Kérjük, az itt következô részt (314 sor) ne törölje ki, ha ezt a file-t továbbadja. Köszönjük. ======================================================================== A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár Isten hozta a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárban, a magyarnyelvű keresztény irodalom tárházában! A Könyvtár önkéntesek munkájával mindenki számára elektronikus formában terjeszti Isten Igéjét. A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár bemutatása ------------------------------------------------ Célkitűzés ---------- A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár (PPEK) célja az, hogy mindenki számára hozzáférhetôvé tegye a teljes magyarnyelvű katolikus egyházi, lelki irodalmat elektronikus formában. A lelkipásztori munka támogatása mellett elôsegíti az egyházi kutatómunkát, könyvnyomtatást és az írott, magyar keresztény értékek bemutatását, megôrzését, terjesztését. A könyvállomány mindenki számára ingyenesen rendelkezésre áll az Internet hálózaton keresztül. Egyházi intézményeknek és személyeknek postán is elküldjük a kért anyagot. Állomány -------- Minden szabadon másolható, szerzôi jogvédelem alá nem esô egyházi és vallási vonatkozású kiadvány része lehet a Könyvtárnak: a Szentírás (többféle fordításban), imakönyvek, énekeskönyvek, kódexek, pápai dokumentumok, katekizmusok, liturgikus könyvek, teológiai munkák, szentbeszéd-gyűjtemények, keresztutak, lelkigyakorlatok, himnuszok, imádságok, litániák, istenes versek és elbeszélések, szertartás- könyvek, lexikonok, stb. Irányítás, központ ------------------ Központ: St. Stephen's Magyar R.C. Church 223 Third St., Passaic, NJ 07055, USA (Az Egyesült Államok New Jersey államában levô Szent István Magyar Római Katolikus egyházközség) Levelezés: Felsôvályi Ákos 322 Sylvan Road Bloomfield, NJ, 07003, USA Tel: (973)338-4736 Fax: (973)778-4263 e-mail: felsoval@email.njin.net A Könyvtár használata, a könyvek formája ---------------------------------------- Ebben az elektronikus könyvtárban nincs olvasóterem, hanem a szükséges könyveket ki kell venni (vagyis ,,letölteni''). Letöltés után mindenki a saját számítógépén olvashatja, ill. használhatja fel a szöveget. A hálózaton keresztül böngészni, ill. olvasni drága és lassú. A saját személyi számítógép használata a leggyorsabb és legolcsóbb, a könyv pedig az olvasó birtokában marad. Azoknak, akik nem rendelkeznek Internet-kapcsolattal, postán elküldjük a kért könyveket. Ebbôl a könyvtárból ügy kölcsönözhetünk, hogy nem kell (és nem is lehet) a kikölcsönzött könyveket visszaadni! A Könyvtár a kiadványokat kétféle alakban adja közre: 1. formálatlan szövegként, ami a további feldolgozást (könyvnyomtatás, kutatómunka) teszi lehetôvé szakemberek számára és 2. a Windows operációs rendszer Súgó (,,Help'') programjának keretében, ami a könnyű olvasást és felhasználást teszi lehetôvé mindenki számára (a szövegek -- külön begépelés nélkül -- egy gombnyomással egy szövegszerkesztô programba vihetôk át, ahol azután szabadon alakíthatók). A Könyvtárban található file-ok neve ------------------------------------ Minden kiadvány négyféle file formában található meg a Könyvtárban: text file (formálatlan változat), help file (,,Súgó'' formátum), sűrített text file és sűrített help file. Ezenkívül minden help file-hoz tartozik egy ikon file. Minden file nevének (file name) a két utolsó karaktere a verziószám (01 az elsô változaté, 02 a másodiké, stb). A file nevének kiterjesztése (file extension) mutatja a file típusát: txt: text file, zpt: sűrített text file, hlp: help file, zph: sűrített help file és ico: a Help file-hoz tartozó icon file. Például a Vasárnapi Kalauz című könyv elsô változatának (,,01'') négy formája: VASKAL01.TXT, VASKAL01.HLP, VASKAL01.ZPT, VASKAL01.ZPH; az ikon file pedig: VASKAL01.ICO. A sűrítést a legelterjedtebb sűrítô programmal, a PKZIP/PKUNZIP 2.04 DOS változatával végezzük. A sűrítés nagymértékben csökkenti a file nagyságát, így a letöltés/továbbítás sokkal gyorsabb, olcsóbb. A file-t használat elôtt a PKUNZIP program segítségével kell visszaállítani eredeti formájába. (Például a "PKUNZIP VASKAL01.ZPH" utasítás visszaállítja az VASKAL01.HLP file-t.) A file-ok felhasználási módjai ------------------------------ Mivel minden művet kétféle formában ad közre a Könyvtár, a következô kétféle felhasználási mód lehetséges. 1. A text file felhasználása Ez a file formálatlanul tartalmazza az anyagot. A felhasználó betöltheti egy szövegszerkesztô programba, és ott saját ízlése, szükséglete szerint formálhatja. Például ha az anyagot ki akarjuk nyomtatni könyv alakban (feltéve, hogy az szabadon publikálható), akkor ebbôl a text file-ból könnyen elô tudjuk állítani a nyomdakész változatot. Vigyázat! A text file minden sora sorvég-karakterrel végzôdik, ezeket elôbb el kell távolítanunk, és csak utána szabad a formálást elkezdenünk. A szövegben a kezdô idézôjelet két egymást követô vesszô, a felsô idôzôjelet két egymást követô aposztrófa és a gondolatjelet két egymást követô elválasztójel képezi (lásd a szöveg formájára vonatkozó megkötéseket késôbb). Az egyes fejezeteket csupa egyenlôségjelbôl álló sorok választják el egymástól. A file eleje ezt az ismertetést tartalmazza a Könyvtárról. Ezt a text file-t felhasználhatjuk szövegelemzésre is, amihez természetesen szükségünk van valamilyen elemzô programra. 2. A,,súgó'' file felhasználása Ez a file formátum igen egyszerű olvasást, felhasználást tesz lehetôvé a Windows operációs rendszerben megszokott ,,súgó'' programok formájában. (Az ajánlott képernyô felbontás VGA.) Az elektronikus könyv legnagyobb elônye az, hogy a szöveg elektronikus formában áll az olvasó rendelkezésére. A ,,Másol'' gombbal a teljes fejezet átvihetô a vágóasztalra [Notepad]) és onnan a szokásos módon: ,,Szerkesztés'' és ,,Másol'' [Edit és Paste] paranccsal bármilyen Windows szövegszerkesztôbe. Ugyanezt érjük el a Ctrl+Ins gombok együttes lenyomásával is. Ha nem akarjuk a teljes szöveget átvinni, akkor használjuk a ,,Szerkesztés'' [Edit] majd a ,,Másol'' [Copy] utasítást a program menüjérôl, minek következtében a fejezet teljes szövege megjelenik egy Másolás párbeszéd-panelban. A kijelölt szövegrészt a ,,Másol'' utasítás a vágóasztalra [Notepad] viszi, és onnan az elôbbiek szerint folytathatjuk a munkát. A programból közvetlenül is nyomtathatunk fejezetenként a ,,File'' és ,,Nyomtat'' [Print] utasítással. A nyomtatott szöveg formája kissé eltérhet a képernyôn láthatótól. A nyomtatott szöveg betűtípusa ,,Arial'', betűmérete 10 pontos. Ha más formátumra, betűtípusra vagy -nagyságra van szükségünk, akkor vigyük elôbb a szöveget a szövegszerkesztô programunkba, ott állítsuk be a kívánt formátumot, és utána nyomtassunk. Ahhoz, hogy a ,,súgó'' file-t használni tudjuk, a következôket kell tennünk (a ,,Vasárnapi kalauz'' című könyvvel mutatjuk be a lépéseket). 1. A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárból töltsük le a VASKAL01.HLP és a VASKAL01.ICO file-okat a saját gépünk ,,C:\PAZMANY'' nevű alkönyvtárába. (A VASKAL01.HLP helyett letölthetjük a sokkal kisebb VASKAL01.ZPH file-t is, de akkor letöltés után ki kell bontanunk a "PKUNZIP VASKAL01" utasítással.) 2. Készítsünk egy programindító ikont. A Programkezelôben kattintsunk elôször a ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű programcsoportra. (Ha az még nincs felállítva, akkor hajtsuk végre a fejezet végén leírt ide vonatkozó utasításokat.) Ezután válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és ,,Program'' utasításokat a menürôl. A párbeszed-panelban a következôket gépeljük be: Megnevezés: Vasárnapi Kalauz Parancssor: WINHELP C:\PAZMANY\VASKAL01.HLP Munkakönyvtár: C:\PAZMANY Ezután kattintsunk az ,,Ikon'' nevű utasításra, és adjuk meg a C:\PAZMANY\VASKAL01.ICO file-t. Ha ezután rákattintunk az így felállított ikonra, a program elindul, és olvashatjuk a könyvet. A ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű programcsoport felállítása: A Programkezelô menüjérôl válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és ,,Programcsoport'' utasítást. A párbeszéd-panelban a következôt gépeljük be: Megnevezés: Pázmány Péter E-Könyvtár Ezután zárjuk be a párbeszéd-panelt. Hogyan lehet a könyvekhez hozzájutni? ------------------------------------- A könyveket bárki elektronikus úton letöltheti a Könyvtárból (lásd a Könyvtár Internet címét) vagy postán megrendelheti (lásd a postai címet). Egyházi intézményeknek és személyeknek ingyen küldjük el a könyveket, mások a rendeléssel együtt 3 dollárt vagy annak megfelelô pénzösszeget küldjenek a lemez- és postaköltség megtérítésére. A Könyvtár használatának jogi kérdései -------------------------------------- Az általános elvek a következôk: 1. A Könyvtár mindenkinek rendelkezésére áll személyes vagy tudományos használatra. Ha a Könyvtár anyagát publikációban használják fel, akkor kérjük az alábbi hivatkozás használatát: ,,A szöveg eredete a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár -- a magyarnyelvű keresztény irodalom tárháza.'' 2. Egyházi intézmények és személyek kereskedelmi célokra is ingyenesen használhatják a Könyvtár anyagát, csak azt kérjük, hogy a kiadványuk elején helyezzék el az elôbbi utalást. A Könyvtár fenntartja magának azt a jogot, hogy eldöntse: ki és mi minôsül egyházi személynek, ill. intézménynek. Kérjük, keresse meg ez ügyben a Könyvtárat. 3. Ha a Könyvtár kiadványait nem egyházi intézmény vagy személy kereskedelmi célokra használja fel, akkor az elôbbi utalás feltüntetésén kívül még kérjük a haszon 20%-át a Könyvtár számára átengedni. A befolyt összeget teljes egészében a Könyvtár céljaira használjuk föl. Elôfordulhat, hogy ezek az elvek bizonyos könyvekre nem vonatkoznak, mert a szerzôi jog nem a Könyvtáré. Az ilyen könyv része az állománynak, lehet olvasni, lelkipásztori munkára felhasználni, de kinyomtatása, -- bármilyan formában --, tilos. Az ilyen jellegű korlátozások minden könyvben külön szerepelnek. (Lásd a könyvek elektronikus változatáról szóló fejezetet!) Hogyan lehet a Könyvtár gyarapodásához hozzájárulni? ---------------------------------------------------- Minden pénzügyi támogatást hálásan köszönünk, és a központi címre kérjük továbbítani. Az anyagi támogatásnál is fontosabb azonban az az önkéntes munka, amellyel állományunkat gyarapíthatjuk. Kérünk mindenkit, akinek a magyar katolikus egyház sorsa és az egyetemes magyar kultúra ügye fontos, hogy lehetôségeinek megfelelôen támogassa a Könyvtár munkáját. A munka egyszerű, bárki, -- aki már használt szövegszerkesztô programot --, részt vehet benne. Hogyan lehet az állomány gyarapításában részt venni? A munka egyszerűen egy-egy könyv szövegének számítógépbe való bevitelét jelenti. Elôször optikai beolvasással (szkennolással), automatikus úton, egy nyers szöveget készítünk, amit aztán az önkénteseknek ki kell javítaniuk. A munka lépései így a következôk: 1. Ellenôrizzük, hogy a kiválasztott könyv szabadon másolható-e (nem esik-e szerzôi jogvédelem alá), vagy meg lehet-e kapni a Könyvtár számára a másolás jogát. Ez ügyben vegyük fel a kapcsolatot a Központtal. 2. Ellenôrizzük, hogy a könyvet még nem kezdte-e el senki begépelni. Ez ügyben is vegyük fel a kapcsolatot a Központtal. A Könyvtár állandóan tájékoztat a begépelés alatt álló munkákról. 3. A könyvet küldjük el a Központnak, ahol optikai beolvasással elkészítik a nyers szöveget. 4. A Központ visszaküldi a nyers szöveget egy számítógépes lemezen a könyvvel együtt. A nyers szöveget tetszôleges szövegszerkesztô- formában lehet kérni. Ha az eredeti kiadvány nem alkalmas optikai beolvasásra (rossz minôség, régies betűtípusok stb. miatt), akkor az önkéntesnek kell a nyers szöveget is begépelnie. 5. Végezzük el a nyers szöveg ellenôrzését és javítását. Ez a munka legidôigényesebb része, és ettôl függ a végleges szöveg helyessége! Kövessük a szöveg formájára vonatkozó megállapodásokat (lásd a következô részt). 6. A kész szöveget küldjük vissza lemezen a Központnak. 7. A Könyvtár ezután elkészíti a kívánt file-formákat és a könyvet behelyezi a Könyvtár állományába. Megkötések a szöveg formájára ----------------------------- Mivel mindenki számára hozzáférhetô módon kell a szövegeket tárolnunk, egyszerűségre törekszünk. Általános szabály az, hogy semmilyen tipográfiai karaktert vagy kódot nem használunk, csak a billentyűzetrôl bevihetô karakterek szerepelhetnek a szövegben. A szöveg készítésekor kérjük a következô megállapodásokat betartani: 1. Margó: 1 hüvelyk (2.54 cm) bal- és jobboldalt. 2. Betűtípus: Arial, 10 pontos. 3. Alsó idézôjel: két vesszô szóköz nélkül, felsô idézôjel: két aposztrófa szóköz nélkül, gondolatjel: két elválasztójel szóköz nélkül, idézôjel idézôjelen belül: aposztrófa (alsó és felsô idézôjelként egyaránt). 4. Tabulátor karakter megengedett (a tabulátorokat fél hüvelyk, azaz 1.27 cm távolságra kell egymástól beállítani). 5. Semmilyan más formálási kód nem megengedett. 6. Lábjegyzet helyett szögletes zárójelbe kerüljenek a hivatkozások száma (pl. [1]), és a hozzátartozó magyarázatok a file legvégén egymás után, mindegyik új sorban kezdve. Érdeklôdés/Javaslat ------------------- A már meglevô állományról, a készülôfélben levô könyvekrôl, az önkéntes munka lehetôségeirôl és a Könyvtár legújabb híreirôl a következô címeken lehet tájékoztatót kapni: 1. levél: St. Stephen's Magyar R.C. Church 223 Third St., Passaic, NJ 07055-7894, USA 2. elektronikus posta (e-mail): felsoval@email.njin.net 3. elektronikus hálózat (World Wide Web): http://www.piar.hu/pazmany Minôség -- állandó javítás -------------------------- A Könyvtár állományának minôségét állandóan javítjuk, újabb és újabb változatokat bocsátunk közre (a file nevének utolsó két karaktere a változat számát jelenti). Kérjük ezért a Könyvtár minden tagját, olvasóját, hogy jelentsen minden felfedezett szöveghibát. A levélben (postai vagy elektronikus levélben egyaránt), közöljük az új, javított sort az ôt megelôzô és követô sorral együtt. Így a szövegkörnyezetben elhelyezve, könnyű lesz a hibát megtalálni és javítani. Miután a file új változata (új verziószámmal) felkerült a Könyvtárba, a régit töröljük. Kérjük, a könyvekkel és a Könyvtár munkájával kapcsolatos észrevételeit, javaslatait, kritikáját közölje velünk! Segítségét hálásan köszönjük. A könyvtár mottója egy szentírási idézet ---------------------------------------- Ha ugyanis az evangéliumot hirdetem, nincs mivel dicsekednem, hiszen ez a kötelességem. Jaj nekem, ha nem hirdetem az evangéliumot! Ha önszántamból teszem, jutalmam lesz, ha nem önszántamból, csak megbízott hivatalnok vagyok. (1Kor 16-17) ======================================================================== ======================================================================== Kecskés Pál A házasság etikája Nihil obstat. Dr. Michaël Marczell censor dioecesanus. Nr. 2118. Imprimatur. Strigonii, die 29. Augusti 1927. Dr. Julius Walter vic. cap. Tartalomjegyzék ======================================================================== Tartalomjegyzék A könyv elektronikus változata Bevezetés A házasság eredete A házassági etika története Etikai nézôpontunk alapjai A házasság társadalmi jelentôsége A hűséges szeretet A házasság szentsége A házasság válsága Etikai irányelvek Állam és család Irodalom ======================================================================== A könyv elektronikus változata Ez a program az azonos című könyv elektronikus változata. A könyv 1928-ban jelent meg a Szent István Társulat kiadásában. Az elektronikus változat a Szent István Társulat engedélyével készült. A könyvet lelkipásztori célokra a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár szabályai szerint lehet használni. Minden más szerzôi jog a Szent István Társulaté. ======================================================================== Bevezetés Korunk számtalan társadalmi problémája között nem utolsó helyen áll a házasság válságának a kérdése. Szerencsétlen házasság mindig volt a világon. Azonban az utóbbi idôben egyre sűrűbben mutatkoznak olyan tünetek, melyek nemcsak a nagy tömegben szórványosan elôforduló esetekrôl adnak számot, hanem a házasságnak mint intézménynek megrendülésérôl beszélnek. Egyre nagyobb a szerencsétlen házasságok száma; szinte megszokott, köznapi eseményszámba mennek a házassági elválások, egyre több olyan férfit és nôt találunk, kik lemondanak a házaséletrôl: részben, hogy a függetlenséggel járó elônyöket ne kelljen feláldozniok, részben, hogy biztosítsák magukat a szerencsétlen házasságok következményeivel szemben, melyek szomorú eseteivel nap-nap után sűrűn találkoznak. Mindenki tudja, hogy a háborúnak és a súlyos gazdasági viszonyoknak mily nagy részük van a házasságkötés megnehezítésében. Azonban az emberi elme nem elégszik meg a tények egyszerű megállapításával, hanem a jelenségek mélyebben fekvô okai után kutat. Ezeknek a kutatása nyomán pedig lépten-nyomon felmerülnek olyan nézetek, melyek nem a külsô körülményekben, hanem az emberiség lelki világának megváltozásában látják a házasság válságának voltaképpeni magyarázatát. E szerint nem a mostoha viszonyok által elôidézett múló nehézségekkel állunk szemben, hanem a házasságnak mint intézménynek lassú haldoklásához jutottunk el. A házasság válságát úgy tekintik, mint kísérôjét annak az általános szellemi nyugtalanságnak, mely a mai ember életét annyira jellemzi. A természettudományos műveltség, a technikai kultúra, a megváltozott gazdasági viszonyok új perspektíva képét nyitják meg az emberiség elôtt, melynek láttára megnyugvásra jutni nem tudó lelkében új vágyak bontogatnak szárnyat és világgá indulva, új életformákban, az emberi intézmények gyökeres átalakításában iparkodnak megvalósuláshoz jutni. Az emberi kultúra általános átalakulás felé törtetô irama magával ragadta a házasság intézményét is, melynek ha a jövô társadalmi életbe való beilleszkedésének formáját ezideig talán még nem lehet megállapítani, de a fejlôdés iránya sejtetni engedi, hogy a házasság a jövôben nem lesz az, aminek a keresztény erkölcsi felfogás és a társadalmi szokás eddig tartotta: nem lesz az emberi nem fenntartásának egyedüli törvényes formája, nem lesz többé a férfinak és nônek felbonthatatlan, tartós életszövetsége. Tolsztoj, a nagy töprengô, kinek oly éles szeme volt az emberi hibák meglátására, melyeken az orosz lélek vigasztalhatatlan pesszimizmusával tudott elmerengeni, a legtöbb mai házasságot megrendítô élettragédiának tartja. Híres házassági regényében ezt a kétségbeesett kijelentést adja a fôhôs ajkára: ,,Az emberek a régi divat szerint házasodnak, anélkül, hogy hinnének abban, amit tesznek s ennek azután hazugság, erôszak a következése. Ha csupán hazugság lenne, hát még hagyján; a férj és a feleség úgy tesznek, mintha házasságban élnének; pedig valósággal sokférjűek és soknejűek. Ez baj ugyan, de azért még elfogadható, de mikor férj és feleség kényszerítve vannak egész életükön át együtt élni (maguk sem tudják, hogy miért) és mikor már a második hónapban az a vágy támad bennük, hogy egymástól elváljanak, de ennek ellenére a kényszer következtében együtt maradnak, akkor már pokollá válik az élet, részegségre adják magukat, golyót röpítenek agyukba, meggyilkolják, megmérgezik egymást''. Nemrégen egyik magyar folyóirat ankétot rendezett a válságba jutott házasság problémáinak megvitatására. A házasság intézményére legnagyobbrészt kedvezôtlen eredménnyel végzôdô hozzászólások tömkelegében többek között ezt a lesújtó megállapítást találjuk : ,,A házasság bajain segíteni lehetetlen. Olyan ez, mint a háború. Ôt magát kellene kiirtani és nem jelenségeit enyhíteni''. Míg némelyek szerint a házasság teljes kiirtása lenne kívánatos, mások olyan házassági reformot ajánlanak, mely a házasság igazi rendeltetésének tagadásával egyértelmű. Franciaországban ezen a téren legújabban Léon Blum, az ismert szocialista pártvezér iparkodik elnyerni a kezdeményezés pálmáját, midôn annak a nem egészen új véleménynek az érdekében harcol, mely mindkétnemű ifjúság számára a teljes szabadosságban kitombolt évek után a házasságot legfeljebb csak mint nyugdíjintézetet ajánlja, melyben az ember poligám természetének lecsillapodása után áldásosan hat a monogámia csendes nyugalmának az élvezete. Az írói fantázia szellemeskedésénél mélyebben iparkodik a probléma megoldására Keyserling Hermann gróf, a darmstadti bölcselô, kinek az az eredeti ötlete támadt, hogy körkérdést intéz a házasság tárgyában három világrész íróihoz és gondolkodóihoz. Véleményeiket összegyűjtve adta közre nemrégen ,,Das Ehebuch'' c. könyvében. Ez a könyv érdekes képét mutatja a modern szellem új életformákat keresô próbálkozásának, tárgyilagos értékét azonban nem kevésbé befolyásolja az a körülmény, hogy írói nagyobbrészt osztoznak a szerkesztô sokat vitatható világnézeti felfogásában s így következtetéseiket is ennek megfelelôen kell megítélnünk. A könyv több szakembernek egypár részletkérdést megvilágító tanulmányát is adja, melyeket magunk is figyelembe vettünk. A könyv erkölcsi megállapításai pedig sok helyen élénk reflexióra adtak okot s ösztönzésül szolgáltak tanulmányunk megírására. Amidôn a házasság problémáit erkölcsbölcseleti tanulmány tárgyává tesszük, a mindennapi élet zűrzavaros lármájából az örök igazságok csendes, tiszta, napsugaras magasságaiba emelkedünk fel. De keresô tekintetünk elôtt azért nem mosódnak el a földi lét körvonalai s a mindennapi élet követelményeivel szemben sem veszítjük el figyelmünket. Nem érhet az a vád, hogy egy elsôsorban praktikus, gyakorlati életproblémát hasznavehetetlenül ideális elvekkel akarunk megoldani. Az ember gyakorlati életelvei ugyanis csak akkor szolgálják az életnek, ennek a legnagyobb, legigazibb realitásnak az érdekeit, ha megállhatnak a józan emberi ész évezredes tapasztalatok nyomán leszűrôdött igazságai elôtt. Az emberiség fejlôdésben levô, tökéletesülés felé törekvô életáradat, melynek irányát a lélek szemei határozzák meg. S ha a lélek tekintete elhomályosul, ha tisztánlátását elveszíti s nem veszi figyelembe azokat az értékeket, amiket az emberi kultúra a fejlôdés eddigi folyamán kitermelt, ha a történelmi étosszal a közösséget megtagadja s ötletszerű újításokkal akarja forradalmosítani a szellemi életet, úgy az elvakult lélek nem világosságot, hanem sötétséget terjeszt, mely az élet fejlôdését elôbbrejutás helyett hanyatlásba, dekadenciába viszi. Az elmúlt évek legszenzációsabb könyve Spengler ,,der Untergang des Abendlandes'' c. műve volt, mely csak annak a fájdalmas ténynek a benyomása alatt keletkezhetett, ami a gondolkodó emberben a kimerült, elsötétült, irányt, elveket mutatni nem tudó modern szellem eltévelyedései láttára ébred. Lehet, hogy fordulópont elôtt áll az emberi művelôdés útja. De annyi bizonyos, hogy a kultúra új korszakának is az ember lesz a hôse s szellemi életének, társadalmi berendezkedésének csak akkor lesz értéke, ha az igazságot fogják szolgálni, vagyis ha az ember helyesen értelmezett érdekeit fogják kielégíteni. Az ember erkölcsi magatartásának irányt szabó elvek a kultúra formálói, melyekhez simul, alkalmazkodik az élet menete. Erôteljes kifejlôdéshez csakis egészséges elvek segíthetik az életet. Amikor tehát az elvek vizsgálatát tesszük könyvünk tárgyává, nem szakadunk el a való élet talajától, hanem azokat a feltételeket vesszük vizsgálat alá, melyek az élet erôteljes kivirágzását elôsegítik, melyek az emberi életnek erôt és értéket kölcsönöznek. Fejezetrôl fejezetre haladva vezetjük fel az olvasót az etikai szemlélôdésnek arra a magaslatára, ahol elôtűnnek azok az elvek is, melyek utat mutatnak a házasság válságának megoldására is. ======================================================================== A házasság eredete Az emberi élet formái a történelem folyamán fejlôdnek. A fejlôdés nem mehet küzdelem nélkül s az élet hosszú országútja, mely a természet ôsvadonából a XX. század kultúrájáig vezet, ezeknek a küzdelmeknek a nyomait ôrzi, az emberi intézmények emelkedésének és hanyatlásának emlékeit mutatja. A művelôdéstörténet és a néprajzi tudományok egyik legfontosabb feladatuknak tekintik a fejlôdés kezdeteinek, az emberiség ôsállapotának a felderítését, hol a társadalmi, gazdasági, erkölcsi élet eredetére nézve iparkodnak adatokhoz jutni. A társadalmi élet kezdeteit keresô kutatások során természetesen kiterjed a figyelem azokra a körülményekre is, melyek a család eredetére vonatkozólag nyújtanak felvilágosítást. Megvalljuk, hogy a dolog történeti vonatkozásaitól eltekintve a civilizált ember szempontjából nem tulajdonítunk nagy jelentôséget annak a körülménynek, hogy milyenek a primitív népek családi viszonyai. Mert amint a kultúra fejlôdésével, az erkölcsök nemesülésével elhagytuk az ôsidôk sok más barbár szokását, amilyenek a vérbosszú, a zsákmányolás, a nomád életmód, éppen úgy kell a művelôdés érdekében ragaszkodnunk a monogám házassághoz mint magasabb értékhez, bármilyen képet tárjanak is elénk a primitív életviszonyok. Ha mégis felvetjük a házasság eredetének a kérdését, arra elsôsorban a materialista világnézet kényszerít bennünket, mely szerint a poligám hajlandóságok annyira belegyökereznek az ember ôsi természetébe, hogy kultúra, erkölcs, vallás mind hiába fáradoznak az ösztön eredeti irányának megváltoztatásán. Miután pedig az etikai célja az emberi természet készségeinek harmonikus kifejlesztése, az etikai kutatás számára az ember természetes hajlandóságainak figyelembevétele nem lehet közömbös. A materializmus szerint csak az ôsi vagyonközösség feladásával s a vallási elvek befolyása alá kerülô társadalmi ízlés hatása alatt született meg a házasság intézménye, melynek igáját az ember mindig kelletlenül viselte, hiszen olyan terhet vállalt vele magára, mely ellen ôstermészete eleve tiltakozott. Mindazok a házassági kötelék meglazítására irányuló törekvések, melyeket a vallásos etika mint tökéletlenségeket ítél el, nagyon is természetes és érthetô tiltakozásai az ôsi természetnek az ösztönök igazságtalan elnyomásai ellen. A materializmus a múlt század közepe óta fáradhatatlan azoknak az adatoknak az összegyűjtésében, melyeket az ôsi, poligám természetnek, a nemek eredeti szabad viszonyának bizonyítására felhozhat. Bizonyításképpen elsôsorban azokra az adatokra hivatkozik, melyeket a korábbi etnográfiai kutatás a házasság eredetére nézve megállapított. Bachofen szerint az emberiség ôskorát a nemek egymáshoz való viszonyában a megkötöttség teljes hiánya, a promiszkuitás állapota jellemzi. Családnak nyoma sincs, a gyermekeknek apjukról, anyjukról sincs tudomásuk (pater incertus, mater incerta). Csak miután a nô a földmívelést föltalálta, alakult ki a családi élet, melynek legrégibb formájában, a matriarkátusban, a családfô jogai a nôt illetik. Szabadon választ magának férjet, kit megtart, ha meg van vele elégedve, ellenkezô esetben másikat vesz a helyébe. A gyermekek az ô törzsének nevét viselik, apjukról sokszor egyáltalában semmit sem tudnak. Vagyon is rang kizárólag a nôi ágon öröklôdnek, úgyszintén a rokonsági fokokat is a nô után állapítják meg. Bachofen elméletének igazolására a népek amazon mondáira, a harcias némberekrôl szóló elbeszélésekre, az ókor kiváló uralkodónôirôl fennmaradt feljegyzésekre s némelyik természeti népnél a nôi ágnak a férfival szemben még jelenleg is kimutatható elônyösebb helyzetére hivatkozott. A patriarkátus, a férfi családfôi jogainak elismerése, csak a fejlôdés késôbbi fokán következett be. Bachofennel megegyezô eredményre jutott Morgan is. Bachofen és Morgan az ôsnépek állapotait ismertetô könyveiben, Darwin leszármazási tanában, Bebel és Engels bôséges bizonyítékot véltek találni elméletük igazolására, mely szerint a házasság csak a magántulajdonon alapuló örökösödési jog eredménye s a vallások, elsôsorban a kereszténység által az emberiségre kényszerített intézmény, melynek járma alól a vallásos élettôl való elfordulással s a gazdasági viszonyok megváltozásával mindinkább meg fogja magát szabadítani. Míg az anyagelvű világnézet csakis egy kényszerhelyzetbôl magyarázza a házasság eredetét, addig a fejlôdéstani elmélet az evolúció törvényei szerint igazodó lassú társadalmi fejlôdés eredményének tekinti. Spencer ,,Principles of Sociology'' c. könyvében megjelöli a fejlôdés irányát, melyen az emberiség végighaladt, míg a házasság mai formájáig eljutott. A fejlôdés kezdetleges fokára a teljes nôközösség állapotát helyezi, hol csak a legközelebbi vérrokonság (szülô, gyermek) emel korlátot a nemek különben teljesen szabad viszonyának. A fejlôdésnek ezen a legalsó fokán a nôi nemnél, mely természeténél fogva gyengébb, a kellô védelem hiányában aránytalanul nagy halálozás következett be, mely a második fejlôdési foknak, a poliandriának lett az elôidézôje. Ezen a fokon a nôk aránytalanul kis száma mellett egy nônek több férje volt. A nô most már nagyobb kíméletben részesült, mint az elôbbi fejlôdési fokon s míg férjeik a megélhetéshez szükséges dolgokat teremtik elô, ô kizárólag házimunkát végez s így jövendô hivatására elôkészül. Elônyösebb helyzete következtében, valamint a törzsek egymásközti háborújában, a férfiak halandóságával szemben a nôi nem számbeli túlsúlyhoz jutott s ez a körülmény a fejlôdés következô fokához, a poligámiához vezetett. A poligámia a család voltaképpeni kezdete: honnan az atyai hatalom, a különbözô rokonsági fokok, valamint az egy atyától származott gyermekek közti örökösödési jog veszi eredetét. Azonban a soknejűség természetes következménye a feleségek egymásközti folytonos viszálya, mely a család életét teljesen megrendíti és így elôkészítôje lett a legutolsó fejlôdési foknak, a monogámia megszületésének. A monogámia kezdetleges alakjában a férfi több felesége közül egyik a fôfeleség rangjára emelkedik, végül egy férfinak egy nôhöz való viszonyává válik, melyet Spencer a fejlôdés végsô fokának tekint s e viszony tökéletesülését látja az emberiség jövendô fejlôdése biztosítékának. Az evolucionista etnográfia a fejlôdést mint szükségképpeni jelenséget kiterjeszti az egész emberiségre. A természeti népeknél, kik még a művelôdés alacsonyabb fokán állanak, keresi a fejlôdés alacsonyabb fokának, a poliandriának és a poligámiának maradványait, melyeket egyszersmind bizonyítékul használ fel a fejlôdési elmélet igazolására. Azonban éppen a még jelenleg élô természeti népek viszonyainak alaposabb tanulmányozása nyomán jutott legújabban az etnográfia a korábbi megállapítással homlokegyenest ellenkezô eredményekre, amelyek a materialista és az evolucionista világnézetnek az ôsi nôközösségrôl szinte már a köztudatba átment meggyôzôdését megrendítették és alaptalan feltevésnek bizonyították. A kutatás során kiderült ugyanis, hogy a vadnépeknél található jelenlegi állapotok részint nem egyeznek meg azokkal az adatokkal, melyeket a régebbi etnográfusok adtak, részint pedig nem az ôsi természet maradványai, hanem vagy a dekadenciának, vagy külsô hatásnak az eredményei. A házasság eredetének ez az új irányú megvilágítása Westermarck nevéhez fűzôdik, ki 1891-ben kiadott könyvében (,,The story of human marriage'') hozta nyilvánosságra nagy alapossággal végzett kutatásainak eredményeit. Westermarckot nem lehet a monogámia javára társadalmi elfogultságról vádolni. Kutatásaiban kizárólag biológiai alapokra helyezkedik s azt az elvet vallja, hogy ,,a szociológiai terminológiában nem szabad ember és állat között nagyobb alapvetô különbségeket felállítani, mint az élettanban és a lélektanban''. Sôt a darwinizmus elveit sem utasítja teljesen vissza, midôn annak a véleményének ad kifejezést, hogy ,,az emberi házasság valamelyik majomôstôl eredô örökségnek látszik''. Ha ezen elvei dacára Westermarck mégis a korábbi evolucionista állásponttal ellentétes eredményre jutott, úgy az a tények kényszerítô erejének tulajdonítható. Westermarck szerint a fejlôdés kiindulópontjául már csak azért sem lehet a nemek szabad viszonyát tekinteni, mert az emberi társadalom legôsibb formája nem a törzs, hanem a család. Az élelemszerzés gondjai megnehezítették egy-egy területen a nagyobb számú törzs fenntartását, míg a kevesebb tagú család könnyebben szerezhette meg a megélhetéshez szükségeseket. Csak mikor a szerszámok tökéletesedése könnyebbé tette az élelemszerzést, következett be a családok törzsekbe való tömörülése s ha némelyek szerint ez volt egyszersmind a nôközösség kora -- amint különösen Darwin állítja, -- úgy ezt a kort már semmiképpen sem lehet az ôsi állapot jellemzésére felhasználni. A jelenleg élô népek állapotára vonatkozólag pedig kimutatja Westermarck azoknak az adatoknak megbízhatatlanságát, melyeket a korábbi etnográfusok az evolucionista elmélet igazolására összegyűjtöttek. Belcher az Andaman-szigetek lakóiról, Lubbock pedig a busmanokról állította a poligámiának mindmáig fennmaradt szokását, kiknél a férfi és a nô csak a gyermek elválasztásáig maradnak együtt, azután pedig szétválnak s mindegyik új társat keres magának. Beggert a kaliforniai félsziget ôslakóit hozta fel az ôsi nôközösség bizonyítására, akiknek a nyelvében a házasság fogalmának megjelölésére szó sem található. Hyde a Pacific-sziget lakóira hivatkozott, hol az emberek nem ismerik atyjukat s anyjuk révén tartják számon származásukat. Fison Dél-Ausztrália lakóiról állította a csoportházasság szokását, mely szerint egyik törzs férfiai a másik törzs asszonyait bírják feleségül. A Tűzföld lakói már Darwinnál is az ôsi nôközösség bizonyításaképpen szerepelnek, kikrôl ugyanazt állította Fitzroy admirális is. Ezzel szemben Man az andamánoknál bebizonyította a monogám házasság intézményét, melyhez oly szigorúan ragaszkodnak, hogy a válást nem is ismerik. A busmanok elsô feleségükkel élnek együtt mindvégig s ha némelyek más asszonyt is vesznek magukhoz, az elsôt tekintik mindig fôfeleségüknek. A házasság szó hiánya Kalifornia ôslakóinál még kevés bizonyíték a ténynek tagadására. Cook és Mathew az ausztráliai benszülötteknél nyomát sem találták a csoportházasság szokásának. Bridges harminc évet töltött a Tűzföld lakói között s határozottan tagadja Fitzroy adatait, sôt megemlíti a súlyos büntetéseket, melyeket a tűzföldiek a házasságtörôkre kiszabnak. Az erkölcsök durvaságát nem lehet az ôsállapot maradványainak tekinteni, hanem nagyon sokszor idegen hatás következménye. Így midôn Vancouver Cook kíséretében elôször utazta be a Sandwich-szigeteket, feltűntek neki a bennszülöttek szigorú erkölcsei. Pár év múlva, az európaiak bevándorlása után, a viszonyok rosszabbodtak. Kaliforniában eredetileg halállal büntették a házasságtörô nôt s csak az amerikaiak könnyelmű erkölcseinek kell tulajdonítani, ha az ô beözönlésük óta a bennszülöttek erkölcsei is megváltoztak. Az egymással ellentétes állítások alapján Westermarck kénytelen az ôsi nôközösségrôl szóló elméletet indokolatlannak tekinteni. ,,Ez elmélet igazolására felhozott számos tény -- írja -- nem hatalmaz fel annak állítására, hogy a nôközösség valaha csak egyetlenegy népnél is a nemi viszony jellemzô formája volt: még kevésbé, hogy fejlôdésében az egész emberi társadalom átment volna ezen a fokon; legkevésbé, hogy éppen ez a fejlôdési fok volt az emberiség történetének kiinduló pontja''. Azt az óvatosságot, melyet Westermarck az emberi házasság eredetének kérdésében a kutatók figyelmébe ajánl, bôségesen igazolták az etnográfia legújabb eredményei. Míg a múlt században az etnográfia a fejlôdéstani elmélet hatása alatt feladatát kimerítettnek látta a bárhol található természeti népek viszonyainak ismertetésével, addig legújabban Grosse hatása alatt az etnográfia a történeti kritikát választván módszerül, a népek életmódjában megnyilvánuló jelenségek alapján (az élelemszerzés módja, a dologi kultúra és gazdasági viszonyok figyelembevételével) beigazolta, hogy az egyes természeti népek a történeti értékelés szempontjából lényeges különbségeket tűntetnek fel s hogy az emberiség ôsi viszonyainak tanulmányozásánál csakis azok a népek jöhetnek számításba, melyek életmódjukban mindmáig a legrégibb idôk szokásait megôrizték. A történetkritikai módszer alapján arra a sok homályos pontra, mely az ôsnépek kulturális és társadalmi viszonyait fedi, legújabban Schmidt és Koppers kutatásai derítettek fényt. Ezek a kutatások úgy találták, hogy a legôsibb kultúra a családi élet alapján áll. Az egynejűség az uralkodó, férfi és a nô neműk természetének megfelelôen, kölcsönös, megosztott munkával szerzik meg az élet fenntartásához szükségeseket. A férfi foglalkozása a vadászat és a halászat, a nô gyümölcsöt és gyökereket gyűjt, fát szállít s elkészíti az ételeket. A gyermekeket nagy gonddal és szeretettel nevelik s midôn már az ifjak a család hagyományaiban kellô ismeretekkel rendelkeznek, ünnepélyes szertartások között avatják fel ôket. A legôsibb kultúrából alakul ki az elsô elemi kultúrforma: a patriarkális, atyai jogon alapuló kultúrkör, mely a gazdasági életben beállott változás eredménye. A legôsibb foglalkozás, a vadászat és halászat helyét az állattenyésztés foglalja el. De az új foglalkozási mód egyszersmind a meggazdagodásnak, a társadalmi különbségek kialakulásának és a nemek közötti régi egyenlôség megbomlásának a kezdete. Az állattenyésztés megismerteti az emberrel a termelômunka elônyeit: most már nemcsak a létfenntartásra szükségeseket állítja elô, hanem felesleget is tud szerezni. A vagyon létrehozza az örökösödési jogot, melynek elsô formája az elsôszülöttségi jog, mely szerint a patriárka vagyona az elsôszülött fiúra száll. Ezen a kultúrfokon találják meg Schmidt és Koppers a poligámia elsô nyomát, mely azonban egyelôre csak szórványosan fordul elô. Az ôsi kultúra második foka a totemisztikus kultúrkör, a családok törzsekbe (totem, a törzs jelvénye, innen az egész elnevezése) való tömörülésének kora. Gazdasági téren tovább megy a fejlôdés s az ipar és kereskedelem kialakulásához vezet. De a gazdasági változással bekövetkezik a férfiak elszakadása a családi körtôl, hova eddig foglalkozásuknál fogva is teljesen beletartoztak. A nô továbbra is a családban marad, a gyermekek gondozása és a háztartás vezetése az ô vállára nehezedik. Miután azonban az új viszonyok között nem maradhat többé férje munkatársa, mint az a legrégibb kor házias kultúrájában szokásban volt, alacsonyabbrendű teremtésnek tekintik, kinek tisztelete alászáll. Míg a férfiak az ipar és kereskedelem űzésére adják magukat, addig a földmívelés feltalálása a nônek nagy könnyebbséget szerez az élelem elôállítása terén. A földmívelés kezdetben kizárólagosan nôi munka, mely a harmadik kultúrkörnek veti meg az alapját, a matriarkátusnak. Az inkább városi jellegű totemizmussal párhuzamban fejlôdik a matriarkátusi kultúra, mely a család fejévé a nôt teszi. A földmívelés mellett a szövés, fonás, agyagedénykészítés feltalálásával elônybe jut a férfiakkal szemben, kik a földmívelés fejlôdésével vadászfoglalkozásuknak nem sok hasznát veszik. A férfiak így a nôvel szemben alacsonyabb helyzetbe kerülnek, a férfiág ki van zárva az örökösödésbôl s a férfiakat a termelômunkához szokott nô sok helyen a házi munka végzésére használja. Ez a természetellenes viszony a nemek közti kölcsönös gyűlölethez vezet, melynek következménye, hogy midôn a férfiak felszabadítják magukat a matriarkátus hatalma alól, a férfi épp oly rabszolgájának tekinti a nôt, mint a nô a férfit a matriarkátus korában. Nem tartja magával egyenrangú személynek, hanem a nô rabszolgájává lesz, kit vásár útján szerez meg s mint tulajdonához tartozó dolgot, nem pedig mint emberi személyt tekinti. Schmidt és Koppers kutatásaik nyomán tehát sok olyan adatra akadtak, melyek már a korábbi etnográfusok elôtt is ismeretesek voltak, azonban a megfelelô módszer hiányában kutatásaik eredményét nem tudták megfelelôen rendszerezni s így nem sikerült az ôsnépek különbözô kultúrfokait megállapítani. Schmidt és Koppers kutatásai nyomán a legújabb etnográfia a még jelenleg élô természeti népek közül az ôsi kultúra fokára helyezi: Afrikában a busmanokat, az andamánokat a bengáli öbölben, néhány törzset Malakka-szigetén, a Filippi-szigetek néger törzseit, a kubu népet Szumatrában, néhány törzset Délkelet- Ausztráliában és Dél-Amerikában. Mindezeknél a családi élet tényleg azokat a romlatlan állapotokat tűnteti fel, melyek Schmidt és Koppers adatai szerint az ôsi családot jellemzik. Ezt a legújabb kutatók egyöntetűen megállapítják. Skeat Afrika primitív népeirôl írja, hogy a legtöbben élethossziglan élnek a fiatalságukban megkötött házasságban s a házassági hűség megszegése nagy ritkaság számba megy annál is inkább, mert halállal vagy súlyos pénzbírsággal büntetik. Man az andamánoknál a férfi és nô között a viszonynak olyan gyöngéd vonásait figyelte meg, hogy hajlandó lenne ôket Európa kultúrnépeinek követésül ajánlani. Portman pedig ugyanezekrôl azt állítja, hogy ha házasságukból gyermek születik, a válás kizártnak tekintendô. A gyermeket oly aggódó gonddal ápolják, hogy sokszor az elkényeztetés okozza korai halálát. Malinovszki az ausztráliai ôsnépekrôl határozottan tagadja, mintha a házasság náluk csak múló, könnyen felbontható viszony lenne. A legtöbb esetben iletfogytig tart. Howitt a dél-ausztráliai népeknél kiemeli a gyermekek iránti nagy szeretetet, mely még a büntetéstôl is eltekint. Legújabban Nieuwenhuis leydeni tanár végzett az ausztráliai ôsnépeknél igen értékes etnográfiai tanulmányokat. Nieuwenhuis adatai szerint a délkelet-ausztráliai kurnai törzsnél a fiatalok a törzsi és törzsfônöki tekintélytôl függetlenül, szabadon választanak maguknak élettársat, kivel a legszigorúbb monogám házasságban élnek. Ha a férfi meghal, az özvegyet a férfi fivére veszi magához (leviratus). Hasonló helyzetet talált Nieuwenhuis a közép-ausztráliai dieri népnél. Ez utóbbiak szokásai egyszersmind magyarázatot adnak az ún. csoportházasságok keletkezésérôl, melyet oly gyakran hoznak fel a promiszkuitás bizonyítására. A csoportházasság korántsem egyértelmű a nemek teljesen kötetlen viszonyával, hanem abban áll, hogy a törzs hozzájárulásával a férfiak második feleséget is vehetnek maguknak az illetô férjének hozzájárulásával (pyrauru házasság). Tehát a csoportházasság a már korábban említett értelemben ezeknél a népeknél sem található, hanem a poligámiának egy sajátságos esete fordul itt elô. Végül az aranda vagy arunta nevű népnél Nieuwenhuis patriarkális viszonyokat talált. A nép vénei állapítják meg a fiatalok élettársát, kik egymással a legszigorúbb monogámiában élnek. A nôrablásra vonatkozólag, melynek hazájául mindig Ausztráliát emlegetik, Nieuwenhuis kimutatja, hogy ez mint általános szokás sehol sem található, legfeljebb háború esetén fordul elô. Többszöri házasság csak a szumátrai malájoknál szokásos, melynek fôoka abban a körülményben keresendô, hogy a törzs vénei nagyon korán házasítják össze a fiatalokat, kik önállósulva gyakran felbontják ezt a kényszerházasságot. A legújabb kutatások az ôsi természeti népeknél sehol sem találják azokat a vad és erkölcstelen állapotokat, melyeket mint a házasság legrégibb alakjait szeretnek feltűntetni. Schmidt a legújabb kutatás eredményeire hivatkozva teljes joggal állíthatja: ,,Ha visszatekintünk mindarra, ami a család legrégibb formájára vonatkozik, ahogy az az ôsnépeknél elénk tárul, a férfi és nô mint két egyenjogú, teljes személyi szabadsággal társuló ember, kiket kölcsönös szeretet hoz össze, ha figyelembe vesszük azt a boldogságot, amit gyermekükben találnak s a háládatosságot, mellyel ezek viszonozzák a szülôk szeretetét: nehezen tudjuk bámulatunkat visszatartani, mi mindent nem hoztak össze az ôsnépek házassági és családi életérôl s milyen elméletekkel igyekeztek a házasság és a család eredetét magyarázni. Mi nem állítunk fel teóriákat, hanem a tényeket állítjuk össze úgy, ahogy azokat az ôsnépeknél találjuk, akik a tárgyilagos etnográfiai rendszer szerint ilyeneknek mutathatók ki s ezeknél arra a biztos eredményre jutunk, hogy a család legrégibb alakja, amennyiben az a pontos néprajzi kutatás nyomán kimutatható, teljesen más, mint amilyennek a fejlôdéstani teóriák feltűntették''. A legújabb etnográfiai kutatás eredményei egyszersmind megingatják mindazokat az érveket, melyeket a népek ôsi mondáiban vagy még elôforduló szokásaikban az eredeti nôközösség bizonyítására szokás felhozni. Sokszor történik hivatkozás a népmondákra, melyek szerint csak a fejedelmek parancsa vetett véget az emberek eredeti szabadosságának s vezette be a házasság intézményét. Így a Mahabarata szerint Swetaketu nevéhez fűzôdik a házasság elrendelése. A kínaiak Fu- Hi császártól, az egyiptomiak Menestôl, a görögök Kekropstól származtatják a házasság eredetét. Azonban eltekintve a mondák bizonytalan adataitól, az illetô rendelkezéseket úgy is lehet értelmeznünk, mint amelyek a visszaéléseket megszűntették s a régi tiszta erkölcsöket visszaállították. Különben is bajos lett volna az embereket maradandóan a házasság intézményéhez kötni, ha az elôttük egészen ismeretlen s természetükkel ellentétben állott volna. Az említett mondákkal szemben ugyanannyi adatot lehet felhozni a népek vallási hagyományaiból az ôsi monogámia bizonyítására. Az elsô emberpárról szóló bibliai történet mását megtaláljuk a hindu, a chald teremtéstörténetben, Aristophanes, Ovidius ôsi mondákat feldolgozó költeményeiben. Éppen olyan elhamarkodott következtetésnek kell azt is tartanunk, ha bizonyos intézményekben azonnal az ôsi poligámia nyomát akarnók feltalálni. Így a poligámia maradványának tartják sokan a levirátust, a sógorházasság intézményét, mely a zsidóknál is szokásban volt s némelyik természeti népnél jelenleg is feltalálható. A levirátus törvénye értelmében, ha egy férfi gyermek visszahagyása nélkül halt meg, özvegyét fivérének kellett magához vennie. Azonban, mint a törvény szavaiból (Ter 38,8. Mtörv 25,5) kitűnik, a levirátus nem a poligámiának akart kedvezni, hanem voltaképpeni célja az elhalt fivér nevének a fenntartása s vagyonának biztosítása volt. A sógorházasságból született gyermekek az elhalt, nem pedig a természetes apa nevét viselték s vagyonát örökölték. Az özvegy tehát sógorát nem tekinthette második férjének, hanem elhalt férje helyettesének. Ami pedig a matriarkátusi viszonyok között élô népeket illeti, ma már tudjuk, hogy a matriarkátus nem a fejlôdés kezdete, hanem a fejlôdés késôbbi foka, mely különben sem volt annyira általános, hogy az egész emberiség átment volna rajta. Amit tehát a korábbi etnográfusok (Bachofen, Morgan) a matriarkátusi viszonyok között élô népek házassági állapotairól írnak, ezek a legôsibb viszonyok bizonyítására nem használhatók fel. Míg az etnográfia mai eredményei szerint a nemek eredeti szabad viszonya nem bizonyítható be, addig az ellenkezô ténynek, a házassági hűségnek és a házassági kötelék védelmének a maga barbár formájában is sok érdekes megnyilvánulását látjuk. Sok nép a monogámiát olyan szigorúan értelmezi, hogy a férfi halálával a nôtôl is elveszi az élethez való jogosultságot. Amint Westermarck kimutatja, sok primitív népnél az özvegyet férjével együtt elevenen eltemetik vagy elégetik, másoknál ismét a második házasságot megengedhetetlennek tartják. A házasságtörés súlyos büntetése (halállal, megcsonkítással, számkivetéssel) szintén a primitív népek szigorú erkölcsi felfogásának adja bizonyságát. A tiszta élet nagy becsületét mutatja a legtöbb primitív nép, ami különösen a fiatal leányok gondos ôrzésében, nem ritkán a világtól való teljes elzárásukban nyilvánul meg. Emellett a féltékenységnek is számos példájával találkozunk, ami csak azt mutatja, hogy ez nemcsak a civilizált ember kifinomult érzéseinek kísérôje, hanem eredeti ösztön, a hűség természetadta biztosítéka. Az etnográfiai kutatás eredményeképpen kimutatott mindezen tények bôségesen bizonyítják, hogy a primitív népek, kikre az ôsi nôközösség bizonyítására oly sok hivatkozás történt, a férfi és a nô tartós együttélésének, nem pedig a nemek szabad, kötetlen viszonyának a képét mutatják. A ,,szabad szerelem'', a házassági kötelék meglazulása nem az ôsi természet ösztöne, hanem késôbbi dekadencia következménye. A népek története az erkölcsi állapotok ezen hullámzó változására elég bizonyítékot szolgáltat. Ismeretes az evangéliumból a farizeusok vitája Jézussal a házasság felbontásának megengedhetôségérôl. A farizeusok Mózes engedményére hivatkoznak, mire az Úr ezt a mély értelmű választ adja: ,,Mózes a ti szívetek keménysége miatt engedte meg nektek feleségteket elbocsátani; de kezdettôl fogva nem így volt''. (Mt 19,8) A történelem kezdetén, a természet ölén egyszerű életviszonyok közt élô népek engedelmesen követik a természet szavát s ösztönszerűen kerülnek mindent, ami az életerôket inficiálja s a faj megerôsödését gátolja. A modern ember fegyelmezetlen érzékisége hiába keres igazolást az ôsi természet vizsgálatánál. ,,Már a legprimitívebb népeknél is -- írja Nieuwenhuis -- van házasság a szó teljes értelmében. És erkölcstelen állapotokat éppen a primitív népeknél lehet a legritkábban találni. Azért a házasságnál nem lehet szó alkuról. Ami örök és általános érvényű, találja meg benne legmegfelelôbb kifejezését. Amennyiben a modern házasság ezt félreismeri, megtanulhatja az úgynevezett természeti népektôl.'' Vagyis a szűzi természet egyszerű népei legfeljebb csak azt bizonyítják, hogy amit a modern ember olyan nagyon természetesnek tart, mennyire -- természetellenes. ======================================================================== A házassági etika története A természeti népeknél a házasságnak csaknem kizárólagos célja a faj fenntartása. A házasság alkotmányának kiépítése, a házastársak jogainak és kötelességeinek tüzetesebb meghatározása a civilizáció eredménye. Az erkölcsök nemesülésével, a szellemi műveltség terjedésével, az érzelmek kifinomulásával mindjobban kialakul az emberi egyéniség értékének a tudata s ennek megfelelôen a házastársak nemcsak mint a fajfenntartás eszközei, hanem mint önálló erkölcsi személyek is bizonyos jogoknak és kötelességeknek lesznek hordozóivá. De éppen a lelki kultúra nyomán a házastársak egyesülése is mind mélyebbé, mind bensôségesebbé válik, nemcsak biológiai egyesülés marad, hanem lelki összeforrássá lesz, az egyéniségek kölcsönös kiegészülésévé nemesedik. Mennél teljesebbé válik a lelki kultúra, annál több a vonatkozás, az összetartozandóságnak annál több szálát szövi az élet, melyek egybefonódása adja a házasság teljességét. Az emberi bölcselkedés történetét nyomon követve, különbözô meghatározását találjuk a házasság lényegének. Miután pedig a szellemi élet a kor erkölcseinek visszaverôdése, a házasság lényegérôl szóló erkölcsbölcseleti tanítások rövid áttekintésével egyszersmind bepillantást nyerünk a házassági étosz fejlôdésének a történetébe is. A távoli Indiában, -- mint Rabindranath Tagore bennünket az ,,Ehebuch'' lapjain tájékoztat, -- kezdettôl fogva faji érdekeket szolgált a házasság. Az egyéniségnek nem sok kívánsága lehet, Manu törvénye a szerelmet érzékiségnek bélyegzi. Legjobbnak tartják a Brahma- házasságot, vagyis a leánynak olyan férfival való egybekelését, ki nem pályázott a kezére. Az idegenektôl szigorú elszigeteltségben, a kasztok egymás közötti házasságában, melyben a férfinak nagy becsülete van a nô elôtt, nem az egyéni boldogság elérését keresi az indus, hanem várja az eljövendô, erôteljesebb nemzedéket, mely a rossztól való megszabadítással meghozza a hindulélek megváltás utáni vágyakozásának beteljesedését. Kínában is a faj megerôsödése a házasság voltaképpeni célja. Az ifjúnak vagy leánynak a szülôk választanak élettársat, lehetôleg még a távolabbi vérrokonságnak is a kizárásával. S bár a házasulandóknak nem sok beleszólásuk van saját sorsuk intézésébe, mégis a házasság felbontása nagy ritkaságszámba megy. Ennek fôoka különösen a művelôdés egyöntetűsége, mely szellemi tekintetben nem sok különbségre ad alkalmat s így a házassági viszonyban is a legerôsebb momentum marad a faj fenntartásának az érdeke. Ha ez nem teljesedhetik be, okul szolgálhat a válásra. Ázsia mélyét elfoglaló népek elzártságával szemben a Földközi-tenger világkereskedelmi útját megszálló görög világ viszonyai változatosabb képet mutatnak. A korábbi idôk emlékei a monogám házassági ideál sokkal tökéletesebb megvalósulását bizonyítják, mint a késôbbiek. A görög hôskor emlékeit megörökítô Odyssea erényes nôalakjai nemes tiszteletet érdemelnek, Odysseus és Penelope pedig a házastársi hűség ragyogó példáját adják. Késôbb azonban mindinkább a chald-babyloni, valamint az asszír-méd országok népeinek erkölcsei szivárognak át görög földre, melyek hatása alatt a görög nô is a keleti nô sorsára jut: férjének alattvalója lesz, kinek fôkötelessége, hogy a férfi nevének fennmaradását biztosítsa, azonban a férfi részérôl nem számíthat arra a hűségre, melyet tôle megkövetelnek (rabszolganôk, heterák tartása). Majd meg az állam mindenhatóságának az eszméje fenyegeti elnyeléssel a családot. Bár Plato méltányolni tudja a családi élet elônyeit is (Menon), mégis az állam egyetemességének eszméje annyira magával ragadja, hogy ennek hatása alatt születnek meg a ,,Politika'' bizarr társadalmi elvei, melyek az állami egység érdekében sürgetik a házasság és a család megszűntetését, a nôközösséget, a gyermekek állami neveltetését. A nôt a férfival egyenrangú állampolgárnak kellene minôsíteni, kinek a hadviselésben és az állami ügyek intézésében is a férfiakkal egyenlô jogai lennének. Aristoteles Politikájában az államszervezet alkotó elemei között elsô helyen említi a családot, mely nemcsak a házastársakat és a gyermekeket, hanem a rabszolgákat is magában foglalja. A férfi a család feje, ki a család minden tagja felett feltétlen hatalommal rendelkezik. A házasságkötés szabályozását Aristoteles az állam jogának tartja, mely a házastársak részére bizonyos korhatárt állapít meg. Csakis az ép és egészséges gyermekek felnevelését engedélyezheti. A nyomorék gyermeket az államnak meg kell semmisítenie. A házassági hűség megtartása állami érdek, mert csak a tiszta házasélet ajándékozhatja meg az államot egészséges gyermekekkel. De nemcsak a faj fenntartása érdekében javasolja Aristoteles Platoval szemben a házasság intézményének fenntartását, hanem -- mint azt Etikájában fejtegeti, -- a férfi és a nô egymásra utaltsága miatt is, kik egymásban barátokra találnak, mely mindkettôjük hasznára és boldogulására szolgál. Az erkölcsök egyre növekvô elfajulása mellett, melynek az epikureusok adnak világnézeti alapot, Plutarchos és a Stoa iparkodnak a tiszta házassági ideálnak érvényt szerezni. A görög felfogásnál mélyebb értelmet adott a házastársi viszonynak a római gondolkodás. Itt már a nô nemcsak mint a férfi tulajdona jön tekintetbe, hanem a férfival való egyenrangúság s így az igazi házastárs eszméje is mind tágabb teret hódít. (,,Ubi tu Caius, ego Caia''). A római nô helyzetének ezt a kedvezôbb alakulását kétségtelenül elôsegítette a görög nônél magasabb fokon álló műveltsége, mellyel férje elôtt tekintélyt biztosított magának. Cato figyelmeztetése ellenére, ki a férfivilágot óva inti, hogy a nôknek túlságosan sok jogot engedjen, az elôkelôbb nôk szabadossága egyre nagyobb arányokat ölt, a családi élet egyre mélyebbre züllött s Seneca bizonysága szerint az elôkelô római nô nem a konzulok, hanem férjei után számította éveit. A római jog adja Modestinus fogalmazásában a házasság lényegének legrégibb, reánk maradt szabatos meghatározását: a házasság a férfi és a nô egyesülése, teljes életközösség, a vallási és polgári jogok kölcsönös megosztása alapján. (,,Nuptiae sunt coninnctio maris et feminae et consortium omnis vitae, divini et humani iuris communicatio.'') Ez a meghatározás lesz az alapja a késôbbi, Justinian- féle klasszikus definíciónak, melyet az egyházjogászok is magukévá tettek: a házasság a férfi és a nô egyesülése megoszthatlan, kizárólagos és teljes életközösségre. (,,Matrimonium est maris et feminae coniunctio, individuam vitae consuetudinem retinens.'') A monogámia alkotmányának a magna chartája ez a meghatározás, melynek a kereszténység szerzett teljes mértékben érvényt. A kereszténység a lelkiség kimélyítésével bensôségesebbé tette a házastársi viszonyt s a szentség magaslatára emelte. A keresztény házassági ideált maga Krisztus adja meg az evangéliumban. Szent Pál leveleiben pedig a házastársak egymáshoz való viszonyát, egymás iránti jogaikat és kötelességeiket ismerteti behatóan. Ha Szent Pál a férfit a nô feljebbvalójának tekinti (Ef 5,23), ezzel semmiképpen sem akarja a kereszténység tekintélyével alátámasztani az ókori világ felfogását a nô rabszolgaságáról, -- amint azt néha erôszakosan magyarázzák -- hanem a gyengédebb nem bizalmát, odaadását akarja biztosítani a nemes szándékú férfi számára, ki feleségének védôje és gyámolítója. Az egyházatyák közül Szent Ágoston fejti ki a legmélyebben a keresztény házasság etikai alapjait. Szent Ágoston három érték (bonum) integrációjának tartja a házasságot, melyek a hűség, a gyermek és a szentség. A hűség kizárja a házasságon kívüli viszonyt; a gyermek a házasság gyümölcse, kit a szülôk kötelesek szeretettel gondozni, vallásosan nevelni; végül a szentségi jelleg felbonthatatlanná teszi a házasságot s analógiáját adja annak az egységnek, melyben Krisztus él misztikus jegyesével: az Egyházzal. A keresztény etikát átsugározza a Krisztus evangéliumi tanításából kiáradó természetfeletti megvilágosítás. Az ember most már nemcsak mint a föld polgára jön tekintetbe, hanem mint az Isten örök országának a várományosa is. Két világnak a küzdôterén él az ember a földön: a rossznak és a jónak, a bűnnek a csábítása és az Isten kegyelmének a vonzalma között. Ennek a két titkos erônek az egymással való harcából vezeti le Szent Ágoston az emberiség egész történetét a ,,De civitate Dei'' c. könyvében, mely a kereszténység társadalmi védelmére írt nagy koncepciójú kultúrtörténet. Az etikai fejlôdés csúcspontja a kereszténység, mindaz ami értékessé teheti az életet, benne megtalálható. A kereszténység a legfôbb értéket a lelkiségben, az istenhasonlóságban látván, elôtte a házasság is több mint a test és vér vonzalma: Isten gyermekeinek egymáshoz való nemes, tiszta szerelme, melynek legfôbb vágya, hogy gyermekeket, utódokat nevelhessen a ,,civitas Dei'', a jobb világért küzdô emberiség számára. A lelki életnek, ha még oly kezdetleges jeleit is hozza magával a gyermek születésekor, de már a halhatatlan lélek működik benne, mely a gyermeket is emberi személlyé teszi, neki jogokat biztosít. Éppen azért a gyermek születésének megakadályozása súlyos bűn, melyet a keresztény etika a legmélyebben elítél. Lelkiségénél fogva válik a férfival egyenrangú élettárssá a nô is, kinek a római jogban inkább csak teoretikusan, mint a valóságban voltak a férfival egyenlô jogai. A kereszténység mossa ki végleg az emberiség tudatából az ,,asszonyi állat'' fogalmát, mely a nôt csak a szaporodás eszközének tekintette. A ,,bonum fidei'', a hűség jegye két egyenjogú ember ígéretének ôrzôje, mely a ,,bonum sacramenti'', a szentségi jelleg által nyeri végsô megerôsítését, felbonthatatlanságának biztosítékát. A kereszténység kezdettôl fogva kétféle élethivatást különböztetett meg: a házasságot és a magasabb szempontból történô önmegtartóztatást. S míg a szüzesség nagy értékét hirdette, melynek Szent Ambrus lett legékesebb tollú dicsérôje, ugyanakkor elítélte a hamis misztika tanítását, (manicheusok, albigensek), mely a házasságot rossznak, erkölcstelennek állította. Szent Ágoston ,,De bono coniugali'' című könyve, a keresztény házassági etikának ez a forrásműve, bizonyítéka annak a magas felfogásnak, amelyben a kereszténység a házasságot állandóan tartotta. A késôbbi korok keresztény etikái következetesen ragaszkodnak az elsô századok tanításához s újabb érvekkel erôsítik meg a házasság felbonthatatlanságáról kezdettôl fogva tartott álláspontot. Aquinói Szent Tamás, a középkori tudományosság kiváló képviselôje, a felbonthatatlanságból számos erkölcsi értéket vezet le: a gyermeknevelés csakis a szülôk együttmaradásával biztosítható; hűségesebbé válik a szeretet, ha nem csábít a felbonthatóság lehetôsége; fokozottabb lesz az egymás érdekei feletti gondoskodás, ha nemcsak idôre szóló a házassági szerzôdés; el van vágva a lehetôsége az elmérgesedett, nemcsak a házasfelekre, hanem a válás révén a rokonságra is átterjedô s a társadalomra oly káros ellenségeskedéseknek. A felbonthatatlanság haszna nyilvánvaló a józan emberi ész számára, azonban csak Krisztus törvénye juttatta ezt az elvet teljes diadalra. ,,Egyedül Krisztus törvénye segítette az emberiséget a tökéletes fejlôdéshez -- írja Szent Tamás -- midôn azt a természet régi méltóságába visszaállította.'' A keresztény etikai elvek életté válását megkönnyítették a germán népek szigorú erkölcsei. Már Tacitus dicsérettel emlékezik meg a germán nô erényeirôl s a germánok házaséletének tisztaságáról. A kereszténység lecsiszolja róluk az ôstermészet néhány durva vonását s a germánok lesznek az egész középkoron át a tiszta családi élet legerôsebb támaszai, amit néhány, a házasságról szóló reánkmaradt irodalmi emlék fényesen bizonyít. Egy a XV. század elejérôl való s Johannes von Saaznak tulajdonított dialóg (,,Der Ackermann und der Tod'') megkapó drámai erôvel örökíti meg az özvegyember bánatát, ki feleségében a pótolhatatlan, hűséges élettársat veszítette el s aki a nagy csapásban csak az örökkévalóság gondolatával tudja magát vigasztalni. Johannes Fischart (,,Philosophisches Ehezuchtbüchlein'') pedig a házasélet megpróbáltatásainak megoldását az erényes életben és a jószándékú akaratban látja. A Boldogságos Szűz tisztelete a középkorban magasra emelte a nô méltóságát, ki a lovagkorban mint úrnô rendelkezett kérôje felett, kinek csak hosszas próba után nyújtotta kezét. A nemes nôtisztelet bizonysága a középkor legnagyobb irodalmi alkotásának, a ,,Divina Commedia''-nak Beatricéje, kinek barátsága Dantét az erények szeretetére hevíti s ki az égi szférákon vezeti ôt végig. Ha ezzel szemben nagy erkölcsi eltévelyedésekkel is találkozunk, amit a folytonos háborúk és a keleti népekkel való érintkezés könnyen tesz érthetôvé, letagadhatatlan a kereszténység óriási jelentôsége a házasélet megnemesítése körül, melynek eredménye a társadalmi szolidaritásnak az az erôteljes megnyilatkozása, melynek példáját a középkor óta sem találjuk. Az etikai momentum erôteljes kidomborításával a házasság az egész középkoron át az etikai értékek ôrzôjének, az Egyháznak a joghatósága alá tartozott. Lényegesen megváltozott a helyzet a humanizmus bekövetkeztével. A görög klasszikusok iránti rajongás magával hozza a pogányvilág erkölcseivel való megbarátkozást. A tekintélytôl való szabadulás vágya általánosan kötelezô elvek helyett szívesebben teszi függôvé az egyéni belátás mérlegelésétôl az etikai magatartást. A természet jelenségei iránti fokozott érdeklôdés mellett a házassági kötelékben rejlô lelki értékek kevesebb méltánylást találnak s mindinkább elôtérbe jut a házasságnak mint természeti intézménynek az értelmezése. A nézetek megváltozására nagy jelentôséggel van a reformációnak a házasság szentségi jellegét tagadó tanítása. Luther a természet allítólagos jogán vezetett háborút a cölibátus ellen. Szentségi tartalmától megfosztva, a házasság ügyeit az egyházi fórum helyett a világi hatóság körébe utalja (,,Ehesachen gehen die Gewissen nicht an, sondern gehören für die weltliche Obrigkeit.'') S míg egyrészt a házasság méltóságát azzal akarta emelni, hogy azt mint az érzékiség ellenszerét dicsôítette, másrészt szentségi mivoltának tagadásával maga is a naturalisztikus felfogás mellett foglalt állást. A házasság lényegérôl megváltozott felfogás igazolására törekednek a humanizmus korát követô szerzôdési elméletek. A római jog s ennek nyomán az egyházjog is szerzôdésnek minôsítette a házasságot. Csakhogy ennek a szerzôdésnek a tartalmát az egyházjog szerint általános érvényű etikai elvek összessége adta meg. Az újkori szerzôdési teóriák ezzel ellentétben a házasságot olyan szerzôdésnek tekintik, mely nemcsak a forma, hanem a tartalom tekintetében is a felek akaratától lesz meghatározva. De, hogy ne legyen a házasságnak a közélet szempontjából oly fontos intézménye teljesen az egyéni önkénynek kiszolgáltatva, a szerzôdés ellenôrzésének jogát a kor filozófusai az államra ruházzák. Hobbes az embert természeténél fogva önzônek, erôszakosnak, harciasnak tartja, ki csak célszerűségi okokból hajlandó embertársaival fegyverszünetet kötni s társulásra lépni. A társadalmi szerzôdés ellenôrzôje és végrehajtója az állam, amely még azt is megállapítja, hogy melyik az igaz vallás. Mindazonáltal Hobbes még nem ruházza az államra teljes mértékben a házasságkötés és a családi élet ellenôrzésének a jogát, sôt a ,,De cive'' című könyvében, tekintettel arra, hogy a társadalmi szerzôdés késôbbi, mint a természeti ösztön, a gyermeket a szülôk kizárólagos tulajdonának mondja, akiknek felnevelése vagy elpusztítása felett a szülôk teljes joggal rendelkeznek. A házastársi viszonyban az önrendelkezés jogát erôsen kiemeli Grotius is, aki szerint a házasság megegyezésen alapuló magánviszony, két ember szerzôdése, mely megkötésében és felbontásában a felek kölcsönös megállapodásának értelme szerint bírálandó el. Puffendorf is hasonlóképpen gondolkozik, azzal a különbséggel, hogy ô az erkölcsiség szempontjából a felbonthatatlan szerzôdésnek nyújt elsôbbséget. A házassági viszonyt teljesen naturalisztikus szempontból ítéli meg Rousseau. A ,,Discours sur l'inégalité'' a házasélet teljesen kötetlen voltát hangsúlyozza, miután Rousseau véleménye szerint ez az állapot felel meg legjobban a romlatlan természet követelményeinek. Némileg enyhíti ezt a szélsôséges felfogást a ,,Contract social'', hol a gyermeknevelés idejére szükségesnek tartja a házastársak együttmaradását, azontúl azonban tisztán megegyezés tárgyától teszi függôvé. Rousseau csak a férfit tartja egész embernek, a nôt ellenben annyira természeti lénynek ítéli, hogy az ô részére csakis a feltétlen engedelmesség kötelességét hajlandó megállapítani. A naturalizmus és a szerzôdési elméletek térfoglalásával háttérbe szorult etikai szempontok csak a XVIII. század második felében, a német bölcselet részérôl találnak ismét méltánylásra. Ez a törekvés határozottan észrevehetô Kant házassági elméletében, bár ô még nem tud egészen megszabadulni a szerzôdési teóriák felfogásától. Inkább jogi, mint etikai szempontból nézi a házasságot, midôn azt olyan szerzôdésnek minôsíti, mely két fél között biztosít kizárólagos és felbonthatatlan életviszonyt. (,,Die Ehe ist die Verbindung zweier Personen verschiedenen Geschlechtes zum lebenswierigen wechselseitigen Besitz ihrer Geschlechtseigenschaften.'') A házassági életközösségnek oly bensôségesnek kell lennie, hogy abból egy új, a házasfelek fölött álló lényeg jöjjön létre: a jogeszmény megvalósulásának a ténye. Különös jelentôséget nyer az etikai felfogás Fichte elméletében. A házasságot alakja szerint ô is szerzôdésnek tartja. Azonban ennek a szerzôdésnek a tartalma nem a szerzôdés szabályai, hanem az erkölcsi világ elvei szerint bírálandó el. Az etikai elvek világánál pedig a házasságot öncélnak látjuk. Nem az emberiség fenntartása a házasság egyedüli és kizárólagos célja, hanem a házasság elsôsorban és fôképpen az ember tökéletesülésének szükségszerű követelménye (das schlechthin Seinsollende). Szerinte az ember házaséletre született. Fichte nem ismer ez alól a törvény alól kivételt. Aki a házasságtól tartózkodik, nem lehet teljes emberré. (,,Die unverheiratete Person ist nur zur Hälfte ein Mensch.'') A nôt a férfinál a természet rendje szerint alacsonyabb rangú embertársnak tartja, azonban egy feddhetlen jellemű férfinak nem nehéz felesége feltétlen tiszteletét megszereznie, ami által a férfi fölénye és a nô engedelmessége etikailag motiválható békés harmóniában találkozik össze. A szerelmet, melyet már Fichte is a házasság leglényegesebb kellékének tartott, kizárólagos joggal ruházzák fel a romantikusok (Schlegel, Schleiermacher, Jacobi) és a szerelemnek alárendelik a házasság minden egyéb célját. Ha a szerelem alábbhagy, felbonthatónak ítélték a házasságot, sôt a bigámiát is megengedhetônek tartották. A romantikusok az individualizmus szertelen kultuszában minden társadalmi szempont figyelmen kívül hagyásával, a házasságot két ember kizárólagos magánügyének tekintették. Hegel nem tulajdonít a házasságkötésnél a szerelemnek olyan nagy jelentôséget, mint Fichte és a romantikusok, sôt a szerelmet a házasság ingadozó alapjának tartja. Azonban ô is a két nem erkölcsi törvények szerint szabályozott viszonyát, két különbözô nemű személy egységének a tudatát látja a házasság lényeges kellékének, amelyhez képest a házasság szociális jelentôsége csak másodrendű szempont. A szerzôdési teóriákat mint lehetetleneket és erkölcsteleneket visszautasítja. A felbonthatatlan házasság értékét az egyéni boldogság szempontjából méltatja a dán misztikus teológus és bölcsész Kierkegaard, ki a szerelem állandósulásának tekinti a házasságot, mely így a vallási, etikai és esztétikai értékek realizációja. A házasságban az egyéni szempontokat kidomborító elméletekkel éles ellentétben áll Schopenhauer, ki filozófiája alapgondolatának megfelelôen a házasságot úgy tekinti, mint a vak és céltalan akarat önfenntartási ösztönének az intézményét. Az egyéniségnek szerinte nem sok jelentôsége van a házasságban. A házasfelek nem egymás boldogítására, hanem a faj fenntartására vannak rendelve. Míg Schopenhauer a lét értelmetlensége mellett a fajnak a megmaradás mellett más vágyat nem tulajdonít, addig a fejlôdéstani elmélet a faj folytonos tökéletesülésének a tendenciáját állapítja meg. Spencer alkalmazza legelôször a fejlôdéstani elvet a házasságra s a monogámiát, mint a fejlôdésnek -- melyrôl az elôbbi fejezetben szóltunk -- célját, mint a faj érdekeit legjobban biztosító tényezôt, tartja jelentôségteljesnek. Hasonló felfogással találkozunk Wundt etikájában is. Az evolucionista elméletek inkább a faj biológiai megerôsödését tartják a házasság céljának. Ezzel szemben a kultúrfilozófia az emberi művelôdés szempontjából mérlegeli a házasság jelentôségét. A házasság szellemi és fizikai tekintetben erôteljesebb generáció kitermesztésének az intézménye. A házasság a kultúra fejlesztôje, melynek érdeke a házastársak szellemi műveltsége. Erre gondolva adja Nietzsche a ,,Zarathustrában'' ezt a tanácsot: ,,Magadon túlépíts. De elôbb magad légy épületes, derék testre és lélekre: ne csak szaporodjál, hanem felfelé is nôj. Ehhez segítsen a házasság kertje''. Míg a legtöbb gondolkodó inkább saját rendszerének a nézôpontjai szerint állapítja meg a házasság mibenlétét anélkül, hogy a házasság problémáival tüzetesebben foglalkoznék, a legújabbkori gazdasági átalakulás és a vele járó modern nômozgalom egyre sürgetôbben hívja fel a figyelmet a modern házasság különleges viszonyainak a vizsgálatára. Ezek eredményeképpen különbözô reformeszmék jönnek világra, melyek korunk különbözô világnézeteinek harcát tükrözik vissza. Bebel a szocialista ideológia elôharcosa. A gazdasági átalakulással szoros kapcsolatba hozza a házasság intézményének gyökeres átalakulását is. Az osztályuralom megdôlte, szerinte, meg fogja hozni a nô teljes emancipációját is, ki megszabadulva a házasságban reákényszerített korlátoktól, éppen olyan önállóan fog sorsáról intézkedni, mint a férfi. A házasság a szocialista államban mindenkinek a magánügye, a gyermeknevelés az állam feladata. Tolsztoj szintén azok közé tartozik, kik a házasság ügyének különös figyelmet szentelnek. Ô a házasság problémáját is annak a tragikus konfliktusnak a szintjén látja, melybôl nem ismer szabadulást. Látja egyrészt az eredeti bűn következményeit, melyek hatása alatt szenved az emberiség, de ugyanekkor nem látja a szabadulás lehetôségét, nem hisz a megváltásban, nem bízik a lélek erejében a test ösztönössége felett. Így csakis a teljes rezignáció, a bűnnel terhelt természetnek a megvetése lehet a megoldás. A házasságot tehát kényszerhelyzetnek tartja azok számára, kik nem képesek az önmegtartóztatásra. Azonban a házasság is teljes erkölcsi tisztaságot kíván, melynek csakis az lehet a célja, hogy egy olyan emberiségnek adjon életet, melyben a test vágyaitól való tartózkodás tökéletesebbé válik s a házasságot megvetni képes, nem riadva vissza az emberiség kipusztulásának a gondolatától sem. Tolsztoj pesszimizmusában osztozik Strindberg is, jóllehet ô a házasság válságának nem abban a teológiai nehézségben látja az okát, mint Tolsztoj, hanem a két nem kiegyenlíthetetlen antagonizmusában, mely a legelkeseredettebb nôgyűlöletet s egyszersmind a legszertelenebb nézetek kockáztatását váltja ki belôle. A házasság létjogosultságát tagadó és problémáival szemben a pesszimizmus alapjára helyezkedô véleményekkel szemben Keyserling a házasság intézményének tökéletesülését, a házastársak viszonyának bensôbbé tételét várja a jövôben, amihez a feltétel a házasság problémájának a helyes beállítása. Amilyen kevéssé van igazuk azoknak, kik a házasságot, mely idôtlen igénye az emberiségnek, tagadásba veszik, éppen olyan helytelen a pesszimisták álláspontja, kik abban látják a házasság tragikumát, ami voltaképpen fejlôdésének és tökéletesülésének az alapja. Keyserling megoldása Nietzsche világnézetével mutat rokonságot. Szerinte a tisztán szerelmi házasság ritka esetben hosszú életű. Olyanféle egybeforrása két léleknek, amint az a szerelmi házasság eszménye -- legalábbis ahol két önálló egyéniség kerül össze, -- lehetetlen. A férfi és a nôi jellem a házassági együttélésben is megtartja a maga sajátságos természetét. Ez azonban még nem jelenti azt, hogy a házasság minden lelki egybekapcsolódás nélkül maradó, kizárólag biológiai természetű viszony. A házasság az elliptikus erôtér törvényeinek megfelelô viszony, sajátságos egyesülése két különbözô természetű és mégis egymásra utalt lénynek, kik mint az ellipszis gyújtópontjai, sohasem lesznek teljesen eggyé s mégis egyiknek a másikra hatása adja azt a kiegyenlítôdést, mely az egész univerzum rendjének fenntartója és fejlesztôje. Fejlôdés nem mehet végbe vajúdás, küzdelem nélkül. Enélkül a házasélet sem képzelhetô el, sôt ez a több emberiséget teremtô küzdelem a házasság voltaképpeni értelme. Így jut Keyserling arra az álláspontra, hogy a házasságot a több emberiségért folyó küzdelem jelentôs intézményének kell tekintenünk. ,,Der Ehestand ist von Hause aus kein glücklicher, sondern ein tragischer Zustand''. A házassági viszony a férfi és a nô társulása, a két ellentétes, de egyesülésre alkotott erônek az összetétele, melynek egy újabb generáció az eredménye; azért a házasság csak akkor tökéletes, ha ez az ellentét, az erôk megoszlása egyenletes, ami csakis a monogámiában képzelhetô el. Miután pedig a házasság célja az értékesebb emberiség megteremtése, hibáztatandó a válás, mely menekülés a házasság legfontosabb feladatától: a világot fejlesztô életküzdelemtôl. A különbözô házassági reformtervek mellett a keresztény világnézetnek is megvannak a maga hívei. A keresztény etika szisztematikus egészét ismertetô szerzôkön kívül különösen Friedrich Wilhelm Förster és Hermann Muckermann tűnnek ki a keresztény házassági ideál védelmében. Rövid összefoglalásunkon végigtekintve úgy látjuk, hogy a házassági étosz története az emberiség nagy erkölcsi problémájának, a szellem és az anyag harcának egyik fejezete. Amíg a szellem nem jut erejének tudatára, vagy amikor az anyag nyűgözi le minden érdeklôdését, a házasság célját nem látja többnek a faj fenntartását biztosító intézménynél. Azonban mihelyt öntudatra ébred a szellem, mindenütt önmagát keresi, mindenütt önmagát akarja mennél teljesebb megvalósításhoz juttatni. Félreismerhetetlen az emberiség etikai törekvésében a szellem vágyakozása a férfi és a nô viszonyának harmonikussá, bensôségessé tétele után, melynek biztosítására a fajfenntartás érdeke mellett még sok más, a lélek szövôszékén szôtt szállal fűzi ôket össze s szövetségüket felbonthatatlan kötelékké iparkodik szilárdítani. S ha ez az etikai ideál nem tudott mindig teljes mértékben megvalósulni, a szellem műveinek ki szabhatna határt? A szellem útját örökérvényű elvek ereje irányítja, az anyag pedig mulandó és kénytelen a magasabbrendű erônek engedelmeskedni. A szellem nagyságának és érvényesülésének a titka az étosz, az erkölcs rajongó szeretete, a lélek igényei szerinti életalakítás vágya. Akkor alkotja mindig a legnagyobbat, a maradandót, midôn az erkölcs örökérvényű elvei irányítják terveit s akkor lesz a legszegényebbé, midôn az anyag mechanizmusa nyeli el erôinek javát. De a szellem uralkodásra született. A házasság intézményének a fenntartása és erkölcsi tökéletessége is a szellem igénye, mert csak általa valósíthatja meg azokat az értékeket, melyek az emberi életet naggyá, nemessé tehetik. De errôl csak úgy gyôzôdhetünk meg, ha tüzetesebb vizsgálat alá vesszük azokat az etikai elveket, melyek a házasság legmélyebb valójának létrejövetelén közreműködnek. ======================================================================== Etikai nézôpontunk alapjai A világegyetem egységes elvek szerint rendezett egésznek a képét mutatja. Egyetlen egyede sem annyira önmagában való, hogy az egészhez nem volna szükségszerű vonatkozása, egyetlen paránya sem annyira különálló, hogy a nagy egészbe való beleilleszkedés nélkül létezhetne, tevékenységet kifejteni képes lenne. Az erôk egymásra hatása tartja fenn a mindenség egyensúlyát, az erôk egyesülése adja az élet fejlôdô kibontakozását. A fejlôdésre, kibontakozásra törekvô erôk, melyek az élettelen anyagban a fizikai és a kémiai törvényszerűség szükségképpeni hatása alatt hoznak létre új alakokat, melyek az értelmetlen lényeket az ösztön kényszerűségével hajtják az élet fenntartását biztosító társulásra, az emberben az érzések, az érzelmek, az akarat, az értelem, a szellem világába átsugározva, csodás gazdagsággal telnek meg s nagy értékekben virágoznak ki. Az élet-megvalósulás, kifejlôdés utáni vágya az emberben nemcsak érzékies ösztön, mint a világ alacsonyabb rendű létezôiben, hanem nagy erkölcsi és társadalmi javak létrehozója. A megmaradásra, megerôsödésre törekvô élet csalja ki a szív mély érzéseit s szólaltatja meg az emberi nyelv lágy dallamait. Belôle áramlik az az alakító erô, mely két egymásnak szánt ember bensôséges egyesülésébôl államok, nemzetek létének veti meg alapját, kultúrának, fejlôdésnek indítja meg az iramát. A hitvesi hűségben, az anyai szeretetben, a gyermekek ragaszkodásában minden salaktól megtisztultan, a legnemesebb érzések szépségében ragyog. Az Istennel bensô egyesülésre jutott lélekben meg annyira kiemelkedik a földi élet zónáiból s annyira beteljesedettnek érzi magát, hogy minden más egyesülés, minden más kiegészülés után megszűnik vágyakozása. De az életösztön, mely annál gazdagabb lesz tartalomban, mennél magasabb fokára küzdi fel magát a létnek, a szellemi élet síkján megjelenve sem szabadíthatja ki magát a mindenség rendjébôl. Sôt a szellemi élet magasságaiban ébred öntudatra s a nagy mindenség egyetemes célját megértve, készségesen és önként siet annak megvalósítása felé. Az élet a lét ôsforrásából árad ki s minden egyedben ugyanegy cél megvalósulását szolgálja. Nekünk tehát meg kell értenünk az élet célját; vágyainkat, tevékenységünket összhangzásba kell hoznunk az egész világegyetemet átfogó és irányító akarattal. Azt ugyanis nem nehéz belátnunk, hogy a világ egy magasabb értelem céljait szolgálja. Ahol erôk működnek, ott törvények is vannak, melyek az erôk működését szabályozzák. A törvények viszont törvényhozót, világot rendezô értelmet tételeznek fel. Az ember tehát sohasem válhat annyira egyénivé, hogy a világegyetem általános céljától függetleníthetné magát. Abból az egységbôl, mely önmagát is fenntartja és fejleszti, nem szakíthatja ki magát. Az ember életműködéseit is törvények szabályozzák. A vegetatív funkciók az ösztön szükségképpeni törvényszerűségét követik. A magasabb rendű tevékenységekben már a szellem szabadabban mozog, de a törvények kötelezô erejét mégis kénytelen önmaga felett elismerni. A logikai törvények figyelembevétele nélkül lehetetlen megismerni az igazságot, az esztétikai törvények jogosultságának tagadásával nem lehet tetszésre számítható műremeket létrehozni, az erkölcs törvényeinek követése nélkül lehetetlen az élet célját megvalósítani. Az élet célját ugyanis értékelés által állapítjuk meg. De minden értékelésnél felveszünk bizonyos normát, melyhez viszonyítva megállapítjuk valamely dolognak az értékét. Ez a norma csakis egy általánosan kötelezô elv lehet, mely megalapozza bennünk a kötelesség érzetét, s amelyre életfelfogásunk igazolásánál jogosan hivatkozhatunk, melyet mások is elfogadhatnak, mert mint eszmény, mások tiszteletét is kiérdemelheti. De tisztelete, értéke csak annak az eszmének lehet, mely az életerôk természetszerinti kifejlôdését biztosítja, mely az ember egyéniségében a bensô egységet létrehozza s az egyéniséget a mulandóság korlátaiból kiemelve, neki abszolút, feltétlen értéket kölcsönöz. Amíg az ember annyira össze van nôve a természettel, hogy önmaga is egy darab ôstermészet, házasságában is ösztönszerűen követi a természet szavát. De mihelyt a szellem öntudatra ébred s kifejti magát a természet szükségszerű korlátaiból, mihelyt az ember és a világ közötti dualizmus világos lesz s az ember a természettel szemben a tervezô, alakító, szabályozó erônek a hatalmával lép fel, szabadságának kezdete egyszersmind annak a szabadosságnak is forrása, mely a természettel ellentétes s éppen azért erkölcstelen szokásokra, romlott életmódra vezetheti. Az ember szabadságát, méltóságának függetlenségét a törvény önkéntes elismerése, szabad, erkölcsi lényhez méltó tisztelete biztosítja. Az ember egyénisége ugyanis a lélek és a test kettôsségében végtelen sok adat összetevôdésébôl alakul ki. Szinte önmagunkban tükörképét hordozzuk a világegyetem végtelenül gazdag, változatos életének. Mennél fejlettebb az ember műveltsége, mennél nagyobb terjedelmet vesz a szellemi differenciálódás, annál inkább szükségünk van egységesítô, formátadó, alakotöntô, céltmeghatározó életelvre. Vágyainkat, cselekedeteinket az etikai elvek foglalják egységbe, melyek következetes követése alakítja ki a határozott egyéniséget, a jellemet. Sehol sincs a jellem szilárdságára oly nagy szükség, mint a szexuális ösztön megfegyelmezésénél. Az élet ereje lendül benne, melyet a szellem nagy értékek alkotására használhat, de az ernyedô lelki erôket bilincsekbe veri s akkor az ember tehetetlenül sóhajtja a szégyenteljes szolgaság, a ,,servitus humana'' fájdalmas panaszát: ,,Mikor jót akarok tenni, a rossz van kezemre. A belsô ember szerint ugyanis örömömet találom az Isten törvényében; de tagjaimban más törvényt látok, mely ellenkezik elmém törvényével''. (Róm 7,21) Az emberiség fennmaradásának ügye nemcsak az egyén, hanem a faj érdeke. A házasság, a faj fenntartásának az intézménye tehát nem nyugodhatik az egyéni akaratok, változékony hangulatok, emelkedô és hanyatló szenvedélyek ingatag alapján, hanem az erkölcsi világrend nagy egészébe illeszkedik bele s az erkölcsi törvények szabályozzák létét. A sas a sziklahasadékba rakja fészkét, az ember pedig az erkölcsi élet magasságaiba emelte a házassági ideált, hogy a föld sarát evô szenvedély pusztításától megmentse s mint a hegyi patakok vizüket, az élet forrását tisztán megôrizze. A házasság létét számos vonatkozás állapítja meg, de ami a lényeget megadja, etikai természetű benne. Ha a különféle, biológiai, jogi, gazdasági vonatkozásokat -- hogy csak a leglényegesebbeket jelöljük meg -- vizsgálat alá vesszük, úgy találjuk, hogy egymagában egyik sem elegendô a házassági viszony megalkotására s valamennyi az étosz behatásától, az erkölcs irányításától várja szabályozását. A biológiai viszony magában véve még nem képez házasságot. Házasságon kívül is lehetséges, de házasságnak csak azt a nemi viszonyt tekintjük, melyben a férfi és a nô felelôsségük tudatában vállalják a viszony minden következményét. S mivel a házasságon kívüli nemi viszonyban hiányzik a felelôsség tudata, hiányzik az ösztön eredeti rendeltetésének szolgálata s az az emberi gyönyör eszközévé süllyed, azért a szabad viszony, mint a természet rendeltetésével ellenkezô, erkölcstelen. De éppenúgy erkölcstelen a házasságon belüli megakadályozása a természet rendeltetésének is. Azok a házasságok, melyeket a szülôi kötelességek vállalásának kizárásával kötnek, dacára a fennálló biológiai viszonynak, erkölcsileg érvénytelenek. Tehát az etikai elvek tisztelete által lesz a biológiai viszony emberhez méltó házassággá. Belátás, kímélet, önfegyelem, szeretet, vagyis etikai értékek óvják meg az ösztönt az elaljasodástól, az állatias brutalitástól. A házassági viszony bizonyos jogi vonatkozásokat is teremt. De a jogi szabályok csak külsô védelmet nyújtanak, önmagukban még nem hozzák létre a házasságot, hiszen annak legmélyebb lényege két embernek bensô szándékában gyökerezik, ami a jogi szabályozás hatáskörén kívül esik. (,,De internis non iudicat praetor.'') A házasság a közös lakás, a közös háztartás révén gazdasági egységet hoz létre, de ez a gazdasági közösség még önmagában nem elég a házasság teljessé tételéhez. Lehet tisztára érdekszövetség, mely minden mélyebb, bensôbb egyesülés nélkül marad s mely mindkét félnek a nemi élet terén teljes szabadságot és függetlenséget biztosít. A házasság lényegét etikai természetű momentumok állapítják meg. A házasság a fogalom legtágabb jelentésében a férfi és a nô kölcsönös megegyezésen alapuló szerzôdése mindannak a célnak a megvalósítására, amely a természet rendje szerint a férfinak és a nônek életközössége által megvalósítható. Ha ennek a szerzôdésnek létrejöttét figyelemmel kísérjük, úgy az etikai mozzanatok láncszerű egymásbakapcsolódását állapíthatjuk meg. A házassághoz az elsô lépés rendesen a házassági ígéret, az eljegyzés. Jogi vonatkozásaiban hatály nélkül álló tény, vagy ha bizonyos jogi hatállyal is jár, mint az amerikai államok némelyikében, úgy azok nem közvetlenül magát az eljegyzést, hanem az eljegyzésbôl eredô következményeket illetik. Az eljegyzés tehát még nem teremt jogi kapcsolatot, de az etikai kapcsolat letagadhatatlan. Az egymásnak házassági ígéretet tett felek kölcsönösen lekötöttnek érzik magukat, mely kötöttség tisztára etikai természetű: az adott ígérettel szemben tartozó kötelezettségnek az elismerése. Ez a kötelezettség csakis kölcsönös megegyezéssel szűntethetô meg, illetve magától megszűnik egy be nem váltott feltétel bekövetkeztével. Magának a házasságnak létrejötte pedig kétségtelenül erkölcsi természetű feltételektôl van függôvé téve. Házasságot csakis szerzôdés kötésére képes erkölcsi személy köthet. Erkölcsi személy az értelmével és akaratával szabadon rendelkezô ember, ki cselekedeteiért a felelôsséget képes vállalni. Csakis az köthet tehát házasságot, aki értelmével a házassági szerzôdés jelentôségét felfogni képes s a dolog lényegét megértve, szabadon adja akarati hozzájárulását. Értelmileg korlátolt, akaratukban kényszerített emberek nem köthetnek házasságot. Szükséges továbbá, hogy a házassági szerzôdés a szerzôdés erkölcsi értelmében vett feltételek szerint jöjjön létre. A szerzôdés erkölcsi értelme szerint pedig erkölcsi személyek kölcsönös akaratnyilvánítása, jogok és kötelességek kölcsönös vállalása. Ahol tehát csak az egyik fél kötelezi magát, a másik fél részérôl azonban hiányzik az akarati hozzájárulás, ott szerzôdés nem jön létre s ilyen esetben a házassági szerzôdés sem jöhet létre. Azonban nemcsak a házasság alaki részét, hanem a házasság tartalmát is erkölcsi szempontok állapítják meg. A házasság alakja szerint szerzôdés, mely bizonyos jogokat és kötelességeket tartalmaz. Ezeket a jogokat és kötelességeket egyénileg a házasságra lépô felek csak akkor állapíthatnák meg, ha a házasság olyan természetű szerzôdés lenne, mely következményeiben kizárólag a feleket érintené. Azonban a házasság az egyéni és a társadalmi érdekek kapcsolata, nemcsak a jelenlegi, hanem az eljövendô emberiség akarata, egyetemes érdekeket szolgáló intézmény, melynek tartalma csakis az erkölcsi világrend egyetemes, általánosan kötelezô elvei szerint állapítható meg. A házasság erkölcsi hivatás, melynek meg van a maga erkölcsi törvényekkel felépített alkotmánya. Aki házasságra lép, annak vállalnia kell ennek a hivatásnak minden kötelességét. Dehát akkor az ember van a házasságért és nem a házasság az emberért? Vajon ez a nézet nem áll-e merô ellentétben a közfelfogással, mely szerint a házasságban mindenki a saját ,,szerencséjét'' a saját ,,boldogságát'' keresi? Éppen olyan értelmetlen kérdés, mintha valaki azt a kérdést akarná élére állítani, hogy vajon az egyén van-e a közért, vagy a köz van-e az egyénért? Az egyediség feltételezi a közösségbe való beletartozandóságot is. Egyén és köz kölcsönösen feltételezik egymást, kölcsönösen hatnak egymásra. A közösségbe való szerves belekapcsolódásnak az intézménye a házasság. Általa részesül elsôsorban az egyén a közösség javaiban. S ezek a javak annál bôségesebben nyílnak meg elôtte, mennél inkább akarja a házasság feladatait az emberiség érdekeit tekintô egyetemes erkölcsi elvek szerint megvalósítani. Ha ellenben a házasság tisztán egyéni célokat szolgál, egyre nagyobb lesz az egyén elszigeteltsége, magára maradása, ami a közösségi érzetet csökkenti, de egyszersmind meglazítja a házassági köteléket is, mely a közös élet legôsibb formája. S így az egyéni érdekek túlságos hangsúlyozása által sokszor a képzelt boldogság a legnagyobb boldogtalanság forrásává válik. Ahol közösségi feladat megoldásáról van szó, az egyén részérôl elengedhetetlen kellék az alkalmazkodás, az egyéni érdekek bizonyos fokú feláldozása. De erre az áldozatra vállalkoznunk kell annak a ténynek a letagadhatatlan bizonysága alatt, hogy a közösségért vállalt küzdelem az egyént is neveli, tökéletesíti s hogy a közösségi feladatnak sohasem adjuk át magunkat anélkül, hogy önmagunkat egy tökéletesebb formában, egyéni értékben gazdagabban ne kapnánk belôle vissza. A házasság etikai természetének vizsgálatánál tehát legelsôsorban társadalmi jelentôsége a szembetűnô. A társadalom érdekei szempontjából kell következésképpen a házasság erkölcsi kötelességeit mindenek elôtt megállapítani. Azonban a házasság, mint minden közösség, egyszersmind az egyéniség fejlesztôje is, az egyéniség kiegészülésének is természetadta elôsegítôje. Ez az utóbbi szempont azután az egymásra utalt és egymást kölcsönösen kiegészítô két nemnek, a férfi és nôi jellem egymásrahatásának a kérdését veti fel s az egymáshoz kapcsolódás tényének, a hitvesi szeretet etikai fontosságának méltatására hívja fel figyelmünket. Végül a házasságban félreismerhetetlenül megnyilatkozik egy magasabb rendű erôtôl való megkötöttség érzete s egyszersmind a lét teljesebbé tételéhez való hozzájárulás tudata. A lét teljessége az Isten. Ô adott életet mindennek, Ônála jut célhoz s nyugszik meg minden. A házassági viszonyban az emberiség mindig megtalálta az istenséghez való vonatkozást, hiszen a házasság a teremtés misztériumának a hordozója, a Teremtô működésének az eszköze. Milyennek gondolta a Teremtô a házasságot, világosan megismerjük Krisztus tanításából. A házasság szentségi méltóságra emelése etikai tökéletességének legszebb befejezése. Etikai szemlélôdésünk így a házasság szentségi mivoltának méltatásával zárul le. ======================================================================== A házasság társadalmi jelentôsége Egy régi, már az ókori gondolkodóknál elôforduló hasonlat az emberi társadalmat úgy jellemzi, mint egy nagy élô organizmust, melynek a családok a sejtjei, alkotó elemei. Amint az emberi szervezet életében a sejtek keletkezése és pusztulása a szervezet felfrissülésének vagy sorvadásának, az életnek vagy halálnak az okozója, éppen úgy a társadalom életében egy-egy nép egészségének, életrevalóságának, vagy degenerálódásának, pusztulásának a bekövetkezése alapsejtjeinek, a családoknak életétôl függ, melyek minôsége szerint alakul ki a népegészségügy, a nemzetek életének, fennmaradásának legfontosabb tényezôje. De amint az ember nem csak test, hanem lélek is, amint az ember értékét nem csak a testi erô mértéke, hanem a lelki intelligencia foka, az erkölcsi magatartás minôsége is határozza meg, éppen úgy a népegészségügy mellett döntô fontosságú a kultúra számára egy-egy nép lelki alkata, erkölcsi magatartása, melyekbôl kialakul a közszellem, mely az élet célját minôsíti, mely elveket állít fel, feladatokat állapít meg a kifejlôdésre törekvô emberi életerôk számára. Az elveknek, a társadalmi eszméknek az értéke szerint emelkednek vagy hanyatlanak, fejlôdnek vagy elsorvadnak az emberi élet javai, amint azt a kultúrtörténet évezredek tapasztalata alapján megállapítja. Régi vita tárgya az, hogyan alakult ki az emberi társadalom? Bármennyire különbözzenek is erre vonatkozólag a nézetek, melyek sokféleségét vetette fel a legutolsó évtizedekben nagy lendületnek indult társadalomtudomány, annyi bizonyos, hogy az emberi természetben rejlik a társulás hajlama, melynek félreismerhetetlen jelét adja a nemi ösztön s az emberi léleknek a vágyakozása a szellemi kapcsolatok megteremtésére, a hajlamok, a vonzódások, erôk egyesítésére. Az egymásra utaltság természetes tényébôl születik meg az etika számára az összetartás, a szolidaritás elve, melynek értelmében az egyén nem függetlenítheti magát a társadalom érdekeitôl, hanem felelôsséggel tartozik önmagáért a köznek, mintahogy önmaga is csakis a társadalmi életbe való belekapcsolódás révén érheti el anyagi és szellemi szükségleteinek kielégítését. Nincs a társadalmi életnek még egy olyan vonatkozása, hol egyén és társadalom szorosabb viszonyban lennének egymással, mint a házasság intézményében. Hiszen a család a társadalmi organizmus sejtje, melynek életképességétôl függ az egésznek fennmaradása és fejlôdése. S bár a házasság egyéni választás és egyéni hajlamok követése szerint történik, a házassági kötelességek teljesítésében az egyén nem függetlenítheti magát a köz érdekeitôl. A gazdasági liberalizmus követte el azt a súlyos tévedést, hogy a családi kötelességek teljesítését a társadalmi ellenôrzés alól felmentette s az egyéni szabadság körébe utalta. A gazdasági liberalizmus talaján született meg Malthus elmélete, melynek nagy jelentôségű következményei lettek az államok népesedési mozgalmainak kialakulásában. Malthus 1798-ban közzéadott ,,Essay on the Principles of Population'' c. könyvében azt fejtegeti, hogy a népesség növekedése nem áll arányban az életszükségletek fedezésének lehetôségével. Amíg ugyanis a népesség növekedése, ha nem áll akadály útjában, a mértani haladvány szabályai szerint fejlôdik (2, 4, 8), a létfenntartás eszközei a legjobb esetben ugyanannyi idô alatt legfeljebb a számtani haladvány szabályai szerint növekednek (2, 3, 4). Vagyis, ha háborúk vagy járványok nem apasztják az emberiség számát, kétszáz év leforgása után a szaporodás és a létfenntartás lehetôségei közti arányszám az említett szabály alapján 256 : 9 lesz. Arányosan növekedne ez a különbség folytonosan, egyre nehezebbekké válnának az életfeltételek s végre pár száz év leforgása után a föld egyáltalában képtelen lenne lakóit élelemmel eltartani. Éppen azért Malthus a házastársaknak az önmegtartóztatást ajánlja (,,moral restraint''), illetve óvatosságra inti ôket, hogy közre ne működjenek abban, hogy az emberiség túlszaporodásával a létfenntartás lehetetlenné váljon. A jövendô társadalmi alakulás számára Malthus négy szabályt állít fel. Csak az léphet házasságra, aki képes lesz gyermekeit eltartani. Következôleg a vagyontalanokat ki kell zárni a házasodás lehetôségébôl. Mindenféle jóléti intézményt, mely a népesség növekedését szolgálja, meg kell szűntetni. Az állam vonja meg gyámolítását a törvénytelen gyermekektôl. A törvényhozás ne kötelezzen senkit sem kényszerházasságra, ha elôreláthatólag nincsenek meg a gyermektartás lehetôségei. Malthus elmélete hihetetlen gyorsasággal ment át a gyakorlatba. Az egyes államok hatóságai egymásután szűntették be vagy szállították le a szegénysegélyeket, bezárták a gyermekmenhelyeket, megtiltották a házasságot a vagyontalanoknak. A nemzetgazdászok könyveikben magukévá tették Malthus elméletét. Stuart Mill az angol arisztokráciának szemére veti, hogy 12-14 gyermekes családjai vannak s azt a reményét fejezi ki, hogy nemsokára az emberiség arra az erkölcsi belátásra fog jutni, mely a sokgyermekes családot éppen úgy elítéli, mint az iszákosságot, vagy bármely más mértéktelenséget. Malthus elméletébôl a legvégsô következtetéseket vonják le a neomalthusianisták, kik nem az önmegtartóztatást ajánlják, hanem egyenesen a születések megakadályozását hirdetik. Londonban a ,,Malthusian League''-be, külön egyesületbe tömörülnek s elveiket lapjukban (,, The Malthusian'') terjesztik. Az egyesület alapszabályainak 5. pontja szerint társadalmi bűnt követ az el, akinek több gyermeke van, mint ahányat nehézség nélkül tudna felnevelni. Talán Malthus mint teoretikus nemzetgazdász maga sem volt tudatában azoknak a súlyos erkölcsi károknak, melyeket elvei a gyakorlati élet számára jelentenek. A malthusianizmus a legerôsebb ellentétben áll a természet törvényeivel, az emberi önzésnek és kényelemszeretetnek melegágya s a neomalthusianizmus erkölcstelen tanításában mutatja legszomorúbb következményeit. Azt ugyanis, hogy valaki hány gyermeket képes nehézség nélkül felnevelni, nagyon nehéz az egyéni lelkiismeretre bízni. Nagy igények, fényűzô életmód mindenesetre kevesebb gyermek neveltetését engedi meg, mint a munkás, önzetlen, takarékos élet. Vagyis a neomalthusianizmus szerint semmi érdemre sem számíthat a társadalom elôtt a sokgyermekes család küzködésben, áldozatban, önmegtagadásban lerobotolt élete. De, hogy ez az emberi igazságosság legsúlyosabb megsértése, szükségtelen bôvebben bizonyítani. Azonban a malhusianizmus a lehetetlen erkölcsi következtetésektôl eltekintve, még mint elmélet sem állhat meg a nemzetgazdaság jelenlegi alakulása mellett. Malthus teljesen önkényesen állította fel a népesség és az élelmezés közötti arányszámot, melyet egyáltalában nem lehet bebizonyítani. De fôtévedése abban áll, hogy nem számított a technikai kultúra fejlôdésének a lehetôségével, mely a földmívelési és ipari termékek elôállításának megkönnyítésével biztosítja a többtermelést s a megnövekedett lakosság ellátási szükségleteinek kielégítését. Megfelelô szociálpolitika korlátozza a munkanélküliség veszedelmét, legvégsô esetben pedig a gyarmatosítás nyit életlehetôséget a népesedés szempontjából túlterhelt területeknek. Hiszen még a földnek kb. háromnegyed része műveletlen terület, mely bôséges lehetôséget nyújt az emberiség terjeszkedésének és a létfeltételek megszerzésének. A modern nemzetgazdaságtan már túlhaladta azt az álláspontot, hogy a malthusianista felfogást tekintse a népesedési mozgalmak irányító elvének. Ez nem az életnek, a fejlôdésnek, hanem a degenerálódásnak, a pusztulásnak az elve; a modern államoknak pedig az az egyik legfontosabb feladata, hogy a népesség életerôit fokozzák s a faj hanyatlását megakadályozzák. A népesség számának normális növekedése biztosítja egy-egy ország ipara és kereskedelme számára a munkaerôt, sürgeti egyszersmind a termelés fokozását s a nemzetközi viszonylatokban fenntartja a történelmi jogok alapján szerzett helyét. Érthetô tehát, hogy a fajfenntartás, az utánpótlás kérdése legnagyobb jelentôségű a nemzetek életében. Az utánpótlás, a fajfenntartás higiéniájára vonatkozólag legújabban a nemzetgazdaságtannak értékes adatokat nyújtanak a biológiának az emberi átöröklés törvényeinek megfigyelésébôl vont következtetései. A világra jövô gyermek már kész diszpozíciókat, hajlamokat hoz magával, melyeket szüleitôl örökölt. Az emberi képességek nagy része nem szerzett, hanem öröklött. Elsôsorban öröklôdnek a testi tulajdonságok, de amellett a lelki tehetségek is (Ribot). Nem abban az értelemben, mintha a gyermek a lelket is szüleitôl kapná, hiszen a lélek minden emberi egyedben önálló, individuális létezô, hanem az idegrendszer, a lélek műszere, mely szintén a csírasejtbôl formálódik, képezi azt a kapcsolatot, mely a gyermek és a szülôk lelki tehetségeinek hasonlóságát megteremti. Az átöröklés ténye, mely -- mint Mendel törvénye igazolja -- különbözô változatokban nemzedékeken keresztül kimutatható, megteremtôje lett a biológia egy új ágának, az eugenikának, vagy fajegészségtannak, mely azokat az elôfeltételeket vizsgálja, melyek a faj immunitását biztosítják s életerôit fokozzák. Az átöröklésnek a fajfenntartásban való nagy jelentôsége érlelte meg Ehrenfels különleges társadalmi reformeszméit. Ô a házasságot inkább a fajegészségügy gátlójának, mint elôsegítôjének tartja. Sokszor beteg emberek kerülnek össze, kik nemzedékeken keresztül utódaikban megsokszorozódva teszik életképtelenné a faj fejlôdését. Ehelyett a társadalomnak is a kiválasztódás alapjára kellene helyezkednie, ami a természet életében már régen kimutatható s a monogámia által a faji érdekeket mesterségesen rontó korlátozásokat eltörölve, lehetôvé kell tenni, hogy az egészséges férfiak poligám hajlamaikat a faj érdekében mennél inkább kielégíthessék. Azonban a poligámia ezen modern hirdetôjének elvei méltó ellenkezésre találtak az eugenika legújabb kutatóinak, a német Muckermannak és Hoffmann Géza hazánkfiának világszerte köztekintélynek örvendô munkáiban, kik reámutatnak a fajegészség igazi forrására: a tiszta családi életre, a természet törvényeihez való hűségre. A poligámia nem segíti elô a faj növekedését, még kevésbé biztosítja a faj minôségben való fejlôdését. Bizonyos, hogy a szülôk egészségi állapota döntô fontosságú az utódokra. Minden házasságra lépô férfinak és nônek tudatában kell lennie felelôsségének. Azonban a gyermek világrajöttével még nem szűnik meg a szülôk kötelessége, hanem a gyermek gondozást, nevelést igényel, ami csakis a szülôk együttmaradásával biztosítható. Csak a materializmus elveitôl egészen elvakult elmék veszíthetik el figyelmük elôl a családi gyermeknevelés fontosságát. A materialista fajegészségtani teóriák szerint a gyermeket pár hónap után el kellene szakítani anyjától, a szülôk szétválása után az állam venné gondozásába. De semmiféle materialista filozófia nem lesz képes megváltoztatni a természet rendjét, mely a nôre, az anyára bízza a gyermeknevelés feladatát. Az anyaság ösztönös, elnémíthatatlan fájdalma sír fel ,,Az ember tragédiája'' Évájának, az örök asszonyi típus megtestesítôjének ajkán, mikor gyermekét tôle elszakítják: ,,Oh gyermekem! hisz én tápláltalak Szívem vérével. Hol van az erô, Mely a szent kapcsot elszakítani bírja? Lemondjak-é hát rólad mindörökre, Hogy elvessz a tömegben és szemem Fürkészô gonddal hasztalan keressen, A száz egyenlô idegen között?'' ,,Szent kapocs'' az, mely az anyát gyermekéhez fűzi. Semmiféle emberi hatalom nem tépheti azt büntetlen szét! S mivel az anya elválaszthatatlan gyermekétôl, az anyaság ezen természetes ténye a legvégsô, természettôl meghatározott alapja a házasságnak, a férfi és nô tartós együttmaradásának. A gyermekét gondozó nô maga is kíméletre, gyámolításra, szeretetre szorul. Ezt van hivatva megadni a férfi hűsége, ki munkájával megkeresi azt, ami a nô eltartására, a gyermekek nevelésére szükséges. De éppen a fajegészség szempontjai is a szülôk együttmaradását kívánják. Hiszen a gyermek az átöröklés törvényei szerint a szülôk hajlamait, képességeit hozza magával. A családokban az apáról-fiúra szálló képességek értékes javai a nemzetgazdaságnak, hol a munkafelosztás elve érvényesül, hol az emberek nemcsak mint tömeg jönnek számításba, hanem mint egyéniségek, egyéni rátermettségük, egyéni képességeik szerint bizonyos munkaellátásra vannak hivatva. A családok története érdekes adatokat szolgáltat egy-egy nagy hivatás, kiváló művész, zseniális tudós, ügyes kereskedô öröklött képességeinek kimutatásában. De az öröklött képességek nem fejlôdnek ki mindig szükségszerűen, hanem a legtöbb esetben fejlesztésre, gondozásra szorulnak. Ezeknek a tehetségeknek nevelésére, fejlesztésére a szülôk a leghivatottabbak, akik gyermekeikben önmagukra ismernek s önmaguk mintájára formálják, nevelik ôket. A szüleitôl elszakított gyermekben a közös, intézeti nevelés tönkreteszi a fejlôdô egyéniséget, márpedig minden józan szociológia kénytelen elismerni, hogy a társadalomnak nagyobb szüksége van egyéniségekre, mint tömegemberekre. Nemcsak a mennyiség, hanem az egyedi minôség is jelentôs szempont a társadalom számára. A családi nevelés az állampolgári kötelességek legbiztosabb elôiskolája. A családban nem a külsô fegyelem, hanem a vérségi kötelék, tehát a szociális érzület kialakulására a legtermészetesebb vonatkozás tartja össze az egyéneket. A szülök iránti tisztelet megalapozza a gyermeki lélekben a tekintély szükségességének a tudatát, mely minden társadalomban nélkülözhetetlen alap a szociális rend fenntartására; az egymáshoz való alkalmazkodás, az egymáson való segítés kötelessége fejlesztôje az altruista érzelmeknek s megfékezôje az egoizmus mértéktelen és antiszociális hajlamainak; sôt még az élet gondjainak, a kenyérszerzés nehézségeinek a látása sincs eredmény nélkül a gyermek számára, mert mélyíti benne azt a meggyôzôdést, hogy a társadalom mindenkitôl munkát kíván s csak a kötelesség szorgalmas és lelkiismeretes teljesítésével biztosíthatja az ember boldogulását. Mindez próba, tapasztalatszerzés, nevelés, elôkészítés a társadalmi élet számára, hol nem valami ,,szerzôdés'' biztosítja az államok boldogulását, hanem a szociális jóindulat, az összetartozandóság tudata, az egymásra utaltság belátása, az egymáson segítés kötelességének az öntudata mélyérôl fakadó ösztönzése, a lelkiismerettôl sugallt felelôsségérzet: tehát olyan mély etikai erôk, amiket csakis az egyéni nevelés, az erkölcsi ráhatások, a szülô és a gyermek közötti bizalmas, bensôséges kapcsolat útján lehet az emberi lélekben megszilárdítani. Azt, hogy sok szülô nem ért a gyermekneveléshez, vagy hogy az élet gondjai úgyis annyira lefoglalják, hogy nem marad ideje a gyermekekkel való foglalkozáshoz, még nem lehet döntô bizonyításképpen felhozni a családi nevelés ellen. Mert hiszen öreg hiba, ha a szülôk nem értenek a gyermekneveléshez. De ennek nem az a megoldása, hogy a szülôket tehermentesítjük gyermekeiktôl, hanem az, hogy minden szülô erkölcsi kötelességének ismeri el, hogy a természet rendje szerint ô a gyermek leghivatottabb nevelôje s iparkodik magát ebben a kötelességében mennél jobban tökéletesíteni. Ami pedig az anyagi gondokkal való megterhelést illeti, az egészséges szociálpolitikának minden lehetôt meg kell tennie a gyermekes családok megélhetésének a megkönnyítésére. Vagyis nem a szocializálás, hanem a családi élet védelme és erôsítése az az eszköz, mely az állam boldogulását biztosítja. Bizonyos, hogy mindamellett akár a szülôk hanyagsága, akár a megélhetés mostohasága miatt olykor kénytelen a társadalom a gyermeket a szülôktôl elválasztani. Ez azonban csak a kényszerítô körülmények szülte kivétel, melyet nem lehet általános szabálynak felállítani. A faj egészségének és fejlôdésképességének tehát a család a legbiztosabb alapja. A családi élet szempontjából állapítja meg Muckermann az eugenika elveit, midôn a házasságra lépésnél mindkét fél részérôl megkívánja a lelki és testi egészséget, mint legbiztatóbb jeleit a jövendô boldogulásnak, a házasságban pedig a hűségnek és a kíméletes szeretetnek a követelményeit hangsúlyozza. A hűség mindkét fél részérôl egyaránt kizárja a házasságonkívüli viszonyt, melynek megszegése a család egészségére sokszor beláthatatlanul súlyos következményekkel jár. A kíméletes szeretet pedig az érzékiség megfékezését s az ösztönnek a józan ész vezetése alá való rendelését írja elô. Az egészséges családi élet természetes következménye a faj számban és minôségben való gyarapodása. A mennyiség és minôség között Hoffmann Géza szoros összefüggést állapít meg. Az átöröklésnél ugyanis nagy szerepet játszik a variáció törvénye, mely szerint a szülôk tulajdonságai nem minden gyermeken egyformán, hanem különbözô mértékben jelentkeznek. Ha a családok kevés gyermekkel rendelkeznek, kevesebb lehetôsége van a ritka jó változatok világrajövetelének s a népesség csökkenésével a statisztika bizonysága szerint éppen a legértékesebb elem megy veszendôbe s helyüket átlagos vagy átlagon aluli egyedek foglalják el. A születések csökkenése tehát nemcsak számban, hanem minôségben, irtékben is apasztja a társadalom erejét. Az elnéptelenedés a modern társadalom betegsége, mely minden országban tapasztalható. A magyarországi viszonyokról Pezenhoffer Antal pár év elôtt megjelent, nagy alapossággal megírt könyve tájékoztat (,,A demográfiai viszonyok befolyása a nép szaporodására''), mely szomorú bizonyítékokat szolgáltat arra nézve, hogy a magyar nép, különösen a református vallású lakosság, az egyke terén más államok népével összehasonlítva, szinte a legelsôk között foglal helyet. A legutolsó évek viszonyait tekintve pedig, amint Schneller Károlynak a Magyar Statisztikai Szemlében nemrégiben megjelent Csonka-Magyarországról szóló kimutatásából látható, a magyarság elnéptelenedése annál is inkább aggasztó tünet, mert a bennünket körülvevô utódállamok lakosságánál mindenütt kedvezôbb a születési arányszám. Jól tudjuk, hogy a születések csökkenésében nagy része van a trianoni béke következtében beállott áldatlan viszonyoknak, melyek megnehezítik a megélhetést, bizonytalanná teszik az életet. De hogy az erkölcsi érzék hiányának is jelentékeny része van ezeknek a viszonyoknak a létrejöttében, bizonyítja az a körülmény, hogy az egyke Tolnában, Baranyában, Somogyban és a Tisza-vidék jómódú népénél mutatkozik a legnagyobb mértékben. Hasonló helyzetet találunk a városi lakosságnál. A gyermektelenség nem annyira a szegényebb osztályok közt terjed, mint inkább a jómódú polgári családok betegsége. Minden magyar ember lelkében él a jobb jövônek a reménye. Azonban ez a jó reménység kevés megerôsödést kaphat ezeknek a szomorú viszonyoknak a láttára. Mert annak bizonyítására igazán nem szükséges a nemzetgazdaságtan különösebb ismerete, hogy annak az országnak az ereje, hol az egyke pusztít, hol két ember után csak egy marad vissza, évrôl-évre hanyatlik. De még a két gyermekes családok sem fejlesztik a nemzet erejét. Mert hiszen ebben az esetben is legfeljebb csak a meglevô erôk megtartása van biztosítva, de a faj megerôsödésérôl, fejlôdésérôl nincs gondoskodás. Az anyagi károknál azonban nem kisebb az erkölcsi kár, melyet a gyermektelenség a társadalomra hoz. Mert ahol a házasság természetszerinti célja nem valósulhat meg, ott igazi boldog, családi élet sem lehet. Gyermek nélkül nem találja meg a nô a családban az egyéniségének megfelelô hivatást; a férfi küzdelmének fáradozásának sincs sok értelme, mikor nincs, ki örökölje nevét, nincs ki folytassa azt, amit megkezdett, megtartsa azt, amit nagy fáradozások árán megszerzett. Így megcsökken a munkakedv, üressé, fáradttá, céltalanná válik az élet. Az ,,egyetlen'' gyermek nevelése pedig közismert dolog, hogy milyen elkényeztetéssel történik. Semmi sem teheti annyira szerencsétlenné az ember életét, mint egy olyan nevelés, mely nem számít a valóságos élet feladataival. De nem látjuk-e nagyon sokszor, hogy a féltékeny gonddal, nagy elkényeztetés mellett felnevelkedett ember, a jellem edzettségének hiányában, nagy igényei mellett könnyelműen elpazarolja a reáhagyott vagyont s az egykerendszer voltaképpeni célja teljesen meghiúsul: anyagi jólét helyett tönkrejutás, erkölcsi megrokkanás következik be. De ha nem is következik be a legrosszabb: a szándékosan gyermektelen vagy kevésgyermekű családokban elkerülhetetlenül felülkerekedik az elkülönülésre, visszavonulásra, függetlenségre való hajlandóság. A gyermekek révén ugyanis mindmegannyi új viszonynak a szálai szövôdnek a társadalomhoz is, ennek hiányában pedig csökken az érdeklôdés, a közösségbe való beletartozandóságnak a tudata is. Így azután mindinkább egy olyan társadalom alakul ki, melynek tagjai legfeljebb csak egy kényszerűségbôl összetartozó tömeget képeznek, azok a vonatkozások egyre megfogyatkoznak, melyek az egymásért érdeklôdô, egymást segítô, egymásért dolgozó erkölcsi közösségnek a formáját alakítják. Az elnéptelenedés nem magában álló jelenség, hanem szoros összefüggésben áll egy másik társadalmi bajjal: a házassági válással. Sajnos ezen a téren a gyors emelkedés tekintetében Magyarország legújabban világrekordhoz jutott. Semmi esetre sem olyan eredmény, amivel érdemes volna dicsekednünk! A válásokra vonatkozólag a ,,Társadalomtudomány'' egyik 1925. évi füzetében Laky Dezsôtôl jelent meg igen nagy figyelemre méltó kimutatás. Eszerint 1895-ig bezárólag, midôn még a polgári házasság nálunk nem volt bevezetve, 100,000 törvényes házasságra 32,5 elválás esett. A következô tíz év folyamán az arányszám 57-re emelkedett, a háború elôtt közvetlenül 152 volt. Három évvel a háború után (1921/22) az arányszám megháromszorozódott s 415-re ugrott. Az elválások tekintetében mindig szomorú képet mutatott az ország. Hiszen míg a nagyvárosokban bôvelkedô Anglia lakóinál 1895-ben csak 9 volt az arányszám, nálunk már akkor is csaknem a négyszeresét mutatta! A legutolsó években bekövetkezett katasztrofális emelkedéssel pedig Csonka-Magyarország még a válásáról híres Amerikát is messze fölülmúlta, hol tíz év leforgása alatt 75%-kal emelkedett a válások száma, míg nálunk csaknem ugyanannyi idô alatt 300%-kal! Bizonyos, hogy a házasság ügyének szomorú alakulására nagy befolyással volt a háború s az azt követô zavaros viszonyok. De nem hagyhatjuk az okok mérlegelésénél figyelmen kívül azt az erkölcsi könnyelműséget sem, amellyel az emberek éppen a könnyű válási lehetôségre való tekintettel házasságra lépnek s a legkisebb ok alapján rögtön válásra gondolnak. Pedig a válás -- eltekintve a házastársakat egyénileg érintô következményektôl -- a társadalomra nézve is nagy szerencsétlenség. A válás megakadályozza a gyermekek családi nevelését, mely részükre nélkülözhetetlen; megszakítja a családokban élô értékes tradíciók folytonosságát, csökkenti a felelôsségérzetet, elismeri az önzés és a fegyelmezetlenség jogosultságát s így a legantiszociálisabb hajlamoknak szerez érvényesülést. Végül ami a társadalomra leghátrányosabb: a válás lehetôsége szolgáltatja a legközelebbi okot az elnéptelenedésre. A válás lehetôsége miatt nem vállalják sokan a szülôi kötelességeket, hogy gyermekek ne akadályozzák a házasság felbontását. Többgyermekes családban a válás csak a legritkább esetekben fordul elô. Ezek a szomorú eredmények eléggé bizonyítják, hogy a válás lehetôsége nem jár szociális haszonnal, amint azt hirdetôi folyton hangoztatják, hanem mérhetetlen károkat okoz! Naquet szerint, aki a francia parlamentben a válásról szóló törvényjavaslat fôszószólója volt, a válás véget fog vetni sok kényszerházasságnak, meg fogja szűntetni a törvénytelen gyermekek társadalmilag megvetett osztályát, másrészt pedig a felbontás lehetôsége csak nyomatékosabban fogja sürgetni a házassági kötelességek teljesítését úgy, hogy végeredményben sokkal kevesebb házasság fog felbomlani, mint amennyi a felbonthatatlansághoz való merev ragaszkodás mellett szétzüllik. Azonban a franciaországi állapotok a valóságban éppen az ellenkezô eredményt hozták meg, mint amit az elmélet ígért. Az az érv, hogy a társadalomra mindig jobb egy felbontott, mint egy szerencsétlen házasság, nagyon viszonylagos értékű. Ki tudná azt bebizonyítani, hogy a romai katolikus államokban: Olaszországban, Spanyolországban, ahol polgárilag sem lehet felbontani a házasságot, több a szerencsétlen házasság, mint a világ más allamaiban? Közismert az olasz családok nagy népessége. A népes család mindig a szerencsés házasélet bizonysága. A valóság tehát az, hogy a házasság felbonthatatlansága mellett több komolysággal, érettebb megfontolással lépnek az emberek életszövetségre s a házaséletben jelentkezô nehézségeket is több lelkierôvel, nagyobb türelemmel vállalják, mint mikor folyton kísérti ôket a gyors és könnyű válás lehetôsége. Bizonyos, hogy adódhatnak elô esetek, melyek lehetetlenné teszik a házastársak együttmaradását. Ilyenkor megengedhetô a házastársak szétválása. A szétválás megengedettségével azonban még nem adjuk fel a felbonthatatlanság elvét. A kettô között nagy különbség van. A házasság felbontása a házastársak teljes felszabadítását jelenti a házassági köteléktôl, bármelyik fél új házasságra léphet. A szétválasztás ellenben csak az együttéléstôl ment fel, a házasság jogilag továbbra is fennáll. Elsô pillanatra úgy látszik, mintha a válás új házasság megengedettsége nélkül sokkal szerencsétlenebb, károsabb elv lenne, mint a házasság teljes felbontása új házasság lehetôségével. Míg ugyanis a felbontás után mindig megvan a lehetôsége egy újabb, szerencsésebb házasságnak, addig az elválasztott, de új házasság reményétôl megfosztott ember elôtt el van zárva a boldogulás útja. A társadalomnak pedig nem lehet az érdeke, hogy tagjai közt sok boldogtalan, célját vesztett ember legyen, hanem mennél több ember boldogulását kell lehetôvé tennie. Azonban mélyebben tekintve a dolgot, más eredményre jutunk. Ha egyszer kijelentettük a felbonthatóság elvét, lehetetlen kellô szabatossággal megállapítani azokat az okokat, melyek komolyan megindokolják a házasság felbontását. Bizonyos, hogy a házasságtörés miatt -- már csak a méltányos etikai ok alapján -- felbonthatóvá kellene tenni a házasságot. De hát más okok nem teszik éppen olyan jogosan felbonthatóvá? Gondoljunk a házastársi kötelességek hanyag teljesítésére, a rossz bánásmódra, a hosszantartó, ragályos, gyógyíthatatlan betegségekre, az anyagi romlásra, -- vajon ezek mind nem képezhetnek-e szintén elegendô okot a házasság felbontására? Így azonban lehetetlen lesz megtalálni azt a határt, hol még tényleg komoly ok hozható fel a házasság felbontására. Hiszen mindenki a saját baját ítéli a legsúlyosabb oknak arra, hogy házasságát felbonthassa. A felbontást megengedô törvény -- amint a gyakorlat bizonyítja -- nem is képes a határt megtalálni s így oly sűrűn kell megítélni a házasság felbontását, hogy a gyors és könnyű válás éppen az ellenkezô eredményt éri el, mint amit a törvény voltaképpen szándékol. A felbontást megengedô törvény értelme kétségtelenül az, hogy új házasság révén mennél több ember számára tegye lehetôvé a szerencsés házasságot. A valóságos helyzet pedig az, hogy a válási okok nagy számának megengedettsége mellett -- melyek a felbonthatatlanság elvének feladásával szükségképpen bekövetkeznek -- annyira meglazul a házassági kötelék, hogy egyre nagyobb lesz a szerencsétlen házasságok száma. A házasság szerencséjének a titka nem az új kísérletek lehetôségében, hanem az erkölcsi meggyôzôdés komolyságában rejlik. A gyakorlati élet eléggé bizonyítja, hogy a második házasság sem mindig szerencsés, sôt a harmadik, a negyedik sem hoz áldást! Ezzel szemben, ha a második házasság lehetôsége nem forog fenn, a felek a lépés komolyságának tudatában, a következmények alapos mérlegelése mellett kötnek házasságot, mindinkább csökken a tiszavirágéletű, ötletszerű kötések száma s ennek következtében a válások is annyira megritkulnak, hogy a válás kivételszámba megy. A társadalmi elveknek mindig a nagy többség s nem a kivétel érdekei szerint kell igazodniok. A társadalom nagy egyetemességének pedig az az érdeke, hogy a házasság ne csak múló viszony, hanem tényleges családalapítás, sejtépítés legyen, mely fejleszti, erôsíti a társadalmi organizmust. Ez pedig csakis a férfi és a nô tartós, háborítatlan életközössége mellett érhetô el, vagyis csak akkor, ha a házasságot intézményesen felbonthatatlannak ismerjük el. Mindenesetre nagy részvétet érdemelnek azok, kik alapos megfontolás ellenére is csalódnak reményeikben s házasságuk szerencsétlenné lesz. De minden hivatás, mely nagy érdekeket szolgál, az áldozat könnyben, szenvedésben megtisztuló özönén keresztül emelkedik fel az erkölcsi nagyság magasztos fenségébe. A házasság is élethivatás s a házasságban megtestesülô erkölcsi eszmét az magasztosítja fel a legnagyobbra, kinek a legnagyobb áldozatot kell érte hoznia. A harctéren elesett katona, ki nem éri meg a gyôzelem napját, a gyôzelem érdekében áldozza fel életét. Minden igazságosan gondolkodó ember hôsnek tartja még akkor is, ha a cél, melyért harcolt, nem juthatott diadalra. Az áldozat sohasem hiábavaló! Csak a könnyelmű, felületes ember látja annak, aki mindennek az értékét a pillanatnyi eredmény mértéke szerint, az egyéni haszon szemszögébôl ítéli meg. De a mélyebben járó tekintet az áldozatban heroikus erôk vajúdásából egy szebb, értékesebb, megtisztult világ megszületését látja, a kötelességteljesítésnek, az elvhűségnek, az igazság szolgálatának idôk és emberek ízlésétôl független, örökérvényű, örökértékű megvalósulását. A házasságban látszólag célt nem ért ember szenvedése sem hiábavaló, sem értelmetlen. Csendes fájdalma a házasság nagy erkölcsi méltóságának ékesen szóló hirdetôje. S látszólagos boldogtalanságával, mely az új házasság lehetôségétôl megfosztja, sokkal nagyobb hasznára van a társadalomnak az etikai életfelfogás kimélyítésében, mint az, aki házassága könnyelmű felbontásával megingatja a házasság komolyságába vetett hitet. Tekintve azokat a nagy érdekeket, melyek a házasság révén a társadalmat érintik, felmerül még végül az a kérdés is, hogy vajon a házasság szociális kötelesség-e? Bizonyos, hogy a társadalom nem méltányolhatja azok felfogását, kik csak önzésbôl és kényelemszeretetbôl tartózkodnak a házasságtól. De viszont lehetnek körülmények, midôn éppen a társadalom érdeke kívánja meg a házasságtól való tartózkodást. Testi vagy lelki egészség szempontjából alkalmatlan emberek házassága bizonyára nem lehet társadalmi érdek. Másoknál viszont a hivatás természete javasolja a társadalom szempontjából a házasságtól való tartózkodást. Így az egyház társadalmi érdekbôl is kívánja meg a papság és a szerzetesek nôtlenségét, Szent Pál apostol programját állítva eléjük, ki ,,mindenkinek mindene'' akart lenni. Minden igazságosan gondolkodó ember elismeri, hogy a lelkivezetés, nevelés, betegápolás, szegénygondozás terén működô papság és szerzetesek nem kevésbé tesznek a társadalom számára hasznos szolgálatot, mint a családapák és a családanyák. Természetesen a materialista nemzetgazdászok az egyházi cölibátust, mint a népesedés korlátozóját, nagy társadalmi kárnak tartják. Azonban eltekintve attól, hogy a papság és a szerzetek milliós lakosságú országok népének csak csekély töredékét képezik, a cölibátus által elôállott népesedési veszteség arányba sem hozható azokkal az etikai és szociális elônyökkel, melyeket a cölibátus éppen a társadalom számára jelent. ======================================================================== A hűséges szeretet Kétségtelen, hogy a társadalom szempontjából a házastársak tartós, felbonthatatlan életszövetsége kívánatos. Azonban a házasság nemcsak társadalmi szempontokat szolgál, hanem elsôsorban két embernek egymáshoz való viszonyára vonatkozik. Az egyéni boldogságot pedig bizonyára nem lehet a társadalmi érdekek függvényének tekinteni. Bármily nagy érdekei is fűzôdjenek azért a társadalomnak a házasfelek együttmaradásához, ezt csak akkor követelheti jogosan, ha férfi és nô között tényleg kifejlôdhetik olyan bensôséges viszony, mely a házassági köteléknek ,,holtomiglan-holtáiglan'' való megmaradását biztosítja. De hát van-e manap még ilyen sírig tartó hűséges szeretet? Nem tartozik-e a régi romantikus idôk letűnt emlékei közé? Schopenhauer a sírig tartó hűséget utópiának tartja. Merészen arra vállalkozott, hogy vizsgálat alá vegye a szerelemnek a maga gazdagságában, színezetének tömörségében olyan nehezen meghatározható tartalmát, mely a lélektani analízis számára a tiszteletet parancsoló tartózkodás álláspontját ajánlja. Azonban Schopenhauer el akart űzni a szerelem misztikus alakjáról minden homályt. De mikor a misztikum elleni harcában a kritikus filozófus fényszóró lencséjével átvilágított az érzelmek legnagyobbikának lényén, éppen a legfinomabb árnyalatok tűntek el kutató tekintete elôl s így nagyon hiányossá vált az az ultrarealisztikus leírás, amelyben kutatásának eredményét összefoglalja. Schopenhauer szerint a szerelem a faj géniuszának pajzán játéka az egyeddel. ,,A faj géniusza általában hadilábon áll az egyének védô szellemeivel, ellenségük és üldözi ôket és mindig készen áll, hogy céljai keresztülvitele érdekében az egyén boldogságát irgalmatlanul szétrombolja; sôt néha már egész nemzetek jóléte is áldozatul esett szeszélyeinek... Mindennek az az alapja, hogy a fajnak, létünk benne gyökerezvén, közelebbi s korábbi joga van ránk, mint az egyénnek; ezért az ô ügyei emezeket megelôzik. Érezték ezt a régiek, amikor a faj géniuszát Kupidóban személyesítették meg, egy gyermeki külseje dacára ellenséges indulatú, kegyetlen s ezért hirhedt istenben, egy szeszélyes, zsarnoki démonban, aki azonban ura isteneknek és embereknek... Gyilkos nyíl, vakság és szárnyak: ezek az attribútumai. Az utóbbiak állhatatlanságát jelzik; ez rendszerint ama kiábrándulással együtt következik be, amely a kielégülés következménye. Mivel ugyanis a szenvedély oly ábrándon nyugodott, amely azt, aminek csak a faj számára van értéke, az egyén számára tűntette fel értékesnek, minélfogva a faj céljának elérése után az illúziónak szét kell foszlania.'' Eszerint tehát a nemek kölcsönös vonzalma, melyre egy emberélet minden reménysége, minden bizakodása akar felépülni, ingatag talaj, mely romba dönti a légvárakat, amiket naiv lelkek reá építenek. Az életfogytigtartó, megosztott boldogságnak a képe, mely az ösztön homályos vonzalmában oly csalogatóan ígérkezik, szétfoszlik a faj vágyának lecsillapodásával. S ha még legalább állandó volna az ösztön iránya, de a legtragikusabb, hogy a faj vágyakozása kiszámíthatatlan szeszéllyel űzi, bujtogatja mindig új kalandokra az egyént, a férfit még inkább, mint a nôt, ki mint anya védelemre, oltalmazóra szorul s így helyzetének kényszerűsége köti a viszony állandóságához. Az ösztön kívánságának folyton váltakozó tárgya, a férfi és a nô ösztönének ellentétes iránya, reménytelenné teszi két ember számára a boldog együttélés lehetôségét s csakhamar be kell következnie annak az idôpontnak, mikor a külsô körülmények kényszerűségébôl fenntartott együttmaradásból megszületik mindaz a hazugság és képmutatás, kín és gyötrelem, amit Tolsztoj oly sötéten fest. Jóval Schopenhauer elôtt, már az ókorban Plato elméjét is foglalkoztatta az erosz problémája. De Plato egészen más eredményre jutott, mint a XIX. század pesszimista bölcse. Az erotikus ösztön Plato szerint önmagában véve ,,sem nem nemes, sem nem alávaló, hanem helyesen irányítva nemes, ellenkezô esetben pedig alávaló.'' Következôleg az erosz kánonját így határozza meg: ,,A minél nemesebbet, kiválóbbat illik szeretni, még ha nem is oly szép, mint más. Aljas az olyan közönséges szeretô, aki inkább gyönyörködik a testben, mint a lélekben, aki nem is állhatatos, mert mihelyt az imádott test elvirul, hirtelen eltűnik, megszégyenítve sok szavát és ígéretét. A nemes jellem egész életen át híven szeret, mert állandóval egyesült.'' Plato az eroszban hihetetlen lendületnek az erejét figyeli meg. Nem marad meg az érzéki szépségnél, hanem a lelket az alacsonyabbtól a magasabbhoz, az ösztönös vonzódástól a tisztább érzésekhez segíti. Ez a platói meglátás, mely az eroszban a fölfelé törekvés, a megnemesülés vágyát figyeli meg, teszi lehetôvé a kapcsolatot az erosz és az étosz között, a szerelem és az erkölcs között s adja meg annak a lehetôségét, hogy a hitvestársak egymáshoz való viszonyát etikai megfontolás tárgyává tehessük. A kérdés erkölcsi beállítását teszi lehetôvé továbbá az a finom lélektani megkülönböztetés is, melyet már a régiek tettek a szeretet gyűjtônéven összefoglalt annyira változatos és sok irányú érzelemnek, a hitvesi szeretet szempontjából igen fontos kétféle megnyilatkozása: a követelôzô és az adakozó szeretet között. Míg az önzô szeretet vak és ösztönös s mindent önmagának kíván, kíméletet és belátást nem ismer, addig a baráti szeretet szellemibb természetű: az együttérzés melegségében született jóakaratú, adakozó készsége a léleknek, mely a magáét kész mással megosztani, mely máshoz részvéttel van s másnak javát iparkodik elômozdítani. A szeretet mindkét irányú megnyilatkozása az emberi lélek természetes sajátsága. A hitvesi szeretet a legkülönbözôbb lélektani adottságok összessége. A faj és az egyén érdeke, ösztönös vonzalom és tudatos átélés egyesülnek benne. Azonban mindezt az egyéni öntudat egy sokkal harmonikusabb egységbe olvasztja össze, mintsem azt Schopenhauer gúnyos pesszimizmusa állítja. Schopenhauernak kétségtelenül igaza van, ha a szerelemben az egyénen túllendülô metafizikai tendenciát meglátja s az is bizonyos, hogy a szerelem végeredményben a faj céljait szolgálja és a nemek biológiai egyesülésére törekszik. Csakhogy a faj ezt az akaratát az egyénnel szemben korántsem érvényesíti oly kegyetlen erôszakkal, hogy szabad elhatározását teljesen megsemmisítené s az ösztönök játékának szabad prédájává tenné. Schopenhauert vizsgálódásában elfogulttá tette metafizikájának a vak, céltalan akarat monizmusát valló elve, ami által tekintete annyira elveszett az általános, egyetemes nézôpont síkján, hogy a természetnek az egyénekben differenciált s oly változatos gazdagságot felmutató megnyilvánulásai teljesen figyelmén kívül maradtak. A természet az egyénekben az egyéni sajátságok lehetôségei szerint valósul meg, úgy hogy nincs a világegyetemnek két teljesen megegyezô egyede, minden egyed egy ,,individium ineffabile'', egy önmagában álló egész, kiben a közös természet az egyéniség vonásaiban rajzolódik ki. Olyan vonásokban, melyek az egyének között hasonlóságot mutatnak s melyek megadják a lehetôségét az elvonásnak, az absztrakciónak, annak, hogy egyénektôl elvonatkoztatva általános képét adhassuk a dolgoknak. De minden általánosítás egyszersmind a tartalom gazdagságának a megszorítása, vázlatos ábrázolás, mely csak homályosan utánozza a valóságos, annyi sok finom árnyalat egységébôl összetevôdött képet. Az emberben minden jelenség az egyéniség eredeti, utánozhatatlan élményében játszódik le. Ezért van, hogy a lelki élet megnyilvánulásait korántsem lehet olyan szigorúan szabatos törvényekben kifejezni, mint amilyenek a fizikai világ törvényei. Minden ilyen kísérlet groteszk és komolytalan maradt. De alig van az egyéniség érvényesülésének valahol oly tág tere, mint a szerelemben, mely a legegyénibb élmények egyike. Milyen nagy különbségeket találunk, ha csak egy-két erkölcsi típust képzelünk magunk elé! Más a tiszta érzésű leány szerelme s más az erotikus nôé, más a munkás, tevékeny férfié s más a léha gondolkozású világfié. Stendhal romantikus leírása, legújabban pedig Stern tisztán az érzéki élet felületén mozgó vizsgálódása éppen olyan kevéssé veszi figyelembe a szerelemnek az erkölcsi egyéniség sajátságai szerinti módosulását, mint Schopenhauer. Pedig a szerelem is osztozik az erôs érzelmeknek abban a közös sajátságában, hogy szétömlik az egész egyéniségen s átivódik az érzelmi szférából az akarati, gondolati világba. S ha az öntudatos megfigyelés számára már könnyebben hozzáférhetô tehetségekbe való áthatolásával befolyásolja is ezeknek a tevékenységét, de viszont megvan annak a lehetôsége is, hogy az értelmi világ fénye bevilágítson a homályos vonzalom rejtekeibe, s hogy a szerelmet, mely az egész ember élménye, az egyéniség a saját jellemének formájához alakítsa. Schopenhauer elmélete tehát csak a fejletlen egyéniségre érvényes, de nem áll a következetes jellemre. Ha a szerelem kizárólag a faj érdekeit szolgálná, úgy az egyéni vonzalomnak mindig össze kellene esnie a faj érdekeivel s a faji érdekek nélkül nem létezhetne a szerelem. A valóságban azonban olyan szerelem is van, melybôl a fajnak közvetlen haszna nincsen. A gyermekifjú szerelme -- abnormis esetektôl eltekintve -- nem szolgál faji érdekeket, sôt a legtisztább platoi szerelem sem, mely kedvesét az angyalnak, tündérnek, virágnak, tehát a földöntúli, érintetlen szépség testet öltött mintájának látja s mi sem idegenebb részére, mint az, hogy ezt az érintetlen szépséget csak egy érzékies gondolattal is elhalványítsa. Hány fiatalembert tartott meg már az erény útján s ôrzött meg nagy bukásoktól egy tiszta leány nemes szerelme! S egy csendes szerelemnek nyugodt békessége tartja össze az élet küzdelmében egymás mellett megöregedett férfit és nôt, kik egymásban nemcsak a faj érdekeibôl összekötött individiumokat ismerték meg, hanem felismerték egymásban egyéniségük kölcsönösen kiegészítô részét s ez a lelki kiegészülés harmonikussá tette számukra az életet. Ennek megszűntével pedig az özvegyi elárvultság bánata borul lelkükre. Végeredményben tehát szükségünk van a fogalmak tisztázására. Hiszen a ,,szerelem'' az érzelmek legtarkább változatait jelenti. Elismerjük, hogy van léleknélküli, ösztönös szerelem, melyre ráillik Schopenhauer jellemzése: vak, szeszélyes, zsarnoki démon. De ez nomád ösztön, mely nem alkalmas ahhoz, hogy a házasság kultúrájának alapját megvesse. Minden emberben van egy adag ebbôl a vad ösztönbôl. Azonban az ember teljes mivoltát és igazi képességeit nem lehet kizárólag az ösztönök hajlandóságaiból megítélni. Hiszen az emberben többé-kevésbé megvan a hajlandóság az iszákosságra, a mértéktelenségre, a munkakerülésre is, de micsoda szerencsétlen életfilozófia lenne az, mely az iszákosságot, mértéktelenséget, munkátalanságot tartaná az emberi természet legmegfelelôbb sajátságainak s az ezekben a sajátságokban levô embert tartaná a legértékesebbnek! Az ember értékét szellemi természete határozza meg. A szellem meg a férfi és a nô társulásában olyan elônyöket is felfedez, melyek rejtve maradnak az ösztönös természet elôtt. Nemcsak a faj érdekei viszik a házasság révébe, hanem a házasság egyszersmind a szellemi egyéniség erôteljesebb kifejlôdésének ígéretét jelenti a részére. A házasság a szellemi élet síkján nézve -- ahonnan egyedül lehet igazságosan megítélni minden ,,emberi'' intézményt, -- nemcsak két különbözô nemű ember biológiai egyesülése, hanem lélekegybeforradás is. Kielégülése az emberi lélek vágyának, melynek kín az egyedüllét és a magáramaradás s mely csak a közösségben tudja önmagát kifejleszteni. Az emberi közösség legelemibb formája a házasság, mely a férfinak és nônek nemcsak biológiai, hanem lelki integrációját is megteremti, amint az a híres német mondásban jellegzetesen jut kifejezésre: ,,Das Beste an der Ehe ist die Freundschaft'', a házasság igazi értéke a férfi és nô nemes, megértô, ragaszkodó barátsága. A házasság lényegét tehát nem lehet tisztán a nemi ösztön szempontjából meghatározni. Ahol csak ez az ösztön hoz össze két embert, ott még nagyon kevés kilátás van arra, hogy a viszonyból tényleg házasság legyen: két embernek maradandó életszövetsége. A férfi és a nô életszövetségét nem a vak, ösztönös szerelem biztosítja, mely voltaképpen számot sem tud adni az öntudat elôtt a vonzalom igazi okáról. A tisztán csak érzéki és érzelmi elemekbôl összetett vonzalom nem lehet tartós. Érzelmeink gyorsan tovafutó élményei a lelki életnek, jellemzô sajátságuk a hullámmozgásszerű fejlôdés, az emelkedést ellanyhulás követi. A házasság életművészet, az élet pedig olyan műremek, mely sok apró mozaikszem összetevôdésébôl, számtalan apró feladatnak a megoldásával valósul meg. A szív ünnepének letűntével, a nagy fellángolások elmúltával, bekövetkezik a hétköznapok szürke egyformasága s keserű csalódást hoznak annak, ki a házasságban csak a rendkívülit, a túláradó szerelmet kereste. A túláradó heves szerelem lávafolyama elárasztja a lélek egész felületét s elfedi az egyéniségek közti lelki ellentéteket, melyek csak a nagy érzelmi hullámzások eltűntével lesznek láthatóvá s egyre tátongóbb szakadékká válhatnak úgy, hogy lehetetlenné teszik két embernek a boldog, harmonikus életkialakítást. De hát lehet vonzalom nélkül is házasságot kötni? Távolról sem. Az érdekházasságot egyáltalában nem nevezhetjük ideális házasságnak. Sôt ki kell jelentenünk, hogy minden vonzalom nélkül házasságot kötni bűnös könnyelműség, mert kivételes esetek közé tartozik az, hogy azoknál, akik kezdetben nem éreztek vonzalmat egymás iránt, idôvel a közös együttlét meghozza az egymás iránti szeretetet is. Hanem az a vonzalom, mely a házasság elengedhetetlen feltétele, az egyéniségek kölcsönös megbecsülésébôl fejlôdô ragaszkodás. Ragaszkodás ahhoz, akiben az ember egyénisége kiegészülését látja, akinek az együttműködésétôl az életfeladat megvalósítását remélheti. Az emberi élet feladata: az egyéniségben rejlô képességek kifejlesztése. Csak kevés ember van, akinek egész valóját annyira képes egy magasabbrendű szellemi vagy erkölcsi élettartalom igénybe venni, hogy általa az egyéniség teljesnek, befejezettnek érzi magát, miután az illetô hivatás az egyéniséget maradék nélkül magának foglalja le. Az emberek nagy része csak a a másik nemmel való kiegészülés által lesz teljessé. Mélyértelmű a platoi Symposion meséje, mely szerint az eredetileg egynemű emberi lényeket az istenek ketté szelték, egyik félbôl lett a férfi, másikból a nô. A két eredetileg összetartozott félt szétszórták a világűrben s azóta mindegyik fél keresi a maga kiegészítô részét, amellyel eredetileg egy teljes egészet alkotott. Ez a mese kifejezi a házasság legmélyebb etikai alapját: mindegyik ember keresi önmaga kiegészítô részét, azt, aki által élete teljessé válik. Férfi és nô egymást nemcsak biológiailag, hanem lelkileg is kiegészítik. Ennek a kiegészülésnek az alapja a férfi és a nôi jellem közötti különbözôség. A nemek jellembeli sajátságait tette tanulmányozás tárgyává Weininger, azonban egyoldalú beállítását, mellyel végeredményben Strindberg nôgyűlöletének iparkodott igazolást szerezni, megcáfolja a boldog házasságoknak mindmegannyi esete, hol férfi és nô sokkal békésebb egyetértésben élnek egymással, mint az a Weininger-Strindberg-féle teória szerint lehetséges lenne. Ôk a nô változékony, megbízhatatlan jelleme miatt tartják lehetetlennek a boldog házasságot s kizárólag a férfiban látják a rendnek, a fegyelemnek, a kultúrának az alkotóját. De ezzel a rövidlátó felfogással szemben éppen a kultúrtörténet a férfi és nô munkájának harmonikus együttműködésébôl eredezteti a civilizációt. Buckle, a kiváló angol kultúrtörténész szerint a nôk befolyása akadályozta meg, hogy az élet túlságosan gyakorlati és önzô legyen s a szellemtelenségben és egyhangúságban való elernyedéstôl az idealizmusnak és a romantikának elemeit vegyítette bele. Ez a befolyás mérsékelte a férfinem hevességét, megszelídítette az erkölcsöket és csökkentette a kegyetlenséget. Legújabban pedig Frobenius a maga egyéni, de mindenesetre figyelemreméltó elmélete szerint a patriarkátusnak és a matriarkátusnak, az alkotó, küzdô és a békességes, szemlélôdô elemnek váltakozó túlsúlyra jutásából magyarázza meg az emberi művelôdés fejlôdését. A szellemi kultúra kifejlesztésére a férfi és a nôi lélek egyaránt hivatott. A kettô együtt adja a kultúra teljes értékét. Ezt igazolja a poligámiában élô keleti népek elmaradottsága, kiknél a nô mindvégig eszköz marad s miután mint személynek nincs befolyása a művelôdés irányítására, az egész műveltség egyoldalú és tökéletlen marad. Ez a tény tesz viszont jogosulttá minden helyes értelemben vett nômozgalmat is. A kultúra egyedei az egyes emberek. Az egyén lelki kultúrájának a házasság hathatós fejlesztôje. A házasság lélekművelés és lélekművészet, mely a férfi és nôi jellem kölcsönös egymásrahatásából alakul ki. A férfi jellem sajátsága a keménység, bátorság, a nô egyéniségén lágyság és gyengédség ömlik el. A férfinál túlsúlyban van a dolgoknak az értelmi elvek szerinti megítélésére való hajlandóság, a nô inkább az érzelmi világ ösztönszerű sugallatainak hatása alatt áll. A férfi értelmi tevékenysége az absztrakció körében találja fel magát könnyebben, míg a nô érdeklôdését a konkrét adottságok kötik le. A férj eleme a közéleti tevékenység, a külsô munka, míg a nô életszférája inkább a csendes, otthonhoz kötött munka, ahol az anyai érzék megtalálja a neki megfelelô tevékenységet. Háziasságánál fogva a családalapításra több természetes hajlamot árul el a nô, mint a férfi. Az ô magatartása határozza meg és határozta meg minden korban a családi élet sajátságos jellegét. A civilizált világ népeinél az ô beleegyezésétôl van függôvé téve a családi tűzhely megalapítása. De ez még nem jelenti azt, hogy a férfinak semmi érdeke sincs a családalapításnál, hiszen munkájának értelmét a család adja meg, fáradozásának gyümölcsét a családban kapja meg. Természetesen a férfi és nôi jellem sajátságai az egyénekben nem mindig domborodnak ki teljes mértékben. Vannak férfias nôk és nôies férfiak. A modern lélektan megállapítása szerint egyik nem sem annyira önmagának való, hogy valamit a másik nem lelki vonásaiból fel nem mutatna. A másnemű sajátságok túlságos kifejlesztése, amint azt a szélsôséges nôi emancipáció sürgeti, a házasság szempontjából nem lehet elônyös, de nem is természetes, mivel a természet a férfi és nô sajátságos munkafelosztására rendezkedett be. A különbözô lelki sajátságokat felmutató férfi és a nô között a házasság alapját képezô egyensúlyi viszonyt a lelki magatartás, a műveltségnek megközelítôen egyenlô szintje, a világnézet, vallási szempontok tekintetében való megegyezés adja meg. Ahol ezekben a pontokban lényeges különbség mutatkozik, megértô, bensôséges házastársi viszony kifejlôdésére nem sok remény nyílik. A lelki vonzalom alapja a kölcsönösen igaznak, jónak és szépnek talált életérték kialakításánál mindkét félnek a maga tehetsége, a maga egyénisége szerinti közreműködésnek a biztosítása. A férfi akkor lesz a nô segítôtársa, ha férfi marad, a megfontoltság, tetterô, munkakedv, bátorság megtestesülése; a nô pedig akkor lesz férjének ,,felesége'', lényének kiegészítô része, ha a férfinak megadja a nôiség örökös báját, az otthon melegét, a kedély mélységét s gondoskodásával megôrzi és értékesíti a férfi munkájának eredményét. Az önmagához hű, tökéletes férfiban s a természetének adományaiban gazdagodó nôben, nô és férfi kölcsönösen olyan értékeket találnak fel, melyek mindegyiküknek nélkülözhetetlenek, mert általuk lesz teljesebb, tökéletesebb az élet. Ahol a férfi nélkülözhetetlenné tudja magát tenni a nô számára s ahol a nô pótolhatatlan a férfi számára, ott a házasság elérte célját, férfi és nô a hűséges szeretet felbonthatatlan kötelékével vannak egymáshoz fűzve. Mert aki nélkülözhetetlen részünkre, aki lelkünk kiegészítô része, ahhoz ragaszkodunk, anélkül nem lehetünk meg, életünknek csak vele van teljes értéke. Az egymásratalált férfi és nô lelki harmóniáját énekelte meg Madách, midôn a nô egyéniségének kiegészülését a férfiban látja: ,,Mint fényárjában a fejedelmi nap A mindenségben árván hogy ne álljon, A víz színére festi önmagát S enyelg vele, örül, hogy társa van, Nagylelkűen felejtvén, hogy csupán Saját tűzének halvány mása az, Mely véle együtt semmivé borulna.'' A férfi meg a nôben találja meg létének teljesebb értelmét, életének meggazdagítását: ,,Mi a hang, ha nincs ki értené? Mi a sugár, ha szín nem fogja fel? Mi volnék én, ha mint visszhang s virágban, Benned szebb létre nem feselne létem, Melyben saját magamat szerethetem?'' A mi felfogásunk szerint a házasság erkölcsi életfeladat, melybe mindegyik félnek egész egyéniségét kell beleadnia. Egy élet munkája, melynek megvalósításán mindegyiküknek a saját tehetségük szerint kell közreműködniök. Ennek a munkának az eredménye: a házasság a szó legmélyebb etikai értelmében, vagyis a közösségnek az az állapota, melyben a férfi és a nô egy magasabb egység tagjainak érzik magukat, egymáshoz fűzve a közösen létrehozott életértékeknek a védelmében és szolgálatában. A házasság legnagyobb értéke a gyermek, de a gyermeken kívül nem kevésbé köti egymáshoz a házasfeleket a sorsközösség, eszméiknek, terveiknek találkozása, a közösen elviselt nehézségeknek az emléke, melyekben egymásban hűséges segítôtársakra találtak és egymásban kölcsönösen nagy értékeket ismertek fel. Az értékes egyéniség tisztelete alapja annak a hűséges szeretetnek, mely a házassági kötelék állandóságának legerôsebb biztosítéka. A hűséges szeretet számára nincs idô, nincs felmondás, hanem az örökkévalóság jegyében él. A szerelmes szívek ünnepélyes fogadkozásaira, ígéreteire találóan hivatkozhatik Kierkegaard annak bizonyítására, hogy a szerelem áttörve az idô és a tér korlátait, ösztönszerűen keresi emberfeletti hatalmak erejében azt a biztosítékot, mely két ember kölcsönös és kizárólagos egymásélevésének, legértékesebb életjavaik fenntartás nélküli átadásának a feltétele. Az emberi szív ösztönszerűen keresi a bilincseket, a megkötöttséget egy olyan feladat megvalósításánál, mely komoly felelôsséggel jár, mely áldozatokat kíván s csak az évek lepergése után valósulhat meg mind teljesebben. A közösség és egyéniség közti erkölcsi kapcsolatnak szoros vonatkozását mutatja a bensôségessé vált házastársi viszony. Nemcsak az ember teszi erkölcsi magatartásával értékessé a házasságot, hanem egyszersmind a házasság is erkölcsileg értékesebbé teszi az embert. A házas férfit a családjára való tekintet különösképpen sürgeti és kötelezi az alkotó, tevékeny életre, a férfi egyéniségének legmegfelelôbb hivatásra s visszatartja a könnyelmű életfelfogásnak a kísértéseitôl, melyekkel szemben a független ember kevésbé van biztosítva. A házas nô pedig, ki megtalálta a természetének leginkább megfelelô hivatást, a házaséletben fejtheti ki lényének legértékesebb adományait, a házasélet állandóan megismétlôdô feladatai mindmegannyi ösztönzést adnak egyénisége természetszerinti kifejlesztésére. A házasélet igényei a lelkiismeret ébrentartásának, a felelôsségérzetnek, a kötelességteljesítésnek, vagyis az ember erkölcsi tökéletesülése feltételeinek fejlesztôi. A házasságon kívül élô ember erkölcsi tökéletesülését csak valami nagy életfeladatnak a szolgálata biztosíthatja, ilyennek hiányában azonban felülkerekednek az önzésnek, kényelemszeretetnek, kicsinyeskedésnek a szempontjai, melyek hatása alatt elsekélyesedik és egyoldalúvá válik az élet. De melyek azok a feltételek, melyek a házastársi viszony bensôségessé tételét biztosítják? A hűséges szeretet biztosításának legelsô feltétele az a kölcsönös bizalom, melyet a házasságra lépô felek, kik már egymás jellemét kölcsönösen ismerik, egymásnak elôlegeznek. Ennek a bizalomnak a bizonysága a felbonthatatlan házasság ôszinte, becsületes ígérete. Korlátozó feltételek felállítása már elôre akadályt képez azoknak az irtékeknek megvalósulása elé, melyeknek a házasságból az intézmény természete szerint létre kellene jönniök. Goethe álláspontja, mely kezdetben csak öt esztendôre ajánlja a házasság megkötését s mely a ,,próbaházasság'' híveiben megértô követôkre talált, már kezdettôl fogva lehetetlenné teszi a házasság eszméjének beteljesedését. Hogyan fejlôdjön ki az egymás iránti bizalom, ragaszkodás, szeretet, ha fennforog a felbontás lehetôsége? Hogyan lehet várni a nôtôl, hogy készségesen feláldozza fiatalságát, hogy magára vállalja a házasság összes következményeit, ha a válás lehetôsége mellett a magáramaradás, az elhagyatottság veszedelme fenyegeti? Kikötések felállítása mindig a bizalmatlanság jele, de a bizalmatlanság a szeretet megölôje. A hűség biztosítása a nemi életnek a monogámia elvei szerinti megkötöttsége. Az ember ösztönös természete kívánja a megkötöttséget. Csakis a megkötött nemi élet képes az egyénben a felelôsségérzetet ébrentartani, ami az egész házassági viszonynak, mint erkölcsi intézménynek az alapja. A házasságon kívüli viszony elnémítja a lelkiismeret szavát s felébreszti azokat az alacsony szenvedélyeket, melyek a hűséges szeretet legnagyobb veszedelmei. A szabados erkölcsi felfogás hívei önmagukkal jönnek ellentétbe, mikor az egyéni szabadság érdekében kívánják a megkötöttségtôl való felszabadítást, mert hiszen az egyéniséget, mely a kötelességtudás, a fegyelmezettség és a felelôsségérzet értékeibôl tevôdik össze, a szenvedélyek szabad zsákmányává szolgáltatják ki. E tekintetben következetlenséggel kell vádolnunk Keyserlinget is, ki míg egyrészt a felbonthatatlanságot hangsúlyozza, másrészt a házasságtörést nem tekinti annyira súlyos természetűnek, hogy az a házassági viszony állandóságát veszélyeztetné. A házasság teljes életközösséget jelent. Ennek az életközösségnek a megbontása bármelyik ponton az egész viszony feloldását vonhatja maga után. Csak a teljesen demoralizált emberre nézve marad a házasságon kívüli viszony minden tompító lelki hatás nélkül. De ezek úgyis elvesztek az igazi értelemben vett házasélet számára. Azonban az erkölcsileg értékes embernek az egész egyénisége szenvedi a házasságon kívüli viszony következményeit. Az emberben minden tevékenység egy magasabb egységben, az öntudatban összpontosul. Az érzéki világ fegyelmezettlensége az egész egyéniségre kihatással van: csökkenti az önuralmat, fokozza az önzést, befolyásolja a helyes erkölcsi ítélôképességet, vagyis azokat a hibákat növeszti nagyra, melyek minden boldog családi életet tönkretesznek. A házassági hűség mindkét félt, a férfit és a nôt egyenlô mértékben kötelezi. Ez a monogámiának, mint két egyenlô jogú ember egymáshoz való viszonyát szabályozó intézménynek a lényegébôl önként következik. A külön férfimorál elve a férfi és a nôi természet közötti különbség alapján alig igazolható. Hiszen a nôi emancipáció hirdetôi szerint a nô, mint a természethez közelebb álló lény, sokkal erotikusabb hajlandóságú, mint a férfi. A férfi tehát csakis azon a teljesen erkölcstelen alapon követelhet magának több ,,jogot'', hogy neki a bűnért nem kell olyan következményeket viselnie, melyek a nôt fenyegetik. De a felelôtlenség cégére alatt cselekedni erkölcstelen dolog s a jellemre a gyáváság árnyát veti. De kölcsönös megegyezés sem szabadíthat fel a házassági hűség megtartásától. A házasság ugyanis, mint bizonyítottuk, olyan objektív erkölcsi értékek foglalata, melyek magában a házasságban, mint monogám jellegű intézményben bírják alapjukat. A házasság két egymásra szoruló ember kiegészülése. Egység a kettôsségben. Ha tehát a házasság lényege szerint monogámia, a poligámiának, mint a házasság lényegével ellenkezô dolognak, semmiféle alakban sem lehet létjogosultsága. Viszont a hűség kötelezôvé teszi mindkét részrôl a biológiai viszonyhoz való jogosultság elismerését. Ennek megtagadása az igazságosság megsértése. Megtagadása egyik fél részérôl csak a másik fél részérôl felállított erkölcstelen, vagyis a házasság természetes céljával ellenkezô követelések miatt lehet indokolt. Arra ugyanis senki sem kötelezhetô, hogy a hűség parancsa alatt önmagát lealacsonyítsa. A házasság életközösség. Az életközösség külsô megnyilvánulása a férfi és a nô együttélése, együttlakása. Ez az állandó együttmaradás veti meg a család alapját, mely magában foglalja a férfit, a nôt és gyermekeiket. Jóllehet férfi és nô mint egyenrangú élettársak állnak egymással szemben, mégis a férfit megilleti a nôvel szemben a családfô elsôbbsége. A család, mint minden társaság, feltételez egy fôt, egy tekintélyt, melynek akarata egységes irányítást ad a családi életnek, mely az egység érdekében összefoglalja az egyéni törekvéseket, mely a családot a társadalom elôtt képviseli, a család jogainak érvényesítését biztosítja s viszont a család tagjaiért a társadalom elôtt elsôsorban vállalja a felelôsséget. A férfinak a családfôi tekintélyhez a jogosultságot természetes tulajdonságai adják meg: a nônél fejlettebb és tárgyilagosabb ítélôképessége, mely jobban tudja a teendôket megállapítani; a nônél erôsebb akarata, jellemének határozottsága, melynél fogva elônyösebben tudja a kivitel végrehajtását szorgalmazni. Azonban a családfô tekintélye erkölcsi természetű, nem a fizikai erôtöbblet, hanem a kezdeményezés és kivitel tekintetében elônyösebb lelki tulajdonságok folyománya s éppen azért nem gyakorolható a hitvestárssal szemben zsarnoki erôszakkal, hanem a jellemszilárdság, a józan és következetes cselekvés által magának tiszteletet kiérdemelt egyéniség elsôbbsége alapján. A családfôi hivatás rója ki a férfira egyszersmind a családról való gondoskodás kötelességét, feleségének és gyermekeinek ellátását. Természetesen a modern élet gazdasági nehézségei sokszor a nôt is arra kényszerítik, hogy szintén résztvegyen a kenyérszerzés munkájában. Ez azonban csak szükségszülte kivétel, mely a családi élet szempontjából ideálisnak nem mondható. A család gazdasági életének biztosításánál is erkölcsi tényezôknek, a belátásnak, józanságnak, mértékletességnek, méltányosságnak kell érvényesülniök, hogy sem az igények kielégíthetetlen felfokozásával, sem pedig a jogos kívánságok megtagadásával az igazság, szeretet és a házi béke hiányt ne szenvedjenek. A nô hivatását a házasságban a természet hajlama eléggé világosan meghatározza. Mint férjének segítôtársa köteles vele együtt lakni és a háztartás vezetésével férjének és a családnak ellátásáról gondoskodni. Az anyaság elsôsorban reá ruházza a gyermekek gondozásának és különösen életük elsô éveiben nevelésük feladatát. A házhoz kötött és a házias munka végzésével egyáltalában nem válik a nô a férfival szemben alacsonyabb rendű emberré. A munka erkölcsi értékét nem a munka minôsége, hanem elvégzésének módja állapítja meg. Annak a nônek a munkája kétségtelenül kultúrérték, ki művészi tehetségével kedvessé teszi a családi otthont; ki lelki műveltségével férje egyéniségének is alakítója; ki a társadalom új nemzedékének legelsô nevelôje; kinek ügyessége, találékonysága, munkaszeretete az életküzdelembôl hazatérô férfi számára boldog otthont tud nyújtani s aki a szülôi házat felejthetetlenné teszi szabad szárnyra engedett gyermekeinek, kik oda szívük vágyaiban egyre visszatérnek. Mindez felbecsülhetetlen teljesítmény az egyén és a társadalom számára, melynek sokkal több értéke van, mint a modern nôi emancipáció korcsszülött asszonyideáljának, mely sem anyai kötelességekrôl nem akar hallani, sem mint feleség nem tudja hivatását teljesíteni s mely éppen azért a társadalomnak semmi értékeset sem tud nyújtani. Ha a férfi és a nô megértve a házasság nagy etikai rendeltetését, mindegyikük legjobb tehetsége szerint teljesíti a reá háramló kötelességeket, idôvel az önként vállalt megkötöttség belsô lelki kényszerűséggé válik. Ez a boldog kényszerűség az egymástól elválhatatlan hitvesi szeretet: a szerelemnek és a barátságnak sajátos vegyüléke, amannak kizárólagosságával, emennek ôszinteségével és közvetlenségével. A szerelem erotikus hajlandósága idôvel ellanyhul, de az egymásban értékes erkölcsi személyeket tisztelô érzelem egyre fokozódik, Akik egymásban kezdettôl fogva a lelkileg értékes embert keresték, annál jobban egymásra fognak találni, mennél több közösen átélt örömöt és együttesen elviselt megpróbáltatást hoz reájuk az évek egymásutánja, frigyük a blazírtság könnyelmű életfelfogásával szemben állandó bizonysága lesz a hűséges szeretet lehetôségének s a Lohengrin mondásának eleven megvalósulása: ,,Es gibt ein Glück, das ohne Reu'!'' A hűséges szeretetet nem érheti a mulandóság veszedelme. Önmagát túl akarja élni, önmagát felül akarja múlni. Ez a vágyakozása teljesedik be a gyermekben, ki a férfi és a nô szerelmének megörökítése. Szellemesen határozza meg Belime, a francia házasságjogász a házasság célját: ,,Le mariage est une association de l'homme et de la femme pour perpetuer leur espčce''. Igen, a házasság az örökkévalóság jegyében él. A szülôk gyermekeikben önmagukat örökítik meg, nevük, testük formái, lelkük vonásai tovább élnek utódaikban. Nem áll ugyan mindig a házastársak hatalmában a házasság ezt a vágyát megvalósítani s éppen ezért érvényesnek kell tartanunk azt a házasságot is, melyben csak a házasság másodlagos céljai érhetôk el; azonban ettôl eltekintve, a házasság végsô beteljesedését a gyermek adja meg. A gyermek adja meg a szülôknek egyenként és közösen azt a különleges tökéletesülést, mely a házasélet elsôrendű célja. A gyermek által jut a nô természetes rendeltetése teljesedéséhez, mely az anyaság boldog önérzetét árasztja lelkére. Erôteljes hajtása lett az emberiség fájának, kiben az élet csodálatos misztériuma virágzott ki. S a férfi, ki a vágyak embere, ki terveinek nem tud határt szabni, gyermekeiben látja az örökösöket azoknak a terveknek megvalósításában, melyeket ô kezdett meg, de amelyeket már az ô akaratereje nem fejezhet be. A gyermek gondozásában, nevelésében tökéletesíti a hitvesi szeretet önmagát is legjobban, hiszen a gyermek a legszorosabb kapcsolat, mely elválaszthatatlanná teszi a férfit és a nôt. A gyermekek felnevelése egy emberélet munkáját igénybevevô feladat, mely nem valósulhat meg ott, hol a házasság csak múló viszony. A nevelés, mely különösen a gyermek elsô éveiben csakis a családban mutathat fel teljes eredményt, a férfi és a nô együttes közreműködését kívánja. Az atyai tekintély önmagában merev és kemény lenne, mely a gyermek naiv kedélyvilágához alig tudja az utat megtalálni; az anya magára maradva pedig csak akkor tudja a gyermekben a következetes akaratot megszilárdítani, ha erre különös tehetsége van, ami a nôi nem gyöngédsége s az anyaság ösztönös szeretete mellett csak ritka kivételszámba megy. Mivel a férfi és a nô önmaguk élnek tovább gyermekeikben, mivel úgy sejtik, hogy velük nem szakad meg a vágyaknak és törekvéseknek a szárnyalása, hanem gyermekeikben teljesednek majd be meghiúsult reményeik, innen annak az önmagát felejtô, gyermekeiért heroikus áldozatot hozó szülôi szeretet ösztönzése, mely a gyermeknek minden lehetôt meg akar adni, hogy a gyermek vigye megvalósuláshoz azokat a terveket, melyek a szülôk számára a jövô ígéretei maradtak. A szülôi szeretet áldozatos önmegtagadása a hálás szeretet magját veti a zsenge gyermeklélekbe, melynek virága akkor nyílik ki teljes szépségében, midôn a gyermek önállósulásával öntudatára ébred a legdrágább örökségnek: a gondos nevelésben kapott nagy lelki értékeknek. Mindannak, amit az életben szépet és nagyot alkothat, forrását a szülôk gondos nevelésében látja; amint a költô is visszatér pályájának delelôjén felejthetetlen atyjának áldozatos szeretetére s az áldozat töviseibôl rózsákat fakasztva, virágkoszorúval övezi emlékezetében megdicsôült atyja képét, midôn a gyermeki szív hálájában örökíti meg az apai szív hôsi küzdelmeit: ,,Minden szépségét lenyeste, hogy mibennünk kiviruljon. Lelke szirmait lezárta, hogy a harmat mind ránk hulljon. Ha földjébe vetett volna hejehujját, vad vigalmat, Akkor most a lelkem volna dudvaverte durva parlag.'' Mécs László A férfi és a nô felbonthatatlan életszövetségének legdrágább ajándéka az erôteljes jellemmé nevelt gyermek, ki a jövô boldogulás titkát hordja magában; a hűséges szeretet legszebb jutalma: a gyermeki szív soha el nem múló hálája. ======================================================================== A házasság szentsége Plato elgondolása szerint az emberi lélek Isten közelébôl szakadt el a test börtönébe s kiolthatatlan az a vágyakozása, hogy visszatérjen ôshazájába, a legfôbb Jónak a szemléletére. A földi élet úgy tűnik fel elôtte, mint egy álomvilág, hol minden csak árnyát, tökéletlen utánzatát mutatja annak az eszményi szépségnek, amit a lélek örökkévaló hazájában a maga tökéletes megvalósulásában szemlélhetett. Mint töredék és teljesség, mint kezdés és befejezés, mint vágy és beteljesedés állapota áll szemben ez a két világ, mely az emberben az érzékiség és a szellem, a test és lélek egyesülésében a mulandóság és örökkévalóság küzdelmes harcát vívja. Az ember ráeszmélése arra, hogy egy magasabb világnak az életelvét hordozza magában, az anyag korlátoltságából a szellem szabadságába való felemelkedésnek a vágya a vallási élet kiindulópontja. Az élet adottságait a jónak, szépnek, igaznak igényei szerint elrendezô lélekben elôbb-utóbb felébred a metafizikai életszükséglet. Mert hiszen csak úgy tudja fölényét az anyaggal szemben biztosítani, ha összeköttetésben marad létének ôsforrásával, a jónak, szépnek, igaznak tökéletes megvalósulásával, az Istennel. A végesnek a Végtelennel való kapcsolatát a kereszténységnek minden más vallási rendszernél tökéletesebben sikerült megteremtenie. Egy vallás sincs, melyet a megváltottság tudata oly mélyen járna át, mint a kereszténységet, mely a megváltásra mint történeti tényre mutatva, nemcsak a test börtönébôl való megszabadulás utánra ígéri a lélek érvényrejutását, hanem a lélek bizalmát az anyagi korlátokkal szemben határtalanul felfokozza annak a ténynek a diadalmas tudatában, hogy kik Krisztust, a földre szállott Megváltót befogadják, azoknak Ô ,,hatalmat adott, hogy Isten fiaivá legyenek.'' Ez a csodálatos hatalom, amit a Megváltó ajándékozott a világnak, a lélek gyôzelme a test felett, a szellem diadala az anyagon. A testbôl és vérbôl való ember számára az Isten erejével való töltekezés lelki újjászületést eredményez, amelynek következménye az isteninek, a léleknek, a tökéletesnek az uralomrajutása az emberi gyarlóság, az anyag mulandósága, a világ tökéletlenségével szemben. Az emberi élet általános nívójának a természetfelettiség, az istenközelség világába való felemelkedése a házasság intézményének is megváltását eredményezte. Az ember mindig érezte a házaséletben az Istenhez való vonatkozást. Az élet keletkezésének és elmúlásának ténye az örökkévalóság gondolatához hozta közelebb. A vallásos tisztelet áhítata lengte körül azt az intézményt, mely az új élet bölcsôjét ringatja s mely a halál pusztításával szemben az élet örökös igenlése. Ezért helyezte frigyét és családi tűzhelyét az Ég oltalma alá. Csakhogy a pogány istenek nem voltak elég hatalmasak a családi tűzhely szentségének megvédésére. A családi élet lezüllése tette egyik legégetôbb szükséggé a pogány világ számára a kereszténység felvételét. Az észnek és ösztönnek, a szív nemesebb érzelmeinek az érzékiség alacsony vágyaival való harcában szerencsétlenné vált ember bizakodással köszöntötte a kereszténységben tevékeny lelki erôt, mely képes lesz ismét emberségessé, boldoggá, szabaddá tenni életét, mely a szerelmet megmenti az elmúlás fájdalmától, a gyermekeknek biztosítja szüleik szeretetét, a nônek meghozza régen várt felszabadulását. A Teremtés könyve mint Isten rendelését mutatja be a házasságot. Az elsô frigyet maga az Úr adja össze, mikor Ádámhoz, az elsô férfihoz odavezeti a hozzá hasonlónak teremtett élettársat Éva személyében. A férfi és a nô, kik Isten képének a nyomát viselik lelkükön, Isten szándékainak képviselôi a teremtett világban. Minden más kapcsolatot megszűntetô kötelék fűzi ôket össze egy felbonthatatlan egységbe: ,,az ember elhagyja atyját és anyját s feleségéhez ragaszkodik és ketten egy testté lesznek''. (Ter 2,2) A nemek közötti eredeti egység és egyenlôség megbontásának okául az Írás az ember bűnét nevezi meg. Ez a kezdete az ,,ember tragédiája'' megrázó történetének, melynek során az ember mind mélyebbre süllyed s a maga erejébôl képtelen többé a fertôbôl fölemelkedni. A bűnnek a gondolata az asszony agyában születik meg. Bűnének keserves büntetése az a megalázó helyzet, hogy mikor keserves kínok között hozza gyermekeit a világra, szeretet és megbecsülés helyett a férfi önkénye és kegyetlensége lesz osztályrészéül. Egyedüli vigasztalása az isteni ígéret, mely egy csodálatos nônek a magzatáról beszél, mely összetiporja az ôsi tagadás hatalmának fejét. (Ter 3,15) Jézusnak, az emberré lett Istennek földi anyától való születése a házasság régi méltóságába való visszahelyezésének a kezdete. A Boldogságos Szűz csodálatos anyasága a nô felszabadulásának a záloga. Az istenanyaság méltósága fényt áraszt a nô istenadta hivatására, az anyaság magasztosságára, melynek megbecsülése adja ismét vissza a házasság régi tiszteletét. Krisztus az Isten világosságát hozza magával a bűn sötétjében tengôdô földre. Lelke fényszóró, mely utat mutat az üdvösségre. Legmegragadóbb vonása egyéniségének, hogy bár a mennyországot hordja lelkében, mégsem irtózik az embertôl, hanem az irgalmas szamaritánus szeretetével hajol le hozzá, hogy sebeire a mennyei megerôsítés balzsamját csepegtesse. A házasság, a családi élet örömei és gondjai sem kerülik el figyelmét. Az evangélium Kána városában, egyszerű emberek menyegzôjén mutatja be. Naim határában megszánja a bánkódó özvegyet, ki egyetlen fiát kíséri ki a temetôbe s visszaadja neki elvesztett gyermekét. Máskor meg Jairus családjánál találjuk hasonló szomorú esemény alkalmából. Bethániában szívesen keresi fel Lázár családját. Az ember rendeltetését a királyember fiának menyegzôjérôl szóló hasonlattal világítja meg, hol a lélek megtisztulását, Isten kegyelmének menyegzôs ruhájába öltözködését jelöli meg üdvössége feltételéül. A lerongyolódott, tönkrement emberi lelket akarja Krisztus abba a régi szépségébe felöltöztetni, amelyben a teremtés reggelén ragyogott. Ezt az elvesztett szépséget hozza ismét napfényre, mikor az emberben szabaddá vált érzékiség, állatiasság megfékezésével rámutat az elrejtett kincsre: a halhatatlan lélekre, melynek megvalósulása az ember üdvössége, tönkrejutása az örök kárhozat. A törvény már régen megadta a normát az ember magatartásának irányítására, csakhogy a test elfojtotta a lelkiismeret szavát s a törvény betűjébôl holt paragrafus lett. Krisztus a lelkiismeretet akarja ismét szóhoz juttatni, mikor az ember felelôsségét hangsúlyozza s belevilágítva az érzelmek, hajlandóságok homályos rejtekeibe, felfedi azokat a titkos rugókat, melyek erkölcsi magatartásunkat irányítják. Az élet minden viszonylatában a halhatatlan lélek igényeinek érvényesítését köti híveinek lelkére, akiknek a társaságát szereti az ,,Isten országá''-nak nevezni. Az ,,Isten országa'' polgárai a világban ilnek, de a világ jobbátételére az Isten világosságából merítenek irányítást. Az ,,Isten országa'' polgárainak a lelkiség fényét kell deríteniök az ösztönök homályos vonzalmára s a lélek tüzének kell szívük lelkesedését szítania. Mily sokszor vezeti az embert félre a szív rendetlen indulata s az ösztönök tüzétôl hevítve kioltja az ész józan megfontolásának lángját. ,,A szívbôl erednek a gonosz gondolatok, házasságtörések, paráznaságok.'' (Mt 15,19) A szív romlottságából ered a lélek elsötétülése, mely kegyetlenségre, embertelenségre, igazságtalanságra viszi az embert. Krisztus tehát az ember érzésvilágának kifinomodásától várja az ösztönösség megszelídítését, azért nyúl be a lélek mélyére s az ember legtitkosabb gondolatait, a szív legelrejtettebb érzéseit vonja a lelkiismeret ítélôszéke elé s csak akkor biztosít nyugodalmat, ha a lelkiismeret nemcsak a cselekedeteket, hanem az ember vágyait, vonzalmait is igazolni tudja. Míg a régi törvény csak a cselekedetekre helyezett súlyt, addig Jézus az ember ösztönös vonzalmait és az érzésvilágot is a lélek fegyelmezése alá rendeli. ,,Hallottátok, hogy a régieknek az mondatott: Ne paráználkodjál! Én pedig mondom nektek, hogy mindaz, aki asszonyra néz, hogy ôt megkívánja, már paráználkodott vele a szívében.'' (Mt 5,28) A fegyelmezett, lelkileg erôs egyéniség számára már nem lesz megbotránkozás tárgya, hanem az igazi emberiesség igényének kodifikálását jelenti az Úr házassági parancsa, mellyel az ôsi, Isten szándéka szerinti felbonthatatlan házasságot régi méltóságába visszaállítja: ,,Nem olvastátok, hogy aki az embert teremtette, kezdettôl fogva férfinak és asszonynak teremtette ôket? És mondá: Ennekokáért elhagyja az ember atyját és anyját és feleségéhez ragaszkodik és ketten lesznek egy testben. Tehát már nem két testet, hanem egyet képeznek. Ennélfogva, amit Isten összekötött, ember el ne válassza.'' (Mt 19,4-6) Krisztus tehát visszanyúl az idôk kezdetéig. Az Isten akaratát hirdeti az emberi akarat önkényével szemben. Férfi és nô a Teremtô szándéka szerint mint két egymásra szoruló, egymást kiegészítô fél állnak szemben. A házasság eggyé teszi ôket. Eggyé nemcsak biológiailag, hanem erkölcsileg is. Az utóbbi szempont érvényesül különösen Krisztus gondolatában. Az emberi érzékiség a biológiai egységet megbonthatja. De a házasság egy magasabb rendű morális egységet is hoz létre a férfi és a nô között, melynek szálait Isten keze tartja össze. Aki tehát a házasságot felbontja, Isten ellen követ el erôszakot. ,,Amit Isten összekötött, ember el ne válassza.'' Mint fény és árnyék találkozása, olyan az elvek összecsapása, amit Krisztus szavai már az elsô hallásra felidéznek. A farizeusi szekta tagjai, az érzékies, megalkuvó embertípus képviselôi, türelmetlenül felszisszennek ennek a szokatlanul határozott és következetes beszéd hallatára. Rögtön találnak törvényes igazolást állításuk védelmére s a házasság felbonthatóságát Mózes törvénye alapján indokolják, mely házasságtörés esetén megengedhetônek tartotta a hűtlen asszony elbocsátását és új házasság kötését. De az Úr kész a felelettel: Mózes engedménye nem szolgálhat a keresztény etika számára irányításul. Az indokolt lehetett a keményszívű, durva, érzékies zsidóság számára, hogy nagyobb bajnak vegye elejét, de az ,,Isten országa'' nem tűr meg engedményeket, melyeknek az emberi önzés és érzékiség úgysem tud határt szabni. Krisztus szerint a cél nem szentesítheti az eszközt. Ami önmagában rossz, nem lesz jóvá azzal, hogy esetleg némelyeknek a köz kárára elônyt biztosít. Krisztus is megengedhetônek tartja a hűtlen hitvestárs elbocsátását, de: ,,aki az elbocsátottat elveszi, házasságtörést követ el''. (Mt 19,9) Új házasságkötés mindkét fél részérôl ki van zárva, mert ,,aki elbocsátja feleségét és mást veszen, paráználkodik és aki férjétôl elbocsátottat veszen, paráználkodik.'' (Lk 16,19) Krisztus szavai, mellyel a házasság felbonthatatlanságát ünnepélyesen proklamálta, már elsô tanítványaira mély hatással volt, kik a beszéd alapján nagyon megfontolandó lépésnek tartják a házasságot. (Mt 19,10) Az Úr ezt a komoly erkölcsi felfogást akarja hívei lelkében elmélyíteni. A házasság Krisztus gondolata szerint nem kísérlet, nem üzlet, hanem az élet egyik legkomolyabb elhatározása, lekötöttség egy örökkévalóságra. A házasságra lépô embernek tudatában kell lennie annak, hogy csak egyszer léphet életfrigyre, melynek csak egy lehet a tartalma: téged egyedül és örökre! Áldozat, megkötöttség ez az ember számára, de a magasba meredek út vezet. Jézus pedig nem fövényre, hanem kôsziklára épít. Akinek a szeme olyan messzire lát el, mint az övé, aki ,,sub specie aeternitatis'', örökérvényű elvek világához méri a földi élet esélyeit, tudatában kell lennie szavai súlyának. A házasság felbonthatatlanságát hirdetô parancsa lesz a jövô századok keresztény kultúrájának szilárd alapépítménye. A ledér, vérében fertôzött római, görög, zsidó csak a keresztény életelv felszívásával fogja tudni kultúráját átmenteni. Ázsia rengetegeibôl új haza foglalására elôretörô nomád népek civilizációjának a tiszta, keresztény családi élet lesz védôbástyája. Jézus tekintete az életfolyamban látja az Istenhez való törekvés tendenciáját. Ami Istentôl van, az Istenhez tér vissza. Sehol sem lát annyira eltorzított formát, hogy a teremtô Isten kezeinek a nyomát meg ne ismerné rajta. A gyermek tiszta szemeiben a mennyország tükrözését látja s azért nemcsak arra száll az átok, ki a gyermeket megöli, hanem már az is a kárhozat fia, ki egyet is megbotránkoztat a kisdedek közül. A nôben a férfival egyenlô embertársat lát, hiszen az Isten ,,férfinak és asszonynak'' teremté az embert, mindkettôt részesítette a szellemnek, a lelkiségnek adományaiban. A nô is szabad személyiség, nem lehet önkényes vétel és eladás tárgyává tenni. Miért legyen hát több joga az érzékiségnek, mint a léleknek? Erôszakkal szerzett, igazságtalan jogbitorlás, könny és szenvedés jár nyomában. Jézus hallja a kitett gyermekek sírását, szíve megesik a hűtlenül eltaszított hitvesek jajveszékelésén, lelke megrendül annak láttára, hogyan teszi az ember inficiált vére erôinek javát tönkre. A teremtése pusztulását sirató Isten szomorúságával jár közöttünk s ajka mély fájdalommal suttogja: ,,Kezdettôl fogva nem így volt''. Az Isten úrnak teremtette az embert, de a szenvedély önmaga rabszolgájává tette. Lealacsonyodottságából a legnagyobb szellemek sem tudták megszabadítani, csak az erôteljes, új életet adó, újjáteremtô isteni beavatkozás mentheti meg: a megváltás. A megváltás tényével, Krisztus kereszthalálával hozza összefüggésbe Szent Pál, Krisztus gondolatainak ihletett magyarázója, a házasság nagy, szentségi méltóságát, midôn azt Krisztusnak az ô egyházához való titokzatos viszonyából vezeti le. Szerinte a megváltott lelkek, akik a keresztség, a lelki újjászületés szentségében új életet nyertek, Krisztussal és egymás között egy nagy egységet, egy misztikus testet képeznek, melynek Krisztus a feje, a hívek pedig tagjai. ,,Tagjai vagyunk az ô testének, az ô húsából és csontjaiból.'' (Ef 5,30) A Krisztussal való összeforrás által az ô misztikus testének tagjai életük minden vonatkozásában, így házasságukban is a természetnek Krisztus által megszentelt, felmagasztalt elvei szerint igazodnak. A megváltott embernek, az ,,Isten országa'' polgárának minden életnyilvánulását az isteni világrend törvényei szerint kell rendeznie. Milyennek gondolta Krisztus ebben a világrendben a házasságot, világos az evangéliumból, a házasság felbonthatatlanságát hirdetô parancsából. Ha tehát az Isten országának két polgára egymással házasságot köt, úgy azt csakis Krisztus szándéka szerint, csakis mint felbonthatatlan életszövetséget kötheti meg. Így akarja ezt Krisztus parancsa, így kívánja Krisztus misztikus testének méltósága, mely a házasság intézménye által éri el növekedését, kiterjeszkedését s melyet gyalázat érne, ha a ledér szerelem hevében egy tag is megfeledkezne az apostol intelmérôl: ,,Nem tudjátok, hogy a ti tagjaitok temploma a Szentléleknek, ki bennetek van, kit Istentôl nyertetek és nem vagytok a magatokéi? Mert nagy áron lettetek megvéve. Dicsôítsétek és hordozzátok az Istent testeitekben''. (1Kor 12-20) A férfi és nô viszonya ugyanaz, ami Krisztusé az ô misztikus testéhez, az egyházhoz. Krisztus pedig ,,szerette az egyházat és föláldozta érte önmagát.'' A férfit és a nôt tehát olyan odaadó szeretet erejének kell egymáshoz fűznie, amely képes egymásért minden áldozatot meg-meghozni. Amióta Krisztus meghalt értünk, amióta az ô áldozatos szeretete megváltott bennünket, azóta nem felejthetjük el, hogy nem vagyunk többé a magunkéi, hiszen Krisztus vére tapad a lelkünkhöz! Krisztus vérét pedig az önfeláldozó szeretet tüze hevíti. A Krisztus vérén megváltott keresztény lélekben az ô szeretetének a szikrája lobban lángra, mikor háztűz alapításánál szíve tüzet fog. A keresztény embernek tehát csak krisztusi módon lehet szeretnie, hűségesen, önzetlenül, önfeláldozóan. A krisztusi szeretettôl ihletett önfeláldozó szeretet továbbépíti a világjobbulás művét, melyet a Megváltó kezdett meg, mikor a házasságot Istentôl rendelt élethivatásának tekinti az Ô országának fenntartására és terjesztésére, s azért ennek a hivatásnak minden kötelességét az Isten ügye iránti szeretetbôl teljesíti, minden terhét ettôl a szeretettôl hevítve hordozza. A földi szerelem fogyatékosságait az égi szerelemnek, Krisztusnak az Ô egyházához való nemes, tiszta szeretetének mintája szerint tökéletesíti s általa közelebb jut a szeretet ôsforrásához, az Isten szívéhez. Ha a szeretet már a természet ösztöne szerint is erôsbödésre törekszik, a megszentelt szeretet nem ismerhet megszűnést, csakis fokozást várhat két, Isten által egymásnak rendelt ember frigyébôl, kik nem az ösztön vak kényszerűségébôl, hanem egy tökéletesebb szeretet sugallatától találtak egymásra. Ha a szeretetnek kín az elmúlás, hogy érhetné ez a kín azok szeretetét, kiknek vallásos lelke az örökkévalóság felé orientálódik! A házasság szentsége az Isten országa polgárait közelebb segíti az örökkévalóságba átnyúló élethivatásuk megvalósításához. A természet törvénye szerint egymásra utalt férfi és nô a szentségi házasságban egyszersmind a végsô életcél elérésére is társulnak, s megmentik egymás lelkét annak a pusztulásnak a veszedelmétôl, amely az erkölcsi élet tátongó szakadékai között azoknak a lelkét fenyegeti, kik csak idôre- órára állnak össze, de nem tudnak szeretni egy örökkévalóságra. Akik Krisztusnak az egyházhoz való szeretetét megértve, ezt a szeretetet viszik házasságukba, azok kölcsönösen egymás lelke megnemesítésén és megszentelésén dolgoznak s mindegyikük azt iparkodik adni a másiknak, amit Krisztus adott az ô misztikus jegyesének, az egyháznak, midôn szíve attól a vágytól égett, ,,hogy dicsôvé tegye magamagának az egyházat, melyen ne legyen szeplô vagy ránc, vagy más efféle, hanem, hogy szent legyen és szeplôtelen''. (Ef 5,28) Szeplôtelen élet biztosítása a házasságban, abban a viszonyban, hol az ösztönös természet oly sok visszaélésre hajlandó, a férfi és nô viszonyát, melyhez az emberiség erkölcsi történetében oly sok katasztrófa emléke fűzôdik, a megszentelt szerelemben a jobb világ kialakulásának intézményévé tenni: íme a ,,nagy titok'', melyet Szent Pál Krisztusnak az egyházhoz való szeretetébôl a keresztény házastársak számára kiolvas: Krisztusnak az ô egyházához való hűséges, önfeláldozó szeretetérôl szóló ének az a fenséges nászinduló, amellyel az egyház híveit az oltártól a házasélet útjára bocsátja. A beteljesedés után vágyó lélek éneke ez, amelynek a házasság nem kaland, nem kísérlet, nem is az érzéki vágyak teljesülésének kizárólagos ígérete, hanem azoknak a nagyértékű életjavaknak a létrehozása, melyek a Teremtô szándéka szerint csakis a férfi és a nô életszövetsége által valósíthatók meg. Nincs igaza tehát Keyserlingnek, mikor a keresztény házassági eszményt az állati jóllakottság törvényesítésének tartja (,,Legitimierung tierischer Sattheit''), mely az ösztönök kielégítésének szabaddátételével a házassági ideált beteljesedettnek tekinti. Nagyon kevéssé ismerheti ô a kereszténységet, ha nem látja meg benne a felfelé törekvés, a lelkiség, a szellem megvalósulásának a vágyát. Azért, mert a kereszténység következetes komolysággal tiltja a természetes etika alapján is érthetô okokból a házasságon kívüli nemi viszonyt, még ez nem jelenti azt, hogy ennek a viszonynak megengedetté tételével a házasság minden célját beteljesedettnek tekinti. Az emberiség elôbbrejutását az etikai értékek érvényesítése terén, melyekhez tartozik a házasság is, nem a ,,teremtô megismerés'' biztosítja, amint Keyserling túlhajtott intellektualizmusa mellett gondolja, hanem a lelkiség nagy értékének belátásából fakadó fennkölt erkölcsi érzület. Egy világnézet sincs, mely az egészséges emberi vágyaknak tágabb teret tudna szabni s mely az emberi életértékeknek nagyobb érvényesülési lehetôségeket tudna szerezni, mint a kereszténység. A kereszténység szentségei az istenség tevékenységének közvetítôi a jobb emberiség megvalósulásáért folyó küzdelmünkbe, hogy az isteni életelvnek a fogyatékos emberi erôkkel való egyesülése által az Isten és ember közreműködésével megvalósuljon az ,,Isten országa'', mely elsôsorban ugyan az egyéni lelki világ harmóniában való kialakulását biztosítja, de azután a korrekt erkölcsi egyéniségek következetes cselekedetei, vonzó példái a közéletnek olyan atmoszféráját teremtik meg, mely minden igazi emberi életértéknek legteljesebb kivirágzását segíti elô. Ezzel a belülrôl kiinduló, az embert bensô mivoltában alakító erejével válik a kereszténység kultúrtényezôvé, mert hiszen minden kultúrának az értéke az emberi lélek érvényesülésének a lehetôsége szerint kristályosodik ki. A házasság szentsége az embert felemeli az örök emberi vágyak teljességéhez, az Istenhez. A keresztény házastársak kezét Krisztus, Istenhez való irányítónk fonja egybe. Krisztus keze kiemeli ôket a vegetáció ösztönös életébôl s kezének érintése nyomán átsugároztatja szívükbe a tiszta szerelem áramát, mely bennük egymás iránt a nagy erkölcsi célra, az örökkévalóságra hivatott embertárs tiszteletének irzését erôsíti s világos öntudattá teszi Plato sejtelmét az ember igazi rendeltetésérôl, melynek elismerése és szolgálata az etikai világrend nagy összhangját teremti meg. A Krisztustól vezetett lélek megsebzés nélkül járja meg a házasélet útját. Az önmagát feláldozó Krisztus szelleme könnyűvé teszi számára azt is, amitôl az érzéki ember annyira retteg, de ami elkerülhetetlen kísérôje a szeretetnek: az áldozatot, a hitvestárs érdekében önmagáról való lemondás követelményét. A vallásos lélek finom vonásaival rajzolja meg Ozanam a szentségi házasságban élô lélek áldozatkész érzéseit: ,,A házasság nem pusztán szerzôdés; mindenekfölött áldozat, jobban mondva kölcsönös áldozat. A nô feláldozza Istentôl nyert visszaszerezhetetlen elônyeit, anyja gondjainak fôtárgyát: zsenge szépségét, gyakran egészségét is; végre azt, ami a nôkben csak egyszer van meg, a szerelemre való képességet. A férfi viszont áldozatul hozza ifjúsága szabadságát, e páratlan, soha vissza nem térô éveket, ama képességet, mely csak férfikora hajnalán van meg benne: föláldozni önmagát azért, akit szeret; végre az elsô szerelem ama buzgalmát, hogy társa sorsát dicsôvé, édessé tegye. Két kehely ez: egyikben szépség, szemérem, ártatlanság; másikban tiszta szerelem, önfeláldozás, a férfi tökéletes odaadása annak, ki gyengébb, mint ô. És e két kehelynek egyenlôen kell megtelnie, hogy az egyesülés szent és Istentôl áldva legyen''. S mikor egy hűtlen nemzedék nem köt többé frigyet az oltár elôtt, vagy pedig csak külsô ceremóniának tekinti az istentiszteleti aktust és elzárja lelkét a szentség örök értékeket közvetítô hatásától, a házastársaknak a lét alapjától, az örökkévalósággal való kapcsolattól elszakított élete fennmaradásában és fejlôdésében a változékony, külsô körülmények eshetôségeitôl lesz függôvé téve, melyek a legtöbb esetben nem elégségesek ahhoz, hogy két ember között olyan szilárd életszövetséget hozzanak létre, melyet minden jószándékú ember házassága megkötésével elérni szándékozik. Az isteni világrend életünk alakulására emberileg eléggé nem értékelhetô hatását sejteti meg velünk az evangéliumnak az a kedves jelenete, mely Jézust a szamaritán nôvel való beszélgetés közben mutatja be. Az út fáradalmai után, Sichem közelében Jákob kútjánál megpihenve, a Mester vizet kér a kúthoz jövô asszonytól, ki már a hatodik férfival él együtt. Voltaképpen alkalmat akar találni arra, hogy megszólításával lelkéhez férkôzzön a szerencsétlen teremtésnek, kit kézrôl-kézre adtak, ki csak portéka volt mindeddig, de a hűséges szeretet áldását sohasem érezhette. A vegetáció bujaságában eltemetett lélek vágyakozását ébreszti fel benne, midôn egy magasabb, emberhez méltóbb élethez való segítés ígérete csendül meg ajkán: ,,Ha ismernéd az Isten ajándékát és hogy ki az, aki neked mondja: Adj innom, talán te kértél volna tôle, és élô vizet adott volna neked''. (Jn 4,10) Ez Krisztus működése a szentségekben. Az élet vizének fakasztása a világ nagy országútján vándorló, lankadó lelkek számára. Nem olyan, mint az a kút, melybôl az érzéki vágyak embere mohó szomjúsággal merít, de amelynek vízétôl sohasem lesz kielégítve s elbágyad, kimerül mellette az élete. A Krisztus vize az élet ôsforrásából fakadó ital, mely felüdít s az embert örök rendeltetéséhez segíti eljutni. ,,Aki iszik ama vízbôl, melyet én adok neki, nem szomjazik örökké''. Azért a mi nagy kárunk, ha elfordulunk a lét forrásától s néma szemrehányás lesz az élet sivárságában cél nélkül tévelygô, kielégülést nem találó lelkünk számára a Krisztus mondása: ,,Ha ismernéd az Isten ajándékát!'' ======================================================================== A házasság válsága Feladatunkat nem tekinthetjük befejezettnek azoknak az etikai elveknek az ismertetésével, melyek a házasság lényegét, tartalmát adják. Az elvek és a megvalósulás, az eszmény és az élet között nagyon sok házasság félreismerhetetlen ellentétet mutat. Abban a korban élünk, midôn a házasság válságának a kérdése letagadhatatlanul aktuális. Azonban a válság orvoslásának a módját csak úgy állapíthatjuk meg, ha figyelembe vesszük keletkezésének körülményeit is. Ennek megértésére rövid visszapillantást kell vetnünk a társadalmi életnek a közelmúlt évtizedekben bekövetkezett átalakulására, mellyel szoros kapcsolatot tűntet fel a házasság válságának a ténye is. Eredetileg a család volt az egyedüli társadalmi tényezô. A család legôsibb formája, a patriarkális család, egy önmagának való egészet képezett, mely az emberi élet összes társas igényeit, a gazdasági szükségletek, művelôdés, nevelés, igazságszolgáltatás, vallásos élet ápolása terén teljes mértékben képes volt kielégíteni. A család feje a patriárka, egyszersmind a család papja és bírája, feltétlen hatalommal rendelkezô tekintély a család összes tagjai felett, kik között nemcsak a nôt és az önállótlan gyermekeket, hanem a családba beházasodott férfiakat és nôket gyermekeikkel együtt találjuk. Az állami élet fejlôdésével párhuzamban csökken a család jelentôsége. A patriarkális család, mely egy nagy egységet tartott össze, apróbb családi körökre bomlik, melyek már csak a szülôket és a még önállótlan gyermekeket foglalják magukba. A nagy családnak apróbb elemekre oszlásával együtt jár a hivatás és a munkakörök elhatárolása is. A család most már nem elég többé önmagának, hanem kénytelen az érintkezést keresni a külvilággal. Az istentisztelet színhelye többé nem a családi tűzhely, hanem a külön erre a célra szolgáló kultuszhelyek. A gyermekek nevelése is mindinkább kisiklik a család kizárólagos hatáskörébôl s a közös, iskolai nevelésnek készíti elô a talajt. A jogi, peres ügyek sem tartoznak többé a családfô ítélete alá, hanem külön bíróság fóruma elé kerülnek. Legkevesebb marad végül a család függetlensége a gazdasági élet terén, hol a művelôdés fejlôdésével arányosan növekedô szükségletek sokfélesége s a termelés megoszlása a cserekereskedelem és a piaci forgalom kialakulását hozza magával. Azonban az ôsi család felbomlása után is évezredeken keresztül -- egészen a múlt század elejéig -- a gazdasági életfeltételek az egyes családok különállását megôrizték. Úgy a földmívelés, mint az ipari termelés a családi berendezkedés keretei között mozgott. A földmíves birtokát a családtagok s esetleg a felfogadott cselédség segítségével munkálta meg, az iparost foglalkozása szintén otthonához kötötte. Lényeges változást hoznak a gazdasági életbe a gépek. A gépek feltalálása után a mezôgazdaságnak nincs szüksége többé az állandóan biztosított emberi munkaerôre, mely nagyobb birtokosoknál szükségessé tette a cselédségnek családjával együtt való letelepítését. A helyhez kötött, állandóan megtelepedett cselédség helyét elfoglalják a napszámosok, kiket a fômunkaidôre felfogadnak s annak befejeztével ismét elbocsátanak. Még nagyobb a változás az iparban. A kézműves szintén állandó munkásokkal dolgozott, kikkel szerzôdéses viszonyban állott. A munkás egy helyben maradását a termelés folytonossága kívánatossá tette, mely egyszersmind biztosította a munkáscsalád részére a családfô állandó keresetét, Midôn azonban a gyárak lesznek az ipari élet központjai, melyek a gyors és olcsóbb elôállítás mellett versenyképtelenné teszik a kisipart, a műhelyekben többé keresetet nem találó munkásság nagy tömegekben lepi el a gyárakat, hol a nagy munkakínálat mellett versenyre dolgozó tôke alacsony béreket állapít meg, mely a legtöbb esetben elégtelen ahhoz, hogy abból a munkás családot tarthasson fenn. A megélhetés gondja munkába kényszeríti az asszonyt, sôt kora éveikben már a gyermekeket is. A nô annál is inkább vállalkozhatik a gyári munkára, mert a munkásháztartás igazán nem sok gondot ad a részére. A kis lakás, sok esetben egyetlen lakóhelyiség, melyet mindenre használnak, nem sok rendezést kíván. A gyárak fellendülése szükségtelenné teszi a szövést-fonást és sok más egyéb házi munkát, mely az asszonyt otthonához kötötte. A férfi többnyire csak estére tér haza a munkából s így a gazdasági munkát könnyen elvégezheti. A gyermekeket pedig, ha nem viheti ôket magával a munkahelyre, mely szintén gyakori eset, a szomszédok, rokonok gondjaira bízza, vagy pedig az óvodák, napközi otthonok vannak segítségére. A családi élet kialakulásánál a döntô tényezô mindig a nô helyzete. Ô az otthon ôrzôje, Ô a gyermekek legelsô nevelôje, a háztartás vezetése az ô vállaira nehezedik. Ha már most a körülmények új alakulása folytán kénytelen elhagyni az otthont, annak természetes következménye a családi élet alapjában való megrendülése. A nagyvárosi munkáscsaládok jellemzô vonása az otthonnélküliség. De otthon nélkül lehetetlen családi életet elképzelni. Nem csodálatos tehát, ha a házasság tagadása és a szabad nemi viszony hirdetése elsôsorban ennél az osztálynál talált megértésre, melynek igazán nem volt módjában arról az értékrôl meggyôzôdnie, amit az otthon a férfi és a nô számára jelent. A nemek egymáshoz való szabad viszonyát csak elôsegíti maga a munkaalkalom is, hol férfiak és nôk állandóan együtt vannak, serdülô fiúk és fiatal leányok együtt dolgoznak azokban az években, mikor a természet a legfegyelmezetlenebb. Meggondolatlanul, túl fiatalon, a szükséges anyagi lehetôségek biztosítása nélkül lépnek házasságra, mely csakhamar felbomlik. Egy nagy rész pedig mivel úgyis látja, hogy kilátástalan részére a boldog családi élet lehetôsége, szabad viszonyokban éli ki magát. Ilyen viszonyok mellett nem teljesítheti a proletárcsalád a gyermeknevelés hivatását sem. Gyermekei vagy mint a szabadszerelem szülöttei jönnek világra, akik szülôt, otthont nem ismernek; azok közül pedig, akik rendezett családi viszonyokból származnak, csak kevesen érezhetik a szülôi gondosságot, legnagyobbrészt ezek is magukra vannak hagyatva s úgy nônek fel, mint a mezôk vadvirágai. A szülôi szeretet, az otthon melegének áldása nélkül felnôtt munkásgenerációk úgyszólván a társadalmi együttélésnek csak egy formáját ismerik: a gyárak kényszerűségbôl összeverôdött tömegéletét, ahol éppen azért mert a kényszerűség az összetartó kapocs, nem fejlôdhetik ki semmi olyan erkölcsi érzület, mely az emberi közösség érdekei iránt fogékonysággal rendelkezne. A munkásszervezetek pedig szintén csak érdekszövetkezetek, nem erkölcsi testületek, voltaképpen minden céljuk kimerül a munkás anyagi érdekeinek a védelmében. A családi élet hiányában megszűnik minden kapocs, mely a munkásságot a társadalom többi osztályaihoz fűzné. Magában álló, a társadalom többi rétegeitôl elkülönült osztály, állam az államban, melyet a lelketlen és felelôtlen izgatás forradalmi eszmékkel fűt, hogy a külsô állami kereteket szétrobbantva, önmaga legyen az állam. Azonban nemcsak a munkásosztályra, hanem a társadalom többi rétegeire is hatással van a gazdasági átalakulás. A házasság válsága csakhamar bekövetkezett a középosztálynál is, mely részben az alsóbb néposztály soraiból küzdötte fel magát, nagyobbrészt azonban a régi nemesi osztály tagjaiból alakult ki, kik megválva a földbirtoktól, a közlekedés, ipar, kereskedelem fellendülésével nagy fejlôdésnek indult városokban a megsokszorozódott életszükségletek folytán keletkezett számos új állásban találnak elhelyezkedést. Azonban a kereseti lehetôségek ennél az osztálynál nem sokkal jobbak, mint a munkásságnál, a családalapítás itt sem mehet könnyen. Ez már magában csökkenti a házassági kedvet s növeli a pártában maradt leányok számát. A modern városi élet lármájában elnémul a boldog családi otthon melódiája. A modern élet találmányai sok aprólékos gondtól szabadítják meg a háziasszonyt, munkája lényegesen csökken és nem sok fáradságot igényel. A családanya intézetekben, iskolákban elhelyezett gyermekeit, a nap nagyrészében távollévô férjét úgyszólván csak pár órára láthatja. A csendes otthonnal szemben annál hangosabb lesz a közélet, mely mindinkább magához vonja és magába olvasztja a család tagjait. A rossz lakásviszonyok, a városi élet elzártsága, a robotoló munka egyformasága mellett növekedik a vágy a családon kívüli kapcsolatok felvételére s így már a munkaalkalomnál fogva is fennálló különválás a családtól folytatódik a közéletbe a művelôdés, szórakozás érdekeiért való bekapcsolódással, mellyel arányosan csökken az otthon jelentôsége is. A gépek századának közszelleme maga is azoknak az eredményeknek a hatása alatt áll, melyeket a technika csodás alkotásai teremtettek. A szellem örömmel néz műveire s oly mélyen elmerül azok csodálatába, hogy önmagáról teljesen elfeledkezik. Így az élet elmechanizálódása, elgépiesedése következik be, mely lényegesen megváltoztatja a régi gondolkodást. Megváltozik az élet értékérôl való felfogás. Az értékelés egyedüli mértéke a látható haszon, a kézzelfogható, külsô eredmény lesz. Az aprólékos, kicsinyes, észrevétlen munka -- amilyenekbôl a családi élet feladatai összetevôdnek -- jelentéktelennek és értéktelennek látszik. A nô a háztartás és nevelés gondjait most már inkább rabszolgaságnak, mintsem természetadta hivatása kielégítésének tekinti. A nôi hivatás természetérôl a nézetek megváltoztatására nagy hatással van az a körülmény is, hogy a nôk tekintélyes része kenyérkereseti pályákon helyezkedik el. Az önállósult nô számára pedig a régi nôi ideálnak, mely az otthon körében állapította meg hivatását, nincs jelentôsége. Az otthontól elszakadt, belekerült az életküzdelembe, fôgondja most már az, hogy a magára vállalt új kötelességeknek megfelelôen, új jogokat is biztosítson magának. Így érlôdik meg a nôi emancipáció eszméje, mely a házasság jelenlegi válságának tengelyét képezi. Az emancipáció, vagyis a nô jogainak elismerése és biztosítása nem új gondolat. A házasság etikájának fejlôdése nyomon követi a nônek, mint erkölcsi személynek, mind teljesebb elismerését. Legtöbbet tett ezen a téren letagadhatatlanul a kereszténység, mely a nôt a férfival egyenrangú embertársnak minôsítette. Azonban a nôi emancipáció jelenlegi szélsôséges hirdetôi a kereszténység által elért vívmányt a mai nô számára már elégtelennek tartják. Szerintük ugyanis a kereszténység a nôt csak mint anyát szabadította fel, miután tiszteletet szerzett az anyaság hivatásának. Ez a felfogás azonban a nôben még mindig csak az eszközt tekinti, melyet azért kell kímélni, mert a fajnak tesz szolgálatot. Ezzel szemben a nônek mint egyéniségnek, mint önmagában értékes és a férfivilággal egyenlô jogú embernek az elismertetése a modern nôi emancipáció célja, melynek megvalósulásához a nônek a közéletben a férfiakkal egyenlô munkakörük megszerzése ad biztosítékot. Nem szándékunk a nôi emancipáció kérdésével részletesebben foglalkozni. Bizonyos, hogy a modern élet a nô részére sok új hivatásnak nyitja meg az útját. Az igazság követelményeinek megfelel, hogy amennyiben a nô a férfival egyenrangú munkát végez, egyenlô jogokat is gyakoroljon. Másrészt azonban a tények egyre jobban igazolják, hogy a nô nem minden munkára egyformán képes. Erôs idegzetet és nagy felelôsséget igénylô munkára a lélektani kutatások kimutatták alkalmatlanságát. Ebbôl pedig az következik, hogy a természetadta különbséget a férfi és a nôi egyéniség között semmiféle feminista mozgalom nem fogja tudni eltűntetni s így a nônek hivatás tekintetében a férfiakkal való teljes egyenlôsítésnek a vágya az utópiák világába tartozik. Tárgyunknál fogva fontosabb a nôi emancipációnak a házasélet alakulására való hatásának megfigyelése. Az emancipáció eszméje ugyanis addig, amíg csak az önállósult nôt irányítja, a családi élet számára nem sok jelentôséggel bír. Azonban forradalmat okoz, midôn behatol a családi életbe s a férjes nônek a helyzetét akarja új elvek szerint szabályozni. A hagyományos keresztény etika szerint, melynek értelmét az egyik korábbi fejezetben kifejtettük, a család feje a férfi, kit ebben a hivatásában a nô tisztelni tartozik. Az emancipáció azonban a férfi és nô közötti egyenlôsítést a házassági vonatkozásban is biztosítani akarja abban az értelemben, hogy a régi egyensúlyi helyzetet felborítva, tagadásba veszi a férfi családfôi tekintélyének jogosultságát s a házastársi viszony új rendezésének alapját veti meg. A házasságban az új elvek alapjára helyezkedô nôt az ,,Ehebuch'' egyik nôírója ezzel a sokat mondó szóval jellemzi: ,,die veränderte Frau'', a megváltozott, az öntudatra ébredt nô. Az öntudatra ébredés abból a belátásából fakadt, mely világossá tette elôtte a régi etika által teremtett megszégyenítô helyzetet, melyben a férfi a nôt szellemileg kiskorúnak, gyermeknek tekintette, kinek naivsága biztosította felette a tekintély fölényét. A régi férfi nem számolt azzal, hogy a nô nemcsak a faj érdekeit érintô szolgálatra társult hozzá, hanem fejlôdésképes lelki egyéniség, akinek szellemi vágyai is vannak. ,,Annak a nônek, aki magáévá tette a fejlôdés elvét, nincs többé ura és parancsolója, még akkor sincs, ha hálásan elismeri élettársának magasabb szellemi potenciáját.'' A fejlôdés elve arra űzi, hogy régi passzivitásából kilépve, a cselekvés szabadságát kívánja magának. Ez a szabadság pedig megkötöttségnek tartja a hűség régi parancsát, mely azt a szentség eszméjével iparkodott szentesíteni. ,,Az átalakult nô számára -- olvassuk az említett helyen -- egyedül az a szerelmi viszony szentség, amelyik lelkének és szellemének fejlôdéséhez a legtágasabb és legmagasabb teret biztosítja''. A nôi lélek öntökéletesítés iránti jogát senki sem vonhatja kétségbe. Igaz, hogy a túlságos szellemi differenciálódás annyira egyénivé tesz, hogy az lényegesen megnehezíti a párválasztást, a különleges egyéniséghez való férfi találását, aki boldog házaséletre nyújt kilátást. Viszont azonban mennél műveltebb a lélek, annál több dolog iránt van érdeklôdése, annál tágabb eszmeköre, mely egy hozzáillô embertárssal való összetalálkozás által csak tartalmasabbá, értékesebbé teheti az életet. Azonban a gonosz tudás fájáról való az az ismeret, amely a nôben az erotikus személyiség kifejlôdését tekinti a műveltség legfontosabb feltételének. Ez Ellen Key és Havelock Ellis, a szélsôséges nômozgalom apostolainak evangéliuma. A szerény, szemérmetes nôi típus, melynek egyedüli vágya, hogy jó anya és gondos háziasszony lehessen, szerintük már idejét múlt eszmény. A modern nô az erotika művészetével szerez magának a férje elôtt tekintélyt. Így lesz meg az egyenlôség a férfi és a nô között, kik mint egyenlôen erotikus élvezetre hangolt élettársak, elérik egyéniségük teljes kibontakozását. ,,Amíg nem látszik általánosan elérhetônek -- írja Havelock Ellis -- erotikus személyiségre szert tenni és a szerelem művészetének mesterévé lenni, mindaddig korlátolt marad úgy a nô, mint a férfiegyénnek a kibontakozása és lehetetlen az igazán emberi boldogságnak és emberi harmóniának az elérése.'' Az erotika fokozott kultusza tehát az a nagy eszmény, ami által boldogabb lesz a modern családi élet s erôteljesebb a jövô generáció! Világos, hogy távolról sem a platói, szellemiséggé fejlôdô erosznak a kultuszáról van szó a modern erotika hirdetôinél, hanem a nemi ösztön rafinált kihasználásáról. Ezért kívánja Léon Blum, hogy úgy a férfi, mint a nô, házasságuk megkezdése elôtt járják végig a szabadszerelem iskoláját, hogy az erotika terén kellô tapasztalatra tegyenek szert s ne érje ôket csalódás a házaséletben. Ezért kell a nônek bátran szakítania a régi morál elôítéleteivel s ,,önállóságát'', ,,nagykorúságát'' a nemi élet terén szabadabb mozgásával tanúsítania. Ennek a modern szabadságnak a forrását is sejtetni engedi az ,,Ehebuch'' egyik orvosnô írója, midôn bizonyos önérzettel állapítja meg, hogy ,,az a biztonság a szexuális cselekmények következményeinek elkerülésére, mellyel a mai tudomány szolgál, nem is sejtett szabadságot nyújt neki (a nônek), viszont mint személyiségre rárója a cselekedeteiért járó felelôsséget. Ennyiben a nemek közötti viszony talán egészségesebb és normálisabb állapotot mutat, mint valaha a történelemben. A nemi hipokrízis és képmutatás jórészt a múltté.'' Ebbôl a nyilatkozatból tehát azt is megtudjuk, hogy a régi etika által megkívánt nôi tisztaság, hitvesi hűség csak ,,hipokrízis'' és ,,képmutatás'' volt. Azt is megtudjuk továbbá, hogy a nemek közötti viszony jelenleg ,,talán egészségesebb és normálisabb'', mint valaha a történelemben. Az ilyen természetű megállapítások értékét mindenesetre az egyéni ízlés mérlegeli. Azt azonban már találgatás nélkül, egészen bizonyosan és a tények kényszerítô hatása alatt egészen tárgyilagosan lehet állítani, hogy a házasság és a családi élet számára az erotika túlhajtott kultusza egyáltalában nem teremtett ,,egészségesebb és normálisabb állapotokat''. Hanem ha van házassági válság, úgy ennek legmélyebb oka az etikai érzület forradalmosítása s a régi erkölcsi értékelés gyökeres átalakulása. A modern házasság válságát eredetileg a megváltozott életkörülmények idézték elô. Azonban a gazdasági élet nehézségei -- különösen a munkásosztálynál -- idôvel jelentôs javulást mutattak fel. Ha tehát mégis azt tapasztaljuk, hogy a jobb keresetű munkásságnál is mélyen megfogyatkozott a családias érzés, ami különösen a nô és a gyermekek elhanyagolásán tűnik ki, ha hasonló eseteket látunk a többi társadalmi osztálynál is, akkor a gazdasági nehézségek méltányolása mellett is elsôsorban az erkölcsi érzék megfogyatkozásának kell tulajdonítanunk a házasság válságának voltaképpeni okát, aminek az irtogatója kétségtelenül az irodalomban, művészetben, divatban egyaránt túlsúlyra jutott erotika. Az erotika a boldog családi élet pusztító fúriája. Mindaz a szép és nagy dolog, amit a mai divatmorál az erotika hatalmától az egyén és a köz boldogítására remél, lázban égô elmék félrebeszélése. A túlhajtott erotika nem építô, hanem romboló hatalom, nem emeli az egyén értékét, hanem mélyen megalázza, nem javítja meg a faj életképességét, hanem a degenerálódás terjesztôje. Az erotika az egyéniség felszabadulását, nagystílű fejlôdését ígérte. Valójában pedig azt látjuk, hogy éppen az erotikus hajlamokból kötött házasságokban van az egyéniségnek legkevesebb tisztelete. Az alantas és alattomos szándékkal kötött frigyek, az egymás iránti durvaságban és részvétlenségben végigszenvedett életsorsok, a gyűlölet és megvetés izzásától kilobbant válások sohasem voltak olyan gyakoriak, soha annyi szégyent nem hoztak az egyéniségre, mint éppen manap, az erotika kultuszának delelôpontján. Az egyéniség tiszteletét csakis a lelki érték fölénye tudja biztosítani. Az erotika a nemi érzékenység fokozásától erôteljesebb generáció születését várja. De milyen nagy elfogultság és elvakultság kell ahhoz, hogy oly sok ,,modern'' házasság csenevész, ideges, vérszegény, vérbajos gyermekeiben, akik keserves örökségképpen hordozzák magukkal apjuk, anyjuk bűneinek következményeit, ezekben lássuk az erôteljesebb generáció ígéretét! Csak a tiszta házaséletben élô, erôs akaratú, fegyelmezett lelkű szülôk ígérhetnek a társadalomnak jobb nemzedéket. És milyen körbenforgó okoskodással akarja megindokolni Léon Blum a házasságot megelôzô nemi szabadosságot! Csalódásoktól akarja megôrizni a házasságra lépô feleket. Mintha bizony két tiszta életű ember házassága ezen a téren sok csalódással fenyegetne! Nem annál több-e a csalódás, nem annál több-e a nemi abnormitás, mennél rendetlenebb az emberek házasságelôtti élete? Elképzelhetô, hogy milyen sok boldogságot és lelki békét ígérhet két, az élet viharától megtépett ember összetalálkozása, kik erejük javát, lelkük legszebb értékeit felelôtlen viszonyokban könnyelműen elpocsékolták! Ha végignézünk az erotika pusztításán, az érzéki fellobbanás könnyelműségében hirtelen kötött és gyorsan oldott házasságok során, az álnokul megcsalt és hűtlenül elhagyott hitvesek százain, a jellemtelenségnek és önzésnek a szabadság égisze alatt emberéleteket és társadalmi értékeket pusztító felelôtlen túlkapásain; ha rágondolunk a meggyalázott anyaság lelkiismeretbeli kínjaira, a szüleik könnyelműsége miatt a családi kör szeretetébôl kitagadott gyermekek ezreire; a természetellenességnek, az embertelenségnek, az elaljasodásnak olyan siralmas képét látjuk, hogy mindebbôl igazán nem remélhetjük egy jobb jövendô elkövetkezését. A házasság bajain akar segíteni Keyserling könyve. A maga köré toborzott írói gárdával útmutatást akar adni a jövô kibontakozás felé. Keyserling könyve a jelenlegi kaotikus állapotokat csak az átmeneti idôk jellemzô és elkerülhetetlen sajátságának tartja, melybôl egy kedvezôbb jövônek a képe fog kialakulni. Egy dolog világos a könyv szerzôi elôtt: a régi etikai elvekre való visszatérés többé nem lehetséges. Egyikük sem vállalkozik ilyen antimodern álláspont megkísérlésére. Közösen megegyeznek abban, hogy a visszavonulás hídját fel kell égetni, le kell mondani arról a reményrôl, hogy a jövô házasságát akár a vallási parancsok, akár az állami törvények szűk keretei közé szorítsuk. A házasság megszűnt pozitív normákkal körülírt intézmény lenni. Ettôl a jellegétôl való szabadulása okozza a jelenlegi válságot. Keyserling könyve szerint a jövô társadalmában is lesz házasság, hiszen a házasság az emberi életigény természetes megnyilatkozása. Azonban a jövô házasságában el fog tűnni a házasságnak mint intézménynek a jellege s mindinkább a személyes vonatkozás, az egyéni felelôsség és belátás elvei szerinti szabályozása fog érvényre jutni. A házasság sikeressé tételére az egyéniség számára különbözô mesterfogások ismerete szükséges. Ennek érdekében az ,,Ehebuch'' cikkei megvilágítják a házasságot mint közösségi feladatot, mint műalkotást, mint a teljesedés állapotát, mint az önfejlôdés biztosítékát, sôt egy modern vallásújító a házasságról, mint szentségrôl is ad véleményt a maga ízlése szerint. Nem akarjuk kétségbe vonni a cikkek íróinak jószándékát, hogy a házassági probléma ezen különbözô irányú megvilágításával a házasság válságos ügyét akarják biztos révbe kalauzolni. Azonban seholsem látjuk azokat a szilárd etikai támpontokat, melyek a szép remények megvalósulását kellôleg megalapoznák. Különösen érezzük ennek hiányát, ha a könyv szerkesztôje által vázolt heroikus házassági ideál megvalósítására gondolunk, mely a lemondás és teherviselés elvén épül fel. Ilyen heroikus feladat megvalósítására az értelmi megismerés önmagában véve még elégtelen. Ez a régi sokratesi etika súlyos tévedése, mely az értelmi tudással velejárónak tartotta a korrekt erkölcsi készséget is. Pedig az élet hányszor mutat éles ellentétet az elmélet és a gyakorlat között! De éppen olyan elégtelen alap az ember természetes becsületességében való nagy bizakodás is, melyre a könyv egy másik írója hivatkozik. Ha a tisztán csak egyéni önérzetre támaszkodó morál elégséges biztosíték lenne a társadalmi kötelességek teljesítésére, akkor nem látnók az egyéni önkénynek azt a sok túlkapását, mely mind az egyéni belátás és az egyéni lelkiismeret elvével iparkodik magát igazolni. Hasonlóképpen indokolatlan Thomas Mann optimizmusa is, aki szerint az élet kimeríthetetlen erôi önként regenerálódnak. Így a házasság számára is akadnak majd az élet mélységeiben új gyógyforrások. De az élet erôi csak az emberi lélek alakító művészetével lesznek valódi értékké. S ha a léleknek nincsenek eszméi, tönkremegy keze között az élet ereje. Az élet sok friss elevensége buzgott a görög-római világban is, de a silány erkölcsi felfogás szolgálatában a felbomlás folyamatának lett siettetôje. Az életerôknek az indokolatlanul túlhajtott individualizmus által való elsekélyesedésétôl csakis az abszolút érvényű etikai elvek tisztelete menthet meg. Azért az individualizmus egyoldalú kultuszával válságba sodort házasság értékeinek megmentését a megismert etikai alapelvek gyakorlati alkalmazása biztosítja. ======================================================================== Etikai irányelvek A házasság válsága voltaképpen a mai kultúra válságának egyik tünete. A mai kultúrát pedig az élet egyoldalú, technikai igények szerinti alakítása kergette válságba, mely az élet minden megnyilvánulásában való elgépiesítését vonta maga után. De a gépek lármájából mind élesebben válik ki az ignorált, figyelemre nem méltatott lélek kiáltása. Az embernek szellemi, lelki igényei is vannak, melyeket csakis az élet szellemi tartalommal való telítése elégíthet ki. S ha ezelôtt még harminc évvel tetszetôs volt Nietzschének az emberi akarat erkölcsi törvény nélküli diadalát hirdetô ígérete, sok csalódás után, annak a belátása mellett, hogy csakis a lelkileg értékes ember érvényesülése lehet kultúrérdek, ma már azok a gondolkodók is szóhoz jutnak, kik a szellemi élet értékei (Bergson, Eucken, Keyserling, Wust) s különösen az erkölcsi világ örökérvényű eszméi (Boutroux, Scheler, Solowjeff) mellett foglalnak állást. De ennek a változásnak, mely a bölcseleti gondolkodás terén máris eléggé szembetűnôen mutatkozik, elôbb-utóbb be kell következnie a tömegek lelkében is. A divatmorál utcai lármájából az öntudat csendjébe megtérô ember elôtt egyre tudatosabbá válik az a belátás, mely a lélek nagy szegénységérôl, belsô ürességérôl ad számot s rámutat a megcáfolhatatlan tényre: azzal, hogy nem tudunk többé odaadóan szeretni, nem lettünk gazdagabbak; hogy nem hiszünk többé a hűség erejében, nem lettünk hatalmasabbak; hogy nem tudunk örülni a gyermek ártatlan nevetésének, nem lettünk erôteljesebbek; hogy együgyűség elôttünk az anyaság ösztönszerű gondoskodása, nem emeltük magasabbra emberi értékünk nívóját. Hanem embertelen emberekké lettünk, kikben a Szentírás intelme vált szörnyű valósággá: ,,ha a test szerint éltek, meghaltok.'' (Róm 8,13) Tönkrement bennünk az élet legnagyobb értéke a lélek, mely idegenül néz saját alkotásaira s nem tudja közöttük önmagát megtalálni. A test szerinti élet, az erotika túlhajtott kultusza megsemmisítette a lelket, az ösztönök rabszíjára fűzte s arra az alávaló szolgálatra rendelte, hogy találjon ki mennél több módot arra, hogy mennél rafináltabban lehessen az embernek magát kiélnie. A kiélésnek a vágya kivetkôztette már a természetbôl is s a modern világnak a legnagyobb baja, hogy azt találja természetesnek, ami a legtermészetellenesebb és egy elhibázott élet szomorú valósága s az élet igazi vágyának szörnyű összeütközése között szenved. Az individualizmusnak abban az egyoldalú beállításában, mely minden etikai normától függetlenül, az egyéni tetszés szempontjából határozza meg a mindenkori cselekvés módját, a benyomások, hangulatok játékává lett az ember, szétmállik a keze között az élet ereje és a céltalanság tudata teszi szerencsétlenné. Az élet erôinek harmonikus kifejlôdése az étosz, az erkölcs által valósul meg, mely a cselekvési készséget nem a pillanatnyi elônyök szempontjából, hanem örökérvényű elvek irányítása szerint határozza meg. Az etikai elvek elfogadásával célszerűséget, egységet viszünk életünkbe, ami egyéniségünk természetszerinti kialakításához vezet. Az életrendezés, a vágyak, szándékok, hajlandóságok egységes célbaállítása seholsem oly fontos, mint a szexuális életben, hol még csak az ösztönös természet mozog s várja az értelmes akarat általi meghatározását. Az ösztön önmagában véve nem rossz, hiszen a kibontakozásra, növekedésre törekvô életnek a vágyakozása szólal meg benne; akkor kerül tévútra, mikor áttörve a gátakat, elönti a szellemi élet síkját s elsodorja annak legértékesebb tulajdonait. Az ösztön fegyelmezetlensége, túltengése, boldogtalanná teszi az életet. Hiszen a gyönyör folyton újabb és nagyobb kielégítés után hajszolja áldozatát s a kielégülés helyett a szűntelen csalódás és kiábrándulás lesz osztályrésze. Az életnek az érzéki gyönyör által való elszegényedését mi sem mutatja jobban, mint a modern idôk szerelmi lírájának legnagyobb része, melynek melódiája kétségtelenül sokat veszített csengésébôl, összehasonlítva azoknak a koroknak a költészetével, mikor az érzés a lélek eszményi értékeket rejtegetô mélységeiben tisztult meg. A boldog szerelmi élet számára az adja a legkevesebbet, ami látszólag a legtöbbet ígér: az érzéki kéj, hiszen a szerelem örökkévalóság után áhítozik, de örökkévaló értékeket csak a lélek tud adni. Azért kívánja a helyesen felfogott egyéni boldogság a fegyelmezett lelki életet, a szellem fölényének biztosítását a test felett s azért az önfegyelmezés, az önmegtagadás sohasem jelent élettagadást és életdegradálást, hanem mindig az alacsonyabbnak a magasabban való megnemesítését, a kevésbé értékesnek egy értékesebb tartalomban való megvalósítását. De nem jelentéktelen a lelki fegyelmezettlenség hátránya a közéletre sem. Hiszen az együttélés alkalmazkodást, az emberi igények kölcsönös tiszteletét és méltánylását teszi kötelességünkké. Az érzékiség szabadjára eresztése pedig annyira önzôvé teszi az embert minden életnyilvánulásában, annyira megcsökkenti benne a felelôsség érzetét, hogy mindennek az embertársaival szemben való magatartásában is mutatkozni fognak a káros következményei. Azért nem lehet kizárólag az egyéni ízlés és felelôsség ügyének tekinteni az embereknek a nemi élet etikai vonatkozású szabályaival szembeni magatartását. A lehanyatlott életnívónak a szellemiség, az emberiesebb emberség síkjába való emeléséhez nagyra hivatott a házasság. A házasság, a család nagy szüksége annál inkább érezhetô lesz, mennél inkább elgépiesíti a technikai kultúra az életet. Egyre érezhetôbb lesz az ember magára maradásának a kínja, egyre kiáltóbbá válik az ellentét az ember szellemisége és a kultúra anyagiassága között. Mert ha a technikai élet sok minden szükséglete igénybe is veszi s foglalkoztatja a lelket, fejlôdését még nem biztosítja. Az anyag örökké néma marad s az élet értelmének és céljának titkát nem fejti meg. Az emberi lélek fejlôdésére szükséges miliôt a család adja meg. Az ember nem elszigeteltségben, hanem a szellemi érintkezés, a lelki kölcsönhatás révén tökéletesül. De a legbelsôbb kölcsönhatásba a házasság hozza az embereket egymással. Azért a házassági viszony tökéletesülése az egyén tökéletesülésének is feltétele. Rossz jövendômondók azok, kik a mai házasságok nehézségeire hivatkozva, az egész intézmény pusztulására következtetnek. A hitvesi hűség, az anyai szeretet, a gyermeki ragaszkodás örök emberi értékek. Nélkülük nem volna az életnek befejezettsége. Milyen elvek határozzák meg a házassági viszony természetét, volt alkalmunk megismerni. Most még csak a gyakorlati élet számára kell néhány következtetést levonnunk. A házasságot úgy ismertük meg, mint etikai életfeladatot. Etikai életfeladat megvalósításához erôs jellem szükséges. De a jellem kialakulása öntudatos nevelés eredménye. Azért ha a házasságok szerencsésebbé tételéhez biztosítékot akarunk szerezni, úgy a boldog házasság legelsô elôfeltétele a józan nevelés, mely edzett jellemeket fejleszt. Ne csodálkozzunk azon, ha ily messzire megyünk az elôfeltételek megállapításánál. De mély értelme van annak, ha Förster szoros összefüggést keres a ,,Sexualethik'' és a ,,Sexualpädagogik'' között. Erôsen kidomborította ezt a Magyar Statisztikai Társaság rendezésében nemrégen tartott házassági ankét is. Az ember gyermekbôl lesz felnôtté s a jellem, az egyéniség kialakulása lassú fejlôdés eredménye. A jövendô családi élet szempontjából végtelen fontos a gyermek hajlamának helyes irányba való terelése. Payot és Förster nem ok nélkül sürgetik a gyermeki akarat edzését, sok apró, de következetesen irányított próbán keresztül határozott cselekvési készségre való szoktatását. Különösen fontos az akarat képzése a fiúgyermeknél, hol a nevelés legfôbb feladata, hogy a sok fejlôdô és féktelenségre hajló életerônek helyes foglalkoztatással adjon megfelelô lekötést. Természetesen a nevelésnek számolnia kell azzal, hogy a nemek közötti különbségek már a gyermekeknél is megvannak s hogy más bánásmódot igényel egy fiú, mint egy leánygyermek. Míg a fiúknál a legelsô idôktôl kezdve bizonyos következetes szigorúság fogja eltalálni a leghelyesebb utat, addig a leánygyermeknél már a legkisebb korban fontos az érzelmi benyomások mélyítése. Azonkívül a gyermekek egyénileg is különbözô hajlamokat árulnak el. Erre is tekintettel kell a nevelésnek lennie. Ez a körülmény indokolja meg a családi nevelés nagy fontosságát. Egyéni nevelést, különösen a legelsô években, csakis a családban lehet biztosítani. Nem lehet azonban a nevelés célja a nemi jellegeknek egyoldalú kiélesítése. Hiszen a házasság közösségi feladat. Egy a durvaságig megfegyelmezett fiú, vagy egy lágyságban egészen elkényeztetett leánygyermek nem sok reményt ígér ennek a feladatnak a teljesítésére. Mindenesetre a legszerencsésebb helyzet, ha fiú- és leánygyermekek együtt vannak a családban s a kölcsönhatás kiegyenlíti mindegyik hajlamainak egyoldalúságát. A következetes szigorúsággal párosult szeretetteljes nevelés eredménye a gyermek tiszteletének és bizalmának a megnyerése. A szülô és a gyermek közötti meghitt viszony különösen fontos a gyermek ébredezô szexuális ösztöneinek helyes nevelése szempontjából. A serdülô ifjúkor lelki állapotáról érdekes adatokat találunk Bühler Sarolta könyvében (,,Az ifjúkor lelki élete'', Várkonyi Hildebrand fordításában), melyeket a pubertás korában levô gyermekek naplójegyzetei alapján állított össze. Ezekbôl látható, hogy a gyermeknél jelentkezô ösztön eleinte teljesen mentes az erotika színezetétôl. Csak a külsô ingerek, olvasmányok, rossz társaság, szabados szórakozások fokoznak fel benne túlfeszült ingerlékenységet. Ugyancsak ezek a naplók bizonyítják, hogy ebben a korban milyen nagy szükségét érzi a serdülô lélek egy biztos vezetônek. S milyen nagy szerencsétlenség, ha éppen ebben a korban szótlan némaság, vagy durva szigorúság veszi körül, mely nem számol azzal, hogy ennek a kornak túlságos érzékenységét csakis szeretetteljes, tapintatos, de mindenekelôtt a gyermek bizalmát megnyerô bánásmóddal lehet helyes irányba befolyásolni. A gyermek szexuális hajlamainak ébredezésével aktuálissá válik a nemi felvilágosítás kérdése. A nevelés egyik legkényesebb pontja, amelyen semmi esetre sem szabad magunkat nemtörôdömséggel túltenni. Szükséges a nemi felvilágosítás, mert ha a gyermeket nem világosítják fel az arra legilletékesebbek, majd az illetéktelen ,,nevelôk'' gázolnak bele a lelkébe a barátok, barátnôk, nem ritkán a cselédek személyében, kik többnyire olyan aljas formában tárják fel az élet keletkezésének a titkát hogy a nemek közötti viszony a gyermek elôtt kezdettôl fogva úgy tűnik fel, mint valami megvetendô, szégyenletes dolog. Azonban a gyermek felvilágosítása igen nagy óvatosságot igényel. Semmi esetre sem történhetik nyilvánosan, pl. iskolában. A gyermekek között ebben a korban már nagy egyéni és erkölcsi különbségek tapasztalhatók. A közösen történô felvilágosítás csak megindítaná a dolog nyilvános tárgyalását, amelyben bizonyára a felvilágosodottabb és erkölcsileg nem a legjobb hajlandóságú gyermekek vennék át a vezetôszerepet, ami hihetetlen károkat okozna a jobb érzésű gyermekek lelkében. A felvilágosítás csakis egyéni érintkezés útján történhetik s akkor is csak a legfinomabb és legtapintatosabb formában. Finom portéka a gyermek lelke, akinek ügyetlen a keze, ne nyúljon hozzá! A felvilágosítás egy egészen tudatlan gyermeknél ne legyen mindjárt teljes. Elég, ha a gyermek megsejti a dolog lényegét. Idôvel kérdezôsködései révén megtudhatja a legszükségesebbet, de a szexuális élet minden vonatkozásának kimerítô ismertetése mindig ostoba dolog, mely a serdülô lélekbe beadja a csapongó képzelet számára a legveszedelmesebb izgatószereket. Ha a szülô nem érzi magát eléggé rátermettnek a felvilágosítás feladatára, úgy valaki más, akihez a gyermeknek nagy bizodalma van (pl. fiúknál a lelkivezetô) vállalhatja magára ezt a feladatot. Boldog állapot az, ha a szülô elôtt nyitott könyv gyermeke lelke s küzdelmes éveiben meghitt, bizalmas érintkezés útján vissza tudja tartani a serdülô kor sok minden erkölcsi veszedelmétôl. S mennyire vigasztalan helyzet, ha a gyermek mellette él, sápadt arcáról, bágyadt szemeirôl észre sem veszi a titkos bűnök pusztítását s nemtörôdömsége vagy felületessége folytán közvetlen közelében tönkremegy a gyermek lelkileg is, testileg is. A szerencsétlen házasélet sok bajának titkos forrása az ifjúkor erkölcsi megtévelyedései. A vallásos élet (különösen a Szűz Mária-tisztelet) mélyítése, az észszerű, higiénikus életmód, a szellemi erôk szorgalmas munkába való lekötése, a serdülô olvasmányainak, szórakozásainak helyes irányítása azok az eszközök, melyekkel az ifjúság lelki, testi érintetlenségét megôrizhetjük. Csak a tiszta, megfegyelmezett jellemű ifjúság számíthat boldog családi életre. Különösen nagyfontosságú a jellem edzettsége a mai körülmények között, mikor a kedvezôtlen gazdasági viszonyok messzire kitolják a házasodási lehetôségek korát. Ma már túlhaladott álláspont az önmegtartóztató életnek az egészségre való káros hatása miatt aggodalmaskodni. Külföldön is, nálunk is legújabban éppen az orvosvilág pártolja a legmelegebben az ilyen irányú mozgalmakat, miután az önmegtartóztatás az egyedül megbízható eszköz a betegségek megakadályozására. Az önmegtartóztatás lehetôségének a kérdése nem annyira fiziológiai, mint inkább erkölcsi természetű. A lelkivilág, a kedély derült frissességének s az erôs, megfegyelmezett akaratnak a titka. A fejlôdô fiúgyermek jellemének alakítására igen áldásosan hat a cserkészet, mely vallásosságra, önfegyelemre, munkakedvre, a természet szeretetére s mindenekelôtt önérzetre nevel, ami a legfôbb biztosítékot nyújtja az egyéniségnek minden alacsony és jellemtelen dologtól való megôrzésére. A cserkészet elsôsorban a fiús természet igényeihez alkalmazkodó pedagógiai eszköz, mely a leányoknál kevésbé vált be. A modern leánynevelés különben sem követheti azokat az irányelveket, melyek a fiúk nevelését szabályozzák, hanem az emancipáció gondolata és a kenyérkereseti pályákra való nevelés mellett is még a magasabb képesítésre való elôkészítésnél is, figyelembe kell vennie a nôi természet sajátos tulajdonságait és sohasem lehet az a célja, hogy elidegenedést és lenézést ébresszen fel a nô legtermészetesebb rendeltetése, az anyaság és a hitvesi hivatás iránt. Ha a magasabb képesítésű nôk nagyrésze nem is megy férjhez, az egészséges nômozgalom érdeke, hogy az önálló nôk is szolidárisoknak érezzék magukat a családos nôkkel és a családok érdekeit védelmezzék azokban az állásokban, melyeket elfoglalnak. Elengedhetetlen a házasélethez, hogy a férjhez menô leány tisztában legyen az anyai kötelességekkel. Nagy felelôsséget vállal magára az a szülô, ki teljes tudatlansággal engedi leányát a házasélet útjára. Nem lehet a nevelés célja a kétnemű ifjúság egymástól való teljes elszigetelése. Egyáltalában nem akarunk a koedukáció mellett állást foglalni. Abban a korban, mikor a természet a legfegyelmezetlenebb, fiúk és leányok állandó együttléte sokkal több kárt, mint hasznot okoz. Külföldi, különösen amerikai példák erkölcsi szempontból eléggé hátrányosnak tűntetik fel a fiú és leányifjúság közös iskolai nevelését. Hanem mikor a kétnemű ifjúság egymással való érintkezésének szükségét megemlítjük, gondolunk azoknak a formáknak a helyes megválasztására, melyek lehetôvé teszik, hogy a jó ízlés és az erkölcsi szempontok biztosítása mellett, a fiú és leányifjúság az egymáshoz való közeledés révén kölcsönös tiszteletet és megbecsülést ébresszen egymás iránt. Különösen fontos lenne, ha a tánciskolák fokozottabb társadalmi ellenôrzés alatt állanának. Sajnos, úgy a vegyes társaság, mint az erkölcsi szempontból nem minden veszedelem nélküli táncprodukciók már nem egy fiatal lélekben okoztak nagy kárt. Általában a felnôtteknek több érdeklôdést kellene tanúsítaniok az ifjúság iránt s ôket finom tapintattal a társadalmi életbe kellene bevezetniök. Így a fiatalos temperamentum sok meggondolatlan és éretlen kisiklását lehetne a helyes vágányra terelni. A tapasztalat bizonyítja, hogy mindig mély hatást tesz és egészséges önérzetre nevel, ha az ifjúság látja, hogy komolyan veszik és érdeklôdéssel foglalkoznak ügyeivel. Természetesen ilyen jótékonyan nevelô hatást csakis az a társadalom nyújthat, mely ízlés és elvek tekintetében az erkölcsi fölény tekintélyével hódít s meg tudja adni azt a szellemi felemelkedést, mely után a fiatal lélek ösztönszerűen vágyakozik. A korrekt jellemet nyugodtan bocsáthatjuk élete nagy feladata: a párválasztás elé, ahol ismét etikai szempontoknak kell érvényesülniök. A párválasztás legfontosabb erkölcsi szabálya -- az okos elôrelátás. Nehéz követelmény, mert hiszen az érdekházasságoktól eltekintve -- melyek az erkölcsi megbírálást nem állják ki -- minden vonzalomban van valami megmagyarázhatatlan ösztönzése a szívnek (,,coup de foudre''), mely csak nehezen engedi érvényre jutni a higgadtabb értelem ellenôrzését. Sôt nagyon sok esetben az embernek igen bajos önmagával tisztába jönnie, éppen azért nagyfontosságú a szülôknek (ha különben nincsenek érdekelve), vagy más élettapasztalattal rendelkezô embernek a tanácsa, kik tárgyilagos bírálattal megállapíthatják a tervbe vett frigy eshetôségeit. Testi-lelki összhang az elôfeltétele minden jövendô házasságnak. Beteges egyének számára könnyelműség a házasság megkísérlése. Az orvos tanácsa nélkül sohasem szabadna ennek a lépésnek megtörténnie. A lelki egybekapcsolódás pedig akkor ígér teljes összhangot, ha a házasságra lépô felek között műveltség és társadalmi osztály tekintetében nincs nagy különbség. Az életkort illetôleg elônyösebb, ha néhány évvel idôsebb a férfi, mint a nô. Nagy korkülönbség a legtöbb esetben úgy a lelki, mint a fiziológiai vonatkozásban sok kellemetlen következménynek lehet elôidézôje, melyek alapjában megingathatják az életszövetséget. A túlságosan fiatal korban kötött házasságok a vonzalom bensôsége mellett sem ígérnek mindig a legboldogabb jövendôt. A házaséletben élettapasztalatra is szükség van, meg az anyagi feltételek biztosítására is, melynek szem elôl tévesztése sok fiatal szerelmes szívre hozott már keserves csalódást. Könnyelmű kísérleteknél még a hosszú várakozás is jobb, mely ha sok önmegtagadást kíván is, de viszont a hűséges szeretet biztosítására szolgál. Közmondásszerű meggyôzôdés, hogy az ellentétek vonzzák egymást. Ha Kretschmer adatai megbízhatók, ez érvényesnek mondható a temperamentumok különbözôségére, ami a lelki kiegészülésre való törekvés mellett bizonyít. Azonban semmi esetre sem lehet szerencsés elv az erkölcsi, jellembeli különbözôségek alkalmazására. Ellentétes jellemek összetalálkozásából összhang csak kivételes esetben alakulhat ki. Az élvezetvágy férfi rövid idô alatt lelkileg-testileg tönkreteszi a féltô gonddal nevelt, finom lelkű nôt; amint egy könnyelmű, léha gondolkozású nô is kielégíthetetlen igényeivel halálra hajszolja a legszorgalmasabb és legjózanabb férjet. Miután boldog családi élet bensôséges vallásosság nélkül nem gondolható el, helytelenítenünk kell a vegyes házasságokat, melyek a mélyebb vallásos élet szép egységét bontják meg. Elismerjük, hogy vannak vegyes házasságok, ahol ez az eset nem következik be s ahol a vallási különbözôség sem akadályozta meg a bensô egyesülést. De ezek igazán ritka kivételszámba mennek. A statisztika bizonysága szerint az elválások legnagyobb százaléka a vegyes házasságokra esik. Nehezen is képzelhetô el, hogy a teljes lelki megértés létre jöjjön ott, hol éppen a lélek örök, nagy kérdéseiben nincsen megegyezés. S a kínos helyzet csak folytatódik a gyermekek révén, akik vagy maguk sem értik egymás imáját, vagy pedig apjuk, anyjuk hallgatja néma ajkkal a gyermek vallásos lelkének kérdezôsködéseit. A házasságnak, mint Istentôl megszentelt viszonynak, a család közös imájában, a közös istentiszteleten való részvételben kell megteremtenie azt a legbensôbb morális egységet, mely felbonthatatlanul fűzi egymáshoz a család minden tagját. Miután a házasságnak, mint etikai intézménynek lényegéhez tartozik a felbonthatatlanság, aki házasságra lép, világos tudatában kell lennie annak, hogy egy életre szóló szövetséget köt. Az életszövetség csak azokat mentheti meg nagy csalódásoktól, kiknek alkalmuk volt egymás egyéniségét megismerniök. Erkölcstelen dolog teljesen ismeretlen személlyel házasságra lépni, vagy házasságot kötni azzal, aki hosszabb ismeretség után sem tud rokonszenvet kelteni. Ha nem is lehet a szív vágyakózása a helyes választás egyedüli és kizárólagos mértéke, viszont vonakodása intô figyelmeztetésül szolgál. A szerelem, mint láttuk, az egész ember élménye, a szív felmelegedése nélkül félô, hogy a viszony mindvégig hideg és megértés nélküli lesz. A legtöbb házasság sorsa az eljegyzéssel meg van pecsételve. ,,Elôre nem látott körülmények'' igazán ritkán -- talán sohasem -- következhetnek be. Mert mi lehet elôre nem látott körülmény? Vagy valami jellembeli fogyatékosság, melyet a szerelmes szív elvakultságában nem vett észre s ami az elsô fellángolás elmúltával egyre kirívóbban tűnik elô. Vagy pedig az élet nehézségei, szenvedései, melyek bekövetkezését a mézeshetek boldogsága sejtetni nem engedte. De akik nem vaktában, hanem okos körültekintéssel kötik meg frigyüket s akik a házaséletet nemcsak kikötônek tekintik, hanem az élet viharos tengerén hajózásra edzett lelki erôvel is rendelkeznek, azoknak nem fog hozni a házasság váratlan meglepetéseket. A házasság életforma, melyben az élet vajúdó kibontakozással valósítja meg magát. Az élniakarás feltételezi a szenvedések vállalásának a készségét is. Élesen világítja meg ezt a tényt Keyserling: ,,Ha az ember élni akar, akkor szenvedni is kell akarnia; ha csupán örömre és boldogságra törekszik a szokásos értelemben, akkor csak részleges teljesedést akar és hogy ez nem felel meg az élet értelmének, azt bizonyítja az a sekélységi érzés is, mely kikerülhetetlenül követ minden tisztán önzô kielégítést''. Ez a vállalkozás az életküzdelemre adja meg a házasság hivatásszerű erkölcsi méltóságát. De egyszersmind a megpróbáltatások tüzes kohóiban válik ki mind tisztábban a hűséges szeretet aranya is. Az élet megpróbáltatásai felkészültséget igényelnek. A jellem ezt a készültséget a házastársi kötelességek állandó és hűséges teljesítésével szerzi meg. Ezáltal lesz egyre bensôségesebb a házastársak viszonya egymáshoz, melyet a szenvedések vihara sem fog tudni szétbontani. A bensô egység nem jelenti a férfi és nô maradéknélküli felolvadását egymásban, amint azt néha a túlzó integrációs elméletek állítják. A házassági egységet nem a felek egyéni sajátságainak feladása, hanem a házassági kötelék, a közös életsors, a közös kötelességek adják meg. A házasság a férfi és a nô egyéniségének fejlesztôje a kölcsönhatás révén. De ez a kölcsönhatás állandó együttélést kíván. Azért bizarr különlegességszámba megy az a -- többnyire erotikus szempontokból felállított -- követelmény, mely a feleknek idônként hosszabb-rövidebb tartamra való szétválását sürgeti. Az együttélés megszakítása könnyen magával vonhatja a kötelék szétbomlását is. Az állandó együttélés biztosítja egyszersmind a hűséges nemi viszonyt. A kötetszámra menô értekezések a házassági nemi viszony szabályozásáról -- melyet különösen manap szeretnek annyira a homloktérbe állítani -- nagyrészt feleslegessé válnak erkölcsileg ép emberek számára, akiknél az akarat fegyelmezettsége és a kölcsönös tisztelet megadja azt a kíméletet és mértékletességet, mely az idônként szükséges önmegtagadásokra is képessé tesz. Ezen a téren csak akkor adódnak elô kínos konfliktusok, ha a szexualitás képezi a házasság egyedüli értékét. De hogy ez a nézet az ,,emberi'' házasság fogalmát messzirôl sem közelíti meg, nem szorul bôvebb bizonyítékra. De milyen legyen a nô magatartása annak az új berendezkedésnek a kapcsán, melyet az emancipáció a jövô házassága számára annyira sürget? Ha az emancipáció a nô fokozottabb szellemi műveltségét jelenti, ez ellen senkinek sem lehet kifogása. Sôt a boldog házasélet érdeke, hogy a nô is lépést tartson a kultúra fejlôdésével. Bensôséges lelki viszony csak hasonló szellemi nívón mozgó emberek között lehetséges. Azonkívül a gyermeknevelés feladata is sok hozzáértést igényel, ami ismét lelki intelligenciát tételez fel. A házas nô szellemi képzésének tehát azt a célt kell szolgálnia, hogy mint feleség és mint anya mennél jobban teljesíthesse hivatását s ezáltal is mennél inkább elôsegíthesse a család boldogulását. A nô külsô szociális tevékenységének hangsúlyozásával szemben, a házasságban élô nô munkájának javával mindig a családnak tartozik s meg lehetünk róla gyôzôdve, hogy ezáltal teljesíti egyszersmind a társadalomnak is a legértékesebb szolgálatokat. Hiszen a társadalom legmélyebb sebe a családi élet bomlása, melynek feltartóztatására a nô, az otthon ôre és úrnôje tehet a legtöbbet. Minden olyan emancipáció, mely a családi élet megbontásához vezet, beteg és ostoba gondolat. Ha tehát az emancipáció egyértelmű a házassági hűségtôl való felszabadítással, úgy máris kimondotta önmaga felett a halálos ítéletet. A házasság végtére is két akaraton fordul meg. A férj akarata sem számíthat kevesebbet, mint a nô akarata. Az pedig bizonyos, hogy egy józan és korrekt gondolkozású férfi mindig magának és kizárólag magának fogja kívánni feleségét. Azért, ha a nô jogtalannak tartja férjének hozzá való kizárólagos igényét -- mely ôt ,,erotikus egyéniségének'' kifejlôdésében megköti --, az igazságot és józanságot éppen olyan nagy sérelem éri, mintha a férfi akarná magát a férj és a családapa kötelességeitôl emancipálni, ami ellen bizonyára a legmodernebb feleség is hevesen tiltakozna. Beteg gondolatok járványszerűen fertôzik meg a társadalmat, melynek a társadalom egészséges tiltakozása vethet egyedül gátat. Sajnos, ha a társadalom jobb ízlésű rétegei a passzív magatartás álláspontjára helyezkednek, s elégedetlenségüket magukba fojtva, tétlenül és közönyösen nézik a léha erkölcsi felfogás felelôtlen pusztításait. Pedig az ízléstelen táncok, a divat szertelenségei, az erotika féktelenségei hordják össze azt a kóranyagot, mely kifakasztja a társadalom csúnya, fekélyes sebét: a házasság válságát. De a házasság válsága a társadalmi élet válságát is jelenti: a kötelességtudás, felelôsségérzet, munkaszeretet aláhanyatlását. Azért a jogos önvédelem éppen úgy kötelességünkké teszi, mint az egymásért felelôsségre kötelezô erkölcsi szolidaritás elve, hogy az erkölcsi igazságnak feltétlenül érvényt szerezzünk, méltó megvetésben részesítve a megátalkodottakat, segélykezet nyújtva a gyengéknek s felvilágosítva az önállótlanokat. ======================================================================== Állam és család Azokra a nagy érdekekre való tekintettel, melyek a házasság révén a közösséget érintik, az emberi társadalom már a legrégibb idôktôl kezdve befolyást gyakorolt a családi élet ellenôrzésére. Ezt az ellenôrzést a primitív családban a patriárka vagy a törzsfônök érvényesítette, kinek a hozzájárulása szükséges volt a törzs tagjainak a házasságához. Sok népnél pedig a törzsfônök, vagy a nép vénei még a jövendô élettársat is kijelölték a házasulandó fiatalok számára. A házasság védelmét szolgálták különösen azok a törvények, melyek a házasságtörés büntetésére vonatkoznak. Magának a házasság megkötésének mindig vallási jellege volt, vallásos szertartások között tartották azt meg. Ez a vallásos jelleg különösen kiemelkedik a keresztény szentségi házasságban. A középkoron át nemcsak a házasságkötés ténye, hanem a házassági bíráskodás joga is az egyházat illette. Ez a helyzet a protestantizmus hatása alatt változott meg, mely a házasság szentségi lényegének tagadásával egyre több befolyáshoz juttatta a házasság ügyeinek szabályozásánál az államhatalmat. Az állam egyre fokozódó befolyásának eredményeképpen nemcsak a házasság társadalmi védelme, hanem maga a házasság megkötése is az állam joghatósága alá került. Az állam mindenhatóságát hangsúlyozó bölcseleti doktrínák (Hobbes, Locke, Rousseau, Hegel) megadták az elméleti alapot ahhoz, hogy mint a közösségi élet egyéb viszonylatainál, a házasságkötésnél is érvényesítse az állam hatalmát tejes mértékben az állampolgárok felett. A házasságkötésnek az államhatalom által szabályozott formája a polgári házasság, melynek különbözô módjai lehetségesek. Vagy kötelezô minden állampolgár államjogilag érvényes házasságához, vagy szabadon választható az egyházi házasságkötéssel szemben, vagy pedig azok az állampolgárok vehetik igénybe, kik valamely oknál fogva egyházi házasságot nem köthetnek, azonban az illetô ok az állami törvények szerint nem képez házassági akadályt. A házasságkötés formájának megállapításával egyidejűleg az államhatalom a saját joghatósága alá vette a házassági bíráskodás egész területét, mely magában foglalja úgy a házassági akadályok megállapításának, valamint a már megkötött házasságok érvényessége vagy felbontása feletti ítélkezés jogát is. A fakultatív, szabadon választható polgári házasságot legelôször a XVI. században Németalföldön iktatták törvénybe. 1787-ben Franciaországban a nemkatolikusok házasságánál állami elismerést nyert, míg a forradalom 1792-ben kötelezôen kiterjesztette az egész országra. A múlt század második felében a polgári házasság különbözô alakban bevezetést nyert a többi európai államokba is, nálunk az 1894. évi XXXI. törvénycikk írja kötelezôen elô. Az állam érdekei a házasságkötésnél letagadhatatlanok. Az állam az emberi közösség szükségképpeni formája. Miután pedig a házasság a közösséghez a legszorosabb viszonyban áll, a házasságot nem lehet olyan magánviszonynak tekinteni, melynek semmiféle vonatkozása sincs az államhatalomhoz. A házasságra lépô felek egyszersmind állampolgárok is s a házasságnak bizonyos polgárjogi következményei is vannak (szülôi, örökösödési jog), melyek szabályozása az állam hatáskörébe tartozik. Azonban, midôn az állam joghatóságát elismerjük a házasság polgárjogi következményeinek szabályozásánál, magának a házasságnak létrejöttét nem hozhatjuk függô viszonyba az állam hozzájárulásától. Az állam ugyanis nem erkölcsi hatalom -- amint azt Hegel állította --, hanem hatalmi szervezet, melynek hivatása s rendeltetése a közrend és a közbéke fenntartása. De mint ilyen nem rendelkezik azokkal az eszközökkel, melyek egy olyan erkölcsi jellegű lelki ténynek, mint amilyen a házasság, érvényesítéséhez szükségesek. Az állam hatalma a külsô rend és béke fenntartására szorítkozik, de nem terjed ki az egyén belsô erkölcsi világának, a lelkiismeret ügyeinek szabályozására. Amint az állam nem írhatja elô az alattvalók számára egy bizonyos valláshoz váló hozzátartozandóságot, éppen úgy nem írhatja elô a házasságkötés feltételeit sem. A házasság ugyanis, mint láttuk, lényegében szabad elhatározáson alapuló, kétoldalú szerzôdés, mely alaki és tartalmi tekintetben erkölcsi lényegű. Mint erkölcsi természetű intézmény a vallási közösség joghatósága alá tartozik, melynek törvényei a belsô erkölcsi életet szabályozzák. Az állam hatásköre pedig oda irányul, hogy a házasságkötésrôl tudomást vesz és a házasság polgárjogi hatásainak érvényt szerez. Ez az elv, mely a házasság erkölcsi természetébôl önként következik, a kötelezô polgári házasság által mindenesetre sérelmet szenved. A kötelezô polgári házasság által ugyanis az állam nemcsak a házasság polgárjogi vonatkozásaira terjeszti ki hatáskörét, hanem magának a házasságnak a megkötését is a saját hozzájárulásától teszi függôvé. Igaz, hogy ezáltal még nem vonja szükségképpen kétségbe a vallási fórum illetékességét. Sôt például a liberális politika erôfeszítése által Magyarországon kötelezôen elôírt polgári anyakönyvezést elrendelô törvénycikkhez kiadott belügyminiszteri rendelet kimondja, hogy ,,az anyakönyvvezetônek kötelessége a házasság megkötésekor az érdekelteket figyelmeztetni fennálló vallási kötelmeikre és egyáltalában kerülnie kell minden olyan cselekvést, mely a feleknek arra a feltevésre szolgáltatna tápot, hogy az állami anyakönyvbe történô bejegyzés ôket vallási kötelmeik alól feloldja''. Mindazonáltal letagadhatatlan, hogy a házasságkötés formájának állami szabályozása által -- mint azt a gyakorlati élet mutatja -- megcsökken a házasság erkölcsi méltóságába vetett hit s a vallásilag közömbös emberek számára a szabadosság útját megnyitja, különösen, ha az állami törvények a házasság felbonthatóságát lehetôvé teszik s ennek a lehetôségnek határait kiszélesítik. Viszont a házasság profanizálása által bekövetkezô erkölcsi károk az államot is súlyosan érintik. A modern államoknak a házasság kérdésében elfoglalt álláspontja eléggé bizonyítja a szeparációnak, az egyház és állam szétválasztásának közerkölcsiséget veszélyeztetô következményeit. A szétválás megrendíti az állam erkölcsi erejét. Azért a közjó érdekében az egyház és az állam megértô együttműködése kívánatos. A házasságkötés módjával szemben elfoglalt elvi álláspontnál sokkal fontosabb teendô az állam részérôl olyan feltételeknek a megteremtése, melyek mennél több ember számára teszik lehetôvé a családi életet. Ha valahol, úgy a családi élet küzdelmeinél tűnik ki leginkább az ôsi latin mondás szomorú igazsága: paupertas maxima meretrix. A szegénység a legnagyobb kerítô. A családoktól alig várhatja el a társadalom, hogy azokat az áldozatokat meghozza, melyek reá háramlanak, midôn a legszükségesebb létfeltételeknek hiányában vannak. Ezeknek a hiányoknak a megszűntetése, a családok anyagi jólétének elômozdítása az állam legelsô feladatai közé tartozik. Az államegység a családokból alakul ki s így az állam önmaga javát szolgálja, midôn a családok jólétérôl gondoskodik. A családok jóllétének elômozdítását biztosítja mindenekelôtt a méltányos munkabér és fizetés megállapítása, mely lehetôvé teszi a család megélhetését. A kenyérkereseti viszonyok törvényes szabályozása mellett az állam a maga részérôl is anyagi segélyben részesíti a családot, ha adóktól, közterhektôl a gyermekek számához képest mentesíti, illetôleg pénzsegélyek (családi pótlék) nyújtásával a gyermekes családok segítségére van. Miután a családok jólléte az egész államot érdekli, nem igazságtalan, hanem a közjó érdekét elômozdító rendelkezésnek kell tekintenünk, ha a családok jóllétének biztosításához szükséges anyagi eszközök elôteremtésére adókat vet ki a házasulandókra, vagy korlátozza a gyermektelen egyének végrendelkezési szabadságát. Az állami szociálpolitika legfontosabb feladata a családok érdekében a lakásínség megszűntetése. Ez a baj fojtja meg leginkább a családok életképességét. Az egészségi feltételeknek megfelelô, jó levegôjű, világos, napsütéses lakások szűntetik meg a modern családi élet legnagyobb nyomorúságát, az otthonnélküliséget. A nagyvárosok bérkaszárnyái ennek a célnak kevésbé felelhetnek meg. Az otthoniasság örök ideálja a családi ház marad, amint azt a nagyvárosok fejlôdése a legújabb idôkben mutatja, midôn a lakosság egyre nagyobb számban telepedik le a nagyvárosok környékén s ott épít magának otthont. A kertes családi házak nemcsak egészségi szempontból megbecsülhetetlenek, hanem a háziasság, otthoniasság szellemét is nagy mértékben elômozdítják, a természettel való érintkezés pedig úgy a növekedô gyermekek, mint a felnôttek kedélyvilágának mélyítésére és finomítására szolgál. Az állam nem is tűzhet maga elé fontosabb feladatot, mint hogy mennél több családi házból álló telepnek létrejöttét teszi lehetôvé a telekvételhez és az építkezéshez adott kölcsönökkel, hogy jó és olcsó közlekedés által gondoskodik arról, hogy az emberek idô és anyagi veszteség nélkül eljuthassanak munkahelyeikre. Az anyagi feltételek elôsegítése mellett az államot megilleti a családok felett bizonyos fokú ellenôrzés gyakorlása. A család a köznek tesz szolgálatot s így a közérdek kívánja, hogy az állam, mint a közérdek képviselôje, minden családnál sürgesse a közösség érdekeinek méltánylását. Ennek a feladatának tesz eleget az állam a gyermekvédelmi törvények alkotásával. Már az emberi magzat is, mint az emberi lét birtokosa, védelemre jogosult, azért az állam jogosan büntet minden olyan cselekményt, mely az emberi magzat életét veszélyezteti. A gyermeknek a természet jogán legelsô nevelôje a szülô. Ezt a jogát az állam annyiban korlátozhatja, amennyiben a szülô a gyermekkel szemben tartozó kötelességeinek nem tesz eleget. Gondatlansága miatt az állam büntetéssel sújthatja, sôt gyermekét el is veheti tôle. A lelkiismeretszabadság elvénél fogva az állam nem befolyásolhatja a szülôket, ha azok vallásos intézetekben neveltetik gyermekeiket. A gyermek neveléséért ugyanis elsôsorban a szülô és nem az állam felelôs. Az állam csak kényszerítô körülmények hatása alatt léphet közbe. A gyermekvédelemmel kapcsolatos az anyák védelme is. A szociális gondolkodás megkívánja, hogy a kenyérkeresetre utalt családanyának törvényes védelem biztosítsa az anyaság idejére állását. Azt ugyanis, aki a köznek hoz áldozatot, nem érheti az az igazságtalanság, hogy kenyérkereset nélkül maradjon s hogy családjával még nagyobb nyomornak nézzen elébe. A szociálpolitika sürgeti a gyermekágyas otthonok, bölcsôdék létesítését, hol különösen a szegényebb osztályhoz tartozó családanyák és gyermekeik részesülhetnek gondozásban. Az állam feladata továbbá a családoktól távol tartani minden olyan veszedelmet, mely a családi élet boldogságát megtámadhatná. Ide tartozik elsôsorban az alkoholizmus elleni küzdelem. Az ivás szenvedélye távoltartja a családapát, a családanyát otthonától, megfosztja keresetétôl s így ínségre juttatja a családot; a részegen hazatérô szülô hihetetlen erkölcsi károkat okoz gyermekeiben, nem ritkán testi épségükben is; az alkohol mámorában születnek meg a degenerált utódok, kik a családnak éppen úgy terhére vannak, mint az államnak. Mindezek a súlyos következmények eléggé indokolttá teszik az állam részérôl a legmesszebbmenô intézkedéseket. Az állam feladatát képezi a faj egészségének s a családi élet tisztaságának biztosítására a nyilvános erkölcstelenség s elsôsorban a prostitúció megfékezése. A prostitúció által terjesztett vérbaj, tüdôvész tönkreteszi a faj egészségét, a szabadon tomboló erkölcstelenség kilopja az emberek lelkébôl a tisztább érzéseket s meglazítja a családi kötelékeket. Ezért az állam kötelessége, hogy megfelelô rendszabályokkal biztosítsa az állampolgárok erkölcsi és testi épségét. A szabadabb morál hívei ugyan minden ilyen rendszabályt nevetségessé iparkodnak tenni és minden hatósági beavatkozást struccpolitikának tartanak, mely az egyéni szabadságot sérti s emellett az erkölcsi szabadosságot titkos utakra tereli, hol az még több kárt okoz, mintha szabadon kiélhetné magát. Ez az ellenvetés azonban a szégyenletes erkölcsi megtévelyedések léha gondolkozásra valló mentegetése. Ami káros és a közerkölcsiséget sérti, soha nyilvános elismerést nem érdemelhet. Ami pedig a métely titkos pusztítását illeti, úgy azokat pusztítja, kik önként keresik s akiket saját akaratuk ellenére nem lehet megmenteni. Ha azonban a bűn teli torokkal ordíthat és szabadon garázdálkodhatik, nincs az az emberi hatalom, mely a beláthatatlan pusztításnak gátat vethetne. Azt mindenesetre valljuk és elismerjük, hogy állami rendszabályok önmagukban még nem fogják az erkölcsi világ sok minden baját megszűntetni. Az állam csak a külsô védelmet nyújthatja, de az erkölcsi érzület ápolása és ébrentartása mindenkinek egyéni kötelessége. A szociálpolitika sokat tehet a gazdasági nehézségek eloszlatására, de a házasság és a családi élet válságának megoldása végeredményben is az erkölcsi megújhodás kérdése. Enélkül hiába minden ankét és reformtervezet. Jobb jövendô eljövetelét azok a családok ígérik, melyek nem akarnak tudni a házasság válságáról. Nem akarnak tudni róla, mert elôttük a házasság megszentelt viszony, nagy, erkölcsi valóság, melyet fenn kell tartani, melyet nem szabad válságnak kitenni. A házasság válsága nem fenyeget ott, ahol erénynek tartják a nô tisztaságát ahol becsület kérdését képezi a férfi részére a hűség megtartása, ahol örülnek a gyermek nevetésének, ahol a gyermekek hálás szeretettel ragaszkodnak szüleikhez, ahol nem nehéz egymásért áldozatot hozni, mert tudják egymást tisztelni. A házasság válsága ott következik be, ahol válságba jutott az emberi élet legnagyobb értéke: a tiszta erkölcs. ======================================================================== Irodalom Bachofen I.: Das Mutterrecht. Stuttgart, 1861. Bebel A.: Die Frau und der Sozialismus. 50. Aufl. Stuttgart, 1910. Blum L.: Du mariage. 20. éd. Paris, 1920. Buday D.: A házasságjog bölcselete. Budapest, 1901. Förster F. W.: Sexualethik und Sexualpädagogik. Kempten u. München, 1920. Hoffman G.: Fajegészségtan és népesedéspolitika. Budapest, 1920. Keyserling H.: Das Ehebuch. Celle, 1925. (Magyarul Fülöp Zs. fordításában Budapest, 1927.) Kierkegaard-Gleisz: Die ästhetische Gültigkeit der Ehe. (,,Entweder- Oder''. 3. Aufl. Dresden, 1909. SS. 375-506.) Koppers W.: Die Anfänge des menschlichen Gemeinschaftslebens im Spiegel der neueren Völkerkunde. M.-Gladbach, 1921. Laky D.: Az elválások és az öngyilkosságok okai és leküzdésüknek eszközei. Debrecen, 1927. Marosi M.: Átöröklés és nemzetvédelem. Budapest, 1924. Muckermann H.: Kind und Volk. 11-15. Aufl. Freiburg in Br., 1924. Muckermann H.: Erblichkeitsforschung und Wiedergeburt von Familie und Volk. Freiburg in Br., 1925. Naquet A.: Le divorce. Paris, 1881. Pezenhoffer A.: A demografiai viszonyok befolyása a nép szaporodására. Budapest, 1922. Scheeben M. J.: Die Mysterien des Christentums. 2. Aufl. Freiburg in Br., 1898. Scheffer Th.: Philosophie der Ehe. München, 1922. Scheler M.: Wesen und Formen der Sympathie. 2. Aufl. Bonn, 1923. Schmidt-Koppers: Der Mensch aller Zeiten. Regensburg, 1925. Schopenhauer-Székely: A nemi szerelem metafizikája. Budapest. Stendhal-Salgó: A szerelemrôl. Budapest, 1913. Stern L.: Psychologie de l'amour contemporain. 12. éd. Paris, 1927. Tolstoj-Holm: Über die Ehe. München, 1905. Vuillermet F. A.: La vocation au mariage. Paris, 1913. Weininger O.: Geschlecht und Charakter. 9. Aufl. Wien, 1907. Westermarck-Weiser: Az emberi házasság története. Budapest, 1910.