, a szigor, a civakodások és viták durva valóságával is. A családban szerzett benyomások formálják érzés- és gondolatvilágunkat, rányomják bélyegüket mindennapi tevékenységünkre. Karácsony után az elsô vasárnapon Szent Család ünnepét üljük és arra a családi közösségre emlékezünk, amelyben Jézus felnôtt és amely bizonyos fokig megszabta életét. A Szent Családra emlékezünk, mert abban olyan kiváló értékeket találunk, amely nélkül ma sincs harmonikus, békés és boldog családi élet. Modern korunkban is érdemes felidéznünk azokat. Szentbeszéd József fölkelt, fogta a gyermeket és anyját Mt 2, 21 XV. Benedek pápa 1921-ben elrendelte a Szent Család ünnepét. Ezzel a keresztény családok figyelmét különösképpen ráirányította a Szent Család életére és az ebben rejlô értékekre. Ez olyan korban történt, amikor világszerte többen úgy vélték, hogy az egyház nem becsüli megfelelô mértékben a keresztény családi életformát és elônyben részesíti a nôtlen és szűzi életformát. Ennek több oka volt. A kereszténység alapítója, Jézus Krisztus nôtlenül élt. Az apostolok utáni századokban a késôbbi hitterjesztôk ugyancsak a szűzi életformát tekintették ideálnak. A keresztény lelkiség tanítói mindig megkülönböztetett elôszeretettel mutattak rá a szűzi életforma kiválóságára. Az egyház is gyakran a szerzeteseket emelte oltárra és állította példaképül. A hitterjesztôk olykor még a Szent Család életét is úgy mutatták be, mintha az a zárdai élet másolata lett volna. Jellemzôje: a szegénység, az alázatosság, a tisztaság és az engedelmesség. Így könnyen az a félreértés támadt, mintha a Szent Család nem is lenne igazi család, csak amolyan quasi családi közösség, amelyben Mária szűzen szülte gyermekét és Józsefnek legfeljebb családfenntartói szerep jutott. Némelyekben karikatúrakép alakult ki a keresztény családokról, valamiféle szerzetesi családi kép, amellyel a mai modern családok már semmit sem kezdhettek. Nekik úgy tűnt, mintha az egyház korunkban teljesen figyelmen kívül hagyta volna a világban végbemenô kétezeréves változásokat és a modern körülményeket. A családi élet mindig szoros kapcsolatban állott a fennálló társadalmi, gazdasági és erkölcsi renddel. Ezek megváltozása természetesen magával hozta a családi életforma átalakulását is. Napjainkban egyre ritkább az olyan család, ahol a ház egész népe közösen ül asztalhoz és együtt végzi vasárnapi sétáját. Sokfelé az apából lett háziasszony és a feleségbôl keresô családfenntartó. Felnövôben egy olyan generáció, amely már alig ismeri szüleit, csak ideges és fáradt, hétvégén kettesben kiránduló dolgozókat. A nagyszülôknél vagy a napköziben nevelkedik. Még jó, ha nagy ritkán összeül a család egy-egy közös ebédre vagy ünnepre. Megnövekedett a családtagok függetlensége. Valamennyien keresnek. Legtöbbször a hitvestársak sincsenek egymásra utalva. A gyerekek is önállóan élnek. A család terheinek elviselése is közös. A házasságok idôtartama is változott. Amíg a középkorban általában 12 évet tartott egy házasság, az alacsony átlag-életkor miatt, ma a ,,holtomiglan-holtáiglan'' érvényessége ennek többszörösére emelkedett. A megváltozott körülmények ellenére mégis csak azt kell állítanunk, hogy a Szent Család hagyományos formája ellenére is rendelkezik olyan értékekkel, amelyekre a mai kornak is szüksége van és amelyek nélkül nem lehet, nincs igazi és boldog családi élet. A Szentírás távolról sem akar bennünket a Szent Család hagyományos életmódjának lemásolására kényszeríteni. Az egyház maga sem múzeum, amelyben letűnt korok remekműveit ôrzik, hanem az a műhely, amelyben az ôsi tapasztalatok felhasználásával és a krisztusi hit fényénél újabb remekművek születnek. A Szent Család életérôl meglehetôsen keveset tudunk. A népi hagyomány jóllehet kiszínezte a názáreti ácsmester otthonát, a betlehemi barlangot és ismeri az Egyiptomba menekülô kisgyermekes házaspárt, de e család mindennapi élete rejtve maradt elôttünk. Talán ez így is van jól, mert így figyelmünket nem kötik le a konkrét formák. A Szent Család életét Isten közelsége járta át, és ez megszentelte életüket. Ebbôl adódnak a benne rejlô örök értékek, amelyeket Szent Pál apostol nemcsak a házastársaknak, hanem minden megkeresztelt embernek is ajánl: ,,Mint Istennek szent és kedves választottai öltsétek magatokra az irgalmasságot, jóságot, a szelídséget és a türelmet... viseljétek el egymást és bocsássatok meg egymásnak'' (Kol 13, 12). Korunkban bármennyire megváltoztak a családi élet körülményei, a tökéletesség köteléke mégis csak a szeretet marad, amint Pál mondotta: ,,Legfôként pedig szeressétek egymást, mert ez a tökéletesség köteléke''. A Korintusiakhoz írt levelében Pál még azt is megmondja, hogy hogyan néz ki ez az igazi szeretet: ,,A szeretet türelmes, a szeretet jóságos, a szeretet nem féltékeny, nem kérkedik, nem is kevély. Nem tapintatlan, nem keresi a maga javát, nem gerjed haragra, a rosszat nem rója fel... Mindent eltűr, mindent elhisz, mindent remél, mindent elvisel'' (1 Kor 13, 4sk). Ezek az értékek nem üres szavak. Csak a mindennapi életben tetté kell váltani azokat. Erre korunkban is kínálkozik lehetôség. Ha a családban szeretet uralkodik, akkor a férfi bármikor átveheti felesége szerepét a háztartásban és nem fog szenvedni amiatt, hogy felesége a családfenntartó. Ugyanakkor az asszony sem fogja férjével éreztetni, hogy gyáva és tehetetlen, mert nem kapott munkát és vállalkozása kudarcba fulladt. Az ilyen családban helyet kap a gyermek. Nem kell szülôk nélkül felnôjön, s a nagyszülôknek sem kell átvállalniuk a pótszülôk szerepét. Napjainkban sokat beszélnek a családról. A bomladozás orvosságát mégsem találjuk. Az egyház sem szolgál végérvényes receptekkel, de képes rámutatni azokra a bevált értékekre, amelyek nélkül nincs boldog családi élet és korunk emberének is nélkülözhetetlen. A krisztusi szeretet és megbocsátás nélkül ma sincs boldog család. Nekünk szüntelenül pályaigazítást kell végeznünk önzô felfogásunkon a szeretet parancsának megfelelôen. A családok irányítója ma is csak Jézus Krisztus lehet. Senki más nem állíthatja magáról: én vagyok az út, az igazság és az élet. ======================================================================== Január 1., Szűz Mária, Isten Anyja ünnepe -- Újév A év Olvasmány: Szám 6, 22--27; Szentlecke: Gal 4, 4--7; Evangélium: Lk 2, 16--21. Bevezetô a szentmise kezdetén Kegyelem nektek és békesség Atyánktól, az Istentôl és Urunktól, Jézus Krisztustól! Az újesztendô elsô napján jókívánságokkal köszöntjük egymást. Általában boldogságot, szerencsét, sikert, isteni áldást és jó egészséget kívánunk egymásnak. Jókívánságainknak foganatja is lehet, ha helyet biztosítunk Isten békéjének a földön, és az emberek meghallják Isten karácsonykor elhangzó békeszózatát, amely szerint elôször Istennek kell megadni a dicsôséget és csak aztán lehet békesség a földön a jóakaratú embereknek. Ezért Szentatyánk szándéka szerint ma világszerte a békéért imádkozik az egyház. Az új év kezdetén megfogalmazott jókívánságokból kicsengô boldogság utáni vágyunk ugyanis csak akkor válik valóra, ha az ember önmagával és környezetével békében él. Mert a béke nem a csúcstalálkozók termeiben kezdôdik, hanem az önmagukkal megbékélt lelkekben, saját gyöngeségeink és gyarlóságaink elismerésével, -- a családban, az iskolában és a munkahelyen, mindenütt, ahol az emberek nem egymás ellen, még csak nem is egymás mellett, hanem egymással karöltve küzdenek egymásért. Ma ezzel a békeszeretô lelkülettel állunk Isten elé és nyílt szívvel várjuk azt az isteni segítséget, amely a szentmise áldást ígérô köszöntésében is kifejezésre jut: ,,Az Úr békéje legyen veletek mindenkor!'' Újesztendônk csak úgy lesz békés és boldog, ha az Úr békéje betölti lelkünket és általunk a világot. Szentbeszéd Dicsôítették és magasztalták Istent mindenért Lk 2, 20 Alig néhány órája temettük az Óesztendôt. Voltak, akik a tv képernyôje elôtt várták az Óév utolsó 24. óráját, mások díszes tánctermekben és szórakozóhelyeken ünnepelték a tovatűnô év halálát és a pirkadó új esztendô születését. Az évváltó idô határán állva tekintetünket elôször a múltra szegezzük. 365 nap hosszú idô, sok-sok gonddal, szenvedéssel és megpróbáltatással. De nem feledkezhetünk meg a derűs órákról sem, amikor megtapasztaltuk az élet örömeit és sikereit, felebarátaink szeretetét és olykor talán még a szerencse mámorát is. A keresztény ember hiszi, hogy a történelem nem vak véletlenek sorozata, hanem Isten kifürkészhetetlen és gondviselô terveinek megvalósulása. Vallja, hogy az egyéni sorsok mögött sem Fortuna istenasszony szeszélyes intézkedése rejlik, hanem valamennyiünk szeretô Atyja, életünk teremtôje és fenntartója, akinek igazán hálával és köszönettel tartozunk egész létünkért. Jóllehet sokszor bánat és csalódás ér bennünket, mégis azt kell mondanunk, hogy Isten a forrása minden jónak. Ô még a rosszat is javunkra tudja fordítani, fôleg akkor, ha megértjük Isten terveit, szolgálatába állunk és nem igyekszünk azt keresztezni. Tulajdonképpen mindenért, a kapott jókért és rosszakért is hálával tartozunk Istennek. Ezért most, az új esztendô küszöbén, miközben az elmúlt évet felidézzük, szálljon elsô gondolatunk Isten felé és köszönjük meg neki, hogy egy esztendô elmúltával ismét itt állhatunk, magasztalhatjuk szent nevét, sok vészen és bajon átsegített, örömben és jólétben részesített. Fôleg mi, akik ebben az országban szabadságnak és jólétnek örvendünk, nem feledkezhetünk meg Isten nagy jóságáról, amellyel érdemtelenül elhalmozott bennünket. Ha a szilveszter esti pohárcsengések között nem gondoltunk erre, legalább most mondjuk magunkban: Istennek legyen hála az elmúlt esztendôért. Ezek után vessünk egy pillantást a jövôbe. Hogy mit hoz az új esztendô, még nem tudjuk. Ez még rejtély, tele bizonytalansággal. Többen a kemény valutában bíznak és könnyen elfeledik, hogy pénz múlandó. Máról-holnapra megváltozhat értéke. Elenyészhet akárcsak minden ingó és ingatlan vagyonunk. Mások talán kiváló egészségnek örvendenek pillanatnyilag. Ôk erejükben bíznak. De ki garantálhatja, hogy életerejükön nem esik csorba? Mások szeretteikben bíznak és bennük látják minden támaszukat. A halál azonban mindannyiunkra ólálkodik és bármely pillanatban elragadhatja legnagyobb emberi támaszunkat. Az sem biztos, hogy a legígéretesebb kilátások valóban szabadságot és békességet hoznak földünkre. Várjuk a szabadságot és jólétet. Reméljük, hogy megkapjuk, de mégsem bizonyos, hogy valóban megéljük beteljesedését. A keresztény embernek azonban még a legnagyobb bizonytalanságban sem szabad kétségbe esnie. Ô nincs egyedül. Isten nevében és Isten segítségével bizalommal tekint a jövô elé. Az Ószövetségben Isten Jahvénak nevezte magát: aki van, aki itt van és értünk van itt. Ezt a választott nép hányatott sorsa folyamán többször megtapasztalta. Isten nem hagyta egyedül népét. Vele volt a küzdelmekben, a szorongattatások idején és hazavezette övéit a szolgaság földjérôl, Egyiptomból. A jelenvaló Isten nevében kezdjük mi is az új esztendôt. Az üdvösség jó hírébôl tudjuk, hogy Isten a történelem folyamán hozzánk költözött és velünk él. Betlehemben megszületett a Szent Szűztôl, neve Jézus, ami annyit jelent: Isten a megmentô, a szabadító, az üdvözítô. De Jézus nemcsak nevével hirdette az isteni segítséget, hanem életével is arra mutatott, hogy Isten még a legkilátástalanabb helyzetekben sem hagyja el övéit. Jézus életében nagyon sokszor úgy látszott, mintha története a véletlenek sorozata lenne. Nyomorúságos körülmények között született. Szülei jelentéktelen, szegény emberek. Pólyába takart és jászolban fekvô gyermekük igazán nem remélhetett rózsás jövôt. A pásztorok támogatásától sem várhattak sok segítséget; még kevesebbet a csalódásukban hazaosonó és soha többé nem mutatkozó mágusoktól. Názáretben 30 évet élt rejtett életet. Senki sem jósolt neki fényes jövôt. Csak a késôbbiek folyamán, halála után visszatekintve fedezhetô fel életében az isteni gondviselés, terv és irányítás. Isten irányítja a mi életünket is. Ô nem hagyta magára Jézust, és minket sem fog elhagyni. Ez az isteni gondviselésbe vetett hit és bizalom adjon erôt nekünk az elôttünk álló év még legsötétebb órájában. A megpróbáltatások idején Isten a mi erôsségünk és erôs mencsvárunk. Ez a hit azonban nem azt jelenti, hogy a világban minden úgy történik, ahogyan azt Isten akarja. Isten sokszor nem úgy akarta a világ eseményeit, ahogyan azok bekövetkeztek. Ô nem akarta pl. a háborúkat, sem azt, hogy az emberek megnehezítsék és megkeserítsék egymás életét. Nem akarta a házasságok felbomlását, sem a békétlenek közötti veszekedéseket. Isten nagyon sokszor mást akart, csak az emberek nem követték útmutatásait. Sok olyan baj, nyomor és szerencsétlenség van a világon, amelyek miatt az emberek elsôsorban önmagukat vádolhatják: háború, éhínség, környezetfertôzés és atomsugárzás. De nem az ember mesterkedésére vezethetô vissza a rák, az AIDS, a terrorizmus, a közlekedési baleset? Hiányos és önkényes felsorolás, csak gondolatébresztésre szolgál. Az új évben is sokminden történik majd Isten akarata ellenére. Isten a rosszat is megengedi, mert tiszteletben tartja emberi szabadságunkat. Bármit hozzon az új esztendô, mi Istennel és Isten nevében kezdjük azt és hisszük, hogy egykor visszapillantva, Isten kezének munkáját, irányítását fedezzük fel abban. Ô ebben az évben is velünk lesz, amint ezt nevének jelentései elárulják: Jahve -- Isten, aki van; Immánuel -- velünk az Isten avagy Jézus -- megváltó, szabadító, üdvözítô. Hisszük, hogy Isten még a rosszat is képes javunkra fordítani, kacskaringós betűkkel is tud egyenesen írni. Bármit hozzon az új év, Istennel az csak javunkra válhat. Szent Pál apostollal bizakodunk: ,,Tudjuk azt is, hogy akik Istent szeretik, azoknak minden javukra válik...'' (Róm 8, 28). ======================================================================== Karácsony utáni 2. vasárnap A év Olvasmány: Sir 24, 1--4. 12--16; Szentlecke: Ef 1, 3--6. 15--18; Evangélium: Jn 1, 1--18. Bevezetô a szentmise kezdetén A világ általános helyzetének megítélésében különbözô véleményekkel találkozunk. Most csak kettôt ragadunk ki ezekbôl. Ugyanakkor a keresztények álláspontjára is rámutatunk. A borúlátók szerint a körülöttünk tomboló igazságtalanság, erkölcstelenség és gyűlölet arra enged következtetni, hogy a világ romlott és gonosz. Nem így a derűlátók. Ôk nem ítélik meg ilyen sötéten a világ állapotát. Szerintük a világ gonoszságának emlegetése csak az emberiség életidegen ijesztgetésére szolgál. A keresztények egyik véleményhez sem csatlakozhatnak. Hitük tanúsága szerint a világ egyszerre jó és rossz. Van benne sok sötétség, de azon túlmenôen sok fény is. A világon nem a gonoszság arat végsô gyôzelmet, hanem a világosság, Isten Jézusban közénk szállt örök Igéje. Ezt a karácsonyi örömhírt igyekszik elmélyíteni János evangéliumának bevezetô szakasza is, amelyet a mai szentmisében rövidesen felolvasunk. Szentbeszéd A világosság világít a sötétségben Jn 1, 5 Az idôk folyamán már sokan megkísérelték Jézus történetét szavakba önteni. Sok tudós és bölcs fáradozott azon, hogy felfedje Jézus személyének titkát. Kétezer év óta kérdezzük: ,,Ki ez az ember?'' Így látszik, hogy a kérdést mind a mai napig sem sikerült egyértelműen, világosan és mindenki számára elfogadhatóan megválaszolni. A Jézus személyére vonatkozó legkorábbi írásos dokumentumok Pál leveleiben találhatók. Ezek közül a legrégebbiek keletkezési ideje a Krisztus születése utáni negyvenes-ötvenes évekre tehetôk. A levelek arról árulkodnak, hogy Krisztus születése után 50 évvel Kis-Ázsiában és a Földközi tenger keleti partvidékén már több olyan zsidó- keresztény közösség létezett, amelyben az emberek Jézust Istenként tisztelték és imádták. Semmi jelét sem találjuk annak, hogy közülük valaki is kétségbe vonta Jézus Krisztus isteni mivoltát. Az evangéliumok szerzôi néhány évvel késôbb ugyancsak azon fáradoztak, hogy a tôlük telhetô legnagyobb körültekintéssel válaszolják meg a kérdést: ,,Kicsoda ez a Jézus?'' Jóllehet írásaik sokszor hézagosak, mégis sok olyan eseményt rögzítenek, amelyek feltűnôen megvilágítják Jézus kilétét. A legôsibb evangélium kezdô sorában Márk errôl így nyilatkozik: ,,Jézus Krisztus, Isten Fia evangéliumának kezdete'' (Mk 1, 1). Evangéliumának befejezô szakaszában Márk visszatér bevezetôben említett alapgondolatához, és Jézus kereszthaláláról szólva egy római százados katonás tömörséggel megfogalmazott tanúvallomásába sűríti hitvallását: ,,Ez az ember valóban Isten Fia volt'' (Mk 16, 39). Egészen más utat követ János evangélista az elsô század végén. Ô nem az emberbôl indul ki, hanem az isteni örök Ige képét veszi alapul és ezzel írja körül Isten Fiának titkát: ,,Kezdetben volt a Ige, az Ige Istennél volt és Isten volt az Ige... s az Ige Istenné lett, és közöttünk élt''. Fényes világosságként jött a világba, hogy megtanítsa azt az Isten szemével látni. Emberi alakban közeledett testvéreihez és feltűnô módon világított a sötétségben, de a sötét világ mégsem volt képes felismerni az Isten Fiát. A világ nem akarja felfedezni egy olyan valakiben Istent, aki kereszten fejezte be földi életét. Ezért elutasítja ôt. A benne való hitet botrányosnak tartja a zsidókhoz hasonlóan és ostobaságnak, mint a görögök, ahogyan errôl Pál már rég beszámolt (1 Kor 1, 23). Az Isten Jézus Krisztusban megtestesült Igéjével és bölcsességével a mai kor emberének éppúgy nehézségei vannak, mint egykor a görögöknek vagy a zsidóknak. Sehogy sem tudja elfogadni, hogy csúfondáros halála ellenére mégiscsak Jézus Krisztus az élô Isten képmása, az Út, az Igazság és az Élet. Jézus titkának a pogányok elôtti érthetetlenségét az ôskeresztényeknek is korán megtapasztalták. A római Palatinuszon talált falra karcolt kereszt Krisztus helyett szamarat ábrázol a kereszten. A csúfság szemléletesen ábrázolja a kereszténység tanainak elutasítását és a kereszténység korabeli társadalmi felfogással ellentétes vallási meggyôzôdését. A kereszténység síkra szállt a kicsinyek és elnyomottak jogaiért. Hangsúlyozta, hogy a hívô nép Isten országában megelôzi a nagyokat és a gazdagokat, a bűnbánó bűnösök a képmutató igazakat, a szolgák uraikat. A világ nem értette és ma sem érti, hogy nekünk szeretnünk kell minden embert, még ellenségeinket is. Nekünk az igazi bölcsességet nem a nagyokosoknál kell keresnünk, hanem Istennél és az egyszerű istenfélôk körében. Ez a világ szemében elfogadhatatlan. Nem érti, hogy Isten nem csupán a teljesítményeket veszi figyelembe, hanem a szándékot, amelyekkel azokat véghezvittük. Többeknek egyenesen kibírhatatlan, hogy Isten országában nem a hatalom, hanem a szeretet törvénye uralkodik. Hogyan is fogadhatná fel a világ Istent, aki szüntelenül igényekkel lép a kényelemhez szokott kisistenek elé? Az emberiség drámája vajon nem éppen abban keresendô, hogy az ember nem akar más Istent elismerni maga fölött, mint csak saját magát? Meglepô talán, ha ma ezt halljuk: ,,A tulajdonába jött, de övéi nem fogadták be'' (Jn 1, 11)? Számunkra sokkal fontosabb kérdés azonban: Hogyan fogadjuk mi magunk a megtestesült isteni Igét, Jézus Krisztust? A Szentírás arról biztosít bennünket, hogy ,,akik befogadták, azoknak hatalmat adott, hogy Isten gyermekei legyenek'' (Jn 1, 12). Akik elfogadták nem élnek a szeszélyes vágyak és indulatok rabságában. Isten gyermekeinek szabadságát élvezik, tiszteletben tartják embertársaik személyi méltóságát, felkarolják egymást a szolidaritás jegyében, van erejük és bátorságuk a tiszta és hűséges, sírig tartó házaséletre, a nemzedékek közötti súrlódások békés elviselésére... Elfogadták Isten Igéjét és János apostollal vallják: ,,Láttuk dicsôségét, az Atya egyszülöttének dicsôségét, akit kegyelem és igazság tölt be'' (Jn 1, 14). Volt idô, amikor a modern világ úgy gondolta, hogy többé már nincs szüksége Isten örök Igéjére. Az utóbbi évek tapasztalatai viszont arra figyelmeztetnek bennünket, hogy a hagyományos isteni- erkölcsi értékek nélkül pusztulásba rohan a világ. Bíztunk a technika és szellemünk erejében, az emberi bölcsességben, de csakhamar rá kellett ébrednünk, hogy az ember mégsem Isten, lehetôségei korlátozottak. Az ember az isteni világosság nélkül csak önmaga sírásója lehet. Érdekes kis népi monda került a kezembe. Négy bölcsrôl szól. Közülük három ismerte a világ összes könyveit, a negyedik csak józan paraszteszére és lelkiismerete szavára hallgatott. Egyik alkalommal mind a négyen egyszerre mentek sétára. Útközben napégette állati csontokra bukkantak. Az elsô azonnal bizonyítani akarta tudását: ,,Itt az alkalom, hogy összemérjük tudásunkat és ügyességünket. Én mindjárt be is mutatom, miként kell összerakni a szétszórt csontokat''. Rögvest összerakta az állati csontokat és egy szép csontváz lett belôle. A második bölcs is bizonyítani akarta tudását: ,,Én pedig még arra is vállalkozom, hogy a csontvázon kipótolom a hiányzó részeket: lesz rajta hús, inak, vérerek, bôr... stb''. Úgy is tett és úgy is lett. Ekkor jelentkezett a harmadik tudós. ,,Én meg most életre keltem az állatot'' -- fitogtatta tudását. Erre már a negyedik azonnal észrevette, hogy itt egy valóságos élô oroszlán van kialakulóban. ,,Várj -- kiáltotta társainak --, elôbb hadd kússzam fel a közeli magas fára!'' Még fel sem ért a közelében lévô magas fára, amikor harmadik társa életre keltette az ordas oroszlánt. Ez nyomban felfalta mindhárom társát, s mint aki jól végezte dolgát, teli hassal továbbállt. A monda azt tanítja, hogy az emberi tudás és bölcsesség valóban csodákat művel. Az emberre mégis pusztulás vár, ha elutasítja Isten Igéjét, az igazi világosságot, amely János szerint ,,minden embert megvilágosít'', Jézus Krisztus által kegyelemben és igazságban részesít. ======================================================================== Urunk megjelenése -- Vízkereszt A év Olvasmány: Iz 60, 1--6; Szentlecke: Ef 3, 2--3a. 5--6; Evangélium: Mt 2, 1--12. Bevezetô a szentmise kezdetén Néhány napja Jézus születésére emlékeztünk, az Isten Fiára, aki a Júdeában a választott nép fiaként jött a világra. Vízkeresztkor ugyancsak Jézus születése áll érdeklôdésünk középpontjában, de egészen más szemszögbôl, mint két héttel korábban. Ismét karácsonyi örömünnepet ülünk, de most fôleg arra emlékezünk, hogy Jézus születése a betlehemi pásztorok érdeklôdésén túl még a nagyvilág figyelmét is felkeltette. Ezt szemlélteti a napkeleti bölcsek története a mai evangéliumban. Ôk messzi tájakról jöttek Betlehembe és az világ összes nemzeteinek képviseletében, hogy kifejezzék hódolatukat a zsidóként született gyermekmessiás elôtt. Az emberiség képviselôi felismerték Jézus Krisztusban Isten küldöttjét. Amit a karácsonyi történetekben a zsidó pásztorok tettek szűkebb hazájuk képviseletében, most, a vízkereszti örömhír elbeszélésében ugyanazt teszik a pogány bölcsek a nemzetek nevében. Így vízkereszt és karácsony misztériuma egyaránt Urunk megjelenésére irányítja figyelmünket -- görögös szakkifejezéssel élve -- a betlehemi epiphaniára. Ez azt jelenti, hogy karácsony és vízkereszt táján, -- ha különbözô formában is, de ugyanaz az új fény ragyogott fel nekünk: Isten képmása, Jézus Krisztus, aki igazi világosságot hoz minden ember szívébe. Urunk megjelenésének ünnepén most különös szeretettel köszöntöm az itt egybegyűlt testvéreket, akik elfogadták Isten hívó szavát, és a Betlehemi Csillag vezetését követve ma eljöttek üdvözítô Istenünk hajlékába, az oltárhoz, amelyen a kenyér és bor színe alatt rövidesen megjelenik közöttünk Jézus Krisztus. A mai szentmisében elsô eljövetelére emlékezve, most tudatosan tisztelettel, ôszinte odaadással és tiszta szívvel akarunk, a napkeleti bölcsekhez hasonlóan, leborulva hódolni elôtte. Szentbeszéd Bölcsek jöttek napkeletrôl Mt 2, 1 ,,Mindenütt jó, de a legjobb otthon'' -- szól a magyar közmondás, amely az ember egyik legôsibb és leghôbb vágyára tereli figyelmünket. Mindig haza vágyunk. Tehetünk hosszú és gyönyörű szép utazásokat, tölthetjük szabadságunkat a világ legragyogóbb tájain, egy napon mégis arra ébredünk, hogy hazavágyunk, elég a jóból; haza kell mennünk, látnunk kell mi van otthon. Az otthon az otthon. Itt jól érezzük magunkat. Ismerjük a hegyeket és völgyeket, a folyókat és az utakat, az állatokat, a növényeket és az embereket. Otthon egyszerűen biztonságban érezzük magunkat és mindig fellelhetô valami a szenteste meghitt melegébôl. A sok szenvedés, nehézség és csalódás ellenére is az otthon gyönyörű. Harmóniát, melegséget, egyetértést, biztonságot és szeretetet sugároz. Az ember elsôsorban itt keresi a közösség melegét. Irtózik az idegentôl és az egyedülléttôl. Életünk folyamán szenvedélyességgel keressük az otthoni meghittséget. Barátokat gyűjtünk magunk köré. Olykor úgy látszik, mintha csak ebbôl állna az ember célja: barátokat gyűjteni és közösséget alkotni. Az ember az emberi közösségekben megtalálja boldogságát: a családban, a baráti körökben, a falusi és városi közösségekben és szeretett hazájában, miközben nemzete békésen csatlakozik a világ népeinek nagy családjához. Ezek az emberi vágyak egyáltalán nem állnak ellentétben a kereszténység célkitűzéseivel. Sôt, a krisztusi tanítás megnyitja vágyaink távlatát, amely Istenhez vezet. Benne teljesednek ki vágyaink. Isten ugyanis boldogságra teremtette az embert, és azt akarja, hogy az Istennel való bensôséges egyesülésben és az emberekkel való szoros közösségben érje el az üdvösséget. Erre az egységre utal Izajás próféta látomásszerű jövendölése is, amelyrôl ma hallottunk. A próféta már évezredekkel korábban is a világ népeinek nagy családjáról álmodozott és meghirdette Isten üzenetét: Jeruzsálem egykor nemcsak a zsidóknak nyújt majd édes otthont, hanem a világ összes népeinek is. ,,Népek jönnek világosságodhoz'', -- írja -- ,,és királyok a benned támadt fényességhez'' (Zs 60, 3). A Jeruzsálemben támadt fényességrôl van itt szó, amelynek az a feladata, hogy beragyogja az egybegyűlt nemzeteket és békés boldogsággal töltse be az emberi szíveket: ,,Ennek láttára földerülsz, szíved dobog az örömtôl és kitágul. Mert feléd áramlik a tengerek gazdagsága, és ide özönlik a nemzetek kincse'' (Iz 60, 5). A prófétai jövendölés napjainkban többfelé látható, ellenôrizhetô és megfogható formát kezd ölteni. Izajás jóslata valóra vált. A világ népei valóban Jeruzsálem felé tekintenek és onnan várják az üdvösséget. Az ország nemzeti zarándoklatokat szerveznek Jeruzsálembe. Nincs a világnak mégegy városa, amely a legkülönfélébb nemzetiségű és vallású embereket annyira vonzaná mint Jeruzsálem. Keresztények, zsidók és mohamedánok ebben a városban keresik Isten világosságát, az egy igaz Istent, mindannyiunk közös mennyei Atyját. A próféta szerint közösség, megértés és biztonság utáni vágyunk csak akkor nyerhet valóban kielégülést, ha megtaláltuk Isten világosságát, és ezt követve valóban létrehoztuk az emberiség nagy családját. Ennek a közösségnek nemcsak Jeruzsálemben kell megvalósulnia, hanem a világ minden táján, a mi müncheni egyházi közösségünkben is. A történelem folyamán talán soha nem volt tapasztalható olyan nagyméretű népvándorlás, mint éppen napjainkban. A nemzetek kilépnek zárt kereteik közül és a nemzetek közötti testvériség melegágyává válnak. A mi világvárosi közösségünkben is különösen sokféle nemzetiséggel találkozunk. Jugoszlávok, olaszok, kelet-európaiak, arabok és afrikaiak közvetlen szomszédságunkban élnek. Münchenben 22 nyelven tartanak vasárnapi istentiszteletet, és hirdetik Isten népek nagy családjáról szóló prófétai üzenetét. Tapasztalataink alapján azonban azt is látnunk kell, hogy még igen sok a tennivaló a prófétai álom beteljesedéséig. Magunk is jövevények vagyunk e földön. Mégis sok közöttünk az aggodalom és félelem az idegenekkel szemben. Nem értjük vagy nem akarjuk megérteni a más nemzetbôl jövôket. Fenntartásaink vannak velük szemben. Pedig nekünk otthont kell nyújtanunk nekik és otthonná kell válnunk számukra. Vagy talán magatartásunkkal mindig baráti és testvéri egyetértésrôl tanúskodunk, ha az idegennyelvűekkel és más népfajhoz tartozó szomszédainkkal érintkezünk? Manapság az idegenekrôl és vendégmunkásokról -- vajon nem közéjük tartozunk-e -- ugyancsak sok szó esik körünkben. Ismerjük a velük kapcsolatos problémákat. Megoldásukat semmiképpen sem kereshetjük csak a szociális és társadalmi elônyök elvei alapján. A krisztusi tanításra is figyelnünk kell. Nem feledkezhetünk meg keresztény hivatásunkról sem. Nem téveszthetjük szem elôl, hogy Isten minden népet egy nagy családba akar tömöríteni. A legtöbb idegent a szükség és nyomor üldözött el hazájából. Sokan még munkához sem jutottak hazájukban. Mások politikai okok és komoly üldöztetések miatt kényszerültek hazájuk elhagyására. A háborúk és nemzetek feletti önkényes intézkedések nemcsak összekavarták a nemzeteket, de eltiporták és nyomorba döntötték nagyon sok ember életét. Sok nemzet fia még saját szülôföldjén is idegen, mert még azt is elrabolták tôle. Körünkben is akadnak önzôk, akik irigykedve nézik, hogy az idegenek esetleg gyerekpénzhez jutnak és hamarosan munkát kapnak. Saját állásukat féltik. Olykor alaptalanul, mert a szemetet közülünk senki sem akarja eltakarítani, csak az idegen. Nem nézik jó szemmel, ha városukba és falvaikba idegen nációk telepednek. Ôk a legtöbbször hallani sem akarnak azokról a lelki kincsekrôl, amelyekkel az idegenek gazdagíthatják anyagiasságba és önzésbe burkolózó közösségeiket. Gondolok itt elsôsorban az idegenek gondtalanabb életformájára és gondviselésbe vetett hitére, a gyermekek iránti szeretetére és bátor hitvallásukra. A másvallásúak és idegenek hitvallásuk és magatartásuk által nem egyszer kérdésessé teszik helytelen szokásainkat és rákérdeznek fonák vallásosságunkra. Így elôsegítik igazi vallásosságunkat, becsületes és ôszinte emberiességünket. Vajon mit tanulhatnak tôlünk az idegenek? A Mammon imádatát és a Dio Marco tiszteletét -- ahogyan ezt az olaszok mondják? Hányszor éri az ún. gazdag népeket a vád: szexturizmust és gyermekprostitúciót exportálnak mindenütt, ahol csak megfordulnak. A napkeleti bölcsek megtalálták Izrael pásztorát, aki világosságával egyetlen nagy családdá akarja összegyűjteni a világ népeit. A napkeleti bölcsekhez hasonlóan az egyházban mindnyájan vándorok vagyunk, istenkeresôk, akik sok más nemzettel együtt leborultunk és hódolunk Isten elôtt. Az egyház a népek otthona és benne mindannyian testvérré kell, hogy váljunk. ======================================================================== Urunk megkeresztelése A év Olvasmány: Iz 42, 1--4. 6--7; Szentlecke: ApCsel 10, 34--38; Evangélium: Mt 3, 13--17. Bevezetô a szentmise kezdetén A II. vatikáni zsinat liturgikus reformintézkedéseinek következtében a Katolikus Egyház az Évközi elsô vasárnapon üli Urunk megkeresztelésének ünnepét. Ezzel kezdetét veszi az évközi vasárnapok sorozata, amely liturgikus kapcsolatot teremt a karácsonyi és a húsvéti ünnepkör között, pünkösdtôl pedig végigkísér bennünket az egyházi év végéig. Így a kalendáriumban elfoglalt helyzetét tekintve Urunk megkeresztelésének emlékét tekintve Urunk megkeresztelésének emlékét akár évadkezdô, évadnyitó ünnepnek is nevezhetnénk. Az evangéliumok beszámolója alapján, Jézus legszebb férfikorában hagyta el 30 éves názáreti visszavonultságát, és lépett elôször országának nyilvánossága elé. Elsô útja a Holt-tengerhez közel esô Jordán-mellékére vezetett, ahol elôfutára, Keresztelô János hatalmas tömegeknek hirdette Isten közeledô bosszújának napját. Itt Jézus -- bár bűntelen volt -- beáll a jobb belátásra térô bűnösök sorába és velük együtt megkeresztelkedett a Jordán vizében. Tette sorsközösség és szolidaritás az elesett emberrel, akiért mostantól a nyilvánosság elôtt is még inkább élni s halni fog. A mai szentmise evangéliumának beszámolója szerint fellépését rendkívüli tünemények kísérték, jelezvén, hogy Jézus megbízatása Istentôl származik és Isten örömét leli Fia szegényekért, elnyomottakért és bűnösökért folytatott küzdelmében. Szentbeszéd Akiben kedvem telik Mt 3, 17 A szabad és demokratikus országokban gyakoriak a választások. Ezeket a rendezôk igyekeznek legtöbbször minél szélesebb körben elôkészíteni. Beindítják a propaganda gépezetet, amelyek feltűnô és zajos gépezete mögött az élesszemű választónak nem nehéz felfedeznie a céltudatos és meghatározott terveket. Ilyenkor elôfordul, hogy néhány jelöltet a teljes ismeretlenségbôl kell magasba röpíteni. Mindehhez ügyes ügynökök kellenek, akik kiválóan értik a módját annak, miként kell valakit az igényeknek és közkívánalmaknak megfelelôen, szépen kifestve, az érdeklôdés középpontjába állítani. Ennek lehetôleg nagyvárosban és százezres tömegek elôtt kell történnie, hatalmas tüntetés keretében, amelyet már hetekkel korábban meghirdettek az újságok és a többméteres utcai plakátok. Ekkor aztán jöhetnek a hangszórós autók, a sajtó, a rádió és a televízió. Ezután már mindenki csak a jelöltet várja. Feladata, hogy mennydörgô és sziporkázó beszédével viharos tapsra és magával ragadja az elbűvölt tömeget. Krisztus születése után a 20-as évek végén egészen más bemutatkozásra került sor Zsidóország Holt-tengerhez közel esô részén. Ekkor egy harminc év körüli fiatalember kilépett a názáreti ismeretlenségbôl és a Jordán-mellékén kereste a nyilvánosság elismerését. Úgy tett, amint ezt jóval korábban Izajás már elôre jelezte: ,,Nem kiált majd, s nem emeli föl a hangját, szava se hallatszik az utcákon'' (Iz 42, 2). Nem keltett semmiféle feltűnést. Egyszerűen csak elvegyült a tömegben, mint bárki más. A néppel együtt sodortatta magát a prófétai hírben és nagy becsben álló Keresztelô Jánoshoz, aki a Jordán partján fogadta a keresztségre váró tömegeket. Sort állt a jobb belátásra térô tömegek között és velük együtt megkeresztelkedett. Így vállalt teljes sorsközösséget az elesett emberrel, sôt még a gonoszokkal is. ,,Ô mint Isten az Istennel való egyenlôséget nem tartotta olyan dolognak, amelyhez föltétlenül ragaszkodnia kell, hanem szolgai alakot öltött, kiüresítette magát, és hasonló lett az emberekhez'' -- ahogyan ezt róla egy korabeli tudósításban olvassuk (Fil 2, 6--7). Ô a Názáreti Jézus, akit Keresztelô János a Jordán vízében megkeresztelt és akit Isten -- a kortársak és az evangélisták tanúsága szerint fiának nevezett. És ô valóban Isten Fia volt. Másképpen sehogyan sem érthetô keresztelôje szabadkozása a ma hallott evangéliumi szakaszban: ,,Nekem van szükségem a te keresztségedre -- mondta -- s te jössz hozzám?'' (Mt 3, 14). Csak így érthetô az ég elismerô szava : ,,Ez az én szeretett Fiam, akiben kedvem telik'' (Mt 3, 17). Ezen felidézések hallatára talán többen méltatlankodnak és szívesen rendreutasítanák a papot, mondván: ,,Ha már szól, legalább olyasmirôl beszélne, aminek a mindennapi életben is hasznát vehetnôk''. El kell ismernem (és ebben bizonyára paptestvéreim is egyet értenek velem), hogy mi, Isten szavának közvetítôi, ha a hit kérdéseirôl van szó, nagyon sokszor szívesen idôzünk el teológiai elemzéseknél, hasonlattal élve: a kémiai képleteknél, ahelyett, hogy inkább rámutatnánk az Istennel folytatott mindennapi élet gyakorlati hasznára és annak kivitelezhetô módjára, az ember történetére az Istennel. Sokszor úgy vagyunk ezzel, mint az a vándor, aki egy több órás hegymászás után, a rekkenô hôségben és a szomjúságtól epedve víz után kutat, de sehol sem talál, míg végre feltűnik valaki, akit megkérdezhet: ,,Van-e víz a közelben''? S aztán jön a válasz: ,,Víz? Nem tudom, de mivel kémikus vagyok, megmondom a víz vegyi összetételét, képletét: H2O -- hiszen ez a fontos, nemde?'' Vándorunk így tovább szomjazhatott. Csak miután valaki útbaigazította, ért célt: ,,Még néhány perc és a kanyar után forrás, üdítô friss víz''. Igazán szólva, a pusztulással fenyegetô szomjúság idején alig érdekel bárkit is a víz vegyi összetétele. Így vagyunk ezzel keresztény életünk Istenhez közeledô vándorútján is: a keresztség a krisztushívônek azt jelenti, amit a hegymászónak az éltetô forrás. Ezért nem meglepô, ha Jézus sem a Jordánnál, sem másutt nem tartott magasröptű elôadást a keresztség szentségérôl. Ô egyszerűen cselekedett és beállt a bűnbánók sorába. Példájával mutatott rá: minél jobban feladod önmagad, annál inkább tetszel Istennek, aki -- a mai evangélium tanúsága szerint -- Fiának ilyen értelmű eljárását és tanítását örömmel megerôsítette: ,,Ez az én szeretett Fiam, akiben kedvem telik''. Ma Urunk megkeresztelését ünneplik a keresztények, mi, akik a keresztség szentségében részesültünk. Ez egyben azt jelenti, hogy keresztségünk által életközösséget vállaltunk Jézus Krisztussal és ugyanakkor -- Szent Pál szavaival élve -- Krisztusnak teste s egyenként tagjai vagyunk (1 Kor 12, 27) ,,és újjászülettünk a megigazulás fürdôjében'' (Tit 3, 5) ,,az Isten Fiának dicsôséges szabadságára'' (Róm 8, 21). Ha ez a keresztség, akkor nem szabad csak népi szokássá válnia és nem arra hivatott, hogy csak külsôséges ünnepi keretet szolgáltasson az egyre ritkábban elôforduló családi létszámnövekedések alkalmával. A keresztség nem névadó ünnepség, nem keresztény formaság vagy -- utalva az elôbbi példázatra -- nem vegyi képlet, hanem olyan életprogram, amely magáévá teszi Jézus lelkületét és tetteivel is követi ôt. Ezért a megkeresztelt ember folytonosan Isten akaratát keresi, és ha megtalálta, igyekszik azt minden erejével tettekre váltani. Ma úgy tűnik, hogy Isten akaratának keresése sok megkeresztelt ember életében az utolsó helyre szorult: többen nem látogatják a vasár- s ünnepnapi szentmiséket, nem törôdnek a szentségekkel, sem a rendszeres imával. Többen némi kis anyagi haszonért és testi kényelmükért elárulják Istenüket, még inkább egyházukat. Isten törvényei -- nem is szólva az egyház parancsolatairól -- sokak életében csak addig játszanak szerepet, amíg azok semmi megterhelést sem jelentenek, egyébként a kutya se törôdik azokkal: pl. a féktelen és meggazdagodási láz közepette, vagy a családtervezésnél. Urunk megkeresztelésének ünnepén Krisztus nem száguld utcáinkon bömbölô hangszórókkal felszerelt autókon és nem rendez hatalmas összejöveteleket a nagyvárosi stadionokban. Ô csak csendesen kérdezi: Valóban az vagy-e, akinek vallod magad? Valóban keresztény vagy-e, Krisztushoz tartozó, akit az Isten Lelke vezérel? Törekszel-e valóban a krisztusi hitbôl fakadó igaz életre? ======================================================================== Nagyböjt 1. vasárnapja A év Olvasmány: Ter 2, 7--9; 3, 2--7a; Szentlecke: Róm 5, 12. 19; Evangélium: Mt 4, 1--11. Bevezetô a szentmise kezdetén A héten megkezdôdött a nagyböjt, a húsvéti elôkészület szent ideje, amely többek között arra hívatott, hogy elmélyítse bennünk a bűnbánat és a fegyelmezett krisztusi élet szellemét. Nagyböjtben valójában nemcsak arról van szó, hogy ennek folyamán, most, kivételesen negyven napig az egyháznak derék polgárai és Krisztusnak hôséges katonái legyünk. Sokkal inkább arról van szó, hogy amolyan keresztény lelki hadgyakorlatot tartsunk és felkészüljünk életünk minden eshetôségére. A kísértô szüntelenül támad, bármikor komolyra fordíthatja a dolgot és nekünk helyt kell állnunk. A súlyemelô sem a verseny napján próbálkozik elôször a súlyok kiemelésével, hanem már a verseny elôtt évekkel korábban elkezdi az edzést, szorgalmas és verejtékes munkával készül a bajnoki küzdelemre. Hozzá hasonlóan a keresztény ember életében is szükség van a lelki edzésekre, amely, akárcsak a sportban, a lélek világában is mindig komoly lemondásokkal és áldozatokkal jár. Ezek nélkül sohasem alakulhat ki bennünk az az erôs lelki készség, amellyel keresztény életünket még akkor is diadalra vihetjük, ha a kísértô úgy jön, mint az éjszakában lopakodó tolvaj. Nagyböjt számunkra is az edzés ideje. Ilyenkor buzgóbban imádkozunk, szorgalmasabban látogatjuk a szentmiséket, odaadóbban gyakoroljuk a felebaráti szeretetet és a felnôtt keresztény önfegyelmet. Szentbeszéd Uradat, Istenedet imádd, s csak neki szolgálj Mt 4, 10 Nagyböjt 1. vasárnapján a szentmise evangéliumi szakasza Jézus megkísértésérôl a pusztában különösen alkalmas arra, hogy bevezessen bennünket a nagyböjti és húsvéti idôszak alapgondolatába és az idôszakkal együtt járó fontos feladatokba. A komoly szentírás- magyarázók ma már egyöntetűen megegyeznek abban, hogy Jézus megkísértésének története lelki jellegű esemény és az az emberi lét legfontosabb kérdéseivel foglalkozik. A bibliai történetben nemcsak Jézusról van szó, hanem az egész emberiségrôl. A történet szemléletesen ecseteli a jó és rossz örökös harcát a világban, ahol a gonosz mindent elkövet annak érdekében, hogy Jézust és követôit eltérítse isteni küldetésük céljától. A gonosz rá akarta bírni Jézust Isten akaratának megtagadására. Azt akarta, hogy ne engedelmeskedjék neki, mondjon le Isten országáról és ennek hirdetésérôl. Az evangélista ezt a küzdelmet Jézus nyilvános működésének kezdetére helyezi, ami arra utal, hogy ez a küzdelem Jézus egész iletét meghatározza. A sátánellenes küzdelem rányomja bélyegét egész életére. A gonosz Jézussal együtt minket is célba vett. Támadást indított mindazok ellen, akik sorsközösséget vállaltak Jézussal és útját járják. Jézus követôit is szüntelenül fenyegeti a veszély, hogy figyelmen kívül hagyják Istent, megtagadják neki az engedelmességet és úgy élnek, mintha nem is lenne Isten. Az egyház minden évben figyelmeztet nagyböjt folyamán erre a veszélyre. A gonosz ellen mozgósít, fegyverbe szólít és igyekszik bennünket ellátni, felvértezni Isten legkorszerűbb lelki fegyverzetével, hogy ezek segítségével megvédhessük teljes és örök életünk biztonságát. Jézus megkísértésének története mindannyiunk megkísértésének elôképe. Világunkban sok olyan erô működik, amely szüntelenül veszélyezteti örök életünket, ,,a kicsinyek'', ,,a szegények'', ,,az egyszerűek'' útját állja és feltartóztatja az alázatosság, a szelídség, az Isten és ember iránti szeretet meghonosodását világunkban, ahol csak a kitartó és mindent eltűrô szeretet képes kapitulálásra kényszeríteni a hitellenes erôket. A gonosz ellenség felett gyôzedelmeskedik ,,Isten a szeretet'', legyôzi a halált, örök föltámadásban és dicsôségben részesíti övéit. Általában a gonosz is életet és dicsôséget ígér, de ígéretét sohasem tudja teljesíteni. A gonosz elôször kenyeret vár a megkísértett Jézustól. Pénzt, gazdagságot, vagyont és jólétet, magas életszínvonalat helyez kilátásba, -- mondanánk ma -- , amely birtokában többen úgy gondolják, hogy valóban megtudják mi az élet. A gonosszal szemben Jézus azt tanítja, hogy Isten az életünk forrása. Nélküle még a ,,kenyér'' sem ér sokat. Az embert még a zsíros kenyér sem mentheti meg a haláltól. A kísértô újabb támadással próbálkozik és megpróbálja kihasználni a Jézusnál is feltételezett gôgös ember gyengeségét. Szenzáció hajhászásra ösztönzi Jézust és követôit: ,,Vesd le magad a templom párkányáról''. A rendkívüliség és káprázat igézetének csak kevesen tudnak ellenállni. A kísértô azt sugallja, hogy az életet a rendkívüliség, a szenzáció és a siker teszi széppé. Az ember csak akkor lehet boldog, ha körülötte tombol az élet, ha az ember kiéli magát benne. Hisz mi kell az embernek? Nóta, játék és mulatság. Hogyan mondták a régi rómaiak? Kenyeret és cirkuszt! Legyen tele a hasunk, szórakozzunk, táncoljunk és mulassunk! Ez az élet -- vallja a kísértô. Valóban? Jézus azt mondja, hogy Isten az élet garanciája. Nélküle nincs tartós siker, sem vidámság, sem egészség, sem élet. A kísértô tovább próbálkozik Jézussal s velünk. Jézusnak felkínálta a világ összes országát és minden dicsôségét. Az embernek igyekszik bebeszélni, hogy maga is Istenné válhat, saját hatalma alá vetheti a világot, örök alkotásokkal gazdagíthatja azt, olyan tornyot építhet, amelynek hegye az eget veri. Arra csábítja, hogy ne szalasszon el semmiféle lehetôséget, szakítsa le az élet minden virágát gyümölcseivel együtt, mert csak így lesz olyan mint az Isten, a jó és rossz tudója, az örökkön élô. Jézus ezzel szembe kijelenti, hogy ô maga az Út, az Igazság és az Élet. Nélküle semmik vagyunk és semmink sincs. Két hatalmasság között küzd az ember. Az egyik életszínvonalat, szenzációt, emberi nagyságot és autonómiát ígér. Ígéretét hajlamosak vagyunk elfogadni, mert az nagyon is ínyünkre van, elérhetô és kézzel fogható dolog. Azt súgja, hogy ne higgyünk a hithirdetôknek, mert ezek csak ámítgatnak és becsapnak bennünket. Irigylik, hogy mienk a világ minden szépsége és nagysága. Ígéreteik megfoghatatlanok. A gonosz szüntelen kihívás és döntés elé állítja az embert. Kinek higgyen? Istennek vagy a sátánnak? Melyik adja az igazi életet? Melyik nagyobb és melyik adhat többet? Végül is ki téved és ki csalódik? Jézus felszólítása világos: Gyertek utánam és kövessetek mindennap. ,,Aki követni akar, tagadja meg magát, vegye fel keresztjét minden nap és úgy kövessen. Mert aki életét meg akarja menteni, elveszíti. Aki meg elveszíti értem az életét, az megmenti'' (Lk 9, 23- -24). ,,Aki azonban mindvégig kitart, az üdvözül'' (Mt 10, 22). Ez az új, teljes és örök élet útja. Nincs összefüggésben sem kenyérrel, sem szenzációval és hatalommal. Ezeken túlmutat. Az embernek így kétfajta élet között kell választania. Jézus eljövetele óta mindig voltak, akik tôle várták az üdvösséget, a kísértéstôl azonban ôk sem mentesültek. Akaratuk ellenére is megtapasztalták, hogy minden igyekezetük ellenére az istenes élet is könnyen elveszíthetô. Rá kellett jönniük arra, hogy ha nem vigyáznak magukra és nem ápolják éberen hitüket, akkor hamarosan igézetébe keríti ôket a jólét, a szenzáció, a hatalom és a dicsôség. Ezért a keresztények egy idô után összefogtak és közös lelki hadgyakorlatot tartottak. Évente nagyböjt idején idôt szakítottak maguknak arra, hogy közösen keressék az örök élet útját és együtt készülôdjenek a föltámadás ünnepi lakomájára, az örök húsvétra és találkozásra az élô Istennel. Nagyböjt folyamán az egyház ma is lelki hadgyakorlatra hívja híveit. Igyekszik elôsegíteni helyes döntésüket. Ma mi is megkezdtük ünnepélyesen a nagyböjti szent idôt. Egyéniségünknek megfelelôen szorosabbra fôzhetjük kapcsolataink szálait Istenhez. Ennek egyik külsô jele a testi böjtölés. Különbözô formában gyakorolható. Lemondhatunk ételrôl, italról, kényelemrôl és egyéb élvezetekrôl. Imagyakorlatokat végezhetünk: imádság, elmélkedés, szentmisén való részvétel. Nem feledkezhetünk meg a szeretet gyakorlásáról, a szegények és elesettek megsegítésérôl és támogatásáról. A böjt privát ügy és ránk tartozik annak formája is. A nagyböjti gyakorlatoknak azonban mindig a Jézus által ígért örök élet reményében kell történniük. A böjt nem diéta, nem fogyókúra, nem kozmetika vagy alkati divatverseny. A böjt a lelki tisztulás és megvilágosodás érdekében történik, mindig Istenre és az általa ígért örök életre irányul. Elôsegíti hitvallásunk jobb megértését: ,,Halálodat hirdetjük, Urunk, és hittel valljuk föltámadásodat, amíg el nem jössz''. Jézus a mi erôsségünk. Ha szorosra fôzzük kapcsolataink szálait vele, akkor képesek leszünk ellenállni a kísértésnek. Vele mindig gyôzedelmeskedünk a megpróbáltatásokban: ,,Az örökké él, nem esik ítélet alá, hanem már át is ment a halálból az életre'' (Jn 5, 24). Aki viszont bedôl a kísértô csábításának és elfordul az evangéliumi örömhír tanításától az a bűnösök zsoldját kapja: ,,Mert a bôn zsoldja a halál, Isten kegyelmi ajándéka azonban az örök élet Jézus Krisztusban, a mi Urunkban'' (Róm 6, 23). ======================================================================== Nagyböjt 2. vasárnapja A év Olvasmány: Ter 12, 1--4a; Szentlecke: 2 Tim 1, 8b--10; Evangélium: Mt 17, 1--9. Bevezetô a szentmise kezdetén Korunk emberének egyik legnagyobb betegsége, hogy sokkal inkább bízik saját erejében és hatalmában mint a javát akaró gondviselô Istenben. Így napjainkban sokak elôtt érthetetlen Ábrahám magatartása, amelyrôl a mai olvasmányban hallunk. Ebbôl kitűnik, hogy a zsidó nép ôsatyja, Ábrahám minden feltétel nélkül és rendíthetetlen bizalommal hagyatkozik az életünket kormányzó gondviselô Istenre. Hívó szavára azonnal és bátran vállalja a teljes ismeretlenségbe és bizonytalanságba vezetô utat. Az Istenbe vetett rendíthetetlen bizalom példaképeivel találkozunk a mai evangéliumban is. Péter, Jakab és János Urunk közelében olyan szilárd hitre tett szert, amelyet többé sem Jézus csúfos halála, sem az üldöztetések nem voltak képesek megingatni bennük. Urunk színeváltozása, majd megdicsôülése olyan erôt adott nekik, amellyel késôbb készségesen vállalták a szenvedéseket Krisztusért és örömhírét készek voltak elvinni egészen a Föld végsô határáig. A szentmisét, mint mindig, most is rövid önvizsgálattal kezdjük. E magunkba szállás néhány pillanata alatt rájöhetünk, hogy nagyon sokszor a földiekbe vetjük bizalmunkat és csak nagy ritkán merünk Istenre hagyatkozni. Isten iránti bizalmatlanságunk elegendô ok arra, hogy bűnbánatot tartsunk és megtérjünk. Szentbeszéd Ôt hallgassátok Mt 17, 5 A legtöbben még gyermekkorunkban megismerkedtünk Ábrahámmal. Ma ismét róla hallunk, akirôl a Szentírás beszámolója alapján tudjuk, hogy elôkelô gazdag ember hírében állt, nagy juhnyájjal rendelkezett és házában sok szolgát foglalkoztatott. Háborítatlanul élt kiterjedt birtokán. A beláthatatlan legelôkön kénye-kedve szerint és megelégedetten terelgethette nyáját. Háborúktól sem volt mit félnie. Hazájában béke honolt. Bizakodóan és nyugodtan nézhetett öreg napjai elé. Ekkor éri a váratlan hír. Isten új hazát, ismeretlen és idegen földet ígér neki. Felszólítja, hogy hagyja el hazáját és kövesse útmutatásait. Ábrahám azonnal engedelmeskedik. Házanépével felkerekedik, Gondviselésbe vetett bizalommal követi Isten bizonytalanságba vezetô, kifürkészhetetlen és titokzatos útját. Isten szólott és Ábrahám érzi, hogy neki mennie kell. Nem törôdik a bizonytalan jövôvel. Ráhagyatkozik az isteni szóra. Ábrahám óta már több ezer év eltelt. Története mégis figyelmet ébreszt mind a mai napig. Ez így helyes és nem is lehet másként, hiszen Isten Igéje épülésünkre íródott és az sohasem tér vissza dolgavégezetlenül Istenhez. Ábrahám történetének minden idôben, ma is, megtaláljuk alkalmazási módját. Ma is sokan úgy élnek, mint egykor Ábrahám Úr Chaldeában. Jól és nyugodtan. Még mi is, akik egykor elvesztettünk szülôföldet, hazát, barátokat és ismerôsöket. Többen elfeledtük a kezdeti nehézségeket. Szorgos és kitartó munkánk nyomán nyugodtan élvezhetjük a jóléti társadalom kínálta boldogító lehetôségeket. Sok és jóbiztosítással rendelkezünk. Élvezzük a korlátlannak tônô szabadságot. Valutánk szilárd és pénztárcánkra sem nagyon panaszkodhatunk. Így a jólét könnyen elvakíthat bennünket. Beleeshetünk a kápráztató csillogás igézetébe. A mai kor embere is fényárban úszik, akárcsak Péter Urunk színeváltozásának idején. Így sok ember imája az övéhez hasonló: ,,Uram, jó nekünk itt lennünk. Hadd verjünk sátrat itt, a földön. Egyszer él az ember''. A világ minket is bűvöletébe ejt és már hallani sem akarjuk Isten józanságra intô szavát: ,,Ez az én szeretett Fiam, akiben kedvem telik, ôt hallgassátok'' (Mt 17, 5). Nem hallhatjuk, mert a fellegekben járunk és a jóléttôl megrészegedtünk. Kihasználjuk Isten türelmét és szótlanságát. A halhatatlanság tévhitében ringatjuk magunkat. Így voltak ezzel Jézus tanítványai is valamikor. Az úrszínváltozás gyönyörére szegezték tekintetüket és földön akartak sátrat verni. Isten azonban józanságra intette ôket: ,,Ez az én szeretett Fiam -- Jézus Krisztus -, ôt hallgassátok''. A fellegekbôl vissza kellett térniük a földi valóságba. Az Atyaisten hangja megértette velük, hogy a földi kincsek csillogó ragyogása még nem üdvösség. Az üdvösséget Isten adja Jézus Krisztus által. Aki ôrá hallgat és benne él, máris a mennyi szférák felé közeledik. Napjainkban ennek fonákját tapasztaljuk. Krisztus nélkül sivárrá vált az életünk. Az emberek bevették magukat a nagyvárosok rengetegjébe és úgy élnek, mint számkivetett remeték valamely Isten háta mögötti sziget sűrű dzsungelében, ahol az ôsi ösztön alapján tovább tombol az állatok létért vívott ádáz küzdelme. Némelyek azt hitték, hogy a jólét Isten nélkül is földre varázsolhatja a mennyországot. S mit találtak helyette? Csalóka délibábot, a maguk teremtette boldogság ürességét, haszontalanságát és értelmetlenségét. A mai evangélium figyelmeztet. Földies ábrándjainktól csak úgy szabadulhatunk, ha visszatérünk a realitások talajára és ott keressük a mennyországot, ahol az valóban meg is található: Isten közelében. Jézusra mutatva kijelentette: ,,Ôt hallgassátok''. Ehhez Ábrahám vakmerô bátorságára van szükségünk. Hozzá hasonlóan ma nekünk is meg kell küzdenünk korunk csalárd és hitetlen gondolkodásmódjával éppúgy, mint egykor neki a földi paradicsomról ábrándozó szomszédok vigyorgó gúnyjával. Ábrahám mégis követte Isten szavát. Nem törôdött vele, hogy kortársai bolondnak tartják. Ábrahám mégsem csalatkozott. Istenben bízott, szavára hagyatkozott és így Isten népe ôsatyjává, Kánaán földjének gazdag urává lett. Isten a mi életünket is képes sikeressé tenni. Szava eligazítást nyújt még életünk legziláltabb helyzetében is. Isten szava mindig eligazít és vezérel. Szinte naponta olvasunk a kábítószerek áldozatairól. Az újságok legtöbbször fiatal áldozatokról írnak, mintha csak ôk lennének egyedül, akik nem tudnak mértéket tartani. A statisztikák viszont arról tanúskodnak, hogy az alkohol, nikotin és gyógyszerek fogyasztásában a felnôttek messze túlszárnyalják a fiatalok kábítószer- fogyasztását. Az orvosok megállapítása szerint az ember meghasonlott önmagával. Menekül önmagától. Személyisége krízisének okát a létét fenyegetô lelki sivárságban kell keresnünk. A keresztény embernek már ez is elegendô indíték arra, hogy idônként tüzetesen felülvizsgálja a földi élvezetek iránti vonzalmát. A nagyböjti idô különösen alkalmas erre. Ilyenkor megkérdezhetjük önmagunktól: Vajon egyáltalán képesek vagyunk-e még alkohol, nikotin, gyógyszerek és hasonló élvezeti cikkek nélkül élni, ünnepelni, együtt lenni és szórakozni? Mi lenne, ha nem juthatnánk ezekhez? A németországi Katolikus Szociáletikai Munkaközösség egyik nyilatkozatában (1984) kijelentette, hogy túlzás nélkül állítható: Valami nincs rendjén azon egyének alkoholhoz, nikotinhoz, gyógyszerekhez fôzôdô viszonyában és életében, akik huzamosabb ideig, hetekig, esetleg hónapokig nem képesek azokról lemondani (KSA, Fastenaktion 1984, by Hoheneck, Dortmund, 49). Itt nem görcsös puritanizmusról vagy szadista önsanyargatásról van szó, hanem csupán az önuralomról és önfegyelemrôl, amely mindig Isten iránti hôségre és a keresztúton haladó Mesterünk követésére serkent bennünket. Nagyböjt a magunkbaszállás ideje. Arra ösztönöz, hogy kilépjünk hétköznapjaink megszokott medrébôl és készek legyünk Krisztus Urunkkal együtt járni azt az utat, amely Vele együtt a föltámadásba vezet. Ô megmutatta, hogy a kereszt útja az örök dicsôség honába torkollik. Nem kétséges, hogy minden ember boldog akar lenni. Krisztus urunkkal ez a vágyunk is teljesül. Ezért követnünk kell Ôt és hallgatnunk kell szavára Ábrahámhoz hasonlóan. Bátorság kell hozzá. A keresztút csak látszólag végzôdik a sötét kilátástalanságban. Ha hallgatunk szavára és követjük Ôt, akkor joggal mondhatjuk: ,,Uram, jó nekünk itt lennünk''. Hiszen ahol Isten szava testet ölt, ott megvalósul Isten országa kibontakozása és beteljesedik az emberi szívek vágya. ======================================================================== Nagyböjt 3. vasárnapja A év Olvasmány: Kiv 17, 3--7; Szentlecke: Róm 5, 1--2. 5--8; Evangélium: Jn 4, 5--42. Bevezetô a szentmise kezdetén Sokan kerülik a templomot és a vallásos külsôségeket, mert úgy vélik, hogy privát és egyéni módon, otthoni zárt ajtók mögött vagy a természet ölén a teremtett világ szépségeiben gyönyörködve is eleget tehetnek keresztény kötelezettségeiknek. A mai evangélium alapján az így vélekedôk elôtt úgy tűnik, mintha Jézus is osztaná ezt a véleményt: ,,elérkezik az óra, s már itt is van -- halljuk tôle -- , amikor igazi imádói lélekben és igazságban imádják az Atyát. Mert az Atya ilyen imádókat akar'' (Jn 4, 23). Az itteni ,,lélekben és igazságban'' kifejezés azonban sokkal többet jelent mint ,,zárt ajtók mögött és a természet szépségeiben gyönyörködve'' Istenhez fordulni. A Szentlélekre utal Jézus, aki egész életünket egyetlen imává formálja. Aki a Szentlélekben imádkozik, idônként összekulcsolja kezét, térdre borul vagy ellátogat a templomba. Egyébként alig lehet szavahihetô Isten iránti hôsége. A hitvestársaknak sem elég csak ,,titokban és bensôleg'' szeretniük egymást. Idônként látható, tapasztalható jelét is kell adniuk kölcsönös szeretetüknek és meg kell csókolniuk egymást, ha azt akarják, hogy szeretetük élettársuk elôtt is nyilvánvaló legyen. Ebben az istentiszteletben Isten iránti hôségünk látható jelét adjuk. Vallásos gyakorlataink Isten iránti szeretetünk jelei. Szentbeszéd Aki abból a vízbôl iszik, amelyet én adok, az nem szomjazik meg soha többé Jn 4, 14 Furcsa hasonlattal találkoztunk a mai evangéliumban. Jézus ebben az élô vizek forrásának nevezi magát és kijelenti: ,,Aki abból a vízbôl iszik, amelyet én adok, az nem szomjazik meg soha többé, mert a víz, amelyet én adok, örök életre szökellô vízforrás lesz benne'' (Jn 4, 14). Jézus az éltetô vízzel saját magára utal és mindarra, amit az Atya ôáltala a világnak ajándékozott. A kép igazi mondanivalóját mégsem ilyen egyszerű megfejteni. A víz számunkra mindennapi és megszokott valóság, fogyasztási cikk. Nélkülözhetetlen és fontos valóságára ritkán gondolunk. Többen alig fogyasztanak tiszta vizet. Helyette kávéval, limonádéval, borral, sörrel vagy effélékkel oltják szomjukat. Sokat hallunk a vízszennyezôdésrôl, a víz kórokozó, halálthozó hatásairól. Éltetô mivoltára legtöbbször oda se figyelünk. A magyar fülnek meg különösen furcsán hangzik, ha valaki a táplálékok vagy italok ,,felvizelésérôl'' szól. Ennél már csak az furcsább, ha valaki fonák módon ,,bort iszik és vizet prédikál''. Egészen másként fest a dolog, ha az éltetô víz és vízforrás jelentôségére és nélkülözhetetlen áldásaira gondolunk. Esô és víz nélkül hamarosan sivataggá válik a föld. Esô nélkül kicserepesedik és megrepedezik a talaj, elszáradnak a növények, nincs termés. Tikkasztó szomjában elernyed még a legdaliásabb atléta is. Mihelyt azonban megindultak az ég csatornái, áldás hull a földre. Hamarosan kizöldül a mezô, virágba borulnak a fák, a kiaszott határ helyén pompásan illatozik a rét, kipirulnak a cserepes ajkak, felvidulnak az emberek. Az emberi szívekben éppúgy pusztulást hoz a lelki szárazság, mint a természet ölén a nyári aszály. A különbség csak az, hogy a lelki aszályon nem segít a csendes esô, a mesterséges öntözés, csak Jézus Krisztus, aki üdítô vízforrásnak, kristálytiszta éltetô víznek nevezte magát. Neki hatalma van arra, hogy hervadhatatlan, viruló örök élettel ajándékozza meg a világot. János evangélista éppen erre tanít bennünket a mai evangéliumi szakaszban: Jézusban üdvösséget találunk. A szamariai asszony csak fokozatosan ismeri fel ezt az igazságot. Elôbb egyszerű zsidó férfinak, majd Úrnak és prófétának szólítja Jézust. Elôbb csak sejti, hogy kivel áll szemben, majd beszélgetés közben eltűnôdik: ,,Csak nem vagy nagyobb Jákob atyánknál'' (Jn 4, 12). Gyanúját szikári szomszédaival is megosztja: ,,Gyertek, van itt egy ember, aki mindent elsorolt, amit csak tettem. Ô volna a Messiás?'' (Jn 4, 29). Kérdésére a nép adja meg az igazi választ, az asszonyhoz szólva levonja a végsô következtetést: ,,Most már nem a te szavaidra hiszünk, mert magunk is hallottuk, és most már tudjuk, hogy valóban Ô a világ üdvözítôje'' (Jn 4, 42). Azóta sokan felismerték Jézus Krisztusban ezt az igazságot és boldogan hagyatkoztak reá. Többen talán észre sem vették, hogy a lelküket betöltô boldogság és nyugalom éppen abból a vízforrásból fakadt, amelyet Jézus Krisztus Lelkébôl szívtak magukba. Hallván Jézus Jákob kútja melletti esetét a szamariai asszonnyal, néhányan lemondóan legyintenek és ellenkezve mondják: A mi lelki szomjunkat még Jézus sem tudta lecsillapítani. Valamikor talán ôk is jó keresztények voltak. De ez már a múlthoz tartozik. Ôk úgy érzik, hogy Jézus nem hozta meg számukra azt a kiteljesedést és örömet, amelyet az élô vizek forrásával ígért. Vajon nem erre utalnak a hitehagyók, a szekták és a fiatalok, akik idegen próféták után futnak? Ôk nem találták meg Jézusban az élô vizek forrását és ezért másutt keresik azt. Ugyanakkor az is meglehet, hogy az ilyen csalódott keresztények életük folyamán talán sohasem merítettek az igazi vízforrásból. Talán imájuk és vallásosságuk sem volt az igazi: lélekben és igazságban. Az élô vízforrások helyett a tengerek (a tömegek) keserű és sós vizét itták, Krisztus követését felcserélték a kispolgári erkölcsökkel, a hitet és életbölcsességet a vallásos megalkuvások sorozatával. Ne csodálkozzunk, ha napjainkban ezért többen elhagyják az egyházat, keleti vallásokban, fanatikus szektákban és a tudományosság látszatát keltô mitikus mozgalmakban keresik a tiszta vizek forrását. Albert Schweizer, korunk Nobel-díjas gondolkodója és egyénisége, századunk elején hátat fordított Európának, elhagyta az egyetemi katedrát és az ôserdôbe vonult, mert úgy vélte, hogy kereszténységünk többé már nem Jézus Krisztus éltetô és kristálytiszta vízforrásából merít. Visszavonult, mert igazi keresztény akart lenni. Úgy érezte, hogy kompromisszumokkal telített világunkban erre semmi lehetôsége. Kereste a lelki élet tiszta, szennyezôdésektôl mentes forrását és vállalta a mezítlábas Krisztus sorsát. Erre az életútra talán csak kevesek képesek vállalkozni. Életpéldáját mégsem hagyhatjuk figyelmen kívül. A tiszta vizek éltetô forrását hozzá hasonlóan nekünk is keresnünk kell, ha nem akarunk szomjan pusztulni. Isten Jézus Krisztus által felkínálja csodálatos vízforrását. Azt akarja, hogy Lelke örök életre szökellô vízforrás legyen bennünk. A Messiást keresô szamariai asszony felismerte, mit kell tennie. Kapott az alkalmon és azonnal biztosítani akarta magának a kiapadhatatlan és csodálatos vízforrást: ,,Uram, adj nekem ilyen vizet, hogy ne szomjazzam többé'' (Jn 4, 5) -- kérte Jézust. ======================================================================== Nagyböjt 4. vasárnapja A év Olvasmány: 1 Sám 16, 1b. 6--7. 10--13a; Szentlecke: Ef 5, 8--14; Evangélium: Jn 9, 1--41. Bevezetô a szentmise kezdetén Ma különösen sokan kihangsúlyozzák: Mindenkinek joga van az önmegvalósításhoz és saját képességeinek kibontakoztatásához. Ez igaz. A dolog mégsem ilyen egyszerű. Gondolkodóba ejthet bennünket, hogy a világon már eleve nagyon sokan hátrányokkal indulnak: a született vakok, a paralizáltak, a gyógyíthatatlan betegek, stb. A mai szentmise evangéliumának tanúsága szerint Jézus meggyógyította a vakon született ember szemét, visszaadta látását és ezzel egy idôben világosságot teremtett szívében. A rendkívüli találkozás közben a vakonszületett felismerte Jézusban az Isten Fiát, az üdvözítôt. Az evangélium tulajdonképpeni nagy csodája ez. Ma éppúgy megtörténhet mint egykor. A Jézussal való találkozás ma is csodálatos fordulópont lehet és új értelemmel töltheti meg az ember életét. A vakonszületett meggyógyításának csodálatos története megismétlôdhet a nagyböjti szent idô önfegyelmi és lelki gyakorlataiban vagy a húsvéti szentgyónásban. Használjuk ki az isteni csodadoktor kínálta lehetôségeket és találkozzunk vele sokszor a húsvéti elôkészület szent idején. Szentbeszéd Akik nem látnak, azok lássanak Jn 9, 39 Svájci nyaralásom idején egyik nap autókirándulásra indultam. Minden különösebb cél nélkül elindultam a Szent Gotthárd irányába, Lugano környékére. Utam a híres Szent Gotthárd alagút közel 20 km-es szakaszán át vezetett. Már az alagút elôtt nagy volt a forgalom és sok a torlódás. Éppen az alagút közepe táján lehettem, mélyen a hegység gyomrában, amikor teljesen leállt a forgalom. Teltek az egyre kínosabb percek. A levegô egyre sűrűbb, sötétebb és fojtogatóbb lett az autók füstjétôl. Kísérteties gondolatok foglalkoztattak. Eszembe jutott földrengés, hegyszakadás, robbanás, áramszünet, iszonyú sötétség és mélység, szívinfarktus és halál. A lidérces gondolatok megszálltságát badarságnak tartottam. Ugyanakkor mégis úgy éreztem, hogy nagyonis kiszolgáltatott és szorult helyzetben vagyok. Nagyon egyedül. Nem mehettem se elôre, se hátra, a kocsiból sem szállhattam ki. Nem láttam se az alagút elejét, se végét. A bejárat, a kezdet távolinak és elmosódottnak tűnt, a kijárat, a cél ismeretlennek és megfoghatatlannak. Ültem, elmélkedtem és vártam türelmesen, mozdulatlanul a derengést, a fényt, az indulást, a célba érést, a szabadulást. Zavart és félelmet keltett a sötétség és szorultság, a kilátástalanság és céltalanság. Akaratlanul is aggódó és izgatott voltam. A sötét fogság vakká tett és megzavarta józan mtélôképességemet és gondolkodásomat. Valamikor Franz Kafka hasonlította ilyen sötét alagút közepén vergôdô utashoz az embert, aki saját korlátainak szorítójába került. Céltalanság és kilátástalanság veszi körül a világban. Nem tudja, hogy honnan jön. Nem látja indulása kezdetét és még kevésbé tudja, hogy merre tart. Pályája kezdete felfoghatatlan, még inkább vége, célja és beteljesedése. Ez az állapot zavarólag hat ránk. Felborzolja kedélyünket, szeszélyessé és kísértetiessé teszi életünket. Környezetünk veszélyérzetet vált ki bennünk. Helyzetünk mégsem kilátástalan. A sötétség közepén is felfedezhetjük a világosságot és elindulhatunk feléje. Micsoda öröm volt számomra a Szent Gotthárd alagútban, amikor felfedezhetem autórádiómon egy fogható adót és hallhattam a külvilág híreit, és átmeneti fogságomból elindulhattam a világosság felé. Megismerésünk korlátozott és véges emberek vagyunk. Sötétség vesz körül bennünket. Olykor elveszítjük valóság érzékünket és nem látjuk a túlvilági valóságokat. Az evangéliumi vakonszületett emberhez hasonlóan segítségre szorulunk. Szükséges, hogy valaki figyelemmel tartson és felkaroljon bennünket, utat nyisson számunkra, nem kérdezve semmit: vakságunk vagy bűneink okát. Az evangéliumi vaktól Jézus sem kérdezett semmit. Nem kérdezte, hogy ki a hibás vaksága miatt, sem azt, hogy miért és hogyan vált vakká. Zavartságunkban olykor mi sem tudjuk, hogy mi tévôk legyünk. Napjainkban talán még kérdezni sincs idônk: honnan, hová és hogyan? A mai szentmise evangéliumában Jézus nem csak a született vak segítségére sietett, hanem a mi segítségünkre is. Megnyitotta szemünket, világosságot, fényt, melegséget és szeretetet hozott zord világunkba. ,,Amíg a világban vagyok, világossága vagyok a világnak'' (Jn 9, 5) -- üzeni ma Jézus és hozzáfôzi: ,,Én vagyok a világ világossága. Aki követ, nem jár többé sötétségben, hanem övé lesz az élet világossága'' (Jn 8, 12). Eddigi eltévelyedéseink azt mutatják, hogy alagutunk közepén szükségünk van Istenre, aki irányt és célt mutat. Jézus megmutatta az emberi élet alagútjának kijáratát, amikor tanúságot tett önmagáról mondván: ,,Én vagyok az út, az igazság és az élet'' (Jn 14, 6). Általa világosság, öröm és béke árad reánk: ,,Én vagyok a kapu. Aki rajtam keresztül megy be, üdvözül, ki-bejár és legelôt talál'' (Jn 10, 9). A jó pásztor így gondoskodik rólunk. Jézus Krisztus által életközösséget találunk Istennel és embertársainkkal. Az igaz szôlôtôrôl szóló példabeszédében mondotta: ,,Én vagyok a szôlôtô, ti a szôlôvesszôk. Aki bennem marad, s én benne, az bô termést hoz. Hisz nélkülem semmit sem tehettek'' (Jn 15, 5). A mai vasárnappal ismét közelebb kerültünk az idei húsvéthoz. Még van egy kis idônk arra, hogy Krisztus világossága bevilágítsa börtönvilágunk sötétségét és a vakon születetthez hasonlóan mi is elfogadjuk csodás gyógyítását. Jézus visszaszerzi a mi hitbeli látásunkat is. Megajándékoz bennünket az új és el nem múló élet örömhírével. A világ sötétségében nem a pusztulás, hanem az örök élet vár reánk, még akkor is, ha most talán kísérteties homály és sötétség vesz körül bennünket. Életünk vándorútja célba ér. A nagyböjt elôkészületi idô. A hitbeli tisztán látás elnyerésének szent ideje, amikor megszabadulhatunk lelki vakságunktól és visszaszerezhetjük látásunkat. Megláthatjuk a világosságot és a szabadságot az örökkévalóság fényében, embertársainkat és önmagunkat. A megtérés a világ számtalan kísértése ellenére is lehetséges. Van kiút a bűnbôl és a sötétségbôl. Aki hallgat Jézus szavára, abban elképzelhetetlen erôk keletkeznek, az Jézus szavára elmegy és megmosakszik, de amire visszatér, lát (Jn 9, 7). Bízhatunk és bíznunk kell Jézus ígéretében: ,,Bizony, bizony, mondom nektek: Aki hisz bennem, ugyanazokat a tetteket viszi végbe, amelyeket én végbevittem, sôt még nagyobbakat is végbevisz, mert az Atyához megyek, s amit a nevemben kértek, azt megteszem nektek, hogy az Atya megdicsôüljön a Fiúban, bármit kértek a nevemben, megteszem nektek'' (Jn 14, 12--14). ======================================================================== Nagyböjt 5. vasárnapja A év Olvasmány: Ez 37, 12b--14; Szentlecke: Róm 8, 8--11; Evangélium: Jn 11, 1--45. Bevezetô a szentmise kezdetén Nagyböjt 5. vasárnapjának liturgikus szövegei az élet és halál közötti feszültség problémájára terelik figyelmünket. Az evangélium beszámol Lázár föltámasztásáról. Jelzi, hogy Jézus már jóval a húsvétot megelôzô idôben is az élet és halál ura. A teljes élet kibontakoztatását sokan mégis másutt keresik. Állítólag Amerikában, jó pénz ellenében, közvetlenül haláluk elôtt néhányan befagyasztatják magukat. Ôk a tudományok fejlôdésétôl remélik újraéledésüket. Az egyiptomiak múmiává válva próbálták kiállni az idôk vasfogát. A mai orvosok bonyolult kórházi gépekkel igyekeznek ,,életben tartani'' menthetetlen betegeiket. Mások a történelem lapjain akarnak halhatatlanná válni vagy legalább barátaik emlékében óhajtják ,,konzerváltatni'' magukat. A keresztény ember az Élet Uránál keresi jövôje biztosítékát. Komoly odaadással igyekszik Istennek szolgálni, mert hiszi, hogy csak Ô szavatolhatja jövendô sorsunkat. Jézus Krisztus szavát adta rá: ,,Én vagyok a feltámadás és az élet. Aki hisz bennem, még ha meghal is, élni fog'' (Jn 11, 25). Szentbeszéd Én vagyok a feltámadás és az élet Jn 11, 25 Lázár feltámasztása a legizgalmasabb bibliai történetek egyike. Mindenek elôtt az esemény színes leírása ragadja magával figyelmünket, a sok párbeszéd és szokatlan körülmény. Ezek a lebilincselô külsôségek nemcsak szépek, de komoly veszélyt is jelenthetnek az igehirdetés szempontjából. A lebilincselô körülmények ugyanis elterelhetik figyelmünket az elbeszélés igazi és eredeti mondandójáról. Ez az elbeszélés érdekfeszítô. Stílusa élénk. Ezért valóban nagy a kísértése annak, hogy az éltetô, életet osztogató Jézus helyett, az életre keltett Lázárt, a halandó embert helyezzük szemlélôdésünk és történetünk elôterébe. Ez hitre nézve veszélyes következményekkel járhat. Egy ilyen halottfeltámasztási történet elôbb-utóbb kérdéseket ébreszt, vizsgálata kételyeket. Egy ilyen történet puszta kritikai elemzése feltétlenül hitetlenséghez vezet. Bibliai elbeszélésünkben egyáltalán nem fontos, hogy Jézus valóban föltámasztotta-e Lázárt vagy sem. Az izgalmas történet igazi nagy kérdése: Hol, kinél és hogyan találok életet, helyesebben: örök életet? Ez a mai evangéliumi szakasz tulajdonképpeni témája és nem Lázár feltámasztása, amely csak alkalmi keret, bizonyíték, ,,jel'' és indíték a történetben hirdetett igazsághoz. Errôl az igazságról tanúskodik Jézus, amikor mai szentírási szakaszunkban: ,,Én vagyok a feltámadás és az élet. Aki hisz bennem, még ha meghal is, élni fog. Az, aki úgy él, hogy hisz bennem, nem hal meg örökre'' (Jn 11, 25-- 26). Az evangélista számára történetünkben Lázár és egy ember feltámasztása nem fontos. Ez tudósításából is kitűnik. Az evangélista Lázár feltámasztásának több kérdésére nem válaszol. Számára fô mondandója mellett minden részlet jelentéktelen. Ôt nem érdekli, hogy a történet hirtelenül megszakad miután Jézus kijelenti: ,,Lázár, jöjj ki!... Oldjátok fel (kötelékeit), hogy tudjon járni'' (Jn 11, 43--44)! Elvárnánk, hogy a szerzô értesítsen a Lázárral kapcsolatos további fejleményekrôl: beszélt-e még Lázár Jézussal? És ha igen, mit? Megköszönte-e Lázár Jézusnak, hogy föltámasztotta? Milyen kérdéseket tettek fel késôbb Lázárnak az emberek? Mi történt vele késôbb? Meghalt- e még egyszer? Kíváncsiskodásunkra nincs válasz. A szerzô szempontjából ezek lényegtelen kérdések. Számára Lázár története lezárul, amikor kijelenti: ,,A zsidók közül, akik felkeresték Máriát, sokan látták, amit Jézus végbevitt, és hittek benne'' (Jn 11, 45). Jézus története azonban folytatódik, még annak ellenére is, hogy csak ,,sokan'' és nem ,,mindannyian'' hittek benne. Miért nem terjedt el futótűzként a szenzációs hír? Szinte elképzelhetetlen, hogy a nép a Betániához közeli Jeruzsálemben röviddel késôbb vérszomjas dühvel kiabálta: ,,Keresztre vele, keresztre vele'' (Jn 19, 6). Az evangélista számára az igazi mondandó mellett mindezek a kérdések csak másodrangúak. János evangélista csak egyetlen kérdéssel foglalkozik: Jézussal és a belé vetett hit által mindenki megtalálja a teljes életet. Számára minden más részletkérdés és jelentéktelen. Hasonló gondolatokkal találkoztunk az elmúlt nagyböjti vasárnapok evangéliumi szakaszában is: a krisztusi életrôl volt itt szó és az érte folytatott küzdelemrôl. Nagyböjt elsô vasárnapján Jézus hadat üzent a Sátánnak: ,,Uradat, Istenedet imádd, s csak neki szolgálj'' (Mt 4, 10). Az erre következô vasárnapon hallhattuk, hogy az Égi Atya szózata szentesíti Jézus tanítását: ,,Ôt hallgassátok'' (Mt 17, 5)! Egy héttel ezután Jézus felkínálta ,,az örök életre szökellô vízforrást'' (Jn 4, 14), az elmúlt vasárnapon a világ világosságaként ajánlotta magát, ,,hogy akik nem látnak, azok lássanak...'' (Jn 9, 39). Jézus a mai evangéliumban pedig nyíltan kijelentette: ,,Én vagyok a feltámadás és az élet. Aki hisz bennem, még ha meghal is, élni fog'' (Jn 11, 25). Jézus nemcsak maga az élet, de az élet adója is. János evangéliumában az élet szó magában foglalja mindazt, ami számunkra üdvösséget, boldogságot, sikert vagy jólétet jelent. A másik három evangélista ebben a vonatkozásban legtöbbször Isten országáról beszél és elmondja, hogy ,,Isten országa köztetek van''. Ez az igazi élet tehát nem valamiféle távoli álom, jelen valóság, amelyet még a halál sem képes megszüntetni, mert ez az élet elválaszthatatlan Krisztus Urunk örök életétôl. Ez az élet Istennel való közösséget jelent, bűntôl való szabadságot, békességet és bôséget a bennünk lakó Lélek által. A hit és élet szoros kapcsolatáról van itt szó: a hitet élni kell, mert e nélkül nincs valóságos élet. Napjainkban éppen ezen a ponton oszlanak meg a vélemények. Egyesek megpróbálnak hit nélkül élni. Úgy vélik, hogy Isten és hit nélkül is lehetséges az élet. Az ilyen élet azonban csakis a halálba torkollhat, mert semmi kapcsolata sincs az örök és halhatatlan Valósággal, az Istennel. Magunk is két front között vergôdünk. Egyik oldalon kecsegtet bennünket a hatalom és a dicsôség, az eszem-iszom, a szórakozás és élvezet, a másik oldalon az élô vizek forrása, a világ világossága és Az, Aki Életnek nevezte magát. Rosszul helyezkedni senki sem akar. Mi sem. Jézus rámutatott a jobbik oldalra: aki hisz benne, elnyeri az életet már most és nemcsak majd, egy távoli jövôben. A hit és élet elválaszthatatlan: a hit az élettel mutatkozik meg valójában. A teljes élettel rendelkezô ember úgy szeret, ahogyan csak Isten tud szeretni, úgy segít, mint az Isten, úgy ad, szolgál és boldogít, mint az Isten. Az ilyen élet és hit, hitélet nem könnyű, de szép és örök, teljes és boldog. Befejezésül gondolatban térjünk vissza mégegyszer evangéliumi szakaszunkhoz. Ebben ki-ki felfedezhette saját helyét, ill. szerepét. Talán felismerte önmagában a farizeust, aki konokul elutasította Jézust, vagy azt a valakit a népbôl, aki hasonszôrű társaival együtt és a tömegemberek körében kiabálta: El vele! Keresztre vele! Ugyanakkor lehet, hogy valaki a feltámasztott Lázárt fedezte fel önmagában, akit talán Jézus éppen itt és ma keltett új életre a bűnbôl vagy a hitetlenségbôl. Jézus a modern idôk forgatagában is sok csodát művel: Szentlelkével Ô ma is új életre támasztja az embereket. ======================================================================== Virágvasárnap, Az Úr szenvedésének vasárnapja-- Ünnepi mise A év Olvasmány: Iz 50, 4--7; Szentlecke: Fil 2, 6--11; Evangélium: Mt 26, 14--27. 66. Bevezetô a szentmise kezdetén Ma megkezdjük a nagyhéti és húsvéti misztériumok felidézését és megünneplését. Szentelt barkával a kezünkben emlékezünk a mi Urunk Jézus Krisztus bevonulására Jeruzsálembe, ahol életét adta értünk. Egykor Jeruzsálem népe, lelkes üdvözlések közepette, saját ruháit terítette a szamárháton bevonuló messiás királya elôtt az utcára. Jézus elfogadta hódolatukat, bár tudta, hogy pár nap múlva egy részük halálát követeli. A mai szentmise kezdetén csatlakozzunk mi is hittel Jézushoz, aki irántunk való szeretetbôl vállalta a kínszenvedés és a halál gyötrelmét, azért, hogy föltámadásával megválthasson minket. Ô köztünk jár, ma is él. Most Vele együtt lépünk az oltárhoz, hogy megünnepeljük azt a nagy titkot, amelyrôl minden szentmisében így tanúskodunk úrfelmutatás után: ,,Halálodat hirdetjük Urunk és hittel valljuk föltámadásodat, amíg el nem jössz''. Szentbeszéd Vétkeztem, elárultam az igaz vért Mt 27, 4 Manapság az egyházban gyakran beszélünk a világiak krisztusi küldetésérôl és felelôsségérôl. Nem egyszer hallottuk már, hogy a laikusok tevékeny közreműködése nélkül nem létezik élô egyházközség. Az egyház isteni küldetésének megvalósítása nemcsak a papok feladata, de a krisztushívôké is. Ezért a felnôtt keresztények nem egyszer részt követelnek maguknak nemcsak az apostoli munka bizonyos rétegeiben, de az egyházi szervezet minden területén is. Egyesek beleszólást követelnek az egyházi határozatokba; tiltakoznak az elváltak szentségektôl való eltiltása és a szélsôséges csoportok közösségbôl való kirekesztése ellen; kellô megfontolás nélkül a nôk pappá szentelése és a nôs papok szolgálatba állítása mellett érvelnek. Ezeket a laikus mozgalmakat egyes területeken köszönteni lehet, fôleg akkor, ha az egyház hit, remény és szeretetre épülô küldetésének megerôsödését igyekeznek szolgálni. A keresztények ôszinte és tiszta felelôsségtudata és tanúságtétele által erôsödik az egyház. De mi köze mindennek az imént elhangzó passióhoz? Van-e abban egyáltalán szó a hívek részvételérôl az egyház küldetésében és szolgálatában? Az egyház Krisztus művét folytatja a világ végezetéig. Ezért úgy tűnik, mintha szervezetében és működésében köztünk Jézus járna, és továbbra is véres arccal, megkínozva és meggyötörve vinné a keresztet a Golgotára. Körülötte olykor hiába keressük a bátor hithôsöket. Legtöbbször ma is úgy tűnik, mintha inkább a gyávaság, mint a bátor hitvallás jellemezné tanítványait. Hasonló példákkal találkoztunk az imént elhangzott passióban is. Péter megfutamodott és a jószándékú asszonyok sem merészkedtek Jézus közvetlen közelébe: csak távolról követték ôt. A keresztúton és Jézus keresztrefeszítésénél csak nagyon kevés hitvalló tanítvánnyal találkozunk. A legtöbben tôle távol állva és tanácstalanul szemlélték a fejleményeket. Jézus szenvedésének története így bennünk is kérdéseket támaszt: Vajon Jézus keresztútja az egyházban ma mennyi figyelmet kap a hívek részérôl? Vajon hányan követik Jézust keresztútján az egyházban közvetlen közelrôl és veszik észre nehézségeit és segítenek neki a bajban? Hol vannak ma a nagy hithôsök közelében: a nagyszájú kritikusok és a mindent megkérdôjelezô bölcsek vagy az elégedetlenkedôk? Úgy tűnik, mintha a szenvedéstörténet szüntelenül megismétlôdne az egyházban. Sok benne a negatív szereplô és a bámészkodó. Így volt ez egykor a Kálvárián is kis különbséggel. Péterben joggal hiányoljuk a bátorságot. Gyengének és gyávának tekintjük, mert megfutamodott és megtagadta Urunkat. Mégis azt kell mondanunk, hogy ez a megállapítás csak féligazság. A mai passióban azt is hallhattuk, hogy ugyanez a Péter ,,kiment és keserves sírásra fakadt'' (Mt 26, 75), és megbánta bűnét. A szenvedéstörténetbôl kitűnik, hogy még Júdás sem volt megrögzött bűnös. Amikor látta, hogy Jézust elítélték, ,,megbánta tettét, és visszavitte a harminc ezüstöt a fôpapnak és véneknek: Vétkeztem -- mondta --, elárultam az igaz vért'' (Mt 27, 3--4). Jézus követôi a keresztúton valóban nem tettek valami remek tanúbizonyságot Jézus mellett, de ugyanakkor azt is látnunk kell, hogy a tanítványok gyengeségük és gyarlóságuk ellenére továbbra is kitartóan és hűségesen ragaszkodtak Mesterükhöz. Jellemzô a pogány százados hitvalló nyilatkozata. A tanítványok nevében ma ô tett tanúságot: ,,Ez valóban Isten Fia volt'' (Mt 27, 54). Jézus tanítványainak ez a gyarló, de mindig Krisztushoz ragaszkodó magatartása elmélyülésre, szerénységre és alázatosságra int, fôleg akkor, ha az egyház hibáit kritizáljuk. Keresztény magatartásunk talán a közismertnél csendesebb kritikára ösztönöz az egyház múltjával, jelenével és jövôjével kapcsolatosan, ha saját gyarlóságainkat is figyelembe vesszük. Vagy talán valóban azt képzeljük, hogy nagyobb hôsök vagyunk mint a tanítványok Krisztus Urunk szenvedéstörténetében? Ez a kétely talán mégsem alaptalan. A keresztények tanúságtételébôl nem egyszer hiányzik Péter és társai bűnbánó lelkülete. Sokszor önteltek és gôgösek vagyunk, szívtelenek és kegyetlenek mások hibáival -- az egyház hibáival szemben, és ilyenkor észre sem vesszük, hogy valójában önmagunk felett törünk pálcát. A szentbeszéd elején arról szóltam, hogy az egyházban szükség van a világi hívek bátor tanúságtételére és apostoli közreműködésére az egyház minden területén. Jézus szenvedéstörténetének figyelmes átolvasása és átelmélkedése után mindezt így is megfogalmazhatjuk: Az egyháznak megtérô emberek kellenek, akik tudják, hogy maguk is rászorulnak a megfeszített Jézus Krisztus jóságos és megbocsátó irgalmára. De ki vallja be szívesen, hogy ô gyenge? És vajon elfogadjuk-e mások gyengeségét? Talán még akkor sem, ha azért már jó elôre elnézést kértek! ======================================================================== Nagycsütörtök, Az utolsó vacsora miséje A év Olvasmány: Kiv 12, 1--8. 11--14; Szentlecke: 1 Kor 11, 23--26; Evangélium: Jn 13, 1--15. Bevezetô a szentmise kezdetén Nagycsütörtökkel kezdôdik a húsvéti szent három nap, amikor felidézzük Krisztus szenvedését, halálát és dicsôséges föltámadását. Ma délelôtt a székesegyházakban püspökeink megáldották és megszentelték a szent olajat. Az év folyamán ezekkel kenik meg a papok azok homlokát, akik krisztushívôk, Krisztushoz hasonló fölkentek akarnak lenni. A keresztség szentségében a pap minket is megkent a szent olajokkal. Krisztusról nevezett keresztények és fölkentek lettünk, örökösök és társörökösök Krisztussal. Most, ezekben az esti órákban és Isten népének közösségében megünnepeljük az utolsó vacsora emlékét. Ezen a vacsorán Jézus saját magát adta nekünk az eucharisztiában, hogy mindig találkozhassunk vele a világ végezetéig. Jézus ezzel a kenyérrel egyetlen családi asztal köré gyűjt bennünket, testvérekké avat és szeretetre kötelez. Szentbeszéd Amit én tettem, ti is tegyétek meg Jn 13, 15 A mai evangélium olyan isteni magatartásról számol be, amelyet ha követnénk, szebb lenne az életünk. Jézus viselkedésmódjáról van itt szó. Halála elôtti estén megmosta tanítványai lábát. Jelképes cselekedetével az önzetlen és alázatos szolgálatra hívta fel figyelmünket. Azt akarta, hogy hozzá hasonlóan járjunk el, mert csak így menekülhet meg a világ a sok veszekedéstôl és békétlenségtôl, a háborúk veszedelmétôl, a nyomortól és a szenvedésektôl. Az evangéliumi lábmosás története annyira szemléletes, hogy szinte érthetetlen, miért kérdezi Jézus: ,,Tudjátok, mit tettem veletek'' (Jn 13, 12)? A kérdés mégsem egészen fölösleges. Ezzel Jézus még nyomatékosan is fel akarta hívni tanítványai figyelmét egyedülálló isteni cselekedetére. Külön is ki akarta hangsúlyozni, hogy jelképes tette messze meghaladja a zsidó liturgikus elôírások végrehajtásának keretét. Jézus kérdését ma önmagunknak is feltehetjük: Érjük-e valóban, hogy a lábmosás szertartásában mirôl van szó? Kérdésünkre Szent Pál apostollal válaszolhatunk. A filippiek elôtt Jézus Krisztusról nyilatkozva ezeket mondotta: ,,Ô mint Isten az Istennel való egyenlôséget nem tartotta olyan dolognak, amelyhez föltétlenül ragaszkodnia kell, hanem szolgai alakot öltött, kiüresítette magát, és hasonló lett az emberekhez. Megalázta magát és engedelmeskedett mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig'' (Filip 2, 6- -8). Pál itt elsôsorban Isten igazi kilétére tereli a figyelmet. Elmondja, hogy a mi igaz Istenünk nem ragaszkodik görcsösen isteni fönségéhez. Szolgai alakot öltött, mindenben hasonlóvá vált hozzánk, a bűnt kivéve. Mélyebbre nem szállhatott. Az Úrból szolga lett, Isten Fiából cseléd. Szent Pál itt a mai evangélium beszámolóját értelmezte a filippiek elôtt. Elmondta nekik, hogy Jézus Krisztus Isten volt és azon a bizonyos estén megalázta magát. Minden képzeletet meghaladó fönsége ellenére lehajolt az emberhez, megmosta lábát és vállalta vele még a halál gyötrelmeit is. Sok ember számára ez a magatartás idegen és érthetetlen. Nem ilyennek képzeltük az Istent. Azt hittük, hogy Isten is hozzánk hasonló: uralkodni és zsarnokoskodni akar. Hozzánk hasonlóan ô is retteg az alázatosságtól és a szolgáló szeretettôl. Napjainkban különösen is azt látjuk, hogy senki sem akar szolgálni és gyengének látszani. A rabszolgai munkától mindenki irtózik. Ma mindenki csak uralkodni szeretne és szeretné kiszolgáltatni önmagát. Senki sem akarja a rövidebbet húzni. Úgy látszik, hogy az alázatosság és a szolgáló szeretet semmiképpen sem emberi megnyilatkozás. Isteni dolog. Valójában Isten nagyságának jele. Romano Guardini szerint: ,,Csak az erôs lehet igazán alázatos, de ô is csak akkor, ha nem kényszerbôl, hanem szabadon hajlik meg a gyengék és kicsinyek elôtt, s nekik szolgál. Az alázatosság egyáltalán nem embertôl származik, hanem Istentôl. Ô az alázatosak közül az elsô. Oly nagy, annyira felülmúl minden lehetôséget, hogy rajta nem foghat ki semmiféle hatalom, úgyhogy -- ha szabad ezt mondanunk -- csak Ô engedheti meg igazán magának, hogy alázatos legyen. A nagyság ugyanis lényegéhez tartozik; így lemerészkedhet az alázatba''. Jézus Krisztus tudatában volt isteni fönségének, Isten mégis megalázta magát Benne. Az imént hallottuk: ,,Jézus tudta, hogy az Atya mindent kezébe adott, s hogy Istentôl jött és Istenhez tér vissza. Mégis fölkelt a vacsora mellôl, levetette felsôruháját, fogott egy vászonkendôt'' (Jn 13, 3) és megmosta tanítványainak lábát. ,,Ti Mesternek és Úrnak hívtok, s jól teszitek, mert az vagyok'' (Jn 13, 13) -- mondja öntudatosan, de mégis vállalkozik a szolgai munkára és megmossa tanítványai lábát. A mai evangéliumban Jézus nyomatékosan megkérdezett minket is: ,,Tudjátok, mit tettem veletek...''? Lehajolt hozzánk, mert azt akarta, hogy részesei lehessünk nagyságának. Jézus életét összefonta gyarló és gyenge emberek közösségével: ,,Ahol ugyanis ketten vagy hárman összegyűlnek a nevemben, ott vagyok közöttük'' (Mt 18, 20). Közösségünk eukarisztikus lakomáján -- a szentmisében -- egyszerű falat kenyér színében adja magát eledelül, hogy ezáltal isteni mivoltának boldog részesei lehessünk. Boldogok leszünk, ha úgy teszünk, ahogyan Ô megmutatta. Ezt hallottuk tôle: ,,Ha tehát én, az Úr és Mester megmostam lábatokat, nektek is meg kell mosnotok egymás lábát. Példát adtam, hogy amit én tettem, ti is tegyétek meg'' (Jn 13, 14-15). Jézusra emlékezve most mi is megmossuk 12 fiatalember lábát. Jelképes cselekedet. Meg kellene értenünk belôle mindazt, amit Isten Jézus Krisztus által értünk tett, tesz mind a mai napig és tenni fog a világ végezetéig (Friedrich Wetter bíboros nyomán). ======================================================================== Nagypéntek A év Olvasmány: Iz 52, 13--53, 12; Szentlecke: Zsid 4, 14--16; 5, 7--9; Evangélium: Jn 18, 1--19, 42. Szentbeszéd Engedelmeskedett mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig Fil 2, 8 Jézus Krisztus szenvedésére és halálára emlékezünk. Leleplezzük a keresztet. Térdhajtással hódolunk a keresztrefeszített Üdvözítô elôtt. A beavatottak megrendítô komolysággal vesznek részt a nagypénteki liturgia drámai eseményén. De vajon mit szólhatnak az iszonyatos szenvedéstörténet és liturgiánk külsô szemlélôi? Vajon nem ütközünk meg magunk is Krisztus Urunk kereszthalálán? A világ uralkodói gyakran véres kézzel és hullákon gázolva ragadják magukhoz a hatalmat. Mennyi áldozatba kerül a siker és gyôzelem? Ezek elérése hány és hány véres áldozatot követel? Többen ugyancsak véres kézzel és hullákon taposva szereznek maguknak elismerést és gyôzelmet. Talán Isten sem talált más módot a megváltás nagy művének véghezviteléhez? Ô is csak a kínszenvedés és a keresztrefeszítés véres áldozata arán szerezhetett dicsôséget önmagának? Csak vérben gázolva szerezhetô üdvösség? Isten is vérszomjas, mint a világ sok más uralkodója? A nagypénteki kegyetlenségek és liturgiánk szemléletes képei láttán letörten kérdezzük: Mi szüksége volt Istennek minderre? Jézusnak elégtételt kellett szolgáltatnia a bűnökért. Tanultuk. De vajon kielégít-e bennünket ez a válasz? Az Isten ártatlan bárányának vállalnia kellett helyettünk a bűneink által megérdemelt büntetéseket? Önmagunkból kiindulva talán ez érthetô is, fôleg ha Istenre is átruházzuk az elvet: minden bűnért büntetés jár. Az ember vétkezett, így bűnhôdnie kell. Isten nem hagyta magára az embert. Segítségére sietett és saját Fia feláldozása árán olyan végtelen értékű elégtételrôl gondoskodott, amellyel képes volt örök idôkre kiengesztelni önmagával a világot. Valóban szüksége volt Istennek véres bűnbakra? Miért kellett kegyetlenül feláldoznia érettünk szent Fiát? Hiszen Jézus Istent mindig Atyjának szólította, igazságait hirdette és akaratát teljesítette. Mi szüksége Istennek bűnbakra, akin kitöltheti bosszúját? Isten minden ellenszolgáltatás nélkül bocsátott meg nekünk és engesztelôdött ki velünk. Jézusnak meg kellett halnia, mert az emberek félreismerték a benne közénk szállt Istent. Isten nem bosszúéhes. Olyan mint a legjobb édesanya és édesapa, csupa szív és jóság, akihez bármikor bizalommal fordulhatunk. Mindig várja és kész keblére ölelni megtérô tékozló fiát. Jézusban maga Isten jelent meg közöttünk. Jézus egyszerűen és minden szemrehányás nélkül fordult a bűnöshöz: Bocsánatot nyertek bűneid. Ô sohasem tette magáévá a bűn és bűnhôdés emberi elvét: minden bűnért büntetés jár. Már akkor is a megbocsátást hirdette, amikor még nem feszítették keresztre. Isten a bűnöket már Jézus életében is megbocsátotta, Szent Fia véres áldozata és kereszthalála elôtt. Jézust mégis keresztre feszítették. Vajon miért? Halála szeretete következménye. János evangélista Jézus ellenségeinek ajkára adja az Isten Fia kínszenvedésének és halálának okát: ,,Nekünk törvényünk van, s e törvény szerint meg kell halnia, mert Isten Fiává tette magát'' (Jn 19, 7). Eljött közénk és valóban Isten Fia volt. Ô túltette magát az emberi elgondolás szülte istenképen. Olyan radikális és forradalmi hangon beszélt Istenrôl és hirdette akaratát, hogy az ószövetségi igaz Isten hit eltévelyedett és fanatikus képviselôi és ôrei felbôszültek, ellene fordultak és romlására szövetkeztek. Nem tudtak vagy nem akartak Isten Fiának hinni. Nem akarták ôt megtérni és nem akartak új életet kezdeni. Inkább Jézust tették el láb alól. Jézusnak meg kellett halnia, mert következetesen és hűségesen mindvégig kitartott Isten mellett. Mindvégig hűséges maradt Isten megbocsátó, szabadító és üdvözítô jó híréhez és tetteihez. Meg kellett halnia a kereszten, mert következetesen teljesítette Isten akaratát. Halála úttörô, szenvedése értünk vállalt megváltó cselekedet: megszerezte számunkra az örök üdvösséget. Feláldozta életét, mert fontos volt számára Isten akarata, az ember és ennek üdve, amelyre élete árán is megmutatta az utat. Isten nem vérszomjas és bűnbakra sincs szüksége. Jézus Krisztus ellenszolgáltatás nélkül szerzett üdvösséget. Ezért járulunk ma hittel, bizalommal és hálás szívvel eléje: ,,Kereszted elôtt hódolunk, Urunk, szent feltámadásodért magasztalunk és dicsérünk; íme, a keresztfa által jött az üdvösség az egész világra'' (Nagypénteki liturgia). ======================================================================== Húsvétvasárnap -- Urunk feltámadásának ünnepe A év Olvasmány: ApCsel 10, 34a. 37--43; Szentlecke: Kol 3, 1--4; Evangélium: Jn 20, 1--9. Bevezetô a szentmise kezdetén Krisztusban szeretett Testvéreim! Húsvéti istentiszteletünk alkalmából sok szeretettel köszöntöm szentmisénk minden kedves résztvevôjét. Ôszintén örvendek, hogy a kereszténység legnagyobb ünnepén ma újból együtt lehetünk és közösen ünnepelhetjük Krisztus Urunk feltámadásának misztériumát, azt a napot, amelyen Isten Fia széttörte a halál bilincsét és újjáteremtette az életet. Ezen a szép reggelen elsiettünk a templomba és csatlakoztunk a krisztushívôk ünneplô táborához, amelyben ma világszerte megújult erôvel zeng az ének: ,,Krisztus föltámadott, Halál fején tapodott, Égbe utat mutatott. Tudom, hogy föltámadok''. Ennek a hitnek beteljesedését várva most fölülvizsgálhatjuk cselekedeteinket, megbánhatjuk bűneinket és újból örök életet biztosító szövetséget köthetünk az Eucharisztiában felénk közeledô feltámadt Üdvözítônkkel. Az elmélyülés néhány pillanata után bűnbánati imánkkal tanúskodunk készséges lelkületünkrôl. Szentbeszéd Nem értették az Írást Jn 20, 9 Az elmúlt napokban és hetekben többször felidéztük Jézus szenvedésének történetét. Nagypénteken megilletôdött lélekkel álltunk a kereszt alatt és feszült figyelemmel hallgattuk az Élet Ura haláltusájának történetét. A passió szavai átjárták szívünket és drámai hangulatot teremtettek a templomban. Bennünket is megkörnyékezett az a lelki állapot, amelyet Jézus tanítványai éreztek a Golgotán, amikor Urunk kilehelte lelkét. A külsô körülmények láttán ôk nagyon is érthetô módon gondolhatták, hogy Jézus halálával szertefoszlottak összes álmaik. Míg élt, még csak hihették, hogy Jézus ügye, Isten országa, elôbb vagy utóbb, de mindenképpen diadalra jut. A tragikus nagypénteki események után viszont alig maradhatott más hátra számukra, mint csalódottan és kétségbeesetten hazatérni és folytatni azt a kétkezi munkát, amelyet egykor abbahagytak Jézusért. Az adott helyzetben nagyon is kézenfekvô: mindennek vége, eltemették Jézust, és ezzel odaveszett ügye mindörökre. Nagypéntekkel mégsem lett vége mindennek. Jézus csak ezután indult el igazi diadalútján. A tanítványok élete is rendkívüli fordulatot vett. Míg tanítómesterük földi életében inkább csak passzívan szemlélték Isten hatalmas tetteit, addig most, a húsvéti fordulat, majd az elsô Pünkösd után hatalmas lelkesedéssel vették fel a munkát és hallatlan erôvel folytatták a Jézus által elkezdett művet. Elôbb baráti köröket szerveztek, majd közösségeket, és lerakták a jövô egyházának szilárd alapjait. Éjt nappallá téve, feltartóztathatatlan buzgalommal hirdették az Igét nemcsak a zsidók között, de a többi népek városaiban is világszerte. A helyzet ismeretében és józan ésszel akkor még a bölcs elôrelátók sem sejthették, hogy Jézus mezítlábas vándortanítói még a császári udvarba is eljutnak és Krisztusnak meghódítják az egész Római Birodalmat. A nagypénteki katasztrófa után Jézus és ügye mégis föltámadt, és ez olyan történelmi helyzetet idézett elô, amelynek megértéséhez immár kétezer éve sok-sok kutató hiába keresi a kielégítô magyarázatot. Ki érti az egykor csalódott tanítványok bekövetkezett magatartását. Hogyan lehettek az egykor megfutamodó gyávákból, egyik napról a másikra, bátor hithirdetôk és vértanú apostolok? Ki érti egykori lázas igyekezetüket. Ki érti meg az akkori hívek rendíthetetlen hitét, a keresztény közösségek gomba módjára történô gyors elszaporodását és ennek kiváltó okát. De ahol csôdöt mond az emberi bölcsesség, és kátyúba jut a minden isteni bölcsességet mellôzô kutatás és tudomány, ott a hívôk számára eligazítást jelent a Szentírás. (Ebben olyan kérdésekre is feleletet kapunk, amelyek megválaszolása felülmúlja a természetes ész képességeit.) Így az Újszövetség tanúvallomásai alapján nem egyszer megismerhetjük az egyébként értelmetlen történelmi folyamatok és személyekben végbemenô változások okait, esetünkben a Názáreti Jézus halálát követô fejleményeket. Az evangéliumi beszámolók elmondják, hogy Isten azt a Jézust feltámasztotta a sírból, akit néhány nappal korábban csúfos módon keresztre feszítettek. Ez a Jézus többek elôtt élônek bizonyult, sôt közülük néhányat még arra is felszólított, hogy tanúságot tegyenek róla az egész világ elôtt. A küldöttek nem vonakodtak. Meglepô buzgósággal teljesítették az elsô Pünkösd után a rájuk bízott feladatot. ,,Mindegy tehát -- írja Pál apostol -- , hogy én vagy ôk: ugyanazt hirdetjük, s így lettetek hívôvé'' (1 Kor 15, 11), Isten föltámasztotta Jézust, ,,ennek mi mind tanúi vagyunk'' (ApCsel 2, 32) -- erôsíti meg Lukács az ApCsel-ben. Egybehangzóan és megingathatatlan szilárdsággal hirdetik: ,,Ha pedig Krisztus nem támadt föl, nincs értelme a mi tanításunknak, s nincs értelme a ti hiteteknek sem'' (1 Kor 15, 14 vö. 17 és 19). Ez az egybehangzó igehirdetés kezdetben mégsem ment olyan simán, mint ahogyan azt gondolnánk. Krisztus feltámadása még a tanítványok körében is sok nehézséget okozott. Márk szerint feltámadása után Jézus ,,szemükre vetette hitetlenségüket és keményszívűségüket'' (Mk 16, 14). ,,Néhányan kételkedtek'' (Mt 28, 17) -- állítja Máté, -- és csalódottan mondogatták: ,,Azt reméltük pedig, hogy meg fogja váltani Izraelt'' (Lk 24, 21) -- folytatja Lukács -- mások meg ,,ijedtükben és félelmükben azt vélték, hogy szellemet látnak'' (Lk 24, 37), amikor Jézus megjelent elôttük. A nehézségek ellenére a tanítványok mégis rendíthetetlenül hirdették Jézus föltámadásának örömhírét. Igehirdetésük valódiságáért még életüket is feláldozzák. Vajon életükkel megpecsételt tanúságtételüket nem kell-e halálos komolysággal kell vennünk? Vagy talán elképzelhetô, hogy mindannyian egyformán feláldozták volna életüket valamiféle közösen kiagyalt hazugságért? Igehirdetésük igazán nem változtat az a tény sem, hogy a föltámadás örömhírérôl szóló beszámolók itt-ott eltérnek egymástól. A tudósítók számára ugyanis teljesen mindegy, hogy Jézus üres sírjánál egy vagy több angyal volt jelen. Különösképpen nem érdekli ôket a katonák viselkedése, de még a rendkívüli természeti erôk megnyilatkozása sem. Nekik csak Jézus föltámadásának örömhíre a fontos. Minden irodalmi stíluskülönbség ellenére ez a lényeg minden szerzônél. Számukra ez a fontos: Jézus feltámadása után megjelent a tanítványoknak és ôk megbizonyosodtak róla, hogy Ô él. Ezen valóság mellett a történelmi tények, az üres sír vagy a legutóbbi idôben sokat emlegetett torinói lepel csak másodlagos jelentôséggel rendelkeznek. Ezeknél sokkal fontosabb, hogy a föltámadás tanúi kivétel nélkül életüket áldozták hitük igazságáért. A tények arra utalnak, hogy Jézus föltámadása és híveinek élete szoros kapcsolatban áll egymással. A hit követôinek tanúságán alapszik. Megfigyelhetô, hogy amíg a nyugati világban a feltámadási képek Krisztus Urunkat általában gyôzelmi zászlóval a kézben és a sírból való kiemelkedés pillanatában ábrázolják, addig a keleti egyház szentképein Krisztus úgy jelenik meg, mint aki alászáll a holtak országába, itt kézen ragadja Ádámot, a megváltásra várakozó emberiség képviselôjét és vele együtt emelkedik a magasba. Ezzel a keleti festôk a feltámadás hitének egyik legfontosabb mozzanatára hívták fel a figyelmet: Jézus föltámadása miérettünk történt, az emberekért, akiket Isten a végsô dicsôségbe vezet. Jézus föltámadása szoros kapcsolatban áll saját életünkkel. Föltámadása óta nyugodtan ráhagyatkozhatunk Istenre, feltétlenül megbízhatunk benne, mert ô szüntelenül gondunkat viseli és még a halál pillanatában sem hagy el minket. A húsvét tehát nemcsak szabadidô, nemcsak étkezések és száguldó kirándulások sorozata, mint ahogyan ezt manapság sokan gondolják. De nem értették meg húsvét igazi titkát azok sem, akik évente csak egyszer tévednek be a templomba, úgy húsvét vagy karácsony táján. A föltámadás hite és ünneplése nemcsak jámbor hagyomány, hanem életforma is, amelynek a komoly vallásos életben kell megnyilvánulnia: a rendszeres imában és a szentmisén való részvételben, az irgalmasság testi és lelki jócselekedeteiben. Hitünkrôl tanúskodnak az ajkunkat elhagyó jó szavak, minden kinyújtott kéz és elfogadott békejobb. Hitünkrôl tanúskodunk akkor is, ha segítjük a fiatalokat és támogatjuk az öregeket, barátainkat és munkatársainkat vagy éppen a közelmúltban hozzánk vetôdô ismeretlen menekültet. Ez a keresztény magatartás hamarosan meggyôzheti nemcsak húsvét titkáról, de a föltámadás történelmi valóságáról is a világot: Krisztus föltámadt és vele együtt mi is föltámadunk. Zárszó Krisztusban Szeretett Testvéreim! Megemlékeztünk Krisztus Urunk föltámadásáról, meghallgattuk üzenetét, buzgó imával és zengô énekléssel hódoltunk Üdvözítô Istenünk elôtt. Húsvéti szentmisénk ezzel rövidesen véget ér. Mielôtt azonban elbúcsúznánk, megköszönöm énekkarunk és ministránsaink, lektorunk, karvezetô orgonistánk és kedves híveink buzgó és tevékeny közreműködését ezen az ünnepi istentiszteleten. Befejezésül kívánok kedves mindnyájuknak és összes szeretteiknek kellemes húsvéti ünnepeket és jó pihenést. ======================================================================== Húsvét 2. vasárnapja A év Olvasmány: ApCsel 2, 42--47; Szentlecke: 1 Pét 1, 3--9; Evangélium: Jn 20, 19--31. Bevezetô a szentmise kezdetén Húsvét tanítása olyan, mint a vetômag, amelyet földbe ültetnek, hogy aztán kikeljen és bôséges termést hozzon. Erre utal a mai vasárnap könyörgése is, amelyben arra kérjük Istent, hogy értesse meg velünk, ,,mely víz által tisztultunk meg, milyen lélekbôl születtünk újjá és kinek vére által részesültünk a megváltásban''. Eljöttünk a szentmisére és szeretnénk, ha lelkünkben is gyökeret verne Krisztus szelleme. Általa megízlelhetjük a föltámadás örömhírével kecsegtetô húsvéti tanítás gyönyöröket ígérô gyümölcseit. Ezért most a szentmise kezdetén szokásos bűnbánati cselekményünkkel eltávolítunk lelkünkbôl minden olyan akadályt, amely húsvéti örömünk útját állhatná. Szentbeszéd Boldogok, akik nem látnak, mégis hisznek Jn 20, 29 Antoine de Saint-Exupery francia költô neve a magyar olvasók elôtt sem ismeretlen. ,,A kis herceg'' című könyvében gyermekded egyszerűséggel keresi a világ legmélyebb valóságát, a dolgok lényegét, a titkok titkát. Tarka képekkel színesített és eleven párbeszédekbe rejtett fejtegetései révén végül levonja az emberi géniuszban bizakodó világ hiú ábrándjait szétoszlató bölcs következtetését: az ember nem eszével lát igazán, hanem a szívével (21. fejezet vége). ,,Íme. Az én titkom egészen egyszerű -- írja -: Az ember csak szívével lát igazán, pusztán szemmel a lényeg láthatatlan'' (saját ford.). Ez a felismerés a tudomány legkülönbözôbb ágazataira is érvényes, de még inkább a hit világára. A bölcs felismerés ellenére mégis azt kell látnunk, hogy a legtöbb ember csak a kritikus ész tapasztalatokra épülô világánál keresi a dolgok és az élet titkainak megoldását. Ennek a racionalista embernek megszemélyesített és tipikus képviselôjével találkozunk a mai evangéliumban, ahol Tamás apostol személyes megnyilatkozásai szemléletesen tárják fel ezt a korunkra jellemzô gondolkodásmódot: csak azt hiszem, amit látok, vagy ahogyan ô fogalmazott: ,,Hacsak nem látom kezén a szegek nyomát, ha nem helyezem ujjamat a szegek helyére, és oldalába nem teszem a kezem, nem hiszem'' (Jn 20, 25). Korunkban többen csak azt ismerik el valónak, ami történelmileg vagy legalább nagy vonalakban igazolható és érzékszerveinkkel megtapasztalható...: Verum, quod factum -- igaz, ami tény! Így a hiteles valóságok kizárólag csak az összefüggések és hasonlóságok elemzésére alapszanak. Ennél fogva egészen természetes, hogy ahol a felismerésnek csak ezt az abszolút formáját ismerik, ott többé már nincs helye a föltámadás valóságának, hiszen ilyen vagy ehhez hasonló eset a történelem folyamán még soha sem fordult elô. Viszont említettük, hogy korunkban éppen ez az analógiára épülô felismerés- elmélet a mérvadó. Ezért sokan Jézus föltámadásával sem tudnak mit kezdeni. Ha a föltámadás náluk mégis szóba jön, akkor ôk legfeljebb feltevésekrôl vagy csalásról, tévedésrôl, látszatról, a tanúk lelkiállapotáról, vízióiról beszélnek. Ki tudná felsorolni az ember összes kifogását és érvelését hitetlensége igazolására? Annyi mindenképpen bizonyosnak látszik, hogy csupán racionalista gondolkodásmóddal alig lehet Istenhez közelebb kerülni, mert az állandóan bizonyítékokat követelô és kibúvók után leselkedô hit elôbb- utóbb szem elôl téveszti Istent. Úgy vagyunk ezzel, mint a férfi feleségével, aki állandóan csak azután jár, hogy bizonyítékokat kapjon felesége hűtlenségérôl. Az ilyen házastársak között már rég tönkrement a bensôséges hitvestársi kapcsolat. A férj ellenôrizheti felesége összes levelét, állíthat magánnyomozókat a sarkába, de hogy felesége valójában szereti-e ôt, ezt végeredményben mindig csak hinnie kell. Hiszen hogyan is mondta Saint-Exupery: ,,Az ember csak szívével lát igazán, pusztán szemmel a lényeg láthatatlan''. Így látszik, hogy Jézus is megerôsíti ezt az igazságot a mai evangéliumban: ,,Boldogok, akik nem látnak, mégis hisznek'' (Jn 20, 29). Az ilyen hit bizonyára nincs az ember kénye-kedvére. Mégis kedvet kaphat rá, ha meggondolja elônyeit. Ezekrôl hallhattunk a mai olvasmányban: ,,Isten hatalma megôrzött titeket a hitben az örök üdvösségre, ...'' (1 Pét 1, 5). A kijelentés elárulja, hogy az örök üdvösség elôfeltétele a hit. Üdvösség utáni vágyunk -- bárhogyan is nevezzük azt: szerencse, boldogság, öröm, vidámság, szeretet, otthon vagy béke, mindegy -- , földi életünkben sohasem sajátítható el végérvényesen. Mindaz, ami életünkben örömet szerezhet, ideigtartó és mulandó: pénz, hatalom, gyönyör, barátság vagy család. Ez a mulandóság hit nélkül nem egyszer okoz szomorúságot, levertséget, kétségbeesést, életuntságot. Az ilyen helyzetekben mindenképpen elônyösebb helyzetben vannak a hívôk, mert ôket a kilátástalanságon mindig túlsegíti az ôszinte, kitartó és megváltó hit, amelynek alapján szilárd meggyôzôdéssel vallják, hogy egyes egyedül a mindenható Isten, a mi Atyánk képes összetörni a halál bilincsét és megajándékozni bennünket az örök élettel. Az Ô kizárólagos éltetô hatalma nyilvánult meg Jézus föltámasztásakor. Isten ekkor igent mondott a világra, elfogadta, célt és jövôt biztosított neki. Azóta minden ember bízhat a rá váró mennyei örökségben, a földön elkezdett derűlátó élet beteljesedésében, az örök üdvösségben. Az ún. hitetlen Tamásról szóló bibliai elbeszélésbôl könnyen kiolvasható: itt rólunk van szó!... A történetbe akár saját nevem is beilleszthetô. Így talán önmagamban is felismerhetôvé válik a hitetlen Tamás. A történet nyilvánvalóan nem azt akarja sugallni, hogy vakbuzgók vagy fanatikus hitvallók legyünk. Abban még csak arról sincs szó, hogy hitelt adjunk minden mende-mondának vagy fekete fehéren nyomtatott újságcikknek. Egyes egyedül csak arról van itt szó, hogy Jézus ebben a szentmisében engem is megszólít. Tamás háta mögött rámtekint, szemembe néz és szelíden biztat: ,,Boldogok, akik nem látnak, mégis hisznek''. A kérdés csak az, hogy Tamással együtt megtalálom-e én is a talpraesett választ: ,,Én Uram, én Istenem!'' (Jn 20, 28). ======================================================================== Húsvét 3. vasárnapja A év Olvasmány: ApCsel 2, 14. 22--28; Szentlecke: 1 Pét 1, 17--21; Evangélium: Lk 24, 13--35. Bevezetô a szentmise kezdetén Elmúlt a nagyhét, a föltámadási szentmise és a nagy ünnep. A hívôk közösségében mégis tovább tart a húsvét, amelynek titka fölött nem lehet egykönnyen napirendre térni. Krisztus feltámadásának örömhíre nemcsak felröppenô és hamarosan feledésbe merülô hétvégi szenzáció, hanem folyamatosan ismétlôdô friss hír, verejtékes napjaink vigasza és bátorító reménye. A feltámadt üdvözítô nemcsak egy-két ünnepi órát töltött velünk. Ô ma is velünk van, még akkor is, ha erôt vesz rajtunk a csüggedés és az emmauszi tanítványokhoz hasonlóan mi is leverten mondogatjuk: az Isten halott és minden hiába. Isten a kétség és mindennapi küzdelmeink idején is hűséges támaszunk és útitársunk. Isten olykor láthatatlan útitárs, de tapintatos irányítására és készséges segítségére mégis mindig számíthatunk. Errôl hallunk a mai evangéliumban. Szentbeszéd Vajon nem ezeket kellett elszenvednie a Messiásnak, hogy bemehessen dicsôségébe? Lk 24, 26 Az emmauszi tanítványokról szóló bibliai történet a legszebb húsvéti elbeszélések egyike. A történetben hamarosan magunkra ismerünk. A két tanítvány sorsa saját keresztény életünk tükre. A bibliai elbeszélést hallottuk. Jézus keresztre feszítése után tanítványai közül kettô igyekszik minél hamarabb eltávozni Jeruzsálembôl. Ôk félelmükben kétségbeesetten menekülnek a nagypénteki katasztrófa színhelyérôl. Pár nappal korábban még azt remélték, hogy a názáreti Jézus megváltja Izraelt. Bíztak benne. Saját bevallásuk szerint prófétának tekintették Jézust: ,,próféta, aki hatalmas tettben és szóban az Isten és az egész nép elôtt'' (Lk 24, 19). A nép vezetôi ezt a Jézust mégis halálra ítélték és keresztre feszítették. ,,S már harmadnapja annak, hogy ezek történtek'' -- állapítja meg leverten a két menekülô tanítvány. Elindulásuk elôtt megzavarta ôket a híresztelés: Uruk teste eltűnt a sírból. Mit lehetett ezek után még várniuk Jeruzsálemben? Jobbnak látták mielôbb elmenekülni arról a helyrôl, amelyen utolérte ôket az élet kegyetlen valósága. Átélték a nagypénteki katasztrófát és félelmükben most eszeveszetten menekülnek a kudarcok színhelyérôl, nehogy ôket is Mesterükhöz hasonló sors érje. Vajon nem hasonlóan viselkedünk magunk is, ha csalódások és kudarcok érnek? A sikertelenségek és kudarcok helyérôl igyekszik mindenki menekülni. A két bibliai tanítvány úgy érezte, hogy számára is bekövetkezett a pillanat, amikor nincs tovább. Számunkra is ismerôs az ilyen letört állapot. Bizonyára, nekünk is voltak már szép álmaink és terveink. Máskor azt hittük, hogy örökké erôsek és fiatalok maradunk. Lelkesedtünk valakiért vagy éppen valamiért. Egy idô után azonban foszladozni kezdtek álmaink. Komplikációk jelentkeztek életünkben, nem várt események, sorscsapások, betegségek és balesetek. Ilyenkor legtöbbször csüggedés vett erôt rajtunk. Így éreztük, hogy becsaptak bennünket és még az Isten is elhagyott. Az élet nem váltotta valóra a hozzá fűzött reményeket. Búnak eresztettük fejünket és talán még az élettôl is elment a kedvünk. Valamikor bíztunk az emberekben és az Istenben, de a csapások súlya alatt egy idô után úgy éreztük, hogy mindenki elhagyott, még az Isten is. Ilyenkor vitába szálltunk és perlekedtünk Istennel és emberrel. Szemére vetettük Istennek, hogy gyermekkorunkban és ifjúságunk idején hittünk benne, megtartottuk parancsait, tisztességesen és becsületesen éltünk és mégsem segített meg bennünket, nem úgy sikerült életünk, ahogyan azt szerettük volna. Istenben bíztunk, akárcsak egykor a tanítványok, de egy idô után hozzájuk hasonlóan nekünk is csalódnunk kellett benne. Kiábrándultunk Istenbôl egyházából. Menekültünk tôle. Elhagytuk imáinkat és vallásos gyakorlatainkat. Kiábrándultunk belôle és csalódtunk közösségében. Ezért menekültünk, akárcsak a két tanítvány Jeruzsálembôl, a dicsôség városából. Mindennapi ismerôs helyzet. Sokan és sokféleképpen kerestünk már kiutat belôle. Csalódott helyzetükben egyesek egyszerűen hátat fordítottak Istennek és egyháza közösségének. Vádolták Istent és perlekedtek az emberekkel. Mások a csalódások idején részegeskedésre adták fejüket. Kábítószereket szedtek vagy a kicsapongásokba menekültek. Így futottak az élet realitásai elôl. Ismét mások beletemetkeztek a munkába. A hatalom, a dicsôség és a pénz igézetébe estek. A kegyetlen realitásokat azonban mégsem sikerült megváltoztatniuk. Az önmagunktól való menekülés legfeljebb csak újabb kereszteket szült, pusztulást vagy éppen halált eredményezett. A keserűség idején a legtöbb ember menekül önmagától, a hívek közösségétôl, Istentôl és embertársaitól. Elfelejti, hogy éppen a sikertelenség és a kudarcok napjaiban lenne a legnagyobb szüksége rájuk. Istennel és az embertársak segítségével az egyházban újra megtalálhatná élete értelmét, célját és boldogságát. Az egyik kis kínai legendában olvastam. Valaki mindenképpen szabadulni akart saját árnyékától. Ezért eszeveszetten rohangált és futkosott, csakhogy megszabadulhasson saját árnyékától. Végül holtan összeesett. Pedig milyen egyszerű lett volna megszabadulnia árnyékától! Csak egy dús levelű, lombos fa árnyékába kellett volna állnia. A fa árnyékában halál helyett életet talált volna. A keresztények számára Krisztus keresztje ez az életmentô fa. Krisztus keresztje az élet fája. Árnyékában nyugalmat találunk és felüdül a lelkünk. A két emmauszi tanítvány Jézus iskolájában felismerte az élet fájának jelentôségét. Tisztánlátást és józanságot tanult az Úrtól: ,,Ô, ti balgák, milyen nehezen tudjátok elhinni, amit a próféták jövendöltek. Vajon nem ezeket kellett elszenvednie a Messiásnak, hogy bemehessen dicsôségébe?'' (Lk 24, 26) -- oktatta ki Jézus a csüggedôket. Jézus tanítása azonban nemcsak az elsô és a jeruzsálemi tanítványoknak szól, hanem nekünk is: Az élet velejárója a kereszt. Ez elôl még az isteni Üdvözítô sem menekülhetett. Neki is szenvednie kellett ahhoz, hogy bemehessen Isten dicsôségébe. Ez a felismerés a két emmauszi tanítvány esetében sem ment könnyen. Jézussal elôbb nekik is asztalhoz kellett ülniük. Csak a kenyértörés közben nyílt meg a szemük és ismerték fel az Urat. Ettôl kezdve nem menekültek Jeruzsálembôl és a hívek közösségébôl. Éppen ellenkezôleg. Minden veszéllyel dacolva felkerekednek és felkeresik a hívek közösségét, visszatérnek a szenvedések helyére, Jeruzsálembe, és vállalják az élet küzdelmeit. Helder Camara, korunk egyik híres latin-amerikai püspöke megörökítette egy szegény brazil kislány vallomását: ,,Egyáltalán nem tartozom a szegény nyomorultak közé -- vallja ez a kislány -- , mert én is drága kincsekkel rendelkezem. Semmi pénzért sem adnám azokat. Valamennyi megfizethetetlen: a szemem, a szám, a fülem, az orrom, a kezem és a lábam, a fejem és a szívem, de még ezeknél is nagyobb kincsem a hitem, amelyet soha sem váltanék be, sohasem adok el, még a világ összes aranykészletéért sem''. Ez a hit egészen biztos, hogy üdvözít. Általa nyugalmat talál a lélek még a legkegyetlenebb valóságok közepette is. Általa elnyerjük a dicsôséget. A Messiással bemehetünk dicsôségébe. ======================================================================== Húsvét 4. vasárnapja A év Olvasmány: ApCsel 2, 14a. 36--41; Szentlecke: 1 Pét 2, 20b--25; Evangélium: Jn 10, 1--10. Bevezetô a szentmise kezdetén A keresztények bármennyire is különböznek egymástól, mégis egységes vonásokkal rendelkeznek. Ezek közé tartozik a közös hit és remény, amely a legszemléletesebben az istentiszteleti formákban, az ünnepi szokásokban és a viselkedésmódokban nyilvánul meg. A világ keresztényeinek élete sokszínű, de mégis egységes, mert minden keresztény a mi Urunk Jézus Krisztus szellemét akarja magára ölteni. A kereszténység azonban nemcsak a népek különbözôsége miatt sokszínű. Ehhez az egyházon belüli élethivatások is hozzájárulnak. Közülük ma csak az édesanyai, valamint a papi, szerzetesi és szerzetesnôi hivatásokra szeretném terelni a figyelmet. Különbözô állapotuk, azonos célkitűzés: mindannyian a Mester nyomán szeretnének járni és azt akarják, hogy életünk Isten népének közösségében emberibbé váljék. Ebben az anyáknapi, de ugyanakkor papi és szerzetesi hivatásokra emlékeztetô szentmisében miközben hálánk jeléül lélekben megcsókoljuk édesanyánk értünk remegô kezét, arra kérjük a jó Istent, hogy adjon egyházunknak sok-sok keresztény szellembôl táplálkozó jóságos édesanyát, akik még arra is készek, hogy gyermekeik szívében hivatást ébresszenek a papi, szerzetesi és szerzetesnôi szolgálat vállalására. Hogy istentiszteletünk Isten elôtt kedves legyen, vizsgáljuk meg lelkiismeretünket és bánjuk meg bűneinket. Szentbeszéd Én azért jöttem, hogy életük legyen és bôségben legyen Jn 10, 10 Egy 1986-os felmérés alapján Németországban az emberek 44%-a az élet élvezésében, 62%-a a boldogság keresésében látja az élet értelmét. De hogy az élvezet és a boldogság valójában mit jelent, errôl nagyon sokféleképpen vélekedhetünk. Összetevôi között bizonyára jelentôs szerepet kap a jó házasság, a gyermekek fölött érzett öröm, a sikeres pályafutás, az egészség. De a boldogság elérését véljük megtalálni a szép utazásokban, játékokban, szórakozásokban vagy az evés-ivásban is. Mindezek ellen nem is lehet igazi kifogásunk. Gondolkodóba ejthet azonban a tény, amelyet ugyancsak az említett felmérés eredményeibôl ismerünk. Eszerint a legtöbb embert erôsen foglalkoztatja a törekvés, hogy csak önmagával foglalkozzék és minden válogatás nélkül csak saját élvezetét keresse. Más szóval a legtöbben az önzés és hedonizmus bűvöletében élnek. Hogy ez a divatos felfogás és életstílus komoly veszélyekkel jár, alig tagadható. Nyomában sok kiégett és üres lelkű, életunt emberrel találkozunk. Ezért igazat kell adnunk Antoine de Saint-Exupery kijelentésének: ,,Többé már nem élhetünk csak hűtôszekrénybôl, politikából, költségvetési mérlegekbôl és keresztrejtvényekbôl. Ez így többé már nem megy'' (saját ford.). Boldogság utáni vágyaink kielégülését más úton kell keresnünk, Jézusnál, aki kijelenthette: ,,Én azért jöttem, hogy életük legyen és bôségben legyen'' (Jn 10, 10). De vajon ez a szóbanforgó élet egyezik- e az életrôl alkotott saját elképzeléseinkkel? Jézus kijelentéseibôl tudjuk, hogy ô nem az önzésben, az önmegvalósításban látta vágyaink kielégülését, hanem az önátadásban, -- nem önmagunk szerencséjének, saját élvezetünknek kovácsolásában, hanem abban, hogy a mások örömét, szerencséjét, boldogságát keressük, -- a mások iránti szeretet megnyilatkozásaiban, úgy amint ô erre saját életével is rámutatott: ,,Azért szeret az Atya -- hallhatjuk ajkáról az evangéliumban -- , mert odaadom az életemet...'' (Jn 10, 7). Róla igazán nem lehet elmondani, hogy saját elônyeit, szerencséjét, boldogságát kereste, de azt igen, hogy másokért élt. Jézus örömhírének mondanivalóját is ebben kell keresnünk: Ne legyetek önzôk, hanem szeressétek egymást, mert csak akkor lehettek igazán boldogok, ha Istenért és az emberekért éltek. Bármennyire is igyekszünk teletömni magunkat a boldogság pótszereivel, szívünk mindaddig üres marad, míg rá nem talál a boldogság igazi kútfejére, Jézusra, aki a világ bölcsei közül egyedül mondhatta el magáról: én vagyok az Út, az Igazság és az Élet, a kapu, amely megnyitja nemcsak a teljes élet, de az örök üdvösség lehetôségét is. Akik ezt megértik eltelnek Isten békéjével és örömével. Az ô békéjének és örömének sugárzó forrásaivá válnak. Ôk nem rejtik véka alá a szívükbôl áradó krisztusi szeretetet. A keresztényeknek a szeretet öntözôcsatornáivá kell válniuk a lelki aszálytól fenyegetett és kiégett világban. Jézus ügyének továbbadása nemcsak néhány elhívatott ember kiváltsága. Minden keresztény közös feladata. A keresztény küldetés és elhivatottság nem prédikálásra, hitoktatásra vagy valamilyen nagyszabású mozgalom létrehozására irányul, hanem hitbeli tanúságtételt sürget, amely képes beragyogni nemcsak saját életünket, de környezetünket is. Megkeresztelkedésünk révén valamennyien krisztusi küldetésben és hivatásban részesültünk. Isten azonban műve folytatására különleges megbízatásokat is adott. Embereket választott, hogy az igehirdetés és a szentségek által Isten országát építsék a világban. Ismerjük ôket. Ott állnak a kórházakban és a betegek ágyánál. A szegények és elhagyatottak közötti szolgálatukkal Jézus szeretetére emlékeztetnek. Tanúságot tesznek arról, hogy áldozatos szeretetükhöz az erôt nem emberektôl kapták, hanem Istentôl, aki olykor még hallatlan teherbírással is megajándékozza ôket. Jelentôs szerep jutott nekik egyházközségeink szolgálatában. Mindig azon fáradoznak, hogy ébren tartsák hitünket és megerôsítsék azt bennünk. Jézus követségében járnak. Nevében megújítják engesztelô áldozatát a szentmisében és Isten megbocsátó irgalmát hirdetik a gyóntatószékben. Helyettünk is imádkoznak és engesztelik Istent. Példa erre Dachau, ahol a borzalmak közelében a karmelita nôvérek, közöttük egy magyar is, helyettünk is engesztelik Istent a szomszédságukban elkövetett emberi szörnyűségek miatt. Tulajdonképpen úgy vagyunk ezekkel az áldozatos emberekkel, mint az édesanyákkal: akkor tudjuk meg igazán, hogy kik voltak ôk nekünk, amikor már nincsenek és a hideg sírban pihennek. Magyarországon negyven esztendô kellett ahhoz, hogy újra ráébredjünk a hivatások fontosságára és ismét engedélyezzék a szerzetesrendek működését. Papjaink, szerzeteseink hiánya akkor tűnik fel leginkább, ha már nincsen, aki józanságra és jóra tanítsa gyermekeinket és fiataljainkat, meglátogassa elhagyatott betegeinket és szegényeinket, megvigasztalja a szomorkodókat és kibékítse a haragosokat, a veszekedô házastársakat és elmondja, hogy a földön nincsen maradandó lakóhelyünk és a föld kincsei nem nyújthatnak igazi boldogságot, mert az valójában csak Istentôl jöhet. Ha nem akarjuk, hogy környezetünkben ordas farkasokká váljanak az emberek és kikaparják még egymás szemét is egy falat kenyérért, akkor nekünk is tennünk kell valamit a hivatások érdekében. Elsôsorban olyan egyéni és családi életet kell élnünk, hogy keresztény tanúságtételünk által fiataljaink meghallhassák Isten hívó szavát. Imádkoznunk kell, hogy Isten hivatásokat ébresszen körünkben, fiataljaink meghallják Isten hívó szavát és készséggel vállalkozzanak Isten és embertársaik szolgálatára. Nélkülük nem lehet teljes az életünk. Jézus egykori felszólítása talán sohasem volt olyan idôszerű, mint napjainkban, amikor papjaink legtöbb helyütt kiöregedtek vagy a kihalás végsô tusáját vívják. ,,Az aratnivaló sok, de a munkás kevés. Kérjétek hát az aratás urát, küldjön munkásokat az aratásra'' (Lk 10, 2) -- halljuk Jézus mindig idôszerű felszólítását. ======================================================================== Húsvét 5. vasárnapja A év Olvasmány: ApCsel 6, 1--7; Szentlecke: 1 Pét 2, 4--9; Evangélium: Jn 14, 1--12. Bevezetô a szentmise kezdetén Jézus Krisztus történelmének legjelentôsebb dátuma húsvét, megdicsôülése napja és tulajdonképpen egyháza korszakának kezdete. Hiszen az egyház a megdicsôült Krisztus mellett tanúságot tevô hívôk közössége, amellyel az elsô húsvét reggelén találkozunk elôször. Szentleckénk élô kövekbôl épült házhoz hasonlítja az egyházat, amely Krisztusra mint szegletkôre épült. Evangéliumi szakaszunkban Jézus maga jelenti ki önmagáról: ,,Én vagyok az út, az igazság és az élet'' (Jn 14, 6), azaz gyülekezetünk, közösségi életünk alapja, összetartó ereje és vezére. Keresztény közösségünk tagjai Hozzá igazítják életüket, amikor megtartják parancsait és követik útmutatásait. Most következô bűnbánati cselekményünkkel mi is új életet kezdhetünk Krisztusban. Szentbeszéd Aki hisz bennem, ugyanazokat a tetteket viszi végbe, amelyeket én végbevittem Jn 14, 12 Részletet hallottunk Szent Péter elsô levelébôl. Az ünnepélyes hangvételű szakasz egy kora keresztény idôkbôl származó keresztelési szertartás liturgikus szövegébôl való. Olyan idôben és környezetben keletkezett, amikor a legtöbben még ellenséges magatartást tanúsítottak a keresztényekkel szemben és így különösen fontos volt, hogy a hithirdetôk felhívják a figyelmet a keresztények méltóságára és élethivatására. Ószövetségbôl származó megtisztelô neveket kölcsönöztek és a megkeresztelt emberekre alkalmazták azokat: ,,Ti azonban választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet, tulajdonul kiválasztott nép vagytok...'' (Ex 19, 5; 21, 22; Jer 43, 20; -- 1 Pét 2, 9). A hithirdetôk ezekkel a szavakkal állandóan emlékeztették a keresztényeket arra, hogy ôk maguk is papok, próféták és királyok, akik az egyházi alkotmányok, iratok és hagyományok értelmében gyakorolhatják megszentelôi, igehirdetôi és kormányzói hivatásukat. Már ebben a kora keresztény korban is léteztek az egyházban különleges hivatással és hatalommal felruházott egyének. Az ô utódaik a püspökök és papok, akik mindig kézföltétel által részesültek az egyházi rend szentségében és a II. Vatikáni Zsinat kijelentése szerint: ,,Isten helyett állnak a nyáj élén, mint pásztorai, a tanítás mesterei, az istentisztelet papjai és a kormányzás szolgái'' (LG 20). Krisztus Urunk megváltó művének folytatását azonban nemcsak a papokra és püspökökre bízta, hanem az egész egyházra, hívekre és papokra egyaránt, a megkeresztelt emberekre. Az egyház nem a papok egyháza, hanem kereszténybôl álló egyház. Az egyházban nemcsak a papok részesültek a hivatás és küldetés szent kegyelmében. Isten minden megkeresztelt embernek szent hivatást és küldetést adott. Az ô közös feladatuk Isten országának építése és az egyházközségek felvirágoztatása. Szent Pál apostol szép képekkel és különös nyomatékkal fejti ki ezt a gondolatot, amikor az egyházat élô szervezethez, organizmushoz hasonlítja, mely több tagból áll, de mégis egységes egész (vö. Róm 12, 2--8; 1 Kor 12, 4--30). Ebben a testben Krisztus a fô, s mi valamennyien testének tagjai vagyunk, sajátos feladatokkal és hivatással: a püspök és a pap, a szerzetes és hitoktató. Itt mindenki sajátos beosztással és szereppel rendelkezik: a lektorok, a ministránsok, az énekesek és az orgonisták, az édesapák és az édesanyák, a fiatalok és az öregek; akárcsak az emberi testben a szem és fül, a kéz vagy a láb. Péter apostol szegletkôrôl és házról beszél ebben a vonatkozásban. A mai szentleckében hallottuk: ,,Menjetek hozzá, az élô kôhöz... és mint élô kövek épüljetek fölé lelki házzá, szent papsággá...'' (1 Pt 2, 4--5) -- egyesek legyenek tartóoszloppá, mások építôkövekké, melyek nélkülözhetetlen feladatokat töltenek be a megfelelô helyen a nagy műalkotásban. Így volt ez az egyház kezdeti korszakában. Ma sem lehet másként. A zsidó és keresztény környezetben az apostolok és hívek egyaránt tanúságot tettek krisztusi hitükrôl és küldetésükrôl. Az egész egyház saját vérével és szenvedésével tanúskodott Krisztus iránti szeretetérôl és tettével igazolta emberszeretetét (vö. ApCsel 2, 43-- 47). A missziós munkát sem végezték egyedül csak az apostolok. A hithirdetésbôl a hívek is kivették részüket: a kereskedôk, a tisztviselôk, a katonák, de még a rabszolgák is. Mindannyian gyakorolták a keresztények egyetemes papságát. Az egyetemes papság egyes korszakokban háttérbe szorult az egyházban. Csak a protestantizmus és a 20. század egyházi mozgalmai irányították rá újra a figyelmet. A II. Vatikáni Zsinat külön határozatban foglalkozott a laikusok apostoli küldetésével. A zsinati atyák kihangsúlyozták: ,,A világiak pedig -- részesei lévén Krisztus papi, prófétai és királyi tisztségének -- az Isten egész népének küldetésén belül, az egyházban és világban töltik be a maguk szerepét'' (AA 2). Jellemzô rájuk, hogy a mindennapi életben, a családban és a társadalomban töltik be leginkább az evangéliumi kovász szerepét. Az ô feladatuk, hogy éppen azokat vezessék közelebb Krisztushoz, akikkel együtt élnek és dolgoznak: a munkahelyen, a hivatalban, a családban, a társadalom irányításában vagy a nemzetközi kapcsolatokban. Arra hivatottak, hogy mindannyian tanúságot tegyenek társaik elôtt Krisztusról és az emberiség üdvén fáradozzanak. Keresztségünk alkalmával mindannyian küldetést kaptunk az apostolkodásra. Ezen küldetés alól a mi egyházi közösségünk sem vonhatja ki magát. A közönségszervezésben és egyházépítésben közösségünk tagjainak is ki kell venniük részüket. Alkalom adódik erre bôven. Néhányan talán saját családjukban járulhatnak hozzá leginkább a vallásos élet fellendítéséhez. Legyen bátorságunk a családban szóval és tanúságtételünkkel a hitélet elômozdításán fáradozni. Ne szégyelljünk beszélni Istenrôl és a vallásos dolgokról. Tegyük szóvá a családban az Isten törvényeivel ellenkezô viselkedésmódokat és a helytelen divatos szokásokat. Mások talán nagyobb hajlandóságot éreznek magukban az apostolkodásra a nyilvánosság elôtt és az egyházközségi csoportokban, egyesületekben, imakörökben, az ifjúsági- és gyermekpasztorációban, az egyháztanácsban vagy más mozgalmi szervezetekben. Ôk ezekben tevékenykedjenek és teljesítsék keresztény küldetésüket. Sokan már eddig is kivették részüket a közösség apostoli munkájából. Nekik köszönet jár. Teendô azonban még bôven akad. Keresztségünkbôl származó küldetésünknek eleget teszünk, ha továbbra is keressük az együttélés, a közösségi ima és szórakozás lehetôségeit: éljünk, imádkozzunk és szórakozzunk együtt! Keresztény elkötelezettségünk révén tegyük sikeresebbé és boldogabbá szomszédaink, rokonaink és barátaink, egymás életét! Csak így mondható el rólunk valóban: Ti választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet és Isten tulajdonául kiválasztott nép vagytok. ======================================================================== Húsvét 6. vasárnapja A év Olvasmány: ApCsel 8, 5--8. 14--17; Szentlecke: 1 Pét 3, 15--18; Evangélium: Jn 14, 15--21. Bevezetô a szentmise kezdetén Jézust földi életében sokan megvetették és elítélték. Követôi mégis sorsközösséget vállaltak vele, kitartottak mellette. A mi keresztény feladatunk is az, hogy Krisztus példája szerint életünkkel tanúsítsuk hozzá és Atyjához -- a mi Atyánkhoz -- fűzôdô szoros kapcsolatunkat. Azzal tisztában kell lennünk, hogy ha hitvalló módon élünk, kihívjuk magunk ellen a közömbös és ellenséges szemléletű világ gyűlöletét: Ha engemet üldöztek -- mondotta Jézus -- titeket is üldözni fognak, ha engemet megvetettek, titeket is megvetnek; a tanítvány nem lehet különb mesterénél. A tanítványoknak azonban a legsúlyosabb helyzetben sem szabad feledniük: Isten sohasem hagyja ôket egyedül. Ô senkit sem hagy árván -- halljuk a mai evangéliumban -- , és elküldi vigasztaló Lelkét. Szentbeszéd Vigasztalót ad nektek: az Igazság Lelkét, aki örökké veletek marad Jn 14, 15 A fiatal házasok közül talán még sokan ma is emlékeznek az esküvô elôtti jegyesvizsgálat kérdéseire. Ekkor a pap, többek között, afelôl érdeklôdött, hogy részesültünk-e a bérmálás szentségében. A válasz nem volt nehéz. A legtöbben csak akkor jönnek zavarba, ha a jegyesvizsgálatot végzô pap a bérmálás helye és ideje felôl érdeklôdik. Ilyenkor a legtöbben márcsak számolgatnak és találgatnak. A tájékozatlanság még teljesebb lesz, ha a pap a bérmálás szentségének jelentôségét is szóba hozza. Erre megszűnik minden tudás. A legtöbben a Szentlélek kiáradásának és a bérmálás szentségének alig tulajdonítanak komolyabb jelentôséget. A bérmálás szentségét minden túlzás nélkül feledésbe ment szentségnek is nevezhetnénk, holott az éppen az öntudatos és felnôtt keresztények szentsége. Ma az ApCsel-bôl hallottunk részletet. Fülöp diakónus bérmálást elôkészítô munkájáról számol be, valamint Péter és János apostol elsô bérmaútjáról Szamariában. Mindannyian lelkesen hirdették az evangéliumot és tanúságot tettek Krisztusról a nép elôtt. Így látszik, hogy Fülöp és az apostolok lelkipásztori tevékenységét ezen a tájon óriási siker koronázta. Szavukra sokan Istenhez tértek és elteltek Krisztus Lelkével. Sok megszállottból kiment a tisztátalan lélek, sok béna meg sánta is meggyógyult -- olvastuk az ApCsel-ben (8, 8) -- és ,,így nagy volt az öröm ebben a városban''. Jóllehet ezek a szamariai események térben és idôben távol állnak tôlünk, mégis joggal kérdezhetjük: Vajon a kereszténység üzenete, ennek mindannyiunk által történô lelkes továbbadása manapság miért nem szerez olyan ,,nagy örömet'', mint egykor Fülöp, Péter és János lelkipásztori tevékenysége a Földközi-tenger keleti partján? Hiszen Isten ,,nem méri szűken a Lelket'' (vö. ApCsel 3, 34) és ma is készséggel árasztja adományait az egész teremtett világra. Így Isten bôkezűségére ma sem panaszkodhatunk. A lelki örömök elmaradásának más oka lehet. Talán magatartásunkban kell keresnünk a hibát és fel kell tennünk magunknak a kérdést, hogy vajon szabad kezet engedtünk-e a Lélek működésének, avagy útját álltuk? Ma Fülöp diakónusról olvastunk. Sok más kereszténnyel együtt ô is a Jeruzsálemben kitört keresztény üldözések idején, úgy 40 táján menekült Szamaria vidékére. Ezek az új menekültek magukkal hozták Krisztus Örömhírét és még a súlyos gondok sem akadályozták meg ôket az evangélium bátor terjesztésében. Új környezetükben is hamarosan nekiláttak a hittérítés munkájának és az üldözöttekbôl apostolok lettek. Az elüldözött keresztények evangéliumi vetômaggá váltak a Krisztust nem ismerô népek igazságra szomjas ugarán. A keresztény szórványok az evangelizáció zászlóvivôivé lettek. Karl Rahner már a II. Vatikáni Zsinat idején rámutatott arra, hogy az igazi keresztény közösségek egyre ritkábbak lesznek és szórvánnyá válnak a szekularizált világban: ,,A jövôben, hol ritkán, hol sürjen, de mindenütt lesz keresztény, katolikus közösség. És ez mindenütt ,,kisded nyájjá'' zsugorodik... Mindenütt szórvánnyá válik és mindenütt találunk majd szórványt''. Ha elvilágiasodott környezetünkre tekintünk, Rahnernek feltétlenül igazat kell adnunk. Figyelmünket nem kerülheti el, hogy nagyon sok jóravaló keresztény teljesen magára hagyottan, egyedül érzi magát az irodában, a gyárban vagy a munkahelyen. Krisztusi hitével egyedül áll társai között, magatartását naponta támadják és szüntelenül kifogásolják keresztény elveit. De éppen ez a helyzet segítheti elô, hogy környezetük valamiképp kapcsolatba kerüljön az evangéliummal és ennek szellemével. Így elôállhat a furcsa helyzet, hogy a támadásoknak kitett keresztény, üldözôi emberhalászává válik. Olyan ez, mint amikor az üldözött üldözôvé válik, a megszégyenített dolgozó társai megbecsült hittérítôjévé. A mai olvasmány beszámolója szerint Fülöp nem volt sem pap, sem püspök. Idegen környezetében egyszerűen, röviden és velôsen rámutatott arra a szegletkôre, amely az építôknek nyereség, a belebotlóknak meg kárhozat. Ô egyszerűen Krisztust hirdette, akit Isten jobbja ÔfejedelemméÔ és Megváltóvá emelt, hogy megtérítse Izraelt, és megbocsássa bűneit (vö. ApCsel 5, 31). Igehirdetése megragadta hallgatói figyelmét és a nép között ugyanazok a dolgok történtek, mint Jézus vándorprédikátori működésének idején: a tisztátalanok megtisztultak, a bénák és sánták meggyógyultak és örvendeztek. Ezek a csodák ma is megismétlôdnek ott, ahol az emberek a keresztények magatartása által megismerik Krisztus valódi arcát, Ôt ôszintén és igazán Uruknak vallják. A mai olvasmányból az is kitűnik, hogy Fülöp prédikálása sikerét nem saját erôfeszítésének tulajdonította. Tudta, hogy ô csak tanítvány és eszköz Annak kezében, aki általa körüljár és jót cselekszik a világban: Krisztus. Tudta, hogy munkájának csak akkor lehet gyümölcse, ha ô maga is szoros kapcsolatban áll Krisztus igazi egyházával. Karizmatikus működése sem gátolja mag abban, hogy jó viszonyban legyen a jeruzsálemi egyház vezetô egyéniségeivel: Péterrel és Jánossal. Ô megtette feladatát és aztán vonakodás nélkül átadta nekik az új közösség vezetését. Nem volt féltékeny. Velük karöltve tesz tanúságot, is az apostolok elismerik, hogy működése krisztusi alapokon nyugszik. Az ô kézföltételük által kapták meg a Szentlelket azok, akik eddig csak a keresztség szentségében részesültek. Péter és János Fülöp új közösségét bekapcsolja a Krisztusra alapított apostoli Anyaszentegyház vérkeringésébe. Ez ma sem lehet másként. Igaz, hogy a Lélek ott fú, ahol akar. A keresztség, illetve a bérmálás által ugyanazt a Lelket kaptuk mindannyian, és ez sok jó gondolatra, kezdeményezésre, tettre indíthatja Isten népének tagjait. Ezért ma különösen sok figyelmet szentelünk a bázisközösségeknek, az egyházi csoportoknak, az alulról feltörô egyházi mozgalmaknak. Semmi kifogásunk sem lehet ellenük. Bárcsak közöttünk is lennének karizmatikus egyéniségek. Bárcsak a mi müncheni magyar egyházi közösségünket is elkapná a Lélek tüze, és általa becsületére lennénk Krisztus igazi egyházának, s ezzel egyidôben népünknek is. Alig hihetô, hogy valaki nemzete igazi büszkesége, ha egyháza szégyene. Amit a II. Vatikáni Zsinat a kispapokkal kapcsolatosan mond, az a Lélekkel eltelt egyéneknek és egyházi csoportoknak is szól: ,,Tudjanak kitárult szívvel részt venni az egész egyház életében, Szent Ágoston mondása szerint: Amennyire szereti valaki Krisztus egyházát, annyira övé a Szentlélek'' (OT, VI, 9). Ha így járunk el, akkor megtapasztalhatjuk azt a ,,nagy örömet'', amely egykor Fülöp és az apostolok hittérítô munkáját és krisztusi tanúságtételét kísérte és betöltötte a szamariai nép szívét. ======================================================================== Urunk mennybemenetele A év Olvasmány: ApCsel 1, 1--11; Szentlecke: Ef 1, 17--23; Evangélium: Mt 28, 16--20. Bevezetô a szentmise kezdetén Krisztus Urunk mennybemenetelére emlékezünk. A mai szentmisében két beszámolót hallunk az eseményrôl. Mindkettô az égre és Jézus megdicsôülésére irányítja tekintetünket. Így az egykori tanítványokhoz hasonlóan sok keresztény ma is hajlamos csak az égre bámulni. Istennek azonban semmi szüksége fellegekben járó tanítványokra. Isten azt akarja, hogy az élet és az egyház valóságaira szegezzük tekintetünket. Arra szólít, hogy a mindennapi életben tegyünk róla tanúságot: ,,Menjetek..., tegyétek tanítványommá mind a népeket'' (Mt 28, 19). Vajon gondolunk-e arra, hogy égre szegezett tekintetünk csak akkor lesz Istennek igazán tetszô, ha ahhoz krisztusi tanúságtételünk is párosul a hétköznapok során? Szentbeszéd Tegyétek tanítványommá mind a népeket Mt 28, 19 Krisztus Urunk mennybemenetelének képzeletet foglalkoztató története könnyen befolyásolhatja még a buzgó keresztények hitvilágát is. A beszámolót hallgatva a legtöbben Jézus valóságos testi, szemmel látható, levegôbe történô fölemelkedésére gondolnak: lassú és méltóságos tovatűnésére a bárányfelhôs égen. A felnôtt keresztény embernek azonban meg kell tanulnia különbséget tenni a kép és eszmei mondanivalója között. Számára a kép és képzeletvilág alig fontos, sokkal inkább azok jelentése: az igazság, amelyet a képek kifejeznek. Jézus mennybemenetelének bibliai leírása mögött a korabeli szent szerzôk világképe rejlik. Eszerint a Föld lapos korong. Fölötte kupolaszerűen ível az égbolt, amelyen a Nap is mozog: felkel és lenyugszik. Ezt így mondjuk, pedig tudjuk, hogy a kijelentés semmiképpen sem egyeztethetô össze csillagászati ismereteinkkel. A Nap ugyanis nem kél fel és nem nyugszik le. Földgolyónk forgásából származik az érzéki csalódás. A Biblia keletkezésének idején még nem tudhatták az emberek, hogy a Föld naprendszerünk többi bolygójához hasonlóan szintén gömb alakú, saját tengelye és a Nap körül forog. Úgy vélték, hogy a lapos alakú Föld az ôstenger fölött úszkál, akárcsak egy hatalmas sziget az óceán közepén. Képzeletük szerint az égboltozat is szilárd és úgy közlekednek rajta a különféle fémekbôl kovácsolt csillagok, akárcsak manapság a cifra pléhkocsik az egymást keresztezô zsúfolt autópályákon. Számukra a csillagok között rejtôztek az ég csatornái, és égi kezek szabályozták a Föld vízellátását. Az ég úthálózata és csatornarendszere mögött fényes felhôk között lakott az Isten. Birodalmán túl kezdôdött a semmi. E világszemlélet szerint az Isten az ember közelében élt és így könnyűszerrel uralhatta a Földet a közeli égbôl. Ô szabta meg a csillagok útját, rendelkezett az ég csatornahálózata fölött, és onnan irányította az emberiség sorsát. Megtehette, hiszen lába alatt hevert a mindenség. Ha már most a szentmisében azt halljuk, hogy Isten fölvette Jézust a magasságos mennybe és ott ül az Atyának jobbján, akkor ez egyáltalán nem jelenti, hogy Jézus többé már semmiféle kapcsolatban sincs a Földdel. Sokkal inkább fel akarja idézni azt a tényt, hogy Jézus új életformát nyert Isten tértôl és idôtôl mentes valóságában. Ez nem jelenti Jézus eltávolodását a világtól. Sôt kifejezi, hogy Jézus mennybemenetele által sokkal közelebb került ahhoz, mint annak elôtte. Oly közel van a világhoz, mint Isten, aki mindent betölt. Istenben ugyanis nincs tér és nincs idô, Ô a tér és idô nélküli hatalom és erô, a fizikai világ törvényeitôl független élet. Az ókori világkép mellett Jézus mennybemenetelének híradásában a korabeli keresztény felfogások is szerepet játszottak. A keresztények közül néhányan úgy vélték, hogy Jézus föltámadása után véglegesen eltávozott a Földrôl, fölment a mennybe. Ezért már csak arra vártak, hogy Jézus hamarosan és dicsôségesen visszatérjen úgy, mint megígérte. Ôket többé már nem érdekelték csupán a Föld és ennek dolgai -- az eljövendô Isten országára szegezték tekintetüket. Mások úgy hitték, hogy Jézus halála után is közöttük él és működik. Ezért újra és újra megjelenését sürgették, emlegették. Állandóan abban reménykedtek, hogy Jézus szüntelenül látványos megjelenéseivel ejti majd ámulatba a kétkedô világot. Híresztelték, hogy föltámadása után Jézus még sokáig közöttük élt és velük beszélgetett. Ezért Jézus megbízottai arra kényszerültek, hogy keresztény testvéreik hamis elképzeléseit helyes irányba tereljék. Egy részrôl hangoztatták, hogy a megdicsôült Krisztus egyháza és tanítványai révén örökre közöttünk él és működik, más részrôl ki kellett jelenteniük, hogy mennybemenetele után egyszer s mindenkorra véget értek Krisztus Urunk csodálatos megjelenései. Ma éppen az ApCsel-bôl hallottunk egy részletet és ez azon fáradozik, hogy mindkét tanításnak eleget tegyen. Ez az olvasmány azonban nem csak a 2000 évvel ezelôtt élt emberek kérdéseire igyekszik elfogadható választ adni, hanem a mi hitbeli nehézségeinkre is. Egyfelôl figyelmeztet, hogy a keresztényeknek soha sem szabad unottan és tétlenül lézengeniük az egyházban, másfelôl fölösleges minduntalan ,,jelenésekre'' és ,,bizonyítékokra'' leselkedniük. Hiszen feladatunk egészen más: ,,Menjetek tehát -- olvastuk -- , tegyétek tanítványommá mind a népeket (Mt 28, 19), ...és tanúim lesztek... egészen a Föld végsô határáig'' (ApCsel 1, 8). E megbízatás idôszerűségéhez alig férhet kétség. Senki sem tétlenkedhet. Ma nekünk sem elég csak hangoztatnunk, hogy az egyháznak meg kellene újulnia, mai nyelven kellene szólnia az emberekhez, s ugyanakkor magunk csökönyösen ragaszkodunk eddigi keresztény életmódunkhoz és nem áll szándékunkban megkövesedett felfogásunkon változtatni és keresni a felnôtt és öntudatos kereszténységre vezetô utat. Ma sokan emlegetik, hogy az embereknek újra vissza kellene térniük a keresztény hithez és ennek értékeihez, arra viszont már kevesen vállalkoznak, hogy hitükrôl beszéljenek vagy ennek terjesztésében buzgólkodjanak. ,,A fiatalok meg tanuljanak rendet'' -- hangoztatják mások -- , de maguk alig veszik a fáradságot, hogy szóba álljanak és elbeszélgessenek a fiatalokkal, -- sôt még saját gyermekükre sincs idejük. Hányan megszólják az egyházközségeket: Többet kellene tenni a fiatalok érdekében, az idôsebbekért, a távolmaradókért. De forduljon csak valaki hozzájuk segítségért, máris megkapja a választ: ,,Ez nem az én feladatom! Ez a plébánosra és munkatársaira tartozik! Azért fizetjük ôket!'' Az égre bámuló tanítványok magatartása minden idôk keresztényére rányomta bélyegét. A mi közösségünkben is bôven akadnak bámészkodók. A bibliai kérdés hozzájuk is szól: ,,Galileai férfiak! Mit álltok itt égre emelt tekintettel?'' (ApCsel 1, 11). Nem hallottátok Jézus szavait? Tanúim lesztek... egészen a föld végsô határáig? A megdicsôült Krisztus a mi kezünkbe tette megkezdett művét és ennek sorsát. Ezentúl nekünk kell Krisztus tanúivá válnunk és egyházát építenünk. Ez a feladat nemcsak a papok, püspökök és a pápa dolga, hanem az egyház építése Isten egész népének közös ügye. Az égre bámuló, megdermedt és mozdulatlan olajfákhegyi férfiak gyerekes viselkedését fel kell hogy váltsa a nagykorúvá lett, öntudatos, apostoli buzgósággal telített, férfiasan tevékenykedô és bátor keresztények magatartása. Ma sokfelé hiányzanak a felnôtt keresztények, akik ha kell, készek megragadni a lapát nyelét és felelôsségteljes odaadással dolgoznak Isten országának építésén. Az egyházban ma mindenek elôtt öntudatos és felnôtt keresztényekre van szükség, akik hittel vallják: Az egyház gondja, az én gondom s ügyem. Ebbôl én is kiveszem a részemet! ======================================================================== Húsvét 7. vasárnapja A év Olvasmány: ApCsel 1, 12--14; Szentlecke: 1 Pét 4, 13--16; Evangélium: Jn 17, 1--11a. Bevezetô a szentmise kezdetén Az újabb liturgikus könyvek az Úr nagy napjának tekintik a húsvét és pünkösd közötti 50 napból álló idôszakot. Így beszélnek róla, mintha ez az 50 nap egyetlen húsvéti ünnepet alkotna. A feltámadás misztériuma valóban egyetlen valóság, még akkor is, ha a húsvét utáni napok, egyenként a feltámadás legkülönfélébb mozzanataira irányítják figyelmünket. Húsvét 7. vasárnapja, Urunk mennybemenetele és Pünkösd között, Krisztus Urunk égbe költözésén túl, a Krisztus megdicsôülésérôl tanúságot tevô keresztény közösségekre tereli a figyelmet. Ezek a közösségek, Urunk mennybemenetele ellenére megtapasztalták az Úr jelenlétét a földön és tanúságot tettek róla. A Szentlélektôl bátorítva és az Úr titokzatos jelenléte új erôt adott nekik a földi szorongattatások idején. Arra képesítette ôket, hogy mindvégig kitartsanak a jóban és a kölcsönös szeretetben. Eukarisztikus ünnepségünkön most mi is megtapasztalhatjuk a mennybe fölment Üdvözítô közelségét. Jelenléte közöttünk árasszon el mindannyiunkat az állhatatosság kegyelmével. Szentbeszéd Én megdicsôültem bennük Jn 17, 10 A keresztény világ egyre inkább elhatalmasodó Isten és vallás iránti közömbössége ellenére is elmondható, hogy az emberek szívében elevenen él a lét nagy kérdései utáni érdeklôdés. Életünk értelme és annak végsô célja, a világ keletkezése és mulandósága, az emberi jövô és a túlvilági élet, mind olyan kérdések, amelyekre a kutató ember napjainkban tépelôdve keresi a helyes és megfelelô választ. Napjaink szellemi fejlôdésének iránya arra mutat, hogy a vallási, erkölcsi és az általános emberi értékek mércéje nélkül embertelenné és elviselhetetlenné válik az élet a földön. A 20. században a hatalmas méreteket öltô elpogányosodást követôen, a mai ember feleszmélt és kapkodva keresi az új élet és társadalmi rend kibontakozásának új lehetôségeit. Rájött, hogy az ateista, materialista világszemlélet becsapta híveit. Elrabolta az emberek hitét, káoszt teremtett az emberi kapcsolatok között, kilátástalanságba sodorta az embert s világát. Terjed a meggyôzôdés, hogy a keresztény vallási értékek nélkül, fôleg Európában, nincs kilábalás az ateizmus és a konszumizmus által elôidézett, napjainkra megfeneklett, erkölcsi és gazdasági élet vészes kátyújából. Új élet és világrend után sóvárognak a félrevezetett és becsapott tömegek. Vajon milyen segítséget nyújthat ezen a téren a mai evangélium, amely nem egyszer emlegeti a megfoghatatlannak tűnô dicsôséget és a megdicsôülés állapotát. Evangéliumi szakaszunk ma mindenek elôtt felhívja figyelmünket Isten élô kisugárzására, felragyogására a világban, arra a dicsôségre, fényességre és gyönyörre, amely Istentôl árad a világba. A Szentírás nem egyszer világosságnak és fénynek nevezi Istent, aki nem is mutatkozhatik meg elôttünk másként, csak önmaga kiáradásával (vö. Iz 60, 1). Jézus maga vallja: ,,Én vagyok a világ világossága'' (Jn 8, 12). Isten benne ragyog fel a legvilágosabban. Ugyanakkor a keresztények tanúságtételében is Isten sugárzik. ,,Ti vagytok a világ világossága'' -- olvassuk Máté evangéliumában (5, 14) a krisztushívôkrôl. Mindenütt, ahol ez a világosság felragyog, ott Istent dicsôítik és megdicsôül az Isten. Ezért a keresztények tanúságtételétôl is függ, hogy mekkora világosság ragyogja be földünket. Tôlünk függ, hogy embertársaink testi-lelki nyomorukban megpillantják-e és felfedezik-e a reményt: a kilábalás, a felemelkedés és fellendülés, a jólét és a szebb jövô lehetôségét. Jézus fôpapi imájában olvassuk: ,,Az az örök élet -- az emberi jövô -- , hogy ismerjenek téged, az egyedül igaz Istent és akit küldtél, Jézus Krisztust'' (Jn 17, 3). Jézus minden esetre megdicsôítette az Atyát a földön és a rábízott feladatot teljesítette (vö. Jn 17, 4). Most rajtunk a sor: ,,Én nem maradok tovább a világban, de ôk a világban maradnak'' (Jn 17, 11) -- halljuk Jézus kijelentését rólunk, és ezentúl nekünk kell Isten élô kisugárzását vállalnunk és Istent megdicsôítenünk a világban. Szavai szerint ezt akkor tesszük leginkább, ha elfogadjuk Istent és tanúságot teszünk róla keresztény életünkkel. Ezért a keresztényeknek egyáltalán nem szabad irtózniuk és óvakodniuk a világtól. Itt nem arról esik szó, hogy el kell hagynunk a bűnös világot, hanem ellenkezôleg: mi küldetést vállalunk és környezetünk javán fáradozunk, miközben élô tanúságtételünk által megdicsôítjük az Istent helyenként romlott világunkban. Így Isten általunk válik jelenvalóvá a földön, mindennapi környezetünkben és teremt segítséget létünk szebb, jobb és igazabb kibontakoztatására. A keresztény élet ezért evilági élet: a világban élünk, még akkor is, ha nem e világból valók vagyunk. Ezt nyugodtan mondhatjuk: nem e világból valók vagyunk, mert az általunk képviselt remény túlvilági és Istentôl származik. Ezen Istentôl származó remény által új távlatokkal gazdagszunk és bizalmat nyerhetünk, még akkor is, ha már minden értelmetlennek tűnik. Ha Isten kiárasztja lelkét, eltelünk javakkal és megújul a föld színe -- hangoztatta már rég a zsoltáros (vö. Zs 104, 30). A föld színe valóban megújul, ha a keresztények Isten lelkétôl fűtve magukévá teszik és átveszik Jézus életét és művét, tanúságot tesznek róla és ezáltal megdicsôítik Istent a világban. ,,Elérkezett az óra'' kezdi Jézus fôpapi imáját a mai evangéliumban. Mintegy már ezzel is jelzi, hogy a mi számunkra is itt az óra, amikor apró kis béketűréseinkkel, kedves és barátságos modorunkkal, embertársaink iránti jóságunkkal és tevékeny szeretetünkkel nekünk kell felragyogtatnunk Isten dicsôségét a világban. Isten valóban megújítja a föld színét, méghozzá nem másokkal, hanem éppen általunk. ======================================================================== Pünkösdvasárnap A év Olvasmány: ApCsel 2, 1--11; Szentlecke: 1 Kor 12, 3b--7. 12--13; Evangélium: Jn 20, 19--23. Bevezetô a szentmise kezdetén Pünkösd a Szentlélek kiáradásának ünnepe. A Lélek működésérôl gyakran olvashatunk a Szentírásban. A világ teremtése elôtt a Lélek ott lebegett a sötétség és a káosz fölött. Isten Lelkébôl táplálkoztak és Lelkének segítségével működtek az ószövetségi kimagasló egyéniségek. Jézus szívét ugyancsak a Lélek járta át működésének kezdetén, amikor megkeresztelkedett a Jordánnál. A Lélek éreztette hatását az elsô pünkösdkor, az egyház születésnapján. A Lélek fuvallatára gyűltek össze az idegenek és a tanítványok Jeruzsálemben az elsô pünkösd napján. A Jeruzsálemben összegyűlt nemzetek a Lélek kiáradása folytán értették meg egymás nyelvét és elütô hagyományait. A Lélek megteremtette az emberiség egységes nyelvét, amelyet mindenki megért: a szeretet nyelvét. A tanítványok ezzel a Lélekkel tettek tanúságot Jézus Krisztus mellett. Ebben a Lélekben mindannyian egyformán Atyjuknak szólították Istent. Így pünkösd a Lélekkel töltekezett és lelkes emberek ünnepe. A bátor hitvallóké, akik a Lélek életadó erejével mindig készek arra, hogy megújítsák és átalakítsák a föld színét. Ma mi is ezt a Lelket várjuk. Szentmisénk kezdetén lelkiismeretvizsgálattal és bűnbánattal készülünk fogadására. Lelkünkbôl így száműzzük bűneinket és szívünkben helyet készítünk Isten tiszta Lelkének. Szentbeszéd Vegyétek a Szentlelket Jn 20, 22 Az elmúlt napokban és hetekben nem egyszer hallottunk a közelgô pünkösdi vakációról. Pünkösd ünnepe így alig kerülhette el figyelmünket. Ilyenkor többen csak a pünkösdi vakációra és szünidôre gondoltak. Másoknak felderengett, hogy a pünkösd valamiféle kapcsolatban áll a Szentlélekkel, akivel viszont alig tudnak mit kezdeni. Nem véletlenül nevezik többen a Szentlelket ,,ismeretlen Istennek''. A Szentlélek sokak számára valóban ,,ismeretlen Isten''. Sokszor hallunk róla, mégsem sokat tudunk felôle. Legtöbbször csak színes képek jutnak eszünkbe, ha a Szentlélekrôl hallunk. Olykor még a pünkösdi igehirdetôktôl is azt várjuk, hogy megerôsítsék fantáziaszülte elképzeléseinket a Szentlélekrôl. Mások talpraesett és világos válaszokat várnak a pünkösdi prédikációtól. Pünkösdkor nagy az elvárás és az igehirdetôknek egyáltalán nincs könnyű dolguk. Az imént beszámolót hallottunk az elsô pünkösdi eseményekrôl. A történet ismerôs. Mégis jó lesz, ha most újra felidézzük és átgondoljuk. A Szentlélek kiáradásának bibliai története az ószövetségi hitvilág hátterébôl érthetô meg igazán. A zsidók más tartalommal ünnepelték a pünkösdöt mint mi. Náluk ez betakarítási hálaadó ünnep volt, amikor felidézték az ember és Teremtôje szoros kapcsolatát meg a Sínai-szövetség és törvényhozás emlékét. A Sínai-törvényhozás és a jeruzsálemi pünkösdi esemény története szoros párhuzamot mutat. A Szentlélek eljövetelénél és a Tízparancsolat kihirdetésénél is ugyanaz a kulissza. Mindkét eseménynél mennydörgés, villámlás és felhô, zúgás és heves szélvihar jelzi az isteni működést. Ezek a természeti jelenségek az Ószövetségben a mózesi szövetség létrejöttét jelezték, az elsô pünkösdkor Isten Új Szövetségét népével az egyházban. Ezek a természeti jelenségek legtöbbször meglepetést és csodálkozást váltanak ki. Ezért alkalmasak a titokzatos isteni működés szemléltetésére, amely nem egyszer és ugyancsak rendkívüli és csodálatos, figyelmet ébresztô. A zsidó felfogás szerint a szél zúgása és a szélvihar a Lélek, a Szellem, a Lehelet megjelenítôje. Elôfordulása azt jelzi, hogy isteni működésrôl van szó, Isten megdöbbentô és csodálatos lélekjárásáról. Az elsô pünkösd napján ez a lélekjárás hívta életre az egyházat. A Lélek másik kisérôje a tűz. Fénylik és melegít, tisztít és pusztít. A tűz ezért komoly szerepet játszik a földkerekség minden vallásában. Pünkösdkor a Lélek tűzérôl van szó. Keresztelô János valamikor lélekkeresztségrôl és tűzkeresztségrôl beszélt (vö. Mt 3, 11). A szétoszló lángnyelveknek ugyancsak jelképes jelentôségük van. Ez a kijelentés sem értelmezhetô másként: ,,Ez idô tájt vallásos férfiak tartózkodtak Jeruzsálemben az ég alatt minden népbôl'' (ApCsel 2, 5). A ,,minden népbôl'' azt a látszatot kelti, mintha csak az ENSZ ekkor tartotta volna elsô világot átfogó és mind a mai napig megvalósulásra váró teljes létszámú közgyűlését! Ugyanakkor gyönyörűen kifejezi, hogy ami Jeruzsálemben történt, a világ minden országában megeshet és minden nemzetnek szól. Erre utal: mindegyikük saját nyelvén hallotta Isten Igéjét (ApCsel 2, 4. 6. 8. 11). Eszerint: Mindegy, hogy ki és milyen néphez vagy nemzethez, kultúrához vagy fajhoz tartozik; Jézus a szeretet nyelvét hirdeti és ezt a nyelvet bárki elsajátíthatja és megérti. A szentírás-magyarázati tényeket nekünk is figyelembe kell vennünk. Így megtudhatjuk, hogy a Biblia szent szerzôinek eszük ágában sem volt csodálatos helyszíni riportot közvetíteni a Lélek látványos, ugyanakkor mégis csendes és feltartóztathatatlan működésérôl az elsô pünkösd napján Jeruzsálemben. Számukra nem a rendkívüli természeti jelenségekben rejlett a csoda. Nekik sokkal inkább az volt a csoda, hogy Isten visszhangra talált az emberi szívekben és az emberek elhitték Jézus feltámadását. Csoda volt, hogy ez a szilárd meggyôzôdés átalakította és átformálta ôket. Csoda, hogy az apostolok kisded nyájából hamarosan világot átfogó egyház lett, amely rendkívül gyorsan körvonalazódott: hirdette az Igét, szolgált és a szeretet fegyverével összefogta, összetartotta és ápolta ezt a közösséget. A Lélek erejével az egyház hamarosan behálózta az egész világot és az mégis egységben maradt: egy, szent, egyetemes és apostoli lett. Ez csoda, amelyet nem lehet csupán emberi erôk következményének tekinteni. A keresztények az újszövetségi szent írókhoz hasonlóan kezdettôl fogva Istennek és a Szentlélek működésének tulajdonították az egyház létét és fennmaradását. Ugyanennek a Léleknek tulajdonították azt is, hogy megértették Jézus akaratát. A Szentlélek titokzatos erejével a tanítványok képesek lettek bátor hôsökké válni. A Szentlélek kiáradása után még üldözôiktôl sem félnek. Még vádolni is merték ôket. Vádjuk azonban sohasem ellenséges. Arra törekedtek, hogy még ellenségeiket és üldözôiket is megnyerjék Krisztusnak, annak a Krisztusnak, akit az emberek elvetettek, de akit az Isten felmagasztalt. A Lélek hatalmas meggyôzô erôt kölcsönzött nekik. Igehirdetésük visszhangra talált minden jóakaratú ember szívében: ,,Az Úr pedig naponként vezetett hozzájuk olyanokat, akik hagyták, hogy megmentsék ôket'' (ApCsel 3, 47). Ez a pünkösdi folyamat ma sem szűnt meg. Ami 2000 évvel korábban történt, az mind a mai napig érezteti hatását és elôfordul. A Lélek ott fú, ahol akar. Ez alól még a mi Szentlelket szomjazó (müncheni) egyházközségünk sem kivétel. A Lélek kiáradása az elsô pünkösdkor olyan precedens, elôzmény, amely ma is szüntelenül megismétlôdik és folytatódik a történelem minden pontján. Isten Lelke mindig kész megismertetni velünk igazságait és kész Krisztus ügyének lelkes bajnokaivá avatni bennünket. Hozzáállásunkra viszont mindig szükség van. Az ôsegyház példáját követve nekünk is állhatatosan ki kell tartanunk az apostolok tanításában és közösségében, a kenyértörésben és az imádságban (vö. ApCsel 2, 42). Össze kell tartanunk és egy szívvel-lélekkel támogatnunk kell egymást. Így nálunk is megismétlôdik a pünkösdi csoda. Találkozunk a megdicsôült Üdvözítôvel, aki Szentlelkével szüntelenül közöttünk él és működik az egyházban és mindig megújítja a föld színét. ======================================================================== Évközi 2. vasárnap A év Olvasmány: Iz 49, 3. 5--6; Szentlecke: 1 Kor 1, 1--3; Evangélium: Jn 1, 29--34. Bevezetô a szentmise kezdetén A keresztények hittel vallják, hogy Jézus a megígért Messiás, a Megváltó és az Üdvözítô, akit Isten küldött. Ô az Isten Szentje, az Isten Fia, akit Isten minden hatalommal felruházott az Égen és a Földön. Ezért Jézus tanítványai és követôi ôsidôk óta azon fáradoztak, hogy Jézusnak olyan tisztségneveket adjanak, amelyek legalább megközelítôleg fényt derítenek igazi kilétére. Ezek a tisztségnevek azonban bármennyire is kiválóak, Jézus igazi valóságának csak bizonyos részét fedik. Hiszen Jézusról tudjuk, hogy istenfiúságát, hatalmát sohasem gyakorolta emberekhez hasonlóan erôszakosan és tüntetôleg. Nem szállt le a keresztrôl, hogy látványos tettével meggyôzze ellenségeit (vö. Mt 27, 42). Ellenkezôleg. Véka alá rejtette azt. Egész életével, beleértve halálát is, Isten akaratát teljesítette. Innen származnak a kicsinysége látszatát keltô nevek. A Szentírás sokszor nevezi ôt Isten szolgájának, akit Isten aztán a nemzetek világosságává tett, vagy másutt az Isten Bárányának, aki elveszi a világ bűneit (vö. Iz 49, 6 és Jn 1, 29). Keresztény személyazonosságunk kifejezésére is sok név született már eddig: Isten gyermekeinek, szolgáinak, barátainak, hívôknek, szenteknek ... neveznek minket. Ezért a mai szentmise elején joggal tehetjük fel magunknak a kérdést: Vajon valóban Isten gyermekei és szolgái vagyunk-e? Vonatkozik-e rám is a hívô és a szent jelzô? Igenlô válaszom esetén valóban tiszta lélekkel vehetek részt ezen a szentmisén. Szentbeszéd Nézzétek, az Isten Báránya! Ô veszi el a világ bűneit. Jn 1, 29 Szentmiséinken gyakran találkozunk az Isten Báránya kifejezéssel. Ma még szentmisénk evangéliumi szakaszában is elôfordul. Ebben Keresztelô Szent János rámutat az Isten Bárányára. Áldoztatás elôtt pedig minden szentmisében felcsendül a pap ajkán: ,,Íme az Isten Báránya, íme, aki elveszi a világ bűneit''. A kifejezést gyakran használjuk, mégis könnyen elôfordulhat, hogy többen képtelenek valamit is kezdeni vele. Korunkban sokan teljesen járatlanok a vallásos kifejezések és képek világában. Nem értik a bűn, a kegyelem, a lélek fogalmát és a többi vallásos kifejezéseket. Ezek közé tartozik a gyakran használt Isten Báránya képletes kifejés is. Megértéséhez fel kell idéznünk az ószövetségi emberek gondolatvilágát. Az ókorban a bárány különleges szerepet játszott. Legtöbbször nélkülözhetetlen volt a vallásos ténykedéseknél. Így volt ez a zsidóknál is. A Kivonulás könyve részletesen beszámol és pontosan leírja a húsvéti báránnyal kapcsolatos szertartások menetét. Ennek háttere a zsidók Egyiptomból való kiszabadulása. A fogság idején történt a szabadulás érdekében. Minden zsidó családban le kellett ölni egy hibátlan bárányt, amelynek kiomló vérével minden zsidó házban meg kellett kenni a kapu szemöldökfáját és az ajtófélfákat. A jel megszabadította annak idején a választott nép fiait a rájuk leselkedô veszedelemtôl, pusztulástól és az öldökléstôl. Az egyiptomiak közül viszont sokan elpusztultak, mert nem ismerték a bárány vérének szabadulást biztosító jelét. Az egyiptomi kivonulás után a zsidók késôbb sem felejtették el ezt az eseményt. Húsvétkor minden évben megemlékeztek a bárány vérén nyert megmenekülésükrôl és megköszönték Istennek megváltásuk ajándékát. Így a húsvéti bárány az Istentôl kapott szabadság vallásos jelképévé vált. Késôbb a keresztények átvették ezt a jelet, amely még inkább gazdagodott jelentôségében, amikor Krisztus Urunk meghalt és vérét ontotta a kereszten. Ôk nagyonis jól tudták, hogy Jézus halálával egy idôben, az elsô nagypénteken, a jeruzsálemi templomban éppen a húsvéti bárányáldozat bemutatására készülôdtek a papok. Így az ôskeresztények hamarosan felfedezték a párhuzamot. Jézus vére úgy folyt a kereszt fáján, akárcsak a bárány vére a templom oltárán. Kézenfekvô volt számukra, hogy Jézus kereszthalálának jelentôségét az áldozati bárány hasonlatával szemléltessék. Nekik Jézus kiontott vére jelentette azt a megváltást és szabadulást, amellyel Isten Jézus Krisztus által egyszer s mindenkorra megajándékozta az emberiséget. A bárányáldozat és Jézus kereszthalála között mégis óriási a különbség. Míg az elôzô csak a szabadulás jelképéül szolgált, addig Krisztus Urunk vére igazi szabadságot teremtett: örökre kiszabadított bennünket a bűn rabságából. Vére örök idôkre kiengesztelte Istent bűneinkért. Ez az elgondolás a bűnrôl, bűnhôdésrôl és elégtételrôl ugyancsak ószövetségi hagyományból táplálkozik. Errôl szól Izajás a mai szentmise olvasmányában, amelyben a próféta kijelenti, hogy Isten az ô szolgáját -- egyházi értelmezés szerint Jézus Krisztust -- nemcsak a nemzetek világosságává, de az üdvösség szerzôjévé is tette. Ô a bűnbak a világ bűnéért. Isten akarata szerint neki kellett bűnhôdnie mindannyiunk gonoszságáért: ,,Így tetszett az Úrnak, hogy összetöri a szenvedéssel. Ha odaadja életét engesztelô áldozatul: látni fogja utódait, hosszúra nyúlik élete és teljesül általa az Úr akarata... Majd ha véget ér lelkének gyötrelme, látni fogja a világosságot, és megelégedés tölti el. Szenvedésével sokakat megigazultakká tesz szolgám, mivel gonoszságainkat magára vállalta'' (Iz 53, 10--11). Az ôskeresztények Izajás ezen jövendölésének beteljesedését fedezték fel Jézus értünk bűnhôdô véres áldozatában. Így számunkra ô lett az új húsvéti bárány, Jézus Krisztus, akinek vére szabadulást hozott, akárcsak egykor az ajtófélfára kent vér az Egyiptomban sínylôdô zsidóknál. Ezt az ószövetségbôl táplálkozó ôskeresztény meggyôzôdést foglalja össze Keresztelô János, amikor a mai evangéliumban tanúságot tesz Jézus mellett: ,,Nézzétek az Isten Báránya! Ô veszi el a világ bűneit'' (Jn 1, 29). Ez a mélyértelmű hitvallás manapság többfelé komoly nehézségekbe ütközik. Többen csak nehezen tudnak megbékélni a gondolattal, miszerint egy ártatlan és igaz embernek kell bűnhôdnie mások gonoszságáért. A legtöbb ember számára a bűn személyes és magánügy. Viselje tehát ki-ki maga vétke csúfos következményeit. A nehézséggel kapcsolatosan el kell mondanunk, hogy a Biblia és egyáltalán az ókor embere számára a bűn sokkal többet jelentett Isten és ember magán ügyénél, személyes kapcsolataik felborításánál. Ôk még tudatában voltak annak, hogy a bűn a környezetre is kihat és mindig zavarja a világ Isten által meghatározott rendjét. Ezért a Biblia kiengesztelésrôl és bűnhôdésrôl szóló tanításában sohasem áll elôtérben az egyénekre lesújtó, bosszúálló Isten. Sokkal inkább kihangsúlyozásra kerül abban az Istentôl kapott új lehetôség, amely mindig hozzásegíti az embert ahhoz, hogy megmeneküljön a bűn folytonosan fokozódó és állandóan visszaütô kegyetlen valóságától. Így a kiengesztelôdés isteni adomány, isteni lehetôség, amely által a bűnös megszabadulhat a bűntôl és ennek minden további láncreakciójától. Mármost ha Izajás üzenetében az Úr szolgája helyettünk magára vállalja bűneinket, ez azt jelenti, hogy benne láthatóvá válik a bűn és annak minden következménye, a bűnösök pedig üdvösséget és szabadulást nyernek. A próféta gyönyörű megfogalmazásában ez így hangzik: ,,Igen, a mi bűneinkért szúrták át, a mi gonoszságainkért törték össze: a mi békességünkért érte utol a büntetés, az ô sebei szereztek nekünk gyógyulást'' (Iz 53, 5). Ennek a sokak számára furcsa gondolkodásmódnak éppen napjainkban kezdjük ismét felfedezni komoly jelentôségét. Amit a Biblia embere már rég tudott és a szekularizált világ elfeledett, arra tapasztalataink révén egyre inkább kezdünk rájönni napjainkban: a bűn mindig visszaüt elkövetôjére. Gondoljunk csak itt a környezetszennyezôdésre, a kizsákmányolás és zsarnokság gaztetteire, vagy akár az AIDS megbetegedések térhódításaira. Néha már-már úgy látszik, mintha bűn pusztító és ördögi köre elôl alig lenne menekvés. Hitünk szerint Jézus Krisztus, az Isten Báránya azonban megtörte a bűn körforgását és ördögi körét. Magára vállalta a világ bűnét, megmutatta csúfos következményeit és megszűntette annak elkerülhetetlennek látszó körforgását és szüntelen visszaütését elkövetôjére. Aki az Isten Bárányát hittel követi, az elkerülheti a bűntörlesztés szomjas bosszúját. Tévedés lenne azonban hitünknek varázserôt tulajdonítani és azt gondolni, hogy azzal egy csapásra megoldható a világ összes problémája. A krisztushívôk egyszerűen hisznek a jó gyôzelmében és a világ minden rémítô gonoszsága ellenére is van bátorságuk elkötelezni életüket a függetlenség és a szabadság mellett. Hitük és reményük alapján eljutottak annak felismerésére, hogy az indulat és bosszú kegyetlen rabság és csak újabb gonoszságokat szül. Rájöttek, hogy az erôszakot nem feltétlenül szükséges erôszakkal viszonozni és másképpen is lehet szépen élni, nemcsak mások kárán. ,,Nézzétek az Isten Báránya! Ô veszi el a világ bűneit'' -- hangsúlyozta ma Keresztelô János az evangéliumban. Bátorító hitvallás ez. Azt sugallja, hogy a bűnnek nincs jövôje. Krisztus Urunk megtörte a bűn ördögi körét. Ezentúl csak az a fontos, hogy mi is kövessük Jézus példáját és általa bekapcsolódjunk a krisztusi szeretet jövôt biztosító áramkörébe. A gonoszság rákfenéjére gyógyír csak a szeretet. ======================================================================== Évközi 3. vasárnap A év Olvasmány: Iz 8, 23b--9, 3; Szentlecke: 1 Kor 1, 10--13. 17; Evangélium: Mt 4, 12--23. Bevezetô a szentmise kezdetén A kereszténység igehirdetôi kezdettôl fogva Krisztustól kapott küldetésükre hivatkoztak és hangsúlyozták, hogy az ô követségében járnak. Tartoztak közéjük püspökök és papok, szentek és bűnösök, misszionáriusok és hitközségi vezetôk. Valamennyien azt állították, hogy olyan kiválasztásban és küldetésben részesültek, mint a mai evangéliumban említett halászlegények: Péter és András, Jakab és János, akiket Jézus emberhalászokká avatott. Késôbb ezeket a férfiakat az évszázadok milliói követték. Jézus hívó szavára készségesen és bizalommal vállalkoztak a hitterjesztés verejtékes munkájára. Keresztségünk alkalmával általuk szegôdtünk a hit továbbadói közzé és vállaltunk felelôsséget a krisztusi evangélium terjesztésében. Mulasztásaink és hibáink olykor mégis azt a látszatot keltik, mintha az alvilág szellemének támogatói lennénk és nem a krisztusi világosság szószólói. Tartsunk lelkiismeretvizsgálatot és bánjuk meg bűneinket, hogy méltóképpen ünnepelhessük az Úr szent titkait. Szentbeszéd Emberek halászává teszlek benneteket Mt 4, 19 Minden krisztushívô meghívást kapott az egyház küldetésének megvalósítására. Ma Üdvözítônk nyilvános működésének kezdetérôl és az elsô apostolok kiválasztásáról, -- jobban mondva -- meghívásáról hallottunk. Jézus Kafarnaum vidékén járva megszólított néhány halászlegényt: ,,Gyertek, kövessetek, s én emberek halászává teszlek benneteket'' (Mt 4, 19). A Mester hívta ôket és ,,ôk azon nyomban otthagyták hálójukat és csatlakoztak hozzá'' (Mt 4, 20) -- jegyzi meg a Szentírás lakonikus rövidséggel. Nem kétséges, hogy ez a szentírási beszámoló elsôsorban a késôbbi apostolok kiválasztásáról tudósít. Az apostolok meghívásáról szóló történetet azonban a tanító egyház sokszor felolvassa a pályaválasztás elôtt álló fiatal leányoknak és fiúknak. Rájuk vonatkoztatja Jézus hívó szavát: ,,Gyertek, kövessetek''! Ilyenkor az evangéliumi szakasz fôleg a papi, szerzetesi és szerzetesnôi hivatások elôsegítését szolgálja. Jézus emberhalászatra szóló meghívása azonban nemcsak az apostolok vagy a pályaválasztó fiatalok felé irányul, hanem minden emberre, fôleg a keresztényekre és nem utolsó sorban a katolikusokra is. Így az emberhalászatra szóló meghívó mindig és mindenütt érvényes, még akkor is, ha Isten nem mindenkitôl várja el, hogy lemondjon családi életérôl és mindennapi kenyérkeresô szolgálatáról vagy eldobja megszokott munkája ,,evezôlapátját''. Szent Pál joggal írta a rómaiaknak: ,,Általa nyertük ... az apostoli küldetést, hogy neve dicsôségére munkálkodjunk a hitért minden nép között. Ezeknek ti is közéjük tartoztok, Jézus Krisztus meghívottai'' (Róm 1, 6). Számára ugyanis minden hívô meghívott, legyen az fiatal vagy öreg, férfi vagy nô, pap vagy világi. Szerinte Krisztus mindannyiunkat felszólított az emberhalászatra. El kell ismernünk, hogy az egyház hosszú idôn át nem tartotta kellôen szükségesnek a világi hívek apostoli meghívásáról és küldetésérôl szóló krisztusi tanítást. Sokáig csak a papok és szerzetesek apostoli hivatását hangsúlyozta, míg a világiak keresztény küldetésérôl a gyakorlatban keveset valósított meg. Ma az egyházi dokumentumok egyre többet foglalkoznak a világi hívôk küldetésével, Jézus minden embernek szóló meghívásával: ,,Gyertek, kövessetek, s én emberek halászává teszlek benneteket''. A meghívás kihangsúlyozására nem utolsó sorban az egyház mai világban elfoglalt súlyos helyzete miatt került sor. Az egyház súlyos helyzete hozzájárult a Szentírás tanításának újabb és mélyebb megismeréséhez, a világi hívôk hivatásának felfedezéséhez. Az egyház megváltozott körülményei miatt újra elôtérbe került a tanítás, amelyrôl hosszú ideig megfeledkeztünk, de amelyet a Szentírás sohasem szűnt meg hirdetni. Az Új Egyházi Törvénykönyv errôl így ír: ,,A krisztushívôk ... állapotuknak megfelelôen annak a küldetésnek gyakorlására kaptak hivatást, amelynek a világban való teljesítését Isten az egyházra bízta'' (204. kán. -- 1. p.). Ez a megbízatás elsôsorban az evangélium hirdetésére és az emberek megszentelésére vonatkozik, másodsorban pedig a társadalmi élet átitatására az evangélium szellemével (vö. Rahner -- Vorgrimler, Kleines Konzilskompedium, 384). A II. Vatikáni Zsinat egyik legjelentôsebb dokumentuma szerint: ,,Az Isten népében összegyűlt és Krisztusnak egy testében egy fô alá foglalt világi hívôket -- akárkik is -- arra szólítja hivatásuk, hogy élô tagként az egyház növekedésére és folytonos megszentelésére fordítsák egész erejüket, ahogyan azt a Teremtô jótéteményébôl és a Megváltó kegyelmébôl kapták'' (LG 33). A világi hívek segítsége nélkül az egyház nehezen képes saját küldetését teljesíteni: ,,A föld népessége szüntelenül növekszik -- írja az egyik zsinati dokumentum -- , a tudomány és a technika halad, az emberek között egyre szorosabbakká válnak a kapcsolatok. Mindez nemcsak mérhetetlenül kitágította a világiak apostolkodásának nagyrészt csak ôelôttük nyitva álló területeit, hanem olyan új problémákat is vetett föl, amelyeket ôk hivatottak gondosan tanulmányozni és megoldani'' (AA 1). Az új idôk megváltozott körülményeibôl adódik a világi hívek különleges elhívatottsága, ,,hogy jelenlévôvé és hatóerôvé tegyék az egyházat azokon a helyeken, és olyan körülmények között, ahol csak általuk lehet az egyház a föld sója'' (LG 33). Az Új Egyházi Törvénykönyv arra is rámutat, hogy miként teljesíthetik a keresztény hívek saját keresztény küldetésüket. A törvénykönyv egyenesen a keresztény hívek hivatásukból eredô kötelességeirôl beszél. Rövid utalásokkal tegyünk itt róluk említést. 1. ,,A krisztushívôk kötelesek cselekvésmódjukban is mindig megôrizni a közösséget az egyházzal'' (209. kán. -- 1. p.). Erre a kijelentésre fôleg azok kaphatják fel fejüket, akik a kor divatját követve hátat fordítottak az egyháznak vagy kiléptek belôle. 2. ,,Minden krisztushívô köteles azon igyekezni, hogy állapotának megfelelôen szent életet éljen s az egyház erôsödésén és megszentelôdésének állandó elômozdításán munkálkodjék'' (210. kán.). Ez csak úgy valósítható meg igazán, ha törôdünk gyermekeink vallásos nevelésével, a napi imádsággal, a szentségek vételével és gondunk van a vasár- s ünnepnapi szentmisén való tevékeny részvételre. 3. ,,Minden krisztushívônek kötelessége és joga azon fáradozni, hogy az üdvösség isteni híre minden korban és az egész világon minden emberhez egyre inkább eljusson'' (211. kán.). Ez történhet vallásos beszélgetésekben, a bibliakörön való közreműködés által, az elsôáldozók és bérmálkozók felkészítésében való részvétellel vagy a szentmise elôkészítésében való közreműködéssel. 4. ,,Amit a lelkipásztorok mint Krisztus képviselôi a hit tanítóiként kijelentenek vagy az egyház vezetôiként elrendelnek, azt a krisztushívôknek felelôsségük tudatában, keresztény engedelmességgel követniük kell'' (212. kán. -- 1. p.). 5. ,,A krisztushívôk kötelesek hozzájárulni az egyház szükségleteinek kielégítéséhez, hogy annak rendelkezésére álljon, ami az istentisztelethez, az apostoli és jótékonysági munkához, valamint a szolgálattevôk tisztes ellátásához szükséges'' (222. kán. -- 1. p.). Magyarán itt az egyházadóról és az adományokról van szó, akárcsak ennek a kánonnak 2. paragrafusában: 6. ,,Kötelesek a társadalmi igazságosság elômozdítására, valamint arra is, hogy Isten parancsát szem elôtt tartva saját jövedelmükbôl segítsék a szegényeket''. Néhányan közülünk is elmarasztalják az egyházat, mert ez sok tekintetben az evangélium szellemének hirdetése és megvalósítása terén válságba jutott. Ôk elfelejtik, hogy az egyház mi vagyunk, mindannyian, papok és világiak együttesen, minden meghívott és megkeresztelt ember, aki keresztény hivatásából eredô kötelességét mind ez ideig nem vette kellô komolysággal. Keresztény életmódunk ezért néhány vonatkozásban nagyonis felülvizsgálatra szorul. Ezt sugallja a mai evangéliumban Jézus hívó szava is. Ô ma hozzánk hajol és felszólít: ,,Gyertek, kövessetek, s én emberek halászává teszlek benneteket''. ======================================================================== Évközi 4. vasárnap A év Olvasmány: Szof 2, 3; 3, 12--13; Szentlecke: 1 Kor 1, 26--31; Evangélium: Mt 5, 1--12a. Bevezetô a szentmise kezdetén Jézus megtérésre szólította az embereket, mert tudta, hogy csak Isten közelében találhatják meg vágyaik beteljesedését: a boldogság, a szeretet és a béke országát. Ma Jézus híres 'hegyi beszédébôl', azaz Isten Országának alaptörvényébôl, alkotmányából hallunk részletet, nyolc boldogsághoz vezetô mondatot. Mind a nyolc mondat az emberi élet beteljesedését jelzô 'boldogok' szóval kezdôdik. Ezért nevezzük ezt a szentírási részletet a 'nyolc boldogságnak'. Ebben Isten boldogságot ígér a szegényeknek, a szomorúaknak, a szelídeknek és éhezôknek, az irgalmas és tiszta szívűeknek, a békességet szeretô és üldözést szenvedô embereknek. Manapság többen nem Isten közelében keresik a boldogságot. Ezért számunkra is felmerülhet a kérdés: Érdemes-e a boldogságot azon az úton keresnünk, amelyet Isten mutat nekünk? Megéri-e, hogy teljes odaadással küzdjünk az Isten által kilátásba helyezett célért, az örök boldogságért? Szentbeszéd Boldogok a lélekben szegények Mt 5, 3 Ma Jézus 'hegyi beszédébôl' hallottuk az ún. 'nyolc boldogságról' szóló részletet. Az Újszövetségi Szentírás egyik legfontosabb részletérôl van itt szó, a keresztény életforma alapvetô elveirôl, radikális követelményeirôl. Ezek a követelmények annyira szerteágazóak, hogy meglehetôsen nehéz azokat röviden egységes nevezôre hozni és közérthetôen feltárni. Annyit viszont már elöljáróban is elmondhatunk, hogy a nyolc boldogság szabályaiban nem konkrét erkölcsi receptekrôl van szó, hanem egy olyan vallásos gondolkodásmódról, amellyel minden körülmények között Istennek tetszô jócselekedetek fakadnak. A nyolc boldogságban az Isten akarata szerinti gondolkodásmód jut kifejezésre, az a szellemi-lelki alapmagatartás, amellyel nemcsak a földön, de az örök életben is boldogok lehetünk. Evangéliumi szakaszunk szerint boldog, aki Istentôl várja a segítséget. Ennek igazolására az evangélista négy embertípust sorakoztat fel: a szegényeket, a szomorkodókat, az erôszakosságtól mentes és békeszeretô embereket, az éhezôket és szomjazókat. Valamennyien képtelenek önmagukon segíteni. Ôk mások segítségére vannak utalva. Esetükben egyáltalán nem sokat használ, az egyébként egyáltalán nem keresztény gondolkodásra valló szívtelen felszólítás: 'Segíts magadon, s az Isten is megsegít'. Így csak a gazdagok és az önmagukkal eltelt büszke emberek beszélhetnek, akik mitsem törôdnek embertársaikkal. Az ilyen emberek igazán megfontolhatják a Szentírás szavait: Jaj, nektek gazdagok, ... meg akik jóllaktok... és most nevettek (vö. Lk 6, 24--25). Velük szemben állnak a kiszolgáltatott helyzetben levôk, és azok, akik Isten elôtt szegények, éhezik és szomjúhozzák az igazságot, és szenvednek a környezetükben tapasztalható gonoszságok miatt. Ôk nem elégszenek meg a mulandó javakkal. Istentôl várják vágyaik beteljesedését: az üdvösséget. Jézus éppen ettôl az istengyermeki magatartástól teszi függôvé boldogságunkat. Ezzel mintegy eszünkbe juttatja, amit egyik alkalommal mondott: ,,aki nem úgy fogadja az Isten országát, mint egy gyerek, nem jut be oda'' (Mk 10, 15). Ez a ráhagyatkozás Istenre üdvösségünk elsô alapfeltétele, Isten és ember iránti keresztény magatartásunk meghatározója. Erre utal fôleg a nyolc boldogság utolsó négy szabálya. Hiszen kik lehetnek leginkább irgalmasok, ha nem azok, akik maguk is tudják, hogy Isten irgalmassága, segítsége nélkül semmire sem jutnak? Ôk valóban felfogják mit jelent: ,,Így lesztek fiai mennyei Atyátoknak, aki fölkelti napját jókra is, gonoszokra is, esôt ad igazaknak is, bűnösöknek is'' (Mt 5, 45), nem vet el senkit, amíg él, és nincs az a bűn, amit meg nem bocsátana (vö. Mk 3, 28). Hasonló a helyzet a békés és békességet teremtô emberekkel is. Ôk megtapasztalták Isten jóságát, szeretetét, szelídségét és türelmét. Így arra is képesek, hogy tovább adják azt. A tiszta szívűek azok, akikben nincs álnokság és nem kell elrejtôzködniük cselekedeteik miatt. Istenbôl és igazságából élnek. Isten értékeinek és kincseinek birtokosai, ôk Istennel erôsek és gazdagok, nem félnek a megszégyenítésektôl, képesek elviselni a rágalmakat és szidalmakat. Boldogok azok az emberek, akikben Isten ereje működik és nem az emberi indulat. Ôk istenközelségük miatt szelídek és békességesek, tiszták és igazak. Nem bánkódnak még a szenvedések és üldözések miatt sem. Isten gyermekei ôk, Istenbôl élnek és ezért az Ô Lelkét és jóságát sugározzák környezetükben. Ebbôl következik, hogy Jézus a nyolc boldogságban nemcsak nyolc erkölcsi elôírást hirdetett, hanem Isten akaratát szólaltatta meg, és azzal új gondolkodásmódot sürgetett. Hiszen az elôírásoknak egyszerűen helytelen gondolkodásmóddal is eleget lehet tenni. Nem így Isten akaratának. Isten akarata tiszta szándékot követel. Teljesítése megtérésbôl fakad, az Isten által újjáteremtett tiszta szívbôl és lélekbôl, az igaz és ôszinte lelkületbôl. Ezért boldog, aki Istenre hagyatkozik és belôle él. A nyolc boldogság ígérete szerint övé a mennyek országa, meglátja Istent és Isten fiának hívják. ======================================================================== Évközi 5. vasárnap A év Olvasmány: Iz 58, 7--10; Szentlecke: 1 Kor 2, 1--5; Evangélium: Mt 5, 13--16. Bevezetô a szentmise kezdetén Jézus földi életében töretlen lélekkel szolgálta Istent és embertársait. Istenhez fűzôdô szoros kapcsolatát nem ingatta meg sem kudarc, sem nehézség, de még az elhagyatottság és a kilátástalannak látszó jövô sem. Hôsies emberszeretete mellett még akkor is kitartott, ha gyanakvóan, hitetlenkedve és hálátlanul fogadták tanúságtételét. Nem volt személyválogató. Jóságát megtapasztalhatták igazak és gonoszak. Jézus valóban kijelenthette önmagáról: én vagyok az út, az igazság és az élet. Ô valóban a föld sója és a világ világossága. Képletes kifejezések ezek. Arra utalnak, hogy Jézus földi élete a keresztény magatartás örök eszményképe. Követésre sürgetô élô példakép mindazok számára, akik nyomdokán akarnak haladni. A mai evangéliumban Jézus kitágítja az említett képek körét. A keresztényekre alkalmazza azokat és rólunk is kijelenti: Ti vagytok a föld sója és a világ világossága. Ezzel felidézi bennünk, hogy a só általában élvezhetôvé teszi az eledelt, a világosság fényt és melegséget áraszt. Kijelentése rólunk képletes és bátor. Gondolkodóba ejt. Vajon mit szólnának hozzá szomszédaink, munkatársaink, barátaink és hozzátartozóink, ha azt hallanák rólunk, hogy mi vagyunk a föld sója és a világ világossága? A mai szentmise kezdetén tegyük fel önmagunknak a kérdést: Mindennapi magatartásom alapján elmondható-e rólam valóban, hogy én vagyok a föld sója és a világ világossága? Ha ez nem így lenne, akkor még mindig lehetôségem nyílik rendezni kapcsolataimat Istennel és emberrel. A bűnbánat révén új életet kezdünk. Szentbeszéd Ti vagytok a föld sója Mt 5, 14 Jézus gyakran használt életbôl ellesett történeteket és képeket tanítása szemléltetésére. Arra törekedett, hogy minél szemléletesebben közvetítse Isten országának örömhírét. Követôi jellemzésére és körülírására is képeket használt. Ezekkel igyekezett feltárni azokat a vonásokat, amelyekkel minden krisztushívônek rendelkeznie kell, ha igazi kereszténynek akarja tartani önmagát. Jézus beszédeiben tanítványait egyszer ,,világ világosságának'', máskor ,,hegyre épült városnak'' vagy véka lisztbe rejtett ,,kovásznak'' nevezi. Másutt úgy küldi tanítványait az emberekhez, mint a bárányokat a farkasok közé. Egyenként egyik kép sem meríti ki a tanítvány fogalmát, de mindegyik elôtérbe helyezi a tanítvány egy-egy pozitív vonását. A mai evangéliumban Jézus a föld sójáról beszél. A hasonlattal rávilágít arra, hogy a tanítványoknak szolgálatukkal ugyanazt a szerepet kell betölteniük az emberi társadalomban, mint amelyet a konyhasó betölt az élelmiszeriparban, ahol a sóra komoly szerep hárul. Sok étel ízesítése és tartósítása só nélkül még csak el sem képzelhetô. A só elengedhetetlenül fontos. A történelem folyamán valóságos háborúkat vívtak egy-egy sóbányáért, a sókamarák megszerzéséért és a sószállítás útjának biztosításáért. A só fontosságának egészen különleges formájával találkozunk Mahatma Gandhinál, az I. világháború után elindított erôszak nélküli tiltakozó mozgalmának idején, amikor a gyarmatosító angolok sómonopóliumát igyekezett megtörni Indiában. Az angolok sómonopóliuma különösen a szegényeket sújtotta. Ekkor Gandhi utasítására a hinduk a tenger vízébôl igyekeztek sót nyerni, nem vették meg az angolok sóját, a tüntetéseken marék sóval a kézben vonultak fel. A hinduk ezen passzív ellenállása révén a só csakhamar az India függetlenségéért vívott küzdelem jelképévé vált. Amíg a legôsibb hagyományok szerint a só a szentség és a bölcsesség jelképe volt az ókorban, addig ez a kép most, Gandhi sóháborúja nyomán, a szabadság elôízével gyarapodott, szabadságra emlékeztetô ízt nyert. Ilyen értelemben a só nemcsak ízesít és tartósít, tiltakozást is jelent az igazságtalan törvények, hagyományok elnyomása ellen. Magyarán szólva: elsózza egyesek levesét, az uralkodni vágyó hangadók és hatalmaskodók erkölcsi és társadalmi kotyvalékát, a keresztényekre alkalmazva pedig, kikezdi a lagymatag emberek árral úszó és színtelen magatartását. ,,Ti vagytok a föld sója. Ha a só ízét veszti, ugyan mivel sózzák meg? Nem való egyébre, mint hogy kidobják, s az emberek eltapossák'' (Mt 5, 14) -- hallottuk ma Jézustól. Példabeszédének tanítása erôszakmentes támadás minden olyan keresztény magatartás ellen, amely nem tiltakozik a körülötte tomboló jogtalanság ellen. Ebben az esetben a só kellemetlenül egészséges hatásáról van szó. A példabeszéddel Jézus arra a veszélyre utal, hogy tanítványai elveszítik krisztusi személyazonosságukat, akárcsak a só saját ízét. Nem küzdenek a jó ügyért, ha kell, akár sebek árán is, hanem gyáván elvegyülnek a virágágyások fölött gázoló tömegben, elveszítik keresztény szellemre emlékeztetô ízüket, akárcsak a só, amely ízét veszítette és többé már semmire sem való, csak arra, hogy kidobják és széttapossák az emberek. Az ilyen keresztények vádiratát fogalmazza meg a Jelenések könyve, amikor kijelenti: ,,Ismerem tetteidet, hogy se hideg, se meleg nem vagy. Bárcsak hideg volnál vagy meleg! De mivel langyos vagy, se hideg , se meleg, kivetlek a számból'' (Jel 3, 15--16). A Jézus iránti hűség nem ismer kompromisszumokat. Jézus tanítványa nem szolgálhat két úrnak -- ,,Istennek is meg a Mammonnak is'' -- , amint ez manapság többen mégis megkísérlik. A keresztény magatartás sokban és sokszor elüt a közfelfogástól. Ezért a keresztények nem szorítkozhatnak csupán csak néhány általánosan elfogadott vallásos külsôség ápolására. A sónak mindig marnia kell a környezet közömbösségét és azok nyelvét, akik csalárd módon azt hangoztatják, hogy elég csak addig törôdni az egyházzal, amíg valaki elsôáldozó és bérmálkozó volt, vagy egyházi házasságot kötött. Jézus tanítványa nem válhat ízetlenné vagy ízléstelenné. Nem tűrheti szó nélkül az elvilágiasodás vadhajtásait. Jézus nem azért küldte tanítványait, hogy mindig igent mondjanak a fennálló társadalmi rendre és annak nem egyszer hitet romboló szokásaira, hanem azért küldte ôket, hogy életükkel úgy világítsanak környezetükben, mintha csak ôk lennének a világ világossága vagy a hegyre épült kivilágított város a sötét éjszakában. A keresztényeknek állandóan azon kell lenniük, hogy egyre élvezhetôbbé tegyék az emberi ízléstelenségekkel telített világot. Az ókorban sót hintettek az áldozati adományokra. Ezáltal akarták megízesíteni azokat Isten számára. Cselekedeteinkkel nekünk is hozzá kell járulnunk ahhoz, hogy Istennek tetszô legyen a világ. Jézus ma nekünk mondja: Ti vagytok a föld sója, amelynek az a feladat jutott, hogy élvezhetôbbé tegye és isteni életet biztosítson a mulandó és romlandó világnak. ======================================================================== Évközi 6. vasárnap A év Olvasmány: Sir 15, 15--20; Szentlecke: 1 Kor 2, 6--10; Evangélium: Mt 5, 17--37. Bevezetô a szentmise kezdetén Az Évközi 6. vasárnap szentmiséjének olvasmányában és evangéliumában erkölcsi elôírásokról, szabályokról, Isten parancsolatairól olvashatunk. Korunkban talán semmire sem reagálunk olyan érzékenyen, mint a személyes önállóságunkat, szabadságunkat és függetlenségünket sértô külsô beavatkozásokra. Egyre nehezebben tudunk megbékélni a hatalmi intézkedésekkel, az erkölcsi elôírásokkal és parancsolatokkal. Úgy véljük, hogy ezek mind jogtalanul gátolják egészséges és személyes kibontakozásunkat. Mindenféle gyámkodás elleni tiltakozásunk mellett mégis megfigyelhetô, hogy a közfelfogásban egyre inkább érlelôdik a meggyôzôdés, miszerint az embernek mégsem szabad mindent megtennie, amire képes. Gondoljunk itt elsôsorban a géntechnológia, a hadiipar, a környezetszennyezôdés, a szabadszerelem, a kábítószer vagy az öngyilkosságok súlyos problémáira. Az utóbbi idôben ezek a vészes következményekkel járó nehézségek ráirányították figyelmünket az egyéni és közéleti szabadság felrúgott korlátaira. Ugyanakkor ismét az erkölcsi szabályok kutatására és ezek felállítására ösztönözték az önállóságára kényes és modernségére büszke embert. Az ateistákkal szemben ezen a téren elônyösebb helyzetben vannak a keresztények, a krisztushívôk. Az erkölcsi normák keresésében nekik nem kell nulláról indulniuk és vak sötétben tapogatódzniuk, mert ôk már ismerik az Isten parancsolataiban közzétett bölcsességét, és ez biztos eligazítást nyújt nekik még a legvészesebb kérdések megoldásában is. Az evangéliumban ma errôl a bölcsességrôl hallunk. Általa bárki megtalálhatja azokat a normákat, amelyek nélkül az emberek pusztulásba döntik a világot, nincs és nem is lehet igazi békés együttélés a földön. Szentbeszéd Nem megszüntetni jöttem, hanem tökéletessé tenni Mt 5, 17 Korunkban nemcsak a lázadozó fiatalok irtóznak a kötelezô elôírásoktól, allergiásak a tiltó parancsolatokra és az erkölcsi szabályokra, hanem a felnôttek is. Ma a legtöbben hallani sem akarnak engedelmességrôl, törvényerejű követelményekrôl. Sokan vallják, hogy magánéletében mindenki úgy jár el, ahogyan neki tetszik. A magánéletbe senkinek sincs beleszólása, sem az egyháznak, sem az államnak. Sok ember elavultnak tart mindenféle lelki tükröt, egyáltalán nem igényli az erkölcsi elôírásokat. Azt vallja, hogy mindenki maga dönti el: mikor vétkezett és mikor nem. Az elvilágiasodás egyre hatalmasodó tünetei mindenesetre erre engednek következtetni. Napjainkban az elvilágiasodás kirívó méreteket öltött és a keresztény élet pusztító járványává vált. Háttérbe szorultak a vallásos élet gyakorlatai. Sokan megfeledkeznek a vasár- és ünnepnap megszentelésének kötelezettségérôl, holott nincs a világon az a keresztény szószék, amelyrôl valaha is elhangzott volna, hogy a vasárnap megszentelésének kötelezettsége érvényét veszítette és ezért bárki eltekinthet attól, ha ezt kényelme megkívánja és nincs kedve imádkozni vagy templomba járni. A gyónást sem szüntette meg senki. Az önállósult ember mégis úgy döntött, hogy mitsem törôdik a bűnbánat szentségével. Egyetlen zsinatot sem ismerünk, amely fölöslegessé nyilvánította volna az egyházi esküvôt és a házasságon kívül engedélyezte a házastársi jogok gyakorlását. De ki kérdezi ma már ezt az egyháztól? Mindenki úgy él, ahogy akar, a magánélet bensô berkeihez senkinek sincsen semmi köze. Vagy mondotta-e valaha is valamelyik püspök: Ha nem sikerült házasságtok, váljatok el nyugodtan és keressetek magatoknak más házastársat? Ilyen fôpásztor nincs. Németországban mégis minden 7. házasság elváltakból tevôdik össze, sôt néhány vidéken a lelkipásztoroknak abból kell kiindulniuk, hogy minden harmadik családban a szülôk elvált felek. A régi tekintélyre hivatkozó kijelentések: 'ez nem megengedett', 'ezt ne tedd' vagy 'ezt nem szabad' akarva vagy nem akarva, de érvényüket veszítették. A tiltás olyan lett mint a rossz pénz. Senkinek sem kell. A tilalmak helyett újabb szólamok jöttek divatba: 'kövesd csak saját lelkiismeretedet', 'ne légy buta, gondolj magadra', 'ne figyelj senkire, törôdj csak magaddal'. A mélylélektan személyes önállóságot követelô tételei is elterjedtek. Az önkibontakozás, önkifejlôdés, az önmegvalósítás igézetével ámítgatják az autonómiája hiszékenységébe esett embert. Nem így a Biblia. Kellôen értékeli az idôk változásait és nyíltan szól a kényelmetlen igazságról: Isten törvényeket és parancsokat adott az embernek. Mai olvasmányunk kiegészítôleg fűzi hozzá: Isten ,,senkinek sem adott parancsot a rosszra, sem pedig engedélyt arra, hogy vétkezzék'' (Sir 15, 20). Isten nem akarja megszűntetni az ember önrendelkezési jogát, de ugyanakkor elvárja tôle, hogy viselje döntéseinek következményeit: ,,Az ember elôtt ott áll az élet és a halál, megadatik neki, amit választ magának'' -- olvassuk a Sirák könyvében (15, 17). Ugyanezzel a határozott hangnemmel találkozunk a mai evangéliumban, ahol Jézus meghirdeti egy egész tucat parancs tökéletesebb formáját: ,,Hallottátok, hogy a régiek ezt a parancsot kapták: Ne ölj... Én pedig azt mondom nektek: Már azt is állítsátok törvényszék elé, aki haragot tart embertársával'' (Mt 5, 21--22). Vagy: ,,Hallottátok a parancsot: Ne törj házasságot. Én pedig azt mondom nektek, hogy aki bűnös vággyal asszonyra néz, szívében már házasságtörést követ el vele'' (Mt 5, 27--28). Vagy ugyancsak: ,,Hallottátok...: Ne esküdjél hamisan... Én pedig azt mondom... Így beszéljetek inkább: az igen (legyen) igen, a nem nem'' (Mt 5, 37). Az ilyen tekintélyre alapozott kijelentések homlok egyenest ellenkeznek önállósági törekvéseinkkel. A kijelentéseken mégis elgondolkodhatunk. A külsô beavatkozásokra érzékeny próféták és az önkiteljesedés szószólói mégsem hozták meg világunkban azt a kívánt eredményt, amelyet olyan sokan reméltek tôlük. Errôl tanúskodnak a gyógyszer- és alkoholfogyasztás magas statisztikai adatai, a válások és öngyilkosságok kiábrándító számai. Jogosan feltehetô a kérdés: Valóban boldogabbak, megelégedettebbek, kiegyensúlyozottabbak leszünk, ha nem törôdünk a parancsolatokkal, és engedünk minden kívánságunknak? Valóban kevesebb lett a könny, a csalódás és a szenvedés, amióta nem tűrjük az erkölcsi elôírásokat? Talán mégis csak igazi van a Bibliának, és szükségünk van Isten évezredek tapasztalatait összegzô parancsolataira. Végeredményben miért ne lehetne igaza a Biblia Istenének? Hátha ô mégis csak jobban tudja, hogy mi válik az ember üdvére. Vagy talán Jézus életét és tanítását figyelembe véve nem arra kell következtetnünk, hogy Isten nagyonis jól ismerte az élet valóságait, talán jobban mint sok modernségével hivalkodó ember? Aki Isten evangéliumát csak egy kicsit is ismeri, az hamarosan rájön, hogy az evangélium szelleme egyetlen olyan követelményt sem támaszt, amely az emberi szabadság vagy önállóság megsértésére irányulna és nyomorékká tenné egészséges lelki fejlôdésünket. Ellenkezôleg. Isten törvényei olyan bölcsességrôl árulkodnak, amelynek segítségével az ember elérheti önkifejlôdése legtökéletesebb fokát. Míg a történelem folyamán a legkülönfélébb elméletek és felfogások sorra váltogatták egymást, addig Krisztus Urunk tanítása még mind a mai napig kiállta az idôk próbáját. Érdemes elgondolkodnunk ezen. Talán mégis csak igaza van Jézusnak, amikor azt állítja, hogy a gyilkosság nem az ügyesen célzott tôrdöféssel kezdôdik, hanem az emberi dühvel, a féltékenységgel és az irigységgel. Talán igaza lehet Jézusnak akkor is, amikor arra figyelmeztet, hogy a házasságtörés nem a válással, talán még csak nem is egy farsangi vagy nyári kalanddal kezdôdik, hanem a már sokkal korábban feltörô képzelgésekkel és kívánságokkal, a figyelmességek elhanyagolásával, a késôi kimaradásokkal, a meghitt szeretet megfogyatkozásával. Igazat kell adnunk Jézusnak akkor is, amikor kihangsúlyozza, hogy a legjellemtelenebb hazudozás nem az ünnepélyes tárgyalóteremben kezdôdik a kiejtett hamis esküvel, hanem a kétszínűséggel, a leplezett hazudozásokkal, a folytonos magyarázkodásokkal, a rágalmazással felérô sejtelmes féligazságokkal. Lehetséges, hogy a jézusi parancsok veszélyeztetik az ember személyes méltóságát? Talán lelki sérülteket nevel az olyan törvény, amely a gyilkosságon túl, már a haragot is megbélyegzi, a házasságtörés mellet már a bűnös kívánságot is elítéli, a hamis eskü mellett már az alakoskodást is pellengérre állítja? Soha. Jézus törvényei sokkal inkább hozzájárulnak ahhoz, hogy az egyén legteljesebben kibontakoztathassa önmagát. Jézus a mai evangéliumban sem azért sorolt fel jó néhány elôírást, hogy azzal korlátozza szabadságunkat és lelki betegekké tegyen azokkal minket. Ilyen koholmányokra csak azok vetemedhetnek, akik nem ismerik vagy félreismerték Jézust és kiforgatják tanítását. A hívô ember felismerte, hogy Isten javunkat szolgálja parancsolataival. Jézus szavát adta rá: ,,Én azért jöttem, hogy életük legyen és bôségben legyen'' (Jn 10, 10). Benne sohasem csalatkozunk. ======================================================================== Évközi 7. vasárnap A év Olvasmány: Lev 19, 1--2. 17--18; Szentlecke: 1 Kor 3, 16--23; Evangélium: Mt 5, 38--48. Bevezetô a szentmise kezdetén Marthin Luther King megállapítása szerint korunk embere elsajátította a madarak repülésének és a halak mozgásának törvényeit, de nem tanulta meg a testvéri együttélés egyszerű művészetét. A nagy néger szabadságharcos és prédikátor szavai találóan jelzik milliók keserű tapasztalatait. Amíg az ember egyfelôl óriási tudással és technikával rendelkezik, addig másfelôl az erkölcsi romlás, a viszálykodás és gyűlölködés primitívségében szenved. Vannak zseniális terveink, csodálatos komputereink, fantasztikus űrrakétáink, a békeszerzôdések mégis egyre törékenyebbekké válnak, szégyenteljes emberi kapcsolatok keletkeznek, növekszik a magányosok, a kifosztottak és szenvedôk, a kitaszítottak és kétségbeesettek száma. Rajtuk a technikai forradalom csak úgy fog segíteni, ha párosul hozzá az erkölcsi forradalom, a szellem forradalma, amelynek radikális követelményeit Jézus híressé vált hegyi beszédében már rég meghirdette. Az Évközi 7. vasárnapon megismerkedünk Jézus tanítása egyik legkiemelkedôbb szakaszával. Megismerhetjük belôle a szeretet parancsának legmélyrehatóbb és legigényesebb formáját, a keresztény erkölcsiség legsajátosabb törvényét, amely kimondja, hogy a rosszat viszonozzuk jóval és szeressük még ellenségeinket is. Szentbeszéd Szeressétek ellenségeiteket Mt 5, 44 Az Újszövetségi Szentírás nemcsak elvont, tételes formában hirdeti a felebaráti szeretet parancsát, hanem gyakran kitér annak gyakorlati megvalósítására is. Tekintettel van a törvény gyakorlati alkalmazására, a körülményekre és a személyekre, akik iránt legtöbbször csak erôfeszítések árán vagyunk képesek nagylelkűen viselkedni. Így kerülhetett sor Jézus erkölcsöt formáló hegyi beszédének sok valóságos helyzetet szem elôtt tartó követelményeire is. A keresztény magatartás alapelveit lefektetô isteni útmutatásban Jézus konkrétan szól a szelídekhez és tisztaszívűekhez, a haragosokhoz és a házasságtörôkhöz. Beszédében kitért az egyszerűekre és az esküszegôkre. Mindig különbözô formában, de ugyanazon parancs alkalmazását sürgette: szeresd embertársadat. Errôl van szó a mai evangéliumban is. Szem elôtt tartva a konkrét emberi kapcsolatok béklyóit Jézus evangéliumában a szeretet parancsát olyan esetekre is kiterjesztette, amelyekben a szeretet törvényét csak önmegtagadással vagyunk képesek alkalmazni. Beszéde olyan rendkívüli, súlyos és radikális követelményeket tartalmaz, amelyekhez foghatót még sohasem látott a világ. Jézus megparancsolta, hogy nem csak a jótevôket, a jó barátokat, a kedves és szimpatikus egyéneket, a közelállókat kell szeretnünk, hiszen ezt még a vámosok és a pogányok is megteszik -- mondja, hanem kivétel nélkül minden embert, beleértve a gonoszokat és legnagyobb ellenségeinket is. ,,Hallottátok a parancsot: Szeresd felebarátodat és gyűlöld ellenségedet'' -- idézi Jézus a régi törvényt és rögtön hozzáfűzi az újat: ,,Én pedig azt mondom nektek, szeressétek ellenségeiteket és imádkozzatok üldözôitekért'' (Mt 5, 43--44). A parancs nemes szándékához semmi kétség sem férhet, de feje tetejére állítja minden ésszel felfogható következtetésünket és felkavarja egész érzésvilágunkat. Hiszen hová jutnánk, ha minden gonosztevôt szabadon bocsátanánk? Mivé válna a világ, ha mindenki követné Jézus útmutatását: ,,Aki megüti jobb arcodat, annak tartsd oda a másikat is. Aki perbe fog, hogy elvegye a ruhádat, annak add oda a köntösödet is'' (Mt 5, 39--41)? Hála a jóságos Istennek -- vallják egyesek igazi kárörömmel -- , hogy sokan nem tartják magukat gyáván az ilyen meghunyászkodó elôírásokhoz. Különben úgy elszaporodnának a gazemberek és csirkefogók, a tolvajok és a naplopók, hogy rövidesen zsarnoki uralmuk alá hajtanák, megkaparintanák és pokollá változtatnák az egész világot. Ki látott már olyan közrendet, amelyben a rosszat jóval viszonozzák és a tolvajt megjutalmazzák? Tulajdonképpen érthetetlen -- méltatlankodnak többen -- , hogy miért nem tiltakoznak az államférfiak, a politikusok és a világ jogászai az ilyen lehetetlen erkölcsi tanítás ellen? Be kellene látnunk végre, hogy a rosszakaratúak és ellenségek szeretetére irányuló parancs nemcsak a józan ésszel ellenkezik, hanem emberi lényünk minden természetes mechanizmusával is. Ha bántalmaznak, ökölbe szorul a kezünk, felforr a vérünk, szívünkben gyökeret ver a gyűlölet. Amilyen a mosdó, olyan a törülközô. Fogat fogért, szemet szemért. De ugyanakkor másképpen is kérdezhetünk: Mivé fajul a világ, ha a rosszat mindig csak rosszal tetézzük, ha nincs többé megbocsátás, irgalom és szeretet? Nélkülük vajon nem falják fel egymást az ordas farkasok és a fékevesztett hiénák? Jézus parancsa egészen egyértelmű. Nincs benne semmi köntörfalazás. Ha be akarunk jutni Isten országába, meg kell tagadnunk saját vérünk bosszúra szomjas törvényeit és ki kell tárnunk szívünket az Úr intelme elôtt: Szeressétek ellenségeiteket és imádkozzatok üldözôitekért. Aki ugyanis az Úr Lelkét szívébe fogadta, az nem kérdezi többé, hogyan élnek mások, milyen kára vagy haszna lehet abból, ha betartja Isten szigorú elôírásait. Jézus nemcsak tanította az ellenség szeretetét, de példát is adott arra. Kivégzése elôtt még gonosz ellenségeiért is imádkozott a kereszten. Mesteréhez hűen járt el István vértanú is, amikor félig agyonverve, a gyilkos kövek zápora alatt is hóhéraiért imádkozott. Ilyen nemes magatartásra csupán bölcseleti meggondolásokból vagy profán humanizmusból alig képes az ember. Ahhoz hit kell, amint erre Jézus rámutatott. Amikor az ellenség szeretetét sürgette, Istenre utalt, ,,aki fölkelti napját jókra is, gonoszokra is, esôt ad igazaknak is, bűnösöknek is'' (Mt 5, 45). Jézus Isten ezen alapvetô magatartásában látja radikális követelményének indító okát. Számára az ellenséget szeretni annyit jelent, mint Isten fiaivá lenni, Isten magatartását elsajátítani és nagy irgalmát jelenvalóvá tenni a világban. A mai evangélium befejezô szakaszában ezt Jézus nyíltan ki is mondja: ,,Legyetek tökéletesek, amint mennyei Atyátok tökéletes'' (Mt 5, 48). Ha szeretetet akarunk tanulni, Istenre kell tekintenünk és nem az emberek viselkedésére. Istenre kell szegeznünk tekintetünket, mert ô a Szeretet, aki Fiában közénk szállt a földre. Testvérünk és barátunk lett, de nem azért, hogy elítélje az erôszakosokat és a gonosztevôket, hanem azért, hogy megértésre, nagylelkűségre, bűnbocsánatra és szeretetre tanítson minket. Nekünk is fogékonnyá kell válnunk erre az isteni lelkületre, mert Jézus szavai szerint csak ,,így lesztek fiai mennyei Atyátoknak''. ======================================================================== Évközi 8. vasárnap A év Olvasmány: Iz 49, 14--15; Szentlecke: 1 Kor 4, 1--5; Evangélium: Mt 6, 24--34. Bevezetô a szentmise kezdetén Az idei farsang utolsó vasárnapjának evangéliuma többeknek kapóra jön. Úgy tűnik, mintha tanítása valóban tétlenségre, amolyan nemtörôdöm, felületes és bohém életre serkentene. A vidám esték és bálok hangulata ideig-óráig elfeledteti velünk a pénzszerzés, a ruházkodás, a kenyérkereset és lakásfenntartás mindennapi gondjait, a megélhetés ösztönös vágyait és törekvéseit. Farsangi önfeledségünk állapotát azonban csakhamar felváltja a lázas igyekezet és a jövôért való aggodalom. A farsangi mulatságok után újra munkához látunk, igyekszünk szorgalmasan dolgozni látástól vakulásig, szorgalmas és verejtékes munkánktól várjuk a biztonságot és a szebb jövôt. Manapság naivság lenne csupán csak a gondviselô Istenre hagyatkozni -- vallják többen. A tétlenség, a gondviselésbe vetett vak bizalom és a könnyelmű optimizmus azonban sohasem tartozott a keresztény erények közé. A keresztényeket azonban mindig jellemezte az a derűlátó alapmagatartás, amelynek birtokában az ember higgadt nyugalommal bízza magát és minden olyan ügyes-bajos gondját Istenre, amelynek megoldására maga már alig képes. Ez a bizalom ma újra Istenhez vezetett minket. Közelsége vigaszt és bátorítást nyújt. Szentbeszéd Ne aggódjatok életetek miatt Mt 6, 25 Akik csak tehették az elmúlt hét folyamán is szorgalmasan és verejtékes munkával igyekeztek megkeresni mindennapi kenyerüket. Sokan éjt nappallá téve kínlódtak, csakhogy pénzhez jussanak és fenntarthassák magukat. Pénz nélkül semmire sem megyünk. Nélküle hamarosan felkopik az állunk. Így becsületesen dolgoznunk kell, folytonosan küzdenünk a fizetésért, a megélhetésért, a fennmaradásért. A mai evangéliumi tanítás alapján mégis úgy látszik, mintha ez ellentmondana a tapasztalati tényeknek, a pénzszerzés követelményének és felületes nemtörôdömségre, lustaságra és tétlenségre nevelne. Úgy tűnik, mintha Jézus szavai könnyelműségre és semmittevésre buzdítanának, olyan Istenbe vetett bizalomra, amely gondtalanságba és felelôtlen lustaságba torkollik: ,,Ne aggódjatok életetek miatt, hogy mit esztek vagy mit isztok, sem testetek miatt, hogy mibe öltöztök'' (Mt 6, 25). A keresztény felfogás szerint szó sem lehet arról, hogy Jézus itt sült galambot lesô és álmodozó naplopókat akar nevelni követôibôl. Ô olyan lelkületet akar kinevelni bennünk, amellyel bátran merünk ráhagyatkozni a mennyei Atya gondviselô jóságára. Ezt az Istenbe vetett bizalmat akár keresztény higgadtságnak is nevezhetnénk, amely egyáltalán nem zárja ki a szorgalmas munkát és küzdelmet a mindennapi kenyérért és megélhetésért. Ezzel Jézus tisztában volt, amikor kijelentette: ,,Mennyei Atyátok tudja, hogy ezekre szükségetek van'' (Mt 6, 32). Ennek ellenére a megélhetésért mindenkinek dolgoznia kell. Jézus arra figyelmeztetett, hogy a földi létért való küzdelem közepette sem szabad szem elôl tévesztenünk az örökkévaló dolgokat: ,,Ezért ti elsôsorban az Isten országát és annak igazságát keressétek, s ezeket mind megkapjátok hozzá'' (Mt 6, 33). Jézus látta a gazdagság és fényűzés veszélyeit. Ezek annyira hatalmukba keríthetik az embert, hogy többé már semmi érzéke sem marad a fönnvalók iránt. Ezért kijelentette: ,,Senki sem szolgálhat két úrnak: vagy gyűlöli az egyiket, a másikat pedig szereti, vagy ragaszkodik az egyikhez, a másikat pedig megveti. Nem szolgálhattok az Istennek is, a Mammonnak is'' (Mt 6, 24). Igazságát magunk is megtapasztalhattuk. A jólét sokszor elvakítja az embert, megbénítja szívét, olyannyira, hogy ezután már csak saját érdekét látja. Az ilyen ember számára a vagyon és a pénz a Mindenható. Azt hiszi, hogy a pénz által mindent elérhet, amit csak szeme-szája kíván. Számára nincs többé más Isten, csak a Mammon, a gazdagság és a fényűzés, amelynek imádata romlásba visz. Az ilyen bálványimádók nem érdeklôdnek többé ,,Isten országa és annak igazsága'' iránt. Menjen csak egy kicsit is jól a dolgunk, máris hajlamosak vagyunk megfeledkezni Istenrôl, akitôl pedig javainkat kaptuk. Hányszor jut eszünkbe megköszönni Istennek a jólétet, amelyben részünk van? Mire vall hétvégi magatartásunk? A sikeres munkahét után jöhet számunkra bármi -- evés, ivás, szórakozás, minden, ami kellemes -- , csak éppen Istenre nincs szükségünk, hallani sem akarunk róla. Úgy látszik, hogy rövidesen felnô egy nemzedék, amely egyáltalán nem ismeri a hála, az Isten, az imádság kifejezéseit. Számukra ezek idegen és értelmetlen szavak. A zsoltárossal sokszor elmondhatnánk: Sokan javaikra hagyatkoznak (Zsolt 52, 9) és erôdítményeket emelnek azokból, de közben megfeledkeznek Arról, Aki vanjukat összetartja és óvja: ,,Gazdaggá csak az Úr áldása tehet, a magunk fáradsága semmit sem tesz hozzá'' (Plb 10, 22). Igazat kell adnunk Izajásnak, amikor megállapítja: Az ország, amely tele van ezüsttel-arannyal, lovakkal és harciszekerekkel, hamarosan telve lesz bálványokkal is, az emberek pedig megalázkodnak és meghajolnak kezük műve elôtt (vö. Iz 2, 7--9). A bálványisteneket körünkben is felfedezhetjük. Ott találjuk azokat a hatalmas bankok és áruházak márványpultoltáránál, amelyen az Ég bôkezű adományai nem egyszer az istentelenség kegyetlen eszközévé válnak. A földi javak Isten adományai, az ember kezében azonban hamarosan az istentagadás eszközéivé változnak. Ozeás próféta Isten ajkára adva a szót kiált fel: ,,Tápláltam ôket, és jóllaktak, jóllaktak és szívük felfuvalkodott, úgyhogy megfeledkeztek rólam'' (Oz 13, 6; vö. Dt 8, 12). A jólétben sok ember Isten iránti hűsége komoly törést szenved. A Bibliában állandóan visszatérô gondolat, hogy a gazdagság megbénítja a szíveket. Mózes Törvénykönyvében Izrael fiairól olvassuk: ,,Ha bevezetem (népemet) abba az országba, amelyet atyáinak esküvel mgértem, a tejjel-mézzel folyó országba, majd jóllakik, meghízik és más istenekhez szegôdik, nekik szolgál, tôlem pedig elfordul, szövetségemet megszegi, ...'' (MTörv 31, 20; 32, 15; Jób 15, 27; Zsolt 73, 4--9). Mózes jövendölése a zsidó nép életében számtalanszor beigazolódott. De vajon nem ez történik napjainkban az ipari és jóléti társadalmakban is, az ún. gazdag országokban? Többen elfordulnak Istentôl és a pénzt imádják, a Mammonnak szolgálnak, olykor még embermilliók áldozata árán is. Szent Pál Timóteusnak írt intelmében olvassuk: ,,Az e világ gazdagjait figyelmeztesd, hogy ne legyenek gôgösek, és reményüket ne bizonytalan vagyonba vessék, hanem az Istenbe, aki bôven megad nekünk mindent megélhetésünkhöz! Tegyenek jót, gazdagodjanak jótettekben, szívesen és együttérzéssel adakozzanak'' (1 Tim 6, 17). Az ember el nem múló gazdagságát sohasem találja meg rozsdásodó, foszladozó és tolvajok által hozzáférhetô kincsekben, csak egyedül az örökkévaló szeretetben, amelyrôl leginkább a bôkezű adományokban megnyilatkozó nagylelkűségünk révén tehetünk tanúságot. ,,Ha tehát kitartotok a jótékonyságban -- írja Szent Pál a korintusiaknak -- , Istent magasztalják érte, mivel készségesen vallomást tettetek Krisztus evangéliumáról és bôkezűségetekkel kifejezésre juttattátok a velük és a többiekkel való közösséget'' (2 Kor 9, 13). Keressük elsôsorban Isten országát és ennek igazságait. Ne ragaszkodjunk görcsösen a földiekhez és ne aggódjunk megélhetésünk miatt. Vessük bizalmunkat higgadt nyugalommal a gondviselô Istenbe még a nehézségek közepette is. Ô tudja leginkább, mire van szükségünk. Így megtapasztaljuk nagylelkűségét és azt az örömet, amelyrôl egykor Szent Pál a milétoszi kikötôben Jézus szavaira emlékezve szólott: ,,Nagyobb boldogság adni, mint kapni'' (ApCsel 20, 35). ======================================================================== Évközi 9. vasárnap A év Olvasmány: MTörv 11, 18. 26--28. 32; Szentlecke: Róm 3, 21--25a. 28; Evangélium: Mt 7, 21--27. Bevezetô a szentmise kezdetén Az utóbbi vasárnapokon az Évközi 4. vasárnaptól kezdve Jézus legkiemelkedôbb beszédébôl, az ún. hegyi beszédbôl hallottunk néhány fontos tanítást Máté feljegyzése alapján. A mai Évközi 9. vasárnap evangéliuma ennek a sorozatnak befejezô szakasza. Összefoglalja Jézus hegyi beszédben kifejtett törvényét, Isten akarata teljesítésének kötelezettségét. Az Isten iránti helyes beállítottságra, a törvény ôszinte teljesítésére figyelmeztet. Óv a csalódástól és önámítástól: ,,Nem jut be mindenki a mennyek országába, aki mondja nekem Uram, Uram. Csak az, aki teljesíti mennyei Atyám akaratát'' (Mt 7, 21). A nagy kérdés: Helyes beállítottsággal teljesítjük-e Isten törvényét. Fedik-e tetteink valóban a valóságot? Kereszténynek neveznek bennünket, de vajon meglátszik-e az életünkön? Most a szentmise kezdetén álljon e néhány kérdés lelkiismeretvizsgálatunk középpontjában. Szentbeszéd Aki teljesíti mennyei Atyám akaratát Mt 7, 21 Ki az a balga ember, aki hallgatja Jézus tanítását és nem váltja tettekre akaratát? Balga ember senki sem akar lenni. Senki sem akar az evangéliumi balga emberhez hasonlítani, aki homokra építette házát. Az ilyen ház hamarosan összedôl, ha jön a zápor, süvít a szél és neki megy az ár. Evangéliumi szakaszunk Jézus tanítására és akarata tettekre váltására hívja fel figyelmünket. Jézus hegyi beszédének alapvetô tanításáról van itt szó. Isten akarata a kedves, elnézô és nagylelkű magatartásnál többet kíván: radikális átalakulást és megtérést. Jézus a hegyi beszédben a mennyei Atya akaratát foglalta össze. Az elmúlt vasárnapokon hallottuk. Isten azt akarja, hogy tökéletesek legyünk, viseljük el egymást szeretettel és enyhítsük egymás súlyos terheit. Isten azt akarja, hogy készségesen vállalkozzunk egymás szolgálatára. Azt akarja, hogy ha kell, szeretetbôl lemondjunk még a bennünket megilletô jogok gyakorlásáról és érvényesítésérôl is: ,,Aki megüti a jobb arcodat, annak tartsd oda a másikat is. Aki perbe fog, hogy elvegye a ruhádat, annak add oda a köntösödet is'' (Mt 5, 39--40). Azt akarja, hogy ha kell, Isten országáért lemondjunk még legtermészetesebb javainkról is, és készek legyünk még életünket is feláldozni embertestvéreinkért. Ki ne érezné, hogy itt Jézus sokat követel tôlünk. Az embert ugyanis nem olyan fából faragták, hogy mindig képes lenne Isten akaratának maradéktalan teljesítésére. Akaratunk túl gyenge ahhoz. Emberek vagyunk. Mégsem ilyen egyszerű a dolog. Nem mondhatjuk: sajnáljuk, ez nekünk nem megy. Sok emberi gyengeség, elesettség miatt magunk is felelôsek vagyunk. Saját gyarlóságainkkal, kudarcainkkal, bűneinkkel hozzájárultunk ahhoz, hogy Isten akarata meghiúsuljon a világban. Viselkedésünkkel nem egyszer kikészítettük embertársainkat. Máskor akaratosak és erôszakosak voltunk, bizalmatlanok és önzôk. Nem gyilkoltunk, de kedvezô légkört teremtettünk az erôszak elharapódzásához és szemet hunytunk a bűncselekmények felett. Hogyan mondotta Jézus? ,,Aki azt mondja (embertársának) , hogy te bolond, méltó a pokol tűzére'' (Mt 5, 22). Vagy ki állíthatja teljes bizonyossággal, hogy ha az élet a politikusok, a betörôk vagy terroristák helyére sodorta volna, nem vált volna hozzájuk hasonlóvá, nem szállítaná a gyilkos fegyvereket, nem bombázna és robbantana? Nincs talán mindenkiben jó adag gonoszság is? Az ember rossz gyümölcsöt is terem és ezért nem állhat gyarlósága tudatában Isten elé: Uram, Uram, nézd el nekem, én nem teljesíthetem akaratodat. Ne áltassuk magunkat -- figyelmeztet Jézus a mai evangéliumban: ,,Nem jut be mindenki a mennyek országába, aki mondja nekem: Uram, Uram. Csak az, aki teljesíti mennyei Atyám akaratát'' (Mt 7, 21). Akarata itt nem hozható összefüggésbe az emberi gyengeségekkel és gyarlóságokkal. Isten, akit Jézus Krisztusban megismertünk, nagyonis jól tudja, hogy mi lakik az emberben és nem vár lehetetlent tôle. Ô minden gyarlóságunk ellenére szereti az embert és üdvözíteni akarja ôt. Ebben a magatartásban rejlik Isten akaratának teljesítése. Ez abban áll, hogy követjük a Jézus Krisztusban megjelent isteni Igét, hiszünk neki, tanúságot teszünk róla és utánozzuk életpéldáját. Isten nem a lehetetlen emberi törvények aprólékos teljesítését várja tôlünk. Következetes, szilárd, elszánt akaratot és beállítottságot vár. Ô azt akarja, hogy ne csak elfogadjuk és hallgassuk tanítását, hanem éljünk az isteni Igébôl. Adjunk neki lehetôséget arra, hogy az befolyásolja döntéseinket és átalakíthassa életünket. Az ilyen ember úgy teljesíti Isten akaratát, ahogyan csak lehet és ahogyan csak tudja, okos ember és sziklára építette házát. Nem beképzelt és nem kérkedik tetteivel. Nem ringatja magát álnok biztonságban. Nem öntelt, mert tudja, hogy Isten akaratának teljesítése nélkül, a feléje való szüntelen törekvés és erôlködés nélkül elveszett ember. Jézus útja, elsôsorban nem a cselekvések és teljesítmények útja, hanem az elszánt akarat útja, azon törekvésé, amely folytán tettekben is állandóan megnyilvánul Isten akarata. Itt nem számít a gyengeség és gyarlóság. A Szentleckében hallottuk Isten Igéjét. Ez elsôsorban Isten kegyelmétôl, a hittôl teszi függôvé örök üdvösségünket, és nem emberi teljesítményeinktôl: ,,Most azonban az Isten elôtti megigazulás a törvénytôl függetlenül lett nyilvánvalóvá, amint a törvény és a próféták is tanúsítják: az Isten elôtti megigazulás, amely a Jézus Krisztusban való hitbôl ered, és amely minden hívônek szól. Ebben nincs különbség. Mert mindannyian vétkeztek és nélkülözik az Isten dicsôségét. Megigazulásukat azonban ingyen kapják, Isten kegyelmének erejébôl, Jézus Krisztus megváltása árán. Ôt adta oda Isten véres engesztelô áldozatul a hitben, hogy kimutassa igazságosságát. Isten végtelen türelmében elnézte a korábban elkövetett vétkeket, hogy igazságát most kimutassa. Mert amint ô igaz, úgy akar igazzá tenni mindenkit, aki Jézusban hisz'' (Róm 3, 21--26). Tetteinkkel csak azt juttatjuk kifejezésre, hogy elfogadtuk Isten üdvözítô akaratát. ======================================================================== Évközi 10. vasárnap A év Olvasmány: Oz 6, 3--6; Szentlecke: Róm 4, 18--25; Evangélium: Mt 9, 9--13. Bevezetô a napi szentmise kezdetén Mai szentmise olvasmányaink központi tanítása: Isten nem önsanyargatást vár az embertôl, hanem irgalmasságot és szeretetet; nem egyéni, hanem közösségi vallásosságot. Jézus tanítványa csak embertársaival együtt és támogatásukkal kerülhet Isten közelségébe, ha szeret és irgalmas, elfogadja társait és sorsközösséget vállal velük. Ezért vallásosságunk nem merülhet ki csupán az 'én és Isten' kapcsolatában. Egyénileg senki sem lehet jó keresztény, csak a közösség egymásrautaltságában és a közös tanúságtételben, a kölcsönös megértés, megbecsülés, tisztelet és szolgálatkészség révén. Isten asztalánál nincs ültetési sorrend. Az ô asztaltársaságában válogatás nélkül helyet foglalnak a cigányok és kéregetôk, szentek és megtérô bűnösök, az utcalányok és a vámosok. Ehhez is hozzá kell szoknunk már a földön. Szentbeszéd Irgalmasságot akarok, nem áldozatot Mt 9, 13 A múltban hozzászoktunk ahhoz, hogy csak azok járulhatnak szentáldozáshoz, akik hűségesen megtartották Isten parancsolatait, vagy éppen megtisztították lelküket a bűnbánat szentsége által. Istenhez nem közelíthetett csak az igaz és tökéletes, mert Isten maga a teljes igazság és a tiszta tökéletesség. A rossz és a bűnös nem volt mit keressen közelében. Aki ezzel a szemlélettel hallgatta szentmisénk evangéliumát, a farizeusokhoz hasonlóan meg kellett ütköznie azon, hogy Jézus semmit sem törôdött jó hírnevével, egy asztalhoz ült a bűnösökkel és a vámosokkal. A kétes hírű egyének közül egyet még tanítványai körébe is meghívott. Ki ne ütközne meg rajta. Ezzel Jézus túltette magát az emberi gondolkodáson, amely szerint a jámbor, igaz és jó embereknek nem illik mindenféle szedett-vetett társaságban forogni. Jézus nem félt, hogy csorba eshet jó hírnevén és beszennyezheti önmagát, környezete magával ránthatja a bűn fertôjébe. Jézus meghallotta a farizeusok méltatlankodását: ,,Miért eszik Mesteretek vámosokkal és bűnösökkel'' és nekik válaszolva kioktatta mindazokat, akik tisztaságukat, jámborságokat és jó hírnevűket féltik, ha a deviánssokkal, a kitaszítottakkal, az utcán kellemetlenkedôkkel és a bűnösökkel kellene foglalkozniuk. Tanítása szerint óvakodnunk kell a bűntôl és valóban odaadóan kell szolgálnunk Istent. Szép az áldozatos lélek, de Isten elsôsorban irgalmasságot akar és nem áldozatot. Ezt kívánja a legfôbb parancsolat. Nem azt mondja, hogy ôrizd meg mindenképpen jó hírnevedet és kényesen vigyázz jámbor híredre, az elôírások és elvárások maradéktalan betartására. A legfôbb parancs: ,,Szeresd Uradat Istenedet teljes szívedbôl, teljes lelkedbôl és teljes elmédbôl ... . szeresd embertársadat, mint saját magadat'' (Mt 22, 37--38), azaz légy mindig szeretô és jóságos. Az ilyen ember alig törôdik önmagával, saját énjével és biztonságával, nem zárkózik önmagába. Készséggel segít, teszi a jót mindenütt, ahol csak lehet. Nem törôdik azzal, hogy a rossz hírűek és bűnösök között maga is rossz hírbe kerülhet. Számára Isten akaratának teljesítése, az embertárs szolgálata fontosabb. Nem utál senkit, még akkor sem, ha társa valóban piszkos és utálatos. A szeretô ember szolidaritást, sorsközösséget vállal a rászorulókkal. Ô Isten kezébe tette életét és tudja, hogy ott az a legjobb biztonságban van, olyan biztonságban, amelyet a legszebb erényektôl körülbástyázva sem lenne képes megszerezni önmagának. Ehhez hit kell és ekkora hittel csak kevesen rendelkeznek. Akik hisznek Istenben, bíznak benne, mert maguk is rászorultak és megtapasztalták Isten szeretô jóságát. Istenre jellemzô elfogulatlansággal közelítenek elesett, bűnös, rosszhírű és rászoruló embertársaik felé, azzal a biztos tudattal, hogy Isten elôtt a gyarló és jámbor egyformán csak koldus, akinek szüntelenül könyörögnie kell: Uram, nem vagyok méltó, légy irgalmas hozzám, szegény bűnöshöz. Íme Jézus válasza a méltatlankodó farizeusoknak és a hozzájuk hasonlóan gondolkodó mai embernek, aki még a bűn árnyékát is távol szeretni tartani magától és emiatt veszni hagyja embertársát. Jézus tanítása bátorítás is számunkra: ,,Nem azért jöttem, hogy az igazakat hívjam, hanem hogy a bűnösöket'' (Mt 9, 13). Rászorulunk erre a vigaszra, mert magunk is gyarló, csetlô-botló és esendô emberek vagyunk, ismerjük gyengeségeinket és nem egyszer szenvedünk miatta. Jó érzéssel halljuk tôle: ,,Nem azért jöttem, hogy az igazakat hívjam, hanem hogy a bűnösöket''. Máté meghívása önvizsgálatra hív. Nincs alapunk mások fölé helyezni önmagunkat. Nem ülhetünk mások felett ítéletet, nem határolhatjuk el magunkat valós vagy vélt igazlelkűségünk miatt a rászoruló bűnösöktôl. Jézus példája buzdít. Ô azért jött, hogy felkarolja a bűnösöket. Boldog, aki meghallja tanítását és készségesen követi Ôt. ======================================================================== Évközi 11. vasárnap A év Olvasmány: Kiv 19, 2--6a; Szentlecke: Róm 5, 6--11; Evangélium: Mt 9, 36--10, 8. Bevezetô a szentmise kezdetén A hit továbbadásának kérdése korunk egyházának egyik legégetôbb problémája. A zsinati dokumentumok, a pápai megnyilatkozások és a püspöki körlevelek egyöntetűen és szakadatlanul foglalkoznak vele. Hangsúlyozzák, hogy a krisztusi hit továbbadásának kérdése minden megkeresztelt ember közös ügye. Napjainkban ez a hitoktatói és hitterjesztôi feladat fôleg a szülôknek és papoknak, a tanítóknak és nevelôknek okoz komoly fejtörést. Mindannyian tétován állnak a nagy feladat elôtt és nem tudják, hogy miként lehetne eredményesen hitet csepegtetni az újabb nemzedék szívébe. Bizonyosnak látszik, hogy mindannyiunknak beszélnünk kell Isten nagy tetteirôl. Az ószövetség idején Jahve ismételten erre figyelmeztette népét, az újszövetségben meg Jézus még külön apostolokat is választott az igehirdetés szolgálatára. Feladatuk tanúságot tenni Isten határtalan szeretetérôl irántunk. Isten emberszeretô jósága és örömhíre az egyház közösségében sajátítható el leginkább és adható tovább legbiztosabban. Ezért elengedhetetlenül bele kell kapcsolódnunk az egyház közösségi életébe és minden lehetséges alkalmat megragadva részt kell vennünk annak összejövetelein és eucharisztikus ünnepségein, fôleg a vasárnapi és ünnepnapi szentmiséken. Szentbeszéd Menjetek és hirdessétek: Közel van a mennyek országa Mt 10, 7 Németországban gyakran hallunk hatóságilag bejegyzett egyesületekrôl. Ezek meghatározott céllal és megfelelô szabályzattal rendelkeznek. A szabályzaton csak az egyesület legfelsôbb törvényhozó testülete, rendszerint a közgyűlés eszközölhet változtatásokat. Tagjai a szabályzat megtartására kötelezik magukat. Aki az egyesület szabályzatához és célkitűzéséhez nem tartja magát, az hamarosan társai ellenállásába ütközik és a kizárás veszélyének teszi ki magát. Az egyház természetesen nem ilyen egyesületi törvényeknek megfelelô hatóságilag bejegyzett intézmény. Legfelsôbb törvényhozó testülete nem a közgyűlés, nem egy képviselô-testület, még csak nem is a bíborosok kollégiuma, hanem maga az Úr, Jézus Krisztus, egyházunk feje. Az egyház szabályzata nem jogi tákolmány, hanem Jézus Krisztus evangéliuma. Az egyház minden tagja az evangéliumi szabályok megtartására és az egyház küldetésének teljesítésére kötelezi magát, amikor megkeresztelkedik, megbérmálkozik és a többi szentségek által tudatosan az egyház tagjává válik. A mai evangéliumban a keresztények hívatásáról és küldetésérôl hallottunk, krisztusi elkötelezettségünkrôl, az evangéliumi szabályzatokból eredô feladatunkról és hívatásunkról, amelyet röviden így foglalhatunk össze: gyakoroljuk és adjuk tovább Isten irgalmát és szeretetét. Ma hallottuk, hogy Jézus bejárta a falvakat és városokat, látta a tömeget és megesett rajta a szíve, ,,mert olyan volt, mint pásztor nélkül a juhok: elcsigázott és kimerült'' (Mt 9, 36). Isten cselekedeteinek mozgatórugója a szeretet és a könyörület. Jézus halála és föltámadása óta ez az egyház sajátos és jellegzetes küldetése: Hirdetni az evangéliumot és gyakorolni Isten irgalmas szeretetét és könyörületes jóságát, minden feltétel és kivétel nélkül, úgy, amint ezt Jézus Krisztus tette. Jézus földi életében erre a különleges és üdvös feladatra munkatársakat választott maga mellé, embereket, akiket meghatalmazott műve folytatására, hogy ,,kiűzzék a tisztátalan lelkeket és meggyógyítsanak minden betegséget, minden gyengeséget'' (Mt 10, 1). Istennek emberi munkatársak kellettek és kellenek ma is: tanítványok, papok és hívek, hivatásos és önkéntes hithirdetôk, akik komoly és fáradhatatlan odaadással folytatják Isten irgalmas és jóságos művét egészen eljövetele napjáig. A Jézus által elkezdett üdvözítô tevékenységre ma sincs kevesebb szükség mint egykor. A népek ma is várják Isten országának örömhírét, gyógyulást várnak a betegek és erôsödést a gyengék. A világnak szüksége van Isten működésére általunk. Munkatársának lenni megtisztelô feladat. Ez így általánosságban szépen hangzik. De vajon hogyan konkretizálható a krisztusi küldetés napjainkban? Hallottuk, hogy Jézus hatalmat adott tanítványainak a tisztátalan lelkek kiűzésére. Nem valami látványos ördögűzésrôl van itt szó. Sokkal inkább a bennünk lakó ,,tisztátalan lelkek'' kiirtásáról. Az önzés, a szűkkeblűség, az intolerancia, a kapzsiság és rágalom bennünk lakó ördögeirôl. Az indulat és gôg, a pénz és hatalom kísértéseirôl. Ez az igazi megszállottság, és nekünk szabadulnunk kell tôlük, fôleg az evangéliumi szabályzat megtartása által. Ha Istennel barátkozunk, menekülnek tôlünk a tisztátalan lelkek, hisz Isten nélkül semmit sem tehetünk (vö. Jn 15, 5). Minél szorosabbra fűzzük vele kapcsolatainkat, annál inkább gyôzedelmeskedünk a tisztátalan lelkek felett. Az egyház csak a mi krisztusi tanúságtételünk által teljesítheti valójában és hitelesen küldetését a világban. A mai evangélium szerint Krisztus tanítványai azt a feladatot kapták, hogy meggyógyítsanak minden betegséget és gyengeséget (Mt 10, 1). A keresztények feladata a szeretet szolgálat, a diakónia. A szegények, a betegek, a magányosok és kisemmizettek ápolása nemcsak a papok feladata, hanem minden megkeresztelt ember kötelessége. Ha ezt nem tesszük, nem lehetünk igazi hirdetôi Isten irgalmának, csak szószegôk vagyunk, mert nem tartjuk meg keresztségi fogadalmunkat. A világ szüntelenül Krisztus művét továbbvivô egyének után sóvárog. Megértô és segítô szívet vár nemcsak a papoktól és a hivatásos lelkipásztoroktól, hanem a krisztushívôktôl is. A hithirdetéssel mindig együtt kell járnia a szeretetszolgálatnak. E kettô nélkül nincs keresztény élet, és közös krisztusi küldetésünk sem teljesíthetô. Az ôskeresztényekben volt hit- és ügybuzgóság. Komolyan vették keresztény élethívatásukat. Elkötelezettséget éreztek Krisztus műve iránt. Sikerük titka. Az egyházban ma is sok a teendô. Nagy szükség van az elkötelezett keresztényekre. Az aratnivaló sok, de kevés az elkötelezett munkás, aki az egyház küldetését valóban szívügyének tekinti. A keresztény nem fizetett béres, aki éppen akkor hagyja cserben a nyájat, amikor a legnagyobb szükség van rá. A kórházakban és öregotthonokban egyre nehezebb szolgálatuk és hivatásuk magaslatán álló áldozatos lelkű ápolókat találni. Manapság alig akar valaki szolgálni. Fogyóban az embertársaik javát szolgáló és önfeláldozó papok és szerzetesek száma. Ôk sem hullnak az égbôl. Hiányoznak a keresztény családok? Ki neveli ma fiataljainkat keresztény hitre és erkölcsre? Látnak-e a családokban becsületet és tisztességet? Hol tanulnak áldozatos szellemet? Nincs ki látogassa öregeinket és betegeinket, nincs kiknek elmondanunk ügyes- bajos dolgainkat, nincs ki meghallgasson bennünket, mert hiányoznak az önfeláldozó és segítôkész keresztények, papok és hívek. A helyzeten csak mi segíthetünk, közös összefogással, ha mindannyian újra hallgatunk Jézus szavára és ezentúl még az Atyát is buzgón kérjük, hogy küldjön elegendô munkást aratásába. Az egyház küldetése a megkereszteltek közös ügye, amely alól senki sem vonhatja ki magát büntetlenül, aki igényt tart arra, hogy kereszténynek hívják. Sajátos keresztény hivatásunk és küldetésünk legyen mindannyiunk közös ügye. Legyen szívügyünk Krisztus egyházának sorsa és alakulása. ======================================================================== Évközi 12. vasárnap A év Olvasmány: Jer 20, 10--13; Szentlecke: Róm 5, 12--15; Evangélium: Mt 10, 26--33. Bevezetô a szentmise kezdetén Hite és vallásos élete miatt nálunk senkit sem érhet nehézség, támadás vagy üldözés. A vallásszabadságot az alkotmány biztosítja és törvény szavatolja. Nálunk ez egészen természetes, és jelentôségére már oda se figyelünk. Egészen más a helyzet a világ számos országában. Többfelé üldözik és korlátozzák az egyház tevékenységét és hátrányos megkülönböztetésben részesítik a keresztényeket. Kizárják ôket a közéletbôl és a vezetô állásokból. A vallásos szülôk gyermekei csak nagy erôfeszítések és áldozatok árán részesülhetnek felsôfokú oktatásban. Hasonló helyzetben vajon mennyire ragaszkodnánk hitünkhöz? Mekkora kockázatot vállalnánk meggyôzôdésünkért? A kérdések gondolkodóba ejthetnek és fokozhatják érzékenységünket a vallásszabadság megbecsülése iránt, de ugyanakkor felfedhetik gerinctelenségünket is. A szabad vallásgyakorlat társadalmunkban mégsem egészen problémamentes. Nagy a vallási közöny, elvilágiasodott és materialista szellemű környezetben élünk. A hívô és vallásos keresztények nem egyszer találkoznak szomszédaik ironikus és ellenszenves tekintetével és megjegyzéseivel, valóságos pszichikai nyomásával. A keresztény embernek azonban ezen körülmények között is meg kell ôriznie vallásszabadságát. Vallásosságunkat nem befolyásolhatják az emberi tekintetek. Örök üdvösségünkrôl van itt szó, amelyet semmiféle emberi tekintet miatt nem vagyunk hajlandók feláldozni. Szentbeszéd Ha valaki megvall engem az emberek elôtt, én is megvallom ôt Atyám elôtt Mt 10, 37 Hallottuk Jézus kijelentését: ,,Azokat, akik megvallanak engem az emberek elôtt, én is megvallom majd mennyei Atyám elôtt'' (Mt 10, 33). Röviddel elôtte Jézus kilátásba helyezte tanítványai üldöztetését ,,miatta'', jelezte, hogy követése nem egyszerű dolog. Ugyanakkor rámutatott, hogy még az üldözések és szenvedések ellenére is, a tanítványokra elismerés és öröm vár, ha mindvégig hűségesen kitartanak mellette. Jézus élete mutatja, hogy a sötétséget felváltja a világosság, az éjszakát a nappal. Ôt követve a tanítványok életében is lesznek jó és rossz napok. Eljön az idô, amikor véget érnek a szép napok közelében és színt kell vallaniuk a megpróbáltatások közepette. A tanítványoknak mindig számolniuk kell a tanúságtétel nehézségeivel, de mégsem szabad elveszíteniük kedvüket. ,,Ne féljetek hát tôlük ... Ne féljetek azoktól, akik a testet megölik ... Ne féljetek hát'' -- bátorítja Jézus háromszor is követôit a mai evangéliumi szakaszban (vö. Mt 10, 26; 28 és 31). A krisztusi tanúságtétel mindig következményekkel jár. Ezt Jézus nem hallgatta el követôi elôtt. Örök életre szóló kihatással rendelkezik. Krisztusi tanúságtételünk a jelenben örök sorsunk záloga. Ezért Jézus kijelentése óriási horderejű. Fel kell tennünk a kérdést: Hogyan vallhatjuk meg ôt leginkább az emberek elôtt, hogy ô is megvallhasson bennünket mennyei Atyánk elôtt? Nem tartozunk azok közé, akiket hitükért üldöznek. Vallásossága miatt senki sem kerül rácsok mögé. Országunkban magas szintű toleranciával találkozunk, mégis azt kell tapasztalnunk, hogy a keresztények meggyôzôdésükkel és vallásosságukkal nem mindig részesülnek megfelelô elismerésben. Új vallások és vallásos irányzatok keletkeznek, mégis nô a vallástalanok száma. Sokak életében semmi szerepet sem játszik a hit, a vallás és az Isten. Az élet nagy kérdései sem érdekelnek többeket. Száműzik a halál gondolatát és úgy vélik, hogy ráérnek azzal majd késôbb foglalkozni. Sokan Isten és keresztény erkölcsök nélkül is szépen megélnek. Elegendô etikai alapnak tartják: csak magaddal törôdj és ne légy tekintettel senki másra. A terjedô közfelfogással szemben a krisztushívôk elismerik a keresztény értékeket és igyekeznek azokról az egyház utasításainak megfelelôen tanúságot tenni. Ezért néha a környezet úgy tekint rájuk, mintha valamiféle egzotikus, különleges lények lennének. Néha udvariasan és érdeklôdéssel hallgatják tanainkat, de egyáltalán nem kérnek belôle. Életformánkat idegennek, olykor nevetségesnek és megvalósíthatatlannak tartják. Ilyen körülmények között nem könnyű kereszténynek megmaradni és az evangéliumi értékekrôl tanúságot tenni. Elvilágiasodott környezetben élünk és ezért nagyon is meg kell küzdenünk hitvalló életünkért. Mit tehetünk, hogy megvalljuk Krisztus Urunkat az emberek elôtt? Elsôsorban a szeretet csendes jócselekedeteit kell gyakorolnunk: ,,Éhes voltam és adtatok ennem. Szomjas voltam és adtatok innom. Idegen voltam és befogadtatok. Nem volt ruhám és felruháztatok. Beteg voltam és meglátogattatok. Börtönben voltam és fölkerestetek'' (Mt 25, 35--36) A meg nem értések közepette sem szabad csüggednünk. Isten vigasztaló Szentlelkének erejével bátran kell járnunk a krisztusi tanúságtétel útján. Bízzunk Isten igéjében és merjünk tanúságot tenni mellette a szekularizált világban. ======================================================================== Évközi 13. vasárnap A év Olvasmány: 2 Kir 4, 8--11. 14--16a; Szentlecke: Róm 6, 3--4. 8--11; Evangélium: Mt 10, 37--42. Bevezetô a szentmise kezdetén A közúti forgalom résztvevôi jól ismerik az elsôbbség megadásának szabályait. Aki ezeket figyelmen kívül hagyja, súlyos és életveszélyes balesetek elôidézôje s áldozata lehet. A mai szentmise evangéliuma hasonló szabályt tartalmaz: az Istennek kijáró elsôbbség megadásának törvényét. Arra figyelmeztet, hogy Istennek mindig és minden körülmények között elsôbbséget kell biztosítanunk. Még a vérségi kötelékbôl származó emberi elôjogok sem menthetnek fel senkit az Istennek kijáró elsôbbségadás kötelezettsége alól: ,,Aki apját vagy anyját jobban szereti, mint engem, nem méltó hozzám'' (Mt 10, 37) -- mondja Jézus a mai evangéliumban. Az Istennek kijáró elsôbbségadási kötelezettség csak akkor érthetô meg igazán, ha felismertük Jézusban az üdvösséget. Szentmisére gyűltünk össze és Jézus követôinek valljuk magunkat. Feltehetôen hisszük, hogy Jézus a világ Üdvözítôje. Mégis feltehetjük a kérdést: Vajon életünk forgatagában milyen gyakran vonjuk meg Istentôl az elsôbbséget? Milyen gyakran helyezzük saját akaratunkat az övé elé? Ha így járunk el, vétünk és veszélyeztetjük örök üdvösségünket. Ne feledjük: Bűnbánatunk révén mindig újrarendezhetjük Istenhez fűzôdô kapcsolatainkat. Szentbeszéd Aki értem elveszíti életét, megtalálja azt Mt 10, 39 A 19. és 20. század legnagyobb vesztesége talán éppen abban rejlik, hogy az ember elvetette Isten abszolút elsôbbségét és önmagát emelte Teremtôje trónjára. Megfeledkezett Ura dicsôségérôl és kizárólag csak önmaga kibontakoztatásával törôdött. Ennek megfelelôen kürtöli hangos szólamait: ,,Mindig csak elôre, többet, jobbat és gyorsabban; ki-ki maga szerencséjének kovácsa; ne törôdj senkivel, csak magaddal; ne légy buta, élvezd az életet, hiszen úgyis csak egyszer élünk''. A felnövekvô ifjúság manapság mást sem hall, csak ezt: ,,Magaddal törôdj, saját életeddel, saját boldogságoddal. Mit törôdsz te mással?'' Ezért az imént elhangozott evangéliumi szavak sok emberben megütközést keltenek: ,,Aki meg akarja találni életét, elveszíti, aki azonban elveszíti értem életét, az megtalálja'' (Mt 10, 39). A kijelentés annyira idegen és annyira ellentmond mindennapi törekvéseinknek és tapasztalatainknak, hogy komolyan már számításba sem vesszük. Mégis azt kell megállapítanunk, hogy napjainkban nagyon is imponálnak azok a valóban kiváló keresztények, akik elég bátrak ahhoz, hogy feltétlenül hitelt adjanak Jézus szavainak: Teréz anya Kalkuttából, Roger Schutz Taizébôl vagy korábban Assziszi Szent Ferenc és Árpád-házi Szent Erzsébet, és fôleg a mi Urunk, Jézus Krisztus Názáretbôl. Vajon miben rejlik közkedveltségük, sikerük titka? Mi teszi ôket kedves és vonzó egyéniségekké? Az áldozatos szeretet, amely Jézus szavainak megfelelôen arra képesítette ôket, hogy Istenért készek legyenek még életüket is feláldozni. Ôk minden esetre megértették a mai evangélium szavait: csak aki Jézust szereti, lehet méltó hozzá. Olyan határtalan és erôs szeretetrôl tettek tanúságot, amely még a vérségi kötelékek erején is túltesz: a testvéri, a szülôi és gyermeki szereteten is túlmutat. Kezdetben úgy tűnik, mintha ezek a kötelékek mindennél erôsebbek lennének. Gyerekkorunkban a család a mindenünk. De ahogyan telnek- múlnak az évek apám, anyám és testvéreim mellett mások is helyet kapnak életemben, szerephez jutnak abban társaim az óvodában, az iskolában és a játszótéren. Késôbb újabb emberekkel találkozunk a munkahelyen, az életben, míg végül elhagyjuk apánkat, anyánkat és csak az egyetlenünkhöz ragaszkodunk: a férj feleségéhez, a feleség férjéhez, míg egybefonja ôket a kölcsönös szeretet és szerelem. Kicserélik gondolataikat, meghitten elbeszélgetnek barátaikról és rokonaikról, megosztják tapasztalataikat, betekintést engednek egymás múltjába és együtt szövögetik a jövôt. Miért lenne ez másként a krisztusi szeretettel? Ha valaki egyszer felfedezte Krisztust és megbízott benne, nem marad más hátra, mint vele együtt új életet kezdeni. Amint azonban a hitvestársak szerelme, úgy Krisztus szeretete sem szünteti meg a hozzátartozók iránti szeretetet. De a szülôk, testvérek és barátok iránti szeretetet áthatja a Krisztus iránti szeretet. Az ilyen ember életét mindig a legnagyobb szeretet irányítja. Arra képesíti, hogy ha kell, még a legdrágábbról is le tudjon mondani: apáról, anyáról, testvérrôl, barátról vagy szabad idôrôl, vagyonról és a zsírosabb kenyérrôl. Számára szeretet nélkül kárhozat az élet. Tudja, hogy csak akkor nevezheti magát Krisztus igazi követôjének, ha kész neki átadni önmagát, vagy ahogyan ma hallottuk: ,,elveszíti érette életét''. Ôk hamarosan barátokra találnak, és ez szintén Krisztus követésére sarkallja ôket. Megtapasztalják, hogy mindig vannak olyan emberek, akik a félreértések, kétségek és üldöztetések ellenére is készek Krisztus útján járni. Rájönnek, hogy mások is szeretik az Urat, hozzájuk hasonlóan gondolkodnak és képesek feltárni szívüket egymás elôtt. Keresztény életünkben ez sem elhanyagolható szempont. A mai olvasmányban hallottuk, hogy egy elôkelô asszony Elizeus prófétában felismerte az Isten emberét, akit minden hátsó gondolat és számítás nélkül házába és vendégszeretetébe fogadott. Erre a testvéri, baráti szeretetre utal az evangélium, amikor ezt olvassuk benne: ,,Aki titeket befogad, engem fogad be'' és ,,ha csak egy pohár friss vizet is ad valaki egynek, ... mert az én tanítványom, bizony mondom nektek, nem marad el jutalma'' (Mt 10, 40. 42). Jézus tanítványa nem mozog légüres térben: szüntelenül barátokra talál. (Hányan találnak egyházi közösségünkben jó barátokra, csak azért, mert valamikor ugyanabban a keresztségben részesültek, még akkor is, ha errôl hosszú idôn át megfeledkeztek). Amikor ma Jézus követésérôl elmélkedünk, akkor nem csak a papokra és szerzetesekre gondolunk, hanem minden krisztushívôre, aki szereti megváltó Istenét. Azzal is tisztában vagyunk, hogy a mai evangélium igen magas mércét állít elénk, mégsem téveszthetjük azt szem elôl. Ha nincs meg bennünk ez a hôsies szeretet, mégis iparkodnunk kell, hogy kialakítsuk azt magunkban. Saját és mindannyiunk üdvössége másképpen alig érhetô el. Isten nem üdvözíti a világot nélkülünk. Szüksége van ránk, olyan emberekre, akik Isten országának megvalósításán vele együtt fáradoznak. Nekünk Krisztus Urunkhoz hasonlóan a föld sójává és a világ világosságává kell válnunk azért, hogy kevesebb legyen a földön a nyomor, a tévedés, a kizsákmányolás. Ha bízunk Istenben és merjük rátenni életünket, akkor megértettük és jól értettük: ,,Aki apját vagy anyját jobban szereti, mint engem, nem méltó hozzám'' (Mt 10, 37). ======================================================================== Évközi 14. vasárnap A év Olvasmány: Zak 9, 9--10; Szentlecke: Róm 8, 9. 11--13; Evangélium: Mt 11, 25--30. Bevezetô a szentmise kezdetén Isten népének örök példaképe Jézus Krisztus, akinek élete azt mutatja, hogy a hívô embernek mindig a ,,kicsinyek'', a kitaszítottak és a szegények oldalán kell helytállnia. Aki ezt nem teszi maga is szegényé válik és üres kézzel áll Isten elôtt. Vajon mirôl tanúskodik a mi múltunk és jelenünk? Helytálltunk-e a szegények és a kicsinyek oldalán vagy magunk is szegény lelkűekké váltunk. Isten segítségére és irgalmára mindenképpen rászorulunk. Szentbeszéd Kinyilatkoztattad a kicsinyeknek Mt 11, 25 Elôtanulmányok nélkül ma már szinte sehol sem lehet dolgozni vagy fellépni. A továbbtanuláshoz és a pályázatokhoz megfelelô iskolai bizonyítványok és diplomák szükségesek. A tanulatlan és műveletlen ember csak nehezen boldogul. Vajon boldogulhat-e a hívô és vallásos ember megfelelô tudás nélkül? Vajon szükség van-e az istenhit terén kiművelt és iskolázott értelemre? Lehet-e valaki vallásos elôtanulmányok és diplomák nélkül? A mai evangéliumból fülünkben cseng a ,,kicsinyek'', ,,az egyszerűek'' dicsérete: ,,Dicsôítelek, Atyám, ég és föld Ura, hogy az okosak és a bölcsek elôl elrejtetted ezeket és a kicsinyeknek kinyilatkoztattad'' (Mt 11, 25). Ennek ellenére mégis azt kell vallanunk, hogy még vallásos életünk kibontakoztatása sem lehetséges megfelelô elôképzettség nélkül. Az elsôáldozók csak szorgos elôkészület után járulhatnak az Úr asztalához és végezhetik el elsô szentgyónásukat. A bérmálandóknak ugyancsak el kell mélyíteniük hitbeli ismereteiket. Az egyházban hallunk hitoktatásról, keresztelôi megbeszélésekrôl, jegyes oktatásokról, hétvégi szemináriumokról, vallásos tanfolyamokról és felnôttek továbbképzésérôl. Köze van-e a hitnek az értelemhez, a vallásosságnak az okossághoz? Lehetünk-e vallásosak az értelem kiművelése nélkül? Néhányan azt hangoztatják, hogy a hit a tudatlanság, a vallásosság az ostobaság jele. Összeegyeztethetô-e a vallásosság és az okosság? Elôfordul, hogy a nagy tudás felfuvalkodottá és gôgössé teszi az embert. A vallásos könyvek ugyancsak figyelmeztetnek a tudás veszélyére, mégha becsülik is azt. Szent Pál ,,Isten bölcsességét'' a Bibliában szembe állítja a görögök büszke tudásával: ,,Isten azonban azt választotta ki, ami a világ szemében balga, hogy megszégyenítse a bölcseket, s azt választotta ki, ami a világ elôtt gyönge, hogy megszégyenítse az erôseket, s ami a világ elôtt alacsonyrendű és lenézett, azt választotta ki az Isten, a semminek látszókat...'' (1 Kor 1, 27--28). Mindezek ellenére a kereszténység mégis minden idôben hatalmas hangsúlyt fektetett az iskolai oktatásra. Az egyház alapította a legôsibb iskolákat és egyetemeket. Kezdettôl fogva teljesítette népnevelôi küldetését. Ma is számos iskolát, nevelôintézetet és egyetemet tart fenn. Az egyház nagyra becsüli a tudást és szorgalmazza az értelem kiművelését. Elhagyta talán ezért Isten útját? Mégis voltak, akik az egyházat a fejlôdés kerékkötôjének és a butaság melegágyának tekintették. Az egyház nem tért le Jézus Krisztus útjáról. Ma is nyomdokán jár, és megtanulta tôle az emberi értelem és okosság kiművelésének fontosságát. Jézus példáját követi, aki mindig talált elismerô szavakat az okos és bölcs emberek magatartására. Példabeszédeiben olvassuk: az okos ember sziklára építi házát..., az okos szüzek gondoskodtak tartalék olajról..., a világosságot nem szabad véka alá rejteni..., az okos intézô ura adósai által biztosítja saját jövôjét. Jézus mindig megbecsülte az okos embereket, akik tudták, hogy miként kell bánni a világi dolgokkal és az emberekkel. Ha az evangéliumban mégis dicséri az egyszerűeket, a tudatlanokat és a kicsinyeket, akkor ezt csakis azért teszi, mert ôk elég okosaknak bizonyultak ahhoz, hogy készségesen befogadják Isten üzenetét és felismerjék emberszeretô jóságát. Nem így az olykor beképzelt és kételkedô tudósok, akik legtöbbször komoly fenntartásokkal és kétkedve fogadják Isten üzenetét. Olykor bizalmatlanok iránta, kelleténél többet vizsgálódnak és saját tudásukat helyezik elôtérbe az Isten bölcsességével szemben. Az egyháznak semmi kifogása sincs a képzettséggel, a műveltséggel és a tudással szemben, de következetesen rámutat ezek téves következményeire: az emberi mindent tudás, az önistenítés, a gôg veszélyére. A hit világában a tudatlannak nem egyszer egyszerűbb a dolga a tudóssal szemben. Ô könnyebben elfogadja Isten igazságait. A tudósnak meg kell küzdenie önmaga bizalmatlanságával és minden kételyével. A hit viszont Isten ajándéka, amelynek ôszinteségében nem kételkedhetünk. A hit számunkra éppen abban áll, hogy Isten javunkat szolgáló és ôszinte ajándékát hálás köszönettel elfogadjuk. Ha nem így járunk el, kétségbe vontuk az ajándékozó ôszinteségét. Tönkretettük az ajándékozás örömét és a belôle áradó szeretetet. Az ajándékban mindig a szeretet a fontos, amellyel adják, és nem az ajándék nagysága vagy formája, külsôsége. A gyanú, a kétely, a túlzott kétkedés méreggel tölti meg még a legdrágább és legigazibb szeretetcsomagot is. Az egyszerűek és kicsinyek bizalma éppen abban áll, hogy ôk meggyôzôdéssel vallják és elfogadják: Isten üdvünk s boldogságunk igazi és ôszinte adományozója, üdvözítô Istenünk és szabadítónk. Ez az egyszerűség természetesen nem zárja ki azt, hogy a késôbbiek során valaki tovább kutassa a hit korábban egyszerű lélekkel elfogadott igazságait. Szent Péter figyelmeztet: ,,legyetek mindig készen rá, hogy mindenkinek megfeleljetek, aki csak kérdezi, mi az alapja reményeteknek'' (1 Pt 3, 15). Ehhez viszont Istennek elôlegezett bizalom kell. Hogyan védheti meg ôszintén valaki azt, amit még el sem fogadott? A vallásos hithez és a keresztény élethez nem feltétlenül szükséges a bizonyítvány és a diploma, de elengedhetetlen ahhoz az Isten iránti bizalom. Ez a tudósnak jobban nehezére esik mint a tudatlannak, mert neki mielôtt elfogadná a megajándékozó Isten jóságát, még saját tudásának fogságából is ki kell szabadulnia. Ez a világ szemében balgáknak alig okoz nehézséget. Ôk nem rabjai önmaguknak és tudásuknak. Bizalmat elôlegeznek Istennek és hittel vallják: ,,Istennek a 'balgasága' bölcsebb az embereknél, és Istennek a 'gyöngesége' erôsebb az embereknél'' (1 Kor 1, 25). A készséges lelkület mindig találkozik Isten tetszésével. ======================================================================== Évközi 15. vasárnap A év Olvasmány: Iz 55, 10--11; Szentlecke: Róm 8, 18--25; Evangélium: Mt 13, 1--23. Bevezetô a szentmise kezdetén Senki sem szeret ráfizetéssel dolgozni. Mielôtt még valaki valamihez is hozzáfogna, már jó elôre tudni szeretné, hogy vállalkozása megéri-e a fáradságot és kifizetôdôvé válik-e. Ennek ellenére adott esetben mégis nehéz eldönteni, hogy mit érdemes tennie és mit nem. Vannak vállalkozások és befektetések, amelyek csak igen hosszú távon térülnek meg. Érdemes-e egyáltalán másokat vigasztalni és bátorítani, rászorulókat támogatni és segíteni, vagy egyáltalán az embereket egymáshoz és a jó Istenhez közelebb vezetni? Megtérül-e a vállalkozás és mikor? Jézus mindig és minden körülmények között érdemesnek tartotta az emberek javát szolgálni. Tanított, vigasztalt és segített, ahol csak tudott, minden számolgatás és költségvetés nélkül. Isten ugyanezt a magatartást várja tôlünk. Azt akarja, hogy úton- útfélen és mindenféle számolgatás nélkül hirdessük és terjesszük a jót, az igazat és a szépet, mert szerinte egyetlen jó földbe hullott vetômag százszoros termést is hozhat. Szentbeszéd A jó földbe hullott mag Mt 13, 23 Az egyházban sok a nehézség. A hívôk közül többen elvesztették Istenbe vetett bizalmukat és nem gyakorolják vallásukat. Csökkent a templomba járók és az egyházi házasságkötések száma. Többen elbizonytalanodtak hitükben és megalkuvókká váltak életükben. Csak kevesen veszik figyelembe az egyház útmutatásait és törvényeit. Úgy látszik, mintha az egyház 2000 éves apostoli munkája kudarcba fulladna. Hiszen a szülôk, a papok, a tanítók és a nevelôk minden idôben azon fáradoztak, hogy az egyház szolgálata által olyan értékekkel gazdagítsák az utánuk jövô nemzedék életét, amelyek feltétlenül javukat szolgálják és hozzájárulnak teljes kibontakozásukhoz. És mi lett a sok fáradság eredménye? Keserűen tapasztalják, hogy fáradozásuk sok tekintetben kudarcot vallott. Áldozatos munkával hintették a jó magot, de az kopár földre hullott, csak tövist és bojtorjánt termett. Tiszteletre, becsületre és Isten félelmére akarták nevelni fiaikat, az eredmény mégis nemegyszer csak hálátlanság, bosszú és gyűlölet. Hasonló jelenséggel találkozunk Jézus tanítványainak életében. Az ô életük sem volt mentes a sikertelenségektôl és kudarcoktól. Minden igyekezetük és buzgóságuk ellenére Isten Igéje csak lassan és igen nehezen vert gyökeret az emberek lelkében. Nekik is rá kellett ébredniük, hogy a krisztusi igazságok csak nagyon kevés ember szívében is nehezen vernek kitéphetetlen és erôs gyökeret. Ezért Jézus igyekezett bizalmat verni beléjük. Elmondta nekik a mai evangélium példabeszédét, amelyben tudtukra adta, hogy nem az evangéliumi örömhírben van a hiba. Az isteni igazság tisztaságához semmi kétség sem férhet. A vetômag ép, tiszta és kifogástalan, élô és eleven, alkalmas a vetésre. De csak ott és akkor szökkenhet szárba és hoz termést, ha alkalmas talajra talál, ahol az emberek elfogadják Isten akaratát és teljesítik azt. Itt nem csak néhány elôírás betartásáról van szó. Isten akaratát akkor teljesítjük igazán, ha készek vagyunk egész gondolatvilágunk átalakítására, Isten rendelkezésére bocsátjuk akaratunkat és érzésünket. Így szívünkben gyökeret ver az isteni vetômag és százszoros termést is hoz. Jézus tanítványai nem gondolkodhatnak a piacgazdálkodás profitéhes elvei szerint. Ôk nem dolgozhatnak csak nyereségre és sikerre. Az evangélium felolvasásakor hallottuk: Isten bôkezűen és mindenféle számolgatás nélkül szórja és hinti az üdvösség magvát. Nem törôdik hatalmas beruházása eredményével. Vetômagját pazarlóan hinti a szántóföldekre és az útszélre, a köves talajra és a tövisek közé, mindenhová, ahol emberek élnek a földön. Elôre tudja, hogy sok vetômag így kárba vész, mégis szüntelenül hinti azt, ahol csak lehet. Számol a sikertelenséggel, mégis derűlátó, mert tudja, hogy egyetlen mag százszoros termést is hozhat, ha jó földbe hull. Az apostoli munkában egyetlen keresztény sem lehet profitéhes kapitalista. Nem gondolkodhat számokban és statisztikákban, mégha erre olykor szüksége is van. De fatalista tétlenségbe sem eshet. Feladata, hogy lelkében kialakítsa a jó talajt az égi Ige befogadására. Termôfölddé kell válnia, amelyben Isten minden Igéje, égi magja százszoros termést hoz. A jó talaj magába fogadja Isten Igéjét. A hívô befogadja Krisztus tanítását, elgondolkodik azon, szívében érlelgeti és igyekszik annak megfelelôen alakítani életét. Nem feneklik meg saját elképzeléseiben, gondolataiban és szokásaiban, nem képzeli magát Istennek és okosabbnak sem tartja magát nálánál. Akinek szívében gyökeret vert az isteni Ige, az daccol a közvélemény minden téves meggyôzôdésével és magatartásával. Követi saját lelkiismeretét és Isten akaratának megfelelôen ápolja azt. Nekünk az igehirdetés minden sikertelensége ellenére hinnünk kell az isteni Ige végsô gyôzelmében és a jó diadalában. Iparkodnunk kell jó talajjá válnunk az isteni Ige és akarat befogadására. Így bôséges termést hozunk még akkor is, ha lelkünk idônként tövises, bogáncsos, kietlen vagy sziklás talajjá változott. ======================================================================== Évközi 16. vasárnap A év Olvasmány: Bölcs 12, 13. 16--19; Szentlecke: Róm 8, 26--27; Evangélium: Mt 13, 24--43. Bevezetô a szentmise kezdetén Napjainkban igen sokan szenvednek stressz és emberi agresszivitások miatt. Sokan türelmetlenek és ingerlékenyek, gyorsan konfliktusokba keverednek, még akkor is ha röviddel hirtelen kitöréseik után sajnálják és megbánják kitörô indulatosságukat. A keresztény ember Istentôl tanul és magatartását hozzá igazítja. Isten nem alkalmaz erôszakot és szelíd hatalmával mégis mindig gyôzedelmeskedik a gonosz felett. Magatartása megerôsíti a magyar közmondást: a türelem rózsát terem, diadalmaskodik a stressz és az aggresszivitások felett is. Ha ôszintén és töredelmesen megbánjuk bűneinket, megtapasztaljuk, hogy Isten végtelenül kíméletes és elnézô az emberrel szemben. Szentbeszéd Hadd nôjön az aratásig mindkettô Mt 13, 30 Emberi ösztöneink azt diktálják, hogy a rosszat gyökerestôl ki kell irtanunk, tűzzel-vassal küzdenünk kell ellene. Ez a legtöbb mese és irodalmi alkotás témája. A gonosz megbűnhôdik és elnyeri végsô büntetését: a boszorkát megégetik, a farkas kútba esik. A mesének csak úgy lehet igazán vége, ha benne vesztett a gonosz és gyôzedelmeskedett a jó. Errôl szólnak az irodalmi és filmalkotások. Az evangéliumok úgyszintén, ahol a ,,mennydörgés fiak'' tűzzel akarták elpusztítani Szamariát. A mesék és irodalmi alkotások világában gyôzedelmeskedik a jó és veszít a rossz. Ezzel szemben egészen másként fest a mindennapi élet. Itt is folyik a jó és rossz örökös küzdelme, de mégis azt tapasztaljuk, hogy egyáltalán nem hull kénköves esô a hűtlenekre és hazudozóra, a veszekedôk és gyűlölködôk fejére; nem nyeli el a föld a gonoszokat és nem esnek kútba az emberi farkasok. A mindennapi életben nagyon is megfér egymás mellett a jó és a rossz. Segítô és áldozatkész emberekkel találkozunk. A fiatalok szociális munkára jelentkeznek és éveket töltenek a 3. világban. A katasztrófák idején sok az emberség, a szolidaritás, a jótékonykodás. A szülôk élnek-halnak gyermekeikért, a fiatalok hűségesen ápolják az öregeket és betegeket. De ezek ellenkezôje is elôfordul. Éhen halnak a gyermekek. Az emberek becsapják, kínozzák és gyilkolják egymást, lábbal tiporják az emberi jogokat. A világ valóban nem földi paradicsom. Mindenütt van hiba, még a legfejlettebb népeknél is. A fejlett ipar és technika nem egyszer állt már háborúk szolgálatában. Van falurossza, család szégyene és minden közösségben akad egy konkoly, amely tönkre teszi annak meghitt légkörét. Az atomkutatás és a kémiai ipar olyan veszedelmes termékeket állított elô, amelyek allandó rettegésben tartják a föld népeit. A gonosz nem kíméli még az Isten legszentebb szentélyét sem. Itt is felüti fejét a konkoly. Jótetteink is néha olyannak tűnnek, mint az égô gyertya, amely bár világít és melegít, de kormoz és éget is. Istenrôl is néha úgy beszélünk, mintha valamiféle gyámoltalan valaki lenne, aki tehetetlenségében végül minden boldog-boldogtalant üdvözít, még a tékozló keresztényeket is, akik egyébként fittyet hánynak rá. Ezen kívül mennyi gonoszság történt a kereszténység nevében. Hányan visszaéltek Isten nevével és a tôle kapott hatalommal? Hányan erôszakoskodtak közülük és zsarnokoskodtak a szegényeken és özvegyeken, a gyermekeken és fiatalokon? Olykor hitvalló életünk sem mentes a vadhajtásoktól. Karácsonykor az örök isteni Ige megtestesülésének ünnepét érzelgôs bébikultusszá degradáltuk. Az Isten Fiából göndörhajú kisbabát csináltunk. Jézus az evangélium örömhírével és a szeretet parancsával küldte szét tanítványait a világba. Mi mégis kardot rántottunk egymás ellen és felkoncoltuk ellenségeinket, meggyaláztuk ôket és városaikat bombáztuk. Rakétákkal támadtuk ôket, ártatlanokat gyilkoltunk, asszonyokat és gyerekeket, nem egyszer Isten nevében. A keresztények élete sem mentes a konkolytól. Az isteni vetômag közé konkolyt hintett a gonosz. Hány szülô igyekezett ôszintén Istenhez vezetni gyermekét. Tanította, nevelte. S mi lett belôle? A gyermek felnôtt, rossz barátok társaságába került és a burjánzó istentelen szellem martalékává lett. Mit szól ehhez Jézus? ,,Ellenséges ember műve ez... Hagyjátok, hadd nôjön mind a kettô az aratásig'' (vö. Mt 13, 28 és 30), a búza és a konkoly, a jó és a rossz. A gonoszt nem lehet azonnal kiirtani a világból. Bennünk van. Vagy talán különbek vagyunk Pál apostolnál? Ô így nyilatkozott: ,,Azt sem tudom, mit teszek, hiszen nem azt teszem, amit szeretnék (a jót), hanem amit gyűlölök (a rosszat)'' (Róm 7, 15). Ha teljesen nem is tudjuk a gonoszat kiirtani magunkból, azért még a megtérés útja mindig nyitva áll elôttünk. Isten idôt enged: ,,A megroppant nádat nem töri le, a pislákoló mécsbelet nem oltja el, míg gyôzelemre nem viszi az igazságot'' (Mt 12, 20). Isten amikor így nôni hagyja a konkolyt, valójában minket óv és kímél. Türelemmel van irántunk és egyformán ,,fölkelti napját jókra is, gonoszokra is, esôt ad az igazaknak is, bűnösöknek is'' (Mt 5, 45). A gonosztól való szabadulás türelmes várakozást igényel. Az egyház nem csak a szentek társasága. Nem irtható ki belôle teljesen a gonosz sem. A szentek tökéletes földi egyháza csak szektás álom. Az egyház nem elit közösség, nem kiváló és különösképpen jó keresztények társasága. Isten elôtt mindannyian megbocsátásra és irgalomra szorulunk. Isten türelmes hozzánk és ezért nekünk is türelmesnek kell lennünk az egyházban tapasztalható hiányosságokkal szemben, a látszatkeresztények és bukdácsolók iránt. Dosztojevszkij: ,,Valakit szeretni annyit jelent, mint úgy tekinteni rá, ahogyan az Isten elgondolta'' (Franz Stark nyomán). ======================================================================== Évközi 17. vasárnap A év Olvasmány: 1 Kir 3. 5. 7--12; Szentlecke: Róm 8, 28--30; Evangélium: Mt 13, 44--52. Bevezetô a szentmise kezdetén Sokan Salamon királyt tartják a világ legbölcsebb emberének. Az isteni bölcsességgel mégsem ô, hanem a mi Urunk Jézus Krisztus ajándékozta meg az emberiséget. Tôle tudtuk meg igazán, hogy mi a helyes és a jó, mi a fontos és a mellékes. Jézus Isten országának építését tartja a legfontosabb jónak a világon. Drága kincshez és értékes gyöngyhöz hasonlítja. Szerinte ostobaság lemondani róla, még akkor is, ha hatalmas árat kell fizetni érte. Ez Jézus felfogása. De vajon mennyit ér a mi számunkra Isten országa? Megtudjuk, ha megválaszoljuk a kérdést: Hol, mikor és hányszor riadtunk vissza az elmúlt idôk folyamán az Isten országáért vállalt komoly áldozatoktól, mert úgy véltük, hogy az olcsón is megkapható? Isten országa nem olcsó. Drága kincs, amely csak komoly befektetések és áldozatok árán szerezhetô meg. Szentbeszéd A mennyek országa olyan, mint a földbe rejtett kincs Mt 13, 44 A világban sok a lázas kincskeresô. Valójában mindenki az. Igazi, valódi kincsek után fut, mert úgy véljük, hogy akinek aranya és gyöngye van, az gondtalanul és nyugodtan él, nem érik váratlan meglepetések, nem kell félnie a tolvajtól és az inflációtól. A kincset és a gyöngyöt nem kezdi ki a moly, sem a rozsda. Tudjuk, hogy a kincsek és gyöngyök csak nehezen megszerezhetôk. Csak kevés szerencsés embernek sikerül kincseket szereznie. Néha mégis úgy gondolja valaki, hogy rábukkant élete legnagyobb kincsére. Sokat remél és vár tôle. Egy idô után mégis csalódottan kell tapasztalnia, hogy az általa nagyra tartott kincs csak szépen csillogó hamisgyöngy. Mégis megszállottja. Nem akarja észre venni, hogy még a legnagyobb kincs és a legértékesebb drágagyöngy is csak múlandó érték: ma van, holnap nincs. Egyesek számára az egészség és az üde szépség a legnagyobb érték. Erre költik minden pénzüket. Csak önmaguknak élnek. Olykor csak késôn jönnek rá, hogy még a legdaliásabb férfi és legszebb nôi alkat is olyan, mint a harmatos rét friss virága, amely reggel még virít, de estére elszárad. Nagy kincs az egészséges erô. Igaz. Mégis hozzá kell tennünk, hogy ez is hamarosan összeroppan. Az ember élete csak légben táncoló, szivárvány színű szappanbuborék. Tiszavirág. Mások kilós aranyakat gyűjtenek. Az aranytól, ezüsttôl remélik létük biztonságát és örömét. Váratlan meglepetések azonban ôket is érik. Sok mai fiatal a szekták közösségében keresi azt az örömet és boldogságot, életcélt, amelyet Jézus a mai evangéliumi szakaszban drága kincshez és értékes gyöngyhöz hasonlított. Ôk a szekták közösségében keresik a szebb és biztonságosabb jövôt. Csalódással azonban nekik is számolniuk kell. A szekták megfosztják ôket az önálló gondolkodástól, elszakítják a szülôktôl és az eddigi barátoktól. A szekták hálójába kerülnek, ahol nem egyszer önkéntes adományok címén elszedik tôlük összekuporgatott kis vagyonukat, hogy valamely meleg égövi tengerpart pálmaligetén palotát építhessenek abból az égi fényben tündöklô istenített szektavezetôk. Ilyen hamis kincsekkel és gyöngyökkel Krisztus Urunk soha sem kecsegtette követôit. Ô valóban a legértékesebb kincshez és drágagyöngyhöz hasonlította Isten országát. A mai evangéliumban arról beszélt, hogy ezekért a kincsekért valóban érdemes minden áldozatot meghozni. De vajon mit jelent ez az evangéliumi drágakincs és drágagyöngy? A kérdést rettenetesen nehéz megválaszolni. Legtöbbször csak azok ismerik, akik már a drágagyöngy birtokában vannak, de kellôképpen megmagyarázni ôk sem tudják. Csak körülírják. Szép szavakat mondanak, amelyek számukra komoly tartalommal rendelkeznek. Így nevezi ôket az Újszövetségi Szentírás: béke, öröm, szeretet, jóság, türelem, erô, bátorság és remény. Mindez együtt alkotja azt a szép drágakincset, amelyért Jézus mai két szép példabeszéde szerint még legnagyobb földi értékeinket is érdemes feláldozni. A drága kincsrôl és gyöngyrôl szólva sokan boldogságról beszélnek, olyan boldogságról, amelytôl soha senki és semmi sem foszthat meg bennünket, sem halál, sem betegség. Ez a kincs kárpótol a világban elszenvedett minden veszteségért. Aki megtalálta, az elérte élete célját. Tudja, hogy élni szép, jó és érdemes, még akkor is, ha nagyon sokszor keserűségek és csapások érik. Sokak számára ez a kincs a jó gyôzelme a gonosz felett, a jóba vetett hit, az igazság és a teljes élet, amely minden kincset megér. A mai evangélium egyik embere váratlanul bukkant rá. A jó kereskedô módjára szimatolva járt utána és kereste, míg rá nem akadt. A mi kincskeresésünknek is lehetnek feltételei: a képzettség, a figyelmesség, az értelmes gondolkodás, az érzék. Evangéliumi szakaszunkban két emberrôl hallottunk. Mindkettô közös vonása az örvendezés, az öröm, a szerencse felett érzett boldogság. Ôk örömükben eladták mindenüket, csakhogy megszerezhessék örömük forrását, legnagyobb kincsét. Nem törôdtek vele, hogy embertársaik emiatt megszólják ôket és majd azt mondják nekik, hogy 'ezek teljesen megôrültek', eladták mindenüket, és egy lapra tették fel életüket. Isten ajándéka olykor valóban vakmerôségre csábítja az embert. Isten fölfoghatatlan tiszta szeretetérôl van itt szó, amely annyira birtokába keríti az embert, hogy az örömében még 'esztelenségekre' is vállalkozik érte, feláldozza mindenét, csakhogy Isten boldogító szeretetét megszerezhesse magának. Az egyházban hosszú idôn át az aszkézis, a szenvedés, a kereszthordozás állt a keresztény lelkiség elôterében. Ezért olykor úgy tűnt, mintha Isten kedvét lelné az emberi örömök elfojtásában. Isten országának elnyerése valóban áldozatokat követel. Ez a mai példabeszédekbôl is kitűnik, de ezekben mégsem a lemondás értékén van a hangsúly, hanem a szerencse felett érzett igazi örömön és ennek értékén, amely elfeledteti az emberrel a szükségképpen örömbe vegyülô ürömök keserűségét. A mai evangélium tanítása célt ért, ha a két kincskeresô öröme minket is magával ragadott. Az evangéliumi drágakincs megtalálásához szem és fül kell, szemfüles és nyílt magatartás. Rohanó életünkben sokszor csak a hangos reklámok hamis gyöngyeit vesszük észre és figyelmetlenül haladunk el életünk legnagyobb kincse mellett. Boldog ember, aki Krisztus evangéliumában felfedezi élete legnagyobb kincsét, neki szenteli önmagát és mindenét. ======================================================================== Évközi 18. vasárnap A év Olvasmány: Iz 55, 1--3; Szentlecke: Róm 8, 35. 37--39; Evangélium: Mt 14, 13--21. Bevezetô a szentmise kezdetén A mai szentmise liturgikus szövegei ismételten jelzik, hogy az Úr ételt ad övéinek és bôségesen elárasztja javaival mindazokat, akik közelségét keresik. Isteni eledellel táplálja ôket, meggyógyítja betegeiket és örök életet ajándékoz nekik. Napjainkban többen mégsem élnek a rendkívüli lehetôséggel. Nem keresik a kapcsolatot Istennel. Néhányan teljesen szakítottak vele. Nem vágyakoznak az élô vizek forrása után és nem éhezik az élet kenyerét. A nyári vakáció ellenére eljöttünk a templomba és a hívek közösségében keressük a kapcsolatot Istennel. Áldását kérjük és bizakodva fordulunk hozzá a zsoltáros szavaival: ,,Minden szem terád vár, te adsz nekik ételt a kellô idôben; megnyitod a kezed, és minden élôt betöltesz javaiddal'' (Zsolt 145, 15--16). Szentbeszéd Adjatok nekik enni Mt 14, 16 A csodálatos kenyérszaporítás történetérôl mind a négy evangélista beszámol. Bibliai beszámolóját az egyház évente felolvastatja papjaival a templomokban. A történet többeknek ismerôs. Jézus földi életében, néhány kenyérrel és pár hallal, csodálatos módon lecsillapította egyszerre több ezer ember éhségét. Rendkívüli esemény. Megértéséhez tudnunk kell, hogy a bibliai elbeszélések nem helyzetjelentések. Azok csak akkor érthetôk meg igazán, ha ôszintén, hittel és odaadóan kutatjuk mondandójukat. Így rájövünk, hogy a mai szentmise evangéliumában sokkal többrôl és egészen más egyébrôl van szó, mint egyszerűen csak a Jézust keresô éhezôk étkeztetésérôl és jóllakatásáról. A történetbôl kitűnik, hogy Jézus szívesen áll a feléje közeledôk rendelkezésére. Egyáltalán nem zavartatja magát, ha tanítványai olyan buzgó odaadással hallgatják, hogy még családjukról és munkahelyükrôl is megfeledkeznek, megfeledkeznek önmagukról és az idôrôl s haza se akarnak menni, szüntelenül nyomában járnak s nem tágítanak mellôle. Az így testileg elcsigázott és igéjére éhes népet Jézus mégsem küldte haza, mert tudta, hogy az, amit ô ad neki még az eledelnél is fontosabb. Egészen másképpen reagálnak a tanítványok. Nem értik a nép önfeláldozó kitartását, szellemiekre és lelkiekre éhes magatartását. Ôk azt követelik, hogy Jézus küldje haza az éhezô embereket. Nem akarják megérteni, hogy Mesterük tanítása minden más tápláléknál fontosabb. Úgy tesznek , mintha sohasem hallották volna Jézustól: ,,Az Emberfia azért jött, hogy megkeresse és megmentse, ami elveszett'' (Lk 19, 10) és ,,egybegyűjtse Isten szétszóródott gyermekeit'' (Jn 11, 52). Ezért Jézus bibliai történetünkben is félreérthetetlenül emlékezteti tanítványait apostoli élethivatásukra. Nekik nem az a hivatásuk, hogy szétszélesszék a nyájat, hanem az, hogy törôdjenek vele, gondoskodjanak róla és megoldásokat keressenek a rájuk bízottak problémáira. Oltalmába veszi híveit: ,,Nem kell elmenniük, ti adjatok nekik enni'' (Mt 14, 16) -- szólítja fel tanítványait Jézus. Emlékezteti ôket küldetésükre, amellyel mennybemenetele elôtt ezekkel a szavakkal bízta meg ôket: ,,Menjetek..., tegyétek tanítványommá mind a népeket! Kereszteljétek meg ôket az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevére, és tanítsátok meg ôket mindannak a megtartására, amit parancsoltam nektek'' (Mt 28, 19--20). A mai evangélium táplálékról szól, olyan eledelrôl, amelyet semmi pénzért sem lehet megvásárolni és az üzletekben sem kapható. Egyedül csak Jézusnál. Övé az élet kenyere. Így Jézus tanítványaihoz intézett felszólítása ,,ti adjatok nekik enni'' képletes kifejezés és isteni megbízatás az élet kenyerének osztogatására minden népnek a világ végezetéig. Nem penészedô kenyérrôl van itt szó, hanem Isten lelki- szellemi táplálékáról, Jézus igéjérôl és tanításáról, amely annál csodálatosabb erôvel rendelkezik, minél többen fogyasztják és teszik azt magukévá. A Biblia legtöbbször képekben beszél. A hívôk tudják, hogy ezek mögött mindig mély valóság rejlik, amelyet nem egyszer meglehetôsen nehéz körülhatárolni. Így vagyunk ezzel mi is, amikor a csodálatos kenyérszaporítás történetében a lelki táplálékot szeretnénk kézelfoghatóvá tenni. Bizonyos, hogy ez a lelki táplálék létfontosságú és feltétlenül szükséges az élethez. Elôképei ezt mutatják az Ószövetségi Szentírásban. A zsidók pusztai vándorlásának idején történt. A nép zúgolódni kezdett Mózes és Isten ellen a hosszú út fáradalmai és nélkülözései miatt. Izrael fiai inkább szerettek volna meghalni az Úr keze által, amikor még Egyiptomban a húsos fazekak mellett ültek és jóllakhattak, mintsem hogy itt pusztuljanak étlen-szomjan a pusztában. Mózes ekkor így biztatta ôket: ,,Ma este megtudjátok, hogy az Úr hozott ki benneteket Egyiptomból, holnap pedig meglátjátok az Úr dicsôségét'' (Kiv 16, 6). Erre estére fürjek lepték el a tábort, reggelre pedig mannát találtak a földön. És ez így ment az egész pusztai vándorlás idején, amíg csak lakott területre nem érkeztek. Isten ételt adott nekik alkalmas idôben. Meglátták az Úr dicsôségét. Megtapasztalták, hogy nincs más Isten, csak Izrael Istene. A másik történet Elizeus próféta idejében történt. Ô száz emberrel étkezett és lakott jól húsz darab kis árpakenyérbôl. Mindannyian ettek és jóllaktak belôle, sôt még maradt is (vö. 2 Kir 44, 42--44). Ószövetségi elôképek. Isten nélkülözhetetlen táplálékát juttatják eszünkbe. A csodálatos kenyérszaporítás ugyancsak Jézus nélkülözhetetlen üdvözítô tanítására irányítja figyelmünket. Tanításával ezrek és milliók élhetnek a világ végezetéig. Általa valóban beteljesedett a Miatyánkban megfogalmazott kérés: Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma. Amióta Jézus Igéjét felkínálta nekünk, azóta az Atya mindenképpen állja szavát és nem ad többé kígyót vagy követ gyermekeinek, ha azok kenyeret kérnek tôle (Mt 7, 9). Elhangzott bibliai képsorozataink mondandója leginkább az eucharisztikus összejöveteleken jut kifejezésre, a szentmisében, ahol az élet kenyerét ünnepeljük és az Úr lakomáját üljük. Minden szentmisében felhangzik: Vegyétek és egyetek ebbôl mindnyájan, mert ez az én testem. Vegyétek és igyatok ebbôl mindnyájan, mert ez az én vérem. A bibliai képek valóságában az Úr maga közeledik felénk isteni és egyedül üdvözítô tanításával, erejével és Lelkével, amelyet elsôsorban azok fognak fel, akiknek fülük van a hallásra és szemük a látásra (vö. Mt 11, 15). A csodálatos kenyérszaporítás történetében Jézus megtörte a kenyeret és odaadta tanítványainak, a tanítványai pedig a népnek. Hasonlóképpen jár el szentmise összejöveteleinken. Igéjét osztogatja. Tanításában felismerhetjük Ôt magát, Jézus Krisztust, aki az Élet Kenyere a világ életéért. ======================================================================== Évközi 19. vasárnap A év Olvasmány: 1 Kir 19, 9a. 11--13a; Szentlecke: Róm 9, 1--5; Evangélium: Mt 14, 22--33. Bevezetô a szentmise kezdetén Többen úgy gondolják, hogy Istennek tetszô és kiváló ember csak az lehet, aki ügyes, mindent tud és hamar megért; aki nem kételkedik Istenben, és még a legnehezebb megpróbáltatások idején sem veszíti el reményét benne A mai szentmise evangéliumában két kiváló egyéniséggel találkozunk: Illés prófétával és Péter apostollal. Mindkettôre jellemzô, hogy megpróbáltatások, kételyek és gyengeségek gyötörték ôket. Isten mégis elfogadta mindkettôt és érezhetô, tapasztalható módon nyilatkoztatta ki nekik határtalan szeretetét. Történetük biztatás. Azt tanítja, hogy gyarlóságaink, kétségeink, gyöngeségeink és lanyhaságaink ellenére is merjünk Istenre hagyatkozni. Szentbeszéd Elindult Jézus felé a vízen Mt 14, 28 A forradalmi idôkben legtöbbször minden átalakul és megváltozik, felfordul a régi rend. Ilyenkor, egyesek szerint, még a Biblia igazságait is kiforgatják. Semmi sem szent. A forradalom meg nem értéssel jár. Megváltoznak a körülmények és dolgok. Mások védelmükbe veszik a változásokat és még azon sem ütköznek meg, ha a Bibliát másképpen értelmezik. Szerintük a Biblia helyes értelmezéséhez feltétlenül ismernünk kell annak keletkezési módját, körülményeit és történetét. Ha ezt nem ismerjük, a Biblia meg sem érthetô. Ma Jézus vízen járásáról hallottunk. Csodálatos esemény, sok más bibliai történethez hasonló. Ezzel is úgy vagyunk, mint a többi csodákkal. Senki sem tudja kellôképpen megmagyarázni, mi történt, amikor Jézus a vízen járva tanítványai kis bárkája felé közeledett és Péter önfeledten a hullámok tetején sétálni próbált. Abban ma már a legtöbben megegyeznek, hogy az evangéliumi történetek nem szigorú értelemben vett helyzetjelentések vagy pontos haditudósítások. Ezért feltétlenül különbséget kell tennünk a bibliai csodás elbeszélés és mondandója között. Jézus vízen járásának történetében különbséget kell tennünk a hasonlati képleírás és ennek értelme között. A mai evangéliumi beszámolóban különösen két egymással összefüggô mozzanaton akad meg a szemünk: Jézus hirtelen megjelenésén a tavon, és az ebbôl adódó kétkedésen. Jézus teljesen váratlanul jelent meg tanítványainak. Megrémültek és félelmükben kiabáltak. Azt gondolták, hogy kísértetet látnak. ,,Jézus azonban megszólította ôket: Bátorság! Én vagyok, ne féljetek'' (Mt 14, 27)! Ez a felszólítás Jézus húsvéti történeteit juttatja eszünkbe. Föltámadása után, amikor Jézus megjelent tanítványainak, hasonló szavakkal köszöntötte ôket: Békesség, bátorság, ne féljetek! Jézus mindkét alkalommal, a vihar lecsendesítésénél, a vízen járás alkalmával és a feltámadási történetekben, egyaránt szembe találja magát a tanítványok kétségeivel. ,,Kishitűek'' és ,,balgák'', akik ,,nehezen tudják elhinni, amit a próféták jövendöltek'' (vö. Mk 4, 40; Lk 24, 25). Vajon honnan ered ez a párhuzam? Válaszunkhoz ismernünk kell az evangéliumok keletkezésének körülményeit, idejét és történetét. Az evangéliumok néhány évtizeddel Jézus föltámadása után keletkeztek, amikor az elsô keresztények Jézus halála után éppen úgy keresték az élet nagy problémáira a válaszokat, mint mi napjainkban. Mi történt Jézussal keresztrefeszítése után? Van-e élet a halálon túl? Ôk is tudni akarták Jézus sorsát? Mi lett vele? A hit dolgaiban hozzánk hasonlóan ôk is kezdôk, tudatlanok és ingatagok voltak. Talán sokkal inkább mint mi napjainkban. Jézus iránti kezdeti lelkesedésük kezdett alábbhanyatlani. Az elsô keresztény közösségek csak nehezen kezdtek kibontakozni. Sok kínlódásba és erôfeszítésbe került a krisztusi hit megôrzése, a közösség gyengének érezte magát és minden oldalról érezte a fenyegetéseket, a kiszolgáltatottságot. Meg kellett birkózniuk az ellenvetésekkel, a támadásokkal, amelyek napjainkig tartják magukat. Az idôk folyamán ismételten újrafogalmazták azokat: Az Isten meghalt és hiába való minden vallásosság. Mindezt az ôskeresztényeknek is hallaniuk kellett. Ma ehhez még hozzájárul: társadalmunkban fölöslegessé vált az Isten, a hit idejét múlta és kiöregedett. A hit dolgaiban akkor is nagy volt a zűrzavar és a bizonytalanság. Nem értették a krisztusi örömhírt. Többen elgyengültek a hitben, és félreértették az egyházat. Ezen a téren akkor sem volt sokkal különb a helyzet a mainál. A párhuzamot az ôskeresztények szorongattatásai és a mai hitbeli nehézségek között felállítani nem nehéz. Az ôskeresztények úgy érezték, hogy a pogányság hullámai már-már eltemetik ôket. Ebben a helyzetben alig kezdi valaki csodálatos történetekkel traktálni a világot. Nekik is orientációra volt szükségük, akár csak nekünk napjainkban. A hitetlenkedôket és csúfolódókat olcsó történetekkel akkor sem lehetett kielégíteni. Nekik az élet igazi nagy kérdéseire kellett feleletet adniuk. Önmaguk bizalmát is erôsíteniük kellett: Jézus él és ô keresztrefeszítése után sem hagyta magára övéit. A küzdelemben mellettük van. Az egyház közösségében Jézus él. Isten még a sötét éjszakában és a háborgó tengeren és viharban is közelükben él. Átélték, hogy az egyház hajója süllyedôben van. Ezért állandóan bizonyítaniuk és bátorítaniuk kellett egymást, hogy Jézus él, és velük van a világ végezetéig. Ô a megmentô és a szabadító. Az elmúlt vasárnapi evangéliumi szakasz megfogalmazása szerint: Jézus az élet kenyere a világ életéért. A tanítványok szorongattatásaik közepette mindezt felfedezték és megtapasztalták. A mai ember is felfedezi erôs és szabadító Istenét, ha képes lesz saját szellemi, lelki és fizikai 'szorongattatásait' újra felfedezni. Miben áll a keresztények mai szorongattatása? Ezt sokféle képen átélhetjük. Sehogyan sem jövünk ki társainkkal, a folytonosan zsörtölôdôkkel, a szitkozódókkal. Ilyenkor kölcsönösen bosszantjuk egymást és egyikünk sem képes elmozdulni a holtpontról. Valóban egyszerű és mindennapi, hétköznapi eset. A mai evangélium tanítása viszont ezen a téren is tovább segíthet bennünket. Elmondja, hogy Jézussal megtaláljuk azt az erôt, amelynek segítségével békét teremthetünk. Jézus így megmentônkké és szabadítónkká válik, kiment a vízbôl. A történetet azonban alkalmazhatjuk az egyház mai nehézségekkel küzdô helyzetére is. Talán sohasem törôdtek annyian és olyan szakszerűen az egyházzal, mint éppen napjainkban. Gondoljunk itt elsôsorban a világi lelkipásztori munkatársakra, a legkülönfélébb tanácsokra és grémiumokra, a lelkipásztori tervekre és technikai lehetôségekre. Papok és világiak, teológusok és polgári képviselôk nagy erôfeszítések árán igyekeznek továbbadni a krisztusi értékeket. És mi az eredmény? A mai evangélium kioktat. Szorongattatásainkban mindig az Úr a mi erôs szabadítónk és megmentônk. Hozzá kell fordulnunk és igénybe kell vennünk erejét. Nagyon fontos keresztény elkötelezettségünk az egyházban, de a legfontosabb mindig a megtérés, az Istenhez térés. Krisztus szellemével kell megtöltenünk hétköznapjainkat és a társadalmat. Az evangéliumi tanítás egyben mindig meghívó. Meghívó a mai evangélium bibliai története: ,,Gyertek hozzám mindnyájan, akik elfáradtatok, s akik terhet hordoztok -- én megkönnyítlek titeket'' (Mt 11, 28). Ezt mondta Jézus Péternek is, amikor a hullámok között majdnem elmerült: ,,Gyere'' (Mt 14, 29)! Vajon nem ezekkel a szavakkal nyújtja ma is karját felénk (vö. uo. 31). Ne féljünk megragadni Isten felénk nyújtott segítô karját, az igéjében rejlô hatalmas erôt. Vele bizalommal járhatunk nemcsak az élet hullámzó tengerén, de az élet szellemi, lelki zűrzavarában és útvesztôi közepette is, akárcsak Péter a hullámok között az Úr segítségével. Ô képes minket is kiemelni, és talpra állítani az egyház süllyedô hajóját. ======================================================================== Évközi 20. vasárnap A év Olvasmány: Iz 56, 1. 6--7; Szentlecke: Róm 11, 13--15. 29--32; Evangélium: Mt 15, 21--28. Bevezetô a szentmise kezdetén Isten nemcsak a nyugodt vasárnapi szentmisék keretében törôdik velünk és áll rendelkezésünkre, hanem mindig és mindenütt. Erre utal a mai szentmise evangéliuma, amelyben Jézus egy idegen asszony pártjára áll és meghallgatja kérését. Feltételek nélküli hite még az Urat is ámulatba ejti. Most a szentmisében a hit készségét kérjük Istentôl. Közelségébôl erôt akarunk meríteni, hogy könnyebben megbirkózhassunk mindennapi gondjainkkal. Szentbeszéd Kiáltozva kérte: Könyörülj rajtam, Uram, Dávid Fia Mt 15, 22 Németországban bizonyos kiadások összege törvényesen levonható az adóalapból. Ennek érdekében évente be kell nyújtani a szükséges kérvényt és a megfelelô igazolásokat. Ha valaki sok adókedvezményes nyugtával rendelkezik, a megfelelô feltételek mellett, abban a biztos tudatban térhet haza az adóhivatalból, hogy szép kis összeg üti a markát. A törvény jogot biztosít neki arra, hogy visszakövetelhesse adójának egy részét. Istennel szemben nem indíthatunk ilyen adókedvezményes eljárást. Vele szemben nem lehetnek elvárásaink, mert Ô a világ Ura és Teremtôje. Minden az övé. Nincs egyetlen olyan törvény vagy elôírás, amelynek teljesítésével Istent adósunkká tehetnénk. Ezt olykor meglehetôsen nehéz elfogadnunk. Nem egyszer azt hisszük, hogy Isten köteles elvárásainknak eleget tenni, mert , úgymond, jók voltunk és megtartottuk parancsait. Egyébként pedig Isten jóságos. Ezért nem tagadhatja meg kegyetlenül támogatását a hozzá könyörgôktôl. Neki teljesítenie kell elvárásainkat -- vélekednek mások. Ezt a fajta gondolkodást Jézus kortársainál is megtaláljuk. Büszkék voltak Mózes törvényére. Úgy gondolták, hogy azt a többi népek nem ismerik és így meg sem tarthatják azt. A népeknek nem lehetnek elvárásaik Istennel szemben, de annál inkább nekik, mert ôk megtartják Isten törvényeit és ezáltal adósukká válik. Életüket a legmesszebbmenô részletekig meghatározta a Törvény és a Hagyomány. Néhányan úgy vélték, hogy a Törvény annyira szent, hogy az még Isten kezét is megköti. Ennek megfelelôen Isten nem tehet másként: Neki a törvény hűséges teljesítôit meg kell jutalmaznia, a távolállókat és hűtleneket pedig meg kell büntetnie. Ezt a gondolkodást Jézus tanítványai átvették, amikor a mai evangélium kánaáni asszonyával szemben elutasító magatartást tanúsítottak. Az asszony a Törvényen kívül élt, és így neki semmi joga sem lehetett Isten üdvözítô jóságára, kegyelmére, ajándékára -- vélték. Evangéliumi történetünk elején valóban úgy látszik, mintha Jézus maga is osztaná kortársai és tanítványai véleményét. Elutasító magatartást tanúsít a kánaáni asszonnyal szemben, aki mégsem hajlandó elállni kérésétôl. Nem tágít. Helyesen 'Úrnak' és 'Dávid fiának' szólítja Jézust. Rendíthetetlenül kardoskodik kérése mellett. Még a gyerekek és kutyák hasonlatától sem riad vissza. Ezek sóvárgó bizalmával igyekszik megszerezni Ura kegyét. A kislányáért könyörög és gyermeke iránti szeretete arra ösztönzi, hogy konokul kitartson kérése mellett és még a remény ellenére is reméljen, mint Ábrahám. Ez a hit és bizalom csodálkozást vált ki még Jézusból is. ,,Asszony nagy a te hited'' -- mondja és kitartó hite miatt meghallgatja kérését: ,,Legyen hát akaratod szerint'' (Mt 15, 28). Még abban az órában meggyógyult az asszony leánya. Jézus segített a kánaáni asszonyon, mert az kitartóan, alázatosan és rettenthetetlen bizalommal könyörgött hozzá. A mi tapasztalataink mégsem ilyen általánosak. Azt látjuk, hogy az Isten sokszor nem segít. Hányszor nyomja keserűség, gond és bánat lelkünket, hányszor könyörgünk hozzá és mégis úgy tűnik, mintha imáink Istennél süket fülekre találnának. Hogyan vallható még ezek után, hogy Isten mindig és mindenütt velünk? A mai evangélium tanítása szerint kérésünket mindig meg kell hogy elôzze, az Istenbe vetett hit és bizalom. A kérésben, a könyörgésben, az imában éppen ez a hit jut kifejezésre. A kánaáni asszonyt sem a tanítványok elutasító magatartása, sem Jézus szelíd elutasítása nem volt képes kiábrándítani. Ô minden erejét összeszedve teljes odaadással és elszántsággal kérte: ,,Könyörülj rajtam, Uram, Dávidnak fia'' (Mt 16, 22), ,,Uram, segíts rajtam'' (Mt 16, 25). Isten meghallgatta kérését. Ma is vannak, akik így tudnak könyörögni és biztosra veszik az Írás szavát: ,,Kérjetek és kaptok, keressetek és találtok, zörgessetek és ajtót nyitnak nektek'' (Mt 7, 7). Ôk tudnak kérni, könyörögni és imádkozni, mert átérzik tehetetlenségüket, ismerik saját gyengeségeiket, korlátaikat és nyomorúságukat. Ehhez alázatos szív kell és önmagunk szegénységének ismerete, valamint Isten mindenhatóságának igazi elismerése. Így nem minden ember tud kérni és könyörögni. Az ima hitbôl, bizalomból születik. Jézus tud segíteni. Kezdetleges hit, de mégis megtermi gyümölcsét. Jézus nem csak egykor jutalmazta meg a benne bízókat. Ô ma is tud segíteni mindenkinek: nekem személyesen, egyenként és közösségeknek, családomnak, egyházamnak és az egész világnak. Nekünk is van éppen elég bajunk. Helyenként háborúk dúlnak, másutt éheznek. Szegénység, betegség és nyomor gyötör bennünket. Meg nem értések és gyengeségek kínoznak, a nacionalizmus és a szenvedélyek ostobaságai. Korunkban különösen sokat próbálkoznak ezen bajok enyhítésével. Néha óriási erôfeszítéseknek is tanúi vagyunk: tárgyalásokat folytatnak, az államok óriási kölcsönöket adnak egymásnak és segélyeket folyósítanak. Néha úgy látszik, mintha Istenre semmi szükség sem lenne és egyre kevesebbet számítanánk segítségére. A mai ember inkább önmagában bízik, mint Istenben. Néha úgy gondolja, hogy az ember Isten lett és az istenített ember mindenre képes. Igyekszünk-e még ma is komolyan Istennel megoldani ügyes-bajos gondjainkat a családokban, a közösségekben, a nemzetek között? Menekülünk-e még ma is igazán az evangéliumok Jézusához gondjainkkal? Az evangélium kínálata ma is érvényes. Két hete hallottuk, hogy Jézus az Élet Kenyere. A múlt vasárnapi evangélium arról biztosított bennünket, hogy szorongattatásainkban bizalommal menekülhetünk Jézushoz, aki vészben menedékünk, erônk. Ma pedig arról hallottunk, hogy Jézus minden ember üdvözítôje, még a hitetleneken is segít, ha azok bizalommal közelítenek feléje. Az evangélium tanítása kihívás. Gondolkodóba ejt. Érdemes eltűnôdni felette, még akkor is, ha nem egészen értjük azt és nem rendelkezünk akkora hittel, hogy valamit is komolyan kérni tudnánk Istentôl. Vajon tudjuk-e még komolyan hinni, hogy Isten képes segíteni és akar segíteni rajtunk? A hívô ember Istenhez fordul bajaival, akárcsak a kánaáni asszony a pogány világból. Hite valósággal hegyeket mozgatott. Konokul bízott Istenben, mégha nem is egészen ismerte ôt. Nehézségünk, hogy Isten nem segít minden bajunkon. Vajon miért? Talán nem kérünk valóban élô, állhatatos és kitartó hittel, legfeljebb szokásból? Nekünk olyan hitre van szükségünk, amely a személyes igyekezeten túl mindent Istentôl vár. Ha képesek vagyunk így hinni, akkor még a legkilátástalanabb helyzetben is megtapasztaljuk a hit vigaszát és erejét. ======================================================================== Évközi 21. vasárnap A év Olvasmány: Iz 22, 19--23; Szentlecke: Róm 11, 33--36; Evangélium: Mt 16, 13--20 Bevezetô a szentmise kezdetén Szentmisére jöttünk. Összegyűjtött bennünket a közös hit: Jézus Krisztus az élô Isten Fia. Nevében közösséget alkotunk. Isten élô kövekbôl épült templomát. Egyházat alkotunk, amelyet Jézus Krisztus Péterre, a sziklára alapozott. Így Krisztus és az egyház hite szétválaszthatatlan egymástól. Aki az egyházat elutasítja, az Krisztusra sem hallgat. Péter élete és saját tapasztalatunk bizonyság arra, hogy krisztusi hitünket nagyonis törékeny edényben hordozzuk. Hitünkben gyenge és esendô emberek vagyunk, akik ismételten Isten irgalmára és segítségére szorulunk. Forduljunk hozzá bizalommal. Újítsuk és erôsítsük meg ragaszkodásunkat iránta. Szentbeszéd Kinek tartják az emberek az Emberfiát? Mt 16, 13 Jézus tanítványaihoz intézte a kérdést, de az nekünk is szól: ,,Kinek tartják az emberek az Emberfiát'' (Mt 16, 13)? Így személyesebben feltehetô, mint ahogyan az Úr maga is feltette személyesen övéinek: ,,Hát ti mit mondtok, ki vagyok'' (Mt 16, 15)? Keresztény hitünk Jézus Krisztusra épül. Ezért a kérdés számunkra óriási horderejű. Nem mindegy, hogy milyen választ adunk rá. Keresztény hitünk ennek a válasznak függvénye. Az idôk folyamán Jézus kérdésére különféle válaszokat kapott. Az egyik német író költôi fantáziával próbálta meg összegyűjteni Jézus kortársainak és személyes ismerôseinek véleményét a kérdéssel kapcsolatosan: Ki nekik Jézus? Bártimeus számára a kérdésre adott válasz teljesen világos. Jézus az ô világossága és fénylô napja, aki teljesen újjá varázsolta az életet. Egészen másként nyilatkozott Manassze, egy korabeli nagybirtokos, akit Jézus felszólított, hogy hagyjon el mindent és kövesse ôt. Válasza: Jézus túl sokat kíván. Megveti a gazdagokat. Ô azt se tudja, hogy mit tartson felôle. Jézus nyugtalanná teszi és elrabolja lelki békéjét. A költô fantáziája mikrofon elé szólította Jézus egyszerű kortársait is. Jézus egyik unokatestvére keményen fogalmazva válaszol: Jézusnak elment a józan esze. Megzavarodott. A család szégyene -- vallja. Egészen másként nyilatkozik a római százados, akinek Jézus meggyógyította szolgáját: Jézus? Isten Fia. Ki más? Nem így a templomi kereskedô. Ô a kérdésre dühbe gurul és így válaszol: Jézus? Majd én megmutatom neki hogy kicsoda. A kereskedôk kiűzése miatt a templomból még lakolni fog. (Stefan Andres, Der Reporter Gottes). Néhány fantázia szülte válasz. A valóság tükörképe? Kinek tartják az emberek az Emberfiát, és ti mit mondtok, ki vagyok -- kérdezte Jézus a mai szentmise evangéliumában tanítványait. Hallottuk válaszukat és Péter vallomását: ,,Te vagy Krisztus, az élô Isten Fia'' (Mt 16, 16). Ez úgy hangzik, mintha Péternek és többi társának semmiféle nehézsége vagy kételye se lett volna Jézus kilétével kapcsolatosan. Az evangéliumok mégis beszámolnak róla, hogy a tanítványoknak idôbe került és sokat kellett küzdeniük, amíg eljutottak ehhez a hitbeli meggyôzôdésükhöz. Sokáig határozatlanok, kicsinyhitűek és kételkedôk voltak. Még a hároméves együttlét és tanfolyam Jézus közelében sem tudta megakadályozni, hogy mindannyian meg ne futamodjanak, amikor eljött Jézus órája. Péter ekkor még meg is tagadta Mesterét, holott néhány órával korábban erôsen fogadkozott: még élete árán is megvédi Urát. Nagypénteken mindegyik tanítványa, kivéve Jánost, hátat fordított Jézusnak. A legtöbben faképnél hagyták a szenvedô Isten Fiát. Gyáván, csalódottan és letörten megfutamodtak. Igyekeztek még Jeruzsálembôl is elmenekülni. A föltámadás után is csak lassan ébredezik a tanítványok hite. Alig képesek felismerni a valóságot: Jézus Krisztus valóban az Isten Fia. Hitük egyáltalán nem volt mentes a kételyektôl. Bennük is csak lassan érlelôdött a felismerés: Jézusban valóban beteljesedett mindaz, amit a próféták elôre megjövendöltek róla. A nagy felismerés után viszont már képtelenek elhallgatni mindazt, amit láttak és hallottak (ApCsel 4, 20). A nagy felismerés után szilárd meggyôzôdéssel vallják és hitvallásukért még életüket is készek feláldozni: A Názáreti Jézus Krisztus a megígért Messiás, az élô Isten Fia, a világ Megváltója és Üdvözítôje. Jézus egykor apostolainak tette fel a nagy kérdést. Ma nekünk szegzi azt. Egyenként és személyesen kérdez bennünket: Hát ti mit mondtok, ki vagyok? Mit tartasz te rólam? Jelentek-e valamit számodra? Milyen szerepet játszom életedben? Néhányan büszkék arra, hogy keresztények. Vele tartanak és barátjuknak tekintik Jézust. Ôk talán még ôszintén is imádkozzák: ,,Édes Jézus, neked élek, Édes Jézus, neked halok, Életemben, halálomban, Édes Jézus, tied vagyok'' (H 113). Valóban szép és nemes hitvallás, ha igazán szívbôl jön. A szavak azonban könnyen elrepülnek. Vajon imádságaink összhangban vannak-e életünkkel? Hisszük-e énekszövegeink tartalmát. Nem keveredünk-e ellentmondásba, ha vallomásainkat és életvitelünket összevetjük egymással? A kívülállók és az ún. hitetlenek nem egyszer éles szemmel nézik, fürkészik és elemzik tetteinket és vallomásainkat és néha ellentmondásokat vélnek felfedezni azok között. Sokaknak közülük eszük ágában sincs, hogy olyanok legyenek mint mi. Azt mondják, hogy a keresztények vasárnap rohannak a templomba, de mihelyt kijönnek onnan, máris pletykálkodnak és szívtelenül viselkednek egymással. Kiállhatatlanok. Ezek a kifogások nemegyszer csak a vádaskodók önigazolását és védekezését bizonyítják. Ezekkel akarják mentegetni önmagukat. Mégis érezzük, hogy kifogásaikba igazság is vegyül. A templomban hűséget ígérünk és esküszünk üdvözítô Istenünknek, de a mindennapi életünkben hamarosan megfeledkezünk Isten iránti hűségígéreteinkrôl. Bocsássunk meg egymásnak -- hangoztatjuk a templomban, de alig léptünk ki Isten szentélyébôl máris elfelejtünk köszönni, illetve kezet nyújtani felebarátunknak. Áhítattal és örvendezô szívvel, lelkesedéssel hallgatjuk az isteni nagylelkűségrôl, jóságról és könyörületrôl szóló történeteket a szegényekkel, a bűnösökkel és utcalányokkal kapcsolatosan, de mégis kibírhatatlanok és kegyetlenek vagyunk otthon, a munkahelyen és az utcán. Finnyásan válogatunk az isteni törvények között és csak a tetszetôseket vesszük figyelembe. Ami az evangéliumból könnyen megvalósítható, azt megtesszük, de amelyik tanítás már áldozatokat követel, azon túltesszük magunkat. Az nem fontos. Odafigyelünk-e még Isten üzenetére vagy megelégszünk a külsôségekkel? Az evangéliumi örömhír mondandója talán már nem is érdekel? Ha halljuk, fel sem fogjuk? Ismerôs szövegek. Jelentésük nem fontos. Rutinos és megszokott vallásosságunkból hiányzik a lélek. Jézus kérdésére: Hát ti kinek tartotok engem, Péterrel és többi társával együtt talán lelkesen és önfeledten válaszoljuk: Te vagy Krisztus, az élô Isten Fia. A szavak mögött viszont az rejlik, hogy elfogadjuk ôt Urunknak és Istenünknek, hallgatunk rá és megtartjuk parancsait. Ehhez azonban úgy kellene hallgatnunk az Igét, mintha ma hallanánk azt elôször. Odafigyelünk-e rá, megilletôdünk-e még rajta, elcsodálkozunk-e még szavain és tettein? Aki erre képes, az elôbb- utóbb 'megütközik', 'megbotránkozik' Jézus kijelentésein és csodálkozva kérdezi: Ki üdvözülhet még ezek után? Aki Jézust elfogadja, újra és újra találkozni akar vele a szentségek által és a szentmisében. Keresi a vasárnapi szentmise eucharisztikus közösségét, imádkozik és gyakran elbeszélget az Úrral, megköszöni jótéteményeit, könyörögve kéri és dicsôíti Istent. Jézust Isten Fiának tartani annyi, mint meglátni ôt embertársainkban, még a nehéz és kibírhatatlan embertársakban is, ellenségeinkben és a szegényekben, a szenvedôkben. Ha ezt tesszük, akkor igyekszünk szelídséggel és türelemmel elviselni egymást, segíteni ott, ahol csak lehet. Hitvallásunk igaz, ha a csalódások, a szenvedések, a betegségek és a magányosság idején is bízunk Istenben, ha mindennap újra és újra ráhagyatkozom és vele járok. Így Krisztus valóban az én számomra is az élô Isten Fia Vajon Krisztus örömhíre mellett döntöttünk-e? A kétség jelei bizonyára nálunk is megmutatkoznak, akárcsak egykor a tanítványok életében. Istent feladni azonban a kétségek miatt hiba lenne. Nekünk vállalnunk kell az evangéliumi élet nagy kalandját Istennel. Kutatnunk kell utána. Istennel élni érdemes, mert ô azt akarja, hogy életünk legyen, mégpedig teljében és örökös bôségben (vö. Jn 10, 10). ======================================================================== Évközi 22. vasárnap A év Olvasmány: Jer 20, 7--9; Szentlecke: Róm 12, 1--2; Evangélium: Mt 16, 21--27. Bevezetô a szentmise kezdetén Az emberi vélemények a vallásosság kérdésében megoszlanak. ,,Senkinek semmi köze hozzá, hogy hiszek vagy nem és hogy miben hiszek. Ez ne érdekelje se a szomszédomat, se a munkatársamat. A hit magánügy'' -- vallja az egyik. A másik éppen ellenkezôleg vélekedik. Komoly keresztény tanúságtételt követel és szemrehányást tesz, ha az hiányzik: ,,Hol van a keresztények tanúságtétele? Miért nem látszik magatartásukon a krisztusi szellem? Miért nem segítik egymást? Lássuk szeretetüket, amelyrôl folytonosan prédikálnak!'' A keresztény élet nem könnyű. Mindannyian egyetlen világban élünk, jók és gonoszak egyaránt. Itt nagy az önzés és legtöbbször csak a siker számít. Sok az ellentétes erô. Ezeket a keresztények ismerik és tudják, hogy az élet kereszthordozás, amelyet nem mindenki képes egyértelműen vállalni. Ôk ismerik saját gyengeségeiket és ennek tudatában várják az Emberfia eljövetelét. De viselkedésüket mégis áthatja a tudat: ,,Mi haszna van az embernek, ha az egész világot megszerzi is, de lelke kárát vallja? Mit is adhatna az ember cserébe a lelkéért?'' (Mt 16, 26). Szentbeszéd Aki követni akar, tagadja meg magát Mt 16, 24 A modern ipari nagyvállalatok szakképzett munkaerô hiánnyal küzdenek. Egyik legnagyobb gondjuk a megfelelô munkaerô biztosítása. Ezért állandóan tanfolyamokat, illetve továbbképzôket szerveznek. Különös gondot igényel a vezetésre alkalmas egyének kinevelése. A kiszemelt tehetségekkel még külön is foglalkoznak. Megtanítják ôket udvariasan viselkedni, begyakoroltatják velük sikeres elôdeik jól bevált módszereit, fogásait és trükkjeit. A Jézus-követés útján ez a gazdasági életbôl vett hasonlat csak komoly fenntartások mellett alkalmazható a keresztények tanúságtételére. Mégis megérthetô belôle, hogy Jézus iskolájában is el kell sajátítanunk bizonyos fogásokat, ha folytatni akarjuk isteni Mesterünk életművét. ,,Aki követni akar,... vegye keresztjét és kövessen'' -- hallottuk Jézus felszólítását mai szentmisénk evangéliumában. Ô a sikeres Mester. Nyomdokán haladva célt érhetünk keresztény életvállalkozásunkban. Jézus mester iskolájában a tanítványoknak sem ment könnyen a felkészülés. Keresztény élethivatásukat egészen másként képzelték el. Rá kellett jönniük, hogy Mesterük életpéldája csupa kereszthordozás. Erre nem számítottak. Ez homlokegyenest ellenkezett messiásországi elképzeléseikkel. A tanítványok zsidó hittestvéreikkel együtt, népük történelmének minden kudarca ellenére szilárdan hittek a Messiás király dicsôséges országának megvalósulásában. Jézus fellépése nyomán most úgy véltek, hogy elérkezett az idô és Isten Jézus Krisztus által valóra váltja ígéreteit és saját reményeiket. Amikor Jézus magához hívta ôket, arról álmodoztak, hogy végre beteljesül ôseik vágya, Isten a Jézusban közénk jött Messiás király által most megszilárdítja Izrael hatalmát és kiterjeszti azt az egész világra. Ez az álom nem kerülte el Jézus figyelmét. A témát szóvá tette, nem törôdve azzal, hogy ez által csalódást okoz tanítványai lelkében. Jézus rámutatott, hogy küldetése egészen más. Ô azért jött, hogy Istenhez vezesse az embereket, megismertesse velük Isten igazságait és parancsait. Péter korholása által megpróbálja kijózanítani tévhiedelmektôl fűtött tanítványait. Jézus nem királyi várpalotába kívánja vezetni övéit, nem emberi dicsôséget hirdet, Isten útját akarja megismertetni velük; Isten és ember szolgálatára akarja nevelni ôket, szolgálatra, engesztelésre és bűnbánatra. Aki mást vár tôle, az sátán, aki nem azt akarja, amit az Isten akar, hanem amit az emberek akarnak. Ezért keményen szólt Péterre: ,,Távozz tôlem, sátán! Botránkoztatsz, mert nem arra van gondod, amit az Isten akar, hanem arra, amit az emberek akarnak'' (Mt 16, 23). Jézus kijelentése komoly szemléletváltozást követel a tanítványoktól. Isteni Mesterük nem palotában fog trónolni, hanem a Golgota keresztjén. Nem hadseregparancsnok. Uralmát az emberi szívekben szeretné felütni. A jézusi leckének azonban folytatása van. Kijelenti, hogy aki osztozni szeretne dicsôségében, annak vele kell osztoznia sorsában is: ,,Aki követni akar, tagadja meg magát, vegye keresztjét és kövessen'' (Mt 16, 24). Az egyéni kereszthordozás még nem elég az üdvösséghez. A tanítványoknak Jézus életében és kereszthordozásában is osztozniuk kell. Életük Jézus életviteléhez kell hogy igazodjon. A szemléletváltozáson túl Jézus komoly tetteket követel a mindennapi életben. Cselekedeteik mozgatórugója nem lehet többé a profit, a személyes siker vagy a hatalom. Cselekedeteik törvénye, Mesterük példája szerint, Isten akarata kell, hogy legyen: Isten dicsôsége a jóakarat, a bűnbánat és a szeretet cselekedetei által. Jézus követése kereszthordozás, magába foglalja a súlyos és érthetetlen csapások elviselését, készséges engedelmességgel fogadva Isten akaratát. Isten valóban sokat és gyökeres változást óhajt, amelyhez hitbôl fakadó nagylelkűség szükséges. Ez olykor megilletôdéssel és megrendüléssel kezdôdik. Olyan mint amikor valaki egyik pillanatról a másikra szerelembe esik. Így történt ez Szent Pál apostollal a damaszkuszi kapu elôtt. Megpillantva Jézust ámulatában földre zuhan, de fölismervén Jézust, a megdicsôült Megváltót, többé sohasem tágított mellôle. Apostola lett és életét áldozta érte. Ez a megilletôdés nem történik mindig ilyen látványosan. Olykor még hangos prédikáció sem kell hozzá. Elég egy halk gyermekhang a szomszéd kertjébôl, mint ahogyan ez Szent Ágoston esetében történt. ,,Vedd és olvasd'' -- hallotta a Szent a gyermeki gügyögô hangot a szomszédék kertjébôl. Erre felütötte a Szentírást és ezekre a szavakra bukkant: ,,Éljünk tisztességesen, mint nappal, ne evés-ivásban és részegeskedésben, ne kicsapongásban és tobzódásban, ne civakodásban és versengésben. Inkább öltsétek magatokra Jézus Krisztust'' (Róm 13, 13). Szent Ágostont szíven találták a szavak és új életet kezdett. Az evangélium nem minden kötelezettség nélküli információ. Isten szól hozzánk belôle. Vajon szíven talál-e igéje? ======================================================================== Évközi 23. vasárnap A év Olvasmány: Ez 33, 7--10; Szentlecke: Róm 13, 8--10; Evangélium: Mt 18, 15--20. Bevezetô a szentmise kezdetén Ezen az Évközi 23. vasárnapon az elsô keresztény közösségek egyik rendszabályáról hallunk, amely szépen tükrözi az ôskeresztények ma már szinte elképzelhetetlen, egymás iránt érzett felelôsségtudatát, közvetlen és testvéries magatartását. Ez a közösség még képes volt a felmerülô konfliktusok, jószándékú és nyílt megbeszélésére. Ezekben a közösségekben a hívek még tudtak a komoly nézeteltérések közepette is egymással nagylelkűen és szeretettel szót váltani. Vajon mi lehet az oka annak, hogy ez manapság szinte lehetetlen? Miért lettünk türelmetlenek egymás hibáival, tévedéseivel és bűneivel szemben? Talán hiányzik belôlünk a krisztusi és közösségi szellem? Eszünk ágában sincs testvérnek tekinteni az egyazon közösséghez, hithez, esetleg nemzethez tartozó embertársainkat? Tartsunk rövid lelkiismeretvizsgálatot. Bűnbánatban megtisztulva újra méltóképpen ünnepelhetjük Urunk halálának és föltámadásának eucharisztikus emlékét. Szentbeszéd Összegyűlnek a nevemben Mt 18, 20 A mai evangélium az ôskeresztények mindennapi életébe enged bepillantást. Ôk rendkívül erôs közösségi szellemmel rendelkeztek. Közvetlenül és szeretettel figyelmeztethették egymást. Nem sértôdtek meg, ha négyszemközt vagy akár a közösség elôtt is szóvá tették hibáikat. A közösség messzemenô hatáskörrel rendelkezett. Ha a testvéri megintésben az egyének buzgalma sikertelenül végzôdött, az ügyet át kellett adni az egyháznak, a gyülekezet elé kellett vinni. A hangulat nagyon testvéries lehetett, mert a megintésen senki sem ütközött meg. Az eljárást mindenki természetesnek találta. Ráadásul a közösségnek még arra is joga volt, hogy végérvényes és törvényerejű rendeleteket hozzon, amelyek aztán az égi ítéletek tekintélyével rendelkeztek: ,,Bizony mondom nektek: amit megköttök a földön, a mennyben is meg lesz kötve, s amit feloldotok a földön, a mennyben is fel lesz oldva'' (Mt 18, 18). Nagy erôt tulajdonítottak a közösségi imának, ami ugyancsak a fiatal egyház öntudatát húzza alá. Szilárd meggyôzôdéssel vallották, hogy ha valamit ketten-hárman kérnek Istentôl, azt bizonyosan meg is kapják. Meggyôzôdésük volt, hogy eggyé tartozásuk révén maga Krisztus elevenedik meg köztük: ,,Ahol ugyanis ketten vagy hárman összegyűlnek a nevemben, ott vagyok közöttük'' (Mt 18, 20). Ez állt az ôskeresztények közösségérôl. De vajon érvényes-e az Üdvözítô kijelentése a mai egyházközségek életében is. Hiszen rendeltetésünk ugyanaz. Mi is az Úr halálát és föltámadását hirdetjük, amíg el nem jön. Gyülekezeteinkben elôszeretettel emlegetjük: közöttünk az Úr. Ilyen egyszerű lenne a dolog. Elég két-három ember találkozása Krisztus nevében és máris köztünk az Isten? Vajon közöttünk él-e Krisztus, ha összejövünk az Ô nevében? Néha úgy tűnik, mintha ez nem így lenne. Gyülekezetünk imája sem talál mindig meghallgatásra. Ilyenkor hol az Úr? Hiszen szavai szerint meg kellene kapnunk azt, amit ketten egyetértésben kérünk tôle. De a kérdés fordítva is feltehetô: Vajon nem közösségünkben vagy közösségünkkel van-e a hiba? Vajon nem éppen azért nem nyerünk meghallgatást, mert már nem vagyunk képesek egyöntetűen és közösségileg imádkozni? Vajon nem éppen közösségünknek kellene megfelelnie olyan követelményeknek, amelyek lehetôvé tennék, hogy közöttünk legyen az Úr? Mielôtt kérdéseinkre végleges választ adnánk, nézzünk elôbb körül az ôsegyházak házatáján. Tagjaik nem tiltakoztak rögtön kézzel-lábbal, ha valaki testvérileg igyekezett ôket a helyes útra téríteni. Az egyház közössége elé vitt ügyeket nem tekintették feljelentésnek vagy privát ügyekbe történô beavatkozásnak. Vajon miért? A válasz egyszerű. Ôk valódi szeretetközösséget alkottak. Tudtak elôítéletek nélkül szót váltani egymással. Közösségükben testvéries, családias szellem uralkodott. Még a 'bűnöst' is testvérként kezelték: ,,Ha testvéred megbántott...'' -- olvastuk ma. Nem törtek rögtön pálcát fölötte. A hibázó testvért igyekeztek megérteni és óriási türelemmel visszavezetni a helyes útra, diszkréten, finoman és határtalan szeretettel. Máté feljegyezte az elveszett bárányról szóló példabeszédet, amelyben a pásztor ölében hozza vissza az eltévedt bárányt. Jobban örvend neki, mint a többi kilencvenkilencnek (vö. Mt 18, 12--14). Az ôskeresztény közösségekben ugyanez az apostoli szellem jellemezte a híveket is. Ismerjük Péter apostol történetét. Tudomásul kellett vennie, hogy ellene vétô testvérének nem hétszer, hanem még hetvenszer hétszer is meg kell bocsátania (Mt 18, 21). A hívek akkor még így gondolkodtak és megmutatták, hogy milyen szellemnek kell jellemeznie Krisztus Urunk igazi közösségét. Itt szó sem lehet feljelentésrôl vagy megleckéztetésrôl. Közöttük ilyesmi szóba sem jöhetett. Az egyházközségek tagjai szeretô testvérként törôdtek egymással. Ezért még az egyébként valóban kijáró címekrôl is lemondtak. Nem akarták magukat sem atyának, sem mesternek, sem tanítónak nevezni (Mt 23, 8-- 10). Hol van ma ilyen egyházközség, amelyben a tagok ennyire törôdnek egymással? Még akkor is kényelmetlenül érezzük magunkat, ha a pap a vasárnapi prédikációban szólni mer esetleges hibánkról. Ilyenkor még meg is sértôdünk. Vagy talán közösségünkben minden rendben? Nincs hiányosság? Van ebben még meghitt légkör? Merjük-e nevén nevezni a hibákat? Szóba hozható-e saját mulasztásunk? Senki sem beszél itt 'leforrázásról', 'sarokba szorításról', 'goromba rendreutasításról', hanem csak a szeretô testvéri megintésrôl, amelynek mindig az egyén és közösség javát kell szolgálnia. Talán imádságaink éppen azért nem nyernek szándékainknak megfelelô meghallgattatást, mert még szentmise közösségeinkben is csak önmagunkra gondolunk, egyedül imádkozunk, mindenki önmagának és vnmagáért. Az Úr nincs mindenütt automatikusan jelen, ahol két vagy három keresztény összetalálkozik. Krisztus Urunk az Atya akaratát teljesítô testvérek között érzi magát jól és valóban otthon. A krisztusi szellemű közösség kialakítása mindannyiunk közös gondja. Kezdjük el, és így meglátjuk, hogy megtapasztaljuk a testvéri közösség melegét s az Úr közelségét. ======================================================================== Évközi 24. vasárnap A év Olvasmány: Sir 27, 30--28, 7; Szentlecke: Róm 14, 7--9; Evangélium: Mt 18, 21--35. Bevezetô a szentmise kezdetén Jézus tanításából kitűnik, hogy az ember bárkivel beszélhet, bárkinek megbocsáthat és mindenkihez szívélyes lehet. Jézus ezt nemcsak tanította, de gyakorolta is. Szóba állt a rosszhírű nôkkel és a bűnös vámosokkal, megbocsátott hóhérainak és imádkozott értük, türelmes és jóságos volt a tolakodó idegenek, a csintalan és zajongó gyerekek, a siránkozók és a kiabáló szükséget szenvedôk iránt. Az ilyen magatartásnak magunk is örvendünk, fôleg akkor, ha tapasztaljuk mások elnézését és nagyvonalúságát hibáinkkal és gyarlóságainkkal szemben. Egészen más a helyzet, ha nekünk kell türelmet és irgalmasságot gyakorolnunk mások gyarlóságaival szemben. Olykor még a szívtelenségektôl sem riadunk vissza és elfeledjük, hogy Isten is úgy bocsátja meg bűneinket, amiképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezôknek. A szentmise kezdetének bűnbánati cselekménye mindig kedvezô alkalom arra, hogy legalább lélekben kiengesztelôdjünk egymással és ezáltal magunk is megtapasztaljuk Isten megbocsátó és jóságos irgalmát irántunk. Szentbeszéd Hányszor kell megbocsátanom Mt 18, 21 Ismerjük a harag, a gyűlölet, a bosszú pusztító következményeit. Naponta hallunk róluk. Olykor saját bôrünkön is tapasztaljuk ezeket. A világ telve harcoló felekkel. Egymás ellen harcolnak a szegények és a gazdagok, a fiatalok és az öregek, a fehérek és színes bôrűek, a jobb és bal oldaliak. Egymás ellen küzdenek és lehetetlenné teszik egymás életét. A kegyetlen türelmetlenség nemcsak a távol esô övezetekben pusztít, hanem saját köreinkben a rokonok, a szomszédok, a munkatársak és a családtagok között is. Feltűnô, hogy a vitázó felek közül legtöbbször egyik sem érzi magát hibásnak. Mindig mások a hibások. Elismerjük, hogy a világ bűnös, de mégis azt a látszatot keltjük, mintha a világ légártatlanabb korszakában élnénk. Bűntudattal csak ritkán találkozunk. Nincsenek bűnösök, csak éppen a bűn tombol. Környezetünk elviselése végett törvényeket és egyezményeket hozunk, megállapodásokat kötünk és igyekszünk azoknak akár karhatalommal is érvényt biztosítani. Igyekszünk kidolgozni és gyakorolni törvényes jogainkat. A tapasztalat mégis azt mutatja, hogy a karhatalmi beavatkozások nagyon sokszor újabb haragot, bosszút és gyűlöletet szítnak. Hatalommal ugyanis lehet jogot és igazságot, esetleg igazságosságot is teremteni, de nem lehet kiirtani a szívekben lakozó gyűlöletet és bosszút. Az erôszak csak erôszakot szül, újabb ellenszenvet. Mindezekért még csak hibásnak sem érzi magát senki. Az ember a bűn zsákutcájába került, de tudni sem akar róla. Óriási összegeket költ fegyverekre, katonákra és rendôrökre, törvények és paragrafusok szövevényével veszi körül magát, csakhogy ne kelljen önmagán változtatnia. Elfelejti, hogy a gyűlölet és bosszú ellenszere a könyörület, az irgalom, a megbocsátás, a szeretet és a türelem. A szívek békéje a szeretet függvénye. A közösségi élet nehézségeit az evangéliumok szerzôi is ismerték. A tanítványok nagyon is odafigyeltek, amikor Jézus a keresztény közösségek házirendjérôl nyilatkozott. Jézus szerint a viszálykodásoknak akkor szakad vége, ha készek vagyunk egyénileg és bensôleg is megbocsátani. Másképpen magunk sem nyerhetünk bocsánatot Istentôl: ,,Bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezôknek'' -- imádkozzuk a Miatyánkban (Mt 6, 12). Jézus hegyi beszédében ugyancsak az elnézôket, a nagylelkűeket és az irgalmas szívűeket magasztalja: ,,Boldogok az irgalmasok, mert majd nekik is irgalmaznak'' (Mt 6, 7). ,,Ne ítélkezzetek, hogy fölöttetek se ítélkezzenek!... Amilyen mértékkel mértek, olyannal fognak majd nektek is visszamérni... Elôbb vedd ki a gerendát a saját szemedbôl, akkor hozzáláthatsz ahhoz, hogy kivedd a szálkát embertársad szemébôl'' (Mt 7, 1--5). A harag és gyűlölet megfékezésének keresztény útja a megbocsátás, az irgalom és a szeretet. Ezt könnyen belátjuk, de ugyanakkor azt is tudjuk, hogy a szeretet és irgalom gyakorlása nehéz feladat. Nehéz megbocsátani a kiállhatatlan szomszédnak, a besúgó munkatársnak, a rágalmazó barátoknak és a kibírhatatlanná vált hitvestársnak, aki feledve az egykori szerelmet, kihasznált és tönkre tette az életemet. Ilyenkor viszolygunk a megbocsátástól. Péter kérdése mögött a mai evangéliumban ugyanez a nehézség rejlik. Mennyiszer bocsássunk hát meg embertársainknak? Talán még hétszer is? Jézus a mai evangéliumban azt tanítja, hogy még ennél is többször meg kell bocsátanunk az ellenünk vétôknek. Nem 70 x 7-szer, nem 490-szer, hanem mindig újra, megszámlálhatatlanul. Meg kell bocsátanunk embertársainknak, mert Isten is mindig újra megbocsát nekünk. A keresztény türelem, irgalom és megbocsátás hitbôl fakad, abból a hitbôl, hogy Isten is állandóan irgalmat gyakorol velünk valahányszor ezt hittel kérjük tôle: Uram, légy türelemmel irántam (vö. Mt 18, 26). Jézustól tudjuk, hogy Isten mindig kész a megbocsátásra. De vajon hogyan jár el az ember, az evangéliumi szolga, akirôl ma hallottunk? A mai evangélium hasonlata szerint a király tízezer talentumot, hozzávetôlegesen átszámítva negyvenkét millió DM-t engedett el adós szolgájának, aki viszont még arra sem volt képes, hogy elengedje szolgatársának a száz dénárt, amellyel az tartozott neki. Mindössze egynapi bér árát sem volt képes elengedni adóstársának. Börtönbe záratta a nálánál sokkal szegényebbet. Emberi érzésünk szerint ez a szolga valóban kegyetlen és szívtelen. A példabeszéd különlegessége azonban éppen az, hogy az a kegyetlen szolgatárs éppen én vagyok, ha szívbôl meg nem bocsátok embertársamnak. Felháborodunk az evangéliumi szolga csúf viselkedésén és elfeledjük, hogy magunk is éppen olyan csúfosan járunk el, amikor bosszút forralunk embertársaink ellen és irgalmatlanok vagyunk velük szemben. Isten mindig megbocsát. A megbocsátás valóban isteni dolog. Az ember csak akkor képes rá igazán, ha Istenbôl él és így átérzi, hogy maga is mennyire rá van szorulva Isten irgalmára. A mai ember olykor az ártatlanság látszatában él. Nem érzi hibáit és gyarlóságait. Isten elôtt viszont rá kell ébrednie arra, hogy maga is mindig irgalomra szorul: Isten és embertársai irgalmára, amely által megszakad a gyűlölet és elterjed a béke a földön. ======================================================================== Évközi 25. vasárnap A év Olvasmány: Iz 55, 6--9; Szentlecke: Fil 1, 20a--24. 27a; Evangélium: Mt 20, 1--16a. Bevezetô a szentmise kezdetén A különbözôségek lehetetlenné teszik, hogy egy kalap alá vonjunk és egyazon bánásmódban és elismerésben részesítsünk mindenkit. A törvényszerűség alól az egyház sem kivétel. Itt is vannak kicsik és nagyok, fiatalok és idôsek, egyszerűek és gazdagok, tehetségesek és tehetségtelenek. Itt is felüti fejét az irigység és a büszkeség. Itt is elôfordul, hogy az emberek lenézik és megvetik egymást. A keresztényeknek mégis egyetértésre kell törekedniük. Tudniuk kell, hogy Isten nem személyválogató. Neki mindenki kedves, még a bűnös és a nyomorult is. A lenézett utolsókat is éppúgy szereti, mint a keresztény élet hôseit. Talán csak egyedül Isten a megmondhatója annak, hogy seregében hol állunk, elôl vagy hátul, az élenjárók vagy a kullogók között. Az viszont teljesen bizonyos, hogy nála mindannyian és egyformán irgalomra találunk. Forduljunk ezért hozzá most is bizalommal. Szentbeszéd Rossz szemmel nézed, hogy én jó vagyok Mt 20, 15 Az emberi hajlamok egyik legmélyebben gyökerezô vadhajtása az irigység. Szívünkben fészkel és megmételyezi kapcsolatainkat. Az irigy ember számára nincs kedves felebarát. Nem bírja elviselni embertársát és gyűlölködve méltatlankodik annak sikerei miatt: Miért jutott neki több? Ugyanazért a pénzért a másik alig tett valamit -- mondja, ô viszont még a lelkét is kitette. Ismerôs a testvéri irigység. Vannak egymásra féltékeny testvérek. Ôk úgy vélik, hogy a szülôk egyiktôl többet várnak, mint a másiktól, az egyikhez jobban húznak, mint a másikhoz. Az irigység megtalálható a házastársak között is. Néhányan közülük úgy érzik, hogy az egyik kihasználja a másikat és helyette is dolgozik. Gyakran hallunk a munkatársak egymás elleni harcáról. A legtöbben csak saját elônyeikkel törôdnek és nem érdekli ôket mások kára. Az irigység a lélek járványos betegsége, amely a társadalom minden szintjén felüti fejét. A munkás vetélkedik a tôkéssel, a pártok egymással. Igyekeznek kihasználni egymást és semmi tekintettel sincsenek mások jogos érdekeire. Az egyház sem mentes az irigységtôl. Itt is van féltékenység és rivalitás. A közösségekben kevesen vállalják a munkát önzetlenül. Sokan készen állnak az okos ötletekkel, de a kulimunkára már alig vállalkoznak néhányan. A jelszó itt is: kis befektetéssel nagy elônyt! Az egyházi személyek közül is az egyik sokat dolgozik, a másik keveset, az egyik címekért fáradozik, a másik Isten országáért. Egyik sem nézi jó szemmel a másikat. Mindez az ôsegyházban sem volt másként. Jézus tanítványai is versengtek egymással. Ki lesz a legnagyobb Isten országában -- kérdezgették. Vajon akik egész életük folyamán hűséges tagjai voltak egyházuknak, megelôzik-e majd azokat, akik csak életük alkonyán tértek Istenhez? Ôk is számítgattak, akárcsak ma néhányan. Vannak, akik úgy gondolják, hogy ráérnek Istenhez térni majd életük alkonyán, ha megöregedtek. A jutalom így is, úgy is ugyanaz. Ez így van, de vajon megöregszenek-e? A mai evangélium példabeszédébôl valóban megtudjuk, hogy az Isten országa mindig ugyanaz és ezt a tôle kapott jutalmat nem lehet feldarabolni, darabonként szétosztani. Példabeszédünk szôlôsgazdája Isten, aki hasonlatunkban napi egy dénárral jelölte meg országát. Isten ezt a bért ajánlotta fel munkavállalóinak, függetlenül attól, hogy ki és mikor állt be dolgozni szôlôjébe: reggel, délben, délután vagy este. Szôlôje minden munkásának ugyanazt a bért adja. Többet nem adhat. A bér Isten országa, a vele való barátság és közösség. Emberi szemmel nézve a példabeszédet valóban bosszantó bérelszámolással találkozunk benne. Akik csak egy órát dolgoztak, ugyanannyit kaptak, mint akik az egész nap hevét és terhét viselték. Megütközünk rajta. Vajon miért? Mi az oka? Min ütközünk meg? Isten magatartásában vagy gondolkodásmódunkban van a hiba? A példabeszéd gazdája Isten. Valójában senkit sem csapott be. Minden munkással egy dénárban egyezett meg, és ezt valamennyien meg is kapták. Isten talán nem teheti sajátjával azt, amit akar? Rossz néven vehetô nagylelkűsége? Isten jóságos és a bérmegegyezés alapján ugyanazt a bért adta mindenkinek: annak is, aki csak egy órát dolgozott és annak is, aki látástól vakulásig kínlódott a szôlôben, pontos megállapodásuk értelmében. Talán mégis csak emberi gondolkodásunkban kell keresnünk bosszúságunk okát, az irigységben és a rivális gondolkodásban, amellyel legszívesebben lejáratnánk a másikat, mert valamilyen téren könnyebben boldogult, mint mi? Aki így gondolkodik, még nem értette meg Istent. Az irigy ember lehet, hogy sokat fáradozik és dolgozik érvényesülési vágyból, törtetésbôl vagy egyéb okból, de Isten országát és akaratát még távolról sem értette meg. Aki Isten akaratát és evangéliumát megértette, az többé nem törôdik azzal, hogy mennyit kapnak mások. Teljesíti Isten akaratát és tudja, hogy befektetett munkájáért minden lehetségest megkapott: övé az evangéliumi földbe rejtett drága kincs és a legértékesebb evangéliumi gyöngyszem, amelyért mindenét eladta és mindent feláldozott. Az evangéliumokban gyakran visszatérô felhívás: Térjetek meg, mert közel van az Isten országa! A megtérésre nekünk is szükségünk van. Olykor még túlságosan is a test és vér szerint ítélünk, nagyonis emberi módon és nem az új, az isteni mérték szerint, amely nem ismer sem irigységet, sem rivalitást. Isten országa végett el kell sajátítanunk az új mércét Isten barátsága révén. Ha Isten a barátunk, hozzá hasonlóvá válunk, megváltozik gondolkodásunk, elnézôbbek, jóságosabbak és irgalmasabbak leszünk. Az ilyen ember napi bére, drága kincse Isten. Nem féltékeny társára, nem irigykedik rá, mert Istennél nagyobb bért senki sem kaphat. Mások többletjövedelmével sem törôdik, mert övé a Minden. ======================================================================== Évközi 26. vasárnap A év Olvasmány: Ez 18, 25--28; Szentlecke: Fil 2, 1--11; Evangélium: Mt 21, 28--32. Bevezetô a szentmise kezdetén A fiatalok privilégiuma, hogy minden parancsra és felszólításra ,,nem''-mel válaszolhatnak. Isten ments, hogy valamire is figyelmeztesd ôket, mert azonnal fellázadnak és tiltakoznak -- mondjuk és tapasztaljuk többen. Ennek ellenére gyakran elôfordul, hogy a fiatalok hirtelenül megváltoztatják korábbi álláspontjukat. Férfiasan belátják tévedésüket. Olykor vissza sem tarthatók az elôbb még heves tiltakozások közepette elutasított parancs teljesítésétôl. Ilyenkor aztán jaj a kétszínű parancsolgatóknak, ha kisujjukat sem mozdítják a csak szájukkal hirdetet értékek ügyében. A mai evangéliumban arról hallunk, hogy Jézus éppen az ilyen tökéletlen fiatalok elkötelezett magatartását értékeli. Tudtunkra adja, hogy a fiatalokhoz hasonlóan magunk is tévedhetünk. Felülvizsgálhatjuk korábbi döntéseinket és beláthatjuk tévedéseinket. Így bármikor új életet kezdenünk. A mai szentmise kezdetén tegyük fel a kérdést: Vajon van-e még bennünk fiatalos magatartás? Képesek vagyunk-e tévedéseink és hibáink elismerésére? Képesek vagyunk-e egyáltalán a megtérésre és életünk megváltoztatására? Isten elôtt ugyanis nem az a tökéletes, aki neki mindig ,,igent'' mond, hanem az, aki a bukdácsolások ellenére is teljesíti az Ô akaratát. Szentbeszéd Melyik teljesítette az apa akaratát Mt 21, 31 Az írástudók és a nép vénei helyesen és jól válaszoltak Jézusnak, amikor a mai szentmise evangéliumában döntés elé állította ôket. Ezért enyhén szólva meghökkentô Jézus következtetése ellenségei helyes válaszára. De mirôl is van itt szó? Az evangéliumi szakasz beszámolója szerint két fiúról, akik közül az egyik elôbb határozott ,,nem''-mel válaszolt atyja parancsára és késôbb mégsem járt el helytelenül, mert megbánta engedetlenségét és minden korábbi tiltakozása ellenére végül mégis csak teljesítette atyja akaratát. Nem így járt el a másik fiú. Ô ,,igent'' mondott atyja parancsára, de nem teljesítette azt. A példabeszéd egyértelmű és tárgyilagos. Jézus ellenségei is megértették. Mégis megütközést vált ki bennünk az a teljesen váratlan és meglepô következtetés, amellyel Jézus ellenségei helyes válaszát nyugtázta: ,,Bizony mondom nektek, hogy a vámosok és cédák megelôznek benneteket az Isten országában'' (Mt 21, 31). Ismerôs a példabeszéd háttere. A szent szerzô a két fiú példájával igyekszik felmutatni Jézus és a zsidók fôbb képviselôi között kialakult súlyos feszültséget és ellentétet. Ennek az az oka, hogy Jézus kifogásolta a zsidók vallásos magatartását. Eleget tettek a vallásos szokásoknak, de nem teljesítették Isten akaratát. Úgy gondolták, hogy a vallásos gyakorlatok elvégzése által már eleget tettek az üdvösség feltételének. Külsôséges vallásosságukkal bizonygatták ôk ugyan Isten iránti hűségüket, de eszükbe sem jutott, hogy Isten akaratának teljesítését is keresniük kellene. Isten akaratának megismerése és fôleg ennek teljesítése kevéssé érdekelte ôket. A példabeszédben Jézus szemükre veti, hogy elfogadták ugyan a Törvényt, de ezzel még távolról sem tettek eleget Isten akaratának. Vallásosságuk abból áll, hogy szájukkal vallják Istent. Hitvallásukból hiányzik a megtérés és a mindennapi élet tanúságtétele. Jézus leleplezi megkövesedett vallásosságukat. Szemükre veti, hogy a törvényt ismerik ugyan, de mégis képtelenek feladni helytelen életmódjukat. Nem akarnak a Törvénynek megfelelôen élni. Jézus Keresztelô Jánosra utalva mondja nekik: ,,Eljött ugyanis hozzátok János, hogy az igazság útjára vezessen benneteket, de nem hittetek neki. A vámosok és cédák hittek neki. De ti ennek láttára sem tartottatok bűnbánatot és nem hittetek'' (Mt 21, 32). Valójában a megtérés állandó szükségességérôl van itt szó. A példabeszéd tanításából nemcsak a zsidók érthettek egykor, de érthetünk abból mi is napjainkban. A szentírásban ismételten visszatér a megtérés kiemelkedô fontossága. Ez tükrözôdik a mai perikópából: az égben mindig nagy az öröm, ha valaki felkerekedik a helytelen szokások, tévedések rabságából és a megtérés útjára lép. Isten mindig örvend a megtérô bűnösnek, akik megváltoztatják helytelen életmódjukat és új életet kezdenek. Vajon hasonlóan gondolkodnak Isten mai gyermekei is, a keresztények? Vajon örülnek-e mások megtérésének? Hogyan viselkednek a megtérôkkel? Vajon teremtenek-e olyan légkört közösségeikben, hogy ott a bűnösök kedvet és erôt kaphassanak életük megváltoztatására? Egyáltalán van-e még hely körükben az újrakezdôk számára? A közösségek életére nem egyszer jellemzô a türelmetlenség és a meg nem értés. A templombajárók nem egyszer árgus szemekkel nézik azokat, akik korábban kerülték az egyházat és távol maradtak tôle. Nem minden hívô nézi jó szemmel a megtérôket. Sokan csak a makulátlanok társaságát keresik, és hogy ha az egyházban azt nem találják, akkor nincs többé ,,békesség a földön a jóakaratú embereknek'' (Lk 2, 14). Ez nem jelenti azt, hogy az egyháztól távol állók különbek a híveknél. A nem hívôk és közömbösek hajlamosak magas erkölcsi mércét felállítani az istenfélô, buzgó és gyakorló keresztények számára. Olykor megalapozatlan vádakkal illetik a gyakorló keresztényeket: egész héten veszekednek, lopnak, csalnak, pletykálkodnak és vasárnap meg szaladnak a templomba és áldoznak. Ezek a vádaskodók azt a látszatot keltik, mintha számukra a szentségek biztonsági védôoltások és védôfelszerelések lennének, amelyek rendeltetése abban áll, hogy megóvjanak a félrelépésektôl és a bűnöktôl. Az ilyen embereknek el kell mondanunk, hogy a keresztények nem szentek, és hibákat is elkövethetnek. Szabad új életet kezdeniük és megtérniük. Korunkban komoly probléma, hogy mindenütt istenek vagy legalább félistenek kellenek, akik sohasem hibáznak. A keresztények nem félistenek. Gyarló emberek, akik nagyonis rászorulnak Isten és embertársaik irgalmára. Ezért nem törhetnek senki felett pálcát. Krisztus által maguk is bocsánatot nyertek. Nem kerülte el figyelmüket az Efezusiakhoz írt levél üzenete: ,,legyetek egymás iránt jóindulatúak, könyörületesek, és bocsássatok meg egymásnak, amint Isten is megbocsátott nektek Krisztusban'' (Ef 4, 32). Ezért a keresztény sohasem lehet tagja a közvélemény rögtönítélô bíróságának. Emlékeznie kell Jézus magatartására, amellyel az evangéliumi bűnös asszony iránt viseltetett. Egy ideig szótlanul irogatott a homokban. Jézus ítélethozatala elôtt elnémult, csendes lett és mélyen elgondolkodott. Örök idôkre szóló példa ez minden krisztushívô számára. Mielôtt elhamarkodottan ítélkeznénk, némuljunk el egy pillanatra és gondolkozzunk el saját gyarlóságaink felett. Egyedül Istennek áll jogában felhánytorgatni mások hibáit. Számára ami elmúlt, az elmúlt és a múlté. Így mi sem piszkálgathatjuk mások behegedt sebeit. Különben a megtérôk sohasem találnak vissza közösségünkbe és nekünk sem lesz örömünk testvéreink megtérése felett. A mai szentmise evangéliumának példabeszédével Isten hozzánk is szól: Fiam, menj ki a szôlômbe dolgozni! Az elsô fiú ,,nem megyek''- kel válaszolt a mai evangélium példabeszédében, de késôbb mégis csak meggondolta a dolgot és kiment atyja szôlôjébe dolgozni. Ameddig még képesek vagyunk így eljárni, addig aggodalomra nem lehet okunk: jó úton haladunk. A baj akkor kezdôdik, ha Istent már csak ajkunkkal dicsérjük és szüntelenül mondogatjuk neki ,,megyek, megyek'', ,,ige, igen'' vagy ,,Uram, Uram'', de akaratát nem teljesítjük. Az Úr ellenségei is vallották Istent, a legtöbben még törvényeit is ismerték. Jézusnak ez mégsem volt elég. Az Úr elmarasztalta ôket, mert nem teljesítették Isten akaratát. ======================================================================== Évközi 27. vasárnap A év Olvasmány: Iz 5, 1--7; Szentlecke: Fil 4, 6--9; Evangélium: Mt 21, 33--43. Bevezetô a szentmise kezdetén A keresztények hittel vallják, hogy a mindenség Ura kezében van az egész teremtett világ. Tôle jövünk és általa érjük el végleges beteljesedésünket. Ô mindenkinek bôségesen osztja ajándékait és szereti övéit. Különösen szépen megtapasztaljuk ezt, ha a világ gazdagságára és a föld bôséges termésére gondolunk. Az ôszi terménybetakarítás végén az egyház hálaadó ünnepet ül. Isten elé járulunk és hálás szívvel megköszönjük a tôle kapott javakat. Most eljöttünk a templomba, hogy megköszönjük gondviselô atyánk határtalan jóságát és segítségét kérjük a továbbiakban. Ugyanakkor megerôsítjük magunkban a szándékot, hogy továbbra is akaratának megfelelôen gazdálkodunk a tôle kapott javakkal. Szentbeszéd Akik idejében átadják neki a termést Mt 21, 41 Ôsz van. A szüret ideje. Visszaemlékszünk a régi idôkre, amikor otthon szüretre készülôdtek az emberek. Fiúk és lányok, felnôttek és gyerekek vidáman mentek ki a szôlôbe. Eljöttek a barátok és az ismerôsök is. A szekerek zörgése és hordók kongása mellett szólt a nóta. Hangos volt a hegyoldal. Sokan mókáztak. Teli várakozással találgatták: Vajon mennyi lesz? Hogy enged idén a szôlô? Legyen ma ez a szüreti kép a mise olvasmányok háttere. Ezekben két szôlôsgazdáról hallottunk. Mindkettô várja a bôséges termést. Isten ilyen szôlôsgazdához hasonlítja magát. A kiválasztottakat szôlôbérlôknek nevezi, a keresztény élet szép hozamát pedig jó termésnek. A példabeszéd szerint Isten a szôlôművesektôl jó termést, a krisztushívôktôl eredményes keresztény életet vár. A gonosz szôlôművesekrôl szóló példabeszédben Isten a szôlôhegy tulajdonosa, aki bérbe adta szôlôjét Izraelnek, az ô népének. Azzal a feladattal bízta meg, hogy gondoskodjék a jó termésrôl, teljesítse szent akaratát. Isten erre a megegyezésre többször emlékeztette népét és ismételten elküldte hozzájuk követeit, a prófétákat, hogy tudassák akaratát és szorgalmazzák az Isten és népe közötti megállapodás betartását. A tulajdonosok és bérlôk kapcsolata általában nehézségekkel jár. Isten népe gyakran nem sokat törôdött Ura üzenetével és küldötteivel. A prófétákat bántalmazták és nem egyszer megölték Isten alkalmatlankodó követeit. Még a tulajdonos gyermekével, a gazda örökösével, az Isten Fiával is így bántak el. Isten saját fiát küldte hozzájuk, Jézus Krisztust, de a bérlôk ôt is megölték. Nem hallgattak szavára. Ezért Isten elvette ószövetségi választott népétôl a megbízatást és új bérlôkre bízta szôlôjét, a krisztushívôkre. Nekik is meghagyta, hogy gondoskodjanak a jó termésrôl. A példabeszéd világosan kifejezésre juttatja, hogy Isten egykor a zsidó népnek ajánlotta fel országát, de az nem élt a nagy lehetôséggel. Ezért Isten elfordult az ószövetségi választott nép Ôt elutasító részétôl. Más népet választott magának: a keresztényeket, helyesebben az egyházat, amelybe minden ember meghívást kapott. A kereszténység lett Isten szôlôjének bérlôje. Most neki kell helytállnia és biztosítania kell a bôséges termést, mert különben a keresztények sem kerülhetik el Isten ószövetségi népének kudarcát: ,,Aki erre a kôre esik, összezúzza magát, s akire rázuhan, azt szétmorzsolja'' (Mt 22, 44). A korábbi szôlôművesek gonoszsága máig sem szűnt meg. A kereszténységet szüntelenül kísérti a hűtlenség Isten iránt. Mégis tagadhatatlan, hogy a kereszténység az egész emberiséggel összefogva a jó termés betakarításán fáradozik. Mégis fenyegeti a veszély, hogy Isten saját termését önmagának tulajdonítja. Ez nem új jelenség. Az ember mindig arra törekedett, hogy függetlenítse magát Teremtôjétôl. Valóban sokféle munkát elvégzett az Úr szôlôjében. Megtanult bánni a csiszolt kövekkel, a faragott fával, az ércekkel és a tűzzel. Megtanult hatalmas házakat, templomokat és gyárakat építeni. Elleste a természet törvényeit és hasznosította azokat. Megszelídítette az állatokat és a természet erôit. De nem tanulta meg, hogy a termést le kell raknia a Szôlôsgazda lábai elé. Szüntelenül elfelejti, hogy a szüreti termés elsôsorban a szôlôsgazda tulajdona. Az ember maga akar a mindenség tulajdonosa, gazdája s ura lenni. Úgy gondolja, hogy a világban valóban ô az Úr és még Istent is kivetheti abból. Beképzelt lett. Egy-két elszólása nem nyelvbotlás csupán: ,,Nincs szükségünk Istenre'', ,,Isten halott'', ,,a világűrben nem találkoztunk vele'', ,,a bonckés alatt sohasem láttuk a lelket''. Ma valóban nagyon sok olyan kérdésre válaszol az ember, amelyre korábban Istentôl várt feleletet. Az evolucionizmus, az örökléstan, a pszichológia és az atomfizika óriási ismeretekkel gazdagította tudásunkat. A tudomány és technika valóban csodás eredményeket ért el. Mindezeket figyelembe véve a mai ember felteszi a kérdést: Mi szükség van itt még Istenre? A nyersanyagokból újakat teremtünk. A gazdasági elôrehaladás feltartóztathatatlan. Néha valóban úgy tűnik, mintha a politikai, gazdasági és szociális törekvések valóban megteremthetnék az ember számára azt a teljes boldogságot és jólétet, amelyet a hívô ember Istentôl vár. A kísértés mindenképpen nagy: függetlenítsük magunkat Istentôl. Evangéliumi kifejezésekkel: mi vagyunk Isten szôlôjének gazdája, ura; mi rendelkezünk a világ felet; minket illet a világ minden gyümölcse; senkinek sem tartozunk számadással. A mai vasárnap evangéliuma ebbôl az öntelt és beképzelt gondolkodásból igyekszik kijózanítani bennünket. Elmondja, hogy a szôlôhegy gazdája nem mi vagyunk, hanem Isten, aki egyszer s utoljára elküldte hozzánk szôlôjébe Szent Fiát, Jézus Krisztust. Vele utolsó üzenetet intézett hozzánk: Isten országa közel van. Térjetek meg. Tartsátok meg Isten akaratát, mert csak így hozhat a világ bôséges termést: szilárd békét, ôszinte kiengesztelôdést és megbocsátást, igazi boldogságot. Vajon kárát szenvednénk, ha hallgatnánk Isten üzenetére és megtartanánk parancsolatait? Mi lenne, ha cselekedeteink elôtt még Isten tanácsát is kikérnénk? Talán olyan furcsa lenne, ha egy orvos nehéz operációja elôtt betegével együtt imádkozna? A jogi döntések elôtt talán nem lehetne imát rebegni? Miért ne imádkozhatnának a tarifpartnerek a fizetési tárgyalások elôtt és a kormány tagjai a parlamentben? Ezek evilági ügyek. Való igaz. A politikai, gazdasági, tudományos és kulturális kérdések evilági sajátosságok, amelyeket nekünk kell megoldanunk. Ha egy orvos nem érti hivatását, hiába imádkozik. A többi szakember úgyszintén. A világ és dolgai evilági ügyek és azok irányítását Isten reánk bízta. Isten nem adott rájuk konkrét recepteket. Krisztus sem avatkozott bele közvetlenül kora politikai, gazdasági és szociális kérdéseibe. Nem tette fölöslegessé az emberi kutatást, kísérletezést és tanulást. Isten nem szándékozta hittel és imádsággal helyettesíteni a szakmai tudást, a felelôsségteljes munkát, a lelkiismeretességet. De Isten megmutatta az irányt az emberi kérdések megoldására. Az imádság által hozzá kapcsolódunk. Ez nyugalmat, biztonságot és erôt ad. A hit új meglátásokhoz segít, az imádság pedig legtöbbször helyreállítja az Isten és ember közötti törvényes rendet. Az ember megteheti, hogy úgy rendezkedik be Isten szôlôjébe, mintha Ô nem is lenne. Kijelentheti, hogy nincs szüksége Istenre. Megpróbálhatja kizárni Istent szôlôjébôl, mint ahogyan ezt a példabeszéd bérlôi is megkísérelték. De ugyanez a példabeszéd arra is figyelmeztet, hogy kerüljük el az emberi önteltséget és fennhéjázást. Megtörténhet, hogy Isten még azt is elveszi tôlünk, amivel rendelkezünk. Megtörténhet, hogy Isten nélkül gonoszabbá válik a világ és ,,a gonoszokat a gonoszok sorsára juttatja'' (Mt 22, 41). Feladatunk teljesíteni Isten akaratát és jó gyümölcsöt teremni. Így lakható, igaz és békés lesz a világ. ======================================================================== Évközi 28. vasárnap A év Olvasmány: Iz 25, 6--10a; Szentlecke: Fil 4, 12--14. 19--20; Evangélium: Mt 22, 1--14. Bevezetô a szentmise kezdetén A szentírás gyakran lakomához, menyegzôhöz hasonlítja Isten országát. Ezzel juttatja kifejezésre, hogy Isten az embert a lakomákon tapasztalható vidámságra, békére s megelégedettségre, a meghitt együttlét boldogságára hívta. A vasárnapi szentmisére szóló meghívás elfogadása annak jele, hogy az Úr vacsoráján és ünnepi lakomáján egykor mi is szívesen részt veszünk, és ebben a közösségben Istennel mi is örvendezni akarunk. A lakomára általában készülôdni kell. Elindulás elôtt tükörbe nézünk, hogy lássuk rendbeszedtük-e kellôképpen önmagunkat és rendben van-e öltözetünk. A mai eucharisztikus lakoma kezdetén pillantsunk a lelkitükörbe és kérdezzük meg önmagunktól: Rendben van-e lelkünk menyegzôs köntöse? Van-e azon bűnfolt vagy egyéb rendellenesség? Ezek eltávolítására és kiküszöbölésére most segítségül hívhatjuk Istent és embertársainkat. Isten ünnepi asztalánál csak kifogástalan és tiszta lelki öltözetben jelenhetünk meg és érezhetjük igazán jól és fesztelenül önmagunkat. Szentbeszéd Gyertek a mennyegzôre Mt 22, 4 Ma sokak számára idegenül cseng a királyi mennyegzôrôl szóló példabeszéd. A mindig teli gyomorral rendelkezôk és a fogyókúrázók talán még méltatlankodnak is, és irtózva hallgatják a királyi lakomára szóló meghívót. Ôk igazán nem kívánnak enni-inni és lakmározni. Elegük van belôle. Ôk alig vágyakoznak egy olyan Istenország után, amely királyi menyegzôhöz hasonlít. A példabeszédet más szemmel kell néznünk. A gyermekek és az örökké éhes fiatalok szemével. Az ô viszonyuk még zavarmentes az evés- iváshoz. Egy ilyen királyi menyegzôre szóló meghívó számukra még érdekes és örvendnek neki. Itt aztán lehet enni-inni, szórakozni, mulatni és táncolni. Nem kínozzák ôket a gyomor- és májbántalmak, a gyerekeknek nem kell félniük a rendôri ellenôrzéstôl, sem a mérleg túlságosan kibillenô nyelvétôl. Ôk a lakomán önfeledten szórakozhatnak. A barátok között jól érzik magukat, fesztelenül szórakozhatnak, minden felügyelet nélkül és szabadon élvezhetik az életet. A mai evangéliumban ilyen ünnephez hasonlítja Jézus végsô hazatérésünket Istenhez. Izajás szavait juttatja eszünkbe: ,,A seregek Ura minden nemzetnek bôséges lakomát rendez e hegyen. Lakomát, ahol lesz finom bor, zsíros, legjava falat, és erôs színbor'' (Iz 25, 6). Ilyen lakomára hív bennünket Jézus: ,,a lakomát elôkészítettem, ökreimet és hizlalt állataimat leölettem, minden készen van, gyertek a mennyegzôre'' (Mt 22, 4). ,,Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre'' -- rendelkezett Jézus egy másik ünnepélyes vacsorán, amelynek emlékét ma is megüljük egy nyelés bor és egy kis fehér ostyányi kenyér mellet. A bôséges lakoma szimbóluma ennyire összezsugorodott. Néhol feszes fogadás lett belôle, minden különösebb látványosság nélkül, kis kenyértöréssel. Eucharisztikus lakománk eltávolodott az ôskeresztények szeretetlakomával végzôdô istentiszteletétôl? Felismerhetô-e még, hogy szentmiséinken az Úr bôséges és vidám királyi lakomájáról van szó? Jézus példabeszéde az örök élet menyegzôjérôl és az erre szóló meghívója elsôsorban a zsidóknak szólt, de érthet abból minden kor embere is. A Nagy Tanács tagjai és rangos emberei megérthették belôle, hogy Isten az öntelt és öntetszelgô vallásos zsidóktól elfordult és helyettük másokat hívott: Galilea kicsi embereit, a betegeket, az elnyomottakat, a kisemmizett és lenézett koldusokat, az utcalányokat és a bűnösöket. A példabeszéd meghívójának címzettjei azonban nemcsak a zsidó nép, hanem minden ember. Mi is. Valamennyien. Mindenkinek módjában áll elfogadni vagy összetépni Isten meghívóját. Vissza is lehet utasítani, amint ezt Jézus több kortársa tette. Számunkra ez az isteni meghívó minden vasárnap konkrét alakot ölt a szentmisére szóló meghívásban. Ezt a meghívót mégsem szabad azonosítanunk Isten örök életre szóló meghívásával. A szentmise ugyanis csak az örök élet lakomájának elôünnepe és elôképe. De ez a maghívó is olyan összejövetelre szól, amelyen mindenféle emberrel összekerülhetünk: az utca emberével, az ácsorgókkal, a csavargókkal és még börtöntöltelékekkel is. A mai példabeszéd azonban nem arra szolgál, hogy egymást hibáztassuk és gyanúsítgassuk. Azt sem kérdezzük, hogy ki, honnan és milyen megfontolásból jött közénk. A példabeszéd rávilágít arra, hogy az Úr lakomájának vendéggyülekezete az egyház, amelyben mindenféle ember elôfordul, jó és rossz egyaránt. Isten országát mégis ez a gyülekezet teszi láthatóvá a földön. A példabeszéd szerint Isten országába minden ember hivatalos, és az örökkévalóságban is mindenféle emberbôl áll majd Isten asztaltársasága. Aki nem képes megbarátkozni Isten különös vendégeivel és barátaival a földön, az a mennyben sem juthat asztalához. Aki nem tudja elfogadni embertársát, annak nincs menyegzôs köntöse és bármennyire is kegyetlenül hangzik, de hallani fogja: ,,Kötözzétek meg kezét-lábát és dobjátok ki a külsô sötétségre'' (Mt 22, 13). A példabeszéd komoly tanúsága: A keresztényeknek jó barátként kell elfogadniuk nemcsak Istent, Jézust és az ô szentjeit, hanem egymást is, közösségükben bárkit, a neveletlen, durva és rosszindulatú embertársakat is, akik szerintünk talán még Isten meghívójára sem méltók és akiknek még bizonyára nagyon sokat kell alakulniuk ahhoz, hogy eljuthassanak Isten asztalához az örökkévalóságban. Isten örök lakomája egykor minden bizonnyal sokkal szebb, illôbb és méltóbb lesz, mint a mi szentmisénk és eucharisztikus lakománk. Ezért ne szegje kedvünket az egyház közösségében és az eucharisztikus |nnepségeinken elôforduló hibák, gyarlóságok. A szentmise elôkép és amikor részt veszünk azon, akkor még útban vagyunk az Isten királyi lakomájára az égben. Mindannyian a meghívottak közé tartozunk. Isten azt akarja, hogy elfogadjuk meghívóját és egykor mindannyian ott legyünk családi asztalánál a mennyben. A meghívóval azonban el kell fogadnunk a legkülönlegesebb meghívottakat és ezek asztaltársaságát is. Tudomásul kell vennünk, hogy Isten nem hozzánk hasonló személyválogató. A meghívottak listáján nem csak szenteket találunk nála, hanem olyanokat is, akiket Isten az élet mélységeibôl vett fel listájára. Meghívta ôket, hogy felkínálhassa nekik Isten mennyegzôs köntösét, amely nélkül sem ôk, sem mi nem nyerhetjük el az örök üdvösséget. ======================================================================== Évközi 29. vasárnap A év Olvasmány: Iz 45, 1. 4--6; Szentlecke: 1 Tessz 1, 1--5b; Evangélium: Mt 22, 15--21. Bevezetô a szentmise kezdetén Mindennapi életünk egészet alkot. Többen mégis megpróbálják azt feldarabolni. Beszélnek jókról és gonoszokról, emberi jogokról és isteni parancsokról, természettudományos ismeretekrôl és hitbeli tudásról, állampolgárokról és keresztényekrôl. Ezzel azt a látszatot keltik, mintha ilyen vagy olyan életünk között éles és áttörhetetlen különbséget tehetnénk. Létünk egyazon Isten függvénye. Teljes egészében tôle származunk. Isten országát is mi alkotjuk és az nem fejlôdik földi hazánk határain kívül. Isten országa világunkban és földi országunkkal együtt fejlôdik. Isten országa nem álomkép, hanem Isten uralma. Leginkább ott virágzik, ahol a keresztények bátran szót emelnek az élet megsértése és az isteni rend megbontása ellen, ahol nem viselik el szótlanul az emberi jogok meggyalázását és mindent megtesznek annak érdekében, hogy helyre álljon az igazi béke a földön. Ugyanaz az ember az égi és földi haza állampolgára is egy személyben. Így a krisztushívô az Istennel és teremtményével megbékélt emberiség üdvözítô kovászává válhat. Jézus Krisztus még ellenségei szerint is az igazsághoz híven tanította az Isten útját. A mai evangéliumban kihangsúlyozta kettôs állampolgárságból adódó kötelességeink elvét: ,,Adjátok meg a császárnak, ami a császáré, és az Istennek, ami az Istené'' (Mt 22, 16 ill. 21) Szentbeszéd Adjátok meg a császárnak, ami a császáré -- az Istennek pedig, ami az Istené Mt 22, 21 A cselszövôk Jézus korában sem aludtak. Ravaszkodásuk sohasem szűnt meg. Megtalálható ma is a társadalomban, a gyárakban és a műhelyekben, az irodákban és a családokban. A cselszövôk kíméletlenül és egyformán támadnak mindenkit. Nem kímélik sem az igazakat sem a szenteket. A gazembereket éppúgy kikezdik mint a jóságos embereket. A mai evangéliumban Jézust vették célba. Agyafúrt ellenségei csapdát állítottak neki. Szabad-e adót fizetni a császárnak és ezzel hallgatólagosan elismerni a császár hatalmát Isten népe fölött -- kérdezték tôle fondorlatosan. A kérdés ártatlannak tűnik. A háttér ismeretében arcátlan buktató. A római betolakodók adókövetelésével szemben Jézus kortársai között sem alakult ki egységes vélemény. A hazafias párt (a zeloták) megtagadta az engedelmességet és nem fizetett adót a római megszállóknak. A heródesi párt (heródiánusok) lepaktált velük, a farizeusok megtűrték ôket és engedelmeskedtek nekik, amíg a megszállók vallásszabadságukat garantálták. A buzgó zsidók közül többen bálványimádásnak tekintették a pogány betolakodóknak fizetett adót. Ôk elvetették a pogány állam támogatását, mert úgy vélték, hogy a pogány államhatalom Isten uralmának kifejezett ellensége. Jézus válaszával könnyen maga ellen bôszíthette volna nemzete egyik vagy másik pártját, a különféle csoportokat illetve a megszállókat. Jézus viszont bámulatos kijelentésével nemcsak ügyesen elhárította a cselvetést, hanem egyben megszabta az Isten hatalma és az államhatalom iránti tisztelet mércéjét is: ,,Adjátok meg a császárnak, ami a császáré, és az Istennek, ami az Istené'' (Mt 22, 21). A kérdés idôszerűségébôl ma sem veszített. A II. világháború idején, de azóta is az államhatalmak számtalanszor visszaéltek jogaikkal és váltak a gonoszság eszközévé. A súlyos visszaélésektôl sem riadtak vissza. Így érthetô, ha ma az állam legkisebb túlkapásaira rögtön felkapjuk fejünket és olykor még öklünket is rázzuk. Jézus mércéje arra utal, hogy az állam és vallás szétválasztásával és fôleg a kettônek egymással történô szembeállításával még nem lehet feloldani a közöttük fennálló feszültségeket. A ,,vallás privát ügy'' divatos szólam sem vezethet igazi eredményre. A vallást ugyanis nem lehet az ember egyéni és személyes ügyei közé sorolni, mert a vallásnak komoly közösségi kihatásai vannak. Az államhatalom körét sem lehet csupán csak a közéleti színtérre korlátozni, mert annak az egyéni életre szoros kihatásai vannak. Ugyanakkor az állam sem vonhatja ki magát Isten hatalma alól, mert ahol Isten törvényét lábbal tiporják, ott hamarosan lábbal tiporják az emberi jogokat és átgázolnak azokon. Isten nélkül az állam könnyen embertelen célok és ideológiák martalékává válik. Rabságába ejti az önzés, a hatalom, a világuralom, a jólét. Ezért a keresztényeknek mindig meg kell vizsgálniuk, hogy milyen államhatalom szolgálatában állnak. Jézus felszólítása: ,,Adjátok meg a császárnak, ami a császáré, és Istennek, ami az Istené'' minket is az állammal való közreműködésre és felelôsségvállalásra ösztönöz ebben. Közreműködéseinkkel olyan államhatalom kialakításán kell fáradoznunk, amely egyformán szolgálja mind a közösség, mind az egyén javát, de ugyanakkor tisztelettel adózik Isten törvényének is. Isten törvényei alapján mindannyian számadással tartozunk a társadalomban vállalt felelôsségünkért és cselekedeteinkért. ======================================================================== Évközi 30. vasárnap A év Olvasmány: Kiv 22, 20--26; Szentlecke: 1 Tessz 1, 5c--10; Evangélium: Mt 22, 34--40. Bevezetô a szentmise kezdetén Missziós vasárnap az egyház a misszionáriusok munkájára és támogatására hívja fel figyelmünket, de ugyanakkor keresztény élethívatásunkra is emlékeztet. Az igehirdetés minden megkeresztelt ember feladata és kötelessége. Jézus ügyét minden megkeresztelt embernek képviselnie kell. Szóval és példával tanúságot kell tennie Jézus Krisztusról és az ô evangéliumáról a családban, a munkahelyen, a társadalomban és az egyház közösségében. Az egyház szüntelenül azon fáradozik, hogy megismertesse velünk Isten legfôbb parancsolatát: ,,Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedbôl, teljes lelkedbôl és teljes elmédbôl... Szeresd embertársadat mint saját magadat''. A parancs teljesítése nélkül nincs üdvösség sem földön, sem a mennyben. Isten legfôbb parancsa nélkül nincs béke, szabadság és boldogság a földön. Sokan életüket áldozták azért, hogy szebb legyen a föld. Ma az 1956-os forradalom és szabadságharc hôsi halottjaira és vitéz harcosaira is emlékezünk. Kérjük Istent, hogy a szabadság elhunyt hôseinek és harcosainak adja meg a megérdemelt jutalmat. Imádkozzunk, hogy magyar népünk Isten Fiának keresztje alatt eljusson az igazi egyetértésre, igazi jólétnek, békének és szabadságnak örvendhessen. Istenünkhöz és Urunkhoz kell térnünk, mert csak így jön el a béke földünkre, lesz tartós jólét és szabadság hazánkban. Elsôsorban Isten fiainak szabadságában kell élnünk ahhoz, hogy népünk is szabadságnak örvendjen. Jézus Krisztusban a megváltás és az üdvösség. Hogy megváltásunk szent áldozatán igazi keresztény lélekkel vehessünk részt, most vizsgáljuk meg lelkiismeretünket és bánjuk meg bűneinket. Szentbeszéd Szeresd felebarátodat, mint saját magadat Mt 22, 39 A szentmise evangéliuma a fôparancsolatot közli. Ez az elsô és legnagyobb parancs. Magába foglalja az összes többi isteni törvényt és mégis ezekben konkretizálódik. A fôparancsolatot a szeretet kettôs parancsolataként szokták emlegetni. Talán nem tévedek, ha ma mégis a szeretet hármas parancsolatáról szólok: az Isten, az embertárs és az önmagunk iránti szeretet hármas kötelezettségérôl. A fôparancsolat vallásos körökben ismerôs. Ezért könnyen elôfordul, hogy már rá se figyelünk, ha halljuk: ,,Szeresd uradat, Istenedet teljes szívedbôl, teljes lelkedbôl és teljes elmédbôl... Szeresd embertársadat, mint saját magadat'' (Mt 22, 38--39). A múltban keveset beszéltünk a szeretet parancsolatának harmadik kötelezettségérôl: Szeresd embertársadat MINT saját magadat. Eszerint a felebaráti szeretet mércéje az önmagunk szeretete. A felebaráti szeretet elôfeltétele a helyes önszeretet. Nem szeretheti embertársát az, aki nem szereti önmagát. Talán most arra gondolunk, hogy önmagunk szeretetérôl nem kell sokat beszélnünk, hiszen az ember természeténél fogva talán nagyon is szereti önmagát. ,,Minden szentnek maga felé hajlik a keze, s hátha valaki még nem szent'' -- mondogatjuk élcesen. A legtöbben valóban túlságosan szeretik önmagukat. De vajon elfogadja-e magát minden ember? Önmaga képességeit és adottságait gyarlóságaival együtt? Tapasztalat szerint többen elégedetlenek önmagukkal, hivatásukkal, eredményeikkel. A legtöbben többek és mások szeretnének lenni, mint akik. Alig képesek elviselni saját korlátaikat és elégedetlenek képességeikkel. Bosszankodnak gyengeségeik miatt. A legtöbb ember valódi élete elmarad álmai mögött, a kívánságok és vágyálmok ketrecében él. Ez a belsô feszültség önmagában még nem rossz. Jó is lehet, ha valaki önmagával nincs megelégedve és valóban jobb, igazabb és szebb élet után vágyakozik. Ez a vágy hozzájárulhat személyes fejlôdéséhez és kiteljesedéséhez. Érték, amely hozzásegít még megváltoztathatatlannak tűnô tökéletlenségeink kiküszöböléséhez is. Minden jóra való törekvése mellett az embernek mégis elengedhetetlenül fontos, hogy hibái ellenére elfogadja önmagát. Különben embertársait sem lesz képes elfogadni hibáival együtt. Embertársainkat kénytelenek vagyunk elfogadni olyanoknak, amilyenek. Tôlük még az önmagunkkal szemben támasztott igényeknél is többet kívánunk. Szeretnénk, ha jobbak lennének, mint mi magunk vagyunk. Nehezünkre esik ôket elfogadnunk és szeretnünk úgy, amint vannak. Leginkább csak akkor szeretnénk ôket, ha hibátlanok lennének és saját ízléseinknek megfelelôen élnének. Ez a gondolkodás szem elôl téveszti a valóságot. Nem követi a jézusi szeretet útját. Jézus válogatás nélküli szeretetet vár tôlünk. Az általa hirdetet szeretet elfogadja az embert összes gyarlóságaival és hibáival együtt. Megértésre és megbocsátásra képes. ,,Nem keresi a maga javát'' (1 Kor 13, 5), nem ítélkezik és nem ítél el senkit. Minden emberben megkeresi és meg is találja a jót és a szépet, a kétségtelenül benne rejlô értékeket és az Isten képmását. A keresztény szeretetrôl tanúskodó embernek elsôsorban önmagát kell elfogadni ahhoz, hogy így elfogadhassa embertársát. El kell fogadnunk saját képességeinket és tudatában kell lennünk önmagunk tehetségének. De ugyanakkor nem veszíthetjük el valóságérzékünket sem. Elég alázatosnak kell lennünk ahhoz, hogy elfogadjuk sorsunkat sikertelenségeinkkel és gyengeségeinkkel együtt. Isten terveinek megfelelôen akkor alakíthatja valaki önmagát, ha elôbb felismerte önmaga hibáit, gyarlóságait és elégtelenségeit. A pszichológusok már rég figyelmeztettek, hogy amit az ember nem fogadott el önmagában, az meg sem változtatható. Az ember viszonylag könnyen szeretettel viseltetik mások iránt, de gyakran keményen, olykor gorombán viselkedik az önmagában rejlô ,,kistestvérrel'', bensô énjével. A Krisztussal való találkozás helye is ez (C. G. Jung). Önmagunk helyes szeretete nélkül képtelenek vagyunk embertársaink szeretetére, mert úgy kell szeretnünk ôket, mint önmagunkat. Önmagunk elfogadása viszont embertársaink elfogadására képesít. Hibáink, gyarlóságaink tudatában képesek vagyunk megértésükre és szeretetükre. Nekünk akkor is szeretnünk kell embertársainkat, ha azok nem olyanok, mint amilyennek mi szeretnénk látni ôket. Önmagunk és embertársaink helyes szeretete által Isten iránti szeretetünk fokozódik. Hogyan szerethetnénk Istent, ha nem fogadjuk el műveit és alkotásait, szüntelenül kritizáljuk, sôt megvetjük és elítéljük legkiválóbb teremtményét: az embert? Az embernek mindenek elôtt önmagával kell megbékélnie és önmagában kell kialakítania a helyes és egészséges kapcsolatot önmagához és másokhoz. El kell fogadnia és szeretnie kell önmagát, ha Isten legfôbb törvénye szerint akar élni. Csak így növekedhet benne az isteni gondolkodás. Isten a szeretet, aki soha sem vet meg senkit. Megbecsüli az embert és szereti az egész világot összes kiválóságaival és tökéletlenségeivel együtt. ======================================================================== Évközi 31. vasárnap A év Olvasmány: Mal 1, 14b--2, 2b. 8--10; Szentlecke: 1 Tessz 2, 7b--9. 13; Evangélium: Mt 23, 1--12. Bevezetô a szentmise kezdetén Isten minden idôben munkatársakat választott magának és szolgálatára rendelte ôket. Rájuk bízta a hit ébren tartását és ápolását. Tanítanak, figyelmeztetnek, szolgálnak és elôimádkoznak, megpróbálnak életükkel is tanúságot tenni Isten iránti elkötelezettségükrôl. Szükség van rájuk, mert a meghívottak között is sokan vannak, akik örökös istenkeresôk és sohasem képesek egyszer s mindenkorra elkötelezni magukat Istennek. Isten embereinek segítségére és támogatására szorulnak. Sokszor mégis bíráljuk papjainkat és egyházközségünk vezetôit, hivatalnokait és tisztségviselôit. Elfeledjük, hogy ôk is közülünk valók és gyengeségeink szolgálatában állnak. Egyedül nem képesek mindannyiunkért síkra szállni. Mindannyiunk együttműködésére és közreműködésére is szükség van gyengeségeink leküzdésében. A keresztény közösségi élet megkívánja, hogy a közösség is síkra szálljon papjaiért és egyházi elöljáróiért. A krisztusi küldetés mindannyiunkhoz szól és Isten műve csak közösen folytatható, valósítható meg. Vajon méltányos-e papjaink iránti magatartásunk és az egyházi személyeket érintô kritikánk és támadásunk? Vajon nem vallottunk-e mi magunk is kudarcot krisztusi küldetésünkkel? Szentbeszéd Egy a ti Mesteretek, ti pedig mindnyájan testvérek vagytok Mt 23, 8 Jézus legkeményebb beszédét a farizeusok és írástudók ellen intézte. Ma részletet hallottunk belôle. Ebben Jézus nyomatékosan figyelmeztette és elítélte a farizeusokat és írástudókat, mert csak jártatták a szájukat, Isten akaratát emlegették, de tetteikkel eszük ágában sem volt követniük azt. Az evangéliumban nem mi vagyunk a bírálat elsôdleges címzettjei. Mennyiben érint bennünket mégis Jézus bírálata? Jézus egykori kritikája a zsidó nép vezetôivel és a farizeusokkal szemben ma is idôszerű. Foglalkozhatunk vele. Mózes székében ma is sokan ülnek. Megütközünk az egyháziak hiúságán. Az egyházi személyek viselkedése nem egyszer önteltségrôl és beképzeltségrôl árulkodik. Az a kor is még csak most van múlóban, amely az egyházi személyeknek mindig és minden körülmények között elsôbbséget biztosított. Jézus bírálata nemcsak az egykori írástudóknak szólt. Tanítása ma is figyelmeztet. Vigyázzatok! Jól tegyetek különbséget. Mózes székében néha farizeusok ülnek. Amit mondanak, az helyes és fontos, de ne hagyatkozzatok tetteikre és ne kövessétek azokat. Az egyházi személyek hivatalt viselnek. Ilyen értelemben hivatalnokok és egy ügyet képviselnek, amely ôrájuk is kötelezô. De különbség van az evangélium tanítása és az evangéliumi tanítók magatartása között. Egyik nem azonos a másikkal. Egy közösségben szolgálnak és minden közösségnek szüksége van vezetôre, legyen az kicsi vagy akár nagy. Az egyházban, az egyházmegyében, a kicsi és nagy plébániákon szükség van emberekre, akik fôfoglalkozásban szolgálják a vallás ügyét. Szükség van rájuk, még akkor is, ha szolgálatuk feszültségekkel jár. Ez a feszültség többször a hivatal követelményei és az arra hívott személyek lehetôségei, képességei és alkalmasságai miatt jelentkezik. Az egyházi hivatalok követelményei rendkívül igényesek. Minden más hivatal igényeitôl különböznek. Szolgálat és nem szakma, amelyet jól vagy rosszul el lehet tanulni és aztán ki-ki gyakorolhatja azt a maga módján. A vallás ügyének szolgálatát nem lehet szakmaszerűen űzni. Ez hivatás. A szakmát lehet hivatásszerűen űzni, de az egyházi szolgálatért élni s halni kell. A hivatalokban lehet napra és órára dolgozni. Isten és ügye szolgálatának azonban sohasem lehet órarendje. Ez örökös feszültséget teremt. Istennek ugyanis nem írható elô, hogy mikor hívja vagy szólítsa az embereket, akiknek az Isten szolgája, hivatalnoka örökké szolgálatára kell hogy álljon. Az embereknek sem írható elô, hogy mikor legyen szükségük Istenre vagy egyházára. Nekik mindig joguk van istentiszteletre, lelkipásztori gondozásra, a karitatív szolgálatra. Ez a jog általános és mindenki rendelkezhet azzal: fiatal és öreg, beteg és egészséges, szegény és gazdag, elôkelô és elhagyott. Az egyházi szolgálattól óriási az elvárás és azt mindig hűségesen kell teljesíteni. Nem alaptalan a kérdés: Van-e egyáltalán olyan ember, aki az egyházi szolgálat követelményeinek mindig és minden körülmény között eleget tud tenni? Valószínűnek látszik, hogy csak ritkán és nagyon kevés ilyen ember található. Fennáll a probléma, hogy az egyházi szolgálattevôktôl lehetetlent várunk, még akkor is, ha mondogatjuk, hogy lehetetlent senki sem akar. Örökös elkötelezettséget és frissességet várunk tôlük. A vallásos dolgok nem tűrik a rutint és a megszokást, a megmerevedett sémát és a megkövesedett formákat. A kereszténység élet. A tanítás, a hitoktatás, a szentmise, a szentségek, a beteglátogatás stb. alapjában véve mégis mindig ugyanaz. Így unalmasnak tűnik. Az élet minden más terén magától értetôdô a szokás és rutin. Az egyházi szolgálatot viszont nem lehet gépiesen, lelketlenül és imamalom módjára végezni. Hogy néz ki az ilyen szentmise vagy szentség kiszolgálás? A veszély viszont szüntelenül környékezi a papokat és a többi egyházi szolgálat viselôit, mert ôk is emberek, közülünk valók. A veszélyt csak tudatosítani szeretnénk és ez még egyáltalán nem kisebbíti a nehézséget. Legfeljebb hozzásegít bennünket a kritika megértéséhez és közös összefogásra szólít a nehézségek megoldásában. Isten ügyének szolgálatában mindannyiunk ébersége mellett a testvéri közösség kialakítása szükséges. Feladatunk közös és az evangélium tanítása szerint mindannyian testvérek vagyunk Krisztusban: ,,Ne nevezzétek magatokat atyának, mert egy a ti Atyátok, a mennyei'' (Mt 23, 9). A felszólítás lehet idealisztikus és utópisztikus, de harmonikus egyházat csak testvéries szellemben lehet kialakítani. Közös küldetésünk sem teljesíthetô másképpen. Az evangélium nem azt mondja, hogy egyetlen személyt se nevezzetek atyának, mesternek, tanítónak vagy valamilyen más vezetônek. Sokkal inkább arra buzdít, hogy testvérnek tekintsük egymást. Könnyű az egyházi szolgákat bírálni és csak azt várni, hogy ôk legyenek mindenkinek testvérei. A testvérekké kell válnunk felhívás viszont mindenkinek szól, papnak és hívônek, vezetônek és embertársnak egyaránt. Vajon az egyházi vezetôk bírálata egyben nem a közösség bírálata is? A testvéri szellem hiánya a közösségben? Amikor az egyházat bíráljuk talán nem önmagunkat bíráljuk? A közösség testvéries szelleme olyan feltétel, amely a vezetôket megakadályozza abban, hogy gôgös és hiú emberekké váljanak és elkerüljék az álszenteskedést meg a fennhéjázást. Nem azért lesznek talán sokan álszentek és fennhéjázók, mert a közösség maga is álszent, hiú, öntelt és büszke? Az egyházközség vezetôje nem egyszer a közösség tükörképe, mint ahogyan a közösség is tükörképe vezetôjének. A vezetôk jogos vagy kevésbé jogos bírálatával mindig számolnunk kell. Kirakatban dolgozik és így bírálat tárgya. A helyes és építô kritika fontos, és arra az egyháznak szüksége van ahhoz, hogy küldetését teljesíthesse, Isten akaratát továbbadhassa és teljesíthesse, a közösség és tagjai fonákságait kijavíthassa. Az egyház szolgái gyarló emberek, akárcsak mi valamennyien és ezért támogatásunkra szorulnak. Testvéri közösséggé kell válnunk. Keresnünk és teljesítenünk kell az Atya akaratát. Szorosan Istenhez kell kapcsolódnunk. Ôáltala, Ôvele és Ôbenne valóban jó testvérekké válhatunk. ======================================================================== Évközi 32. vasárnap A év Olvasmány: Bölcs 6, 13--17; Szentlecke: 1 Tessz. 4, 13--18; Evangélium: Mt 25, 1--13. Bevezetô a szentmise kezdetén A keresztény ember tudja, hogy csak átutazó vendég a földön. Földi lakhelye váróterem, ahová ígérete szerint bármely pillanatban betoppanhat az Úr, hogy magával vigye övéit Isten örök birodalmába. Az Úr eljövetelének biztos tudata és érkezésének hosszú késése az idôk folyamán sokszor túlzó rajongáshoz vagy tétlen semmittevéshez vezetett. Az ilyen magatartással szemben viszont az éber keresztény magatartás fesztelen és könnyed, nem ismeri a görcsös merevséget, de kitartó még akkor is, ha az Úr évtizedeket vagy évszázadokat várat magára. Bizonyos formában már itt a szentmisén találkozhatunk Istennel: Igéje és a kenyértörés által. A sorsdöntô találkozásra azonban éberen kell várakoznunk egészen halálunk pillanatáig, mert nem ismerjük sem a napot sem az órát. Isten ugyanis bármely percben betoppanhat és érkezése végzetes következménnyel járhat, ha készületlenül talál bennünket. Szentbeszéd Virrasszatok tehát, mert nem ismeritek, sem a napot, sem az órát Mt 25, 13 Az a benyomásom, hogy a legtöbben meglehetôsen jámborul hallgattuk végig a mai evangéliumot. Felolvasásom közben az izgatottság legkisebb jelét sem tapasztaltam gyülekezetünk körében. Pedig ha csak egy kicsit is átgondoljuk az imént elhangzó evangéliumi üzenet részleteit, mindjárt megtaláljuk benne a felindultság kiváltásához alkalmas robbanóanyagot. Vagy talán nem szívtelenségnek tűnik az evangéliumi vôlegény, Krisztus Urunk részérôl elmarasztalni a késô éjszakában is rá várakozó figyelmetlen hajadonokat? Hiszen ôk valójában felkészültek a vôlegény fogadására, elfogadták meghívását a menyegzôre és vártak is rá tisztességesen. Csak éppen tartalék olajat nem vittek lámpásaikhoz. Szabad ezután ôket a vôlegény kiszámíthatatlan magatartásából eredô hanyagságuk miatt hibáztatni és kegyetlenül kizárni a lakomáról? Kis elnézéssel, jóakarattal igazán bevihette volna ôket a menyegzôre. Hiszen a vôlegénynek látnia kellett, hogy ezek a balga szüzek minden tôlük telhetôt megtettek, csakhogy rendbe hozhassák lámpásaikat: barátnôik segítségét kérték és éjszakának idején még az üzletest is felverték. Elképzelhetô, hogy a vôlegény mégis csak az okos szüzekkel ül Isten terített asztalához, csak azért, mert ôk bármely pillanatban készen álltak az Úr fogadására, minden eshetôségre felkészültek, és komolyan vették a rájuk bízott feladatot? Jézus ezen példabeszéde alapján még arra is gondolhatunk, hogy ezentúl fölösleges a jószívűség és irgalom. Hiszen az evangéliumi elbeszélésbôl hamar úgy tűnhet, mintha maga Krisztus Urunk, a vôlegény sem ismerne semmiféle pardont és asztalának menyasszonyai is kôszívűek lennének. Az ilyen félrevezetô következtetések távol állnak a mai evangélium tanításától. Ez elsôsorban életünk sorsdöntô idejére, fontosságára szeretné felhívni figyelmünket: a könyörtelen határidôre, a döntô pillanatra, Urunk érkezésére, amely bármeddig várat magára, mindig készenlétben kell, hogy találjon bennünket. Ilyen könyörtelen pillanattal sokszor találkozunk mindennapi életünkben. Hányszor megtörtént már, hogy orrunk elôtt becsapták az ajtót, a pénztárak kis ablakát, és a parányi résen át fejünkhöz vágták a könyörtelen valóságot: ,,Sajnálom, záróra, az idô lejárt''? Vagy nem ment még el elôttünk soha a vonat és villamos? Nem néztünk tehetetlenül a megváltoztathatatlan egykori lehetôség után? Az elszalasztott pillanat nem tér vissza sohasem. De nem ugyanez a helyzet a beiratkozások, a kérvények, a pályázatok határidejével is? Ilyenkor legtöbbször hiába esdeklünk s könyörgünk, sehol sem hunynak szemet, legfeljebb jöhetünk majd máskor. Legtöbbször mi magunk szalasztottuk el a lehetôséget, méghozzá jóvátehetetlenül! Sokszor még az elôzetes figyelmeztetéseket sem vettük komolyan és így késôbb vállalnunk kellett az elszalasztott pillanatok súlyos következményeit. Jézus a mai példabeszédben örök üdvösségünk megszerzésének határidejére irányította figyelmünket. Mintegy figyelmeztetett arra! A különbség csak az, hogy míg a mindennapok döntô pillanata általában közismert, addig az örök üdvösség megszerzésének határideje bármely pillanatban lejárhat. Ezért ennek megfelelôen hangzik a figyelmeztetô felhívás: ,,Legyetek hát éberek, mert nem tudjátok sem a napot, sem az órát'' (Mt 25, 13). A legtöbbször csak akkor értjük meg e szavak horderejét, ha barátainkat vagy közeli hozzátartozóinkat hirtelen elragadta közülünk a halál: egy-egy nem várt betegség, baleset vagy szerencsétlenség. Ezek után keserűen kellett tapasztalnunk a megváltoztathatatlan valóságot: elmaradt az esküvô, megszűnt a barátság, felborultak a tervek, ünnepségek és elôadások. A tíz hajadonról szóló példabeszédet akkor értettük meg igazán, ha tudomásul vettük az Istentôl kapott idô végérvényes jelentôségét és körültekintô gondossággal készülôdünk a Vele való találkozás döntô pillanatára. A várakozás és felkészülés mikéntjére a mai evangéliumban nem találunk semmiféle gyakorlati útmutatást. Talán ez nem is fontos, hiszen a legtöbben amúgy is tudjuk, mikor cselekedtünk okosan és mikor ostobán, mert ,,a bölcsesség'' -- így hallottuk ezt a mai olvasmányban -- ,,ragyogó és hervadhatatlan, könnyen felismerik, akik szeretik, és megtalálják, akik keresik'' (Bölcs 6, 12). ======================================================================== Évközi 33. vasárnap A év Olvasmány: Péld 31, 10--13. 19--20. 30--31; Szentlecke: 1 Tessz 5, 1--6; Evangélium: Mt 25, 14--30. Bevezetô a szentmise kezdetén A mai szentmise két szentírási szakaszában olyan példaképekkel találkozunk, amelyek erôteljes és dinamikus keresztény életre serkentenek minket. A keresztény élet ugyanis nemcsak tétlen várakozás Isten ígéreteinek beteljesülésére, hanem éber és józan küzdelem is Isten országának eljöveteléért. Így újra és újra feltehetjük magunknak a kérdést: vajon a tétlen várakozás vagy a józan tevékenység jellemzi- e keresztény életünket. Mi mindenesetre azon krisztushívôk közé szeretnénk tartozni, akik nemcsak a mának élnek és ölbetett kézzel várják a holnapot, hanem a hit jövôbe vetett reményével a tevékeny élet kockázatára is vállalkoznak. Szentmisénk elején forduljunk bizalommal Istenünkhöz, kérjük, hogy bocsássa meg eddigi jóra való restségünket és adjon nekünk apostoli buzgóságot az evangélium szolgálatában. Szentbeszéd A kevésben hű voltál, sokat bízok rád: Menj be urad örömébe Mt 25, 23 A felhasznált isteni adományok és nem mindennapi életünk eredményei vezetnek bennünket az örök életbe. Nem egyszer hallottunk már jó tanulókról, akik egyébként mindig kitűnô jegyekkel rendelkeztek, de egy szép napon, hogy, hogy nem, mégis megtörtént, ami lehetetlennek látszott: rosszul sikerült a dolgozat és így éppen csak elégséges lett az osztályzat. Elôfordul, hogy ilyenkor a beképzelt és gyermekükre büszke szülôk szemrehányásokkal támadnak szorgalmas gyermekeikre, megfeledkezve arról, hogy ôk már eddig is sokat szenvedtek szüleik túlzó elvárása miatt. Így aztán nem egy esetben elôfordul, hogy a sikervadászó szülôk állandó unszolása és a teljesítmények követelménye alatt vergôdô gyermek hamarosan összeroskad és véget vet csak éppen most sarjadó életének. Hogy ez nem mindennapi eset, csak örvendetes lehet. De ezek a ritkán elôforduló katasztrófák megrendítô módon szemléltetik korunk sikerre, karrierre, teljesítményre alapozott gondolkodásmódjának rettenetes végét. Tagadhatatlan, hogy sikerélmények nélkül siralmas az élet, és az elért eredmények újabb teljesítményre serkentenek. Így a becsülettel kapaszkodó és ügyeskedô egyéneket nem érheti semmiféle kifogás. De mi van azokkal, akik állandóan csak az érvényesülésen, a sikeren és a gyôzelmen járatják eszüket, akik mintegy a hatalom, a gyôzelem és a diadal megszállottjai, akik elôtt csak az számít valakinek, aki vitte valamire!? Ha pedig ez nekik sem sikerült, akkor úgy vélik, hogy legalább gyermekeik kötelesek azt elérni, amit ôk akartak, de sohasem érhettek el. Az ilyen emberek sokszor elfelejtik, hogy az egyéni élet lehetôségei nagyon korlátozottak, kevés kivételtôl eltekintve minden lét velejárója a szerencsétlenség és kudarc. Az eredmények és teljesítmények megszállottjai mindezeket alig képesek elviselni, számukra érvényesülés nélkül értelmetlen az élet és ebbôl egyesek nem is találnak más kiutat, csak az öngyilkosságot. Itt megpróbáltuk felvillantani korunk egyik jellegzetes gondolkodási módját. Amikor néhány tanuló életének végzetes kimenetelére utaltunk, csak elterjedt világnézeti felfogásunk csôdjének egyik kirívó példáját akartuk emlékezetbe idézni. Teljesítményre és ellenteljesítményre épülô filozófiánk szörnyűséges és embertelen eredménye, hogy manapság elôbb-utóbb a társadalom szemétdombjára, az árkok partjára szorítjuk és pusztulásra ítéljük azokat, akik megfelelô teljesítmény hiányában képtelenek beszállni a technikai fejlôdés emberôrlô malmába. Mit szóljunk mindezek után a mai evangélium példabeszédéhez? Ezt olvasva nem úgy tűnik-e, mintha örök üdvösségünk és életünk is a teljesítményektôl függne? Aki az Istentôl kapott két vagy több talentumot sikerrel forgatta, elnyerte az üdvösséget. Az egy talentummal rendelkezô, eredménytelen és mihaszna szolgát pedig kidobták a külsô sötétségre, ahol csak sírás és fogcsikorgatás várt rá. Az evangélium azt a látszatot kelti, mintha Jézus a könyöklô társadalmat pártolná és az örök üdvösséget a teljesítmények függvényévé tenné. Példabeszéde szerint úgy tűnik, mintha jutalomban csak azok részesülhetnének, akik sok sikert arattak: akinek van, még adnak, hogy bôven legyen neki -- hallottuk ma. Próbáljuk csak meg alaposabban szemügyre venni a mai példabeszédet. Nem kerülheti el figyelmünket, hogy ebben az evangélista nyomatékosan is kihangsúlyozza: senki sem köteles erejét felülmúló teljesítményekre. Mivel létünket és képességeinket Istentôl kaptuk, -- méghozzá nem is akárhogyan, hanem elôlegként és ajándékként -- nem szabad elásnunk azt, hanem kamatoztatnunk kell adományait Istenünk és embertársaink javára. Ezek az Istentôl nyert adományok szellemi képességeinkhez hasonlíthatók. Így a kitűnô nyelvérzék sem használ sokat, ha nincs meg valakiben a szorgalom és készség valamely idegen nyelv elsajátítására. Istentôl minden ember kapott valamilyen képességet, -- a bibliai megfogalmazás szerint -- valamilyen talentumot: ki egyet, ki kettôt vagy éppen ötöt, amelyet aztán mindenki köteles felnôtt öntudattal és felelôsséggel kamatoztatni. Arra viszont már senki sem köteles, hogy erejét meghaladó módon munkálkodjék a kapott talentumokkal. Isten nem akar könyöklô társadalmat, még kevésbé profitszomjas kapitalista kereszténységet, amelyben aztán mindenki tettekkel bizonyítja képességét és teljesítményeinek megfelelôen nyeri el bérét. Bizonyára erre utal példabeszédünk befejezô szakasza, ahol arról értesülünk, hogy elbeszélésünk mindkét sikeres szereplôje ugyanabban a jutalomban részesül, holott valójában nagyon különbözô teljesítményekkel rendelkeztek: az egyik tíz, a másik csak négy talentumot szerzett, jutalmuk mégis ugyanaz: menj be Urad örömébe! Csak a szerencsétlen harmadik, aki Istentôl nyert adományát egyáltalán nem kamatoztatta, csak ô egyedül nem léphetett be az Úr örömteli közösségébe. Ha csak egy kicsit is komolyabban szemügyre vettük ennek a kudarcot vallott szolgának félénk magatartását, hamarosan megállapíthattuk, hogy míg az igazi keresztény rendíthetetlen bizalommal viszi Urának kincseit a kereskedôk asztalára, addig a tétlen szolga csak retteg Istentôl, és bizalmatlanságában semmit sem tesz érte, elássa Ura kincsét. Ô is belepusztul aggodalmába, akárcsak a többiek, akik mindig csak a sikerre építettek, de mégis maguk alá temették ôket a sikertelenségek és a kudarcok. Példabeszédünk azonban nem kesergésre, hanem bizalomra akar serkenteni bennünket, még akkor is, ha eddig ölbetett kézzel vártuk a végelszámolás napját, akárcsak példabeszédünk tétlen szolgája. Isten azt szeretné, hogy a két ügyeskedô szolgához hasonlóan kihasználjuk keresztény életünk lehetôségeit. Ha így járunk el, bizonyosak lehetünk benne, hogy egykor Isten hozzánk is így szól: Mivel a kevésben hű voltál, sokat bízok rád: menj be Urad örömébe. ======================================================================== Évközi 34. vasárnap, Krisztus király vasárnapja A év Olvasmány: Ez 34, 11--12. 15--17; Szentlecke: 1 Kor 15, 20--26. 28; Evangélium: Mt 25, 31--46. Bevezetô a szentmise kezdetén Az egyházi év utolsó vasárnapján Krisztus Királyra emlékezünk. Uralma egyedül képes üdvözíteni a világot. Krisztus király isteni uralma olyan új együttélési, közösségi formát teremt, amelyben ismeretlen az elnyomás, a nagyok basáskodása, nincs karriervadászat, versengés az emberi elôjogok után. Krisztus király országában a nagyság mércéje a szeretet parancsa. Ezzel bárki síkra szállhat a kicsikért és elnyomottakért. Itt a gazdagok elôjoga abban áll, hogy elsôsorban nekik szabad a szegények oldalára állni és velük közösséget vállalni. Krisztus király országának alaptörvénye a szeretet. Keresztségünk révén valamennyien hivatalosak vagyunk Krisztus király országába, építésére és látható megvalósítására a világban. Vajon eddig mennyire vettük komolyan meghívásunkat és dolgoztunk Isten országának kibontakoztatásán környezetünkben? A szentmise kezdetén forduljunk bűnbánattal Istenhez és jelentkezzünk újra Krisztus király szolgálatára. Szentbeszéd Az Emberfia eljön az ô dicsôségében Mt 25, 31 Az ókori Sámuel hevesen óvta népét a földi királyoktól, figyelmeztetett zsarnoki magatartásukra. Féltette és védte Isten szuverén hatalmát és ezért nem akart királyt Izraelben. Isten mégis felszólította Sámuelt, hogy adjon királyt követelôdzô népének, ,,hisz nem téged vetettek el, hanem engem vetettek el, hogy ne uralkodjam többé fölöttük'' (1 Sám 8) -- mondotta neki. Századokkal késôbb a Krisztus korabeli zsidóság vezetôi elvetették az Isten fölkentjét, Krisztus királyt és szeretet országát: ,,Keresztre vele'', ,,Méltó a halálra'' kiáltották. Ismét századok teltek el és Petôfi szavai már elôre vetítették korunk minden rend és fegyelem ellen tiltakozó szellemi áramlatát, a punkok világát: Itt a nyilam. Mibe lôjem? Királyi szék áll elôttem. Bele lövöm bársonyába; Csak úgy porzik kínjába'. A mai szentmise evangéliuma ennek a se Istent, se embert nem ismerô világnak szól. Máté 25. fejezetének befejezô szakasza nyomatékosan kihangsúlyozza, hogy kár minden isteni rend elleni rugdalódzásért, mert Krisztus király trónját nem lehet megdönteni, porrá lôni. Ô elôbb-utóbb eljön és egyszerűen helyet foglal dicsôséges trónján, hogy aztán mindenkinek megfizessen tettei szerint. A bibliai beszámoló elôterében azonban nem ez a pusztító és katasztrofális végítélet áll. A szent szerzô kijózanító szándékkal írta beszámolóját: megmutatta hogyan kell élnünk ahhoz, hogy az ítélet napján megálljuk helyünket. A végítéleten ugyanis minden emberfiának, minden nemzetnek a világmindenség szuverén ura elé kell állnia, és számot kell adnia földi sáfárkodásáról. Az universum szuverén ura Isten, aki senkitôl sem függ. Nem ismer kivételt és nem személyválogató. Képes üdvözíteni és azokat, akik Ôt végleg elvetik, a kárhozatba dönteni. Ma a világmindenség uralkodóját, mindannyiunk bíráját és jó pásztorát nevezzük Krisztus királynak. Ô jön el a végítélet napján, elismer vagy elkárhoztat bennünket, annak megfelelôen, hogy Ôt felismertük-e vagy megvetettük-e embertársainkban? Ennek kiderítése végett, amikor majd megjelenünk Isten ítélôszéke elôtt, mai kifejezés szerint, ki kell majd töltenünk egy nagy kérdôívet: gyakoroltuk-e a vendégszeretetet? Tápláltuk, ruháztuk-e a szegényeket? Meglátogattuk-e a betegeket és elesetteket? Gyakoroltuk-e az irgalmasság testi, lelki cselekedeteit? Krisztus tanításából bizonyosnak látszik, hogy a mai evangéliumban felsorolt kérdések nem merítik ki a keresztény élet tartalmát. Az evangélium csak egy-két követendô példára utalt. Ezek szellemét mindig figyelemmel kell kísérnünk. A szövegben szó van bakokról, amelyek a gonoszokat jelképezik. Ôk a nagy király baljára kerülnek, ami annyit jelent, hogy a maguk választotta elidegenedésben és elvetettségben lesz részük. Sokan hanyagságuk és mulasztásuk miatt kerülnek oda, a kárhozottak helyére. Osztályrészük a pokol kínja lesz. Az evangélium juhokról beszél. Ôk a jók, akik királyuk jobbjára kerülnek. Nagy megtiszteltetésben és felmagasztalásban lesz részük. Ôk az Atya áldottai. Jutalmuk az örök boldogság. Lehet, hogy a szentbeszéd folyamán arra gondoltunk, hogy most végre receptet kaptunk arra vonatkozóan, hogy kell igazi keresztény módon élnünk. Nem ez történt. Csak egy felhívás hangzott el, amely gondolkodásmódunk felülvizsgálatára sarkall: Legyetek emberségesebb emberek! Ha Isten akarata szerint élünk, akkor bizalommal nézhetünk Krisztus király végsô napja elé, mert ô számunkra egyáltalán nem lesz félelmetes. Akkor a nagy király majd hozzánk is úgy szól, mint ezt a töpörödött és nemeslelkű kis asszonyka, kalkuttai Teréz anya regulájában látomásszerűen megírta: ,,Hajléktalan voltam és ajtót nyitottál nekem. Fáradt voltam és felüdítettél. Telve voltam aggodalommal és eloszlattad félelmemet. Kicsi, írástudatlan voltam és olvasásra tanítottál. Amikor börtönben voltam, cellámban is felkerestél. Munkanélküliségemben, munkához juttattál. Amikor melegség után sóvárogtam, szelíden megfogtad a kezem. Kigúnyolt és megalázott néger, kínai vagy fehér voltam, de te mégis szolidaritást vállaltál velem. Láttál leköpdösve vérben fetrengeni, mégis megismertél engem, jóllehet verejtékes és piszkos voltam. Amikor kikacagtak, mellettem álltál, és ha boldog voltam, együtt örvendeztél velem''. Evangéliumi szakaszunk továbbá óv a túlzott elbizakodottságtól és a keresztény beképzeltségtôl. Az igazak szabadkozásából -- Uram, mikor láttunk éhesen, szomjasan és enni meg inni adtunk? -- arra lehet következtetni, hogy igenis vannak jó emberek, akik bár nem ismerik Krisztust és evangéliumát, mégis jótettekkel rendelkeznek. Elôfordulhat, hogy ôk ritkán mutatkoznak a közösségekben, de mégis az evangélium szellemébôl élnek, szívükben hordozzák a szeretet tűzét. Tetteik révén Krisztus barátaivá és testvérévé váltak. Néha anonym vagy incognito keresztényeknek nevezzük ôket. Isten ôket éppúgy meghívta országába mint a keresztények nagy sokaságát. A másik csoport szabadkozása sem hagyható figyelmen kívül: Mikor láttunk téged mint éhezôt és nem segítettünk neked? A kérdés arra utal, hogy a megkereszteltek között is vannak olyanok, akik bár Krisztus híveinek vallják magukat, bensejükben mégis távol állnak tôle és tanításától. Ôk talán sok külsôséges jó cselekedetet is fel tudnak mutatni, de a nagy krisztusi pálfordulásra még nem jutottak el, és távol állnak Krisztus Urunk szellemétôl. Ôk még nem fedezték fel minden emberben Isten képmását és Krisztus testvérét. Isten országa ott növekszik, ahol testet ölt a krisztusi evangélium szelleme. Isten boldog országa nem távoli jövô. Köztünk van. Szívünkben hordozzuk, ha elfogadjuk Isten szuverén uralmát és emberséges életünk által látható valósággá tesszük azt. ======================================================================== Elôszó B év Ezek a bevezetôk és szentbeszédek a szentmise olvasmányok ,,B'' sorozata alapján készültek az egyházi év minden vasárnapjára. A keresztény tanúságtételben megnyilvánuló korszerű hitébresztéshez szeretnének néhány új gondolattal szolgálni, mindig tág teret biztosítva az egyéni meglátásoknak, ötleteknek és azok -- helyzeteknek megfelelô és elengedhetetlenül szükséges -- alkalmazásának. A vasárnapokra osztott szakaszok gondolatai legtöbbször különálló egységek, és a szentmise olvasmányok ,,B'' ciklusából adódóan fôleg Szent Márk evangéliumából táplálkoznak. A gyűjtemény szervesen kapcsolódik elôzô Hitébresztônkhöz, amely a szentírási olvasmányok ,,A'' ciklusa szerint, fôleg Máté evangéliuma alapján igyekszik az üdvösség jó hírébôl és végtelen gazdagságából a krisztusi örömhír néhány idôszerű követelményére rámutatni. Cserháti Ferenc ======================================================================== Advent 1. vasárnapja B év Olvasmány: Iz 63, 16b--17. 19b; 64, 1. 2b. 3--8; Szentlecke: 1 Kor 1, 3--9; Evangélium: Mk 13, 33--37. Bevezetô a szentmise kezdetén Advent elsô vasárnapja van, az új egyházi év kezdete, a Krisztus- várás és Úr-jövetel idôszaka. Ennek hangulatát idéztük fel az imént ,,Ébredj, ember, mély álmodból'' című szép egyházi énekünkkel. Advent nem kezdôdik nagy lármával. Napjainkban még a múlt idôk kegyes és szép szokásai is csak ritkán hallatnak magukról: a roráté misék, a betlehem-- és csillagjárások, a ,,Szállást keres a Szent Család'' vagy a Szent Luca--ág jámbor hagyományai. Az adventi koszorú szép szimbólumával azonban ma is találkozunk. A zöld ágakon pislákoló gyertyák világossága elűzi a sötétséget és ennek félelmetes, nyomasztó és bénító rejtelmeit. Száműzi a sötétség rémeit. Az adventi gyertyák jelképek. Jelképezik a Jézusban, beszédeiben és tetteiben felragyogó szellemi és lelki világosságot. Jézus Krisztusra emlékeztetnek, aki életünk Útja, Értelme, Reménye és Célja gonoszsággal beárnyékolt világunkban. Az adventi koszorúk gyertyái, ezen szent idô liturgikus olvasmányaival együtt a mai idôk rohamos fejlôdésétôl megrészegedett, beképzelt, önistenítô és agyontechnizált emberiséget akarják felrázni Istentôl elrugaszkodott álomvilágából. Mai szentmisénk rövid evangéliumában Jézus háromszor ismétli meg keresztény éberségre szóló felhívását. Azt akarja, hogy virrasszunk és éberek legyünk, azaz: hívô lélekkel és buzgó vallásos élettel várakozzunk és készülôdjünk az Úr eljövetelére. Kilátásba helyezi, hogy a nagy krisztusi találkozó egyszer mindenki számára létrejön, egészen biztosan bekövetkezik, kinek ma, kinek holnap vagy holnapután, a halál pillanatában és az ítéleten. Azt akarja, hogy ez a nagy találkozás lelkileg teljesen felkészülve találjon minket. Szentbeszéd Vigyázzatok és virrasszatok Mk 13, 33 Advent a várakozás és a karácsonyi elôkészületek ideje. A háziasszonyok lázasan mosnak és takarítanak. Mások bevásárlások után rohangálnak. Többen a karácsonyi szünidôre vagy a távoli rokonok meglátogatására készülôdnek. Adventben látszólag az egyház is a karácsonyi ünnepekre készülôdik. Ez idô tájt az egyházban elôtérbe kerül a Karácsony, de a szent idô liturgikus szövegei ennél jóval távolabbra mutatnak és sokkal tágabb horizontot nyitnak. Jézus Krisztus végsô eljövetelére irányítják a figyelmet, saját és emberi történelmünk végleges kiteljesedésére. Adventben az egyház évrôl évre felvilágosító munkába kezd és leleplezni a téves hiedelmet, amely szerint a világ minden irányítás nélkül és vakon rohan a végsô pusztulás felé. Ennek éppen az ellenkezôjérôl igyekszik meggyôzni az emberiséget: a világ nem céltalan, van Irányítója, Célja és Értelme, a végsô megdicsôülés felé halad. Ez a beteljesedés Jézus Krisztus második eljövetelekor valósul meg az idôk végén. Adventben a hívô keresztények erre a beteljesedésre irányítják figyelmüket. Várakoznak, de nem tétlenül, ábrándozva vagy szunyókálva, hanem józanul és ébren, Istennek tetszô élettel. A mai evangéliumban Jézus háromszor szólított fel bennünket az éberségre: ,,Vigyázzatok, legyetek éberek!'' A felszólítás egyetlen megokolása: ,,mert nem tudjátok, mikor jön el az idô'' (Mk 13, 33). Vajon melyik idôrôl beszél itt Jézus? A szövegösszefüggésbôl nyilvánvaló, hogy ez az idô Jézus ,,eljövetelének'' napját jelzi. Hogy ez a nap mikor következik be, azt Jézus nem árulta el nekünk. Számára az éber várakozás a fontos, és nem a világ vége vagy ennek napja. Ezért példabeszédet mondott, amelyben a helyes várakozásra irányította a figyelmet. A ház ura idegenbe utazott -- mondta --, de otthon hagyta szolgáit és megbízta ôket különféle feladatokkal. Mindegyik szolgának meghagyta, hogy távollétében végezze el a rábízott feladatot, s ha majd visszatér a ház ura, akkor mindegyik számoljon be munkájáról. A példabeszéd érthetô. Ebben a ház ura nyilvánvalóan Jézus Krisztus. Az egyházban különféle feladatokkal bízta meg tanítványait. Minden krisztushívônek meghagyta, hogy folytassa művét, amíg újra el nem jön. Itt nemcsak a papok és szerzetesek küldetésérôl van szó, hanem minden keresztény hivatásáról és feladatáról az egyházban: ,,Amit nektek mondok, mindenkinek mondom: Legyetek éberek'' (Mk 13, 37). Ezzel valamennyiünket felszólított, hogy keresztény tanúságtételünk által a világban tartsuk ébren művét és bizonyítsuk eljövetelének napját. Olyan józan és éber magatartásról van itt szó, amelynek meghatározója az Úrral való nagy találkozás biztos bekövetkezésének tudata. Ma többször úgy tűnik, mintha már a hívô keresztényeken erôt vett volna a csüggedés, a félelem és a pesszimizmus és szem elôl tévesztették volna az Úr eljövetelének napját, a keresztény reményt. Sok tekintetben elhagyták azt az utat, amelyet az Úr egykor kijelölt nekik és amelyen haladva a biztos beteljesedéshez jutnának. Ma itt három téves útra igyekszünk rávilágítani: 1. -- Világunkban elhatalmasodott az önzés. Egyének, csoportok és népek csak saját elônyeikkel törôdnek. Sokakat hidegen hagy mások kára. Hiányzik az igazi szolidaritás. Mindenki csak a nyertesek oldalán akar állni. Az önzés és kényelem miatt többen elhagyták Isten útját, amely mindig áldozatot és szolidaritást kíván. Isten nem az önzés, hanem a szeretet Istene. 2. -- Elharapódzott az igazságtalanság. Milliók pusztulnak és halnak éhen, lesznek földönfutóvá. A gazdagok még gazdagabbak, a szegények még szegényebbek lesznek, mégis gyártjuk a gyilkos fegyvereket. Figyelembe se vesszük a nyomorgókat. Ez nem lehet Isten útja, mert Ô az igazság Istene. 3. -- Nagyfokú intoleranciával találkozunk. Talán ez vezeti a legtávolabb a világot Istentôl. Az ember saját magán kívül nem akar tűrni maga fölött más Istent. Öntelt lett. Egyes--egyedül maga akarja meghatározni, mi a helyes és a jó, a gonosz és a rossz, mi az igazság és a tévedés, hol a nyugalom és a béke. Még Isten se szóljon bele az életünkbe. Az ember azt hiszi, hogy egyedül ismer jót és gonoszat. Hogyan lakozzék szívében jóság és megértés, ha már esze ágában sincs figyelembe venni mások véleményét és meglátását? Adventben Isten szava ébresztgetni kíván bennünket: Vigyázzatok, legyetek éberek és éljetek igazán keresztényekhez méltó életet. Advent a nagy lehetôségek idôszaka. Ilyenkor új irányt szabhatunk életünknek, újra a krisztusi világosság felé fordíthatjuk tekintetünket. Elmélyülhetünk a hit dolgaiban. Meghallhatjuk az Úr hívó szavát és ajtót nyithattunk elôtte. Sokkal jobb még ma új életet kezdeni, mint majd egyszer felrettenni az ítélet harsonáinak hangjára. Ma ez az adventi örömhír: ,,nézzetek fel, és emeljétek föl fejeteket, mert elközelgett megváltásotok ideje'' (Lk 21, 28). Az Úr ma a legkülönfélébb figyelôállásokból ébresztget és költöget. Riasztóberendezéseket használ. A veszélyt már a múltban is jelezték: füsttel, dobbal vagy éppen tülökkel. A fejlôdés ezen a téren sem állt meg. Ma a bankok, a nagy üzletek és raktárhelyiségek olyan riasztóberendezésekkel rendelkeznek, amelyek, a szó szoros értelmében és a legkisebb moccanásra, valóságos ,,ribilliót'' csapnak. Szuperérzékeny kamerák figyelôszemei a legkisebb mozgásokat is érzékelik. Ezeket a figyelôszemeket mindenki láthatja. Sokan mégsem törôdnek velük. A tolvaj olykor nem is sejti, hogy ezeken a figyelôszemeken keresztül a fôigazgató már rég követi tettét és riasztotta a rendôrséget. A biztonsági felszereléseknek sok az elônyük. Hátrányuk, hogy még egy elôlopakodó kis egérkére is riadalmat csapnak. Egyetlen biztonsági rendszer sem tökéletes. Még a legmodernebb technika sem képes százszázalékosan helyettesíteni az embert. Az ,,emberi tényezôvel'' mindig számolnunk kell. A mai szentmise evangéliumának példabeszédeivel Jézus megpróbált keresztény riadókészültségbe helyezni: hitre és vallásos életre hívott, megtérésre és bűnbánatra. Ha Jézussal élünk, nem érhetnek meglepetések. Attól sem kell félnünk, hogy már egy elôlopakodó kis ,,egérke'' is ribilliót csap életünkben és kibillent keresztény mivoltunkból. ,,Legyetek hát éberek! Nem tudjátok ugyanis, mikor érkezik meg a ház ura: lehet, hogy este, lehet, hogy éjfélkor, vagy kakasszóra, vagy reggel'' (Mk 13, 35). ======================================================================== Advent 2. vasárnapja B év Olvasmány: Iz 40, 1--5. 9--11; Szentlecke: 2 Pét 3, 8--14; Evangélium: Mk 1, 1--8. Bevezetô a szentmise kezdetén Az adventi hangulatot ,,Harmatozzatok égi magasok'' című egyházi énekünkkel idéztük fel. A múlt vasárnap az Úr eljövetelével kapcsolatos éber várakozásról, a keresztény riadókészültségrôl hallottunk. Az Úr eljövetele állt elmélkedésünk középpontjában. Ma az emberen van a hangsúly, az emberen, aki az Úr eljövetelére megtéréssel, bűnbánattal, jócselekedetekkel készül. Advent jellegéhez szorosan hozzátartozik az önvizsgálat. Ilyenkor a keresztény ember felülvizsgálja hitét, látható cselekedeteivel igyekszik azt hiteles valósággá tenni. A mai evangéliumban Keresztelô János, az Úr elôfutára rámutat a Jézus Krisztusban felragyogó isteni örömhírre, és adventi megtérésre szólít. Szentbeszéd Aki a nyomomba lép, hatalmasabb nálam Mk 1, 7 Kafka ,,A törvény elôtt'' című írásában megrajzolta a halandó ember sorsát. Ez az ember a titkok kapujának ôre elé állt és bebocsátásért esdekelt. A kapuôr a további ôrségekre figyelmeztette az embert: a sok-sok kapura és az egyre erôsödô kapuôrségekre. Ha az ember célba akar érni, ezeken mind át kell hogy haladjon. A mai evangéliumban ugyancsak egy szigorú tekintetű ôrszemmel találkozunk. Teveszôr ruháját bôrszíjjal övezte. Sáskákkal meg vad mézzel táplálkozott. Keresztelô János, a Jordán-melléki bűnbánati prédikátor kemény szavakkal figyelmezteti a halandó embert: ,,Aki a nyomomba lép, hatalmasabb nálam. Arra sem vagyok méltó, hogy lehajoljak és megoldjam saruszíját'' (Mk 1, 7). Jánosnál hatalmasabb Jézus. Benne egy utána következô hatalmasságra mutatott: az Igazság Lelkére (Jn 14, 16), a Vigasztalóra, a Szentlélekre, akit majd Jézus nevében az Atya elküld, hogy megtanítson bennünket mindenre és eszünkbe juttassa mindazt, amit Jézus mondott nekünk (Jn 14, 26). Kafka és János jövôre és jövendôre szóló utalása között nemcsak az a különbség, hogy ennek az elôrelátása vigasztaló és semmi ijesztôt sem tartalmaz, hanem hogy János jövendölésében a vándorember megtérésre talál és nem kell egy életen át valamelyik ,,erkölcs- csôsz'' vagy kapuôr lábainál várakoznia. A párhuzamban Márk evangélista, Kafkával ellentétben, rámutat krisztusi örömhír, görögösen: evangélium, boldogító jellegére. Márk evangéliuma bevezetôjében örömhírt, mégpedig Jézus Krisztus örömhírét, szándékozott meghirdetni. János ennek az örömhírnek csak elôfutára és elôharcosa. Élete példájával készíti elô az Úr útját és szolgálja Urát. Tiszteletre méltó egyéniség, és valóban kiérdemelte Jézus dicséretét, de Márk a mai evangéliumi szakaszban Jánosnak mégis csak másodrangú szerepet szánt. Nem ô áll az evangéliumi szakasz középpontjában. Ezt János maga is kifejezi, amikor felszólít, hogy az utána jövôre figyeljünk, aki majd Szentlélekkel keresztel (Mk 1, 8), az Úr Lelkével, mondhatom, Jézus élô szellemével. Márk a ,,Szentlélektôl'' és nem az Isten pusztító haragjától várja az üdvösséget, amint ezt János hirdeti és a mai evangéliumban idézett Izajás látszólag tette. Márk evangélista jelzi, hogy Krisztus követôi nem a rettegett Istentôl való félelem miatt várják az üdvösséget, hanem Jézus Krisztus, az Isten Fia evangéliumától. Márk evangéliumában mindenesetre nem az ítélet, nem a félelem és rettegés, nem a szomorúság adja a meghatározó jelleget, hanem a megbocsátás, a bátorság, a bizalom, a boldogságtól sugárzó arc. Ha ma egyházunkban, egyházi közösségünkben mindebbôl csak keveset veszünk észre, ez még csak annak jele, hogy messze elmaradunk Krisztus evangéliumának szellemétôl. Vajon idén adventi megtérésünk nem éppen az kellene hogy legyen, hogy tanúságot tegyünk arról az örömrôl, amely minden igaz keresztény lelkét be kell hogy töltse, de amelybôl mégis csak keveset mutatunk világunkban. A keresztények arcán nagyon sokszor szomorúság és fájdalom ül, mintha a világ minden keresztjét, nyomorúságát és baját egyedül ôk hordanák. Ezt olykor templomainkban is megfigyelhetjük. Közösségeink néha azt a látszatot keltik, mintha abban csak a sötét öltözetű, komor és borús tekintetű embereknek lenne helye. Templomainkban alig találjuk nyomát a vidámságnak, a jókedvnek és örömnek. Vagy talán megérezheti valaki körünkben a krisztusi örömhír felszabadító és boldogító valóságát, a megváltott lélek vidám szárnyalását és derűjét? Márk találóan mutat rá a mai evangéliumban: nézzétek ezt a böjtölô és aszkéta típusú embert, Keresztelô Jánost! Ô helyesen cselekedett, amikor az eljövendô Urat várva böjtölt és imádkozott. De sokkal nagyobb az, aki utána jön. Ô nem vonakodott együtt örvendeni az örvendezôkkel: Lázár és nôvérei házában a baráti találkozókon, a kánaáni fiatalok lakodalmán, a tóparti és hegyi kirándulásokon. Krisztus Urunkról van itt szó, aki az örömben sem feledkezett meg a betegekrôl, szenvedôkrôl és gyászolókról. A középkor hagyatékából több olyan Krisztus-kép maradt ránk, ahol a fényes Istenarcot vér s fájdalom, a fôt meg töviskorona fedi. Ugyanakkor az sem hagyható figyelmen kívül, hogy ezek a képek Jézus evangéliumának egyáltalán nem kimerítô szemléltetôi. Ha manapság Krisztus megváltott népének megtérésre van szüksége, akkor elsôsorban nem az önostorozásban és önsanyargatásban kell jeleskednie, hanem az olyan ôszinte, örömteli és vidám krisztusi tanúságtételben, amelyet még a mai ember is megért. Ma a böjtölôkön, sokat imádkozókon, az önsanyargatókon legfeljebb elcsodálkozunk vagy éppen megütközünk, de példájuk nem vonz és követésükre sem szívesen vállalkozunk. Az örvendezô, vidám, boldog és jókedvű emberek magatartása viszont már vonzó és magával ragadó. Így van ez Jézus evangéliumával is, ha láthatóvá válik. Sokan rátalálnak Jézus örömhírére, ha ez életünkön átsugárzik. Vajon nem kellene megtanulnunk újra igazán örvendezni ahhoz, hogy az egyházi és vallásos élet újra fellendüljön? Mi lenne, ha a keresztények az adventi sötétben és hidegben pislákoló lángot, az örvendezés pazar tűzijátékává varázsolnák? Kép. Tudom. De valóságos tartalommal is megtölthetô. Éreztesse meg velünk, hogy nagyobb öröm adni, mint kapni; boldogok lehetünk, ha ellenségeinknek megbocsátunk és szembeszállunk a világban eluralkodó elidegenedéssel, dermedtséggel és hidegséggel, az igazságtalansággal, a durvasággal és a békétlenséggel. Az ilyen megtérésnek fel kell tárnia a béketűrés világát, amelyben szívesebben szolgálunk, mint uralkodunk; fel kell tárnia azt a világot, amelyben szeretettel bánunk egymással, környezetünkkel és a természettel. János megtérést hirdetett. Ezt tette Márk a mai evangéliumban, amikor Jézus Krisztus örömhírére irányította a figyelmet és felszólított, hogy merjünk újrakezdeni és új utakra lépni, olyan utakra, amelyen haladva mások szívében kigyullad a remény és fellobban a szeretet lángja, az öröm és a béke. ======================================================================== Advent 3. vasárnapja B év Olvasmány: Iz 61, 1--2a. 10--11; Szentlecke: 1 Tessz 5, 16--24; Evangélium: Jn 1, 6--8. 19--28. Bevezetô a szentmise kezdetén Az advent szent idô. Jellegéhez tartozik az önvizsgálat, a magábaszállás és a megtérés. Napjainkban mindebbôl keveset tapasztalunk. Advent ma telve van az ünnepi elôkészületek izgalmával és feszültségével. Ebben a szűk órában próbáljuk meg most mégis elfeledni ügyes- bajos dolgainkat. Tegyük fel magunknak a kérdést, amelyet egykor Jeruzsálem elôkelôségei is feltettek Keresztelô Jánosnak, a Jordán- melléki aszkéta prédikátornak: Ki vagy te? Valóban keresztény, vagy csak bitorolod ezt a tisztességes nevet? A kérdésekre adott válaszokból könnyen kiderülhet, hogy egyáltalán nem vagyunk a világ világossága. Ehhez életünk megváltoztatására lenne szükség. Krisztus jóságát, szeretetét és önzetlenségét kellene sugároznunk. Így elegendô okunk lehet arra, hogy Isten irgalmáért esdekeljünk. Szentbeszéd Ki vagy te Jn 1, 19 A mai szentmise liturgikus szövegei eltérnek a megtérést és bűnbánatot hirdetô, józanságra és komolyságra intô adventi felszólításoktól. Hiányzik belôle a hajnalra várók dermedt hangulata. Ma még a pap is bűnbánatra hívó, adventi, violaszínű miseruhája helyett rózsaszínű vagy ezüstszínű miseruhát ölt. Az adventi koszorú három gyertyája az eddigieknél több fényt áraszt, és száműzi a templomok sötét árnyát. Derengô fényük megvilágítja Isten egybegyűlt várakozó népét. A szent idô jellegétôl elütô hangnemben csendül fel a szentmise kezdô sora: Gaudete -- visszhangzik ez az ének -- ,,Örüljetek az Úrban szüntelenül! Újra csak azt mondom, örüljetek'' (Fil 4, 4). Vajon mire céloznak az adventi idô hangulatából eltérô bibliai felszólítások: ,,Örüljetek'', ,,Legyetek derűsek'' (1 Tessz 5, 16) -- gaudete? Farsangi jelszavak az adventi magábaszállás és komolyság szent idején? Vagy talán inkább arra hívják fel a figyelmet, hogy akik Isten szolgálatára szegôdtek és Szentlelkével töltekeztek, többé már nem lehetnek gondterheltek, szomorúak és komor hangulatú emberek? Ezek a szimbólumok és felszólítások a felszabadult lélek vidámságára utalnak. Jelzik, hogy Isten barátai már a földön megtapasztalják: Isten igája édes, terhe könnyű (vö. Mt 11, 28--30). Ennek felismerésére és elmélyítésére szolgál az adventi idô. Szimbólumai jelzik, hogy akik Isten Lelkével töltekeztek, kiszabadultak a gonosz szellemek hatalmából, szabaddá váltak, megtalálták vágyaik beteljesedését, szívük örömét és boldogságát. A derű advent tartozéka. Általa kifejezésre jut, hogy akik Isten Lelkével töltekeztek és a megtérés útjára léptek, örömet és megnyugvást találtak. Megértették Izajás felolvasott szavait: ,,Ujjongó örömmel örülök az Úrban, lelkem ujjong az én Istenemben, mert az üdvösség ruhájába öltöztetett, s az igaz élet köntösébe burkolt'' (Iz 61, 10). A próféta gondolkodása szerint: a megtérô üdvözül, az igaz örvendezik és arca Isten vonásait tükrözi. Az adventi elôkészület idején a hívô keresztények Isten Lelkével töltekeznek. A liturgia ezért az istenes élet örömére emlékezteti ôket. Ha Isten Lelke lakik bennük, akkor arcukon fel kell ragyogjon az istenes élet vonása. Szívüket be kell, hogy töltse az isteni béke. A keresztény embernek ismernie kell Isten vonásait. Tudnia kell, hogy hasonlítanak-e az övéhez. El kell döntenie magában, hogy egyáltalán akar-e Isten képmása lenni. A mai evangélium beszámolója szerint a jeruzsálemi zsidó elôkelôségek ezzel a kérdéssel fordultak Keresztelô Jánoshoz a Jordán- mellékén: Ki vagy te? Tudni akarták, hogy János-e a Krisztus. A kérdést azóta sokan feltették már önmaguknak: ki vagy te valójában? Az vagy-e, akinek tartod magad? János az Úr pusztába kiáltó szavának, az Úr szócsövének, üzenethordozójának tekintette magát. Ô tanúságot tett Jézus Krisztusról. Tudta, hogy Jézus az Isten Báránya, aki Istentôl jött. Az ô küldetésében tevékenykedett. Isten Lelkének ereje átsugárzott lényén. Életével bizonyította, hogy Krisztus az Úr. Valóban tanúságot tett róla. Vajon elmondható ez a mi életünkrôl is? Az természetesen kicsit furcsa lenne, ha szüntelenül azt bizonygatnánk, hogy Isten hangja és szócsöve vagyunk. Magatartásunk mégis el kell hogy árulja, hogy ki és mi fontos számunkra, ki és mi után igazodik életünk, mi mozgatja tetteinket. Vajon Istenrôl tanúskodik-e életünk? Vajon rámutatunk-e életünkkel, mint Keresztelô János az ujjával, az Isten Bárányára? Milyen irányt mutat életünk? Vajon nem arra mutat-e, hogy számunkra mindennél fontosabb, a dicsôség, a hatalom, az elismerés meg a siker? Hányszor közeledünk fenyegetô és szemrehányó ujjakkal embertársaink felé? János életével Istenre mutatott és ezért Mesteréhez hasonlóan ajkára vehette volna Izajás szavait: ,,Az Úr Lelke nyugszik rajtam, mert az Úr kent föl engem'' (vö. Iz 61, 1). ,,Alter Christus'' volt, Krisztus képmása. Megkeresztelkedésünk és bérmálkozásunk idején az Úr elôfutárai, küldöttei lettünk. Elküldött, hogy örömhírt vigyünk a szegényeknek, és meggyógyítsuk a megtört szívűeket. A legtöbbször mégis csak önmagunkkal törôdünk. Advent 3. vasárnapjának liturgikus szövegei bátorságra szólítanak: a karácsonyi készülôdés izgalmai és tolongásai közepette se feledkezzünk meg a szent idôrôl. A liturgia az adventi bűnbánati hangok helyett karácsony örömére irányítja figyelmünket. Az öröm igézetével csalogat Istenhez. Örömünk igazi oka lehet, hogy velünk a ,,Békesség Istene'', Isten Lelke. Öröm lehet számunkra, hogy Isten elôtt nem teljesítményeink szerzik meg az igazi békét, hanem a Jézus Krisztusban felénk közeledô Lélek. Gyarló és esetlen tetteinkkel csak hozzájárulunk ahhoz, hogy kibontakozzék Isten jósága és békéje a világban. Nem vagyunk sem ,,messiások'', sem ,,Illések'', sem ,,próféták'', de krisztusi tanúságtételünk által mégis közelebb juthat a világ Istenhez és az üdvösséghez. Életünkkel tegyünk tanúságot Jézus Krisztusról a nagyváros dzsungelében. Keresztelô János is így tett egykor a Jordán bozótos partján. Nem ô volt a Messiás, de rámutatott. ======================================================================== Advent 4. vasárnapja B év Olvasmány: 2 Sám 7, 1--5. 8b--12. 14a. 16; Szentlecke: Róm 16, 25--27; Evangélium: Lk 1, 26--38. Bevezetô a szentmise kezdetén Karácsony küszöbén közeledô és megváltó Istenünk személyére irányítjuk a figyelmet. Találgatjuk: Kicsoda Jézus Krisztus? Valóban Ô az Isten Fia? A felvilágosult ember adatokra és számokra támaszkodik. Ezekbôl próbálja összeállítani Jézus életrajzát és meghatározni személyiségét. Az evangéliumokban viszont ismételten olyan adatokra bukkanunk, amelyek kiesnek a tapasztalati tények kategóriájából és lehetetlenné teszik Jézus életrajzának összeállítását csupán evilági szempontok szerint. A bibliai tudósításokból kitűnik, hogy Jézus Krisztus élete túlvilági dimenziókkal rendelkezik és ezekkel a mai történetírás alig képes valamit kezdeni. Jézus Krisztus Istentôl jön és Istenhez tér vissza. Ma Jézus Krisztus születésének égi híradásáról hallunk és a názáreti Szűzrôl, aki az édesanyai hivatást vállalva is szűz maradt. Ô az, aki Isten akaratára kimondta azt az ,,igen''-t, amellyel mindannyian tartozunk Istennek. Szentbeszéd Isten Fiának fogják ôt hívni Lk 1, 32 A történelem folyamán az ember többször megpróbálta megtörni a gonoszság hatalmát. A sötét hatalmasságok ellen ôsidôk óta küzdenek a filozófusok és vallásalapítók. Fejüket törve ôsidôk óta keresik az eszközöket, amelyekkel szebbé és nemesebbé tehetik életünket. Így születtek a különbözô filozófiai irányzatok és keletkezett több vallás. Elvekben és elgondolásokban nincs hiány. Nehéz lenne felsorolni valamennyit. Az emberiség igyekezete mégis csôdöt mondott. Úgy látszik, hogy az ember saját erejébôl képtelen legyôzni a gonosz hatalmasságokat: az erôszakot és a terrort, a háború szörnyűségeit és a halál átkát. A mai szentmise evangéliuma Megváltónk születését adja hírül nem mindennapi formában. Ez a tudósítás olyan felfoghatatlannak tűnô tényeket és eseményeket közöl, amelyben az ember számára teljesen ismeretlen erôk játszanak közre. A hívôk ilyenkor túlvilági erôkrôl beszélnek. Ôsi jövendölések beteljesedésérôl hallottunk. Nátán próféta a Kr. e. 10. század tájékán ezeket jövendölte Dávid királyságáról: ,,Ezt mondja a Seregek Ura:... Az Úr naggyá tesz, s házat épít neked az Úr... Házad és királyságod örökre fennmarad színem elôtt, trónod örökre szilárd marad'' (2 Sám 7, 8. 11. 16). A mai evangélium hasonló hírt közöl. A názáreti Szűznek, akit Máriának hívnak, égi küldött adja hírül: ,,Gyermeket fogansz, fiat szülsz és Jézusnak fogod nevezni. Fiad nagy lesz és a Magasságbeli Fiának fogják hívni. Az Úr Isten neki adja atyjának, Dávidnak trónját és uralkodni fog Jákob házán örökké s országának nem lesz vége'' (Lk 1, 31--33). A híradások arra utalnak, hogy a születendô fiú nem közönséges emberi halandó és bölcselô. A Magasságbeli Fia nem egy az emberi forradalmárok, filozófusok és vallásalapítók közül. Ô az évezredekkel és évszázadokkal korábban megígért isteni Megváltó, akire az emberiségnek elengedhetetlenül szüksége van. Szüksége van rá, mert nem volt és nem lesz olyan helyzetben, hogy megválthassa önmagát a rá leselkedô gonosz hatalmaktól. Az emberiség önmegváltásra irányuló ideológiái eddig mindig összeomlottak. Az ember kétségbeesett feladásukra kényszerült. Napjainkban ennek különösen is szemtanúi lehetünk (1989!). Mire jutottunk Isten nélkül? Jézus születésének hírüladása örömhír. Jézus Krisztus által a mindenható Isten siet segítségünkre. Érkezése mindenkor új remény. Vele joggal remélhetô, hogy szép beteljesedés elôtt áll a világ. Remélhetjük, hogy Vele egyre kevesebb lesz a nyomor és többé már nem lesz a halálé az utolsó szó. Remélhetjük, hogy Isten megannyi bűnünk és gyarlóságunk ellenére elfogadja és beteljesíti életünket. Ez a remény nem emberi, isteni ajándék, amelyet osztogatnunk kell. Karácsony az isteni remény és ajándék osztogatása, amelybe nekünk is be kell kapcsolódnunk. Karácsonyi ajándékainkkal Istenbe és az örök életbe vetett reményünket osztogatjuk. Karitász-adományainkkal reményt keltünk nemcsak afrikai, latin-amerikai vagy indiai testvéreinkben, de a közöttünk élô rászorulókban és szegényben is. Ugyanakkor szolidaritást vállalhatunk az elnyomottakkal és imádkozhatunk az üldözöttekért. Még a legkisebb karácsonyi ajándék is képes új reményt ébreszteni sokakban. Kis figyelmességekkel újra beszélô viszonyba kerülhet a fiatal és idôs, helyreállhat a béke az összeveszett házastársak között és újra elkezdôdhet a boldog családi élet. Adventben Isten jóakarattal közeledik felénk. Jézus Krisztusban közénk jön. A felfoghatatlan Isten közénk lép és a Lélek hatalmas erejével mellénk áll a gyengeségek és kudarcok idején. Mindenütt velünk akar lenni. Csak akarnunk kell és máris eljön közénk. Neki adott ,,igen''-ünktôl függ, hogy testet ölt-e közöttünk és látható valósággá válik. Jézus Krisztus születésének hírére reménnyel és bátorsággal telik meg szívünk. Vele gyôzedelmeskedünk az emberi kudarcok felett. Jézus maga mondotta és errôl biztosított bennünket: ,,A világban üldözést szenvedtek, de bízzatok, mert legyôztem a világot'' (Jn 16, 33), a világ gonosz hatalmasságait és a halált. Benne valóra váltak emberi törekvéseink: elnyertük az életet, megkaptuk, amire vágytunk és amit senki más nem adhatott. ======================================================================== Karácsony -- Éjféli mise B év Olvasmány: Iz 9, 1--6; Szentlecke: Tit 2, 11--14; Evangélium: Lk 2, 1--14. Bevezetô a szentmise kezdetén Ezen az éjszakán öröm hangzik mindenfelôl. Kántálnak a gyerekek és felnôttek. Az otthonokban csillognak a karácsonyfák, a díszek, a csillagszórók és a gyertyák. A szeretet lángjában izzanak a szemek. Fényárban úsznak a templomok és búgnak az ünnepi harangok. Ma átöleli egymást szülô és gyermek, férj és feleség, ellenség és jó barát, kezet ráz a hívô és a hitetlen, éjféli misére siet a közömbös, hogy Istenatyánk családi közösségében velünk együtt hódoljon a Csodálatos Tanácsadó, az Erôs Isten, az Örök Atya és a Béke Fejedelme jászoltrónusa elôtt (vö. Iz 9, 5). Egyházi közösségünk ujjongó örömmel jött el ide, hogy ennek a gyönyörű szép templomnak pompás keretei között megemlékezzen a világtörténelem egyik legcsendesebb és legtitokzatosabb pillanatáról, amikor egy ártatlan csöppség pici testében, a legszegényesebb körülmények között Földünkre lépett az Isten és megosztotta velünk boldog életét, megajándékozott ôszinte barátságával és isteni szeretetével. A karácsony nem érzelgôs népszokás. Ezen a napon ,,üdvözítô Istenünk kinyilvánította jóságát és emberszeretetét, megmentett minket'' (Tit 3, 4). Járuljunk hozzá bizalommal és kérjük Ôt bűnbánó lélekkel. Szentbeszéd Nem kaptak helyet Lk 2, 7 Nem különös, hogy keresztény hitünk legnagyobb igazságait többször éjszakának idején, a sötétség fátyla alatt ünnepeljük? Ezt tesszük a mai éjféli szentmisében is. Megemlékezünk keresztény hitünk egyik legalapvetôbb hitigazságáról: Isten úgy szerette a világot, hogy a Názáreti Jézus személyében emberré lett és megosztotta velünk isteni életét. Nagycsütörtökön este ugyancsak homályban jövünk össze. Ekkor emlékezünk meg az Oltáriszentség alapításáról és az Eucharisztiában közöttünk lakó feltámadt Krisztusról. Nagypénteken a késô délutáni órákban ünnepeljük Üdvözítônk kereszthalálának titkát. A szent írók megváltásunk ezen mozzanatát olyan megrendítô eseménynek tartották, hogy azt beszámolóikban az éj sejtelmes homályába burkolták. Lukács tudósítása szerint Jézus Krisztus kereszthalálának idején ,,sötétség támadt az egész földön... és ... a nap elsötétedett'' (Lk 23, 44--45). Jézus föltámadása ugyancsak éjjel történt. A nagyszombati feltámadási szertartás csak az est beálltától a reggelt jelzô elsô napsugár beköszöntéséig kezdhetô. Úgy látszik, hogy az Isten csendes formában közeledik teremtménye felé. Az ember nem szemlélheti Istenét megfelelô fényben, csak árnyékosan és tapogatódzva a sötétben, a derengô félhomályban. Karácsony titkát csak homályosan ismerjük: Isten emberi testet vett magára és Jézus Krisztus személyében közöttünk élt. De hogy ez valójában hogyan történt, ezt csak az istenkeresô tudósok sejtik a historizáló, örök igazságokat történelmi eseményekre bontó bibliai tanúvallomásokból. Az Úr érkezése csendben és homályban történt, éjszakának idején. Errôl tanúskodik a mai szentmise evangéliuma. Isten érkezését nem jelezte fényesen kivilágított pályaudvar, sem fényárban úszó repülôtér. Eljövetelekor nem tolongtak körülötte a szenzációéhes újságírók, sem a rádió- vagy tv-riporterek. Isten feltűnés nélkül érkezett Betlehembe. A nyüzsgô tömeg a betlehemi forgalomban tudomást sem szerzett róla. Csak az egyszerű emberek vették észre a halkan érkezô jövevényben a várva-várt Fennvalót. Sötétedéskor érkezett Betlehembe. Ismeretlenül és feltűnés nélkül. Ki ismerhette fel? ,,A világba jött, a világban volt, általa lett a világ, mégsem ismerte föl a világ. A tulajdonába jött, de övéi nem fogadták be'' (Jn 1, 10--11). Jézust egykor nem fogadták be Betlehemben és azóta sem fogadják sokfelé. Ma lefoglalnak a karácsonyi elôkészületek. A nagy ajándékozási közepette észre sem vesszük Isten legnagyobb ajándékát, Jézus Krisztust és az isteni élet felmérhetetlen kincseit. 2000 év óta fenyeget a veszély, hogy kényelmesen bezárkózunk andalító világunkba és észre sem vesszük, amikor az Úr elhalad közöttünk. Utcáinkon jár, de nem ismerjük! Csodálkozhatunk, ha többen vallják és cselekedeteikkel tanúsítják, hogy nincs Isten és semmiféle számonkérô Hatalom? Sokan nem tapasztalták még meg Isten irgalmát, jóságát és szeretetét. Nem találkoztak vele. Hogyan is láthatnák meg életük értelmét? Minek is hinnének a jövôben? Isten éjjel jár és ez azt jelenti, hogy könnyen átaludjuk érkezését. Egykor a júdeai pusztában csak kevesen ébredtek fel halálos álmukból. Aludtak, amikor kihirdették: ,,Ma megszületett Megváltótok, Krisztus, az Úr'' (Lk 2, 11). Isten Fia ma utcáinkon és tereinken jár. Közöttünk. De éppúgy húzódozunk Tôle, mint egykor a betlehemiek a szálláskeresô Isten elôtt. Nem bízunk meg benne, és félünk tôle. Isten ezen az éjszakán újra szívünk kapuja elé áll, kopogtat és bebocsátásért esdekel. Szállást keres. Vajon félünk ôt befogadni? Megváltónkat és Istenünket? Jelenléte szívünkben vajon nem alakíthatná át életünk néhány sötét zugát, emberi tehetetlenségünket és árvaságunkat? Nem fordíthatná jobbra sorsunkat? Isten éjszaka jár, de mégis ,,Látja, aki árva, aki elhagyott, Börtönében látja a szegény rabot, S ha a fáradt ember kínban elmerül, Azt susogja néki: 'Nem vagy egyedül!' '' (Ho 131), amint ezt szép egyházi énekünkben olvassuk. Karácsony azt jelenti, hogy Isten a mi csodálatos Tanácsadónk és Erôsségünk, biztos jövônk és menedékünk, akire mindig ráhagyatkozhatunk. Ráhagyatkozhatunk a gazdasági nehézségekben és kilátástalanságban, a bajban és a vészben. Mit érnek ragyogó gazdasági terveink, a mélyenszántó reformok és intézkedések, ha nem vagyunk képesek befogadni Istent és nem tárjuk ki elôtte szívünk kapuját? Izajás arra figyelmeztet, hogy csak Istennel fordulhat jobbra sorsunk: ,,Csak az Úrban van üdvösség és erô'' (Iz 45, 24). Isten Betlehemi Csillaga száműzte az éj sötétjét, új kezdetet, új fellendülést hozott. Tervei szerint van jövô. Nem jó úton haladunk, ha terveink ellenkeznek az Övével vagy keresztezik azt. Ô nem támogatja címekre, hatalomra, pénzre éhes kóros szenvedélyeinket, a kizsákmányolást, a korrupciót és az intrikát. Tervében a szeretet civilizációjának kiépítése és az emberséges magatartás szerepel. Isten a mai éjszakán is körüljár a világ forgatagában. Kopogtat és szállást keres az emberi szívekben. Aki szemfüles, felismeri Ôt, befogadja, meghallja és meghallgatja szavát. Gyöngédségünk és jószívűségünk embertársaink iránt azt tanúsítja majd, hogy a betlehemi Gyermekben felismertük Isten Fiát és befogadtuk Ôt. Elbocsátás elôtti köszöntô Kedves ünneplô Testvérek! Isten eljövetelével megörvendeztetett bennünket. Örömhírének hordozói és továbbadói lettünk. Pár pillanat múlva hazatérünk otthonaikba és meghitt családi körben folytatjuk az ünnepet. A templomból vigyük magukkal ennek szent éjszakának minden örömét és békéjét. Adjuk ezt meleg szeretettel tovább, különösen az ágyhoz kötött betegeknek és idôsebb hozzátartozóiknak, akik nem jöhettek el közénk a templomba. Remélem, hogy az elkövetkezendô napokban még többször is viszontlátjuk egymást az ünnepi istentiszteleteken. Megköszönöm buzgó és tevékeny részvételüket az eucharisztikus lakomán. Külön köszönöm énekkarunk és lelkes ministránsaink, orgonista karvezetônk, lektorunk és a többi segédkezôk szíves közreműködését a szentmisén. Kedves családjuknak, hozzátartozóiknak és mindannyiuknak kívánok igazi örömökben gazdag, áldott és szent karácsonyi ünnepeket! ======================================================================== Karácsony -- Ünnepi mise B év Olvasmány: Iz 52, 7--10; Szentlecke: Zsid 1, 1--6; Evangélium: Jn 1, 1--18. Bevezetô a szentmise kezdetén Minden gyermek születése öröm. A gyermek születésével teljesen új lény lép a világba, soha nem látott vonásokkal és ígéretekkel. Az újszülött jövendô sorsa rejtély: nem ismerjük gondolatait, a rá váró eseményeket, késôbbi cselekedeteit. Nem tudjuk, mi lesz a gyermekbôl. Titokzatossága elragadó. Karácsonykor új élet születik a világra, Jézus Krisztus, aki megmutatta életünk értelmét és legyôzte a halált. Születése új távlatokkal gazdagította szenvedésekkel teli világunkat. A szentmise kezdetén Isten irgalmáért esdekelünk. Ezzel kifejezzük, hogy várjuk és szívesen fogadjuk az Isten Fiát, a világ Világosságát. Elmondjuk neki: Isten hozott, te betlehemi Gyermek, égi Kisded. Szívünk nyitva égi fényed befogadására. Szentbeszéd Az Ige testté lett, és közöttünk lakott Jn 1, 14 Ezekben a napokban többször elmondtuk vagy leírtuk: Kellemes karácsonyi ünnepeket. A Karácsony sokak számára valóban kellemes. Sokan ünnepelnek, örvendeznek és vigadoznak, ilyenkor jól érzik magukat. Még sincs mindenkinek szép karácsonya. Számukra a karácsony akár a keserűség ünnepe is lehetne. Ôk nem érezték meg az isteni szeretet melegét: az auschwitzi táborok lakói, az etiópiai éhezôk, a nincstelenek és földönfutók. A nagyvárosok nyomorgói és a magányosok az öröm ünnepén talán még inkább szenvednek mint máskor. Nincs ki rájuk nyissa az ajtót, feloldja magányosságukat. Ehhez hozzászoktunk és szemet hunyunk fölöttük. A sok bajt és jajt az ünneplô keresztények is látják. Az élet minden szomorú realitása ellenére mégis ünnepelnek és örömmel zengik a nagy hírt: ,,Ma megszületett a Megváltótok, Krisztus, az Úr...'' (Lk 2, 11). Joggal tehetô fel a kérdés: honnan van bátorságuk a keresztényeknek karácsonykor betlehemi jászolt építeni, karácsonyfákat vásárolni, pompás ünnepségeket rendezni, a betlehemi Gyermekrôl, Máriáról és Józsefrôl, angyalkákról és furulyázó pásztorokról regélni, amikor mellettük szenvednek és éhen halnak az emberek, konténerekben laknak és magányosan dideregnek a hidegben? Honnan veszik a bátorságot ahhoz, hogy ezernyi csillagszórót és gyertyát gyújtanak, díszeket vásárolnak, amikor a szomszédnak betevô falatja sincs és azt se tudja mibôl fizesse ki a házbért, a villanyszámlát, a fűtést? Tudnak nyugodt lelkiismerettel ünnepelni és örvendezni, amikor a világ tele van szívtelenséggel, kegyetlenségekkel, szenvedéssel és könnyel? A keresztények mégis öröm ünnepet ülnek, mert Jézus Krisztusban közénk szállt az örök Ige, aki képes arra, hogy megváltoztassa és átalakítsa vajúdó világunkat. Isten Igéje tartalommal tölti meg az üres emberi szavakat és arra képesít bennünket, hogy meggyógyítsuk a világban a bűn okozta sebeket. Isten Igéjével gátat vethetünk a nyomornak és a világban tomboló hazugságnak. Általa új életet nyertünk. A mai szentmise evangéliumában olvastunk errôl: ,,Kezdetben volt az Ige... és Isten volt az Ige... nélküle semmi sem lett, ami lett... Benne az élet volt... és az igazság... s az Ige testté lett, és közöttünk élt'' (Jn 1). A sok emberi hazug szó képtelen volt megszüntetni a világ nyomorát és keserűségét. Isten Igéje emberi létünk élete és világossága. Benne megtestesült a kegyelem, az igazság és az öröm: ,,S az Ige testté lett, és közöttünk élt'' (Jn 1, 14). Máté és Lukács ezt a nagy igazságot rendkívüli események és tünemények leírásával igyekszik hírül adni. Hozzájuk hasonlóan jár el János evangélista, amikor kihangsúlyozza: Jézus Krisztus emberi testet öltött magára, és Benne az elrejtett Istenséggel találkozunk. Ô az egyedüli Szabadító és Megváltó. Jézus Krisztus születése óta az emberi nyomorúságok ellenére is örvendezhet a világ, mert Benne testet öltött a világosság, a kegyelem és az igazság, a teljes élet. Mindazoknak, akik befogadták, hatalmat adott, hogy Isten gyermekei legyenek. Általa megvalósul a kegyelem és igazság. Ezért be kell fogadnunk Isten Igéjét. Karácsony legkomolyabb kihívása és felhívása ez. Vele megistenül a világ és életünk. A sok összevisszaság és zűrzavar ellenére Jézus Krisztusban olyan ponthoz jutott a világ, amelyhez mindig és mindenütt hozzáigazíthatjuk életünket. Születése remény. Közöttünk az Isten. Találkozhatunk vele és ha befogadjuk ôt, akkor ,,hatalmat'' ad arra, hogy jobbá váljon a világ. Jézus Krisztus által Isten gyermekeivé leszünk. Az istengyermekség feladat. Isten Igéjét nem elég csak hallgatnunk, azt valóra is kell váltanunk. Hozzá kell igazítanunk életünket. Az Ige emberré lett és általa hatalmat adott, hogy valóban Isten gyermekeivé váljunk. Ma ellep bennünket a szavak áradata. A tv, az újság és a rádió ontja a szavakat. Elegünk van a sok szóból. Ezért olykor el kellene némulnunk és csendben le kellene borulnunk a betlehemi jászol elôtt. Így talán jobban megértenénk Isten Igéjét. A csend, a nyugalom, az ima, és a vasárnap megszentelése által agyonhajszolt világunkban emberibbé válna életünk. Isten Igéje közelebb segíteni bennünket embertársainkhoz. Újra meg tudnánk bocsátani testvéreinknek és melléjük tudnánk állni nyomorúságuk idején, a magányosság és a kétség óráiban. Tetteinkkel kell tanúságot tennünk az emberré lett isteni Igérôl. Így karácsonyi ünnepünk újra meggyôzô hitvallássá válik és senki sem fogja azt többé a szomorúak és szegények csúfolódásának tekinteni. ======================================================================== A Szent Család ünnepe -- Vasárnap, Karácsony nyolcada alatt B év Olvasmány: Sir 3, 3--7. 14--17a; Szentlecke: Kol 3, 12--21; Evangélium: Lk 2, 22--40. Bevezetô a szentmise kezdetén A mai vasárnap liturgiája a Szent Család példaadó életére és a családi élet legfontosabb erkölcsi elveire hívja fel a figyelmet. A népies vallásosság szülte szentcsaládi idillen túl az ünnepnek mély értelmű teológiai jelentôsége van: Isten és világa között Jézusban olyan szoros és felbonthatatlan egység jött létre, amely a hitvestársi közösségekben követendô példa. Más szóval: Isten bensôséges egységre lépett a világgal és megistenítette azt. Ennek kihatásait a keresztény családoknak is tükrözniük kell. Így a mai ünnep középpontjában, tulajdonképpen nem a Szent Család áll, hanem az Isten szellemébôl táplálkozó és Istenre épülô modern családi élet, amelynek jellemzôje a szoros és békés együttlét, a kölcsönös megértés és szeretet. Ma elsôsorban ezekre a lelki értékekre irányítjuk figyelmünket. Imádkozunk családjainkért, hogy egyetértés, békesség és szeretet uralkodjék bennük. Szentbeszéd Eleget tettek az Úr törvényének Lk 2, 39 A karácsonyi ünnepkör szent olvasmányaiban gyakran találkozunk gondolatokkal, amelyek a családi életre irányítják figyelmünket. A napokban hallottuk Jézus születésének történetét, hallottunk Máriáról és Józsefrôl, a fiatal názáreti jegyesekrôl, az Ige megtestesülésérôl, az Ég és Föld örök frigyérôl Jézus Krisztusban. De nemcsak a karácsonyi liturgia irányította a családi életre a figyelmet. Karácsonyi szokásaink ugyancsak a családot helyezik elôtérbe. Ilyenkor sokat vendégeskedünk, meglátogatjuk szüleinket, közeli és távoli rokonainkat, barátainkat és ismerôseinket. Nem hiányzanak a meghitt beszélgetések sem. Szent Család vasárnapja kitűnôen illeszkedik a karácsonyi ünnepkör hangulatába. Ez eddig rendben. Nehézségekbe fôleg akkor ütközünk, ha rávilágítunk az ünnep lényegére: Istennek köze van a családi élethez. Ennek hallatára napjainkban többen felkapják fejüket és méltatlankodva mondogatják: Mi köze Istennek a családhoz? Mi köze a férfi és nô viszonyához, a szülô és gyermek, a gyermek és szülô kapcsolatához? Istennek sok köze van a családi élethez. Ô a mi Atyánk, Szabadítónk és Megváltónk. Jézus Krisztusban közénk jött, velünk van és általa építi közöttünk Isten országát. Isten országa átöleli az élet minden terét. Kiterjed a családi életre és ennek minden kapcsolatára, még akkor is, ha Krisztus evangéliumának kibontakozása éppen ezen a téren ütközik a legnagyobb akadályokba. Isten Igéje mégis nélkülözhetetlen a modern családi életben. Szükségünk van rá a férfi és nô házastársi kapcsolatában. A házasság szentsége révén a házastársaknak egy életen át hűségben, egyetértésben és szeretetben kell élniük. Kölcsönösen el kell fogadniuk egymást. Ez nem könnyű feladat. A házasságban két idegen ember találkozik egymással. Legtöbbször korábban még csak nem is ismerték egymást. Gyakran egymástól elütô egyéniségek. Sajátos múlttal, jellemmel és tulajdonságokkal rendelkezô idegen családokból származnak. Mégis közösen és egymással akarnak boldogok lenni. Egymással akarják Isten országát építeni. A boldog családi élet remekmű. Megalkotása a hitvestársak életre szóló feladata. Addig kell fáradozniuk és munkálkodniuk, amíg az ,,én- te''-bôl ,,mi'' lesz, az ,,enyém-tied''-bôl ,,mienk''. Ebben a hitvestársi életközösségben még akkor is el kell fogadniuk egymást, ha már megöregedtek vagy tehetetlenné váltak. Ez a hűség és szeretet viszont isteni alapok nélkül alig elképzelhetô. A hűség és szeretet Istenbôl táplálkozik. Az istenes élet nem tűr semmi olyan dolgot, amely veszélyezteti a házasélet boldogságát. Isten a legfôbb erô és hatalom, amely minden körülmények között képes összetartani a házastársakat. Egyedül Isten a boldog házasélet biztosítéka. Isten Igéjének testet kell öltenie a szülôk és gyermekek kapcsolatában. Az elmúlt idôben a családi élet ezen a téren is nagy változásokon ment keresztül. A múltban a szülôk fôleg saját képükre és hasonlatosságukra nevelték gyermekeiket. Azt akarták, hogy olyanok legyenek, mint ôk, nyomdokaikon járjanak és hozzájuk hasonlóan utánozzák ôseiket. A korábbiakhoz képest ma megváltozott a szülôk gyermekeik iránti kötelessége. A szülô elsôsorban gyermeke szolgája lett. Úgy kell nevelnie gyermekét, hogy mielôbb kifejlôdhessék és önállóvá válhassék. A mai gyerekek követelôdzôk. Ezen még életkoruk sem változtat. Az igények csak fokozódnak. Kicsi gyerek kis gond -- mondják --, nagy gyerek nagy gond. A megváltozott körülmények és az utóbbi évek nevelési módszere miatt a szülô és gyermek viszonyának, kapcsolatának problémája napjainkban megoldatlan. Isten Lelkét követve a szülônek elôbb-utóbb rá kell jönnie arra, hogy a gyermeknek saját élettel rendelkezik. Isten a gyermeket elfogadta és akarta. Ezzel szemben sok szülôben él a vágy -- tudatosan vagy tudatlanul --, hogy gyermeke életében lássa mindannak megvalósulását, aminek beteljesedésén maga egy életen át hiába fáradozott. Több szülô gyermekében látja saját életének folytatását és ezért azt szeretné, ha gyermeke olyan lenne mint ô. A szülôk nem egyszer megfeledkeznek arról, hogy a gyermek megismételhetetlen, korábban sohasem létezett és Istentôl elfogadott egyén, akinek joga van saját élethivatása és élettársa megválasztásához. Isten elôtt a gyermek és a szülô helyzete nagyon hasonló. A szülô is Istentôl kapta életét, akárcsak a gyermek szülôjétôl, de ezért Isten mégsem teszi rabszolgájává teremtményeit. Még arra is szabadságot ad nekik, hogy fellázadjanak ellene. Isten a szülôk és gyermekeik viszonylatában tehát azt jelenti, hogy a szülôk gyermekeik mellett állnak éppúgy, mint Isten a világ mellett, és biztosítják gyermekeiknek azt a fejlôdési lehetôséget és önállóságot, amelyet Isten is biztosít a világnak. Istennek van helye a gyermek és szülô viszonylatában. Ezt a kapcsolatot hosszú ideig az ,,engedelmesség'' kulcsszava határozta meg. Legtöbben így értelmeztük a negyedik parancsolatot, holott ez nem az ,,oktalan'', hanem az ,,érett, felnôtt és öntudatos'' gyermek öregedô szülei iránti kötelességrôl szól. A parancs elsôsorban nem a vak engedelmességet sürgeti, hanem a gyermeki tiszteletet a szülôk iránt: Tiszteld atyádat és anyádat, hogy jól menjen sorod a földön. A mai olvasmányban ez így áll: ,,Fiam, legyen gondod elaggott apádra, és ne szomorítsd meg életed egy napján se! Nézd el neki, ha értelme csökken, ne vesd meg, ha virágjában van is életed'' (Sir 3, 12--13). Ma hányszor elôfordul, hogy a felnôtt gyermekek megszégyenítik szüleiket és nem törôdnek velük, ha megöregedtek, elfogyott erejük vagy betegesek. Kicsúfolják ôket, ha feledékenyek, öreges magatartásuk érthetetlen. Elfordulnak tôlük, ha öregségük miatt zsörtölôdôk, merevek vagy önfejűek. Csak kevés fiatalnak jut eszébe, hogy maga is megöregedhet (egyáltalán nem biztos), és majd neki is nagyon fog fájni, ha úgy bánnak vele, mint ô bánt édesapjával és édesanyjával. Isten elfogadta életünket. A gyermekek életét is. Egykor ezért jött közénk és élt közöttünk. Ugyanakkor kifejezett parancsa: Tiszteld a kort, állj atyád és édesanyád mellett, ha nehézségekkel küzd és ereje már megfogyatkozott. Istenre szükségünk van, hogy elviselhessük az öregséget és erôt meríthessünk belôle. Aki fiatal korában nyílt az öregek iránt, az nyílt lesz Isten befogadására is. Karácsonykor ismételten és újra elhangzik: Velünk az Isten. Isten Atyánk, Szabadítónk és Megváltónk. Tegyük láthatóvá a világban és családi életünkben. Az örök Igének családi életünkben testet kell öltenie. Így Isten Lelke mindannyiunk ereje, élete és üdvössége lesz. Boldog lesz otthonunk, mert Istennel a család a boldogság otthona. ======================================================================== Január 1. Szűz Mária, Isten anyja ünnepe -- Újév B év Olvasmány: Szám 6, 22--27; Szentlecke: Gal 4, 4--7; Evangélium: Lk 2, 16--21. Bevezetô a szentmise kezdetén Újév napján vegyes érzelmekkel ébredünk. A megilletôdés, a vágyakozás és a reménykedés érzelmei vesznek erôt rajtunk. Mindenki remél valamit. A munkanélküli állásról, a beteg egészségrôl, a félénk biztonságról, a magányos társakról, a becsapottak igazságról, a hontalanok meleg otthonról, a foglyok szabadságról álmodoznak. Mindannyian szeretnénk nyugodtan és békében élni. Békét szeretnénk szívünkben, békét családunkban, békét nemzetünknek és békét az egész világnak. Ezek a vágyak és érzelmek az óévben is foglalkoztattak és az Újesztendôben sem fognak nyugton hagyni. Ebben az új évben is lesznek problémáink. Mégis meg kell próbálnunk úgy élnünk, hogy kevesebb legyen a szenvedés és több az emberség. Még a megváltoztathatatlannak tűnô és az erônket meghaladó nehézségeket is el kell fogadnunk és meg kell próbálnunk Istenbe vetett bizalommal hordozni azokat. Istennel és Istenbe kapaszkodva jó elôfeltételeket teremthetünk Újesztendônk sikeres kimeneteléhez. Szentbeszéd Dicsérték és magasztalták Istent Lk 2, 20 A polgári év elsô szentmiséjének elsô szentírási olvasmánya ôsrégi áldást idéz. Hallatára több felvilágosult ember ingerülten reagál. Mások kétkedve csóválják fejüket és cinikus mosolyukkal fejezik ki hitetlenségüket. Az áldás szövegének hallatára ,,hókusz pókusz számálokusz'', ,,ábrákádábrá'' vagy ,,tárulj szézám'' varázsigékre gondolnak. A hívôk számára az áldás és átok szövegek mégsem üres szavak. A fiatal házasok életében óriási jelentôségű lehet a szülôi áldás. Nem mindegy, hogy szülôi átok vagy áldás kíséri életünket. A mai ember keveset beszél áldásról, de annál többet a jókívánságokról. Elvárjuk, hogy az emberek jókívánságaikat fejezzék ki életünk jelesebb fordulói alkalmával. Még meg is sértôdünk, ha ezek a jókívánságok elmaradnak. Ez idô tájt: ,,Boldog Új Évet'', ,,Szerencsés Új Esztendôt'', vagy éppen istenáldotta, sikerekben gazdag Új Évet kívánunk egymásnak. Néhány jókívánság különösen emlékeztet a mai olvasmányban található áldás szövegére: ,,Áldjon meg az Úr és oltalmazzon! Ragyogtassa rád arcát az Úr s legyen hozzád jóságos! Fordítsa feléd arcát az Úr és szerezzen neked üdvösséget'' (Szám 6, 24--26). Lehetséges, hogy ezek az ôsrégi áldások és napjaink jókívánságai egyszerűen csak udvariassági formaságok és üres szavak? Van-e mélyebb értelmük és egyáltalán valamilyen hatásuk? Mi köze az áldásnak a jókívánságokhoz? Napjainkban több kutatási eredmény arról számol be, hogy a világban sok olyan ,,érdekes'' erô működik, amelyet eddig nem sikerült kellôképpen kikutatnunk és nem ismerünk. Ilyen ,,érdekes'' erôkrôl számol be a parapszichológia, az ún. okkult jelenségekkel foglalkozó tudomány és több telepátiai, távoli gondolatátvitellel foglalkozó kutatás. A hipnózis is az akaratátvitel lehetôségeirôl értekezik. A telekinézissel foglalkozó kutatók állítása szerint távoli tárgyak mozgásba hozhatók egyszerűen a gondolatban megfogalmazott akarat erejével. Ha mindez így van, akkor talán mégsem olyan nagy ostobaság és maradi dolog a jókívánságok és áldások erejében hinni. Akkor valóban történik valami, amikor az édesanya este gyermeke ágya fölé hajol és homlokára keresztet rajzol vagy amikor a pap mise végén áldást oszt. Valamilyen titokzatos dolog történik, amikor a szentmisében áldást és békességet kívánunk, kezet rázunk, dolgozatírás elôtt a diáknak, operáció elôtt a betegnek odasúgjuk: imáimban megemlékezem rólad. Az áldások és jókívánságok valódi tartalma a karácsonyi örömhírben rejlik. Ebbôl tudjuk, hogy minden (új) évben velünk az Isten. Az áldásokkal és jókívánságokkal elmondjuk, hogy Isten a mi Atyánk, Megváltónk, Szabadítónk, aki ebben az évben és továbbra is közöttünk él. Az áldásokkal rávilágítunk arra, hogy minden öröm középpontja Isten. Bánatunkban menedékünk. Gyengeségeinkben erônk. Az áldással kérjük: Isten legyen velünk és maradjon közöttünk. Az áldás a közöttünk lakó Isten megvallásának egyik konkrét, látható és szép formája. Ez a valóságos tanúságtétel jut kifejezésre az imént hallott ároni áldás szövegében. Ragadjunk ki belôle egyetlen szót: sálom -- béke. A zsidó felfogás szerint a szó varázsige jellegű. Nem csak fegyverszünetet jelent, hanem egészséget, jólétet, örömet, sikert és jelenti mindazt, ami az ember belsô egyensúlyához és megelégedettségéhez hozzájárul. Karácsony éjszakájának örömhírében ez így hangzik: ,,Dicsôség a magasságban Istennek és békesség a földön a jóakaratú embereknek'' (Lk 2, 14). Más szóval: Adjuk meg elôször Istennek a dicsôséget, s akkor mindazt megkapjuk, amit Isten ószövetségi népe a ,,sálom'' áldás-köszöntéssel kíván. Ha tehát Újév elsô napján áldásos Új Esztendôt kívánunk és kifejezésre juttatjuk békekívánalmainkat, akkor ez azt jelenti, hogy az év folyamán készek vagyunk a béke, a szerencse, a siker, az üdvösség, a ,,sálom'', az Isten békéjének kibontakoztatásához hozzájárulni a földön, Istenbe vetett hittel és parancsainak megtartásával akarunk élni. Az áldásokban bízó ember egyáltalán nem balga és egyáltalán nem jár fellegekben. Tudja, hogy Isten békéje csak következetes keresztény helytállással valósulhat meg és hosszú évek kellenek ahhoz, amíg a világ olyan egységessé válik, hogy csak egyetlen történelemmel rendelkezzék: Isten és ember valóban egyetemes történelmével. A mai szentmisében az áldások értelmét kutattuk. Az áldás és békesség imádságainkban ismételten visszatérô kifejezés. ,,Bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezôknek'' -- imádkozzuk a Miatyánkban. ,,Isten Báránya, te elveszed a világ bűneit, adj nekünk békét'', ,,Az Úr békéje legyen veletek'' ismételjük gyakran szent liturgiánk közben. Ma az oltárra helyezett kenyér és bor adományokkal tegyük Isten kezébe egész évünket: ,,Áldott vagy Urunk, mindenség Istene...'' Visszaemlékezünk Jézus ígéretére: ,,Bizony, bizony mondom nektek, bármit kértek az Atyától a nevemben, megadja nektek'' (Jn 16, 23). A szentmise látható jeleivel kérjük Istent, hogy áldja meg Új Esztendônket és tekintse azt saját magáénak. Ha kérjük Ôt és bizalommal kérjük, akkor biztosan remélhetjük, hogy Isten az új év minden napján közöttünk és velünk lesz: a világban, a munkahelyen, a családban, a betegágyon és a magányos elhagyatottságban. Az áldások és jókívánságok értelmét kerestük, de hamarosan rájöttünk, hogy az áldás és jókívánság komoly feladat. Isten iránti hitre és bizalomra ösztönöz. Jézusban a világ megkapta az áldások teljességét, mindazt, amit Istentôl egyáltalán kaphatott. Ezt ünnepeltük karácsonykor. De amit a világ Istentôl Jézusban kapott, annak az év folyamán kell kibontakoznia, fôleg keresztény tanúságtételünk által. Isten dicsôségét kell szolgálnunk és akkor bôséges áldásában is részesülünk. Az év elsô napján és elsô óráiban a szentmisén való részvételünkkel tanúskodunk hitünkrôl, Isten dicsôségérôl és bizalommal kérjük: Áldjon meg minket az Úr és növelje bennünk a jót, hogy békében élhessünk, béke költözzön szívünkbe és családunkba, békének örvendjen nemzetünk és az egész világ. Isten békéje legyen velünk mindenkor! ======================================================================== Karácsony utáni 2. vasárnap B év Olvasmány: Sir 24, 1--4; 12--16; Szentlecke: Ef 1, 3--6. 15--18; Evangélium: Jn 1, 1--18. Bevezetô a szentmise kezdetén Lassan halványodnak az ünnepi fények. Eltűnnek a karácsonyi díszek. Többfelé még állnak karácsonyfák, tart a téli szünidô, és nem kezdôdött el a mindennapi verejtékes munka. A sorozatos ünnepek békét és nyugalmat árasztottak. Jól éreztük magunkat az otthon melegén, így szívesen marasztalnánk a tovatűnô karácsonyi idôt. Úgy tűnik, mintha az egyház csak nehezen tudná abbahagyni a karácsonyi evangélium hirdetését. Újra meg újra visszatér rá, mint ma is, és kitartóan hirdeti a karácsonyi evangéliumot: Isten emberré lett. Örömhír ez mindörökre. A világosság, amely a világba jött, nemcsak karácsony éjszakáján világít, hanem minden nap a világ végezetéig. A karácsonyi sütemények lassan kifogynak, a karácsonyfák kiszáradnak és konténerbe kerülnek. Isten betlehemi Gyermek és a karácsonyi örömhír azonban örökre megmarad. Hisszük, hogy Ô a világ világossága, életünk öröme és boldogsága. Ezért állunk most itt és fordulunk hozzá bizalommal. Szentbeszéd Az Ige az igazi világosság volt, amely a világba jött, hogy megvilágítson minden embert Jn 1, 9 A keleti népek életében évezredeken át meghatározó szerep jutott a folyamatosan megismert bölcsességnek, a bölcseletnek, a filozófiának, a természeti jelenségekbôl és az emberi élet megfigyeléseibôl leszűrt törvényszerűségeknek és következtetéseknek. Fôleg a csillagászok, a papok, a mágusok és a tudósok foglalkoztak bölcselettel. Szűk világuk ismétlôdô eseményeit, tüneteit vizsgálva olyan elveket, tantételeket állítottak fel, amelyekrôl úgy vélték, hogy segítségükkel megfékezhetôk a természet pusztító erôi és kialakítható a szebb, a sikeresebb és a boldogabb élet. Ezek a korábbi bölcsességek késôbb újabb felismerésekkel gazdagodtak, amikor Mózes könyve jelentôs részüket írásba rögzítette és kibôvítette nemcsak bölcs emberi tanításokkal, de az isteni Bölcsességgel is. Ez az összeíró folyamat a Kr. e. 15. században, de legkésôbb a 13. században kezdôdhetett el. Ettôl kezdve folyamatosan bôvült. Így lassan kialakult az a zsidó felfogás, hogy Isten bölcsessége mintegy folyamatosan testet öltött az Írásban és így Izrael az Írásban megtestesült isteni bölcsesség, az Ige különleges lakhelyévé vált. A Szentírásból Isten szólt Izraelben. Mózes könyveibôl tisztábban és világosabban ismerhette meg bárki az igazi bölcsességet, mint annak elôtte a teremtett világ tükrébôl és az emberi bölcsességbôl. Mózes könyvei kinyilatkoztatták Isten igéjét, Isten világának rendjét és az üdvösség érdekében annak megtartására szólítottak minden embert. Ezután Isten választott népe nemcsak a tapogatódzó emberi bölcsesség tükrében vizsgálta és értelmezte a mindennapi élet eseményeit, hanem a kinyilatkoztatás végtelen távlatokat felfedô és örökké éltetô fényében is. Így nem meglepô, ha a vallásos zsidó alig látott mást a Tórában -- Mózes öt könyvében --, mint emberi szóban, igében testet öltött isteni bölcsességet, Isten látható közeledését az ember felé. A tóra szent lett számára. Aki ebben a háttéri megvilágításban hallgatta végig János evangéliumának imént elhangzott karácsonyi üzenetét, meglepôdés nélkül fedezhette fel abban az isteni közeledés évezredek óta alkalmazott kifejezéseit és formáit: ,,Kezdetben volt az Ige, az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige ..., aki a világba jött, hogy mindazoknak, akik befogadják, hatalmat adjon, hogy Isten gyermekei legyenek. Azoknak, akik hisznek nevében, aki(k) nem a vérnek vagy testnek a vágyából s nem is a férfi akaratából, hanem Istenbôl születtek'' (vö. Jn 1, 1. 12--13). ,,S az Ige testté lett, és közöttünk élt'' -- hangsúlyozza János --, de ez most nem a héber írás holt betűi által vagy a mózesi törvény merev keretei között történt, hanem az Örök Atya Egyszülötte révén. ,,Mert -- folytatja János -- a törvényt Mózes közvetítette, a kegyelem és az igazság azonban Jézus Krisztus által lett osztályrészünk'' (Jn 1, 17). Amíg az ószövetségi olvasmányból arról értesültünk, hogy Isten a bölcsesség köntösébe öltözködve közeledik övéi felé, addig János evangéliumából kitűnik, hogy ugyanaz az Isten, testté lett Igéjében, Jézus Krisztus személyében lépett övéi közé, és hatalmat adott, hogy Isten gyermekei legyünk, és megteremtsük azt a világot, amelyrôl egykor a tapogatódzó bölcsek csak ábrándozni mertek. A betlehemi Csillag feltűnése óta valljuk, hogy Jézus Krisztusban végérvényesen megtaláltuk azt a bölcsességet, amely megteremtette számunkra a szebb, sikeresebb és boldogabb élet lehetôségét és legyôzte a világ pusztító hatalmasságait, úgy amint azt az évezredek emberisége a bölcs igéktôl, saját bölcsességétôl mindhiába várt. Ez a karácsonyi üzenet rámutat Isten új választott lakhelyére népe körében. Ez a nép ott van, ahol az emberek szíve megnyílik Jézus elôtt és készséggel befogadják az isteni Igét. Ez az Ige a görög logos magyar fordítása, de hangnak, szónak, tanításnak is mondhatnánk. Ma a szavak bábeli zűrzavarában élünk. Isten Igéje, szava mellett rengeteg más hanggal, szóval találkozunk. Fülünkben csengnek szüleink és barátaink, tanítóink és nevelôink szavai. Halljuk a közvélemény, a szenvedélyek, a gôg, a törtetés és a többi hamis próféták hangját is. Valamennyi ige, s üdvöt ígér! Ebben a hangzavarban a keresztényeknek tudniuk kell különbséget tenni. Fel kell ismerniük a test és vér szavát. El kell választaniuk Isten szavát az idôk szavától, a mulandó emberi bölcsességektôl. Isten Jézus Krisztus által hatalmat adott, hogy gyermekei lehessünk. Isten gyermekei, Krisztus trónörökösei lehetünk, ha engedjük szóhoz jutni bennünk azt az Igét és Bölcsességet, ,,amelyet Isten öröktôl fogva megdicsôülésünkre szánt. Ezt senki sem ismerte fel a világ fejedelmei közül'' -- írja Pál apostol --, ,,mert ha felismerték volna, nem feszítették volna keresztre a dicsôség Urát. Így érvényes az Írás szava: Szem nem látta, fül nem hallotta, emberi szív föl nem fogta, amit Isten azoknak készített, akik ôt szeretik'' (1 Kor 2, 7--9). ======================================================================== Urunk megjelenése -- Vízkereszt B év Olvasmány: Iz 60, 1--6; Szentlecke: Ef 3, 2--3a. 5--6; Evangélium: Mt 2, 1--12. Bevezetô a szentmise kezdetén A karácsonyi ünnepkör nagy ünnepe Vízkereszt, helyesebben: Urunk megjelenése, a keleti egyház karácsonya. Urunk megjelenésének ünnepén Jézus születésére emlékezünk és különösen felidézzük, hogy a betlehemi örömhír a világ nyilvánossága elé került. Evangéliumi történetünkben a mágusok külföldi országok képviselôi. Heródes és udvara Zsidóország kormánya. Általuk a hazai és a nemzetközi közvélemény tudomást szerzett arról, hogy Jézusban közénk szállt az Isten. A történetben meglepô, hogy míg a ,,hitetlen'' pogányság képviselôi megtalálják az utat Jézushoz, addig a ,,hívôk'' képviselôi, a korabeli jeruzsálemi zsidóság elzárkózik Isten küldöttje elôl és romlására törekszik. Mai a napkeleti bölcsekhez hasonlóan a betlehemi csillag fényénél keressük Jézust, a zsidók újszülött királyát. Rajtunk áll, hogy Isten szavának fényénél eljutunk-e Jézushoz és szentmisénk végén, amint egykor a napkeleti bölcsek, hitünkben megerôsödve, örömmel térünk haza otthonainkba. Szentbeszéd Napkeletrôl bölcsek jöttek, és tudakolták: Hol van a zsidók újszülött királya Mt 2, 2 A Szentírásban nyomát sem találjuk annak, hogy a tanítványok körében Jézus születésének története már életében beszéd tárgyát képezte. Arról sem szól az Írás, hogy Jézus valaha is felkereste szülôvárosát. Ez annál inkább feltűnô, mert Jézus többször megfordult barátaival Jeruzsálemben és környékén, ahol Betlehem fekszik. A korabeli jelek arra utalnak, hogy legkorábban csak az elsô keresztény közösségek kezdtek Jézus gyermekkora után érdeklôdni, minden valószínűség szerint pár évvel, évtizeddel Jézus föltámadása után. Ez azért vált szükségessé, mert az elsô keresztény közösségek idején még hiányoztak a gondosan megfogalmazott hitvallási formulák. Nem ismerték a Hiszekegyet. Elbeszélésekkel, bibliai történetekkel vallották annak igazságait. Rövid hitvallási formulákat használtak: Jézus az Úr. De ezek csak idôvel, lassan és fokozatosan alakultak ki. A legôsibb keresztények vallották hitünket. A Hiszekegy helyett a kezdet kezdetén csak vallásos elbeszélésekkel tanúskodtak arról. Ma ezt így mondanánk: elbeszélô hitvallást imádkoztak. A Jézus gyermekkoráról szóló bibliai történetek hitvallási szövegek. Arra hivatottak, hogy hitet ébresszenek. Örömhírt közvetítenek: Jézusban az Isten jelent meg közöttünk és ezentúl bárki rátalálhat Istenre, ha keresi Ôt. Ezt tették a betlehemi pásztorok és a napkeleti bölcsek. Történeteik elmondják, hogy az ember az igazi boldogságot a betlehemi Istengyermek által találja meg. Ennek elôfeltétele a keresés: az embernek feszült figyelemmel kell fürkésznie Istent. Éber szemekkel kell kutatnia utána a világban és a betlehemi Csillag által kijelölt úton kell haladnia. A karácsonyi történetek istenkeresésre sarkallnak. A pásztorok útra keltek az angyal szavára, megtalálták Jézust, és öröm töltötte be szívüket. A napkeleti bölcsek ugyancsak követték a Csillagot és teljesen ráhagyatkoztak. Máté evangélista a mai evangéliumi szakaszban különösen kiemeli, hogy Jézusban az üdvösség. Ô az emberek megváltója, aki után ôsidôk óta vágyakozott az emberiség: Isten ószövetségi népe éppúgy, mint a pogány nemzetek. Ezek képviselôi a Szentírásban a napkeleti bölcsek. Keresésük, reményük és várakozásuk célja a betlehemi Gyermek, akiben megtalálták reményeik beteljesedését. Az igazság megtalálása és az istenkeresés sohasem könnyű. Ennek Máté evangélista tudatában volt. A betlehemi történetekben kihangsúlyozza, hogy a pásztorok és mágusok útra keltek a betlehemi jászoltrónus egyetlen királya felé. Keresték a Messiást. Ugyanakkor azt sem feledi, hogy az istenkeresés komoly nehézségekkel jár. Mindig voltak, vannak és lesznek, akik nem hajlandók hódolni a szeretet Nagyura elôtt. Elfordulnak tôle és ellene dolgoznak. Egykor sokan tudomást szereztek Jézusról: Heródes és udvara. Úgy ma is. Vannak közöttük teológusok és írástudók. Ôk mégsem hódolnak elôtte, pedig a jeruzsálemi udvarhoz hasonlóan, elsôsorban az ô feladatuk szemmel kísérni Isten Igéinek beteljesedését. Sôt, erre még mások figyelmét is nekik kellene felhívniuk. A heródesi udvarhoz hasonlóan ma is sok keresztény kudarcot vall hivatásában. Kényelmesen bezárkózik otthonába és egy tapodtat sem tesz az isteni Kisded felé. Az istenkeresés témája napjaink égetô kérdése. Többen még az Isten gondolatától is szabadulni szeretnének, de nem lehet. Vízkereszt örömhíre istenkeresô nyugtalanságunkat szeretné feloldani. Azt hirdeti, hogy az örök Isten nemcsak távoli szemlélôje történelmünknek, hanem valóságos részese. Isten olyan közel áll hozzánk, hogy a Keresztelô újjal mutathatott rá: ,,Nézzétek az Isten Báránya'', János evangélista pedig így tehetett tanúbizonyságot róla: ,,amit hallottunk, amit szemünkkel láttunk és amit a kezünkkel tapintottunk: az Élet Igéjét hirdetjük nektek. Igen, az Élet megjelent, láttuk, tanúságot teszünk róla, és hirdetjük nektek az örök életet, amely az Atyánál volt és megjelent nekünk'' (1 Jn 1, 1--2). Az elsô Karácsony óta Isten látható és tapasztalható módon lelhetô fel a világban. Így istenkeresésünk nem lehet hiábavaló. Születése óta mindig vannak, akikrôl elmondható: ,,Bementek a házba, és meglátták a gyermeket anyjával, Máriával. Leborultak és hódoltak neki...'' (Mt 2, 11). Istenre leltek, mégha ez olykor nem is könnyű. Isten megtalálása elôfeltételektôl függ: 1.-- Az embernek ott kell keresnie Istent, ahol megmutatkozik, és olyannak kell elfogadnia Ôt, amilyen. Ma alig mondhatja valaki komolyan: ,,én ott keresem Istent, ahol akarom'', mert Isten a názáreti Jézusban már végérvényesen feltárta magát. Tévednek, akik állítják: ,,olyan vallást keresek magamnak, amilyet akarok'', mert Isten egyszer már egyedüli és megismételhetetlen módon megjelent közöttünk és megmutatta magát. Azóta annyit tehetünk, hogy olyannak fogadjuk el Ôt, amilyennek kinyilvánította magát: egyszerű betlehemi gyermek, a szegények és betegek barátja, akit mégis keresztre feszítettek, de feltámadt, mert Isten Fia volt. Saját szeszélye, ízlése és önkénye szerint is keresheti valaki Istent. Így fennáll a veszély, hogy sohasem jut el az igaz és tiszta istenismerethez. Aki ugyanis Isten látható képmását nem képes felfedezni Jézusban, valószínű, hogy még inkább észrevétlenül halad el a láthatatlan Isten mellett, és sohasem tapasztalja meg a napkeleti bölcsek sikeres utazásának örömét. Ôk megtalálták az Istengyermeket, leborultak Elôtte és hódoltak Neki. Jézus nélkül csak tetszetôs bálványisteneket faraghatunk magunknak saját képünkre és hasonlatosságunkra. 2.-- A keresztény embernek mindig számolnia kell Jézussal, akiben közénk szállt az Isten. Születése óta nem tehet úgy, mintha Jézus Krisztus sohasem létezett volna. Jézussal számolnia kell, mert Ô történelmi személy. Születésnapjáról évrôl-évre megemlékezik a keresztény világ. Számításainkból és terveinkbôl Ôt kihagyni annyit jelent, mint sok-sok nullával számolni és a legfontosabb számjegyekrôl megfeledkezni. Vajon nem éppen ez az oka annak, hogy a világ megannyi kínlódása az igazságosság és a béke megteremtésének érdekében minduntalan kudarcba fullad és az emberi kapcsolatok folytonosan összekuszálódnak? Urunk megjelenésének ünnepén a döntô jelentôségű örömhír: Isten mindig és minden idôk embere számára félreállíthatatlanul létezik, közöttünk él és lakozik, működik és irányítja sorsunkat. Betlehemben megszületett az Ég és Föld örök egyezménye, amelyben Isten félreérthetetlenül és végérvényesen lefektette akaratát: Jézus Krisztus az Út, az Igazság és az Élet. ======================================================================== Urunk megkeresztelkedése B év Olvasmány: Iz 42, 1--4. 6--7; Szentlecke: ApCsel 10, 34--38; Evangélium: Mk 1, 7--11. Bevezetô a szentmise kezdetén Urunk megkeresztelkedésére emlékezünk. Az ünneppel elkezdôdik az évközi vasárnapok sorozata, amely 34 vasárnapot foglal magába. Közülük néhány a farsang idejére esik, a többi a pünkösd utáni nyári és ôszi hónapokra. Az évközi vasárnapok sajátossága, hogy szentmiséiknek evangéliumi szakasza rendszerint egyazon evangélistától származik. Tavaly az évközi vasárnapok szentmiséin Máté evangéliumából, annak elôtte Lukács evangéliumából hallottunk egy-egy szakaszt. Idén Márk evangéliumát olvassuk az évközi vasárnapok szentmiséin. Ma Urunk megkeresztelkedésének történetét is ebbôl halljuk. A beszámolóból megtudjuk, hogy Jézus az Isten Fölkentje, Megváltónk, örömünk és boldogságunk útja és biztosítéka. Régi és megszokott hitbeli kijelentés, hitigazság, de vajon hisszük--e? Tartsunk önvizsgálatot. Bűnbánati cselekményünkben újra elmélyíthetjük Istenhez fűzôdô barátságunkat. Szentbeszéd Te vagy az én szeretett Fiam Mk 1, 11 Izajás próféta a Kr. e. 700-as évek elejének legkiemelkedôbb zsidó egyénisége. Verses költeményeiben gyönyörű szép himnuszokat zengett Istenrôl és az Úr (titokzatos) szolgájáról. Azt állította róla, hogy az emberek között él. Csendben, szelíden és minden feltűnés nélkül működik a világban: nem kiált és szava sem hallatszik az utcákon. Isten mégis ôt tette meg a ,,népnek szövetségül és a nemzeteknek világosságul'' (Iz 42, 6). Világra szóló megbízatást kapott, hogy megnyissa a vakok szemét, tartós békét, világszabadságot és általános jólétet biztosítson. Izajás imént hallott verssoraiból nem tűnik ki világosan, hogy a próféta kit tekintett valójában az Úr szolgájának. Az is lehetséges, hogy egyszerűen csak Isten választott népére és elhívatottságára gondolt, Izraelre, amely magát ugyancsak az Úr szolgájának tekintette. A keresztény közösség Izajás énekét kezdettôl fogva Jézus Krisztusra alkalmazta. Isten Fiát ismerte fel az Úr szolgájában. A keresztények Jézus Krisztusban felfedezték Izajás Isten titokzatos szolgájáról szóló prófétai jövendölésének beteljesedését. Számukra Jézus Krisztus az, akit Isten kiválasztott, akire Isten kiárasztotta lelkét, hogy igazságot vigyen a nemzeteknek. Benne beteljesedtek az Úr szolgájáról szóló jövendölések. Amikor eljött, nem kiabált és nem hangoskodott, nem vert maga körül hatalmas port. A mai szentmise evangéliumi szakaszából is ez tűnik ki: egyszerűen eljött a galileai Názáretbôl, és megkeresztelkedett Jánosnál a Jordánban. Csendesen érkezett és egyszerűen beállt a bűnösök sorába. Késôbbi életében is hiába keressük a nagy, hangos fellépéseket. Nem nehéz felfedezni benne az Úr szolgájáról tett jövendölések beteljesedését. A keresztények számára Jézus az, aki megnyitja a vakok szemét, kiszabadítja a foglyokat ,,és a tömlöcbôl azokat, akik a sötétségben ülnek'' (Iz 42, 7). Messiásokkal napjainkban is találkozunk. Olykor nem kis nehézséget okoznak és komoly döntések elé állítanak. Túl sok közöttük az álmessiás és álpróféta. Ezért már hinni sem tudunk nekik. Nehéz eldöntenünk, hogy melyik az igazi közülük. Valamennyi megváltónak és szabadítónak tűnteti fel magát. A legtöbben nem érkeznek az Úr szolgájához hasonló egyszerűséggel és minden feltűnés nélkül. Ellenkezôleg. Jézussal ellentétben, általában túl sok körülöttük a reklám. Hangos és szép ígéretekkel közelednek az ember felé. Szép ruhát, egészséges életkörülményeket, tiszta levegôt, csodatevô szereket, magas fizetést, biztos nyugdíjat, munkát és általános jólétet ígérnek. Ma mindenütt reklámmal dolgoznak és többen állítják, hogy ha nincs reklám, megáll a gazdasági fejlôdés, a kereskedelem és a társadalmi élet. Életünk a reklámra épül. Ezzel van tele az újság, a tv és a rádió, az utca és villamos, a vendéglô és a színház. A reklámok egymást túlharsogva igyekeznek maguknak érvényt szerezni. Az egyik javakkal, a másik eszmékkel akarja megváltani a világot. A legtöbb közülük követelôdzô és hangos. Mégis úgy látszik, mintha Isten szolgája fittyet hányna a reklám törvényeire. Ô csendesen és szelíden érkezik. Nem kürtöltet maga elôtt. Vajon hogyan állhatja meg helyét az Úr szürkén közeledô názáreti szolgája ebben a hangos és zajos, konkurens világban? Boldogulhat-e Isten szolgája a maga egyszerű és csendes módján? Egyáltalán hasonlítható-e Jézus és ügye a világban reklámozott többi dolgokhoz? Vonatkoznak-e Jézusra és ügyére az általában üzleti célokat szolgáló reklámozási törvények? A reklámok többször becsaptak már bennünket. Nem váltották be ígéreteiket. Portékáik messze elmaradtak attól, amit ígértek. Vajon csalatkozhatunk Jézus ígéreteiben és tetteiben? Reklám és hírverés nélkül a mai világban még Isten sem boldogul. Reklámja azonban teljesen más törvények szerint működik, mint a földi dolgokkal foglalkozó reklámoké. Istennek ôszinte aktivistákra és hírvivôkre van szüksége, akik életükkel tesznek tanúságot Krisztusról és az ô ügyérôl. Isten szószólóinál elsôdleges követelmény az ôszinteség. Nem ígérhetnek olyat, amit képtelenek nyújtani. Krisztus tanúinál nem a feltűnésen van a hangsúly, hanem az ôszinte, csendes és szelíd tanúságtételen. Krisztus reklámja olyan mint az erjesztô kovász. Ezért Isten Jézus Krisztus ügyét kiválasztott terjesztôkre bízta. Igaz és ôszinte tanúságtételükkel nekik kell folytatniuk azt a művet, amelyet az Úr szolgája valamikor csendben elkezdett. Isten ügyét továbbították és továbbítják az evangélisták. Írásaik olyanok mint egy-egy plakát, amelyet idônként kigöngyölítünk és a világ nyilvánossága elé tárunk. A mai szentmisében Márk Urunk megkeresztelkedésének történetével rámutatott az Úr szolgájára, akit Isten igazolt az emberek elôtt és eltöltött Szentlélekkel. Ezért látható Márk evangéliumi plakátján a megnyílt ég és a galamb, amely a Jézusra leszálló Szentlélekre utal. A megnyílt égbôl Isten maga tett tanúságot Szolgája mellett. Amit ô tesz és mond kiváltja Isten tetszését. Ezért hallatszott a szózat a mennybôl: ,,Te vagy az én szeretett Fiam, benned kedvem telik!'' (Mk 1, 11). Jézus Krisztust hirdetik a hívô emberek, amikor Isten Igéjét láthatóvá teszik mindennapi életükben. Ilyen ember volt Keresztelô János, akirôl ugyancsak a mai evangéliumban hallottunk. Élete igazi reklám. Szóval és tetteivel mutatott az Úr Fölkentjére: ,,Aki utánam jön, hatalmasabb nálam. Arra sem vagyok méltó, hogy lehajoljak és megoldjam saruszíját. Én vízzel keresztellek titeket, ô pedig Szentlélekkel keresztel majd meg benneteket'' (Mk 1, 7--8). János a hívô emberek elôképe. Nem önmagát reklámozza és helyezi elôtérbe, hanem a nálánál sokkal nagyobbat. Ez azt jelenti, hogy a világot nem a keresztények váltják meg, hanem Jézus Krisztus. Tetteink csak azt igazoljál, hogy már elfogadtuk Ôt. Az egyház a maga egészében tesz tanúságot Isten Fiáról. Tettei olykor nagyonis halványak, mégis Isten országának építésén fáradozik. Nem dolgozik hangos reklámokkal és ezért a legtöbbször csak akkor vesszük észre jótetteit, ha nyitott szemmel járunk a világban. ,,Nem kiált ..., s nem emeli föl a hangját, szava se hallatszik az utcákon'' (Iz 42, 2). Neki úgy kell körüljárni a világban mint az Úr szolgájának: ,,A megtört nádszálat nem töri össze, a pislákoló mécsbelet nem oltja ki. Hűségesen elviszi az igazságot, nem lankad el, sem kedvét el nem veszti, míg az igazságot meg nem szilárdítja a földön'' (Iz 42, 3--4). Sokszor szemére vetik szelídségét és halk szavát, de Isten mégis általa viszi végbe hatalmas csodatetteit. Isten reklámja lelhetô fel a Lélek működésében: a megtérô és hitbôl élô emberek cselekedeteiben. Általuk az Isten körüljár a világban jót cselekedvén. A világ ordító reklámhadjárata között olykor alig vesszük észre Isten csendes működését és közeledését az ember felé. Pedig Rajta kívül nincs más Isten, aki üdvözíthetne bennünket. Vigyázzunk, nehogy hatalmukba kerítsenek bennünket a hamis reklámok. ======================================================================== Nagyböjt 1. vasárnapja B év Olvasmány: Ter 9, 8--15; Szentlecke: 1 Pét 3, 18--22; Evangélium: Mk 1, 12--15. Bevezetô a szentmise kezdetén Németországban a lelkipásztorok Nagyböjt elsô vasárnapján olvassák fel a templomokban a helyi püspök évente megjelenô nagyböjti lelkipásztori körlevelét. Szentmisénk evangéliumának középpontjában az élet sokszínű kísértése áll. Jézushoz hasonlóan mindannyian ki vagyunk téve a Sátán kísértésének. Fenyeget a veszély, hogy a hatalom, a dicsôség és a gazdagság kísértései egymás ellen uszítanak bennünket. A most kezdôdô nagyböjti idô tudatosítani szeretné bennünk, hogy a keresztségben új életet nyertünk és ez Jézus Krisztus halálára és feltámadására épül. A teljes életet hozzá hasonlóan önmagunk odaajándékozása, az Isten elôtti alázat és a szolgáló szeretet útján nyerhetjük el. Bűnbánati cselekményünk most alkalmat kínál arra, hogy ellent mondjunk a világ kísértéseinek és hitben megerôsödve ismét visszatérjünk Jézus Krisztus útjára. Szentbeszéd Megkísértette a sátán Mk 1, 13 Mk evangéliumi beszámolója alapján rövid tudósítást hallottunk Jézus megkísértésérôl és negyvennapos tartózkodásáról a pusztában. Az eseményrôl mindhárom evangélista beszámol: Márk egészen röviden, Máté és Lukács terjedelmesen. Jézus háromszori megkísértésének történetével a pusztában mindhárman igazolni akarják, hogy Jézus Krisztusban valóban Isten Fia jelent meg közöttünk. Az evangélisták számára ez fôleg abban mutatkozott meg, hogy Jézus Krisztus mindenben teljesítette az Atya akaratát és Isten iránti engedelmessége révén legyôzte a Sátán kísértéseit. Ez az engedelmesség képesítette arra, hogy az angyalok támogatása nélkül legyôzhesse a Sátán kísértéseit. Egyedül Isten akaratának teljesítése az erô, amely legyôzi a Sátánt. Az evangéliumi történetben furcsa kifejezések ütik meg fülünket: ,,megkísértette a sátán'', ,,vadállatok közt élt''. Érthetetlenül kérdezzük: Mi a ,,kísértés'', mit jelent a kijelentés ,,vadállatok közt élt''? A kérdésekre egy ókori zsidó vadállatokról szóló elbeszélése jut eszünkbe. Amikor Isten megteremtette a vadállatokat -- olvassuk ebben az elbeszélésben --, Isten éppúgy örvendett nekik, mint többi teremtményeinek. Egy szép napon szemlét tartott az állatok között és megparancsolta nekik, hogy sorjában vonuljanak fel elôtte. A vadállatok engedelmeskedtek neki. Isten elôtt felvonultak a vadbikák és az orrszarvúk, a kígyók és a tigrisek, az oroszlánok és a krokodilok. Mindegyik magával hozta teljes felszerelését és fegyverzetét. Volt, amelyik metszôfogakkal és karmokkal vonult fel, de olyan is, amelyik páncélöltözetét és méregmirigyeit mutogatta. A báránynak semmije se volt. Oldalt állva, magányosan, meggörbülve, letörten és szomorúan szemlélte a többieket, a hatalmas és félelmetes fegyverzetben felvonuló nagy állatsereget. Félt, mert semmiféle fegyverzettel sem rendelkezett. Nem tudott se védekezni, se támadni. Egy idô után mégis összeszedte magát, Teremtôje elé lépett és ezt mondta neki: Uram, te veszélyes fegyverekkel láttad el a többieket. Sok rosszat tesznek majd vele. Marakodni fognak, ölni és gyilkolni fogják egymást... A Teremtô igazat adott a báránynak és nagyon elszomorodott. Megbánta, hogy gyilkos fegyverekkel ruházta fel a vadállatokat. A bárányt megsajnálta és tűnôdve kérdezte: Vajon mit is adhatnék védelmedre? A bárány semmit sem kívánt a vadállatok felszereléseibôl. Mindannyiszor visszautasította Teremtônk ajánlatát. Neki nem kellettek a durva és vadállati felszerelések. A jó Isten mégis megajándékozta a bárányt. Neki adta a béke hármas fegyverzetét: a türelmet, az alázatosságot és a hűséges, áldozatkész szelídséget. Mi a kísértés? Kitűnik a kis elbeszélésbôl. A kísértések adottságok. Sajátos fegyverek és felszerelések, emberi tulajdonságok és ezekbôl adódó lehetôségek, amelyek békétlenséget és haragot szülnek, ellenségeskedést, bosszút és erôszakot, kegyetlen harcot és küzdelmet, állandó torzsalkodást, amely csak akkor ér véget, ha elpusztul a gyenge és felülkerekedik az erôs. A kísértés szüntelenül szedi áldozatait. Nem kíméli sem a kicsiket, sem a nagyokat. Veszekedéseket és háborúkat szít. Gyűjti a harci felszereléseket és hatalomra tör, a gyengébbek eltiprására. ,,És ne vígy minket a kísértésbe'', tanította Jézus és imádkozzuk a Miatyánkban minden szentmisén. A Miatyánk ezen kérésével Jézus a vadállatokról az emberekre terelte a figyelmet. Jóllehet nem rendelkezünk vadállatokra jellemzô önvédelmi és támadó sajátságokkal, de bennünk is megtalálható egy olyan vitális ösztön, amely vérszomjas kielégülésre törekszik. Ez megnyilatkozik az evésben, ivásban éppúgy, mint a mértéktelen öltözködésben, a pénzszerzésben, a lelkiismeretlen karriervadászatban és a törtetésben, a siker és babérkoszorúk imádatában. Ahol ezek, a gyökerükben jó és fontos ösztönök konkurenciába ütköznek, ott azonnal jelentkezik a ,,kísértés''. Ahogyan növekszik bennünk a félelem, hogy embertársunk esetleges befolyása, hatalma, sikere vagy üzleti ügyeskedése révén túlszárnyal bennünket, úgy növekszik bennünk a kísértés. A vitális ösztönök véres fegyverré válnak, és azok alig különböznek a vadállati karmoktól, metszôfogaktól vagy mérges mirigyektôl. A kísértés isteníti az embert, aljas machinációkra és pozícióelônyökre ösztönöz. Ahol elhatalmasodik a kísértés, ott mindig eluralkodik az irigység, a gyűlölet, a veszekedés és a félelem. A vitális ösztönökben jelentkezô kísértések az élet minden területén sarkunkban leselkednek. Jézus földi életében többször emlegette a farkasokat és vadállatokat, de a bárányokat is, amelyek még a farkasok között is megállják helyüket. Ezek példabeszédes jelképek. A hűséges krisztushívôkrôl van itt szó, akik bátran felveszik a küzdelmet az ilet számtalan kísértésével, és minden igyekezetükkel ellen akarnak állni neki. Az Írások ,,bárány''-nak, Isten bárányának nevezik Jézust, aki minden védtelenségében is isteni Mindenhatósággal rendelkezik és jelenik meg a világ tülekedô forgatagában. Isten, az emberektôl elütô módon, látszólag jelentéktelenül, de titokzatos és láthatatlan erejével, a türelem, az alázatosság, szelídség és áldozatkészség fegyverével, mégis gyôzedelmeskedik a világban és gyôzelemre segíti övéit. A mai evangélium ezt az állapotot jellemzi, amikor kimondja: ,,Vadállatok közt élt, de angyalok szolgáltak neki'' (Mk 1, 13). A kijelentés a feltámadt Üdvözítô elôvételezett gyôzelmére utal. Aki mindvégig hűen teljesítette Isten akaratát, már ebben az életben megtapasztalta Isten üdvözítô tetteit. Jézus kísértô felett aratott gyôzelme elôrejelzi Isten tervszerű gyôzelmét a világ sötétsége felett. A ,,vadállatok közt élt, de angyalok szolgáltak neki'' kifejezés jelzi, hogy Jézusban elközelgett a végleges beteljesedés, helyreáll a világ paradicsomi állapota. Ezt a beteljesedést Szent János látomásában a ,,Bárány menyegzôs napjának'' eljövetelével írja körül (Jel 19, 7). Isten báránya, Jézus Krisztus eljött közénk, ,,hogy övé legyen a hatalom, a gazdagság, a bölcsesség, az erô, a tisztelet, a dicsôség és az áldás'' (Jel 5, 12). Uralma merôben különbözik az ember vitális ösztöneinek törekvésétôl, az emberi kísértések és ambíciók követelôdzésétôl. Nagyböjt kezdetén a hívô keresztények fokozott figyelemmel törekszenek a kísértések, az emberi ösztönök megfékezésére. Ennek érdekében böjtölnek, imádkoznak és elmélkednek. Többet foglalkoznak a lelkiekkel. A mai evangélium ehhez ad indítást. Jézushoz hasonlóan idôközönként nekünk is készek kell lennünk arra, hogy pusztába vonuljunk (imádságos magányba) és felvegyük a küzdelmet önmagunkkal, vitális ösztöneink túlkapásaival, a bennünk támadó kísértéssel. Az evangéliumi példa arra ösztönöz, hogy legyôzzük magunkban a karmokkal és mérgekkel felszerelt vad farkast és gyôzelemre segítsük a bennünk szunnyadó szelíd bárányt. Csak így költözik béke és világosság szívünkbe és földünkre. ======================================================================== Nagyböjt 2. vasárnapja B év Olvasmány: Ter 22, 1--2. 9a. 10--13. 15--18; Szentlecke: Róm 8, 31b--34; Evangélium: Mk 9, 2--10. Bevezetô a szentmise kezdetén A mindennapi beszélgetések egyik gyakori témája: a betegség. Sokan valóságos mesterei a panaszos történeteknek. Elfelejtik a szép napokat, a fiatalkori örömöket, az élet vidámságát és csak a rosszra emlékeznek. Nem hisznek a jövôben. Életük sötét, nincs benne semmi fény, semmi derű, csak jaj és baj. Ma Urunk színeváltozásának történetérôl hallunk. A történet azt a látszatot kelti, mintha Jézus elterelné figyelmünket az élet komoly valóságáról és valamiféle álomszerű világ illúziójára irányítaná azt. Az egyházat többször éri ez a vád, mégis jogtalan. Jézus éppen ellenkezôleg mindig tisztánlátásra tanította tanítványait. Azt akarta, hogy a világban egyformán meglássák a világosságot és a sötétséget. Azon fáradozott, hogy megerôsítse bennük a hitet a jó gyôzelmében. Kilátásba helyezte Isten országát, amelyben végül gyôzedelmeskedik a béke, s az öröm. Jézussal ez az ország a megvalósulás útjára lépett. Tanításában éppen az az örömhír és működése azt igazolja, hogy életünkben diadalmaskodik a jó, és gyôzelmet arat az emberi nyomorúságok fölött. Szentbeszéd Mester! Olyan jó nekünk itt lennünk Mk 9, 5 Mindenkinek van keresztje. Kisebb vagy nagyobb, de van. A bajok és szenvedések megszüntetésére sok intézkedés történik. A tudomány és technika óriási erôfeszítéseket tesz az emberi nyomorúságok kiküszöbölésére. Mégis vannak természeti csapások, gyógyíthatatlan betegségek, katasztrófák és nyomorúságos emberi sorsok. Szenvednek az ártatlanok. A mindennapok megpróbáltatásai elôl az ember legnagyobb igyekezete ellenére sem menekülhet. A szerencsétlenség, a betegség és a halál állandóan sarka után leselkedik. A megpróbáltatások életünk botrányos velejárói. A kereszténység sem tanít mást, mégis rendelkezik örömhírrel. Életünk egyensúlya és boldogsága csak kereszthordozás árán biztosítható. Ez távolról sem jelenti azt, hogy a kereszténység az élet megpróbáltatásainak keresésére buzdítja az embert vagy örömét leli a szenvedésben. A keresztekbôl van amúgy is elég. Ez a keresztény tanítás Jézus tanítványainak sem akart sehogyan sem a fejébe menni. Szépen ír errôl Márk evangélista, amikor rámutat Péter apostol tiltakozására a kereszt ellen. Péter irtózott és félt a kereszttôl. Félelme az egész keresztény közösség tükre. Mindannyian iszonyodunk a kereszttôl. Péter és korának keresztény közösségei egy idôben abban a tévhitben ringatták magukat, hogy Jézus közelében megszűnnek az emberi szenvedések, és megpróbáltatások nélkül nyerhetik el égi s földi boldogságukat. Csalódniuk kellett. Jézus Péterrel együtt kioktatta az egész keresztény közösséget: csak a szenvedések és a halál után lehet részünk a föltámadás dicsôségében (Mk 9, 31). Péter ezt nehezen volt képes elfogadni. Valósággal meg akarta vesztegetni Jézust, hogy lemondjon a szenvedések királyi utjáról. Félrehívta és beszélni akart vele: hátha mégis csak van üdvösség szenvedések nélkül. Péter szabadkozása emberileg érthetô. Miért ne küszöbölhetné ki Isten az emberek életébôl a sok-sok keresztet? Talán nincs elég hatalma hozzá? Jézus mégis a kereszténység árulásának tekinti, ha valaki nem vállalja vele a keresztet. Talán ekkor hangzik el ajkáról a legkeményebb dorgáló szó: ,,Távozz tôlem, sátán'' (Mk 9, 33). Péter szabadkozása a kereszt ellen napjainkban éppúgy fellelhetô, mint egykor. A megpróbáltatások keresztje örökös botrány. Péter annak idején megértette a komoly rendreutasítást és nem tágított Jézus mellôl, de a kereszt útjának elfogadása továbbra is problémája maradt. Az evangéliumban Urunk színeváltozásának történetét hallottuk. Péternek Jézus közelében gyönyörű élményben volt része. Ekkor ismét kitör belôle a hétköznapi szenvedésektôl való menekülés vágya: maradandó sátrat akart verni a gyönyörűségben. Jézus oldalán mégis csakhamar le kellett szállnia a gyönyör magaslatáról. Így van ezzel a mai ember is. Maradandóvá szeretne tenni minden boldog percet: a labdarúgó-mérkôzéstôl a gyönyörű műlesiklásig: a gyôzelmes, a szerencsés, a sikeres, a szerelmes és boldog perceket. Mégis azt kell tapasztalnia, hogy nincs maradandó gyönyör. A boldog perceket és pillanatokat hamar felváltják a szürke hétköznapok. A szerencse sem állandó. Az elért magasságokból egy idô után mindenkinek le kell szállnia és el kell indulnia Jézussal Jeruzsálem felé, a Kálvária útjára. Hitünknek a mindennapok tűzpróbájában kell megedzôdnie és életképessé válnia. Urunk színeváltozásának történetében feltűnô, hogy Jézus apostolaival együtt megy le a boldogság hegyérôl és párbeszédben marad velük. Hitbeli meggyôzôdésünk kifejezése ez: Jézus a hétköznapok szenvedései közepette kapcsolatban és párbeszédben marad velünk. Útitársunk. Maga mondotta: ,,Én veletek vagyok mindennap'' a világ végezetéig, nemcsak vasár- és ünnepnap, amikor jól megy sorotok, az örömteli órákban és percekben, hanem a szenvedések idején is. Urunk színeváltozásának története a keresztények feszültséggel teli életére és helyzetére is rámutat. Csak homályosan és darabosan, csak a hit jeleiben ismerik fel és tapasztalják meg ,,az új élet feltámadását''. Átérzik, hogy a világ beteljesedése még nincs itt, az várat magára. Vigaszt merítenek abból, hogy Jézus egyházán keresztül mindvégig velük van, mindig hűséges és hathatós útitársuk. Az egyház igehirdetése, a szentségek és a szeretet által megtapasztalják, hogy Jézus a viharos és zord napok, a keresztekkel és megpróbáltatásokkal teli hétköznapok között is vigaszuk, útitársuk és biztos menedékük. ======================================================================== Nagyböjt 3. vasárnapja B év Olvasmány: Kiv 20, 1--17; Szentlecke: 1 Kor 1, 22--25; Evangélium: Jn 2, 13--25. Bevezetô a szentmise kezdetén Ma két szentírási szakaszt hallunk. Az egyik a tízparancsolat kihirdetésérôl, a másik a templom megtisztításáról szól. Mindkettô új életformát sürget, megtérést követel, amely nem merülhet ki csupán a parancsok automatikus teljesítésében, vagy abban, hogy vasárnaponként eljárunk a szentmisére. Külsôséges vallásosságunkkal a templomot még könnyen ,,vásárcsarnokká'' tehetjük. A megtérés legfontosabb követelménye: ,,Szeresd Uradat, Istenedet... és embertársadat, mint saját magadat'' (Mk 12, 30--31). A mai evangéliumban Jézus saját testének templomáról beszélt. Vajon mit szólhat a mi testünk templomához? Valóban a Lélek szentélye? Szentbeszéd Kötelekbôl ostort font, és kikergette mindnyájukat a templomból Jn 2, 15 Az elvallástalanodás ellenére még mindig sokan vannak, akik vasár- és ünnepnap rendszeresen látogatják a szentmiséket. Helytelenül többen a templomba járást tekintik a vallásosság egyetlen és kizárólagos mércéjének. Valóban elismerés illeti azokat, akik vallástalan környezetük nyomása ellenére, rendszeresen részt vesznek a vasárnapi szentmiséken és a templomba járók gyülekezetében, egyházában megteremtik a hitetlen vagy közömbös világ kontraszt-társadalmát. Mégis fennáll a veszély, hogy a templomba járók közössége valamiféle érdekszövetséggé, ismerkedési és munkaközvetítôi egyletté válik. Egykor a pénzváltók és galambárusok lepték el Isten házát és szentségtelenítették meg azt. Ma elôfordulhat, hogy a különféle érdekszövetségek, klubok és sajátos gondolkodású hívek igyekeznek azt kisajátítani és érdekeiknek megfelelôen felhasználni. Így megtörténhet, hogy Jézus rendkívüli izgalmakat keltô fellépése és eljárása a jeruzsálemi templomban ma is idôszerű. Az evangéliumi történetet éppen nagyböjtben olvassuk: Jézus kötelekbôl ostort font és kiűzte a pénzváltókat meg a kereskedôket a templomból. Evangéliumi szakaszunk talán mégsem csak szenzációs újsághír Jézus életének egyik feltűnô eseményérôl. Az idôszerű és esedékes nagyböjti ,,templomtakarításra'' hívja fel a figyelmet. Jézus rendkívüli fellépése a Jeruzsálemi templomban valószínű komoly történelmi háttérrel rendelkezik, hiszen mind a négy evangélista egybehangzóan számol be arról. A lényeget benne mégsem Jézus szenzációt keltô magatartása képezi, hanem ennek jelképes mondandója: Töltsön el minket is a buzgóság Isten templomáért és az ô ügyéért. Jézus tettét látva a tanítványoknak eszükbe jutott az Írás szava: ,,Emészt a házadért való buzgóság'' (Jn 2, 17 és 22). Ez a buzgóság és hit napjainkban különösen sok veszélynek van kitéve. Buzgóságunk veszélyben, mert mindig többet és többet akarunk, és nem tudunk lemondani. Kísért bennünket az elégedetlenség. Gyönyörűen rajzolták ezt meg a Grimm testvérek a Halász és felesége című meséjükben. Mindketten nyugodtan és szépen éltek tengerparti kis viskójukban, amíg a halásszal egy rendkívüli eset történt. Gyönyörű szép halat fogott. Éppen leölésre emelte kését, amikor az könyörögve megszólat: Várj, ne bánts! Nem vagyok én hal. Elvarázsolt herceg vagyok. Kérlek, hagyd meg életem és teljesítem kéréseidet. A jó halásznak megesett a szíve rajta és megkegyelmezett neki. Útjára bocsátotta. Hazatérve elmesélte a dolgot feleségének. Ennek se kellett több. Neki kezdett veszekedni férjével és szidta a halászt, mert olyan együgyű, hogy semmit sem kért a csodálatos haltól. Visszazavarta férjét a tengerpartra, hogy legalább egy szép kis házat kérjen tôle. A halász szólította a halat és az jött is nyomban. Elôterjesztette neki felesége óhaját. Mire hazatért csinosan berendezett szép kis házat talált, s benne úrhatnám feleségét. Hallod-e asszony, most már igazán megelégedetten élhetünk - - szólt a halász. Nem így az asszony. Azt már nem. A ház túl egyszerű, kicsi. Nagyobb kell, udvar s kert hozzá. Kastély kell! Mit tehetett a szegény halász? Újra a halhoz fordult. És amint tudjuk, ez így ment tovább. A szép ház után kastély kellett, majd sok szolga és hintó. Mind megkapták. Végül az asszonynak királyság, császárság és pápaság kellet, de még ez sem volt elég. Isten akart lenni. Így látszik, hogy a csodahal ezt már megsokallta, mert nem teljesítette a halász kérését. Sôt, mivel a halász és felesége telhetetlen volt, még azt is elveszítették, amit azelôtt kaptak. Maradt a rozoga kunyhó. Vajon nem hasonlóan járunk el, amikor elégedetlenek és telhetetlenek vagyunk. Kezdetben még megelégszünk egy olajos motorkerékpárral vagy egy ócska VW--nel. Késôbb sportkocsi kell, mindig több LE--vel. Mindenesetre legyen benne több LE, mint szomszédunk vagy munkatársunk kocsijában. Kezdetben elég egy kis szoba. Majd saját lakás, ház, még több ház és hétvégi nyaraló kell. De mindez együtt sem elég. Mindig szebbek, fiatalabbak, sikeresebbek és híresebbek akarunk lenni. Ma kevesen vágyakoznak királyság, császárság vagy pápaság után, de annál többen álmodoznak az iskola, az egyetem utáni sikerrôl és karrierrôl. S ha elértek valamit még több kell. Mindenki maga ura akar lenni, vezetô és még nagyobb vezetô. Sokan elfelejtik, hogy a több még nem feltétlenül jobb. A több pénz, a több tekintély, a több hatalom még nem jelent feltétlenül boldogságot és szebb életet. Vajon ilyen esetekben nem sürgôsen esedékes a nagyböjti ,,templomtakarítás'', a lelki nagytakarítás? Az elégedetlenség mellett lelki tisztaságunkat és hitbeli buzgóságunkat fenyegeti az a tény, hogy nem tudunk vagy egyáltalán nem akarunk lemondani. Kis mesénkben nemcsak az asszony járt el helytelenül. A halász is hibázott, mert nem tudott ellenállni és nemet mondani. A keresztény embernek tudnia kell lemondani, nemet mondani. Nemet a féktelen divatra, nemet a nagyravágyásra, nemet a csoportokban és társadalomban dívó kóros és káros közszellemre. Különben nem találja meg, amit keres. Visszasüllyed az élet rozzant kis viskójába. Minden megkeresztelt ember és egyházközség Isten temploma. Ez idô tájt a legtöbb lakásban húsvéti nagytakarítást végeznek. Vajon nincs-e szükség Isten templomaiban is lelki nagytakarításra? Nagytakarításra az egyének és a közösségek életében? Bátorítsuk, segítsük és támogassuk egymást a nagyböjti lelki megtisztulás utján. ======================================================================== Nagyböjt 4. vasárnapja B év Olvasmány: 2 Krón 36, 14--16. 19--23; Szentlecke: Ef 2, 4--10; Evangélium: Jn 3, 14--21. Bevezetô a szentmise kezdetén Az idei nagyböjti szent idô közepét elhagyva, végéhez közeledünk. Így a mai szentmise kezdetén kis számvételt készíthetünk és megkérdezhetjük önmagunktól: vajon mi lett idei nagyböjti jófeltételeinkbôl? Buzgóbbak lettünk-e, mint annak elôtte voltunk? Többet imádkoztunk-e? Rendszeresebben jártunk-e szentmisére? Gondoltunk-e a böjti napokra? Gyakoroltuk-e a felebaráti szeretetet? Kibékültünk-e haragosainkkal? Elvégeztük-e húsvéti gyónásunkat? Húsvét elôtt még van egy kis idônk, hogy rendezzük kapcsolatainkat Istennel és pótoljuk mulasztásainkat. Szentbeszéd Ahogy Mózes fölemelte a kígyót a pusztában, úgy fogják fölemelni a Emberfiát is, hogy aki hisz benne, el ne vesszen, hanem örökké éljen Jn 3, 14--15 A mai evangéliumból ragadjuk ki a pusztában felállított rézkígyó történetét. Hogyan, miért és mi történt? Isten meg akarta menteni népét, amely hazájától távol, idegen földön, Egyiptomban vált egy néppé. Az egyiptomiak egy idô után szorongatni kezdték a zsidókat. Kizsákmányolták, elnyomták és kínozták ôket. A nép erre Istenhez fordult segítségért és ô meghallgatta kérését. Kiválasztotta Mózest és megbízta, hogy kivezesse népét Egyiptomból. Sok huzavona után Mózesnek sikerült elérnie a fáraónál, hogy ez elbocsássa a zsidó népet. Mindannyian elindultak a Vörös- tenger mellékén a Sínai-félsziget felé. A pusztai vándorlás megviselte a népet. Visszakívánkozott az egyiptomi húsosfazekak mellé, a korábbi rabszolgaságba. A pusztai vándorlás idején hamar elfelejtette Isten nagy tetteit és azt, hogy tôle kapta szabadságát. Zúgolódni kezdett szabadító Istene ellen. Erre Isten kígyómarások által fenyítette meg. A fájdalom, a csapás, mint ahogyan ez már lenni szokott, ismét Istenhez térítette Izrael fiait. A csapások eszükbe juttatták, hogy Isten a kemény pusztai vándorlással javukat akarja. Mózeshez fordultak és kérték, hogy járjon közbe értük Istennél. Isten erre meghallgatta a bűnbánók és a hozzátérôk kérését. Mózes Isten parancsára (réz)kígyót állíttatott fel a pusztában, hogy mindazok, akik Istenbe vetett hittel rátekintenek, megszabaduljanak és életben maradjanak. Akik nem akarták figyelembe venni ezt az isteni jelet, azok elpusztultak. Ez a kép szolgált háttérként Nikodémus és Jézus éjszakai beszélgetésénél, amelyrôl a mai evangéliumban hallottunk. Nikodémus tudni akarta Jézustól az igazságot. Jézus megismertette Nikodémussal Isten igazságait, a krisztusi megváltás igazságait. Ez miben áll? Válaszoljunk evangéliumi hasonlatunk szavaival. Az emberiség kezdettôl fogva a bűn marása alatt szenvedett. Ez keseríti meg életünket, kínossá teszi azt. A gonosz, a kígyóhoz hasonlóan, belemar életünkbe, megmérgezi és megkeseríti azt. A kígyó az Ószövetségi Szentírás elsô lapján a Sátán megszemélyesítôjeként jelenik meg. Alattomos kísértô, amely földön csúszva, halkan, észrevétlenül és álnok módon támad az emberre. Sarkunk után leselkedik: támad és mar. Keresi, hogy kit nyeljen el. Ezért figyelmeztet Péter apostol: ,,Józanok legyetek és vigyázzatok. Ellenségetek, a sátán, ordító oroszlán módjára ott kószál mindenütt, és keresi kit nyeljen el. Erôsen álljatok neki ellen a hitben, hisz tudjátok, hogy a testvéreiteket is ezek a szenvedések sújtják a világban'' (1 Pt 5, 8--9). Nikodémus megtudhatta Jézustól, hogy szabadulás csak általa, az Úr által lehetséges. Isten egykor a Golgotán felállíttatta a keresztet, amelyet a pusztai rézkígyó már elôre jelzett. Aki Jézus keresztjére feltekint és hisz a kereszten függô Megváltó erejében, megszabadul a gonosz marásaitól és életben marad mindörökre. A Szentírásban ez az élet nemcsak a biológiai életet jelzi, hanem a teljes életet, amelyre Isten mindannyiunkat meghívott és rendelt. Az Anyaszentegyház nagyböjt folyamán képekkel idézi fel megváltásunk szent titkát. Felszólít, tekintsünk fel megváltásunk szent jelére, a keresztre, és megszabadulunk, akárcsak egykor a zsidók a pusztában felállított rézkígyó láttán. Aki Krisztus Urunk örömhírét elfogadja és valóra váltja, annak kibontakozó teljes élete lesz. A nagyböjti idô a teljes életre akar felkészíteni. Nemcsak az örök üdvösségrôl van itt szó, hanem a földi boldogságról is. Már földi életünk teljesebbé válik, ha Isten törvényei és parancsolatai alapján rendezzük be azt. Ezért a keresztény ember a nagyböjt folyamán különösen törekszik, hogy a krisztusi megváltás örömhírét a mindennapi életbe átültesse. Ennek megvalósítására különféle gyakorlatokat alkalmaz. Ezek jelzik és valósítják meg látható formában üdvözítô Istenünk örömhírét. A böjttel Isten iránti szeretetünk mellett hitünkrôl teszünk tanúságot. Kifejezésre juttatjuk: nemcsak kenyérrel él az ember, hanem minden igével, amely Isten ajkáról származik. Imáinkkal Istenhez fordulunk megváltásunk reményében. A kereszt üdvösségünk jele. Aki rajta függött, szabadítónk és megmentônk. Látja sorsunkat és képes segíteni. Az alamizsnálkodás által megosztjuk másokkal javainkat és a legfôbb parancsolatnak, a szeretet parancsának igyekszünk vele eleget tenni. Viszonylagos jólétünket megosztjuk a rászorulókkal és így igyekszünk szeretetünknek jelét adni. A szentmise, a szentségek ôszinte vétele, a bűnbánat szentségének elfogadása Istenhez fordulásunk és térésünk jele, amely mindig szabadulással jár. Ma sokszor halljuk: nincs bűnöm. Mit gyónjak? Ugyanakkor elég csak egy pillantás a médiákra és azonnal észrevesszük, hogy a gonosz közöttünk tombol és garázdálkodik. Gondoljunk a haragosokra, az irigyekre és a sok bosszúállásra. Ezekkel naponta találkozunk. Nem igaz, hogy ártatlanok vagyunk, mert bűn vesz körül bennünket és annak okozói vagyunk. Ha komolyan és ôszintén önmagunkba szállunk, hamarosan észrevesszük saját bűneinket. Nagyböjt az önvizsgálat ideje. Alkalom a megtérésre, arra, hogy ismét feltekintsünk a keresztre és így megszabaduljunk a bűn gyötrelmétôl. ======================================================================== Nagyböjt 5. vasárnapja B év Olvasmány: Jer 31, 31--34; Szentlecke: Zsid 5, 7--9; Evangélium: Jn 12, 20--33. Bevezetô a szentmise kezdetén A vasárnap liturgiája Jézus üdvözítô halálára irányítja figyelmünket. Kitűnik belôle, hogy Jézus tanítása alapján, az élet teljes kibontakozása, lemondások, önmegtagadások, szenvedések, sôt teljes valójában csak a földi megsemmisülés és halál által érhetô el. ,,Aki szereti életét, az elveszíti, de aki gyűlöli életét ebben a világban, az megmenti az örök életre'' (Jn 12, 25) -- mondja Jézus. Furcsa tanítás. Ellenkezik elképzeléseinkkel. A valóság is igazolja. Ha élni akarunk sok mindenrôl le kell mondanunk. Még az olyan földi dolgok is mint az önzés, a kényelem, a hatalom megvalósítása szintén lemondással jár. Jézus életét áldozta fel értünk irántunk való szeretetbôl. Ha sorsközösséget vállalunk Vele, részünk lesz nemcsak keresztjében, de ígéreteinek beteljesedését is megtapasztaljuk: ,,ahol én vagyok, ott lesz a szolgám is'' (Jn 12, 26) és ,,ha majd fölemelnek a földrôl, mindenkit magamhoz vonzok'' (Jn 12, 32). Jézus halála és föltámadása bíztató örömhír. Ha Jézussal járjuk a földi szenvedések útját, Vele együtt elnyerjük az örök dicsôséget. Szentbeszéd Aki szereti életét, elveszíti azt, de aki gyűlöli életét ebben a világban az megmenti azt az örök életre Jn 12, 25 Az evangéliumokban néha súlyos, kemény kijelentésekkel találkozunk. Így a mai evangéliumban is: ,,ha a búzaszem nem hull a földbe, és nem hal el, egymaga marad, de ha elhal, sok termést hoz''. Ennél radikálisabb: ,,Aki szereti életét, az elveszíti, de aki gyűlöli életét ebben a világban, az megmenti az örök életre'' (Jn 12, 24 ill. 25). Mit akar Jézus ezekkel a kijelentésekkel? A kereszténység talán elferdült életmódra tanít? Azt akarja, hogy szenvedésekben és önkínzatásokban keressünk kielégülést? Vajon nem ellenkeznek ezek a kijelentések Jézus legfôbb parancsával: Szeresd felebarátodat mint tenmagadat? A pszichológusok szerint: aki önmagát gyűlöli, a legjobb úton van az öngyilkosság felé. Valljuk meg ôszintén, hogy a mai evangélium kijelentései emberileg érthetetlen követelmények elé állítanak és ellene mondanak természetes emberi törekvéseinknek. Ilyen életidegen lenne Jézus tanítása? Vajon nem értelmeztük azt felületesen? Hogyan néz ki Jézus ,,élet gyűlöletrôl'' szóló tanítása aprópénzre váltva? Mit kell tennünk, ha a kisgyermeket meg akarjuk tanítani önállóan táplálkozni? Már pedig meg kell tanítanunk ôt enni, még akkor is, ha az önálló étkezés nem tetszik neki és áldozattal jár. Saját érdekében kell leszoktatnunk a gyermeket a szopásról ill. a cumizásról is. Ez a gyermeknek sok nyugtalanságba, sírásba és lemondásba kerül. Ez a lemondás mégis a gyermek javát szolgálja. Járni is csak áldozatok árán tanul meg a gyermek. Le kell küzdenie saját félelmét és le kell mondania apja s anyja ölelô, támogató és vezérlô meleg karjáról. Áldozatot kell vállalnia, ha saját lábára akar állni. Lemondást tanul a gyermek az óvodában és az iskolában. Le kell mondania a családi fészek melegérôl és oltalmáról. Ki kell lépnie az ismeretlen környezetbe. Fokozatosan saját lábára kell állnia, és meg kell tanulnia, hogy az élet megmásíthatatlanul áldozatok sorozata. De mennyi áldozatba kerül a sportolónak a gyôzelem, a tudósnak a találmány? Befektetés és áldozat nélkül nincs siker. Az újnak megszerzése mindig lemondással, veszteséggel, önmegtagadással és áldozattal jár. Péterhez hasonlóan, bármennyire tiltakozunk a szenvedések és keresztek ellen -- ,,Isten mentsen, Uram'' -- mondotta Mesterének --, ,,ilyesmi nem történhet veled'' (Mt 16, 22) --, a keresztet nem küszöbölhetjük ki életünkbôl, mert az ennek velejárója. Ki ne értené meg emberi méltatlankodásunkat a keresztekkel és önmegtagadásokkal szemben? Az evangéliumi görögökhöz hasonlóan látni szeretnénk Jézust. De vajon a keresztrefeszített Jézust keressük-e? Néha úgy tűnik, mintha csak a mindenek fölött uralkodó Krisztus királlyal keresnénk a kapcsolatot és elfelednénk, hogy a megdicsôült Krisztus a kereszten fejezte be életét. Ennek ellenére mégis igazunk van: a kereszt rettenetes. Irtózunk és borzadunk tôle. Tiltakozunk ellene. Jézus is irtózott a szenvedésektôl és vért izzadt halálfélelmében. De a kereszt elôl mégsem futamodott meg. Bátran vállára vette a keresztet és rajta gyôzedelmeskedett a félelmetes halálon. Ez a mi utunk is. Jézus feltámadásának sorsdöntô pillanata óta a kereszt, az önmegtagadás és az áldozat, a halál új távlatot kapott. A kereszt az élet fája lett. ,,Halálodat hirdetjük, Urunk és hittel valljuk föltámadásodat, amíg el nem jössz'' -- ismételjük és valljuk minden szentmisében. Pál apostol Filippiekhez írt levelében gyönyörűen juttatja kifejezésre megváltásunk örömhírét: ,,Ô mint Isten az Istennel való egyenlôséget nem tartotta olyan dolognak, amelyhez föltétlenül ragaszkodnia kell, hanem szolgai alakot öltött, kiüresítette magát, és hasonló lett az emberekhez. Külsejét tekintve olyan lett, mint egy ember. Megalázta magát és engedelmeskedett mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig''. Krisztus Urunk halálának eredménye, ill. gyümölcse: Isten felmagasztalta, és olyan nevet adott neki, amely fölötte van minden névnek'' (Filip 2, 6--9). Pál ebben a távlatban találja meg a szenvedések értelmét: ,,Hiszen számomra az élet Krisztus'' -- mondja, ,,a halál pedig nyereség'' (Filip 1, 21). Ezt értette meg ifjúsági lelkészünk, Kozma atya halála elôtt és ezért búcsúzott derűsen és vidáman a földi élettôl a Filippiekhez írt levél idézett szavaival. Krisztus áldozata és keresztje új távlatokat nyit, de mégsem veszítette el félelmetes és rettenetes valóságát. A keresztektôl iszonyodunk, mégis gyôzedelmeskedünk azok fölött, mert Jézus Krisztus egyszer s mindenkorra legyôzte a halált. A búzaszem elenyészett és bôséges termést hozott: a sok-sok millió és milliárd ember számára megnyitotta az üdvösséget. Jézus saját gyôzelme az ember gyôzelme a halál fölött. Ha sorsközösséget vállalunk Vele a földön, odaát osztozhatunk dicsôséges sorsában. Maga biztosított bennünket: ,,Én meg ha majd fölemelnek a földrôl, mindenkit magamhoz vonzok'' (Jn 12, 32). Mégis ebben a világban élünk és ehhez a világhoz kötôdünk. Élni akarunk, és ezalatt azt értjük, hogy birtokolni akarunk, lehetôleg minél többet. Nem akarunk megválni tôle: sem az otthontól, sem a teremtett világ többi csábító valóságától. Az elválás, az itt hagyás, a lemondás és az elmúlás gondolata szüntelenül kísért bennünket, félelemben és rettegésben tart. Élni sem enged igazán. Jézus viszont éppen azért jött, hogy életünk legyen és bôségben legyen (vö. Jn 10, 10). Az utat megmutatta: a szenvedések és önmegtagadások -- az áldozatos szeretet -- útja vezet az életbe, a teljes életbe. Biztos jövô csak az Úrral van! Nagyböjt a lelki gyakorlatok ideje. Alkalom Krisztus törvényeinek begyakorlására. Ilyenkor tanulgatjuk a lemondást, a megválást, az elajándékozást. Az áldozatvállalás kicsiben mindig elhalás. A búzaszemnek földbe kell hullania ahhoz, hogy elhalva bôséges termést hozzon. ======================================================================== Virágvasárnap, az Úr szenvedésének vasárnapja -- Ünnepi mise B év Olvasmány: Iz 50, 4--7; Szentlecke: Fil 2, 6--11; Evangélium: Mk 14, 1--15, 47. Bevezetô a szentmise kezdetén A mai szentmisében feltárul Jézus földi életének magassága és mélysége. Jézust látjuk a néptôl körülrajongva, ujjongásokkal övezve és diadalmenetben bevonulni dicsôséges városába, Jeruzsálembe. A passió ennek ellenkezôjét tárja fel: Jézus iszonyatos szenvedését az Olajfák hegyén, Pilátus udvarában, a keresztúton és a Golgotán. Hozzá hasonlóan nekünk is kijut mindkettôbôl: a megbecsülésbôl, a tisztességbôl, a sikerbôl, de a kudarcokból és a szenvedésekbôl is. Jézus földi pályafutásában és szenvedésében önmagunk sorsát fedezhetjük fel. Életünk kisebb-nagyobb sikerek és kudarcok sorozata. Ezek ide-oda ráncigálnak, feldobnak vagy letörnek. Jézus földi életében mindig az elesettek oldalán állt, akkor is, ha örvendeztek, de akkor is, ha bánkódtak. Ôszintén tudott örvendezni az örvendezôkkel és sírni a sírókkal. Kérjük Isten segítô kegyelmét, hogy sohase legyünk irigyek és önzôk. Mindig ôszintén állhassunk embertársaink mellett. Legyünk képesek mellettük állni a szenvedések és szorongattatások idején és tudjunk ôszintén örvendezni társaink sikerén. Így megtapasztaljuk Isten közelségét. Szentbeszéd Irigységbôl adták kezére Mk 15, 10 Jézus szenvedéstörténetének legôsibb szövegét hallottuk, Szent Márk passióját. Márk hűvös józansággal, rövid és tárgyilagos egyszerűséggel adta elô Jézus kínszenvedésének és kereszthalálának eseményét. Evangéliumi alapgondolatának megfelelôen emberi közelségben mutatja be, hogy a Názáreti Jézusban Isten Fia lett emberré (vö. Mk 1, 11), ,,beteljesedett az idô, és már közel van az Isten országa'' (Mk 1, 15). Jézus az Atya üzenete és új életre szólít: ,,Tartsatok bűnbánatot, és higgyetek az evangéliumban'' (Mk 1, 15). Ez az üzenet isteni örömhír. Új életet eredményez. Jézus mindent megtett, hogy Isten üdvözítô üzenete eljusson hozzánk. Kereste az embert. Utánajárt. Nem akarta, hogy elveszítse életét. Értünk fáradozott, amíg hangos kiáltással kilehelte lelkét a kereszten (vö. Mk 15, 37). Halálára emlékezünk. Felidéztük múltját és tetteit. Egész földi életében odaadóan és önfeláldozóan kereste és szolgálta az embert. Ahol csak megfordult, jót tett. Mindenkit megszólított és mindenkivel szóba állt: a bűnösökkel, nyomorgókkal és kitaszítottakkal. A betegeket nemcsak megérintette, de meg is gyógyította. Szóba állt a társadalom száműzöttjeivel: a leprásokkal, a megszállottakkal, a bűnösökkel, mindazokkal, akiket mások lenéztek és megvetettek. A tilalmak ellenére sem óvakodott tôlük. Hozzájuk lépett és érintésére kigyógyultak bajaikból. Kereste a kapcsolatot mindenkivel. Igyekezett mindenkit megszabadítani a kóros és káros hatásoktól, szenvedélyektôl és mindenféle veszedelmektôl, amelyek csúffá tették életünket. Forradalmi magatartása irigységet szült ellenségeiben. Hatalmát firtatták. Nem bírták elviselni jóságát és összeütközésbe kerültek vele. Jézus leleplezte helytelen istenfogalmukat és bosszúállásra épített istenképüket, helytelen elképzeléseiket Istenrôl. Hirdette a türelmes és nagyirgalmasságú Isten jóságát és szeretetét az ember iránt, Istent, aki kitartóan keresi az embert és nem engedi, hogy összeroppantsák a holt betűkbe öntött élettelen törvények. Leleplezte a hatalom álnokságát és a visszaéléseket. Nem kímélte a hatalmasok gaztetteit. Jellemzô ellenségeinek védekezése: ,,Nekünk törvényünk van, s e törvény szerint meg kell halnia'' (Jn 19, 7). Érvelésükben semmi emberi, semmi együttérzés vagy szeretet. Az ellenség a holt betűk mögött keresett menedéket és semmibe vette az embert. Jézusnak pusztulnia kellett. Eltették láb alól, mert tanításával és tettivel keresztezte a gonoszok és hatalmasok utját. Pilátus igazán nem tartozik a legérzékenyebb lelkületű és leglelkiismeretesebb egyének közé. Semmi kivetnivalót sem talált Jézusban. Mégis halálra ítélte az Igazat. Az Igazság nem érdekelte az ellenséget. Nem érdekelte, hogy valaki bűnös vagy nem, méltán vagy méltatlanul hal meg. Csak saját hatalma érdekelte s a hatalom nem tűr ellentmondást. A kellemetlenkedônek el kell tűnnie. Jézus kereszthalála égbekiáltó módon hirdeti, hogy egyik embernek sohasem szabad keresztre feszítenie a másikat. A keresztet egyszer s mindenkorra lefoglalta Jézus. Figyelmeztetését mégsem követjük. Nem szívesen vesszük észre a szegényeket, a nyomorgókat és a szenvedôket. Megpillantásukra elfordítjuk fejünket, mintha nem is látnánk ôket. Ártatlanok vagyunk sorsuk miatt? Nekünk törvényünk van - - mondjuk. Gondoskodjanak mások róluk. Kellemetlen a velük való érintkezés. Könnyebb elfordulni, nem látni és nem hallani az örvendezôket, de még kevésbé a sírókat. Az együttérzés nem modern. Szentimentalizmus. ,,Cool''-nak lenni -- ez a jelszó. Jézus nem hunyt szemet a világ nyomorgóinak láttán és nem ment el érzéketlenül a rászorulók mellett. Nem fordult el a szegényektôl és szenvedôktôl. Melléjük állt, még akkor is, ha elôre tudta, hogy emiatt intrikák hálóit fonják majd köréje. Az isteni szeretet legyôzött minden emberi elôítéletet, félelmet és álszégyent. Minden hatalomnál erôsebbnek bizonyult. Mégsem rántott kardot, mert tudta, hogy az erôszak csak erôszakot szül. Jézus életével és halálával bizonyította: Isten a kereszten trónol. Jézus szenvedése és kereszthalála óta nincs mentség az erôszakosak, a fojtogatók és öldöklôk számára. Isten megmutatta szeretetét. Amikor elvérzett a kereszten, utját állta az erôszaknak és gyűlöletnek. A szeretet azóta is vérezve küzd a földön minden erôszak és gyűlölet ellen. Isten a Názáreti Jézusban megtette az elsô lépést és megtörte az erôszak hatalmát. Az erôszakot nem viszonozta erôszakkal. Jézus utján kell járnunk. Akkor átalakul és megújul a föld színe. ======================================================================== Nagycsütörtök, Az utolsó vacsora miséje B év Olvasmány: Kiv 12, 1--8. 11--14; Szentlecke: 1 Kor 11, 23--26; Evangélium: Jn 13, 1--15. Bevezetô a szentmise kezdetén Nagycsütörtökkel kezdôdik a húsvéti szent háromnap, amely Urunk szenvedését, halálát és feltámadását hivatott feleleveníteni és jelenvalóvá tenni. A püspökök nagycsütörtökön megszentelik a szent olajakat. Az év folyamán a püspökök és a papok ezekkel a szent olajokkal kenik meg a szent szertartások és imádságok közben a keresztelendôket, bérmálkozókat, a szentelendôket és a betegeket. Ezen szent kenetek által lettünk keresztények, krisztushívôk, fölkent ,,királyi papság, szent nemzet és tulajdonul kiválasztott nép'' 1 Pét 2, 9). A mai estén mint Istennek kiválasztott és fölkent népe gyűltünk össze és idézzük fel az utolsó vacsora emlékét. Jézus ezen a vacsorán ígérte meg, hogy szeretete tanúbizonyságaként, a kenyér és bor színe alatt titokzatos módon örökre köztünk marad. Ugyancsak ekkor mosta meg Jézus tanítványai lábát. Jelképes cselekedetéhez ennyit fűzött: ,,Példát adtam, hogy amit én tettem, ti is tegyétek meg'' A mai este üres tabernákuluma és a szentmise utáni oltárfosztás Jézus elhagyatottságára és elfogatására emlékeztet. Nagycsütörtök estén és az elkövetkezendô napok szertartásain átéljük Krisztus Utunk halálának és föltámadásának megrázó eseményeit. Itt a kiválóan alkalmas idô, amikor hittel megkeressük saját helyünket és szerepünket Jézus halálának és feltámadásának drámai történetében. Szentbeszéd Nektek is meg kell mosnotok egymás lábát Jn 13, 14 Ezen az estén a római pápa, a püspökök és a papok isteni Mesterének hasonlóan kötényt kötnek maguk elé, letérdepelnek embertársaik elôtt és megmossák azok lábát. Meghökkentô liturgikus cselekmény. Sokak számára idegen és furcsa. Kihívó módon hívja fel figyelmünket Jézus legnagyobb örökségére, amelyet közvetlenül halála elôtt hagyott ránk: a szeretet parancsára. Jézus példája szerint nekünk is önfeláldozó szeretettel kell egymás szolgálatára sietnünk. Jézus öröksége mindannyiunknak szóló közös feladat. Örökségének örvendünk, szeretnénk, részesülni benne. A parancsot értjük, mégis csak vonakodva, tétován, tartózkodóan és gyanakvóan vállalkozunk teljesítésére. A legtöbben bizalmatlanok vagyunk a szeretet útja iránt. De félünk környezetünk megszólásától és megbélyegzésektôl is. Mit szólnak majd embertársaink, ha áldozatkészek vagyunk és kiüresítjük magunkat másokért? Még álmodozó és naiv embernek fognak tekinteni! Nem akarjuk, hogy életidegen és ostoba magatartással gyanúsítsanak. Inkább lemondunk mások szolgálatáról és az vnzetlenségrôl. Környezetünkben sok az ellentétes erô a szeretet parancsával szemben. Ha kilépünk a templomból, máris megtapasztaljuk, hogy a világban nem Isten szeretet törvénye uralkodik. A világban más törvények uralkodnak: a gyűlölet, a pénz és a kegyetlen ököljog. Sokan könyökölnek és akik bírják, marják egymást. A világban legtöbbször a hatalom és erôszak mondja ki az utolsó szót és nem a hitbôl fakadó krisztusi szeretet. A szolgálatra kész embert többször együgyűnek és ostobának tekintik. Minden jel arra mutat, hogy a világban a kegyetlenség inkább igézetében tartja az emberi szíveket, mint Jézus jelképes cselekedete furcsa lábmosási szertartásával. Az áldozatkész és önzetlen szeretetrôl szóló krisztusi tanítás és a mindennapi magatartás között tátongó szakadékot lehetetlen figyelmen kívül hagyni. Így megkísért bennünket a bizalmatlanság Isten útja iránt. Olykor már még Istenben sem bízunk. Erre mutatnak a jelek. Elfog a kétség Isten iránt, nem bízunk megbocsátó irgalmában és jóságos emberszeretetében. Kevéssé tapasztaljuk az isteni jóságot az emberek között. A szeretet, a megbocsátás és a jóság ritkán mutatkozik. Ezek ellenkezôjével találkozunk. Olykor saját szeretetlenségünket sem vesszük észre. Igazolni és mentegetni igyekszünk hibáinkat Isten és emberek elôtt. ,,Mások is ezt teszik'' -- úgymond. Ezek rejtett és tudatalatti bizalmatlanságok jelei. Nem Istentôl várjuk a szebb jövôt. A pénzre, a hatalomra, a teljesítményekre alapozzuk azt és nem az önzetlenség és áldozatkészség isteni törvényére. Krisztus Urunk nagycsütörtök esti jelképes cselekedetével a szeretet örvénye iránti bizalmatlanságunkat akarta szétoszlatni. Jézus letérdelt a szeretet parancsát kijátszó emberek elôtt és cselekedetével megmutatta, hogy a gyűlölet világában gyakorolható a szeretet. A gyűlölet szakadéka felett csak a szeretet ver hidat a szép és maradandó életbe. Nincs az Isten, aki megmenthetne bennünket, ha engedjük, hogy továbbra is csak a pénz, a gôg, a hatalom és az erôszak irányítsa tetteinket. Svájcban Flüeli közelében látható egy 100 m magas híd. Az idôk folyamán már sokszor összedôlt és szétrombolták, de mindig újra felépítették. Egyedül csak ez a híd biztosíthatja a környék létfontosságú kapcsolatait a külvilággal. A magas fahídról többen csak az alattuk lévô szédületes mélységet veszik észre és nem ismerik a híd létfontosságú szerepét. Néhányan iszonyodnak és félnek az alattuk lévô mélységtôl, ha a hídon átkelnek. Vajon nem hasonlóan gondolkodnak, akik Isten útján haladnak, de folyvást csak a körülöttük tátongó erkölcsi mélységeket és sötétségeket szemlélik? Erôt vesz rajtuk a bizalmatlanság és félelem. Iszonyodnak és meginognak. Elfeledik a magasban húzódó isteni út és híd létfontosságú szerepét. A szeretet hídját szüntelenül építenünk kell, karban kell tartanunk és erôsítenünk kell, mert másképpen elveszünk. A világ sötét hatalmasságainak fogságából, igézetébôl csak a krisztusi szeretet által vert hídon érjük el a földi és a mennyei üdvösséget. Az utolsó vacsorán Jézus lehajolt. Meggörbült, íves háta hidat képezett az isteni jóság és az emberi gonoszság között. Olyan volt mint a jó Pásztor, aki vállára vette megsebzett bárányát és hazavitte. Jézus jelképes cselekedetével bátorította a bukdácsoló, a kétkedô és bizalmát vesztett embert, hogy amint ô bánt tanítványaival az utolsó vacsorán, úgy bánik velünk az Isten, és nekünk is hozzá hasonlóan kell eljárnunk. Jézus halála és feltámadása garancia, hogy megbízhatunk Istenben és az ô útjában: ,,mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy aki hisz benne, az el ne vesszen, hanem örökké éljen'' (Jn 3, 16). Ki ne akarná, hogy elviselhetôbb, békésebb és boldogabb legyen mindannyiunk élete? Hatalmaskodással és erôszakoskodással vágyunk sohasem teljesül. Ehhez Jézus útjára van szükségünk, arra az útra, amelyre közvetlenül halála elôtt tanítványainak még egyszer felhívta figyelmét a lábmosás szertartásának jelképes cselekedetével: ,,Tudjátok, mit tettem veletek? Ti Mesternek és Úrnak hívtok, s jól teszitek, mert az vagyok. Ha tehát én az Úr és Mester megmostam lábatokat, nektek is meg kell mosnotok egymás lábát. Példát adtam, hogy amit én tettem, ti is tegyétek meg'' Jn 13, 12--15). ======================================================================== Nagypéntek B év Olvasmány: Iz 52, 13--53, 12; Szentlecke: Zsid 4, 14--16; 5, 7--9; Evangélium: Jn 18, 1--19, 42. Szentbeszéd Föltekintenek arra, akit keresztülszúrtak Jn 19, 37 A keresztény hit keresztrôl szóló tanítását sokan ostobaságnak és botránynak tekintik. Mások Isten erejét és bölcsességét látják benne. Ez nem új. Szent Pál írja: ,,A zsidók csodajeleket kívánnak, a görögök bölcsességet követelnek, mi azonban a megfeszített Krisztust hirdetjük. Ô a zsidóknak ugyan botrány, a pogányoknak meg balgaság, a meghívottaknak azonban, akár zsidók, akár görögök: Krisztus Isten ereje és Isten bölcsessége'' (1 Kor 1, 22--24). Ez a ,,bölcsesség'' feje tetejére állítja a földön a bölcsek bölcsességét és összezavarja az okosak okosságát. Jézus a ,,meghívottak'' bölcsességét sohasem szűnt meg hangoztatni földi életében. Emberi értelemmel mégis nehéz követnünk tanítását: ,,ha a búzaszem nem hull a földbe és nem hal el, egymaga marad, de ha elhal sok termést hoz'' (Jn 2, 24). Amikor Jézus így foglalta össze tanítását, elsôsorban saját keresztútjára célzott. De tanítványainak nyíltan értésükre adta, hogy az üdvösség útja számukra sem lehet más: ,,Aki nekem szolgál, az engem kövessen, s ahol én vagyok, ott lesz a szolgám is'' (Jn 12, 26). A krisztushívôk Jézus keresztútját követve nyerik el az üdvösséget. Jézus tanítása az élet szenvedésekkel teli valóságára irányítja figyelmünket. A szenvedés, bármennyire rugdalódzunk ellene, életünk szoros velejárója. Ami számunkra fontos: siker és öröm, szerencse és boldogság, mindez csak komoly áldozatok és szenvedések árán nyerhetô el. A keresztények nem keresik öncélúan a szenvedéseket és azokat senki sem szereti, de tudják, hogy mindig számolniuk kell a kereszttel. A szenvedéseket Jézus sem kereste, de még ô sem térhetett ki azok elôl: a búzaszem útját neki is követnie kellett. Nemcsak tanította, de életével igazolta, hogy a maradandó értékek csak kemény küzdelmek és áldozatok árán érhetôk el: az önátadás és a halál árán. A kölcsönös házastársi szeretet és a családi boldogság sem érhetô el áldozatok nélkül. Errôl napjainkban sokan megfeledkeznek. Ezért megy tönkre sok család. A családi boldogsághoz mindig önátadás és kemény küzdelem, önmagunk kényelmének és önzô kívánságainknak feláldozása szükséges. Áldozatot követel a keresztény gyermeknevelés, a szellemi és anyagi javak megszerzése. Mindennapi életünk során számtalan kicsi és nagy lehetôség kínálkozik a kereszthordozásra. Akaratunk ellenére a búzaszem sorsára kerülünk. Vállalnunk kell a keresztet Jézussal. A zúgolódás és toporzékolás semmit sem ér a keresztek ellen, sem a gyáva kétségbeesés. A szenvedések útja mindig göröngyös és keserves. Mégis ezen az úton kell járnunk. Másképpen nincs sikeres élet. Istennel mindig célba érkezünk, még a sok baj és jaj ellenére is. Istentôl jön az üdvösség és senki mástól. Isten viszont még saját Fiát sem kímélte meg a kereszthordozástól. Ki kellett innia a szenvedések keserű poharát és át kellett lépnie a halál küszöbét. A bô termés érdekében meg kellett tapasztalnia a búzaszem életadó enyészetét. Az ember örök életet biztosító útja az enyészeten át vezet. A búzaszemnek el kell halnia. Különben nem hoz bôséges termést. Jézusnak ki kellett üresítenie önmagát egészen a kereszthalálig, hogy megdicsôülhessen. Az ember ugyancsak az önmegtagadás és lemondás, az önfegyelem és áldozatos szeretet útján éri el földi boldogságát és az örök üdvösséget. ======================================================================== Húsvétvasárnap -- Urunk feltámadásának ünnepe -- Húsvéti vigília B év 1. Olvasmány: Ter 1, 1--2, 2; 2. Olvasmány: Ter 22, 1--18; 3. Olvasmány: Kiv 14, 15--15, 1; 4. Olvasmány: Iz 54, 5--14; 5. Olvasmány: Iz 55, 1--11; 6. Olvasmány: Bár 3, 9--15. 32--4, 4; 7. Olvasmány: Ez 36, 16--17a. 18--28; Szentlecke: Róm 6, 3--11; Evangélium: Mk 16, 1--7. Szentbeszéd Feltámadt, nincs itt Mk 16, 6 Az egyházi év legszínesebb liturgiája húsvét éjszakáján mindig magával ragadja lelkünket. A sötét templom bejáratánál tűz pattog. Miután a pap ezt megáldotta, meggyújtja lángjáról a húsvéti gyertyát. A derengô fényben hang hallatszik: ,,Jézus Krisztus tegnap és ma. Ô a kezdet és a vég. Ô az Alfa és az Ómega. Övé az idô és övé az örökkévalóság. Övé a dicsôség és a hatalom Mindörökkön örökké''. A pattogó tűz és a fénylô lángok varázslatára nincs sok idônk, mert hamarosan feltör a kiáltás: ,,A dicsôségesen feltámadt Krisztus világossága oszlassa szét szívünk és elménk homályát''. Komoly felszólítás. Érezzük, hogy itt rólunk van szó, hitünk gyengeségérôl, kérdéseirôl és kételyeirôl. Aztán tovább pereg a szent cselekmény. Ujjongó hangon zeng a húsvéti örömének. Majd Isten nagy tetteirôl hallunk az Írások alapján. Késôbb megszólal az orgona és fényárba borul az egész templom. Vidáman szárnyal az ének és a húsvéti alleluja. A legtöbben átengedjük magunkat a szent varázslatnak, a szép zenének és hangulatnak. Mégis úgy érezzük, hogy ezen az éjszakán különösen ajkunkra kívánkozik az evangéliumi apa egykori panaszos kérése: ,,Hiszek Uram, de segíts hitetlenségemen'' (vö. Mk 9, 24). Hiszen ki állíthatja magáról, hogy ebben az élményekkel dús és szép hangulatban minden hitbeli kételytôl mentes és lelkes hitvallása olyan biztos, mint ahogyan az hangzik? Hitvallásunk mögött legtöbbször ott bujkál a kétkedés, a bizalom és félelem, a kétség és remény, a sötétség és világosság küzdelme, a tétova tapogatódzás és kínos vergôdés, a bizonyosság és bizonytalanság. A húsvéti feltámadás örömhíre kiélezi bennünk a hitbeli feszültséget. Húsvéthoz valóban hozzátartozik a hitbeli feszültség és a viaskodás önmagunkkal, amint ezt a föltámadás éjszakájának drámai liturgiájában már megfigyelhettük. Sötét templomban gyűltünk össze. A pislákoló fénybôl és hajnali derengésbôl lassan fényár lett. Falak és zárt ajtók mögött lassan szilárdult hitvallásunk. Idôbe tellett, míg fennhangon zengett a hitvalló ének: Jézus él és visszatérve a sírból, ,,az emberi nemre szelíden árasztja a megváltás fényét, él és uralkodik mindörökkön örökké'' (Exsultet). Az evangéliumi asszonyok történetébôl az imént ugyancsak ez tűnt ki: a hit feszültségek és kételyek között érlelôdik. Az elsô keresztényeknek ugyancsak meg kellett küzdeniük önmagukkal hitükért. Hallottuk az evangéliumból, hogy az asszonyok kezdetben nem gondoltak a föltámadásra. Nem számoltak vele. Ôk Jézus holttestét akarták bebalzsamozni. A gyászszertartás gondjairól tanakodtak, meg arról, hogy ki fogja elhengeríteni a követ Jézus sírjának bejáratából. Lekötötték figyelmüket a földi realitások, Jézus sírjának záróköve, saját hitbeli nehézségeik: a tanácstalanság, a csüggedés. Az asszonyok csak akkor kezdtek mindent egészen más színben látni, amikor feljött a Nap. Ennek fényében a valóság rácáfolt aggályaikra: a követ elhengerítették, a sír üres, csak a gyolcsok árulkodtak egykori gazdájuk hűlt helyérôl. A felkelô Nap fényében felismerték, hogy a megfeszített Jézus Krisztus, akit ôk halottnak véltek, valóban élés föltámadt. A Nap fényében rájönnek, hogy a feltámadt Üdvözítô éppen ôket választotta követül: ,,Siessetek, mondjátok meg tanítványainak és Péternek'' -- hallják az égi hírnök utasítását -- Jézus ,,elôttetek megy Galileába, ott majd látjátok, amint mondta nektek'' (Mk 10, 7). Isten megelôzô gondoskodása (elhengerítette a követ) és tette (kiüresítette a sírt) eloszlatta az asszonyok minden félelmét és aggodalmát. Krisztus világossága eloszlatta szívük homályát. Ezen az éjszakán az asszonyok vívódásai saját hitbeli kételyeinket juttatják eszünkbe. Tépelôdve kérdezzük: Egyáltalán lehetséges-e ilyen hihetetlen dolog? Van-e föltámadás? Miért nem mutatkozik meg a feltámadt Üdvözítô nekünk is? Miért ne láthatnánk, hogy valóban feltámadt? Amíg így vívódunk és tanakodunk, Isten már rég megelôzött. Működött és tudtunkra adta Fia föltámadását: Krisztus föltámadt, nincs a sírban! Fénye eloszlatja a szívek sötétségét az evangéliumok világosságával. Ennek éppen mi vagyunk tanúi és sietve tovább kell mondanunk: Krisztus széttörte a halál bilincsét és az alvilág mélyérôl mint gyôzô tért vissza (Exsultet). Amióta ez megtörtént, Jézus szüntelenül ,,száműzi vétkünket, lemossa minden bűnünket: a bűnbánóknak ártatlan szívet ad, a szomorkodóknak vigaszt kínál. Távol űzi a gyűlölködés átkát, és meghozza a békés egyetértést, a zsarnok gôgjét is fékezi'' (Exsultet). Hitünk nagy kérdései a hitbeli nehézségek és kételyek legnagyobb ünnepünk örömmámorában sem szűnnek meg. Mi a hit realizmusával akarunk ünnepelni, komolyan vett gyengeségeink, kételyeink tudatában. Földi életünkben csak tükörben és homályosan látunk, a húsvéti hajnalhasadás derengô fényében. Az igazi napfelkelte Istennél köszönt ránk az örök életben. Hisszük, hogy ott majd felkel üdvözítô Napunk, Jézus Krisztus is eloszlatja szívünk minden sötétségét. Addig a hit kételyektôl gyötört bizonyságával kell vallanunk: Krisztus föltámadott és Vele együtt új életre keltünk! ======================================================================== Húsvétvasárnap -- Urunk feltámadásának ünnepe B év Olvasmány: ApCsel 10, 34a. 37--43; Szentlecke: Kol 3, 1--4; Evangélium: Jn 20, 1--9. Bevezetô a szentmise kezdetén A sírhantok között járva óhatatlanul az elmúlás jut eszünkbe. Sírkövek és keresztek jelzik az emberi mulandóságot, a halál elkerülhetetlenségét. Jézus egykor életet ígért követôinek. Az örök élet reményében sokan hittek neki és csatlakoztak hozzá. Rátették életüket. Ennek ellenére nagypénteken mégis szembe találták magukat a halállal. Látniuk kellett, hogy az Élet Urát keresztre feszítették. Sírja elé kellett állniuk. Ez a sír most nemcsak Jézus testét zárta magába, hanem összes reményüket is. Húsvét reggelén azonban váratlan fordulat történt. A tanítványok üresen találták Jézus sírját. Megesett, ami még nem volt: Valaki visszatért a túlvilágról. Isten feltámasztotta Jézust a halálból. Többé már nem hal meg és közöttünk él. Isten végtelen szeretete teremtménye iránt gyôzelmet aratott a halál fölött. Azóta ez a hit és remény a krisztushívôk között erôsebb mint a halál. Minden szentmisében, de Húsvét vasárnapján kiváltképpen, Jézus halálát és föltámadását hirdetjük, ünnepeljük. Bátor dolog. Vajon mennyire ôszinte? Valóságos tanúságtétel vagy csak szokás? Szentbeszéd Jézusnak fel kellett támadnia a halálból Jn 20, 9 Korunk egyik legjellemzôbb tünete: a változás. Századunkban a technikai, a társadalmi és a gazdasági forradalom óriási méretű változásokat idézett elô. Turisták és menekültek több milliós áradata lepte el a világot. Modern népvándorlás indult. Új találmányok születtek. A modern technika látszólag isteni mindenhatóságot és önállóságot biztosított az embernek. A változások magukkal hozták az évezredes és öröknek hitt életelvek megkérdôjelezését. Már-már úgy látszott, hogy az ember vakon hisz és engedelmeskedik a haladás feltartóztathatatlan és könyörtelen menetének. Elfogadja, hogy nincs többé örökérvényű elv a földön. Minden változó és mulandó. Korunk változásai, sok tekintetben valóban, a korábbiaknál elviselhetôbbé tették életünket. Nagyon sok kérdésre új és hasznos fényt árasztottak. Ugyanakkor számtalan kérdést figyelmen kívül hagytak. A technikai, gazdasági és társadalmi átalakulás nem adott választ a bűn, a mulandóság, a halál és élet sok nyugtalanító kérdésére. Érdemben nem is foglalkozott vele. Az élet s halál számos kérdése a modern számításokból egyszerűen kimaradt. Úgy tűnt, mintha szükség sem lenne rá. Az élet s halál kérdése mégis nyugtalanító és izgató. A húsvéti örömhír éppen ezekre a megoldatlan (emberi ésszel megválaszolatlan) kérdésekre igyekszik megfelelô választ nyújtani, amikor Szent Pál apostollal a húsvéti feltámadás fényében boncolgatja azokat: ,,Krisztus meghalt bűneinkért, az Írás szerint eltemették és harmadnapra föltámadt, ismét az Írás szerint. Megjelent Péternek, majd a tizenkettônek. Késôbb egyszerre több mint ötezer testvérnek jelent meg'' (1 Kor 15, 3--6). Pál összefüggést lát Krisztus halála, föltámadása és az emberi élet, bűn és a mulandóság között. A kettô szoros kapcsolatban áll egymással, és tegyük hozzá, saját életünkkel. Errôl olvastunk a mai szentleckében: ,,Ha tehát Krisztussal feltámadtatok, keressétek, ami fönt van, ahol Krisztus ül az Isten jobbján. Ami ott fönn van, arra legyen gondotok, ne a földiekre. Hiszen meghaltatok és életetek Krisztussal el van rejtve az Istenben. Amikor majd Krisztus, a mi életünk megjelenik, vele együtt ti is megjelentek dicsôségében'' (Kol 3, 1--4). ,,Jézus föltámadt és Vele együtt mi is föl fogunk támadni'' nem légbôl kapott tanítás. Az újszövetségi szent dokumentumok egyöntetűen igazolják, hogy Jézus halála után tanítványai hamarosan hirdetni kezdték: Isten föltámasztotta a keresztrefeszített Jézust, aki feltámadása után tanítványai elôtt többször élônek bizonyult. A tanítványok találkoztak Vele és Ô elküldte ôket, hogy feltámadásáról tanúságot tegyenek az egész világon. ,,Jézus föltámadt és Vele együtt mi is föl fogunk támadni'' hallatlan húsvéti örömhír, mégis elfogadható. Az összes újszövetségi szent dokumentumok egységes nyelven beszélnek róla: ,,Mindegy tehát, hogy én vagy ôk: ugyanazt hirdetjük, s így lettetek hívôvé'' (1 Kor 15, 11). Másutt: ,,Ezt a Jézust támasztotta fel Isten, ennek mi mind tanúi vagyunk'' (ApCsel 2, 32). Az Újszövetségi Szentírásnak ez az egybehangzó tanúsága húsvéti örömünk alapja és magja: ,,Ha pedig Krisztus nem támadt fel, nincs értelme a mi tanításunknak, s nincs értelme a ti hiteteknek sem'' (1 Kor 15, 14). Az örömhír elfogadása a tanítványoknak sem ment könnyen. Hihetetlenül hangzott. A világos és egyértelmű beszéd ellenére sem tudtak mit kezdeni vele. Az evangéliumok és az ApCsel beszámolnak a tanítványok hitetlenségérôl, nyakasságáról (Lk 16, 14) és kételyeirôl (Mt 28, 17). Hallatára gúnyolódtak (Lk 24, 11) vagy éppen kétségbe estek (Lk 24, 21). Voltak közöttük aggályoskodók és félénkek (Lk 24, 37). Ez a józan, kritikus, minden rajongástól mentes gondolkodásmód számunkra ma különösen fontos, mert mindenképpen a tanítványok szavahihetôségét erôsíti. Legmeggyôzôbb tanúbizonyságuk mégis abban rejlik, hogy a húsvéti örömhírért még a legkegyetlenebb halált is elvállalták. Hinnünk kell Jézus feltámadását és a benne rejlô örömhírt, mert ezt igazolja a tanítványok szavahihetôsége és az a tény, hogy mindannyian egyformán feláldozták életüket Jézusért és igazáért. Tanúságtételüket látva képtelenek vagyunk Krisztus evangéliumának örömhírét megvetô fintorral és hirtelenül lesöprô kézmozdulattal egyszerűen félre tolni. A kritikai gondolkodás parancsszava, hogy komolyan vegyük a tanítványok evangéliumi tanúságát. Tanúságuk valóban feljogosít arra, hogy a legváltozóbb világ forgatagából áttekintsünk a síron túli életbe. Az ember nemcsak a szüntelenül változó természet örökös körforgásának egyik parányi láncszeme. Krisztus föltámadása óta beletartozik Isten véget nem érô világába és a halhatatlan isteni élet részesévé vált. Az ember természetfölötti életre hivatott lény. Isten az örök élet világába hívott meg minket. Jézus Krisztusban ide vett föl, és isteni életében és dicsôségében részesített minket. Jézus Krisztus útja az emberi lény legvégsôbb kiteljesedéséhez vezet. A változó világ, a modern technikai, társadalmi, gazdasági, kulturális és tudományos fejlôdés közepette az embernek joga és komoly lehetôsége, hogy Istenre irányítsa tekintetét és Tôle várjon választ a valamennyiünket foglalkoztató és nyugtalanító kérdésekre. A bűn, a mulandóság, a halál és élet kérdésére a krisztushívôk megingathatatlan válasza: Jézus föltámadt és Vele együtt mi is föl fogunk támadni. Van föltámadás, van örök élet! Krisztussal mindannyian részesülünk benne. ======================================================================== Húsvét 2. vasárnapja B év Olvasmány: ApCsel 4, 32--35; Szentlecke: 1 Jn 5, 1--6; Evangélium: Jn 20, 19--31. Bevezetô a szentmise kezdetén A mai szentmise evangéliumában háromszor halljuk Jézus húsvéti köszöntését: ,,Békesség nektek!'' Jézus feltámadása óta ez a köszöntés minden keresztény közösségben kulcsfontosságú szerepet kapott. A köszöntés nemcsak kívánság, de program is. Krisztus békéjének megteremtése minden keresztény közösség feladata. Ez a ,,békesség nektek'' azt jelenti, hogy meg kell bocsátanunk az ellenünk vétôknek, ki kell békülnünk haragosainkkal, le kell mondanunk az irigység, a gyűlölet és a bosszú szellemérôl Jézushoz hasonlóan, aki magára vállalta a világ bűnét, még a súlyos testi bántalmazások miatt sem rúgott és ütött vissza. Jézus Isten útját járta, kiengesztelôdést és békét hozott a világnak. Amikor megkereszteltek bennünket, elindultunk az isteni béke útján. Vajon kitartottunk-e azon, és valóban a békesség fiai vagyunk? Szentbeszéd Hacsak nem látom kezén a szegek nyomát..., én nem hiszem Jn 20, 25 Tamás apostol 2000 évvel ezelôtt élt. Gondolkodásmódja mégis alig különbözött a 20. sz. emberének észjárásától. Napjaink emberéhez hasonlóan csak azt fogadta el igaznak és valónak, ami hitelesen igazolható és legalább alapjában véve konkrétan megtapasztalható. Igaz, ami tény -- verum, quod factum -- mondanánk a régiekkel. Korunk embere a történelmi jelenségeket általában az összefüggô és hasonló eseményekbôl igyekszik felfogni, értelmezni és magyarázni. A feltámadás ténye nem magyarázható más valóságok összefüggésébôl vagy hasonlóságából. A mai történelmi kutatások kritikai módszerével meg sem közelíthetô. Ez a módszer és gondolkodás a feltámadással kapcsolatosan csak feltevéseket szül. Az idôk folyamán ezekrôl hallottunk eleget. Beszéltek már csalásról, a holttest eltávolításáról és felcserélésérôl, tetszhalálról és sok más evolúciós és víziós hipotézisrôl. Ezek a feltevések és félremagyarázások az egyházi hitvédelemnek olykor komoly kihívást jelentettek. A hitvédelembe néha még hiba is csúszott, mert nem egyszer a hithirdetés középpontjába a hitellenes támadásokat helyezte és nem mutatott rá világosan a tévtanítók kérdésfeltevésének helytelenségére. Kitűnôen megválaszolta a részletkérdéseket, de kevésbé foglalkozott a hitigazságok teljes feltárásával. A keresztény hitvédelem így sikeresen megválaszolta a feltámadással kapcsolatos tévedéseket, de ugyanakkor arra is vállalkozott, hogy a feltámadás valóságát történelmi tényként kezelje. A föltámadás körüli vitában így figyelme kevésbé fontos részletkérdésekre terelôdött. Sokáig hangsúlyozta az üres sír tényét, holott nem az üres sírban hiszünk, hanem a megdicsôült és élô Úrban. Ebben a hitben húsvét titka a fontos és nem az azt megvilágító külsô bizonyítékok. A húsvéti titok hit tárgya és mint ilyen történelmileg nehezen igazolható. Történelmileg csak az elsô tanúk hite a föltámadásban igazolható és csak bizonyos adott körülmények között az üres sír ténye. Maga az üres sír viszont még nem igazolja a feltámadás valóságát. Az üres sír sok más feltevésre adhat okot: ellopták a testet vagy máshová vitték. Az üres sír mégis komoly jel lehet a feltámadás hitéhez vezetô úton. Hitre vezetô jel. Indicium. A föltámadás hitéért vívott küzdelemben mindig hasonló jelekre vagyunk utalva. Aki ezeket a jeleket okosan olvassa, eljut a húsvéti hit világosságára. Amit a II. vatikáni zsinat az isteni kinyilatkoztatással kapcsolatosan állított, az a feltámadással kapcsolatosan ugyancsak elmondható: ,,Ez a kinyilatkoztatás -- a feltámadás valósága -- eseményekben és hozzájuk bensôleg kapcsolódó szavakban bontakozik ki: Istennek az üdvösség történetében művelt cselekedetei kinyilvánítják és megerôsítik a tanítást és a szavakkal kifejezett valóságokat. A szavak viszont a tetteket hirdetik, és a bennük rejlô misztériumot világítják meg'' (VD 1, 2). Jézus feltámadása önmagában nem elégíthet ki bennünket, ha nem kapcsolódik hozzá jövendô sorsunk, amely örökös rejtély. Jézus feltámadása saját sorsunk miatt érdekel. Ez is rejtély és így nem marad más hátra, minthogy belehallgatózzunk a világba és körülnézelôdjünk a történelemben és keressük azokat a jeleket, amelyek fényt vetítnek jövendô sorsunkra. Világunkban mindig fennáll a lehetôsége annak, hogy ezeket a jeleket különféleképpen magyarázzuk. Csak hitünk elôvételezése révén válnak azok egyértelmű hitbeli jelekké. Ezek ugyancsak a történelem folyamán szereznek maguknak érvényt. Tamás apostol magatartása ma az ún. hermeneutikai -- magyarázattani -- problémára terelte figyelmünket. Rövid felvázolása elôsegítheti a feltámadás hitének és hitbeli problémáinak finomabb és körülhatároltabb megközelítését. Kételyeinket azonban a legbölcsebb filozófia sem fogja feloldani. Hitünket mindig törékeny edényben hordozzuk, mindig akadályok, aggályok, sűrű köd és kételkedések közepette. Sorsdöntô kérdés, hogy mit merítünk belôle és mit hozunk ki ezekbôl. A kétely önmagában még nem rossz. Hitünk tisztító tüze lehet, ha az megedzôdik benne. A kétely és az Istennel való perlekedés az élô hit mozgató rúgója, ha Istenhez vezet. Így magában hordozza annak ígéretét, hogy Tamás apostollal egykor térdre hullunk és elrebegjük kétségekben fogant hitvalló imáját: ,,Én Uram, én Istenem''. ======================================================================== Húsvét 3. vasárnapja B év Olvasmány: ApCsel 3, 13--15. 17--19; Szentlecke: 1 Jn 2, 1--5a; Evangélium: Lk 24, 35--48. Bevezetô a szentmise kezdetén Húsvét és Pünkösd között szentmiséinken gyakran hallunk bibliai történeteket Jézus megjelenésérôl az apostolok és a hívek körében. Ma Lukács beszámolójából hallunk egy ilyen történetet. Ebben a szent tudósító fôleg a feltámadt Üdvözítô testi valóságát domborítja ki, és igazolja a megdicsôült Jézus Krisztus és a megfeszített Názáreti Jézus személyi azonosságát. Ezzel két, nemcsak abban az idôben elterjedt, téves felfogást igyekszik visszautasítani. Nem igaz -- hirdeti Lukács a mai szentmise evangéliumi történetében --, hogy a Jézus föltámadásáról szóló örömhír csak a tanítványok képzeletének puszta szüleménye. Az sem tartható, hogy Jézus születésétôl kezdve csak látszattesttel rendelkezett és következésképpen képtelen volt a szenvedésre (doketizmus). Az evangéliumi történetben az emmauszi tanítványok a kenyértörés idején, ismerték fel a föltámadt Urat és a Tôle kapott világra szóló küldetésüket. Jelzi, hogy a szentmise közössége elengedhetetlenül szükséges Jézus Krisztus megismeréséhez. A szentmise közösségében Istenre találunk és eljutunk boldogító jelenlétére. Szentbeszéd Megnyitotta értelmüket, hogy megértsék az Írásokat Lk 24, 45 A rendkívüli hírek hallatára hamarosan kicsúszik a szánkon: ,,No, ne mondd'', ,,Hát ez lehetetlen'', ,,Hihetetlen'', ,,Ez képtelenség''. Ennek ellenére mégis kíváncsiak vagyunk rájuk. Hasonló emberi magatartással találkozunk az elsô húsvét reggelének eseményeirôl szóló evangéliumi beszámolókban, amikor Jeruzsálemben a korán kelô derék asszonyok, késôbb meg Péter és János beszámoltak társaiknak a Jézus sírja körüli rendkívüli jelenségekrôl. Futótűzként terjedt el a hír, hogy Jézus teste nincs a sírban. Jézus föltámadt. Hallatlan hír. Hirtelenében nem is lehet rá másként válaszolni: ,,Ez hihetetlen'', ,,Ez nem lehet igaz''. Késôbb az emmauszi tanítványok rendkívüli beszámolója társaik elôtt még inkább fokozta a zavart. Ôk idegenrôl beszéltek, aki emmauszi útjuk során melléjük csatlakozott, jól ismerte az Írásokat és gyönyörűen beszélt nekik a Messiásról. Csak az otthoni kenyértörés idején ismerték fel benne a keresztrefeszített Jézust. De hát hogyan lehetne ilyen képtelen történetnek hitelt adni? Hasonló képtelen híresztelésekkel napjainkban is találkozunk, de hát ki hiszi azokat? Nem egyszer elôfordult már, hogy a bánkódó hozzátartozók vágyálmaikról beszéltek: a temetés után elhunyt szeretteikkel találkoztak és elbeszélgettek velük. Ki hitt nekik? Az elsô húsvét vasárnapján Jézus tanítványait is foglalkoztatták a hasonló rémmesék. Jézus egyszerre csak mégis megjelent közöttük. ,,Ijedtükben és félelmükben azt vélték, hogy szellemet látnak'' (Lk 24, 38). A feltámadt Üdvözítô megmutatta nekik sebeit oldalán, kezén és lábán. Így érzékeltette velük, hogy a nagypénteken keresztre feszített Jézus Krisztus és a Mester ugyanaz a személy. A tanítványok erre még inkább csodálkoztak és örömükben hinni sem mertek -- jelzi a Szentírás. Számukra a hihetetlen továbbra is felfoghatatlan maradt. Jézus igehirdetése rázta fel ôket dermedt hitetlenségükbôl. Csak Jézus szavai után láttak tisztán és tudtak hinni, miután Jézus bibliai magyarázatot tartott nekik és emlékeztette ôket az Írásokra, amelyek szerint, úgy amint Jézus ezt nekik jó elôre megmondotta: Be kellett teljesednie mindannak, amit Mózes törvényében, a próféták könyveiben és a zsoltárokban róla megírtak. Az Üdvözítônek szenvednie kellett, meg kellett halnia és fel kellett támadnia a halálból. Csak ezen szentírás-magyarázat után lett világos elôttük, hogy Jézus halálával semmi esetre sem zárult le az üdvösség története. Csak a szentírás-- magyarázat után kezdték megérteni, ami történt. Jézus éveket töltött velük és elôkészítette ôket a rájuk váró hatalmas feladatra. Most itt az idô és nekik kell a világ elé állniuk és hirdetniük Jézus nevében a ,,megtérést és bűnbocsánatot'' minden népnek Jeruzsálemtôl kezdve (vö. Lk 24, 47). A feltámadt Üdvözítô kioktatta tanítványait és apostoli küldetést adott nekik, amelyhez komoly segítséget ígért: ,,Én meg kiárasztom rátok Atyám ígéretét'' és erô tölt el benneteket a magasságból. Ezzel garantálja, hogy apostoli igehirdetésük és fáradozásuk semmiképpen sem vész kárba. Az nem falra hányt borsó, mert Isten működik általuk. A tanítványok Isten szavát hirdetik és ez hatalmi szó, amely sohasem tér vissza dolgavégezetlenül, sohasem marad hatás nélkül. Igehirdetésük Jézus nevében (ApCsel 4, 7) történik és ezért azt mindig ,,jelek és nagy csodák'' kísérik (ApCsel 8, 13). Kezdetben nekik is hinniük kellett, amit késôbb valóban megtapasztalták. Lukács írja az Apostolok cselekedeteinek könyvében: ,,Félelem fogott el mindenkit, mert az apostolok révén sok csoda történt és sok jel adatott. A hívek mind összetartottak és közös volt mindenük... Az Úr pedig naponként vezetett hozzájuk olyanokat, akik hagyták, hogy megmentsék ôket'' (ApCsel 2, 43--44. 47b). Az apostolok személyesen találkoztak Jézussal. Ez a találkozás, a jézusi hitoktatás és szentírás--magyarázat meg a Tôle kapott küldetés annyira szívébe vésôdött, hogy késôbb semmiféle üldözés sem volt képes azt kitörölni onnan. Az élô Krisztus küldetésében jártak, hirdették az Igét és életüket sem kímélve tettek tanúságot róla. Rendíthetetlen bátorsággal vágták üldözôik fejéhez: ,,Ítéljétek meg magatok, helyes volna-e Isten elôtt, hogy inkább rátok hallgassunk, mint az Istenre? Mi nem hallgathatunk arról, amit láttunk és hallottunk'' (ApCsel 4, 19). Igehirdetésük bátor, szilárd és meggyôzô. Jézus föltámadása óta eltelt közel 2000 esztendô. Az Isten országáról szóló örömhír elterjedt a Föld minden hat kontinensén. Az emberiség több mint harmada elfogadta Isten feléje nyújtott békejobbját. Az isteni küldetés viszont még korántsem fejezôdött be. A hit elôfeltétele az igehirdetés és erre mindannyian küldetést kaptunk. A világ csak bátor tanúságtételünk által tapasztalja meg, hogy valóban közöttünk az Isten. Krisztus föltámadása nem kósza hír. Valóság, amelyet életünk tanúsít. Vajha rajtunk is megakadna az istenkeresôk szeme és ujjal mutogatnának ránk mondogatván: ,,Valóban köztetek az Isten'' (1 Kor 14, 25). ======================================================================== Húsvét 4. vasárnapja B év Olvasmány: ApCsel 4, 8--12; Szentlecke: 1 Jn 3, 1--2; Evangélium: Jn 10, 11--18. Bevezetô a szentmise kezdetén A jó pásztor hasonlatát már jóval Jézus születése elôtt is használták a keleti népek. Az uralkodókat és királyokat elôszeretettel hasonlították a nyájukat legeltetô pásztorokhoz. Izrael prófétái a messiás működésének hírüladására ugyancsak ezt a képet használták (vö. Ez 34). Elôre jelezték, hogy a jó pásztor Dávid házából fog származni és majd egybe tereli Izrael egész nyáját. A jó pásztor hasonlata késôbb Jézusban nyerte el teljes kibontakozását. Ô mindenki jó pásztorának bizonyult, nemcsak egy nép és birodalom, nemcsak a jámborak és szentek kizárólagos jó pásztorának, hanem mindenki jó pásztorának. Jézus a jó pásztorhoz hasonlóan gondoskodik a rövidlátó, gyenge és esendô emberekrôl, az egyháztól távol állókról, még azokról is, akik Ôt nem ismerik, nem tudták vagy nem akarták megismerni ill. félreismerték. Jézus önfeláldozó szeretettel keres minden embert és mindenkinek vezérlô jó pásztora akar lenni. Krisztus tanítványai vagyunk és ezért az a feladatunk, hogy a jó pásztor lelkületével törôdjünk egymással, keressük és támogassuk egymást. Mennyivel szebb lenne így az életünk? Szentbeszéd Ismerem enyéimet, és enyéim ismernek engem Jn 10, 14 A pásztorról vett hasonlat az egyik legelterjedtebb szimbólum, nemcsak egyházi körökben, de azon kívül is. Napjainkban a karikaturisták elôszeretettel nyúlnak a nyáját vezetô pásztor hasonlatához, fôleg akkor, ha olyanokat akarnak kipellengérezni, akik véleményükkel kitáncolnak ill. félretáncolnak a politikai vagy az egyházi vezetôket hűségesen követô nyájtól. A karikatúrákon ôk a közösségtôl elszédelgô és elkószáló, fekete bárányok, akik mit sem törôdnek vezetôik irányító szavával. A jó pásztor képe vallási kereteket túllépô, közérthetô, ôsi szimbólum. Valamikor az ember Teremtôjétôl való függôségét juttatta kifejezésre. Az ószövetségi választott nép a jó pásztor szimbólumát elsôsorban a nép vezetôire, a királyokra és mindenek elôtt Istenre alkalmazta. A zsidók ôsei a pusztában nomád vagy félnomád életet éltek és fôleg pásztorkodással foglalkoztak. Egyetlen vagyonuk a nyáj volt. A pásztornak gondoskodnia kellett róla. Ôriznie kellett a nyájat. A korabeli veszedelmek között ez komoly éberséget és ügyességet követelt. A megfelelô védelem mellett jó legelôkrôl is gondoskodnia kellett. Az ártatlan jószágokra szüntelenül leselkedtek a vadállatok és a rablók. A jó pásztor gondoskodott juhairól és éberen ôrködött a nyáj felett. Voltak azonban rossz pásztorok is, akik nem törôdtek a rájuk bízott nyájjal. Ôket korholja Jeremiás, amikor így ír Júdea vezetôirôl: ,,Szétszélesztettétek nyájamat, szétkergettétek, és nem törôdtetek vele'' (Jer 23, 2). Ezért a vezetésre alkalmatlan pásztorok helyett Isten vállalta magára nyája ôrzését és maga gondoskodott róla: ,,nyájam maradékát magam gyűjtöm össze azokból az országokból, ahová elűztem ôket; visszahozom ôket legelôikre'' (Jer 23, 3). A nép tulajdonképpeni pásztora Jahve. Ô gondoskodik népérôl. A szétszóratásból összegyűjti és hazavezeti népét Jeruzsálembe. Erre emlékezik Izajás, amikor Júdea hazatérésérôl a babiloni fogságból énekel: ,,Mint pásztor, úgy legelteti nyáját. Karjaira veszi bárányát, az ölében hordozza ôket, és nagy gonddal vezeti az anyajuhokat'' (Iz 40, 11). Jahve az igazi pásztor és ezért Izrael nyugodtan ráhagyatkozhat: ,,Az Úr az én pásztorom, nem szenvedek hiányt, zöldellô réteken legeltet. A nyugalom vízéhez terel és felüdíti lelkemet. Az igaz úton vezérel, nevéhez híven. Ha sötét völgyben járok is, nem félek a bajtól, hisz te velem vagy'' (Zsolt 23, 1--4). Ez a gondolat az Újszövetségben tovább él: Isten a nép jó pásztora, aki keresi a bűnös embert és ha megtalálta, úgy örvend neki, s a megtérônek, mint a jó pásztor, aki megtalálta elveszett bárányát: ,,örömében vállára veszi, hazasiet vele'' (vö. Lk 15, 4--7). A mai evangélium szerint Jézus ez a jó pásztor, aki az Atyától elszakadt és egymástól eltávolodott embereket újból egyesíteni akarja. Ma Jézus, a jó pásztor áll közöttünk úgy, mint egykor Jahve övéi elôtt a júdeai pusztában. Annak idején Jahve védte meg népét az egyiptomiak támadásától. Ma Jézus veszi oltalmába a megfenyegetett házasságtörôt és száll szembe a vádaskodó írástudókkal és farizeusokkal: ,,Az vesse rá az elsô követ, aki bűntelen közületek'' (Jn 8, 7). A támadó katonák elé áll és oltalmába veszi tanítványait: ,,ha engem kerestek, ezeket engedjétek el'' (Jn 18, 8). A jó pásztor nyája elé áll, valóban életét kockáztatja és áldozza övéiért. Ismeri övéit és azok követik, mert bíznak benne és bátran ráhagyatkoznak. Jézus joggal mondja a mai evangéliumban: ,,Én vagyok a jó pásztor, ismerem enyéimet, és enyéim is ismernek engem, mint ahogy az Atya ismer engem és én ismerem az Atyát'' (Jn 10, 14). Jézus azt mondja, hogy ô ismer minket és mi is ismerjük ôt. Olyan szoros és bensôséges kapcsolatban áll velünk, mint az Atyával. Semmi kétségünk sem lehet afelôl, hogy ez részérôl így is van. De hogyan áll a helyzet a mi oldalunkról. Ismerjük-e ôt valóban? Kétségtelenül tudunk róla. Nagyvonalakban talán még tanítását is ismerjük. De van-e bensôséges, bizalmi és szoros kapcsolatunk vele úgy, mint neki az Atyához és hozzánk? Hallgatunk-e szavára? Követjük- e, mint ahogyan ez állításából kitűnik? Vajon Jézus túl korán, s így talán elhamarkodottan dicsért meg bennünket? Bizalmat elôlegezett nekünk. ,,Pásztorai'' által szüntelenül hallatja hangját, szól, irányít, vezet és gondoskodik rólunk. Szülôket, tanítókat, orvosokat, lelkipásztorokat, szomszédokat, ismerôsöket, jó barátokat küld hozzánk, hogy gondoskodjanak rólunk és jó útra tereljenek bennünket. Sokan mégsem akarnak hallani róla. Nincs szükségük Jézus irányítására és gondoskodására. Nekik nem kell a hit s az egyház, sem ezek ,,pásztorai''. Azzal védekeznek, hogy csalódtak. Fiatal korukban túl sokszor kényszerítették ôket Jézus követésére és tanítása meghallgatására. Túl sokszor kellett korai misére járniuk. Részt kellett venniük az iskolai évnyitó és évzáró istentiszteleteken, hittanra és ájtatos imákra kényszerítették ôket. Senki se kérdezte tôlük, hogy mindezek érdeklik-e ôket. Mások a szükségben és a kétségek idején csalódtak a pásztorokban. Amikor legnagyobb szükségük lett volna gondoskodásukra, akkor a jó pásztorok sehol sem voltak és senkire sem számíthattak. Akkor senki sem segített sem szóval, sem tettel. Ezért elkeseredtek és most hallani sem akarnak a jó pásztorról. Vannak tartózkodók. Jézus örömhírét gyakran egy kalap alatt emlegetik az álmessiások tanaival. A pásztorok hangja alig jut el hozzájuk. Ôk a keresztények radikális tanúságtételét hiányolják. Nem látják bennük a jó pásztort, sem ennek szellemét. Juhaim hallgatni fognak szavamra -- mondotta Jézus a mai evangéliumban. Kétségtelenül nyájához tartozunk, de azt már vitatnunk lehet, hogy valóban hallgatunk szavára. Ha hallgatnánk rá, Ôt jelenítenénk meg a világban és a világ felfedezné bennünk az egymással törôdô jó pásztorokat. Jézus lelkipásztori küldetésében minden megkeresztelt ember részesült, nemcsak a fôpásztorok és a hivatásos lelkipásztorok. Ha megtartjuk és követjük parancsolatait, akkor a jó pásztor általunk jár körül a világban, ,,övéi'' vagyunk és ismerjük ôt. A keresztények nem ártatlan báránykák, amelyeket ellátnak és ide- oda terelgetnek a pásztorok. Istennek nem vakon engedelmeskedô, csupa szelíd bárányokra van szüksége, hanem öntudatos és derék keresztényekre, akik megjelenítik a világban, folytatják és láthatóvá teszik jópásztori működését. Istennek emberek kellenek, akik érte és embertársaik szolgálatában, a jó pásztorhoz hasonlóan készek kinyújtani kezüket. Ôket alig kell már terelgetni, noszogatni és valamire rábeszélni. Szemük olyan mint a jó pásztoré, éber és figyelmes, azonnal észreveszik, ha embertársuk éhes, szomjas, bajban van vagy gondokkal küzd. Ôk jó pásztorok. Jézus joggal nevezi ôket ,,enyéim''-nek. ======================================================================== Húsvét 5. vasárnapja B év Olvasmány: ApCsel 9, 26--31; Szentlecke: 1 Jn 3, 18--24; Evangélium: Jn 15, 1--8. Bevezetô a szentmise kezdetén Sokat dolgozunk és fáradozunk. Olykor mégis úgy tűnik, mintha minden küzdelmünk hiábavaló lenne. Munkánk nem gyümölcsözik, nincs rajta Isten áldása. Ilyenkor elcsüggedünk. Letör a sikertelenség. A mai szentmise evangéliumában Jézus nemcsak bátorít, de segítséget is kínál: ,,Amint a szôlôvesszô nem teremhet maga, csak ha a szôlôtôn marad, úgy ti sem, ha nem maradtok bennem'' (Jn 15, 4). Személyes kapcsolatra törekszik velünk. Bensôséges barátságra. Elmondja, hogy életünk valójában csak akkor lehet gyümölcsözô, ha szoros kapcsolatban maradunk Vele. Általa sok keserűségtôl megkímélhetnénk magunkat. Szentbeszéd Aki bennem marad, és én ôbenne, az bô termést hoz Jn 15, 5 Jézus példabeszédét hallottuk a szôlôtôrôl és szôlôvesszôkrôl. A hasonlattal már az Ószövetségben is találkoztunk. Ott a próféták Isten választott népét nevezték az Úr szôlôjének. Ezt a szôlôt az Úr maga ültette és gondozta. Így lett Jahve a szôlôműves. Az Úr szôlôje, Izrael azonban Isten legszorgosabb és leggondosabb odaadása mellett sem hozott megfelelô termést. Erre Isten elfordult szôlôjétôl, Izraeltôl, és megengedte, hogy a pusztulás martalékává váljék. A keresztény felfogás szerint Isten új és igazi szôlôtôt támasztott Jézusban, aki bôséges termést hozott: Halálával és föltámadásával új népet szerzett, az egyházat. Ennek megfelelôen Jézus és az egyház, az egyháznak tagjai úgy viszonyulnak egymáshoz, mint a szôlôtôn a szôlôvesszôk. Gyökerében egyek. Egy tôke, amely a belôle sarjadó szôlôvesszôkkel hozza meg termését, ha azok a szôlôtôn maradnak. A leszakadt, levágott szôlôvesszôk elszáradnak és tűzre kerülnek. A példabeszéd komoly mondandóval rendelkezik és mindig aktuális. Jézus nélkül nem lehetünk igazi keresztények. Keresztény életünk belôle táplálkozik. Akkor bontakozik ki, ha hallgatjuk tanítását, magunkévá tesszük azt és tetteinkkel tanúságot teszünk róla. Jézus szavai szerint: ,,Én vagyok a szôlôtô, ti a szôlôvesszôk. Aki bennem marad, s én benne, az bô termést hoz. Hisz nélkülem semmit sem tehettek. Aki nem marad bennem, azt kivetik, mint a szôlôvesszôt és elszárad. Összeszedik, tűzre vetik és elég'' (Jn 15, 5--7). Benne és vele maradni annyit jelent, mint Krisztus halálában és feltámadásában részesülni, ezekbôl kiindulva keresztény hitbôl, reménybôl és szeretetbôl élni és cselekedni. Mindig nagy kérdés ennek megvalósítása. Vajon hogyan történhet? 1. Benne és vele maradni azt jelenti, hogy nemcsak kezdetben, gyerekkorunkban hallgatjuk szavát, hanem mindig, egész életünkön át és igyekszünk azt elsajátítani. Foglalkoznunk kell Isten szavával. Rendszeresen olvasnunk kell a Bibliát és minden alkalmat meg kell ragadnunk hitbeli ismereteink fejlesztésére. Ma sok mindent hallgatunk: híreket, hírmagyarázatokat, híreszteléseket és pletykákat, meséket és vitákat, énekeket és zenét. Ezekkel foglalkozunk: gyönyörködünk bennük vagy bosszankodunk miattuk. Van közöttük, ami zavar, terhel vagy bátorít. Visszatérve evangéliumi hasonlatunkra, ez azt jelenti, hogy igyekszünk Jézus szavát magunkba zárni, nem feledni. Igyekszem a tôle hallottakat átvenni és megfontolni. Vitába szállunk velük és engedjük, hogy azok hatékonnyá váljanak bennünk. Ma sokan nélkülözik Jézus tanítását. Nem hallottak róla. Ezért vérszegény és sápadt keresztények lettek. 2. Jézusban maradni annyi, mint közösségében élni: ,,Ahol ugyanis ketten vagy hárman összegyűlnek a nevemben, ott vagyok közöttük'' (Mt 18, 20). Nehéz Jézusban és szeretetében megmaradni ott, ahol az emberek idegenkedve visszahúzódnak egymástól és elrejtik hitüket. Életünket a bennünket körülvevô emberek és az egymással megosztott tapasztalatok határozzák meg. Nekünk keresnünk kell a hívek közösségét, bátorítanunk, támogatnunk és segítenünk kell egymást a krisztusi úton. Miért ne imádkozhatnánk, szórakozhatnánk és dolgozhatnánk együtt? 3. Találkozóin részt venni. Szükséges a mindennapi kenyér. Nem véletlen, hogy Jézus éppen a kenyeret és bort választotta jelenléte emlékének. Lakomáján kenyerével táplálkozunk és borát isszuk, vele és egymással találkozunk. Ott egy asztalhoz ülünk vele és követôivel. Krisztusban maradni annyit jelent, hogy keressük a hívôk közösségi találkozóit és ezeken közreműködünk. A szentmise közösségének elkerülése elôbb-utóbb lelki éhhalált okoz. Elszakít Jézustól, az éltetô szôlôtôtôl. 4. Benne és vele maradunk -- halljuk Jézustól jövô vasárnap, ha megtartjuk parancsait és szeretjük egymást, amint ô szeretett minket (vö. Jn 15, 10 ill. 12); ha nem csak szóval hangoztatjuk szeretetünket egymás iránt, hanem valóra is váltjuk azt cselekedeteinkkel (vö. 1 Jn 3). Krisztussal élni nem könnyű. Mégis sikerül, ha hallgatunk szavára, rendszeresen összegyűlünk nevében, kenyerével táplálkozunk és megtartjuk parancsait. Így Szent Pál könyörgése nemcsak kívánság lesz számunkra, hanem konkrét valóság is: Adja meg nektek az Isten, ,,hogy a hittel Krisztus lakjék szívetekben, s gyökeret verjetek és alapot vessetek a szeretetben. Akkor majd fel tudjátok fogni az összes szenttel együtt, mi a szélesség és hosszúság, a magasság és a mélység, megismeritek Krisztusnak minden értelmet meghaladó szeretetét, és beteltek az Isten egész teljességével'' (Ef 3, 17--19). ======================================================================== Húsvét 6. vasárnapja B év Olvasmány: ApCsel 10, 25--26. 34--35. 44--48; Szentlecke: 1 Jn 4, 7--10; Evangélium: Jn 15, 9--17. Bevezetô a szentmise kezdetén Valamikor Jézus mellett döntöttünk. Keresztségünk által belekerültünk az Atya és Fiú isteni életszervezetének természetfeletti vérkeringésébe. Belekapcsolódtunk az isteni életbe. A Szeretet áramköréhez való kapcsolódásunk azonban nem szabad, hogy elszakítson bennünket embertársainktól. Ellenkezôleg. Az Istenhez való kapcsolódásunknak fokoznia kell érdeklôdésünket és figyelmességünket embertársaink iránt . Erre ad példát Jézus élete. Teljesen Istenbôl élt és ezért még életét is képes volt feláldozni embertársaiért, barátaiért. Példája erôsít és bátorít. Fokozza mások iránti érdeklôdésünket és készenlétünket a segítségre, a szeretet továbbadására. Szentbeszéd Az én parancsom, hogy szeressétek egymást, amint én szerettelek titeket Jn 15, 12 Ma sokszor az a benyomásunk, hogy a ,,szeretet'' szava csak jámbor papok és apácák szótárába való. Tartalmatlan fogalommá vált. Többször már csak szótári jelentôségű. Mégis gyakran használjuk. Talán túl gyakran. Sokszor becsaptak már vele. Csalódtunk, mert hittünk a szeretetben. A szeretet szavát használták a legnagyobb érték kifejezésére, de a legnagyobb hazugságra is. Júdás csókkal árulta el Mesterét. Néha valóban úgy tűnik, hogy nincs igazi szeretet a földön és gyakorlása lehetetlen. Legfeljebb arra vagyunk képesek, hogy szeretetnek álcázott kis jótéteményeinket csereberéljük. Olykor alig vagyunk képesek valakitôl valamit elfogadni anélkül, hogy rögtön a viszonzásra ne gondolnánk. A legegyszerűbb meghívásra azonnal ajkunkra tolul: ,,jó, legközelebb majd nálam''. A karácsonyi, névnapi, születésnapi stb. ajándékozásnál néha egészen kényelmetlenül érezzük magunkat, fôleg ha olyan valakik leptek meg figyelmességükkel, akikre nem gondoltunk. Rögtön a viszonzás jut eszünkbe. A gazdasági élet lelketlen szabályai gúzsba kötötték szívünket. Ma mindenért meg kell küzdenünk és mindent pénzért adnak. Még lelkünk legszentebb szféráira is rányomta bélyegét az ,,aci-nesze'' könyörtelen gazdasági és materialista játékszabály. A szeretet gyakorlásából árucsere-forgalom lett és ez a családi élet berkeibe is beférkôzött. Ilyen körülmények között hogyne állnánk tétován és értetlenül Jézus felszólítása elôtt: ,,Az én parancsom, hogy szeressétek egymást, amint én szerettelek benneteket. Senki sem szeret jobban, mint az, aki életét adja barátaiért'' (Jn 15, 12--13). A parancs nem matematikai és természettudományos kutatások eredménye és követelménye. Profitéhes világunkban alig tudunk vele mit kezdeni. Nem is lehet azt másképpen, csak hittel megérteni, még inkább gyakorolni. Istentôl jön minden mélységével. Miután benne megláttuk és megtapasztaltuk, hogy mi a szeretet, elvárja ezt tôlünk. Isten elôbb megmutatta Jézus Krisztusban, hogy mi az önzetlen szeretet és csak aztán kívánta: ,,szeressétek egymást, amint én szerettelek benneteket''. Ez a fajta szeretet visszanyúlik az Atya és a Fiú közti isteni élet szeretetben megnyilvánuló belsô kapcsolatára: ,,Amint engem szeret az Atya, úgy szeretlek én is titeket. Maradjatok szeretetemben'' (Jn 15, 9). A szeretet valóságos isteni áramkör, amelynek fejlesztô generátora maga Isten. Az ember és embertárs közötti szeretet lehetséges, mert Isten Fiához fűzôdô szeretete és Jézus irántunk tanúsított szeretete már konkrét valóság. Jézus a szeretet gyakorlásának módját is bemutatta: ,,Szeressétek egymást, AMINT én szerettelek bennetek'' -- hangsúlyozta. Nála a szeretet nem csupán szó, hanem igazi cselekedet. Kereste az elveszettet és meggyógyította a betegeket. Egy asztalhoz ült a vámosokkal, a bűnösökkel és a kitaszítottakkal. Mindig a jogfosztottak és a kisemmizettek oldalára állt. Békességet hirdetett és megvetette a veszekedést. Ahol rombolt a gyűlölet és a sátáni gonoszság, ott öntudattal, de mindig szelíden és türelemmel viselkedett. Tudott tűrni egészen a végsôkig, amíg föláldozta életét a kereszten. Tudott szeretni és még életét is fel tudta áldozni barátaiért. A szeretet azóta nem üres szó. Van. Létezik. Csak éppen jelenvalóvá kell tennünk mindennap úgy, amint Ô tette. A szeretet gyakorlása végett nem kell messzire mennünk. Elôször mindig otthon kell elkezdenünk, a hétköznapok kis közösségeiben. Ott, ahol a súrlódások a legforróbbak és hatalmas szikrákat hánynak. Elôzékenységet és türelmet kell gyakorolnunk a követelôdzôk iránt vagy azok iránt, akik mindig váratnak magukra és legtöbbször kibírhatatlanok. A szeretetnek át kell ölelnie az egész világot: a más nemzetiségűeket, a megvetetteket is. ,,Szeressétek egymást, amint én szerettelek benneteket'' nem könnyű parancs. Örökös küzdelemmel jár, mert mindig vannak vélemények, kívánságok és érdekek, amelyek homlokegyenest ellenkeznek egymással. Nekünk mégis meg kell próbálnunk Isten szeretetét sugározni. Nem akarunk visszatérni az ôserdei világba, ahol az állatok szétmarcangolták egymást. A szeretet mércéje és garanciája Jézus Krisztus. Legnagyobb igyekezetünk mellett sem fogjuk megközelíteni a szeretetben. Más út számunkra mégsem járható. Szeretetébôl láthatóvá kell tennünk annyit, amennyit csak tudunk. Úgy, amint ô szeretet minket. Sóvárgunk utána. ======================================================================== Urunk mennybemenetele B év Olvasmány: ApCsel 1, 1--11; Szentlecke: Ef 1, 17--23; Evangélium: Mk 16, 15--20. Bevezetô a szentmise kezdetén A húsvéti örömhír nem egy részletének megértéséhez újra meg kellene tanulnunk hinni a képek kifejezô erejében. Urunk mennybemenetelének hitigazsága korunkban érthetetlenül és idegenül cseng. Az elsô keresztények számára a mennybemenetel kép, az általunk vallott hitigazság kifejezôje. Isten a halálban sem hagyta magára övéit és megdicsôítette kiválasztottait. Az ószövetségi ember és az elsô keresztény közösség ezt képekkel juttatta kifejezésre: Hénokot halála után Isten ,,elvitte'' (Ter 5, 27); Mózes meghalt ugyan, de ,,sírját nem ismeri senki, mind a mai napig'' (Mt 34, 6); Illés ,,forgószéllel fölment az égbe'' (2 Kir 2, 11); Jézus fölment a mennybe a felhôk mögé. Az akkori hívôk számára a felhô Isten felfoghatatlan közelségének jelképes bizonyítéka. Ennek megfelelôen Jézus tanítványai meggyôzôdéssel hirdették, hogy Isten megdicsôítette Fiát és felvitte a mennybe. Szilárdan vallották, hogy Jézus követôire, Isten minden kiválasztott gyermekére és hűséges szolgájára ugyanaz a megdicsôült állapot vár, mint Jézusra. Meggyôzôdésük, hogy Isten velük van és elkíséri ôket még a föld legvégsô határáig is. Ezért bátran hirdették az evangéliumot minden népnek. Szentbeszéd Hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek Mk 16, 15 A mai evangélium csak mellékesen foglalkozik Urunk mennybemenetelével. Kihangsúlyozottan szól az apostolok küldetésérôl. Az ünnep képes, fantáziát mozgató mondandójával elsôsorban a mai olvasmány foglalkozik. Ebben Lukács összefoglalta a Jézus feltámadását követô negyven nap színes eseményeit. A húsvéti örömhír bontakozik ki belôlük. Lukács beszámolójából kitűnik, hogy a tanítványok még Jézus földi küldetésének végén is Uruk földi birodalmáról álmodoztak és értetlenül álltak a jézusi tanítással szemben. Ezért Jézus megígéri nekik a Szentlelket. Segítségével kell folytatniuk művét, ha ô már eltávozott közülük. A tanítványok ígéretet és küldetést kaptak Jézustól: ígéretet a Szentlélek eljövetelére és küldetést Jézus művének folytatására: ,,tanúim lesztek'' mindenütt, egészen a föld végsô határáig (ApCsel 1, 8). Hirdetniük kell: Jézus Krisztusban elközelgett az Isten országa. Ezzel Jézus saját búcsúzásáról a tanítványok és az Egyház éppen kezdôdô korszakára terelte a figyelmet. Így szólt hozzájuk: ,,Menjetek el az egész világra és hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek'' (Mk 16, 15). Feladatuk komoly. Az örömhír elfogadása vagy visszautasítása, üdvösséggel vagy kárhozattal jár. ,,Aki hisz és megkeresztelkedik üdvözül, aki nem hisz, az elkárhozik'' (Mk 16, 16). Jézus ránk bízta az evangélium hirdetését. Műve folytatására hívott. Hirdetnünk kell az evangéliumi örömhírt, Isten irántunk tanúsított szeretetét Jézus Krisztusban. A küldetéssel együtt járó komoly figyelmeztetés idôszerű: ,,aki nem hisz, az elkárhozik . Komolyságát az isteni ígéretek beteljesedése jelzi. Az elsô keresztények megtapasztalták, hogy tevékenységüket az Úr nevében hatalmas csodajelek kísérték. Késôbb az egyház történelme folyamán még inkább beigazolódott, hogy Isten együttműködött küldötteivel és valóra váltotta ígéreteit: ,,Nevemben ördögöt űznek, új nyelveken beszélnek, kígyókat vehetnek kezükbe, és ha valami mérget isznak, nem árt nekik, ha pedig betegekre teszik a kezüket, azok meggyógyulnak'' (Mk 16, 17--18). A tettek Jézus üdvözítô tevékenységére emlékeztettek, amely most nevében az Egyház által folytatódott és megújult. A keresztények a világban Isten üdvösségét hirdették minden népnek és ezáltal megdicsôítették Jézus Krisztust, aki ,,ül az Atya Isten jobbján''. Urunk mennybemenetelének ünnepén nem tekinthetünk csak az égre és nem figyelhetünk csak a fantasztikus történetre. Jézus Krisztus mennybemenetele megdicsôülésének kifejezése. Egyben küldetés és ígéret mindnyájunk számára, akik hiszünk benne. Örömhír, amely elmondja, hogy Isten nem hagyott bennünket árván. Velünk van és ami az Egyházban történik, nevében megy végbe: ,,az Úr velük volt munkájukban és tanításukat csodákkal kísérte és igazolta'' (Mk 16, 20). Ma olykor keveset látunk ebbôl az isteni működésbôl. Segítsége nem látványos, és ez kétségeket ébreszt. Hol van az Isten és hol nyilvánul meg hathatós ígérete valóságos hétköznapjaink közepette? De ha már így kérdezünk, nem kellene rögtön még konkrétabbá válnunk és tovább kutatnunk: Nevében járunk-e el, hagyjuk-e működni általunk? Valóban igyekszünk-e tanúságot tenni keresztény hitünkrôl, vagy véka alá rejtjük azt? Ölbe tett kézzel várjuk a nagy csodákat és látványos eseményeket? Így Urunk mennybemenetelének ünnepe saját küldetésünkre irányítja figyelmünket: Hol van a helyem és mi a feladatom az Egyházban? Küldetésének részese vagyok. Belétartozom és hozzátartozom. Nekünk bíznunk és remélnünk kell az örömhír gyôzelmében, küldetésünk sikerében, mert aki küldött és mellettünk áll, Isten jobbján ül a mennyben. A remény nem elvárás. Élô bizalom Isten uralmának beteljesedésében Jézus Krisztusban a Szentlélek által: szóban és tettben megnyilvánuló tanúságtétel. ======================================================================== Húsvét 7. vasárnapja B év Olvasmány: ApCsel 1, 15--17. 20a. 20c--26; Szentlecke: 1 Jn 4, 11--16; Evangélium: Jn 17, 11b--19. Bevezetô a szentmise kezdetén Ma Urunk fôpapi imájából hallunk részletet. János evangélista rámutat benne az egyház mindmáig nehezen megoldható problémájára: Hol a helye a világban? Valamikor a fiatal egyházak éppúgy keresték helyüket a világban, mint mi napjainkban. Az elsô keresztényekhez hasonlóan Jézus Krisztustól isteni életet kaptunk. A keresztség által Isten gyermekei lettünk, de mégis a világban kell élnünk. Istenes életre törekszünk, de ránk nehezedik a világ minden kötöttsége és törvénye. Mindez keresztezi megszentelôdésünk útját. A pünkösd elôtti várakozás napjaiban az egyház ôsi idôk óta kilenceddel kéri a Szentlélek kiáradását és erejét, hogy vele helytállhassunk istengyermeki küldetésünkben, hitünk bátor megvallásában és a krisztusi hit szerinti életben. Szentbeszéd Egyek legyenek, ahogyan mi Jn 17, 11 János evangélista gyakran hasonlítja Jézus és az Atya, illetve Isten és hívô népe közötti viszonyát a szerelmesek szoros és bensôséges kapcsolatához. A mai evangéliumban hallottuk Jézus fôpapi imáját: ,,Legyenek mindnyájan egy. Amint te, Atyám bennem vagy s én benned, úgy legyenek ôk is bennünk'' (Jn 17, 21). Szent János elsô levelében ugyancsak az Isten és teremtménye közötti bensôséges kapcsolatról hallottunk: ,,aki kitart a szeretetben, az Istenben marad, s az Isten is benne marad'' (1 Jn 4, 16). Az evangélista többi hasonló megnyilatkozásai közül említsük itt meg még csak ezt az egyet: ,,Aki szeret engem, az megtartja tanításomat, s Atyám is szeretni fogja. Hozzá megyünk és benne fogunk lakni'' (Jn 14, 23). ,,A kölcsönös egyesülés és megmaradás a szeretetben'' Szent János evangélista sajátos kifejezésmódja, amelyhez hasonlót másutt alig találunk az evangéliumokban. A kifejezések a személyek közötti legszorosabb közösséget, egységet igyekeznek körülírni a nyelv korlátainak megfelelôen. A ,,benne marad'' kifejezés elsôsorban megmaradást, nyugalmat és oltalmat ígér egyazon közös tetô alatt. Nem véletlen a ,,benne marad'' fordítása a ,,benne fogunk lakni'' kifejezéssel: ,,Hozzá megyünk és benne fogunk lakni''. Isten lakhelyet talál a hívôk szívében, és a hívek otthonra találnak Istennél; örök hazát és végleges megnyugvást. A megnyugvás a szeretetben nem jelent megmerevedést és mozdulatlanságot. A szeretet mindig találékony, tevékeny, alkotó, konstruktív. A Szentlélek az Atya és a Fiú kölcsönös szeretete, amely kiáradva a hívôkre a Szentháromság szeretetközösségében egyesíti az Isten Lelkétôl szeretetre gyulladt lelkeket: ,,Abból tudjuk, hogy benne élünk, ô meg bennünk, hogy Lelkébôl adott nekünk''. ,,Megnyugvás a szeretetben'' annyit jelent, mint belekerülni az isteni lét vérkeringésének éltetô dinamizmusába. Aki Istennel egyesült, az nem merev és béna, hanem átvette az isteni élet lüktetô szeretetét, és ezért Isten jóságát árasztja a fagyos emberi környezetben. A láthatatlan Isten és az ember kölcsönös szeretetének logikája elüt az emberek egymás közötti szeretetének megszokott képletétôl. A mai olvasmányban hallottuk: ,,Ha az Isten így szeretett minket, nekünk is szeretnünk kell egymást''. Az emberi logika szerint ez egészen másként hangzik: ,,ha az Isten így szeretett minket, akkor nekünk is így kell szeretnünk Ôt''. A Szentírásban viszont nem ez áll. Ott az áll, hogy szeretnünk kell egymást, mert Isten elôbb szeretett minket: ,,ha az Isten így szeret minket, nekünk is szeretnünk kell egymást'' (1 Jn 4, 11). A hívô ember nem temetkezhet el csupán Isten szeretetében. Neki embertársai szeretete által kell láthatóvá tennie Isten iránti szeretetét és az ô szeretetének dinamizmusát. János evangélista ezt külön kihangsúlyozza: ,,Ha valaki azt állítja, hogy: 'Szeretem az Istent', de testvéreit gyűlöli, hazudik. Mert, aki nem szereti testvérét, akit lát, nem szeretheti az Istent sem, akit nem lát. Ezt a parancsot kaptuk tôle: Aki Istent szereti, szeresse testvérét is'' (1 Jn 4, 20--21). A láthatatlan Isten iránti szeretetünk másképpen nem észlelhetô: ,,Istent soha senki nem látta''. Viszont ,,ha szeretjük egymást, bennünk marad az Isten'' (1 Jn 4, 12) és megtapasztalhatóvá válik. Istenhez a legrövidebb úton embertársaink által juthatunk, ha magunkévá tesszük: Isten barátja az én barátom. Szent Ágoston szerint a szeretet remek szó, de ennél még remekebb a tett, a cselekedet. Nincs idônk sokat beszélni a szeretetrôl. Sok a tennivalónk, a napi elfoglaltságunk. Egyedül az istenszeretetbôl nem lehet megélni -- mondanánk magyarán. A szeretet akkor is gyakorolható, ha nincs idônk beszélni róla (Augustinus: 1 Jn, Tractatus 8, 1). Minden alkalom megragadható gyakorlására. ,,Az Isten szeretet, és aki kitart a szeretetben, az az Istenben marad, s az Isten is benne marad'' (1 Jn 4, 16). ======================================================================== Pünkösdvasárnap B év Olvasmány: ApCsel 2, 1--11; Szentlecke: 1 Kor 12, 3b--7. 12--13; Evangélium: Jn 20, 19--23. Bevezetô a szentmise kezdetén A keresztények a húsvéti idô 50 napjának leforgása alatt három kiemelkedô ünnepet ülnek. Mindhárom ünnep húsvét titkát igyekszik kibontakoztatni: húsvét az Úr föltámadását, 40 nappal késôbb Krisztus mennybemenetele az Úr megdicsôülését és ezt követôen a 10. napon, ma, pünkösd, az Úr Lelkének térben és idôben történô kiáradását és működését. Az elsô pünkösd napján Jeruzsálemben az Úr Lelkébôl vette kezdetét az egyház. Legfôbb feladata, hogy Krisztus éltetô Lelkének segítségével Isten népének nagy családi közösségébe tömörítse és megtanítsa az embereket az emberiség legegységesebb nyelvére: a szeretetre, amelyet mindenki megért. Egyházi közösségünk ennek a törekvésnek hordozója. Irányítsuk figyelmünket újra az Úr Lelkére és tanítására. Sugallatainak mércéjén vizsgáljuk felül magatartásukat és bánjuk meg ôszintén a Lélek ellen elkövetett minden bűnünket. Szentbeszéd Rájuk lehelt Jn 20, 22 Az imádságot keresztvetéssel kezdjük és fejezzük be -- tanultuk egykor. Gyerekkorunk óta remélhetôleg sokszor vetettünk keresztet és imádkoztuk: Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. A szép és gyakorlatba is átment hitvalláshoz mégsem könnyű megfelelô magyarázatot fűzni. Az Atyáról és a Fiúról talán még szívesen beszélünk, de a Szentlélekrôl legfeljebb képeket emlegetünk: galamb, tüzes lángnyelvek, forgószél... A láthatatlan és mindenek fölött lebegô Lélekisten, nemcsak az athéni görögöknél tartozott az ismeretlen istenek közé. A keresztények sem ismerik. Templomainkban akár oltárt állíthatnánk neki az ókori görögök mintájára ,,az ismeretlen istennek'' felirattal. Így hódolhatnánk a mindeneket éltetô és ismeretlen isteni Lélek elôtt (vö. ApCsel 18, 23). Istenektôl való félelmükben valamikor ezt tették az athéniak. A Szentlélekrôl könnyebb elmondani, hogy ki nem és mi nem, mint azt meghatározni, hogy ki valójában. Ez nem rendkívüli dolog. Így vagyunk ezzel a mindennapi élet legtöbb területén. Szívesebben dolgozunk kizárássokkal, mint pozitív meghatározásokkal. A ruhavásárlásoknál könnyebb megmondanunk, hogy melyik darab nem tetszik, mint azt, hogy melyik tetszik. Valósággal kínos helyzetbe kerülünk, ha meg kell határoznunk a kívánt ruhát. A rendôrségi nyomozónak is könnyebb megmondani számos fényképrôl, hogy melyik nem ábrázolja a körözött személyt, mint kiválasztani ennek fényképét. Könnyebb megmondanunk, hogy hol nem akarjuk szabadságunkat tölteni, mint azt, hogy valójában hová szeretnék elutazni pihenésre. A pozitív válasz és magyarázat mindig nehezebb, mint negatív. Egyértelműen megválaszolni a kérdést: Mi a Lélek, egyáltalán mi az emberi lélek, nagyon nehéz feladat. Könnyebben válaszolunk a kérdésre: mi nem lélek, vagy mi lélektelen? Lélektelen egy fatuskó, de az ócska, primitív, száraz és semmitmondó vicc is, amelyen senki sem nevet. A lélektelen beszéd közben elalszunk. Ismerünk lelketlen embereket. Legtöbbször ösztöneiknek engedelmeskednek és senkivel sem törôdnek. Nincs bennük szeretet. Ahol hiányzik a Lélek, ott lélektelen helyzet áll elô: gépies, lapos, unalmas, merev, jéghideg és szívtelen lesz az élet. Ahol viszont Lélek van, ott rögtön színes, élénk vidám, derűs és változatos lesz minden. Ott tiszta helyzet keletkezik, pezsdül az élet, fokozódik a figyelem és az érdeklôdés. Ott megújul minden. Ragyog az élet és sugároznak az arcok. Hasonló a helyzet a pünkösdi Lélek titkával. Amelyik közösségbôl hiányzik a Lélek, ott nincs hit, egyre kevesebb az imádság, és elvallástalanodnak az emberek. A Lélek nélkül még azt sem tudjuk, hogy hogyan kell helyesen imádkoznunk. ,,A Lélek azonban maga jár közben értünk'' -- olvassuk a rómaiakhoz írt levélben -- ,,szavakba nem önthetô sóhajtásokkal'' (Róm 8, 26). Ha hiányzik a Lélek, lelketlen az imádság. Ha hiányzik a Lélek nem beszélhetünk sem teológiáról, sem keresztény erkölcstanról, legfeljebb csak vallásos szociológiáról, sem keresztény erkölcstanról, legfennebb csak vallásos szociológiáról, pszichológiáról vagy antropológiáról. Szentlélek nélkül az egyház polgári intézmény, a többihez hasonló tröszt és hatalmi szövetkezet. Lélek nélkül a pápa, a püspök, a pap is csak vallásügyi hivatalnok, fekete talárba bújtatott ügynök. Szentlélek nélkül a keresztény közösség a szó szoros értelmében ,,kiadta lelkét'', halott. A Szentlélekkel eltelt egyének szívükben hordozzák Jézus igazságát. Tetteikbôl kitűnik, hogy Jézusban Isten szólott hozzánk és általuk ô tevékenykedik közöttünk: Isten, aki Jézust Úrrá tette. A Lélektôl megszállt emberek mások javát szolgálják és ezáltal felismerhetôvé válik bennük a láthatatlan Lélek. ,,A Lélek megnyilvánulásait mindenki azért kapja, hogy használjon vele'' -- írja Szent Pál és hozzáfűzi: ,,Az egyik ugyanis a bölcsesség ajándékát kapja a Lélektôl, a másik a tudás adományát ugyanattól a Lélektôl, a harmadik a hitet kapja ugyanabban a Lélekben vagy pedig a gyógyítás adományát szintén ugyanabban a Lélekben. Van, aki csodatevô hatalmat kap, van akinek a prófétálásnak vagy a szellemek elbírálásának képessége jut osztályrészül. Mindezt azonban egy és ugyanaz a Lélek műveli , tetszése szerint osztva kinek--kinek'' (1 Kor 12, 7--11). Szent Pál itt a korintusi egyház egykori életét írta le, a tényt, amely ma is elmondható az eleven és élô keresztény közösségekrôl. A Szentlélek ma ezekben osztogatja ajándékait, hogy a Lelkével töltekezett emberek által megújuljon és szebb legyen a föld. Vannak lélekkel töltekezett emberek. Vannak Lélekkel töltekezett közösségek. Ezekben élénk, sokszínű és virágzó az élet. Itt igazi szép élet folyik. A Lélek ma szolgálatra hívott. Működni akar általunk, hitbôl fakadó beszédünk, imánk, munkánk és tettekben megnyilvánuló szeretetünk által. A lelkes emberek számára nem robot a munka. A Szentlélek lelki embereket akar belôlünk, olyan lelkes embereket, akik mernek nagy feladatokra vállalkozni. Megkeresztelkedésünk idején Szentlélekkel töltekeztünk, lelki emberekké, lelkészekké váltunk. Az egyházban nemcsak a papok, püspökök és diakónusok a lelkipásztorok, hanem minden megkeresztelt ember pap, próféta és király, mert osztozik Krisztus Urunk küldetésében. Megkeresztelkedésünk idején lelki szolgálatra kaptunk megbízatást. Ezért ismernünk kell az Úr szavát, hallgatnunk és olvasnunk kell azt, foglalkoznunk kell vele. Imádságos emberekké kell válnunk. Az imádságban kapunk világosságot és bátorságot az elôttünk álló feladatokhoz. Közelebb kerülünk Istenhez és embertársainkhoz. A bennünk működô Lélekrôl kell tanúságot tennünk a családban. Itt kell tovább adnunk a krisztusi hitet, és idôt szakítanunk az egymással való beszélgetésre. Gondoskodnunk kell az öregekrôl, a betegekrôl, a magányosokról és a haldoklókról. Ez a Lélekkel töltekezett emberek lelki szolgálata. Pünkösdöt ünnepelni nem könnyű dolog. A Lélek tanúságtételre szólít. Általunk akarja átalakítani és megújítani a föld színét. ======================================================================== Évközi 2. vasárnap B év Olvasmány: 1 Sám 3, 3b--10. 19; Szentlecke: 1 Kor 6, 13c--15a. 17--20; Evangélium: Jn 1, 35--42. Bevezetô a szentmise kezdetén Szentmisénk olvasmányai Jézus követésére irányítják figyelmünket. Az evangéliumból megtudjuk, hogy a tanítványok miután megpillantották Jézust és hallották, amit a Keresztelô róla mondott, rögtön nyomába szegôdtek. Az olvasmány Sámuelrôl szól, aki ugyancsak hallotta Isten hangját. Elôbb nem tud vele mit kezdeni, akárcsak mi többször. Végül megtalálja a helyes választ: ,,Szólj, Uram, mert hallja a te szolgád!'' (1 Sám 3, 10). Ma imádkozzunk, hogy az Úr megnyissa szívünket befogadására és hangja sohase találjon süket fülekre. Süketnek teszi magát, aki elmegy embertársa mellett és nem veszi észre nyomorát. Vajon észrevesszük-e Istent embertársainkban? Mulasztásaink és hibáink miatta most Isten irgalmáért esedezünk. Szentbeszéd Elvitte Jézushoz Jn 1, 42 A Szentírást mindig emberi elvárásainknak megfelelôen vesszük a kezünkbe. Hangulatunk rányomja bélyegét értelmezésére. Pap és hívô egyformán ki van téve a szentírási értelmezésekkel kapcsolatos elôítéletek és elvárások veszélyének. Így aki elôre meghatározott célzattal vette kezébe a Szentírást, az annak jegyében is fogja azt értelmezni. A keresztény ember Isten üzenetét keresi a Szentírásban. Vannak, akik kártyavetésre használják. Szerencséjüket, jövôjüket akarják kipuhatolni belôle. Ôk találomra ütik fel a Szentírást. Nagy kérdésünk: Mit mond és mit üzen Isten az Írások által? A mai szentmise evangéliumában is erre a kérdésre keressük a választ. Mit üzen Isten? Vajon találkozhatunk vele? Követhetjük-e? Idôszerű és fontos kérdések. A krisztuskövetés napjainkban sok nehézséggel küzd. Kevés a keresztelés, az esküvô és az elsôáldozó. Többen elhagyják az egyházat és kilépnek belôle némi anyagi elônyért. Kevesen veszik komolyan a vallásos élet gyakorlatait és kötelezettségeit. A hit dolgaiban többen elbizonytalanodtak. Hanyatlóban a vallásos élet. Hol lehet hitet tanulni? A családban? Az egyházközségben? A társadalomban? A krisztuskövetés napjaink egyik legnagyobb problémája. Szentmisénk evangéliumi szakasza lélekben az alakuló egyház életébe enged bepillantást. A tanítványok követni kezdték Jézust. Nem ment minden nehézség nélkül. Kezdetben még csak némán szegôdtek nyomába. Tapogatództak nála: Hol laksz? Vallásos életünk napjainkban hasonló tapogatódzás. Kisebb-nagyobb nehézségekbe ütközik. A keresztség által az egyháznak tagjaivá válunk. Fontos. De ez még csak kezdet. Keresztény életünk kibontakozása személyes döntésünk alapján történik a Jézussal való személyes találkozás révén. Így volt ez a tanítványok korában is. Keresztelô János bemutatta tanítványainak Jézust és ôk érdeklôdni kezdtek utána, vele mentek és nála maradtak. Barátai lettek. Személyes hitünk elôfeltétele a találkozás Jézussal. Valaki elôbb rá kell, hogy irányítsa figyelmünket: a család, a hitoktatás, a keresztény nevelés, az iskolai és társadalmi légkör, az egész egyházközség. Ezek kedvezô elôfeltételeket biztosíthatnak ahhoz, hogy öntudatos és felnôtt keresztényekké válhassunk. Keresztelô János a Jordán mentén felismerte a helyzetet és késlekedés nélkül Jézusra irányította tanítványai figyelmét. Rámutatott: ,,Nézzétek, az Isten Báránya''. A hit ma sem érlelôdik másként. Emberekre van szükségünk, akik érdeklôdésünket Jézusra terelik. Közös és hitvalló tanúságtételünk nélkül nincs hit. A hit hallásból ered. A bezárkózott és csak önmagukba tekintô embereknél hamarosan szerte foszlik a hit lehetôsége. Figyelnünk kell mások tanúságára, s aztán párbeszédbe kell elegyednünk Istennel. A tanítványok odafigyeltek János tanúságára. Ezután megindulhatott a párbeszéd Jézus és közöttük. Vele mentek, érdeklôdtek nála és sorsközösséget vállaltak vele. Barátságuk elmélyült. Napjainkban többen azzal kérkednek, hogy nekik nincs szükségük mások tanúságára a hit kérdéseiben, mert egyedül is megtalálják az Istenhez vezetô utat. Látható vallásosságra nincs szükség. Nem mutatják vallásosságukat, de hisznek -- mondják. Evangéliumi szakaszunk arról tanúskodik, hogy a hit a közösségben alakul és érlelôdik: a tanítványok és Jézus társaságában, a hívôk közösségében. Itt elsajátítható a hit és gyakorolható a keresztény életforma. Itt kezdôdik az új élet, amelyre még a tévelygôk és hitetlenek is felfigyelnek és Istenre találnak. A hit világában óriási jelentôsége van az elsô találkozás személyes élményének. A Jordán-mellékén az elsô találkozás élménye Jézussal megragadta a tanítványok szívét és beléjük vésôdött örökre. Jézus egyénisége megigézte és lebilincselte ôket egész életükre. Ettôl kezdve Jézus mindennél fontosabb volt számukra: fontosabb mint az üzlet, a karrier, a siker. Ettôl kezdve nem tudtak nem beszélni arról, amit láttak, hallottak vagy tapasztaltak Jézus közelében. Rájöttek, hogy hitük nem magántulajdon. Felfedezésüket, vallásos élményeiket megosztották másokkal: András elfutott Péterhez, a fivéréhez és örömmel újságolta neki: ,,Megtaláltuk a Messiást''. Jézushoz vezette és Péterbôl szikla lett, testvérei erôssége. Jézus követése hosszadalmas fejlôdés eredménye. Akkor sikerül, ha a hozzá vezetô úton közösen és egyenként is támogatjuk egymást. Az okos ember mások példáján és tapasztalatán okul. A hit világában is ez érvényes. Egy hete Jézus megkeresztelkedésére emlékeztünk. Hallottuk, hogy Ô az Isten szeretett Fia. Csendesen jött, nem csinált nagy felhajtást maga körül, mint ahogyan azt általában a világi bálványok és hatalmasságok teszik, a sport- és tv-műsorok csillagai meg a világpolitikai nagyságok. Jézus csendesen jár és működik. Így könnyen megesik, hogy a világ forgatagában figyelmen kívül hagyjuk. Mégis vannak, akik a sok többi zajos reklám ellenére is meghallották Isten szavát és Jézus nyomába szegôdtek. Szomjazták az igazságot és benne megtalálták azt. Életük János mutatóujjaként Jézusra mutat. Útjelzôk társaik számára a Jézushoz vezetô úton. Tanúságuk hirdeti, hogy Istennél az igazság; nézzétek, az Isten Báránya! Aki keresi, rátalál és aki kopogtat nála, annak ajtót nyit, hatalmas, csordulásig megtelt mércével mérik a jutalmat. Vajon nem lehetnénk ilyen útjelzôk a Jézushoz vezetô úton? Így általunk sokan eljuthatnának Istenhez és könnyebben megértenék ôt. ======================================================================== Évközi 3. vasárnap B év Olvasmány: Jón 3, 1--5. 10; Szentlecke: 1 Kor 7, 29--31; Evangélium: Mk 1, 14--20. Bevezetô a szentmise kezdetén Vannak ismeretségek, amelyek teljesen megváltoztatják életünket. Hasonló esetrôl számol be a mai szentmise evangéliuma. Ebben arról értesülünk, hogy Jézus látogatást tett a tenger partján és halászlegényekkel találkozott. Ez a találkozás sorsdöntô fordulatot hozott életükben. Jézus szolgálatára hívta ôket. A fiatal dolgozók erre elhagyták munkahelyüket, halászbárkájukat és halászfelszereléseiket, és csatlakoztak Jézushoz. Ilyen sorsdöntô találkozás Jézussal saját életünkben is elôfordul a hétköznapok munkája és megszokott menete közben. Legtöbbször barátaink, munkatársaink, rokonaink és ismerôseink személyében közeledik felénk. Munkahelyünkön és embertársaink körében dôl el, hogy készek vagyunk-e Jézussal tartani. Isten legtöbbször általuk hirdeti: ,,Betelt az idô, közel van az Isten országa. Térjetek meg, és higgyetek az evangéliumban''. Szentbeszéd Közel van az Isten országa Mk 1, 15 Hallottuk a múlt vasárnapi evangéliumot és talán még emlékszünk a Jordán-melléki Jánosra, aki Jézusra mutatott. Erre két tanítványa rögtön Jézus nyomába szegôdött. Akkor a tanítványok magatartása állt érdeklôdésünk elôterében. Ma inkább Jézusra irányítjuk figyelmünket. Evangéliumi szakaszunkban hallottuk: Jézus szólt, beszélt és cselekedett a nagy nyilvánosság elôtt. Kiáltványt intézett Galilea egykori lakosságához, de amit mondott, nekünk is szól, az evangélium késôi hallgatóinak. Jézus kiáltványában most három kérdésre keressük a választ: Mit kínál Jézus, mit vár tôlünk érte és mibe kerül az nekünk? 1. Mit kínál? Jézus felajánlja Isten országát: ,,Betelt az idô, közel van az Isten országa. Térjetek meg, és higgyetek az evangéliumban'' (Jn 1, 15). Kínálata merôben különbözik az üzleti kirakatok, a továbbképzô tanfolyamok, a szórakoztató ipar propagandisztikus portékáitól. A világban egyedülálló és idegen. Olykor észre sem vesszük a nagy árukínálatban. Nem jelent számunkra alternatívát a többi gazdasági, politikai és hatalmi reklámok között. Isten országának lelki természetű és örökérvényű kincseit alig vesszük észre. Egyébként sincs jó reklámja. A legkisebb sportesemények és labdarúgó-mérkôzések képesek kiszorítani az evilági reklámok versenypiacáról. Az egyház általában kis tömegeket képes megszólítani. Kivétel egy-két nagyszabású egyházi rendezvény vagy egy pápalátogatás. Isten országa idegen számunkra, nem e világból való, mégha ebben a világban épül is. Jézus Isten birodalmát hirdeti, amelyben a legfôbb irtékek: egyetértés, szeretet, béke. Idegen értékek, mégis szüntelenül vágyakozunk és sóvárgunk utánuk. A világ nem adhatja meg nekünk: sem a rövidéletű tv-sztárok, sem a hazug reklámok. Isten országa senkire sem kényszeríthetô. Nincsenek határátkelô helyei, sem gyűlöletes sorompói. Független az áruforgalomtól, a nyersanyaglelô helyektôl és a munkalehetôségektôl. Mégis a világban épül, mégha nem is abból való. Isten országa ott található, ahol megtartják Isten parancsolatait és elismerik szelíd, boldogító uralmát: ,,bazilea tu Theu''. Nehéz pozitíven körülhatárolni. Különleges és rendkívüli ország és érték, amelynek csak azok tudnak igazán örvendezni, akik már elnyerték és magukévá tették. 2. Mit vár érte? Nem azt, amit a piaci reklámok. Isten országát nem lehet az infláció és devalváció szeszélyének kitett pénzegységgel megvásárolni. Jézus árkövetelése egészen más: ,,Tartsatok bűnbánatot és higgyetek az evangéliumban''. Isten országának elnyeréséért új élettel kell fizetnünk. Elnyerése végett Istenhez kell igazítanunk életünket. Aki ilyen valutával még sohasem fizetett, nehezen fogja megérteni Isten árköveteléseit: megtérés, újrakezdés. Ez az értékegység bármennyire elavultnak tűnik, nélküle mégsem boldogulhatunk, sem Nyugaton, sem Keleten. Ezt a fizetési eszközt nevezték már sokféleképpen: ,,Wende'', ,,fordulat'', ,,változás'', ,,reform'', ,,glasznoszty'' és ,,peresztrojka''. Az evangéliumokban ez a metanoja, az átváltozás, a megváltozás, visszatérés Istenhez. Az ember igazi megújulását szorgalmazza Istenben. Megszerezzük Isten országát, ha Istenhez térünk, hiszünk benne, hozzá igazítjuk életünket. ,,Tartsatok bűnbánatot és higgyetek az evangéliumban''. Elsôsorban nekünk kell megváltoznunk ahhoz, hogy megváltoztathassuk környezetünket és boldogan, jólétben éljünk. 3. Mibe kerül nekünk? A mai evangélium erre így válaszolt: ,,Azok rögtön elhagyták hálóikat, és nyomába szegôdtek''. Isten országának ára számunkra a megszentelt élet. Isten országa nem jelent politikai, katonai, gazdasági, ipari és technikai fölényt. Nem határozza meg napjaink művészeti irányzatát, sem a divatot, de igyekszik mindezeket megszentelni. Az ember teljes kibontakozásához és szívünk vágyainak beteljesedéséhez Isten követése szükséges. Készség a vallásos életre. Megtérés és hit. Isten országa sokba kerül, mert az élet minden területén le kell fizetni érte a sarcot. Az evangéliumi tanítványok ezt vonakodás nélkül megtették: Péter és András, Jakab és János. Hozzájuk hasonlóan a történelem folyamán sokan vállalták ,,az emberhalászat'' verejtékes munkáját. Megértették az isteni reformintézkedések lényegét, megváltoztak és nekiláttak a krisztusi küldetés újabb, szebb, jobb és igazabb világot érlelô feladatának. Isten országának építését a megtérés, a megszentelôdés, a hit valutájával finanszírozták. Befektetésük megtérült. Elnyerték az istenfiak szabadságát és életük teljes kibontakozását. ======================================================================== Évközi 4. vasárnap B év Olvasmány: MTörv 18, 15--20; Szentlecke: 1 Kor 7, 32--35; Evangélium: Mk 1, 21--28. Bevezetô a szentmise kezdetén A gonosz szellemek kiszámíthatatlanul és könyörtelenül működnek a világban. A hírközlô szervek naponta tudósítanak a gonoszság rettenetes valóságáról: a terrorista robbantásokról, túszszedésekrôl és gyilkosságokról, az emberi jogok meggyalázásáról, az égbekiáltó kizsákmányolásról. Úgy tűnik, mintha semmiféle hatalom sem lenne képes megállítani a gonosz garázdálkodását a világban. A mai Évközi 4. vasárnap evangéliuma arról tanúskodik, hogy Jézus gyôzedelmeskedett a gonosz felett, parancsolt neki és az engedelmeskedett. Ördögöt űzött a kafarnaumi zsinagógában. Tetteivel igazolta hatalmát. Általa a szabadulás útjára lépett a világ. Elkezdôdött Isten országa a földön. Vele megtörhetô a gonosz hatalma. Jézus által megszabadulhatunk a ránk leselkedô gonosz szellemek cselvetéseitôl és a kísérteties rémektôl. Amikor megkeresztelkedtünk, Jézushoz csatlakoztunk és vele együtt ördögűzésre vállalkoztunk. Vele és általa száműzhetjük a világból a sátáni erôket. Az ördögűzést elsôsorban önmagunkon kell elkezdenünk. Ezt tesszük, amikor a tisztátalan gondolatoktól megtisztítjuk lelkünket, bűnbánatot tartunk és Isten parancsai szerint élünk. Szentbeszéd Még a tisztátalan lelkeknek is parancsol és azok engedelmeskednek neki Mk 1, 27 Az évezredfordulók közeledtével mindig elszaporodnak a babonás hiedelmek és szokások. Lélekidézôk és jövôbelátók, ráolvasók és kuruzslók mindig léteztek és vannak minden nép körében. Így volt ez Izraelben is Jézus korában. Napjainkban ugyancsak találkozunk velük. Az idôk folyamán hallottunk visszaélésekrôl a szenteltvízzel és szentáldozással kapcsolatos téves hiszékenységekrôl. Lehet, hogy ezek kevesebbet foglalkoztatják a közvéleményt. Annál többet hallunk asztaltáncoltatókról, kártyavetôkrôl és tenyérjósokról. Vannak, akik a fekete macskáktól és a páratlan számoktól rettegnek. Mások kávéaljból olvassák a jövôt. Divatba jöttek a csillagjósok, a horoszkópolvasók, a világ végét hirdetô szekták. Ezek az okkult praktikák és magyarázóik belénk rögzött emberi igényünket igyekeznek kielégíteni. Szeretnénk tudni a jövôt és szeretnénk kikényszeríteni abból minden lehetséges sikert, szerencsét és boldogságot. Szeretnénk megbirkózni az elôttünk álló problémákkal és az ismeretlen jövôvel. Mindezek belôlünk fakadó ösztönös emberi vágyak. Némelyek azt hiszik, hogy láthatatlan és gonosz szellemek kevergetik kártyáinkat. Babonás és okkult praktikákkal igyekeznek megnyerni a titokzatosan szeszélyes és gonosz hatalmak jóindulatát. A rossz láttán az ember ártó szellemekkel népesítette be képzeletvilágát. A hiedelmek élnek. Modern korunkban sem haltak ki. A rosszal mindig számolnunk kell. Nem tehetünk úgy, mintha egyáltalán nem léteznének. Vannak megmagyarázhatatlan és borzalmas jelenségek. A krisztushívôk ezekkel szemben vették fel a harcot. A hiszékenyek okkult praktikái ugyancsak azt célozzák, hogy megtörjék a gonosz hatalmát. Mégis nagyon fontos, hogy különbséget tegyünk az okkult praktikák és az egyház üdvösségszerzô jelei, a szentségek és szentelmények között. Ezek mindig Isten üdvözítô tevékenységére irányítják figyelmünket. Az Istenbe vetett hit nem babona és hiedelem. Az üveggömbök és jósingák nem szentségek. Azokkal sohasem lehet megoldani sem egyének, sem közösségek problémáit. A babonás hiedelmek senkit sem menthetnek meg leselkedô veszedelmektôl. A babonák és hiedelmek legfeljebb lelki bénaságot, megrögzöttséget vagy megszállottságot idézhetnek elô. Olykor még lelki betegekké tesznek. Általában félelmet keltenek és szabadság helyett rabságba döntenek. A sátánimádó és babonás praktikák nem gyógyították meg a betegeket, a gonoszság terjedésének sem vetettek gátat és nem teremtettek szebb jövôt. Megváltást és szabadulást a gonosztól csak ,,Isten Szentje'' hozott. Errôl hallottunk a mai evangéliumban. Jézus azért jött, hogy egyszer s mindenkorra megtörje a gonosz hatalmát. Ennek jelét adta a kafarnaumi zsinagógában. Nem tagadjuk a parapszichológiai kutatások és az okkult jelenségekkel foglalkozó tudományok létjogosultságát, de mégis azt kell állítanunk, hogy a gonoszság hatalmát nem ezek fogják megtörni végérvényesen, hanem Jézus Krisztus, aki Kafarnaumban még a tisztátalan lelkeknek is parancsolt. Mellette eltörpül minden jós, látnok és kuruzsló. Semmi hatalmuk. Egyedül az erôs, szent és hatalmas Isten képes felvenni a küzdelmet a világban garázdálkodó gonosszal. A mindenható és bölcs Isten, a mi gondviselô Atyánk képes megszabadítani a világot a benne leselkedô rémektôl és megmagyarázhatatlan gonosz hatalmaktól. Hallottuk a tisztátalan lélektôl megszállt ember evangéliumi történetét. Ebben a gonosz felismerte Jézusban az Isten Szentjét és méltatlankodó kiabálások között vallotta meg hatalmát: ,,Mi közünk egymáshoz, Názáreti Jézus? A vesztünkre jöttél?'' (Mk 1, 24). Még a gonosz is felismerte Jézusban az Isten Szentjét. Félt és remegett tôle. Nem bírta elviselni közellétét, mert megsejtette, hogy Jézus megtörte minden erejét. Jézus hallgatói ugyancsak rátapintottak az igazságra, amikor ámultak tanításán és csodálkozva mondogatták egymás között: ,,úgy tanított, mint akinek hatalma van'' (Mk 1, 22). Nem tévedtek. A kafarnaumi zsinagógában valóban Isten újjáteremtô erejével és hatalmával találkoztak. Megértették, hogy Jézus evangéliumával új korszak kezdôdött a világban. Jézus Krisztusban elközelgett közénk az Isten országa. Hatalmukat veszítették a gonosz szellemek, a hiedelmek és a sátáni erôk. A kafarnaumi zsinagógában ennek adta jelét: felvette a végsô harcot a tisztátalan lélekkel és diadalmaskodott fölötte. Rámutatott arra, hogy evangéliumi tanításának erejével megtörhetô a gonosz hatalma, az ember gyôzedelmeskedhet a többnyire maga teremtette izzó pokol hatalmasságai fölött. Az evangéliumi történet rámutat, hogy a kafarnaumi zsinagógában Jézus örömhírét azonnal látványos siker koronázta: meggyógyultak, akikrôl korábban sokan azt gondolták, hogy a gonosz megszállottjai. Jézus megmutatta, hogy ô az Üdvözítô és a Szabadító. Vele szemben többé semmi esélye sincs az Isten és ügye ellen lázadó gonosz erôknek. A gonosz mégsem adta fel a küzdelmet. Tovább próbálkozik a világban és igyekszik hatalmába keríteni az embert. ,,Ellenségtek, a sátán, ordító oroszlán módjára ott kószál mindenütt, és keresi, kit nyeljen el'' -- figyelmeztet Péter apostol (1 Pt 5, 8). Ma is léteznek emberek, akiket a sátán össze-vissza rángat. Századunkban néhányan újra megpróbáltak lepaktálni az Isten-ellenes erôkkel. A gonoszság martalékaivá váltak, visszasüllyedtek a sátánimádók és hiedelmek ördögi világába. Tévelygôkkel mindig számolnunk kell. Az egyik budapesti lapban nemrégiben a sátánimádók újabb terjedésérôl olvashattunk. A gonosz szellemek nem haltak ki és vannak, akik Isten helyett, jósok, kártyalapok, spiritiszta szeánszok és tévtanok segítségével igyekeznek elhárítani maguktól a rájuk leselkedô csapásokat, a betegségeket és a szerencsétlenségeket. Mit várhattunk? Az igaz hit terjesztése elôtt becsapták az ajtót és az embertelen ideológiával tágas kaput nyitottak a hiedelmek és babonák gyilkos áramlása elôtt. Mi lett az eredmény? Oltalom helyett zsarnokság, szabadság helyett rabság, élet helyett pusztulás. A 20. században Európában kegyetlenül megtapasztaltuk a sötét szellemek garázdálkodását, a hitetlenségében és az önhatalmától megrészegedett ember sátáni erejét. Ideológiától megszállott és vak lett: átvette a sátán szerepét. Gonoszsága megfékezhetetlennek látszott. Isten halálára esküdött. Végül mégis az Isten gyôzött. Országa és ennek igazságai diadalt arattak. Még a pokol hatalmasságai sem vehettek rajta erôt. Hiszünk Isten Szentjének erejében és végsô gyôzelmében. Hogyan olvastuk ma? ,,Tanítása egészen új, s akkora a hatalma, hogy még a tisztátalan lelkeknek is tud parancsolni, s azok engedelmeskednek is neki'' (Mk 1, 27). Milyen szerencsések lennénk, ha ennek nálunk is hamarosan híre menne úgy, mint Galilea egész vidékén! Nem kellene többé félnünk a vésztôl. ======================================================================== Évközi 5. vasárnap B év Olvasmány: Jób 7, 1--4. 6--7; Szentlecke: 1 Kor 9, 16--19. 22--23; Evangélium: Mk 1, 29--39. Bevezetô a szentmise kezdetén Márk evangéliumában gyakran olvasunk Jézus rendkívüli gyógyításairól. Megtudjuk belôle, hogy Jézus csodálatos módon meggyógyította a bénát, a vakot és a süketnémát, visszaadta egészségét a vérfolyásos asszonynak és feltámasztotta Jairus leányát. Azért jött, hogy örömhírt hozzon a szegényeknek, meggyógyítsa a megtört szívűeket és kiszabadítsa a foglyokat (Iz 61, 1). A Jézus gyógyításairól szóló evangéliumi beszámolók nem orvosi jegyzôkönyvek. Ezért könnyen félreérthetôk, fôleg akkor, ha valaki helytelenül orvosi vagy pszichológiai magyarázatokat keres azokban. A Biblia a hit kérdéseire igyekszik válaszolni, az emberiség áldatlan állapotára, amelynek jele a bűn, a betegség és a halál, azok a kegyetlen valóságok, amelyekkel sohasem sikerült megbirkóznunk. Jézus rendkívüli gyógyításai azt jelzik, hogy képes volt megtörni a gonosz erôk hatalmát. Általa beköszöntött hozzánk Isten országa és az üdvösség. Vajon készek vagyunk-e hittel fogadni ôt és együttműködni vele Isten országának építésében? Szentbeszéd Sokakat meggyógyított, akik különbözô bajokban szenvedtek Mk 1, 34 A Genezáreti-tó partján, Kafarnaumban az idegenvezetôk mutogatják Péter házának romjait. A tömeg ma is ott tolong az ajtó elôtt épp úgy, mint annak elôtte, Jézus korában. Akkor a környékbeliek hozták oda betegeiket és Ô ,,sok beteget meggyógyított különféle betegségekbôl és sok ördögöt kiűzött'' (Mk 1, 34). Ma repülôtársaságok viszik oda a fizetôképes turistákat és a zarándokokat. Nem egyszer ôk térnek onnan vissza hazájukba hitben és lélekben megújultan és megerôsödve. Éppen azt az egészséget találják meg, amelyet egykor Jézus Kafarnaumban csodás gyógyításaival teremteni szándékozott. Valamikor Jézus ezen a tájon ,,csodadoktor'' hírében állt és a legtöbben testi gyógyulást kerestek nála. Olykor rendkívüli módon segített rajtuk, de mindig azzal a szándékkal, hogy igazi küldetésére is felhívja a figyelmet. Érthetôen rávilágított tettei hátterére, amikor kijelentette: ,,Menjünk el máshová, a szomszédos helységekbe, hogy ott is hirdessem az evangéliumot, -- hiszen ezért jöttem'' (Mk 1, 38). Jézus tetteivel mindig az Isten országát hirdette. Jelezte velük, hogy ahol Isten országa megjelenik, ott kevesebb a bűn, a betegség, a nyomor. Gyógyításai rendkívüliségével jelezte, hogy általa elközelgett közénk az isteni üdvösség. Jézus csodáira a mai ember gyakran felszisszen. Ártatlan meséket lát azokban. Nem így a hívôk. Ôk jelet látnak a csodákban. Felfedezik bennük az evangéliumok mondandóját: Jézus az erôs Isten, aki megszabadítja népét gyengeségeitôl. A hit által mindannyian Isten erejében részesültünk, még akkor is, ha kétségeink vannak felôle. Aggodalmaink nem alaptalanok. Az evangélium hirdetése óta sem szűntek meg a betegségek. Sok a bűn, és a halál máig szedi áldozatait. Hol van itt az isteni erô, amelyben Jézus részesített és amellyel megszabadítja népét gyengeségeitôl, a bűntôl és a bűnök következményeitôl? Sokszor úgy néz ki a dolog, hogy Istennek mégsincs ereje a bűn, a gyengeségek és betegségek kiküszöbölésére. Az evangéliumi örömhír gyôzelme várat magára. Tény, hogy gyöngeségeink és betegségeink okozói a világban a sok gyilkos méreg, baktérium, fertôzô betegség és járvány. Ezekkel szemben az evangéliumi örömhír mindig tehetetlennek bizonyul. Hogyan lehet, hogy emberi gyengeségeink miatt mégis a bűn a felelôs? Hogyan és hol tapasztalható mégis az Isten hatalma gyengeségeink fölött? A gyógyítható és gyógyíthatatlan betegségek tényét az evangélium sem tagadja. Ugyanakkor az sem vitatható, hogy több betegségnek lelki háttere van. Az állandó félelem és aggodalom épp úgy beteggé tehet mint a szomjúság és az éhség. A környezet nyomasztó hangulata búskomorságot okozhat. A rossz miliô tönkre teszi nemcsak a jellemet, de az egészséget is. Van beteggé tevô gonoszság és elhagyatottság. Szeretet hiányában is elpusztulnak az emberek. A mélylélektan kutatói beszélnek olyan betegségekrôl, amelyek különösen a szülôk nélkül felnôtt egyéneknél és a téves nevelési módszerek következtében lépnek fel. A bűn és a betegségek között szoros összefüggések fedezhetôk fel. Sok betegség nem létezne, ha nem lenne tudatlanság és embertelen gonoszság. Az evangélium erejével gyógyíthatók a bűn okozta betegségek. A keresztények erre vállalkoztak. A betegségek leküzdésében sokat tehetnek a gyógyszerek, az orvosok, de az eredmény mégis kevés, ha a világban nem adunk helyet az emberségnek, a meleg baráti szónak, a tettre kész krisztusi szeretetnek. A mai evangéliumból nyomatékosan kitűnik, hogy Jézus csak sok beteget és nem minden beteget gyógyított meg. Nem ez volt a szándéka. De mindenképpen az olyan betegségek kiirtásán fáradozott, amelyek okozói az emberi bűnök, az önzés, a másokkal való nem törôdés és az oktalan törtetés. Jézus csodálatos módon gyógyított, de sohasem tartott igényt arra, hogy orvosnak tekintsék. Jézus teológusként és nem medikusként tevékenykedett a világban. Teológiai és nem egészségügyi küldetése volt. Küldetése mégis az egész emberre kiterjedt. Tudott gyógyítani testet és lelket. Jézus tetteivel jelezte, hogy általa elérkezett az idôk teljessége, megkezdôdött az Isten országa a földön. Ahol az emberek ezt igaz szívvel elfogadták, ott eltűnt minden olyan emberi gyengeség, amelyet magunk okoztunk. Ahol Isten országát hívô lélekkel elfogadták az emberek, ott kevesebb lett ,,a könny s fájdalom'', az önteltség, a tehetetlenség és a telhetetlenség, az irigysége és a féltékenység -- ott kevesebb lett a bűn és ennek minden következménye. Megszűnt az esztelen rohanás és hajsza. Ahol Isten országát az emberek befogadták, ott szeretettel bánnak a betegekkel, elviselhetôbb lett a szenvedés. Ott az emberek képesek elviselni egymást. Jézus tettei Isten országát hirdették. Csodás tettei ma is megismétlôdnek. Ha elfogadtuk Isten országát és ôszinte odaadással építjük azt, akkor a megszentelô és gyógyító Lélek általunk viszi végbe rendkívüli tetteit a világban. ======================================================================== Évközi 6. vasárnap B év Olvasmány: Lev 13, 1--2. 44--46; Szentlecke: 1 Kor 10, 31--11, 1; Evangélium: Mk 1, 40--45. Bevezetô a szentmise kezdetén A mai szentmise evangéliumában egy leprás meggyógyításáról hallunk, egy olyan halódó betegrôl, akit ráadásul még az emberi társadalom is kirekesztett magából. A zsidó törvények értelmében a leprás betegeknek szigorúan tilos volt másokkal érintkezniük és másoknak sem volt szabad ôket megérinteni. Jézus túltette magát ezen az elôíráson és az emberi tilalmak ellenére megérintette és meggyógyította a kitaszított beteget. Jézus nem taszította el magától a feléje közeledô ,,leprást'', átvitt értelemben: a bűnei miatt megbélyegzett embert. Ô mindenki számára megnyitotta Isten országának kapuját. Feléje bárki közeledhet. Nincs olyan nagy bűn, amely miatt távol kellene tartanunk magunkat Istentôl és nem közeledhetnénk feléje. Jézus még azokkal a nagy bűnösökkel is barátkozott, akikre a többiek utálattal tekintettek. Használjuk ki most az alkalmat és vizsgáljuk felül magatartásunkat a kirekesztett és megvetett bűnösökkel szemben. Szentbeszéd Elmúlt a leprája és megtisztult Mk 1, 42 Hallottuk a törvények leprásokra vonatkozó elôírásait. Ezek még Jézus idejében is szigorú tilalmakat és sorompókat jelentettek. Miattuk a társadalom kirekesztette magából a gyógyíthatatlan és fertôzô leprásokat és elszigeteltségre kárhoztatta ôket. ,,Lakjék elkülönülve, tartózkodjék a táboron kívül'' (Lev 13, 46) -- hangzott a mózesi tilalom. Afrikában a legutóbbi idôkig elôfordult, hogy a leprásokat száműzték a sivatagba vagy az ôserdôbe. A korabeli törvények a gonosz Lélek martalékának tekintették ôket, tisztátalanoknak, akik sem az istentiszteleten, sem más közösségi összejövetelen nem vehettek részt. A leprások kitaszítása vagy visszafogadása a papokra tartozott. Ez is jelzi, hogy a vallásos színezetű egészségügyi intézkedés komoly lelki vonatkozásokkal rendelkezett. A háttér ismeretébôl Márk megragadja a leprás meggyógyításának történetét és felhasználja az evangéliumi örömhír közvetítésére: Elérkezett az idôk teljessége. Közel van az Isten országa. Térjetek meg és higgyetek az evangéliumban. Bibliai történetünkben bemutatja, hogy Jézus legyôzte az emberiség legfélelmetesebb csapását, ,,a leprát'', amelyet Keleten többször a ,,halál elsôszülött fiának'' neveztek. Nem elsôdleges kérdés számunkra: Hogyan gyógyította meg Jézus a leprást? Számunkra ennél sokkal fontosabb: Mi az evangélista mondandója ezzel a bibliai beszámolóval? Válaszunkban a lepra átvitt irtelmet nyer. Nem tekinthetô csak testi betegségnek. Így használjuk azt a mindennapi beszédben is. A ,,leprás'' kifejezést általában azokra vonatkoztatjuk, akiket nem szeretünk vagy lenézünk. Jelentheti a megvetett, jogfosztott, kisemmizett és lenézett embereket, a rabszolgákat. Hozzájuk hasonlóan szigeteljük el magunktól néha a zavarodottakat és nyomorékokat. Nem állunk szóba az emberi söpredékekkel -- bármit értsünk most ez alatt. A ,,leprások'' azok, akiket kerülünk, akikkel nem szívesen állunk szóba. A mai evangéliumban róluk van szó. Jézus nekik tárta fel az Isten országát. Nem zárt ki belôle senkit. Hozzá bárki jöhetett, igénybe vehette segítségét. Nem irtózott senkitôl. Még az undok emberektôl sem. Magatartásával jelezte, hogy Isten országában nincs helye semmiféle nemi, faji vagy nemzeti hátrányos megkülönböztetésnek, sem osztálykülönbségnek. Az emberért áttörte az ószövetségi elôírásokat. Ezek tilalma ellenére meggyógyította az undort keltô leprást és kiszabadította ôt emberi elszigeteltségébôl. Isten országában nincs helyük a szívtelen emberi sorompóknak. Magunk húzta válaszfalakkal még a keresztény közösségekben is találkozunk. Hányszor húztunk már válaszfalakat Isten nevében és bélyegeztük meg a másikat? Ilyenkor nyilván elfelejtettük, hogy Isten országában nincsenek határvonalak. Abban mindenkinek helye van. Jézus korában szigorúan tiltották a leprásokkal való érintkezést. Jézus mégis túltette magát az emberi tekinteteken. A leprások mellé állt és kijelentette: közünk van egymáshoz. Ne legyenek közöttünk válaszfalak. Testvéred akarok lenni. Nem félt, hogy ezáltal maga is tisztátalanná válik. Jézus megéreztette a leprásokkal Isten országának közeledését és feltárta Isten országának örömhírét. Evangéliumi szakaszunkban mégis érdekes módon bocsátotta el a meggyógyított beteget: ,,Vigyázz, ne szólj róla egy szót sem senkinek'' (Mk 1, 44). Vajon miért? Miért ne kerülhetett volna a nyilvánosság elé nemes tette? Érthetetlen. Minek titkolódzott? Jézussal kapcsolatosan a félreértések veszélye akkor éppen úgy fennállt mint napjainkban. Akkor politikai megváltót akartak csinálni belôle vagy éppen csodadoktort. Egyik se akart lenni. Nem ezért jött. Nem akart politikai megváltónak látszani, sem csodarabbinak. Ezért mondja a meggyógyított embernek: légy csendben, ne lármázz, ne kiabálj. Engedd inkább Isten üzenetét gyökeret verni bensôdben. Különben gyógyulásod csak külsôség. Jézus szava könnyen félreérthetô. Nem elég csak hangosan kiabálni, hogy nekünk mindig az elnyomottak, a kisebbségek, a társadalmi károsultak és a börtönviseltek oldalán a helyünk. Hangos programokkal nem lehet megváltani a világot. Ahhoz belsô átalakulás, megtérés kell. Az evangélium szellemét nem szabad erôszakosan terjeszteni. Annak a lélek világában kell gyökeret verni. Isten országa csendben növekszik. Kovászhoz hasonlóan erjeszti a világot a belsô erô következtében. Nem a hangos programok, hanem a belsô átalakulás az evangélium szellemében újítja meg a világot. Azok, akik megtértek és hisznek, akik megtapasztalták azt az erôt, amely mindig képes ledönteni a közöttük éktelenkedô sorompókat. A hívô emberek tanúságtétele elsôdlegesen nem a nagy és színes beszédekben kell, hogy megnyilvánuljon, hanem a mindennapok apró tetteiben. ======================================================================== Évközi 7. vasárnap B év Olvasmány: Iz 43, 18--19, 21--22. 24b--25; Szentlecke: 2 Kor 1, 18--22; Evangélium: Mk 2, 1--12. Bevezetô a szentmise kezdetén Ma sokat vitatkoznak a bűnök megbocsátásának kérdésérôl: a gyónásról. Nem az Isten, az egyház, az apostolok és utódaik megbocsátó hatalma képezi a megoszló vélemények tárgyát, hanem a személyes bűntudat hiánya, az egyén felelôssége a bűnökben és az önfeloldozás kérdése. Szükségünk van-e az egyház és egyáltalán a papok feloldozására? Létezik-e a kiengesztelôdésnek más formája a bűnbánat szentségén, illetve a gyónáson kívül? A mai szentmise evangéliumában hallani fogjuk, hogy Jézus Krisztus a bűnösök reménysége, és általa bocsánatot nyernek bűneink. ,,Tudjátok hát meg'' -- mondja Jézus --, ,,hogy az Emberfiának van hatalma a földön a bűnök megbocsátására'' (Mk 2, 10). A bűnbánat szentségében mindig ráhagyatkozunk Isten szavára és tisztulásra vágyó lélekkel keressük baráti közelségét. Forduljunk hozzá most is bizalommal és kérjük, hogy tisztítson meg bűneink szennyétôl. Szentbeszéd Bűneid bocsánatot nyertek Mk 2, 9 Minden szentmisében nyilvánosan és ôszintén bevalljuk, hogy nagy bűnösök vagyunk. ,,Én vétkem, én vétkem, én igen nagy vétkem'' -- imádkozzuk a bűnbánati cselekményben. Mindenféle köntörfalazás, takargatás és szépítgetés nélkül nyíltan kimondjuk, hogy sokszor és sokat vétkeztünk gondolattal, szóval és cselekedettel. Ilyenkor egyáltalán nem mutogatunk másokra. Töredelmesen verjük saját mellünket és elismerjük, hogy vétkeinkkel rosszat cselekedtünk. Mindannyian úgy termeljük a rosszat -- mondotta Reinhold Stecker innsbrucki püspök egyik alkalommal --, mint a szemetet és a hulladékot a mindennapi életben. Mindkét esetben hatalmas szeméttelepeket gyártunk és mindenütt csúfos és rendetlen szemétdombokat létesítünk. Lelki síkon is találhatók vad szeméttelepek. Ezek csak látszólag távolítják el környezetünkbôl a szemetet. Valójában tovább csúfítják és fertôzik azt. Vannak azonban kijelölt és rendezett szeméttelepek is. Ezek nem bűzlô gödrök és folyóparton éktelenkedô undok szemétdombok. Itt feldolgozzák a szemetet, sôt még nyersanyagot, trágyát vagy egyéb energiahordozó anyagot készítenek belôle. Az anyagi világ szeméttelepeit ismerjük. Nagy gondot jelentenek. Átvitt értelemben a lelkiek világában is beszélhetünk szeméttelepekrôl. Párhuzamot is felállíthatunk közöttük. Lelki téren bűneinkkel szemeteljük tele a világot. A bűn lelki szemét. Vajon hogyan bánunk ezzel a szeméttel, saját bűneinkkel és gyarlóságainkkal. A szemételtakarítás lelki téren is gond. Hová vele? Sokszor látni sem akarjuk a bűnt és asztal alá seperjük gonosz tetteinket. Zajos életünkkel, örökös és lázas aktivitásunkkal igyekszünk elfojtani az ellene tiltakozó lelkiismeret hangját. Máskor a bűnök szemétje miatt az egyházra és a politikusokra hárítjuk a felelôsséget és azt állítjuk, hogy nem vagyunk ,,illetékesek'' a bűnök eltakarításában. Mások jól érzik magukat a szemétben és kéjelegve ,,csámcsognak'' a bulvárlapok szennyrovatain és mások botrányos életén. Közben büszke megelégedettséggel mondogatják: ,,Hála Istennek, én nem vagyok ilyen szemét''. Saját vétkeink mércéje nem egyszer a tv-ben tálalt ocsmány gonoszság. Ehhez viszonyítva kisebbítjük, leplezzük vagy egyenesen semmisnek nyilvánítjuk hibáinkat és vétkeinket. Elôszeretettel szellôztetjük mások ,,szennyesét'', hogy ezáltal eltereljük saját vétkeinkrôl a figyelmet. Hangosan zúgolódunk és méltatlankodunk mások bűnei miatt, csakhogy ne vegyék észre saját bűneinket. A szemét szemét mindenütt és ezzel a lélek világában sem bánunk másként, mint a városi szeméttel. A rendezetlen és tiltott szeméttelepek jutnak eszünkbe, amelyek tovább fertôzik és csúfítják a környezetet. A lelkiek terén sokan ,,elkenik'' a bűnt. Nem oldják meg kérdését és így tovább fokozzák a lelki környezetszennyezôdés problémáit. A rendezett és modern szennyégetéshez hasonlóan mégis vannak, akik komolyan foglalkoznak a lelki szemetek eltávolításával. Ennek érdekében komoly intézkedéseket foganatosítanak: jó feltételeket tesznek, lelki beszélgetésekre vállalkoznak, felmérik a terhelô múlt problémáit, imádkoznak és áldozatokat vállalnak bűneik bocsánatáért, adakoznak vagy elvégzik szentgyónásukat. A szeméttôl mindannyian szabadulni szeretnének: gyarlóságainktól, hibáinktól és bűneinktôl. A lelki világ szemétjével egyedül sohasem vagyunk képesek megbirkózni. Rászorulunk mások irgalmára, megbocsátására és Isten felmentô szavára. Megbocsátásban és felmentésben mások által részesülünk. Az emberiség minden korban érezte, hogy a bűnnek Istenhez köze van. Ezért imádkozott, bűnei bocsánatáért esdekelt és könyörgött. Áldozatot mutatott be Istennek engesztelésül bűnei bocsánatára. Mi, keresztények hittel valljuk, hogy Jézus Krisztus élete, halála és föltámadása által Isten kiengesztelôdött a bűnös emberiséggel. Számunkra Jézus Krisztus az áldozati bárány, aki föláldozva életét érettünk, egyszer s mindenkorra kiengesztelt Istennel. Ô az, aki elveszi a világ és mindannyiunk bűnét. Mi hiszünk és bízunk benne, és ezért rá merjük bízni egész életünket. Az evangéliumok tanítása szerint Jézus Krisztus Istentôl teljhatalmat kapott nemcsak a betegek meggyógyítására, de a bűnök megbocsátására is. Jézus ezt a bűnbocsátó hatalmat tanítványainak is átadta: ,,Vegyétek a Szentlelket! Akinek megbocsátjátok bűneit, az bocsánatot nyer, s akinek megtartjátok, az bűnben marad'' (Jn 20, 23). Jézus tanítványai, az egyház azóta szüntelenül osztogatja a megbocsátás kegyelmét mindazoknak, akik hisznek Krisztusban és isteni hatalmában. Jézus a bűnbánat szentsége által úgy szól hozzánk, mint egykor a hordágyon hozzá vitt benne bízó, béna beteghez: ,,Fiam, bűneid bocsánatot nyertek'' (Mk 2, 5). Jézus bűnbocsátó hatalmát az egyházon keresztül gyakorolja. Többféleképpen: az imádság, a Szentírás olvasás, az igehirdetés, az irgalmasság testi és lelki cselekedetei, a megbékélés, a szentáldozás, a bűnbánati istentisztelet és szentgyónás által. Isten az egyházban Jézus Krisztus által békejobbot nyújt az embernek. Jézus Krisztus az út, amelyen ,,Istentôl száll a béke reánk''. Ennek fejében és elôfeltételeként annyit vár tôlünk, hogy higgyünk benne, bízzunk megbocsátó irgalmában, szeretetében és gyógyító isteni hatalmában, amelyrôl éppen a mai evangéliumban hallottunk. Jézus a körülállók ,,hitét látva'' és megjutalmazva jelentette ki: ,,Fiam, bűneid bocsánatot nyertek''. Hit és bűnbánat nélkül Jézus ma sem bocsátja meg bűneinket. Ahhoz, hogy Istennek megvalljuk bűneinket, elôbb hinnünk kell benne és tôle kell várnunk az üdvösséget, az életet, a kiengesztelôdést és a megbocsátást. Ez másképpen annyit jelent, hogy hit nélkül nincs bűnbocsánat, sem üdvösség. ======================================================================== Évközi 8. vasárnap B év Olvasmány: Oz 2, 16b. 17b. 21--22; Szentlecke: 2 Kor 3, 1b--6; Evangélium: Mk 2, 18--22. Bevezetô a szentmise kezdetén A hústól és húsféleségektôl való megtartóztatásban megnyilvánuló egykori pénteki böjti fegyelem formális teljesítése, a gyakorlati keresztény életünkben napjainkig érezteti áldatlan hatását. A keresztény böjt a Jézus megváltó kereszthalála által szerzett öröm határozott és önzetlen elfogadásának érzékelhetô megnyilvánulása az önmegtagadások által. A böjt az isteni megváltás fölött érzett öröm és az Isten iránti hála egyik megnyilatkozása. A böjt által tanúságot teszünk arról, hogy számunkra az új, krisztusi élet fontosabb, mint a ,,régi ember'' és ,,a világ'' szokásai és dolgai. A böjt hitünk és Istenhez fűzôdô kapcsolatunk jele. Istenhez fűzôdô kapcsolatunk mindig ápolásra szorul. Vajon teszünk-e valamit önzetlenül Istenért? Merünk-e áldozatot vállalni érte? Miért lett vele kapcsolatunk laza? Bűnbánatunk által mindig szorosabbra fűzhetjük kapcsolatainkat Istenhez. Szentbeszéd Majd böjtölnek Mk 2, 20 A mai evangélium Jézus tanítványainak böjtjére irányítja figyelmünket. Evangéliumi szakaszunk bevezetô része azt a látszatot kelti, mintha kezdetben a böjt Jézus körében egyáltalán nem lett volna a vallásos élet tartozéka. Erre Jézus ellenségei is felfigyeltek és vallástalansággal gyanúsították Jézust és tanítványait. Állásfoglalásra szólították: ,,Miért van az, hogy János tanítványai és a farizeusok tanítványai böjtölnek, a tieid meg nem böjtölnek?'' Jézus kissé furcsa válasza így hangzott: ,,Böjtölhet-e a násznép, míg vele a vôlegény? Amíg velük a vôlegény, nem böjtölhetnek, de eljön az idô, amikor kiragadják körükbôl a vôlegényt, akkor majd böjtölnek'' (Mk 2, 19--20). Válasza nem egészen egyértelmű. Kérdéseket vet föl: Mikor ragadják ki körükbôl a vôlegényt? Mit jelent ,,akkor majd böjtölnek''? Kell-e a keresztényeknek böjtölni? Mikor és miért? Hogy állunk a böjttel? Ma a böjt hallatára többen a szikkadt és sápadt arcú aszkétákra gondolunk. Eszünkbe juttatják a vegetáriánusok és a szép alakjukat féltô, divatnak hódoló fogyókúrázókat. Náluk divat a böjt. A böjtölésnek többféle oka lehet. Böjtölhetünk egészségi okokból. Számukra ártalmas a túlsúly. Kockázattal jár. Vannak, akik alakjukat féltik, és ezért böjtölnek. Szépségideáljuk a sovány emberi test. Az éhségsztrájkolók szigorú böjttel tiltakoznak az igazságtalanság, az elnyomás és az erôszak ellen. A hívôk vallásos megfontolásokból böjtölnek. Bizonyos formája a világ összes vallásaiban megtalálható. Az ószövetségi zsidóság is ismerte a böjtöt. Jézus korában nemcsak a farizeusok, de Keresztelô János és tanítványai is szigorúan és pontosan megtartották a böjti elôírásokat. Ebben az idôben többeknek feltűnt, hogy Jézus és tanítványai ezen a téren sem tartják magukat az ószövetségi elôírásokhoz. Ezért szóvá tették nála: Miért nem böjtölnek tanítványaid? Jézus példabeszédes formában kérdéssel válaszolt: Lehet-e böjtölni a lakodalomi mulatság idején? Arra utalt, hogy ez az idô egyáltalán nem alkalmas a böjtölésre és önmegtagadásra. A lakodalomban örvendezni és vigadozni kell s nem böjtölni, de a böjtnek is eljön az ideje a normális hétköznapi keretek között. Jézus a példabeszédben önmagát a vôlegényhez, tanítványait a násznéphez hasonlította. Amíg velük van, nincs helye a böjtnek. A lakodalom és a böjt nem illik egybe. A lakodalomban enni-inni s mulatni kell. Majd ha elmúlt, jöhet a böjt. Jézus éppen ezt az idôt helyezte kilátásba tanítványainak. Eljön az Úr szenvedésének és halálának napja, amikor többé nem lesz látható alakban velük. Akkor majd sor kerülhet a böjtre. Ez a böjt azonban lényegesen különbözik majd az eddig ismert böjtölésektôl. Öröm és bánat keveredik belé: szomorúság Jézus eltávozása és öröm az Úr újraeljövetele miatt. Amíg az Úr együtt idôzött népével, menyegzôs lakomához hasonló idôszakot éltek át Jézus tanítványai. Örömünnepet ültek. Evangéliumi szakaszunk azt jelzi, hogy Jézus mennybemenetele után a tanítványok körében felvetôdött a kérdés: vajon érvényesek-e a régi böjti elôírások. Kezdjenek-e újfajta böjtöt Jézus szellemének megfelelôen? Az evangélium többször jelzi, hogy megszűntek a múlt külsôséges elôírásai és a keresztények számára a böjt új motivációt nyert. A mai evangélium erre nyomatékosan kitért. Jelzi, hogy a régi böjti fegyelemnek kevés köze van az újhoz: ,,Senki sem varr régi ruhára új szövetbôl foltot'' és ,,senki sem tölti az új bort régi tömlôbe'' (Mk 2, 21 ill. 22), mert egyik sem passzol a másikhoz és mindkettô tönkremegy. A keresztények nem azért böjtölnek, mert ez elôírás. Böjtjük motivációja a Jézus iránti szeretet. Amikor a keresztények a böjtölnek, lemondanak ételrôl-italról vagy csökkentik a javak fogyasztását, akkor ez azt jelenti, hogy elfogadták Jézus örömhírét és az ennek megfelelô alternatív életmódot. Jézus tanítványai többé nem azt kérdezgetik: mit eszünk, mit iszunk, mibe öltözködünk, milyen autót és komputert veszünk? Ezeken a ,,pogányok'' jártatják az eszüket (vö. Mt 6, 32) -- jegyezte meg Jézus egyszer. Az öntudatos keresztények pénteki, nagypénteki, hamvazószerdai böjtjének motivációja a megfeszített és feltámadott Úrral való szoros összeköttetésbôl származik. Ôk Jézushoz csatlakoztak és hisznek benne. Várják eljövetelét a világ végén. Böjtölésükkel kifejezésre juttatják: Hisszük Krisztus Urunk titokzatos jelenlétét az egyházban és várjuk eljövetelét. A földi javakról, ételrôl-italról, élvezetekrôl és kellemes dolgokról való lemondásunkkal kifejezzük, hogy szívünkben helyet készítettünk Istennek. Szívünk nincs tele mindenféle földi dolgokkal. Az Ô helyét senki és semmi sem foglalhatja el szívünkben. Mégsem élünk életidegen életet és egyáltalán nem vetjük meg a földi örömöket s dolgokat. Sôt, minden böjtölés ellenére, megbecsüljük azokat. Az önmegtagadások nem csonkítják meg örömeinket. A böjtölô sokkal inkább vallja Pál apostollal: ,,minden a tietek, ti azonban Krisztuséi vagytok'' (1 Kor 3, 22). De a böjt és lemondás által a földi dolgok viszonylagossá válnak számára: a pénz, a vagyon, az öröm is a szenvedés. A böjt által Istennel, minden öröm forrásával kerülünk kapcsolatba. A vasárnap sohasem böjti nap, még a legnagyobb böjt idején sem, mert a vasárnap az Úr napja, a feltámadás és a beteljesedés napja, amelyen az Úr mindig menyegzôs asztalához hív bennünket. Ilyenkor nincs helye a böjtnek. Így a beteljesedés és a várakozás exkatalogikus feszültségében élünk. A feltámadás napján örvendezünk, máskor böjtölünk. A böjti napokon önmegtagadásainkkal kifejezésre juttatjuk ragaszkodásunkat Istenhez. Errôl Pál apostol így ír: ,,Biztos vagyok ugyanis benne, hogy sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelemségek, sem jelenvalók, sem eljövendôk; sem hatalmasságok, sem magasság, sem mélység, sem egyéb teremtmény el nem szakíthat bennünket Isten szeretetétôl, amely Jézus Krisztusban, a mi Urunkban van'' (Róm 8, 38- -39). A böjttel megvalljuk: ,,az Isten országa nem eszem-iszom, hanem igazságosság, béke és öröm a Szentlélekben'' (uo. 14, 17). ======================================================================== Évközi 9. vasárnap B év Olvasmány: MTörv 5, 12--15; Szentlecke: 2 Kor 4, 6--11; Evangélium: Mk 2, 23--3, 6. Bevezetô a szentmise kezdetén ,,Tartsd meg a szombatot, szenteld meg, ahogy az Úr, a te Istened parancsolta neked'' (MTörv 5, 12) -- halljuk a mai olvasmányban. Isten hat napot bocsátott az ember rendelkezésére, hogy gondoskodjék önmagáról, intézze ügyeit, pénzt keressen, dolgozzon és gazdálkodjon. A hetedik napot fenntartotta önmagának. Azt kívánta, hogy hat munkanap után a hetediket neki szenteljük. Legyen ez a nap a pihenés, az imádság, az emberi szabadság, az emberiesség napja, amelyen nemcsak önmagunkkal törôdünk, hanem testvéreinkkel és Ôvele is, nemcsak a földieken jártatjuk az eszünket, hanem az égieken is. Így az Istennek szentelt vasárnap nem is annyira az Istent tartja szem elôtt, mint az embert, mégpedig a teljes embert. A mai evangéliumban Jézus ezt nyíltan kijelentette: ,,A szombat van az emberért, nem az ember a szombatért'' (Mk 2, 27). Az ember önmagának árt, ha nem szenteli meg a vasárnapot: ha nem szán idôt a pihenésre, eltemetkezik a földiekben és nem törôdik Istennel. A vasárnapi istentisztelet és pihenés hozzásegít ahhoz, hogy rendeltetésünknek megfelelôen valóban természetfeletti életre hívott emberekké váljunk. Kedvezô alkalom arra, hogy kapcsolataink szálait szorosabbra fűzzük Istennel és embertársainkkal. Bűnbánati cselekményünk erre kínál most komoly lehetôséget. Szentbeszéd A szombat van az emberért, nem az ember a szombatért Mk 2, 27 A mai szentmiseolvasmányok középpontjában Isten 3. parancsolata áll, a szábbát, a vasárnap megszentelésének törvénye: Az Úr napját szenteld meg! Megtartása ma nem kis gondot okoz. Többfelé a családtagok sem tudják rávenni egymást arra, hogy közösen menjenek szentmisére. A gyermekek és fiatalok különösen idegenkednek a vasárnapi miséktôl. A templomba járók statisztikái ugyancsak arra utalnak, hogy valami hiba van a vasárnappal. A mai ipari társadalom egyáltalán nem kedvez a vasárnap megszentelésének. Agyontechnizáltuk, agyonmechanizáltuk és agyonkomputerizáltuk a világot. Az ipari és gazdasági szempontoknak helyet biztosítottunk benne, de nem az erkölcsi és lelki értékeknek. Isten ügyét kihagytuk számításainkból. A tôke forgalmának állandó fokozása, a féktelen befektetési láz, a kamattörlesztés súlya és a világpiaci verseny, de a munkahelyek veszélye és a munkanélküliség, a modern gazdasági élet megannyi más törvényszerűségeivel együtt kikezdte a vasárnap létjogosultságát és társadalmunkban kevés helyet sem biztosított a vallásos megfontolásoknak. Hiba van a vasárnappal, mert a tôke hadat indított az Úr napja ellen, megvesztegette az embert, megfosztotta a pihenéstôl és a méltóságának megfelelô élettôl. Veszélybe került az ember, mert veszélybe került a vasárnap, az Úr napja. Beteg a vasárnap, mert nem úgy üljük meg, ahogyan kellene. Nem pihenünk. Hétköznap és unalmas hétvége lett az Úr napjából, a hét elsô napjából utolsó munkanap, amelyen az elôzô hathoz hasonlóan robotolunk önmagunkat felôrölve. A vendéglátóipar ill. a turizmus hétvégi kiszolgálói lettünk. A gazdasági fejlôdés magával hozta a veszélyt, hogy az ember az Úr napjának árúba bocsátásával eladja önmagát. Hiba van a vasárnappal, mert hiba van az emberrel. Az utóbbi évtizedekben megtapasztaltuk, hogy az ember, a jövedelem érdekében visszaél Isten ajándékaival. A profit miatt tönkretette a levegôt, megfertôzte a vizeket, egész környezetét, az igazi emberi kapcsolatoknak legnagyobb hányadát. A fejlett ipari társadalmak egyik legnagyobb betegsége az elidegenedés. A vasárnap Isten ajándéka. Tôle kapott nagy kincs. Ez a nap Isten és ember szövetségének hetente ismétlôdô jele, amellyel Isten újra és újra megerôsíti velünk szövetségét. A húsvéti feltámadás óta az Úr napja szabadulásunk és örömünk ünnepe, amelyen Isten újra és újra vendégül lát bennünket asztalánál: Igéjével és Kenyerével táplál, felüdít és új erôt ad az élet további küzdelmeiben. Az Úr napja az emberi szabadság és méltóság biztosítéka, amelyen kitörhetünk a megszokott hétköznapokból és akár az égig szárnyalhatunk. Ezek ellenére képesek vagyunk Isten gyönyörű ajándékát, a vasárnapot is tönkretenni. Emberi telhetetlenségünkben tönkre tettük környezetünket, az elidegenedéssel kapcsolatainkat és ha továbbra sem szenteljük meg a vasárnapot, rövidesen aláássuk emberi méltóságunkat és szabadságunkat. Ha továbbra sem szenteljük meg az Úr napját, lelkünk megbénul, földhöz tapadunk, elveszítjük Istent, üdvösségünk forrását. Idegenné válunk saját otthonunkban a földön. Rabjai leszünk a világnak. Isten a vasárnappal az ember érdekeit képviseli. Azt akarja, hogy megôrizze emberi méltóságát és szabadságát az egész teremtett világgal szemben. Isten a vasárnappal hétrôl-hétre elmondja a nagy örömhírt: Velünk az Isten, az Emmanuel. Rajtunk áll, hogy elfogadjuk-e kínálatát és újra elkezdjük az emberi szabadság napjaként ünnepelni a vasárnapot. Az elsô keresztények az Úr napját a szabbatról a vasárnapra tették át, mert számukra Jézus föltámadásával ezen a napon ragyogott fel az igazság fénye és az örök élet igazi távlata. Ezzel elkülönültek mindenki mástól. Az ôskeresztények sok vért ontottak a vasárnapért. A pogány környezetben egyik legjellemzôbb vonásuk volt, hogy a hét bizonyos napjain, vasárnaponként, istentiszteletre gyűltek össze. Ezért még életüket is feláldozták. Számukra fontos volt a vasárnap és ezért Jézus szavait: ,,A szombat van az emberért'' a gyülekezetek hitvalló közfelkiáltással fogadták: ,,Az Emberfia ezért ura a szombatnak is''. A keresztények egyik legnagyobb felismerése: Velünk az Isten, értünk fáradozik, pártunkat fogja és javunkat akarja. Jele a vasárnap, Krisztus föltámadásának napja. A világ vallásai évezredeken át azért küzdöttek, hogy elnyerjék az istenek kegyeit. Ezért embertelen áldozatokat mutattak be nekik, az emberáldozattól sem riadva vissza. Az ôsi vallások reménye Krisztusban beteljesedett: Velünk az Isten. Ezt jelzi vasárnapi istentiszteletünk. Velünk az Isten, aki egyedül képes biztosítani emberi méltóságunkat és összes jogainkat. Isten nem ellenségünk, barátunk, akire mindig számíthatunk. A mai evangéliumban egy béna kezű emberrôl hallottunk. Jézus meggyógyította. Szombati napon középre állította az embert. Ô ma is képes meggyógyítani a földiek igézetétôl megbénult embert és szombatonként, vasárnaponként az érdeklôdés és megbecsülés központjába helyezni ôt. Állj középre -- szólt egykor a bénához. Ma is ezt mondja: Legyen joga az embernek pihenésre és az Úr napjának megszentelésére, a teljes kibontakozásra Istenben és Istennel. ======================================================================== Évközi 10. vasárnap B év Olvasmány: Ter 3, 9--15; Szentlecke: 2 Kor 4, 13--5, 1; Evangélium: Mk 3, 20--35. Bevezetô a szentmise kezdetén Néha úgy érezzük, hogy legközelebbi szomszédaink, barátaink és hozzátartozóink sem értenek meg. Meg nem értéssel és elutasítással Jézus is találkozott eleget. Nem értették meg sem a nép vezetôi, sem az írástudók, sem rokonai. Gyanakodva nézték működését és érthetetlenül álltak vele szemben. Jézus mégis kitartott Atyja akaratának teljesítésében a legnagyobb konfliktusok ellenére is. Ezért az ördöggel való cimborasággal vádolták. Jézus inkább engedelmeskedett Istennek, mint a divatos emberi felfogásoknak. Az Isten útján járó ember gyakran találkozik társai meg nem értésével. Mégsem szabad csüggednie. A zsoltárossal bizakodhat: ,,Világosságom és üdvösségem az Úr -- kitôl félnék? Életem oltalmazója az Úr -- kitôl rettegnék? Ha rám törnek a gonoszok, hogy elemésszék testemet, elleneim és ellenségeim megtántorodnak és a földre zuhannak''. (Zsolt 27, 1--2). Erôsségünk és hű barátunk az Isten. Mindig bizalommal járulhatunk eléje, még akkor is, ha bűneinkkel megbántottuk az emberek elôtt. Szentbeszéd Az a hír járta ugyanis, hogy megzavarodott Mk 3, 21 Jézus földi életében nem kereste az emberek tetszését. Tanítását sohasem idomította az elvárásokhoz, még akkor sem, ha tudta, hogy emiatt többen elfordulnak majd tôle. Jézus mindig következetesen képviselte Isten ügyét. Ha emiatt meg nem értésbe és ellenállásba ütközött, készséggel vállalta a konfrontációt, nemcsak a nagyszájú és pökhendi elôkelôségekkel szemben, de a félrevezetett tömegekkel, sôt rokonaival és legközelebbi hozzátartozóival szemben is. Már a tizenkét éves Jézus magatartása a jeruzsálemi templomban arról tanúskodik, hogy senkire és semmire sem volt tekintettel, ha Isten akaratának teljesítésérôl volt szó. Szokatlan nyíltsággal hozta ezt annak idején szülei tudtára, amikor a három napos keresés után végre megtalálták féltett gyermeküket a templomban: ,,De miért kerestetek? Nem tudtátok, hogy nekem Atyám dolgaiban kell fáradoznom?'' (Lk 2, 49). Ezzel jelezte, hogy még a szülôk iránti kötelezettségeknek is csak addig terjed a létjogosultságuk, amíg azok nem gátolják Isten akaratának teljesítését. Jézus ugyanilyen következetesen járt el a késôbbiek folyamán is. Rögtön hatályon kívül helyezte kortársai (téves) szokásait és törvényeit, mihelyt azok Isten útját gátolták. Még a szigorú szábbáti kötelezettségen is túltette magát, amikor ez többé már nem szolgálta az ember javát: ,,A szombat van az emberért, nem az ember a szombatért. Az Emberfia ezért ura a szombatnak is'' (Mk 2, 27--28). Radikális fellépése, olykor meglepô magatartása miatt néhányan félreértették és híresztelni kezdték, hogy megzavarodott. Ennek a csúfos híresztelésnek rokonai is bedôltek. Hallottuk. Jézus tanítása és magatartása nem illett környezete megszokott rendjébe. Kilógott a sorból. Az írástudók, a farizeusok, de még a rokonok sem értették Isten iránti hűségét, buzgóságát, föltétlen engedelmességét, megalkuvást nem ismerô viselkedését. Számukra zavarólag hatott következetes élete. Viselkedése botrányosnak tűnt, mert függetlenítette magát mindenféle emberi tekintetektôl, dacolt azokkal és könyörtelenül kipellengérezte az üres, lélektelen és embertelen hagyományokat, törvényeket. Ezt a dinamikus jézusi magatartást hajlamosak vagyunk figyelmen kívül hagyni és gyorsan elfeledni. Magatartása valóban zavarólag hat és könnyen fényt derít megalkuvó életünkre. Megütközünk viselkedésén, mert zavarja eddigi elképzeléseinket róla. Nemegyszer csak a jóságos és türelmes, a békés és emberszeretô istenkét látjuk benne. Hozzászoktunk a festôk ,,szelíd és alázatos szívű'' Jézusához, az idillikus Szent Család képek galambdúcos ereszei és lugasai alatt játszadozó kis földöntúli lény ártatlan és ártalmatlan csöppségéhez. Hosszú idôn át úgy véltük, hogy a keresztény magatartás csak harmonikus lehet és idillikus összhangot teremt. Ez az éremnek egyik oldala. A keresztény jellem nemcsak a szolidaritásban, a megtestesült jóságban, a szomorúak vigasztalásában, a mindig barátságos segítôkészségben és mosolyban nyilvánul meg, hanem abban a szilárd következetességben és bátorságban is, amely nem egyszer érthetetlen, kirívó és feltűnô, botrányos, akárcsak Jézus magatartása kortársai szemében. Valamikor tanultuk, hogy legyünk mindenkihez kedvesek és barátságosak, kerüljük az összetűzéseket és az ellenségeskedést. Ez mind helyes és jó. De az igazi keresztény életnek egyik oldala. A keresztény magatartással együtt jár a kihívás, a meg nem értés, a vihar és a tűz. Általa ellenségeket szerezhetünk magunknak, akik aztán kikacagnak és kigúnyolnak vagy éppenséggel gyűlölnek, csak azért, mert ôszintén és következetesen igyekeztünk Isten utján járni. Hasonló esetekben Jézus sohasem törôdött másokkal, még az sem érdekelte, hogy viselkedését botrányosnak vagy éppenséggel ostobának tartják. Következetesen járta Isten útját. A több emberség érdekében túltette magát környezete felfogásán, a hatóságok elvárásán, sôt még arra is kész volt, hogy emiatt a legközelebbi rokoni szálakat is elszakítja. Nem félt, hogy emiatt barátai és rokonai hátat fordítnak neki. Nem félt attól sem, hogy egyedül marad és mindenki elfordul tôle. Az árral szemben is tudott úszni. Az ilyen emberekrôl környezete hamarosan azt hiszi, hogy megôrültek és eszüket veszítették. Jézusról is ezt híresztelték, mert volt bátorsága következetesen teljesíteni Isten akaratát. Hát nem ôrület, ha valaki elhagyja apját, anyját, szerzetbe lép és aztán új barátokkal meg rokonokkal kérkedik? Jézus nem félt új barátainak bemutatásától és bátran jelentette be új rokonait. Büszke volt barátaira és rokonaira: a szegényekre és koldusokra, az egyszerű halászokra, a betegekre és kisemmizettekre, a bűnösökre és vámosokra. Oldalukra állt. ,,Ezek az én anyám és rokonaim'' -- mondotta. Kiegészítôleg hozzáfűzte: ,,Aki teljesíti Isten akaratát, az az én testvérem és anyám'' (Mk 3, 34--35). Csodálkozunk, ha vérrokonai haza akarták vinni? Hiszen egy ilyen zavarodott ember és említett rokonsága csak szégyent hoz a hozzátartozók fejére! Jézust nem zavarták az ilyen emberi tekintetek. Amikor Isten igazságáról volt szó, nem félt az összetűzésektôl, sem a konfliktusoktól. Számára Isten akarata fontosabb volt a konvencióknál meg annál, hogy mindenáron békésen kijöjjön másokkal. Isten akaratát ismerjük. Megtaláljuk a tízparancsolatban: szenteld meg a vasárnapot, légy tisztességes és becsületes. Megtaláljuk a fôparancsolatban: Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedbôl, teljes lelkedbôl és minden erôdbôl, embertársadat mint önmagadat. Isten akaratát megtaláljuk Jézus hegyi beszédében. Ez a szükségesnél többlet jóságra sarkall. Ha Isten akaratának megfelelôen járunk el, akkor Jézus testvérei és rokonai vagyunk. A mai evangélium szerint Isten akaratát teljesítjük, ha merünk dacolni környezetünk fonákságaival még akkor is, ha ez kellemetlenséget és zavart kelt. Nekünk nem szabad félnünk a meg nem értésektôl, a gúnyolódásoktól, a megbélyegzésektôl, amíg Isten akaratát teljesítjük, barátságban vagyunk Jézus testvéreivel és rokonaival: a szegényekkel és jogfosztottakkal, a bűnösökkel és vámosokkal. ,,Aki teljesíti Isten akaratát, az az én testvérem és anyám''. A vér szerinti anyaság és rokonság ilyenfajta relativizálása többeket meghökkent. Hallatára az anyák és testvérek méltatlankodásával számolhatunk. Úgy tűnik, mintha keresztény tanúságunk miatt háttérbe kellene szorítanunk ôket. Errôl szó sincs. A valóság az, hogy ezen a téren ki-ki maga dönt rokoni és baráti kapcsolatairól. Bárki lehet nagyon jó testvér és anya, ha teljesíti Isten akaratát. Nem lehet viszont a legjobb anya, testvér és barát, aki szeretteinek sohasem mond ellen és a békesség kedvéért környezetében szemet huny Isten akaratának kijátszása felett. Jézus mindenek elôtt szeretetre, okosságra és tapintatosságra tanított, de ugyanakkor szilárd következetességre, bátor hitvallásra és tanúságtételre is. (Fortiter in re, sed suaviter in modo). ======================================================================== Évközi 11. vasárnap B év Olvasmány: Ez 17, 22--24; Szentlecke: 2 Kor 5, 6--10; Evangélium: Mk 4, 26--34. Bevezetô a szentmise kezdetén Nem egyszer megtapasztaltuk már emberi létünk mulandóságát, tökéletlenségét és tehetetlenségét. Tudomásul kell vennünk, hogy boldogság utáni törtetésünket nem egyszer általunk befolyásolhatatlan erôk szabályozzák. Mégsem mondunk le álmaink valóságáról. Boldogságra vágyunk, még akkor is, ha jól tudjuk, hogy a földön azt sohasem érjük el végérvényesen. Vágyaink és ezek elérhetetlenségének feszültségében élünk. A hívôk helyzete ezen a téren mégis elônyösebb nem hívô társaikénál. A hívô ember számára a megfoghatatlannak tűnô jövô hitbeli és konkrét valóság. Hisz Isten gyôzelmében és birodalmának örömteli valóságában. Isten országa csírájában már köztünk van. Vetômaghoz és mustármaghoz hasonlít. Mindkettô Istentôl megszabott ritmusa szerint fejlôdik és terebélyesedik, ha elvetik. Errôl szólnak a mai szentmiseolvasmányok. Mielôtt meghallgatnánk, vizsgáljuk meg lelkiismeretünket és bánjuk meg bűneinket, hogy méltóképpen ünnepelhessük az Úr szent titkait. Szentbeszéd Példabeszéd nélkül nem szólt Mk 4, 34 Plátónról, az ókori görög filozófusról többen hallottunk. Filozófiájának magja az ideatan. Lényege: az érzékelhetô világon túl egy másik, megfoghatatlan világ létezik. Nem anyagi természetű. Csak képzeletben ragadható meg. Az ideák világa és a róla alkotott elképzeléseink közötti különbség szemléltetésére Plátón szemléletes értékű példabeszédet mondott. Az ember sötét barlangba zárt lény. A külvilág dolgait árnyékaikból ismeri, amelyek a barlang szűk nyílásán beszüremlô fénnyel vetôdnek annak falára. A sötét barlangban élô ember sohasem látott medvét, csak ennek homályos és árnyékos vetületét a beszüremlô fényben. A külvilág dolgait árnyékos vetületeibôl ismeri. A példabeszéd szeretné megsejtetni azt a látható valóságot, amely számunkra mindig láthatatlan marad. Jézus ugyancsak gyakran használt példabeszédeket mondandója szemléltetésére. Márk evangélista meg is jegyezte róla: ,,Példabeszéd nélkül nem tanított'' (Mk 4, 34). A szentmiséken gyakran halljuk ezeket. Így nem fölösleges, ha feltesszük a kérdést: Miért beszélt Jézus példabeszédekben? Jézus idejében ez volt a divatos tanítási módszer. Ezt kívánta a korabeli hallgatóság értelmi szintje és felfogó képessége -- mondhatnánk. A kérdés mégsem válaszolható meg ilyen egyszerűen. Jézus példabeszédei nem egyszerű mesék. Komoly, életbevágó tanítások. Jézus tudatosan választotta ezt a tanítási formát. Érzékeltetni akarta, hogy az ún. logikus gondolkodás csak homályosan mutat rá az igazságra, fôleg az isteni igazságra. Logikus argumentációkkal és okos filozófiai fordulatokkal keveset tudhatunk meg Istenrôl és örök igazságairól. A példabeszédek alkalmasabbak a rejtett igazságok kifejezésére, megközelítésére és megérttetésére. A világban Isten vetületével találkozunk. Benne fedezhetô fel Isten működése és megnyilatkozása. A világ Isten transzparenciája, tükörképe, amelyben áttetszik az Isten. Erre utalnak a világ csodái. Bennük felragyog a megfoghatatlan isteni: a tűzben, a vízben, a sziklákban, a madarak és többi állatok titokzatos sajátosságaiban, életében és viselkedésében, a növények bódító illatában és a színek játékában, a csillagok járásában és a világmindenség ezernyi más látható és csodálatos valóságában. Valamennyi a világban működô hatalmas Titokról és a mindenség Alkotójáról beszél: a pipacs, a tulipán, a liliom, a tojásból kibúvó csibe. A láthatatlan Teremtô keze nyomát viselik magukon. A természet milliónyi titkának megmagyarázásához az emberi fejtegetések mindeddig elégteleneknek bizonyultak. Minden fejtegetésnél többet mond a természet szívhez szóló igaz beszéde. Jézus példabeszédei ugyancsak a teremtett világ legtitokzatosabb erôirôl beszélnek. Isten Lelkének működésérôl. Elgondolkodtatnak és magukkal ragadnak. Megszabadítanak a hideg emberi ész bilincseitôl és megsejttetik velünk az örök Valót, amelyet csak szívünkkel láthatunk igazán. Rámutatnak arra, hogy az életben nem minden csak a tudósok vaslogikája és automatikusan történik. Az élethez hozzátartozik a gond, a várakozás, a remény, a türelmetlenség és a nem tudom hogyan. Az emberi létbe beletartozik az Isten országának rejtett kibontakozása, amelyre úgy kell várakoznunk, mint a magvetô az elvetett mag kicsírázására és szárba szökkenésére. Errôl hallottunk a mai evangéliumban. A világban nem egyszer úgy tűnik, mintha Isten elhintett evangéliumi magja rég kipusztult volna. Mégsem semmisült meg. Titkon növekszik, amíg ,,minden más kerti veteménynél nagyobb lesz''. Isten országának növekedése alig érthetô. A példabeszéd hozzásegít, hogy párbeszédet folytassunk róla, eszmecsere és tapasztalatcsere bontakozzék ki róla. Jézus nem filozófiai tételeket hirdetett, hanem Életet, amely a példabeszédekben jut kifejezésre. Tanításában nem a tételek a fontosak, hanem a gyakorlati élet, a tanúságtétel. Ma az evangéliumi élet titokzatos kibontakozásáról hallottunk két példabeszédet. A vetômagról és a mustármagról. Hozzájuk hasonlóan bontakozik ki a világban az isteni élet és Isten titokzatos országa. Fejlôdésére türelemmel és reménykedve kell várakoznunk. Megtehetjük a magunkét, de az mégis titokzatos és rejtett módon fejlôdik. Várakozásunk mégis szebb, ha közben foglalatoskodunk és tevékenykedünk. Mégis Isten adja országa növekedését. Mi csak a várakozás idejét tehetjük gazdagabbá. ,,A föld magától hoz termést: Elôször szárat, aztán kalászt, majd telt szemet a kalászban'' (Mk 4, 28). ======================================================================== Évközi 12. vasárnap B év Olvasmány: Jób 38, 1. 8--11; Szentlecke: 2 Kor 5, 14--17; Evangélium: Mk 4, 35--41. Bevezetô a szentmise kezdetén Az élet állandó búcsúzás. Búcsúzunk a percektôl, az óráktól és napoktól, a hónapoktól és az évektôl, különféle helyzetektôl és szeretteinktôl. Ami elmúlt, az nem tér vissza sohasem. Az elválás mindig fájdalmas. Fáj a szívünk, ha el kell válnunk édesanyánktól vagy édesapánktól, hitvestársunktól vagy gyerekeinktôl. Az elválás és búcsúzás mindenkit egyformán érint és azzal mindig számolnunk kell. Az elmúlás fájdalmas, mégis jóra vezethet. Többen éppen a magányosság és szenvedések óráiban találnak életük értelmére és elhagyatottságukban fedezik fel Istent, akitôl mindig reményt és bátorságot nyernek. A mai evangéliumi beszámoló a háborgó tenger lecsendesítésérôl megerôsíti bennünk a reményt, hogy még akkor is velünk az Isten, ha úgy látszik, hogy végérvényesen megfeledkezett rólunk. Szentbeszéd Miért féltek? Még mindig nincs bennetek hit? Mk 4, 40 Jézusról megoszlanak a vélemények. Tanítása fölött állandóan vitatkoznak. Többen elvetik és képtelenek kapcsolatba kerülni vele. Nem érdeklik az evangéliumi események, sem ezek tanítása. Mások lelkesednek érte. Feltűnô dolgokat várnak tôle. Csodálatos eseményeket. Ilyen a háborgó tenger lecsendesítése. Sokan igazán követik Jézust. Feltételek nélkül és ôszintén teljesíteni akarják akaratát. A hitbeli nehézségektôl és kételyektôl mégsem mentesek. Ôket is érik megrázkódtatások. Ellenszelek és viharok háborgatják hitüket. Ilyenek a személyes kételyek és sorscsapások. A krisztushívôk hitét megrázkódtatják az iszonyatos természeti katasztrófák és a rettenetes emberi gonoszság. Ilyenkor méltatlankodva kérdezik: Hol van az Isten? Miért nem avatkozik erôteljesebben a világ sodrába? Miért enged szabad kezet a gonoszság garázdálkodásának? Miért nem fékezi meg a felbôszült természeti erôket? A kérdések nem a legtisztább istenfogalomról tanúskodnak. Azt a látszatot keltik, mintha a világban minden gonoszságért Isten lenne a felelôs. Sok hitbeli vihart kelt az a tény, hogy vallásos ismeretünk megrekedt a gyerekcipôben. Vallásos ismeretek hiányában hamarosan és komoly hitbeli viharba kerülünk. A gyerekkori hit csak olyan mint egy csonkos kéz az egészséges emberi testen. Ezzel a hittel alig állja meg valaki helyét az élet nagy problémái közben: a megpróbáltatások és csapások között. Gyerekkori hittel nem lehet elfogadhatóan válaszolni a felnôtt ember kérdéseire. Az élet nem paradicsomi séta. Az élet megoldatlan rejtélyek özöne, és ezek fölött nem hunyhatunk szemet. Számolnunk kell a megoldatlan kérdésekkel és nehézségekkel. A keresztények mindig viharban kelnek át az élet tengerén. Ezt Jézus tanítványai nehezen akarták megérteni. Nem értjük az egyetlen gyermek halálát, a gyermektelenséget, a gyönyörűen induló családok szétzüllését, a szerencsétlenségeket és gyógyíthatatlan betegségeket. Ma arról hallottunk, hogy a tomboló viharba került hajón Jézus tanítványainak küzdeniük kellett a megvadult elemekkel. Küzdelmük saját vergôdésünk jelképe. A tanítványokhoz intézett szavak ugyancsak minket érintenek: ,,Mit féltek ennyire? Még mindig nincs bennetek hit?'' (Mk 4, 40). Vajon annak idején mivel érdemelték ki a tanítványok ezt a szemrehányást? A veszély idején talán mindegyikük önmagával törôdött? Szemrehányást kaptak, mert önerôbôl akarták legyôzni a veszélyt? Jézus nélkül akarták megoldani problémájukat? Nem osztották meg gondjaikat Jézussal? Lassan és vonakodva vállalták vele a sorsközösséget? Nem fogtak össze? A tanítványoknak tudniuk kellett, hogy a vízre szálláshoz Jézus adta ki a parancsot és vállalt felelôsséget a viharos tengeri kalandért. Nem kellett volna erôsebben bízniuk isteni hajós kapitányukban? Jézus szemrehányóan fordult hozzájuk: Miért féltek? Még mindig nincs bennetek hit? Jézus nem aludt. Velük volt. Gondjukat viselte. A mai evangélium Jézus nyugalmát szeretné megértettetni velünk. Azt akarja, hogy merjünk hittel ráhagyatkozni. Amíg Jézus közelében vagyunk és ô velünk van, addig szóba se jöhet a pusztulás. Egykor Jézus egy intésére elült a vihar és visszatért a békés nyugalom. Jézus közelsége szabadulást és üdvösséget jelent. Jézus viharba került hajóját akár szószéknek is tekinthetjük. Abból helyezte kilátásba, hogy hitünket viharok fogják ostromolni, az istentelen erôk hullámai. Az élet tengerén nem lehet mindig csak boldogságban úszni. Azon a süllyedés veszélyével is állandóan számolnunk kell. Az alvilág erôi leselkednek ránk: erôtlenség és szerencsétlenség, betegség és meg nem értés. Ilyenkor könnyen elveszíthetjük kedvünket, türelmünket, hitünket és reményünket, akárcsak egykor Jézus tanítványai. Ilyenkor nekünk sincs kedvünk az evangéliumi tanítás által kijelölt egyenes úton járni. A mai evangéliumból Jézustól megtudjuk, hogy a hit azon az úton járva lehetséges, amelyen ô is járt és amelyet elôre meghirdetett: a küzdelmes keresztúton. Ezen az úton megpróbáltatások érnek, de a tanítványokkal mégis megtapasztaljuk Isten megmentô erejét: ,,Ki lehet ez, hogy még a szél és a tenger is engedelmeskedik neki?'' (Mk 4, 41). A kérdésre adott válaszunktól függ életbölcsességünk. Jézus megváltó és szabadító Istenünk. Hitünk szilárd alapja. Vele bátran vállalhatjuk a viharokkal és veszélyekkel teli életet. Jézus kifogásolta a tanítványok Isten iránti gyenge bizalmát. Vajon hitünket is megkérdôjelezheti? Nekünk tudnunk kell: Isten áll a kormánynál, a mi Istenünk. Sorsközösséget vállaltunk vele, és ô sohasem hagy cserben minket. ======================================================================== Évközi 13. vasárnap B év Olvasmány: Bölcs 1, 13--15; 2, 23--24; Szentlecke: 2 Kor 8, 7. 9. 13--15; Evangélium: Mk 5, 21--43. Bevezetô a szentmise kezdetén A szorult helyzetekben legtöbbször Istenhez menekülünk. Tôle várunk segítséget. A mai evangélium beszámolója igazolja, hogy a bajban és nehézségekben valóban érdemes Istenhez fordulnunk és érdemes segítségét kérnünk. Jézus az isteni segítségnyújtás elôfeltételeire is felhívta figyelmünket: Hit nélkül nem tapasztalhatjuk meg Isten segítségét. Hívô lélekkel viszont hamarosan rájövünk, hogy ,,az Istennek minden lehetséges'' (Mk 10, 27), a hit gyógyulást hoz (vö. Mk 5, 34 és 9, 23). A szentmisében hitünkrôl teszünk tanúságot. Ugyanakkor hitünk gyengeségének is tudatában vagyunk. Ezért ma ennek tudatában valljuk és alázattal kérjük: Hiszek, Uram, de segíts hitetlenségemen (Mk 9, 24). Szentbeszéd Leányom, hited meggyógyított téged Mk 5, 34 A mai evangélium tanítását röviden így foglalhatnám össze: Hit nélkül nem tapasztalható meg Isten segítsége. A Krisztusba vetett hit üdvösséget hoz. Napjainkban súlyos fenntartások és komoly kételyek vannak a hittel szemben. Naponta találkozunk olyanokkal, akik lehet, hogy nem ateistának, de úgy élnek, mintha Isten egyáltalán nem létezne. Úgy tűnik, mintha valóban semmi szükségük sem lenne Istenre. Csodálatba ejtenek a tudomány és technika kiváló eredményi. Élvezzük és használjuk ezek gyümölcseit. Nem egyszer az emberi tudástól várjuk azt, amit korábban Istentôl reméltünk. Ugyanakkor az a benyomásunk, mintha Isten teljesen kivonult volna a világból és megfeledkezett volna segítségére váró teremtményeirôl. Nem egyszer csalódottnak érezzük magunkat, mert amennyiben még hiszünk, Isten nem úgy segített, ahogyan szerettük volna. Nem egyszer méltatlankodunk, mert úgy tűnik, mintha Isten azokat segítené, akik keveset törôdnek vele és egyházával. Ezenkívül: Miért nem szünteti meg Isten a világ tenger sok nyomorát és baját? Kétségtelenül szekularizált világban élünk, mégis szembe találjuk magunkat a modern idôk legkülönfélébb hiedelmeivel és vallásos praktikáival. Az űrhajók és komputerek világában sok a babonás szokás, az okkult és szektás hiedelem. Nem egyszer elhisszük a legképtelenebb meséket. Inkább ezeket, mint az evangéliumot. Mágikus erôt tulajdonítunk bizonyos imaszövegeknek és különféle varázseszközöktôl várjuk a rendkívüli segítséget. A jámbor ténykedés önmagában nem kifogásolható. Talán még ajánlatos is, ha komoly hittel párosul. Kifogásolható viszont a babonás hiedelem, a remélt varázslat kierôszakolása hit nélkül. A mai evangélium betegségben szenvedô asszonya sem azért gyógyult meg, mert Jézus ruhájának szegélyét megérintette, hanem azért, mert Jézusban, ha kezdetleges formában is, de felfedezte az isteni Megváltót, a Szabadítót, az Istent, és hitt benne. Jézus ezt kifejezetten tudomására hozta nemcsak az asszonynak, de az ôt körülvevô tömegnek is. ,,Leányom'' -- fordult Jézus az asszonyhoz -- ,,hited meggyógyított. Menj békével és maradj egészséges'' (Mk 5, 34). Valamikor a zsinagóga elöljárójától ugyancsak ezt a hitet várta Jézus. A kétségbeesett apát így bátorította: Jairus, te ne törôdj senkivel, azzal sem, hogy ki mit mond, ,,Ne félj, csak higgy'', még akkor is, ha kinevetnek, mint szomszédaid. Jézus csodás tettei nem arra hivatottak, hogy fokozzák kíváncsiságunkat és szenzációt keltsenek. Ha Jézus tetteiben csak szenzációt keresünk, akkor hamarosan kiábrándulunk belôle és megbotránkozunk benne, mert megrekedünk tetteinek külsôségeinél. Hit nélkül Jézus csodáinak hatására keletkezô ámulatunk nem sokat jelentenek, mégha alkalmasak is arra, hogy hitet ébresszenek vagy a már meglévô hitet elmélyítsék. A hit válasz. Válasz mindarra, amit Isten Jézus Krisztus által tett és tesz mind a mai napig. A hit több mint valamely igazságnak tekintély alapján való elfogadása. A hit nem hittételekre való bólogatás, hanem bizodalmas válasz Isten végtelen szeretetére. Nem emberi teljesítmény, amelyet Isten megfelelôen honorál. Nem érzelem és nem minden kötelezettségtôl mentes szándéknyilatkozat. Még a tisztességes és becsületes keresztény tanúságtétel is csak a hit megnyilvánulása, de nem a hit. Hinni annyit jelent, mint minden fenntartás nélkül elfogadni Istent s Küldöttjét, Jézus Krisztust, mint az emberi lét alapját és mércéjét. A hit elragadtatás, isteni igézet, amely átjárja létünket. Jézus teljes isten-emberi valóságának elfogadásáról van itt szó, és nem csak egy-egy tanításának vagy tettének elfogadásáról. Hit nélkül sohasem tapasztalható meg Isten segítsége. Csodás tettei csak úgy érthetôk, ha Ôt magát elôbb már elfogadtuk. Ez a hit üdvözít. Jairus a hit által láthatta meg az üdvösséget: leánya feltámadását. A beteg asszony ugyancsak hite miatt nyerte vissza egészségét. A Jézusba vetett hit üdvözít. Jézus két csodája által a mai evangéliumban tanítani, oktatni és meggyôzni akar, hogy a hit által benne keressük az üdvösséget. Természetesen, ettôl függetlenül Isten minden további nélkül beleavatkozhat rendkívüli módon a világ dolgaiba. Ami embernek lehetetlen, az Istennél még nagyon is lehetséges, ,,mert az Istennek minden lehetséges'' (Mk 10, 27). Sôt, Jézus ígérete alapján, Isten barátai sem ismernek lehetetlent: ,,Minden lehetséges annak, aki hisz'' (Mk 9, 23). Jézus csodái, legyenek azok még oly rendkívüliek és hihetetlenek, végeredményben csak jelek és arra emlékeztetnek, hogy a világ dolgai annak kezébe futnak össze, aki elmondhatta magáról: ,,Én vagyok a feltámadás és az élet. Aki hisz bennem, még ha meghal is, élni fog'' (Jn 11, 25). ======================================================================== Évközi 14. vasárnap B év Olvasmány: Ez 2, 2--5; Szentlecke: 2 Kor 12, 7--10; Evangélium: Mk 6, 1--6. Bevezetô a szentmise kezdetén Mindnyája ismerjük a szólás-mondást: senki sem lehet próféta a saját hazájában. Talán észre sem vesszük, hogy a Szentírásból idéztünk. A mai evangéliumban Jézus názáreti látogatásáról hallunk. A történetbôl kiderül, hogy azok, akik Jézust gyerekkoruk óta ismerték, képtelenek hinni és bízni benne. Jézus ugyancsak ismerte honfitársait, problémáikat, nyelvüket, tájszólásukat is beszélte. Földiei bizalmatlanságát mégsem sikerült feloldania: nem hittek neki. Ekkor állapította meg: ,,Sehol sincs a prófétának kevesebb becsülete, mint saját hazájában, rokonai körében és házában'' (Mk 6, 4). Többször észre sem vesszük, hogy bennünk is van jó adag makacsság és bizalmatlanság Istennel szemben. Isten egyházának tagjai és Jézus barátai vagyunk. Vajon nem kellene legyôznünk vele szemben elôítéleteinket, és értelmes jó akarattal fogadnunk szavát és isteni ígéreteit? Szentbeszéd Csodálkozott hitetlenségükön Mk 6, 6 Jézus testvéreinek kérdése mindig érdeklôdésre számíthat a Szentírásolvasók körében. Nem alaptalanul. Az egyház a 2. század óta következetesen tanította: Jézusnak nem voltak vérszerinti testvérei, sem fivérei, sem húgai vagy nôvérei. Ezzel szemben Márk a mai evangéliumban mégis a názáretiek ajkára adja a nagy kérdést: ,,Nem az ács ez, Mária fia, Jakab, József, Júdás és Simon testvére? S ugye, nôvérei is itt élnek közöttünk'' (Mk 6, 3)? Néhány szentírás-fordító már eleve azzal próbálja elejét venni a nehézségeknek, hogy a ,,testvér'' szót ,,rokon''-ra változtatja. Ma már az eredeti görög szöveg alapján sem tisztázható teljes bizonyossággal, hogy az említett kijelentésben milyen hozzátartozói kapcsolatról van szó. A kifejezés éppúgy vonatkozhat vér szerinti testvérekre mint unokatestvérekre. Ezenkívül a Jézus keresztje alatt álló asszonyok felsorolása közben Márk arra utal, hogy az imént említett ,,testvérek'' között Jakab és József nem Szűz Mária, hanem egy egészen más Mária fiai: ,,Asszonyok is álltak ott, -- olvassuk Márknál --, és messzirôl nézték, mi történik. Köztük volt Mária Magdolna, Mária, az ifjabb Jakab és József anyja és Szalóme'' (Mk 15, 40). A mai evangéliumi szakasz elôterében sem ez a kérdés áll. A többeket foglalkoztató kérdésre mégis válaszolnunk kellett a félreértések elkerülése végett. Evangéliumi szakaszunk középpontjában a hitetlenség áll, amellyel Jézus hozzátartozóinak éppúgy meg kellett küzdeniük, mint názáreti honfitársainak. Valamennyien komoly fenntartásokkal rendelkeztek a körükbôl származó, furcsa és istenfélô módon viselkedô prófétával szemben. Nehezen értették, hogy Isten éppen az ô közösségükbôl hívott valakit nagy művének szolgálatára és ruházott fel valakit isteni adományaival. Márk néhány fejezettel elôbb arról írt evangéliumában, hogy Jézus anyja és rokonai hazatérésre akarták bírni a feltűnôen viselkedô rokont és fiút. Nem értették Jézus tanítását és különleges magatartását (vö. Mk 3, 31--35). Még legközelebbi hozzátartozói sem ismerték fel benne Isten küldöttjét. A názáretiek ismerték városuk fiát és ezért kíváncsian várták hazai fellépését. Amikor Jézus hazatért és zsinagógájukban tanított, azonnal köréje sereglettek és csodálkozva hallgatták okos beszédét. Elismerték hatalmas tudását és bölcsességét, ámultak csodatettein, csak éppen nem fogadták el azokat. Inkább kérdezgették egymást és csodálkozva mondogatták: ,,Honnét vette ezt? Hol tett szert erre a bölcsességre? És a csodák, amiket kezével végbevisz'' (Mk 6, 2)! Úgy gondolták, hogy jól ismerik ezt az embert: közülük való -- nem lehet nagy valaki! Kételkedtek Isten iránti buzgóságában és tettei ôszinteségében. Nem hittek neki! Nem hitték, hogy Jézus Isten embere. Nem hitték, hogy Isten közülük választott prófétát és közülük küldött valakit hozzájuk nevében és általa nyilatkoztatja ki magát nekik. Így Jézus hozzátartozói és a názáretiek! A mai evangélium azonban nekünk szól. Közösségeinkben nem egyszer a názáretiekhez hasonlóan ellenállunk Isten küldöttjeinek. Nem hisszük, hogy sorainkból választott és küldött hozzánk embereket, hogy közvetítsék üzenetét. Isten körünkben is osztogatja adományait. Itt most elsôsorban nem a különösképpen meghívott és megfelelô meghatalmazásokkal felruházott lelkipásztorokra gondolok, nem a papokra, szerzetesekre vagy szerzetesnôkre, hanem azokra a világi krisztushívôkre, akik közülünk valók és közösségeinkben tanúságot tesznek eleven hitükrôl, új ötletekkel akarják gazdagítani és színesebbé tenni keresztény életünk lanyha és szürke hétköznapjait. Segítségük nélkül el sem képzelhetô eleven egyházközség. Talán nem kellene többet figyelnünk egymásra, erôsebben bíznunk szomszédaink és testvéreink ôszinte és jóra való törekvésében? Nekünk hinnünk kell a hirtelen megújulásokban is. Nem lehetnek elôítéleteink valakivel szemben csak azért, mert ismerjük, hogy ki fia -- borja, mert nem hord elôkelô címeket. Többen a messzirôl jött és rendkívüli igehirdetôktôl vagy a rendkívüli lelkes apostoloktól várják Isten csodálatos tetteinek megnyilvánulásait. Elzárkóznak vagy egyenesen megbotránkoznak, ha a próféta saját hazájukból jelentkezik. A 2. Vatikáni Zsinat figyelmeztetése szerint: Isten ,,az adományokat 'tetszése szerint osztja kinek-kinek' (1 Kor 12, 11), hogy 'aszerint, ki-ki milyen ajándékot kapott, egymás szolgálatára legyenek', mint 'Isten sokféle kegyelmének letéteményesei' (1 Pt 4, 10), a test növekedésére a szeretetben (vö. Ef 4, 16)'' (AA 3). Nekünk hinnünk és bíznunk kell egymásban. Hinnünk kell a megtérôknek, a megújulóknak, a jó kezdeményezéseknek. Támogatnunk kell az Istentôl meghívott emberek tevékenységét. Bíznunk kell egymásban és sohase mondogassuk egymásnak: téged ismerünk, ismerjük apád, anyád és egész rokonságod, nem hiszünk tanúságtételedben! Nekünk ki kell építenünk a kölcsönös bizalmat és a toleráns szellemet. Ezek nélkül még Isten sem akar csodát művelni köztünk, mint ahogyan a hitetlenség miatt Jézus szülôvárosában sem tett sok csodát. A keresztény közösség mindig a kölcsönös bizalomból és szeretetbôl él. Ahol ezt megértik és gyakorolják, ott hamarosan és valóban megvalósulnak Isten csodás tettei. ======================================================================== Évközi 15. vasárnap B év Olvasmány: Ám 7, 12--15; Szentlecke: Ef 1, 3--14; Evangélium: Mk 6, 7--13. Bevezetô a szentmise kezdetén A fiatalok elôszeretettel viselik öltözetükön a világhírű sztárok fényképeit, az együttesek és különféle mozgalmak jelvényeit. Ezzel vallnak színt hitükrôl, reményeikrôl és lelkesedésükrôl. A nagygyűléseken és egyesületi mozgalmakban a katolikusok ugyancsak büszkén viszik zászlóikat és tűzik ki mellükön az egyesületi jelvényeket. Színt vallnak. Jézus meghagyta, hogy ha megvalljuk ôt az emberek elôtt, ô is megvall bennünket mennyei Atyánk elôtt. Tanúságtételre szólított. A vallásos zászlók, jelvények és jelmondatok, a dogmák és jámbor rituális szövegek valóban keresztény hitünk megvallására szolgálnak. Az igazi keresztény tanúságtétel mégis tettekben nyilvánul meg. Az istenes élet és a szolgáló szeretet gyakorlatai nélkül nincs keresztény tanúságtétel. Nekünk tetteink meggyôzô erejével kell tanúságot tennünk Jézus Krisztusról, a mi Urunkról. Szentbeszéd Megparancsolta nekik, hogy az útra ne vigyenek semmit Mk 6, 8 Napjainkban az újságírók és politikusok, de a felnôtt és buzgó katolikusok is többször szóvá tették, hogy az egyház -- és itt fôleg a papságra gondoltak -- eltávolodott Jézus szellemétôl. Az egyházból hiányzik az önzetlenség és az áldozatos szellem. A papság szemére vetik, hogy nem közvetíti szavahihetôen az evangéliumot. Világias szellemmel és anyagiassággal vádolják az egyházat. Nekik kapóra jönnek Jézus tanítványaihoz intézett figyelmeztetô szavai. A mai evangéliumban Jézus valóban óv az anyagiasságtól. A földi dolgoktól való függetlenségre inti tanítványait is. Meghagyta, hogy az evangélium hirdetôi ne a földi javaktól várják létük biztonságát. Meghagyta, hogy ,,az útra ne vigyenek semmit, csak vándorbotot: sem kenyeret, sem tarisznyát, sem pénzt az övükben'' (Mk 7, 8). Önzetlenségre és szegénységre szólította ôket, az isteni gondviselésbe vetett bizalomra. Azt akarta, hogy az apostolok szabadok legyenek munkájukban. Ôrá hagyatkozzanak és benne bízzanak. Ma nem egyszer az a benyomásunk, hogy még azok is, akik Istenbe vetett hitrôl és bizalomról prédikálnak, nem Istenben, hanem a biztosításokban, a pénzben és a vagyonban, az emberi számításokban inkább bíznak mint a gondviselô Isten jóságában. Isten szolgáitól radikális vallásosságot várunk. Az igehirdetô hitelét veszíti, ha tetteivel nem igazolja szavahihetôségét. A mai evangélium Jézus nyilvános működésének kezdeti szakaszába engedett betekintést. Jézus korának vándortanítójaként járta Izrael városait és falvait. Tanítványokat gyűjtött maga köré. Kilépett a szűkös polgári keretek közül és tanítványaival új életmódot kezdett. Mindannyian elhagyták otthonukat, családjukat és minden vagyonukat. A tanítványok megosztották egymással és Mesterükkel életüket. Egymásra hagyatkoztak. Életmódjukat ma alternatív életformának neveznénk. Jézus új célt és értelmet adott életüknek. A tanítványok életük beteljesedését remélték tôle. Hitték, hogy Jézus Krisztusban elérkezett közéjük az Isten országa. Jézus mennybemenetele után a tanítványok továbbra is vállalták a Mesterüktôl tanult életformát. Egy ideig együtt maradtak, élték Jézus életét és folytatták elkezdett művét. Isten rendkívüli jelekkel igazolta igehirdetésük valóságát. A vallásos zsidók megérthették, hogy elközelgett Isten országa: a betegek lábra keltek, a halottak feltámadtak, a leprások megtisztultak... Evangéliumi igehirdetésükre többen elhagyták otthonukat és csatlakoztak hozzájuk. Ugyanakkor olyanok is voltak, akik ugyan érdeklôdést tanúsítottak Jézus és ügye iránt, de nem hagyták el otthonukat és mindenüket. Közéjük tartozhatott Péter anyósa meg Mária és Márta Betániából. Jézus tanítása szerint éltek, de nem lettek vándortanítók. Nem vállalkoztak arra, hogy mindenben és radikálisan kövessék az Urat, de mégis evangéliuma szerint éltek és megtartották parancsait. Ki tudná ma megmondani, hogy melyikük élt Istennek tetszôbb életet: a krisztusi vándortanítványok vagy az otthonmaradó krisztushívôk? A komputerek világában élünk és ugyancsak megváltoztak külsô körülményeink. A lelkipásztorok új környezetben kell hogy hirdessék az evangéliumot. Ki vetheti szemükre, ha ma nem járnak mezítláb és vándorbottal a kezükben? Az új idôk igehirdetése ma komoly anyagi befektetéssel jár. Életünk felgyorsult. Óriási benne a mozgás. A modern technika és hírközlô szervek igénybe vétele nélkül az igehirdetôk sem boldogulnak. Ölbe tett kézzel és üres zsebbel lehetetlen az eredményes apostoli munka. Megváltozott a világ, és az evangélium hirdetôinek ebben a megváltozott világban kell tanúságot tenniük evangéliumi hitükrôl. Szavahihetôségük életük tanúságától függ. Ez a tanúságtétel viszont ma másként fest mint kétezer évvel korábban. Jézus tanítványainak tanúságot kell tenniük a szegénységrôl. Az igehirdetôknek a mindenható Istentôl kell várniuk létük biztonságát és életük örömét. Szavahihetôségük a jóléti társadalmakban többször hiányt szenved. Az egyház nem taníthat másokat, ha maga nem mer Istenre hagyatkozni és az anyagiakban és a földi szervezésben bízik. Teréz anya, Helder Camara és Oskar Romero mertek a modern világ körülményei között is teljesen Istenre hagyatkozni. Vajon tisztességes dolog, ha napjainkban elmarasztaljuk korunk plébánosait és káplánjait, a püspököket és a prelátusokat, mert nem járnak mezítláb és vándorbottal a kezükben? Jézus a mai evangéliumban olyan emberekhez szólt, akik vándortanítóként vállalták követését. A fejlett ipari társadalmakban ez megengedhetô, de bizonyára nagyon sokan a mai idôknek megfelelô formában fogják vállalni Krisztus követését és művének folytatását. A mai papok nem vándorprédikátorok. Jézus Krisztus művének szolgálói az adott körülmények között és a megfelelô helyen. A történelem kerekét nem lehet visszaforgatni. Ma nem lehet és nem kell megkövetelni, hogy az igehirdetôk mezítláb és gyalog járjanak, napokat és hónapokat fordítsanak olyan feladat elvégzésére, amely a modern eszközökkel percekbe vagy órákba kerül. A jó hír terjesztésére megvannak a megfelelô gyors eszközök, amelyek Krisztus korában ismeretlenek voltak. Valamely hír elterjesztése annak idején hetekbe, hónapokba és évekbe került. Ma pillanatok műve lehet. A mai evangélium nem kritikára, hanem fantáziára buzdít. Azt akarja, hogy keressük az igehirdetés és a keresztény tanúságtétel legkorszerűbb módját, de ugyanakkor maradjunk meg az evangélium szellemében. Hogyan tehetünk tanúságot Jézus evangéliumáról az eddigieknél jobban? Valószínű, hogy ugyanarról az evangéliumról másképpen kell ma tanúságot tenni Rómában, Németországban, Latin- Amerikában, Afrikában és Indiában, Budapesten vagy Máramarosszigeten. Ugyanazt az Igét másként kell hirdetni. Ma mindannyiunknak meg kell kérdeznünk önmagunktól: Milyen módon adhatom én tovább Jézus evangéliumát? Én mint plébános és én mint szülô, orvos, tisztviselô, tudós vagy politikus? Az egyház állandóan keresi az igehirdetés új útjait és szeretné Krisztus Urunk evangéliumát minél szavahihetôbben közvetíteni. A vajúdástól továbbra sem szabadulhat. Jézus evangéliumának hirdetése vándortanítókkal kezdôdött és az a szatelita tv-k legkorszerűbb adásaival sem fog befejezôdni. Igehirdetésünk eredménye viszont mindig szoros összefüggésben marad személyes tanúságtételünkkel, még ha nem is ettôl függ. Isten Lelke ott fú, ahol akar. ======================================================================== Évközi 16. vasárnap B év Olvasmány: Jer 23, 1--6; Szentlecke: Ef 2, 13--18; Evangélium: Mk 6, 30--34. Bevezetô a szentmise kezdetén A verejtékes munka és a végéhez közeledô iskolai év fáradalmai után mindenkinek jól jön a nyári pihenés. Ezt Jézus tudta és ezért egykor üdülésre szólította tanítványait. Sôt, még maga is velük tartott. Amit egykor mondott, az nekünk is szól: ,,Gyertek velem külön valamilyen csendes helyre, és pihenjetek egy kicsit'' (Mk 6, 31). Felhívásából kitűnik, hogy Jézus a vakációra is velünk szeretne jönni: Gyertek velem -- mondotta. Velünk szeretne sütkérezni a napon. Azt akarja, hogy felüdüljünk vele. Vele biztosan jól sikerül a szabadság: Társaságában örömet találunk. A mai szentmisében hálát adunk Istennek az iskolai évben elért eredményekért, a sikerekért és az örömökért. Visszapillantunk az elmúlt év eseményeire. Mi volt rendjén az elmúlt hetekben és hónapokban? Mi az, ami kivetni való életünkbôl? Hogyan vakációzhatnánk Jézussal? Nélküle nincs igazi öröm, vidámság és szabadság. Nélküle nem nyugszik meg lelkünk. Azt akarja, hogy életünk legyen: szép és teljes életünk. Igazi jó barát, akivel érdemes elindulni. Szentbeszéd Pihenjetek egy kicsit Mk 6, 31 Kedves Fiatalok! Ki látott már közületek remetét? Meg kell vallanom: magam is véletlenül találkoztam vele a kirchwaldi hegyekben és erdôkben, Kufstein közelében, az Alpok lábánál. Ma ritka madár a remete, akárcsak a fehér holló. Sok remete élt a harmadik és negyedik század táján. Akkor sokan keresték a magányban életük célját és az Istennek tetszô életet. Ezrek és ezrek vonultak a pusztába vagy a hegyek közzé. Úgy gondolták, hogy a világ forgatagától távol, a csendben és a magányban válhatnak jó keresztényekké. A nép istenfélô és szent embereknek tartotta ôket. Uralkodók és fejedelmek vonultak ki hozzájuk és kérték ki tanácsaikat. Igazi aszkétáknak tekintették ôket és többen azt hitték, hogy a remeték csak böjtölnek, önmegtagadásokat gyakorolnak és imádkoznak. Többen el se tudták képzelni róluk, hogy szórakozni, vigadozni és örülni is tudnak. Azt hitték, hogy a remeték mindig csak jámborkodnak és sohasem pihennek. Remete Szent Antalról olvastam egy kis történetet. Ez igazán rácáfol az ilyen elôítéletekre. Egyiptomban élt a sivatagban (251-- 356). Nagy összejövetelt rendezett a szerzeteseknek. Nem maratoni imára és vezeklésre hívta össze társait, hanem igazi szórakozásra és mulatságra. A remeték eljöttek, vidáman szórakoztak és örvendeztek. A vidámság éppen a tetôre hágott, amikor egy vadász. Megütközött a vidám remetéken és méltatlankodni kezdett: Hát ezek a jámbor szerzetesek és remeték! Esznek, isznak és mulatnak! Így lopják a szép napot. Azt hiszik róluk, hogy imádkoznak és böjtölnek! Ôk viszont vígan élnek! Antal remete csöppet sem zavartatta magát. Kedvesen érdeklôdni kezdett a vadász szerszámai után. Az büszkén mutogatta íját. Erre Remete Szent Antal megkérte, hogy feszítse meg íját, ahogy csak tudja. A vadász erôsen feszítette íját, de a Szent tovább biztatta: Még erôsebben! Még erôsebben! Feszítsd a húrt. Tovább! Tovább! A vadász még jobban erôlködött, de a Szent nem tágított: Feszítsd a húrt. Feszítsd! A húr majd szétpattant, amikor a vadász hirtelen kiengedte a húrt és így mentegetôdzött: Tovább nem lehet, mert szétpattan és tönkre megy az egész! No, látod -- szólt a remete -- így van ez az emberrel is: Ha túlfeszíted, összeroppan. Pihennie kell. Ki kell kapcsolódnia, hogy újra nekifeszülhessen, nekilendülhessen a munkának. Ez a természet rendje. Pihenés nélkül tönkre megy az ember és hiábavaló minden verejtékes munkája. A szív összeszorul, megfeszül, kienged és elernyed. Tüdônk kitágul és összehúzódik. Elalszunk és felébredünk. Minden tevékenységünkben szükséges a pihenés. Néha még a jóban is szünetet kell tartanunk. Kell az üdülés! Kell a regenerálódás! Így a természet és így az evangélium! Mindkettô azt hirdeti, hogy szükségünk van a szabadságra és a kikapcsolódásra, a vakációra és a pihenésre. A Prédikátor könyvében olvassuk: ,,Jó napon érezd jól magadat'' (Préd 7, 14). Jézus pihenésre szólította tanítványait. Mintegy megparancsolta nekik, hogy pihenjenek. Egy kis idôre abba kellett hagyniuk az igehirdetést, a családlátogatást és mindenféle szolgálatot. Ezek mind fontos dolgok és a világon ezer más fontos dolgunk akad, de a pihenést, a kikapcsolódást és az üdülést mégsem szabad elhanyagolnunk. ,,Gyertek velem külön valamilyen csendes helyre, és pihenjetek egy kicsit'' -- parancsolta Jézus tanítványainak. Az evangélista még azt is tudta, hogy miért: ,,Mert annyian keresték ôket, hogy még evésre sem maradt idejük'' (Mk 6, 31). Ma fulladozunk a munkában. Nemhogy evésre, de még meghalni sincs idônk. Mindig többet és többet akarunk. Hogyan várhatnánk, hogy kövessük Jézust: Gyertek velem külön valamilyen csendes helyre, és pihenjetek egy kicsit? Nekünk éjjel-nappal dolgoznunk kell, hétköznap és vasárnap! Pénz kell, mert pénz nélkül felkopik az állunk! Szombaton és vasárnap meg sok az otthoni teendô! Kirándulásunk is csak rohanás! A szabadidô fogyasztásban is versenyben állunk a szomszéddal. Ki tud többet? Istennel pihenni? Nem, erre nincs idônk. Amikor így beszélünk és élünk, észre sem vesszük, hogy életünk húrját pattanásig feszítettük. Nem vesszük észre, hogy a nagy rohanásban elfelejtettünk élni, tönkre ment az egészségünk, a családi élet és minden. Egyik műszakból rohanunk a másikba! Talán már pénzünk is van elég, mégsem vagyunk boldogok. Több kell! Elfelejtettünk a természet rendje és Isten akarata szerint élni. Megfeledkeztünk a templomi csendben csobogó üdítô forrásról, Isten éltetô és regeneráló erejérôl, Isten mindig erôsítô és frissítô Igéjérôl. Csodálkozunk rajta, ha minden iparkodásunk ellenére, sikertelenné válik az életünk? A húrt túlfeszítettük és elpattant. Szükségünk van Isten munkaszüneti, csendes és üdítô napjára, különben agyonhajtjuk magunkat és tönkremegyünk. Ne engedjük tönkretenni vasárnapjainkat és ünnepeinket, az embernek kijáró rendszeres szabadságot, mert rámegy az egészségünk, családi életünk és boldogságunk, robotoló gépekké válunk és kihal belôlünk minden szeretet. Szabadidônk legfontosabb kérdése Isten. A vakációban se feledkezzünk meg róla. Akarata nem rabiga, nem malomkô, mely alatt csak kín és gyötrelem az élet. Aki Istennel jár mindig felüdül. Vajon elmondható ez azokról is, akik mit sem törôdnek akaratával, csak saját útjaikat járják a vakációban és Isten nélkül habzsolják a szabadság minden kínálatát? Mennyi könny és fájdalom ért már, mert nélküle akartunk vakációzni? Gyertek velem üdülni -- hallottuk ma Jézus baráti kérését. Azt akarja, hogy legalább minden vasárnap kikapcsolódjunk és kipihenjük hétköznapi fáradalmainkat. Szabadságot és vakációt követel számunkra. Gyertek velem -- mondja. Isten nélkül nincs kellemes pihenés és jó üdülés. ======================================================================== Évközi 17. vasárnap B év Olvasmány: 2 Kir 4, 42--44; Szentlecke: Ef 4, 1--6; Evangélium: Jn 6, 1--15. Bevezetô a szentmise kezdetén Helyezzük ma Jézus csodajelét, a kenyérszaporítás történetét igehirdetésünk középpontjába. Megtudjuk belôle, hogy egyedül Isten képes életünk legvégsôbb és legbensôbb vágyainak kielégítésére. Ô az Élet Kenyere, amely megerôsíti és teljes kibontakozásra vezeti életünket. Jézus az Élet Kenyere és vele elérhetô vágyaink beteljesedése. Szentbeszéd Látták a csodajeleket Jn 6, 2 Az anekdota szerint valaki kiszámította Szent Jeromosnak, hogy Jézus kereken 5700 liter vizet változtatott borrá a kánai menyegzôn. A szorgos matematikusnak fejtörést okozott a nagy mennyiségű bor és ezért megkérdezte a szentéletű egyháztanítót: ,,Nem túl sok bor ez egy kicsit''? Szent Jeromos így válaszolt: ,,Hogy lenne sok, ha még ma is ebbôl kell innunk''. Szentmisénk evangéliumi történetét hallgatva hasonló kételyek merülnek fel bennünk. A modern idôk embere alig képes felfogni, hogy több ezer embert miként lehet jóllakatni 5 kis árpakenyérrel és 2 hallal. Felmerülhet a kérdés: ,,Ki képes elhinni az ilyen evangéliumi történeteket? Ki képes még elhinni, hogy valaki két hallal és öt kis árpakenyérrel jól tud lakatni ennyi embert? A Szentírás nem fizikai tényekrôl szóló értekezés. Isteni üzenet, amely szerint a Jézus Krisztusban hívô ember eljut a végleges beteljesedésre. Arra hívatott, hogy kielégítse azt az éhséget és éhínséget, amely miatt napjainkban éppúgy szenvedünk, mint egykor Jézus hallgatói. A csodálatos kenyérszaporítás története, és ebben a 12 kosár kenyérmorzsa és kenyérhulladék azt jelzi, hogy Isten minden várakozásunkat felülmúlva képes kielégíteni vágyainkat és reményeinket. Az evangélium égi kenyérrôl, mannáról szól, amely képes csillapítani vágyainkat, lelkünk éhségét és szomjúságát. Ez az égi kenyér Jézus Krisztus, Isten életet adó Igéje. Ô újítja meg és teszi teljessé esendô, múlandó és telhetetlen életünket. Életünk esendô és múlandó: betegségek érnek, születünk és meghalunk. Igényeink kielégíthetetlenek. Állandóan újabb kívánságok kínoznak. Szüntelenül veszélyek fenyegetnek és csalódások érnek. Kevesen érik el vágyaik beteljesedését. Kevesen érik azt, amit akarnak vagy tôlük elvárnak. A kívánságok és beteljesülések feszültségében élünk. A munkanélküli szívesen dolgozna, ha megfelelô munkát kapna. A fiatal házasok örömmel várták gyermeküket, de az nyomorékon jött a világra. Vágyaink és reményeink csalódásokkal járnak. Ilyenkor könnyen erôt vesz rajtunk az elégedetlenség, a tanácstalanság és a reménytelenség. Úgy érezzük, hogy nincs ki kioltsa kívánságaink szomját és betöltse vágyaink éhségét. Pénzért ezek kielégítésére sohasem fogunk megfelelô ,,kenyeret'' kapni. Életszomjunkat és boldogságra vágyó éhségünket csak az tudja kielégíteni, aki életünket teremtette és elindította a beteljesedés felé. A boldogságot nem lehet pénzen megvásárolni. Nincs a földön az a ,,mindennapi'', amely teljes életet ad. A testhez hozzátartozik a lélek, összes kielégülésre váró vágyaival és kívánságaival együtt. A földi dolgok ezeket sohasem elégítik ki. Szentírási szakaszunkban hallottuk: nagy tömeg követte Jézust, mert látták Isten általa művelt hatalmas tetteit és jeleit. Ilyen jel Jézus csodálatos kenyérszaporítása Kafarnaum környékén. A bibliai elbeszélés jelzi, hogy akik Jézus eledelébôl ettek és az élet kenyerét fogyasztották, azok nem éheztek meg sohasem. Akik hittel elfogadták ezt a kenyeret és ettek belôle, azoknak többé nem kellett félniük, hogy végsô kívánságaikban és reményeikben csalódni fognak. Jézus mindenkinek annyit ad az élet eledelébôl, amennyit csak akar (Jn 6, 12). Annak idején Jézus több ezer hallgatója ugyanúgy nem értette üdvözítô Istene csodajelét mint közülünk sokan napjainkban. Akkor a tömeg hasára gondolt csupán és Jézust királlyá akarta tenni. Félreértette Üdvözítôjét. Ezért csalódnia kellett. Hamarosan hátat fordított neki. Jézus nem azért jött, hogy kielégítse pillanatnyi igényeinket. Végsô reményük beteljesedését hozta közénk. Sok földi bajt orvosolt, de jócselekedeteivel mindig azt jelezte, hogy már közel van az Isten országa. A földi bajok orvoslásával elkezdôdött a végleges beteljesedés. A beteljesedés korszakának elôjele és kezdete a csoda. Arra utal, hogy Jézussal elérhetô a beteljesedés, az üdvösség. Ennek elfogadása konkrét bizalmat, hitet és reményt igényel. Ez a bizalom és remény a tanítványoknak sok gondot okozott. Ôk sem a hit, hanem a közgazdasági élet szabályai szerint gondolkodtak: 200 dénár árú kenyeret emlegettek és materiális számításokba bocsátkoztak. Mi 5 árpakenyér és 2 hal ennyi embernek? Isten mégis megmutatta a remény beteljesedésének valóságos jelét. Mindnyájan ettek és jóllaktak. Annyit adott nekik az élet kenyerébôl, az élet igéjébôl, amennyit akartak. Ebbôl a csodálatos kenyérszaporítási eledelbôl táplálkozunk mindannyian, mondaná Szent Jeromos, akirôl a bevezetôben hallottunk. ======================================================================== Évközi 18. vasárnap B év Olvasmány: Kiv 16, 2--4. 12--15; Szentlecke: Ef 4, 17. 20--24; Evangélium: Jn 6, 24--35. Bevezetô a szentmise kezdetén Mi élteti az embert? A kérdésre sok válasz adható: az eledelek, egy marék rizs, az infúzió, egy mindennapi kedves és jó szó, a gyermeki, a szülôi és a hitvestársi szeretet. Az elhagyottakba, a betegekbe, a lehangoltakba és erôtlenekbe valóságos életerôt önt a szeretet. Szerelembôl nem lehet megélni -- mondják. A szerelmesek mégis jól érzik magukat: nem fáradtak, nem szomjasok, nem éhesek. A szeretet minden más kenyérnél és italnál elevenebb élettel tölti be ôket. Hasonló értelemben hirdeti Jézus a mai evangéliumi szakaszban: ,,Én vagyok az élet kenyere -- ... Aki hozzám jön, többé nem éhezik, s aki bennem hisz, nem szomjazik soha'' (Jn 6, 35). Ô az isteni Ige és az Isten kenyere, aki alászállt a mennybôl és életet ad a világnak. Olyan szükségünk van rá, mint a mindennapi kenyérre. Nélküle nincs teljes élet sem a földön, sem az égben. Aki hívô lélekkel befogadja Isten Igéjét, az Isten kenyerével táplálkozik, bensôséges kapcsolatba kerül vele és elnyeri a teljes életet. Szentbeszéd Én vagyok az Élet Kenyere Jn 6, 35 Az egészséges táplálkozásról talán sohasem beszéltek annyit, mint éppen napjainkban a nyugati jóléti társadalmakban. Az újságok és folyóiratok tele vannak egészségügyi tanácsokkal. Cikkek sorozatai jelennek meg az egészséges táplálkozásról, a zsírok, a fehérjék és a kalória mennyiségek fogyasztásának csökkentésérôl. Általános orvosi vélemény, hogy az emberek nálunk túl zsírosan, túl édesen és túl sokat esznek, kevés vitamint fogyasztanak. Sok betegség oka a túlzott és helytelen táplálkozás. A legtöbb ún. civilizációs betegség ide vezethetô vissza. Van egészséges és egészségtelen táplálkozás. A médiák gyakran ajánlják a diétát, a vegetárius étkezést, a müsli- és salátakúrát, ismertetik a régi egyiptomiak fokhagymareceptjeit és a kaukázusi pásztorok kefirféleségeit. A mesék csodálatos ,,terülj asztalkám''-ról, aranyalmákról és italokról, az élet vizérôl, ,,csodaszerek''-rôl és csodaételekrôl regélnek és kifejezésre juttatják az ember ôsi álmát és legyôzhetetlen vágyakozását az olyan eledelek után, amelyek életerôt és töretlen ellenállóképességet kölcsönöznek fogyasztóiknak. Felfigyelhetünk a mai evangéliumi szakasz néhány idevonatkozó kifejezésére. Legmélyebb álmaink eledelérôl, az élet elixírjérôl hallottunk: az égi kenyérrôl, az Isten kenyerérôl, amely életet ad a világnak. Egykor a zsidók érdeklôdéssel hallgatták az élet kenyerérôl szóló beszédet. Felébresztette bennük az Istentôl kapott pusztai manna emlékét. Égbôl alászállott kenyér volt az, ingyen és friss kenyér, amelybôl, ha ettek, jóllaktak. Érdeklôdéssel hallgatták Jézus szavait az élet kenyerérôl, mert beszéde eszükbe juttatta a csodálatos pusztai eledelt, a mannát, amellyel Isten egykor megoldotta a zsidóság kenyérellátási problémáját. A nép kereste Jézust. A korabeli ôszintén hívô zsidóságnak nem volt nehéz felismernie Jézusban a Messiást, hiszen aki képes megismételni az egykori csodálatos mannahullást, az csakis Istentôl jöhet és csakis a Messiás lehet. A csodálatos kenyérszaporítás (Jn 6, 1--15) után számukra ez egészen nyilvánvaló volt. A zsidók vezetôi mégis további és egyértelmű jeleket kívántak. Erre Jézus kioktatta hallgatóit és a pusztai eledelnél maradandóbb ételre hívta fel figyelmüket: olyan eledelre, amely megmarad az örök életre. Többet ígért mulandó táplálékoknál és a pusztai mannánál. A földi eledelek helyett önmagát ajánlotta hallgatói figyelmébe: ,,Én vagyok az Élet Kenyere'' (Jn 6, 35). A halandó ember számára nála több található romlandó ételnél. Aki hozzá jön, többé nem éhezik, s aki benne hisz, nem szomjazik soha. Jézus olyan mint a kenyér, csak éppen nem a gyomor, hanem az élet számára. Jézus az Isten kenyere, aki alászállt a mennybôl, hogy életet adjon a világnak (Jn 6, 33). Elhiszem, hogy erre a beszédre többen csalódottan kapják fel fejüket és mondogatják: Micsoda fogalomzavar! Nekem földi búzakenyér kell, a mindennapi! Kenyér az éhezô gyerekeknek és családomnak! Kenyér a korgó gyomorba! Kenyér, amely jóllakat! Jézus beszéde óta mégis sokan élnek kenyerébôl. Kétezer év óta sokan az Élet Kenyerében találták meg a táplálékot, amely képes kioltani az emberi élet számtalan kívánalmát és lelki szomját. Jézus, az Élet Kenyere csillapítja szeretet és igazságosság utáni vágyainkat. Az élet nagy kérdéseire, az istenkeresô emberi tépelôdésekre, a teljes kibontakozásra törekvô vágyainkra Jézusnál találunk feleletet, Jézusnál, aki a mindennapi kenyérhez hasonlította magát: ,,Én vagyok az Élet Kenyere'' -- mondotta és hozzáfűzte: ,,Aki hozzám jön, többé nem éhezik, s aki bennem hisz, nem szomjazik soha'' (Jn 6, 35). Jézussal az Isten kenyere alászállt a mennybôl és aki ezt az égi mannát, az Isten igéjét magába fogadja, annak élete van, az nem éhezik és nem szomjazik, nem hal meg soha. Az egészséges életmódról ma sok vita folyik. Ha az orvos az egészségtelen és helytelen táplálkozás miatt vészharangokat kongat, akkor kénytelen-kelletlen, de hajlandók vagyunk táplálkozási szokásaink megváltoztatására. A betegségek megelôzése végett kénytelenek vagyunk átállítani étkezési rendünket: salátanapokat tartunk, több gyümölcsöt fogyasztunk és este legfeljebb egy joghurtot. Jézus ma a helyes táplálkozásra, étkezési szokásaink és életmódunk megváltoztatására irányította figyelmünket. Aki hozzá megy nem éhezik, és aki benne hisz, nem szomjazik. Természetesen minden kúrához idô kell. A riasztó értékeket mutató vérképlet nem áll helyre máról holnapra és a nikotintól szennyes tüdô sem lesz szebb már a dohányzás elhagyásától számított elsô napon. A hit útján is csak türelemmel lehet elôre haladni. Az élet kenyere nem egyszeri, csak különleges partikra tartogatott ínyencfalat! Azt gyakran vegyük magunkhoz, amint Isten Igéjével is naponta kell töltekeznünk. Így átjár bennünket Isten Lelke, létünk iltetô alapja. ======================================================================== Évközi 19. vasárnap B év Olvasmány: 1 Kir 19, 4--8; Szentlecke: Ef 4, 30--5, 2; Evangélium: Jn 6, 41--51. Bevezetô a szentmise kezdetén Az Évközi 19. vasárnap liturgiája az örök élet utáni vágyaink beteljesedésére irányítja figyelmünket. Evangéliumi szakaszunkban Jézus maradandó életet és hallhatatlanságot ígér követôinek. Vajon a mai ember számára lehet ez az ígéret élô valóság? Talán foszló vágyálom csupán? A szentmise könyörgésében és olvasmányaiban a Szentlélek működése révén elôállt és az örök élethez szükséges valóságos isteni táplálékokról olvasunk: az élet vizérôl, az élet kenyerérôl, a világ életének táplálékáról. Ezek által Isten gyermekeivé válunk. Az Élet Kenyere tehát Istentôl, Jézus Krisztustól származik. Ezért, aki élni akar, annak elsôsorban Istent, Jézus Krisztust kell keresnie és táplálkoznia kell az Élet Kenyerével. Így az ember örök élet utáni vágyálma Jézus Krisztussal eleven valósággá válik. Jézus Krisztus szavát adta rá: aki hisz benne, annak örök élete van (Jn 6, 47). Szentbeszéd Én vagyok az égbôl alászállott kenyér Jn 6, 41 Nem egyszer hallottuk már: Jézust elfogadom, de nem egyházát -- ,,Jézus igen -- Egyház nem''. Többen ebben a szólásban foglalják össze hitvallásukat, amely szerint, elfogadják Jézust, tanítását és életmódját, de elutasítják az egyházat tapasztalható formájában. Ezzel a hitvallással szemben foglal állást a mai evangélium tanítása. Gondolkodóba ejtheti, akik ,,Jézust elfogadom, de nem egyházát'' rövid jelszóval igyekeznek hangot adni egyházellenes méltatlankodásuknak. Valamikor Jézus tanításával szemben hasonló magatartást tanúsítottak az emberek. Elfogadták tôle az árpakenyeret és a haleledelt, de visszautasították az élet kenyerét. Nem értették meg, hogy a csodálatos kenyérszaporítás csak elôzmény mélyebb értelmű tanításához, mint ahogyan a testi éhség a teljesebb élet utáni éhségre és szomjúságra utal. Jézus a csodálatos kenyérszaporítással rámutatott, hogy képes a testi éhség csillapítására, de egyben arra is, hogy képes kielégíteni éhes lelkünk vágyait. ,,Én vagyok az Élet Kenyere'' -- mondotta Jézus a múlt vasárnapi evangéliumban és hozzáfűzte: ,,Aki hozzám jön, többé nem éhezik, és aki bennem hisz, nem szomjazik soha'' (Jn 6, 35). Hallgatói ezt örömmel hallgatták és elfogadták. Nem így kijelentését: ,,Én vagyok a mennybôl alászállott kenyér'' (Jn 6, 41). Legtöbb hallgatója ezen megütközött. Számukra Jézus kiváló kenyéradó gazda. Népjóléti miniszternek is szívesen megválasztanák. Isten Fiának, aki a mennybôl alászállott azonban, semmiképpen sem hajlandók elismerni. Számukra ez túl sok! Inkább megvetôen kérdezgették: ,,Nem Jézus ez, Józsefnek a fia, akinek ismerjük apját, anyját? Hogyan mondhatja hát, hogy a mennybôl szálltam alá'' (Jn 6, 42)? Nem! Szerintük ez a názáreti iparos legény túl sokat képzel magáról. Nagylelkű péklegénynek, aki éhségüket ügyesen csillapította a pusztában, még elmenne, de ,,mennybôl alászállott kenyérnek'' semmiképpen. Ehhez túlságosan jól ismerték! És mit szólott mindehhez Jézus? Nem bizonygatott és nem védekezett. De kijelentését sem enyhítette, nem vonta vissza olcsó népszerűséget keresve. Inkább figyelmeztette a hitetlenkedôket: ,,Ne zúgolódjatok egymás között. Senki sem jöhet hozzám, ha az Atya, aki küldött, nem vonzza'' (Jn 6, 43--44). A hit Isten ajándéka, kegyelem, amellyel egyedül Isten rendelkezik és amelyet Ô osztogat kinek-kinek tetszése szerint. Jézus óvakodott a hitetlenkedôk elmarasztalásától, kizárásától vagy megvetésétôl. Nem tett úgy, mint sokfelé és legtöbbször ,,a jámborok''. Vajon hogy szoktunk beszélni a templomból elmaradozó ,,gyenge hitűekrôl'', az elváltakról, a ,,törvénytelen'' házasokról. Szeretettel? A kérdés ugyanaz: Jézus igen -- egyház nem? Hogyan olvastuk a mai evangéliumban? Nem Jézus ez, Józsefnek, az ácsnak a fia? Talán nem eléggé ismerjük szüleit és testvéreit? Jézus istenfiúságát ma is többen elvetik, akárcsak egykor. Hogyan fogadnánk el róla, hogy egy személyben Isten és ember? Ügyes ács- és péklegény? Hogyan lehetne Isten Fia? Vajon nem hasonló felfogás bujkál a mai szólam mögött: Jézus kell, de egyháza nem?! A szólamban Jézus tökéletes ideálként jelenik meg. Benne semmi kivetnivaló. Az egyház viszont túlságosan emberi intézmény és közösségében sok a kivetni való. Mindenütt hiányosságok: a Vatikánban, az egyházi központokban, az egyházközösségekben és a szerzetesrendekben. Unalmasak a szentmisék és a prédikációk. Korszerűtlen a hitoktatás. Az egyház gyakorlata messze elmarad az evangélium tanításától. Egyházi életünk kevés elismerést vált ki a kívülállók elôtt. Az egyház isteni eredete egyesek szerint arculatából alig kivehetô. A reálisan létezô egyház nem hordja magán isteni bélyegét. Napjainkban legfeljebb csak álmodozhatunk isteni mivoltának kibontakozásáról és remélhetjük megdicsôülését. Ennek megvalósulásáig viszont még sokszor kell utaljunk arra, hogy az egyház valójában mi vagyunk, akik megkeresztelkedtünk és az egyház közösségét alkotjuk. Mi vagyunk, akik Jézus Krisztus evangéliumát hirdetjük és közvetítjük Isten kegyelmét a szentségek által. Ez az egyház mindig olyan tökéletes vagy tökéletlen, mint amilyen tökéletesek vagy tökéletlenek a tagjai. Az egyház ,,a világ'' szemében nem tudja kellôképpen bebizonyítani isteni eredetét, mint ahogyan Jézus sem tudta kellôképpen igazolni önmagát honfitársai elôtt. Az egyház ezen a téren is isteni Mesteréhez hasonlít: ,,Nem az ácsnak a fia? Nem Mária az anyja, nem Jakab, József, Simon és Júdás a testvérei? S nôvérei nem mind itt élnek köztünk? Honnét vette hát mindezeket'' (Mt 13, 55--56)? ,,És megbotránkoztak rajta'' -- fűzi hozzá a Szentírás Jézusra utalva. Az egyházzal kapcsolatosan hasonlóképpen vélekedünk: Nem kell az egyház! Jól ismerjük! Tudjuk, kik az ,,atyái'' és (egymást marcangoló) ,,testvéri közössége'' sem ismeretlen elôttünk. Az elôrejelzések ugyancsak nem ígéretesek és az egyház konkrét megjelenési formája sem felel meg a hatásos reklámok követelményeinek. Az egyház megjelenési formája nem jó reklám! A pusztai kenyérszaporítás után egykor sokan megbotránkoztak Jézus tanításán és nem hittek neki. Hasonlóképpen ma az egyházon botránkoznak meg sokan. Hitbeli bátorság kellett egykor Jézus elfogadásához és ugyancsak hitbeli bátorság kell ma is az egyház elfogadásához. Jézus és az egyház isteni mivolta legtöbbször rejtve marad elôttünk. Csak kockázatot vállaló hittel vallható: elfogadom Jézust és elfogadom egyházát, Jézus igen -- egyház igen! Ezt sem feledjük: senki sem jöhet Jézushoz és az egyházhoz, ha az Atya nem vonzza. A hívôk társaságában sohasem kaphat helyet a beképzeltség vagy mások megvetése. ======================================================================== Évközi 20. vasárnap B év Olvasmány: Péld 9, 1--6; Szentlecke: Ef 5, 15--20; Evangélium: Jn 6, 51--58. Bevezetô a szentmise kezdetén Az elmúlt vasárnapokon Jézus élet kenyerérôl szóló példabeszédébôl hallottunk szakaszokat. Mai szentmisénken ennek a beszédnek legkiemelkedôbb és legsajátosabb részét olvassuk fel. Ebben Jézus komoly hitbeli döntés elé állít és kijelenti, hogy saját testét és vérét, az élet kenyereként adja az eukarisztiában. Minden félreértést elkerülendô hatszor ismétli meg, hogy saját teste az örök élet valóságos étele és vére annak valóságos itala. Fogyasztása komoly ígérettel jár: ,,Aki eszi az én testemet és issza az én véremet annak örök élete van, és feltámasztom ôt az utolsó napon'' (Jn 6, 54) -- mondotta. Szentbeszéd Az a kenyér, amelyet én adok, az én testem a világ életéért Jn 6, 51 Az igazságok megközelítésére ma szívesen használunk hasonlatokat. Ez modern eljárás. Nemegyszer hallunk korszerű történeteket Jézus példabeszédeinek mintájára, kis változtatásokkal. A mai lelkigyakorlatos elmélkedések alkalmával ugyancsak gyakoriak a hasonlatok: ,,A hit olyan mint...'' és itt mindenki saját elképzelésének megfelelôen egészítheti ki a mondatot. Jézus mesterien használta a hasonlatokat. Máté evangélista megjegyezte: ,,példabeszéd nélkül nem szólt hozzájuk'' (Mt 13, 34). Jézus különösen Isten országáról szóló tanítását igyekezett szemléletes hasonlatokkal érthetôvé tenni: A mennyek országa hasonlít a mustármaghoz (Mt 13, 31), a kovászhoz (33), a kereskedôhöz (45), a tengerbe vetett hálóhoz (47). Jézus egészen másképpen járt el Kafarnaumban, ahol az élet kenyerérôl tanított. Itt egyáltalán nem mondta, hogy az élet kenyere ,,olyan mint'', vagy ,,hasonlít'' ehhez vagy ahhoz a dologhoz. Pedig Jézus az Eucharisztia, az Oltáriszentség titkával kapcsolatosan könnyen megtalálhatta a hasonlati formát. Talán így: Ha eszitek az Emberfia testét és isszátok a vérét, ez ,,olyan mint'' ez vagy az a dolog. Mai evangéliumi szakaszunkban azonban Jézus egyáltalán nem használja a hasonlati formát, hanem egyenesen kijelent ,,A kenyér, amelyet adok, a testem a világ életéért'' (Jn 6, 51). És ha valaki kijelentését még ezek után félreértené, annak rögtön még ötször megerôsíti, hogy az élet kenyere az ô teste és vére. ,,Erre aztán vita támadt a zsidók közt: hogyan adhatja ez a testét eledelül'' (Mt 6, 52)? A vita és kérdés tehát nem új. Szorosan kapcsolódik a többi, hasonlóképpen vitatott alapvetô teológiai igazsághoz. Az elsô keresztények között is voltak, akiknek elképzelhetetlennek tűnt, hogy az Isten Fia valóságos emberi testet öltött magára, valóban átérezte a keresztrefeszítés kínjait és meghalt. Úgy vélték, hogy mindez csak látszat. Jézus valójában nem szenvedett és nem halt meg. Vajon nekünk nem esik nehezünkre elfogadni, hogy az Isten Fia valóságos ember? Hosszú idôn át az igehirdetés fôképpen Jézus istenségét hangsúlyozta. Ez a hívôk vallásosságával és spontán elvárásaival messzemenôen megegyezett. Az Isten Fiától elvártuk, hogy Isten legyen. Hajlamosak voltunk elfeledni, hogy Jézus hozzánk hasonló ember is, akinek létéhez éppúgy hozzátartozik az emberi nyomorúság, mint a mi életünkhöz. Hajlamosak voltunk elfeledni Karácsony titkát: ,,Az Ige testté lett, és közöttünk élt'' (Jn 1, 14). Az Isten Fia eleven ember lett, húsból, csontból és vérbôl. Jézus eleven testét adta oda a világ életéért. Kínlódott, szenvedett és meghalt. Ez a mi szerencsénk. Jézus teljes egészében magára vette emberségünket, magával vitte a kereszthalálba és ezzel egyidôben a ,,testnek föltámadásába'', a megdicsôült életbe. Jézus testestôl-lelkestôl dicsôült meg és ezzel egyidôben dicsôítette meg emberségünket. Éppen ezért, aki eszi az Emberfia testét és issza az ô vérét, annak örök élete van (vö. Jn 6, 54). Ha Jézussal egyesülünk, vele egyesülve elnyerjük az örök életet. Ehhez nem elég csupán a lelki kapcsolat. Jézus testi-lelki egyesülést akar velünk -- kommuniót. Erejével teljesen át akarja járni létünket. Testének és vérének fogyasztása isteni életének vérkeringésébe kapcsol és biztosítja életünk egészséges vérellátását örök idôkre. Az evés és ivás gyönyörűen fejezi ki ezt folyamatot. Amit megeszünk, az lényünkké válik. Jézus teste és vére, az Oltáriszentség, vagyis az Eukarisztia, amelyet a kenyér (és bor) színe alatt magunkhoz veszünk mégsem közönséges eledel. Az Eukarisztia nemcsak testünkké válik, hanem átalakít, Jézushoz hasonlóvá tesz és erejében részesít. Így leszünk vele testének részesei: ,,Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, az bennem marad én meg benne'' (Jn 6, 56) -- ígéri. ,,Én az erôsek eledele vagyok'' -- hallja Szent Ágoston a magasságból --, ,,növekedj és egyél belôlem. Nem te változtatsz azonban engem magadba, mint tested eledelét, hanem te változol majd belém'' (Vallomások, VII. k., X. f., 16 p.). Vajon él-e bennünk a tudat, hogy a szentáldozásban Jézussal egyesülünk? Komolyan vesszük-e, hogy amikor az Oltáriszentséget magunkhoz vesszük, akkor Jézus maga tér be hozzánk, testével és vérével? Értjük-e, hogy ezáltal Jézus át akarja járni létünk minden zegét-zugát, testünk porcikáit éppúgy, mint lelkünk minden rejtett berkét? A szentáldozással Jézus teljes újjászületést és megszentelôdést akar. Az Oltáriszentség révén Jézus teljesen át akarja járni lényünket, kezünket és lábunkat, értelmünket és szívünket, érzelmeinket és érzékiségünket, egész valónkat. A szentáldozás mindig sorsdöntô pillanat. Ezért szentáldozás elôtt ajánlatos megfontolnunk Szent Pál apostol korintusiakhoz intézett figyelmeztetô szavát: ,,(Ezért) aki méltatlanul veszi a kenyeret vagy issza az Úr kelyhét, az Úr teste és vére ellen vét. Tehát vizsgálja meg magát mindenki, s csak úgy egyék a kenyérbôl és igyék a kehelybôl, mert aki csak eszik és iszik anélkül, hogy megkülönböztetné az (Úr) testét, saját ítéletét eszi és issza'' (1 Kor 11, 27). ======================================================================== Évközi 21. vasárnap B év Olvasmány: Józs 24, 1--2a. 15--17. 18b; Szentlecke: Ef 5, 21--32; Evangélium: Jn 6, 60--69. Bevezetô a szentmise kezdetén Az elmúlt vasárnapok evangéliumában Jézus az élet kenyereként mutatkozott be. Testének és vérének fogyasztásától tette függôvé földi jólétünk alakulását és örök üdvösségünket. Ma arról hallunk, hogy a Jézussal való személyes találkozás és tanítása megrendítette a hitükben gyenge embereket. A válságos helyzetekrôl tudjuk, hogy veszélyekkel, de ugyanakkor komoly esélyekkel is járnak. Így van ez a hit világában is. A válságban vagy megerôsödik vagy tönkremegy hitünk. A mai evangélium tanításával Jézus hozzánk szól és fordulópont elé állít. Amint egykor a tizenkettônek, úgy nekünk is felteszi most a kérdést: ,,Ti is el akartok menni''? Vajon tudunk-e úgy válaszolni, mint Péter: ,,Uram, kihez mennénk? Tiéd az örök életet adó tanítás'' (Jn 6, 68). Szentbeszéd Szavaim lélek és élet Jn 6, 63 Jézus tanításán sokan megütköztek. Hallgatói botrányos és elviselhetetlen tanításnak vélték kijelentését: ô az egyetlen égbôl alászállott kenyér, amelybôl ha valaki eszik, az örökké él. Jézus eukarisztikus beszéde válság elé állította hitüket. Tanítványai sem értették, hogy Jézus hogyan adhatja testét eledelül és vérét italul az Oltáriszentségben, az Eucharisztiában. Megbotránkoztak rajta és nem tudtak mit kezdeni tanításával. Nem értették, hogy Jézus hozzájuk intézett Igéje létünk éltetô eleme, lélek és élet, amely nélkül nincs jövô és beteljesedés. Hátat fordítottak neki. Jézus megbízása alapján az Anyaszentegyház hirdeti az örök élet igéjét és osztogatja az örök élet kenyerét. Sokan megütköznek tanításán és hátat fordítnak neki, akárcsak Jézusnak egykor kortársai. Úgy gondolják, hogy az egyház által hirdetett evangéliumi örömhír csak olcsó önámítás és kibúvó az igazi és nagy életkérdések megoldásának felelôssége elôl. Vajon nem éppen azok az igazi és nagy életkérdések, amelyekre az egyház kínál feleletet evangéliuma tanításával: Mi lesz a világ sorsa? Hogyan tovább? Merre tart az emberiség? Mi az élet értelme és mi van a halál után? A mai megélhetési gondok nemegyszer háttérbe szorítják ezeket a kérdéseket. A legtöbb embernek nincs ideje foglalkozni velük: honnan, hová és miért? Legfeljebb csak a nagy sorscsapások, katasztrófák vagy rendkívüli események idején ötlik fel bennük komolyabban az érdeklôdés a nagy talányok iránt. Mégis meg kell állapítanunk, hogyha zajos és rohanó világunk nem is enged sok idôt a lét nagy kérdéseinek átgondolására, attól ezek még léteznek és sohasem szűntek meg foglalkoztatni az emberiséget. Ezért az egyház arra törekszik, hogy az evangéliumi örömhírrel választ adjon ezekre a sorsdöntô kérdésekre. Az egyház nem vonja ki magát az emberiség nagy gondjainak megoldása alól. Az élet értelmét ma éppúgy keressük, mint valaha. Ezt mutatja korunk sok divatos és olykor nagyon zűrzavaros világnézeti elgondolása, amely közepette nemegyszer feltör az igény az evangélium világos, de néha megbotránkoztatóan radikális és nem éppen emberi számításoknak megfelelô isteni tanítása iránt. Ma bôven válogathatunk a tévtanok zsibongó piacán. Említsünk közülük néhányat. Többen a szektás közösségek melegében keresik az élet értelmét és célját. Észre sem veszik a szektás ideológiák emberi eredetét, gúzsba kötô és haszonra éhes szándékait. Követôik fanatizmusba torkolló idealizmusa olykor valóban megérdemel minden elismerést, de vészjósló próféciáik félelmet és rettegést szítnak. Ki érezheti meg a szektás közösségekben a felszabadult istenfiak szabadságát, Isten jó hírét, boldogító örömhírét, a megváltott ember örömét? Nem így a konszumizmus hívei. Ôk az élvezetekben és az önzésben vélik felfedezni az élet értelmét. Azt remélik, hogy a technikai fejlôdés meghozza minden vágyuk beteljesedését. Elfeledik, hogy az embernek sohasem elég, mindig több kell, és a csupán anyagi dolgok sohasem elégíthetik ki vágyait. Mások fásultan feladják az életküzdelmeit és fatalista módon várják az elkerülhetetlennek vélt pusztulást: jöjjön, aminek jönnie kell. Sorsát úgysem kerülheti el senki. Némelyek okkult jelenségekkel és a reinkarnáció gondolatával vigasztalják magukat. A keresztényekhez hasonlóan ,,örök élet''-rôl beszélnek és a hiszékenyekben hamarosan azt a látszatot keltik, mintha tanításuk keresztény lenne. Végeredményben azt hirdetik, hogy az ember tisztulási lehetôségei miatt mégiscsak bolyongásra kárhoztatott, amíg el nem éri tökéletes állapotát. A magát ,,tudományos gondolkodó''-nak nevezô, természetesen, értelmetlennek tartja az élet célja és értelme utáni kutatást, mert -- úgymond -- egyetlen feleletet sem vagyunk képesek természettudományos módon igazolni. Ez talán így is van, de mégis komolytalan dolog emiatt az élet értelmét és célját tabuként kezelni. A jelenkori költészet, irodalom és filmalkotás arról árulkodik, hogy az élet nagy kérdéseit: honnan, hová és miért, ma sem lehet szônyeg alá söpörni. Az élet nagy kérdései szüntelenül foglalkoztatnak. A sok emberi vélemény sokak romlásának és pusztulásának elôidézôje. A sok bölcsesség közül mindenki kiválaszthatja magának a legmegfelelôbbet. Meggyôzôdésem, hogy nekünk keresztényeknek Jézus tanításával sohasem kell szégyent vallanunk. Enyhén túlzó önbizalommal bárkitôl megkérdezhetjük: ki tud jobbat? A világnézeti elméletek összehasonlításánál és esetleges minôségi latolgatásánál rá kell jönnünk, hogy nekünk elsôsorban nem filozófiai bölcsességekben vagy teológiai elvekben kell keresnünk az üdvösség egyedül helyes útját, hanem a legmegbízhatóbb személyben. Ez a személy számunkra nem egy halandó bölcselkedô vagy teológus, hanem Jézus Krisztus, aki az örök élet kenyere. Aki ebbôl eszik, örökké él. Az evangéliumi örömhír a legjobb utat mutatja. Amikor Jézus élet kenyerérôl szóló tanítása után még tanítványai is megbotránkoztak és kételkedtek az isteni Ige helyességében, akkor Péter válasza rámutatott az örök idôkre szóló igazságra: ,,Uram, kihez mennénk? Tiéd az örök életet adó tanítás'' (Jn 6, 68). Jézus Krisztus az isteni bölcsesség legnagyobb ajándéka a világ számára. Benne a hívô ember megtalálta a Bölcsek Bölcsét, aki után a föld epedett. Ô az út, az igazság és az élet, mindenek célja és értelme. Mi hisszük és tudjuk, hogy ô az Isten Szentje. ======================================================================== Évközi 22. vasárnap B év Olvasmány: MTörv 4, 1--2. 6--8; Szentlecke: Jak 1, 17--18. 21b--22. 27; Evangélium: Mk 7, 1--8. 14--15. 21--23. Bevezetô a szentmise kezdetén Napjainkban nem egyszer állunk érthetetlenül a jámbor hagyományok, a vallásos szokások, az istentiszteleti formák és rituális elôírások elôtt. Egyesek bosszankodnak miattuk, mások megbotránkoznak rajtuk. A rituális elôírásokkal és szokásokkal kapcsolatban egykor Jézust vallatóra fogták. Kortársai meg akarták tudni tôle, hogy milyen magatartást kell tanúsítaniuk a hagyományos vallási elôírásokkal és szokásokkal szemben. A mai evangéliumból kitűnik, hogy Jézus földi életében keveset törôdött az emberi hagyományokkal. Ezeknél többre becsülte a tiszta szívet és az engedelmességet Isten parancsai iránt. Nem külsôséges vallásosságot akart, hanem személyes és bensôséges kapcsolatot Istennel. A mai szentmise keretei között arra törekszünk, hogy megtöltsük tartalommal a külsôséges vallási formákat és ôszintén Istenhez emeljük szívünket. Szentbeszéd Az Isten parancsait nem tartjátok meg, de az emberi hagyományokhoz ragaszkodtok Mk 7, 8 Forradalmi idôket élünk. A nagy átalakulások és változások korát. Néhány évtizeddel ezelôtt, diákkoromban, Szatmárnémeti utcáin még azt számolgattuk, hogy hány személygépkocsi halad el a Nagytemplom elôtti fôtéren. Akkor még alig néhány autó fordult ott meg. Ma az ilyen szórakozás egyetlen diáknak sem jutna eszébe. Komputerekkel szórakoznak. Az elmúlt évtizedekben óriási változások történtek az élet számos területén. Megszűnt sok szép szokás és meg kellett barátkoznunk temérdek sok új dologgal. A legtöbben kiszakadtunk az egykori népi hagyományok keretei közül. Sokaknak új hazával és új környezettel kellett megbarátkozniuk. Az új környezetben aztán nemegyszer az egyházban sem találtuk meg az otthoni anyaszentegyházat. Idôközben az egyház arculata is megváltozott itthon és otthon egyaránt. Idegenné vált. A változások az egyházat keményen érintették és ezek miatt, joggal vagy jogtalanul, de sokat bosszankodtunk. Valamikor az írástudók és farizeusok tették fel a kérdést Jézusnak. Ma mi kérdezzük: ,,Miért nem követik tanítványaid az ôsök hagyományait?'' (Mk 7, 5). A kérdésben a ,,hagyomány'' szó jelenti mindazt, amivel az egyházban találkozunk: istentisztelet, szentségek kiszolgáltatása, prédikáció, egyházi oktatás és nevelés, Isten és egyház parancsolatai, egyházi szervezetek és intézmények, az egyházi csoportosulások és ezek élete és munkája. Számunkra ezekben nyilvánulnak meg a vallásos hagyományok. Ezekbôl tudjuk meg, hogy hogyan és mikor járunk el helyesen vagy helytelenül. A hagyományok legtöbbször meghatározzák életünket és a családban, a baráti, a rokoni vagy ismeretségi körökben sajátítjuk el azokat. Sok dolgot megtanulunk az iskolában. Az egyházi hirdetésekbôl és prédikációkból megismerjük Isten parancsolatait és törvényeit, a keresztény hagyományokat és életmódot. Ezek néha aztán igen lassan, máskor meg gyorsan megváltoznak. Közülük kevés tartja magát szilárdan. Megváltozott az istentiszteletek nyelve és megújult liturgia. Az egyház feladta a hamvasztás tilalmát. Isten parancsai új megvilágításba kerültek és értelmezésük megváltozott. Kötelezettségükrôl különféleképpen vélekednek. A parancsok fontossága között is eltolódások észlelhetôk. Amelyiknek régen nagy fontosságot tulajdonítottunk, az ma háttérbe szorult. Ma elôtérbe kerültek a személyes kapcsolatokat szorgalmazó szabályok: a szülôkrôl, öregekrôl, betegekrôl, a rászorulókról és a gyermekekrôl szóló gondoskodás. Kevesebbet törôdünk a hatodik paranccsal, a korábbiaknál sokkal többet az emberiesség és testvériség kérdéseivel. Minden változás ellenére az egyház a lényeges hagyományokhoz is rendületlenül és töretlenül ragaszkodik. Nem mondhat le a vasárnap megszentelésérôl, még ha vitatkozunk is annak kivitelezési formájáról. Az egyház sohasem mond le az imádságról, a keresztvetésrôl vagy a szenteltvíz használatáról. Vitathatatlan, hogy ezeket a külsôségeket lelketlenül is lehet végezni: automatikusan és csak szokásból. De tartalommal is megtölthetôk, lélekkel és így más komoly tanúságtétel és hitvallás: ,,Az élô Isten áldjon meg engem, ereje segítsen, hogy akaratát teljesíthessem''. A hagyományok komoly értékek és ezeket ápolnunk kell. Ugyanakkor kritikára is okot engednek, ha hiányzik belôlük az igazság és az ôszinteség: ,,Ez a nép ajkával tisztel, ám a szíve távol van tôlem'' (Mk 7, 6) -- fedte meg Jézus kortársait hamis hagyományosságuk miatt. Sokak számára a vallási ténykedések csak külsôségek. Imádságaink közben hányszor elôfordul, hogy ajkunk mozog, de a lelkünk, a szívünk egészen másutt jár? Ilyenkor nincs összhangban a külsô és a belsô. A mai evangéliumban Jézus rámutat, hogy minden hagyomány értéke a belsô tartalomtól függ, ,,a szívtôl'', amellyel azt gyakoroljuk. Nagy szükségünk van a hagyományokra, de ,,szív és lélek'' nélkül nem sok hasznukat vesszük. A külsô és belsô összefügg, akárcsak a vérségi és szellemi rokonság. Egyik nélkül sincs a másik. Vérségi rokonságban születünk. Nélküle nem létezünk. A szellemi és lelki rokonság elôfeltétele a vérségi rokonság. Elôbb léteznem kell (húsból, csontból és vérbôl), hogy aztán lelki életet élhessek. Szükségesek a hagyományok, a parancsok, a rituális keretek és elôírások. Nélkülük nem élhetünk emberi módon. Istenhez segítenek és elôsegítik megistenülésünket. A hit jelei és szimbólumai kapcsolatot teremtenek Istennel. Isten azonban nem külsôséges és látványos áldozatot vagy istentiszteletet akar, hanem az ezekben megnyilvánuló szeretetet és engedelmességet: élô szeretetet és eleven hitet. ======================================================================== Évközi 23. vasárnap B év Olvasmány: Iz 35, 4--7a; Szentlecke: Jak 2, 1--5; Evangélium: Mk 7, 31--37. Bevezetô a szentmise kezdetén Isten a világot jónak teremtette, mégis rengeteg rosszat és gonoszságot találunk benne. Vajon miért van mindez így? Miért engedte meg Isten a bűnbeesést, a teremtett világ elfajulását és az ezzel kapcsolatos szenvedéseket? A kérdésekre Isten feleleténél kielégítôbb választ eddig még nem találtunk: Jézus Krisztus. Isten egyszülött Fiát küldte el benne hozzánk. Velünk szenvedett és vállalta velünk az élet összes nyomorúságait. Ismerte ezek hátterét és elmondta, hogy a világ rútsága eltűnik, az élet legyôzi a halált. A szenvedések után a beteljesedés vár ránk. Jézus gyógyításai elôre jelezték, hogy Isten egykor letöröl a szemünkrôl minden könnyet, nem lesz többé sem gyász, sem fájdalom. A mai evangélium arra utal, hogy Jézus jeleit többen megértették. ,,Szerfölött csodálkoztak, és hangoztatták: Csupa jót tett, a süketeknek visszaadta hallásukat, a némáknak beszélôképességüket'' (Mk 7, 37). Ha szavaira figyelünk és követjük, akkor hozzájárulunk ahhoz, hogy egyre inkább megtapasztalja a világ: mi az igaz, a jó és a szép. Vajon tetteink elôsegítik-e az élet teljes kibontakozását környezetünkben? Szentbeszéd Effata, azaz: Nyílj meg Mk 7, 34 Magas szintű ismereteink és fejlett technikánk ellenére sok nyomorral, szerencsétlenséggel és szenvedéssel találkozunk a világban. Ezért nemegyszer erôt vesz rajtunk a csüggedés. Ilyenkor alig látunk értelmet az életben. Hasonló érzések foglalkoztatták a zsidókat, amikor kb. 2500 évvel ezelôtt fogságukból hazatértek és otthonaikban kietlen pusztaságot, romokat és nyomort találtak. Ebben az általános kilátástalanságban Isten elküldte hozzájuk saját emberét, Izajás prófétát, hogy hitre, bizalomra és kitartásra buzdítsa csüggedô kortársait és hirdesse nekik: Isten meggyógyítja a vakokat és sántákat, a süketeket és a bénákat, sôt még az egész természetet is virágzó tavaszi pompába öltözteti (vö. Iz 35, 4--7a). A mai ember általában bólogat az ilyen vigasztaló igékre. Illuziorikus, hiábavaló és csalóka hitegetéseknek tekinti Isten vigasztaló szavait. Azt mondja, hogy keserű csalódásokhoz vezetnek. A názáreti Jézus mégis valóra váltotta Izajás jövendöléseit. Akár a történelembôl is megtudhatjuk, amit a Szentírás feljegyzett róla: ,,csupa jót tett, a süketeknek visszaadta hallásukat, a némáknak beszélôképességüket'' (Mk 7, 37). Nagy művét azonban nem fejezte be. Folytatására tanítványokat választott. Meghagyta nekik, hogy ezentúl ôk gyógyítsák a betegeket és hirdessék az Isten országát. A tanítványok vállalták a nagy feladatot és nyomban nekiláttak az emberfeletti munkának: gyógyították a betegeket, hirdették az evangéliumot, Jézus Krisztus örömhírét. Rövidesen eljutottak ,,a föld végsô határáig'' és mindenütt gyülekezeteket, közösségeket, egyházakat alapítottak. Ezekben hirdették és gyakorolták a kereszténység sajátosan tudományos gyógyászati módszerét. Orvoslási módszerük többekben visszatetszést keltett. Nem a krisztusi hit igazságaitól, hanem drága klinikáktól és rafinált gyógyszerektôl várták az emberi nyomorúságok megszűnését. Szerintük nem a hit nyitja meg a süketek fülét, hanem a hallókészülékek. Nekik nem kellenek Isten törvényei, sem az imádság és a szentmise. Nézettük szerint fölösleges az istendicséret és a hála. Néha úgy látszott, hogy hit és Isten Igéje nélkül is meggyógyulnak a süketek és a némák, és Isten nélkül teremtenénk meg a földi paradicsomot. Újkori tapasztalataink rácáfoltak téves emberi hiedelmünkre: Isten nélkül nem vált virágos édenkertté a Föld. Ellenkezôje történt. Az istentelenség következtében milliók váltak földönfutókká, veszítették el szabadságukat és lettek a földi pokol martalékává. Az emberi babonás hiszékenység mégsem halt ki teljesen. Többen ma is a tudomány és technika fejlôdésétôl várják a földi paradicsomot. Elfelejtjük, hogy tudásunk mennyi sebet ütött emberi természetünkben és az egész teremtett világban. Pusztulnak az erdôk. A savas esô tönkre tette kertjeinket. A mezôgazdasági monokultúra sztyeppévé változtatta termôföldjeinket. Folyóink szennycsatornává váltak. Otthonainkat ellepték a fertôzô szemétdombok. Az Adrián sem üdülhetünk többé gondtalanul. Az ember látszólagosan okos tudományával felforgatta a természet egyensúlyát. Még leplezzük a rombolást, de szervezetünk már tiltakozik ellene. A szervezetünkbe került ártalmas vegyi anyagok kikezdték testi épségünket és lelkünket veszélyeztetik a búskomorság, az életuntság és a céltalanság. Hogyan olvastuk a Prometheusról és Pandóráról szóló görög mondában? A ravasz ember ellopta az Olymposzról az istenek tüzét, megteremtette a hatalmas technikai fejlôdés lehetôségét, de egyúttal a szépséges és ostoba Pandóra szelencéjébôl kiszabadult esztelenségek, terhek, betegségek és csapások martaléka lett. A okosnak képzelt ember önerejébôl és Isten nélkül sohasem lesz képes megváltani önmagát. A keresztényeknek ismerniük kell a szebb jövôbe vezetô utat. Az evangéliumban Jézus, minden hátsó üzleti csalafintaság nélkül, felkínálja az emberi nyavalyák gyógyírjét. Benne az üdvösség. Mellettünk áll, ha szükséget szenvedünk. Nem nézi politikai hovatartozásunkat, még csak azt sem, hogy megérdemeltük-e segítségét. Az sem érdekli, hogy nem tud mindenkin segíteni, minden nyomort és betegséget kiirtani a világból. Isten országának végleges megvalósulását Atyjára bízta. A Lélek erejével működik és a legprimitívebb eszközökkel -- ujjbeggyel, finom ujjheggyel, ujjhegyén és nyálával gyógyít. Módszerei olyan primitíveknek tűnnek, hogy alig merjük azokat nevükön nevezni. Mégis ezek által váltja meg a világot. Ez nem azt jelenti, hogy az emberi ujjhegy és nyál a modern nagykórházak alternatívája. Ujjheggyel és nyállal senki se merjen gyógyítani, hacsak nem Isten újra megtestesült fia, hacsak nem ,,alter Christus'', Krisztus képmása, akinek beszéde, cselekedete és élete valóban Krisztus Urunk beszéde, cselekedete és élete. Csak az ilyenek kapják meg Isten testet-lelket gyógyító erejét. Az evangélium tanítását ismerve nem kis együgyűség kell ahhoz, hogy valaki korunk civilizációjának és rendszerének betegségekbôl való kigyógyulását a technika fejlôdésétôl, árbefagyasztó intézkedésektôl, politikai rendszerváltozásoktól vagy ôrült falurombolási intézkedésektôl várja. Üdvösség és gyógyulás ugyanis ott történik, ahol az emberek Jézus egyszerű jóságát gyakorolják, ahol nemcsak egyszerűen pár fillért vetnek a nyomorgó kalapjába, hanem úgy tesznek mint Péter a jeruzsálemi templom közelében a nyomorult kéregetôvel. Kereste vele a személyes kapcsolatot: nézz rám! Felhívta figyelmét a materiális gondolkodásra: pénzem nincs! Így üdvözítette: Amim van, azt adom neked. A Názáreti Jézus nevében mondom: állj fel és járj! Itt a személyes találkozás állt az elsô helyen! Szemtôl-szembe! Emberi és testvéri kapcsolat keletkezett. A szükséget szenvedô számára nem valamilyen jótékonykodási akció tárgya volt, hanem a méltóságában megbecsült eleven valaki. Elkezdôdött a gyógyítás. Tulajdonképpen így kezdôdik minden gyógyulás, amely Jézus nevére hivatkozva történik: meggyógyulnak a betegek ott, ahol a krisztushívôk Jézushoz hasonlóan állandóan és önzetlenül keresik a gyógyítás lehetôségeit, ahol Kalkuttai Teréz anyával állandóan azt keresik, hogy a hozzájuk érkezôk boldogabban távozzanak, mint ahogyan hozzájuk jöttek. Az emberi nyomorból való kigyógyulás gyorsabban halad, ha munkánkat és fáradozásainkat újra az imádság kíséri. Ahol imádkoznak, ott újra egészségesek lesznek a szívek, ott megoldódnak nemcsak a nyelvek és a fülek, de az emberi szívek is. Ott elközelgett Isten országa és rövidesen hangosan zengik Isten dicséretét mindannyiunk javára. ======================================================================== Évközi 24. vasárnap B év Olvasmány: Iz 50, 5--9a; Szentlecke: Jak 2, 14--18; Evangélium: Mk 8, 27--35. Bevezetô a szentmise kezdetén A hívô emberek Istentôl várják az üdvösséget: az égi és földi boldogságot. Reményük nem alaptalan. A Biblia számos helyen Istenatyánk jóságos közelségérôl és atyai szeretetérôl biztosítja ôket. Isten azt akarja, hogy már a földön is boldogok legyünk és jólétnek örvendjünk. Ugyanakkor a Biblia azt sem hallgatja el, hogy Isten elgondolásai és tettei olykor merôben különböznek az emberétôl. Elôfordul, hogy Isten még barátait is próbára teszi, mint ahogyan ez a mai olvasmány beszámolója alapján Izajással megesett. Hallhatjuk az olvasmányban, hogy Isten szószólójává választotta Izajást, különös barátságába fogadta. Mégsem óvta meg sem a megaláztatásoktól, sem a megkínzatásoktól. Jézus életébôl kitűnik, hogy Isten saját Fiát sem kímélte meg a földi szenvedésektôl. Még Isten Fia is csak a szenvedések és a halál árán juthatott dicsôségébe. A keresztút az egyetlen dicsôségbe vezetô út. Nekünk sincs más lehetôségünk, ha hozzá akarunk jutni. Vállaljuk- e vele a keresztutat? Mit mutatnak tetteink? Önmegtagadások és áldozatok nélkül nincs szép és sikeres élet. A kereszt az élet velejárója. Általa üdvösség. Szentbeszéd Aki elveszíti életét értem és az evangéliumért, megmenti azt Mk 8, 35 Ki nem ütközött még meg Jézus életfelfogásán és stílusán? Ki nem háborodott még fel a keresztrôl szóló tanításán? Ki nem méltatlankodott még az élet sorscsapásai miatt? A keresztet nemcsak korunk Istentôl eltávolodott és kényelemhez szokott nemzedéke találja botrányosnak. Botrányosnak érezték azt még Jézus legközelebbi tanítványai is. A mai evangélium beszámolójában Péter a keresztények képviseletében jelentkezik és tesz tanúságot Jézus mellett. Bátran megvallja, hogy Jézus a Messiás, de mindenképpen vonakodik attól, hogy elismerje a keresztet, a jézusi élet velejáróját. Nem képes elfogadni, hogy az Isten Fiát keresztre feszítik és halálra kínozzák. Botrányos érthetetlensége miatt, ezért Jézus szokatlan keménységgel rója meg Pétert: ,,Távozz tôlem, sátán, mert nem az Isten dolgaival törôdsz, hanem az emberekével'' (Mk 8, 33). Nemcsak Péternek szóló kemény figyelmeztetés ez. Minden kor emberének kísértése, hogy az emberi okosságot és bölcsességet elônybe részesíti a jézusi keresztút bölcsességével. Elevenbe vágó tanítás: ,,Ha valaki követni akar, tagadja meg magát, vegye fel keresztjét és kövessen. Mert aki meg akarja menteni életét, elveszíti. Aki elveszíti értem és az evangéliumért, az megmenti életét'' (Mk 8, 34--35). Jézus nem titkolja, hogy követése kereszthordozás és önátadás. Olykor még vértanúságot is követel. Az igazi élet csak szenvedések árán nyerhetô el. Jézus tanítását vérével pecsételte meg: nemcsak tanította, de maga is a kereszt útját járta. Szolidaritást vállalt velünk és így kinyilvánította szeretetét irántunk. Ezért Isten Fia elvárja, hogy tanítását megértsék és vállalják vele a kikerülhetetlen szenvedések útját. Nincs más kivilágított és fényes út. A sikerek parádés útja csak tiszavirág életű látszatboldogságba vezet, nemegyszer hatalmaskodásba és erkölcsi fertôbe. Joggal vetôdik fel a kérdés: Miért kell a keresztényeknek mindig az élet nyomorúságos és siralmas oldalán állniuk? Miért kell a keresztet választaniuk? Egyáltalán ezt kell-e tenniük? Kizárja-e egymást a keresztvállalás és a sikeres életre való törtetés? Vajon a keresztényeknek el kell nyomniuk énjük kívánságait? Szabad-e céltudatosan tervezniük és szervezniük? Bele kell-e nyugodniuk minden szenvedésbe? A mai evangéliumban nem errôl van szó. Jézus nyomatékosan kihangsúlyozza, hogy ne veszítsük el fejünket, ha sikertelenségek érnek. Ne essünk kétségbe, ha céljaink nem úgy valósulnak meg, mint ahogyan azt éppen szerettük volna. Azt tanítja, hogy ne kapituláljunk a legfenyegetôbb keresztek elôtt sem, mert velünk az Isten, aki a legnagyobb veszélyben és nyomorban sem hagy el minket. Ez hívô meggyôzôdésünk kell hogy legyen. Többeket kegyetlenül megviselt az élet. Vannak gyógyíthatatlan betegségek. Sokan csalódtak hivatásukban, vagy még inkább hitvestársukban. Ilyenkor úgy érezték, hogy tönkrement az életük. Mások egész életükön át gyerekeikért éltek-haltak, aggódtak és dolgoztak, mégis hálátlanságot kaptak viszonzásul. Többször a gyermekek idôsödô szüleikre sem akarják nyitni az ajtót. Hányakat sújtott már baleset és kudarc? Hányan kényszerültek hazájuk elhagyására? És mi várt rájuk az új hazában? Legtöbbször kínlódás és szenvedés. Lehet-e ilyenkor megbékélni a keresztekkel? Ki ne tudná? Csak nehezen. Mégis voltak, akik a szenvedések közepette megtalálták helyüket és megbirkóztak a betegséggel, a sok csalódással, a szegénységgel és minden sorscsapással. Tudták, mi az élet, mégsem veszítették el kedvüket, mert elfogadták, hogy a kereszt az élet szerves része. Vannak, akiknek életében egyik ballépés a másikat követte, szenvedés szenvedést követett, kereszt keresztet ért, mégis mindig újra erôt merítettek Istenbôl és talpra álltak. Nem csüggedtek és nem veszítették el reményüket. Hányszor hallottunk már bénákról, vakokról, testi fogyatékosokról és gyógyíthatatlan betegekrôl, akik késôbb mégis művészi tudtak módon dolgozni és tudtak vidáman élni. Sôt, készen álltak, hogy megvigasztalják az ,,egészségeseket''. Tudtak örömet szerezni és erôt adni. Megértették a kereszt jelentôségét és már a földön megízlelték Isten üdvözítô tanításának evangéliumi örömét. A kereszthordozás lehet súlyos vagy könnyű. Ez legtöbbször kereszthez fűzôdô lelki beállítottságunktól függ. Jézus mondja: Aki utánam akar jönni, vegye fel keresztjét, különben nem lesz igazán boldog élete. Aki átöleli saját keresztjét, annak Istennel könnyebb lesz a kereszthordozás. Az megtapasztalja a hit örömét és vigaszát. ======================================================================== Évközi 25. vasárnap B év Olvasmány: Bölcs 2, 12. 17--20; Szentlecke: Jak 3, 16k--4, 3; Evangélium: Mk 9, 30--37. Bevezetô a szentmise kezdetén Nagyravágyó, becsvágyó és törtetô emberekkel mindig találkozunk: az egyházban, a politikai pártokban, az üzemekben, a gyárakban, az irodában. Róluk szokták mondani: ,,felfelé hízeleg, lefelé tapos''. Vajon rólunk elmondható? Jézus a mai evangéliumban teljesen más viselkedési módra hívja fel figyelmünket: ,,Ha valaki elsô akar lenni, legyen a legutolsó, mindenkinek a szolgája''. Kijelentése arra utal, hogy minden méltóság, cím és rangfokozat mércéje a szolgálat. Tanítása elgondolkodtató. Vajon napjainkban lehet-e még életelv? Boldogulhatunk-e még vele tülekedô és törtetô világunkban? Szentbeszéd Ha valaki elsô akar lenni, legyen mindenki között az utolsó, és mindenkinek a szolgája Mk 9, 35 A szociológusok azt hirdetik, hogy mindenkinek szüksége van elismerésre és megbecsülésre. Ahol az emberek nem részesülnek a nekik kijáró méltóságban, ott hamarosan problémák, nézeteltérések és betegségek lépnek fel. A munkanélküliséggel vagy testi fogyatékossággal küzdô ember gyakran kisebbségérzettel viaskodik és fölöslegesnek érzi önmagát. Mindenki lenni akar ,,valaki''. Kicsi kortól kezdve megbecsülésre és elismerésre törekszik: önmegvalósításra. Szolgálatellenes beállítottságunk pici kortól megfigyelhetô: a gyereknek nehezére esik a legegyszerűbb szolgálat a családban. Korunkban az emancipációs mozgalmak jelzik, hogy kedveljük az elsô helyeket. A világ a legerôsebbeknek, a legszebbeknek, a legügyesebbeknek tapsol. Az élet küzdôterén olimpiai jelszó: magasabbra, gyorsabban és távolabb. Mindenki elsô akar lenni. Hogyan értenénk Jézus tanítását a mai evangéliumban: ,,Ha valaki elsô akar lenni, legyen mindenki között az utolsó, és mindenkinek a szolgája'' (Mk 9, 35). Próbáljuk meg elmélyíteni. A rangsorolás minden társadalom egyik legkézenfekvôbb velejárója. Minden társadalomban és csoportban szétosztják a feladatokat és a megbízatásokat, vannak vezetôk és vezetettek, még akkor is, ha mindenki csak felfelé akar karriert befutni. Jézus a rangsorolások társadalmát nem akarta felforgatni. Az emberek sem egyformák. Emberi méltóságuk egyenértékű. Jézus valóban tanította: ,,Ha valaki elsô akar lenni, legyen mindenki között az utolsó, és mindenkinek a szolgája''. Maga viszont mégsem volt utolsó valaki. Ô az elsô, az egyház és az egész teremtett világ Feje. Tanította, hogy nem azért jött a világra, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ô szolgáljon, mégis volt idô, amikor kiszolgáltatta magát. Nem szüntette meg a társadalmi fokozatokat és rangsorolásokat: az osztálykülönbségeket, mégis helyes irányba terelte magatartásunkat. Kifogásolta, hogy a világ és korának vallási vezetôi, elsô emberei túlzottan kiszolgáltatják magukat és mértéktelen tiszteletet követelnek. Jézus saját életével mutatott rá, hogy a krisztusi magatartásban az uralkodás és a szolgálat nem ellentétek, hanem egyazon éremnek két oldala. Tanítása szerint keresztény magatartásunkban nem társadalmi helyzetünk a döntô, hanem a pozíciónknak és feladatunknak megfelelô szolgálat. Ez azt jelenti, hogy minél nagyobb méltósággal, ranggal, pozícióval rendelkezik valaki, annál jobban és odaadóbban kell szolgálnia. Jézus szavaival élve: ,,Ha valaki elsô akar lenni, legyen mindenki között az utolsó, és mindenkinek a szolgája'' (Mk 9, 35). Ezzel a lelkülettel képesek leszünk közösség és az egység szolgálatába állni. Képesek leszünk arra, hogy a nagy karriervadászat hatalmas tülekedésében le ne tapossuk egymást. Jézus tanítása teljesen feje tetejére állítja elvilágiasodott emberi gondoskodásmódunkat. Mégis minden különösebb okoskodás nélkül rájöhetünk, hogy Jézus szeretetszolgálatra intô tanítása nélkül emberi hiénákká változunk és egymás ellen hadakozunk, amíg csak tönkre nem tettük egymást. Ádáz küzdelem folyik az élet kicsi és nagy területein. Alázatos szolgálat nélkül nem találjuk meg sem szívünk, sem családunk, sem nemzetünk, sem a világ békéjét. Jézus útja nem könnyű. Amikor Jézus tanítását az alázatosságról és a szolgálatról hirdette, éppen útban volt Jeruzsálem felé, ahol várt rá a világ legutolsó, leggyalázatosabb helye, a kereszt. Keresztútja mégis a megdicsôülésbe vezetett, amint ezt elôre megmondotta: ,,de azután, hogy megölik, harmadnapra föltámad'' (Mk 9, 31). Keresztje tanúbizonyság arra, hogy aki szeretetének szellemében szolgál, annak az elsô és az utolsó hely egybeesik: keresztény tanúságtételének helye saját megdicsôülésének színtere. Jézus a mai evangéliumban nem szólított fel bennünket arra, hogy követése érdekében feladjuk pozícióinkat. A történelem több magas rangú embert ismer, akit nem kellett lefokozni azért, hogy a szolgálat szellemében Jézus tanítása szerint éljen. Szent István királyunk tudta szolgálni népünket, egyházunkat, Istenünket anélkül, hogy lemondott volna az ország trónjáról. A keresztény élethez nem lefokozás kell, hanem készség, amellyel valaki a rábízott feladatot, a neki kijelölt helyen, mindig odaadóan tudja szolgálni. Így a király éppúgy szent lehet mint a pápa, a koldus vagy a kolduló barát, mint az altöttingi kapus testvér, Szent Konrád. István és Konrád pozíciójuk tekintetében nagyon különböznek, de a keresztény szolgálatban mindkettô egyformán hatalmas volt. Krisztus követése nem zárja ki, hogy valaki megfelelô képességgel a megfelelô helyre ne kerüljön, és az Istentôl kapott képességeivel a legmagasabb helyen a legjobban szolgáljon. Elért méltósága miatt viszont senki sem lehet öntelt. A maga helyén mindenkinek el kell végeznie a szolgálatot, amellyel Isten megbízta. Úgy kell élnie, hogy a föltámadásnak részese legyen. Ma az embertárs krisztusi szolgálatáról sokat beszélnek a tömegtájékoztatási eszközök. A diakónia és caritas keresett cikk. A keresztény embernek viszont azt is tudnia kell, hogy az embertárs- szolgálat nemcsak sikerekre számítható televíziós téma, hanem mindennapi verejtékes küzdelem a szegénység és elnyomás ellen. Ebben a küzdelemben nem lehet szószátyárkodni. A szeretetszolgálat komoly és véres áldozatot követel. Ezt mutatja Jézus példája. Kiüresítette önmagát és feláldozta érettünk életét. Keresztútja mégis élete végleges kiteljesedéséhez vezetett: az örök dicsôségbe. ======================================================================== Évközi 26. vasárnap B év Olvasmány: Szám 11, 25--29; Szentlecke: Jak 5, 1--6; Evangélium: Mk 9, 38k--43. 45. 47--48. Bevezetô a szentmise kezdetén Jézus a mi barátunk. Azért jött, hogy feloldja magányosságunkat és elhagyatottságunkat: a betegek, a munkanélküliek, a nyomorékok, az öregek és a jövevények elszigeteltségét. Követôinek ugyancsak meghagyta, hogy ápolják a közösségi és a felebaráti szeretetet. Nem elégedhetünk meg csak azzal, hogy ajkunkkal mormoljuk a ,,Hiszekegyet''. Hitünkrôl tetteinkkel kell tanúskodnunk. Jótetteinkkel válunk mások igazi felebarátaivá. Templomainkban gyűjtést rendezünk szegényeink javára. Szentmisénken, anyagi lehetôségeinkhez mérten, szíves adományainkkal tegyünk tanúbizonyságot felebaráti szeretetükrôl. Szentbeszéd Ha a kezed megbotránkoztat, vágd le Mk 9, 43 Jézus gyakran lépett fel radikális követelésekkel. A mai evangéliumban megdöbbentô képekkel óvott a bűnre vezetô alkalmaktól. Emlegette a malomkövet, a pokol tüzét, a levágott lábat, a megcsonkított kezet és a kiszúrt szemet. Irtózatos képek. Borzongást keltenek és elevenbe vágnak, mégis ragyogóan érzékeltetik a téves és helytelen keresztény magatartás káros következményeit. Jézus radikális keresztény elkötelezettséget sürgetett: ha valaki keresztény létére magatartásával másokat megbotránkoztat, annak jobb volna, ha malomkövet kötnének a nyakára és a tengerbe vetnék -- mondotta. Itt azokra a hívôkre utalt, akik életpéldájukkal másoknak kárt okoznak, a jónak útjában állnak, másokat megbotránkoztatnak és a hittôl eltérítenek. A rossz példát adó keresztények Isten útjának útonállói, akik alig érdemelnek irgalmat. Ismerünk ilyen embereket, de itt most nem ôróluk van szó, hanem rólunk. Vajon biztosak vagyunk benne, hogy életvitelünkkel mások javát szolgáljuk? A keresztény magatartás komoly éberséget igényel. Mások javát kell szolgálnunk. Életünk nem lehet botrányos és kétszínű. A krisztusi élethez éleslátás és olyan szív kell, amely mindig Isten ügyét tartja szem elôtt. Jézus mai felszólítása azt célozza, hogy legyen érzékünk Isten országának szolgálatára és mindig vegyük észre, ha magatartásunkkal annak kárára vagyunk. Jézus felhívásainak komolyságát emelik ki a mai evangéliumban felsorolt képek: ,,Ha kezed megbotránkoztat, vágd le... Ha lábad megbotránkoztat, vágd le... Ha szemed megbotránkoztat, vájd ki...'' (Mk 9, 43--47). Jelzik, hogy a keresztények semmi körülmények között sem köthetnek kompromisszumokat az önmagukban felfedezett gonosszal. Nem bízhatnak a gonoszban, mert az tönkre teszi és kárhozatba dönti életüket, a férgek és a tűz martalékává teszi ôket. Jézus szemléletesen tárja föl, hogy a gonosz ellen folytatott harc súlyos következményekkel jár. A gyôzelem érdekében a keresztényeknek még saját magukból is fel kell áldozniuk: esetleg a kezüket, a lábukat vagy a szemüket. A keresztény élet áldozatokkal jár és nemcsak mellékes, felületes játék a szavakkal és a jámbor képekkel. Megköveteli életünk jelentôs részének feláldozását és feladását a teljes élet elnyerésének érdekében. A mai evangéliumban a keresztény tanúságtétel két gyakorlati követelményére figyelhetünk fel: 1. Jézus toleranciát vár követôitôl: ,,Aki nincs ellenünk, az velünk van'' (40). Gyakori jelenség, hogy a buzgó keresztények megbélyegzô kritikával illetik a templomtól távolmaradók seregét, mintha minden ,,kívülálló'' és ,,távolálló'' eleve és automatikusan embertelen lehetne. Pedig hányszor megtapasztaljuk ennek éppen az ellenkezôjét! Mennyi emberséggel és felebaráti szeretettel, felszabadító vidámsággal és örömmel találkozunk az egyházon kívül! Sok ún. ,,kívülállóban'' több munkatársi kedvesség, szeretet és magától értôdô segítôkészség lelhetô fel, mint némely ún. gyakorló katolikus hívôben. Új utakat keresô fiataljaink sem elítélendôk csupán azért, mert megkérdôjelezik értékítéleteinket és nem mindig hajlandók vélt hagyományos keresztény nyelven beszélni. János apostol emlékeztet: ,,a Lélek ott fú, ahol akar'' (Jn 3, 8) és neki sem intézmény, sem hivatal, de még a vallási élet gyakorlatai sem szabhatnak határt. Feladatunk, hogy másokban felfedezzük a jót, felkaroljuk azt és örvendjünk neki. Napjainkban a világ nagy vallásai és a társadalmak fundamentalizmusra hajlamosak. A krisztusi magatartás mindig toleráns kell hogy legyen. 2. A jócselekedetekben megnyilvánuló keresztény tanúságtétel nélkül nem nyerjük el a teljes életet: ,,Ha csak egy pohár vizet ad is nektek valaki inni azért, mert Krisztuséi vagytok, igazán mondom nektek, megkapja érte a jutalmat'' (42). A keresztény élet tettek nélkül sánta és csonka. Az ember felhasználhatja kezét arra is, hogy vele agyonvágjon valakit. A kéz így megbotránkoztat. De az ember felhasználhatja kezét arra is, hogy összetegye azt másokért, békejobbot adjon vele, megsimogasson és átöleljen. A lábak megbotránkoztatnak, ha széttaposnak embereket, állatokat és növényeket. Ugyanakkor felhasználhatjuk azokat arra is, hogy elmenjünk velük a szükséget szenvedô testvérhez. A szemekkel botrányosan lehet ölni és gyilkolni, de egészen másként fest a dolog, ha Isten szemével nézzük önmagunkat, a világot és embertársainkat. Isten az életet akar és nem pusztulást, közösséget és nem önzô egyéneket, szeretetet és nem erôszakot. A mai evangélium tanításából láthattuk, hogy Jézus útja nem könnyű és az kényelmesnek sem nevezhetô. Megérezhettük a Szentírás igazát: erôszakosoké a mennyek országa. Elnyerése erôlködések és kínlódások által lehetséges. Mégsem leszünk szegényebbek. Általuk elnyerjük az életet. ======================================================================== Évközi 27. vasárnap B év Olvasmány: Ter 2, 18--24; Szentlecke: Zsid 2, 9--11; Evangélium: Mk 10, 2--16. Bevezetô a szentmise kezdetén Ma a házasság felbonthatatlanságának szigorú törvényérôl hallunk. A szentségi házasságban élô hitvestársaknak minden körülmények között tilos a válás. A teremtô Isten akarata, hogy a házastársak a szentségi házasság kizárólagos és felbonthatatlan kötelékével örökre egyesüljenek. Napjainkban sokan a szentségi házasság felbonthatatlanságát emberfeletti és embertelen törvénynek tartják. Isten mégis az ember javát szolgálja vele, a házastársak kölcsönös biztonságát és a hitvestársak teljes boldogságát, amelynek mindig a szeretet tartós köteléke, a kölcsönös hűség és bizalom az elôfeltétele. Aki ezt figyelmen kívül hagyja, az önmagának árt. A válással tulajdonképpen házasságtörést követ el. Szentbeszéd Amit tehát Isten egybekötött, azt ember ne válassza szét Mk 10, 9 A Jézus korabeli zsidósággal ellentétben ma a válások gyakoriságát az erkölcsök romlásával hozzuk kapcsolatba. Jézus korában a zsidóknál szokás volt a válás és senki sem ütközött meg, ha egy férfi, olykor akár kicsiségek miatt is, elbocsátotta feleségét. A válás a mózesi törvény értelmében megengedett volt. ,,Tegyük föl, hogy valaki feleséget vesz, együtt hál vele, de aztán nem talál tetszésre nála az asszony, mert valami taszítót fedez föl rajta. Válólevelet ír hát neki, kezébe adja és elbocsátja házából'' (MTörv 24, 1). A férfinek csak arra kellett ügyelnie, hogy betartsa a törvényes elôírásokat. A nôk hátrányos megkülönböztetésével akkor keveset törôdtek. Legfeljebb arról folyt a vita, hogy a férfi milyen nyomós okok miatt bocsáthatja el feleségét. Ezzel szemben egészen másként hangzik Jézus szigorú tanítása a válással kapcsolatosan: ,,Aki elküldi feleségét és mást vesz el, házasságtörést követ el ellene. Ha pedig a feleség hagyja el férjét és máshoz megy, házasságot tör'' (Mk 10, 11--12). Jézus itt egyáltalán nem bocsátkozik bele az írástudók által felvetett válási okokról szóló vitákba. Válaszában a ,,teremtés kezdetére'' utal és a teremtô Isten ôsi akaratára, amely egész életre szóló szeretetet és hűséget sürget, mert másképpen az ember nem érheti el vágyai beteljesedését és boldogságát. Akarata: amit Isten összekötött, azt ember ne válassza szét (Mk 10, 9). Mózes azért bocsátott ki újabb válási törvényt, hogy legalább ilyen módon enyhítsen a nôk kiszolgáltatott helyzetén és megvédje ôket a férfiak önkényétôl. A házasságok az emberi önzések és keményszívűségek miatt mennek tönkre. Isten a hitvestársaktól életre szóló szeretetet és hűséget vár, az ember viszont önzô és szívtelen magatartásával ellenszegül Teremtôje akaratának és önmagának ártva szüntelenül kibúvókat keres. Napjainkban szembeötlô a párhuzam. Mózes egykor megengedte a válást, Isten mindig tiltotta. Ma az állam Mózeshez hasonlóan úgyszintén szabályozza és megengedi a válást, mert az emberi keményszívűségek miatt nem marad más számára. Isten akarata viszont mindig következetes és többet kíván: az Isten férfinak és nônek teremtette az embert, aki csak akkor találja meg teljes kiteljesedését, ha ,,feleségével tart és ketten egy test lesznek'' (Mk 10, 8). Isten ezt a kapcsolatot akarja és erre a kapcsolatra adja áldását. Jézus törvénye minden szigorúsága ellenére igazságos és méltányos. Azonos jogokat biztosít mindkét félnek, a nônek és férfinak egyaránt. Egyformán hűségre kötelezi mindkét félt, nem juttatja elônyhöz sem a férfit, sem a nôt. Jézus tanítása több a válási törvénynél. Amikor életre szóló hűséget kíván a hitvestársaktól, javukat akarja a kölcsönös és személyes bizalom alapján. Azt akarja, hogy a hitvestársak komolyan vegyék a házasélet kezdetére jellemzô valóságot: a szerelmet. Ekkor a házastársak minden valószínűség szerint komolyan szerették egymást és az volt a szándékuk, hogy egész életükön át együtt maradjanak. Bíztak egymásban és ez a bizalom a szeretetük lényegéhez tartozott. A bűn viszont egy idô után megfertôzte ezt a bizalmat. Ennek következtében, akik egykor igazán szerették egymást, megengedik, hogy a bűn tönkretegye szerelemben fogant, szépen induló házasságukat. Ellentétben a polgári társadalom irányzatával, a katolikus egyház szilárdan kitart a házastársak életre szóló szeretet és hűség ideálja mellett. Isteni Mesterére hivatkozva tiltja a válást: ,,Amit tehát Isten összekötött, azt ember ne válassza szét'' (Mk 10, 9). Napjainkban sokan Jézus és egyháza szemére vetik, hogy a házasság felbonthatatlanságával emberfeletti és embertelen törvényeket rak a hitvestársak vállára. Olyan terhet, amelyet képtelenek elviselni. Mások arra hivatkoznak, hogy a mai fiatalok nem szeretik a kötöttségeket és képtelenek ezek vállalására. Ugyanakkor mégis tapasztaljuk, hogy sok fiatalban megvan a hűségre törekvô akarat és egyáltalán nem az egoizmus vezérli a fiatalok teteit. Inkább azért bizalmatlanok önmaguk iránt és gondolják, hogy képtelenek egy életen át hűségben élni, mert környezetükben sok negatív példával találkoztak. Bizalmatlanságukat a környezet váltotta ki, és az valóban nem alaptalan: a középkorúak és az idôsebbek sok boldogtalan és tönkrement házassága. A sok válás és szétzilált házasság láttán lehet- e még bátorságuk a fiataloknak életre szólóan szeretni? Vajon ki felelôs az ilyen kételyekkel küzdô fiatalokért, fiúkért és lányokért? Hűségben és szeretetben csak úgy lehet élni, ha a hitvestársak minden körülmények között bíznak egymásban, elfogadják egymást és egymásra hagyatkoznak. Megvalósítható, ha Isten szeretetébôl élünk. A keresztény házasság nem polgári intézmény. Szentség, amely Isten rendjébe kapcsol. Ennek a rendnek át kell járnia még legintimebb szféránkat is. Ha Istenbôl élünk, képesek vagyunk a sírig tartó szerelemre és hűségre. Isten rendjében ismeretes a kölcsönös megbocsátás. Enélkül nincs boldog házasélet. Az összeütközésektôl a házasság sem ment meg senkit. A házasságban elôfordulnak sértegetések, megaláztatások és megbántások. Ezek által hamarosan tönkremehet még a legjobbnak induló házasság is. A házasság tönkremehet a bűnök miatt, de annak mégsem kell szükségképpen tönkremennie. Egymás hibáinak elviselése, a kölcsönös megértés és megbocsátás által nemcsak megmenthetjük házasságunkat, de általuk sokszor még hitvestársi kapcsolatainkat és szeretetünket is elmélyíthetjük és megerôsíthetjük. Közös erôvel mindenféle romboló erô kiküszöbölhetô és mindig megszilárdítható a kölcsönös szeretet. Erre leginkább az képes, aki maga is Isten szeretetében él és tudja, hogy irgalmasságra szorul. Az ilyen ember hamarosan képes lesz hitvestársát olyannak elfogadni, amilyen. Istennek nincsenek különös elvárásai és fenntartásai velünk szemben. Képes bennünket olyannak elfogadni, amilyenek vagyunk. Ezért aki a hitben és Isten szeretetében elmélyül, abban elmélyül és fokozódik a hitvestársi szeretet és hűség. Számára nemcsak szigorú törvény, de isteni ígéret: ,,Amit tehát Isten összekötött, azt ember ne válassza szét''. Életszövetségében ,,Isten a harmadik fél'', akinek szövetségi hűsége megingathatatlan és az emberi hűség szétverhetetlen fundamentuma. A hívô reá épít és így mindig nagy szerelemmel kezdôdô hatalmas vállalkozását a házasságban siker koronázza. Beteljesül a kölcsönös hűség és szeretet reménye: a ,,holtomiglan holtáiglan''. ======================================================================== Évközi 28. vasárnap B év Olvasmány: Bölcs 7, 7--11; Szentlecke: Zsid 4, 12--13; Evangélium: Mk 10, 17--30. Bevezetô a szentmise kezdetén Régóta foglalkoztat a kérdés: Miért van az, hogy amíg a világ szegény országaiban a papi és szerzetesi hivatások száma nô, addig a gazdag, ipari és jóléti társadalmakban a hivatások száma csökken? Miért van az, hogy a szegény országokban magas a templomlátogatók száma, a gazdag országokban alacsony? A kérdésre még nem találtam kielégítô választ, de bizonyosnak látszik, hogy a jómód az áldozatos keresztény szellem egyik legádázabb kerékkötôje. A mai szentmise olvasmányai szeretnének hozzásegíteni, hogy jóléti társadalmunkban megtaláljuk az Istenhez vezetô helyes utat. Szentbeszéd Nehezen jut be a gazdag az Isten országába Mk 10, 23 A jóléti társadalomhoz szokott ember megütközve hallgatja Jézus szavait: ,,Menj, add el amid van, oszd szét a szegények közt, és így kincsed lesz az égben, aztán gyere és tarts velem'' (Mk 10, 21). A kijelentésen megütközünk, mert a legtöbben hozzászoktunk, hogy rendezett anyagi körülmények között élünk: pénzzel, autóval, öröklakással stb. rendelkezünk. Többen ezekben látjuk létünk biztosítékát és boldogságát. Önmagában véve a jómódban semmiféle kivetni való sincs. A legtöbben verejtékes munkával keressük kenyerünket és vagyonukat sem loptuk. Egyébként, hová jutna a világ, ha az evangéliumi felhívásnak megfelelôen, mindenki eladná vagyonát? A pápák szociális kérdésekkel foglalkozó dokumentumaiból kitűnik, hogy ezt még az egyház legfelsôbb tanítóhivatala sem várja senkitôl. A II. vatikáni zsinat síkra szállt a magántulajdon védelmében: ,,Igen fontos tehát akár az egyeseket, akár a közösségeket arra segíteni, hogy valamilyen mértékben anyagi javakhoz jussanak'' (GS 71). A vagyon az emberi szabadság és kibontakozás elôfeltétele. Tapasztaljuk, hogy ,,ha pénzünk van, vagyunk valakik, ha nincs pénzünk, nem vagyunk senkik''. Mindenki akar valaki lenni. Boldogulni akar és igyekszik elismerést szerezni önmagának. Az evangéliumi gazdag ifjú esete arra utal, hogy a gazdagok, vagyonuk ellenére megtarthatják Isten parancsait: ,,Mester... ezeket mind megtartottam kora ifjúságomtól fogva'' (20). Jézus minden gazdagsága ellenére megkedvelte ezt az ifjút, de ez a szimpátia mégsem akadályozta meg abban, hogy rá ne világítson a gazdagság fenyegetô veszélyére: ,,Milyen nehezen jut be a gazdag Isten országába'' -- mondotta és hozzáfűzte: ,,Könnyebb a tevének átmenni a tű fokán, mint a gazdagnak bejutni Isten országába'' (23, ill. 25). Jézus kijelentése arra utal, hogy a gazdagság mégsem olyan ártatlan dolog, mint ahogyan az elsô pillantásra látszik. A gazdag könnyen beleesik a pénz bálványistenének imádatába és megfeledkezik az igaz Istenrôl. Fenyegeti a veszély, hogy a pénz igézetébe esik, a szenvedélyek és élvezetek hatalmába kerül, a pazarlás és kizsákmányolás rabjává válik. A gazdagság bálványisteneket termel, amelyeket az ember aztán úgy imád, mint egykor a zsidók az aranyborjút a pusztában. A gazdag hamar megfeledkezik Isten elsô parancsolatáról: ,,Senki mást ne tekints Istennek, csak engem!'' (Kiv 20, 3). Jézus ezt a parancsolatot egészítette ki, amikor így szólt: ,,Senki sem szolgálhat két Úrnak: vagy gyűlöli az egyiket, a másikat pedig szereti, vagy ragaszkodik az egyikhez, a másikat pedig megveti. Nem szolgálhattok az Istennek is, a Mammonnak is'' (Mk 6, 24). Itt a Mammon nyilvánvaló, hogy a pénzt, mint ,,isten''-t jelenti! A gazdagság önmagában véve nem rossz, sôt, jó dolog. Mégis komoly veszélyekkel jár: ,,aki gazdagságában bízik, az elbukik'' -- olvassuk a Példabeszédek könyvében (11, 28). A jómód kikezdi az ember Isten iránti hűségét. Vajon nyugati jóléti társadalmunk nem errôl tanúskodik? Míg a második világháború után Németországban templomaink telve voltak, addig jóléti társadalmunkban a templomok padjai többfelé üresen tátonganak. A nyomorban érezte az ember, hogy szüksége van Istenre, de késôbb, amikor kezdett jól menni sora, elfelejtette, hogy mindenét Istennek köszönheti. Mózes Törvénykönyve bölcsen óv a pogány népek emberfaragta isteneitôl, a gazdagság veszélyétôl: ,,Bálványaikat égesd el tűzbe vetve, ne kívánd meg s ne tartsd meg az aranyat vagy ezüstöt, ami borítja ôket, nehogy bajba juss, hiszen az ilyesmi utálat tárgya az Úr, a te Istened szemében'' (MTörv 7, 25). Az ószövetségi Manasszából származó istenfélô bölcs Agur mondásai és imái ugyancsak józanságra intenek és az anyagiakkal való bölcs magatartásra szólítanak: ,,Csak két dolgot kérek tôled, ne tagadd meg tôlem, mielôtt meghalok'' -- olvassuk Agur imáját a Példabeszédek könyvében -- : ,,Csalást és hazug szót tarts távol tôlem, s ne adj nekem se nyomort, se gazdagságot! Hadd egyem kimért kenyeremet, nehogy jóllakva megtagadjalak, azt mondjam: Ki az az Úr? Ne menjek lopni sem, mivel szegény lettem, ne gyalázzam meg Istenemnek nevét'' (Péld 30, 8--9). Jézus az evangéliumi gazdag ifjúról szóló példabeszédével a gazdagság veszélyére irányította figyelmünket. Jézus nem tiltotta meg a gazdagságot. De annak, aki birtokába jutott, fokozatos éberséggel kell ôrködnie, nehogy a pénz hatalmába kerítse és ez elfoglalja szívében az Isten helyét. Akinek szívében Isten az Úr, az tudja, hogy élete többet ér minden vagyonnál és drága kincsnél. A pénz elvakít, vakká tesz mások nyomora iránt. A szeretet megnyitja szemünket, hogy embertársainkban meglássuk a felénk közeledô Istent. Akinek szívében Isten lakik, az tud adakozni és lemondani, meglátja a gyengét és segítségére siet. Megérzi azt az örömet, amelyrôl Szent Pál Milétoszban beszélt, amikor Urunk Jézus szavaira emlékeztetett: ,,Nagyobb boldogság adni, mint kapni'' (ApCsel 20, 35). ======================================================================== Évközi 29. vasárnap B év Olvasmány: Iz 53, 10--11; Szentlecke: Zsid 4, 14--16; Evangélium: Mk 10, 35--45. Bevezetô a szentmise kezdetén Mindenütt találkozunk törtetô és nagyravágyó emberekkel, még az Egyházban is. A keresztény összejöveteleken és csoportokban is vannak, akik idegesen keresik az elsô helyeket. Emiatt többen megbotránkoznak, bosszankodnak és méltatlankodnak. Jézus tanítványainak körében sem volt másként. Jakab és János a legelôkelôbb helyre pályázott Jézus oldalán. A többi tíz ezért irigykedett a két testvérre. A törtetés mások kárára semmiképpen sem keresztény erény. Isten országában nincsenek elôjogok. Ott nem számítanak az érdemrendek, sem az emberi címek. Isten országában a szolgáló szeretet a mérvadó. A szeretet gyakorlásában versenyezhetünk egymással és mindenki törekedhet az elsô helyre. Szentbeszéd Ha valaki közületek ki akar tűnni, legyen a szolgátok Mk 10, 43 Mindenki más. Mások feladataink. Vannak közöttünk felettesek és alattvalók, munkaadók és munkavállalók. Egyeseknek a parancsolás jutott osztályrészül, másoknak az engedelmesség. Vajon a kettô közül melyik könnyebb? Néhányan elismerésben és tiszteletben részesülnek, rangokkal és címekkel rendelkeznek, méltóságok és tekintélyek. Mások átlagosan, szerényen és feltűnés nélkül élnek. A legtöbben mégis egyformán áhítozunk a kitűntetések, a címek és rangok után. Földi elônyöket és fôleg magasabb jövedelmet remélünk tôlük. Sokan betegesen és görcsösen vadásszák az elôkelô helyezéseket. Akik viszont nem küzdenek ilyen kirívó módon az elsôbbségért, azok betegesen irigykednek törtetô társaikra, megütköznek rajtuk és bosszankodnak miattuk. A törtetés és irigység Jézus tanítványainak körét sem kímélte. Az egyházban éppúgy megtalálható, mint a politikai és a gazdasági, az üzemi és a hivatali körökben. Annak idején Zebedeus két fia, a két testvér, Jakab és János igyekezett Jézusnál rangbeli elônyökhöz jutni többi tíz társával szemben. ,,Add nekünk'' -- mondották --, ,,hogy egyikünk jobb oldaladon, másikunk bal oldaladon üljön dicsôséged országában'' (37). Ma sokszor a munkatársak és csoportok versengenek egymással a kimagasló helyekért. Érvényesülésük érdekében egyesek megrágalmazzák egymást, a törvénytelenségektôl és az emberi gonoszságoktól sem riadnak vissza. Az érvényesülés életünk egyik legmeghatározóbb mozgató rugója. A törtetés rányomja bélyegét életünk legtöbb területére. A mai evangéliumban Jézus figyelmeztet: ,,a ti körötökben ne legyen úgy, mint a világ nagyjainál, akik a népeken zsarnokoskodnak'' (43). ,,Ha valaki közületek ki akar tűnni, legyen a szolgáltok és ha valaki közületek elsô akar lenni, legyen mindenkinek a szolgája'' (44). Jézus ezzel nem ítélte el az emberi címeket és rangokat. Tanítása szerint bárki lehet kiváló és kitűnô. Bárki megpályázhatja az elsô helyeket. De megbélyegzi azokat, akik hatalmukkal visszaélnek és zsarnokoskodnak. Eleve nem elítélendô minden dicsôség, elismerés, rang és cím. Miért ne érdemelhetné meg valaki az elismerést és miért ne járhatna az ki neki, ha rászolgált? Vannak emberi teljesítmények, amelyeket jutalmaznunk kell. A kiváló emberek nem címekért és rangokért küzdöttek, hanem mindannyiunk érdekében: a társadalmi életben, munkahelyen és az egyesületekben. Éveken át önzetlenül fáradoztak a szegényekért és a többi elesettekért. Talán nem érdemlik meg az emberi elismerést, még akkor is, ha ez számukra némi elôjogokat biztosít? Másokért nem sajnáltak szabadidôt, kényelmet és olykor még pénzt sem, csakhogy megkönnyíthessék életüket és örömet szerezhessenek nekik. Áldozatos helytállásukért illô, hogy megkapják az emberi elismerést. Ugyanakkor elôfordul, hogy valaki egyáltalán nem tolakodott, mint a két testvér, Jakab és János, mégis elôre toltuk ôket. Olyan szükséges feladatokat ruháztunk rájuk, amelyekre senki sem vállalkozott szívesen. Becsületes helytállásukért aztán kitűntettük ôket. A vértanúk életüket áldozták valamilyen jó ügyért. Nekik Krisztushoz hasonlóan és vele nemegyszer ki kellett inniuk a keserűség poharát és részesedniük kellett a szenvedések fürdôjében. Elismerésüket Jézus nem kifogásolta. Isten mércéje nem mindig azonos az emberek mércéjével. A mai evangéliumban hallottuk: ,,A kehelybôl, amelybôl én iszom, ti is isztok, s a keresztséggel, amellyel engem megkeresztelnek, ti is megkeresztelkedtek. De hogy jobb és bal oldalamon ki üljön, afelôl nem én döntök. Az a hely azokat illeti, akiknek készült'' (40), azaz, akik nem a test és vér szerint, hanem Isten Lelke szerint élnek és Istenbôl újjászülettek. A dicsôségrôl nem az emberek döntenek, hanem az Isten, Lelkének mércéje szerint. Jézus relativizált mindenféle emberi méltóságot, címet, rangot, elismerést, hatalmat és tekintélyt. Mindezek elillannak, akárcsak a füst. Ami az emberek elôtt kimagasló, nem biztos, hogy Isten elôtt is az. Ezért mondja Szent Pál apostol: ,,Szólhatok az emberek vagy az angyalok nyelvén, ha szeretet nincs bennem, csak zengô érc vagyok vagy pengô cimbalom... Szétoszthatom mindenemet a nélkülözôk közt, odaadhatom a testemet is égô áldozatul, ha szeretet nincs bennem, mit sem használ nekem'' (1 Kor 13, 1 ill. 3). Lehet bármilyen ragom vagy címem, ha szeretet nincs bennem, mit sem érek. Magatartásunk kettôs síkon mozog: az egyiken érvényesülhet a külsôség -- a cím, a gôg, a büszkeség, a látszólagos siker vagy sikertelenség. A másik síkon Isten mércéje, a tiszta szeretet. Ebben nincs helye az alattomos számításnak és az önzô törtetésnek. Jézus megmutatta, hogy ez mit jelent: ,,az Emberfia nem azért jött, hogy szolgáljanak neki, hanem hogy ô szolgáljon és életét adja váltságul sokakért'' (45). Igazi elismerést érdemel, aki képességeit és Istentôl kapott adományait mások javára és nem csak saját elômenetelére használja. A keresztény lelkület mindig áldozatokat követel. Önzô, hataloméhes és becsvágyó világunkban Jézus lelkületével található meg a béke és az enyhülés. A törtetés és féktelen nagyravágyás legtöbbször hatalmaskodásba, kizsákmányolásba, elnyomásba, zsarnokságba és megaláztatásba torkollik. A ti körötökben ne így legyen -- mondja Jézus. Ne könyököljetek, ne büszkélkedjetek, ne fölényeskedjetek és ne szégyenítsetek meg senkit. Jézus tanítványainak hosszú idôbe tellett, amíg útját megértették. Állandóan szükségük volt Mesterük figyelmeztetésére és bátorítására. Isten józanságra intô szavát mi sem nélkülözhetjük. A világ elmúlik és ezzel annak minden dicsôsége. A szeretet viszont örökre megmarad: örök dicsôség. ======================================================================== Évközi 30. vasárnap B év Olvasmány: Jer 31, 7--9; Szentlecke: Zsid 5, 1--6; Evangélium: Mk 10, 46--52. Bevezetô a szentmise kezdetén Szép kifejezés a születés folyamatának jelölésére: a gyermek világra jött, meglátta a napvilágot. A kép a keletkezés egyéb területeire is átvihetô. Valójában létünk minden pillanata újrakezdés, újabb világrajövés; mélyebb értelemben és még inkább hitéletünk, amely keresztségünkben fogant, szüntelenül a világosság, az isteni fény felé törekszik, ebben megújul és újjászületik: világra jön. A mai evangéliumban a vak Bártimeusról hallunk, akinek hite miatt Jézus visszaadta látását, szeme világát, világosságát. Evangéliumi történetünk rávilágít arra, hogy a keresztények hite és Isten iránti bizalma sok embernek megnyithatja szemét, világosságot teremthet, mégpedig olyan világosságot, amelynek következtében alaposan megváltozik élete. Ennek az ellenkezôje is érvényes: hitetlenségünk vakságot, sötétséget, gyűlöletet és végeredményben pusztulást okoz. Ezért szentmisénk kezdetén önvizsgálatot tartunk és bűneink miatt Isten megbocsátó irgalmáért könyörgünk. Szentbeszéd A hited megmentett téged Mk 10, 52 Evangéliumi szakaszunk középpontjában egy kérdés, egy kérés és egy megjegyzés áll: Jézus kérdése: ,,Mit tegyek veled''; Bártimeus kérése: ,,Mester -- kérte a vak --, hogy lássak'' és Jézus megjegyzése: ,,Menj, a hited meggyógyított''. Elbeszélésünk legsajátságosabb pontja, nem a vak koldus meggyógyításában, sem Jézus iránta való könyörületében vagy szeretetében rejlik. Ezek a mozzanatok, bármennyire a bibliai történet elôterében állnak, mégsem fejezik ki az evangéliumi szakasz legsajátságosabb mondandóját. Számításba jöhetne még a jerikói vak koldus Istenbe vetett bizakodó hitének megvilágítása. Ez a részlet sem áll elmélkedésünk középpontjában. Nem ez történetünk elsôdleges témája. Elbeszélésünk legsajátosabb mozzanata Bártimeus különleges hite, azon elszánt akarata és igyekezete, amely környezete legnagyobb ellenállása ellenére sem hajlandó megváltoztatni abbeli szándékát, hogy Istentôl kérje azt, amire szüksége van. Itt elsôsorban nem a vak bizakodása áll elôtérben, hanem elszánt igyekezete, erôlködése és törekvése, amelynek végül is jutalma a csodálatos gyógyulás. Bártimeus az isteni segítség tudatában minden erejét összeszedte és ezzel kivívta Jézus közelségét. Hite kérlelhetetlen tolakodásában és saját erôfeszítésében nyilvánult meg. Úgy tűnik, mintha történetünkben a csoda abból állna, hogy Isten életre kelti az emberben azt az erôt, amely által a beteg meggyógyul. Jézus maga jelenti ki: ,,Menj, a hited meggyógyított''. Jézus a gyógyítás elsôsorban a beteg erejének, kitartó igyekezetének, hitének tulajdonítja. Bártimeus igyekvésben kinyilvánuló hite figyelemre méltó. Nemcsak meg akarta magát gyógyíttatni, hanem mindenképpen meg akart gyógyulni. Megtörtént a Jézussal való találkozás révén. Bártimeus nem úgy járt el, mint Bertold Brecht gyámoltalan gyerkôce, akitôl ellopták a mozijegy árának felét és nem kiabált, csak lehorgasztotta fejét, magába zárkózott és tétlenül várta a segítséget. Végül azt is elvették tôle, amilye volt: a jegy árának másik felét. Neki utolsó erejét összeszedve még hangosabban kellett volna kiabálnia és toporzékolnia ahhoz, hogy jogorvoslásban részesülhessen (Bertold Brecht: Der hilfslose Knabe, in Gesammelte Werke 12, Suhrkamp, Frankfurt 1967, 381. o.). Ha így jár el, Bártimeushoz hasonlít, aki Brecht gyámoltalan gyerkôcével ellentétben valóban hangosan kiabált és orvoslást nyert. Bártimeus kiabált és összeszedte minden erejét. Segítségért esdekelt, de nemcsak úgy általában. Jézustól, Dávid fiától várt orvoslást, gyógyulást, üdvösséget és segítséget: ,,Jézus, Dávid fia, könyörülj rajtam''. Tudta, mit akar és ezt Jézus elôtt világosan és érthetôen megfogalmazta: Mester, látni akarok. Hitének ez a különlegessége. A vak mindenképpen látni akart és ezt az akaratot igyekezett Jézus elmélyíteni benne. Ezt az emberi igyekezetet Jézus másutt is szorgalmazta. Ne féljetek! Ne csüggedjetek! Térjetek meg! Keressetek és zörgessetek! Imádkozzatok és kérjetek! Jézus valahányszor felfedezi az emberi igyekezetet (feléje) és látja, hogy az emberek tôle akarnak valamit és ezt elôtte bátran és világosan megfogalmazzák, Jézus ezt a magatartást mindannyiszor hitként fogadja el és jutalmazza meg, mert ô kegyes és irgalmas Isten. Semmi olyat nem tesz, amire képesek vagyunk. Nem gázol szabadságunkba és emberi méltóságunkba. Elvárja, hogy magunk törekedjünk. Kiszedi belôlünk még a bennünk lappangó legparányibb hitet is, de sérthetetlenül hagyja szabad akaratunkat. Nem erôlteti rá kegyelmét senkire. Azoknak adja, akik törekszenek utána. Bártimeus igyekezett. Istentôl várt gyógyulást, de maga is mindent megtett annak érdekében, hogy visszanyerje látását. Hitt, és ez a hit arra képesítette, hogy vállalja Jézus útját, a keresztutat, a megdicsôülés útját, az utat Jeruzsálem felé: ,,visszakapta látását és vele tartott az úton'' (Mk 11, 52). Jézus megjutalmazta elszánt akaratát: vágya teljesült, látott és ezért Jézus nyomába szegôdött, vele tartott az úton, amelyen ezentúl neki is Üdvözítôjéhez hasonló megértést kell tanúsítania embertársai iránt. Sokan Bártimeushoz hasonlóan ugyancsak a kérô, esdeklô imában fedezik fel igazán, hogy mit akarnak. Rájönnek, hogy Isten közelükben jár. A vele való szembesülés révén önmagukba szállnak, felismerik nyomorúságukat és képesek azt Isten elé tárni. Felnyílik a szemük és ôszintén felismerik Istentôl függô helyzetüket. Így velük is megtörténik a csoda. A végtelen Isten nekik is megáll az úton, akárcsak egykor Bártimeusnak, csupa szem és fül lesz irántuk, a vak meggyógyul és lát. Isten azonban nem mindig úgy hallgatja meg kéréseinket, ahogyan azt szeretnénk. De mindig megengedi, hogy ügyes-bajos dolgainkkal útját álljuk, feltartóztassuk. Ha hozzá fordulunk, nem megy el mellettünk és életünk se olyan lesz, mint annak elôtte. A kérô imádság altal Isten nyomorúságos vakságunkban megpillant bennünket és meglátjuk ôt. Ez a nagy csoda, amely ma is megesik. ======================================================================== Évközi 31. vasárnap B év Olvasmány: MTörv 6, 2--6; Szentlecke: Zsid 7, 23--28; Evangélium: Mk 12, 28b--34. Bevezetô a szentmise kezdetén Életünk egyik legnagyobb bölcsessége önmagunk, adottságaink, képességeink és gyengeségeink elfogadásában rejlik. Néhányan sohasem képesek erre, és így saját maguk keserítik meg önmaguk életét. Nem bírják elviselni saját magukat. Hogyan bírhatnának másokat? Az embernek tudomásul kell vennie, amit a nagy francia gondolkodó Blaise Pascal mondott: ,,Vagyunk valakik, de nem mi vagyunk a minden''. Aki ezt nem fogja fel és még önmaga hiányosságait sem képes elviselni, hogyan lesz képes mások egyéni szabadságát, jogát és sajátosságát elfogadni és tiszteletben tartani? Enélkül nem szerethetünk, de fôleg nem úgy, ahogyan Krisztus Urunk tanította: ,,Szeresd embertársadat, mint saját magadat'' (Mk 12, 31). Szerinte a felebaráti szeretet fokmérôje önmagunk szeretete. Ha önzô vagyok és önzôen viselkedem magam iránt, mennyivel inkább az leszek másokkal szemben! Szentbeszéd Melyik az elsô a parancsok közül Mk 12, 28b Ismerjük Jézus fôparancsolatát: ,,Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedbôl.... Szeresd felebarátodat, mint önmagadat'' (Mt 12, 30). Néha talán még bosszankodunk is miatta. Azt a látszatot kelti, mintha parancsra is lehetne valakit szeretni. Érezzük, hogy a fôparancs követelménye felülmúlja erônket. Megtartására alig látunk esélyt a hétköznapi életben. Néhány pszichológus állítása szerint az ilyen erônket felülmúló parancsok veszélyesek, mert gátlásossághoz, esetleg skrupulussághoz vagy fellegekben járó idealizmushoz vezetnek, elôsegítik az agresszió, a tömegiszony, az ellenségeskedés és gyűlölet kifejlôdését lelkünkben. A megállapítások gondolkodóba ejtenek és nem egyszerű dolog azokra megfelelôen válaszolni. A pszichológusok mégis figyelmen kívül hagyják, hogy a szeretet fôparancsolata tulajdonképpen nem parancs, hanem isteni ajándék. Ha valaki azt állítja, hogy nem tud úgy szeretni, ahogy ezt a fôparancsolat sürgeti, igazat kell adnunk neki, mert a szeretet a hittel és reménnyel együtt isteni és belénk öntött erény, amelyre az ember saját magától sohasem lenne képes. Ezek az erények megkövetelik Isten közreműködését. Isten ajándék. Kegyelem. A szeretet fôparancsolatának gyakorlására, ha magunk nem is vagyunk képesek, de Isten feltétlenül képes arra általunk. Ez azt jelenti, hogy Isten elôbb szeret és szeretett minket. Szeretetünk nem más, mint válasz arra a szeretetre, amellyel Isten elôbb szeretett minket. ,,A szeretetnek nem az a lényege, hogy mi szeretjük Istent, hanem hogy ô szeret minket és elküldte fiát bűneinkért engesztelésül'' -- írja János apostol (1 Jn 4, 10) és hozzáfűzi -- ,,Szeretteim, ha az Isten így szeretett minket, nekünk is szeretnünk kell egymást'' (1 Jn 4, 11). Errôl van itt szó. A felebaráti szeretet számunkra csak Istentôl, és Istenre vonatkoztatva kap igazi értelmet. Ez a szeretet kettôs parancsa. Isten szeretetét nem lehet elválasztani a felebaráti szeretettôl, mert ,,ha valaki azt állítja, hogy: ,,Szeretem az Istent'', de testvérét gyűlöli, hazudik. Mert aki nem szereti testvérét akit lát, nem szeretheti az Istent sem, akit nem lát'' -- olvassuk ugyancsak János apostol levelében (1 Jn 4, 20). Az Isten- és emberszeretet szoros összekapcsolódása ismert volt már a zsidó törvény- és szentírás-magyarázók elôtt is. Írásaikat a Talmud ôrizte meg. Ez a könyv a törvény gyakorlati megközelítésérôl tudósít és rávilágít arra, hogy az embernek tulajdonképpen csak Urát kell követnie magatartásában, mint ahogyan ezt Mózes 5. könyvében olvassuk: ,,Az Urat, a ti Isteneteket kövessétek'' (MTörv 13, 5). A Talmud több más hasonló párhuzamot is felállít. Isten ruházza a mezteleneket: ,,Az Úristen pedig bôrbôl ruhát készített az embernek és feleségének, sôt felöltöztette ôket'' (Ter 3, 21). Hozzá hasonlóan az embernek is ruháznia kell a ruhátlanokat. Isten meglátogatta a betegeket: ,,Az Úr megjelent neki -- Ábrahámnak, körülmetélése után szenvedése idején -- Mamre terebintjenél'' (Ter 18, 1). Hozzá hasonlóan nekünk is fel kell keresnünk a betegeket. Isten megvigasztalta a szomorkodókat: ,,Ábrahám halála után Isten megáldotta a fiát, Izsákot''. Így nekünk is vigasztalnunk kell egymást. Az Úr Moáb földjén a völgyben eltemette Mózest (MTörv 34, 6). Nekünk hasonlóan kell gondoskodnunk halottainkról. Ezek a talmudi párhuzamok talán a mai ember számára idegenül hangzó magyarázatok és buzdítások, de mégis szemléletesen mutatnak rá a fôparancsolat lényegére, az Isten- és emberszeretet összefonódására. Az embernek csak azt kell tennie, amit az Isten már elôbb tett. Isten kudarcaink és nyomorúságos mivoltunk ellenére is elfogadott bennünket: hitvestársunkat, munkatársainkat, sôt, fônökünket is, még akkor is, ha azok idegeinkre mennek. Feladatunk ezen isteni magatartás kialakítása: nem elítélni másokat, hanem megbocsátani, az igazságtalan megjegyzéseket fülünk mellett elengedni, másoknak szívünkbôl, idônkbôl és javainkból megfelelô mértékben juttatni. Keresztény életünk csak úgy igazi, ha áthatja azt az ôszinte Isten- és emberszeretet, és Isten szeretetének eszközévé válunk. Különben hivatalosan keresztények, de valójában anonym ateisták vagyunk, mert megtagadtuk Istent, aki a Szeretet. ======================================================================== Évközi 32. vasárnap B év Olvasmány: 1 Kir 17,10--16; Szentlecke: Zsid 9, 24--28; Evangélium: Mk 12, 38--44. Bevezetô a szentmise kezdetén A keresztények számára belsô kötelezettség és lelki szükséglet az elsô parancsolat megtartása: Uradat, Istenedet imádd és csak neki szolgálj. Egyöntetű elfogadásán túl viszont, még a hívô és gyakorló keresztények között is vitatott a parancs megtartásának módozata, a vallásosság formája. Sokan a templomi istentiszteleteket tartják fontosnak, és úgy vélik, hogy a vasárnapi szentmisehallgatással eleget tettek vallási kötelezettségeiknek. Mások ezt nem tartják elsôdlegesen szükségesnek. Ôk úgy vélik, hogy Isten törvényeinek eleget tettünk, ha zárt ajtók mögött összetettük kezünket és így ájtatoskodtunk egyénileg és titokban. Ismét mások a Mária-tiszteletet helyezik vallásosságuk középpontjába. Többen közéleti síkon buzgólkodnak Jézus szellemében. Ôk így vélnek eleget tenni Isten iránti kötelezettségüknek és az elsô parancsolatnak. Mindenik Urát, Istenét szolgálja saját módján. A mai szentmise olvasmányai arra emlékeztetnek, hogy a vallásos élet alapfeltétele az Istenre való ráhagyatkozás, az a bizalom, amellyel Istentôl várjuk életünk sikerét a jelenben és a jövôben. Két özvegyrôl hallunk. Egyik is, másik is lemond földi élete egzisztenciális alapjairól és mindketten teljes bizalommal hagyatkoznak a gondviselô Istenre. Az igazi vallásosság képviselôi. Egyedül Istent választották létük alapjául. Tôle vártak mindent, önfeledten, ôszintén és igazán. Szentbeszéd Óvakodjatok az írástudóktól Mk 12, 38 A mai evangéliumban elhangzó, írástudóknak szánt figyelmeztetések kétségtelenül a papokra és az egyházi személyekre vonatkoztathatók a leginkább. Jézus korának vallási vezetôit komoly szemrehányásokkal illette. Hiúsággal és címkórsággal vádolta az írástudókat. Kifogásolta hivatalnoki viselkedésüket és külsôséges vallásosságukat. Megbélyegezte ôket. Pénzéhesek és anyagiasak: ,,felélik az özvegyek házát'' -- mondotta szószerint. Ezeket a vádakat hallva, ma elôszeretettel vonatkoztatjuk az egyházi személyekre. Felhánytorgatjuk, hogy míg Isten törvényeire tanítják a népet, addig viselkedésük nemegyszer nincs összhangban a maguk által hirdetett krisztusi tanítással. Míg néhányan nagy lábon élnek, addig közösségeikben nyomorognak az árvák és az özvegyek. A templomban talán még eleget buzgólkodnak, de kevesebbet a nyomortanyákon és a társadalmi periférián az elhagyottak között. Ilyen és hasonló szemrehányásokkal Isten szolgáinak napjainkban ippúgy számolniuk kell, mint minden idôben. A fonák élet ôket is veszélyezteti, akárcsak sokakat közülünk, akik nemegyszer a farizeusi magatartás martalékaivá váltunk. Jól jön, ha Isten szava lelkiismeretvizsgálatra szólítja az igehirdetôket. Erre nekik éppúgy szükségük van, mint nekünk. Jézus tanítása mindig általános érvényű. Amit mond Péternek, abból Pálnak is értenie kell. Ki mondhatja el magáról ôszintén, hogy eleget tett keresztény hivatásának és küldetésének? A farizeusi magatartás és vallásosság mindenkit fenyeget. Legtöbbször sajátos módon, állapotunknak és adottságainknak megfelelôen érint bennünket. Még a legbuzgóbbaknál is fennáll a veszély, hogy tanúságtételükkel kudarcot vallanak. A fonák életmódtól nem ment meg sem gazdagság, sem szegénység, sem az elôkelôség, sem az egyszerűség. Jézus írástudókhoz intézett figyelmeztetése mindenkihez szól, mert mindannyian elmaradunk keresztény küldetésünk mögött: a szolgálat, a felebaráti szeretet, a nagylelkűség terén... A keresztény tanúságtétel nem presztízskérdés. Címtôl, rangtól függetlenül mindenkit egyformán kötelez. A keresztény tanúságtétel nemcsak valamely tekintéllyel rendelkezô réteg elôjoga, hanem minden megkeresztelt ember kötelessége: Nyílt versenyben kibontakozó önátadás Istennek. Amit tôlük elvárunk, nekünk is gyakorolnunk kell. A hívôk imájának és istentiszteletének komolysága éppúgy összefügg mindennapi viselkedésükkel és magatartásukkal, mint a papok és írástudók igeszolgálata és tanúsága. A mai evangélium két egymással ellentétes magatartást tár fel: az írástudók és az özvegy magatartására irányítja figyelmünket. Jézus az egyik példázatban óva inti az írástudókat, a másikban példaként állítja elénk az özvegyet. Csupán két fillért dobott a perselybe. Említésre sem érdemes, Jézus mégis nagyra értékeli ezt a kis adományt és az asszony tettét: ,,Bizony mondom nektek, ez a szegény özvegy többet dobott mindenkinél, aki csak dobott a perselybe. Mert ôk a feleslegükbôl adakoztak, ez pedig mindent odaadott, ami csak szegénységébôl telt, egész megélhetését'' (Mk 12, 43--44). Jézus felmagasztalta az asszonyt, mert adománya révén kifejezésre juttatta Isten iránti rendíthetetlen bizalmát és ragaszkodását. Teljesen ráhagyatkozott Istenre és kiszolgáltatta magát neki. Jézus elsôsorban nem az asszony teljesítményét mérlegelte, hanem jóravaló szándékát. Számára a szándék volt a fontos és az Istenbe vetett bizalom: az önátadás, a ráhagyatkozás Istenre. Így lett Isten ígéreteinek várományosa: ,,Boldogok a lélekben szegények, mert övék a mennyek országa'' (Mt 5, 3). Ma számunkra jó esô érzés elítélni a képmutató farizeusokat és felmagasztalni az Istenre hagyatkozó özvegyet. A képmutatók azonosítása nem esik nehezünkre. Elôszeretettel alkalmazzuk Jézus fenyegetését az egyházi személyekre. Hivataluk, lehetôségeik és kiváltságaik révén valóban nagy veszély fenyegeti ôket, hogy magatartásukkal az álnok írástudók szintjére süllyednek. Sáfárkodásukról egyszer mindenképpen számot kell adniuk Isten elôtt. Ugyanakkor arról se feledkezzünk meg, hogy mi sem vagyunk felvértezve az esendôség ellen. Vagy talán képesek vagyunk elkerülni a hiúságot és a külsôséges vallásosságot? Hányszor helyezzük egyéni érdekeinket minden más elé és mit sem törôdünk mások kárával? Az írástudók bűneibe magunk is beleesünk minden síkon és különféle formában. Vajon semmi kivetni valót sem találunk életünkben? Tetteink semmi kívánni valót sem hagynak maguk után? Vajon nem kérdôjelezhetô meg ,,igaz'' jámborságunk, imánk és istentiszteletünk? Az egész megélhetését elajándékozó özvegy magatartása tulajdonképpen saját mivoltunk, keresztény tanúságtételünk ôszinteségét teszi próbára. A jámbor özvegy nem címekben, karrierben, pénzben vagy vagyonban bízott, hanem egyes-egyedül az üdvözítô Istenben. Tôle várt mindent. Vajon ez rólunk is áll? Az ôszinte vallásosság területén Krisztus evangéliuma még sokat kívánhat tôlünk! Ezért mielôtt másokat megszólnánk, seperjen elôbb mindenki a saját háztáján. ======================================================================== Évközi 33. vasárnap B év Olvasmány: Dán 12, 1--3; Szentlecke: Zsid 10, 11--14. 18; Evangélium: Mk 13, 24--32. Bevezetô a szentmise kezdetén Az egyházi év utolsó vasárnapjai az elmúlásra, biztos léptekkel közeledô halálunkra és a világ végére irányítják figyelmünket. Így a mai szentmise olvasmányai is. Különösen az evangélium ragadja magával képzeletünket. Amit a természettudományos kutatások számokkal és felmérésekkel igyekeznek igazolni, azt evangéliumi szakaszunk meggyôzô, drámai képekkel ábrázolja. Rettenetes valóságot tár elénk: elkerülhetetlen az emberiség és a világmindenség pusztulása. A természettudományok és a Szentírás egyformán biztosra veszik a világ jelenlegi rendjének összeomlását. Egyöntetűen vallják, hogy a világ pusztulásának órája teljesen bizonytalan. A katasztrófa és a vég mindenesetre közeleg. Isten vigasztaló igéje nélkül meglehetôsen aggasztólag és bénítólag hat. A hívô ember számára a vész nem kilátástalan valóság. Bátorságot és vigaszt nyújt neki Jézus ígérete: ,,Az ég és föld elmúlnak, de az én szavaim nem múlnak el'' soha (Mk 13, 31). Az istenfélô ember elpusztul, de meg nem semmisül. Isten a halálon át az örök életbe vezeti. Szentbeszéd Meglátjátok az Emberfiát, amint eljön a felhôkön, nagy hatalommal és dicsôséggel Mk 13, 26 Az utóbbi idôben sokszor leírták és elmondták, hogy korunk embere halhatatlansági ôrületben szenved. A pszichoanalitikusok az ember istenkomplexusáról beszélnek. Azt állítják, hogy komoly gátlásaink vannak Istennel szemben. Mégis úgy tűnik, mintha korunk embere levetette volna elôdei kisebbségi érzését Istennel szemben. Sôt, nagyzási mániába és mindenhatósági ôrületbe esett. Azt gondolta, ha keresztrefeszíti Istent, máris örökölni fogja mindenhatóságát. Megpróbálta letaszítani trónjáról Urát, hogy könnyebben kisajátíthassa isteni tulajdonságait. Ôrületes kalandjának nem maradtak el következményei. Az ember mesterkedései révén válságos állapotba került az egész teremtett világ. Az istenné kikiáltott ember szétrombolta a Föld védô légrétegét. Pusztítja a fákat, a növényeket és az állatokat. Durván belekontárkodik az élet továbbadásának törvényeibe. Manipulálja a géneket. Gyilkos fegyvereket gyárt, csillagháborúval fenyeget. Az éggel és földdel el akarja pusztítani önmagát. A tudósok idônként riadót fújnak. Vészkiáltásuk legtöbbször süket fülekre talál. Aggasztó kijelentéseiket legtöbbször esti híradónak vagy napi újságcikknek tekintjük, amolyan napi műsornak, amelyet holnap másik követ és hamar elfeledünk. Hozzászoktunk a fenyegetô veszélyekhez. Nem vesszük komolyan. Hogyan szólhatunk ezek után bizakodóan a végítélet napjáról, ,,ama rettenetes napról''? A keresztények mégis reményekkel néznek a nagy nap elé. Számukra a várható világégés és katasztrófa nem a vég. Errôl hallottunk a mai evangéliumban. Krisztus dicsôséges eljövetelérôl a világ végén. Vajon érdekel ez bennünket? Talán már el sem képzelhetô a végpusztulás Krisztus Urunk végsô gyôzelme nélkül? Miért ne lehetne ez a vég az emberiség történelmének végsô kudarca, az önmagunk által elôidézett katasztrófa és végsô pusztulás? Dániel könyve írójának idején (Kr. e. 167--164) egyszerű volt ezekre a kérdésekre válaszolni. Ô még könnyen lelket verhetett az istenfélô csüggedôkbe. Bátorította ôket, hogy tartsanak ki az üldözések és megpróbáltatások idején, mert Istennél a gyôzelem. Ô megmenti mindazokat, akik beírták nevüket az élet könyvébe. Isten igéjével vigasztalta a megváltás után sóvárgó népet: Az érteni tudók ragyogni fognak örökkön örökké, miként a csillagok (vö. Dán 12, 1--3). Tagadhatatlan, hogy ezekkel az igékkel a történelem folyamán többször visszaéltek. Akadtak tudálékosak, fôleg szektás körökben, akik a világ végét, Isten országának végsô eljövetelét, a szabadulás napját, sôt, még a megmenekültek számát is pontosan tudni vélték. Jézus mindezek ismeretét egyedül az Atyának tartotta fenn: ,,Ám azt a napot vagy órát senki sem tudja, az ég angyalai sem, sôt még a Fiú sem, csak az Atya'' (Mk 13, 32). Ugyanakkor ,,az érteni tudóknak'' megerôsíti a Dániel próféta által hirdetett isteni ígéretet és emberségre inti ôket (Mk 13, 35). Példabeszédet mondott nekik a fügefáról. Helyenként Palesztinában egyedüli fa, amely télre lehullatja levelét. Rügyezése itt egyértelműen a nyár érkezését jelzi. ,,Amikor hajtása már zsendül és levelet hajt, tudjátok, hogy közel van a nyár'' -- mondja Jézus (Mk 13, 28). Ugyanezt a figyelmességet és gondosságot várja el tanítványaitól. Föltámadása óta tudniuk kell következtetéseket levonni Isten országának és az isteni életnek csalhatatlan elôjeleibôl. Jézus föltámadása óta a tanítványok, a világ legnagyobb katasztrófájának ellenére, joggal remélhetik a világ végsô beteljesedését és az új élet kezdetét Isten országában. Az európai féltekén ma a hanyatlás és pusztulás sok jelével találkozunk. Növekszik a nihilisták és életuntak száma. Sok az eltelt és mindenbôl kiábrándult ember, akik senkit és semmit sem kedvelnek. Lehetetlen nem észrevenni a jeleket, amelyek az ember és egész környezete elpusztítására irányulnak. Kik értelmezzék ezeket, ha nem a keresztények? Nekünk értenünk kell az idôk szavát és válaszolnunk kell azokra. Ezért síkra szállunk az élet védelméért és felvesszük a harcot mindennemű rombolással szemben. Nem mintha a földön biztosíthatnánk végsô kiteljesedésünket és örökre itt szeretnénk sátrat verni, hanem azért, mert hisszük, hogy életutunk végén üdvözítô Istenünkkel találkozunk, aki megígérte, hogy eljön nagy hatalommal és dicsôséggel, és összegyűjti választottait a szélrózsa minden irányából, a föld szélétôl, az ég határáig (vö. Mk 13, 26--27). Számunkra Jézus föltámadása óta a világ elmúlása szorosan összekapcsolódik az új éggel és az új földdel, a beteljesült élet nagy reményével. Nem csatlakozunk sokak mindenhatósági ôrületéhez, mert tudjuk, hogy Isten nélkül semmik vagyunk. Hiszünk végtelen szeretetében. Tôle várjuk az üdvösséget életünk minden napján és azon a végsô órán, amelyet Istenen kívül senki sem ismer. ======================================================================== Évközi 34. vasárnap, Krisztus király vasárnapja B év Olvasmány: Dán 7, 13--14; Szentlecke: Jel 1, 5--8; Evangélium: Jn 18, 33b--37. Bevezetô a szentmise kezdetén Századunk elején Európában számos királyság dôlt össze. A legtöbb országból elzavarták az uralkodót. Sokhelyütt kikiáltották a köztársaságot és a nép vette át a hatalmat. A nép nevében aztán az új uralkodók elkobozták a királyok vagyonát, megfosztották ôket korábbi jogaiktól és kiváltságaiktól. Sárba taposták a királyi koronákat és romba döntötték a királyi trónusokat. Minden jel arra mutatott, hogy a népek kiábrándultak a királyságokból és keveset törôdnek a királyi méltósággal és címekkel. XI. Piusz pápa 1925-ben mégis ezt az alkalmatlannak látszó idôt választotta Krisztus király ünnepének elrendelésére az egyházban. A pápai intézkedés idôzítése arra mutatott, hogy Krisztus király és országa semmiképpen sem függ össze a múlandó földi hatalmasságokkal és egyáltalán nem áll összefüggésben a változó korok társadalmi rendszereivel. Ezek jöhetnek és mehetnek. Krisztus király birodalma független és az örökké fennmarad, mert országa nem e világból való. Krisztus királysága egyes egyedül abban nyilvánul meg, hogy szüntelenül tanúságot tesz az igazságról: ,,Arra születtem, s azért jöttem a világba'' -- mondja Jézus --, ,,hogy tanúságot tegyek az igazságról''. Ehhez követôinek ennyit fűzött: ,,Aki az igazságból való, hallgat szavamra'' (Jn 18, 39). Szentbeszéd Aki az igazságból való, az hallgat a szavamra Jn 18, 37 Nem divatosak a királyi címek. Ôfelségének sem szívesen szólítunk senkit. Az egykori udvari címek használata maradi gondolkodásra vall. A keresztények mégis Uruknak és Királyuknak vallják az Isten Fiát. Krisztus királynak szólítják, még akkor is, ha ez a cím nem modern és többen megütköznek rajta. A legtöbb kereszt felsô részének kis táblácskáján felirat van, amely fennkölt egyszerűséggel hirdeti, hogy Krisztus királysága nemcsak jámbor hagyomány, hanem valóságos történelmi tény. Az egykori latin nyelvű felirat négy nagy kezdôbetűje, az INRI, a modern történetírás megdönthetetlen dokumentumai közé tartozik. Lapidáris latinsággal közli: Jesus Nazarenus Rex Judaeorum. Ez magyarul így hangzik: A Názáreti Jézus a zsidók királya. Történelmileg vitathatatlan, hogy a Názáreti Jézust valóban mint a zsidók királyát feszítették keresztre. Jézus a rómaiak helytartója elôtt hivatalosan magára vállalta ezt a címet, jóllehet rögtön hozzáfűzte, hogy országa nem e világból való. Királyi címe ellenére Jézus sohasem hordott igazi koronát. Tövisbôl font koronát is csupán csúfságból tettek fejére, meghurcoltatásának idején, a szórakozásra éhes katonák. Sohasem volt földi királysága és sohasem rendelkezett az uralkodók földi hatalmával. Ilyen irányú szándékai sem voltak. Nem hordott királyi palástot, de mindig szívesen viselte a szegény emberek ruháját. Külsejét tekintve senki sem sejthette magasztos hivatását, de mindenki felfedezhette azt rendkívüli tanításában. Tanítása valóban elárulta, hogy Jézus az Isten fölkentje és prófétája, az Ég királyi követe. A történelem nem ismer hozzá hasonló királyt. A mai evangélium szemléletesen állítja szembe Pilátust és Jézust. Egymástól merôben különbözô világot és uralkodói stílust képviselnek. Pilátus számára a ,,zsidók királya'' kifejezésnek csakis földi és politikai értelme lehet. Jézus vállalja a földi királyoktól kölcsönzött címet, de azonnal helyesbíti ennek igazi tartalmát: országa nem e világból származik és annak semmi köze a földi királyságokhoz. Ha így lenne, fegyveres katonái lennének. Neki azonban nincsenek katonái, csak követôi és tanítványai, akiknek viszont abban az órában még csak eszükbe sem jutott, hogy Mesterük védelmére keljenek. Jézusnál az erôszak alkalmazásának legkisebb jelét sem tapasztaljuk. Üldözôinek is ellenállás nélkül adta át magát. Mindez semmiképpen sem akarja azt a látszatot kelteni, mintha Jézus ebben a világban egyáltalán nem akarná isteni uralmát érvényre juttatni. János evangélista beszámolójából hallottuk, hogy Jézus király, akinek fô feladata, hogy tanúságot tegyen az isteni igazságról és ezáltal felépítse közöttünk az Isten országát. Ugyanakkor az evangélista azt is jelezte, hogy Krisztus király által maga Isten fordul hozzánk és általa kinyilatkoztatja az igazságot, mint ahogyan ezt Jézus kijelentette: ,,Arra születtem és azért jöttem a világba, hogy tanúságot tegyek az igazságról'' (Jn 18, 37). A vallomáshoz Jézus komoly jelentôségű toldalékot fűzött: ,,Aki az igazságból való, hallgat szavamra''. Pilátus képtelen volt felfogni ezt az igazságot és ezért halálra ítélte Jézust. Krisztus király tanúságtételét az igazságról nemcsak Pilátus ismerte félre. Közel 2000 év óta sokan félreismerték Ôt. Krisztus király tanítása állandó kihívás. Állásfoglalásra sarkall és arra ösztönöz, hogy felülvizsgáljuk hűségünket az igazság koronájához és a töviskoronás Krisztus királyhoz. Koronája választás elé állítja nemcsak a keresztényeket, de az egész emberiséget. A döntést mégis mindenkinek személyesen kell meghoznia. Egyéni döntésünktôl függ, hogy melyik táborhoz csatlakozunk: a csúfolódókhoz vagy az Isten elôtt hódolókhoz. A szentmisék résztvevôi valójában már döntöttek. Ismételten hódolatra gyűlnek össze Krisztus király elôtt és meggyôzôdéssel vallják, hogy az emberiség számára nem az aranyozott koronák, nem a hatalom és a dicsôség jelentik a legfôbb jót, hanem a hit, remény és szeretet, amelyrôl Jézus közöttünk tanúságot tett. A hitüket gyakorló keresztények nem a nagytanácsosok és pilátusok oldalán keresik helyüket, hanem Krisztus Urunk oldalán. Isteni tanítómesterükhöz hasonlóan nem hisznek az erôszak, a civakodás, az okosnak vélt ügyeskedések gyôzelmében és mások csalafinta kijátszásában. Arra törekszenek, hogy saját környezetükben elôsegítsék az igazság és igazságosság gyôzelmét, Isten birodalmának, Krisztus király országának megvalósulását a Földön. Ez a döntés nem könnyű. Sokan nagy elôszeretettel sütkéreznek az igazság fényében. Szeretik Krisztus király udvarának pompás ragyogását. Legtöbbször mégis semmi közük a töviskoronás Krisztus király küzdelmes életéhez. Amikor Urukat szidják és gyalázzák, ôk sehol sem láthatók. Tűrik Mesterük becsmérlését és csendben lapulnak. Sokszor kötnek ún. életrevaló kompromisszumokat, ha kell, még Istenük ellenségével is. Külsôleg úgy tűnik, mintha Krisztus király seregében állnának. Valójában rég dezertáltak. Elhagyták imáikat, vasár- s ünnepnapi szentmiséiket, megfeledkeztek szentgyónásaikról és szentáldozásaikról, Isten legfôbb parancsolatáról, a szeretet gyakorlásáról. A dezertálás jelei. A szökés hajlandóságát önmagunkon is megvizsgálhatjuk, ha megválaszoljuk a kérdést: Hol, mikor és milyen módon távolodtunk el Krisztus király zászlójától? A mai vasárnap alkalom arra, hogy felülvizsgáljuk és felújítsuk a keresztség, az elsôáldozás, a bérmálás és a többszöri szentgyónások alkalmával tett ígéreteinket Istennek. Krisztus király ünnepe bátor keresztény tanúságtételre szólít. Felidézi Jézus figyelmeztetését: ,,Azokat, akik megvallanak engem az emberek elôtt, én is megvallom majd mennyei Atyám elôtt. De aki megtagad az emberek elôtt, azt én is megtagadom mennyei Atyám elôtt (Mt 10, 32). ======================================================================== Elôszó C év Hitébresztônk a szentmise olvasmányok ,,C'' sorozata alapján fôleg Szent Lukács evangéliumára támaszkodik és szervesen kapcsolódik a szentmise olvasmányok ,,A'' és ,,B'' sorozata alapján készült elôzô két Hitébresztônkhöz. Mindhárom kötet sajátossága, hogy a korszerű témáktól sem idegenkedô szentbeszédek mellett, ünnepre hangoló és elôkészítô jellegű bevezetôket kínál a szentmisék megnyitó szakaszához. Az általános liturgikus rendelkezések és irányelvek értelmében a bevezetôknek az a célja és feladata, ,,hogy az egybegyűlt híveket közösséggé formálják, és elôkészítsék Isten igéjének figyelmes hallgatására, az Eukarisztia méltó ünneplésére'' (vö.: A Római Misekönyv Általános Rendelkezései, 24. p.). Gyakorlati hasznukat az új evangelizáció szolgálatában és az eucharisztikus közösségek kialakításában az igehirdetôk többfelé felismerték. A sorok írója Kis Szent Terézzel vallja: minden kegyelem. Jól tudja, hogy munkája gyümölcséért mindenek elôtt a mindenható és irgalmas Úristen szent nevét kell áldania. Ugyanakkor hálás köszönettel tartozik mindazoknak, akik munkáját elôsegítették: megértô híveinek és munkatársainak, de kiváltképpen dr. Kada Lajos bonni nuncius és c. érsek úrnak Hitébresztônk elé írott bevezetô szép soraiért és Msgr. Valentiny Géza prelátus úrnak a könyvek kiadatásához nyújtott erkölcsi és anyagi támogatásáért valamint a Szent István Társulat igazgatójának és munkatársainak a könyvek technikai kivitelezéséért. Hálásan köszönöm szíves támogatásukat és Isten fizesse meg minden jótéteményüket. Cserháti Ferenc ======================================================================== Advent 1. vasárnapja C év Olvasmány: Jer 33, 14--16; Szentlecke: 1 Tessz 3, 12--4, 2; Evangélium: Lk 21, 25--28. 34--36. Bevezetô a szentmise kezdetén A kereszténység ma világszerte hangosan hirdeti az idei advent kezdetét. Még négy hét és itt a karácsony. A szabad demokratikus államok keresztény polgárai és a közélet általában szívesen veszi tudomásul ezt a hírt. Az egyházi igehirdetés mégis komoly nehézségekbe ütközik, ha a keresztény állampolgárokat megpróbálja ráébreszteni az adventi idôszak tulajdonképpeni lényegére, értelmére és céljára. Általában elenyészô azok száma, akiknek advent, igazi céljának megfelelôen, komoly felkészülést jelent a Jézus Krisztussal való találkozásra. Advent arra hivatott, hogy életváltozást idézzen elô, elôsegítse és elômozdítsa a hívô emberek személyes és bensôséges találkozását Jézus Krisztussal a keresztény közösségekben és a társadalomban: elôkészítsen a nagy találkozásra Jézus Krisztussal halálunk óráján és a világ végén. Advent évente visszatérô egyházi program, amelynek megvalósítása növekvô nehézségekbe ütközik. A keresztények többsége közömbös környezetben és szórványban él. Adventi magatartásukat legtöbbször materiális tényezôk, a karácsonyi bevásárlások és készülôdések határozzák meg. A legtöbben advent lelki vonatkozásával mit sem törôdnek, a testi javak és anyagiak után futnak. Ôk a legkevésbé sem fogták fel advent valódi értelmét. Az igazi adventi hangulat és magatartás képletét a zsoltáros már évezredekkel korábban összeállította. Fohásza valódi karácsony elôtti program: ,,Uram, mutasd meg nekem útjaidat, taníts meg ösvényeidre! Vezess igazságod szerint és taníts engem, hiszen te vagy az én Istenem és gyámolom, minden idôben benned bizakodom!'' (Zsolt 25, 4--5). Szentbeszéd Nézzetek fel, és emeljétek föl fejeteket Lk 21, 28 Újra itt az advent. A keresztények számára ez a Krisztusra való várakozás és a Vele való találkozás elôkészítésének szent idôszaka. Advent hallatára eszünkbe jutnak a Roráté misék, a mikulásnapi ünnepségek, az adventi koszorúk pislákoló gyertyái, a ,,Szállást keres a Szent Család'' szomszédoló és imádságos összejövetelei. Hallatára néhányunkban emlékek idézôdnek: a krampuszok játéka és a kántálásra készülô ártatlan gyerekek várakozása, a csillagjárás és betlehemezés szövegeivel és énekeivel kínlódó serdülôk izgalma. Emlékszem, hogy ez idô tájt már gyerekkoromban is valamiféle megmagyarázhatatlan izgalom is láz fogta el az embereket. Azóta ez a láz csak fokozódott és idôközben bevásárlási rohanássá fajult. Adventben korábban is nyüzsgött a nép: az asszonyok szaporán mostak és takarítottak, közbe- közbe jókat veszekedtek, a férfiak az udvaron nagyokat ittak és vitatkoztak. Már akkor eltűnôdtem: ez lenne az adventi várakozás szent ideje? Ebbôl állna az adventi elôkészület? Így egyengetjük az Úr útját? Tulajdonképpen kire vagy mire várakozunk adventben? Mire készülôdünk ilyen lázasan? A hívô keresztények adventben Urunk Jézus Krisztus eljövetelét várják és a vele való találkozásra készülôdnek. Szépen hangzó program. Mit mondanak tapasztalataink? Egyáltalán bekapcsolódhatunk-e még a keresztények évente visszatérô adventi programjába? És ha igen, hogyan? Elôször úgy, hogy éber hittel várjuk Urunk Jézus Krisztus eljövetelét és hittel valljuk, amit földi életében megígért: ,,újra eljövök, és magammal viszlek benneteket, hogy ti is ott legyetek, ahol én vagyok'' (Jn 14, 3). Szavai ma is érvényesek, és mindenkire vonatkoznak. Arra utalnak, hogy egykor mindenkinek meg kell jelennie az élô Isten ítélôszéke elôtt. Ez a nagy találkozás mindenki számára elérkezik, és a halál pillanatában következik be. A Szentírás tanúsága szerint számunkra ekkor újra eljön Urunk, Jézus Krisztus, hogy magával vigyen az örök hazába. A hívô keresztények bizalommal vallják, hogy ezen a nagy találkozáson Jézus Krisztussal valóra válik, amit Jézus a végítélettel kapcsolatosan mondott: ,,elérkezik az óra, amikor a sírokban mindnyájan meghallják az Isten Fia szavát, és elôjönnek. Akik jót tettek, azért, hogy feltámadjanak az életre, akik gonoszt tettek azért, hogy feltámadjanak a kárhozatra'' (Jn 5, 28--29). Az isteni ígéret komolyságát hivatottak kihangsúlyozni azok a végítélet napján bekövetkezô változások, amelyekrôl szentmisénk evangéliumában olvastunk: ,,Jelek lesznek a Napban, a Holdban és a csillagokban, a földön pedig kétségbeesett rettegés a népek között a tenger zúgása és a hullámok háborgása miatt. Az emberek megdermednek a rémülettôl, és a világra zúduló szörnyűségek várásában. A mindenség összetartó erôi megrendülnek. Akkor majd meglátjátok az Emberfiát, amint felhôn jön, nagy hatalommal és dicsôséggel. Amikor ez teljesedésbe kezd menni, nézzetek fel, és emeljétek föl fejeteket, mert elérkezett megváltásotok ideje'' (Lk 21, 25--28). Szentírási szakaszunkból kitűnik, hogy a hívô ember várakozása a nagy találkozásra nem hiábavaló. Érdemes készülôdnie az Úr eljövetelére, mert megváltása ideje bekövetkezik: Isten valóra váltja ígéretét és eljön. Evangéliumi szakaszunk jelzi, hogy Jézus Krisztus a világmindenség Ura és Fejedelme. Neki engedelmeskednek a természet erôi. Ô a teremtett világ fenséges királya és Ô bármikor eljöhet az ég felhôin, nagy hatalommal és dicsôséggel. Hogy ez mikor következik be, nem tudjuk, de bizonyos, hogy egyszer mindenki számára elérkezik a nap, amelyen kétséget kizáróan bárki beláthatja a Krisztus-hívôk igazát. Akkor majd sokan rájönnek, hogy a hívôk nem voltak olyan buták, mint ahogyan azt néhányan gondolták. Hitük sem volt ostobaság. A keresztények nem tévedtek, amikor imádkoztak, bíztak és reméltek. Megbocsátó jóságuk és irgalmas szeretetük nem volt ostobaság, sem a sok áldozat és szenvedés, amelyet Istenükért és embertársaikért vállaltak az életben. Akkor majd kiderül, hogy a hívek egyáltalán nem fecsérelték el életüket és nem pazarolták el fölöslegesen idejüket és energiájukat, amikor az igazságért és igazságosságért, a szeretet és béke országának megteremtéséért fáradoztak. Ez a nap majd kinyilvánítja, hogy a keresztények nem voltak ostobák, amikor áldozatokat vállaltak életükben. Kiderül, hogy a betegek szenvedése sem értelmetlen és a jócselekedetek örök értékűek. A Krisztus-hívôk mind ezeket már életükben tudták, számoltak Jézus Krisztus eljövetelével és szorgalmasan készülôdtek érkezésére. Ôk ismerték Urunk intô szavát: ,,Vigyázzatok, nehogy elnehezedjék szívetek a mámorban, a tobzódásban, meg az élet gondjaiban és készületlenül érjen benneteket az a nap'' (Lk 22, 34). ,,Virrasszatok hát és imádkozzatok szüntelenül'' (Lk 21, 36) -- figyelmeztet Jézus. Akik hangját komolyan veszik, advent igaz programjának megvalósításából kiveszik részüket: az eddigieknél több idôt szakítanak az imára, Szentírás-olvasásra, és néha még egy vallásos könyvet is kezükbe vesznek, nem hanyagolják el a közös családi imát, rendszeresen és buzgón látogatják a szentmiséket és élnek a szentségek adta lehetôségekkel. A legbuzgóbb adventi lelkigyakorlat sem sokat ér, ha nem párosul hozzá az irgalmasság testi-lelki cselekedeteinek gyakorlása. ,,Tegyetek jót'' (Lk 6, 35) -- üzeni Jézus különösen az adventi hetekben. Az utolsó napon számon kéri: mennyiben teljesítettük parancsát? Adtunk-e az éhezôknek és szomjazóknak? Segítettünk-e a jövevényeken és a szükséget szenvedôkön? Felkerestük-e a betegeket, a magányosokat és a foglyokat? Nem felejtkezik meg egyetlen mulasztásunkról sem, de ugyanakkor emlékezni fog még legkisebb jótéteményünkre is, amellyel valaha megörvendeztettünk valakit: ,,Bizony mondom nektek, amit a legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek'' (Mt 25, 40). Advent elsô vasárnapjának evangéliuma félelmetes képekkel ábrázolja az Úr érkezésének napját. Ugyanakkor arra is utal, hogy Krisztus Urunkkal még a legkatasztrofálisabb világégés közepette sem kilátástalan az életünk. Istennel joggal remélhetô a teljes emberi kibontakozás. Így a keresztények számára az Úr érkezésének napja igazi örömünnep. Nem félnek, mert félik az Istent, aki mindig velük van, és kimenti övéit minden bajból (Zsolt 18, 34). A zsoltáros szavaival bizakodnak: ,,Lelkünk remél az Úrban. Ô a mi segítségünk és pajzsunk. Szívünk ôbenne ujjong, szent nevében bizakodunk'' (Zsolt 33, 20--21). ======================================================================== Advent 2. vasárnapja C év Olvasmány: Bár 5,1--9; Szentlecke: Fil 1,4--6. 8--11; Evangélium: Lk 3,1--6. Bevezetô a szentmise kezdetén Mindig voltak, akik Isten jó hírét közvetítették. Közéjük tartozott Szent Pál, a nemzetek fáradhatatlan apostola és Keresztelô Szent János, a Jordán-melléki aszkéta életű bűnbánati prédikátor. Szentmisénk szentírási szakaszai által ma ôk hirdetik Isten jó hírét, azt, hogy Isten üdvösséget ígért az embernek. Ezt az üdvösséget mi is elnyerjük, ha saját életünkben és közösségünkben Isten útjának építésén fáradozunk. Az adventi napokban erre több lehetôség kínálkozik. Az Úr útját építjük, ha beismerjük hibáinkat, kibékülünk haragosainkkal vagy megfékezzük harácsolási szenvedélyünket és fokozzuk Istenhez fűzôdô kapcsolatunkat. A próféta ígérete alapján így mindannyian meglátjuk Isten üdvösségét. Szentbeszéd Készítsétek az Úr útját Lk 3, 4 1982 nyarán a svájci tv többször beszámolt a közel 20 km hosszú Szent Gotthard alagút építésének munkálatairól. Az emberi géniusz szinte emberfeletti teljesítményérôl volt itt szó: a természet vad erôi ellen folytatott küzdelemrôl és gyôzelemrôl. Ez az alagút a svájci Alpok egyik legmagasabb és legmasszívabb hegyvonulatát töri át, a Szent Gotthard hegységet. Ez a sziklák mélyét átszelô hatalmas mű könnyed összeköttetést teremt Svájc egyik legszebb kantonjával, a tavairól és meleg idôjárásáról, a déli virágairól és festôi tájairól híres Tessin tartománnyal, az üdülôk svájci paradicsomával. A televízió többszörösen beszámolt az alagútépítés sokszor legyôzhetetlennek tűnô akadályairól, a lépésrôl-lépésre elôbukkanó fenyegetô veszedelmekrôl: a földcsuszamlásokról, beomlásokról és vízszivárgásokról, a levegô hiányáról és a gránitkemény kôzetrétegekrôl. Akik a riportok képeit látták, hamarosan meggyôzôdtek az útépítési munkálatok tömérdek akadályáról és a legyôzésükhöz szükséges emberfeletti küzdelemrôl. A Jordán-melléki Keresztelô János a maga idején még nem nézhette végig az autópályák keletkezését. Sziklákat átfúró hatalmas alagutakat sem láthatott. Ezzel szemben jól ismerte Júdea sivatagos pusztáit, Jerikó kietlen környékét, a kiégett sziklahegyeken átvezetô úttalan utakat. Ezek egyébként az elmúlt 2000 év folyamán alig változtak valamit. 1980-ban még szemtanúja lehettem annak a két beduin útépítô munkás kínlódásának, aki Jeruzsálem és Jerikó között megpróbálta egyengetni kétkezi munkával a sziklák mentén kígyózó, inkább csapásnak mint ösvénynek tűnô kacskaringós utat. Kezdetleges, lapátra emlékeztetô kézi alkalmatossággal törte a követ, a törmeléket vesszôbôl font saroglyán hordta a nagyobb gödrökbe az alig kivehetô hegyi úton. Valószínű, hogy 2700 évvel korábban Izajás prófétának hasonló élményben volt része. Krisztus Urunk korában Keresztelô János ugyancsak végignézhette a két útépítô beduin elôdjeinek verejtékes fáradozását. A közös élmény hatására Izajás korábbi szavaival hívta fel kortársai figyelmét az Ég követének eljövetelére és a vele kapcsolatos elôkészületekre. A mai szentmise evangéliumában olvastuk: ,,Készítsétek az Úr útját, egyengessétek ösvényeit. A völgyeket töltsétek fel, a hegyeket, halmokat hordjátok el, ami görbe legyen egyenessé, a göröngyös változzék sima úttá, és minden ember megláthatja az Isten üdvösségét'' (Lk 3, 4--6). A munkáséletbôl vett képek Isten útjára irányítják figyelmünket, az isteni kapcsolatok úthálózatára, amely kiépítése a keresztény ember számára állandó feladat és mindig komoly nehézségekbe ütközik. Isten útjának akadályai nemcsak képek, konkrét valóságok: az emberi magatartások olyan sajátos formái, amelyek folytonosan megzavarják Istenhez és embertársainkhoz fűzôdô kapcsolatainkat. Isten útjának akadályait legelôször önmagunkban kell keresnünk, aztán közvetlen környezetünkben és a társadalomban. Ennek megfelelôen a gátak elhárítási munkálatai is különbözôek. Annyi viszont bizonyos, hogy Isten útjának egyengetését elsôsorban nem valamiféle speciális egységektôl és különleges alakulatoktól, kívülrôl és másoktól kell várnunk, hanem azt mindenekelôtt saját magunkon és személyesen kell elkezdenünk. Az állami törvényhozás, a rendôrség, az iskola, az egyházi intézmények és az egyházak sokat tehetnek Isten útjának kiépítése érdekében, de a valóságban Isten sima és egyenes útjának megteremtése elsôsorban az egyének megtérésétôl és hozzáállásától függ. Isten úthálózatának építési terveit és a hozzá szükséges eszközöket bizonyára sokan ismerik. A szeretet, az egység és egyetértés, az igazság és az igazságosság útjának kiépítésérôl van itt szó az Istenre hagyatkozó istenfélelem által. Ami bennünk ezt a célt megakadályozza, az gát, sorompó, szakadék, utunkat álló sziklatömb. Lelki életünk egyéni akadályai ezeknél még sokkal változatosabbak, olyannyira, hogy azok Isten elôtti felmérésére mindenki saját maga képes a leginkább. Az Isten elôtti felmérés megkönnyítése érdekében itt csak néhány utalással szeretnék az adventi önvizsgálódó ,,útépítôk'' segítségére sietni. Korunkban elharapódzott az ember, önmagunk istenítésének bűne. Többen úgy gondolják, hogy Isten nélkül is nagyszerűen kijönnek az életben. Ôk legtöbbször valóban jó állással, pénzzel, biztosítással és nyugdíjjal rendelkeznek. Így vélik, hogy semmi szükségük többé Istenre. Azt gondolják, hogy az ember önmaga Istene és bármikor megteremtheti magának mindazt, aminek szükségét érzi. Ki csodálkozhat azon, ha számukra fölösleges hiábavalóságok a szentmisék, a szentségek és az imádságok? Hiszen ôk valójában magukat tekintik a világmindenség fönséges urának. Olykor állítólagos mindenhatóságuk révén, emberileg nézve a dolgot, valóban elérnek ,,mindent'', csak éppen az igazi boldogságot nem. Ôket is nyugtalanítja a jövô, a betegség, a sikertelenség, a nincstelenség, fôleg a halál és az elmúlás gondolata. Adventi számvetésünk második gondolata az ember fokozódó zárkózottságából indul ki. Többfelé odáig jutottunk, hogy akár tôszomszédunkat is megütheti a guta s errôl legfeljebb az újságból, de innen is csak napok vagy hetek múlva értesülünk, vagy csak akkor, ha már a lépcsôházat elárasztotta a kibírhatatlan hullaszag. Az emberek zárkózottak lettek, mert elhatalmasodott a kényelemszeretet és az embertársak mit sem törôdnek egymással. A szülônek teher lett a gyermek, aki késôbb apjára s anyjára se nyitja az ajtót. Az adventi idô alkalmas arra, hogy az emberi szállakat a krisztusi szeretet alapján szorosabbra fűzzük. Ennek érdekében ki kell lépnünk önmagunk zárkájából, fel kell keresnünk egymást és meg kell mutatnunk mások iránti szeretetünket. Az egyéni vállalkozás ezen a téren is hamarosan kudarcba fullad. Közös összefogásra, társas és kollektív munkára van szükség, amelyben mindenkinek el kell végeznie a ráesô feladatot: a mértéktelen fékezze meg szenvedélyeit, a civakodó és veszekedô nyelvét, a haragosnak ki kell békülnie társával, a kapzsi ember legyen megelégedett, a pazarlók gondoljanak a szegényekre. Szentmisénk evangéliumában a próféta többes számban szólított fel minket: Készítsétek az Úr útját! Azaz valamennyien készítsétek azt, egymást bátorítva, kéz a kézben támogassuk egymást a jóban, és fôleg mutassunk jó példát egymásnak. ,,A völgyeket töltsétek fel, a hegyeket, halmokat hordjátok el, ami görbe legyen egyenessé, a göröngyös változzék sima úttá, és minden ember meglátja az Isten üdvösségét'' (Lk 3, 5--6) -- bíztat bennünket a két próféta: Izajás és János. Isten útjának építôi még a szívek páncélburkolatját is képesek áttörni. Isten- és emberszeretetük útja az örök üdvösségbe vezet, akárcsak a híres Szent Gotthard alagút a zord hegyek hűvös árnyékából a délvidéki napsütésbe. ======================================================================== Advent 3. vasárnapja C év Olvasmány: Szof 3, 14--18a; Szentlecke: Fil 4, 4--7; Evangélium: Lk 3, 10--18. Bevezetô a szentmise kezdetén Advent 3. vasárnapjának szentmiséjében látszólag egymásnak ellentmondó szentírási szövegekkel találkozunk. Amíg Szent Pál a szentleckében örvendezésre szólítja a filippiei híveket, addig Keresztelô Szent János az evangéliumban komoly bűnbánatra és megtérésre inti a Jordán folyó környékének lakóit. Az ellentmondásosnak tűnô szövegek mégis összetartoznak. Mondanivalójuk egyazon felismerésbôl fakad: Isten törvényeinek megtartása boldogságra vezet, még akkor is, ha ez néha komoly áldozatba kerül. A zsoltárosok többször kifejezték: A bölcsesség kezdete az Úr félelme. Ennél világosabban a 19. zsoltárban olvassuk: ,,Az Úr törvénye tökéletes, enyhíti a lelket... Az Úr parancsai egyenesek, földerítik a szívet...'' (8--9). Ha a karácsonyt megelôzô idôben azon leszünk, hogy Isten akaratának, törvényeinek és parancsainak megfelelôen éljünk, akkor megtapasztaljuk azt az örömet és békét, amelyre szívünk oly annyira vágyakozik. Szentbeszéd Mit tegyünk Lk 3, 10 Hallottuk az evangéliumi szakaszt, amely Lukács beszámolója alapján részleteket közöl Keresztelô Szent János, a Jordán menti aszkéta életű prédikátor dörgedelmes bűnbánati beszédébôl. Ebben a Megváltó elôhírnökének és elôfutárának nevezett próféta egyáltalán nem fukarkodott a faragatlan és egyenes kijelentésekkel. Minden udvariaskodás és diplomatikus köntörfalazás nélkül hallgatói elé tárta elkövetett bűneiket, és komoly megtérést sürgetett. Ugyanakkor elôterjesztette a Megváltóval való találkozás elôkészítésének félreérthetetlen követelményeit: ,,akinek két ruhája van..., az egyiket adja oda annak, akinek egy sincs. S akinek van mit ennie, ugyanígy tegyen... a vámosok ne szedjenek be többet, mint amennyi meg van szabva, ... a katonák... ne zsaroljanak, ne bántsanak senkit, hanem elégedjenek meg zsoldjukkal'' (vö. Lk 3, 10--14). Beszédében a fenyegetésektôl sem riadt vissza. Kijelentette, hogy Isten, ha tűzzel- vassal is, de mindenképpen igazságot szolgáltat: ,,Szórólapátja már kezében, hogy rendet teremtsen szérűjén, a búzát csűrébe gyűjtse, a pelyvát meg olthatatlan tűzzel elégesse'' (Lk 3, 17). Az evangéliumi szöveg félreérthetetlen. Évenkénti közzététele azt az érzést kelti bennünk, mintha az egyház röviddel karácsony elôtt János serkentô szavaival még egy utolsó népmissziós kísérletet akarna tenni hívei megtérésének érdekében. Az elhangzott beszéd által, advent táján, a többen valóban tudomásul veszik a Jordán környéki bűnbánati prédikátor szigorú intelmeit, csak éppen a legkevésbé sem zavartatják vele magukat. Az elszálló évek során még a hívô keresztények is annyira hozzászoktak János kemény erkölcsi prédikációihoz, hogy valójában már képtelenek azt komolyan venni. Pedig a mai evangéliumban nemcsak egy akármilyen néplázító vagy népuszító prédikátorral van dolgunk, hanem Isten igazi küldöttjének közvetlen elôfutárával. Szavai olykor valóban csiszolatlanok és durvák, sértôek és bántóak, ugyanakkor azok tartalmából mégis kitűnik, hogy ez a pusztába kiáltó komoly mondanivalóval rendelkezik. Valamikor a nép megérezte ezt és János mennydörgô prédikációjának hallatára töprengve kérdezte: ,,Mit tegyünk hát?'' (Lk 3, 10). Ôk tudták, hogy János sok idôt töltött a pusztában, ahol egyedül Istennek élt, böjtölt és imádkozott. A nép megsejtette, hogy az Istennel folytatott beszélgetések sok mindenre megtanították. Tudta, hogy a puszta és a magány egyáltalán nem alkalmas a szószátyárok képzésére. Hitt szavainak, mert ezekbôl meggyôzôdött, hogy János a pusztában valóban Istennel találkozott és ott éveken át vele társalgott. Tanítása tiszta forrásból táplálkozott, Istentôl eredt, és saját élete is Benne gyökerezett. János a pusztai elmélkedések idején magáévá tette Isten igazságait és ezért a késôbbiek folyamán szilárd meggyôzôdéssel beszélhetett azokról. A nép elfogadta tanúságtételét és meghallgatta megtérésre hívó szavát. ,,Mit tegyünk hát?'' -- kérdezték a Messiásra várakozók. János nem maradt adós a válasszal. Köntörfalazás nélkül tudomásukra hozta, hogy a keresztség egész életre szóló kötelezettséggel jár. Az nemcsak rítus és nemcsak formaság! János nem ötöl-hatol, hanem egyenesen kimondja, hogy a megtérés szívbéli átalakulás, egyáltalán nem merülhet ki az emberiesség általános követelményeinek teljesítésében, csak egyedül az igazi szeretet tényleges megnyilatkozásaiban. Így volt ez János idejében. Így van ez ma is. Annak idején a zsidók közül sokan tévedtek. Az eljövendô Messiás karhatalmilag végrehajtott szigorú rendelkezéseitôl várták a dekadens vallási és társadalmi élet átalakulását: a külsôséges változásoktól. Ezért többen feltűnô önfegyelmi és vallási gyakorlatokkal, szívbéli megújulás nélkül készítgették a Megváltó útját. Amikor aztán eljött Jézus az irgalmas és megbocsátó szeretet parancsát hirdette, a megtérést az igazi szívbéli átalakulásokkal sürgette, sokan annyira csalódtak Benne, hogy még Jánossal is megkérdeztették: ,,Te vagy az eljövendô, vagy mást várjunk?'' (Mt 11, 3). Karácsonykor a Megváltó Jézus születését ünnepeljük. Nincs többé kire várnunk. Számunkra Ô az eljövendô. Ebben a tekintetben János és kortársainak helyzete még más volt. Ôk még kételkedhettek. Számunkra viszont Jézus Krisztusban már eljött a Messiás, embertársunk és barátunk lett, megmutatta magát. Ez a felismerés komoly elônyt jelent a Keresztelôvel és kortársaival szemben. Ezért prédikációját is egészen másként kell hallgatnunk mint kétezer évvel korábban élt elôdeink. Nyilvánvaló, hogy egészen más körülmények között élünk, mint ôk. Vajon lehet-e ebbôl arra következtetni, hogy János bűnbánati prédikációja számunkra többé már nem idôszerű? Vajon Isten Igéjének hallatára nem tehetjük fel éppúgy a kérdést, mint egykor a Jordán völgyének lakossága: ,,Mit tegyünk hát?'' Bizonyos, hogy nem veszhetünk el csupán külsôségekben. Szívszaggató és szívbéli átalakulásra van szükségünk, mert a kézrázogatás még nem kibékülés, az odavetett fillérek még nem adományok, a templomba járás még nem istenes élet. Bizonyos, hogy az igazi Istenhez fordulás egész szívvel történik és a legtöbbször érezhetô következményekkel jár. János tudta ezt és éles intelmeivel kifejezésre juttatta. Mindenekelôtt a szívek átalakulását sürgette nagyon is konkrét követelményeivel: Osszatok meg másokkal mindent, amit csak tudtok, olyannyira, hogy jóságos szeretetek következményeit saját bôrötökön érezzétek. A pénzéhes emberek leglényegesebb és legérzékenyebb személyi tulajdonára irányítja a figyelmet, és a zárt erszények kinyitásával együtt elsôsorban szívbéli átalakulást sürget. Nem kíméli a katonák erôszakoskodásait és kegyetlenkedéseit sem. Olyan megtérést vár tôlük, amely csak megfeszített küzdelem árán lehetséges. ,,Mutatis mutandis'' -- a megfelelô tényezôk megváltoztatásával - - amint ezt a tömör latin kifejezés megfogalmazza -- talán lehetetlen János buzdításait saját életünkre alkalmazni? Úgy gondolom, hogy ez nem is olyan nehéz. Csak egy kis jóakarat kell hozzá! ======================================================================== Advent 4. vasárnapja C év Olvasmány: Mik 5, 2--5a; Szentlecke: Zsid 10, 5--10; Evangélium: Lk 1, 39--45. Bevezetô a szentmise kezdetén Lukács evangélista elôszeretettel foglalkozott Jézus születésének rendkívüli körülményeivel és meglepô elbeszéléseket közölt Jézus gyermekségének idôszakából. Jézus gyermekségének bibliai történetében gyakran esik szó találkozásokról: Zakariás égi küldöttel találkozik a templomban, Máriát názáreti otthonában keresi fel Gábor fôangyal. Mária meglátogatja Erzsébetet, Zakariás feleségét, idôs rokonát. Lukács beszámol a betlehemi pásztorok és a gyermek Jézus, majd az agg Simeon, Anna prófétaasszony és Üdvözítônk találkozásáról is. Ezek a bibliai elbeszélések rámutatnak arra, hogy Isten nem feltűnô módon és díszkísérettel közeledik felénk, hanem egyszerűen társaink személyében, csendesen és bensôséges találkozások által. Advent utolsó vasárnapján Üdvözítônk fogadására készülôdünk. Nem feledjük, hogy Isten társainkban közeledik felénk. Bennük kell felfedeznünk az Urat. Ha Istent nem vesszük észre társainkban, akkor elhalad mellettünk. Karácsonyi elôkészületünk meddô, ha kitérünk mások elôl, kerüljük embertársainkat, nem vagyunk hajlandók egymásnak megbocsátani és haragosainkkal kibékülni. Mária találkozása Erzsébettel rokonainkra, barátainkra és ismerôseinkre irányítja figyelmünket, azokra, akikkel már rég ki kellett volna békülnünk, de mind ez ideig még nem volt bátorságunk kezet szorítani. A mai szentmisébôl bátorságot és erôt akarunk meríteni még a kényelmetlen találkozásokhoz is. A jó szándékú és békés találkozásokban megmutatkozik az Isten. Szentbeszéd Útnak indult Lk 1, 39 Az adventi szentmisék résztvevôi ezekben a napokban sok színes szentírási történetet hallanak a megváltás kezdeti idôszakában közreműködô személyek különféle találkozásáról. Ezek az elbeszélések leginkább Lukács evangéliumából származnak, látogatásokról tudósítanak és közben szemléletesen mutatják be Isten közeledését Jézus Krisztusban az ember felé. Lukács szentírási beszámolójában a találkozásokról szóló történetek valóban központi helyet foglalnak el és az evangéliumi örömhír továbbadásának szolgálatában állnak. Lukács beszámol Gábor fôangyal és Zakariás pap találkozásáról az Úr jeruzsálemi templomának szentélyében és az angyal késôbbi látogatásáról Mária lakásán Názáretben. A mai evangéliumban arról tudósít, hogy Mária, az Úr idesanyja meglátogatta Erzsébetet, Zakariás várandós feleségét, akihez rokoni szálak fűzték. Ugyancsak Lukács adja tudtunkra a betlehemi pásztorok és az isteni Kisded találkozását a helyi rongyos istállóban, hogy aztán rövidesen beszámolhasson az agg Simeon és Anna prófétaasszony találkozásáról Mária karján közeledô isteni Üdvözítôvel a jeruzsálemi templom elôcsarnokában. Lukács elbeszélései különbözô találkozásokról szólnak, de történetei egyazon cél érdekében keletkeztek. Rámutatnak arra, hogy Isten találkozni óhajt az emberrel. Közeledésének azonban elôfeltételei vannak. Isten szándéka az emberrel akkor sikerül igazán, ha képesek vagyunk az egymással való találkozásra. Istennel találkozunk, ha meglátogatjuk, felkeressük és támogatjuk egymást. Az ilyen találkozásokban Isten mutatja meg magát és közeledik felénk. Erre utal evangéliumi szakaszunk története. ,,Mária... útnak indult, és a hegyekbe sietett'' (Lk 1, 39), hogy meglátogassa Erzsébetet, elôrehaladott korú rokonát, aki öregsége ellenére gyermeket várt. Isten megbízása alapján az angyal csak éppen néhány pillanattal korábban ruházta fel Máriát az istenanyai méltósággal. És mit tett erre a nagyméltóságú Szűz? Elsietett rokonához, hogy szeretetszolgálata révén megossza vele az evangéliumi örömhírt. Beképzeltségnek, büszkeségnek vagy gôgnek nyomát sem találjuk nála. Pedig vele igazán nagyot tett az Isten. Szíve alatt hordta Isten egy Fiát, a Királyok Királyát, az Uralkodók Urát. Minden oka meglehetett az elzárkózásra, és ez által tekintélye megôrzésére és fokozására. Az Isten anyja azonban másként cselekedett. Nem járt el emberekhez hasonlóan. Kilépett emberi méltósága elefántcsonttornyából és meglátogatta isteni Fia szolgájának édesanyját. Nem tett úgy, mint sok emberi nagyméltóság. Nem bástyázta körül önmagát önteltséggel. Hozzáférhetô maradt. Akik nem így járnak el, arról panaszkodnak, hogy sivár az életük, elhagyottak és magányosak. Nehéz nekik megmagyarázni, hogy elszigeteltségük okát önmagukban kell keresniük: öntelten begubóztak, míg jól ment soruk. Vajon sok házastársi és baráti kapcsolat elhidegülésének okát vagy számos élet sikertelenségét nem éppen az ilyen gôgös magatartásokban, a sértô büszkeségben és a taszító fennhéjázásban kell keresnünk? Az élet talán nem igazi kapcsolatok gyümölcse? Szoros kapcsolatok nélkül nincs teljes élet. Szentírási szakaszunk második fôszereplôje Erzsébet, Zakariás felesége, Keresztelô János édesanyja. Máriához hasonlóan viselkedik. Meg sem várja, hogy fiatal rokona befejezze üdvözlô szavait, máris lelkendezô örömmel beszél róla. Elôsegíti fiatal rokona látogatásának sikerét. A találkozás pillanataiban mindketten felismerik Isten közeledését és áldják szent nevét. Emberileg tekintve a dolgot, Erzsébetnek elég oka lehetett arra, hogy kiszolgáltassa és körültáncoltassa magát a fiatal és szegény názáreti leányzóval. Isten Erzsébettel nagy dolgot művelt. Öregségére meghallgatta imáit, és gyermekkel ajándékozta meg, olyan korban, amikor ezt már senki sem remélhette joggal. Erzsébet Máriánál sokkal idôsebb. Férjnél van és nem valamiféle hoppon maradt lány. Tisztességes asszony, aki ráadásul még egy köztiszteletben álló paplak úrnôje is. Ennek ellenére mégis meghajlik a feléje közeledô fiatal leány és rokon elôtt. Mindenféle illemszabály és elvárás ellenére kedvesen és elôzékenyen köszönti az Úr szolgáló leányát. Ez lenne két Szentlélekkel eltelt ember példás találkozása? Mária és Erzsébet az igazi nagyság, méltóság, és a kimagasló élethivatás ellenére megôrizte emberséges mivoltát. Lehetséges, hogy korunkban az ilyen finom magatartás kiment a divatból és többé nincs szükség a közvetlen, egyszerű, nyílt és elôzékeny lelkületre? Vajon a két bibliai asszony emberséges magatartása ma már nem követendô eszmény? A fagyos emberi kapcsolatok világában talán már az elzárkózottság, a visszavonultság, az egymástól való eltávolodás és elidegenedés is közelebb vihet a felénk közeledô Istenhez? A két asszony találkozója mást mutat. Isten a Lelkét hordozó emberek által közeledik felénk, és a szeretô találkozások révén nyilatkoztatja ki azt az örömet és békét, amelyet Rajta kívül senki más nem adhat. Ezt látjuk, olykor mégis megkeményítjük szívünket, és nem közeledünk felebarátaink felé. Konokul ellenállunk a Lélek indításainak. Olykor elég lenne egy jó szó, egy meleg kézszorítás vagy csak egyszer elôre köszönni a haragot tartó testvérnek, rokonnak vagy szomszédnak, és máris megtapasztalnánk a szeretet örömét. Gôgös büszkeségünk mellett többször utunkat állja a zsarnoki határidônapló és a sok-sok mindennapi gond. Néha gátlásosak vagyunk, máskor szertelen kívánságainkkal, irgalmatlan törtetésünkkel és könyökölésünkkel, féktelen kapzsiságunkkal és mohóságunkkal akadályozzuk meg a szeretet térhódítását a világban. Az ilyen emberekhez lehetetlen közeledni és ôk sem igen képesek kimozdulni életük sivár zárkájából. Sohasem tapasztaltuk még meg a közvetlen és elôzékeny szeretet örömét? Nem vettük még észre, hogy mekkora öröm, ha lemondunk elônyeinkrôl, kitárjuk szívünket mások felé, hozzáférhetôkké válunk, megosztjuk gondjainkat, bánatunkat és örömünket másokkal? Nem tapasztaltuk még, hogy ilyenkor megmagyarázhatatlan öröm és béke tölti be szívünket? Istennel találkoztunk. A mai evangélium Mária és Erzsébet örömujjongásáról beszélt. Hozzájuk hasonlóan a meghitt látogatások, találkozások és barátságok felett érzett megmagyarázhatatlan örömrôl beszélnek ma az egyre inkább terjedô egyházi csoportok és bázisközösségek, amelyekben fiatalok és idôsek nem egyszer örömmel tapasztalják Jézus kijelentésének igazát: ,,Ahol ugyanis ketten vagy hárman összegyűlnek a nevemben, ott vagyok közöttük'' (Mt 18, 20). Ezekben a csoportokban az istenkeresô hívek bátran elmondják hitbeli tapasztalataikat és gyakran megérzik Isten közeledését társaikban. Az ilyen köröknél csak azok a családok irigylésre méltóbbak, amelyekben a hitbeli beszélgetések napirenden vannak és amelyek az ilyen beszélgetésekbôl soha ki nem fogynak. Az ilyen családokban elmélyül a házastársi kapcsolat és a többi családtag sem unja magát. Hány családban elôfordul, hogy hiányzik a közös téma, a felek szótlanul és mogorva arccal haladnak el egymás mellett és a hosszú estéken csak akkor húzódnak kissé össze, ha már amúgy is mozdulatlanul és szótlanul bámulhatják a televízió lebilincselô képernyôjét. Talán a karácsony elôtti idô kedvezô alkalom arra is, hogy megtörjük ezt a hideg némaságot. Karácsonykor Isten közeledik felénk. Jézus Krisztus személyében Ô látogat el hozzánk. Ôáltala létrejött az Isten és ember igazi nagy találkozója. Ezért a találkozásért Isten kiüresítette önmagát, leszállt mennyei trónusáról, feltárta szeretô szívét az ember elôtt, hittel és bizalommal kiszolgáltatta magát neki. Vajon a keresztény ember hogyan válaszol a feléje közeledô Isten szeretetére? A Mária és Erzsébet találkozójáról szóló bibliai elbeszélés ebben a kérdésben is eligazít. Ahol az emberek semmiképpen sem közelednek egymás felé, ott elszigetelôdnek, legfeljebb békés egymásmellettiségben élnek, de leginkább ellenségeskedések közepette. Isten nagylelkűen közeledik felénk és mindig vállalja az emberrel való találkozás kockázatát. Karácsony a találkozások ünnepe. Akkor lesz sikeres és boldog, ha mindig készek leszünk lépéseket tenni Isten és embertársaink felé. ======================================================================== Karácsony -- Ünnepi mise C év Olvasmány: Iz 52, 7--10; Szentlecke: Zsid 1, 1--6; Evangélium: Jn 1, 1--18. Bevezetô a szentmise kezdetén Az elmúlt napokban és hetekben minden jel arra mutatott, hogy rohamosan közeledik a karácsony. A templomokban megjelentek az adventi koszorúk, a kirakatokban a zöld ágacskák és a karácsonyi díszek. Az utcákon kis fenyôfákkal a kezükben siettek a felnôttek, adventi ünnepségeket rendeztek az egyesületekben és az üzemekben. Az igazi karácsony mégis az éjféli szentmisével kezdôdik. Másutt ezt sehol sem lehet méltóbban megünnepelni mint a fényesen kivilágított templomokban, a fenyôfákkal díszített oltárok és betlehemek elé sereglett hívô nép körében, amely ezen az éjszakán vidám énekléssel és buzgó imával, örvendezve hódol Isten Fia elôtt, aki Emberré lett a földön. Urunk Jézus Krisztus születésére emlékezünk, és a korabeli beszámolók alapján felidézzük ennek a világraszóló eseménynek üdvözítô jelentôségét. Az ünnepi alkalomból szeretettel köszöntöm gyülekezetünk minden tagját, kedves vendégeinket, a velünk együtt ünneplô másvallású vagy nem keresztény barátainkat. De mit ér ez a pompás születésnapi megemlékezés élô hit nélkül? Mit ér az éjféli és karácsonyi mise, ha a Betlehemben született Jézus, isteni üdvözítônk és tanítása már nem befolyásolja mindennapi életünket, döntéseinket és tetteinket? A szentmise kezdetén pár pillanatra elnémulunk és megpróbálunk lelkileg felkészülni megváltó Istenünk és tanítása fogadására. Készséges lelkületünkrôl bűnbánati imánkkal tanúskodunk. Szentbeszéd Az emberek világossága Jn 1, 4 A legtöbb keresztény ismeri Jézus születésének történetét. Hallott a júdeai puszta és a betlehemi barlang eseményeirôl. Ismeri a szegény názáreti ifjú pár, Mária és József betlehemi utazásának viszontagságos körülményeit, a róluk szóló bibliai elbeszéléseket. Az elsô századbeli feljegyzések arról tudósítanak, hogy Augusztus császár népszámlálási rendeletének értelmében Máriának és Józsefnek idôszámításunk kezdetén jelentkeznie kellett Betlehemben, hogy itt összeírják ôket. Mária és József az egyik napon kötelességszerűen megérkezett Betlehembe, de a városban nem talált szállást és ott senki sem fogadta be ôket. Ezért József gyermeket váró fiatal jegyesével arra kényszerült, hogy egy városszéli barlangban töltse az éjszakát, egy sziklamélyedéshez hasonló üregben, ahová idônként a környékbeli pásztorok szokták beterelni a nyájat. Ebben az istállószerű barlangban még azon éjjelen Mária világra hozta gyermekét, aztán pólyába takarta és jászolba fektette. A környéken nagy fényesség támadt. A pusztában tanyázó pásztoroknak égi küldött jelentette: ,,Ne féljetek, mert nagy örömet adok tudtul nektek és majd az egész népnek. Ma megszületett a Megváltótok, Krisztus, az Úr, Dávid városában. Ez lesz a jel: Találtok egy jászolba fektetett, bepólyált gyermeket'' (Lk 2, 10--12). A pásztorok hittek az égi küldöttnek. Gyorsan útra keltek és megtalálták Máriát, Józsefet és a jászolban fekvô gyermeket, a zsidók újszülött Királyát, és hódoltak elôtte. A történet ismerôs. Mégis kevesen gondolnak arra, hogy ez a bibliai beszámoló a betlehemi események csak egyik fajta leírása. A népies elbeszélés mellett a Szentírás más formában is megörökítette Jézus születésének történetét. Feltűnô, hogy ebben szó sincs angyalokról és pásztorokról, betlehemi barlangról és a fényes csillagról. Ez a bibliai elbeszélés mégis ugyanazt az igazságot közvetíti, mint a színes és népies leírás Lukács evangéliumának alapján, csak éppen másképp, a lényegre szorítkozva. Jézus születésének történetét János evangélista így örökítette meg: ,,Kezdetben volt az Ige, az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige, Ô volt kezdetben Istennél. Minden általa lett, nélküle semmi sem lett, ami lett. Benne az élet volt, s az élet volt az emberek világossága. A világosság világít a sötétségben, de a sötétség nem fogta fel'' (Jn 1, 1--5). Jánosnál ez a betlehemi éjszaka története: ,,S az Ige testté lett, és közöttünk élt'' (Jn 1, 14). Az evangélista nem látta fontosnak a Lukács evangéliumából ismert romantikus külsôségek feljegyzését. Úgy tűnik, mintha számára ezek nem léteztek volna. Ennek ellenére János mégis ugyanazt az evangéliumot hirdeti, mint amelyet Lukács színes elbeszélésével, csak éppen tôle eltérô módon. János Isten Fiát, a betlehemi gyermeket Világosságnak nevezte, amely közénk jött a sötétségbe, a sötétben tapogatódzó emberekhez. János beszámolójában különösen kiemeli, hogy Jézus övéi közé jött, de övéi nem fogadták be. Ám akik befogadták, akik hisznek nevében, azoknak hatalmat adott, hogy Isten gyermekei legyenek (vö. Jn 1, 10--13). A karácsonyi történetek lényege mindegyik evangélistánál ugyanaz: Jézus Krisztus személyében a világ Megváltója lépett Földünkre, Isten Fia, aki meghozta az igaz hit világát -- amint ezt egyik karácsonyi énekünkben zengjük -- és megnyitá szent Atyánk mennyországát égen s földön. Ez az örömhír kezdettôl fogva elfogadhatatlannak tűnt, ellenállásba ütközött, de mégis igaz. János evangélista kortársainak egykor éppúgy nehézséget jelentett az igaz hit világának befogadása, mint nekünk. A sötétség mindig irtózott a világosságtól. Így alig csodálkozhatunk azon, ha napjainkban többen elutasítják a Fényt és nem fogadják a Világ Világosságát. A sötétség ma is küzd a világosság ellen és ezt mi is tapasztaljuk. A világ elutasítja Isten Fényét. Nem akar tudni Isten törvényeirôl és parancsolatairól. A gazdasági hanyatlás, az áremelkedés, a munkanélküliség, a fegyverkezési hajsza, az éhínség és a terrorizmus talán nem a világosság elutasításának következménye? Isten világosságának elutasításából származik a szeretetlenség, a kegyetlenség és a gyilkosság. Ezek megfékezésére óriási erôfeszítéseket teszünk. Az eredmény mégis elmarad, mert nem fogadjuk a Világ Világosságát. Az államférfiak, a filozófusok, okos gazdasági szakemberek és tudósok fáradoznak a világosság terjesztésében, többen konferenciákat vagy tüntetéseket szerveznek, a sötétség mégis meghiúsítja terveiket, ha elutasítják a Világ Világosságát és nem fogadják az Isteni Gyermeket. Nem állítjuk, hogy a világ összes gonoszsága miatt egyedül a Világ Világosságának elutasítása, a hit megfogyatkozása a felelôs. De azt mindenképpen valljuk, hogy néhány kontinens gazdasági nyomorához és az ún. civilizált országok katasztrofális erkölcsi romlásához nem kis mértékben hozzájárult a hitetlenség. A bajok oka legtöbbször arra tényre vezethetô vissza, hogy sokan elutasítják a betlehemi csillagot és ennek tündöklô fényességét. Talán különleges prófétai tehetség kell ahhoz, hogy megállapítsuk: Megváltó Istenünk reformelvei nélkül ma sincs üdvösség? Melyik rendszer képes egészséges és boldog társadalmat kialakítani a keresztény felebaráti szeretet nélkül? Az üdvösség a betlehemi Kisded tanításának fényességével érhetô el igazán. Égi és földi boldogságunk, boldogulásunk érdekében el kell fogadnunk a betlehemi Gyermekben közénk szállt Isten Fiát és evangéliumi örömhírét. Márton Áron püspököt 1937 szentestéjén nevezte ki XI. Pius pápa Erdély püspökévé. A miénknél rettenetesebb idôkben Krisztus világosságától várta az új életet, a boldog kibontakozást: ,,Ha tehát azt akarjuk -- írta a II. világháború közepette -, hogy Isten parancsait kötelezô törvényként a társadalommal is elfogadtassuk, nekünk, a társadalom tagjainak kell elsôsorban keresztény módon élnünk, gondolkoznunk és cselekednünk. Állítsuk vissza Krisztus uralmát a családi életben, tartsuk tiszteletben törvényeit mindennapi munkánkban, hivatali és hivatásbeli kötelességeink teljesítésében, neveljük a gyermekeket és az ifjúságot Isten szeretetére és törvényeinek tiszteletére személyes példával, nagyobb felelôsségtudattal és féltôbb gonddal, mint a múltban. Különösen legyünk nagyok, vállaljuk, mint legszentebb tudatot és fokozzuk a hôsiességig a szeretetet felebarátunk iránt''. Ezzel eszünk ágában sincs azt hangoztatni, hogy többé már nincs szükségünk okos rendszerekre vagy bölcs törvényekre, reformokra (-- divatos kifejezéssel élve -- glásznosztyra és peresztrojkára) és emberi erôfeszítésekre, csak azt kívánjuk nyomatékosan hangsúlyozni, hogy mindezeken túl a mai embernek leginkább Krisztus igazságára és igazságosságára, szeretetére és békéjére, Krisztus evangéliumára van szüksége. Enélkül minden erôfeszítésünk csak zengô érc és pengô cimbalom (1 Kor 13). A Szentírásban olvassuk: ,,a kegyelem és az igazság... Jézus Krisztus által lett osztályrészünk'' (Jn 1, 17). Az elsô karácsony éjszakáján Isten kiolthatatlan fényessége ragyogott fel. Jézus születése óta elmondhatja a világ: láttuk Isten dicsôségét... az Atya egyszülöttének dicsôségét... Ma rajtunk a sor, hogy elfogadjuk az Ég küldöttjét, a Világ Világosságát. Ebben a fényben legkisebb emberi cselekedeteink is örök értékre tesznek szert. A hit világosságának fényében még mindennapi gondjaink és bajaink, a betegségek és szerencsétlenségek is üdvösségünket és gyógyulásunkat szolgálják. A csapás áldás, ha Isten fényében fogadjuk és vállaljuk azt. Az evangéliumi örömhír fényében tudatosodik bennünk az Istengyermekség és a testvériség tudata Krisztusban. Benne nem vagyunk többé idegenek egymásnak! Karácsonykor ezt érezzük, és a legtöbben valóban testvérnek tekintik egymást és így megtapasztalják a Krisztus által hozott üdvösség elôízét. A kívánatos csak az lenne, hogy a mindannyiunk közös Atyjának gyermekei ne csak néhány karácsonyi órára vagy napra, hanem mindig és minden körülmények között higgyenek Benne és az Ô szeretetének gyôzelmében a gonoszság fölött. Krisztus világosságának fényében hamarosan megtapasztalja a világ a szeretet civilizációjának áldott gyümölcseit. Éljen hitbôl a szegény és gazdag, az államférfi és az állampolgár és akkor mindannyian meglátjuk ,,az Atya Egyszülöttének dicsôségét, akit kegyelem és igazság tölt be'' (Jn 1, 14). Így nemcsak egy-két napra leszünk boldogok. Mindennap élvezni fogjuk isteni üdvözítônk jóságát és megtapasztaljuk, hogy Krisztus világossága elűzi a világ összes árnyát. Befejezés a szentmise végén Megünnepeltük Urunk Jézus Krisztus születését. Az egybegyűlt keresztény hívek testvéri közösségében felidéztük megváltó Istenünk megtestesülésének szent titkát és meghallgattuk üzenetét. Hívô lélekkel, buzgón és zengô énekléssel hódoltunk elôtte. Szentmisénk rövidesen véget ér. Mielôtt elbúcsúznánk megköszönöm énekkarunk és ministránsaink, lektorunk és karvezetô orgonistánk szíves közreműködését az ünnepi istentiszteleten. Befejezésül kívánok mindnyájuknak, szeretteiknek, a jelenlévôknek és a hiányzóknak békés és boldog, áldott és szent karácsonyi ünnepeket. ======================================================================== A Szent Család ünnepe -- Vasárnap, Karácsony nyolcada alatt C év Olvasmány: Sir 3, 3--7. 14--17a; Szentlecke: Kol 3, 12--21; Evangélium: Lk 2, 41--52. Bevezetô a szentmise kezdetén A názáreti Jézus, Mária és József hármas együttesét a kereszténység Szent Család néven tiszteli. A szent jelzô miatt többen úgy gondolják, hogy ebben a családi közösségben sohasem fordult elô nézeteltérés, probléma és konfliktus. A Szentírás néhány utalásából könnyen rájövünk, hogy a Szent Család is problémákkal küzdött. Jézusnak, Máriának és Józsefnek éppúgy kijutott a küzdelmes családi életbôl és a családi élet nehézségeibôl, mint a legtöbb családnak napjainkban. Mária idegenben és kiábrándító körülmények között szülte gyermekét. József csak rongyos istállócskában nyújthatott oltalmat és menedéket az Isten Fiának és édesanyjának. Jézusnak nem volt hova lehajtania fejét. Mindhárman megízlelték a menekültek keserű kenyerét. A Szent Család a belsô feszültségektôl sem volt mentes. József csak nehezen fogta fel, hogy hűséges jegyese a Szentlélek mátkája. Feszültséget okozott a tizenkét éves Jézus elmaradása a templomban és késôbb a kánai menyegzôn tett megjegyzése. A mindennapi gondok és nehézségek ellenére a Szent Családban mégis olyan szellem uralkodott, amely lehetôvé tette, hogy a gyermek Jézusból jellemes ifjú fejlôdjék. Megváltó Istenünk emberi jelleme ebben a családban formálódott. Jézus itt sajátította el az emberszeretô jóságot, az imádságos és istenfélô lelkületet. A gyermek Jézus nem kérkedett isteni méltóságával. Egyszerű halászok közül válogatta barátait és magára vállalta a szegények sorsát. Elsôsorban nekik hirdette az igazság, a szeretet és a béke országát. Ez a szentcsaládi lelkület és szellem ma is lehetséges. A megváltozott körülmények, a mai bajok és gondok ellenére is lehetséges az a keresztény családi szellem, amelyben az istenfélô, hűséges és szeretô szülôk példáját követve a gyermekek jellemes, derék emberekké és felnôtt keresztényekké válnak. Szentbeszéd Atyám dolgaiban kell fáradoznom Lk 2, 49 A fiatalok új utakat keresnek. Nemegyszer megvetik a hagyományos kereteket, nehezen alkalmazkodnak és engedelmeskednek. Igyekeznek minél hamarabb lerázni magukról a szülôi gyámkodást és önállóságot követelnek. Azt gondolják, hogy az aggódó szülôk útmutatásaiból hátrányuk származik. Nem tűrnek beleszólást a pályaválasztásba, sem élettársaik kiválasztásába. Elég okosnak hiszik magukat ahhoz, hogy egyedül és önállóan döntsenek saját ügyeikben. Mégis azt kell vallanunk, hogy a legtöbb szülô gyermeke javát akarja. Arra törekszik, hogy gyermekének jobb sorsa legyen, mint amilyen az övé volt. Ezért nem sajnál sem pénzt, sem áldozatot gyermekéért. Mit kap mindezekért cserébe? Ritkán köszönetet és gyakran szemrehányást. Napjainkban a családi problémákat az elégtelen és zilált szociális körülmények is elôsegítik: a kicsi lakás, a szigorú házirend, az elidegenedés, a tévézés, a szótlanság és a veszekedések. Hiányzik a meghitt családias légkör. Sok családban nincs ôszinte beszélgetés. Mindenki saját módján és külön szórakozik. Konfliktusokat okoz a nôi emancipáció, a válás, az ún. vadházasság és a tekintélyellenes nevelés. Íme néhány címszó és mozaik a mai családi élet problémái és ezek okai közül. Hosszan lehetne és egyenként is beszélni kellene róluk. Megannyi megoldásra váró nehézség. Szentmisénk evangéliuma egészen más körülmények közé és másfajta családi életbe engedett betekintést. Ennek ellenére a Szent Család életében mégis megtaláljuk a mai családok problémáit. A mai házastársakhoz hasonlóan Józsefnek és Máriának is bôségesen kijutott a családi élet gondjaiból. A tizenkét éves Jézus alighogy felserdült, máris komoly aggodalmat okozott szüleinek. Tapasztalniuk kellett, hogy Jézus, aki eddig hűségesen követte szülei vallásos gyakorlatait és készséggel engedelmeskedett, alighogy kitette a lábát hazulról, a jeruzsálemi zarándoklat idején kiszakadt a családból és a maga utját járta, akárcsak több mai fiatal napjainkban, ha kilép a családból. A jeruzsálemi zarándoklat után a Szent Családban is kitör a gyermek és szülôk közötti konfliktus. Úgy látszik, mintha Jézus mit sem törôdött volna apja-anyja aggodalmával, önállósította magát és csak saját magának, saját hivatásának élt. A bibliai történetet ismerjük. A tizenkét éves Jézus szülei engedélye és minden szó nélkül a jeruzsálemi templomban maradt. Józsefnek és Máriának ez nem kis meglepetést okozott, hiszen fiatal fiúk eddig még mindig odaadóan követte apja-anyja utasítását. Most nem kért sem tanácsot, sem engedélyt. Nem törôdött aggódó szülei érzésével. Háromnapos idegölô keresés után, amikor a szent szülôk örültek, hogy megtalálták gyermeküket, még neki állt feljebb. Meglepôen válaszolt. Válasza azonban örök idôkre szóló útmutatás: ,,Miért kerestetek? Nem tudtátok, hogy nekem Atyám dolgaiban kell fáradoznom?'' (Lk 2, 49). Itt elsôsorban Isten Fiaként nyilatkoztatta ki magát, ugyanakkor arra is rámutatott, hogy élete felett egy ,,kell'' lebeg és ez a ,,kell'' irányítja tevékenységét. Ez a kell: ,,Atyám dolgaiban kell fáradoznom'' nem csak Mária kérdésére adott feleletet. Válasz ez a mai családi konfliktusra is. Jézus rávilágított arra, hogy nem csak az Isten emberré lett Fiának sorsa van az Isten kezében, hanem a miénk is. Isten gyermekei vagyunk és az a feladatunk, hogy teljesítsük akaratát. Sok szülô csak akkor ébred rá erre, ha már gyermeke rossz útra tért, pórul járt, tönkre ment vagy börtönbe került. Akkor kérdez Isten akarata után, ha már késô, és Isten nélkül hozott életterve kudarcba fulladt. Ilyenkor Máriához és Józsefhez hasonlóan a szülôk sem értik Jézus válaszát: Nem tudtátok, hogy nekem Atyám dolgaiban kell fáradoznom? A tizenkét éves gyermek Jézus kérdése válasz, és Istenre irányítja minden szülô figyelmét. A családi életben és ennek minden konfliktusában elsôsorban Istenre kell szegeznünk tekintetünket. Vajon hány szülô tartja szem elôtt Istent és törvényeit a nevelésben? Hányan irányítják szóval, tettel és jó példával gyermekeik figyelmét Istenre? Egyáltalán hallanak-e a gyermekek napjainkban szüleiktôl hűségrôl, megbocsátásról, tisztességrôl és imáról? Több mai gyermek számára ezek a kijelentések csak iskolai fogalmak, a tanítótól vagy hitoktatótól hallott idegen szavak, amelyeknek látszólag semmi közük sincs a mindennapi családi élethez. Szent Pál a Kolosszeiekhez írt levelében a boldog családi élethez szükséges eszközökre irányítja figyelmünket. A mai szentleckében olvastuk: ,,Krisztus tanítása éljen bennetek elevenen, s teljes bölcsességgel tanítsátok és intsétek egymást'' (Kol 3, 16). Szent Pál olyan értékekre hívta fel itt figyelmünket, amelyekrôl manapság hajlamosak vagyunk megfeledkezni: az irgalmasság, a jóság, a szelídség, a türelem, a megbocsátás és legfôképpen a szeretet, amely ,,a tökéletesség köteléke'' (Kol 3, 14). ,,Akár mondtok, akár tesztek valamit, tegyetek mindent Urunk Jézus nevében'' (Kol 3, 17). A szentleckében felsorolt keresztény erények a mai megváltozott körülmények között is gyakorolhatók, és azokat gyakorolnunk is kell, ha azt akarjuk, hogy családjainkban újra helyre álljon a béke, kevesebb legyen a meg nem értés és több a szeretet. Krisztus tanításával újra egymásra találnak a hitvesek, egymásra talál testvér és testvér, szülô és gyermek. A családi béke és boldogság alapja az állandó és közös fáradozás Atyánk dolgaiban. ======================================================================== Január 1., Szűz Mária, Isten anyja ünnepe -- Újév C év Olvasmány: Szám 6, 22--27; Szentlecke: Gal 4, 4--7; Evangélium: Lk 2, 16--21. Bevezetô a szentmise kezdetén Minden szentmisét keresztvetéssel kezdünk. Az új év elsô napján keresztvetésünket különös figyelemmel és áhítattal végezzük, mert egész újesztendônket is ezzel a hitvalló jellel akarjuk kezdeni: Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Az új év elsô liturgikus jókívánságával köszöntöm gyülekezetünk minden tagját: Az Úr legyen veletek. Az Úrral újesztendônk minden jókívánsága új értelmet kap. A zsoltárossal valljuk: ,,ha az Úr nem építi a házat, az építôk hiába fáradnak'' (Zsolt 127, 1). ,,Az Úr legyen veletek'' liturgikus jókívánság, és jellegzetessége, hogy biztosan beteljesedik. Jézus maga ígérte: ,,Én veletek vagyok mindennap, a világ végéig'' (Mt 28, 20). Szeretete közelségének bizonyítéka a mai szentmise. Ebben Jézus utat mutat és étkül adja magát. Ôáltala és Ôvele hittel és bizalommal tekintünk az újesztendô minden meglepetése elé, hiszen ,,ha Isten velünk, ki ellenünk'' (Róm 8, 31)? A hit ma döntés elé állít. Döntenünk kell, hogy továbbra is Istennel haladunk-e az élet útján. Ha vele akarunk haladni, akkor meg kell szabadulnunk az elmúlt idôk fölösleges terhétôl, bűneink súlyos poggyászától. Ezért most megvizsgáljuk lelkiismeretünket és megbánjuk bűneinket. Ma az Istenanya ünnepét üljük. Szűz Mária, égi Édesanyánk oltalmába és pártfogásába ajánljuk magunkat, egész évünket és minden cselekedetünket. Szentbeszéd Lássuk, ami történt, amit az Úr tudtunkra adott Lk 2, 15 Elmúlt az óév és elôttünk az új esztendô. Ami volt, azt ismerjük. Egyesek örömmel pillantanak vissza az elmúlt esztendôre, mások szomorúan és sóhajtozva emlegetik a mögöttük hagyott tizenkét hónap sok baját és búját. Bizonyára akadnak közöttünk elégedett és boldog emberek is. Családjukban nagyobb lett az összetartás, fokozódott a szeretet és megszilárdult a béke. Másutt ennek ellenkezôje történt: szétzüllött a család. Máshol a szülô gyermeke elômenetelének örvend. Diplomát szerzett és jó állást kapott. Mások a szép nyári szabadságra tekintenek vissza nagy örömmel, az otthoni látogatásokra és kirándulásokra. Ismét mások jó egészségnek örvendnek. Többen vidáman, sikeresen és szerencsésen zárták a múlt évet. Ôk látszólag semmiben sem szenvedtek hiányt. Az elmúlt év minden sikere és öröme mellett mégis tudjuk, hogy a földi jólét és boldogság mögött állandóan ott leselkednek a sötét árnyak. Igazán szerencsések vagyunk, ha ezek az árnyak az elmúlt idôben megkímélték közvetlen környezetünket és rajtunk kevésbé ireztették könyörtelen hatalmukat. De elég figyelmesen körültekintenünk a szomszédok és a rokonok között, a templomban és a munkahelyen és máris felfedezzük a gonosz garázdálkodását körünkben. A sok megszokott és ismerôs arc közül jó néhány örökre eltűnt szemünk elôl. Pár hete vagy hónapja talán még egy asztalnál ültünk velük, a templomban együtt imádkoztunk, a munkahelyen együtt dolgoztunk és a kávézóban együtt szórakoztunk. Ma hiányoznak közülünk. Helyük örökre üres marad. Hazaköltözött a jó barát, a rokon, az ismerôs, a hitves, a gyermek, a szülô. Ha az elmúlt évben nem is érezte mindenki ilyen kegyetlenül az élet árnyoldalát, azért látott elég betegséget és szenvedést. Tapasztalataival mögöttünk az óév, és most itt állunk Isten házában, és nem sejtjük mit hoz a jövô. Az új esztendô lehet jobb is, szebb is, mint amilyen az óév volt, de valójában senki sem tudja, hogy mit rejteget számára. Az új év küszöbén feltörnek bennünk az óév emlékei, de tekintetünk már a jövôt fürkészi. Kíváncsiak vagyunk: Vajon mit hoz a jövô? Hova vezetnek a béketárgyalások? Lesz-e elegendô pénzünk és megélhetésünk? Lesz-e egészségünk? Mi vár ránk az iskolában és a munkahelyen, a járdán vagy az úti forgalomban? Hogyan alakul családi életünk? Kilábalunk-e az adóságból? Az új év hajnalán gondolkodóba ejtenek ezek a kérdések. Ezek hangját még a szilveszteri mulatságok zaja sem képes elnémítani. Eszünkbe juttatják életünk mulandóságát, a zsoltáros szavait az életrôl, amely szerinte olyan: ,,mint a reggeli álom, mint a sarjadó fű: reggel kihajt, kizöldül, estére lekaszálják és elszárad... Éveinknek száma legföljebb hetven, s ha erôsek vagyunk, eljutunk nyolcvanig. Ebbôl is a legtöbb betegség, hiú fáradozás; gyorsan elszállnak, hamar végük szakad'' (Zsolt 90, 5--6. 10). A hívô ember mégsem reked meg az esendôség és mulandóság puszta felismerésénél. A zsoltárossal bízik és okosan bölcsességért könyörög Istenhez: ,,Taníts meg számba venni napjainkat, hogy eljussunk a szív bölcsességére'' (Zsolt 90, 12). Mi, keresztények nemcsak kérjük ezt a bölcsességet, de meg is találjuk Isten Igéjében. Ebbôl megtudjuk, hogy nem vagyunk kiszolgáltatva a vak véletlenek és a kiszámíthatatlan sorscsapások szeszélyeinek. Isten Igéje alapján hisszük, hogy a gondviselô Isten kezében vagyunk, Isten kezében, aki fiaivá fogadott, és szívünkbe árasztotta Szent Fia Lelkét. Így Istent Atyánknak szólítjuk. Megtaláltuk és benne nyugalmat talált lelkünk. A mai szentmise evangéliuma egyszerű, de igazán bölcs emberek példáját állította elénk. Nem koptatták kiváló egyetemek padjait, mégis elsajátították a legnagyobb bölcsességet és felismerték Jézusban az Istent. Egyszerű pásztorok voltak, Isten üzeneténél alig ismertek többet, de ez elegendô volt nekik ahhoz, hogy a legparányibb jelekbôl is megtanuljanak olvasni. A legparányibb jelekbôl ismerték fel az isteni üdvözítôt. Megértették azok üzenetét és nem is akárhogyan, hanem sietve mentek Betlehembe, hogy mihamarabb láthassák a jászolban fekvô Kisdedet. A betlehemi barlanghoz érve ôk sem láttak halandó embereknél többet, de a jászolban fekvô Kisdedben mégis felismerték Isten küldöttjét. Jézusban felismerték az Isten Fiát, Isten dicsôséges képmását és az üdvösséget, mert ismerték a kinyilatkoztatásokat. Hozzájuk hasonlóan, az isteni kinyilatkoztatás fényénél és a világban található jelek által a jóakaratú és az Isten bölcsességét keresô emberek ma is felismerik a betlehemi Gyermekben a világ világosságát és az üdvözítô Istent. Az újévi szentmise evangéliuma a betlehemi pásztorok magatartása által szemlélteti a bölcs Istenkeresés útját. A pásztorok miután megtalálták Jézust, hazatértek, dicsôítették és magasztalták Istent mindenért, amit csak hallottak és láttak. Mindent úgy találtak, ahogyan hírül adták nekik. Ezért örültek. Ôk megértették Jézus nevét: Isten a Megmentô, az Üdvözítô, akirôl joggal jegyezték fel késôbb: ,,Jézus jót cselekedve járta be az országot, meggyógyítva mindenkit, aki az ördög hatalmában volt, mert vele volt az Isten'' (ApCsel 10, 28). Jézus ebben az újesztendôben is körüljár jót cselekedve. Az evangéliumi örömhír, az egyház, az Istennel megbékélt lelkek és a jó emberek által idén is körüljár és meggyógyítja azokat, akiket hatalmában fogva tartott az ördög. Bárhogyan alakuljon sorsunk az újesztendôben, arról mindig meg lehetünk gyôzôdve, hogy ha Jézussal járunk, akkor Istenhez és emberhez méltó lesz az életünk. Az elmúlt évekhez hasonlóan ez az új esztendô is az Úr esztendeje lesz, a gondviselô Istené, akinek tudta és akarata nélkül semmi sem történik. Ma Mária Istenanyaságának ünnepe van. A hívô embernek jól esô érzés, hogy van pártfogója a mennyben, szószólója és édesanyja, akinek Istenhez fűzôdô kapcsolata örök eszménykép. Errôl az édesanyáról még sohasem lehetett hallani, hogy valakit magára hagyott volna, aki pártfogásért hozzá folyamodott és segítségét kérte. A vallásos hagyomány szent meggyôzôdéssel vallja, hogy ha Isten anyja velünk imádkozik, Szent Fia meghallgatja kéréseinket. Újév hajnalán jó Anyánk karjaiba kapaszkodva, és vele együtt hittel imádkozunk. Bizalommal tölt el bennünket az istenfélô emberek legôsibb könyörgése, amelyet a Biblia tanúsága szerint egykor Isten mondott tollba Mózesnek: ,,Áldjon meg az Úr és oltalmazzon! Ragyogtassa rád arcát az Úr s legyen hozzád jóságos! Fordítsa feléd arcát az Úr és szerezzen neked üdvösséget!'' (Szám 6, 24--26). ======================================================================== Karácsony utáni 2. vasárnap C év Olvasmány: Sir 24, 1--4. 12--16; Szentlecke: Ef 1, 3--6. 15--18; Evangélium: Jn 1, 1--5. 9--14. Bevezetô a szentmise kezdetén Közel két hét telt el Karácsony óta, de még mindig fülünkben cseng az angyalok éneke: ,,Dicsôség a magasságban Istennek és békesség a földön a jóakaratú embereknek''. A béke közös óhajunk. Tudjuk, hogy nélküle nem lehet szép az életünk. Mégis sok békétlenséggel találkozunk: a családban, a szomszédban, a munkahelyen... A háborúk miatt milliók szenvednek: Afrikában, Ázsiában, Latin-Amerikában, Európában... Igazságosság és a béke után sóvárogunk. Emberhez méltó életet szeretnénk egyetértésben és szeretetben. A béke Isten ajándéka, amelyet nyílt szívvel kell fogadnunk. A béke hordozóivá és továbbadóivá kell válnunk. Istennel mindenütt megvalósul a béke: Keleten és Nyugaton, Északon és Délen, otthon és szívünkben. Szentbeszéd Akik befogadták, azoknak hatalmat adott, hogy Isten gyermekei legyenek Jn 1, 12 Az elmúlt években hozzászoktunk ahhoz, hogy a pápa január 1-jén békeszózatot intéz a világ népeihez. Az új év kezdetén most mi is a békére emlékezünk, arra a békére, amely állandóan veszélyben forog és amelynek megvalósítása közös feladat. Az utóbbi évek hatalmas változásokat hoztak Európában. A népek közötti békétlenség mégsem szűnt meg. Néhol fokozódott a türelmetlenség. Sokfelé kísért a háború veszedelme. Fenyegetik és gyilkolják egymást a nemzetek. A háborútól való félelem és aggodalom ma sem alaptalan. Naponta hallunk tényekrôl, amelyek komolyan veszélyeztetik a békét. Alig akarunk hinni a fülünknek, amikor azt halljuk, hogy a II. világháború óta közel kétszáz háború pusztított a Földön. Közülük jó néhány ma is dúl és több éve tart. Ezek a háborúk az elmúlt években mintegy 20 millió emberi áldozatot követeltek. Leszerelésrôl beszélünk, mégis fegyverkezünk. Óriási összegeket költünk fegyvervásárlásokra. Rettenetes fegyverarzenálokkal rendelkezünk. A II. Vatikáni Zsinat nyilatkozata máig sem veszített aktualitásából: ,,Amíg mérhetetlen pénzt fordítnak egyre újabb és újabb fegyverek gyártására, addig nem lehet orvosolni a mai világban tapasztalható sokféle nyomorúságot. Ahelyett, hogy igazán és gyökeresen felszámolnák a nemzetek meglevô ellentéteit, még a világ többi részét is megfertôzik... A fegyverkezési verseny az emberiség legsúlyosabb csapása, és tűrhetetlenül sérti a szegényeket'' (GS 81). Európában enyhült a Kelet-Nyugat konfliktus, de fokozódott a gazdasági szakadék a szegény és gazdag országok között. A nemzetek között tűzgócok keletkeztek, robbanási feszültségek. Megfeledkezni látszunk Észak és Dél feszültségeirôl. Míg az északi félteke országai egyre gazdagabbakká válnak, addig a déli félteke országaiban fokozódik a szegénység és nyomor. Egyre több országot fenyeget az eladósodás. Ez magában hordja a nemzetközi pénzügyi és gazdasági kapcsolatok összeomlásának lehetôségét. Világszerte csökken a jóllakottak száma és szaporodik az éhezôk tömege. A hírek szerint a világ több mint 400.000 legjobb tudósa a haditechnika fejlesztésével foglalkozik és rettenetes fegyvereket gyárt. Ezek gyarapodásával fokozódik az éhínség, a betegség, a kizsákmányolás és az igazságtalanság az egész világon. A béke veszélyben. Világszerte politikusok és gazdasági szakértôk próbálkoznak a béke helyreállításával. Fáradozásuk többször eredménytelenül végzôdik. Vajon miért? Talán nem ott keresik a megoldást, ahol kellene? Csak politikai, gazdasági és társadalmi tényezôk figyelembe vételével igyekeznek békét teremteni? Vajon a békének nincsenek egyéb összetevôi? Vajon nem feledkeztek meg politikusaink a béke hitbeli és erkölcsi vonatkozásairól? A béke hitbeli és erkölcsi vonatkozásait hajlamosak vagyunk figyelmen kívül hagyni, pedig a békétlenség az emberi szívek gonoszságából származik. A békétlenség oka a gôg, a gyanakvás, az önzés, a hatalom- és birtokvágy. A béke tulajdonképpen az emberi szív kérdése. A II. Vatikáni Zsinat errôl így ír: ,,A béke építése mindenek elôtt azt követeli, hogy gyökerestül irtsák ki az ellentétek okait, elsôsorban az igazságtalanságot, amelyek végül is háborúra vezetnek'' (GS 83). A keresztény ember tudatában van annak, hogy a legtöbb ellentét oka a bűn, amelyet csak úgy lehet kiirtani, ha Istenre és az evangélium értékeire irányítjuk figyelmünket. Amíg gondolatainkat és tetteinket az irigység, a bizalmatlanság, a kevélység, az uralomvágy, az önzô szenvedélyek vagy mások személyiségének semmibe vétele és az igazságtalanságok irányítják, addig világunkban elkerülhetetlen a veszekedés, a kizsákmányolás, az elnyomás, a nyomor, a terrorizmus és a háború. Izajás már 2600 évvel korábban ezt hangoztatta: akiknek ,,gondolataik bűnös gondolatok; bárhol járnak: pusztulás és romlás kíséri ôket. Semmit sem tudnak a békesség útjáról; ösvényeiken a jog ismeretlen... nem ismerik a békességet'' (Iz 59, 7--9). Ha békét akarunk, szívünkbe kell fogadnunk Isten igéjét és a krisztusi evangélium szellemében kell élnünk. Ismét csak Izajással kell szólnom: ,,Az igazság békét terem, az igazságnak meg biztonság lesz a gyümölcse mindörökre. Népem békességben lakik majd otthonában, biztonságos hajlékokban, gondtalan nyugalomban'' (Iz 32, 17--18). Ha békét akarunk, akkor haladéktalanul el kell kezdenünk dolgozni annak a civilizációnak megteremtésén, amelyrôl II. János Pál pápánk eddig már oly sokszor szólott. Csak a szeretet civilizációja lesz képes megteremteni azt az egységet, amelyrôl Kelet és Nyugat, Észak és Dél egyformán álmodozik. Az emberiség nagy családja csak a szeretet civilizációjának korában lehetséges, amikor az egyik gondja a másiké is, az egyik szenvedése a többinek is fáj. Nem feledkezünk meg Isten legfôbb parancsáról: ,,Szeresd embertársadat úgy, mint magadat'' (Lev 19, 18). A parancs megvalósítása minden ember és minden nép elsôdleges feladata kell, hogy legyen. Nekünk a szeretet parancsának megvalósítását elsôsorban nem az országhatárokon kívül kell elkezdenünk, hanem közvetlen környezetünkben: a feleség, a férj, a gyermek, a szülô, a barát, és a kolléga iránti viselkedésben. Szeretetünk csak akkor lesz hiteles a többi népek elôtt, ha arról saját környezetünket már sikerült meggyôznünk. Csak ha már környezetünkben gyakoroljuk a szeretetet, lesz igaz és ôszinte együttérzésünk a dél-afrikai költô édesanyjával, akinek fiát a világméretű tiltakozások ellenére kivégezték; és lesz hiteles agitációnk az idegenek és menekültek érdekében, és szólhatjuk meg idegenkedô befogadóikat, akik nem kis rizikót vállaltak, amikor befogadták az idegeneket és létbiztonságot nyújtottak nekik. Mózes egykor felszólította a zsidó népet, hogy válasszon az élet és a halál között. Korunk emberisége hasonló választás elôtt áll. Választhat az igazságtalanság, a szegénység, a háború, azaz a halál, és a szeretet, az igazságosság, a fejlôdés, a béke, azaz az élet között. Ha az életet választjuk, márpedig ezt kell választanunk, akkor fel kell szólítanunk a népek vezetôit és el kell várnunk az emberektôl és csoportoktól, legyen ez bármennyire alkalmas vagy alkalmatlan, hogy Isten igazságából és szeretetébôl merítsenek és ezáltal teremtsék meg az emberiség nagy egységét. A békemozgalomból senki sem vonhatja ki magát bűntelenül. Isteni rendeltetésünk szerint közösségre kell törekednünk Istennel és emberrel. Az emberiség nagy családja megvalósítható, de ahhoz elôbb ki kell irtanunk lelkünkbôl a gonosz indulatokat és be kell fogadnunk Istent. Így valóra válik a prófétai látomás és a népek ,,kardjukból ekevasat kovácsolnak, a lándzsájukból meg sarlót. Nem ragad többé kardot nemzet nemzet ellen, nem tanulják többé a hadviselést'' (Mik 4, 3; vö. Iz 2, 4). ======================================================================== Urunk megjelenése -- Vízkereszt C év Olvasmány: Iz 60, 1--6; Szentlecke: Ef 3, 2--3a. 5--6; Evangélium: Mt 2, 1--12. Bevezetô a szentmise kezdetén Vízkereszt az egyház egyik legrégibb ünnepe. Ôsi neve: epiphania. Urunk megjelenésére, kijelentésére utal. A Háromkirályok: Gáspár, Menyhért és Boldizsár napjára emlékeztet. Lényegét tekintve Vízkereszt Karácsony misztériumát taglalja, és Jézus univerzális küldetését igyekszik kidomborítani. Jézus nemcsak a zsidók Messiása, minden ember Üdvözítôje. Szentmisénk olvasmányai távol-keleti és istenkeresô bölcsekrôl tudósítanak. Evangéliumi történetünk arra hivatott, hogy igazolja: Jézusban minden nép és nemzet megtalálja Istent és az üdvösséget. Szentbeszéd A csillag, amelyet napkeleten láttak, vezette ôket Mt 2, 9 Urunk megjelenésének ünnepe Karácsony misztériumát tárja elénk. A Szentírás beszámolója szerint az elsô Karácsony éjszakán, minden feltűnés és pompa nélkül egy szegényes betlehemi istállóban megszületett a világ Megváltója. Akkor kevesen vettek tudomást megjelenésérôl. Csak néhány betlehemi paraszt és juhász sietett az isteni Gyermek köszöntésére. Urunk megjelenésének ünnepén a betlehemi esemény világméretű dimenziójára hívja fel a figyelmet. Az evangéliumi beszámoló szerint Jézus születése után világméretű találkozó színhelyévé változott Betlehem, ahol annak idején az isteni Gyermekben közénk szállt Királyok Királya távol-keleti népek képviselôinek hódolatát fogadta. A Biblia ezzel a jelenettel szemléltetni kívánja, hogy a föld nagyjai és a népek képviselôi révén az egész világ tudomást szerzett szabadító és üdvözítô Istenünkrôl. A Háromkirályok története óta mindenkinek számolnia kell Jézus történelmi jelenlétével a Földön. Jézus megjelenésének világraszóló eseménye kortársai elôtt különbözô visszhangra talált. Ma ennek a visszhangnak háromféle vetületét emeljük ki az evangéliumból. 1. Jézus születésének híre meghökkenést váltott ki: ,,Ennek hallatára Heródes király meghökkent s vele egész Jeruzsálem'' (Mt 2, 3) -- olvastuk szentmisénk evangéliumi szakaszában. Jézus és ügye sok ember lelkében talál hasonló visszhangra. A Vele való találkozás nemegyszer kényelmetlen szorongást okoz. Ezért többen szívesen vennék, ha sohasem kellett volna hallaniuk Jézusról és az Ô ügyérôl, sohasem kellett volna konfrontálódniuk és foglalkozniuk vele. Az ô szívüket Jézussal szembesítve baljós félelem és aggodalom fogja el. Jézus és ügye kényelmetlen számukra. Heródes esetében ennek a balsejtelemnek és félelemnek a féltékenység volt az oka. Heródes politikai hatalmát féltette Jézustól, holott Jézusnak esze ágában sem volt közéleti szerepet vállalni. Heródes aggodalma megalapozatlan. Vajon néha nem éppen ilyen megalapozatlan fenntartásunk Jézussal szemben? Ugyanakkor aggodalmunknak Vele szemben nyomós okai lehetnek. Jézus olykor nagyonis kényelmetlen elvárásokkal lép elénk, elevenbe vágó és radikális követelményekkel. Nem riad vissza a rendezetlen állapotok ostorozásától, és ha kell, arcunkba vágja az igazságot. Ezért kényelmetlen. Világossága leleplezi gonoszságainkat. Ezért szorongást okoz, különösen akkor, ha életünk több kifogásolni valót is tartalmaz. Ezért vonakodnak tôle és ellene törnek. Kaifással kiáltják: hadd vesszen az egy, mintsem, hogy az egész nép szégyenkezzen miatta (vö. Jn 11, 50). 2. Jellegzetes a fôpapok és írástudók magatartása Jézussal szemben. A Messiás születésének hírére nem rettentek meg. Hideg ésszel, tárgyilagosan és akadémikus pontossággal megállapították Jézus születésének helyét: Betlehem. Tudásuk azonban semmiféle érzelmet, állásfoglalást, készséget vagy döntést sem váltott ki belôlük. Ismereteikbôl semmiféle következtetést sem vontak le. Érzéketlenül haladtak el az igazság mellett. Az isteni Gyermek teljesen hidegen hagyta ôket. Legfeljebb közömbösek. Jézus nem bolygatta ôket, így ôk sem törôdtek Vele. Vajon sok mai ember, értelmiségi és bölcsnek vélt tudós nem hasonló magatartásról tanúskodik? Minek érdekelné ôket Isten? Van mit enniük, inniuk, van jó állásuk és fizetésük. Minek nekik Isten? Ôk a felvilágosult és tanult emberek! A mikroszkóp alatt nem találkoztak Istennel, sem a komputerek képernyôje elôtt! A könyvekbôl és a Szentírásból ismerik Jézus nevét és ez elég nekik! Jézus nem zavarja ôket, így ôk sem zavarják Istent! 3. A mai evangéliumban kiemelkedô helyet foglalnak el az istenkeresôk. Lelkükben pozitív visszhangra talált a Messiásról szóló örömhír. Ôk várták a Megváltót és Isten ígéretéhez híven elküldte nekik a Messiást, akit szemmel láttak. Ôk foglalkoztak Isten üzenetével és ezért felismerték Küldöttjét. Keresték az Istent, hosszú idôn át tanulmányozták a természet törvényeit és a csillagok járását. Tudásukat gondolkodásra is felhasználták és tudtak következtetni. Felkerekedtek és fáradságot nem kímélve jártak az igazság után, míg végül szemükkel látták és kezükkel tapintották, akit a jelekbôl felismertek és vártak. A távol-keleti bölcsek az istenkeresô embereket személyesítik meg. Isten szólt hozzájuk, akárcsak egykor Ábrahámhoz: Rajta, hagyd el hazádat, biztonságodat és menj arra a földre, ahol várok rád, és ôk elindultak! A betlehemi bölcsek nem elégedtek meg a látottakkal. Ôk tüzetesen keresték az összefüggéseket és Isten rejtett üzenetét. Így megértették a csillagos ég üzenetét és felfogták a betlehemi gyermek titkát. A nagyok és hatalmasok udvarában hiába keresték Istent. Rájöttek, hogy ott nincs mit keresniük, és ezért örömmel hagyták el Heródes udvarát, ahol senki sem értette meg ôket. A Királyok Királyára az isteni Kisded egyszerű betlehemi udvarában bukkantak. Nem volt trónja. Édesanyja ölén nyugodott és ôrsége is csak egy ácsmesterbôl állott. Az istenkeresôk mégis felismerték benne a Királyok Királyát, a béke fejedelmét. Leborultak és hódoltak Elôtte, átadván neki királyi hódolatuk ajándékait: aranyat, tömjént és mirhát. A távol-keleti bölcsek története azt mutatja, hogy Isten megtalálható. Csak kutatni és járni kell utána. Ez sokszor bátorságot is kiállást kíván: dacolást a korszellem divatjával és a vallást semmibe vevô környezettel szemben. Ugyanakkor a hithez finom érzék szükséges a kicsiségek, a finomságok és az egyszerűségek iránt. A gyanakvók és közömbösek elôl elrejtôzik az Isten. A hataloméhes, a hideg és fásult embernek sem mutatja meg magát. Ôk valójában tudni sem akarnak róla. Vízkereszt üzenete bizalmat ébreszt. Urunk megjelenésével számunkra felragyogott az isteni világosság, az a fényes csillag, amely mindig üdvösségre vezet. Vajon a bölcs istenkeresôk sorában állunk-e? Hiszünk-e Isten vezérlô csillagában, amelyre mindig szükségünk van? Egyedül a betlehemi csillag képes elvezetni minden jóakaratú embert az Isten boldog országába. Ott majd színrôl-színre látjuk ôt, úgy, amint a Háromkirály is meglátta Betlehemben az isteni gyermeket, Jézus Krisztust. ======================================================================== Urunk megkeresztelkedése C év Olvasmány: Iz 42, 1--4. 6--7; Szentlecke: ApCsel 10, 34--38; Evangélium: Lk 3, 15--16. 21--22. Bevezetô a szentmise kezdetén Jézus harminc éves lehetett, amikor kilépett názáreti ismeretlenségébôl, elhagyta otthonát és vándortanítóként elkezdte bejárni egész Zsidóországot. Nyilvános működésének kezdetén elsô útja a Jordán folyó mellékére vezetett Keresztelô Jánoshoz. Ott beállt a bűnösök sorába és halandó társainak körében, velük együtt megkeresztelkedett a János által hirdetett bűnbánati keresztséggel. Erre emlékezünk Urunk megkeresztelkedésének ünnepén. A megemlékezés saját keresztségünket juttatja eszünkbe. Valamikor minket is megkereszteltek és a keresztség szentsége által Isten gyermekei lettünk: Jézus barátja és az egyházunk tagja. Annak idején szüleink és keresztszüleink Istennek ígéretet tettek nevünkben, hogy majd krisztusi hitünk mellett állhatatosan kitartunk és hitünk szerint élünk. A késôbbiek folyamán a legtöbben ezt az ígéretet megújítottuk, amikor elsô szent áldozáshoz járultunk és megbérmálkoztunk. Vajon mennyire tartottuk magunkat egykori ígéretünkhöz? Hűek maradtunk-e keresztségi fogadalmunkhoz? A kérdésekre életünk a válasz. Ha megtartottuk Isten parancsait és istenfélô módon éltünk, akkor a jó úton jártunk. Ha viszont megfeledkeztünk keresztségi ígéretünkrôl és vallási kötelezettségeinkrôl, akkor most itt az alkalom, hogy bűnbánatot tartsunk, újra jó irányba tereljük életünket és így visszatérjünk Istenhez. Szentbeszéd Te vagy az én szeretett Fiam, akiben kedvem telik Lk 3, 22 A polgári év elején a hírközlô szervek garmadával ontják az óév eredményeirôl szóló beszámolókat. A napilapok nagy hasábos cikkekben ismertetik a kiváló közéleti személyiségek és gazdasági szakemberek meglátásait és elôrejelzéseit. Az új év küszöbén, hozzájuk hasonlóan, a legtöbben számot vetünk a múlttal és megfogalmazzuk elvárásainkat: szeretnénk jólétben és boldogan, békében és szeretetben élni. Várjuk a szebb jövôt és az üdvösséget, még akkor is, ha elôre sejtjük, hogy kívánságaink jelentôs része nem teljesül. Ha Keresztelô János korában ,,a nép feszülten várakozott'' (Lk 3, 15), akkor ez ma még inkább elmondható. Tele vagyunk feszültségekkel és várakozásokkal. Hogyan alakul jövônk? Feszült várakozásunk nem alaptalan. Aggaszt a világ válságos gazdasági és politikai helyzete. Az ember felforgatta a természet rendjét és az visszaütéssel fenyeget. Fejünk fölött tátong az ózonlyuk, mérgek és sugárzások pusztítják környezetünket. Atomrakéták állnak kilövésre készen. Fertôzött a víz, a levegô és a szárazföld. Atomhulladékkal szennyezzük a világűrt. A sok veszély ellenére mégis valamiféle ,,Új Korszak'', ,,New Age'' leheletét érezzük. Az új és boldogabb élet reményének feszültségében élünk. Az üdvösség reménye, bármit értsünk most alatta, talán soha sem volt olyan erôs, mint éppen napjainkban. Ebben az ezredforduló közeledése is szerepet játszik. A tudósok káprázatos eredményekkel ejtik ámulatba a mindenhatóságról ábrándozó embereket, a politikusok meg a tartós enyhülés és világbéke tündérmeséjével hitegetnek. Ki csodálkozhat azon, ha mostanában többeken valamiféle apokaliptikus, eszkatalogikus, világvégi beteljesedést és békét váró hangulat vesz erôt? A szebb jövô, a jobb lét, az üdvösség eljövetelének reményében élünk. Ezt óhajtjuk és kívánjuk. Szentmisénk evangéliumi szakaszában is errôl hallottunk. Felvetette a nagy kérdést: Kitôl várjuk álmaink beteljesedését, az üdvösséget? Ki teljesíti elvárásainkat? Ki teremti meg számunkra mindazt, amire epekedve várunk? Ki üdvözít minket? Talán Marx, Engels, Lenin, Hegel, valamelyik ajatolah vagy indiai gurú, az amerikaiak vagy az oroszok, a Mammon vagy Krisztus? ,,Mindnyájan azon töprengtek magukban, vajon nem János-e a Krisztus'' (Lk 3, 15) -- olvastuk szentmisénk evangéliumában. Nem töprengünk-e napjainkban mi is hasonlóan: Ki üdvözít minket? Az idôk folyamán ,,prófétánk'' volt már éppen elég. Ma is akad belôlük bôven, de vajon melyik az igazi? Az evangélium ezekben a kérdésekben is eligazítást nyújt és irányt mutat. Az imént Keresztelô Jánosról hallottunk. Egykor ô elhívatottságának teljes tudatában, hatalmas szónoki tehetséggel, forradalmi életstílusával és alternatív életmódjával olyannyira magára vonta a nép figyelmét a Jordán-mentén és magával ragadta a népet, hogy még az uralkodó ház is felfigyelt rá és rettegett tôle. Többen azt hitték, hogy valóban ô a Messiás. Kiváló egyéniség volt. Semmi pardont sem ismert, ha Isten ügyének szolgálatáról volt szó. Az igazságtól jottányit sem tágított. Azért még életét is feláldozta. Síkraszállt a nép jogaiért. Még a királynak is szemére vetette, mert az erkölcstelen házaséletet folytatott. Bátran kipellengérezett minden bűnt. A rendíthetetlen prófétát Heródes Antipas király börtönbe vetette és kivégeztette. János tanítása világos és határozott volt, következetes és végérvényes. Hallgatói joggal gondolták, hogy ô a Messiás és tették fel neki a kérdést: Te vagy-e a Messiás, a Megváltó, az Üdvözítô, a Krisztus vagy mást várjunk? Jánosnak azonban esze ágában sem volt magát a világ üdvözítôjének tekinteni. Nem tetszelgett jó hírnevében. Tudta, hogy ô nem üdvözíti a világot. Legfeljebb az üdvösség eszköze lehet, az Üdvözítô elôfutára, útkészítôje, szócsöve és hangja. Még arra sem tekintette magát méltónak, hogy megoldja az igazi Megváltó sarú szíját. Számára nem az igehirdetô volt a fontos, hanem a nálánál sokkal ,,erôsebb'': Jézus Krisztus, aki egyedül üdvözíti a világot. János az ô szolgájának tekintette magát. Magatartása iránymutató, mert hozzásegít az igazi Megváltó és Üdvözítô felismeréséhez. Egyedül Jézus Krisztus a világ Megváltója és rajta kívül nincs más Üdvözítô. A ,,próféták'' leleplezik magukat, ha mást hirdetnek. Minden gondolkodó és reformer, lelkész vagy gurú csak álmessiás, ha önmagát állítja igehirdetése középpontjába, a maga erejével és bölcsességével akarja üdvözíteni a világot. Az igazi próféták sohasem mutattak saját magukra és saját pártideológiájukra. Ôk mindig a náluknál ,,erôsebbre'' mutattak, úgy mint Keresztelô János: Jézus Krisztusra. Az igehirdetônek és prófétának az a feladata, hogy minden képességével és sajátos karizmájával felismertesse Jézusban a ,,mindenség Urát'' (ApCsel 10, 36), az egyedül üdvözítô Istent. Krisztus Urunk megkeresztelkedésének ünnepét üljük, nyilvános működésének kezdetét, isteni mivoltának bemutatását. Szentmisénk evangéliumában a mindenható Atyaisten ma bemutatta nekünk Jézust, amikor így szólt hozzá: ,,Te vagy az én szeretett Fiam, benned telik kedvem'' (Lk 3, 22). Tanúságtételünkkel ma Ôreá kell mutatnunk. A keresztségben Isten szolgálatára szegôdtünk. Hitvallásunkkal és keresztény tanúságtételünkkel nem önmagunk dicsôségét hirdetjük, hanem az övét. Egyedül Ô üdvözíti a világot. Nélküle nincs jövô. Szép kilátásokkal rendelkezik az életünk, ha engedjük, hogy Jézus Krisztus általunk körüljárjon a világban és tovább folytassa elkezdett művét. Jézus Krisztus ma általunk működik a világban és folytatja üdvözítô művét. A Szentírásban ezt olvassuk róla: ,,S ô ahol csak járt, jót tett, meggyógyította az összes ördögtôl megszállottat, mert vele volt az Isten'' (ApCsel 10, 38). Ezt kell tennünk. ======================================================================== Nagyböjt 1. vasárnapja C év Olvasmány: MTörv 26, 4--10; Szentlecke: Róm 10, 8--13; Evangélium: Lk 4, 1--13. Bevezetô a szentmise kezdetén Hamvazószerdával véget ért a farsang és megkezdôdött a nagyböjt, a bűnbánat és a lelki megújulás évente visszatérô ideje. Kiváló lehetôség arra, hogy újra rendszeresebben látogassuk a vasárnapi szentmiséket, többet imádkozzunk, böjtöljünk, alamizsnálkodjunk, vállaljuk a lemondásokkal járó feladatokat, áldozatokat hozzunk Istenért és embertársainkért, odaadóbban gyakoroljuk a felebaráti szeretet parancsát és elvégezzük szentgyónásunkat. A II. Vatikáni Zsinat konstitúciója a szent liturgiáról figyelmeztet: ,,A szent negyvennap bűnbánata nemcsak belsô és egyéni legyen, hanem külsô és közösségi is'' (SC 110). Szentmisénk evangéliumi szakasza életünk komoly valóságával szembesít: a sátán állandó kísértésének kitett esendô és gyarló emberi mivoltunkkal. A sátán még Jézust is megkísértette. Hallani fogjuk, hogy az emberré lett Isten Fia derekasan kiállta a próbát. Vajon a kísértések idején, hozzá hasonlóan megálljuk-e helyünket? Képesek vagyunk-e határozottan elutasítani a rosszat és teljesen Istenre hagyatkozni? A nagyböjti idô önvizsgálatra, megalkuvás nélküli vallásos életre és megtérésre szólít. Szentbeszéd A pusztába vonult negyven napra. Itt megkísértette a sátán. Lk 4, 1--2 Az értékesebb fogyasztási cikkeket általában szavatossági levéllel árusítják. Autók, komolyabb háztartási eszközök és gépek vásárlása garancia nélkül ma már alig elképzelhetô. A garancia papír által a gyártó és elárusító arról biztosít, hogy a vásárolt árut alaposan megvizsgálták és kipróbálták. Az kiállta a próbát és jónak bizonyult. A vevô bátran ráhagyatkozhat. A vizsgálat és a próbatétel életünkhöz is hozzátartozik. Az elsô zsoltár boldognak hirdeti az embert, aki kiállta élete próbáját, nem tért a gonoszok útjára és örömét lelte Isten törvényében (vö. Zsolt 1, 1--3). Ezzel a zsoltáros életünk komoly valóságára irányítja figyelmünket: az élet folytonosan teremt helyzeteket, amelyekben állást kell foglalnunk és döntenünk kell. Az élet döntések sorozata. Döntenünk kell a pályaválasztási, a politikai és gazdasági kérdésekben, a házasság elôtt és a munkahelyen. A próbatétel keresztény életünkhöz tartozik: döntenünk kell a hit és hitetlenség, az istenes és az istentelen élet között. A 4. eucharisztikus imában olvassuk, hogy Jézus ,,mindenben hasonlóvá lett hozzánk a bűnt kivéve''. A kísértésekbôl és megpróbáltatásokból, hozzánk hasonlóan, neki is kijutott. Szentmisénk evangéliumának beszámolója szerint, az elementáris emberi szükségleteknek megfelelôen, Jézus megkísértése három fronton zajlott: a birtoklás és tobzódás, a hatalom és dicsôség, a szolgálatkészség és az önkiszolgáltatás mezején. Jézus kiállta a kísértések próbáját és visszaverte a kísértô mindhárom támadását. Nem dôlt be a dôzsölés, a hiúság és a mások által való önkiszolgáltatás kísértésének. Ezek az eltévelyedések nem tartoztak életstílusához. Ezért a tobzódás, a dicsôség és az önkiszolgáltatás nem lehet sem Jézus tanítványainak, sem egyházának jellemzôje. A dôzsölés, a hatalom és a mások által való önkiszolgáltatás az ember legôsibb kísértései közé tartozik. Ez Ôsszüleink megkísértésének történetétôl napjainkig megfigyelhetô, még akkor is, ha a kísértô napjainkban nem jelentkezik olyan rámenôs szemtelenséggel, mint ahogyan az a bibliai történetekbôl kitűnik. A kísértô ma ennél ravaszabban és kitanultabban közeledik áldozatai felé. Tetszetôs szólamokat emleget. Úgymond jogunk van az önkibontakozáshoz, az önkifejlôdéshez, az önmegvalósításhoz; származásunk, képzettségünk és címünk ,,feljogosít'' a megbecsülésre; társadalmi pozíciónk, vastag pénztárcánk, sôt, még betegségünk is jogot teremt arra, hogy kiszolgáltassuk magunkat másokkal! A betegeknek olykor valóban nagy kísértése, hogy betegágyukat parancsnoki híddá változtatva és önzésüket kiszolgáltatott helyzetük fátyla mögé rejtve gyakorolják zsarnoki hatalmukat! A kísértô ravasz és csalafinta. Észrevétlenül igyekszik lépre csalni áldozatait. Az álcázott kísértôk és kísértések az élet minden területén felütik fejüket, még az egyházban is! Vajon miért engedi meg Isten a kísértéseket? Hitünk kísértések közepette edzôdik és Isten senkire sem erôszakolja országát. Isten országába meghívást kaptunk és nem beidézést. Isten meghívóját bárki szabadon visszautasíthatja vagy elfogadhatja. Országa szabad és önkéntes polgárok lakhelye. Ez nem is lehet másként. Ha nincs meg számára ez a döntési szabadság, akkor még a mennyország is csak ,,a jók börtöne''. Az emberi gyöngeségek, az önzés, a hiúság és az önfejűség miatt nem egyszer pórázra kerített már bennünket a sátán. Ennek ellenére mégis kellô szabadsággal rendelkezünk ahhoz, hogy visszatérjünk Istenhez, erkölcsi pályaigazítást végezzünk életünkön, és a tékozló fiúhoz hasonlóan bocsánatot kérjünk Atyánktól. Mégha a kísértésekben gyengének bizonyultunk is, ô mindig hazavár az atyai házba és békecsókkal fogad. Nagyböjt elsô vasárnapján ismét országába hív. Rajtunk áll, hogy elfogadjuk-e üdvösségre szóló meghívóját. Döntésünket várja. ======================================================================== Nagyböjt 2. vasárnapja C év Olvasmány: Ter 15, 5--12. 17--18; Szentlecke: Fil 3, 17--4, 1; Evangélium: Lk 9, 28b--36. Bevezetô a szentmise kezdetén Az egyházban sok a hiányosság és a bűn. A sok gyarlóság ellenére a megkeresztelt emberek közösségében mégis látható formában ragyog fel a megdicsôült Krisztus dicsôsége. Itt elsôsorban a szentekre és jótéteményeikre gondolunk, a szentéletű emberekre és tetteikre. Környezetükben éppúgy szemtanúi lehetünk Urunk megdicsôült színeváltozásának, mint annak idején Péter, Jakab és János Jézus közelében azon a bizonyos hegyen. A keresztények azonban nemcsak tétlen szemlélôdésre hivatottak. Az a feladatuk, hogy életükben felragyogtassák Krisztust. Erre csak akkor lesznek képesek, ha Jézus szenvedésébôl részt vállalnak, és még áldozatok árán is készek követni ôt a megdicsôülés útján. Szentbeszéd Haláláról beszélgettek, amelyet Jeruzsálemben kell majd elszenvednie Lk 9, 31 Felolvastuk Urunk színeváltozásának történetét. Mondanivalója olyan igazságra tereli figyelmünket, amelyet nehezen tudunk és akarunk elfogadni: Jézus útja, és vele a miénk is, a szenvedéseken át vezet az isteni dicsôségbe. Szentmisénk evangéliuma ezt misztikus köntösben közölte. Ebben Jézus arcának és ruhájának ragyogása, az álomszerű látomás, a felhô és a belôle hallatszó hang keretül szolgál a nagy igazság kifejezésére: Jézus, az Isten Fia ,,tettben és szóban hatalmas próféta'', mégis csak szenvedések árán jutott be Atyja dicsôségébe. A szenvedések neki is éppúgy osztályrészül jutottak, mint Isten bármely szolgájának elôtte. Ennek igazolására jelenik meg a mai evangéliumi szakaszban Mózes és Illés. Isten szolgái voltak. Életük mégis telve volt keserűséggel és szenvedéssel. Sokat kellett szenvedniük ahhoz, hogy isteni fényben ragyoghassanak. Mindkettônek része volt a megdicsôülésben, és a látomás beszámolója szerint, Jézus haláláról beszéltek, amelynek Jeruzsálemben kellett beteljesednie. Ez a halál mégsem torkollott a megsemmisülésbe. A megdicsôülésbe vezetett. Mózes és Illés, a Jézust megelôzô idôk emberei. A látomásban rámutattak arra, hogy életük a többi emberéhez hasonlóan, üdvösségtörténetünk középpontja, Jézusnak Jeruzsálemben elszenvedett halála és megdicsôülése felé mutatott. Isten megdicsôülése ezentúl nemcsak a jeruzsálemi templomban történik meg, hanem mindenütt, ahol az emberek Jézusra találnak. Benne valóra váltak az ószövetségi jövendölések. A szenvedések férfia a megdicsôült Krisztus. Ezentúl Ô az istentisztelet igazi kinyilatkoztatója és középpontja. Benne megvalósult a szenvedô ember diadala. Urunk színeváltozásának történetében rábukkanunk a nagy igazságra: áldozatok nélkül nincs üdvösség. A legtöbben vonakodnak tôle. Alig képesek felfogni, hogy az élet velejárója a szenvedés, és csak ezáltal nyerhetô el a testi, lelki és örök üdvösség. Többen nem értik, hogy ez alól még az Isten Fia sem kivétel. Ezért menekülnek az élet szenvedésekkel teli valóságától és azt hiszik, hogy az élet apró- cseprô örömeivel száműzhetik az élet keresztjét. Elfelejtik, hogy a futó örömök múlandók. Nem tehetôk maradandóvá. Annak idején Péter az örömteli extázis perceit akarta megörökíteni: ,,Mester, jó nekünk itt lenni! Hadd csináljunk három sátrat, neked egyet, Mózesnek egyet és Illésnek egyet'' (Lk 9, 33) -- mondotta. A felhôbôl elôtörô hang kijózanította és tudtára adta, hogy a földön nincs maradandó öröm. Jézusban a boldogság és ez csak az Ô útján, a szenvedések árán érhetô el. ,,Ez az én választott Fiam, ôt hallgassátok'' (Lk 9, 35) -- figyelmeztetett az Atya mai szentmisénk evangéliumi szakaszában. Ôt hallgassátok, aki azt hirdette, hogy a dicsôség útja mindig keresztút: ,,Aki követni akar tagadja meg magát, vegye fel keresztjét minden nap, és úgy kövessen. Mert aki életét meg akarja menteni, elveszíti. Aki meg elveszíti értem az életét, az megmenti'' (Lk 9, 23--24). Életünkkel legtöbbször ennek ellenkezôjét szeretnénk bizonyítani. Azt a látszatot igyekszünk kelteni, mintha már a földi élvezetek is boldoggá tennének: a dohányzás, az alkohol, a lemezjátszó, rádió vagy video, az édességek, a motorkerékpár és az autó. Az élet szenvedéseit feledtetjük az ún. hosszú hétvégekkel. A divatnak hódolva többször múló éveinkre akarunk rácáfolni. Olykor sikerül ideig-óráig elmenekülnünk az élet szenvedésekkel teli valósága elôl. Az örömök habzsolása mégsem mentesít a szenvedésektôl. A tapasztalat azt mutatja, hogy minél több jutott valakinek az élet örömeibôl, annál nehezebb újabbakat szereznie, és így elôbb-utóbb bekövetkezik a kiábrándulás. Az élet szürke hétköznapjaitól tartósan senki sem menekülhet. Földi életünkben még a legkisebb örömért is keményen kell fizetnünk. Semmit sem kapunk ingyen: az életet megfizetjük a halállal, a technikai fejlôdést környezet rombolással, örömeinket szenvedéssel... Rá kell jönnünk, hogy az életben az öröm és szenvedés egységet alkot. Mindkettô életünk velejárója. Egyik sem jelentkezik a másik nélkül. Ezért már eleve kudarcot jelent, ha életünket úgy állítjuk be, hogy abban csak az élvezeteknek biztosítunk helyet. Az élethez több kell pillanatnyi felüdülések és extázisok sorozatánál: cél és értelem. Boldogságunkat csak úgy találjuk meg, ha elôbb már rábukkantunk mindennapjaink céljára. Ezt a célt mi Jézus Krisztusban fedeztük fel, aki ugyancsak a szenvedések árán jutott el dicsôségébe. Ha Ôrá hallgatunk és szenvedéseken át vezetô útját követjük, akkor megtapasztaljuk, hogy az életben nem a szenvedésé és halálé az utolsó szó, hanem az Istené, aki számunkra üdvösséget szerzett. Nagyböjt az önmegtagadások ideje. Vajon mi lenne, ha ebben az idôben nem a megszokott élvezetekben keresnénk az örömet, hanem az Istenért vállalt apró áldozatokban, az Ô útján, a keresztúton? Így megtalálnánk azt az örömet, amelyet Istenen kívül senki más nem adhat. ======================================================================== Nagyböjt 3. vasárnapja C év Olvasmány: Kiv 3, 1--8a. 13--15; Szentlecke: 1 Kor 10, 1--6. 10--12; Evangélium: Lk 13, 1--9. Bevezetô a szentmise kezdetén Nagyböjt a megtérés ideje. Így alig feltűnô, ha a húsvéti elôkészület 40 napja alatt templomainkban ismételten felhangzik a hamvazószerdai felhívás: ,,Tartsatok bűnbánatot és higgyetek az evangéliumban''! Ma ugyancsak ezt halljuk, de sokkal sürgetôbben és fenyegetôbben mint eddig: Aki nem tér meg, pórul jár s elpusztul! A világban tomboló katasztrófák és szerencsétlenségek legtöbbször nem a személyes bűnök következményei, de szemléletesen jelzik a megtérésre nem hajlandó bűnösökre váró ítélet súlyosságát. Akiket a szerencsétlenségek gondolkodóba ejtenek, már jó úton járnak. Ôk legtöbbször felfedezik a megtérés szükségességét és az üdvösség útjára lépnek. A bűnbánók életükkel tanúskodnak hitükrôl. Emberséges életükkel bôséges termést hoznak: a béke, az egyetértés és a szeretet gyümölcseit. Vajon az elmúlt három hét tapasztalatából mit szűrhetünk le magunknak: gyümölcsözô volt-e életünk vagy inkább terméketlen száraz fügefához hasonló, amely csak arra való, hogy kivágják és elégessék? Most itt a kegyelem órája. Isten idôt engedett a megtérésre, bűnbánatot tarthatunk. Senki sem tudja, hogy holnap lesz-e rá még ideje. Szentbeszéd Ha nem tartotok bűnbánatot, épp úgy elvesztek ti is mindnyájan Lk 13, 3 Hozzászoktunk, hogy a hírközlô szervek naponta tudósítanak világot megrázó katasztrofális eseményekrôl: autóbalesetekrôl, vasúti- és repülôgép-szerencsétlenségekrôl, az éhezôk haláláról, a gerilla-, terror- és bombatámadásokról, a háborús borzalmakról és kegyetlenkedésekrôl. Pár éve egyenes adásban szemléltük a Challanger űrhajó hét utasának tragikus végét és együtt izgultunk a vészes csernobili atomsugárzás miatt. A rettenetes események megrázkódtatnak. Ilyenkor tétován kérdezzük: Miért kellett mindennek így történnie? A kérdés nem új keletű. Megoldásán a régiek is elgondolkodtak, hiszen a történelem folyamán mindig elôfordultak katasztrófák. Jézus korában is. Az imént olvastuk, hogy Jézus földi életének idején Pilátus vérfürdôt rendezett a Jeruzsálemi templomban az áldozatot bemutató galileaiak körében, úgyhogy az imádkozók vére összekeveredett az áldozati állatok vérével. Ugyanezen idô tájt járta a hír, hogy Siloámban 18 embert agyonzúzott egy ledôlt torony. A borzalmas események akkor is rejtélynek tűntek. Az emberek megrökönyödve keresték a borzalmak miértjét. A zsidó gondolkodásmód szerint többen Isten sorscsapásainak tekintették az ilyen és hasonló borzalmakat. Isten ostoraként fogták fel az elkövetett súlyos bűnökért. Úgy vélték, hogy a nagy katasztrófák a súlyos bűnök következményei. Fôleg az olyan események, mint az említett torony összeomlása, alig vezethetôk vissza közvetlen emberi beavatkozásra. Így azok különösen alkalmasnak tűntek arra, hogy az emberek általuk Isten büntetô beavatkozásáról beszéljenek (akárcsak napjainkban az AIDS megbetegedésekkel kapcsolatosan). A Szentírás nem beszél róla, de az összefüggésekbôl arra következtethetünk, hogy a zsidók Jézusnak is azért adták elô a két rendkívüli történetet, hogy hallhassák véleményét; azaz hallani akarták saját felfogásuk megerôsítését: csak bűnösöket érhet ilyen csapás! Hallani akarták tôle Jób könyvének nézetét: ,,Gondold meg, ment-e már valaki is tönkre ártatlanul? Becsületes embert mikor ért pusztulás? Hányszor láttam: akik bajt szántottak, gyötrelmet vetettek, hát azt is arattak. Isten lehelete tönkre tette ôket, haragjának szele elsodorta ôket'' (Jób 4, 7--9). Jézus egyáltalán nem osztotta környezete felfogását, és egyáltalán nem nevezett minden szerencsétlent bűnösnek. Ugyanakkor értékelte a történteket és figyelmeztetett, hogy az idôk folyamán bekövetkezô katasztrófák a végsô idôk elôképei és jelei. Elgondolkodtató és megtérésre intô jelek. Jézus egy szóval sem állította, hogy Pilátus és az összeomlott Siloám torony áldozatai megérdemelték sorsukat. Ellenkezôleg, új irányba terelte hallgatói figyelmét: ,,Azt hiszitek, hogy (ezek) bűnösebbek voltak, mint Jeruzsálem lakói közül bárki?... De ha nem tartotok bűnbánatot, épp úgy elvesztek ti is mindnyájan'' (Lk 13, 4--5). Jézus kifejezte, hogy a világban pusztító katasztrófák arra szolgálnak, hogy elgondolkodtassanak. Istent semmiképpen sem lehet bűnbakká tenni azok miatt. Jézus számára a katasztrófák elôrejelzik valamennyiünk végzetes sorsát arra az esetre, ha alaposan meg nem változtatjuk helytelen gondolkodásmódunkat és nem fordítjuk jóra gonosz viselkedésünket. Tulajdonképpen a megtérésrôl van itt szó és arról, hogy mindannyian elpusztulunk, ha nem fordulunk újra Istenhez. Az Istenhez fordulás olykor nem könnyű. Kényelmetlen lehet és többször egyéni életünk komoly megváltoztatását igényli. Gyakorlatilag ez azt jelenti, hogy meg kell változtatnunk helytelen életmódunkat: fel kell hagynunk ôrületes elképzelésekkel, az erôszakkal és az önteltséggel. Az igazságot és békét képtelenség erôszakkal és karddal kivívni. Az erôszak szószólói elôbb-utóbb úgy járnak mint az egykori galileaiak a templom udvarában: lemészárolják ôket. A pénz sem, a palota sem üdvözíti az embert. A gazdagság elenyészik és romjai alá temeti az élvezetek s anyagiak imádóit: elpusztulnak az általuk épített bábeli tornyok romjai között, akárcsak az a 18 ember, akiket Siloámban agyonzúzott a torony. Jézus szerint üdvös, ha a borzalmas napi hírek elgondolkodtatnak. De ügyelnünk kell arra, hogy a történtek láttán mindig önmagunkat állítsuk elmélkedésünk középpontjába és ne a szerencsétlenül járt emberek életében kutassuk az elkövetett bűnöket. Önmagunk lelkiismeretét kell megvizsgálnunk és nem a másokét. A borzalmak láttán elsôsorban önmagunkat kell megkérdeznünk: Mit vétettem én magam? Hol jártam el helytelenül? Vajon rendjén van-e minden környezetemben: a családban, a munkahelyen, a szomszédságban, a baráti körben...? Az kérdések után többen könnyedén kijelentik: ,,Természetesen nincs minden rendben a környezetemben, de hát mit lehet ma elvárni: ilyen a világ s ezen magam sem változtathatok''! Jézus nem elégedett meg felületes kifogásokkal. A fügefára mutatott, amelyet azért ültettek, hogy gyümölcsöt teremjen. Ugyanezt várja tôlünk. Aki nem képes a szeretet civilizációjának gyümölcseit felmutatni, az elveszítette (keresztény) létjogosultságát, akárcsak a terméketlen fügefa, amely többé már semmire sem való, csak arra, hogy kivágják és tűzre vessék. Szentmisénk evangéliumi tanítása meglehetôsen fenyegetôen hangzik. Mégsem az. Jézus abban a magunk által kiprovokálható végzet elhárítására figyelmeztetett. Haszontalanságunk miatt nem fenyegetett, inkább irgalmas szószólónkká szegôdött: ,,Uram, hagyd még egy évig. Körülásom és megtrágyázom (megművelem), hátha terem jövôre?'' (Lk 13, 8). Mégha életünk eddigi mérlege nem is volt rózsás, Ô azért bízik rejtett képességeinkben. A kilátástalanság ellenére is lát bennünk életerôt, és eddigi eredménytelenségünk ellenére is hiszi, hogy új irányt nyer az életünk, gondolkodásmódunk és viselkedésünk. Nem érdekli, hogy ki s mi voltam eddig. Ô a jövôre épít, akárcsak a jó kertész, aki töretlen bizalommal, hittel és szeretettel dédelgeti, gondozza és ápolja szundikáló gyümölcsfáit. A nagyböjt próbaidô, melynek folyamán Krisztus, a mi hűséges kertészünk aggódva ápolja, tisztogatja és neveli lelkünk talaját, abban a reményben, hogy keresztény tanúságtételünkkel bôséges termést hozunk. ======================================================================== Nagyböjt 4. vasárnapja C év Olvasmány: Józs 5, 9a. 10--12; Szentlecke: 2 Kor 5, 17--21; Evangélium: Lk 15, 1--3. 11--32. Bevezetô a szentmise kezdetén Napi szentmisénk szentírási szövegei közül kiemelkedik az evangélium. A tékozló fiúról szól. Példabeszéd, amely elsôsorban közös mennyei Atyánkra, a jóságos és irgalmas szívű Istenre irányítja figyelmünket. Istenre, akinek atyai szeretete határtalan. A Szentírás kihangsúlyozza, hogy Isten atyaibb minden más atyánál. Mindig hazavárja gyermekeit, a tôle elfordult tékozló fiúkat és lányokat, bármennyire eltávolodtak az atyai háztól. Nagyböjt Istenhez való visszatérésünk ideje. A visszatérésre, minden jószándékunk ellenére, állandóan szükségünk van. Húsvéti szentgyónásunkkal és bűnbánati cselekményünkkel mindig Istenatyánk felé közeledünk és elmondjuk: ,,Teremtôm és égi atyám, vétkeztem az ég ellen és te ellened. Bocsáss meg és fogadj újra szeretô gyermekeddé''. Szentbeszéd Atyja már messzirôl meglátta, és megesett rajta a szíve Lk 15, 20 A Sirák könyvében olvassuk ,,a Mindenható gyűlöli a bűnöst, és a gonosznak rendszerint megfizet'' (Sir 12, 6). Így gondolkodtak Krisztus korában. Ezért különösen értelmiségi körökben, az írástudók és farizeusok között, nagy megütközést váltott ki, amikor Jézus Isten bűnösök iránti szeretetérôl tanított, a bűnösökkel szóba állt és velük étkezett. Jézus példabeszédekben próbálta kioktatni akadékoskodó hallgatóit arról, hogy Isten nem gyűlöl senkit és nem bosszúálló. Atyai szeretettel viseltetik gyermekei iránt. Nem tesz különbséget ún. jók és gonoszak között. Sôt, Jézus a mai evangélium példabeszédében még tovább ment. Nyomatékosan rámutatott arra, hogy Isten elôtt mindenki megtérésre szorul: a bűnösök éppúgy, mint azok, akik magukat igaznak tartják. Szentírási szakaszunk két fiúról szól: a fiatalabbról és ennek bátyjáról. A fiatalabbik fiúban nem nehéz felismernünk az Istentôl eltévelyedett embert, aki mindenre képes és mindenre vállalkozik, csakhogy érvényesüljön. A züllöttek között forog, nem ismer sem ünnepet, sem vallási gyakorlatokat, sem isteni, sem emberi törvényt. Úgy él, mint a jámbor zsidó számára elviselhetetlen tékozló fiú, aki a disznók vályúi körül beszennyezte magát, és így fittyet hányva a zsidó törvényekre tisztátalanná, bűnössé, hitehagyottá, istentelenné vált. A bűnös embereket többen megvetik és elítélik. Nem így az Isten. A mai evangéliumban hallottuk, hogy Istennek még legelvetemültebb embere is kedves. A tékozló fiú története azt mutatja, hogy mielôtt az még elkezdte bűnvallomását ,,apja már messzirôl meglátta és megesett rajta a szíve. Eléje sietett, a nyakába borult és megcsókolta'' (Lk 15, 20). A fiú csak ezután juthatott szóhoz és adhatta elô jól átgondolt mondókáját: Édesapám, vétkeztem! Láttuk: az apa nem tartott leszámolást fiával, nem szabott neki szigorú feltételeket és próbaidôt sem követelt tôle. Példabeszédünk szerint a tékozló fiúnak szüksége volt megtérésre. Eljátszott szerencsétlen élete, a nyomor indította el viszza a szülôi házhoz vezetô úton? Az apát mindez nem érdekelte, csak az, hogy fia visszatért és megtért. Újra szívébe zárta fiát és örömünnepet rendezett neki. Magatartásában irgalmas és szeretô mennyei Atyánk pillant felénk, akinek szeretete mindig megelôz minket. A Szentírás követendô példaként állítja elénk. Isten megbocsátó és irgalmas magatartása nemcsak a Krisztus korabeli írástudókat és farizeusokat botránkoztatta meg. Ma is megütközünk rajta. Nem értjük Isten nagylelkűségét. A tékozló fiú bátyjában magunkra ismerünk. Hozzá hasonlóan méltatlankodunk. A tékozló fiú bátyjának, öccséhez hasonlóan, mégis megtérésre volt szüksége. Felháborítónak találta, ami atyja udvarában történt. Úgy tűnt neki, hogy ott az igazat háttérbe szorítják, a bűnöst meg felmagasztalják. Felhánytorgatta atyjának, hogy sok éven át hűségesen szolgált, miközben öccse felemésztette örökségét. Ô egyszer sem szegte meg atyja parancsát -- állította magáról. Öccse viszont rossz nôkre herdálta minden pénzét. Neki a munka miatt sohasem jutott ideje a mulatozásra, tékozlásból hazatérô öccse viszont tovább folytathatja a mulatozást: atyja még a hízlalt borjút is levágatta és vele örvendezett! Sértôdött, irigy, szűkkeblű, farizeusi magatartása miatt az idôsebb testvér nem bírta elviselni tékozló és megtérô öccse kitüntetését. Még az atyai ház küszöbét sem akarta ezért többé átlépni! Az idôsebb fiú felháborodása érthetô. A nagylelkű atyai szeretet láttán bennünk is hasonló érzések és szemrehányások ébredeznek. Ha Isten ilyen könnyen megbocsát, mint ahogyan ez a példabeszédbôl kitűnik, és ennyire szereti a bűnöst, akkor nem érdemes Istennek tetszôen élni: nem érdemes sem Istenatyánk, sem egyháza rendjével és törvényeivel törôdni! A bűnös úgy élvezheti az életet, ahogyan akarja, és ha egyszer kedve szottyan a megtérésre, akkor még Isten kedvencévé is válik! Az Isten mindenkire kiterjedô irgalmas szeretete bizonyára nagy titok. Méltatlankodásunkkal mégis eláruljuk, hogy Jézus példabeszédének mondanivalóját távolról sem értettük meg. A példabeszédben az elsô fiú megtérésérôl és a nagyobbik fiú testvéri szeretetének hiányáról van szó. A tékozló fiú visszatért apjához, bevallotta vétkét. Az idôsebbik fiút az apa testvéri szeretetre vezette. Mindkét esetben megbocsátó szeretetét gyakorolta: kijött az atyai házból, hogy bevigye mindkét fiát, mert korábban mindketten eltávolodtak az atyai háztól, az egyik tékozló élete miatt, a másik szívtelen magatartása révén. Az atya kijött, hogy tôle eltávolodott gyermekeinek felajánlja a hazatérés lehetôségét, egyiknek a megtérés, a másiknak a testvéri szeretet elfogadása és gyakorlása által. A példabeszéd kihangsúlyozza, hogy megtérés és szeretet nélkül nem nyerünk üdvösséget, nem léphetünk Isten mennyegzôs asztalához. Mindenki megtérésre szorul, a bűnös éppúgy, mint azok, akik igaznak tartják magukat (vö.: Lk 18, 9--14), mert mindannyian alá vagyunk vetve a bűnnek (vö.: Róm 3, 8). A nagyböjti szent idôben el kell gondolkodnunk a megtérés szükségességén. Vagy talán nem szorulunk mindannyian Isten irgalmára? Vajon nincsenek közöttünk Istentôl eltávolodott tékozló fiúk, akiknek a húsvéti gyónás által újra vissza kellene térniük az atyai házhoz? Néha talán nem tartjuk magunkat ártatlannak? Talán nem érezzük szívünkben a tékozló fiú testvérbátyjának irigységét, durvaságát és könyörtelenségét? Evangéliumi példabeszédünkben Istenatyánk bátorít minket: ,,Térj vissza... -- mondja ... Nem haragszom többé rád, hiszen irgalmas vagyok -- ... Csak ismerd el gonoszságodat, azt, hogy hűtlenül elpártoltál az Úrtól, a te Istenedtôl...'' (Jer 3, 12--13). ======================================================================== Nagyböjt 5. vasárnapja C év Olvasmány: Iz 43, 16--21; Szentlecke: Fil 3, 8--14; Evangélium: Jn 8, 1--11. Bevezetô a szentmise kezdetén A Szentírás Isten nevében közli Teremtônk akaratát: Isten elôírásait, tilalmait, parancsolatait, mit szabad s mit nem... Isten elôírásainak igazságán és kötelezô voltán nincs mit kétkednünk. A vallásos ember az isteni törvények alapján mégis csak akkor ítélhet, és ítélkezhet, ha embertestvérét szereti, megérti, védelmébe veszi és nem feledi, hogy Isten még akkor is szereti teremtményét, ha az rossz útra tért vagy megszegve akaratát bűnbe esett. Hová jutnánk folytonos ítélkezéseinkkel? Ki maradna élve, ha Isten a bűnös halálát akarná? Szentmisénk evangéliumában halljuk, hogy Isten nem akarja a bűnös halálát, hanem azt, hogy a bűnös megtérvén, örökké éljen. Szentbeszéd Az vesse rá az elsô követ, aki közületek bűn nélkül van Jn 8, 7 Legendát olvastam két buddhista szerzetesrôl. Vándorlásuk során egy megáradt folyónál gyönyörű szép hölggyel találkoztak. Mindhárman a folyó túlsó oldalára igyekeztek. Hidat sehol sem találtak. Komp és csónak sem állt rendelkezésükre. A víz állása meglehetôsen magasnak tűnt, így sehogyan sem mertek nekivágni a hömpölygô árnak. A nagyobb problémát mégis a csinos fiatalasszony jelentette: úszni nem tudott és a víztôl félt. A szerzetesek érezték, hogy segíteniük kellene: valamelyiküknek vállára kellene kapni a szép asszonyt, s a túlsó oldalra kellene vinni. A nemes cselekedettôl mégis mindkettô vonakodott. Mit szól ehhez majd a másik, vagy valaki, ha szerzetest lát ölében csinos menyecskével? Végül az egyik mégis vállára kapta a szép hölgyet és átvitte a megáradt folyón. Társa méltatlankodva nézte a jelenetet. Késôbb, az asszony távozása után, szemrehányásokkal illette lovagias és derék barátját: rossz hírbe hozod magad és egész szerzetesrendedet! Az irgalmas szívű szerzetes egy ideig tűrte társa szemrehányását, majd megválaszolt neki: ,,Testvér, én valóban átvittem az asszonyt a folyón, de most rajtad a sor'': neked kell nagylelkűséget, irgalmat és szeretetet gyakorolnod! Igazán egyszerű legenda. Mégis szépen szemlélteti elôítéletekre hajlamos magatartásunkat. Hajlamosak vagyunk rosszat feltételezni társainkról. Hamarosan ítéletet tartunk felettük a látszat szerint. Amíg mások hibáját nagyítóval szemléljük, addig szívesen megfeledkezünk saját bűneinkrôl. Megütközünk a fiatalokon, a punkok magatartásán és a strandon meztelenül futkározó fürdôzôkön. Mindig készen állunk az elhamarkodott ítéletekkel. Megbélyegezzük, elítéljük a bűnösöket, és eszünkbe sem jut, hogy olykor magunk sem vagyunk náluknál különbek. Ez a magatartás semmiképpen sem egyeztethetô össze Jézus tanításával. Jézus nemcsak elítélte az alaptalan vádaskodókat, de még arra is felhívta figyelmünket, hogy szeretnünk kell a bűnösöket és az ellenünk vétôket is. Ô mindig elítélte a bűnt, de jóságos szeretettel közeledett a bűnösökhöz. Szentmisénk evangéliumi beszámolója szerint a vezetô beosztással rendelkezô és alakoskodó szakemberek csapdát állítottak Jézusnak. Eléje vezettek egy házasságtörésen kapott nôt, akit a mózesi törvények értelmében a házasságtörés bűne miatt agyon kellett kövezni. Ha most Jézus az asszonyt védelmébe veszi és a megkövezés ellen szól, akkor a törvény megsértésével fogják vádolni. Ha a kegyetlen mózesi törvény végrehajtását követeli, akkor saját tanításának mond ellent, és hitelét veszti, hiszen az elnyomottak és bűnösök megvédelmezésére jött, mindenütt irgalmat és megbocsátást hirdetett. Válaszában Jézus rendreutasította a szigorú erkölcscsôszöket. Önvizsgálatra szólította ôket, és a vádlottakról a vádlókra terelte a figyelmet: ,,Az vesse rá az elsô követ, aki bűntelen közületek''. Ezzel kimondta, hogy csak az ítélhet, akinek tiszta az élete. Az evangéliumi elbeszélésbôl kitűnik, hogy ilyen ember a vádlók között nem akadt. Senki sem ragadott követ. Mindenki igyekezett irháját menteni, szépen és gyorsan eloldalogni, míg Jézus végül egyedül maradt a halálra rémült bűnös asszonnyal, aki rövidesen megtapasztalta Isten irgalmát és szeretetét a bűnös iránt: ,,Én sem ítéllek el -- mondta Jézus. -- Menj, de többé ne vétkezzél!'' A nagylelkű feloldozásból nem lehet arra következtetni, hogy Jézus nem vette komolyan a bűnt vagy lekicsinyelte azt. Jézus mindig nevén nevezte a vétket, a 6. parancsolatot -- ,,Ne paráználkodjál'' -- és a 9.-et -- ,,Felebarátod hitvestársát ne kívánd'' -- sem szüntette meg! De mindig szeretetet és megértést, jóindulatot és segítôkészséget sürgetett a bűnös iránt. Elítélte a bűnt, de nem a bűnöst. Vagy talán tudjuk, hogy kiben, mi ment végbe mielôtt vétkezett és ki, mennyire felelôs tettéért? Hány embert visznek bűnbe a kényszerítô körülmények? Keresztény feladatunk egyáltalán nem az, hogy ítélkezzünk vagy pálcát törjünk mások felett, hanem az, hogy önvizsgálatot tartsunk. A Példabeszédek könyvében olvassuk: ,,Aki (másnak) vermet ás, maga esik bele, s aki fölhengeríti, legurul a kövön'' (Péld 26, 27). Ennél világosabb Jézus tanítása: ,,Ne ítélkezzetek, hogy fölöttetek se ítélkezzenek'' (Mt 7, 1). Szent Pál írja a rómaiaknak: ,,Nincs hát számodra mentség, bárki vagy is, te ember, aki ítélkezel. Mert amikor most elítélsz, magadat marasztalod el, hiszen ugyanazt műveled te is, ítélkezô'' (Róm 2, 1). Jézus tanítása szerint óvakodnunk kell attól, hogy köveket dobáljunk másokra. Nincs jogunk ítélkezni mások fölött, mert mi magunk sem vagyunk feddhetetlenek és mindannyian rászorulunk Isten irgalmára. ======================================================================== Virágvasárnap, Az Úr szenvedésének vasárnapja -- Ünnepi mise C év Olvasmány: Iz 50, 4--7; Szentlecke: Fil 2, 6--11; Evangélium: Lk 22, 14--23, 56. Bevezetô a szentmise kezdetén Lassan véget ér a nagyböjt, a húsvéti elôkészületek szent ideje. Az elmúlt hetek folyamán, remélhetôleg, megtisztítottuk lelkünket, bűnbánatot tartottunk és elvégeztük húsvéti szentgyónásunkat. A szeretet gyakorlása által közelebb kerültünk Istenhez és embertársainkhoz. Virágvasárnappal megkezdôdik a nagyhét. Drámai szertartásokkal újra felidézzük Jézus Krisztus szenvedését, halálát és föltámadását. Fokozott figyelemmel hallgatjuk Isten üdvözítô örömhírét. Ez síron túlra mutató célt, irányt és értelmet biztosít életünknek. Nagyhéten lélekben elkísérjük Jézust utolsó útjára. Felidézzük, hogy szolgai alakot öltött, megmosta tanítványai lábát, feláldozta érettünk életét és megdicsôült a kereszten. Ha követjük Ôt, akkor Isten országában vele együtt megdicsôülünk és részünk lesz a föltámadás örök dicsôségében. Szentbeszéd Amikor a százados a történteket látta, dicsôítette az Istent Lk 23, 47 Ha valaki kicsit is foglalkozott az életünket körülvevô jelenségekkel és elgondolkodott a természetben végbemenô folyamatokon, az bizonyára sok olyan kérdésre bukkant, amely szoros kapcsolatban áll Istennel. Elkerülhetetlenül bele kellett ütköznie a kérdésbe: Egyáltalán létezik-e Isten? Ki az Isten? Milyen élete, gondolkodásmódja, magatartása? Mit csinál? Miért rejtôzik el elôlünk? Röviden: tudni szeretnénk ki és milyen az Isten? Virágvasárnap a krisztushívôk bekapcsolódnak a nagyhét színes liturgiájába és a szentírási beszámolók segítségével felidézik Krisztus Istenünk megdicsôülésbe torkolló utolsó napjait a Földön. A templomokban elhangzó szentírási beszámolók ilyenkor még inkább, mint máskor, felcsigázzák Isten után érdeklôdô kíváncsiságunkat. Mai szentmisénk kezdetén lélekben elzarándokoltunk Jeruzsálembe és felidéztük Urunk dicsôséges bevonulását a zsidók szent városába, azt a történelmi pillanatot, amikor a választott nép pálmaágakat lengetve üdvözölte szamárcsikó hátán bevonuló Messiás Királyát, keresztény meggyôzôdésünk szerint a várva várt Megváltót, az Úr Fölkentjét, Isten Küldöttét, Jézus Krisztust, akiben Isten meglátogatta népét. Aztán felhangzott a passió: Jézus szenvedésének drámai története. Szövegét megrázó fordulatok, zenéjét szívbemarkoló dallamok kísérték. A szaporán váltakozó jelenetekben Isten képe bontakozott ki elôttünk: megbilincselve, leköpdösve, megostorozva, bíborpalástban és töviskoronával, égô sebekkel és megtiporva az utca szennyében, agyongyötörve és holtan a kereszten. Az iszonyú történetet hallva ki ne tenné fel a kérdést: Ô az Isten? Ez az agyongyötört férfiú a keresztények Istene? Ez a botrányos látvány? Ez lenne vágyálmaink kiszínezett istenképe? Az ember szeret mondvacsinált erôs és hatalmas isteneket faragni magának saját képére és hasonlatosságára. Isten nagysága és szeretete mégis látszólagos erôtlenségében és kiszolgáltatottságában mutatkozott meg a kereszten. Ezt többen el sem tudják képzelni. Gúnyosan vallják a gonoszakkal: Ha Isten Fia vagy, szállj le a keresztrôl, mutasd meg hatalmadat, és akkor majd hiszünk neked? Ôk azt szeretnék, ha Isten fellépne a televízióban, az ENSZ közgyűlése elôtt New Yorkban, utcáinkon és tereinken; ha megszűntetné a világban tomboló éhínséget, nyomort, a véres kegyetlenkedéseket és a terrorista robbantásokat. Szeretnék, ha ököllel súlytana le az istentelenek hadára. Szeretnék, ha bámulatos, csodás és égrengetô eseményeket művelne, úgy, mint egykor Kafarnaumban, Jerikóban és Jeruzsálemben. Az erôs Istennel még tudnának valamit kezdeni, de mit kezdjenek egy bitófán kimúlt és halottnak tetszô Istennel? Sokan emberi elképzeléseik szerint szeretnék keresni az Istent. Elfelejtik, hogy Isten nem játékszer, madzagon ráncigálható báb, amelyet az ember tetszése szerint alakíthat. Ôk azt szeretnék, ha Isten kényük-kedvük szerint táncolna, alávetné magát az ember egyeduralomra törô vágyainak, és olyannak mutatná meg magát, amilyennek az ember Istent látni szeretné. Hitünk Istene azonban teljesen eltér az emberi elvárásoktól. Isten a Szeretet. Szolgai alakot öltött, kiüresítette magát, és mindenben hasonlóvá lett hozzánk, a bűnt kivéve. Megalázta magát és engedelmeskedett mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig, amint ezt Szent Pál Filippiekhez írt levelének gyönyörű himnuszában olvastuk (2, 6--11). Isten Jézus Krisztus szeretete és megaláztatása által mutatta meg valójában, hogy Ô kicsoda. Jézusban életét adta érettünk, hogy örök életünk legyen Vele a mennyben. A Filippiekhez írt levél szerint ezért Jézus nevére meg kell hajolnia minden térdnek a mennyben, a földön s az alvilágban, az Atyaisten dicsôségére pedig hirdetnünk kell minden népnek: Jézus Krisztus az Úr. Isten Jézus Krisztusban végérvényesen megmutatkozott a világnak és így mindannyian megismerhettük ôt. Ehhez azonban hallgatnunk kell szavára és követnünk kell ôt, amint erre Szent Pál is figyelmeztetett: ,,Ugyanazt a lelkületet ápoljátok magatokban, amely Krisztus Jézusban volt'' Filip 2, 5). Nélküle sohasem válaszolhatók meg Isten utáni kérdéseink. Lev Tolsztoj egyik művében (Das Hemd des Glücklichen, Gütersloh 1976, 106) egy királyról ír, aki látni szerette volna az Istent, de senki sem tudta ôt megmutatni neki. Végül az egyik pásztorlegényrôl az a hír járta, hogy teljesítheti a király óhaját. A király magához hívatta a pásztorlegényt, aki rögtön rendkívüli felhívással lepte meg urát: Ha látni akarja Istent, szálljon le trónjáról és cseréljen ruhát vele. A király teljesítette a furcsa kérést és magára öltötte a pásztorlegény rongyos ruháit. Leszállt trónjáról és ennek lépcsôi elé állt. Ekkor feltekintett a mélybôl és hangosan felkiáltott: Látom az Istent! Tanulság: az embernek le kell szállnia Isten székét bitorló trónjáról. Akkor kitisztul látása és meglátja az Istent. Ma hallottuk: Jézus Krisztus mint Isten az Istennel való egyenlôségét nem tartotta olyan dolognak, amelyhez feltétlenül ragaszkodnia kell. A nagyhéti szertartásokban átéljük Isten leereszkedését trónjáról és önmaga kiüresítését érettünk. Jézus önként vállalt megaláztatása szégyenbe ejti a gôgös embert. A nagyhéti szertartások során meglátjuk Istent, ha Tolsztoj királyához hasonlóan képesek leszünk leszállni az emberi gôg magasztos trónjáról és magunkra öltjük Krisztust. ======================================================================== Nagycsütörtök, Az utolsó vacsora miséje C év Olvasmány: Kiv 12, 1--8. 11--14; Szentlecke: 1 Kor 11, 23--26; Evangélium: Jn 13, 1--15. Bevezetô a szentmise kezdetén Nagycsütörtök Jézus halála elôtti utolsó vacsorájának emléknapja. Jézus búcsúestjén határtalan szeretetének megrázó és felejthetetlen tanújelét adta: szolgai alakot öltött, megmosta tanítványai lábát és meghagyta: ,,Példát adtam, hogy amit én tettem, ti is tegyétek meg'' (Jn 13, 15). Aztán asztalhoz ülve hálaadó imát mondott, megtörte a kenyeret és tanítványainak adta e szavakkal: ,,Vegyétek és egyétek, ez az én testem, amely értetek adatik. Ezt tegyétek az én emlékezetemre'' Hasonlóképpen szólt a rituális vacsora borfogyasztása elôtt: ,,Ez a kehely az újszövetség az én véremben. Ezt tegyétek valahányszor isztok belôle, az én emlékezetemre'' (1 Kor 11, 24k). Összegyűltünk, hogy megünnepeljük az Úr áldozati lakomáját, az eukarisztiát, amelyben Krisztus újra feláldozza magát érettünk és elégtételt szolgáltat bűneinkért. Eucharisztikus ünneplésünk valóban akkor lesz gyümölcsözô, ha vállalkozunk arra a szeretetre, amelyre Jézus az utolsó vacsorán tanítványaival együtt minket is felszólított. Szentbeszéd Ha nem moslak meg, nem lesz semmi közöd hozzám Jn 13, 8 Nagycsütörtök este van. Az utolsó vacsora emlékét üljük. Jézus ezen az estén apostolai társaságában szavaival és tetteivel a Földön még egyszer s utoljára megvilágította küldetésének titkát. Azért jött, hogy örömhírt hozzon a szegényeknek, gyógyulást a betegeknek, megbocsátást a bűnösöknek, kenyeret az éhezôknek és életet a halandóknak. Az apostolok ezt már korábban is hallották tôle, de Jézus magatartása az emlékezetes búcsúesten mégis ámulatba ejtette ôket. Megdöbbentette ôket a jelenet, amikor Jézus megmosta tanítványai lábát. Érezték, hogy ez a zsidóknál szokásos formaság most messze túlmutat a hagyományos udvariassági kereten. Gesztusa nem volt egyszerűen a szimpátia kifejezése. Az isteni megalázkodás és példa! Ami a betlehemi istállóban elkezdôdött és nyilvános működésének idején bebizonyult, az most az utolsó vacsora termében teljes valóságában tündökölt: Jézus Krisztus mint Isten az Istennel való egyenlôségét nem tartotta olyan dolognak, amelyhez feltétlenül ragaszkodnia kell, hanem szolgai alakot öltött, megalázta magát és engedelmeskedett mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig (vö. Fil 2, 6--8). Tettével Jézus kinyilvánította Isten emberszeretô jóságát. Joggal olvassuk az Írásban: ,,Az Isten szeretete abban nyilvánul meg bennünk, hogy az Isten elküldte a világba egyszülött Fiát, hogy általa éljünk'' (1 Jn 4, 9). Jézus Krisztus eljött és rámutatott arra, hogy az isteni életet akkor érjük el, ha Vele és tanítványaival szoros kapcsolatot tartunk. Erre utalt Péternek tett kijelentésével a lábmosás szertartása közben: ,,Ha nem moslak meg, nem lehetsz közösségben velem'' (Jn 13, 7). Ezzel Jézus elárulta, hogy a Vele való közösség csak akkor jön létre, ha Ôt magunkhoz engedjük, egészen testközelbe, és hozzájárulunk ahhoz, hogy tetszése szerint munkálkodjék rajtunk és átalakítson minket. Szenvedése elôestelén Jézus szavakba öntötte szándékát és tetteivel megerôsítette, hogy a legbensôségesebb kapcsolatra törekszik velünk. Nemcsak megmosta tanítványai lábát, kiszolgálta ôket és foglalkozott velük, de még étkül is felkínálta magát nekik: ,,Vegyétek és egyétek, mert ez az én testem, mely értetek adatik''. Azt akarta, hogy magunkhoz engedjük és egyesüljünk vele. Arra képesített, hogy közösségre lépjünk Vele és ezáltal beálljunk az emberiség egységére vonatkozó üdvözítô tervébe és Vele együtt munkálkodjunk annak megvalósításán a szeretet által. Ezért figyelmeztetett: ,,Ha tehát én, az Úr és Mester megmostam lábatokat, nektek is meg kell mosnotok egymás lábát. Példát adtam, hogy amit én tettem, ti is tegyétek meg'' (Jn 13, 15). Szeretetközösségre szóló felhívás ez: éljünk egymásért és vállaljuk egymás kölcsönös szolgálatát. Jézus felhívását az elsô keresztény közösségek hamar megértették, magukévá tették és követték. Róluk feljegyezték: ,,A hívek mind összetartottak és közös volt mindenük. Birtokaikat és javaikat eladták, s az árát szétosztották azok közt, akik szükséget szenvedtek'' (ApCsel 2, 44--45). Szentmisére gyűltünk, mert Jézus rendelkezése szerint ezen az estén közösen akartunk megemlékezni Urunk végrendeletérôl: ,,Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre!'' Megemlékezésünk nem volt hiábavaló, ha ezután tettekre váltjuk, amit parancsolt: ,,Példát adtam, hogy amit én tettem, ti is tegyétek meg''. Jézus tanítványainak szívélyes és testvéri közösségévé kell válnunk. Komolyan kell vennünk Jézus szavát és példáját. Szent Pál Galatákhoz írt levelének figyelmeztetését: ,,Hordozzátok egymás terhét, így teljesítitek Krisztus törvényét'' (Gal 6, 2). Ebben az órában Urunk akarata szerint oltára köré gyűltünk, kenyerébôl eszünk és kelyhébôl iszunk, mert szoros összeköttetésben akarunk élni vele. Halála elôtti végrendeletére emlékeztünk, amikor azt óhajtotta, hogy mindennapi életünkben váltsuk valóra a szeretet parancsát, hordozzuk egymás terhét és Istentôl kapott adományainkkal szolgáljuk embertársaink javát. Az utolsó vacsorán rámutatott arra, hogy még a legutolsó szolgálatoktól sem szabad visszariadnunk, ha a szeretet gyakorlásáról van szó. Ismerjük fel azokban Urunk követésének kiváló lehetôségeit. ======================================================================== Nagypéntek C év Olvasmány: Iz 52, 13--53, 12; Szentlecke: Zsid 4, 14--16; Evangélium: Jn 18, 1--19, 42. Szentbeszéd A keresztet ô maga vitte, míg oda nem ért Jn 19, 17 Krisztus keresztje a műalkotások egyik legelterjedtebb és legismertebb motívuma; a dómok, templomok, kápolnák és lakások gyakori éke. Kereszteket találunk a kiállítási termekben és a múzeumokban. Kereszteket látunk kirándulásaink alkalmával a réteken és a mezôkön. Ezért hozzászoktunk a kereszt látványához és többször már csak a műalkotást látjuk benne. Fel sem tűnik annak kegyetlen valósága: a képben kifejezésre jutó borzalom, kín és gyötrelem. A kereszt élettelen dísztárgy lett; építmények, utcák, terek és mezôk megkövesedett látványossága; idegenforgalmi érdekesség a szemfüles turisták számára. A keresztet megszokott látvány, mégis rettenetesen irtózunk tôle. Mindent elkövetünk, csakhogy menekülhessünk elôle. Még gondolatát is száműzzük. Az életben semmitôl sem félünk és irtózunk jobban, mint a szenvedésektôl, a ránk nehezedô keresztektôl. Az egyik felmérés szerint a legtöbben szépen, csendesen, alvás közben szeretnének távozni a földi életbôl. Ez azt jelenti, hogy még a haláltól sem félünk úgy, mint a szenvedéstôl. A szenvedés mégis életünk kitörölhetetlen velejárója. Valóság. Kínlódva és komoly erôfeszítések közepette igyekszünk megbirkózni a mindennapi keresztekkel: a magánnyal, a rosszul sikerült házassággal, a gyógyíthatatlan betegséggel, az öregséggel, a balesetekkel és a szerencsétlenségekkel. A szenvedések keresztje a legtöbb ember számára értelmetlen és botrány. Kétségbeejtô és elkeseredést okoz. A súlyos keresztek terhe alatt kiben nem tört még fel Isten Fiának panasza a kereszten: Istenem, Istenem, miért hagytál el engem? Teljesen mindegy, hogy ilyenkor az igaz Istenre avagy a hamis istenekre gondoltunk: a pénzre, a sikere, a tudományra és technikára, az elhunyt szülôre, hitvestársra vagy gyermekre, a szív szerelmére vagy a többi kis bálványistenekre. A szenvedés órájában mindezek csúnyán cserbenhagytak: kiszolgáltatottan, érthetetlenül és értelmetlenül. Ki ne sírna és perlekedne ilyenkor Istennel és emberrel? Miért az átkozott sok szenvedés? Egyedül Isten a tudója. Érthetetlen titok, amelyre nincs kielégítô válasz. Mit tegyünk hát? Törôdjünk bele a szenvedésekbe? Valljuk a quietistákkal: jöjjön, aminek jönnie kell? Toporzékoljunk ellene és vegyük fel vele az ádáz küzdelmet? Ideig-óráig ez a harc talán sikerrel fog járni, de sokszor csak újabb keserűséget és gyötrelmet szül. Végül be kell látnunk, hogy a szenvedés értelmetlen és senki sem menekülhet elôle. A belenyugvók és toporzékolók mellett okosabban járnak el azok, akik Isten Fiának keresztjébôl merítenek erôt az élet szenvedéseinek elviseléséhez. Jézus keresztje sem vált ki lelkesedést. Az ôskeresztények egykor éppúgy megütköztek Jézus kínszenvedésén és nagypénteki katasztrófáján mint mi napjainkban. Hozzánk hasonlóan tépelôdve keresték a kegyetlen, az igazságtalan, az ártatlan szenvedések értelmét és nyitját. Erôs hitük ellenére sem szabadultak a kérdéstôl: Miért lett a kereszt az élet velejárója? Miért szenvednek az ártatlanok? Nagypénteki liturgiánk olvasmányai sem oldják meg a kérdést mindenki számára elfogadhatóan, de elvezetnek minket Isten iskolájába. Isten tanfolyamára hívnak, amelyen megtanulható a keresztény életművészet. Az elsô olvasmányban Izajás az Úr ártatlanul szenvedô szolgájáról szólt és megsejtette velünk Isten üdvözítô útját. Az Úr szenvedô szolgájára mutatott, akinek saját bôrén kellett megtapasztalnia, hogy a kegyetlenség törvénye uralkodik a világban: a fogat fogért, a szemet szemért... Az Úr szolgája mégsem állt be az ördögi körbe. A szenvedô szolga nem állt bosszút, nem ütött vissza. Ártatlanságával és szeretetével útját állta az erôszak és gyűlölet láncreakciójának. Isteni és nem emberi magatartásról tanúskodott. Életével hirdette, hogy Isten a gonoszságot nem törleszti és torolja meg újabb keresztekkel, hanem szeretettel irtja azt, ahogyan és ahol csak tudja. A Zsidókhoz írt levél a szenvedések iskolájának újabb fokozatára vezetett. Rámutatott arra, hogy Isten Fia mindannyiunk képviseletében és Fôpapként jött közénk. Közülünk való volt és átesett a legborzalmasabb szenvedéseken: imádkozott, sírt és ordított fájdalmában, vérrel verítékezett. Mégis megtanulta a szenvedések engedelmes vállalását. Még Isten ártatlan, igaz és engedelmes szolgája sem kerülhette el a szenvedéseket. Isten szerette Ôt, mégsem léphetett ki embertársai sorából. Isten ugyanakkor vele, Fôpapunkkal együtt magához vonzotta az egész emberiséget. Jézus készségesen vállalta a szenvedéseket és népe képviseletében másokért szenvedett. Így szenvedése nemcsak személyes és privát jellegű, közösségi természetű és mindannyiunk üdvét szolgálta. Jézus így feltárta, hogy a szenvedések közepette és szenvedve jelét adhatjuk a szeretetnek és szolgálhatjuk mások javát. A szenvedések felsô iskoláját találtuk János passiójában. Jézus szenvedésének és kereszthalálának története után is megmaradt a szenvedések kegyetlensége, az égbekiáltó igazságtalanság, a kétségbeesés és a kereszt értelmetlensége, de Jézus kiszolgáltatottsága és szenvedése által mégis felragyogott a mindenkor szenvedô ember fensége és méltósága: Az áldozat elôtt porba hullottak a katonák, Jézus önként adta magát kezükre szeretetbôl Isten és ember iránt. Még Pilátus sem rendelkezett addig hatalommal fölötte, amíg az elôtte álló kicsúfolt király ezt neki meg nem engedte. Utolsó szava nem a kétségbeesett emberé, hanem az Istennek engedelmeskedô megnyugvó léleké: Beteljesedett. Ez azt jelenti, hogy a hívô ember megbékélhet a kereszttel és készséggel vállalhatja azt a szebb élet és jövô reményében. A kereszt ostobasága és botránya tanít: feltárja Isten szellemét és bölcsességét s a megígért üdvösséget. Ennek belátásához és megértéséhez alig jutunk el magasröptű tanulmányok vagy éles eszmefuttatások által. Isten ajándékáról van itt szó, amelyet megkapunk, ha elmélyülünk Jézus életében és szenvedésében, követjük Isten és ember szeretetét és imádságos lelkületét. Felfogjuk, mit jelent, amit minden szentmisében imádkozunk: Halálodat hirdetjük Urunk és hittel valljuk feltámadásodat, amíg el nem jössz. ======================================================================== Húsvétvasárnap -- Urunk feltámadásának ünnepe C év Olvasmány: ApCsel 10, 34a. 37--43; Szentlecke: Kol 3, 1--4; Evangélium: Jn 20, 1--9. Bevezetô a szentmise kezdetén Ma ünnepi örömmel jöttünk szentmisére, hogy Krisztus Urunk egész világot átfogó egyházával megemlékezzék üdvözítô Istenünk dicsôséges föltámadásáról. Az elsô keresztény közösségek apostoli köszöntôjével üdvözlöm a krisztushívôk ezen ünnepi gyülekezetét: A mi Urunk Jézus Krisztus kegyelme, az Atyaisten szeretete és a Szentlélek egyesítô ereje legyen mindnyájatokkal. Ünnepélyes istentisztelet keretében emlékezünk meg Jézus föltámadását követô jeruzsálemi eseményekrôl. Felidézzük Jézus rendkívüli életútját és betekintünk kifürkészhetetlennek tűnô jövônkbe. Imádkozva és énekelve tanúságot teszünk hitbeli meggyôzôdésünkrôl. Sík Sándor errôl így írt egyik szép versében: Krisztus feltámadott, Halál fején tapodott, Égbe utat mutatott, Tudom, hogy feltámadok! (H 88). Örök életbe vetett hitünk reményében vizsgáljuk meg lelkiismeretünket és bánjuk meg bűneinket. Szentbeszéd Látta mindezt és hitt Jn 20, 8 Albert Camus Nobel-díjas francia író szerint Sziszüphosz, a görög mondavilág korintusi királya, a célját és élete végsô értelmét keresôk megszemélyesítôje. Sziszüphosz az általa végbevitt sok rablás és pusztítás által magára vonta az istenek haragját. Az alvilágban azzal büntették, hogy az idôk végezetéig görgessen egy hatalmas kôtömböt. Büntetésétôl csak akkor szabadul, megváltásban csak akkor részesül, ha ezt a nagy sziklatömböt képes lesz felhengeríteni az alvilág egyik kiemelkedô meredek hegyének csúcsára. Sziszüphosznak ezt minden erôfeszítése ellenére sem sikerült elérnie. A súlyos kôtömb az utolsó pillanatokban mindig kisiklott kezei közül és visszazuhant a mélybe. Így a sziszüphoszi munkát kezdhette elölrôl. Napjaink embere hitelt ad a pesszimista hangulatú mítosz tanításának. Hit hiányában kérdezi: Minek dolgozzunk, kínlódjunk és termeljünk, építsünk és szaporodjunk? Talán azért, hogy egyszer elénk álljon a halál és vigyorogva követelje jussát? A hívô keresztények nem pesszimisták. Krisztus feltámadása óta nincs okuk a kétségbeesésre. Az evangéliumok tanúsága alapján rájöttek, hogy életük nem hiábavaló. A feltámadásba vetett hittel rájöttek, van jövônk. Van, mert Krisztus legyôzte a halált, gyôzött a Golgotán. Ez az év legnagyobb eseménye, az évszázadok és évezredek legizgatóbb örömhíre. A hírügynökségek sohasem találkoztak ennél eget- földet megrázóbb jelentéssel: Krisztus föltámadt. Ezt harsogják ma Rómában, Washingtonban és Moszkvában. Ez az örömhír visszhangzik az ôserdei dzsungelekben és a világvárosi felhôkarcolók között, szerte az egész Földön. Ugyanakkor azt is el kell mondanunk, hogy nincs a világnak még egy ilyen vitatott szenzációs jelentése, mint a húsvéti hír. A megoszló vélemények sohasem csaptak hevesebben össze, mint ezen hit felett. Tanítást sohasem vitattak jobban, mint Krisztus föltámadásának örömhírét. Krisztus föltámadt zengi a hívôk hatalmas tábora. Mások tapintatosabbak, megalkuvóbbak, és Jézus ügyének, szellemének továbbélésérôl beszélnek az egyházban. Sok tudálékos egyenesen a legendák, hallucinációk, fantáziák és ábrándok világába utalja a húsvéti tanítás örömhírét. A véleménykülönbségek hatalmas harcában a hívô keresztény ismételten arra kényszerül, hogy Krisztus feltámadásának hitét a maga és mások számára elfogadhatóvá tegye. Ennek érdekében fôleg komoly tanúkra és hitelérdemlô tanúvallomásokra hivatkozik, olyan tudósításokra, amelyek igazságához semmi kétség sem fér. Ezek a hitelt érdemlô közlemények egészen más korban, más formában és körülmények között születtek, mint a mai modern sajtóközpontok tájékoztatói. A formakülönbség mégsem jelenti azt, hogy hitelességük eleve kétségbe vonható. Nem feledjük: mind az Újszövetség, mind a sajtóirodák hírei egyformán mások tanúságtételére épülnek! Az sem hagyható figyelmen kívül, hogy a hírközlés, már csak Gutenberg találmánya óta is, az újságokon, rádión és tv-n keresztül a mai napig óriási fejlôdésen ment keresztül. Amíg egykor kitalált legendák, történetek, képek, szóáradatos cikkek fejezték ki a mondanivalót, addig ma tömör tárgyilagosság kell, hogy jellemezze a napi közlendôket. A hírek elfogadhatósága azonban ma is, akárcsak valaha, egyformán a tudósítók, a tanúk szavahihetôségére épül. Jézus feltámadásának tudósítói derék férfiak. Nem elfogultak, egyoldalúsággal sem vádolhatók. Még csak fellegekben járó ábrándozók és álmodozók sem voltak. Szavahihetôségük megítélésénél egyáltalán nem hagyható figyelmen kívül, hogy tudósításaikat olyan ellenséges környezetben kellett megfogalmazniuk, amely nagyon is kritikusan hallgatta vallomásaikat és mindent elkövetett, csak hogy megkérdôjelezze azt. Nem hagyható figyelmen kívül, hogy ezek a férfiak életüket áldozták beszámolóik és hitük igazáért. Inkább meghaltak, minthogy egy jottát is megváltoztattak volna Krisztus föltámadásáról kiadott közleményükben. Tanúvallomásaik szavahihetôségén nem kételkedhetünk. Mindenesetre sokkal kevésbé kérdôjelezhetô meg vallomásuk, mint a mai tudósítók gyakran manipulált beszámolója. A föltámadás tanúi egyöntetűen hirdették: ,,Krisztus föltámadt a halálból elsôként a halottak közül'' (1 Kor 15, 20). A Jézus föltámadásával kapcsolatos hit vitájának oka nem a tanúk szavahihetôsége körül keresendô, hanem sokkal inkább abban az emberi magatartásban, amely nem hajlandó a feltámadás hitébôl szükségképpen származó következményekkel számolni. Akik ugyanis Krisztus föltámadását komolyan veszik, többé nem kereshetik életük végsô célját csak a Földön és ennek gyönyöreiben. Helyesen figyelmeztette Szent Pál a kolosszei híveket: ,,Ha tehát Krisztussal föltámadtatok, keressétek, ami fönt van, ahol Krisztus ül az Isten jobbján. Ami ott fönn van, arra legyen gondotok, ne a földiekre'' (Kol 3, 1--4). Szent Pál itt kertelés nélkül jelezte, hogy Krisztus föltámadásának hite következményekkel jár és szükségszerűen új életet sürget. Többen erre csak vonakodva vállalkoznak. Az új, krisztusi élet vállalása helyett egyszerűbb mindent megkérdôjelezni, és könnyelműen vitatni a megbízható tanúk beszámolóinak súlyos igazságát Urunk föltámadásáról. Kritizálni, méltatlankodni és hitetlenkedni könnyebb, mint új életet kezdeni Krisztussal és Ôt minden körülmények között követni. A hívô ember viszont tudja és vallja, hogy csak feltámadt Üdvözítônkkel bontakozik ki igazán az életünk, lehet az emberibb, szebb és boldogabb. Egyedül gazdasági intézkedésekkel és reformokkal még nem teremthetô igazi jólét és nem érhetô el az üdvösség. Ehhez általános erkölcsi megújulás szükséges, közös összefogás a kiölt krisztusi szellem újraélesztésére a társadalom minden rétegében. Az Istennek és embernek tetszô élet verejtékes küzdelem árán valósítható meg. A jólét és az üdvösség nem hull minden további nélkül az ölünkbe. A munka, az áldozat és küzdelem viszont sokakat visszariaszt. A legtöbben fel sem fogják az áldozat, az önmegtagadás, az önzetlen szeretet értelmét; nem tudnak mit kezdeni a föltámadás reményével; jobban szeretnék, ha egyáltalán nem lenne feltámadás. Így zavartalanul folytathatnák materiális életüket és zavartalanul élvezhetnék mások elôl becstelenül elharácsolt kincseiket: nem zavarná ôket, hogy tekintetüket a fönnvalókra, és nem a földiekre kell irányítaniuk. Jézus föltámadását azonban nem lehet ilyen szeszélyes és fondorlatos módon agyonhallgatni és meg nem történtté tenni. Jézus tanítványai a hívôk közösségében újra és újra továbbadják a föltámadás hitét, amelyet ôk is szavahihetô tanúk, megbízható tudósítók és bátor hitvallók által kaptak. Velük tanúskodnak az élet végsô céljáról és értelmérôl, még inkább arról, hogy az nem a földön és nem a földiekben keresendô. Ez hiábavaló fáradozás, eredménytelen sziszifuszi munka. A feltámadás hívei elsôsorban az égiekre és az isteni értékek megszerzésére irányítják figyelmüket. Ráhagyatkoznak Jézus ígéretes szavaira: ,,Ti keressétek elsôsorban Isten országát s annak igazságait és ezeket is -- mármint az anyagiakat -- mind megkapjátok'' (Mt 6, 33). Krisztussal érdemes szövetkezni, érdemes Vele közös vállalkozásba kezdeni. Befejezô köszöntô elbocsátás elôtt Szentmisénk végéhez közeledve Mécs László verssoraival búcsúzom: ,,Világ-erôkre gondolok. Vidám világ-erô a Hit. A sír is csak egy nagy tojás: a Hit pattantja zárait, s kikél a szép Feltámadás!'' (Mécs L.: Vidám erôkre gondolok) Isten ma újra megajándékozott minket Krisztus feltámadásának örömével, az új élet, a síron túli kikelet szép reményével. Rövidesen szétszéledünk otthonainkba. Kérem vigyék magukkal húsvétvasárnap ünnepi örömét és tegyenek tanúságot róla életük minden napján. Mielôtt elbúcsúznánk, megköszönöm buzgó és tevékeny részvételüket az eucharisztikus lakomán. Külön köszönöm énekkarunk és ministránsaink, orgonista karvezetônk, lektorunk és a többi segédkezôk szép és lelkes közreműködését a szentmisén. Kedves családjuknak, hozzátartozóiknak és mindannyiuknak kívánok kellemes húsvéti ünnepeket, jó pihenést és hitbôl fakadó tartós örömet. ======================================================================== Húsvét 2. vasárnapja C év Olvasmány: ApCsel 5, 12--16; Szentlecke: Jel 1, 9--11a. 12--13. 17--19; Evangélium: Jn 20, 19--31. Bevezetô a szentmise kezdetén Egyes számítások szerint Jézus 33. április 3-án halt meg a kereszten. Harmadnapra Isten föltámasztotta a sírból és ezzel örökre megtörte a halál hatalmát. Jézus föltámasztásával Isten föltárta az örök élet kapuját. A húsvéti örömhír ellene mond életünk több tapasztalatának. A hívô ember mégis elfogadja, mert olyan hiteles tanúvallomásokkal és nyomós indítékokkal rendelkezik, amelyek számára még a fölfoghatatlant is elfogadhatóvá teszik. Ünnepélyes istentiszteletünk keretében most felidézzük a kételkedô ,,hitetlen'' Tamás apostol találkozását a föltámadt Jézus Krisztussal. Dicsôítjük Istent és abban a reményben teszünk tanúságot feltámadt Üdvözítônk mellett, hogy egykor együtt leszünk Vele az örök életben. Szentbeszéd Az Úr láttára öröm töltötte el a tanítványokat Jn 20, 20 Húsvétkor szavahihetô tanúk beszámolói alapján utaltunk Krisztus Urunk feltámadásának bizonyságára. Felidéztük a kereszténység elsô századából származó vallomásokat. Beszéltünk az egyház immár 2000 év óta tartó megingathatatlan és bátor tanúságtételérôl: Jézus Krisztus valóban föltámadt a halálból. A kereszténység kezdeti szakaszából olyan dokumentumokkal rendelkezünk, amelyek kétséget kizáróan hirdetik Urunk föltámadásának hihetetlennek tűnô, mégis igaz valóságát. A tudósítások hitele kiállta az idôk próbáját. A felnôtt keresztények idônként mégis megvizsgálják hitüket és korszerű magyarázatokkal igyekeznek azt elfogadhatóvá tenni, elsôsorban önmaguk számára. Ez eddig rendben is. A nehézség akkor kezdôdik, amikor a tudásától elbódult ember megfeledkezik arról, hogy tudományos vizsgálódása középpontjában nem valamiféle kézzelfogható dolog áll, hanem a hit és ennek indítéka. Napjainkban több teológus és olykor még a jóakaratú keresztények is elkövetik a hibát, hogy hitünket csupán a tudományos rendszerek mintájára próbálják feltárni és megmagyarázni. Fejtegetéseiket fôleg az ún. ,,látható'' és ,,érzékelhetô'' dolgokra építik vagy csak azokat a folyamatokat veszik figyelembe, amelyek bármikor, esetleg kísérleti úton is megismételhetôk. Ez az ún. ,,fizikai bizonyosságra'' való törekvés mindannyiunk közös vágya. Valamennyien szeretnénk az igazságokat ellenôrizhetôvé tenni, a dolgokat egyértelműen és közvetlenül megismerni: látni, érezni, megtapogatni..., és amennyire csak lehet, azok valódiságáról, igazáról minden kétséget kizáróan megbizonyosodni. E tekintetben alig különbözünk a ,,kételkedô'' Tamástól, akirôl szentmisénk evangéliumában hallottunk. Csak azt akarta elhinni, amit elôtte már látott. Hozzánk hasonlóan megfeledkezett arról, hogy a mindennapi életben sok olyan dologgal találkozunk, amelyet egyszerűen el kell fogadnunk és hinni kényszerülünk. Hiszen képtelenné válna a mindennapi élet, ha csak azt hinnénk el, amit látunk. A világban sok olyan dologgal találkozunk, amit nem látunk, de mégis biztos létezôként elfogadunk: az emberi ész, az élet, a szeretet, a távoli emberek és események stb. A mindennapi életben és még inkább a hit területén teljesen tarthatatlan: ,,csak azt hiszem, amit látok''. Az evangéliumi beszámolóból hallottuk, hogy errôl Tamás apostolnak igen kínos körülmények között kellett meggyôzôdnie. Kétkedve fogadta Krisztus Urunk föltámadását. A hír hallatára elôbb feltétlenül látni akarta Üdvözítôje sebhelyeit. Fizikai bizonyosságra törekedett. Jézus teljesítette kívánságát. Az igazi hithez mégsem a sebek megpillantása révén jutott el. Tamásnak elôbb le kellett küzdenie saját kételyeit, hogy aztán a szerzett tapasztalatok és indítékok alapján leborulva tanúságot tehessen hitérôl: ,,Én Uram, én Istenem'' (Jn 20, 28). Hitvallása nem valamiféle természettudományos következtetés végeredménye. Hitvallás, amely sohasem születik kényszerítô vaslogikával. Szükséges hozzá az emberi igyekezet és jószándék, de sokkal inkább Jézus szavának figyelmes olvasása és hallgatása. A mai evangéliumban Jézus errôl maga oktatta ki kételkedô tanítványát: ,,Nyújtsd ide az ujjadat és nézd kezemet! Nyújtsd ki a kezedet és tedd oldalamba! S ne légy hitetlen, hanem hívô!'' (Jn 20, 27). Hitbeli döntéseinkben nagy szerepet játszanak a Jézus által végbe vitt jelek. A Szentírásban olvastuk: ,,Jézus még sok más csodajelet is mutatott tanítványai elôtt..., hogy higgyétek: Jézus a Messiás, az Isten Fia, s hogy a hit által életetek legyen benne'' (Jn 20, 30-31). Ezek a jelek még nem szolgáltatnak elegendô indítékot arra, hogy Tamással leboruljunk Jézus elôtt és hittel valljuk: ,,Én Uram, én Istenem''. A hit területén rá vagyunk utalva a hitvallók tanúságára, a legkülönfélébb jelekre és indítékokra. A keresztényeknek ezekbôl kell megtanulniuk olvasni. Ha erre képesek, akkor ,,erkölcsi bizonyosságot'' szereznek a hit területén. A Jézus föltámadásáról szóló beszámolókról már hallottunk. Ma fôleg azokra az indítékokra és emberi tapasztalatokra irányítjuk a figyelmet, amelyek hozzájárulnak pozitív hitbeli döntéseink meghozatalához. Tamáshoz hasonlóan látni szeretnénk mindent. Közvetlenül érzékelni szeretnénk még az istenes dolgokat is. Ez legtöbbször képtelenség. Vonakodjunk bármennyire Isten és dolgai elfogadásától, a tapasztalat mégis azt mutatja, hogy alig akad ember, aki képes végérvényesen szakítani Vele. Még az ateisták is készségesen keresik a megfelelô okokat Isten létének tagadásához. Nem hisznek Benne, de foglalkoznak Vele. Mégis csak különleges, hogy jóllehet Isten sehol sem mutatható ki teljes bizonyossággal, léte mégsem hagy nyugton bennünket. Mégis csak különös, hogy szüntelenül keressük a dolgok végsô okait. Keresünk és kutatunk, csakhogy nyugalmat találjon lelkünk. Ez a nyugalom mégsem akar bekövetkezni és várat magára. Ha már-már úgy gondoljuk, hogy végre-valahára megértettünk valamicskét a hit területén, nyomban újabb ismeretlen fehér foltokra bukkanunk. Rá kellett jönnünk, hogy a halál az élet legtermészetesebb velejárója. Ugyanakkor értelmetlennek, elfogadhatatlannak és természetellenesnek tartjuk. Kiolthatatlan érzésünk, hogy életünk nem ér véget a halállal; a halál után tovább folytatódik. Ezek a létkérdések nem mindig jelentkeznek egyforma intenzitással. Valahol és valamikor mégis mindannyian feltesszük a kérdést: Miért élünk? Miért a sok rejtély a világban? Isten és a feltámadás valóban csak illúzió, álmodozó emberek önámítása és csalódása? Miért nincs a világnak önmagában magyarázata? A bennünket körülvevô rejtélyek nyugtalansággal töltenek el és Isten keresésére sarkallnak. Tapasztaljuk, hogy Isten nélkül sehol sem találunk boldogságot, nem találunk sem békét, sem örömet. Nemegyszer érezzük, hogy valójában csak Ô elégíti ki igazán szívünk vágyait. Szent Ágoston zseniális megfogalmazásában ez így hangzik: ,,Nyugtalan a mi szívünk, amíg meg nem nyugszik benned, Istenünk''. Ma az ún. ,,hitetlen'' Tamás apostolról hallottunk. Inkább kételkedô volt, nyugtalan lélek, aki szüntelenül töprengett és kutatta az igazságot, akárcsak a legtöbben közülünk, akiknek ugyancsak jócskán kijutott a töprengésbôl és a nyugtalanságból. Mégsem csüggedünk és veszítjük bátorságunkat. A feltámadt Üdvözítôvel találkozunk az evangéliumi beszámolókban, Jézus tanúi és lelkünk istenkeresô nyugtalanságai által. Ezek a megfontolások, indítékok a föltámadás hite mellett. Elfogadását javallják, de sohasem erôszakosan és kényszerítôleg vagy kibúvót nem ismerô vaslogikával. A hit területén mindenkinek egyénileg kell meghoznia a személyes és felelôsségteljes döntést, még akkor is, ha ezt a döntést jelentôsen elôsegítik az említett, figyelmen kívül sohasem hagyható indítékok. A föltámadt Üdvözítô legkönnyebben a hívôk közösségében ismerhetô meg. Megtérése elôtt Tamás apostolnak elôbb vissza kellett térnie a hívôk közösségébe. Csak miután visszatért oda, találkozott az Úrral és született meg benne a hitvallás: ,,Én Uram, én Istenem''. Ez az út és lehetôség a világ minden szkeptikusa és kétkedôje elôtt nyitva áll. Elôttünk is. Ha csatlakozunk Jézus tanítványainak közösségéhez és mindvégig kitartunk abban, megtaláljuk Üdvözítônket és Tamással elmondhatjuk neki: ,,Én Uram, én Istenem''. ======================================================================== Húsvét 3. vasárnapja C év Olvasmány: ApCsel 5, 27b--32. 40b--41; Szentlecke: Jel 5, 11--14; Evangélium: Jn 21, 1--19. Bevezetô a szentmise kezdetén Születése pillanatában senkit sem tölt el a tudás és értelem lelke. Senki sem tudja, hogy honnan jön, hová megy, minek és miért él, mi vár rá: mennyi szerencse, tévedés vagy csalódás. Mindezek a kérdések emberi fejlôdésünk folyamán jelentkeznek igazán. Nagy elôny, ha életünk különbözô fázisaiban van ki eligazítson bennünket. A nehéz kérdések idején a keresztények Jézusra mutatnak. Ô vágyak beteljesítôje, az emberi élet értelme, célja és mércéje. Aki szavaira hallgat, életpéldáját követi, Isten és ember szeretetét gyakorolja, az megtapasztalja, hogy egyedül Jézus Krisztus ad igazi választ az élet sorsdöntô kérdéseire. Ô az Út, az Igazság és az Élet. Ezen hitben vizsgáljuk meg most lelkiismeretünket és bánjuk meg bűneinket. Szentbeszéd Tudták, hogy az Úr az Jn 21, 12 Két hete örvendezô lélekkel ünnepeltük Krisztus Urunk föltámadását. Mára elült az ünnepi láz, véget ért az iskolai vakáció, befejezôdött a húsvéti munkaszünet. A legtöbben visszatértek megszokott munkahelyükre, ahol több-kevesebb élvezettel keresik mindennapi kenyerüket. A munka öröm, de teher is. Így volt ezzel egykor Péter apostol is. ,,Megyek halászni'' -- szólt társaihoz. ,,Veled tartunk'' -- jött a válasz és mindannyian nekiláttak a munkának. Kihajóztak a Genezáreti tóra, de semmit sem fogtak. Bekövetkezett a munkahelyi sikertelenség. Az életben nemegyszer találkozunk ezzel a hétköznapi valósággal. Ma talán jó esô érzéssel hallgattuk az evangéliumi beszámolót a munkahelyen és hétköznapi körülmények között történt húsvéti eseményrôl. Jézus üres hálók, rozoga csónakok és heverô evezôlapátok között kereste fel övéit: csatlakozott a halszagú és verejtékes munkásokhoz. Jól érezte magát társaságukban és bajtársai között. A sikertelen halászat láttán ki törôdik ilyen körülmények között templomi igékkel? Ki keresi itt az Egek Urát? A Tibériás tó partján a váratlan mégis bekövetkezett: A feltámadt Üdvözítô munkahelyükön kereste fel a cserzettbôrű munkásokat, akiknek most még csak eszük ágában sem volt keresni a Feltámadt Mesterrel a kapcsolatot. Elég volt saját dolgaikkal veszôdniük. Jézus csodájának ez sem állhatta útját. A munkahelyen megtörtént, amit talán már magunk is megéltünk: százszor és ezerszer beszéltünk valakivel, de mégis csak azután az egy bizonyos beszélgetés után lettünk igazi barátok. Talán ekkor jobban odafigyeltünk egymásra, kevesebbet vártunk egymástól, mint máskor, és nem dorongoltuk le egymást azonnal: ,,Hagyj békén! Tudom én a magamét!'', hanem mint az apostolok Jézus munkahelyi látogatásának idején, fôleg külsô hatásra ,,kivetettük a hálót a bárka jobb oldalán'' és ,,temérdek sok halat'' fogtunk. Ha egykor a tanítványok nem így járnak el, és konokul kitartanak a ,,semmi értelme'' mellett, akkor emberi számítások szerint, soha sem találkoznak feltámadott Látogatójukkal. Nekik volt bátorságuk -- minden más negatív tapasztalatuk ellenére, megkockáztatni a képtelent. Figyelmességük és készségük révén elkerülték a magába zárkózottság, az elszigetelôdés veszélyét. Az evangéliumi történet bennünk is megerôsítheti a feltámadt Üdvözítôbe vetett hitünket. Az evangéliumban felfigyelhetünk egy-két jelentéktelennek tűnô mozzanatra. Hasznos gondolatokat ébreszthetnek: 1. A bibliai elbeszélésbôl kitűnt, hogy a tanítványok közösséget alkottak, együtt munkálkodtak. A zárt csoportszellem mégsem akadályozta meg ôket abban, hogy egy kívülálló ötletét kövessék. Vajon mennyire rugalmasak és tanulékonyak az egyházi csoportok és ezek vezetôi? 2. A tanítványok életének fordulata külsô behatásra történt. A feltámadt Üdvözítôtôl hallották: Kövess engem! Ez alig szerepelt terveikben. Jézus mégis elvárta, hogy felismerjék Ôt távolról és a derengô ködben. Akit Jézus kedvelt, a kedvence, elsôként ismerte fel az Urat. Vajon milyen kapcsolatban állunk Krisztussal? Szorgalmazzuk- e, ápoljuk-e vele a kapcsolatot? Kedvelhet-e minket? 3. A közösségekben mindig találkozunk éles eszű és éles szemű emberekkel, akik minden hátsó gondolat és haszonlesés nélkül, másokat megelôzve tesznek tanúságot az igazságról. Ez a krisztushívô nem kizárólag ,,Péter'', ,,Krisztus helytartója'', hanem ismét csak az ,,a tanítvány, akit Jézus kedvelt''. Péternek más a feladata. Talán erôssége is másutt rejlik. Vajon felfigyelünk-e közösségünkben azokra, akiknek talán semmiféle különleges beosztásuk nincs, de teljes és tiszta szívvel tanúsítják: ,,Az Úr az''? 4. Közösségi liturgiánkra nagy szükség van és nagyon fontos a szentségek által létesített kapcsolat Istenhez. Isten népe mégsem konkretizálódik csupán ezek által. ,,Gyertek, egyetek!'' A munkahelyi vacsorák és ünnepségek is erôsíthetik Isten népének összetartozását. Tudunk-e keresztény módon együtt ünnepelni és szórakozni? Az egyház nemcsak a magán imádság, de a kölcsönös támogatás és szolidaritás, a közös ünnepségek és vidám szórakozások helye is. A munkahelyi siker elôfeltétele nem a tanítványok kiváló szakképesítése, hanem az, hogy követték Isten igéjét: ,,Vessétek ki... a hálót''. Az Úr, és nem a halászok szaktudása révén telt meg a bárka. A tanítványok akarata ellenére Jézus mégsem tett csodát. A hálót nekik kellett kivetniük. Vajon milyen apostoli szellem uralkodik közöttünk? Tanúságot teszünk-e az Úr tanításáról és van-e bátorságunk beszélni hitünkrôl? Az Úr velünk tölteti meg az egyház hálóját. A keresztények emberhalászok. A vasárnapi szentmiséken és a szentségek által az Úrral találkozunk. Tudjuk. De azokon túl, a hétköznapok közepette és a munkahelyen, még a leglehetetlenebb körülmények között is, ugyancsak Vele találkozhatunk, ha nyitott szemmel járunk, van bennünk jóakarat és készséges lelkület. ======================================================================== Húsvét 4. vasárnapja C év Olvasmány: ApCsel 13, 14. 43--52; Szentlecke: Jel 7, 9. 14b--17; Evangélium: Jn 10, 27--30. Bevezetô a szentmise kezdetén Az egyház Húsvét 4. vasárnapján tartja a papi és szerzetesi hivatások napját. Ma egyúttal saját keresztény elhivatottságunkra is gondolunk, arra a küldetésre, amelyet megkeresztelkedésünk alkalmával kaptunk. Akkor szoros kapcsolatba kerültünk Istennel. Így ügye többé számunkra sem lehet érdektelen. Ezért ma arra kérjük a mindenható Istent, hogy ügyének továbbvitelére hívjon körünkbôl fiatalokat, ifjakat és lányokat, akik hajlandók életüket Istennek, Isten ügyének és népének szolgálatára szentelni. Szentbeszéd Juhaim hallgatnak szavamra Jn 10, 27 A mai evangélium hallatára talán felkaptuk fejünket és méltatlankodtunk. Az igehirdetô honnan veszi magának a bátorságot és meri még napjainkban is felolvasni ezt a történetet, amelyben Jézus az istentiszteletre összesereglett gyülekezet tagjait juhokhoz és bárányokhoz hasonlítja? A felnôtté vált keresztény nem hallja szívesen ezt a hangnemet. Így alig csodálkoznék, ha a mai evangélium hallatára többen megütköznének a ,,juhaim'' megszólítás miatt. Különösen furcsa -- mondhatják, hogy a mai evangéliumban Jézus maga vonatkoztatja ezt a megszólítást követôire: a krisztushívôkre. Ezt még tôle sem veszik jó néven. A ,,juhok, bárányok, nyáj'' ma negatív képek. Negatív érzéseket és indulatokat keltenek. Így ma -- vélhetik sokan -- alig alkalmasak egyházhoz tartozásunk szemléltetésére. A képeket ebben a vonatkozásban még akkor sem fogadjuk szívesen, ha azok ôsi kultúrtörténeti jelentôsége elôttünk ismeretes, bibliai és egyházi háttere is világos. Ma az egyházban elvárjuk, hogy tisztelettel beszéljenek rólunk, felnôtt és felvilágosult keresztényeknek tekintsenek és nagykorú krisztushívôként bánjanak velünk. Ez az elvárás, bármennyire antiklerikális, egyházellenes beállítottságra vall, mégsem feltétlenül az. Egyszerűen arra utal, hogy a jó pásztorról vett bibliai eredetű képünket felül kell vizsgálnunk és meg kell tisztítanunk az idôk folyamán rárakódott félreértésektôl ahhoz, hogy azt megértsük Vitathatatlan, hogy a történelem folyamán sok hanyag pásztorral és haszonlesô béressel találkoztunk. Ezek a pásztorok vajmi keveset törôdtek a rájuk bízottak sorsával. Rájuk is vonatkoztatva írta Ezekiel próféta: ,,Ti pásztorok, ezt mondja az Úr, az Isten: ... A tejet felhasználtátok eledelül, a gyapjút ruházatul, a kövér állatokat levágtátok, de a nyájat nem legeltettétek. A gyengét nem gyámolítottátok, a beteget nem gyógyítottátok, a sérültet nem kötöztétek be. Nem mentetek utána az eltévelyedettnek, nem kerestétek meg az elveszettet. Durván és kegyetlenül hatalmaskodtatok fölöttük'' (Ez 34, 2--4). A mai evangéliumban nem errôl van szó. Jézust állítja elénk, álmaink legtökéletesebb pásztorát. A jó pásztor után napjaink felvilágosult és nagykorúvá lett embere is vágyakozik. Jézus a jó Pásztor. Ô bátran megvédi övéit még a farkasok és rablók veszélyes támadásaival szemben is. Nem kíméli életét és állandóan kockára teszi azt érettük. Életét is kész feláldozni érettünk. ,,Örök életet adok nekik -- nyilatkozott rólunk a mai evangéliumban -- nem vesznek el soha, nem ragadja ki ôket a kezembôl senki'' (Jn 10, 28). Az ilyen jó pásztor után lelkünk mélyén nagyon is vágyakozunk. Szeretnénk ráhagyatkozni valakire, aki sohasem hagy el bennünket, akire mindig felnézhetünk és rábízhatjuk önmagunkat, aki mindig szeretettel van irántunk és gondoskodik rólunk. ,,Szeretnénk, ha szeretnének!'' Ez a fajta szeretet csak Istentôl kapható Jézus Krisztusban, aki egyedül képes mindig a legjobb pásztorként közeledni felénk. Kijelentése ezért számunkra sem lehet sértô és bántó: ,,A juhaim hallgatnak szavamra, ismerem ôket és ôk követnek engem'' (Jn 10, 27). Szavai bizalmat ébresztenek és kifejezik azt a bensôséges baráti kapcsolatot, amelyrôl egy életen át csak álmodozunk. Jézusban valóban a jó Pásztor közeledik felénk: ô meggyógyítja a betegeket, felkeresi az elveszetteket, törôdik a sebesültekkel és a gyengékkel, a szó legszorosabb értelmében ,,ismeri'' ôket. (Ne felejtsük: az ,,ismeri'' szó a Szentírásban a legbensôségesebb kapcsolat kifejezésére is szolgál!) Nem a tanító szigorú tekintetével, vagy a pszichológus árgus szemeivel közeledik felénk, hanem a legjobb édesanya és jóságos hitvestárs megértô szeretetével. Isten anya! Ma a papi és szerzetesi hivatásokra emlékezünk. Kézenfekvô lenne arra gondolni, hogy a Jézusban megjelenô jó Pásztor csak az egyházi elöljáróknak, a papoknak, a szerzeteseknek és apácáknak követendô példakép. Jézus minden krisztushívôrôl jelentette ki: ,,és ôk követnek engem''. A kijelentés nemcsak az egyházi személyekre vonatkozik. A jó Pásztor kiváló tulajdonságait nemcsak az egyházi személyeknek kell megvalósítaniuk, hanem minden megkeresztelt embernek. A munkatársaknak, a hitvestársaknak, a szülôknek és nevelôknek, a munkaadóknak és vezetôknek egyaránt. Kölcsönösen egymás jópásztoraivá kell válniuk. Ez azt jelenti, hogy segítôkészen kell állnunk a betegek mellett, nem szabad kihasználnunk mások gyengéit, fel kell ismernünk szavaink néha sértô voltát, támogatnunk kell a kisemmizetteket és a tévelygôket... Ha így teszünk, akkor minden megkeresztelt emberben felismeri majd a világ az igazi jó pásztort és sokan kedvet kapnak arra, hogy Jézus nyomdokába szegôdjenek: akár mint krisztushívôk, akár mint Isten különlegesen elkötelezett szolgái. Az egyházi hivatások nem potyognak az égbôl. A papok, szerzetesek és szerzetesnôk családokban születnek, ott, ahol hitbôl élnek s a fiatalok megérzik a hit szükségességét és megízlelik a hit örömét. Ehhez szükségünk van jó édesanyákra. Napjainkban nincs minden gyereknek jó emléke édesanyjáról! A magyar édesanyákra különösen nagy felelôség hárul. Sok gyermek ma nem ismeri, hogy mi az anyai szeretet. Szétdúlt családban nô fel. Jó édesanyák nélkül nincs családi szentély, amelyben hivatások fakadnak. Az ,,egykét'' nem szívesen szentelik Istennek. Szükségünk van jó édesanyákra, akik gyermekeket vállalnak és szívesen Istennek szentelik ôket. Szükségünk van vállalkozó szellemű fiúkra és lányokra. Szükségünk van papokra és szerzetesekre, hogy továbbadhassák Krisztus tanítását és tanúságot tegyenek Isten szeretetérôl a világban. Szükségünk van rájuk a kenyértörésnél a szentmisében..., a gyóntatószékben..., és a betegágynál... Szükségünk van útmutatásukra és igehirdetésükre, hogy el ne temetkezzünk az anyagiakban, szem elôtt tarthassuk az égieket és egymás farkasaivá ne váljunk. Isten a mi gyermekeinket hívja. Segítsünk nekik, hogy meghallják Isten hívó szavát. Imádkozzunk egyházi hivatásokért. ======================================================================== Húsvét 5. vasárnapja C év Olvasmány: ApCsel 14, 21b--27; Szentlecke: Jel 21, 1--5a; Evangélium: Jn 13, 31--33a. 34--35. Bevezetô a szentmise kezdetén Jézus halála és föltámadása, de fôként az elsô Pünkösd után tanítványainak számos nehézséggel kellett megküzdeniük hitük fennmaradása érdekében. Nem volt szervezetük, sem állami képviseletük. Nem rendelkeztek templomokkal, plébániákkal, sem iskolákkal. Sôt, állandóan fenyegetésekkel és üldöztetésekkel kellett számolniuk. Az ellenséges törvények és rendeletek, a tolakodások, versengések és konkurenciák világában mégis megállták helyüket. Napjainkban egymilliárdnyi ember vallja magát kereszténynek. Ez a számmal kifejezett eredmény önmagában még nem sokat jelent. A keresztényeknek ma éppúgy meg kell küzdeniük környezetük ellenséges magatartásával, mint egykori elôdeiknek. Nekünk is küzdenünk kell hitünkért. Addig nem nyughatunk, amíg mindennapi tanúságtételünk Krisztus mellett nem olyan, hogy a világ ujjal mutogat ránk, mondván: ,,Nézzétek ôket! Mennyire szeretik egymást!'' Ezzel a keresztény magatartással még adósai vagyunk a világnak. Szentbeszéd Amikor az áruló Júdás kiment a terembôl, Jézus beszélni kezdett Jn 13, 31 Hazánkban napjainkban sokat vitatkoznak a történelmi igazságszolgáltatásról. Néhányan vehemensen követelik, mások fontosabbnak tartják a békés újrakezdést. Az igazságszolgáltatás helyett megbocsátást hirdetnek. A bűnösök megbüntetése helyett inkább a jövô építését szorgalmazzák. Vitatott, hogy az utóbbi egyáltalán lehetséges-e igazságszolgáltatás és kárpótlás nélkül. Gyôzhet-e a szeretet az igazság fölött? Hagyjuk vígan élni a hazaárulókat és gyilkosokat? Vajon nem vétkezünk-e így az igazság ellen? Hajlamosak vagyunk ,,beskatulyázni'' az embereket. Ha valakire ,,ráhúztuk a vizes lepedôt'', az többé nem szabadulhat: a legkisebb esélyt sem biztosítjuk neki a változásra: életfelfogása megváltoztatására. Aki tolvaj, gyilkos és parázna, az szemünkben örökre az marad! Ezt a gondolkodásmódot Jézus közvetlen körében, a tanítványok és az apostolok társaságában is megtaláljuk, amikor Júdás magatartását örökre megbélyegezték. Júdás hosszú idôn át Jézus és a tanítványok barátja volt, míg végül saját útját nem járta. Az evangélisták szerint hozzányúlt a közös kasszához, a maga útját járta és áruló lett belôle: Júdás! Történelmileg keveset tudunk róla. Júdeából származott, neve után ítélve vallásos családból. Különben miért kapta a közkedvelt pátriárkai Júdás nevet? Jézus tanítványai közé hívta és a beteljesülés felé tartó új Izrael tizenkét képviselôje közé választotta. Döntô szerepet játszott Jézus elfogatásában. Vajon megbélyegezhetô-e ezért végérvényesen? Lehet-e az embertelenség és a sátán megtestesítôjének tekinteni? Keresztény módon járt-e el Júdással a kereszténység? A Júdással való helytelen elbánáshoz hozzájárult, hogy az ôsegyház idején a zsidó közösségek bevezették az ún. ,,semone esre''- be, a zsidók közismert dicsôítô imájába azt a zsidó keresztényeket elmarasztaló passzust, amely lényegében kizárta a zsidó keresztényeket a zsinagógából. A zsidó keresztény nem imádkozhatta többé ezt az imát anélkül, hogy meg ne átkozza önmagát. Ezzel a zsidó, a júdeai (Júdás) eleve az ellenséges, a másik, a hitetlen világ képviselôjévé vált a keresztények szemében. Júdás megbélyegzését elôsegítette a szekták elterjedése. Ez arra ösztönözte az evangélistákat, hogy óvják Jézus tanítványait az elszakadástól, az elcsatangolástól, a hitetlenségtôl, Júdás követésétôl ,,a sötétségbe''. Jézus nemcsak a zsidók és tanítványai között találkozott hitetlenekkel, hanem a tizenkét apostol körében is. Jézus élet kenyerérôl szóló beszédében János már akkor elmarasztalta ezt a ,,hitetlen''-t, amikor korábban még nevét sem említette: ,,vannak köztetek, akik nem hisznek. Jézus ugyanis kezdettôl fogva tudta, kik nem hisznek, és ki fogja elárulni'' (Jn 6, 64). A célzás Júdásra irányult. Az evangélisták már eleve semmi lehetôséget sem adtak neki a megtérésre: számukra Júdás kezdettôl fogva áruló. Ami a szinoptikusok szerint még Péterre vonatkozott: ,,(Távozz tôlem,) sátán'', az Jánosnál már teljes egészében csak Júdásra állt. Júdás ,,méltatlankodását'' a betániai vacsorán a drága olaj pazarlása miatt (Jn 12, 1--8) már senki sem vette komolyan. Az evangélista szerint Júdást, az árulót már eleve semmiféle jószándék vagy szeretet a szegények iránt nem vezethette, csak birtoklási vágy vagy kapzsiság: ,,Az egyik tanítvány, az áruló Júdás, aki elárulta, méltatlankodott miatta: 'Miért nem adtátok el inkább az olajat 300 dénárért, s miért nem osztottátok szét a szegények között?' De nem azért beszélt így, mintha a szegényekre lett volna gondja, hanem mert tolvaj volt: ô kezelte a pénzt és eltulajdonította, amit rábíztak'' (Jn 12, 4--6). János szerint Júdás jelenléte az utolsó vacsorán sem Júdás kiválasztottságára utalt, hanem csak álnokságát hivatott alátámasztani. Szentségtörô áldozása ördögi magatartását juttatta kifejezésre: az áruló Jézushoz fűzôdô legbensôségesebb kapcsolatát használja ki célja megvalósítása érdekében. Júdás, az apostol Jézus ellen fordult. János szerint: ,,Mihelyt átvette a falatot,... nyomban elment. Éjszaka volt'' (Jn 13, 30). Sötétség, amely Jánosnál az istentelenség, az Istentôl való eltávolodás jelképe: ,,A világosság világít a sötétségben, de a sötétség nem fogta fel'' (Jn 1, 5). Júdás valóban elfordult Jézustól és apostoltársaitól. Tevékenyen közreműködött Jézus elárulásában. Így lett a szakadások, a Jézust elhagyók, a hitetlenek megszemélyesítôje. Az ocsmány áruló ma is: Júdás! Kérdés: Vajon használhatják-e a keresztények kizárólagosan egyesekre ezt a kifejezést anélkül, hogy önmaguk és kereszténységük árulóivá ne válnának? Szabad-e a keresztényeknek végérvényesen ráhúzni valakire a vizeslepedôt? Nekünk mindig biztosítanunk kell mások számára a megtérés lehetôségét, mint ahogyan ezt Isten is mindvégig biztosítja számunkra. Nem kárpótlásról és igazságszolgáltatásról van itt szó. Még csak nem is Júdás rehabilitálásáról! Többrôl. A Jézusba vetett radikális hitrôl és a tôle kapott új parancsolatról: ,,Szeressétek egymást! Amint én szerettelek benneteket, úgy szeressétek ti is egymást'' (Jn 13, 34). Az ellenség szeretetérôl, az irgalomról és a megbocsátásról, amely nélkül nincs kereszténység. A keresztényeknek többször szemére vetik, hogy békétlenséget szítottak a földön. Elérkezett az idô, amikor meg kell mutatnunk, hogy megbékélést is tudtunk és tudunk teremteni. Békességet a másként gondolkodókkal, az egykori gyilkosokkal és árulókkal, megkínzóinkkal, harácsoló szomszédainkkal és a körülöttünk gyűlölködô nemzetekkel. Júdás alakja radikális keresztény tanúságtételünk próbaköve. Neve a mai evangéliumban szorosan összekapcsolódik az új paranccsal és keresztény élethivatásunkkal: ,,Arról tudják majd meg rólatok, hogy a tanítványaim vagytok, hogy szeretettel vagytok egymás iránt'' (Jn 13, 35). Így megdicsôül az Emberfia és Isten is megdicsôül benne (vö. Jn 13, 31). ======================================================================== Húsvét 6. vasárnapja C év Olvasmány: ApCsel 15, 1--2. 22--29; Szentlecke: Jel 21, 10--14. 22--23; Evangélium: Jn 14, 23--29. Bevezetô a szentmise kezdetén Az élet kemény küzdelem. Gond kenyérkereset. Így könnyen elôfordul, hogy keveset törôdünk az istenes dolgokkal, megfeledkezünk Istenrôl és beletemetkezünk a mulandó javak harácsolásába. A földiektôl várunk létbiztonságot, békét és nyugalmat. A mai evangéliumban Jézus kifejezetten felhívja figyelmünket arra, hogy az igazi békét és nyugalmat csak akkor találjuk meg, ha követjük tanítását és szeretetben élünk. Vajon honnan származnak bennünk a többször feltörô szorongások, aggodalmak, kétségek és keserűségek? Talán keveset törôdünk Krisztus tanításával és a szeretet parancsának gyakorlásával? Szentbeszéd Aki szeret engem, megtartja tanításomat Jn 14, 23 Keresztény életünk egyik legnagyobb feszültsége Jézus tanításának kivitelezésébôl ered. Ma hallottuk: ,,Aki szeret engem, az megtartja tanításomat''. Tôle tudjuk: ,,A tanítás, amelyet hallotok, nem az enyém, hanem az Atyáé, aki engem küldött'' (Jn 14, 23--24). Tanításáról mégis vita folyik. A Szentírásból és a Szenthagyományból megismertük a jézusi hittételeket és erkölcsi szabályokat. Azt is megtapasztaltuk, hogy azok nem mindig egyértelműek. Elsô benyomásaink többször félrevezetnek. Ma még a dogmatizált és kodifikált egyházi igazságokra is rákérdezünk és Ratzinger bíboros, a Hittani Kongregáció jelenlegi prefektusa szerint, nem egy teológus éppen az ellenkezôjét képes belemagyarázni a hitünk tanítóhivatala által lefektetett alapigazságokba. Teszik ezt olyan ügyesen, hogy fejtegetésük nemegyszer mégis hitünk tanításának látszik (vö. Joseph Kardinal Ratzinger, Zur Lage des Glaubens, Verlag Neue Stadt München usw. 1985, 24). A feszültséget az okozza, hogy még mindig nem értettük meg kellôképpen Jézus tanításának szellemét, lelkét, a Szentlelket. Többen még ma is a holt betűk és paragrafusok rigorista megtartásával, az ôsi hitvallási szövegek ôrzésével és ápolásával igyekeznek eleget tenni Jézus tanításának. ,,Aki szeret engem, az megtartja tanításomat'' mégsem azt jelenti, hogy valaki betéve tudja a Szentírást vagy fejezeteinek és verseinek megjelölésével idézi azt. Valaki ôrizheti Krisztus tanítását azzal is, hogy 32,5 millió DM-ért felvásárol egy evangéliumos könyvet, mint ahogyan ez 1983-ban az Evangeliar Heinrichs des Löwen-nel megtörtént. Jézus a mai evangéliumban mégsem errôl beszélt. A kiadott nagy összeg ellenére a felvásárló még nagyon is távol állhat attól a szeretettôl, amelyet Jézus tanítása sürget. Ugyanígy betéve tudhatja valaki a katekizmust, könyvszekrénye polcain akár százával sorakozhatnak a teológiai könyvek, de ha ezekben csak paragrafusokat, konkrét esetekre vonatkozó elôírásokat keres és talál, akkor a betűk és paragrafusok elôbb-utóbb kiölik lelkébôl a szeretetet, a krisztusi szellemet, a Szeretet Lelkét. A szeretetet nem lehet csupán szerzôdési pontokkal elôírni, ,,megkötni'' és könyvtárnyi dossziékba fűzött megegyezésekkel szorgalmazni. A szeretet szabadságban nyilvánul meg. Hozzátartozik a nyíltság és a bizalomban. Több a betűkhöz való ragaszkodásnál. A szeretet túlteszi magát a holt betűn. A szeretet csupa élet. Tele van vállalkozó szellemmel és veszélyes kockázatokkal. Üde és eleven. Csupa életrevalóság. Jézus mondja: ,,Hozzátok intézett szavaim, lélek és élet'' (Jn 6, 63). Jézus tanítását az követi, aki magáévá teszi magatartását, utánozza életét, szívébe zárja Lelkét és Szellemét. Jézust nem lehet csak papírok és paragrafusok csorbítatlan ôrzésével követni. A krisztushívôket ma is fenyegeti a veszély, hogy az egyháztól konkrét esetekre vonatkozó szabályokat igyekeznek kicsikarni, ahelyett, hogy Krisztus tanításának szellemét keresnék. Ôk alig kezdhetnek valamit Szent Ágoston kijelentésével: ,,Szeress és tégy, amit csak akarsz''. A felnôtté vált krisztushívô elsôsorban nem szabályokat és paragrafusokat keres Krisztus Urunk tanításában. Jézus Lelkét fürkészi, és egyedül attól vár eligazítást. Átérzi az ,,istenfiak'' szabadságát és Isten Lelke lakik benne. Jézustól ma hallottuk: ,,Aki szeret engem, az megtartja tanításomat, s Atyám is szeretni fogja. Hozzá megyünk és benne fogunk lakni'' (Jn 14, 23). Vajon Isten lakik-e szívünkben? Mirôl árulkodik magatartásunk? Mi lakik bennünk: a gonoszság, anyagiasság, irigység, gyűlölet, vagy éppenséggel a gôg szelleme? Ha szeretjük Krisztust, megtartjuk tanítását: Isten lakik bennük. Ô nem kényszerrel és nem jogszabályok gyűjteményeivel irányítja a világot. Ez földi uralkodók módszere. Isten országa nem ebbôl a világból való (vö. Jn 18, 36). Isten az emberi hozzáállásra épít, a szív belsô világára, amelyben már otthonra talált. ,,Az Ô országa igazság és élet, kegyelem és szentség, az igazságosság, a szeretet és a béke'' -- énekeljük a Krisztus királyról szóló prefációban. Isten országa belsô hozzáállással épül, az Istenfiak szabadságával: szeretetbôl és lélekbôl. ======================================================================== Urunk mennybemenetele C év Olvasmány: ApCsel 1, 1--11; Szentlecke: Ef 1, 17--23; Evangélium: Lk 24, 46--53. Bevezetô a szentmise kezdetén Urunk mennybemenetelének ünnepe könnyen kelt téves hiedelmet. Megnevezése téves irányba tereli figyelmünket. Azt a benyomást kelti, mintha Jézus valóban eltávozott volna világunkból és többé már nem élne közöttünk. A mai szentmise szentírási szövegei tovább fokozzák ezt a látszatot, ugyanakkor kihangsúlyozzák, hogy Jézus nem hagyta el világunkat és nem hagyta árván övéit. Szentlelke által közöttünk él és magasságbeli erôvel tölt el minden élôt. Közöttük él, bár egészen más és új formában, mint annak elôtte földi életében. Lelkének erejével arra törekszik, hogy megértesse velünk: milyen reményre hívott meg minket az Isten és milyen gazdag az örökség, amelyet nekünk szánt. Krisztustól kapott reményünk beteljesedésének érdekében most megvizsgáljuk lelkiismeretünket és megbánjuk bűneinket. Szentbeszéd Elküldöm nektek Atyám megígért ajándékát Lk 24, 49 Ma Lk két különbözô írásából hallottunk részletet: Lk evangéliumából és az ApCsel-bôl. Mindkét tudósítás megragadó képekkel ecseteli Urunk mennybemenetelének bibliai történetét. Beszámol Jézus 40 napon át ismétlôdô megjelenésérôl, a Jézust eltakaró felhôrôl és a fehérruhás férfiakról. A bibliai szakértôk kutatásaiból tudjuk, hogy Lk ezekben az elbeszélésekben képek felhasználásával fejezte ki mondandóját. Beszámolói nem helyszínen készült jegyzôkönyvek: nem történelmi események rögzítése. A húsvéti események képes leírásával Lukács egyszerűen tanúságot akart tenni az ôsegyház megdicsôült Krisztusba vetett hitérôl. A hívôk számára ezek az ôsegyház hitvilágához tartozó történetek igazolták, hogy Jézus Krisztus a nagypénteken elszenvedett jeruzsálemi katasztrófa után is közöttük él. Idôvel ezek a történetek háttérbe szorultak. A szent iratok fokozatosan arról kezdenek tájékoztatni, hogy a hívek a Szentlélek működésében tapasztalták meg Jézus Krisztus továbbélését, jelenlétét és munkálkodását a világban. Jézus mennybemenetele után már nem csupán a feltámadást kísérô rendkívüli események voltak hivatva a megdicsôült Krisztusba vetett hitet és bizalmat felkelteni, hanem az általa küldött Szentlélek erejével létrejött krisztushívôk közössége: az apostolok és az egyház. A rájuk szálló Szentlélek erejével nekik kellett tanúskodniuk Jézus megdicsôülésének hallatlan igazságáról. Errôl ma így olvastunk: ,,De amikor leszáll rátok a Szentlélek, erô tölt el benneteket, és tanúim lesztek Jeruzsálemben s egész Júdeában és Szamariában, sôt egészen a föld végsô határáig'' (ApCsel 1, 8). Lukács tudósítása szerint Jézus mennybemenetelével elkezdôdött az egyház missziós küldetésének korszaka: Jézus történelmi küldetésének folytatása az egyház által. Jézus végleg ki sem lépett fizikai világunkból, közöttünk maradt, jóllehet egészen újfajta létezési móddal. A ,,mennybemenetel'' azt jelenti, hogy Jézus feladta ugyan helyhez kötött létét, de egyidejűleg korlátlan, mindenütt való, örök jelenlétet biztosított magának. Nincs helyhez kötve. Működését nem korlátozzák a földrajzi és a többi fizikai törvények. A mennybemenetellel Jézus ,,kozmikus Krisztussá'' lett, aki ezentúl minden kor és kultúrájú ember számára elérhetô és mint eleven, élô, isteni lelkierô és hatalom, megközelíthet minden emberi szívet. Az apostoloknak és a hívek közösségének az ég felhôiben kell Ôt keresniük. Jézust nem kell visszasírniuk a földre, mert köztünk él. A ôskeresztényeknek egy idô után meg kellett érteniük, hogy ezentúl Jézus a Szentlélek által él és működik közöttük. Sôt, nekik éppen az a feladatuk, hogy Jézus Szentlélek általi jelenlétérôl a földön tanúságot tegyenek a föld végsô határáig. Jézus mennybemenetele nem űrutazás. Nem behatolás a világmindenség eddig beláthatatlan és ismeretlen régióiba. Jézus nem űrhajós. Mennybemenetele nem valamelyik űrprogram megvalósítása. Ez helytelen és téves elképzelésre vall Istenrôl, Krisztusról és a mennyrôl. A megdicsôült és mennybe fölment Krisztus a lélek világában, a transzcendens világban keresendô. Napjainkban szívesebben keresnénk a megdicsôült Krisztust távcsövön át a világűr valamelyik bolygóján. Űrutazásra és űrtalálkozásra is inkább vállalkoznánk érte, mintsem hogy ott találkozzunk Vele, ahol valóban fellelhetô. Krisztus emberi formájában semmiféle égitesten sem található. Figyelmünket a szellemi Krisztusra kell irányítanunk, arra a Krisztusra, aki sohasem szűnt meg hirdetni: ,,Aki szeret engem, az megtartja tanításomat, s Atyám is szeretni fogja. Hozzá megyünk és benne fogunk lakni'' (Jn 14, 23). Krisztus Urunkat körünkben kell keresnünk: a szentmisében; Igéjében és az Oltáriszentségben, meg embertársainkban. Mindenek elôtt szívünkbe kell néznünk és meg kell vizsgálnunk lelkiismeretünket ahhoz, hogy megláthassuk Istent. Csak ezután ismerjük fel ôt embertársainkban és a szolgáló szeretetben. Soha se keressük a mennybe felment Üdvözítôt valamelyik távoli bolygón. Isten közöttünk él, ott, ahol csókot vált az ég és föld, az igazság és béke. Valamikor az egyik szerzetes arról olvasott, hogy a világ végsô határán egy ponton összeér az ég és föld. Társával együtt elhatározta, hogy addig nem nyugszik, amíg meg nem találja ezt a pontot. Mindketten elindultak, és bejárták az egész világot. Közben megküzdöttek számtalan kísértéssel és veszéllyel. Nélkülöztek és szenvedtek, de a céltól nem tágítottak. Csábította ôket a remény, hogy a világon van egy pont, ahol az ég és föld összeér. Ott majd egy kapu található, amelyen csak kopogniuk kell és máris nyílni fog az ajtó. Ezen majd belépnek s azonnal meglátják az Istent. A két szerzetes sok viszontagság után végre el is jutott a kapuhoz. Kopogtak, és örömtôl repesô szívvel hallották, hogy nyílik az ajtó. Beléptek. Nagy volt a meglepetésük, mert azt látták, hogy hazaérkeztek: rég elhagyott kolostoruk kicsi cellájába. Ekkor megértették, hogy egy ponton valóban összeér az ég és föld, mégpedig azon a helyen, amelyet Isten számunkra kijelölt a világban. (Willi Hoffsümmer, 255 Kurzgeschichten, Grünwald- Verlag, Mainz 1981, 139.) Elsôsorban otthonunkban, közvetlen környezetünkben, szomszédaink, munkatársaink és rokonaink körében kell megtalálnunk az Istent és az Ô országát. Krisztus Urunk tanítása és megdicsôült élete megmutatta a hozzá vezetô utat. ======================================================================== Húsvét 7. vasárnapja C év Olvasmány: ApCsel 7, 55--60; Szentlecke: Jel 22, 12--14. 16--17. 20; Evangélium: Jn 17, 20--26. Bevezetô a szentmise kezdetén Jézus a kínszenvedése elôtti estén a Benne hívôk egységéért imádkozott. Azt kérte Atyjától, hogy ,,Legyenek mindnyájan egy''! Sokszor hallottuk. Imája felszólításának mégis kevés foganatját tapasztaljuk. Távol állunk attól az egységtôl, amelyért Krisztus Urunk egykor buzgón imádkozott. Túl sok közöttünk a széthúzás, az önzés és irigység, a szektás csoportérdek. Az egység útján a kezdeti lépéseknél alig jutottunk elôbbre. A mai szentmisében ragadjuk meg az alkalmat, és szítsuk fel magunkban újra az egységre törekvô szellemet. Az egység ellen elkövetett hibáink miatt kérjük Isten bocsánatát. Szentbeszéd Hogy a szeretet, amellyel engem szeretsz, bennük legyen Jn 17, 26 János evangélista beszámolója szerint Jézus halála elôtt, az utolsó vacsora termében elbúcsúzott tanítványaitól. Fôpapi imát mondott, amelynek befejezô szakaszában ünnepélyesen értünk imádkozott: azokért, akik az apostolok és utódaik szavára hiszünk Benne. Könyörgése visszatérô mély gondolatokról tanúskodik. Szó van benne Jézus küldetésérôl és megdicsôülésérôl, Istenatyjához és híveihez fűzôdô bensôséges kapcsolatáról, az általa közvetített istenismeretrôl és szeretetrôl. Gondolatai mégis egy téma körül keringnek: ,,Legyenek mindnyájan egy''. Azt kéri, hogy az Atya és Fiú közötti egység mintájára hívei egyek legyenek. Idézem: ,,hogy egyek legyenek, amint mi egyek vagyunk: én bennük, te bennem, hogy így ôk is teljesen egy legyenek'' (Jn 17, 23). Szent Pál apostol megokolása szerint testvéri közösséget kell alkotnunk, mert: ,,Egy a Test és egy a Lélek, mint ahogy hivatástok is egy reményre szól. Egy az Úr, egy a hit, egy a keresztség. Egy az Isten mindnyájunk Atyja, aki mindennek fölötte áll, mindent áthat és mindenben benne van'' (Ef 4, 4--6). Isten különleges közreműködésével elérhetô ez az egység. A jánosi értelemben vett világ ezt a fajta egységet sohasem képes megvalósítani. A világban sok a széthúzás, a békétlenség, a gyűlölködés és a harc. A világgal szemben a krisztushívôk közössége, az Egyház, az egy Krisztus egyetlen titokzatos teste. Ezért kezdettôl fogva az egység isteni bélyegét viseli magán. A hívôk közösségében akkor valósul meg, ha érvényesül közöttük az a szeretet, amellyel az Atya öröktôl fogva szereti a Fiút, s amellyel egyszülött Fiát adta értünk. El kell ismernünk, hogy ettôl a szeretettôl távol állunk, és így attól az egységtôl is, amelyért egykor Jézus buzgón fohászkodott. A történelem folyamán a krisztushívôk gyakran szembefordultak egymással; egyházra, egyházakra és egyházi közösségekre szakadoztak. Tusakodásuk közben darabokra szaggatták Krisztus varratlan köntösét. Ennek következményét különösen a vegyesvallású házasságok idején érezzük, amikor a katolikus evangélikussal, reformátussal, ortodoxszal és szektásokkal köt házasságot. Ilyenkor meglakolunk az egyházszakadás bűne miatt. A személyes kapcsolatok terén sem könnyű egységben élni, harmóniát teremteni ott, ahol két, három vagy több vélemény ütközik. Az egységet veszélyeztetô békétlenségek sorozatával naponta viaskodunk. Földi élete idején csodálatos módon Jézus sem tudta megszüntetni a világban tomboló széthúzást. Sôt, néha úgy látszik, mintha éppen hívei lennének a széthúzások szítói. Jézus tanítása mégis a széthúzások megszüntetését sürgeti. Életével példát adott, hogy amiként Ô tett, mi is úgy cselekedjünk. Mint kiváló buzgósággal megáldott férfiú, jó példával járt elôttünk az imádságban. Buzgón imádkozott, hogy övéi egy legyenek. Ezzel felhívta figyelmünket arra, hogy az egység ott növekszik, ahol imádkoznak. Az imában új távlatok nyílnak, és háttérbe szorulnak a széthúzásokat kiváltó ösztönök. Az áhítat idején Isten és Országa kerül figyelmünk elôterébe és széthúzást kiváltó tényezôk új megvilágításba kerülnek. Az imádság elmaradásával hamarosan szem elôl veszítjük Istent és megvalósulásra váró országát. Sem a koránkelés, sem a késô esti tévézés, sem a sietség és a napi fárasztó munka nem mentesít az imádság, az Istennel való kapcsolattartás kötelezettségétôl. Isten bűvkörében mindig új perspektívába kerülnek széthúzást szító okaink és tényeink. Az ima mindenképpen áldássá válik. Hozzásegít bennünket ahhoz, hogy tisztes távolságból szemléljük békétlenségeink kiváltó okait. Ugyanakkor megteremti a kapcsolatot Istennel, aki Jézus Krisztusban azért jött közénk, hogy Ôáltala, Ôvele és Ôbenne egyháza családi közösségébe egyesítsen minket. Ha lesz bátorságunk és újra megtanulunk imádkozni, akkor megteremtjük körünkben a béke és egység elôfeltételét, egyházaink életében és magánéletünkben is foganatja lesz Krisztus Urunk értünk végzett imájának: egy leszünk a hit, remény és szeretet egységében. ======================================================================== Pünkösdvasárnap C év Olvasmány: ApCsel 2, 1--11; Szentlecke: 1 Kor 12, 3b--7. 12--13; Evangélium: Jn 20, 19--23. Bevezetô a szentmise kezdetén Pünkösd a Szentlélek Úristen ünnepe. Karácsony és Húsvét mellett legnagyobb ünnepünk. Istentiszteletünk középpontjában Isten éltetô és körünkben működô Szentlelke áll, aki a teremtés kezdetén ,,a vizek fölött lebegett'' (Ter 1, 2) -- amint ezt a Szentírás elsô lapján olvassuk. A Lélek erejébôl merítettek az Ószövetség nagyjai. A Szentlélek volt Jézus éltetô Lelke és a tanítványok tápláló Erôssége. Isten Lelke fuvallatának hatására alakult meg az egyház, amelyben a Szentlélek egyetlen nagy családi közösséggé formálta a legkülönfélébb fajú, gondolkodású és nyelvű embereket. Az egyház elindulásának pillanatától a Szentlélek töltötte be és éltette a krisztushívôk világot megújító közösségét és az egyház tagjait, hogy képesek legyenek Krisztus megkezdett és végsô megdicsôülés felé tartó művének kibontakoztatására a világban. Isten művének beteljesüléséhez ránk is szükség van. Megdicsôülésünk érdekében szívünkbe kell fogadnunk a Szentlelket és hűségesen együtt kell működnünk vele. Szentbeszéd Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket Jn 20, 21 Héber szóhasználat szerint a ,,ruach'' nemcsak lelket, de össze- vissza kavargó mozgást, levegôt, szelet, vihart, életleheletet is jelent. A lélek és vihar közötti szoros rokonság a magyarban is megtalálható, különösen ha arra gondolunk, hogy mindkettô hatalmas port verhet és nagy vihart kavarhat. Üdvösségtörténetünkbôl kitűnik és ma is megfigyelhetô, hogy a Szentlélek szélhez, viharhoz hasonlóan, láthatatlanul, de mindig feltűnést kelt, mondhatnám: igyekszik feje tetejére állítani mindent. Ez történt az egyház elindulásakor is. A korábban félénk és bujkáló tanítványok az elsô pünkösd napján kitárták rejtekük kapuját, a nyilvánosság elé léptek, és bátran, szinte vádoló hangon gyilkossággal vádolták a röviddel elôbb még rettegett vezetôit népüknek. Az egykor gyáván menekülô tanítványokból hirtelenül bátor hitszónokok és apostolok lettek. Nem kevésbé feltűnô a korábban Lélekkel töltekezett próféták magatartása sem: az egyik meztelenül rohangál Jeruzsálem utcáin, hogy a várost felrázza, a másik meg halált megvetô bátorsággal éppen a templomot választja a benne folyó visszaélések ostorozására. Ozeás próféta a zsidó törvények által megvetett utcalányt vesz feleségül, hogy érzékeltesse a nép hűtlenségét Istenhez. Máskor úgy tűnik, mintha a Lélek emberei borgôzös állapotban lennének. Pünkösd napján lelkes beszédük miatt egyesek még az apostolokat is részegséggel gyanúsították. Az ószövetségi Héli fôpap ittasnak nézi Sámuel anyját, ki akarja vezettetni a templomból, mert a jámbor asszony fennhangon és buzgón fohászkodott, fogadalmat téve Istennek. Hanna asszony erre így válaszolt: ,,Nem, uram! Szerencsétlen asszony vagyok, sem bort, sem mámorító italt nem ittam, csak a szívemet öntöttem ki az Úr elôtt'' (1 Sám 1, 15). Némelykor a Lélek működése napjainkban sem jár kevesebb feltűnéssel. A Lélek megkülönböztetése a hamis szellemektôl mégis meglehetôsen körülményes. Naponta találkozunk szektásokkal és hallunk pl. a jugoszláviai Medjugorjéról, a Mária-jelenések fiatal szemtanúiról, a bázisközösségekrôl és karizmatikusokról, a Taizé-i fiatalokról, az egyház megújhodását szolgáló lelkes csoportokról, az új teológiai irányzatokról, és a felszabadítási vagy politikai teológiáról. Vajon a Szentlélek működésével vagy alvilági szellemek gonosz mesterkedésével állunk itt szemben? A Szentírásban olvassuk: ,,A Lélek ott fú, ahol akar''. A Bibliában nem találunk konkrét szabályt, amely alapján pontosan eldönthetnénk, hogy valakiben valóban a Szentlélek működik-e vagy a hamisság lelke. Egészen bizonyos azonban, hogy Isten Lelkének működése nem áll ellentétben Jézus tanításával. Errôl írja Szent Pál: ,,Aki Isten Lelke által szól, nem mondhatja: 'Átkozott legyen Jézus'. De azt sem mondhatja senki: 'Jézus az Úr', csak a Szentlélek által'' (1 Kor 12, 3). A Szentlélek működésérôl beszélünk ott, ahol az emberek Jézus Krisztusban hisznek, Ôt Uruknak vallják és szeretetben élnek. Ez nem minden. ,,A Lélek megnyilvánulásait mindenki azért kapja, hogy használjon vele'' -- olvassuk Pálnál, aki a továbbiakban a Szentlélek adományairól és ajándékairól beszél, amelyeket senki sem kapott saját dicsôségére, meggazdagodására, üzleti elômenetelére vagy hatalma megszilárdítására. A Lélek megnyilvánulásainak mindig az embert és a közösséget kell szolgálniuk. Ahol ez történik, ott valóban beszélhetünk a Szentlélek igazi működésérôl. Ezzel szemben nem beszélünk a Szentlélek működésérôl ott, ahol az emberek a dicsôség, hatalom, elômenetel és meggazdagodás rabjai. Az ilyen emberek nem lehetnek a Lélek fiai. Tetteik mozgatórugója nem a Lélek. A világ mégis telve van ,,aranyborjú'' imádókkal. Ezért alig csodálkozhatunk, ha a Szentlélekkel eltelt emberek kevés megértésre találnak a világban és állandóan megütközést keltenek, amint ezt a szentírási példákból láttuk. A Lélek fuvallata viharhoz hasonlóan mindig port kavar, kihívó, színvallásra serkent és döntés elé állít. A Lélek által és Vele nem egyszer meg nem értésbe, ellenállásba ütközünk. A Szentlélekkel eltelt imádságos és vasárnapot megszentelô emberek, a Krisztus országáért dolgozó és önfeláldozó hívek, a több gyermeket vállaló édesanyák, a bűnbánati prédikátorok és lelki értékek szószólói alig számíthatnak környezetük megértésére. Vigasztalásukra szolgál Jézus bátorító szava: ,,A világban üldözést szenvedtek, de bízzatok, mert legyôztem a világot'' (Jn 16, 33). Ezt vallja János, Jézus barátja, amikor így bátorítja híveit: ,,Mert mindenki, aki az Istentôl való, legyôzi a világot. És ez a gyôzelem -- gyôzelem a világ fölött! -- a mi hitünk'' (1 Jn 5, 4). ======================================================================== Évközi 2. vasárnap C év Olvasmány: Iz 62, 1--5; Szentlecke: 1 Kor 12, 4--11; Evangélium: Jn 2, 1--12. Bevezetô a szentmise kezdetén Elmúlt vasárnapi szentmisénken arról értesültünk, hogy Jézus nyilvános működése kezdetén beállt a megtisztulást váró halandó emberek sorába és a Jordán vizében felvette a János-féle bűnbánati keresztséget. Ma János evangélista tudósításából arról értesülünk, hogy Jézus megkeresztelkedését követôen elment a galileai Kánába, beült a vidáman mulatók lakodalmi asztaltársaságába és együtt örvendezett az örvendezôkkel. A mulatság közepette a vendéglátók kínos helyzetbe kerültek, mert kifogyott a bor. Erre Jézus az ifjú pár segítségére sietett: nagy mennyiségű és kiváló minôségű borral ajándékozta meg a kétségbeesett fiatalokat és biztosította a mulatság zavartalan menetét. Együttérzô és jóságos cselekedete megörvendeztette az új házastársakat. Ugyanakkor azt is kifejezésre juttatta, hogy általa elérkezett a boldogság, a reménység és a teljes élet ideje az emberi történelemben. A veszélyekkel és nehézségekkel küzdô, esendô és mulandó ember számára Jézusban elérkezett az üdvösség. Általa mindenki megtapasztalhatja Isten gazdag jótéteményeit. Szentbeszéd Ezzel kezdte meg Jézus csodajeleit a galileai Kánában Jn 2, 11 Szent Ágoston nem vallja, hogy Jézus minden ok nélkül fogadta el a kánai menyegzôre szóló meghívást. Azt vallotta, hogy a kánai menyegzô bibliai történetében elsôsorban nem a csodás eseményt, hanem a jelképes és titokzatos mondanivalót kell keresnünk. A szentírás-magyarázók megegyeznek abban, hogy a kánai menyegzô csodálatos történetében Jézus saját dicsôségét nyilatkoztatta ki. A tanítványok hittek benne. Az elbeszélésben a hívô ember megtalálja Isten ember iránti odaadó szeretetét éppúgy, mint Mária közbenjáró szerepének egyik legszemléletesebb példáját. A történetben vallásos értelem adható Jézus nászajándékának: a temérdek mennyiségű és kiváló minôségű bornak is. A mai embernek komoly nehézségei vannak a vallásos magyarázatokkal. A kánai menyegzôn történtek mégis igényt tarthatnak a hitében meggyengült vagy hitétôl elrugaszkodott mai ember érdeklôdésére. A híressé vált lakodalmi esemény megvilágítja a tényt, amely szerint a keresztények földön járó Istene, Jézus Krisztus nem kontárkodik bele az emberi örömökbe és nem gáncsolja a vidámságot. Isten nem szomorú és életidegen földöntúli lény, mint ahogyan ezt többen gondolják, ha a keresztények életét és magatartását látják. Ezt különösen ki kell hangsúlyoznunk, mert többen a keresztények Istenében a földi örömök és élvezetek gátlóját látják. A látszat széleskörű elterjedéséhez hozzájárult a vallásos emberek olykor túl komoly hangulata a vallásos összejöveteleken és a templomban. A hagyományos imádságokban, böjtölésekben, lemondásokban és áldozatokban megnyilvánuló jámbor életforma több embert és fôleg fiatalt arra indított, hogy elforduljon az egyháztól. A hagyományos keresztény ideálok és a szentek ábrázolása néha azt látszatot kelti, mintha a keresztények Istene a szomorú arcokban, az életidegen emberekben lelné kedvét. A szent egyéniségek néha furcsa figuráknak tűnnek. Életük sanyarúságról tanúskodik. Többen közülük valóban nem ismerték a pénz, a függetlenség, a szerelem és a családi élet örömeit. Sokaknak ezért úgy tűnik, mintha úgymond szüzességben, engedelmességben és szegénységben tengették volna napjaikat. Vasárnapi szentmisénk evangéliuma egészen más keresztény istenképrôl tanúskodik. Itt szó sincs valamiféle ünneprontó Istenrôl. Sôt, bibliai elbeszélésünkbôl kitűnik, hogy csak Istennel lehet igazán és önfeledten örvendezni. Jézus megbecsülte a vidám lakodalmi asztaltársaságot. A mulató emberek közé ült és vidáman együtt szórakozott velük. Elhárította a vidámság megrontó okát. A vendéglátók homlokáról elűzte a gondok felhôit. Örömet szerzett. Nem tehetett másként, hiszen azért jött, hogy életünk legyen, méghozzá bôségben (vö.: Jn 10, 10). Hamis elképzelés, ha valaki azt hiszi, hogy a keresztényeknek tilos minden földi öröm, tilos a vidám kacaj, a szórakozás, a mulatság és az örvendezés az örvendezôkkel. A szeretô együttlét, a vidám lakodalmi mulatság, a bor élvezete mai szentírási szakaszunk szerint nemcsak megengedett, de olykor kívánatos is. Ugyanakkor arra is szemléletesen rámutat, hogy az igazi öröm Krisztussal kezdôdik. Vele még akkor is megôrizhetjük jókedvünket, ha homlokunkon a gondok felhôi tornyosulnak. Jézus a vidám összejövetelek és a jókedvű ünnepségek garanciája. Egyetlen feltétele: hallgassunk szavára! A kánai menyegzô öröme csak azért lehetett teljes, mert a résztvevôk hallgattak Jézus anyjának jóságos utasítására: ,,Tegyetek meg mindent, amit csak mond!'' (Jn 2, 5). Csak miután hallgattak Jézus szavára és megtették, amit kért, kóstolhatták meg a vendégek a jó bort, amely a Bírák könyvének alapján nemcsak az istenek szívét képes megvidámítani, de az emberek szívét is (vö.: Bír 9, 13). A bor ebben az értelemben különleges jelentôséggel bír. A Szentírás tanúsága szerint a messiási idôk egyik jellegzetessége a bôséges mennyiségű és kiváló minôségű bortermés. Ámosz próféta írja kb. 750 évvel Kr. e.: ,,Igen, jönnek napok -- mondja az Úr - amikor együtt jár a szántóvetô és az arató, a sajtoló és a magvetô újbor fakad a hegyekbôl, patakzik minden halomból. Népemet, Izraelt helyreállítom: fölépítik a romba dôlt városokat és bennük laknak, szôlôskerteket ültetnek, és isszák a borát, kerteket telepítenek, és eszik a gyümölcsét'' (Ámosz 9, 13--14). Ez az idô a kánai menyegzôn Jézus Krisztussal elérkezett. Ott bárki ihatta borát. A hívôk Isten Fia által részesültek isteni iletének gazdagságában. János evangélista szerint: ,,Mindannyian az Ô teljességébôl részesültünk, kegyelmet kegyelemre halmozva'' (Jn 1, 16). Jézus meghozta az élet teljét és arra is megtanított, hogy miként lehetünk annak részesévé. ,,Ezeket azért mondom nektek, hogy az én örömöm legyen bennetek is, és teljes legyen az örömötök. Az én parancsom, hogy szeressétek egymást, amint én szerettelek benneteket'' (Jn 15, 11--12). Jézussal elnyerjük a teljes élet örömét. Ez nem jelenti, hogy vele örömittasan vagy mámorosan járjuk a világot és megmenekülünk a mindennapi élet gondjaitól. A gondok és szenvedések a keresztények életéhez is hozzátartoznak. Istennel mégis kialakítható az a józan keresztény magatartás és állapot, amelyet a Szentatyák paradox módon ,,sobria ebrietas'' néven a lélek józan részegségének neveztek. Jézus a vidámság és boldogság forrása. Ha Ô velünk van, akkor Lelke lakik bennünk. Általa Atyánknak szólítjuk Istent, aki azt akarja, hogy örömünk teljes legyen. ======================================================================== Évközi 3. vasárnap C év Olvasmány: Neh 8, 2--4a. 5b. 8--10; Szentlecke: 1 Kor 12, 12--30; Evangélium: Lk 1, 1--4; 4, 14--21. Bevezetô a szentmise kezdetén Vízkereszt óta ez a harmadik vasárnap. Az egyházi liturgikus beosztás szerint ma van az Évközi 3. vasárnap. Lukács evangélista szentmisénk evangéliumi szakaszával lélekben elvezet bennünket a názáreti zsinagóga egyik szombati istentiszteletére. Itt elôbb minden a megszokott rendben történik. A jámbor zsidók imádkoznak, zsoltárokat énekelnek és meghallgatják az ígéretes próféták századokkal korábbi írásait. Ezen a bizonyos szombaton sem számított senki valamiféle rendkívüli eseményre. Senki sem gondolta, hogy ma a názáreti zsinagógában látható alakban találkozik az élô Istennel, aki kihívó rövid beszédével majd komoly döntés elé állítja a hívôk seregét. Ezért roppant meglepôdtek, amikor Jézus önmagára utalva elôttük közzé tette az üdvösség örömhírét: ,,Ma beteljesedett az Írás, amit az imént hallottatok'' (Lk 4, 21). Szentbeszéd Elérkezett az Úr esztendeje Lk 4, 19 A Biblia embereknek készült. A tökéletlen világban élô és vajúdó embereknek, akik már nemegyszer megtapasztalták az igazságtalanság, a nyomorúság, a szenvedés és halál sorscsapásait. A Szentírás nekünk szól. Hiszen elôbb vagy utóbb, ilyen vagy olyan formában megtapasztaltuk az élet megpróbáltatásait és azt, hogy a halál elôl nincs menekvés. Isten ígéretes szava nekünk szól: örömhír a szegényeknek, szabadulás a foglyoknak, a szerencsétleneknek támasz, gyógyulás a betegeknek és vigasz a haldoklóknak. Ma az Írások összefoglaló örömhírét hallottuk. Isten szólt hozzánk, úgy mint egykor Jézus kortársaihoz a názáreti zsinagógában, ahol Izajás próféta üzenetével Jézus maga emelkedett szólásra. A szombati istentiszteleten felolvasta Izajás írását, amelyben a próféta éppen Isten üdvözítô tervét közölte, a megváltó Messiás küldetésének célját: ,,Az Úr lelke van rajtam, mert fölkent engem, Elküldött, hogy örömhírt vigyek a szegényeknek, s hirdessem a foglyoknak a szabadulást, a vakoknak a látást, hogy felszabadítsam az elnyomottakat, és hirdessem: elérkezett az Úr esztendeje'' (Lk 4, 18--19). Az ôsi ígéret felolvasása nem jelentett rendkívüli dolgot. A Szentírás olvasás a szombati istentiszteleten a názáreti zsinagógában szokás volt, akárcsak napjainkban a szentmiséken. A fordulat és szenzáció Jézus egymondatos beszédében rejlett: ,,Ma beteljesedett az Írás, amint az imént hallottatok'' (Lk 4, 21). A kijelentéssel Jézus magára vonatkoztatta Izajás jövendölését. Azt állította, hogy ô az Úr fölkentje, a Messiás, akit a zsidók vártak, aki által most Isten meglátogatta népét és üdvösséget adott. Általa most elérkezett az Úr örvendetes esztendeje. Beszédébôl mindenki megértette, hogy Jézus Izajás messiási jövendölését önmagára vonatkoztatta. Beszéde hallatára a legtöbb zsidó a Messiásra és a messiási idôk paradicsomszerű országára gondolt és az ún. ,,jóbel'' évre, amelyet Izraelben minden 50. esztendôben megültek. A jóbelév általános jólétet, közmegelégedést és boldogságot biztosított. Ilyenkor mindenki visszakapta elveszített szabadságát és vagyonát, mindenkinek elengedték az adósságát. A jóbelév kísérlet volt a szociális igazságosság és egyenlôség megteremtésére. Jézus ehhez a jóléti állapothoz hasonlította Isten országát. Általa Isten szabadságot teremtett, ,,szabadulást a testi és lelki vakságból, szabadulást a szegénységbôl és szolgaságból, szabadulást a bűnbôl'' (A. Stöger). Vele megkezdôdött az üdvösség ideje és valóra vált az Úr örvendetes esztendeje. Jézus beszéde nem halt el a názáreti zsinagógában. Tanítása szüntelenül kavarog a világban. Feltűnik újságok és könyvek hasábjain. Szárnyal az éter hullámain. Megjelenik a tv képernyôjén, és ahol mindez nem lehetséges, ott elhangzik a templomokban és tovább él a keresztény családokban. Isten hangját nem elég csak hallani. Azt meg kell hallgatni és valóra kell váltani: ,,Ezért, mint a Szentlélek mondja: Ma, amikor... meghalljátok szavát, ne keményítsétek meg a szíveteket'' (Zsid 3, 7-- 8). Isten szava ma hozzánk szól, a testi-lelki ínséget szenvedô szegényekhez, a bűn rabságában sínylôdôkhöz, az esendô és gyarló emberekhez, akik sokféleképpen kerestünk már gyógyírt sebeinkre: babonákban és jóslatokban, bölcs könyvekben és csodálatos műszaki teljesítményekben, okos törvényekben és egymástól kicsikart szerzôdésekben. A bűnözés, a kizsákmányolás és szenvedés mégsem lett kevesebb. Több lett a boldogtalan család és a szabad szerelem, szedi AIDS-áldozatait. A történelembôl már többször megtanulhattuk, hogy érdemes hallgatnia Isten szavára. Tanítása javunkra válik. Emberi rakoncátlanságunk mégis folytonosan arra csábít, hogy visszatérjünk a gonoszság magunk rakta szemétdombjaira. Néha úgy tűnik, mintha gondolkodásmódunk megrekedt volna az Egyiptomból kivonuló zsidók gondolkodási szintjén: Ne vezessen minket az Isten! A teli has a fontos! Isten mégis szabadságra vezette népét. Megmutatta neki hatalmát, és nem engedte, hogy a tenger martalékává váljon. Megmentette népét, az mégis visszavágyott az egyiptomi rabságba, a kényszermunkára, a teli húsosfazekakhoz. Nem tetszett neki Isten fegyelmezett és biztos útja! Jézus kortársai és Názáret lakói sem gondolkodtak másként. Még gyilkosságra is készen álltak, amikor Jézus -- Lukács evangéliumának tanúsága szerint -- kijelentette elôttük, hogy Ô és benne az üdvösség. Elnémítani mégsem tudták. Jézus bátran eltávozott közülük. A hasonló elhallgattatási kísérletek az idôk folyamán mindig kudarcba fulladtak. Jézust nem lehetett elnémítani. Egyházán keresztül a legnehezebb idôkben is hallatta hangját. Akik meghallották, azok követték és nyomukban kevesebb lett az ínség. Nem voltak szentek. Voltak gyengéik és hibáik. De ismerték a segítségre szorulók nyomorát és igyekeztek segítségükre lenni: vigasztaló és jó szóval, baráti kézfogással, türelemmel, megértéssel és szeretettel. Néha ezek talán kicsi dolgok voltak, de mégis Isten közelségének és országának reménykeltô jelei. Hírül adták az üdvösség kezdetét, az üdvösséget, amelyet Jézus a názáreti zsinagógában mindenkinek meghirdetett. ======================================================================== Évközi 4. vasárnap C év Olvasmány: Jer 1, 4-5. 17--19; Szentlecke: 1 Kor 12, 31--13, 13; Evangélium: Lk 4, 21--30. Bevezetô a szentmise kezdetén A mai szentmise igeliturgiájának középpontjában Lukács evangélista beszámolója áll Jézus fellépésérôl a názáreti zsinagógában, abban a városban, ahol korábban élt, nevelkedett és dolgozott. Jézus itt ismerôsei, barátai és rokonai körében hirdette az evangéliumot. Jézusnak mégis Názáretben, állandó lakóhelyén, ismerôsei körében kellett találkoznia a legnagyobb meg nem értéssel. Éppen szűkebb hazájában kellett megbizonyosodnia arról, hogy honfitársai közül többen képtelenek elviselni az egészséges tanítást. Ellenkezôleg, azon fáradoztak, hogy elnémítsák az igazságot (vö.: 2 Tim 4, 3 stb). Ma hasonló tapasztalatokkal találkozunk: az igazságot nemhogy másutt, de még legközelebbi hozzátartozóink sem fogadják el. Nem kell a szülôi vagy baráti jó szó. Nincs szükség mások tanácsára. Többfelé kigúnyolják, és üldözik az egészséges tanítást. Az igazság hirdetôinek ilyenkor különösen nagy szükségük van Isten bátorító és vigasztaló szavára: ,,Harcolni fognak ugyan ellened, de nem gyôznek le, mert veled vagyok és megszabadítalak -- mondja az Úr'' (Jer 1, 19). Ebben a reményben most megünnepeljük Urunk halálát és föltámadását. Szentbeszéd Egy próféta sem kedves a maga hazájában Lk 4, 24 Az írók és költôk remekműveinek gyakori témája a jó és a rossz közötti harc. Ezzel foglalkozik Shakespeare Hamletje, Madách Ember tragédiája, Erkel Bánk bánja vagy napjainkban Szörényi-Bródy István, a király című rockoperája, és sok más szépirodalmi és zenei műalkotás. A jó és rossz drámai harca nemcsak költôi találmány. Mindennapi kegyetlen valóság. Az emberi történelem velejárója. Életünk lerázhatatlan kísérôje. Lényünk meghasonlott tôle. Szent Pál írja: ,,bár a jót szeretném tenni, a rosszra vagyok készen'' (Róm 7, 21). A jó és a rossz között hatalmas küzdelem folyik. Ez a harc különösen kiélezôdik ott, ahol Isten követei és a hithű keresztények szilárd meggyôzôdéssel hirdetik és életükkel tanúsítják a krisztusi evangélium igazságait. A kereszténység megjelenésétôl napjainkig komoly ellenállásba ütközött. Képviselôit többször üldözték, a hitterjesztôket ismételten megpróbálták elnémítani, nemegyszer börtönbe vetették és kivégezték. Néha úgy látszott, hogy már-már gyôzedelmeskedik a gonosz a világ fölött és a hamis próféták veszik át az uralmat. Minden Isten gyôzelmébe vetett hit ellenére ez a vajúdó helyzet a keresztények figyelmét sem kerülte el. Felismerték, hogy a jó és rossz harcából még Krisztus Urunknak is kijutott. Ez a botrány Lukács evangélistának és kortársainak komoly gondot okozott. Lukács evangélista már az elsô században sürgôs választ keresett erre az állandó jellegű, emberi és belsô lelki konfliktusra. Igyekezett megnyugtatni bizonytalanságban szenvedô kortársait. Mai evangéliumi szakaszunkban arra biztatta ôket, hogy ne csüggedjenek, ha maguk is megtapasztalják a világban a jó és rossz közötti ádáz küzdelmet. Ami velük történik, az Jézussal már rég megesett. Sôt, Jézust még saját polgártársai is elutasították. Örömhíre követôire és terjesztôire sem várhat jobb sors. Számolniuk kell azzal, hogy Jézus követése miatt nekik is üldöztetésben és számkivetésben lesz részük. Lukács jól látta a valóságot. Tapasztalataink alapján igazat kell adnunk neki. Ahol az egyház képviselôi az istenkerülôk szája íze szerint szólnak, és egyháza törvényeinek fellazításával az emberek tetszését keresik, ott hamarosan elismerésben részesülnek és még tapsolnak is nekik. Egészen más a helyzet, ha a pápa, a püspök vagy bármely igehirdetô szilárd meggyôzôdéssel és csorbítatlanul képviseli Isten igazságait. Ilyenkor valamennyien kemény ellenállásba ütköznek. Kemény ellenállásba ütköznek, ha bűncselekménynek minôsítik az abortuszt, bűnrôl és gyónásról, tisztítótűzrôl és pokolról, papi celibátusról és házastársi hűségrôl beszélnek, a vasárnapi szentmisehallgatás kötelezettségére utalnak és bátran ébresztgetni merik az ifjak és hajadonok felelôsségtudatát a házasság elôtti intim érintkezésekkel kapcsolatosan. Hasonló sors vár a derék szülôkre, akik aggódó szívvel figyelik gyermekeik fejlôdését, egészséges erkölcsi intelmekkel és elvekkel igyekeznek azt elôsegíteni. Megvetik, kigúnyolják és kinevetik a hívô keresztényeket, a munkahelyen és a társaságban, ha bátran pálcát törnek krisztusi hitbôl fakadó meggyôzôdésük mellett. Napjainkban több fiatal távol marad az egyháztól, mert úgy érzi, hogy hűséges keresztény élete miatt társai megbélyegzik és kitaszítják maguk közül. Isten ügye ellenállásba ütközik. A keresztények ezt tudják, érzik, tapasztalják. Ez a helyzet számukra is botrány. Nem értik Isten látszólagos tehetetlenségét. Talán komoly vigaszt jelent az imént elhangzott evangéliumi tanítás: Nézzetek Krisztusra, az Ô sorsa, a mi sorsunk?! Ez túl egyszerű megoldás lenne. A dilemmából tovább kell keresnünk a kivezetô utat. ,,Fel kell lazítanunk az evangélium hitbeli és erkölcsi normáit'' -- mondják egyesek. ,,Ragaszkodjunk szilárdan és keményen a régi hagyományokhoz'' -- hangoztatják mások. Melyik vélemény a helyes? Melyikhez csatlakozzunk? Dilemmánkat egyik vélemény sem oldja meg. Kárt okozott az egyháznak a merev konzervativizmus és a megfontolatlan progresszív szellem. Ôszintén be kell vallanunk, hogy az egyház belsô berkeiben is sok kifogásolható dologgal találkozunk. Ezeknek semmi közük sincs Isten akaratához. Mindnyájunknak egyformán meg kell fontolnunk üdvözítô Istenünk figyelmeztetô szavát: ,,Aki tehát csak egyet is eltöröl a legkisebb parancsok közül, és úgy tanítja az embereket, azt igen kicsinek fogják hívni a mennyek országában'' (Mt 5, 19). A mai evangélium tanítása a krisztushívôk számára bíztató távlatot nyit. Nem kell keserű szájízzel távoznunk a templomból: Krisztust elutasították, ránk sem várhat jobb sors: minket is el fognak utasítani! Jézusnak valóban nem sikerült meggyôznie saját igazáról názáreti honfitársait. Ugyanakkor a názáretiek sem tehették el Jézust láb alól. A Jézus Krisztusban megtestesült igazságot nem sikerült megdönteniük, mint ahogyan azt szerették volna, mert Ô egyszerűen áthaladt közöttük és eltávozott közülük (Lk 5, 30). Ez arra mutat, hogy a megátalkodottakkal szemben még Jézus Krisztusnak sem maradt más hátra, mint elhaladni közöttük és eltávozni közülük: kiválni az Ôt elutasítók közül. Az evangéliumi örömhír a nagy ellenállás ellenére tovább él és hat. A keresztények számára ez bátorító vigasz. A sötétség és világosság élet-halál harcában hinniük kell az igazság és a jó szépben megnyilatkozó gyôzelmében. Az igazságot nem lehet végleg vérbe fojtani. Az Istent nem lehet eltenni láb alól. ======================================================================== Évközi 5. vasárnap C év Olvasmány: Iz 6, 1--2a. 3--8; Szentlecke: 1 Kor 15, 1--11; Evangélium: Lk 5, 1--11. Bevezetô a szentmise kezdetén A farsangi bálok és mulatságok idejét éljük. Szépen megterített asztaloknál és fényes báltermekben keressük a boldogságot. Az egyház a templomokban Isten jó hírével kínálja fel a boldogságra vezetô utat. Ma lélekben elvezet bennünket a Genezáreti-tó környékére, ahol Jézus munkatársakat toborozott jó hírének szolgálatára, és megbízást adott nekik az Isten Országáról szóló örömhír terjesztésére az egész világon. Azt akarta, hogy tanítása mindenkihez eljusson és általa mindenki részesüljön abban az örömben, amelyet senki más nem adhat, csak Ô egyedül. A vele való találkozás nem futó farsangi ismeretség. Az mindig sorsdöntô. Ezt mutatja Péter és társainak esete. Találkoztak Jézussal és elhagyva mindenüket nyomába szegôdtek. Nála megtalálták az igazi örömök forrását, mindazt, amire szívük vágyott. Szentbeszéd Vessétek ki a hálótokat halfogásra Lk 5, 4 Jézus a názáreti zsinagógában Izajás szavaival körvonalazta küldetése célját. Azért jött, hogy örömhírt hozzon a szegényeknek, a foglyoknak, a vakoknak és az elnyomottaknak. Annak idején szűkebb hazájában csupán ács fiának nézte ôt a nép. Nem fogadta és elvetette tanítását. Merényletet tervezett ellene. Szakadékba akarta taszítani az Isten küldöttjét. Jézus mégis kisiklott karmaik közül és továbbállt. Galileában, a Genezáreti-tó környékén már nemcsak hirdette, de valóra is váltotta célkitűzéseit. Kafarnaumban ördögűzést végzett. Meggyógyította Péter anyósát és a többi különféle bajokban szenvedô betegeket. Tettei alapján sokan felismerték benne az Úr Fölkentjét, a Krisztust. Simon Péter jókötésű kafarnaumi halász volt. Az elsôk között csatlakozott Jézushoz és fogadta be Ôt otthonába. Munka közben, az életnek azon színterén, ahol családjával élt és dolgozott tapasztalta meg, hogy Jézusban Isten közeledett feléje. Látta, hogy Jézus tetteivel szabadulást hozott, útját állta a gonosz befolyásának, gyógyított és enyhítette a nyomort. Lukács evangélista Jézus kafarnaumi működésébôl különösen kiemelte a Péterrel és társaival kapcsolatos eseményeket, ezek közül elsôsorban a csodálatos halfogásról szóló evangéliumi történetet. Péter és társai ebbôl megtudták, hogy ha Jézus szavának engedelmeskednek, akkor tetteiket hallatlan siker koronázza. A csodálatos halfogás alkalmával Péter felfedezte Jézusban az Istent, félni kezdett, akárcsak egykor Izajás próféta kiválasztása pillanatában: ,,Jaj nekem, végem van, mert tisztátalan ajkú ember vagyok... és most... szememmel láttam a seregek Urát'' (Iz 6, 5). A prófétához hasonlóan Péter a végtelen fölségű Isten közelében átérezte esendô mivoltát és hittel Urának vallotta Ôt: ,,Uram, menj el tôlem, mert bűnös ember vagyok'' (Lk 5, 8). Ez az Isten félelmével kezdôdô bölcsesség lesz hivatásának alapja. Hitt, és ezért Jézus művének folytatója, munkatársa és apostola lett. Jézus szolgálatába hívta az esendô, gyarló embert, és megbízatást adott neki hatalmas művének, Isten Országának építésére: ,,Ne félj! Ezentúl emberhalász leszel'' (uo. 10). Simon Péter átélte Jézusban Isten közelségét, Istennel találkozott, bűnösnek vallotta magát, és ezért meghívást kapott Isten üdvözítô munkájának folytatására. A találkozás Jézussal társai életében ugyancsak sorsdöntô fordulatot jelentett. Mindannyian abbahagyták a halászatot, otthagyták hajójukat, hálójukat, apjukat, anyjukat, családjukat, otthonukat. Követték Jézust és emberhalászok lettek. Az apostolok megbízást kaptak Jézustól, hogy Isten Országának örömhírét elvigyék a föld végsô határáig. A megbízatás ma sem veszítette érvényét. Istennek emberi munkaerôk kellenek ahhoz, hogy megismertesse evangéliumát minden néppel. Istennek kellenek az igehirdetôk, kellenek az olyan fiúk és leányok, akik követik hívó szavát és hajlandók érette lemondani családról, vagyonról, korlátlan szabadságukról, röviden: akik elhagynak mindent, csakhogy követhessék Ôt és szolgálatába állhassanak. A templomok szószékei nem egyszer túl alacsonyak ahhoz, hogy onnan az egész világ meghallja Isten üzenetét. A hithirdetés és apostolkodás nemcsak a papok feladata: minden krisztushívô kötelessége. Jézus valóban kiválasztotta apostolait és utódaikat, a püspököket és ezek munkatársait, a papokat, hogy folytassák elkezdett művét, de a Szentírás tanúsítja, hogy az ôskeresztény közösségekben mellettük a világiak is derekasan kivették részüket Isten Országának építésében: Föníciában, Ciprus szigetén és Antiochiában, amint ezt az ApCsel-ben olvassuk, Filippiben és Rómában -- errôl tanúskodik Szent Pál (vö.: ApCsel 11, 19--21; Fil 4, 3; Róm 16, 1--16). A világiak apostolkodásának egyik szentírási indítéka, hogy a keresztség révén mindannyiunknak a ,,világ világosságává és a föld sójává'' kell válnunk. A keresztség által Isten világosságának hordozói lettünk és nekünk ezt a világosságot nem szabad véka alá rejtenünk. A sót széttapodják, ha ízét veszítette -- mondja Jézus (Mt 5, 13k). Az evangéliumi emberhalászat nemcsak a hivatásos profik feladata. Minden krisztushívô kötelessége. Vajon hány egyházi közösségben veszik ma komolyan ezt a keresztény elhivatottságot és igyekeznek megismertetni a világgal az Isten Országáról szóló örömhírt? Egyáltalán eszünkbe jut-e felkeresni a hittôl, egyháztól, Krisztustól eltávolodott embertestvéreinket? Az olcsó ,,semmi közöm hozzá'' kijelentéssel még nem rázható le magunkról keresztségbôl fakadó krisztusi küldetésünk. ,,A keresztény hivatás ugyanis, természete szerint, apostoli hivatás is. Ahogyan az élô testben, a szervezetben nincs egyetlen tag sem, amely tétlen lenne, hanem a test életével együtt annak tevékenységében is részesedik, ugyanígy Krisztus testében is, amely az egyház, a 'tagok betöltik az erejükhöz szabott feladatkört, és így növekszik' az egész test (Ef 4, 16). Sôt olyan nagy ebben a testben az összetartozás és a tagok egymásrautaltsága (vö.: Ef 4, 16), hogy az a tag, amelyik nem működik közre a maga erejéhez mérten a test növekedésében, bizony nem használ sem az egyháznak, sem önmagának'' -- hangoztatja a II. Vatikáni Zsinat (AA 1, 2). Még csak azzal sem mentegethetjük tétlenségünket, hogy bűnös emberek vagyunk. Péter is az volt. Jézustól mégis hallania kellett: Ne félj! Ezentúl emberhalász leszel. Istennek gyakran úgy tetszik, hogy alkalmatlannak látszó embereket küld művei megvalósítására és velük csinál történelmet. Isten egyházában mindenkinek megszabta küldetését, még a legszíntelenebb embernek is kiosztotta a feladatot: az egyiknek könnyebbet, a másiknak nehezebbet, de mindig egyformán fontosat. ,,Isten arra teremtett, hogy különleges módon szolgáljak neki -- írja John Henry Newman. Bizonyos feladatot csak rám bízott -- folytatja -- és ezt senki másra. Ez az én feladatom és küldetésem, még akkor is, ha eddig erre még nem jöttem rá. Majd rájövök odaát: Istennek szüksége van rám, hogy terveit megvalósíthassa. Saját helyemen éppen olyan fontos vagyok mint az arkangyal megfelelô helyén. Természetesen, ha kudarcot vallok, mást küldhet helyettem. Isten a kövekbôl is tud Ábrahám fiakat teremteni. Nagy művében mégis részem van. Láncszem vagyok, kapocs az emberek között. Nem hiába teremtett. Jót kell tennem és végre kell hajtanom művét. Amikor beállított az életbe és helyemen parancsait teljesítem, meg hivatásomnak élek, akkor anélkül, hogy akarnám, a béke angyala és az igazság hírnöke vagyok'' -- fejezi be vallomását Newman bíboros. Fáradozásaink kudarcát látva néha elfog a kétség. Ilyenkor Jézus hozzánk is úgy szól, mint egykor Péterhez: ,,Vessétek ki a hálótokat halfogásra'' (Lk 5, 4). Annak idején Jézus szavára Péter minden szakmai tudása és meggyôzôdése ellenére kivetette a hálót és annyi halat fogott, hogy szakadozott a háló. Ezzel a bizalommal megtapasztaljuk a fáradhatatlan apostoli buzgólkodás sikerét. Elôbb azonban bátran hallgatnunk kell Jézus szavára. Teljesítenünk kell parancsait. Elég bátraknak kell lennünk ahhoz, hogy az emberi kilátástalanság és számítás ellenére elvégezzük a ránk bízott evangéliumi feladatot és hallgassunk rá. Istenbe vetett bizalmunk meghozza munkánk gyümölcsét. ======================================================================== Évközi 6. vasárnap C év Olvasmány: Jer 17, 5--8; Szentlecke: 1 Kor 15, 12. 16--20; Evangélium: Lk 6, 17. 20--26. Bevezetô a szentmise kezdetén Csalódások mindenkit érnek. Az ember egy idô után rájön, hogy nem bízhat vakon embertársaiban, sem a földi dolgokban. Becsapnak és nem váltják valóra hozzájuk fűzött reményeinket. Becsapnak elvárásainkban. Jeremiás próféta a mai olvasmányban áldottnak nevezi azt az embert, aki az Úrban bízik. Az evangéliumban Jézus figyelmezteti a gazdagokat, hogy hamarosan csalódni fognak, ha a földi kincsekben látják sikereik és örömeik biztosítékát. A könyörgésben ôszinte és tiszta szívet kérünk Istentôl, olyan szívet, amely készséggel befogadja Istent és az Ô tanítását. Vele nem csalatkozunk vágyainkban (Zsolt 77, 30). A mai szentmisében újra Istenre alapozzuk életünket és egész jövônket. Szentbeszéd Boldogok vagytok ti, szegények, mert tiétek az Isten országa Lk 6, 20 Bármennyire tiltakozunk az önmegtagadások és lemondások ellen, egy idô után mégis rá kell jönnünk: szenvedések és áldozatok nélkül nincs üdvösség. Népi bölcsesség: Nincsen rózsa tövis nélkül, nincsen élet bánat nélkül. Rettenetes valóság. Tudjuk. Mégis nehezünkre esik elfogadni. Szenvedések és áldozatok nélkül szeretnénk jólétben, boldogságban és sikeresen élni. Üdvösségre vágyunk és könnyedén szeretnénk azt elérni. Az ember ôsidôk óta keresi a boldogságra vezetô utat. Vallások és filozófiák foglalkoztak vele. Közülük néhány könnyű, szép és rózsás úton akarta elvezetni híveit az üdvösségre. Kitalált okos elvekkel igyekezett elôsegíteni álmaink beteljesedését. Néha sikerült elérnünk némi eredményt. Máskor kudarcot vallottunk és összeomlottak szép elképzeléseink. A sikeres élet titkát többen az önátadásban és a lemondásban látták. Mások divatosan azt állítják, hogy az önmegvalósítás és önmagunk személyiségének kibontakoztatása vezet üdvösségre. Áldozat vagy önmegvalósítás? Éljük világunkat vagy vezekeljünk? Heves vita folyik róla. Mindkét irányzat esküszik saját igazára. Senki sem akar áldozatul esni a hamis próféták kalandor elképzeléseinek. A vallások központi témái mindig az örök boldogság és a földi jólét. A buddhizmus, hinduizmus, konfucianizmus és a kereszténység a világ legnagyobb vallásai közé tartozik. Valamennyi egybehangzóan azt állítja, hogy sem a földi sem az égi boldogság nem érhetô el önmegtagadások, lemondások és áldozatok nélkül. Az egyének és a közösségek boldogsága csak áldozatok és lemondások árán valósul meg. Ezt a bölcsességet Rabindranath Tagore indiai Nobel-díjas költô, akit századunk elején Balatonfüreden is gyógykezeltek, kis elbeszéléssel igyekezett megvilágítani. Ebben a szegény koldusról és a Nagy Királyról ír, akinek az volt a szokása, hogy hintójából aranyakat dobált a porba, ha szegényekkel találkozott. Az egyik alkalommal a mi koldusunk is találkozott vele és azt hitte, hogy elérkezett élete nagy szerencséje. A Nagy Király azonban egyetlen fillért sem dobott ki hintójából, hanem maga szállt ki belôle. Nem adott semmit. Maga nyújtotta koldulásra kezét. A koldustól koldult. A koldus azt se tudta, mitévô legyen. Tarisznyájában turkált míg végre egy rizsszemre akadt. Ezt adta a királynak. A király elfogadta, és hintójával elvágtatott. A koldus hazaballagott. Este tarisznyájában kotorászott. Nagy volt a meglepetése, amikor megtalálta benne az elajándékozott kis rizsszemet szép csillogó arannyá változva. Örvendett, de rögtön iszonyatos fájdalom töltötte be szívét -- írja Tagore -- és mélységesen bánta, hogy nem volt bátorsága odaajándékozni mindenét a Nagy Királynak. Az elbeszélésben hamarosan magunkra ismerünk a nagylelkűnek igazán nem nevezhetô pórul járt koldusban. Többször mi is csak ,,morzsákat'' ajándékozunk Istennek és nincs bátorságunk neki szentelni mindörökre egész életünket. Amit Tagore kis elbeszélésével, a filozófusok hatalmas eszmefuttatásokkal hirdetnek, az evangéliumi alapszabály: az üdvösség csak az önátadás szellemében érhetô el. Errôl hallottunk a mai evangéliumban. A nyolc boldogságban az önátadásról van szó és ez mindig teljesen új kapcsolatot teremt Isten és ember között. Olyan új viszonyt hoz létre, amely jelentôs politikai és szociális kihatásokkal és következményekkel jár. A nyolc boldogságban Jézus megfogalmazta az új kapcsolatok konkrét elveit Istenhez, embertársainkhoz, környezetünkhöz és önmagunkhoz. Ezek az elvek ma sokszor alig érthetôk. Magyarázatra szorulnak. Le kell fordítanunk korunk emberének nyelvére. Hogyan olvastuk a mai evangéliumban? Boldogok a szegények, az éhezôk és a szomorkodók! Eszerint szerencsétlenek, elkárhozottak a gazdagok, a jól tápláltak, a vigadozók és az örvendezôk? Ki érti ezt a logikát ma? Ki képes felfogni ezt a paradox állítást? A kijelentések mondandója mégsem annyira fonák, mint ahogyan azt elsô hallásra gondolnánk. A kereszténység alkotmányáról, Magna Chartájáról van itt szó. Az evangéliumokban a szegénység, az éhség, a szomorúság nem csupán állapotot kifejezô fônevek, hanem mindenek elôtt az ember Isten elôtti helyzetét jelzik. Ebben az értelemben Isten elôtt szegény, aki elismeri az egyedül szent, hatalmas és gazdag Istent. Ez a szegény az evangéliumok szerint valóban boldog. -- Az evangéliumi szóhasználat szerint gazdag, aki maga ura akar lenni és úgy véli, hogy Isten nélkül is nagyszerűen kijön az életben. Ez a gazdag az evangélium szerint szerencsétlen és elkárhozik. -- Isten elôtt éhes, akit nem elégít ki semmiféle bölcs emberi válasz, amikor az élet értelmérôl, örök boldogság utáni vágyunkról és hasonló kérdésekrôl esik szó. Ôt csak Isten elégítheti ki. Ez az éhezô és szomjazó az evangélium szerint valóban boldog. -- Jól lakott, akinek többé már semmi kérdése, semmi problémája sincs. Ez a jól táplált hogyan is lehetne boldog? -- Isten elôtt szomorú, aki a teremtett világ szenvedései elôtt nem huny szemet, hanem Isten elé viszi a világ számtalan baját és keserűségét, és felteszi neki a nagy kérdést: miért a temérdek sok kínlódás és szenvedés? Ez a szomorú az evangélium szerint boldog. -- Isten elôtt örvendezô és nevetô, aki becsukja szemét mások szenvedésének láttán és bedugja fülét a sírások hallatára, hogy zavartalanul élvezhesse iletét. Ez az örvendezô és nevetô az evangélium szerint egyáltalán nem lehet boldog. A leggazdagabb király, a Királyok Királya, az Uralkodók Ura ma tôlünk koldul, akárcsak Tagore aranyhintós királya. Nevünkön szólít és megkérdezi: Van-e valamilyen ajándékod számomra? Van-e egy órád vasárnaponként számomra? Van-e öt márkád, hogy nekem add, amikor rászorulókkal találkozol? Van-e két perced számomra, hogy elbeszélgessünk a napi imádság idején? Van-e idôd számomra a beteglátogatásra? Tagore koldusának egyetlen ,,rizsszeme'' arannyá változott! Istennek nyújtott lemondásainkat és áldozatainkat aranyban kapjuk vissza. Vajon van-e bátorságunk Istennek ajándékozni életünket? A Nagy Király senkinek sem marad adósa. ,,Nagy jutalomban részesültök a mennyben'' (Lk 6, 23). ======================================================================== Évközi 7. vasárnap C év Olvasmány: 1 Sám 26, 2. 7--9. 12--13. 22--23; Szentlecke: 1 Kor 15, 45--49; Evangélium: Lk 6, 27--38. Bevezetô a szentmise kezdetén Korunk problémája: az erôszak. Gyakran hivatkozunk rá, amikor gorombaságainkat mentegetjük. Azzal védekezünk, hogy a körülöttünk tomboló gonoszságért nem mi vagyunk a hibásak, hanem a társadalom és ennek struktúrái, a múlt öröksége, a kollektív felelôtlenség és nemtörôdömség. Ez így részben igaz. Ugyanakkor mégsem feledhetjük, hogy nemegyszer nemcsak környezetünk áldozatai vagyunk. Sok gonoszság emberi szabad elhatározásból származik a világon. Bűneinkkel néha valóságos láncreakciót váltunk ki: a durvaságokra durvaságokkal válaszolunk. ,,Amilyen a mosdó, olyan a törölközô'' -- mondjuk. Szentmisénk evangéliumából hallani fogjuk, hogy Jézus szembe szegült az ilyen és hasonló gondolkodásmóddal. Tanításával gátat vetett az erôszakosság láncreakciójának. Áldozatot kívánt és nem ellenségeskedést. Azt akarta, hogy ott is megbocsássunk és szeressünk, ahol gyűlölettel vannak irántunk. Szavai szerint csak így lesz nagy a jutalmunk és válhatunk a Magasságbeli fiaivá. Az erôszakot csak a szeretet forradalma dönti meg. A mai szentmise kezdetén próbáljuk meg forradalmasítani ,,törlesztésekre beállított'' magatartásunkat. Fordítsunk hátat a gyűlölködés, indulat és harag minden ostoba cselvetésének. Szentbeszéd Legyetek tehát irgalmasok, amint Atyátok is irgalmas Lk 6, 36 Sok durvasággal, agresszivitással és brutalitással találkozunk. A tanítók arról panaszkodnak, hogy a gyerekek úgy viselkednek az iskolában mint ,,a vadak''. A fiatalok törnek és zúznak. Sok a rablás és betörés. A nemzetek egymás ellen támadnak és gyilkolják egymást. A televízió képernyôjén és a mozik vásznán ugyancsak sok az erôszakosság. A világ a törtetôknek és az erôszakosaknak tapsol. Joggal tehetô fel a kérdés: Lehet-e még az ilyen könyöklô, tolakodó és erôszakkal teli társadalomban egyáltalán keresztény módon élni? A mai világ konkurenciaharcában nem egy keresztény megalkuvásra kényszerül. Ha nem alkalmazkodik a ,,világ'' törvényeihez, lemarad. Ha nem erôszakoskodik és nem áll erôsen a sarkára, akkor a többiek letapossák. A keresztény felebaráti szeretet parancsa finomságot kíván. Arra tanít, hogy szelídek és elôzékenyek legyünk, áldozatos lelkülettel bánjunk még ellenfeleinkkel is. A jóakarat erre nem hiányzik belôlünk. Ugyanakkor azt is tapasztaljuk, hogy erônk korlátozott és a felebaráti szeretettel csak nehezen jutunk elôre. A mai evangéliumban a határtalan szeretet parancsáról hallottunk: ,,Szeressétek ellenségeiteket, tegyetek jót haragosaitokkal'' (Lk 6, 27). Teljesítése önmagunk teljes feladásával jár és erre a legtöbben képtelenek vagyunk. Jézus erkölcsi felhívásai a mai evangéliumban nehezen érthetôk, és nem szabad azokat csak felhívásoknak és követelményeknek tekintenünk. Elsôsorban Isten emberhez fűzôdô kapcsolatáról van azokban szó. Ezekben Jézus az Atyáról beszél. Azt akarja, hogy hallgatói hozzá hasonlók legyenek. Ezért hallaniuk kell az Atya magatartásáról és az ô határtalan szeretetérôl irántunk. Ezt mutatja szentmisénk könyörgésének kérése: ,,Mindenható Istenünk, segíts, hogy törvényedet mindenkor szem elôtt tartsuk, akaratodat pedig szóval és tettel meg is valósítsuk''. Úgyszintén szentmisénk válaszos zsoltára és evangélium elôtti verse: ,,Irgalmas és kegyes a mi Istenünk: nagy irgalmú és hosszan tűrô. Nem bűneink szerint bánik velünk, és nem gonoszságunk szerint fizet vissza nekünk''. Jézus mondja: ,,Új parancsot adok néktek, szeressétek egymást, amint én szerettelek titeket!'' (Jn 13, 34). Isten jóságos és irgalmas. Jó az emberekhez. Jézus a mai evangélium követelményeivel az Atya magatartását körvonalazta. Ugyanakkor maga is ebben a szellemben élt. Tudott határtalanul szeretni. Jót tett az emberekkel és nem ítélkezett. Még a gonoszokhoz is jó volt. Evangéliumi kijelentései felszólítások: ti is ilyenek legyetek! Éljetek így az Atya szellemében és példám szerint! Ezért nem arról van itt szó, hogy azért szeressük ellenségeinket és konkurens feleinket, mert az evangélium ezt kívánja, hanem arról, hogy hallgassuk meg készséggel Isten tanítását és kövessük szellemét. Akarjunk Isten valódi gyermekei lenni. Mélyítsük el vele személyes kapcsolatainkat, tanuljunk tôle, merjünk ráhagyatkozni és bízzunk benne. Merjük megosztani vele életünket. Isten elvárja, hogy úgy éljünk mint Ô: le tud mondani jogairól és az erôszakról, ki tudja magát szolgáltatni, mint Jézus. Ez az isteni élet. Elég egy pillantás Jézus életére, és máris látható, hogy milyen az isteni élet. Jézus nemcsak hangoztatta Isten elveit, de ezeknek megfelelôen élt. Közülünk való. Hozzánk hasonló ember, mégis tudott isteni módon élni. Az isteni élet megvalósítható. Mindennapi életünk számára ez azt jelenti, hogy még az erôszakot és agresszivitást, az ellenségeinkkel való összetűzéseket és a konkurencia harcot is Isten elé kell vinnünk: ,,Mondjatok áldást és imádkozzatok rágalmazótokért'' (Lk 6, 28). Miért rejtenénk el Isten elôtt kudarcainkat, félelmeinket és gyűlölködô gondolatainkat? Jézus útja közösségi út. Közösen kell megteremtenünk a kölcsönös bizalom és szeretet kultúráját. A közösségben kell kicserélnünk jó tapasztalatainkat és megbeszélnünk kudarcainkat. Jézus élete azt mutatja, hogy az istenes élet útján kudarcokkal és szenvedésekkel is számolnunk kell. Miért ne próbálnánk meg Istenhez hasonlóan élni: ,,jó, tömött, megrázott és túlcsorduló mértékkel'' mérni? Ez teljes egészében senkinek sem fog sikerülni. Hiszen ki tudja mindig szeretni ellenségeit? Ki tud értük mindig imádkozni és rájuk áldást mondani? Ki tudja mindig ruháját megosztani, arcát pofonra tartani? Ki tud mindig jót tenni és kölcsönözni? Ki tudja elkerülni, hogy ne mondjon ítéletet és ne ítélkezzen? Ki tud mindig megbocsátani? Mégis a Magasságos fiai leszünk, ha hozzá hasonlóan járunk el: ,,amint Atyátok'' és az ô Szent Fia, Jézus Krisztus. ======================================================================== Évközi 8. vasárnap C év Olvasmány: Sir 27, 5--8; Szentlecke: 1 Kor 15, 54--58; Evangélium: Lk 6, 39--45. Bevezetô a szentmise kezdetén A mai szentmise evangéliuma több mély értelmű jézusi mondást tartalmaz. Közülük néhány anyanyelvünkön is meghonosodott. Közismert magyar szólás-mondássá vált: ,,Vak vezet világtalant'' , ,,Nem nagyobb a tanítvány mesterénél'', ,,A másik szemében meglátja a szálkát, de a sajátjában nem veszi észre a gerendát''. Ezeket a közmondásokat általában másokra vonatkoztatjuk. Elôszeretettel ítélkezünk velük mások felett és csak ritkán vonatkoztatjuk azokat önmagunkra. Szentmisénk evangéliumából megtudjuk, hogy Jézus ezen a téren is következetességet, elvhűséget vár. Azt akarja, hogy mások hibáit ha látjuk, azokból tanuljunk. Tanulékonyságot vár, de nem beképzeltséget. Nem vagyunk kiválóbbak másoknál, mert magunk is hiányosságokkal rendelkezünk. Jézus elvárja, hogy kritikusak legyünk, fôleg önkritikusak, és elsôsorban magunk tartsuk szem elôtt Isten törvényeit. Mások hibái láttán nemegyszer a bolhából is elefántot csinálunk, ugyanakkor önmagunk gyengeségeit szívesen figyelmen kívül hagyjuk. Szentmisénk kezdetén most vegyük nagyító alá saját életünket és keressük elsôsorban azokat a hiányosságokat önmagunkban, amelyeket oly nagy elôszeretettel kifogásolunk másokban. Így az eddigieknél emberségesebb lesz magatartásunk mások iránt. Szentbeszéd A jó ember szívének jó kincsébôl jót hoz elô Lk 6, 45 Az egyház kétezer év óta hirdeti a jót és az igazat. Az igazság és jóság hirdetése mellett viszont keveset foglalkozik a jó és igaz megjelenési formájával, a szépséggel, amelyben mindkettô testet ölt. Az egyház az igazság és jóság tárházának tekinti magát. Mégis azt tapasztaljuk, hogy nem egyszer hiányzik belôle az üdeség, az életrevalóság, az öröm, amely igézetébe ejthetné az embert. A jók és az igazak élete az egyházban sokak elôtt nem csábító. A hitbôl élôk többször sötét ruhában és szomorkás arccal járnak, szomorú keresztények. Néha úgy tűnik, mintha életükbôl száműztek volna kedélyt és életrevalóságot, vidámságot és örömet. Hiányzik belôlük a derű, amely nélkül valójában nincs igazi keresztény élet. Az 50-es évektôl a nyugati teológusok elôszeretettel keresik a derűs és vonzó keresztény életforma nyitját. Rájöttek, hogy a szomorú kereszténység nem vonzó. A keresztények életén valójában át kell, hogy ragyogjon az isteni igazság és jóság fénye. ,,Transparenciáról'' kezdtek beszélni, arról a krisztusi dicsôségrôl, isteni ragyogásról, amely mindenütt felragyog, ahol az emberek igazságban és jóságban élnek: a világban, az egyházban és az egyéni életben. A ,,transparencia'' latin szó, átlátszóságot, áttetszôséget, fényáteresztést jelent. Olyan átlátszó, áttetszô és fénylô valóság, mint a tiszta ablaküvegen csillogó napsugár. Így vallásos magatartásunk a napsugarakban csillogó üveghez hasonlítható. Mire gondolunk? Különféle üvegeket ismerünk. Nem mind egyformák. A leggyakoribb az ablaküveg. A nap átsüt rajta és csillog benne. A jó emberek életén átragyog az isteni jóság és szeretet. Életük csillogó kristály, mert átjárta azt Krisztus világossága, az örök Nap fénye és melege. Az ô ragyogása tündököl benne. Üvegbôl készül a tükör is. Nem világít és nem engedi át a fényt, de bárki tisztán és gyönyörűen megláthatja magát benne. Krisztusi tanúságtételünk önmagunk tükre. Ki ne ismerné a nagyító lencsét? Szintén üveg. Az apró és parányi dolgok vizsgálatára alkalmas. Vele még a szálkát is meglátjuk embertársaink szemében. Veszélyes szerszám. Olyan közelrôl és tüzetesen vizsgálhatjuk vele mások szemében a szálkát, hogy közben saját szemünkben nem vesszük észre a gerendát. A lencsével gyújtani is lehet. Az általa gerjesztett tűzzel pokollá tehetjük embertársaink életét. A keresztények élete is okozhat ilyen tüzet. Jámborságnak tűnô buzgóságunk és magatartásunk pokollá teheti mások életét. Jézus Krisztus élete minden keresztény eszményképe. Alig hasonlítható a perzselô gyújtó lencséhez. Jézus Krisztus vallásossága tiszta és áttetszô, valóban olyan, mint a napfényben fürdô tiszta ablaküveg. Áthatol rajta a fény és táncol a napsugár. Lényét átjárta Isten szeretete. Neki nem kellett különösebben bizonygatnia: Aki engem lát, látja az Atyát (vö.: Jn 6, 40 és 46). A tanítványok ezt megtapasztalták Urunk színeváltozásakor a Tábor hegyén: Jézus ,,arca ragyogott, mint a nap, ruhája pedig olyan fehér lett, hogy vakított, mint a fény (Mt 17, 2). Ekkor végképp meggyôzôdhettek, hogy Jézus a ,,Világosság a Világosságtól'', amiként ezt a Hiszekegyben valljuk. Jézusban Isten ragyogott fel nekünk. Életét átjárta az Isten, aki benne felragyogott nekünk. Jézus valóban Isten képmása, fényáteresztése, transparenciája. Kortársai között Jézus nem sok transparens emberrel találkozott. Néhány ,,fényáttetszô'', ,,Istentôl áttetszô'' vallásos hívô mellett több olyan ember vette körül, akinek vallásossága inkább nagyítóra, mint kristálytisztán fénylô ablaküvegre emlékeztetett. Jézus hallani sem akart a ,,nagyító lencsés'' vallásosságról. Elmarasztalta a farizeusokat, a törvények és tilalmak könyörtelen ôreit, akik nagyítóval vizsgálták embertársaik magatartását. Jézus elégedetlen volt velük. Nem tetszett neki, ha valaki nagyító alá vett és tüzetes vizsgálat eredményeként feltárta vallásossága mérlegét: ,,Kétszer böjtölök hetenként, mindenembôl tizedet adok'' (Lk 18, 12). Jézus a mai evangélium hasonlataival transparenciát sürgetett. Azt akarta, hogy életünk tiszta, ôszinte és nyílt ragyogás legyen. A jó fa jó gyümölcsére irányította figyelmünket: ,,Mert nincsen jó fa, amely rossz gyümölcsöt terem, sem rossz fa, amely jó gyümölcsöt hoz'' (Lk 6, 43). Hasonlatában nem érdekes a fa külseje, helye és kora. Egyes egyedül csak az számít, hogy a fa jó gyümölcsöt teremjen és termésében önmagát adja. Jézus nem élettelen és felcicomázott, farizeusokra emlékeztetô karácsonyfákat akart belôlünk, hanem olyan örökzöld fenyôket, amelyek koruktól függetlenül szálegyenesen állnak. A jó ,,termôfákon'' meglátszik az eleven és egészséges élet. A jó keresztényeken meglátszik, hogy összhangban állnak Istennel, embertársaikkal és önmagukkal. Vajon melyek a jó fa gyümölcsei a vallásos élet terén? Vajon Jézus a hasonlattal azt kérdezi, hogy hányszor imádkoztam, gyóntam és áldoztam? Hány hibát követtem el az elsôáldozás elôtt megtanult lelkitükör alapján? Hány Miatyánkot, rózsafüzért és litániát végeztem? Ezeket a ,,lelki gyümölcsöket'' valóban nagyra kell tartanunk: imádkoznunk kell, gyónnunk kell, a böjtrôl és az alamizsnálkodásról sem szabad megfeledkeznünk. Ezek valóban lelki gyümölcsök, de mindezeken túl arról a ragyogásról és transparenciáról sem szabad megfeledkeznünk, amelyrôl Szent Pál ír: ,,A Lélek gyümölcsei (viszont): szeretet, öröm, békesség, türelem, kedvesség, jóság, hűség, szelídség, önmegtartóztatás. Ezek ellen nincs törvény'' (Gal 5, 22-- 23). Pál mintha csak ezt sugallná: itt aztán hôsködhettek, akár egymás ellenére is! Jézus tisztán fénylô, sugárzó vallásosságot akar. Olyan embereket, akiknek arcán felragyog az igazság fénye, Isten jósága és szeretete. Akiknek tettein átragyog Jézus Lelke és lényén kirajzolódik Isten képmása, az a szépség, amelynek gyönyöre ma is képes meghódítani az emberi szíveket és az egész világot. ======================================================================== Évközi 9. vasárnap C év Olvasmány: 1 Kir 8, 41--43; Szentlecke: Gal 1, 1--2. 6--10; Evangélium: Lk 7, 1--10. Bevezetô a szentmise kezdetén Az elmúlt évtizedekben örvendetes módon megemelkedett az áldozók száma. Ezért többeknek úgy tűnik, mintha ma már a szentmiséken boldog s boldogtalan egyformán magához vehetné az Úr Szent Testét. Ôk megütközve és aggódva kérdezik: vajon ma már mindenki, minden meggondolás, elôfeltétel és lelki elôkészület nélkül méltóan járulhat a szentáldozáshoz? Mai szentmisénk evangéliumában egy mélyen hívô pogány századosról hallunk. Istenfélô és tisztelettudó magatartása iránymutató kérdésünk megoldásában. A pogány százados hitén még Jézus is csodálkozott. Szavait minden szentmisében megismételjük a szentáldozás elôtt. Csak az a kérdés, hogy ilyenkor mennyire gondoljuk át és imádkozzuk ôszintén: ,,Uram, nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj, hanem csak egy szóval mondd és meggyógyul az én lelkem''. A szentáldozás idején vajon rendben van-e életünk és hisszük-e, hogy az által Isten tér szívünkbe? Vajon megvizsgáljuk-e lelkiismeretünket mielôtt az Úr asztalához közeledünk? Szentbeszéd Csak egy szót szólj, és meggyógyul a szolgám Lk 7, 7 Evangéliumi szakaszunk mondandójára rávilágít ez a kis történet: Az egyik éjszaka tűz ütött ki az egyik nagycsalád otthonában. Pillanatok alatt lángban állt az egész ház. Mire lakói észhez kaptak, már minden égett. Mindenki menekült, ahogyan csak tudott. A szülôk mindenek elôtt gyermekeiket mentették. Már mindenki biztonságban érezte magát és a szabad ég alatt tartózkodott, amikor az égô ház tetején, az egyik nyitott és füstölgô ablakban megjelent a család legkisebb sarja, az öt év körüli kis fiúcska. A tűz kitörésekor rémületében a padlásfeljáró irányában keresett kiutat a lángok közül. Most onnan, a pokoli lángtengerbôl kiabált segítségért. Mindenki megdöbbent. A ház csupa tűz. Bármely pillanatban összedôlhet. A gyermek lehozatalára senki sem gondolhatott. A gyerek apja hirtelen átlátta a helyzetet és torkaszakadtából ordítani kezdte: ,,Ugorj le, fiam! Ugorj le!'' A kicsi meghallotta apja hangját, de csak sötét füstöt és hatalmas lángokat látott. Sírt és kiabált: ,,Apuci, Apuci, hol vagy? Miért nem látlak?'' -- ,,Nem baj, fiam -- kiáltotta az apa - - csak ugorj le! Én látlak!'' A fiú engedelmeskedett, vállalta a kockázatot és vakon ugrott, anélkül, hogy tudta volna, hová. Apja elkapta és karjaiba zárta, épen és egészségesen. Megmentette (L. -- J. Suenens, Täglich christlich leben, Salzburg 1963, 45). Az érzéketlennek kikiáltott mai ember bámulatba és gondolkodóba ejtô vak bizalma tükrözôdik belôle. A veszélyben forgó gyermek látatlanban bizalommal követte apja utasításait: ugrott és megmenekült. Hasonló bizalommal találkoztunk a mai evangéliumban. Ebben Lukács evangélista a pogány százados személyében rajzolta meg az ideális és hívô ember mintaképét, aki még a kilátástalanság közepette is bátran ráhagyatkozik Istenre. Nem mindennapi ember ez a pogány: barátságos és jószívű elöljáró. Bôkezű adakozó. Hatalma ellenére jó adag szerénységgel rendelkezett. Isten iránti bizalma rendíthetetlen. Azon még Jézus is elcsodálkozott. Kétségtelen, hogy Lukács ebben a történetben a hit példaképeként igyekezett ôt elénk állítani. Akkor is bizalommal hagyatkozott Istenre, amikor nem látta ôt. Ugyanakkor Lukács arra sem felejtett el rámutatni, hogy az ilyen feltételek nélküli hit mindig sikerrel jár. A két példabeszéd tanítását nem nehéz kitalálni. Mindkettô a hit és bizalom gyümölcsözô, üdvözítô valóságát igyekszik kidomborítani, azzal a nem leplezett céllal, hogy a hôsi példák által minket is hitre és bizalomra ébresszen a nemegyszer csendesen meghúzódó és láthatatlan Isten iránt. Szentírási szakaszunk akár egy ,,bizalomépítô találkozó'' beszámolója is lehetne, amelyben a kölcsönös megismerésrôl, egymás megértésérôl és a megbékélésrôl esik szó. Ugyanakkor ismerjük az ilyen konferenciák betegségeit: a kölcsönös bizalmatlanság, félelem és aggodalom attól, hogy az egyik becsapja a másikat. A hit világában sincs ez egészen másként. A világ olykor valóban égô házhoz hasonló. Legtöbbször csak kormot, füstöt vagy égô parazsakat látunk benne: éhínséget, nyomort és sok betegséget. Sok benne a háborús tűzfészek, a családi és emberi perpatvar. A mindennapi kenyérért folytatott küzdelem hevében nem egyszer éreztük, hogy itt már nem segít rajtunk senki. Ilyenkor talán bennünk is felcsendül a Gondviselô és láthatatlan Isten hangja: Bízzál és higgyél bennem! Megsegítelek és megszabadítalak. Ugyanakkor kételyek is gyötörnek. Van-e bátorságunk a világ sötétsége közepette a láthatatlan Istenre hagyatkozni, szavát vakon követni, karjaiba hullni, egyszerűen hinni neki? Aggodalmunk és félelmünk érthetô. Mégis azt kell vallanunk, hogy csak a hit bátor kockázatával juthatunk elôbbre. A kafarnaumi százados alig ismerhette Jézust személyesen és alig tudhatta, hogy Ô kicsoda. Talán csak annyit hallott róla, hogy valamiféle csodadoktor, irgalmas szívű és jó ember. Mégis szilárdan hitt benne. Számára Jézus az Úr, az erôs Gyógyító, akinek egyetlen szavára teljesedik, amit akar. Történetünkben feltűnô, hogy ez a százados nem azért hitt, mert szolgája meggyógyult. Fordítva. A százados elôbb vállalta a hit kockázatát és ezzel talán még azt is, hogy katonatársai kinevetik. De éppen ezen kockázatos hit eredményeként láthatta meg Isten erejét és nagyságát. Ô hitt, és ezért Isten szavára meggyógyult a szolgája. Hitén nemcsak Jézus csodálkozott. Az minket is bámulatba ejt. Csak kevesen rendelkezünk a százados erôs hitével. A legtöbben bízunk Istenben, mégis félünk teljesen ráhagyatkozni. Félünk Isten karjaiba vetni magunkat. Ez nem jelenti azt, hogy nem hiszünk! Vannak szilárdan hívô emberek és vannak, akik nehezen fogadják az örök igazságokat. Mint mindenütt, a hívôk világában is vannak rámenôs és elôvigyázatos, hirtelen és meggondolt emberek, határozott és késedelmes szívűek, vannak heveskedô Péterek és kétkedô Tamások. Ugyanakkor még a legerôsebb hittel rendelkezô keresztényekben is található jó adag kétség, félelem és bizalmatlanság Isten iránt. Általában így mondogatjuk: kételkedtem a hitigazságokban és Istenben. Nem hittem elég erôsen. Az emberi kétségektôl, aggodalmaktól és félelmektôl még a mi Urunk Jézus Krisztus sem volt mentes. A Getszemani kertben vért kellett izzadnia és át kellett szenvednie a hit agóniáját. Csak aztán mondhatta a kereszten: ,,Atyám kezedbe ajánlom lelkemet'' (Lk 23, 46). Jézus küzdelme bátorítson minket. Isten küzdelmeink óráiban is bizalommal közeledik felénk, hallatja szavát, nevünkön szólít, hív és segítséget ígér. Kételkedéseink ellenére állandóan segítô jobbot kínál, még akkor is, ha már számtalanszor becsaptuk vagy elfordultunk Tôle, és még nagyon sokszor ôszintén kell elmondanunk: ,,Uram..., nem vagyok rá méltó, hogy betérj házamba'' (Lk 7, 7). ======================================================================== Évközi 10. vasárnap C év Olvasmány: 1 Kir 17, 17--24; Szentlecke: Gal 1, 11--19; Evangélium: Lk 7, 11--17. Bevezetô a szentmise kezdetén Úrfelmutatás után minden szentmisében liturgikus felkiáltással teszünk tanúságot az élet és a halál szoros összefüggésérôl, az életnek a halálon aratott gyôzelmérôl: ,,Halálodat hirdetjük, Urunk, és hittel valljuk föltámadásodat''. Idôközben megszokottá vált hitvalló imádság. Legtöbbször fel sem figyelünk mondandója hatalmas horderejére. Akkor lepôdünk meg igazán, ha már a halál sarkunkban leselkedik és közvetlen környezetünkben szedi áldozatait. Ilyenkor észbe kapunk és rájövünk, hogy amit eddig szánkkal hirdettünk, az valójában igen gyenge meggyôzôdésünk. Szánkkal valljuk, hogy az Élet Ura legyôzte a halált és újjáteremtette az Életet, a halál mégis állandóan próbára teszi hitünket. Az élet kegyetlen valóságával naponta találkozunk: az elmúlással és a halállal. A halál látszólagos gyôzelme szomorúsággal és bizonytalansággal tölti be szívünket; lelki tépelôdést, szenvedést és fájdalmat okoz. A Szentírás beszámol róla, hogy Jézus is irtózott a haláltól, és együttérzett a halandó emberrel. Neki is problémát okozott a halál, de szavai és tettei mégis megtörték a halál hatalmát. Mai szentmisénk evangéliumi története is erre utal. Elmondja, hogy jogosan bízhatunk Jézus éltetô erejében. Naim városánál kiderült, hogy Ô az Élet és Halál ura, az egyedüli Isten, akivel még a pusztulásban is sorsközösséget vállalva túlélhetjük a halált. Ebben a reményben állunk most eléje. Színe elôtt megvizsgáljuk lelkiismeretünket és megbánjuk bűneinket. Együttérzô Szent Szívébe ajánljuk magunkat. Szentbeszéd Isten meglátogatta népét Lk 7, 16 Két, mai fülnek furcsa, hihetetlen történetrôl hallottunk. Az egyik szerint Illés próféta Careftában az Úr segítségével életre keltette szállásadója halott fiát. A másik történetben Jézus Naim városának kapujánál föltámasztotta egy özvegyasszony egyetlen fiát. Igazán megható mindkét történet, csak éppen oly nehezen hihetô. Hiszen ki képes elhinni az ilyen történeteket? Még ha hiszünk is Isten mindenható erejében, és képesnek tartjuk Ôt hatalmas csodák és tettek művelésére, még akkor is felmerül bennünk a kétely: Vajon mennyi az igazság az ilyen történetekben? Valóban megtörténtek-e a bennük leírt események? A válaszadás egyszerűsítése érdekében maradjunk ezúttal a naimi ifjú eseténél. Ezen elemezzük kérdéseinket. Igaz-e a történet? Megtörtént-e valóban az evangéliumi esemény? Ha tüzetesebben szemügyre vesszük a kérdést, rögtön kiderül, hogy itt tulajdonképpen két nem egészen azonos dolog foglalkoztat bennünket. Elôször tudni szeretnénk, hogy igaz-e a történet, azaz: igazat mond-e? Másodszor: Valóban megtörtént-e a naimi ifjú feltámasztása? Valóban megtörtént-e a feltámadás eseménye? Kérdésfeltevésünk nem mentes a korszellem hatásától. A legtöbben csak azt tartjuk igaznak, ami valóban megesett és megtörtént. Másképpen: ami nem történt meg, az nem igaz. A Biblia szellemvilága elüt ettôl a gondolkodástól. A Biblia mégsem meséskönyv. A Szentírás sok történelmi eseményt foglal magába: ezek valamikor lejátszódtak, végbementek és megestek úgy, amint az a Szentírásban áll. A naimi ifjú feltámasztását Lukács evangélista jegyezte fel, és ô Isten üzenetét történelmileg egészen hitelesnek tartotta. De a bibliai igazság számára ennél több! Egyáltalán nem merül ki csak abban, ami történelmileg kétségtelenül lejátszódott vagy végbement. Ma már senki sem tudja egészen pontosan felmérni, hogy valójában mi játszódott le Jézus és a temetési menet találkozásakor Naim városának kapujánál. Lukács történetérôl mégis joggal állítjuk, hogy az igaz. Igaz történet, melybôl megtudjuk, hogy Jézus az Élet és Halál Ura. A naimi ifjú esete azt hirdeti, hogy Jézus hatalma még a síron túlra is kiterjed. Jézus az Atya küldötte, az Isten Fia. Üdvözítô és Szabadító, az egyedüli igaz Messiás, akinek működése révén, a Biblia szerint: ,,vakok látnak, sánták járnak, leprások megtisztulnak, süketek hallanak, halottak feltámadnak, a szegényeknek meg hirdetik az evangéliumot'' (Lk 7, 22). Ahol Jézus jár, ott megalakul és épül Isten országa. Ott megtörik minden más hatalom. Ez evangéliumi történetünk igazsága, az esemény csak ennek kifejezô (valós) köntöse: Ahol Jézus jár, ott boldogok a szegények, a szomorúak megvigasztalódnak, meggyógyulnak a betegek és életre kelnek a halottak (Lk 6, 20 stb), gyôzedelmeskedik Isten üdvözítô ereje. Jézus csodái jelek, Isten országának ismertetô jelei, Isten szeretetének és erejének térhódítása a mulandó világban. Ahol Jézus megjelenik, ott még az élet legkönyörtelenebb ellensége, a halál is kudarcot vall és gyôzedelmeskedik az élet. A naimi csodatörténet azonban nemcsak ebbôl a szempontból igaz. Igazsága bennünk is valósággá válik, ha megnyitjuk szívünket a rendkívüli elbeszélésben felénk közeledô isteni erô és szeretet elôtt. Saját életünkben is megtörténik a csoda, ha elsôként köszöntjük haragosainkat és mi kérünk bocsánatot azoktól, akik megsértettek. Megtörténik a csoda, ha szívesen és önként segítünk munkatársunknak nehéz, piszkos vagy idôrabló munkájában. Vagy talán nem csodaszámba megy, ha valamelyik édesanya elôbb kér bocsánatot gyermekétôl, mint hálátlan szülötte? Vagy talán nem csoda, ha a fônök hívô megfontolások alapján adott esetben még alkalmazottjaira is hallgat? Ahol Isten ereje működik, ott csoda történik: leomlanak a válaszfalak és megnyílnak a tömbházak zárt ajtói a szomszédok elôtt és asztalt terítenek a kényelmetlen vendégnek. Ilyenkor Isten szavára megtörténik, amit Naim városának kapujában Jézus parancsolt: ,,Ifjú, mondom neked, kelj föl'' (Lk 7, 10). Csak éppen a megszólított ,,halottak'' lesznek mások: a naimi ifjú müncheni társai. Jézus ma is rendelkezik: Kedves müncheni fiam és lányom, asszonyom és uram, neked szólok, kelj föl! Akik meghallják hívó szavát, föltámadnak és új életre kelnek, új játékokat játszanak, új szavakat váltanak a szomszédokkal és rokonokkal, új napirend szerint élnek. Az ilyen napirendben jut idô a lelki nyugalomra és elmélyülésre, az imára és a szentmisére. Megtörténik a hétköznapok csodája: Münchenben életre kelnek a (naimi) magyar fiúk és lányok, asszonyok és férfiak. A csodálatos történetek igazsága sokkal több hiteles történelmi események sorozatánál. A naimi kapunál nagyobb dolog történt mint csak egyszerűen annyi, hogy egy édesanya élve kapta vissza korábban elhunyt gyermekét. Ez nagy dolog, vitathatatlan, de ennél sokkal nagyobb esemény, hogy a naimi kapunál az emberek az Élet Urával találkoztak, Jézus Krisztussal, aki egyedül mondhatta magáról: Én vagyok az Út, az Igazság és az Élet. A mai evangéliumi történet nagy igazsága: Jézus Krisztusban megjelent közöttünk üdvözítô Istenünk és határtalan emberszeretô jósága. ======================================================================== Évközi 11. vasárnap C év Olvasmány: 2 Sám 12, 7--10. 13; Szentlecke: Gal 2, 16. 19--21; Evangélium: Lk 7, 36--8, 3. Bevezetô a szentmise kezdetén Jézus nem zárkózott el még a rosszviseletű és hírhedt személyektôl sem. Ezért a vámosok és utcalányok, a társadalom megbélyegzett és kirekesztett polgárai szívesen keresték vele a kapcsolatot. Ma ennek fordítottját is tapasztaljuk: a megbélyegzett emberek gettóba vonulnak, kerülik az ún. tisztességes-becsületes emberek társaságát, ellenséges magatartást tanúsítanak, mert úgy érzik, hogy a társadalom lenézi, elítéli, megveti és gyűlöli ôket. Szentmisénk evangéliumában Jézus az ilyen embertelen magatartásból fakadó összeütközésekre kíván megoldást nyújtani. Minden elôítélettôl és megbélyegzéstôl független, igazságos és szeretô emberi érintkezéseket sürget. Elhamarkodott kijelentéseinkkel, szeretetlen magatartásunkkal, többször, inkább a széthúzás, mint a testvéri összetartozás szítói voltunk. Már ennyi is elegendô ok arra, hogy lelkiismeret-vizsgálatot tartsunk és Isten irgalmáért könyörögjünk. Szentbeszéd Sok bűne bocsánatot nyert, mert nagyon szeretett Lk 7, 47 Még ún. tisztességes-becsületes vallásos körökben is gyakran kellett tapasztalnom, hogy némely, magát derék kereszténynek képzelô ember, milyen becsmérlô kijelentésekkel képes illetni másként viselkedô társát. Szeretetnek, megbocsátásnak, elnézésnek ilyenkor semmi jelét sem láttam. Annál inkább hallanom kellett az irgalmatlan kijelentéseket. A szakállt, hosszú hajat eresztô és hanyagul öltözködô fiatalember ún. tisztességes körökben alig fordulhat meg, hiszen, úgymond, az ilyen csak becstelen csavargó lehet, aki minden pénzét elissza és dolgozni nem akar. Hogy az ilyen fiatalok milyen lelki, környezeti és egzisztenciális problémákkal küzdenek, ez a kritizálókat a legkevésbé sem érdekelte. Még az ún. jótársaságbeliek ajkán is gyakran kifordul az ítélet: emezt kerülnünk kell, mert homokos, amazt, mert szajha, hazaáruló és spicli. Hírhedt egyénekkel és rosszviseletű nôkkel elbeszélgetni, velük egy asztalhoz ülni, nekik segíteni, ez sokak elôtt már égbekiáltó botrány. Ezzel szemben egészen más Jézus magatartása. Más gondolkodásmódról tanúskodott. Az evangéliumban hallottuk, hogy Jézus, aki egyébként meglehetôsen ritkán forgolódott kiváltságos körökben, egy elôkelô farizeusnál vendégeskedett. Hűvös fogadtatásából kitűnik, hogy Jézus és vendéglátója között komoly felfogásbeli különbségek rejlettek. A véleménykülönbség csak akkor tört ki igazán, amikor étkezés közben Jézus maga közelébe engedte a város valószínűleg közismert bűnös asszonyát, és elfogadta ennek gyöngédségeit: A nô könnyeivel áztatta és csókjaival elborította Jézus lábát, majd kibontotta haját és ezzel törölgette, s illatos olajjal kente be azt. Megalázkodásában, önátadásában túláradt a tiszta szeretet. Simon farizeus, a házigazda ezt nem látta. Ô megvetette ezt az asszonyt és ítélô bírájává tolta fel magát. Jézus felismerte az asszony töredelmes és bűnbánó szeretetét. Irgalmas jósággal és megbocsátó szeretettel fordult hozzá, és új életre segítette. Ettôl fogva az asszony felemelt fôvel kezdhetett új életet. Isten jogerôs ítéletével felmentést nyert bűnei alól, mert nagyon szeretett. A bűnöket csak Isten bocsáthatja meg. Tudjuk. Jézus a mai evangéliumban mégis figyelmeztetett: jóllehet a bűnök elengedésére csak Isten képes, de megbocsátó szeretetérôl az embereknek kell egymás elôtt tanúságot tenni. Jézus a bűnös asszonynak megmutatta Isten emberszeretô és megbocsátó jóságát. Megbízása alapján ez az egyház és benne minden keresztény feladata: nekünk hirdetnünk és gyakorolnunk kell Isten irgalmas szeretetét. A keresztények nem arra kaptak küldetést, hogy ítélkezzenek, elítéljenek és tönkretegyenek másokat, hanem arra, hogy irgalmas szívvel megbocsássanak és készségesen talpra segítsenek minden elesett embert. Simon farizeushoz hasonlóan ki ne lázongana az ilyen jézusi magatartás ellen? Hiszen kicsi korunktól arra oktattak bennünket, hogy tartsuk tiszteletben Isten akaratát és parancsolatát, szeressük Istent és embertársainkat, mert csak így nyerjük el jóindulatát. Jézus tanítása alapján ma mégis azt kellett hallanunk, hogy aki látszólag eddig mit sem törôdött Isten akaratával, ugyanúgy elnyerte szeretetét, mint aki mindig kínlódva és verejtékezve járta az isteni meredek és keskeny utat. Méltatlankodásunkra Jézus példabeszéddel válaszolt. Ebben kimondta, hogy valahol mindannyian bűnösök vagyunk és rászorulunk Isten irgalmára. Bűnadósságunkat pénzadóssághoz hasonlította. Rámutatott arra, hogy fizetésképtelenség esetén a nagy és kis adós is egyformán felmentésre szorul. Akinek sokat engedtek el, jobban fogja szeretni jótevôjét, esetünkben urát. Veszélyben forog viszont az önhitt ember, aki azt hiszi, hogy nincs, vagy alig van szüksége bocsánatra, és ezért megveti embertársát, aki ugyancsak bocsánatra szorul. Jézus kereste a bűnösökkel a kapcsolatot, mert szerette ôket és segíteni akart rajtuk. Szeretetet hirdetett: szeretetet Isten iránt, és ezt megismerhettük a bűnös nô Jézus iránti magatartásában; de szeretetet hirdetett a testvér iránt. Jézus testvérét látta meg a bűnös nô személyében. Jézus mai tanítása nyomán a szívtelen szolgáról szóló példabeszéd jut eszünkbe. Ez a szolga nem nyerhetett kegyelmet, mert nem tudott megbocsátani embertársának. Isten nem engedte el adósságát. Isten szeretete készséggel enged a feléje forduló bűnösnek, és megbocsát neki. A bűnös ember és nagylelkű társa egyformán megbocsátásra szorul, mert egyikük sem ártatlan! ======================================================================== Évközi 12. vasárnap C év Olvasmány: Zak 12, 10--11; 13, 1; Szentlecke: Gal 3, 26--29; Evangélium: Lk 9, 18--24. Bevezetô a szentmise kezdetén A társadalom feladata, hogy a lehetô legnagyobb egyenlôséget biztosítsa polgárainak. Óriási feladat, amelynek megvalósítása örökös feszültséget okoz az egyéni szabadság és a társadalmi követelmények között. A Jézus Krisztusba vetett hit által mindnyájan Isten fiaivá és egyek lettünk Krisztusban. Ezért a keresztények közösségében kiváltképpen azt kell éreznie mindenkinek, hogy itt nincsenek szociális és társadalmi elôjogok, ,,nincs többé zsidó vagy görög, rabszolga vagy szabad, férfi vagy nô, mert mindannyian egyek... Krisztus Jézusban'' (Gal 3, 28). Az egyházban Ôáltala, Ôvele és Ôbenne mindenki eljut az egyéni kibontakozáshoz, önmaga kifejlôdéséhez és beteljesedéséhez. Ennek elérése érdekében Krisztus nyomdokán kell járnunk, meg kell tanulnunk az áldozatos lelkületet és vállunkra kell vennünk a keresztet mindennap. Errôl még hallunk a mai evangéliumban. Szentbeszéd Aki utánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye fel keresztjét mindennap, és úgy kövessen Lk 9, 23 Nemegyszer megtörténik, hogy azonos fajú, nemzetiségű és származású munkatársak, szomszédok és egykori jó barátok egymás halálos ellenségeivé válnak. Sôt, még a rokonok, testvérek, hitvestársak és szülôk között sem ritkák a késhegyre menô ellentétek. Ezek a személyes ellenségeskedések és veszekedések arról árulkodnak, hogy még az egyazon múlttal rendelkezô egyének között is sok a villongás. Ez azt jelenti, hogy a meg nem értések okait nem feltétlenül szükséges a faji és nemzeti különbözôségekben keresnünk csupán. Ennek ellenére tagadhatatlan, hogy a különbözô nemzeti sajátosságok, szokások, viselkedésmódok elôsegítik a nemzetiségi viszályok és összeütközések kipattanását, sôt, azok még ezek forrásaivá is válnak, fôleg akkor, ha egy adott helyi ôslakosság körében erôteljesen megnövekszik a menekültek, a bevándorlók vagy korábban elvándorolt hazatelepülôk száma. A legtöbb nemzeti félreértésnek és meg nem értésnek, békétlenségnek és gyűlölködésnek okát mégsem az említett tényekben, hanem ezen nemzeti különbözôségeken túl, sokkal mélyebben, az emberi szívekben kell keresnünk, amelyekben tanyát vert az önzés, a gôg és gyűlölet. Ezért a nemzeti csoportok és kisebbségek problémái nem oldhatók meg még a legkiválóbb törvényhozással és adminisztratív intézkedéssel sem. A bűntôl nem hoznak szabadulást sem a paragrafusok, sem az országhatárok, sem a ,,zöldövezetek''. A népek és népfajok közötti egyetértés és jólét mindenek elôtt a szívekben uralkodó krisztusi szellemtôl várható: Krisztustól és az ô evangéliumától. Szent Pál, a Nemzetek Apostola írásaiban többször kihangsúlyozta, hogy a krisztusi hit még az egymással szemben álló legszélsôségesebb csoportok egyesítésére is alkalmas és képes, ,,mert mindannyian, akik megkeresztelkedtetek Krisztusban'' -- olvassuk a Galatákhoz írt levélben -- ,,Krisztust öltöttétek magatokra'' (3, 27). Ez hozzáhasonulást és lelki átalakulást jelent. Krisztus Lelke még a legfeszültebb helyzetekben is képes békét és egyetértést teremteni. A keresztség révén mindannyian egyazon Atyának gyermekei lettünk (Mt 5, 45). Így minden keresztényben Isten Fiát, Krisztust kell látnunk, Krisztus Urunkat, aki egykor maga is menekültként élt Egyiptomban és megízlelte a száműzetés keserű kenyerét. Késôbb nem volt hová lehajtania fejét. Korunkban a menekültek és jövevények millióinak személyében jön közénk. Elsôsorban nem pénzért, hanem irgalomért és szeretetért kopogtat. Ha Krisztust befogadjuk, akkor az idegeneknek mindig lesz helyük közöttünk. Érdekes felfigyelni arra, hogy miközben a Nemzetek Apostola a keresztények egységérôl szól, szentleckénk utolsó mondatában nem feledkezik meg a múlthoz való kötôdésrôl sem: ,,Ha azonban Krisztuséi vagytok, akkor Ábrahám utódai is, s az ígéret szerint örökösök'' (Gal 3, 29). Itt arra utalt, hogy bár a keresztség révén mindannyian egyformán krisztushívôk lettünk és krisztusivá váltunk, mégsem lettünk egyformák: más a múltunk, mások szokásaink, hagyományaink és nem egyszer más a nyelvünk. Ápolnunk kell nemzeti hagyományunkat és nemzeti értékeinket. Ezt nem kell és nem szabad felednünk, de mindig szem elôtt kell tartanunk, amit Szent Pál a rómaiaknak és a közöttük élô idegeneknek egyformán hirdetett: ,,Karoljátok fel (tehát) egymást, amint Krisztus is felkarolt benneteket Isten dicsôségére'' (Róm 15, 7). Kapisztrán Szent János egykor magasba emelt kereszttel a kézben harcolt az európai kereszténységet és szabadságot veszélyeztetô (török) veszedelem ellen, és összefogásra buzdította a különféle nemzetiségű keresztényeket. Ma rajtunk a sor. Elsôsorban nem katonák és ágyúk, nem a betolakodó idegenek ellen kell fegyvert ragadnunk, hanem az emberi szíveket bilincsbe verô önzés és a lelkeket gyilkoló gyűlölködés ellen. Újra magasba kell emelnünk Krisztus elfelejtett evangéliumát, hogy Európa népei megszabaduljanak a gyűlölködés viszályától, a szívekre nehezedô félelemtôl, aggodalomtól, rájuk leselkedô pusztulástól. Ma többször kerül sor különbözô nemzetiségű egyházközségek és keresztények találkozójára. Össze kell fognunk Krisztus szellemében, és testvéri egyetértésben, sorsközösséget vállalva egymással, együtt kell dolgoznunk Isten dicsôségére és mindannyiunk javára. Hordoznunk kell egymás terhét és fel kell vennünk keresztünket mindennap. Egyaránt Krisztus követségében kell járnunk magyar népünk és idegen testvéreink körében, sohasem feledve Jézus szavait: ,,Aki utánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye fel keresztjét mindennap és úgy kövessen'' (Lk 9, 23). ======================================================================== Évközi 13. vasárnap C év Olvasmány: 1 Kir 19, 16b. 19--21; Szentlecke: Gal 5, 1. 13--18; Evangélium: Lk 9, 51--62. Bevezetô a szentmise kezdetén Az élet sok meglepetése gyakran állít bennünket súlyos helyzetek elé. A zavaros és bonyolult helyzetekben nehéz döntenünk. Ezért különösen nagyra becsüljük azokat, akik az összetett és zűrzavaros helyzetek ellenére is mindig bölcsen, világosan és bátran döntenek, döntéseik mellett elkötelezetten és mindvégig hűségesen kitartanak. Jézus nem hagyott kétséget afelôl, hogy a keresztény élet súlyos következményekkel, nemegyszer nehéz döntésekkel és komoly áldozatokkal jár. A megdicsôülés útja a szenvedéseken át vezet. Ugyanakkor megígérte, hogy aki útját követi és azon mindvégig hűségesen kitart, vele együtt elnyeri az örök életet. Ma ugyancsak ebben a reményben gyűltünk össze. Egykori ígéretünkhöz híven Istent dicsérjük és magasztaljuk. Szentbeszéd Követlek, bárhová mégy Lk 9, 57 Alfréd Döblin zsidó származású német orvos és író 1933-ban hazája elhagyására kényszerült. A hitleri üldözések elôl elôbb Franciaországban, majd az Egyesült Államokban talált menedéket. Itt érte Isten hívó szava. 1941-ben a katolikus hitre tért. Szépirodalmi műveiben többször feldolgozta megtérése történetét. Néhány évvel 1957- ben bekövetkezett halála elôtt írta: ,,Vannak végtelenül nehezemre esô dolgok. Ilyen a kereszténnyé válás. Néha elképzelem: Csak hónunk alá kell csapnunk egy könyvet és máris keresztények vagyunk. A dolog azonban nem ilyen egyszerű''. Tapasztalatból tudjuk: Nem könnyű kereszténnyé válni. De mit mondjanak a Döblinnél kedvezôtlenebb helyzetbôl induló krisztushívôk, akik néhány kivételtôl eltekintve, személyes beleegyezésük és elôzetes megkérdezésük nélkül részesültek a keresztség szentségében és lettek a keresztény élethivatás hordozói? Ha a keresztény élet kibontakoztatása még alapos megfontolások és a tudatos vállalás után is komoly nehézségekkel jár, mennyivel inkább jelent az késôbb hatalmas megpróbáltatást azoknak, akikre tudtuk nélkül ruházták rá a keresztény küldetést? Jézus tanításából egyértelműen kitűnik, hogy Krisztus követése -- vállalkozzunk erre egészen fiatalon vagy késôbb érett fejjel -- mindig küzdelemmel és áldozattal jár. A múlt vasárnapi evangéliumban olvastuk: ,,Aki követni akar -- mondotta Jézus --, tagadja meg magát, vegye fel keresztjét mindennap és úgy kövessen. Mert aki életét meg akarja menteni, elveszíti. Aki meg elveszíti értem az életét, az megmenti'' (Lk 9, 23--24). Errôl hallottunk ma is: Jézus útja komoly aldozatokat követel. Így nem feltűnô, ha napjainkban többen visszariadnak követésétôl. A legtöbben még csecsemôkorban nyertük el a keresztséget. Csak a késôbbiek folyamán tudatosodott bennünk többé-kevésbé, hogy Krisztus követése nem tündérálom. Kemény küzdelem! Az emberibb életért és az örök boldogságért áldozatokkal kell fizetnünk. Egyik sem szerezhetô meg csak keresztlevéllel, sárgult imakönyvvel vagy rozsdás rózsafüzérrel. Ezek a külsôséges dolgok is lehetnek komoly értékek. Akik megkeresztelkedtek, templomba járnak és imádkoznak nem pogányok, de mégsem biztos, hogy már keresztények. Minden igyekezetünk ellenére többször érezzük, hogy Krisztus-követésük nem meggyôzô. Még jó szándékú törekvéseik is sok nehézséggel járnak. Megvalósításuk akadályokba ütközik. Csodáljuk az egyház hôseit és szentjeit. Még talán gyönyörködünk és szép életükben. Becsüljük példás és következetes magatartásukat, csak éppen nem követjük ôket. Néha lemondóan legyintünk: a szentek példás tanúságtételére sohasem leszek képes! Vajon miért? Mi az akadálya annak, hogy szentül éljünk? Szentmisénk evangéliumában Jézus rámutatott a Krisztus-követés néhány akadályára, azokra az emberi fenntartásokra, amelyek jó néhányszor meghiúsították már még legszentebb törekvéseinket is. Jézus felfedte azokat, hogy küzdhessünk ellenük. Evangéliumi szakaszunkban három fiatalemberrôl hallottunk. Az elsô kimondottan lelkesedett Krisztusért és mindenképpen nyomába akart szegôdni. ,,Követlek, bárhová mész is'' (Lk 9, 57) -- mondta Jézusnak. Nem számolt azzal, hogy szándéka valóra váltása komoly áldozatokat követel, és miatta esetleg még a családi fészek melegét is el kell hagynia. Jézus figyelmeztette: ,,Szándékod nagyon helyes. De jól gondold meg, mire vállalkozol! A rókáknak van vackuk, az ég madarainak fészkük, de az Emberfiának nincs hová fejét lehajtania'' (vö.: Lk 9, 58). Figyelmeztetése nekünk is szól. Aki Jézus nyomdokain jár, annak olykor otthona elhagyására is vállalkoznia kell: az könnyen elveszítheti barátait és munkatársait, esetleg még az egyházi közösség és a polgári társadalom megbecsülését is. Jézus élete is ezt mutatja. El kellett hagynia családját, hogy teljesíthesse Isten akaratát. Honfitársai közül többen tévtanítónak nézték és kizárták a népbôl. Vajon nem ezt tapasztalják a mai krisztushívôk, amikor komolyan tanúságot tesznek keresztény élethivatásukról? Nemhogy társaik, de még hozzátartozóik sem értik ôket. Álmodozóknak, forrófejű forradalmároknak vagy kellemetlen békétlenkedôknek tekintik ôket. Ilyenkor óriási erôre van szükségük ahhoz, hogy keresztény élethivatásukban helytálljanak. Evangéliumi szakaszunk második fiatalembere látszólag egyáltalán nem lelkesedett Jézusért. A Mester mégis megszólította: ,,Kövess engem''. Erre tétovázni kezdett és nem tudta, mitévô legyen. Mielôtt véglegesen elszánta volna magát a nagy kalandra Jézussal, elôbb tisztességesen el akarta temetni éppen elhunyt apját. Jézus már ezt is fenntartásnak vette. Keményen sürgette: ,,Hagyd a holtakra, hadd temessék halottaikat''. Ezzel kifejezte: Tudnunk kell, hogy mit akarunk. Van olyan idô, amikor számunkra semmi sem lehet fontosabb Isten országánál, és hátat kell fordítanunk a világ sok élettelen és hiábavaló dolgának: szolgálnunk kell az életet. Vajon a mi életünkbôl nem hiányzanak a hasonló fenntartások Istennel szemben: ,,Követném Krisztust, de hát mit szólnak majd barátaim, apám, anyám s a rokonok? Pap lennék vagy éppen apáca -- szól a másik --, de tekintettel kell lennem apámra s anyámra is, a testvérekre, meg a családi nyugalomra s esetleg az örökségre. Elôbb még körül szeretnék nézni az életben -- mondja egy harmadik -- s majd talán követem Isten hívó szavát''. Jézus ismeri az élet realitásait. Mégis hozzánk fordul és felteszi a kérdést: ,,Mi fontosabb számodra: az Isten országa vagy az emberi tekintetek?'' Szentírási beszámolónk harmadik fiatalembere önmagától jelentkezett Jézusnál, mégis bizonytalankodva vállalkozott követésére. Jézushoz való csatlakozása elôtt el akart búcsúzni hozzátartozóitól. Jézus azonban gyors és radikális döntést várt tôle: ,,Aki az eke szarvára teszi kezét és hátrafelé néz, nem alkalmas az Isten országára''. Ezzel kifejezte: követése teljes odaadást követel. Földi dolgok és emberi tekintetek nem vonhatják el tôle figyelmünket. Az ide- oda táncolás megbénítja a keresztény buzgóságot. Aki valaha szántott, tudja, hogy szántás közben keményen meg kell fogni az eke szarvát és csak elôre szabad tekinteni, különben egyenetlen és girbe-görbe lesz a szántás és a barázda. Jézust rászegzett tekintettel kell követnünk, visszalépések és meghátrálások nélkül. Ma talán megütköztünk Jézus toborzó beszédén, és radikális követelése felborzolta kedélyünket. A feltétlen és készséges engedelmességre ma nem szívesen vállalkozik senki. Jézus mégsem árult zsákbamacskát. Kerek-perec kimondta: Isten hívó szavának követése mindennél fontosabb a világon. Tanításával esze ágában sem volt fellazítani a családi élet kötelékeit, szétpattintani a baráti kapcsolatok szálait vagy háttérbe szorítani az emberi hagyományok értékeit. Szó sincs róla. Jézus csupán helyes értékrendet követelt. Isten országának megszerzésénél semmi sem lehet fontosabb számunkra! Tanítványainak még a családi életrôl és ennek örömeirôl is le kell mondaniuk, ha ezek megakadályozzák ôket követésében. Mégsem engedett el bennünket üres kézzel. Kárpótlásul és cserében a sok lemondásért megígérte, hogy elnyerjük Isten családi életének közösségét: ,,Aki teljesíti mennyei Atyám akaratát, az nekem mind testvérem, nôvérem és anyám'' (Mt 12, 50). Biztosította: ,,Ti elsôsorban az Isten országát és annak igazságát keressétek, s ezeket mind megkapjátok hozzá'' (Mt 6, 33). Kereszténynek lenni nem könnyű. Hallottuk. Azzá válni még nehezebb. Nem elég hozzá a megsárgult keresztlevél vagy az örökbe kapott Biblia. ,,A dolog nem ilyen egyszerű'' -- mondaná Döblin. Sören Kierkegaard: ,,Krisztusnak semmi szüksége azokra, akik csak csodálkoznak rajta. Ezekbôl van elég. Krisztus követôket akar''. Tegyük hozzá: bátor férfiakat és nôket, akik áldozatok árán is követik Ôt. Ôk megtapasztalják: ,,Boldog, akinek útja szeplôtelen, aki az Úr törvénye szerint él'' (Zsolt 119, 1). ======================================================================== Évközi 14. vasárnap C év Olvasmány: Iz 66, 10--14c; Szentlecke: Gal 6, 14--18; Evangélium: Lk 10, 1--12. 17--20. Bevezetô a szentmise kezdetén A katolikus egyházban minden vasárnap ünnep és külön névvel rendelkezik. A mai ünnepet Évközi 14. vasárnap néven találjuk a katolikus naptárban. Szentmisénk evangéliumi szakasza a Jézus által kiválasztott 72 tanítvány küldetésével és az ezzel kapcsolatos gyakorlati útmutatásokkal foglalkozik. Mondanivalója mégis átfogóbb. A ,,Hetvenkettô'' története és a Teremtés könyvének 10. fejezetében található bibliai ,,népek listája'' kapcsolatos. Mindkettô az egész emberiségrôl szól: a világ minden népe, és nem utolsó sorban az egyház, világra szóló és jogi jellegű krisztusi küldetést kapott Isten országának építésére a Földön. Ma többször panaszkodunk, hogy világszerte kevés a derék és bátor igehirdetô pap és világi. Kevesen hirdetik megalkuvás nélkül az evangéliumi igazságot. Nagy szükség van rájuk, mert az evangéliumi tanítás nélkül nincs béke és egyetértés a Földön. Az evangéliumból ma meghallgatjuk Jézus igehirdetôknek, azaz nekünk szóló útmutatásait. Szentmisénk kezdetén tegyük fel a kérdést: Vajon milyen intézményekrôl, fedezetekrôl és biztosítékokról kellene lemondanunk ahhoz, hogy az egyházi és világi személyek igehirdetése újra hitelessé és szavahihetôvé váljék? Szentbeszéd Menjetek! Így küldelek titeket, mint bárányokat a farkasok közé Lk 10, 3 A mai evangéliumból kitűnik, hogy Jézus derűlátással ítélte meg a hithirdetés esélyeit. Szilárd magabiztonsággal jelentette ki: ,,Az aratnivaló sok, de a munkás kevés''. Tanítványait a siker biztos reményében küldte apostoli útra: ,,Menjetek! Így küldelek benneteket, mint bárányokat a farkasok közé''. Kijelentéseivel azt a benyomást kelti, mintha a városok és falvak, ahová menni készült, egyebet sem tennének, csak hithirdetôit várnák, akárcsak az érett búzakalászok a ringó búzatáblákon a termést betakarító aratókat. Küldötteinek szóló intelmei ugyancsak nagy optimizmusról tanúskodnak. Megítélése szerint valóban Isten igéjére várt a nép. Szerinte a hittérítô munka sikerének kilátásai oly jók, hogy a tanítványoknak egyelôre semmi mással sem szabad törôdniük csak az aratás gondjaival: meg kell nyerniük az embereket Krisztusnak és ügyének. Nincs szükségük tôkére, sem hosszas berendezkedésre, emberi biztosítékokra vagy nagy propagandára, mert -- amint sokszor hangsúlyozta -- Isten országa amúgy is közel van. Itt Jézus ajkán a végsô idôk egyfajta küszöbön álló beteljesedése csendült meg. Lukács evangéliumi szakaszunkkal többet akart, mint egyszerűen történelmi pillanatképet rögzíteni Jézus életébôl. Az egyház, papok és világiak, missziós küldetésére hívta fel a figyelmet, arra, hogy Jézus minden tanítványának meghagyta, hogy menjenek el az egész világra és hirdessék az evangéliumot minden teremtménynek (Mt 16, 15). A megbízatás elsôsorban az apostoloknak és utódaiknak szólt. A 72 tanítvány küldetése viszont arról tanúskodik, hogy Jézus apostoli megbízólevelét a világ összes népéhez intézte. A hetvenkettes szám megegyezik a Teremtés könyvének 10. fejezetében felsorolt bibliai nemzetek összességével és az egész emberiséget jelképezi. Ez azt jelenti, hogy Jézus és üzenete az egész világra kiterjed: ô minden népre és minden emberre számít. A 72 tanítvány tulajdonképpen mi vagyunk. Apostoli megbízatásunk teljesítésében nehézséget okoznak a megváltozott körülmények. Távol állunk attól a világtól, amelyben az emberek tárt karokkal fogadják az isteni igét és ennek hirdetôit. Többen úgy vélik, hogy korunkban Krisztus igéjével a fiatalokat már meg sem lehet közelíteni. Az emberiség jó része nem kíváncsi a vasárnapi igehirdetôk tanítására. Ha esküvôk, keresztelések vagy temetések alkalmával többen még el is mennek a templomba, ezt nemegyszer csak vallásos szokásból, népszokásból vagy csupán illembôl teszik. Az elsôáldozások és gyászszertartások alkalmával jobban érdekli az embereket a külsôség és az ilyenkor szokásos divat, mint a Krisztussal való találkozás vagy az Örömhír. Hol beszélhetünk még sok aratnivalóról és megtérésre várakozó emberrôl? Ha a megcsappant hivatások száma miatt napjainkban lelkipásztoraink fulladoznak is a munkától, ez gyakran az elhatalmasodó bürokráciával, az építkezésekkel, a gazdasági körülményekkel, a plébánia menedzselésével és nem a hívek Krisztus utáni szomjával függ össze. Az egyház missziós küldetése mégis éppúgy érvényben van, mint 2000 évvel korábban, amikor Krisztus, esetleg a korszellem hatására, kijelentette: Közel van hozzátok az Isten országa. A hitterjesztés munkájában fontosak a legújabb kommunikációs ismeretek és a ,,Public- relation'' modern eszközei, de apostoli munkánk sikere végeredményben ma is Istentôl és tanúságtételünk ôszinteségétôl függ. Üres zsebbel, mezítláb, tarisznyával a hátunkon és koldusként házalva ma már aligha lehetünk szavahihetô és komolyan vett tanúi Isten igazságának. Ennek ellenére Krisztus evangéliumi szakaszunkban felsorolt intelmei nélkül ma sem végezhetünk komoly és eredményes apostoli munkát. Krisztus és ügye szószólóit ma is az egyházi és világi krisztushívôk hiteles és szavahihetô tanúságtétele alapján ítéli meg a világ. Fiataljaink erre napjainkban különösen rámutatnak, amikor inkább keresik a ,,mezítlábas'' apostolokat és a mindenkor hozzáférhetô hithirdetôket, mint a mindig elfoglalt és idôhiányban szenvedô, jól kitanult egyházközségi vezetôket. Tévedés mégse essék! A Hetvenkettô küldetésében világiaknak és egyháziaknak egyaránt tevékenykedniük kell. Krisztus mindannyiunktól radikális, hiteles és szavahihetô keresztény tanúságtételt vár. Megbízatásának manapság mégsem csupán evangéliumi útmutatásainak szószerinti követésével tehetünk eleget, hanem az azok szellemébôl fakadó keresztény magatartásunkkal. Ennek egyik formájára mutatnak rá napjainkban a nálunk is megtelepedett Kalkuttai Teréz anya leányai. Teréz anya leányainak apostoli munkája világszerte oly gyümölcsözô, hogy tanúságtételük még a nem keresztény ideológiával rendelkezôk szívét is megnyerte -- fűzzük hozzá: Krisztusnak! Lékai bíboros egyik kiemelkedô érdeme talán éppen az, hogy egykor megpróbálta Magyarország figyelmét korunk egyik legnagyobb apostolnôjére irányítani és Krisztus melletti önzetlen tanúságtételét a magyar szívekbe elültetni. Lett-e belôle aratás? Papok és világiak korszerű és hiteles tanúságtételérôl van itt szó. Teréz anyát egyszer megkérdezték: ,,Mondja, kérem, mi tehetné szebbé az életünket?'' Válasza meglepô: ,,Mosolyogjanak egymásra! Mosolyogjon feleségére, férjére és gyermekeire! Mindenkire, és így meglátja miként növekszik majd egymás iránti szeretetük!'' A kérdezô tovább faggatta: ,,És ön férjes?'' ,,Ó, igen'' -- válaszolta. ,,És sokszor nehezemre esik Jézusra mosolyogni. Olykor nagyon igényes. Én mégis éppen ilyenkor mosolygok rá a legkedvesebben, és ez nagyon szép!'' Ma leginkább mosolygós arccal és a lélek örömének kisugárzásával kellene apostolkodnunk. A tiszta szív örömének ragadós mosolyával. Hol teszünk tanúságot az élet örömeirôl? A teljes életet kell hirdetnünk. Tegyünk hiteles tanúságot a szép életrôl Krisztusban! ======================================================================== Évközi 15. vasárnap C év Olvasmány: MTörv 30, 10--14; Szentlecke: Kol 1, 15--20; Evangélium: Lk 10, 25--37. Bevezetô a szentmise kezdetén Az emberi gôg többször megpróbált eget verô bábeli tornyot építeni. Mindig valami távoli és nagy dolgot akar. Az embert meghatja a távoli népek nyomora, de hidegen hagyja a hozzá közel állók búja és baja. Az ember figyelmesen hallgatja a világűr rejtelmes üzeneteit, de nem hallja szomszédja esengô és kérô hangját. Buzgón hirdeti a nagy igazságokat, a mindennapi életben mégsem követi azokat. Magunk sem járunk el másként: valahol távol és mindig rendkívüli eseményekben keressük az Istent, és nem vesszük észre, hogy közelünkben tartózkodik. Vakon sietünk el embertársaink mellett és semmibe vesszük a bennük felénk közeledô Istent. Szentmisénk evangéliumának példabeszédébôl kitűnik, hogy Jézus tarthatatlannak tartja az ilyen emberi magatartást. Leleplezi érzéketlenségünket és vakságunkat mások nyomora iránt. Személyválogatás nélküli segítôkészséget vár tôlünk a rászorulók iránt. Szentbeszéd Viseld gondját Lk 10, 35 A legtöbben már hallottuk az irgalmas szamaritánusról szóló történetet. Mondandóját megértettük: ,,Szeresd Uradat, Istenedet, teljes szívedbôl, teljes lelkedbôl, teljes erôdbôl és teljes elmédbôl, felebarátodat pedig, mint saját magadat'' (Lk 10, 27). Mégis foglalkoznunk kell vele, mert rámutat az irgalmasság két olyan összetevôjére, amelyrôl soha sem szabad megfeledkeznünk: együttérzés és jóságos segítôkészség. Mindkettô korlátlanul gyakorlandó, mindig és mindenütt, ha rászorulókkal és nyomorgókkal találkozunk. Egyházi közösségünkben többen tanúságot tettek már irgalmas és önzetlen jószívűségükrôl. Pénzadományokkal, ruházati és háztartási cikkekkel segítették rászoruló embertársaikat, itt kinn és odahaza. Templomjavításokra és építkezésekre szívesen áldoztak. Nagylelkű adományaikért és szíves támogatásukért ezúttal is hálás köszönetet mondok. Egyben tolmácsolom a megsegélyezettek hálás köszönetét. Isten fizesse meg minden jótéteményüket és hallgassa meg a hálásszívűek jótevôikért végzett imáit. A mai szentbeszédben elsôsorban mégsem az anyagi természetű nyomorra, hanem az elidegenedésbôl származó szükséget szenvedôk keserűségére és nyomorára akarom felhívni a figyelmet, a közvetlen környezetünkben élô felebarátainkra, akikkel talán naponta találkozunk és akik mellett mégis éppolyan érzéketlenül és szívtelenül haladunk el, mint a mai evangélium papja és levitája az utca árkában fetrengô, félholtra vert szerencsétlen mellett. Manapság többször panaszkodunk, hogy az emberek nem törôdnek egymással. Mindenki rohan és senkinek sincs ideje. A szomszédok nem ismerik egymást. A munkatársak évtizedeken át együtt dolgoznak, mégsem ismerik társaik lakcímét. Olykor a távoli népek nyomoráról sokkal tájékozottabbak vagyunk, mint a szomszéd nehézségeirôl és bánatáról. Gavallér módon támogatjuk távoli kontinensek éhezôit, ugyanakkor eszünkbe sem jut, hogy a szomszédra rányissuk az ajtót és megkérdezzük tôle: mi bántja. Modern társadalmunk egyik legnagyobb betegsége az elidegenedés. Ellentmondásnak tűnik, de mégis helytálló kijelentés: Jóléti társadalmunkban sok a szenvedô és elhagyott ember. Sokan hiába várják az irgalmas szamaritánusok jóságos segítségét. A szociológusok lelki és szellemi szükségállapotról beszélnek. Az elzárkózás és magány megkeseríti a nagyvárosi negyedek és tömbházak lakóinak szívét. A szükségállapot méretei egyelôre ismeretlenek. Egyáltalán ki törôdik felmérésével? A keresztények számára a szakszerű felmérésnél fontosabb kérdés: Hogyan segíthetünk a helyzeten? Vajon tehetünk-e valamit? Elôször saját házunk táján kell körülnéznünk. Az evangéliumi paphoz és levitához hasonlóan vajon nem kerüljük-e ki elesett embertársainkat? Van-e bátorságunk nyíltan szóba állni velük? Ki meri ma figyelmeztetni és jóra inteni ôket? Az egészen nyilvánvaló, hogy mindannyian bűnösök vagyunk és senki sem akar farizeusnak látszani, de azért saját gyarlóságunk tudatában, vajon nem lenne mégis kötelességünk mély alázattal, nagy megértéssel és türelemmel, finom érzékkel és megbocsátó szeretettel jóra inteni gyermekeinket, testvéreinket vagy bármelyik tévelygô embertársunkat? Hány családban elôfordul, hogy a szülôk semmiféle korlátot sem szabnak gyermekeiknek! Honnan tudja meg az a fiatal, hogy mi a jó és helyes, ha senki sem meri ôt oktatni, tanítani és nevelni? Talán nem teszünk nekik rosszat azzal, ha a szabadság ürügyén hagyjuk ôket vesztükbe rohanni? Hogyan hangzik az Úr szózata prófétájához? ,,Ha hallod ajkamról a szót, figyelmeztesd ôket a nevemben. Ha azt mondom a gonosznak: Meghalsz, s te nem figyelmezteted, nem beszélsz neki, hogy letérítsd a gonoszt gonosz útjáról, hogy így életben maradjon, a gonosz meghal a bűne miatt, de vérét tôled kérem számon. Ha azonban figyelmezteted a gonoszt, és mégsem szakít gonoszságával és gonosz útjával, akkor meghal a bűne miatt, te ellenben megmented életedet'' (Ez 3, 17--19). Ma legégetôbb feladatunk, hogy megtanítsuk egymást a legfontosabb ismeretekre: Honnan jövünk, miért élünk, mi az élet értelme, és elvezessük egymást annak felfedezésére, hogy Krisztus Urunk az Út, az Igazság és az Élet. Korunkban sokan elbizonytalanodtak, elveszítették reményüket az életben és meginogtak a hitben. Keresztény feladatunk, hogy igaz tanúságtételünkkel bátorságot és hitet öntsünk minden emberbe. Krisztussal van jövônk! Az átlag életkor megnövekedett és egyre több a szomorú és magányos öreg közöttünk. Senki sem nyitja rájuk az ajtót, pedig hogy örvendenének egy-egy gyermeki, baráti vagy szomszédi látogatásnak és jó szónak! Sok fiatal is szívesen kiöntené szívét, szeretné feltárni a benne felgyülemlett feszültségeket, ha lenne ki meghallgassa ôket. Vajon van- e türelmünk végighallgatni ôket? Vajon hányszor megyünk el hidegen és érzéketlenül mellettük és hagyjuk ôket kínjaik között szenvedni? A felsorolást folytathatjuk. Jézus a mai evangéliumban körülírta a ,,felebarát'' fogalmát: Minden segítségre szoruló ember felebarátunk. Senki sem kivétel: sem az ellenfél, sem az ellenség. Az irgalmas és tettekben megnyilvánuló jóság mindig és minden rászoruló iránt kötelez. Vegyük észre nem csak a távoli afrikaiak, dél-amerikaiak vagy indokínaiak testi szegénységét és nyomorát, de a közvetlen hozzátartozók, barátok és szomszédok szellemi éhségét és lelki bánatát is, azok minden szükségét. Jézus mai példabeszéde felhívással zárul: ,,Menj és tégy te is hasonlóképpen''! Tégy úgy, mint az irgalmas szamaritánus! Jézus felhívását akkor értettük meg igazán, ha példabeszédének kifosztott és félholtra vert emberében felfedeztük segítségre szoruló embertársainkat: a szegények és rászorulók mellett felismertük bennük testi-lelki szükséget szenvedô szomszédainkat, rokonainkat és ismerôseinket és hozzájuk hajolva talpra segítettük ôket. ======================================================================== Évközi 16. vasárnap C év Olvasmány: Ter 18, 1--10a; Szentlecke: Kol 1, 24--28; Evangélium: Lk 10, 38--42. Bevezetô a szentmise kezdetén A keresztény élethez egyformán hozzátartozik az akció és a kontempláció, a diakónia és az elmélkedés, a szolgálat és az ima, a tett és a hit. Valamennyi nélkülözhetetlen és fontos. Ahhoz, hogy a krisztushívôk valóban keresztény módon tevékenykedhessenek a világban, elengedhetetlenül fontos, hogy hallgassák, ismerjék és imádságos lélekkel magukévá tegyék Jézus tanítását a világról, az egyházról és az emberrôl. A mai hangos vitákhoz szokott és rohanó világban különösen nehezünkre esik a lelki elmélyülés, a csend, a hallgatás, az Istennek szentelt éles figyelem. Jézus szorgalmazza. Vajon számunkra mi a ,,szükséges'' (Lk 10, 42): ,,több az élet az eledelnél'' (Mt 6, 25), a mindennapi rohanás az örök üdvösségnél? Szentbeszéd Csak egy a szükséges Lk 10, 42 A II. világháború óta hatalmas változásoknak lettünk tanúi. A nyugati országokban eltakarították az egykori világégés romjait. A hivatástudat, az elkötelezett és szorgos munka meghozta gyümölcsét. Jólétnek, szociális biztonságnak és szabad, demokratikus társadalomnak örvendnek azok, akik megfogták a lapát nyelét, derekasan nekiláttak a munkának, igyekeztek, szorgalmasan dolgoztak és kitartóan fáradoztak. Hatalmas eredményeket értek el, még akkor is, ha ezek az eredmények néha visszájára fordultak és újabb nehézségeket teremtettek. A dolgos és sikeres emberek nagy elismerésben részesülnek és tekintélynek örvendnek. Mindannyian becsüljük azokat az asszonyokat és férfiakat, akik a családban, az egyházközségben vagy a társadalomban odaadóan és nemegyszer önfeláldozóan tevékenykednek és testi ellátásunkról gondoskodnak, mégha olykor hálát vagy köszönetet sem mondunk nekik érte. Ezért a mai evangéliumban ugyancsak felráz bennünket Jézus kijelentése: ,,Márta, Márta, sok mindenre gondod van és sok minden nyugtalanít, pedig csak egy a szükséges. Mária a jobbik részt választotta'' (Lk 10, 41-42). Evangéliumi szakaszunk könnyen azt a látszatot kelti, mintha Jézus azt tanácsolná, hogy egyedül Isten igéjébôl éljünk. Ezt annál inkább kifogásoljuk, mert a szorgoskodó Márták szolgálatait maga is igénybe vette és egyáltalán nem vetette meg a lakomákra szóló meghívásokat. A mai evangéliumi tanítás értelmét más irányban kell keresnünk. Jézus ma a helyes értékrendrôl beszélt: ,,Ti elsôsorban az Isten országát és annak igazságát keressétek, s ezeket mind megkapjátok hozzá'' (Mt 6, 33). Ugyancsak erre az értékrendre utalt, amikor kijelentette: ,,Nemcsak kenyérrel él az ember, hanem minden tanítással, amely az Isten szájából származik'' (Mt 4, 4). Jézus jól tudta, hogy csupán Isten igéjébôl nem lehet megélni és kenyér kell az embernek. Ezért jóllakatta azokat, akik igéjét hallgatták. A tudományos és technikai fejlôdés óriási teljesítményeket hozott létre, csak éppen az ember erkölcsi, etikai fejlôdése nem tartott lépést azokkal. Jólétnek örvendünk, mégis sokan kiábrándultak az életbôl. Az anyagi gazdagság nemegyszer lelki nyomort takar. Mindennel foglalkozunk, de megfeledkezünk ,,az egy szükségesrôl''. Az igazi öröm, boldogság és jólét, a szívek vidámsága és szabadsága valójában evangéliumi kínálat, isteni ajándék, amely a legnagyobb emberi igyekezettel sem teremthetô meg. ,,Mária a jobbik részt választotta'', mert az, amit Jézus neki adott, senki másnál nem kapható. Jézus az út, amely az igazsághoz és az életbe vezet. Vele megkezdôdött a teremtett világ új korszaka. Általa Isten kinyilatkoztatta a teljes igazságot és végtelen szeretetét irántunk. Pál apostol helyesen ismerte fel, amikor így ír: ,,Uramnak, Krisztus Jézusnak fönséges ismeretéhez mérten mindent hátránynak tartok. Érte mindent elvetettem, sôt szemétnek tekintettem, csakhogy Krisztust elnyerhessem és hozzá tartozzam'' (Fil 3, 8). Jézus a mai evangéliumban ezért joggal mondta Mártának: Csak egy a szükséges. Jézus Krisztus és az ô mércéje minden másnál fontosabb. Életével rámutatott az emberi élet mércéjére: ,,Hisz az Emberfia nem azért jött, hogy szolgáljanak neki, hanem hogy ô szolgáljon és életét adja váltságul sokakért'' (Mk 10, 45). -- ,,Mert ki nagyobb, aki az asztalnál ül, vagy aki felszolgál? Nyilván az, aki az asztalnál ül. Én mégis úgy vagyok köztetek, mintha a szolgátok volnék'' (Lk 22, 27). Ha Ôt választjuk, mint ahogyan az Atya is ôt választotta, akkor képesek leszünk megteremteni azt az örömet, békét és szabadságot, amelyrôl a filozófusok és politikusok Krisztus Urunk nélkül örökké csak álmodozni fognak. Mária és Márta egyformán hallotta, hogy a mindennapi gondok között elsôsorban ôrá kell irányítani a figyelmet, mert a megélhetésnél fontosabb az örök élet: a beteljesedés. Vajon mit jelent ez családi és egyházközségi vonatkozásban? Általában azt, hogy a hétköznapi rohanás közepette se feledkezzünk meg Isten igéjérôl. Hallgatnunk kell azt és figyelembe kell vennünk. Gyakorlatilag ez azt jelenti, hogy részt veszünk a szentmisén és közreműködünk a bibliakörben. Nemcsak megvesszük, de olvassuk is a Szentírást és gyakran megkérdezzük: Mit üzen általa Isten itt és most? A választ életstílusunkkal kell megadnunk. Nem válunk robottá és gépekké, hanem idôt szakítunk a társalgásra, a családra, egymás számára. Az ilyen család nem átjáróház vagy állomás, amelyen néha megállunk, tankolunk, kissé megpihenünk és máris tovaszáguldunk, hanem meleg otthon, ahol a családtagok jól érzik magukat, szeretik egymást és szívesen vannak együtt. Az ilyen egyházközség eleven és élô. Itt az elsôáldozás és bérmálás nemcsak nagy felhajtás, amelyet néha több száz résztvevôvel megrendezünk és aztán világgá megyünk, többé mit sem törôdve egyházközségünkkel. Ahol tudják mi az ,,egy szükséges'', ott Isten eleven és éltetô Lelke működik, az emberek nem temetkeznek el a földiekben és nem válnak a megélhetési hajsza rabjaivá. Hány egyházközségben csak a külsôségekkel törôdnek: a nagy rendezvényekkel, Márta reszortjával, az ünnepi ellátással, bevétellel; és figyelmen kívül hagyják Mária területét és az ,,egy szükségest'', asztal alá söprik a lelkieket. A csoportfoglalkozásokon van sürgés- forgás, tánc, kirándulás, farsang és színes műsor, de hiányzik az ,,egy szükséges , az Úr szavának hallgatása, ,,a jobbik rész''. Evangéliumunkból megtanulhatjuk: elôször Isten szavát kell hallgatnunk és aztán ennek megfelelôen szeretô szívvel tevékenykednünk. A Krisztus- követésrôl van itt szó, amely számunkra úgy valósítható meg, ha elôbb az Úr lábához ülve hallgatjuk szavait és aztán sürgünk-forgunk a sok földi dologban. ======================================================================== Évközi 17. vasárnap C év Olvasmány: Ter 18, 20--32; Szentlecke: Kol 2, 12--14; Evangélium: Lk 11, 1--13. Bevezetô a szentmise kezdetén A kalmár gondolkodás a keresztények között sem ritka. Közöttünk is találkozunk éppen elég számító és haszonlesô emberrel. Olykor még a jótékonykodók magatartására is jellemzô az ,,aci-nesze'' -- a ,,do, ut des'' -- pogány világból örökölt üzleti elv. Vagy talán nem fordul elô még a legjobbakkal is, hogy Isten nevében végzett jócselekedeteikért, áldozataikért és imáikért Istentôl megfelelô ellenszolgáltatásokat várnak? Szentmisénk evangéliumában a Miatyánkról hallunk. Jézus ebben kifejezésre juttatja, hogy nem helyes, ha valaki mindenáron Istenre akarja erôszakolni saját akaratát. Sokkal jobb, ha valaki Istenre hagyatkozik és elsôsorban az ,,Ô nevét'', az ,,Ô országát'' és az ,,Ô akaratát'' keresi, mint ahogyan ezt szépen imádkozzuk: szenteltessék meg a Te neved, jöjjön el a Te országod, legyen meg a Te akaratod! Ha így gondolkodunk és ennek megfelelôen járunk el, akkor nem fontos, hogy mit kérünk Tôle és miért zörgetünk Nála. Isten tudja, mire van szükségünk. Mégis elvárja, hogy szegénységünk tudatában kérjünk és zörgessünk nála. Szentbeszéd Kérjetek és adnak nektek Lk 11, 9 A korabeli viszonyok ismeretében nem nehéz Jézus tanítványainak gondolatmenetét követni. Hallottak a környezô népek imaszövegeirôl és ima módozatairól. A pogány népek ezeket kínos pontossággal és az elôírásoknak megfelelôen végezték, úgy mint a varázslók a varázsigéket. A zsidó vallás ugyancsak tele volt -- úgymond -- ,,elôre gyártott'' imákkal és szövegekkel. A hithű zsidónak ezeket imádkoznia kellett vagy legalábbis illett azokat bizonyos idôközönként felidézni. János és tanítványai, meg a hozzá közelálló körök ugyancsak meghatározott imaszövegekkel könyörögtek. Így érthetô, hogy a tanítványok, akik Jézusban legalábbis vallásos tanítómestert láttak, arra kérték Ôt, hogy tanítsa meg ôket imádkozni. Jézus megtanította a Miatyánkot. Sôt, bizonyos értelemben ezzel együtt még egy biankó csekket is átadott nekik. Követôi bármikor a nyereség biztos tudatában tölthetik ki: ,,Kérjetek és kaptok'' -- mondotta Jézus -- ,,keressetek és találtok, zörgessetek és ajtót nyitnak nektek. Mert mindenki, aki kér, kap, aki keres, talál és aki zörget, annak ajtót nyitnak'' (Lk 11, 9--10). A Szentírás nem jelzi, hogy a tanítványok miként reagáltak Jézus ígéretére és kinyilatkoztatására. Annyi bizonyos, hogy Jézus imameghallgatással kapcsolatos kijelentése és saját tapasztalataink vsszevetése számunkra komoly gondot okoz. Részemrôl igen jó személyes tapasztalatokkal rendelkezem az imameghallgatásokkal kapcsolatosan. Mégsem hagyhatom figyelmen kívül azokat, akiknek imája egyáltalán nem úgy nyert meghallgatást, mint ahogyan azt remélték. Mindig voltak és ma is vannak emberek, akik buzgón követték Jézus útmutatásait és ügyes-bajos szükségleteiket Isten elé terjesztették. Imájuk semmiképpen sem volt hiábavaló, de a tapasztalat mégis azt mutatja, hogy az eredmény nagyon sokszor nem az elvárásoknak megfelelôen jött létre. ,,Annyi sokat imádkoztam -- mondja valaki --, de a feleségem mégis meghalt''. ,,Annyit imádkoztam és mégse használt'' -- halljuk másoktól. ,,Rendes és vallásos voltam, mégsem sikerült az életem''... Ezek szerint hiábavaló az ima? Hiábavaló Isten hatalmában és jóságában bizakodni? Könyörgéseink süket fülekre találnak Istennél? Olvasmányunkban hallottuk Ábrahám történetét. Szodomának és Gomorrának pusztulnia kellett, de az elbeszélés mégis azt mutatja, hogy Isten jóságos, lehet vele beszélni. Tíz igaz miatt is megkegyelmezett volna a városoknak. Korunk nagy teológusa, Karl Rahner mondotta: ,,Imádságunk lehet csendes, szegényes és félénk. De ha szívbôl imádkozunk és Isten Lelke is velünk imádkozik, akkor Isten meghallgatja kéréseinket. Akkor az ima egyetlen szavát sem felejti el. Akkor ô türelmesen hallgat és meghallgat bennünket mindig, amíg csak ki nem beszéltük magunkat és el nem mondtuk neki egész életünket''. Nem kerülheti el figyelmünket, hogy Isten néha nem úgy hallgatja meg kéréseinket, mint ahogyan szerettük volna. Ô mégis segített, mert nála kibeszéltük magunkat, és talán végül még azt is elmondhattuk neki: legyen meg a Te szent akaratod. E kijelentés nélkül alig lehet komoly bizalmunk Isten iránt. Ha nem követjük akaratát, nem bízunk benne igazán, nem bízunk hatalmában és szeretetében. Isten mindig segít, mégha másként is, mint ahogyan azt szerettük volna. Amit évszázadokkal korábban Ábrahám a tíz igazzal elérhetett volna -- elnyerhette volna a két város megszabadulását --, azt késôbb Isten megvalósította egyetlen igaz miatt: a mi Urunk Jézus Krisztus által sokakat megmentett. Annak idején az igazak megfelelô létszámának hiánya ellenére Ábrahám imája mégsem volt teljesen hiába: Lót és családja megmenekült, mert Istennek ,,szíve'' van. Az ilyen tapasztalatok bátorítanak. A Biblia egyértelműen biztosít bennünket: ,,Ha tehát ti, bár gonoszak vagytok, tudtok jót adni gyermekeiteknek, mennyivel inkább adja mennyei Atyátok a Szentlelket azoknak, akik kérik tôle'' (Lk 11, 13). Sokszor az a benyomásunk, hogy az lett volna jó nekünk, amit mi akartunk és nem az a jó adomány, amelyet az Atya a kérônek ad: a Szentlélek (vö. Mt 7, 11 ill. Lk 11, 13). Pedig ez a jó adomány, hisz a Lélek működött Jézusban is. A Lélek irányította a tanítványok gondolkodását és cselekvését. Általa teljesítették Isten akaratát. Korunkban, az egyház korában ugyancsak ez a Lélek adja az üdvösséget. Elsôsorban imára van szükségünk ahhoz, hogy befolyása alatt élhessünk és működhessünk. A Lélektôl ihletett ima bizalommal száll az Atyához. Ezzel kapcsolatban olvassuk Szent Pál rómaiakhoz intézett levelében: ,,Gyöngeségünkben segítségünkre siet a Lélek, mert még azt sem tudjuk, hogyan kell helyesen imádkoznunk. A Lélek azonban maga jár közben értünk, szavakba nem önthetô sóhajtásokkal'' (Róm 8, 26). Így hát csak akkor imádkozunk igazán helyesen, ha nem várunk mindenképpen csodákat Istentôl és nem tekintjük ôt jótékonykodó automatának, amelybe bármikor bedobhatunk egy megfelelô imaegységet és máris kijön a várt eredmény. A helyes imádság Isten nevét, országát és akaratát tartja szem elôtt és mindig abban a biztos tudatban születik, hogy Isten a mi mennyei Atyánk, aki feltétlenül megadja gyermekeinek mindazt, ami javukra válik. ======================================================================== Évközi 18. vasárnap C év Olvasmány: Préd 1, 2; 2, 21--23; Szentlecke: Kol 3, 1--5. 9--11; Evangélium: Lk 12, 13--21. Bevezetô a szentmise kezdetén Ma sokan úgy vélik, hogy a létbiztonság alapja a pénz és ezzel minden megszerezhetô: egészség, jólét, boldogság és gyönyör. Egészen más véleményen van Jézus. Szentmisénk evangéliumi szakaszában józanságra int és rámutat arra, hogy légvárat épít, aki az anyagiakban bizakodik. Minden földi jó csak tiszavirág életű. Egyedül Isten a tartós jólét és az örök élet biztosítéka. Rajta kívül senki és semmi, még a megannyi összeharácsolt milliók sem nyújthatnak tartós biztonságot. Az élet egyedül Isten ajándéka és azt milliókkal sem lehet megváltani. Jézus tanítása szerint a leghelyesebben járnak el, akik Istenben bíznak és olyan kincseket gyűjtenek, amelyek Isten elôtt kedvesek, a síron túl is elkísérnek és megôrzik értéküket. Jézus arra figyelmeztet, hogy ne bízzunk a múlandó anyagiakban. A világ leghatalmasabb biztosítója Isten. Valahányszor megtérünk, új szövetséget, új biztosítási szerzôdést kötünk vele. Szentbeszéd Ôrizkedjetek minden kapzsiságtól Lk 12, 15 Vártuk a földtörvényt. Elkobzott jussunkat követeltük. Vitáztunk a modern paraszti gazdálkodás lehetôségeirôl. Kifizetôdô-e a régi parcellás földművelés? Mennyi föld kell ahhoz, hogy érdemes legyen rajta gazdálkodni? Mennyi kell az embernek? Mennyi kell az újrakezdéshez? Tolsztoj egyik elbeszélésében az ördög annyi földet ígért a parasztnak, amennyit egy nap alap körüljár. Az elbeszélés szerint Tolsztoj parasztja kapzsiságában sokat markolt. Harácsolni akart és elszámította magát. Hatalmasat került és estére nagy sietve zárni akarta a bejárt terület körét. Ereje elfogyott és a cél elôtt holtan összerogyott. Kapott két négyzetméter földet sírja számára. Ennyi mindenkinek jár. Az elmúlt években Európában hatalmas átalakulásoknak lehettünk tanúi. A megváltozott körülmények között vajon mennyivel elégednénk meg? Mennyi föld, mennyi pénz, mekkora lakás és mennyi tulajdon elégíthetné ki igényeinket? Mennyi szabadidô kell az embernek? A pénz nem boldogít, de jó ha van -- mondják. Vajon mekkora biztonságot nyújt a nagy kulcscsomó és a vastag pénztárca? Mennyivel elégednénk meg igazán? Tolsztoj parasztja valahol elhibázta a dolgot. Ugyanezt hallottuk ma szentmisénk evangéliumában a gazdag emberrôl, akinek földje bôséges termést hozott. Szorgos igyekezetét legfeljebb az örökösök élvezhették. Evangéliumi példabeszédében Jézus egyáltalán nem ítéli el azokat, akik okosan gazdálkodnak és az életben jól forgatják magukat. Nem veti meg a vagyonosokat és nem kárhoztatja a magántulajdont. Isten nem ünneprontó. Jónak teremtette a világ dolgait és az embernek adta azokat, hogy élvezze. Jézus csak attól óv, hogy Isten helyébe ültessük a mammont, benne bízzunk és a föld javaitól várjuk létünk biztonságát. A hatalmas csalódásokat elkerülendô az ember soha se ültesse Isten helyébe a mammont. Az evangéliumi gazdag ember mégis ezt tette. A vagyontól és nem Istentôl várta léte biztonságát. Ezért elszámította magát. A telhetetlenség és kapzsiság bűnébe esett. Bálványimádó lett, mert olyan segítséget várt az anyagiaktól, amelyet egyedül Isten adhat. Halálos tévedése abban állt, hogy Isten helyett saját vagyonában (hitt és) bízott. Ma különösen fenyeget bennünket a veszély, hogy megfeledkezve létünk Fenntartójáról jövônket csak az anyagiakra és a biztosító társaságokra alapozzuk. Nem számolunk Istennel és nélküle tervezzük jövônket. Többen vakon bíznak a földi dolgokban és elégedetten mondogatják a pórul járt evangéliumi gazdag emberrel: ,,Ember, van elég vagyonod, eltart sok évig. Pihenj, egyél, igyál, és élvezd az életet'' (Lk 12, 19). Az Isten olykor minket is figyelmeztet: betegséggel és halállal szembesít. Ezekkel nem ijesztget, csak józanít: ,,Esztelen, még az éjjel számon kérik tôled lelkedet. Kié lesz mindaz, amit szereztél'' (Lk 12, 20)? Szekularizált és anyagias világunkban idônként különösen fel kell tennünk a kérdést: Vajon hová tartunk? Mi a célunk? Vajon eltemetkeztünk-e az anyagiakban? Vajon az evangéliumi gazdag emberhez hasonlóan nem gondolkodunk-e oktalanul? Mennyiben különbözik gondolkodásunk az övétôl, ha a karrier és pénz számunkra mindennél, még Istennél is fontosabb? Ha életünkben nem Isten áll az elsô helyen, akkor fennáll a veszély, hogy boldogságunkat és örök üdvösségünket sem tôle várjuk, hanem a pogány istenektôl, a pénz és vagyon rabjaivá és bálványimádóivá válunk. Isten nem akarja, hogy megtagadjuk az életörömöket és ne élvezzük a teremtett világ javait. Ellenkezôleg. Isten azt akarja, hogy életünk legyen, méghozzá teljében. Ugyanakkor meg akar szabadítani a kapzsiság okozta nyugtalanságtól, a harácsolás és konzum soha ki nem elégíthetô emésztô lázától és attól a tévedéstôl, amely szerint az ember képes önmaga fenntartására és üdvözítésére. Jézus Krisztus önmagában felkínálja az igazi élet forrását. Aki rátalál, az a kevesebbel is beéri, mert övé a minden. Az nyugodtan néz a jövô elé és nem retteg a szegénységtôl, a betegségtôl, sôt még a haláltól sem, mert életét a halhatatlan és örök gondviselô Isten kezébe tette. Tolsztoj parasztja a leghelyesebben járt volna el, ha beérte volna kevesebbel. Így még sokáig élvezhette volna Isten adományait. Az evangéliumi gazdag ember könnyen megoszthatta volna földje bôséges termését a szegényekkel. Így megtapasztalta volna: ,,nagyobb öröm adni, mint kapni'' és tovább gazdagodott volna Isten és ember elôtt. Ô viszont Isten nélkül óhajtott újabb beruházásokba kezdeni, nagyobb csűröket és magtárakat építeni. Isten nélkül akart gazdagodni. Irreális számításokat végzett, mert életében figyelmen kívül hagyta a legfontosabb tényezôt: saját Fenntartóját és Gondviselôjét, Istent, akitôl egyedül függött élete. Isten nélkül az ember csak légvárakat ipít és kudarcra van ítélve minden autonóm törekvése. ======================================================================== Évközi 19. vasárnap C év Olvasmány: Bölcs 18, 6--9; Szentlecke: Zsid 11, 1--2. 8--19; Evangélium: Lk 12, 32--48. Bevezetô a szentmise kezdetén Nyár van. Többen szabadságukat töltik: autóval, gyalog és hátizsákkal járják a világot. Mások hegyeket másznak vagy valamelyik strandon napoznak. A tapasztalt turisták tudják, hogy indulás elôtt mindig hasznos egy-két tanács az útra. Jézus egykor ugyancsak hasznos tudnivalókkal látta el tanítványait mielôtt apostoli útra küldte ôket. Így figyelmeztette ôket: ,,Készítsetek magatoknak kimeríthetetlen erszényt'', ,,csípôtök legyen felövezve és égjen a lámpásotok'', ,,hasonlítsatok azokhoz az emberekhez, akik urukra várnak'' és jól figyeljetek oda, hogy kivel találkoztok. Megfontolandó szabályok nemcsak az utasok és turisták számára, de nekünk is, akik az élet vándorútján járunk és annak keskeny és meredek ösvényén kínlódva kapaszkodunk az égi haza, az örök élet felé. Ebben a távlatban minden vasárnapi szentmise az élet forgatagának csendes pihenôje, ahol ismételten erôt gyűjthetünk és gondosan áttekinthetjük vándorutunk helyes irányát. A hétköznapok útvesztôi között vasárnapról-vasárnapra gondosan át kell tekintenünk az Ég felé vezetô helyes utat. Csak így lehetünk biztosak benne, hogy célba érkezünk. Szentbeszéd Boldogok a szolgák, akiket uruk megérkezésekor ébren talál Lk 12, 37 Az éberség sajátos keresztény magatartás. Az Újszövetségi Szentírás többször beszél róla. Szentmisénk evangéliuma is ezzel foglalkozik: ,,Boldogok azok a szolgák, akiket uruk megérkezésekor ébren talál'' (Lk 12, 37). Éberségre és készenlétre szólít: ,,Hasonlítsatok az olyan emberekhez, akik urukra várnak'', felöltözve, készen, és ha éjszaka van, nagy világossággal. A szövegösszefüggésbôl kitűnik, hogy ez a várakozó éberség elsôsorban nem a világ végén vagy a halálunk pillanatában bekövetkezô találkozásra vonatkozik Jézus Krisztussal, hanem életünk jelen valóságára. Nekünk most kell készen állnunk arra, hogy szembe nézzünk és felvegyük a harcot a ,,bálványistenek'' támadásaival. Nekünk most kell figyelmesen várakoznunk az Isten adta lehetôségekre, ajánlatokra és alkalmakra, amelyekkel és amelyekben bizonyságot kell tennünk hitünkrôl és iránta való hűségünkrôl. Többen alig tudnak mit kezdeni ezzel az állandóan figyelô és örökös készültségben várakozó keresztény magatartással. Ôk azt állítják, hogy életükben sohasem észlelték és tapasztalták meg az Istent, és mégis nagyszerűen kijöttek nélküle. Állításukon nincs okunk kételkedni. Sôt, ôszintén be kell vallanunk, hogy ezen a téren mi sem rendelkezünk náluknál kiválóbb tapasztalatokkal. Legfeljebb a közös útkeresés hátterébôl könnyebben megértjük az evangéliumi figyelmeztetést: ,,Boldogok azok a szolgák, akiket uruk megérkezésekor ébren talál''. Örökös készültségi állapotban várakozni Istenre nem könnyű dolog. A figyelem és éberség mindig komoly igyekezetet, akaratot és erôfeszítést követel. A hit szilárd meggyôzôdésére ezek nélkül sohasem jutunk el. A hithez éberség szükséges. Az Isten és az emberi lét nagy kérdéseit nem lehet félvállról venni és egykönnyen megoldani: honnan, hová és miért? Érzéki tapasztalataink sem adnak rá egyértelmű és végleges választ. Így az ember örökös választás elôtt áll, amely fokozott figyelmet és éberséget igényel: ,,Senki sem szolgálhat két úrnak: vagy gyűlöli az egyiket, a másikat pedig szereti, vagy ragaszkodik az egyikhez, a másikat pedig megveti'' (Mt 6, 24). Ezért körültekintôen, figyelmesen és éberen kell élnünk. Az evangéliumi figyelmeztetés szerint: ,,Csípôtök legyen felövezve'', azaz: legyetek készenlétben és vigyázzállásban az Úr érkezése elôtt. Legyen égô gyertya a kezetekben, hogy lássatok és észre vegyétek, ha közeledik az Isten, aki sohasem hangoskodik és nem erôszakolja rá magát senkire, de aki éber és figyelmes, az meghallja hangját és mindig észre veszi ôt a világban. Ezt a vallásos éberséget állandóan veszélyezteti a mindennapi élet gondja. Leköt bennünket a pénz, a vagyon, a hivatás és az üzlet. A hétköznapok gondjai alig engednek helyet életünkben Isten számára. Errôl hallottunk az elôzô vasárnap. Ma többen úgy vélik, hogy nincs idônk Istenre és Ô nem érdekes számunkra. Vasárnapi szabadidônket kitölti az újságolvasás, az autómosás, a tévézés. Figyelmünket leköti az utazás, a szórakozás, az élvezet. Mindezek elvonják figyelmünket Istenrôl. Ha újra rá akarunk találni Istenre, vissza kell térnünk az Ô útjára. Ez szorgalmat, igyekezetet és erôfeszítést igényel: figyelmet és éberséget, amint errôl szentmisénk evangéliumában hallottunk. Újból rá kell lépnünk a szeretet útjára. Aki ezen az úton jár, az figyelmesen hallgatja Isten szavát, szívesen elbeszélget vele, imádkozik, a bálványistenek helyett az igaz Istennek hódol és így éberen várakozik az ô eljövetelére. A vallásos és éber várakozás sohasem hiábavaló. Beteljesedik és sikerrel jár: ,,Boldogok azok a szolgák, akiket uruk megérkezésekor ébren talál. Bizony mondom nektek, felövezi magát, asztalhoz ülteti ôket, körül jár és felszolgál nekik'', még akkor is, ha késve érkezik. A keresztény várakozás kockázata sikerrel zárul. Ezt Isten választott népe már megtapasztalta. Történelme során elnyomásban és üldözésben volt része. Templomát szétrombolták. Fiait és leányait rabságba hurcolták. Városait romokba döntötték. Isten választott népe mégsem esett kétségbe. A hívô zsidó ismételten felidézte Isten nagy tetteit: a szép napokat, az Egyiptomból való kiszabadulást és a honfoglalás szép sikereit. Számára elképzelhetetlen volt a szorongattatások idején, hogy Isten újra meg ne mutassa csodás tetteit. Szilárd meggyôzôdése volt, hogy Isten sohasem hagyja abba elkezdett és beteljesedésre szánt művét. Az elsô keresztények ugyancsak ebbôl a hitbôl éltek. Jézussal elérkezett a beteljesedés kezdete, a végsô várakozás korszaka. Buzgón kérték: Maran atha -- Jöjj el, Uram, Jézus! Tették ezt ígérete beteljesedésének biztos reményében: ,,Hamarosan eljövök. Ragaszkodjál ahhoz, amid van, hogy senki el ne vegye koronádat'' (Jel 3, 11). ,,A hű és okos sáfár'' hittel és buzgó vallásos élettel mindig éberen várakozik Istenre. Szent Alajostól séta közben megkérdezték társai, hogy mit tenne, ha Isten húsz percen belül ítélô széke elé szólítaná. Válasza: Tovább szórakoznék veletek. Számomra jelenleg ez az Isten akarata. Ilyen lelkülettel nekünk sincs mit félnünk: a pillanatok követelményeinek megfelelôen teljesítsük Isten akaratát! Szentmisénk szentleckéjében olvastuk: ,,A hit szilárd bizalom abban, amit remélünk, meggyôzôdés arról, amit nem látunk. Ôseink ebbôl merítettek bizonyságot'' (Zsid 11, 1--2). Hitünk biztos reménye: Az Úr eljön, felövezi magát, asztalhoz ülteti övéit, körüljár és felszolgál nekik. Addig éberen várakozunk eljövetelére. ======================================================================== Évközi 20. vasárnap C év Olvasmány: Jer 38, 4--6. 8--10; Szentlecke: Zsid 12, 1--4; Evangélium: Lk 12, 49--53. Bevezetô a szentmise kezdetén A nyári szabadság a pihenés ideje. A legtöbben ilyenkor csendre és nyugalomra, lelki békére és harmóniára vágyunk. Szentmisénk evangéliumában mindebbôl semmi sem érezhetô. Ellenkezôleg. Evangéliumi szakaszunkban Jézus nyíltan kijelenti: nem azért jött, hogy békét hozzon, hanem hogy széthúzást és szakadást szítson. Szavaiból kitűnik, hogy a hívôk közössége nem világot megvetô, életunt emberek mentsvára. A hit harc és küzdelem, akárcsak a mindennapi élet. Így a hit és élet szorosan összetartozik. A kettô szétválaszthatatlan. A mindennapi életben a hit miatt még a legbékésebb keresztények is nemegyszer az emberi nézeteltérések és az ellenségeskedések kereszttüzébe kerülnek és minden jószándékuk ellenére is békétlenséget szítnak. Az elvhű és gerinces emberek elôbb-utóbb környezetük ellenállásába ütköznek. Jézus követése nem kegyes és jámbor szokás. Kemény és kellemetlen harc, amelyet minden követôjének vállalni kell. Szentbeszéd Azért jöttem, hogy tüzet gyújtsak a földön Lk 12, 49 Hallottuk Jézus szokatlan és provokatív kijelentését szentmisénk evangéliumában. Az ember megütközik nem várt kijelentésén: ,,Azért jöttem, hogy tüzet gyújtsak a földön. Mi mást akarnék, mint hogy lángra lobbanjon'' (Lk 12, 49). A jóságos és türelmet prédikáló ,,szelíd és alázatos szívű Jézus'' széthúzást, szakadást, megoszlást és szembenállást hirdet: ,,Azt hiszitek, azért jöttem, hogy békét hozzak a földre'' (Lk 12, 51)? Ez a jézusi hangnem -- úgy véljük -- nem illik a róla alkotott elképzeléseinkbe. Hozzászoktunk, hogy az evangéliumok általában a békés és nyugodt természetű Jézusról tudósítanak. Evangéliumi szakaszunkban Jézus ma mégis vehemens, provokatív, széthúzást és nyugtalanságot szító, szenvedélyes forradalmárként jelenik meg elôttünk, aki kisarkított, hajthatatlan állásfoglalása miatt még a kényelmetlen és heves összetűzésektôl sem riad vissza. Jézus mai evangéliumban tett nyilatkozata egységre, nyugalomra és békére vágyó törekvéseink látszólagos félreállítása. Ki akar ma ellenségeskedést, széthúzást és vitát? A pluralizmus jelszava mögött inkább a kompromisszumokra hajlamos egyéniségeket kedveljük, még akkor is, ha jól tudjuk, hogy a kompromisszumok nemegyszer megalkuváshoz és gerinctelenségekhez vezetnek. Napjainkban elítéljük a vallási ,,fanatizmust'' és csak kevesen vállalkozunk a radikális keresztény tanúságtételre. Az elmúlt századokban a kereszténység elôszeretettel hagyta figyelmen kívül Jézus tanításának harcias szellemét. Jézus követése fôleg a keresztény normáknak és parancsoknak megfelelô engedelmességben nyilvánult meg. A vallásos hit inkább békességet, lelki nyugalmat, templomi csendet, harmonikus életet, összhangot és egységet jelentett Istennel és az ô egyházával. Nyugodt lelkiismeretet. Jelentette a külsô feszültségek, küzdelmek és harcok kerülését, a lelki visszavonultságot a világ tomboló zajától, a boldogító nyugalmat. Hosszú idôn keresztül elfelejtettük, hogy a vallásos életnek ez a harmonikus idillje csak egyik oldala, esetleg sok elônnyel. Ez a fajta keresztény magatartás figyelmen kívül hagyta, hogy az evangéliumi örömhír nem az élettôl való menekülésre szólít, hanem valóságos talpraállásra Jézus tanításának szellemében, méghozzá az élet kellôs közepén: harcra és küzdelemre szólít a szebb és teljesebb élet érdekében. Nem szólít a világtól való menekülésre. Az evangélium nem életidegen. Az agg Simeon már a gyermek Jézus bemutatásakor a templomban elôre jelezte: ,,Ez sokak romlására és sokak feltámadására lesz Izraelben, jel lesz, amelynek ellene mondanak..., hogy sokaknak kiderüljenek a titkos gondolatai'' (Lk 2, 34--35). Keresztény elkötelezettségrôl és következetes keresztény életrôl van szó mai szentmisénk evangéliumában. Jézus ebben nem a mindent felperzselô és pusztító tűzrôl beszélt, hanem arról a lángról, amely érte ég: a tiszta és világos állásfoglalásról mellette vagy ellene: ,,Aki nincs velem, az ellenem van, és aki nem gyűjt velem, az szétszór'' (Lk 11, 23). Jézus elkötelezett magatartást vár tôlünk: ,,Azokat, akik megvallanak engem az emberek elôtt, én is megvallom majd mennyei Atyám elôtt...'' (Mt 10, 32). Ez elkerülhetetlenül konfliktusokkal jár, amelyek elôl senki sem térhet ki és amelyeket mindig hozzá hasonló magatartással kell megoldanunk. Jézus ellenségei nem riadtak vissza semmiféle támadástól: pénzt, hatalmat, rendôrséget és katonaságot vetettek be ellene. Vallási és politikai rágalomhadjáratot indítottak ellene. Jézus nem futamodott meg a kihívások elôl, olcsó kompromisszumokat sem kötött és a megalkuvás legkisebb jelét sem mutatta. Védelmére nem vetette be az Atyjától rendelkezésére álló több mint tizenkét légiót (vö.: Mt 26, 53). A támadások idején sohasem esett kétségbe és nem igyekezett visszafizetni hasonló ,,valutával''. Hevesen védekezett, de csatározás közben senkit sem bántott. A tűz és kard, a szakadás és megosztás, amelyet ô hozott ez: ,,harcunkat nem a test szerint vívjuk, mert harci fegyvereink nem földiek, hanem isteni eredetűek, amelyek várakat is lerombolnak'' (2 Kor 10, 3--4). Az evangéliumért harcolni az evangélium fegyvereivel veszélyes vállalkozás. Ez a szenvedések keresztsége, amellyel Jézushoz hasonlóan nekünk is meg kell keresztelkednünk. Ezzel a keresztséggel keresztelkedtek meg a vértanúk és mindazok, akik hitükért üldözést, börtönt, kínzatást és halált szenvedtek (Romero érsek San Salvadorból). Mi nem hadakozhatunk világi fegyverekkel. A Szentlélek tüzével kell küzdenünk. Jézus figyelmeztetett: ,,Aki kardot ragad, az kard által vész el'' (Mt 26, 52). Elfogatása idején a Getszemáni kertben tanítványához hasonlóan mindannyiunkat intett: ,,Hagyjátok, elég'' (Lk 22, 51)! Nem földi fegyverekkel kell ellenállást tanúsítanunk a gonosszal szemben és lángra lobbantanunk a világot, hanem Isten szavának erejével, amely ,,eleven, átható, és minden kétélű kardnál ilesebb, behatol a lélek és szellem, az íz és a velô gyökeréig, megítéli a szív gondolatait és érzéseit. Semmilyen teremtett dolog nem marad elôtte rejtve; minden föl van fedve és nyitva van az elôtt, akinek számadással tartozunk'' -- olvassuk a Zsidókhoz írt levélben (4, 12--13). Jézus követése óhatatlanul konfliktusokkal jár az élet minden területén. Kihívás és provokáció. Mindig megoszlást okoz, ha valaki a meg nem született élet védelme mellett tüntet, aláírásokat gyűjt a pornó filmek és újságok terjesztése ellen, kolostorba lép vagy karizmatikus csoportokhoz csatlakozik, a közéletben nyilvánosan síkra száll a keresztény elvek és értékek mellett és ráadásul azokat a magán életében még valóra is váltja. A határozott és elkötelezett keresztény magatartás mindig ellenállásba ütközik. Jézus mai evangéliumban közölt tanítása szerint ezt az elkötelezett vallásos életet mégis elônyben kell részesítenünk azzal a megszokott és nyugodt, hagyományos vallásossággal, amelynek követôi semmi kockázatot sem vállalnak, nem szívesen foglalnak állást és mindenáron kerülni akarják a konfrontációt. Szó sincs itt fundamentalizmusról. Tudjuk, hogy a kereszténységen kívül is sok jó értékkel találkozunk: a többi vallásokban és az egyéb humanista törekvésekben. ,,Vizsgáljatok felül mindent, a jót tartsátok meg. Mindenféle rossztól óvakodjatok'' -- bátorít bennünket Szent Pál apostol a Tesszalonikiakhoz írt levelében (1 Tessz 5, 21). Jézus valóban hirdette: nem békét, hanem szakadást hoztam a földre. Mégsem ,,kaotikus elem''. Nem szít ellenségeskedést és békétlenséget. Boldognak mondja a békességben élôket (vö.: Mt 5, 9). Mégis óv az olcsó kompromisszumoktól. A béke érdekében világos és tiszta állásfoglalást vár a hozzá vezetô úton: egyenes jellemet és bátor keresztény tanúságot. ======================================================================== Évközi 21. vasárnap C év Olvasmány: Iz 66, 18--21; Szentlecke: Zsid 12, 5--7. 11--13; Evangélium: Lk 13, 22--30. Bevezetô a szentmise kezdetén Isten minden embernek felkínálja az üdvösséget, de saját akarata ellenére senkit sem kényszerít az örök boldogságba. Ez azt jelenti, hogy az üdvösség az ember szabad hozzáállásától és komoly erôfeszítéseitôl is függ. Ha megtartjuk Isten parancsait és követjük Szent Fiát, Jézus Krisztust, akkor ezzel arról tanúskodunk, hogy elszántan törekszünk az üdvösség elnyerésére. Ettôl a személyes keresztény elkötelezettségtôl nem mentesít sem származás, sem valamiféle okos kibúvó. Az elmulasztott lehetôség miatt a számadás napján nem okolhatók sem a körülmények, sem sajátos emberi sorsunk. Az üdvösségre vezetô alkalmakat addig kell kihasználnunk, amíg arra idônk van. Mindig készséges szívvel és éber odaadással kell várakoznunk az Úr eljövetelére, mert soha sem tudjuk, hogy melyik órában hív és kopogtat a nagy számadásra. Szentbeszéd Uram, kevesen vannak, akik üdvözülnek Lk 13, 23 Szentmisénk evangéliumának beszámolója szerint egykor valaki Jézus elé járult és megkérdezte tôle: ,,Uram, ugye kevesen üdvözülnek'' (Lk 13, 23)? Elvont, elméleti kérdés. De azonnal izgatóbbá válik, ha közérthetô köznapi nyelven tesszük azt fel: Vajon hány ember boldog? Hányan érik el személyiségük teljes kibontakozását? A kérdés még így sem egészen konkrét, de már megsejtteti, hogy mirôl van szó mai szentmisénk evangéliumi szakaszában. Egy nagyonis korszerű témáról: boldogság utáni vágyunk beteljesedésérôl, mai nyelven: személyiségünk teljes kibontakozásáról. A kérdés mindenkit érdekel, hiszen ki ne szeretne ,,valaki'' lenni és ki ne szeretné elérni a boldogságot? A boldogság kérdése mindannyiunkat foglalkoztat, még akkor is, ha a legtöbben mást és mást értünk alatta. Nehéz lenne meghatározni, hogy ki és mit ért a boldogság alatt. Azt is nehéz megmondani, hogy kit mi boldogít: pénz, siker, hatalom, tudás, jólét, szerelem? Ezért a boldogok számát illetôen is eltérnek a vélemények. (Nézd a világot, annyi milliója s köztük valódi boldog oly kevés -- Vörösmarty). Szélsôségekben mozgó vélemények: Az egyik azt állítja, hogy a boldogság csak igen kevés embernek jut osztályrészül. Szerintük csak a százszázalékos keresztények lehetnek boldogok: a szigorú aszkéták és az imádságos lelkű jámborok, az elvhű és fellegekben járó idealisták, akik inkább meghalnak, de elveiktôl akkor sem tágítanak. Kevés az ilyen ember -- mondják. A legtöbben a széles és kényelmes utakat kedvelik, irtóznak Krisztus Urunk göröngyös, keskeny és meredek ztjától. A mai ember a kényelmet imádja és ezt még akkor sem adja fel, ha miatta pusztulás fenyegeti: táplálkozási ártalmak, mozgás-hiány, civilizációs betegségek. A másik szélsôséges vélemény ennek az ellenkezôjére esküszik: Isten egykor mindenkit üdvözít és mindenkinek megadja a hôn óhajtott boldogságot. Szerintük egyaránt üdvözül boldog s boldogtalan. Vagy talán nem azt hirdeti állandóan a kereszténység, hogy Isten a legjóságosabb atya, aki mindig gyermekei javát akarja? Isten nem sztálinista rendôr, aki legszívesebben minden más gondolkodású embert a pokolba küldene. Szerintük a világ csak ártatlan és derék jó emberekbôl áll. A vitát Jézus kijelentései sem döntötték el egyértelműen. Jézus még csak válaszra sem méltatta a kérdést: sokan vagy kevesen üdvözülnek? Számára sokkal fontosabb volt a kérdéshez olyan figyelmeztetést fűzni, amely egyformán illeti mindkét szélsôséges gondolkodás képviselôjét. A könnyelműeknek nyomatékosan felhívta figyelmét arra, hogy komoly erôfeszítések nélkül senki sem juthat be az Isten országába. Ez senkinek sem hull az ölébe. Eléréséhez energiára van szükség, kitartó és fáradságos munka, komoly erôfeszítések kellenek hozzá: ,,Igyekezzetek a szűk kapun bejutni'' (Lk 13, 24). Aki úgy gondolja, hogy az Istenhitet és a felebaráti szeretetet csak úgy könnyedén és mellékesen is lehet gyakorolni, az erôsen téved és sohasem éri el az üdvösséget. Épp úgy nem jut be az Isten országába, mint az, aki csak másokon élôsködik és mindig önmagát helyezi elôtérbe: ,,Veled ettünk és ittunk, a mi utcáinkon tanítottál'' (Lk 13, 26). Az ilyenek elôtt becsapódik a mennyország kapuja és könnyen zárt ajtók elôtt találják magukat: ,,Távozzatok egy szálig, ti gonosztevôk'' (Lk 13, 27). Jézus figyelmeztetôleg fordul a jóléttôl elkényelmesedett gazdagokhoz: ,,Könnyebb a tevének átmenni a tű fokán, mint a gazdagnak bejutni az Isten országába'' (Mt 19, 24). Jézus kijelentésével senkit sem ítél el csak azért, mert vastag a pénztárcája. Többen errôl nem is tehetnek. Nem tehetnek róla, hogy gazdagnak születtek vagy szerencséjük volt. Sôt, a gazdagok nagyon sok jót is tehetnek! Jézus nyomatékosan figyelmezteti azokat, akik vagyonukból mindenkit kizárnak és senkivel sem törôdnek. Figyelmezteti ôket, hogy vagyonukat nem vihetik magukkal az örök életbe. Legfeljebb csak az a jó kíséri majd el ôket oda, amit földi kincseikkel szereztek: a jótékonykodással és a felebaráti szeretet gyakorlásával. A könnyelműek mellett Jézus figyelmeztette az aggályosokat is. Elmondta nekik, hogy Isten országába ,,jönnek majd keletrôl és nyugatról, északról és délrôl és helyet foglalnak'' abban a többi választottakkal együtt (vö.: Lk 13, 29). Isten multikulturális, nemzetközi és univerzális országában ismeretlen a lakáshiány: ,,Atyám házában sok hely van'' (Jn 14, 2). Szó sem lehet arról, hogy Isten a nagy tömegeket kizárná országából. Ô mindenkit üdvözíteni akar. Isten minket is kiválasztott és minket is meghívott az Ô országába, mint Ábrahámot, Izsákot, Jákobot és a többi prófétákat. A keresztség egyedül azonban még nem jogosít fel bennünket az üdvösségre. Ma valóban mi vagyunk azok, akik az Úr eucharisztikus lakomáján együtt ehetünk és ihatunk vele. Ennek ellenére velünk is könnyen megeshet, ami egykor Ábrahám fiaival, akik Isten különleges szeretetét élvezték és hűtlenségük mellett vakmerôen bizakodtak az Úr barátságában. Isten nem elégedett meg külsôséges jámborságukkal: neki engedelmes és alázatos szív kellett. A keresztvíz fejünkön még nem képes visszatartani az isteni Bírót attól, hogy egykor ki ne mondhassa fölöttünk a halálos ítéletet: ,,Távozzatok színem elôl'' (Mt 25, 41). ,,Nem tudom, honnan valók vagytok. Távozzatok egy szálig, ti gonosztevôk'' (Lk 13, 27). Üdvösségünk elérésére nincs garancia és elnyerésében mi sem lehetünk biztosak. Isten meghívója mindig figyelmeztetô. Arra int, hogy meghívójára mindig keresztény tanúságtételünkkel kell válaszolnunk. Szentmisénk evangéliumi szakaszából kitűnik, hogy Jézus számára egyáltalán nem fontos az elméleti kérdés: Ugyan, hányan üdvözülnek? Ennél sokkal fontosabb és ô erre a kérdésre válaszolt: Mit kell tennünk ahhoz, hogy nyomdokain haladva eljussunk az örök életbe? Jézus ma hozzánk fordul és nekünk szegezi a kérdést: Mit kell tenned ahhoz, hogy elnyerd az üdvösséget? Személyes válaszodat várja. ======================================================================== Évközi 22. vasárnap C év Olvasmány: Sir 3, 19--21. 30--31; Szentlecke: Zsid 12, 18--19. 22--24a; Evangélium: Lk 14, 1. 7--14. Bevezetô a szentmise kezdetén Szentmisén olvasmányai arra az elfelejtett erényre hívják fel figyelmünket, amelyet a mai világban csak kevesen becsülnek: a szolgálatkészségre. Ki akar ma még szolgálni? A legtöbben dicsôségre, hatalomra, megbecsülésre áhítoznak és uralkodni szeretnének, nem szolgálni. A világ tele van könyökölô emberekkel: aki bírja, marja. Sokan úgy gondolják, hogy másképpen nem érvényesülhetnek, csak ha törtetnek és könyökölnek. Jézus mai szentmisénk evangéliumában mégis a szerényeknek, az alázatos szívűeknek, a szolgálatkész és önzetlen embereknek ígérte oda a megtisztelô helyeket Isten országában: ,,Mert aki magát felmagasztalja, azt megalázzák, aki magát megalázza, azt felmagasztalják'' (Lk 14, 11). Kijelentése ellentmond az önzô és olykor embertelen karrieristák logikájának és Istenre irányítja a figyelmet. Egyedül Isten képes elhalmozni az embert mindazokkal a jókkal, amelyekre születésétôl kezdve telhetetlen szívvel vágyakozik. Az ember végsô megdicsôülése nem saját törtetésének eredménye. Végeredményben minden Isten ajándéka, amellyel sok jót tehetünk a földön. Isten országában olyan mértékben kapunk elismerést, amilyen mértékben elôsegítettük embertársaink megbecsülését, felmagasztalását a földön, szolgáltuk a szegényeket és nyomorékokat, a bénákat és a vakokat. Szentbeszéd Aki magát felmagasztalja, azt megalázzák Lk 14, 11 A francia forradalom meghirdette az osztályok nélküli társadalmi rendet. Az egyenlôség nevében meg akarta szüntetni a címekkel és rangokkal járó elôjogokat. Századunk demokratikus országai a személyi méltóság nevében ugyancsak elôjogoktól mentes társadalmat igyekeztek kialakítani. A kommunista diktatúrák az egyházi és nemesi címek mellett még az emberi személyi méltóságot megilletô ,,uram'' és ,,hölgyem'' udvarias megszólítást is elvetették és megpróbálták azt a hazug ,,elvtárs'' és az uniformizáló ,,polgártárs'' kifejezésekkel felváltani. A társadalmi osztályok mégsem szűntek meg. Keleten kialakult a vörösök privilegizált és feszes hierarchiája, amelyben mindenkinek tudni illett, hogy mi illik. A nyugati demokráciákban a törvény elôtt mindenki egyforma, de a hierarchiák és rangfokozatok itt sem szűntek meg. Kialakult a könyöklô társadalma, amely mindig az ,,elsôk''-nek kedvez. Elsô osztályon utaznak a filmsztárok és a menedzserek, a miniszterek és a gyárigazgatók. Ôk elsô osztályú szállodákban laknak, ötcsillagos éttermekben étkeznek, az ún. exkluzív helyeken, a közönséges halandók kizárásával, csak a ,,nagyok'' maguk között. Az elônyök keresésétôl az egyház sem mentes. Már az apostolok korából ismerjük a két Zebedeus-testvér anyjának privilégiumokra éhes felszólalását: Törtetô fiai számára kiváltságos helyeket kért Jézustól Isten országában. Az utolsó helyeket sehol sem szeretik: sem az egyházban, sem a polgári társadalomban. Ez nem meglepô, hiszen a tapasztalat azt mutatja, hogy senki sem akar utolsó lenni. A világ a nagyoknak tapsol, azoknak, akik ,,fent'' vannak: a nagyok, a hatalmasok, a gazdagok és a tekintélyes urak. Alul vannak mindig a szegények, az elnyomottak, a kisemmizettek és a lenézettek. Az elôbbieket csodáljuk és elônybe részesítjük, ez utóbbiakat legtöbbször figyelemre se méltatjuk, sôt megvetjük. A világ mindig a törtetôknek kedvez és tapsol. Szentmisénk evangéliumi szakaszában Jézus ma paradoxnak látszó módon mégis kijelentette: ,,aki magát felmagasztalja, azt megalázzák, aki magát megalázza, azt felmagasztalják'' (Lk 14, 11). Tanítását életbôl ellesett példákkal támasztotta alá. Elsô hallásra úgy tűnik, mintha érvelésében csupán udvariassági szabályokról lenne szó: ne ülj az elsô helyre! Az evangélium azonban nem változó idôk függvényében kialakult illemkódex. Isten örök igéje az, az Ô országáról. Így Jézus mai evangéliumban tett kijelentései Isten országára vonatkoznak és az ember ehhez fűzôdô helyes kapcsolatára és lelki beállítottságára. Ezt kell keresnünk benne. Evangéliumi szakaszunk elmondja nekünk, hogy az ember soha sem dicsôítheti meg önmagát. Saját erejébôl soha sem nyeri el az üdvösséget. Ezért aki önigazultan magát mások fölé emeli, azt Isten megalázza (vö.: Lk 1, 51--52). Állítólagos érdemeivel senki sem kérkedhet Isten elôtt és nem emelheti önmagát mások fölé, mert Isten elôtt minden ember csak szegény koldus. Aki magát felmagasztalja, az Isten elôtt kegyvesztetté válik. Barátaivá csak azok válnak, akik úgy szolgálnak mint Jézus, az Úr szolgája, aki nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy Ô szolgáljon másoknak. Jézus ezt az utolsó vacsorán nyomatékosan kihangsúlyozta: ,,A legnagyobb legyen olyan, mintha a legkisebb volna, az elöljáró pedig mintha szolga volna'' (Lk 22, 26). A keresztények mindannyian egyformán ,,elôkelôk'', de ez még egyáltalán nem jogcím az elsô helyekre Isten országában. A rangsorolás nem felel meg a keresztény szellemiségnek. Isten elôtt a keresztények méltóságát nem a név, a rang és a cím adja meg, hanem az isteni Lélek, amely arra képesít bennünket, hogy úgy szolgáljunk, mint Jézus, aki így nyilatkozott: ,,Ti Mesternek és Úrnak hívtok, s jól teszitek, mert az vagyok. Ha tehát én, az Úr és Mester megmostam lábatokat, nektek is meg kell mosnotok egymás lábát'' (Jn 13, 13--14). Napi példabeszédünk alapján ez azt jelenti, hogy mindannyiunknak vendéglátó házigazdává kell lennünk Isten egyházának családi közösségében a földön. Senki sem olyan szegény, hogy ne tehetne másokért valamit és ne válhatna mások ,,vendéglátó gazdájává''. Az emberi szolidaritásról és testvériségrôl van itt szó. Egyiket sem lehet üzleti módon gyakorolni, a befektetés és nyereség szigorú törvényei alapján. Aki ezzel mégis megpróbálkozik, az nem jár el Jézus szellemében: ,,Amikor ebédet vagy vacsorát adsz, ne hívd meg barátaidat, sem testvéreidet, sem rokonaidat, sem jómódú szomszédaidat, nehogy visszahívjanak és viszonozzák neked. Ha vendégséget rendezel, hívd meg a szegényeket, bénákat, sántákat, vakokat. S boldog leszel, mert nem tudják neked viszonozni. De az igazak feltámadásakor megkapod jutalmadat'' (Lk 14, 12--14). Lehet, hogy ezek a szegények, bénák, sánták és vakok ma más nevet viselnek, mint Jézus korában. Ôk mindig azok, akik meghívásainkat és szolgálatainkat képtelenek viszonozni: a menekültek, a narkósok, a cigányok és utcagyerekek. Nincs jogunk elkeríteni magunkat tôlük és ,,exklusiv'' módon élni. Különbeknek sem tekinthetjük magunkat náluknál. Az ember értéke és méltósága mindig Istentôl származik. Ô mindannyiunkat egyforma személyi méltósággal ruházott fel: ,,Isten megteremtette az embert, saját képmására, az Isten képmására teremtette ôt, férfiúnak és nônek teremtette ôket'' (Ter 1, 27). A Galatákhoz írt levélben pedig ezt olvassuk: ,,(Hiszen) az Isten fiai vagytok a Jézus Krisztusban vetett hitben. Mert mindannyian, akik megkeresztelkedtetek Krisztusban, Krisztust öltöttétek magatokra. Nincs többé zsidó vagy görög, rabszolga vagy szabad, férfi vagy nô, mert mindannyian eggyé lettetek Jézus Krisztusban'' (Gal 3, 26--28). Evangéliumi szakaszunkban Jézus félreérthetetlenül tudtunkra adta, hogy Isten elôtt az emberi nagyravágyásnak és becsvágynak semmi értéke. Ellenkezôleg: ,,Aki magát felmagasztalja, azt megalázzák, aki magát megalázza, azt felmagasztalják''. Jézus tanítása és tettei mindig kihívóak. Jó hírnevét kockára téve szóba állt a bűnösökkel, felkarolta a megvetett vámosokat és együtt étkezett velük. Nem volt személyválogató és különbséget sem tett az emberek között. Jakab apostol levelében olvassuk: ,,Testvéreim, Urunk, a megdicsôült Jézus Krisztus hitének gyakorlásakor ne tegyetek a személyek között különbséget. Ha közösségetekbe belép egy férfi pompás öltözékben, aranygyűrűvel az ujján, és belép egy szegény is elnyűtt ruhában, figyelmetek a pompás öltözékű felé fordul, és így szóltok hozzá: ÔFoglalj itt kényelmesen helyet'. A szegénynek meg azt mondjátok: ÔÁllj oda oldalra!' Vagy: ÔÜlj ide zsámolyomhoz!' Hát nem megkülönböztetés ez? Nem ítéltetek-e szívetekben helytelenül gondolkozva részrehajlón?'' (Jak 2, 1-4). Szentmisénk evangéliumi szakaszában nem ültetési illemszabályokról hallottunk. Nem az ünnepi asztalnál kijelölt helyünkrôl van itt szó, hanem arról a helyrôl, amelyet Isten országában az Ô asztalánál el kell foglalnunk. Erre az isteni lakomára az önzetlen szeretetszolgálat belépôjével lehet bejutni. Társadalmi versenyfutásunk jeligéje ez kell legyen: önzetlen szeretetszolgálat! Magasabb pozíciót az odaadóbb, több és nagyobb szeretetszolgálat érdekében! Nagyobb pozíciót, hogy elkötelezettebben, többet és jobban szolgálhassunk! ======================================================================== Évközi 23. vasárnap C év Olvasmány: Bölcs 9, 13--19; Szentlecke: Filem 9b--10. 12--17; Evangélium: Lk 14, 25--33. Bevezetô a szentmise kezdetén A Szentírás beszámolói szerint Jézust sokszor vette körül nagy népsokaság. Egyesek kínzó kérdéseikre kerestek nála választ, mások azért jártak utána, mert egyszerűen jól érezték magukat közelében, testi, lelki és anyagi elônyöket reméltek tôle. Kezdetben még Jézus közvetlen lelkes követôi sem ismerték fel, hogy a Mester követése nem kényelmes séta és az súlyos következményekkel jár. Jézus követésének feltételein ôk is éppúgy megütköztek, mint mi napjainkban. Jézus közösségében mindenkinek vállalnia kell a keresztet, az önmegtagadást és a lemondást. Másképpen senki sem lehet az ô tanítványa. Ezt legtöbbször még a keresztények is elfelejtik. Szentmisénk kezdetén vizsgáljuk felül Jézus iránti bizalmunkat. Ezzel a bizalommal biztosan rendelkezünk, ha Jézusért készségesen vállaljuk a lemondásokat és mindennapi keresztjeinket. Szentbeszéd Aki nem hordozza keresztjét, és nem így követ, nem lehet az én tanítványom Lk 14, 27 Többen kereszténynek tartják magukat, mert valamikor tudtuk nélkül a keresztség szentségében részesültek vagy késôbb eljártak néhány hittanórára, talán még elsô szentáldozáshoz is járultak és megbérmálkoztak. A legtöbben tudtunk nélkül és akaratlanul csöppentünk az egyházba, egyszerűen csak azért, mert szüleink és nagyszüleink is keresztények voltak, keresztény volt a környezet, a község, a város és az ország, amelyben születtünk és nevelkedtünk. A legtöbbször nem gondolunk arra, hogy megkeresztelkedésünk révén egykor bármennyire jelét adtuk Jézushoz való tartozásunknak, azért még felnôtt fejjel sem sikerült igazán krisztusivá, Krisztus követôjévé, felnôtt kereszténnyé válnunk. A legtöbben megelégszenek a keresztény név vagy cím megszerzésével és megfeledkeznek kereszténységük folyamatos formálásáról, kialakításáról: a keresztény tanúságtételrôl. Így kapóra jön számunkra mai szentmisénk evangéliumának két példabeszéde a toronyépítôrôl és a hadba készülô királyról. Egyik sem gyerek játék: sem a toronyépítés, sem a hadba szállás. Mindkettô komoly ismereteket és erôfeszítéseket igényel. A példák által Jézus figyelmezteti hallgatóit, hogy követése egyáltalán nem vehetô félvállról. Az komoly kereszthordozást jelent: ,,Aki nem veszi fel keresztjét és nem követ, nem lehet a tanítványom'' -- mondja Jézus (Lk 14, 27). Szavaiból kitűnik, hogy a tanítványok számára a kereszt nem lehet csupán ékszer vagy dísztárgy. A kereszt a keresztény élet velejárója. Jézus tanítványának lenni kereszthordozást jelent. Követése kereszthordozás, még akkor is, ha ez így keményen hangzik. Valóban ellene mond elképzeléseinknek. Jézus útján a boldogságot keressük és ô keresztet rak vállunkra. Kereszt a szenvedés, a szerencsétlenség, a nyomor. Valamennyi életünk olyan negatív velejárója, amely elôl joggal mindig menekülni szeretnénk. Valamiképpen mégis állandóan részünk van a kereszthordozásban. A kereszt folytonosan nyakunkba szakad, mint egykor Cirenei Simonnak, aki egykor munkájából hazatérve fáradtan mit sem sejtett a rá váró kereszthordozásról (vö.: Mk 15, 21). Tiltakozása a kereszt ellen süket fülekre talált. Méltatlankodásunk a szenvedések felfoghatatlan és kegyetlen valósága ellen sem jár több eredménnyel. A kereszt nemegyszer áthúzza minden számításunkat, kénytelenek vagyunk vállunkra venni, hordozni. Ilyenkor feltör belôlünk a sok miért. Miért kellett tönkre mennie szépen induló, gyönyörűen kezdôdô házasságomnak? Miért kellett kegyetlenül elpusztulnia az ártatlannak? Miért a sok autószerencsétlenség, az atomsugárzás, a sok betegség és nyomor? Ilyenkor válasz után kutatunk és legtöbbször süket fülekre találunk. Érthetetlenül állunk a mindennapi keresztek elôtt és sorsunkat el nem kerüljük. Marad a kiút: vagy toporzékolunk a kereszt ellen vagy elfogadjuk azt, bármi legyen? A krisztushívôknek készen kell lenniük a kereszt elfogadására. Életünket, és ezzel keresztjeinket összekapcsoltuk Krisztus keresztjével és ez mindig Isten irántunk tanúsított szeretetének bizonysága. Ez a szeretet akkor is bátorsággal és bizalommal tölthet el bennünket, ha már minden más emberi vigasz és emberi vállalkozás csôdöt mondott. A megfeszített Krisztusba vetett hit birtokában Istennel együtt diadalmaskodunk a szenvedések és még a halál fölött is. Ez nem jelenti azt, hogy a hit által teljesen megtaláltuk a kereszt értelmét. Az továbbra is felfoghatatlan marad, de szenvedéseinket mégis Krisztushoz és az Ô keresztjéhez kapcsoltuk és így életünk Krisztussal halad és tudjuk, az ô útja az örök dicsôségbe vezet. Így számunkra a Krisztus követés és a kereszt szorosan összetartozik. Krisztus keresztútján kívül nincs más út, amely üdvösségbe vezet. Krisztus keresztje nélkül így minden kereszt csak fenyegetô átok, a sors kegyetlen és értelmetlen játéka. A kereszt életünk valósága. Ezen még a hit sem változtat. Krisztus keresztje viszont távlatot nyitott számunkra, megnyitotta azt az utat, amely a szenvedéseken át az örök üdvösségbe vezet. ======================================================================== Évközi 24. vasárnap C év Olvasmány: Kiv 32, 7--11. 13--14; Szentlecke: 1 Tim 1, 12--17; Evangélium: Lk 15, 1--32. Bevezetô a szentmise kezdetén Az evangéliumok ismételten beszámolnak arról, hogy Isten végtelenül örvend, ha a bűnös megtér és irgalomért hozzá esdekel. Jézus Krisztus kínszenvedése és halála tanúbizonyság arra, hogy Istennek semmi sem drága, ha a bűnös megtérésérôl van szó. Isten emberszeretô jósága annyira meglepô, hogy azon egykor Jézus kortársai is megütköztek és az mindig felkavarja sajátos értékrendszerünket is. Nem tudunk mit kezdeni Isten határtalan emberszeretetével. Annyira szívén viseli a bűnös sorsát, hogy még életét sem kíméli, ha megmentésérôl van szó. Addig jár utána, amíg meg nem találja. Isten számára mindenki egyformán fontos, mégis olyan odaadóan jár a bűnös után, mintha csak ô lenne az egyetlen a világon, akivel törôdnie kellene. Isten végtelen szeretetének tükrében vizsgáljuk felül ragaszkodásunkat iránta. Vajon egyáltalán ragaszkodunk-e hozzá? Vagy talán elfeledjük, hogy Isten a legnagyobb jótevônk és a leghűségesebb barátunk? Szentbeszéd Örüljetek velem Lk 15, 9 Evangéliumi szakaszunk mindhárom példabeszéde Isten határtalan emberszeretô jóságát igyekszik feltárni. Itt Isten örömhírének legörömtelibb szakaszával van dolgunk: evangélium az evangéliumban -- hangoztatja több szentírás-magyarázó. Az elveszett és megkerült bárány, az elveszett és megkerült drachma, a tékozló és megtérô fiú példabeszédében Isten túláradó öröme jut kifejezésre az ,,elveszett és elôkerülô'', az Istentôl eltávolodott és a hozzá visszatérô ember felett. Jézus mindhárom példabeszédében azt az örömhírt hirdette, hogy Isten szereti az embert, keresi még a legszegényebb és legtévelygôbb ember társaságát is, és mindig örvend az ô barátságának. Jézus földi életében mindig ezt tanította a Jeruzsálembe vezetô úton. Küldetése tudatában kereste a betegeket, a szegényeket, az elhagyottakat, a bűnösöket, ,,hogy világosságot adjon az embereknek, akik a sötétségben és a halál árnyékában élnek'' (Lk 1, 79). Jézus küldetése az elesettekhez szólt. Honfitársai elôtt a názáreti zsinagógában egykor ezt világosan bejelentette: ,,Az Úr lelke van rajtam, mert fölkent engem, Elküldött, hogy örömhírt vigyek a szegényeknek, s hirdessem a foglyoknak a szabadulást, a vakoknak a látást, hogy felszabadítsam az elnyomottakat...'' (Lk 4, 18) Evangéliumi szakaszunk példabeszédeibôl kitűnik, hogy Isten végtelenül irgalmas az ember iránt és még a legelvetemültebb bűnösökkel is szívesen keresi a barátságot, hogy megmentse lelküket. A jó pásztorok mintájára árkon bokron keresztül, még a szúrós tövises bokrok között is kész felkeresni a tékozló fiúkat és lányokat, csakhogy megmenthesse ôket. A legnagyobb odaadással és gonddal keresi ôket, akárcsak az evangéliumi özvegyasszony a korábban nehezen összekuporgatott és idôközben elveszett egyetlen drachmáját. A farizeusok és írástudók képtelenek voltak felfogni Jézus örömhírét Isten határtalan és emberszeretô jóságáról. Nem értették Isten örömét a megtérô bűnös miatt. Nem értették, hogy Jézus szóba állt a bűnösökkel és közös asztalnál étkezett velük. ,,A jámborok'' inkább maguk közt akartak lenni és mindig úgy gondolták, hogy Isten az ô oldalukon áll. Ezért ,,a törvény nevében'' mindig elôszeretettel szólták meg a bűnösöket és kifogásolták ,,mások'' helytelen magatartását. Nem értették meg, hogy Isten egyformán felragyogtatja fénylô napját jókra és gonoszokra és soha sem tesz különbséget ,,jók'' és ,,gonoszak'' között, mert mindannyian egyformán megváltásra szorulnak, egyformán hordozzák az élet terheit és mindannyian egyformán szenvednek az eljátszott pillanatok és bűnök súlya miatt. Isten szeretetét ,,a szentek'', ,,a jók'', a kedves és szeretetre méltó emberek iránt még értenénk, de ki érti meg a bűnösök és elvetemültek iránti jóságát? Mégis szó sem lehet arról, hogy Isten csak a jó, kedves és szimpatikus embereket szereti. Evangéliumi szakaszunk példabeszédei ennek az ellenkezôjérôl igyekeznek meggyôzni bennünket. Isten elôszeretettel viseltetik a bűnösök iránt: ,,Mondom nektek, (éppen így) nagyobb öröm lesz a mennyek országában egy megtérô bűnösön, mint kilencvenkilenc igazon, akinek nincs szüksége rá, hogy megtérjen'' (Lk 15, 7). Isten felfoghatatlan emberszeretô jósága mégis eljátszható, még pedig úgy, hogy ha nem próbáljuk meg azt utánozni. Isten szeretô jóságát és bűnösök iránti magatartását utánozni nem egyszerű dolog. Ez a magatartás azt követeli tôlünk, hogy a megsegítés szándékával közeledjünk a bűnösökhöz, és ne úgy, mint valamiféle törvényszéki bíró az eléje vezetett és tetten ért vádlotthoz. Vajon hányszor ítélkezünk szívtelenül az életüket eljátszó tévelygôk és elvetemült bűnösök felett? Hajlamosak vagyunk az ítélkezésre. Isten nem ilyen hajlandóságról tanúskodik: ,,Atyja már messzirôl meglátta, és megesett rajta a szíve. Eléje sietett, nyakába borult, és megcsókolta'' (Lk 15, 20). Evangéliumi szakaszunkban még csak nem is a tékozló fiú megtérésén, bűnbánatán van a hangsúly, hanem Isten jóságos közeledésén az elveszett és bűnbe süllyedt ember felé. Példabeszédünkben fontos sorrend: elôbb találkoztunk benne az isteni elôzékenységgel a bűnös iránt és csak aztán jött a bűnvallomás, a bánat, az elszámolás. Egészen másképp jár el az ember. Általában elôbb erkölcsi prédikációkkal közeledik társához, mielôtt segítene rajta. Kioktatja. Elôbb bűnvallomást és bűnbánatot követel. Egészen más az isteni magatartás. Emberszeretô jóságát soha sem köti elôfeltételekhez. Isten elôbb saját jóságát mutatja meg a bűnösnek és aztán várja el, hogy az megjavuljon. Ez az isteni magatartás a mindennapi életben többféleképpen utánozható. Sok konfliktussal találkozunk a családban: a házastársak, a szülôk és gyermekek, az idôsek és a fiatalok között. Környezetünkben is vannak tékozló fiúk és lányok. Talán hozzátartozóink és barátaink között is. Vajon családunkban hazatérhet-e a tékozló fiú, a félrelépett lány, a tévelygô? Meglátjuk-e ôket messzirôl? Megesik-e rajtuk a szívünk? Elébük sietünk-e segítôkész és jóságos szeretettel? Isten így jár el! Mindig elénk siet, nyakunkba borul, megcsókol, még mielôtt valamit is mondhatnánk neki. Atyai szeretettel vezeti be a bűnöst a szülôi házba és örömében vidám lakomát rendez egész háza népe számára. ======================================================================== Évközi 25. vasárnap C év Olvasmány: Ám 8, 4--7; Szentlecke: 1 Tim 2, 1--8; Evangélium: Lk 16, 1--13. Bevezetô a szentmise kezdetén A pénzgazdálkodás komoly szakismereteket igényel. Aki fiatalon és jól elsajátította a pénzkezelés technikáját, az nem egykönnyen jut csôdbe, azt késôbb kevesebb anyagi csalódás és veszteség éri az életben. A pénz helyes kezelése nemcsak gazdasági szempontból érdekes és fontos, hanem a keresztény lelkiség szempontjából is. A vagyon mindig nagy kísértés, és a pénzzel, mivel ez nagy hatalom, könnyen vissza lehet élni. Szentmisénk szentírási szakaszai óvnak a pénz imádatától, elítélik az anyagias lelkületet és a javak Isten akarata szerinti felhasználására szólítanak. Szentbeszéd Nem szolgálhattok Istennek és a mammonnak Lk 16, 13 Szentmisénk olvasmányában Ámosz próféta megrendítô keménységgel ostorozza korának csalóit és kegyetlen kizsákmányolóit. Szemükre veti, hogy szorongatják a szűkölködôket és eltiporják a szegényeket (Ám 8, 4). A templomba is csak azért járnak, hogy ott üzleteljenek. Meghamisítják a mérleget és kihasználják a nyomorgók kiszolgáltatott helyzetét: agyondolgoztatják ôket, alacsony és nevetséges bért fizetnek nekik. Elítélte mindazokat, akik elvetették az igaz ,,mércét'', nem az igaz Isten törvényeihez igazították tetteiket, a hamis istenek szolgálatára szegôdtek, a mammonnak, a pénz istenének hódoltak és ezt bálványozták. Ámosz a nép szemére vetette, hogy elfelejtkezett az Úrról, saját vezérlô Istenérôl, könnyelmű lett és tévhitre tért. Eltévelyedett, mert azt gondolta, hogy a pénz irányítja és tartja fenn a világot. Ámosz 2700 éves kritikája idôszerű. Az aranyborjút ma többen imádják mint valaha. Gazdasági életünk irányítója a profit. Olykor már még az emberi kapcsolatok is csak a jövedelem és nyereség függvényei. Nemegyszer még legártatlanabbnak tűnô beszélgetéseink is csak anyagias vágyaink ösztönös kielégítését célozzák. Néha úgy tűnik, mintha már teljesen az önzés irányítaná a világot és Ámosz kora óta ezen a téren semmi sem változott volna. Az egyik kis tanulságos történetben olvastam. Valaki nagyon elkeseredett a világban tomboló szeretetlenség láttán. Rabbijához fordult. Elpanaszolta neki, hogy az emberek mind gonoszak, önzôk és erôszakosak, elidegenedtek egymástól és senki sem törôdik a másikkal. Erre a rabbi az ablakhoz vezette panaszos vendégét, az utcára mutatott és megkérdezte tôle, hogy ott mit lát. Rohanó embereket, akik dolgaik után futnak és figyelemre sem méltatják egymást -- felelte a panaszos. Kevesen és ezek is csak futtában köszöntik egymást, legfeljebb pár szót váltanak, és pillanatokon belül rohan mindenki a maga útján -- folytatta. A rabbi nyugodtan végighallgatta a hosszú választ, majd egy darab ezüstlemezt vett elô, és az ablaküveg mögé tartva újra megkérdezte méltatlankodó társát, hogy most mit lát. A panaszos férfi habozás nélkül válaszolta: egy tükröt és benne saját magamat. A rabbi erre komolyan megszólalt: No, látod, ilyen az ember! Elég neki egy kis darab ezüstlemez és többé már semmit sem lát önmagán kívül. Elgondolkodtató történet. A világ szeretetlensége és önzése miatt panaszkodó ember a rabbi ablakából meglátta az utcán futkározó társait. Látta egymásra utaltságukat és arra is rájött, hogy szükségük van egymásra. Az ember közösségi lény és egyik sem létezhet a másik nélkül. Csak közösségben lehet szép és jó az élete. A pénz: az arany és ezüst viszont elzárja tekintetüket egymástól. Az ember a pénztôl nem látja társát, a pénz miatt nem ismer többé se Istent, se embert, nem veszi észre az igazi emberi értékeket, figyelmen kívül hagyja az örök életet. Az ember a pénz miatt önmagát látja saját keze művének tükrében. Szentmisénk evangéliumi szakasza a javak okos felhasználására int. Elsô pillantásra úgy tűnik, mintha példabeszédünkben az Úr azért dicsérte volna meg a talpraesett és okos evangéliumi intézôt, mert ügyesen kivágta magát szorult helyzetébôl. Ez az intézô úgy gondolta, hogy ha már úgyis elcsapják, hát kihasználja lehetôségét, elengedi ura adósainak tartozásait és ezzel barátokat biztosít maga számára a jövôre. Ezt az eljárást mégsem helyeselhetik sem a bűnüldözô szervek, sem a fináncok. Mi sem értünk vele egyet. Példabeszédünk mihaszna intézôje mégis dicséretben részesült, mert ha nem is járt el tisztességesen, mégis okosan és találékonyan igyekezett elkerülni a rá váró és ôt fenyegetô ítéletet. Jézus a példabeszédben nem helyeselte az intézô kifogásolható magatartását. Sokkal inkább szembeállította abban a halhatatlan és igaz Istent a mulandó és hamis mammonnal: ,,Nem szolgálhattok az Istennek és a mammonnak'' (Lk 16, 13). A pénz mindig Isten ellenlábasa és elzárja a hozzá vezetô utat. Szükséges rossz. Személyes biztonságunk és földi jólétünk érdekében valóban nélkülözhetetlen és jogosan gyűjthetô. Mégis Isten ellenlábasa, sátáni dolog, mammon, ha elvonja figyelmünket az égiekrôl és átveszi Isten helyét szívünkben. A nagy kérdés: Kinek szolgálunk? Istennek vagy a mammonnak? Martin Buber írja egyik könyvében (Die Erzählung der Chassidim, Zürich 1949, 671.o.): ,,Ropsicban, Naftali rabbi városában a gazdagok ôröket szerzôdtettek és éjszakánként velük ôriztették a város peremén álló magányos birtokaikat és villáikat. Naftali rabbi az egyik késô estén éppen ezen a város széli erdô szélen sétált, amikor egy ilyen járôrrel találkozott. Szóba állt vele és megkérdezte tôle, hogy kinek a szolgálatában áll. A járôr közölte gazdája nevét, majd nyomban visszakérdezett: ,,És kinek a szolgálatában járkálsz te itt''? A kérdés meglepte a rabbit és csak késlekedve válaszolt: ,,Eddig még senkinek sem állok a szolgálatában''. Vajon nem találhat valamennyiünket szíven a kérdés: Kinek szolgálsz? Az evangéliumi intézôhöz hasonlóan mindannyian Istentôl nyertük vagyonunkat: ki többet, ki kevesebbet. Valamennyien pénzkezelôi vagyunk a Földön. A pénz önmagában nem rossz. Az még nem baj, ha bôségesen rendelkezünk vele. A keresztények is lehetnek gazdagok, ez nekik sem tilos, de sohasem válhatnak a pénz megszállottjaivá. Mégis tudniuk kell, hogy minden gazdagságuk ellenére, Isten kezébôl élnek és az ô pénzét használják. A sajátjuknak mondott pénz, csak használati eszköz kezükben, amellyel barátokat kell szerezniük arra az esetre, amikor majd el kell hagyniuk mindent és üres zsebbel, nincstelenül szállásért kell kopogniuk az örök hajlékban. A Caritas-gyűjtések alakalmával ezért elôször megköszönjük Istennek, hogy több-kevesebb jóval megajándékozott minket, de ugyanakkor arra törekszünk, hogy javainkat másokkal megosszuk és így barátokat szerezzünk az égben. Mindenkinek a lelkiismerete mondja meg, hogy ezt hogyan és miként tegye. Minden gazdagságunk ellenére Isten ideiglenes vagyonkezelôi vagyunk és maradunk a Földön mindhalálig. A halál után semmit sem vihetünk magunkkal és számot kell adnunk sáfárkodásunkról az Istentôl kapott javakkal. Ezért úgy kell gazdálkodnunk azokkal, hogy Isten majd befogadjon minket az örök hajlékba. A nagy elszámoláskor bizalommal töltsön el, hogy Isten nemcsak szigorú és igazságos bíró, de végtelenül jó és irgalmas szívű Atya is. ======================================================================== Évközi 26. vasárnap C év Olvasmány: Ám 6, 1a. 4--7; Szentlecke: 1 Tim 6, 11--16; Evangélium: Lk 16, 19--31. Bevezetô a szentmise kezdetén Jézus Krisztus egyháza egyformán nyitva áll mindenki elôtt. Mindenkinek egyformán helye van benne: a szegényeknek és a gazdagoknak, az egyszerűeknek és az elôkelôknek, a haladó szelleműeknek és a konzervatívoknak. Az egyházban senki sem részesülhet elônyben és mindenkit egyformán köteleznek a törvények. Ennek ellenére Isten mégis mindig a szegények és az elhagyatottak oldalán áll. Elôtte minden ember szegény koldus és halandó. Mi vagyunk a szegények, akiknek hirdetik az evangéliumot, amelyet ha elismerünk Isten országának állampolgáraivá válunk és joggal számíthatunk az Istenfiak égi örökségére. Szentbeszéd Ô itt vigasztalódik, te pedig odaát gyötrôdöl Lk 16, 25 Régi hagyomány az ôszi betakarítás utáni hálaadás. Ilyenkor a templomokban többfelé felékesítik az oltárt és körül rakják azt a mezôk és kertek legszebb virágaival és gyümölcseivel. A hívôk ünnepélyesen megköszönik Istennek az évi termést: a kenyeret és a bort, a zöldségféleségeket és a gyümölcsöket, a takarmányféleségeket és a gabonaféléket, az állati- és hústermékeket. Oltár elé viszik Isten adományait, és lélekben a pappal együtt imádkozzák a felajánlási imát: ,,Áldott vagy, Urunk, mindenség Istene, mert a Te bôkezűségedbôl kaptuk a kenyeret. Felajánljuk néked mint a Föld termését és az emberi munka gyümölcsét''. A hálaadásnak ez a formája abból a korból származik, amikor a legtöbben földműveléssel foglalkoztak. A felnôtt keresztények azonban az ipari társadalmak idején és a modern nagyvárosok gyárai és üzemei közepette is tudják, hogy Isten minden jótéteményéért köszönettel tartoznak neki. A régi hagyományokat képesek új tartalommal megtölteni. Ma nem csak a föld terméséért mondunk köszönetet. Isten elé hozzuk egész évi munkánkat és fáradozásunkat, munkánk minden eredményét a gyárakban és az üzemekben, a cégekben és az irodákban. Nem csak arról van itt szó, hogy Istennek hálát adunk a javakért, a többé-kevésbé jól működô ipari társadalomért, a munkáért és ezek termékeiért, a bôséges választékért és a magas életszínvonalért, de szó van itt eredményeink helyes értelmezésérôl és azok szemléletérôl, a hozzájuk fűzôdô viszonyunkról és a javak elosztásáról, és arról a személyes felelôsségrôl, amely leginkább a javak helyes kezelésében jut kifejezésre. Evangéliumi szakaszunk ebben is eligazítást kínál. Valamennyien hajlamosak vagyunk arra, hogy evangéliumi szakaszunk figyelmeztetését csak a gazdagokra vonatkoztassuk. Hamarosan elfelejtjük, hogy az evangélium minden emberhez szóló üzenet. Így evangéliumi szakaszunk sem vonatkozhat csak a tékozló és irgalmatlan szívű dúsgazdagokra. Egyébként a gazdagok között többen vannak, akik lehetôségeiket kihasználva sok jót tesznek és vannak közöttük olyanok is, akik meglehetôsen igénytelenül élnek. A dúsgazdagról és a szegény Lázárról szóló példabeszédben olyan általános gondolkodásról és magatartásról van szó, amely gazdagoknál és szegényeknél egyformán elôfordulhat. Elítéli a felületes és közömbös életmódot, azt a helytelen gondolkodást, amely fôleg csak az eszem-iszommal törôdik, megfeledkezik a halálról és az eljövendô örök életrôl. Anyagi helyzetüktôl függetlenül az ilyen emberek valóban hasonlítanak azokhoz az esztelen gazdagokhoz, akik a szentírási példázat szerint bôséges elragadtatásukban hatalmas építkezésekbe kezdtek és nem számoltak sem saját halálukkal, sem a sáfárkodásukat számon kérô Istennel, hanem így beszéltek: ,,Ember, van annyid, hogy sok évig elég. Pihenj, egyél, igyál, s élj jól'' (Lk 12, 19)! Ôk napjainkban gyakran feltűnôen érzékenyek az utcán kóborló kutyák sorsa iránt, de már alig veszik észre az útszélen nyomorgó szegényt. Nemegyszer szemet hunynak a valóság elôtt és vakon haladnak el a féktelen kizsákmányolás mellett. Nem tesznek semmi rosszat, csak éppen elmulasztják azt a jót, amelyre képesek lennének. Azzal védekeznek, hogy jóléti társadalmunkban az anyagi szükségben szenvedôkrôl alaposan gondoskodik az állam: élelemrôl, lakásról, ruháról, taníttatásról stb. Ôk nem felelôsek embertársaik nyomora és szüksége miatt. Mindannyian felelôsek vagyunk a közéleti állapotokért. De a szegény Lázárok is gondolkodhatnak helytelenül, ha a személyes és lelki nehézségekkel küzdô embertársaikat magukra hagyják. Van elég tanácsadó szerv és szakember, forduljon ki-ki ahhoz -- mondják. Ôk nem veszik észre a magányosságban szenvedôket. Mindannyian érzéketlen dúsgazdagok vagyunk, ha nem vesszük észre kapunk elôtt a mai szegényeket. Szentmisénk evangéliumi szakasza az elkövetkezendô idôkre figyelmeztet: Gondoljunk Istenre és a halálunk utáni életre! Az evilági dolgok élvezetében egyaránt elmerülhet szegény és gazdag. Mindannyian süketté válhatunk Isten üzenetére. Könnyen elôfordulhat, hogy nem hallgatunk többé sem Mózesre, sem a prófétákra, de még az Isten Fiára sem! Ma megköszönjük Istennek a tôle kapott javakat. Ugyanakkor Igéjének fényénél a földi javak helyes kezelésére és felhasználására is keressük az égi üzenet útmutatásait. Vajon hajlandók vagyunk-e Isten üzenetére bűnbánatot tartani? Mennyi az elmulasztott jó, amit megtehettünk volna, de nem tettünk meg? Isten üzenete felhívja figyelmünket az anyagi jólétbôl eredô Isten és örök élet iránti közömbösségünkre. Isten azt akarja, hogy akkor se feledkezzünk meg róla, ha jól megy sorunk. A gazdagság nagy veszély, de hatalmas lehetôség is, ha valóra váltjuk elôzô vasárnapi evangéliumi szakaszunk felszólítását: ,,Szerezzetek magatoknak barátokat a hamis mammonból, hogyha majd elfogy, befogadjanak benneteket az örök hajlékokba'' (Lk 16, 9). ======================================================================== Évközi 27. vasárnap C év Olvasmány: Hab 1, 2--3; 2, 2--4; Szentlecke: 2 Tim 1, 6--8. 13--14; Evangélium: Lk 17, 5--10. Bevezetô a szentmise kezdetén A keresztények örömmel tesznek eleget vasárnapi kötelezettségüknek. A szentmisén Istent imádják, dicsôítik és magasztalják. Köszönetet mondanak Istennek boldogító szeretetéért és bôkezű adományaiért. Terménybetakarítási hálaadó ünnepünkön különösen a szôlôhegyek, mezôk és kertek terméséért mondunk köszönetet Istennek. Tudjuk, hogy nélküle semmire sem megyünk. Mindannyian Isten kezében vagyunk és tôle kapunk minden jót: a föld termését, a sikert, a szerencsét, állást és egészséget. Forduljunk hozzá bizalommal és adjunk hálát Isten összes adományaiért. Ha pedig túl büszkék voltunk és eddig mindent Isten nélkül, csak saját erôkbôl akartunk elérni, akkor most forduljunk hozzá és kezdjük el vele jövônk építését. Segítségére mindig számíthatunk, és ô sohasem hagy el minket. Szentbeszéd Haszontalan szolgák vagyunk Lk 17, 10 Jézus többször lépett fel radikális követelésekkel. Elvárta, hogy még ellenségeinknek is megbocsássunk, nem hétszer, hanem hetvenszer hétszer. Minden követôjének kemény kereszt hordozást helyezett kilátásba. Többektôl megkövetelte, hogy hagyják el miatta anyjukat és apjukat, testvéreiket és családjaikat, ha akadályt jelentenek Krisztus követésében. Minden tanítványától szolgálatkészséget és áldozatot várt. Az apostolok csak folyamatosan ismerték meg Jézus komoly követeléseit. Lassan kezdett nyilvánvalóvá válni elôttük, hogy Jézus komoly követeléseinek teljesítéséhez hit, méghozzá erôs hit szükséges. Idôvel kezdték átérezni hitük gyengeségét és arra is rájöttek, hogy mennyire késedelmesek Jézus parancsainak teljesítésében. Ezért hitük növekedését kérték az Úrtól. Úgy érezték, hogy erôs hit nélkül képtelenek Jézus útján járni. Ezt a hitbeli gyengeséget, Jézus tanítványaihoz hasonlóan, mi is többször átérezzük. Átérezzük, hogy Isten parancsainak teljesítéséhez mély hitre van szükségünk és ez hiányzik belôlünk. Nem merünk kellôképpen ráhagyatkozni Istenre. Szánkkal valljuk ugyan, hogy bízunk benne és tôle várunk mindent, de valójában inkább ráhagyatkozunk a biztosító társaságokra, önmagunk erejére, szorgalmunkra és keresetünkre. Hiszünk ugyan az isteni gondviselésben, mégis hamarosan kétségbe esünk, ha szembe találjuk magunkat a világ sötét hatalmasságaival. A csernobili katasztrófa annak idején sok keresztényt is rémületbe ejtett. Azt is tudjuk, hogy Isten mindenkihez egyformán jó és irgalmas, mi mégis kategóriákba soroljuk embertársainkat: megkülönböztetünk jókat és gonoszakat, barátot és ellenséget. Hisszük ugyan, hogy Jézus Urunk és Királyunk, mégis elôszeretettel válogatunk a földi bálványok és ,,istenek'' között. Emlegetjük Isten megbocsátó jóságát és irgalmát, de amikor valóban bíznunk kellene benne és rá kellene hagyatkoznunk, akkor vonakodunk és félünk kezébe tenni sorsunkat. A hit gyengesége mindannyiunkat kísért. Szentmisénk evangéliumi szakaszában a tanítványok hitük megerôsítését kérték Jézustól, az Istenre való ráhagyatkozás bizalmát: ,,Növeld bennünk a hitet''. Jézus erre mustármaghoz hasonlította tanítványai hitét és megnyugtatta ôket, hogy még az ilyen parányi hittel is hegyeket lehet mozgatni: lehet istenes módon élni és óriási tetteket véghez vinni. Ugyanakkor óvott az Istentôl való bérkövetelésektôl. Utalt arra, hogy a hívô ember nagy tettei után is csak Isten rabszolgája, aki legfeljebb kötelességét teljesítette és ezért semmiféle jutalmat sem követelhet urától. A szolga nem léphet követelésekkel ura elé. Ezzel a keleti stílusú és korabeli hasonlattal Jézus arra figyelmeztetett, hogy az ember mindig Istentôl függ és csak ajándékaira várhat, de sohasem követelôdzhet. Az ember sohasem lehet beképzelt. Még akkor sem hetvenkedhet Isten elôtt, ha látszólagos hite és állítólagos vallásos élete arra feljogosítani látszik. Hitünk és tanúságtételünk mindig túl gyenge ahhoz, hogy arra büszkék lehetnénk. Szent Pál apostol az egyház egyik legkiemelkedôbb egyénisége, aki igazán sokat fáradozott Krisztusért és hôsies fokban tett róla tanúságot, mégsem átallotta az ember Isten elôtti helyzetét imigyen leírni: ,,Isten kegyelmébôl vagyok az, ami vagyok, s rám árasztott kegyelme nem maradt bennem hatástalan. Többet fáradoztam mindegyiküknél, igaz ugyan, hogy nem én, hanem az Isten kegyelme, amely velem van'' (1 Kor 15, 10). Isten elôtt természetes dolog, ha belénk oltott kegyelmét felhasználva tanúságot teszünk róla. Nem várhatunk érte semmiféle kiváltságot, mert csak kötelességünket teljesítettük. Jézus kemény figyelmeztetése korunkban különösen idôszerű és valóságos provokáció. A mai keresztényeket, ,,gonosz'' környezetük láttán különösen fenyegeti a veszély, hogy önmagukat ,,jóknak'', ,,lelki gazdagoknak'' képzelik és ,,teljesítményeik'' miatt Istent adósuknak vélik. Ezért követelésekkel lépnek fel vele szemben. Szemrehányásokkal illetik Istent, ha nem segíti ôket és felróják neki vallásos életüket, imáikat, templomba járásukat és azt, hogy megtartották parancsait. Úgy gondolják, hogy megadták Istennek, ami neki járt és ezért most rajta a sor, hogy viszonozza nekik, amit kötelességszerűen Istenért tettek! A teljesítményekre való hivatkozás egykor Péter apostolt is megkísértette. Így fordult Urához: ,,Nézd, mi mindenünket elhagytuk és követtünk téged. Mi lesz hát a jutalmunk'' (Mt 19, 27)? Jézus a szôlômunkásokról szóló példabeszéddel oktatta ki Pétert és társait: Isten jutalma nem igazodik az emberi teljesítményekhez. Amit az ember Istennel szemben bérjutalomnak nevez, az mindig az isteni jóság ajándéka. Isten nem üzletel és nem kufárkodik az emberrel. Ô mindig csak nagyvonalúan ajándékozik! Isten ajándékait mindannyian megkapjuk, ha azt alázatos és készséges szívvel fogadjuk; ha van bennünk készséges és alázatos szív Isten iránt! Ez hit. Valójában mindig csak szegényeket lehet megajándékozni. Isten mindig azzal számol, hogy az ember ôszinte önmaga iránt és belátja Isten elôtti szegénységét, minden gyengeségét és tehetetlenségét, és így megajándékozhatja ôt. ======================================================================== Évközi 28. vasárnap C év Olvasmány: 2 Kir 5, 14--17; Szentlecke: 2 Tim 2, 8--13; Evangélium: Lk 17, 11--19. Bevezetô a szentmise kezdetén A szükség sok olyan dologra megtanítja az embert, amire korábban nem gondolt: türelemre, lemondásra és alázatra. A szenvedések általában megtanítják az embert hinni és imádkozni. A szükség és nyomor mégis ritkán nevel hálás lelkületre. A jólétben hamarosan megfeledkezünk egykori kiszolgáltatott helyzetünkrôl, megfeledkezünk gondviselô és szabadító Istenünkrôl, az Isten iránti háláról és kötelezô imádatáról. Szentmisénk evangéliumában a tíz leprás meggyógyításáról hallunk, akik közül csak egyetlen idegen tért vissza Jézushoz, hogy megköszönje neki a visszanyert egészséget. Jézus ekkor nem mulasztotta el megkérdezni: ,,Nem tízen voltak, akik megtisztultak? Hát a kilenc hol maradt? Nem akadt más csak ez az idegen, aki visszajött volna, hogy dicsôítse az Istent'' (Lk 17, 17--18)? Isten irgalmas jóságát a legtöbben megtapasztaltuk. Vajon megköszöntük-e Istennek a tôle kapott javakat? Szentbeszéd Nem akadt más, aki visszajött volna, hogy hálát adjon Istennek, csak ez az idegen Lk 17, 18 A tíz leprás meggyógyításáról szóló evangéliumi történetbôl azonnal megérthetô, hogy abban a hálátlanságról van szó. A súlyos betegségüktôl megszabadult leprások közül egy idegen vette magának a fáradságot és tért vissza Jézushoz, hogy megköszönje neki csodálatos felépülését. A többi kilencnek ez eszébe se jutott, pedig elég okuk volt rá, hogy megköszönjék Jézus jótéteményét. Tíz közül kilenc hálátlannak bizonyult. Csak az idegen, a szamaritánus járt el helyesen: visszatért gyógyító Mesteréhez és megköszönte neki visszanyert egészségét. A történet tanulsága világos: Cselekedjünk a tisztességes szamaritánushoz hasonlóan és legyünk hálásak Isten jótéteményeiért. Az említett szamaritánus visszatért jótevô Urához és köszönetet mondott neki. De vajon mennyire vagyunk mi hálásak? Él-e bennünk a szamaritánus hálás lelkülete, vagy olyanok vagyunk, mint a ,,többi kilenc'', amelynek ugyancsak elegendô oka volt a hálára, de mégsem köszönte meg Isten jótéteményét? Néha úgy tűnik, hogy napjainkban sok a hálás ember, hiszen rengeteg udvariassági formát használunk: ,,köszönöm'', ,,köszönöm szépen'', ,,ezer köszönet és hála'', ,,ezt igazán soha sem fogom elfelejteni neked'', ,,ezért örökké hálás leszek'', ,,Isten fizesse meg jóságodat'' stb. Mégis azt kell mondanunk, hogy valóban kevés az igazán hálás ember. Ha az udvarias kifejezésekkel olykor nem is fukarkodunk, azért még az igazi hálás lelkülettôl távol állunk. Olykor az említett formaságoknak semmi közük sincs az igaz hálás lelkülethez. Jézus a mai evangéliumban egészen más hálára célzott. Ez a hála az Istenhez fűzôdô bensôséges, ôszinte, alapvetô és mély lelki kapcsolatban nyilvánul meg. Nem merül ki az udvariassági törvények hűséges és külsôséges teljesítésében. A külsôséges elôírásokat az evangéliumi kilenc leprájától megtisztult ember pontosan végrehajtotta: Jézus parancsának megfelelôen és a törvény elôírásának értelmében elmentek és megmutatták magukat a papoknak. Kötelességüket szigorúan teljesítették, Jézus mégsem volt megelégedve velük. A hálátlan emberek megszemélyesítôi lettek. Magatartásukból kiolvasható, hogy a szokásoknak és elôírásoknak megfelelôen és korrektül eljáró emberek még nem hálásak. A kimért és korrekt viselkedés nemegyszer leplezett önteltséget és büszkeséget takarhat. Az ilyen emberek nemegyszer túlbecsülik erôiket és teljesítményeiket. Többen úgy állnak Isten és ember elé, mintha egyikükre sem lenne szükségük. A valóság azt mutatja, hogy nagyonis nagy szükségünk van másokra. Kitôl vannak erôink, javaink és képességeink? Honnan származnak lehetôségeink? Tekintsünk csak vissza az elmúlt évekre! Mit adtunk másoknak és mégis mennyi sokat kaptunk tôlük a szellemiek, az anyagiak és a lelkiek téren? Még életünket is másnak köszönhetjük: szüleinknek és végeredményben a teremtô Istennek. A kegyelmi élet és a keresztény hit ajándéka ugyancsak Isten szeretetének műve. Ezekért is hálával tartozunk Neki. Hálásak vagyunk neki, ha már nem csupán parancsolatai holt betűinek engedelmeskedünk, hanem engedjük, hogy az evangélium szelleme és Krisztus Lelke irányítsa egész életünket. Hálásak vagyunk Istennek, ha már nem csak az udvariasság követelményei és a társadalmi konvenciók miatt vagyunk vallásosak, hanem emberi szegénységünk tudatában és teljes bensô meggyôzôdésbôl. Hálásak vagyunk neki, ha már keresztény életfelfogásunk átjárta egész lényünket és az mindennapi tanúságtételünkben is megnyilvánult. A keresztény élet csupa hálaadás és istentisztelet. A hálás keresztények nem a jutalom reményében vallásosak és tesznek tanúságot hitükrôl. Még csak azt sem várják, hogy Isten szüntelenül elhalmozza ôket javaival, hogy aztán legyen mit megköszönniük a gondviselô Istennek. Ôk igyekeznek követni Jézust, akinek élete éppen azáltal lett hálaadás, hogy körüljárt jót cselekedvén és feláldozta érettünk önmagát. Az ilyen hálaadás istendicséret és egészen más síkon mozog, mint az udvariassági formaság, amely csak szigorúan a rideg elôírásoknak engedelmeskedik. A szóban forgó evangéliumi hálás lelkületet mindig átjárja a paragrafusokba nem köthetô szeretet. Szentmisénk evangéliumi szakaszában Jézus igazi és ôszinte vallásos lelkületet vár tôlünk, amikor kérdésében a hálás lelkületet tulajdonképpen istendicsérettel írta körül: ,,Nem akadt más, csak ez az idegen, aki visszajött volna, hogy dicsôítse az Istent'' (Lk 17, 18)? A hálás lelkület Isten dicsôítésében nyilvánul meg és erre mindannyian meghívást kaptunk. ======================================================================== Évközi 29. vasárnap C év Olvasmány: Kiv 17, 8--13; Szentlecke: 2 Tim 3, 14--4, 2; Evangélium: Lk 18, 1--8. Bevezetô a szentmise kezdetén Minden kopik: a gépek, a háztartási eszközök, a cipô, a ruha, az emberi szervezet. A kopás a lelki élet terén is megfigyelhetô. Vallásos életünkben úgyszintén: ellankadunk az imában és Istenhez fűzôdô kapcsolatunkban. Ezt Jézus is tudta és ezért figyelmeztetet: ,,szüntelen kell imádkozni, és nem szabad belefáradni'' (Lk 18, 1). Az imádságot még akkor sem szabad abbahagynunk, ha az néha fáradságos, unalmas és Istennél látszólag süket fülekre talál. Az imádság elhanyagolása komolyan veszélyezteti hitünket és így örök üdvösségünket, mert hit nélkül nincs üdvösség. Szentmisénk elején tartsunk most rövid önvizsgálatot és kérdezzük meg önmagunktól, hogy hányszor imádkoztunk az elmúlt napok, hetek és hónapok folyamán? Talán már annyira elkopott hitünk, hogy nem is szoktunk imádkozni? Most itt az alkalom: felfrissíthetjük hitünket és újból elkezdhetjük a rendszeres imát. Szentbeszéd Szüntelenül kell imádkozni és nem szabad belefáradni Lk 18, 1 Több mint két évtizedes eddigi papi működésem során azt tapasztaltam, hogy a plébániák küszöbét legtöbbször a szegények, a bajbajutottak és a segítségre szorulók lépték át. Közöttük sok szánalomra méltó, derék és becsületes emberrel találkoztam. Nemegyszer mégis elcsodálkoztam azon a rendkívüli ügyes és állhatatos szónoki tehetségen, amellyel néhányan céljaik elérését sürgették. Néhány közülük igen kiváló tehetséggel rendelkezett a pénzszerzés terén és kitűnôen értette a szánalom keltés módját. Kinek ne esne meg a szíve azon, ha azt hallja, hogy valamely szülô gyermeke már napok óta semmit sem evett, csak sír és éhezik? Kinek ne esne meg a szíve a fájdalomtól gyötrôdô gyermeken, akinek annyi pénze sincs, hogy hazautazzon elbúcsúzni haldokló édesanyjától? Ki bírja elviselni, ha hallja, hogy valaki csak hetek múlva jut pénzhez és már ma sincs mibôl eltartania magát? Hogyne segítenénk azokon, akiktôl elloptak mindent vagy valamelyik telefonfülkében felejtették amúgyis lapos pénztárcájukat? Ki állhat ellen azoknak, akik ismerôseink és rokonaink otthonról küldött üdvözletét hozzák, csakhogy pártfogásba vegyük ôket? Mások látványos vallásosságukat bizonygatták és hamarosan egyházi csoportokhoz csatlakoztak, csak azért, hogy célt érhessenek. Az ékesszólóktól legtöbbször csak gyors segéllyel lehetett megszabadulni. A tapasztalat azt mutatja, hogy az erôszakos és rámenôs tolakodók, akár igazi rászorulók vagy ártatlan csalók, elôbb-utóbb célba érnek és megkapják, amit akartak. Feltűnô, hogy ezeket a mindig siránkozó és erôszakos kéregetôket még a Szentírás is támogatja. Szentmisénk evangéliumi szakaszában egy özvegyasszonyról hallottunk, aki olyan kiállhatatlanul ösztökélte az igazságtalan bírót és addig könyörgött neki, hogy az végül nem tehetett mást: meghallgatta kérését, csakhogy szabaduljon tôle és kibírhatatlan zaklatásától. A történetben csak az a zavaró, hogy itt valójában Isten és az ember kapcsolatáról van szó. A példabeszéd azt a látszatot kelti, mintha az imádság valóságos koldulás lenne, Isten kegyetlen és fukar bíró, aki végeredményben azért hallgatja meg kéréseinket, hogy szabaduljon zaklatásainktól. Furcsa elképzelés, de a példabeszéd valóban ezt a látszatot kelti. Az égi hatalmak kéretik magukat, hogy végül nagy kegyesen segíteni méltóztassanak! Az evangéliumi özvegy pogány, erôszakos és kibírhatatlan magatartására bátorít bennünket a Szentírás? Ez az evangélium szellemétôl távol áll. A helyes kérô imádság az Istennek szentelt élet. Jézus többi példabeszédeibôl kitűnik, hogy Isten készséges szívvel hallgatja kéréseinket és egyáltalán nem kéreti magát. Ezt néha negatív példán keresztül szemlélteti a Szentírás. Jézus szerint még a gonoszok is tudnak jót tenni. Mennyivel inkább és végtelenül nagyobb mértékben Isten, aki szereti gyermekeit? Jézus nemegyszer dicsérte a világ fiait, a gonoszokat és csalókat, akik a maguk módján okosabbak és törtetôbbek, mint a világosság fiai. Példaképül állította elénk a gonoszok állhatatosságát és erôszakos törtetését céljaik megvalósítására. Azt szeretné, ha Isten országának megvalósítása érdekében hozzájuk hasonló okossággal és energiával fáradoznánk. Evangéliumi szakaszunkban az igazságtalan bíró ugyancsak rossz ember: Istentôl nem félt és embertôl nem tartott! Mégis meghallgatta a zaklató özvegyasszony kérését. Isten még inkább meghallgatja kéréseinket. A példabeszéddel Jézus a helyes kérô imádságra irányította figyelmünket. Néhányan úgy vélik, hogy Istent a kérô imádsággal meg kell gyôzni. Mások az összes szenteket mozgósítják annak érdekében, hogy imádságaik meghallgatást nyerjenek Istennél. (A szentek tiszteletének jelentôségérôl itt most nincs szó!) Ismét mások ellenkezôjét állítják: az imának semmi értelme! Isten azt tesz, amit akar! Számunkra sincs más kiút: vegyük vállunkra sorsunkat és hordozzuk türelemmel keresztünket! Valamennyi figyelmen kívül hagyja, hogy Isten a mi mennyei Atyánk, aki mindenkinél jobban tudja, még saját magunknál is jobban, hogy mire van szükségünk. Gyermekei vagyunk, akik sokszor még azt sem tudjuk, hogy mi válik hasznunkra. Ahhoz, hogy helyesen imádkozzunk elôbb valóban Isten gyermekeivé kell válnunk. Jézus mondotta: Ha nem lesztek olyanok mint a kisdedek, nem mentek be Isten országába. Ez számunkra most a kérô ima összefüggésében azt jelenti, hogy nem nyerjük el Isten ajándékát, az üdvösséget, ha nem leszünk gyermekei. Amikor a hívô ember kérô imával fordul Istenhez, azt teszi, amit a gyermek, amikor szüleire bízza magát: elmondja neki örömét, bánatát, beszél neki bajairól és sikereirôl. A kérô imával kifejezzük, hogy bízunk Istenben, hiszünk benne és merünk ráhagyatkozni. Ô tudja, hogy mire van szükségünk. Talán annyira tudjuk, hogy mi válik javunkra és mi visz bennünket közelebb hozzá és ajándékához, az üdvösséghez? Ki tudja mi válik javunkra: egészség, betegség, szegénység, gazdagság, siker, sikertelenség...? Mindezt az Isten tudja. Ez a felismerés Blaise Pascalt, a híres francia filozófust és matematikust arra késztette, hogy így imádkozzon: ,,Istenem, nem kérek tôled sem gazdagságot, sem szegénységet, sem egészséget, sem betegséget, sem életet, sem halált. De arra kérlek, hogy rendelkezzél vagyonom és szegénységem, egészségem és betegségem, életem és halálom fölött. Mindegy, hogy kezed áld vagy ver, csak azt az egyet add meg nekem, hogy mindig azt akarjam, amit te akarsz''. A híres filozófus felismerte, hogyan kell imádkozni: hittel, feltétlen és teljes ráhagyatkozással (bizalommal) Istenre. Csak a hívô ember képes valóban és helyesen imádkozni. Kér és imádkozik, mert hiszi, hogy Isten látja szenvedéseit és hallja sóhajtásait. A hívô ember tudja, hogy Isten szeretô Atyánk, aki együtt érez és szenved vele. Mégha kérése nem is nyert hírtelen meghallgatást, tudja, hogy Isten egyszer neki is igazságot szolgáltat: jóllakatja az éhezôket és megvigasztalja a sírókat. Eljön az igazságos Bíró és gyôzelemre segíti az igazságot. Legkésôbb ekkor mindenki megkapja, ami neki jár. Senki sem tudja, hogy ez az idô mikor következik be. Csak annyi bizonyos, hogy az valóban eljön. Eljön az Emberfia, akitôl üdvösségünket várjuk. Akkor majd kiderül, hogy eljövetele üdvösségünkre vagy kárhozatunkra válik-e. Ez attól függ, ,,hogy amikor az Emberfia eljön, talál-e hitet a földön'' (Lk 18, 8). Az ima hitünk jele, amely mindig Istenhez kapcsol. ======================================================================== Évközi 30. vasárnap C év Olvasmány: Sir 35, 15b--17. 20--22a; Szentlecke: 2 Tim 4, 6--8. 16--18; Evangélium: Lk 18, 9--14. Bevezetô a szentmise kezdetén Szentmisénk evangéliuma a templomban imádkozó farizeusról és vámosról szól. Lukács evangélista az igazi és ôszinte vallásosságra irányítja benne figyelmünket: az ember valóságos helyzetére Isten elôtt. Szent Ágoston ezzel kapcsolatosan írja: ,,A megtört szívűekhez közel van az Úr (Zsolt 34, 19). Ne keresd hát a magas hegyet, hogy közelebb kerülhess Istenhez. Ha felmagasztalod magad, Ô visszahúzódik; ha megalázod magad, Ô lehajol hozzád''. Tanítása indítson önvizsgálatra. Vajon milyen lelkülettel állunk Isten elé? Büszkék és elbizakodottak vagyunk, mint példabeszédünkben a farizeus? Tudatában vagyunk-e gyarlóságainknak, úgy mint evangéliumi szakaszunkban a vámos? Jézus egyértelműen hirdette: ,,Aki magát felmagasztalja, azt megalázzák, aki megalázza magát, azt felmagasztalják'' Lk 18, 14). Szentbeszéd Aki megalázza magát, azt felmagasztalják Lk 18, 14 Rivalitásokkal naponta találkozunk. Szeretjük összehasonlítani szellemi és testi képességeinket, eredményeinket és javainkat mások gyarlóságaival és gyengeségeivel. Valamiben mindig különbek akarunk lenni másoknál. Szeretnénk különb fizetést, autót és házat, mint amilyennel szomszédunk rendelkezik. A gyôzteseket megtapsoljuk és jutalmazzuk. Valóban igazságtalanul járnánk el, ha a jó eredményeket és teljesítményeket nem jutalmaznánk és ismernénk el megfelelô módon. A munkás méltó a bérére, a kiváló teljesítmény a megfelelô elismerésre. Szentmisénk evangéliumi példabeszédében Jézus mégis elmarasztalta a szorgosnak látszó farizeust, aki saját bevallása szerint valóban figyelemre méltó teljesítményeket vitt végbe: kétszer böjtölt hetente, vagyona tizedét a templomra és a szegényekre költötte. A vallásos élet terén ezek nem kicsi dolgok. Ki vállalkozik ma még ezekre? Olykor még a legkisebb önmegtagadásoktól is irtózunk és a kis pénteki áldozat is nehezünkre esik. Ki adja manapság vagyona tizedét a ,,templomnak'', a szegényeknek, a rászorulóknak? Németországban többen még fizetésük adójának 8--10 százalékát is sajnálják az egyháztól és megfeledkeznek a lelkiekrôl. A jóléti társadalom gazdagjai közül többen a kapzsiság miatt hivatalosan kilépnek az egyházból, hogy ne kelljen egyházadót fizetniük. Az evangéliumi farizeus teljesítménye minden elismerést megérdemel, mégsem nyerte el Isten tetszését, amikor imádkozni ment a templomba. A gôgös farizeus nem tetszett sem Istennek, sem embernek, mert saját teljesítményeit összehasonlította a másokéval, társai fölé helyezte magát és csak a rosszat látta meg bennük. Csúnyán viselkedett, mert mások viszonylatában akarta magát szenté avatni. Számára a többi ember mind rabló, csaló, igazságtalan és házasságtörô. Lenézte a mellette imádkozó társát, az ájtatoskodó vámost. Ez a vámos a farizeus jó ismerôse lehetett; másképpen honnan tudta a templomi félhomályban, hogy ki imádkozik mögötte? A farizeus sok jót tett, színigaz, viselkedése mégsem nyerte meg Isten tetszését és az számunkra sem szimpatikus, mert jótetteit arra használta fel, hogy összehasonlítva magát másokkal, kérkedjen velük, és mások fölé helyezze önmagát. A vallásos élet területén elért eredményeit arra használta fel, hogy megvesse és elítélje embertársait. A teljesítményeire büszke farizeussal szemben az evangéliumi vámos semmiféle jócselekedetére sem hivatkozott. Magatartása a templomban mégis elismerést váltott ki Istenbôl és nekünk is szimpatikus. Nem voltak eredményei és Isten elôtt sem tudott felmutatni semmit. Lesütötte szemét, mellét verte és így könyörgött bűnei bocsánatáért Istenhez: ,,Isten, irgalmazz nekem, bűnösnek'' (Lk 18, 13). Gyarlóságai tudatában elismerte bűneit és még csak eszébe se jutott mentegetni azokat Isten elôtt. Nem hasonlította magát össze másokkal, nem vádolt és nem ítélt el senkit. Tudta, hogy van neki éppen elég baja és elég azokkal törôdnie. Magatartása rokonszenves. Elnyerte Isten és ember tetszését, még akkor is, ha Isten egyáltalán nem örvendezett bűnei és gyarlóságai miatt. A bűnök miatt nem lett Isten és ember kedvence, csak ôszinte vallásossága és bűnbánata miatt. A példabeszédet okulásunkra írták. Vajon mit tanulhatunk belôle? A bűnösök között is sok jó és derék keresztény emberrel találkozunk és vannak közöttük, akik ôszintén és odaadóan igyekeznek a hit elvárása szerint valóban krisztusi módon élni. Többen közülünk komoly áldozatokat hoznak másokért, buzgón imádkoznak, keményen böjtölnek, betegeket látogatnak és nagylelkűen adakoznak. Néha valóban sok szép és jó eredménnyel rendelkezünk. Jézus mégsem hagy kétséget afelôl, hogy Isten elôtt utálatos dolog, ha valaki eredményeivel kérkedik, önmagát felmagasztalja és mások hibáit hánytorgatja. Nem szabad elfelejtenünk, hogy Isten elôtt nem a teljesítmények számítanak elsôsorban, hanem a lelkület, amellyel azokat véghezvittük, életünk és Isten és ember iránti magatartásunk. A hit és a vallásos élet milyenségérôl van itt szó és nem a jócselekedetek mennyiségérôl. Nem az a fontos, hogy mennyi jót tettünk, hanem az, hogy a mennyiségtôl függetlenül milyen lelkülettel tettük azt a keveset, amit tettünk. A hívô, jámbor, derék és rendszeresen templomba járó keresztényekkel mindannyiunkat fenyeget a veszély, hogy felmagasztaljuk saját tetteinket és összehasonlítjuk magunkat azokkal, akik kiléptek az egyházból vagy eltávolodtak tôle. Büszkék vagyunk vallásosságunkra és lenézzük gyarló embertársainkat. Néha még szóba se akarunk állni a bűnösökkel. Kirekesztjük ôket magunk közül, ahelyett, hogy segítô jobbot nyújtva, szeretettel visszatérítenénk a helyes útra és befogadnánk közösségünkbe. Könnyen elfelejtjük, hogy a hit és vallásos élet megfogyatkozásáért a társadalomban és az önzéstôl fertôzött közszellemért mindannyian felelôsek vagyunk. Ezen kívül mennyi hibával és gyarlósággal rendelkezünk magunk is? Talán nincsenek mulasztásaink? Talán az evangéliumi vámossal nem kell mellünket vernünk bűnbánó lelkülettel: Isten, irgalmazz nekem, bűnösnek?! Ki ártatlan bárány közöttünk? Teljesítettük-e keresztény küldetésünket a családban, a közösségben, a társadalomban, a nevelés terén? Hogy állunk a keresztény tanúságtétel terén? Van-e bátorságunk közösen imádkozni: a templomban, a csoportokban, a baráti körben, a családban még akkor is, ha néha emiatt kigúnyolnak vagy kikacagnak bennünket? Van-e bátorságunk nevén nevezni a dolgokat úgy, mint Jézus tette? Van- e bátorságunk szót emelni az igazságtalanság, a kizsákmányolás, az eltévelyedések, a hűtlenség, az erkölcstelenség és a (magzat) gyilkosság ellen? Segítjük-e egymást és összetartunk-e úgy, mint ahogyan az a jó keresztényekhez és magyarokhoz illik? A kérdésekre legtöbbször csak a bűnbánó vámos szavaival válaszolhatunk: Istenem, irgalmazz nekem, bűnösnek! Így megigazultan térünk haza: ,,Mert mindazt, aki magát felmagasztalja, megalázzák, aki pedig megalázza magát, azt felmagasztalják'' (Lk 18, 14). ======================================================================== Évközi 31. vasárnap C év Olvasmány: Bölcs 11, 22--12, 2; Szentlecke: 2 Tessz 1, 11--2, 2; Evangélium: Lk 19, 1--10. Bevezetô a szentmise kezdetén Nemegyszer elôfordul, hogy a jelentéktelen és kicsi események teljesen feje tetejére állítják terveinket és megváltoztatják életünket. Gyorshajtás közben elég egyetlen figyelmetlen pillanat, és máris megtörtént a baleset: hetekig, hónapokig vagy egész életünkön át nyomhatjuk az ágyat. A futó találkozásokból, esetleg egyetlen futó pillantásból életre szóló barátság, illetve szerelem szövôdhet. A parányi események néha beláthatatlan és súlyos következményekkel járnak. Ez a szentmisén is elôfordulhat velünk. Hányszor elszaladtunk a szentmisére és ritkán vettünk azon részt? Magunkkal cipeltük hétköznapi gondjainkat és szívünk még Istennél sem talált nyugalmat. De egyszer mégis valami megfoghatatlan megragadta lelkünket, isteni béke és nyugalom töltötte be azt. A mennyben éreztük magunkat a szentmisén. Valami megfogott bennünket, talán egy kicsiség: a szent liturgia, a szép ének, egy gyönyörű szentírási gondolat, a templomi nyugalom és béke. Ma ismét megszokott módon és közösségünkben hallgatjuk Isten üzenetét. Felidézzük Krisztus Urunk titokzatos jelenlétét az Eucharisztiában. Közismert és megszokott esemény. Kihatása mégis felmérhetetlen, ha kíváncsi és nyílt lelkülettel veszünk azon részt, úgy mint a bibliai Zakeus Jézus jerikói fogadásán, amelyrôl szentmisénk evangéliumi szakaszában olvasunk. Ô nyílt lélekkel, elôítéletek nélkül várta Jézust és igyekezett közelébe férkôzni. Várjuk most mi is nyílt lelkülettel Isten Igéjét. Engedjük szívünkhöz férkôzni Isten Szent Lelkét, hogy megújíthasson minket, mint egykor Zakeust. Szentbeszéd Az Emberfia azért jött, hogy megkeresse és üdvözítse, ami elveszett Lk 19, 10 Jézus utolsó vacsoráját sok festô megörökítette. Az eseményrôl sok képalkotás készült. A legismertebb közülük Leonardo da Vinci ,,Utolsó vacsora'' falfreskója, amely Milánóban, a Santa Maria delle Grazie kolostor ebédlô termében található. Az utolsó vacsorának meghökkentô ábrázolásával találkozunk a müncheni Damenstift- templomban, a magyar szentmisék helyén. A színes és életnagyságú figurák, a fehéren terített hatalmas asztal körül azt a benyomást keltik, mintha Jézus és tanítványai elevenen ülnének ott. Az asztal közepén Jézus elôtt kehely és kis kosárkában néhány zsemle. Az asztaltársaságban feltűnô a távozásra kész Júdás betörôre emlékeztetô szobra. Egészen más megütközést kelt Sieger Köder utolsó vacsorát ábrázoló és újabb idôkbôl származó freskója a Róma melletti Villa San Pastore ebédlôjének falán. Ez a kép valóságos provokáció. Az apostolok helyett a mai idôk embereit látjuk rajta: férfiakat és nôket a társadalom minden rétegébôl. A képen ott találjuk Jézus asztaltársaságában a koncentrációs lágerek zsidó rabját, a kifestett utcalányt, a töpörödött kis anyókát és mellette az evilági és gazdag úri hölgyet, a cirkuszok bohócát és a kétkedô bölcselôt. A képrôl nem hiányzik a színes bôrű szabadságharcos, keze felkötve és befáslizva, a fehér kötésen szivárgó vérfolt. Meghökkentô műalkotás, valódi provokáció! Jézus életének, viselkedésének, tanításának és magatartásának megütközést kiváltó jellegét szemlélteti. Szentmisénk evangéliumában Szent Lukács éppen egy ilyen meghökkentô jézusi magatartásról számolt be. Zakeus történetében arról értesültünk, hogy Jézus nemcsak szóba állt a megvetett és lenézett bűnössel, de még annak házába is betért. Elfogadta meghívását és nála egy asztalhoz ült a többi vámszedôvel, a nép nyilvános ellenségeivel. Jézus feltűnô viselkedését szavaival tetézte. A nép elôtt kijelentette, hogy Zakeus, a rossz hírben álló házigazda éppúgy Ábrahám fia és Isten gyermeke, mint a többi, önmagát ,,tisztának'' képzelô jámbor zsidó. Ez ma körülbelül annyit jelentene, mintha Jézus elénk állna, és a templomkerülôk füle hallatára ostorozni kezdené személyválogató magatartásunkat és kijelentené, hogy elôtte nincsenek kitaszítottak. Ô szívesen barátkozik a külföldiekkel, a menekültekkel, a munkakerülôkkel, az AIDS betegekkel, a narkósokkal, a testi fogyatékosokkal és az alkoholistákkal. Ôk mind Isten gyermekei, ,,Ábrahám fiai'' és az Ô, Jézus barátai, és mi mindannyian testvérek vagyunk az Úrban. Jézus nem csak a jámborokhoz, hanem hozzájuk, a megvetett és lenézett, a bűnös és elesett emberekhez tért be vendégségre. Nekik és a szegényeknek hirdette Isten szeretetének evangéliumát, sôt, Isten szeretetét nemcsak hirdette, de meg is éreztette velük. A leprások és a vámosok közé állt, és igyekezett kiszabadítani ôket megvetett elszigeteltségükbôl. Szóba állt és még ebédre is meghívattatta magát velük. Egy asztalnál étkezni valakivel nemcsak keleten jelentett komoly kiváltságot és bizalmat. A magyar ember, ha egy asztalhoz ül valakivel és megosztja vele kenyerét, valamiképpen sorsközösséget vállal vele. A közös étkezés egyfajta életközösség. A zsidók megütköztek Jézus magatartásán, amikor bűnös embernél szállt meg (Lk 19, 7), egy asztalhoz ült a vámosokkal. Többen ma is árgus szemekkel figyelik, ha a pap vagy a jámbor hívô bűnösökkel tárgyal és barátkozik. Vannak, akik megszólják a papot, mert imára hívja az alkoholistákat és az elváltakat, felkeresi a züllött életű férfiakat és nôket. Elfelejtik, hogy küldetésünk elsôsorban hozzájuk is szól. Jézus azonosította magát a szegényekkel és sorsközösséget vállalt a bűnösökkel, olyannyira, hogy végül maga is ,,az emberek gúnytárgya s a népek megvetettje'' lett (Zsolt 22, 7). Ezért kellett egyedül és elhagyottan szenvednie. Ezért kellett a ,,város falain kívül'' a szégyen fáján befejeznie életét. Isten mégis megdicsôítette Fiát, feltámasztotta a halálból, hogy örökre a szegények, a bűnösök és a kitaszítottak barátja legyen. Jézus magatartása minden keresztény számára mérvadó kell hogy legyen. Hozzá hasonlóan a szenvedôk, a megvetettek és a kicsinyek oldalán a helyünk. Szolidaritást és sorsközösséget kell vállalnunk velük, soha sem nézve, hogy milyen fajhoz, valláshoz vagy nemzethez tartoznak. Segítenünk kell a züllött életű és rossz hírben álló embertársainkon, még akkor is, ha tudjuk, hogy esetleg lépre csalnak és becsapnak bennünket. Megkeresztelkedésünk idején Jézussal elkötelezettséget vállaltunk az elesett emberek szolgálatában. Evangéliumi szakaszunk erre is emlékeztet. Óv az elhamarkodott ítéletektôl és attól, hogy megbélyegezzük embertársainkat. Önvizsgálatot sürget: Miért rekesztjük ki magunk közül, az egyházból és a társadalomból az elesetteket? Miért nem éreztetjük meg velük az együtt érzô szív melegét és Isten szeretetét? Jézus betért Zakeus házába és egy asztalhoz ült a bűnösökkel. Azért jött, hogy megkeresse és üdvözítse, ami elveszett. És általa üdvösség köszöntött arra házra. A ,,bűnös ember'' jó útra tért és elmondhatta Istennek: ,,Nézd, Uram, vagyonom felét a szegényeknek adom, és ha valakit valamiben megkárosítottam, négyannyit adok helyette''. Az elôlegezett és nagylelkű szeretet még az elvetemült gonosztevôket is képes talpra állítani. A szeretet mindent legyôz! ======================================================================== Évközi 32. vasárnap C év Olvasmány: 2 Mak 7, 1--2. 9--14; Szentlecke: 2 Tessz 2, 16--3, 5; Evangélium: Lk 20, 27--38. Bevezetô a szentmise kezdetén Minden vasárnappal Urunk föltámadására emlékezünk, a síron túli életet és saját föltámadásunkat tanúsítjuk. Míg korunkban többen lélekvándorlásról, újraszületésrôl vagy valamiféle szellemi és fizikai értelemben vett ,,tömegmegmaradásról'' beszélnek, addig mi, keresztények hittel valljuk, hogy Krisztus föltámadt, közöttünk él és Isten minket is föltámaszt az örök életre. Reményünk, hogy Isten a halál után sem hagy el minket. ,,Akár élünk, akár meghalunk, az Úréi vagyunk'' -- olvassuk Szent Pál rómaiakhoz írott levelében (Róm 14, 7). Az isteni ígéret beteljesedését egyszer mindannyian megtapasztaljuk. Egészen biztosan számíthatunk rá, ha Istenünk mellett mindhalálig kitartunk. A szentmisék kezdetén mindig kedvezô alkalom kínálkozik arra, hogy az eddigieknél szorosabbra fűzzük barátságunkat Istennel és elmélyítsük szeretetünket Iránta. Ha Krisztussal élünk, Vele együtt új éltre kelünk. Szentbeszéd A halottak föltámadnak Lk 20, 37 Mai szentmisén evangéliumi szakaszában a szadduceusokról olvastunk, a Krisztus korabeli zsidóság egyik értelmiségi csoportjáról. A szadduceusok gondolkodó emberek voltak és szerettek vitatkozni az igazságról. Jézus tanításába is belekötöttek. Evangéliumi szakaszunk beszámolójából arról értesültünk, hogy a szadduceusok kitaláltak egy körmönfont házassági történetet, és ezzel akarták Krisztust kelepcébe csalni. Eszerint egy asszonynak hét törvényes férje volt, akik sorra mind meghaltak. Végül az asszony is meghalt. Kérdésükkel: ,,A föltámadáskor vajon kié lesz az asszony'' a szadduceusok nevetségessé akarták tenni Jézus föltámadásról szóló tanítását, ,,hisz mind a hétnek felesége volt''! A kérdezôk tulajdonképpeni problémája a föltámadás kérdése és nem az asszony kihez tartozása az örök életben. A föltámadás kérdése a világ kezdete óta foglalkoztatja az emberiséget: Mi történik velünk a halál után? Lezárul-e életünk a sírral? Van-e föltámadás és örök élet? A közvélemény kutatások arról tanúskodik, hogy napjainkban többen a keresztények közül sem hisznek a halál utáni életben. Ezért foglalkoznunk kell vele. A hívô ember elsôsorban a Szentírásban keres választ problémáira. Így most mi is szentmisénk olvasmányai alapján keressük a választ az örök élet kérdésére. A Biblia szerint halála után teljesen új és örök élet vár az emberre. A mai olvasmányban hallottuk: ,,Vigasztaló nekünk emberkéz által veszni el, ha belekapaszkodhatunk abba az Isten adta reménységbe, hogy feltámaszt minket'' (2 Mak 7, 14). Evangéliumi szakaszunkban Jézus tanúskodik róla: ,,Arról, hogy a halottak föltámadnak, már Mózes is beszélt a csipkebokorról szóló részben, ahol az Urat Ábrahám Istenének, Izsák Istenének és Jákob Istenének nevezi. Az Isten nem a holtaké, hanem az élôké, hiszen mindenki érte él'' (Lk 20, 37-38). Szentmisénk mindkét szentírási szakasza egyazon bibliai örömhír szószólója: Isten hűsége a síron túl is tart. Aki életet ajándékozott nekünk, halálunk után sem hagy cserben bennünket. A síron túl új élet vár ránk. Így életünkben sem a halálé az utolsó szó, hanem Istené, aki egykor örök életre kelt minden élôt. Nagy kérdés: Vajon hogyan néz ki ez az örök élet? Jézus elvileg leszögezte: az új élet nem földi életünk meghosszabbítása és az teljesen eltér a földi léttôl. ,,Akik pedig méltók rá, hogy eljussanak a másik világba'' -- mondotta -- ,,és a halálból való föltámadásra, nem nôsülnek, s nem is mennek férjhez, ... az angyalokhoz hasonlítanak, és az Istennek a fiai'' (Lk 20, 35). A túlvilági életrôl valójában alig mondhatunk többet. A többi fejtegetések általában merô képzelgések. Erre utal az Írás: ,,Szem nem látta, fül nem hallotta, emberi szív föl nem fogta, amit Isten azoknak készített, akik ôt szeretik'' (1 Kor 2, 9). Az eljövendô életrôl valójában keveset tudunk. Létezését mégis ôsidôktôl vallotta az emberiség. Errôl tanúskodnak a legôsibb sírleletek és a fennmaradt temetési szertartások. Az ôsi sírokban többször találunk ételeket és italokat, fegyvereket és ékszereket. Vajon miért kerültek oda? A halott jövendô életének megkönnyítését hivatottak szolgálni. Primitív és nagyonis materiális elképzelésekrôl tanúskodnak, mégis az örök életbe vetett hit bizonyságát hirdetik. Ugyancsak errôl tanúskodnak a megalitek és az egyiptomi piramisok. A kôkorszakbeli és a késôbbi idôkbôl származó barlangfestészetet a táplálkozás és termékenység témája mellett erôsen foglalkoztatta az elhunyt elôdök örök sorsa. Napjainkban sok kétkedôvel és hitetlennel találkozunk. Ôk úgy vélik, hogy az örök élet hite a primitív és naiv emberek képzeletvilágának szüleménye és össze sem egyeztethetô korszerű és tudományos ismereteinkkel. Számukra álljon itt Werner von Braun, híres rakétatudós nyilatkozata egyik interjújából: ,,Hiszek az emberi lélek halhatatlanságában. Éspedig nemcsak azért, mert ezt tanítja a Biblia. Meggyôzôdésemnek természettudományos okai is vannak. Nézze, a tudomány felfedezte, hogy semmi sem vész el nyomtalanul. A természetben semmi sem vész el, csak átalakul. Ha tehát Isten ezt az elvet már a legkisebb és legparányibb részecskére is alkalmazza a természetben, akkor talán nem fogja azt alkalmazni a teremtés koronájára, saját remekművére, a szellemi lélekkel rendelkezô emberre? Azt hiszem, hogy ezt valóban megteszi''. A hívô embernek a legnagyobb bizonyosságot mégis csak Jézus Krisztus föltámadása nyújtja. Ô az ,,elsôszülött'' a halottak közül és reménységünk megingathatatlan biztosítéka. Az apostol szavai szerint: ,,Isten ugyanis feltámasztotta az Urat és hatalmával minket is feltámaszt'' (1 Kor 6, 14). ======================================================================== Évközi 33. vasárnap C év Olvasmány: Mal 3, 19--20a; Szentlecke: 2 Tessz 3, 7--12; Evangélium: Lk 21, 5--19. Bevezetô a szentmise kezdetén A liturgikus kalendáriumok szerint közeledik az egyházi év vége. Érthetô, ha a mai Évközi 33. vasárnap evangéliuma az üdvtörténelem végsô kérdéseire irányítja figyelmünket: a végpusztulásra és a beteljesedésre -- görög kifejezéssel -- , a paruziára. Egyházi szóhasználat szerint a paruzia fogalma a végítéletrôl és a gonoszok megbüntetésérôl szóló egyházi tanítás összefoglalására szolgál. Ószövetségbôl származó, színes, apokaliptikus képei bűnbánatot és megtérést hívatottak kelteni az emberben. A paruziáról szóló tanítás ugyanakkor vigasztaló vonásokat is tartalmaz. ,,A nagy Istennek és Üdvözítônknek, Jézus Krisztusnak dicsôséges eljövetelét'' (Tit 2, 13) hirdeti a világ végén és tanítja a benne hívôk megdicsôülését. Szent Pál errôl így ír: ,,Amikor majd Krisztus, a mi életünk megjelenik, vele együtt ti is megjelentek dicsôségesen'' (Kol 3, 4). A paruziáról szóló tanítás a megpróbáltatások idején Isten hűségének biztosítéka és a vigasztalás eszköze; a lanyhaság idején arra ösztönzi a híveket, hogy Jézusban a számon kérô bírót lássák és komolyan vegyék keresztény élethívatásukat. Szentmisénk evangéliumi szakasza utal a paruzia tanításának mindkét jellegére. Szentbeszéd Állhatatossággal ôrzitek meg lelketeket Lk 21, 19 A világ végérôl szóló tanítások és híresztelések minden idôben foglalkoztatták az embereket. A kereszténységet megelôzô ószövetségi próféták gyakran elôrelátható vagy már megtörtént történelmi események kapcsán szóltak a mindeneket katasztrofális pusztulásba sodró és biztosan bekövetkezô isteni végítéletrôl. Izajás Kr. e. a 7. században erôteljes és apokaliptikus képekkel jelezte a bekövetkezô egyetemes ítéletet. Akkor szólott róla, amikor megfenyegette népe dölyfös ellenségeit, a babiloniakat: ,,Jajgassatok, mert közel az Úr napja! Mint pusztító hatalom közeleg a Mindenhatótól. Akkor majd elernyed minden kéz s elcsügged mind az emberi szív! Mindnyájan megremegnek, görcs és fájdalom fogja el ôket, s úgy gyötrôdnek mint a vajúdó asszony. Rémülten néznek egymásra, míg arcuk a láz pírjától lángol. Igen eljön az Úr rettenetes napja. Bosszúval és izzó haraggal lesz telve, hogy pusztasággá tegye a földet, és kiirtsa színérôl a bűnösöket. Akkor az ég csillagai és az Orrion nem ragyogtatják fényüket. Elsötétül a fölkelô Nap, és a Hold nem világít. Meglátogatom a földet vétkeiért, és gonoszságaik miatt a bűnösöket'' (Iz 13, 6--11). Hasonló stílusban írt a paruziáról Malakiás a Kr. e. 5. században, amint ezt szentmisénk olvasmányából hallottuk (Mal 3, 19-- 20b). A Kr. e. 2. század zsidóságának paruziával kapcsolatos felfogásáról olvasunk Dániel próféta könyvében. Ezek a fergeteges elôrejelzések nagy hatással voltak az evangéliumok szerzôire is és az elsô keresztény közösségekre. A kereszténység történelme folyamán ismételten felbukkantak olyan személyiségek és csoportok, amelyek egy pontosan meghatározott idôre és beteges csökönyösséggel várták Isten haragjának napját. Az egyház kezdettôl fogva ellenállt a híreszteléseknek, amelyek megpróbálták pontosan rögzíteni a paruzia bekövetkezésének idôpontját. Az Újkor sem mentes a chiliasztikus, a végítélet napját pontosan ismerô, szektás és rémületet keltô tanításoktól. Követôik is akadnak minduntalan, jóllehet a szekták Megváltónk végsô eljövetelére és a végítéletre vonatkozó elôrejelzései már többször kudarcot vallottak és becsapták a hiszékenyeket. Ezért fennáll a veszély, hogy a világvégi szektás rémítgetésekkel együtt az egyház paruziáról szóló egészséges tanítását is elvetjük. Ez az elutasítás figyelmen kívül hagyná azokat a természettudományos ismereteket, amelyek napjainkban messzemenôn alátámasztják az egyház paruziáról szóló igaz tanítását. Ezek az ismeretek, természetüknél fogva, messze elmaradnak a hit által kínált távlatoktól. Udo Köhler (nyugatnémet tudós) könyvben foglalta össze a természettudósok állásfoglalását a világ végével kapcsolatosan (Das Ende aller Tage, Stuttgart Quell-V.,1986, 111. o.). Műve szerint a világ tudósainak nagy része egybehangzóan vallja a világ végsô pusztulásának elméletét. A tudományos kutatások egyértelműen felmutatták, hogy kiszámítható idôn belül elmúlik a világ és benne minden élô. A Nap és a hozzá hasonló többi csillagok mintegy tíz milliárd évet sem érnek meg. Kimerülnek és szétpukkadnak. A kozmosz sem marad meg örökké. Anyaga mintegy szétpárolog a semmibe -- vallják a tudósok. A könyv arra is felhívja a figyelmet, hogy mivel az emberi szellem nem része a fizikai világnak, a lélek megmaradásának kutatása meghaladja a természettudományos vizsgálódások hatáskörét és beleütközik ezek kikerülhetetlen korlátaiba. Lukács szentmisénk evangéliumi szakaszában tulajdonképpen ugyanazt az elméletet rajzolta fel, mint az imént említett ,,bölcs'' tudósok többezer éves verejtékes munkájuk gyümölcseként Köhler könyvében. A szentírási és természettudományos elôrejelzések között mégis óriási a különbség. Lukács hite fölötte túlszárnyalja a tudósok emberi véleményét. Krisztus iskolájában ô olyan ismeretek birtokába jutott, amelyrôl a tudósok isteni kinyilatkoztatás nélkül még álmodni sem mernek. Lukács a nagy világégés után kilátásba helyezi az új Ég és új Föld soha véget nem érô boldog korszakát. A tudósok csak a világ végsô pusztulását képesek elôrelátni: az ,,erôszakos'' fizikai törvények által kiváltott végsô káoszt, a rettenetes pusztulást, a kárhozat sötétségét. Mindezekkel az evangéliumok apokaliptikus irodalma számol: a világban tomboló sátáni erôkkel, háborúkkal, vérfürdôkkel, de ugyanakkor és mindezeken túl még azzal is, hogy Isten végérvényesen üdvösségre vezeti népét és nem engedi meg, hogy az a természet vak erôinek martalékává váljék. Az evangéliumok képletes nyelvezetébôl kitűnik, hogy a történelem folyamán az Úr eljövetele és a jó gyôzelme állandó küzdelmek között vajúdik, ugyanakkor azt is megtudjuk belôlük, hogy Isten beteljesedésre vezeti a világot, véglegesen gyôzedelmeskedik a gonosz felett és megteremti az áhított békét. ,,Nevemért mindenki gyűlölni fog benneteket. De nem vész el egy hajszál sem fejetekrôl. Ha kitartotok megmentitek lelketeket'' -- olvastuk szentmisénk evangéliumában. A keresztények mindig reálisan számolnak a körülöttük tomboló gonosszal és igyekeznek ezek közepette is nyugodtan és Istenhez hűen élni, mert tudják, hogy ez a világ sora és Isten elôbb- utóbb gyôzelemre viszi azt. Ugyanakkor a keresztények azt is tudják, hogy a világon nincs az a hatalom, amely a világ örök beteljesedését megteremthetné: semmilyen társadalmi fejlôdés, forradalom, konzervatív vagy haladó szellemű próféta. Ezért szüntelenül szem elôtt tartják az evangélium figyelmeztetését: ,,Vigyázzatok, nehogy félrevezessenek benneteket! Sokan jönnek az én nevemben s mondják: Én vagyok. És: elérkezett az idô. Ne kövessétek ôket'' (Lk 21, 8). Csak hamis messiások kecsegtetnek földi paradicsommal. Isten mindeneket beteljesítô ígéretére épülô reményünk evilági életünkben sem meddô. Számunkra ez az Istentôl kapott remény az idôt és a történelmet is új jelentôséggel ruházza fel. Kiábrándít a kizárólag és a csak műszaki emberek által tervezett és irányított jövôbôl. Isten országának ígérete hozzásegít ahhoz, hogy felvegyük a harcot s küzdelmet az igazságtalanság és elnyomás minden formája ellen. A keresztény hit, remény és szeretet olyan erôvel ruház fel bennünket, amellyel valóban békés és irgalmas szívű emberekké válhatunk. Ez az erô arra képesít, hogy tiszta és egyszerű lelkülettel szomjazzuk és éhezzük az igazságot, és ha kell, mindezekért még üldözést is szenvedjünk. A paruzia ilyen értelemben inkább születéshez mint katasztrofális pusztuláshoz hasonlít. Amíg a gyermek az anyaméhben várakozik, valójában el sem tudja képzelni, hogy hogyan is néz ki a születése utáni élet és a nagy világ. Édesanyja belsô ölén az ember még nem sejtheti a természet, a zene és a szerelem gyönyöreit. Ahhoz elôbb meg kell születnie, el kell hagynia édesanyja méhét és ki kell lépnie a számára még ismeretlen világba. A paruzia inkább születés mint végpusztulás: ,,Tudjuk ugyanis, -- valljuk Szent Pál apostollal -- hogy az egész természet (együtt) sóhajtozik és vajúdik mindmáig'' (Róm 8, 22). A vajúdások idejét éljük. Az új világ még nem jelent meg, de megvalósulása már elkezdôdött és itt van. Mint ahogyan a születésnél sem állhatunk ölbe tett kézzel, úgy az új világ születési folyamatában is kell vennünk részünket: tennünk kell. A világ beteljesedésén közre kell működnünk, akárcsak a vajúdó kismamáknak a szülésben. Csak így hozható világra a nagy titok. Paruzia görög szó és az elrejtett jelenvaló feltárását jelenti. ,,Mi (Isten) ígérete alapján új eget és új földet várunk, az igazságosság hazáját'' -- írja Péter apostol és így folytatja: ,,Szeretteim, minthogy ezt várjuk, legyetek rajta, hogy békességben, tisztán és fedhetetlenül találjon benneteket'' (2 Pét 3, 13--14). ======================================================================== Évközi 34. vasárnap, Krisztus király vasárnapja C év Olvasmány: 2 Sám 5, 1--3; Szentlecke: Kol 1, 12--20; Evangélium: Lk 23, 35--43. Bevezetô a szentmise kezdetén Egy hónappal a polgári év befejezése elôtt, az egyházi év utolsó vasárnapján Krisztus királyra emlékezik a Római Katolikus Egyház. Krisztus király vasárnapja új keletű ünnep. XI. Piusz pápa rendelte el ,,Quas primas'' kezdetű enciklikájával 1925. december 12-én. Ekkor szoros kapcsolatban állt a korabeli Jézus Szíve tisztelettel. A szív mint az isteni szeretet szép jelképe és a királyi méltóság mint a nagyhatalmú Isten szuverenitásának szemléltetô képe ma többek számára furcsa, idejétmúlt vagy ismeretlen szimbólum. Egyik sem fejezi ki azt a mély tartalmat, amelyet mindkettô hívatott lenne szolgálni. Korunk uralkodóinak és hatalmasságainak hamar változó és nemegyszer mindennapi megnevezéseit tekintve mégis csak azt kell mondanunk, hogy a királyi méltóság ma is a legmegfelelôbbnek tűnik Krisztus Urunk egész világra kiterjedô, állandó és sérthetetlen hatalmának és méltóságának szemléltetésére. Az antik kép még mindig átfogóan szemlélteti Isten küldöttének hivatali méltóságát: Jézus Krisztus egyedül képes megteremteni és szavatolni az emberek nyugodt, békés és boldogító világrendjét. Jézus nem politikai értelemben vett király. Amikor ôt így szólítjuk Isten eljövendô országára vonatkozó vallásos reményünknek adunk kifejezést. Jézus maga hangsúlyozta, hogy országa nem ebbôl a világból való (vö.: Jn 18, 36), de az általa és benne már mégis felragyogott nekünk a Földön. A ,,Királyok Királya és Urak Ura'' (1 Tim 6, 15) azért jött, hogy tanúságot tegyen az igazságról és összegyűjtsön minket az ô királyi országában (Jn 18, 37). A világ mégsem fogadta királyát. Gúnyt űzött belôle és keresztre feszítette. Azóta a meggyalázott és töviskoronás Krisztus király a kereszt szégyenteljes trónusának magaslatáról még látványosabban gyakorolja szeretete felülmúlhatatlan hatalmát az embermilliók szíve fölött. Szentbeszéd Ez a zsidók királya Lk 23, 38 Korunkban napirenden vannak a csúcstalálkozók. Résztvevôi evilági hatalmasságok és uralkodók: államelnökök, államfôk, juntavezérek, királyok és pártfôtitkárok. Külsô megjelenésük olykor igazán egyszerű. Képességeik sem mindig a legkiválóbbak. Hivataluknál fogva mégis ôk irányítják a föld lakóinak sorsát. Ôk a jólét vagy pusztulás nagyhatalmú urai. Egészen más szentmisénk evangéliumi szakaszának hatalmassága. Ebben Lukács bemutatja a keresztények meggyalázott királyát. A beszámoló szerint valóban csúfondáros és szánalmas látvány. Ugyanakkor a Szentírás mégis úgy beszél róla mint a Királyok Királyáról és az uralkodók legfôbb Uráról. Isten neki adott minden hatalmat a mennyben és a földön. Most mégis ott függ a kereszten és úgy látszik, mintha képtelen lenne kiszabadítani önmagát üldözôi kezébôl. Egykor ígéretes módon indult. Isten égi követet küldött a názáreti Szűzhöz és arról biztosította földi tárgyaló partnerét, hogy fia nagy lesz és a Magasságbeli Fiának fogják hívni. ,,Az Úr Isten neki adja atyjának, Dávidnak trónját és uralkodni fog Jákob házán örökké, s országának nem lesz vége'' (Lk 1, 32--33). Feje fölött a kereszten valóban háromnyelvű tábla hirdette, hogy ô a zsidók királya, de ebbôl ott valójában semmi sem látszott. Lukács nyomorúságos kinézetű emberi roncsként ábrázolta a mai evangéliumban. A zsoltáros joggal adta ajkára a rettenetes szavakat: ,,De én csak féreg vagyok, nem ember, az emberek gúnytárgya s a népek megvetettje. Mind, aki lát, gúnyt űz belôlem, elhúzza száját és csóválja fejét'' (Zsolt 22/21, 7--8). A Mindenség királyából semmi sem látszott a kereszten, csak botrányos tehetetlensége: ,,Másokat megmentett, -- méltatlankodtak egykor miatta -- most mentse meg magát, ha Ô a Messiás, az Isten választottja'' (Lk 23, 35). Erôtlensége kétségbeejtônek látszott: ,,Ha te vagy a zsidók királya, segíts magadon'' (uo. 38) -- gúnyolták a katonák és hozzájuk hasonlóan a gonosztevô, akit vele együtt feszítettek keresztre. Ha a zsidók királya valóban ilyen tehetetlen és még saját magát sem tudja megmenteni, akkor hogyan várható el tôle, hogy népének szabadítója legyen? A megfeszített Messiás király ünneplése vajon valóban ostobaság és botrány? (Vö. 1 Kor 1, 23). A keresztre feszített Messiás király történetének folytatása van: Akit a kereszten kivégeztek, az örökké él! A nagypénteki kudarc után hatalmas fordulat következett be. A tanítványok megtapasztalták Jézus föltámadásának tényét. Húsvét fényében felismerték Jézusban az Isten Fiát, a láthatatlan ,,Isten képmását'', minden teremtmény ,,elsôszülöttét'', ,,az egyház fejét'', az ,,elsôszülöttet a halottak közül'', ,,akiben az Istenség egész teljessége lakozik'', ahogyan ezt az egyik ôskeresztény himnuszban olvassuk (Kol 1, 12--19). ,,Külsejét tekintve olyan lett, mint egy ember'' -- hirdeti Szent Pál. ,,Megalázta magát és engedelmeskedett mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig. Ezért Isten felmagasztalta, és olyan nevet adott neki, amely fölötte van minden névnek, hogy Jézus nevére hajoljon meg minden térd a mennyben, a földön és az alvilágban, s minden nyelv hirdesse az Atyaisten dicsôségére, hogy Jézus Krisztus az Úr'' (Fil 2, 7--11). Krisztus Isten hatalmának és méltóságának hordozója, király, de uralkodói stílusa merôben eltér a földi hatalmasságok uralkodói gyakorlatától. Krisztus király országában nincs erôszak. Hatalmi eszköze a szeretet. Hitvallásunk Krisztus király mellett következményekkel jár. Ma elôtte hódolunk, mert ô az egész világmindenség és minden ember királya. Vajon a mi szívünk és életünk királya is? Egyáltalán játszik- e valamilyen szerepet életünkben? Törvényei átjárják-e mindennapi cselekedeteinket? Figyelembe vesszük-e tanítását döntéseink idején? Elôsegítjük-e rendeleteinek megvalósulását egyházi és polgári közösségünkben? Krisztus király uralma kiterjed egyéni és közösségi iletünkre: a családi életre és a közéletre. Krisztus király törvényeinek érvényesülniük kell otthon, a munkahelyen és a szórakozó helyen is. Krisztus király hatalmát tanítványaival közölte, ,,hogy ôk is a királyi szabadság állapotába kerüljenek és önmegtagadásukkal, szent életükkel legyôzzék magukban a bűn országát'' (vö.: Róm 6, 12), sôt, hogy másokban is Krisztusnak szolgálva, alázatosan és türelmesen elvezessék testvéreiket ahhoz a királyhoz, akinek szolgálni felér uralkodással. Az Úr azt kívánja'', -- olvassuk tovább a II. Vatikáni Zsinat tanításában -- ,,hogy a világi hívôk is terjesszék országát, 'az igazság és az élet országát, az életszentség és a kegyelem országát, az igazságosság, a szeretet és a béke országát''' (LG 36). Mindannyian vágyakozunk Isten országa után. Szeretnénk jólétben és békében élni, a ,,bűn országától és uralmától'' mentesen. Többek számára ez álomvilág. Krisztus király mégis feláldozta életét érte a kereszten. Jólétünk és az igazságosabb társadalom érdekében semmi áldozattól sem riadt vissza. Önzetlensége és szeretete elvilágiasodott társadalmunkban elismerést, tiszteletet vált ki. Egészen más a helyzet, ha követésérôl esik szó. Nehezen szegôdünk nyomába. Bátor szókimondását, határtalan önzetlenségét és szeretetét kevesen utánozzák. Krisztus követése nélkül nem jön el az Isten országa. Korunkban sokan elismerik Jézus áldozatkész és szeretetben elégô életét, még akkor is, ha némelyek fellegekben járó idealistának tartják, sokan mégis figyelmen kívül hagyják életmódját, nem követik példáját. Krisztus keresztje gyôzedelmi zászló. Állandó kihívás. A kereszt alá sokféleképpen lehet állni. Alá állhat valaki tétlenül, akárcsak egykor Jeruzsálemben az ácsorgó és bámészkodó nép. A kereszt alá állhatunk gúnyolódva, mint a bal lator és a nép vezérei, akik orrukat fintorgatták, szájukat elhúzták, amikor Jézust látták. Megvetették. Lenézték. Nem becsülték. Jézus keresztje mellett állhatunk keresztre feszítve, mint a jobb (bűnbánó) lator. Ô Jézusba vette minden reménységét. Nem csalódott. Nála üdvösséget talált. Jézus gyôzelmi zászlója alá állunk, ha bűnbánatot tartunk és a megtérés útjára lépünk. Aki Jézussal együtt járja a megaláztatások királyi útját, az a gyôzelem és dicsôség útján halad. Az evilági hatalmasságok sírba szállnak. Korunk fénylô csillagai kialszanak, a sztárok eltűnnek mint elôdeik. Az élet viszontagságait és a halált csak egy valaki élte túl: Jézus Krisztus, a mi Urunk és Királyunk, aki örökké él és egyedül mondhatta el önmagáról: ,,Én vagyok az alfa és az ómega, a kezdet és a vég'' (Jel 21, 6). Aki nyomdokain jár annak élete túlmutat a halálon és az örök dicsôségbe torkollik. Erre Jézus szavát adta: ,,Bizony, bizony, mondom nektek: Aki hisz bennem, annak örök élete van'' (Jel 6, 47).