Kérjük, az itt következô részt (314 sor) ne törölje ki, ha ezt a file-t továbbadja. Köszönjük. ======================================================================== A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár Isten hozta a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárban, a magyarnyelvű keresztény irodalom tárházában! A Könyvtár önkéntesek munkájával mindenki számára elektronikus formában terjeszti Isten Igéjét. A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár bemutatása ------------------------------------------------ Célkitűzés ---------- A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár (PPEK) célja az, hogy mindenki számára hozzáférhetôvé tegye a teljes magyarnyelvű katolikus egyházi, lelki irodalmat elektronikus formában. A lelkipásztori munka támogatása mellett elôsegíti az egyházi kutatómunkát, könyvnyomtatást és az írott, magyar keresztény értékek bemutatását, megôrzését, terjesztését. A könyvállomány mindenki számára ingyenesen rendelkezésre áll az Internet hálózaton keresztül. Egyházi intézményeknek és személyeknek postán is elküldjük a kért anyagot. Állomány -------- Minden szabadon másolható, szerzôi jogvédelem alá nem esô egyházi és vallási vonatkozású kiadvány része lehet a Könyvtárnak: a Szentírás (többféle fordításban), imakönyvek, énekeskönyvek, kódexek, pápai dokumentumok, katekizmusok, liturgikus könyvek, teológiai munkák, szentbeszéd-gyűjtemények, keresztutak, lelkigyakorlatok, himnuszok, imádságok, litániák, istenes versek és elbeszélések, szertartás- könyvek, lexikonok, stb. Irányítás, központ ------------------ Központ: St. Stephen's Magyar R.C. Church 223 Third St., Passaic, NJ 07055, USA (Az Egyesült Államok New Jersey államában levô Szent István Magyar Római Katolikus egyházközség) Levelezés: Felsôvályi Ákos 322 Sylvan Road Bloomfield, NJ, 07003, USA Tel: (973) 338-4736 Fax: (973) 338-5330 e-mail: felso@comcast.net A Könyvtár használata, a könyvek formája ---------------------------------------- Ebben az elektronikus könyvtárban nincs olvasóterem, hanem a szükséges könyveket ki kell venni (vagyis ,,letölteni''). Letöltés után mindenki a saját számítógépén olvashatja, ill. használhatja fel a szöveget. A hálózaton keresztül böngészni, ill. olvasni drága és lassú. A saját személyi számítógép használata a leggyorsabb és legolcsóbb, a könyv pedig az olvasó birtokában marad. Azoknak, akik nem rendelkeznek Internet-kapcsolattal, postán elküldjük a kért könyveket. Ebbôl a könyvtárból ügy kölcsönözhetünk, hogy nem kell (és nem is lehet) a kikölcsönzött könyveket visszaadni! A Könyvtár a kiadványokat kétféle alakban adja közre: 1. formálatlan szövegként, ami a további feldolgozást (könyvnyomtatás, kutatómunka) teszi lehetôvé szakemberek számára és 2. a Windows operációs rendszer Súgó (,,Help'') programjának keretében, ami a könnyű olvasást és felhasználást teszi lehetôvé mindenki számára (a szövegek -- külön begépelés nélkül -- egy gombnyomással egy szövegszerkesztô programba vihetôk át, ahol azután szabadon alakíthatók). A Könyvtárban található file-ok neve ------------------------------------ Minden kiadvány négyféle file formában található meg a Könyvtárban: text file (formálatlan változat), help file (,,Súgó'' formátum), sűrített text file és sűrített help file. Ezenkívül minden help file-hoz tartozik egy ikon file. Minden file nevének (file name) a két utolsó karaktere a verziószám (01 az elsô változaté, 02 a másodiké, stb). A file nevének kiterjesztése (file extension) mutatja a file típusát: txt: text file, zpt: sűrített text file, hlp: help file, zph: sűrített help file és ico: a Help file-hoz tartozó icon file. Például a Vasárnapi Kalauz című könyv elsô változatának (,,01'') négy formája: VASKAL01.TXT, VASKAL01.HLP, VASKAL01.ZPT, VASKAL01.ZPH; az ikon file pedig: VASKAL01.ICO. A sűrítést a legelterjedtebb sűrítô programmal, a PKZIP/PKUNZIP 2.04 DOS változatával végezzük. A sűrítés nagymértékben csökkenti a file nagyságát, így a letöltés/továbbítás sokkal gyorsabb, olcsóbb. A file-t használat elôtt a PKUNZIP program segítségével kell visszaállítani eredeti formájába. (Például a "PKUNZIP VASKAL01.ZPH" utasítás visszaállítja az VASKAL01.HLP file-t.) A file-ok felhasználási módjai ------------------------------ Mivel minden művet kétféle formában ad közre a Könyvtár, a következô kétféle felhasználási mód lehetséges. 1. A text file felhasználása Ez a file formálatlanul tartalmazza az anyagot. A felhasználó betöltheti egy szövegszerkesztô programba, és ott saját ízlése, szükséglete szerint formálhatja. Például ha az anyagot ki akarjuk nyomtatni könyv alakban (feltéve, hogy az szabadon publikálható), akkor ebbôl a text file-ból könnyen elô tudjuk állítani a nyomdakész változatot. Vigyázat! A text file minden sora sorvég-karakterrel végzôdik, ezeket elôbb el kell távolítanunk, és csak utána szabad a formálást elkezdenünk. A szövegben a kezdô idézôjelet két egymást követô vesszô, a felsô idôzôjelet két egymást követô aposztrófa és a gondolatjelet két egymást követô elválasztójel képezi (lásd a szöveg formájára vonatkozó megkötéseket késôbb). Az egyes fejezeteket csupa egyenlôségjelbôl álló sorok választják el egymástól. A file eleje ezt az ismertetést tartalmazza a Könyvtárról. Ezt a text file-t felhasználhatjuk szövegelemzésre is, amihez természetesen szükségünk van valamilyen elemzô programra. 2. A,,súgó'' file felhasználása Ez a file formátum igen egyszerű olvasást, felhasználást tesz lehetôvé a Windows operációs rendszerben megszokott ,,súgó'' programok formájában. (Az ajánlott képernyô felbontás VGA.) Az elektronikus könyv legnagyobb elônye az, hogy a szöveg elektronikus formában áll az olvasó rendelkezésére. A ,,Másol'' gombbal a teljes fejezet átvihetô a vágóasztalra [Notepad]) és onnan a szokásos módon: ,,Szerkesztés'' és ,,Másol'' [Edit és Paste] paranccsal bármilyen Windows szövegszerkesztôbe. Ugyanezt érjük el a Ctrl+Ins gombok együttes lenyomásával is. Ha nem akarjuk a teljes szöveget átvinni, akkor használjuk a ,,Szerkesztés'' [Edit] majd a ,,Másol'' [Copy] utasítást a program menüjérôl, minek következtében a fejezet teljes szövege megjelenik egy Másolás párbeszéd-panelban. A kijelölt szövegrészt a ,,Másol'' utasítás a vágóasztalra [Notepad] viszi, és onnan az elôbbiek szerint folytathatjuk a munkát. A programból közvetlenül is nyomtathatunk fejezetenként a ,,File'' és ,,Nyomtat'' [Print] utasítással. A nyomtatott szöveg formája kissé eltérhet a képernyôn láthatótól. A nyomtatott szöveg betűtípusa ,,Arial'', betűmérete 10 pontos. Ha más formátumra, betűtípusra vagy -nagyságra van szükségünk, akkor vigyük elôbb a szöveget a szövegszerkesztô programunkba, ott állítsuk be a kívánt formátumot, és utána nyomtassunk. Ahhoz, hogy a ,,súgó'' file-t használni tudjuk, a következôket kell tennünk (a ,,Vasárnapi kalauz'' című könyvvel mutatjuk be a lépéseket). 1. A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárból töltsük le a VASKAL01.HLP és a VASKAL01.ICO file-okat a saját gépünk ,,C:\PAZMANY'' nevű alkönyvtárába. (A VASKAL01.HLP helyett letölthetjük a sokkal kisebb VASKAL01.ZPH file-t is, de akkor letöltés után ki kell bontanunk a "PKUNZIP VASKAL01" utasítással.) 2. Készítsünk egy programindító ikont. A Programkezelôben kattintsunk elôször a ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű programcsoportra. (Ha az még nincs felállítva, akkor hajtsuk végre a fejezet végén leírt ide vonatkozó utasításokat.) Ezután válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és ,,Program'' utasításokat a menürôl. A párbeszed-panelban a következôket gépeljük be: Megnevezés: Vasárnapi Kalauz Parancssor: WINHELP C:\PAZMANY\VASKAL01.HLP Munkakönyvtár: C:\PAZMANY Ezután kattintsunk az ,,Ikon'' nevű utasításra, és adjuk meg a C:\PAZMANY\VASKAL01.ICO file-t. Ha ezután rákattintunk az így felállított ikonra, a program elindul, és olvashatjuk a könyvet. A ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű programcsoport felállítása: A Programkezelô menüjérôl válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és ,,Programcsoport'' utasítást. A párbeszéd-panelban a következôt gépeljük be: Megnevezés: Pázmány Péter E-Könyvtár Ezután zárjuk be a párbeszéd-panelt. Hogyan lehet a könyvekhez hozzájutni? ------------------------------------- A könyveket bárki elektronikus úton letöltheti a Könyvtárból (lásd a Könyvtár Internet címét) vagy postán megrendelheti (lásd a postai címet). Egyházi intézményeknek és személyeknek ingyen küldjük el a könyveket, mások a rendeléssel együtt 3 dollárt vagy annak megfelelô pénzösszeget küldjenek a lemez- és postaköltség megtérítésére. A Könyvtár használatának jogi kérdései -------------------------------------- Az általános elvek a következôk: 1. A Könyvtár mindenkinek rendelkezésére áll személyes vagy tudományos használatra. Ha a Könyvtár anyagát publikációban használják fel, akkor kérjük az alábbi hivatkozás használatát: ,,A szöveg eredete a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár -- a magyarnyelvű keresztény irodalom tárháza.'' 2. Egyházi intézmények és személyek kereskedelmi célokra is ingyenesen használhatják a Könyvtár anyagát, csak azt kérjük, hogy a kiadványuk elején helyezzék el az elôbbi utalást. A Könyvtár fenntartja magának azt a jogot, hogy eldöntse: ki és mi minôsül egyházi személynek, ill. intézménynek. Kérjük, keresse meg ez ügyben a Könyvtárat. 3. Ha a Könyvtár kiadványait nem egyházi intézmény vagy személy kereskedelmi célokra használja fel, akkor az elôbbi utalás feltüntetésén kívül még kérjük a haszon 20%-át a Könyvtár számára átengedni. A befolyt összeget teljes egészében a Könyvtár céljaira használjuk föl. Elôfordulhat, hogy ezek az elvek bizonyos könyvekre nem vonatkoznak, mert a szerzôi jog nem a Könyvtáré. Az ilyen könyv része az állománynak, lehet olvasni, lelkipásztori munkára felhasználni, de kinyomtatása, -- bármilyan formában --, tilos. Az ilyen jellegű korlátozások minden könyvben külön szerepelnek. (Lásd a könyvek elektronikus változatáról szóló fejezetet!) Hogyan lehet a Könyvtár gyarapodásához hozzájárulni? ---------------------------------------------------- Minden pénzügyi támogatást hálásan köszönünk, és a központi címre kérjük továbbítani. Az anyagi támogatásnál is fontosabb azonban az az önkéntes munka, amellyel állományunkat gyarapíthatjuk. Kérünk mindenkit, akinek a magyar katolikus egyház sorsa és az egyetemes magyar kultúra ügye fontos, hogy lehetôségeinek megfelelôen támogassa a Könyvtár munkáját. A munka egyszerű, bárki, -- aki már használt szövegszerkesztô programot --, részt vehet benne. Hogyan lehet az állomány gyarapításában részt venni? A munka egyszerűen egy-egy könyv szövegének számítógépbe való bevitelét jelenti. Elôször optikai beolvasással (szkennolással), automatikus úton, egy nyers szöveget készítünk, amit aztán az önkénteseknek ki kell javítaniuk. A munka lépései így a következôk: 1. Ellenôrizzük, hogy a kiválasztott könyv szabadon másolható-e (nem esik-e szerzôi jogvédelem alá), vagy meg lehet-e kapni a Könyvtár számára a másolás jogát. Ez ügyben vegyük fel a kapcsolatot a Központtal. 2. Ellenôrizzük, hogy a könyvet még nem kezdte-e el senki begépelni. Ez ügyben is vegyük fel a kapcsolatot a Központtal. A Könyvtár állandóan tájékoztat a begépelés alatt álló munkákról. 3. A könyvet küldjük el a Központnak, ahol optikai beolvasással elkészítik a nyers szöveget. 4. A Központ visszaküldi a nyers szöveget egy számítógépes lemezen a könyvvel együtt. A nyers szöveget tetszôleges szövegszerkesztô- formában lehet kérni. Ha az eredeti kiadvány nem alkalmas optikai beolvasásra (rossz minôség, régies betűtípusok stb. miatt), akkor az önkéntesnek kell a nyers szöveget is begépelnie. 5. Végezzük el a nyers szöveg ellenôrzését és javítását. Ez a munka legidôigényesebb része, és ettôl függ a végleges szöveg helyessége! Kövessük a szöveg formájára vonatkozó megállapodásokat (lásd a következô részt). 6. A kész szöveget küldjük vissza lemezen a Központnak. 7. A Könyvtár ezután elkészíti a kívánt file-formákat és a könyvet behelyezi a Könyvtár állományába. Megkötések a szöveg formájára ----------------------------- Mivel mindenki számára hozzáférhetô módon kell a szövegeket tárolnunk, egyszerűségre törekszünk. Általános szabály az, hogy semmilyen tipográfiai karaktert vagy kódot nem használunk, csak a billentyűzetrôl bevihetô karakterek szerepelhetnek a szövegben. A szöveg készítésekor kérjük a következô megállapodásokat betartani: 1. Margó: 1 hüvelyk (2.54 cm) bal- és jobboldalt. 2. Betűtípus: Arial, 10 pontos. 3. Alsó idézôjel: két vesszô szóköz nélkül, felsô idézôjel: két aposztrófa szóköz nélkül, gondolatjel: két elválasztójel szóköz nélkül, idézôjel idézôjelen belül: aposztrófa (alsó és felsô idézôjelként egyaránt). 4. Tabulátor karakter megengedett (a tabulátorokat fél hüvelyk, azaz 1.27 cm távolságra kell egymástól beállítani). 5. Semmilyan más formálási kód nem megengedett. 6. Lábjegyzet helyett szögletes zárójelbe kerüljenek a hivatkozások száma (pl. [1]), és a hozzátartozó magyarázatok a file legvégén egymás után, mindegyik új sorban kezdve. Érdeklôdés/Javaslat ------------------- A már meglevô állományról, a készülôfélben levô könyvekrôl, az önkéntes munka lehetôségeirôl és a Könyvtár legújabb híreirôl a következô címeken lehet tájékoztatót kapni: 1. levél: St. Stephen's Magyar R.C. Church 223 Third St., Passaic, NJ 07055-7894, USA 2. elektronikus posta (e-mail): felso@comcast.net 3. elektronikus hálózat (World Wide Web): http://www.communio.hu/ppek vagy http://www.piar.hu/pazmany Minôség -- állandó javítás -------------------------- A Könyvtár állományának minôségét állandóan javítjuk, újabb és újabb változatokat bocsátunk közre (a file nevének utolsó két karaktere a változat számát jelenti). Kérjük ezért a Könyvtár minden tagját, olvasóját, hogy jelentsen minden felfedezett szöveghibát. A levélben (postai vagy elektronikus levélben egyaránt), közöljük az új, javított sort az ôt megelôzô és követô sorral együtt. Így a szövegkörnyezetben elhelyezve, könnyű lesz a hibát megtalálni és javítani. Miután a file új változata (új verziószámmal) felkerült a Könyvtárba, a régit töröljük. Kérjük, a könyvekkel és a Könyvtár munkájával kapcsolatos észrevételeit, javaslatait, kritikáját közölje velünk! Segítségét hálásan köszönjük. A könyvtár mottója egy szentírási idézet ---------------------------------------- Ha ugyanis az evangéliumot hirdetem, nincs mivel dicsekednem, hiszen ez a kötelességem. Jaj nekem, ha nem hirdetem az evangéliumot! Ha önszántamból teszem, jutalmam lesz, ha nem önszántamból, csak megbízott hivatalnok vagyok. (1Kor 9,16-17) ======================================================================== ======================================================================== Gerd Hamburgrer Ember, akinek múltja van Egyházi jóváhagyással Tartalomjegyzék ======================================================================== Tartalomjegyzék A könyv elektronikus változata Elôszó I. Ember, akinek múltja van II. A hit útjára térve III. Rabok és koldusok között IV. Vince és az asszonyok V. Csuhások és papok VI. Offenzívában a kor ördögei ellen VII. Harcban az emberi jogokért VIII. A békeharcos IX. Ami elmúlt s ami megmaradt belôle ======================================================================== A könyv elektronikus kiadása Ez a program az azonos című könyv szöveghű elektronikus változata. A könyv 1985-ben jelent meg Bécsben, az Opus Mystici Corporis kiadásában. Az elektronikus változat Valentiny Géza prelátus úr, az Opus Mystici Corporis vezetôje, engedélyével készült. A könyvet lelkipásztori célokra a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár szabályai szerint lehet használni. Minden más szerzôi jog az Opus Mystici Corporis tulajdonában van. ======================================================================== Elôszó ,,Szűkebb hazámban -- írja Vince -- kölest esznek az emberek. Ebéd idején egy nagyobb tálba öntik, amelyet a ház lakói körülülnek. Miután mindnyájan ettek, ismét visszatérnek munkájukhoz.'' Ebbôl a szegényparaszti környezetbôl indult el Páli Vince. Maradt volna is menthetetlenül gascogne-i disznópásztor, ha nem feszül lelkében fékezhetetlen energia és becsvágyó törekvés, hogy kitörjön abból az agrárproletár világból, amelyet szégyellt és megvetett. Nyilván születésétôl a kegyelem más élethivatásra szólította, ami azonban csak késôbb jelentkezett nála. Viszont ebbôl a magasabbrendű kiválasztottságból a fiatalember kezdetben semmit sem mutatott. Az egyházi pályát azért választja, hogy a negyedik társadalmi rend sorából rögtön a tekintéllyel és zsíros jövedelemmel kecsegtetô papság sorába emelkedjék. Gerd Hamburger, -- miután német nyelven már korábban megírta Vince jellemrajzát és benne a francia ,,nagy század'' kortörténetét --, most avatott tollal magyar nyelven tárja elénk a szegények papjának életútját. A szerzô nem az az ember, aki elkendôzni kívánja Vince gyöngeségeit vagy a 17. századi Franciaország úri osztályának súlyos bűneit, sôt érezhetôen otthonosan mozog a társadalom élesnyelvű kritikusának szerepében, és a feladat egyenesen kedvére való. Nem hallgatja el viszont az akkori francia kereszténységben megindult nagy lelki megújulást sem, amelybôl kinôtt Páli Szent Vince világraszóló életműve. A karrierista fiatal pap fájdalmas próbatételei, közte rabszolgaságban eltöltött tuniszi évei, drámai elevenséggel peregnek a könyv lapjain. Mintegy vele együtt fejlôdünk, mígnem proletár öntudata mély hittel párosul és fölfedezi önmagában ,,a hivatás mély isteni szellemét, amellyel Isten egykor a szegény halászemberek, kézművesek és az akkori idôk szegényeit kegyesen megajándékozta.'' Érdekfeszítô regényként olvassuk a szent ember életrajzát, mert tudni akarjuk, mivé fejlôdik. Megragad mindenkit az igaz szívvel választott vallásos élet képe: a magát keresô önzés páncélja lehullik Vince lelkérôl, és fölismeri elhivatottságát. A legelhagyatottabbak jótevôjévé lesz, aki megtölti a korgó gyomrokat és táplálja az éhezô lelkeket. Otthonosan és természetes egyszerűséggel mozog rabok és koldusok között éppenúgy, mint a gazdagok fényes palotáiban és az elôkelô úri hölgyek szalonjaiban, hogy közülük nyerjen apostolokat a betegek gondozására és a szeretetszolgálatra. Jólesik ott látni Vince nyomában -- milyen vigasztaló ellentét ez a kép Richelieu, Mazarin és Gondi papi világa mellett! -- a korabeli francia egyház legjobbjait, akik a felvilágosodás, az emberiesség és a hamisítatlan kereszténység fáklyahordozói. Elégtétellel tesszük elolvasás után a szerény kötetet könyvespolcunkra. Sikerült meggyôznie bennünket, hogy minden korban keresztény feladat marad, amit századunk szociális apostola, Dom Helder Camara érsek így fogalmazott meg: ,,A szegényeket az anyagi és lelki szegénységtôl, a gazdagokat az önzéstôl kell megszabadítani.'' A KIADÓ ======================================================================== I. Ember, akinek múltja van A kort, amelyben élt, ,,Grand Sičcle''-nek, ,,nagy korszak''-nak nevezték. S valóban: nagy férfiak és nôk, események és katasztrófák kora volt. E korban írja Moličre virtuóz komédiáit, Corneille a ,,Cid''- et, ekkor dolgozik Shakespeare Stratford upon Avon-ban; alkotja halhatatlan műveit Michelangelo és Bernini, festi Rubens jóltáplált angyalait, állítja feje tetejére Leibniz, Bacon, Newton és Descartes az addig érvényes gondolkodást, Kopernikus, Kepler, Bruno, Ticho és Galilei pedig ráadásul az egész világegyetemet. Ugyanekkor egy korban sincs fény és árnyék, evilági dicsôség és nyomor akkora ellentétben, mint éppen ebben a században. Egy évvel elôbb, hogy Páli Vince 1581. április 24-én az eldugott délfranciaországi Puyban, Dax mellett (ma Saint-Vincent de Paul-nak nevezik), mint a szegényparaszt szülôk, Jean de Paul és Bertrande Moras harmadik gyermeke megpillantja a napvilágot, jelenik meg a kor legolvasottabb könyve: Jean Bodin ,,Daemonomania''-ja: gyilkos indulatú röpirat a boszorkányok ellen. Bodin a kor legjelentôsebb egyéniségei közé tartozik, élete hűen tükrözi a befejezôdô 16. és a kezdôdô 17. század életkörülményeinek gazdag és szeszélyes sokszínűségét. Bodin mint karmelita szerzetes kezdi pályafutását, de csakhamar elhagyja a papi pályát, és a római jog tanára lesz. Késôbb a király szolgálatába lép, koronaügyészi tisztséget ér el. Életének pestisjárvány vet véget. A boszorkányok ellen írt könyve 1698-ig tizenegy kiadásban jelent meg. Több nyelvre lefordították, hatása igen nagy volt. Akkoriban mint valami járvány dühöng a boszorkányôrület Európa fölött. Árnyékában fekete misék, ördögűzés, alkímia és varázslat, háborúk, gyilkosságok, banditizmus és csalás tobzódik. Amit áradások és más természeti katasztrófák megkíméltek, azt a járványok és az éhínség pusztítja el. A hajóflották evezôpadjait súlyos láncokba vert gályarabok népesítik be. Türelmetlen örökösök köreiben nagy kegyben állnak a méregkeverôk és fölbérelt gyilkosok, a prostitúció fénykorát éli, és a Napkirály árnyékában kerek tizenhét millió francia polgár keresi szó szerint koldulással a mindennapi kenyerét. A vidéki lakosság rosszul öltözött; szegény, mállott falú házakban lakik. Amikor a korabeli festôk: Matthieu és Antoine le Nain képeit szemléljük, néha úgy tűnik, mintha az emberiség visszazüllött volna a vad nomádság állapotába. A Grand Sičcle proletárjai nem rendelkeznek jogokkal. Védtelen kiszolgáltatottjai uraiknak, a ,,nagyjanik''-nak -- ahogy Münzer Tamás a kor gazdagjait nevezi. ,,A nemesek -- panaszkodik maga a hatalmas Richelieu is -- a maguk szabadságát mindenfajta elvetendô cselekedet végrehajtására használják föl, s úgy vélik, jogaikat rövidíti meg az, aki ôket a jog és igazságosság határai közé utalja.'' És: ,,Mindegyikük a vakmerôségén méri saját értékét.'' 1614. október 26-án, a rendi közgyűlés megnyitása alkalmából Robert Miron, a párizsi céhek mestere a következô szavakkal fordul XIII. Lajoshoz: ,,A szegény emberek szünet nélkül dolgoznak, sem testük, sem lelkük épségét, más szóval: életüket nem kímélve gondoskodnak arról, hogy az egész birodalom élelmiszerellátása biztosítva legyen; szántják és művelik a földet, hasznos dolgokat termelnek; nincsen évszak, hónap, hét, a hétnek napja és órája, amely nem követelne tôlük állandó erôfeszítést. És a sok munkából nem jut nekik más, mind izzadság és nyomor. Fölségednek, a papi rendnek, a nemességnek és a harmadik rendnek a jóléte az ô kezük-lábuk záloga.'' S valóban: ha egyszer a Jézus nevében vívott csaták és elkövetett tömeggyilkosságok közepette rövidke béke reménye dereng, a szegények annak sem örülhetnek. Amit fosztogató katonák meghagynak, azt az embertelen adó- és kamattörvények rabolják el. A király és az uraságok mindent kényük-kedvük szerint elvehetnek. A nagy század árnyoldala: miközben emberek ezrei élnek keserű szegénységben, laknak gondozatlan házakban, a Napkirály palotái egymagukban csillagászati összegeket nyelnek el. A kastély, amelyet a késôbbi kegyvesztett Fouquet, XIV. Lajos minisztere, Vaux-ban épít, 18 millió Livres-be került. A királyi kertek érdekében három falunak kellett a föld színérôl eltűnnie. Anélkül, hogy a lakosságot megkérdeznék, egyszerűen lerombolják kunyhóikat, miután -- mily kegy! - - a királyi fôintézô potom pénzért megvásárolta azokat. A parasztoknak, tekintet nélkül a terméshozamra, ezüstpénzben és természeti járulékban alapadót kell fizetniük. A hátralékosoktól 29 évig visszamenôen lehet ezt az adót behajtani. A magas bérletekhez számtalan egyházi és világi sarc járul. IV. Henrik szép mondása, amely úgy hangzik, mint valami szociális program, hogy tudniillik egy francia család vasárnapi asztaláról se hiányozzék a sült csirke --, nem volt több, mint csalfa blöff. A húsétel az elôkelô rendek privilégiuma, a szárnyasjószág és a vad a nemesek elôjoga. Halat keveset fogyasztanak ebben az idôben, túl nagy nehézségbe ütközik a szállítása. A tűzifa drága, az utak járhatatlanok, s a vízi közlekedést a folyók medrébe nyúló malmok akadályozzák. A sóra kivetett adót inkvizítori szigorral hajtják be. Bármennyire nevetségesnek is tűnik ma számunkra, de akkoriban mindenki után nyomoztak, akirôl akár csak föl lehetett tenni, hogy fűszerezés céljából a levesébe tengervizet vegyít s ily módon adócsalást követ el. Ennek megfelelôen napirenden a besúgás és házkutatás. Az ország fegyenceinek egyharmada sókihágás miatt tengeti életét börtönrácsok mögött. Végül is a nagy francia forradalom szüntette meg a sóadó beszolgáltatási kötelezettségét. Az italokra kiszabott adókkal sem áll másképp a helyzet. A földesúr állapítja meg a szüret idejét, aminek a következménye, hogy a termés nem egyszer tönkremegy, így a veszteség nagyon magas. A gazdagok igazságtalan elôjogai gondoskodnak arról, hogy aki a szôlôskertet tulajdonképpen megművelte, az alig számíthatott nyereségre. A szôlôskertekbe betört vadat nem szabad megölni, ez nemesi privilégium, hanem csupán kövekkel kell elhessegetni. A kerteken keresztül-kasul vágtázó nemes vadászurakat azonban még ilyen módszerekkel sem lehet kordába szorítani. Az egyszerű nép legföljebb öklét rázhatja utánuk, és még tovább kesereghet. Azért idôzünk kissé kimerítôbben e kor szociális viszonyainak ábrázolásánál, mert Páli Vince is a kor eme ,,triste milieu''-jébôl, szomorú környezetvilágából származott. Másképp fogalmazva: ô is a kor proletariátusának a gyermeke. Ez a tény, -- amelyet különben polgári életrajzírói alig tartanak mélyebb elemzésre méltónak --, döntôen határozza meg alapvetô magatartását és egész késôbbi szociális ténykedését. Proletári öntudatból fakad a ,,nagyfejűek'' iránti csöndes dac és ellenszenve, amely sokféle formában egész életén keresztül újra és újra átüt cselekedetein és szavain. Jellemzô, hogy a megjegyzés: ,,Csupán disznópásztor vagyok és egy szegény falusi család sarja'' visszatérô mondásai közé tartozik. ,,Szűkebb hazámban, -- írja Vince -- kölest esznek az emberek. Ebéd idején egy nagyobb tálba öntik, amelyet a ház lakói körül ülnek. Miután mindnyájan ettek, ismét visszatérnek munkájukhoz.'' Hogy a nevével kapcsolatos hamis elképzeléseket megakadályozza (mivel a ,,Vincent de Paul'' írásmód nemesi eredetre utalhatna), vezetéknevét a ,,De'' és ,,Paul'' szavak összevonásával Depaul-ra változtatja. A legszívesebben veszi azonban, ha egyszerűen ,,Monsieur Vincent''-nak szólítják. Vince késôbbi élete során ismételten felszínre tör akkor már persze mély hittel párosult proletár öntudata. Egyik, késôbb híressé vált beszédében ezt olvashatjuk: ,,Istenem, add nekünk a Te papságodnak szellemét, amelyet az apostolok és követôik: az elsô papok birtokoltak. Add nekünk a hivatás igazi, mély és isteni szellemét, amellyel a szegény halászokat, kézműveseket és az akkori idôk szegényeit kegyesen megajándékoztad. Mert, Urunk, mi is csak egyszerű emberek, munkások és parasztok vagyunk!'' Máskor így ír: ,,Nem szabad a szegény parasztot vagy szegény asszonyt külseje vagy műveletlensége miatt elítélnünk. Ôk néha egyáltalában nem rendelkeznek a gondolkodó emberek külsejével sem azok szellemi képességeivel. Ellenkezôleg: durva veretűek, földiesek. De fordítsuk meg az érmet --, s akkor a hit fényében látni fogjuk, hogy ezekben a szegényekben az Isten Fia lép elénk, aki szegény akart lenni. Szenvedésében neki sem volt emberi arca. A pogányok esztelennek tartották, a zsidók számára botrányt jelentett, s mindeme körülmények között képes volt jó hírt hozni a szegényeknek: ,,Azért jöttem, -- mondotta --, hogy a szegényeknek az Isten országát hirdessem.'' A szegények megszépülnek, ha Istenben és annak a tiszteletnek fényében látjuk ôket, amellyel Jézus Krisztus övezte ôket. Csak ha testi állapotukat tartjuk szem elôtt s evilági szemmel tekintünk rájuk, tűnnek elvetésre méltónak.'' Hosszú volt az út, amíg Vince erre a gondolkodásmódra eljutott. Egészen más úton indult. Ha nem is volt koldusszegény, de legalább is erôsen jogfosztott társadalmi rétegbôl származott. S mégis soha sem lett szociálforradalmárrá, mint például Münzer Tamás. A fiatal Depaul Vince ehhez túlságosan felületes volt. Magatartását épp ezért nem a hasonló sorsúakkal vállalt szolidaritás tudata határozta meg, hanem épp ellenkezôleg egyéni önzô törekvése, hogy mielôbb elhagyhassa azt a környezetet, amelyben született. Maga is ,,nagyjani'' szeretett volna lenni, az uralkodó körök egyik képviselôje. A két lehetôség: a forradalmi lázadás és a behódoló megalkuvás közül az utóbbit választja. Célkitűzése: kitörni a ,,triste milieu''-bôl s bejutni az uralkodó rendek soraiba. A sikeres polgári pályafutásban pillantja meg azt a motort, amelynek segítségével elkülönülhet saját osztályától, a ,,közönséges nép''-tôl. A három rend: a papság, nemesség és polgárság közül az elsôben véli megtalálni a legkönnyebben járható utat, s ezért a papi pályát választja. Számára is, mint IV. Henrik számára ,,megér Párizs egy misét.'' Az a Párizs, ahol a királyi udvar pazar és elôkelô légkörében -- megfelelô protekció segítségével -- leginkább számíthat kényelmes és gazdag életre. Az egyházi pályafutás tekintéllyel, zsíros jövedelemmel és gondtalan élettel kecsegtet. Az elképzelés, hogy a negyedik rend soraiból azonnal az elsô rendbe emelkedhet föl, valóban csábító. Ráadásul a kornak a papi hivatásról alkotott képe eléggé nagystílű életmódot engedélyez. Vincére is érvényes, amit Richelieu bíborosról mond Abbé Brémond: ,,Fél a pokoltól, kedveli a teológiát, nem érdektelen az isteni dolgok iránt, de alapjában véve országa mégis csak e világból való.'' Szüleinek elképzelése egybevág a fiatal Depaul terveivel. Érthetô módon gondtalan öregkorra vágynak. Vágyaik középpontjában döntô módon áll a papfiú gazdasági helyzete s remélt zsíros jövedelme. Elvégre, nem is olyan régen történt, hogy egy távolabbi rokon. Étienne de Paul, a poymarteti apátság priori tisztéig vitte --, ami rokonaira is jólesôen kihatott. Ilyen meggondolások alapján kerül Vince a daxi ,,Fekete Ferencesek''- hez az ún. ,,Cordelier'' (kötélzsinórt viselô) franciskánus barátokhoz. Az intézeti költségek tűrhetô keretben mozognak: Vince szülei egy évre 60 frankot fizetnek, ami akkoriban nem volt nagy összeg. Sajnos, a kiképzés híven tükrözi a költségeket: aligha lehet még csak középszerűnek is nevezni. Vince számára azonban a kollégium kapui nem csak a tudás fájához való utat jelentik, hanem elsôsorban a szabadulás lehetôségét társadalmi osztályától. A világról, amelyet maga mögött hagyott, hallani sem akar többé. ,,Emlékszem, -- írja késôbb -- jelentették a kollégiumban, ahol tanultam, hogy apám keres, de én nem akartam beszélni vele.'' Megrendítô, milyen nyomást gyakorol a fiatal tanulóra a szégyenkezés társadalmi osztálya miatt. Semmi sem illusztrálja a feudális társadalmi rend jólétre és tekintélyre épülô gondolkodásának nyomasztó súlyát jobban, mint ez a jellemzô epizód: ,,Emlékszem, kisfiú koromban apám egyszer magával vitt a városba. Mivel rosszul volt öltözve és sántított, szégyelltem vele menni, és megvallani, hogy hozzá tartozom.'' Vince kedvelt és okos tanuló. Amikor Comet úr, a daxi törvényszék ügyvédje és pouyi bíró, gyermekei számára házitanítót keres, a kolostor gvárdiánja a fiatal Depault javasolja. Vince csakhamar családtagként él Comet úr házában. A háziúr is azon a véleményen van, hogy Vince a papi pályát válassza. Abban a korban, melyben tízéves kisfiúkat püspökké szentelnek és bíborossá neveznek ki, nem különösebben föltűnô, hogy Vince 15 éves korában, 1596. december 20- án megkapja a tonzúrát és a kisebb rendeket. Gazdag papi állás biztosításához azonban elengedhetetlen, hogy a jelölt valamely jónevű egyetemen akadémiai fokozatot szerezzen. Az ilyesmi sok pénzbe kerül -- de Jean de Paulnak semmi sem drága, ha fia tanulmányairól van szó. Eladja egy pár ökrét --, s Vince most már beiratkozhat az 1230-ban alapított hírneves toulouse-i egyetemre, amelynek tanári karához nemrég a boszorkányvadászó Bodin is tartozott. A fiatal Depaul egyetemi éveirôl nem sokat tudunk. Lehetséges, hogy miután kimerítette a szülôi támogatást, itt is házitanítóságból fedezte szükséges kiadásait. Mindenesetre még nincs 20 éves, amikor Périqueux püspöke, François Bourdeille 1600. szeptember 23-án magánkápolnájában pappá szenteli. A trienti zsinat ugyan már régen meghatározta a szentelendô papok korát, (a diakonátushoz 23, a papi rendhez 25 éves kor volt szükséges), a gallikánus Franciaországban azonban senki sem törôdött ezzel. Gondtalan anarchia uralkodott e téren; a papi pályához sem nehéz tanulmányokra, sem mély jámborságra, sem megfelelô korra nincs szükség ebben az idôben. Csupán az a fontos, hogy valamelyik püspök úgynevezett ,,Dimissorium''-ot adjon, ami egyfajta szentelési engedély. Mivel a daxi püspököt a kálvinizmussal való kacérkodással vádolják, Vince elôször a tarbes-i püspökhöz fordul az engedélyért, de azt végül is az újonnan kinevezett daxi püspöktôl, Jean Jaques du Saulttól kapja meg. A szent késôbbi életrajzírói mindenképpen el akarták tusolni ezt a méltatlan és a kor gyorstalpaló módszerének megfelelô papszentelést. Igyekezetükben meghamisították Vince születési dátumát: egyszerűen öt évvel öregebbnek tüntették föl. Sokáig a történészek is úgy vélték, hogy Vince 1576-ban született. Pappászentelése után Vince továbbfolytatja egyetemi tanulmányait, anélkül, hogy befejezné, ahogyan a gimnáziumot is befejezetlenül hagyta. 1604. októberében megkapja a teológiai bakkalaureátus diplomáját, amely fölhatalmazza az egyházatyák írásainak magyarázására. Késôbb Párizsban a jogi bakkalaureátust is megszerzi. Ez a két bizonyítvány az egész hivatalos végzettsége. Még pappászentelése elôtt sikerül Buzetban, Toulouse-tôl mintegy 30 kilométerre egy intézetben tanári állást vállalnia. Az új foglalkozás kissé enyhíti pénzgondjainak állandó keservét. Természetesen csak ideiglenes munkakörrôl lehetett szó. Szerencséjére Comet úr, régi ismerôse, jóban van a daxi püspökkel. Közbenjárására Vince megkapja a tilh-i plébániát, amely nem szegény és népe is jóindulatú. Idôközben azonban már egy Saint-Soubé nevezetű pap is szemet vetett Tilh-re. Vincének pörösködnie kellett volna, ami nem volt ínyére, így a plébánosi állásból egyenlôre nem lett semmi, s Vince Toulouse-ban maradt. Nem sokáig. 1605 elején valami épp annyira sürgôs, mint titokzatos ügy, -- melyrôl a mai napig sem tudunk közelebbit --, Bourdeaux-ba szólítja hôsünket. Meglehet, hogy valami újabb sokat ígérô lehetôségrôl volt szó, amelybôl azonban, úgy látszik, csak a sokat ígérés maradt vissza. Mintha a Gondviselés végre is kedvezôbb döntésre jutott volna Vince eredménytelen szerencsehajhászása láttán, most mintegy kisujját nyújtja neki. Alig ér ugyanis Bourdeaux-ból vissza Toulouse-ba, amikor szerencséjére meghal egy ,,idôsebb nemeslelkű hölgy'', akinek anyai érzelmeit, úgy látszik, már régebben sikerült fölkeltenie, s aki most egész kis vagyont hagy hátra neki. Az ügy bökkenôje: az örökség csupán egy hagyatéki levél formájában létezik, s egy szélhámos birtokában van, aki viszont Marseille-be költözött. Csak hosszú, idôtrabló kutatások után sikerül Vincének a címet megtudnia. Hogy marseille-i útját fedezni tudja, eladja Toulouse-ban bérelt lovát. A ló tulajdonosa csak késôbb értesül ,,szerencséjérôl''. Vince ugyan késôbb nem szűnik meg hangsúlyozni, hogy visszatérte után mindenképp meg akarta az okozott kárt fizetni --, de a dolog megrekedt a szándéknál. 1605. július táján ugyanis hirtelen eltűnik, anélkül, hogy rokonsága, barátai tudnák, hová. Hosszú ideig senki sem tudja, él-e, hal-e? Aztán két év múlva, amilyen hirtelen eltűnt, épp oly váratlanul fölbukkant. Hogy közben mi történt vele, hol tartózkodott és mit művelt, arról megoszlanak a vélemények. Annál is inkább, mivel a késôbbi szent, életének erre a szakaszára nem szívesen emlékezett. Fölbukkanása után 1607. július 24-i keltezéssel levelet ír egykori, idôközben meghalt védnöke, Comet ügyvéd fiának. Egész sor olyan kalandról számol be, amelyek Dumas-nak, de Papillonnak is díszére válhattak volna. Az akkori kor hátterébôl nézve s mindazon töredékes információk alapján, amelyeket Vince korábbi életébôl tudunk, az ilyen kalandok persze nem oly valószínűtlenek, mint amilyeneknek elsô pillantásra látszanak. A szentek életrajzírói sajnos gyakran abba a hibába esnek, hogy csupa jóindulatból úgy ábrázolják kedvencüket, mintha az minden emberi gyarlóságtól mentesen pattant volna a világra, mint Buddha anyja oldalából vagy mint Pallasz Athéné Zeusz fejébôl. Vince korábbi életében az említett levélre épp oly kevéssé szívesen emlékezik, mint pappászentelésének körülményeire. Az Úr azonban, akinek életét végül is szentelte, nem úgy gondolkodik, mint az emberek, s úgy tűnik, nem szívleli a giccses történeteket. Így Vincének az ifjú Comet- hoz intézett levele minden viszontagság ellenére megmaradt. A francia forradalom idején ugyan ellopták, de újra megkerült, s ma egy kolostorban ôrzik. Életrajzíró sem tudná regényesebben megírni Vince tisztelendô úr élményeit, mint ahogy azt ô maga teszi: ,,Monsieur, két évvel ezelôtt dolgaim kedvezô alakulása miatt tisztán külsôleg úgy tűnt, hogy Fortuna istennô érdememen kívül arra törekszik, hogy több irigykedôt, mint követôt támasszon nekem. De úgy látszik, mindezt csak azért, hogy bebizonyítsa állhatatlanságát; esetemben a szerencsét szerencsétlenséggé, kegyét pedig kegyvesztettséggé változtatva. Mivel Ön, Monsieur, ügyeimben jól tájékozott, feltehetôen arról is értesült, hogy Bourdeaux-ból visszatérve egy végrendeletet találtam, amelyet egy talpraesett toulouse-i öregasszony hagyott hátra javamra. Vagyona néhány bútordarabból és valamennyi földbirtokból állt, amellyel a castres-i vegyes törvényszék három-vagy négyszáz tallér értékben bíróságilag neki ítélt, egy rosszhírű szélhámos tartozásaként. Ez ügyben a helyszínre utaztam, hogy pénzszükségleteim fedezésére mindent eladjak. Ebben barátaim tanácsát követtem. Láttam, hogy az ügy rendezése (melyrôl közelebbit nem szándékozom mondani), tetemes kiadással fog járni. A helyszínre érve ugyanis meg kellett állapítanom, hogy a nevezett flótás egy letartóztatási parancs folytán, -- amelyet az említett adósság miatt -- ugyancsak az öregasszony eszközölt ki ellene --, kirepült otthonából. Azt is megtudtam, hogy Marseille-ben jó üzleteket bonyolít le, s tetemes összegek fölött rendelkezik. Ügyem intézôje ezért úgy gondolta, (ahogyan az ügy állása is követelte), hogy menjek Marseille-be, mert ha az imposztor egyszer börtönbe kerül, legalább két- vagy háromszáz tallért tudok belôle bírósági úton kicsikarni. Mivel azonban nem volt pénzem, s hogy a dolog gyorsabban intézôdjék, eladtam a lovat, amelyet Toulouse-ban béreltem, abban a hitben, hogy visszatérve, a dolgot rendezni fogom. A balszerencse azonban megakadályozta visszatérésemet, úgyannyira, hogy szégyenkeznem kell a dolog ily elintézôdése miatt. Bizonyára nem tettem volna így, ha Isten ügyeim intézésében segítségemre lett volna --, ahogy nekem tűnt. Az említett tanácsot követve tehát Marseille-be utaztam, ott elcsíptem, s börtönbe zárattam emberemet, s megegyeztem vele 300 tallérban, amelyet kezembe kifizetett. Amikor éppen elhatároztam visszatérésemet, egy nemes ember, akivel együtt laktam, rábeszélt, hogy Narbonne-ig utazzam vele hajón. Hogy gyorsabban ott legyek s megtakarítsam pénzemet (illetve, hogy soha oda ne érjek, s hogy mindent elveszítsek), hallgattam rá. A széljárás olyan kedvezô volt, hogy még ugyanazon a napon kerek ötven mérföld távolságra levô Narbonne-ba értünk volna, ha Isten meg nem engedi, hogy három török kalózhajó megtámadjon bennünket. Ezek éppen az Oroszlánöböl vidékén cirkáltak azokra a hajókra várva, amelyeknek Beaucaire felôl kellett volna jönniük, ahol éppen misét tartottak. A támadás oly heves volt, hogy közülünk hárman-négyen meghaltak, a többiek pedig megsebesültek. Egy ellenséges nyíl engem is eltalált, úgy, hogy a seb életem végéig mint valami barométer jelzi az idôváltozást. Ezért arra kényszerültünk, hogy ezeknek a borzalmas, tigriseknél vadabb embereknek megadjuk magunkat. Mivel egyik legfontosabb emberüket elvesztették, és négy-öt gályarabjukat embereink megölték, elsô dühkitörésükben hajóskapitányunkat ezer darabra kaszabolták. Miután ideiglenesen bekötötték sebeinket, láncra vertek bennünket, és folytatták rablóhadjáratukat. Ezernyi rablást követtek el, de azoknak, akik ellenállás nélkül megadták magukat, visszaadták szabadságukat, miután mindenüket elvették. Különbözô árukkal megrakodva, hét vagy nyolc nap múlva végül is a berber partoknak vették irányukat, amely a banditák fészke és a tolvajok eldorádója még akkor is, ha a szultán errôl semmit sem akar tudni. Miután megérkeztünk, a fogságba vételünket igazoló jegyzôkönyv alapján eladásra állítottak ki bennünket. Azt állították, hogy spanyol hajón ejtettek bennünket fogságba --, mivel tudták, hogy e hazugság nélkül a király szolgálatában álló konzul, akinek feladata a franciák szabad kereskedelmét biztosítani, megszabadított volna bennünket. Eladásunkat a következôképpen rendezték meg: miután teljesen pôrére vetkôztettek bennünket, mindegyikünknek nadrághoz hasonló ruhadarabot, vászonkabátot és sapkát adtak. Keresztülvezettek bennünket Tunisz városán, amelyet külön eladásunk miatt kerestek föl. Miután lánccal a nyakunkon ötször-hatszor végighajszoltak bennünket a városon, visszavezettek a hajóra, hogy az odagyűlt árusok meggyôzôdhessenek arról, ki tud jól enni s ki nem, s ezzel bizonyítsák sebeink jelentéktelenségét. Ezek után a vásártérre vezettek bennünket, ahol a kereskedôk, -- ahogy ezt a lovak vagy ökrök vásárlásánál teszik --, alaposan megvizsgáltak bennünket. Elôször ki kellett nyitnunk a szánkat, hogy lássák a fogainkat, majd megtapogatták bordáinkat, megvizsgálták sebeinket, késôbb járnunk, menetelnünk, majd futnunk kellett, azonfelül pedig súlyt emeltünk és birkóztunk is, hogy lássák, kinek mennyi ereje van. Ezenkívül még ezernyi más megaláztatást is el kellett viselnünk. Engem egy halász vett meg, de csakhamar túl adott rajtam, mivel egyszerűen nem viseltem el a tengert s a tengeri betegség következtében mindenfajta munkára alkalmatlan voltam. A halász egy öregembernek, egy stagirita orvosnak adott el, aki a kvintesszencia nagymestere volt, nagyon emberséges és jóindulatú rabszolgatartó, aki -- mint elmondotta --, a bölcsek kövét kutatta. Munkája eredménytelen maradt, viszont más téren, az ércek átalakításánál sikere volt. Ennek bizonyítékát többször is láttam. Egyenlô mennyiségű aranyból és ezüstbôl kis lemezeket állított elô, aztán egy bizonyos arányban különbözô porokat kevert hozzájuk, majd megint lemezeket tett rájuk, hogy ismételten porokat keverjen a vegyülékhez. Az egészet olvasztótégelyben, illetve az aranyműveseknél használt tégelyben végezte. A keveréket 24 óráig a tűzön hagyta, majd fölnyitván a tégelyt, megállapította, hogy az ezüst arannyá vált. Többször is megfigyeltem, hogy higanyt finom ezüstté szilárdított. Ezt aztán eladta, hogy a bevételbôl a szegényeket segélyezhesse. Az én feladatom abban állott, hogy a 10-12 kemencében a tüzet tápláltam, ami -- Istennek legyen hála! -- több örömet szerzett számomra, mint amennyi munkát okozott. Mesterem nagyon szeretett. Tetszését találta benne, hogy velem az alkímiáról s annak törvényeirôl társalogjon. Mindenáron igyekezett e tudomány számára megnyerni, s annak fejében gazdagságot és sok tudást ígért. Isten állandóan szította bennem a szabadulás reményét, lankadatlan imáim miatt, amelyeket Hozzá és a Szeplôtelen Szűzanyához intéztem, akiknek -- meggyôzôdésem szerint -- végül is a szabadulásomat köszönhettem. A remény és az erôs hit, hogy Önt megint viszontláthatom, arra ösztökéltek, hogy mesteremet állandóan kérleljem, tanítaná meg nekem a vesehomok gyógyítását, aminél, mint láttam, naponta csodákat művelt. Meghallgatta kérésemet, sôt azt is megengedte, hogy elôkészítsem s a betegeknek beadjam a megfelelô szereket. Hányszor kívántam azóta, hogy az Ön elhunyt testvér-ura (és az irántam tanúsított jóindulatban mecénástársa!) iránti hálából az Ön rabszolgája lehessek! Mennyire szerettem volna idejében ennek a titoknak a nyitjára jutni, amelyet most Önnek átadok, miközben kérem Önt, vegye oly szeretettel, mint ahogy szívbéli meggyôzôdésem, ha idejekorán tudtam volna mindazt, amit most Önnek elmondhatok, a halál nem diadalmaskodott volna (legalább is ilyen módon) az Ön testvére fölött --, még ha tudjuk is, hogy az ember napjai Isten elôtt meg vannak számlálva. Mert bármennyire is igaz ez, ô mégsem azért halt meg, mintha Isten a napjait egy bizonyos évszámnak megfelelôen számlálta volna, hanem megfordítva: Isten így számlálta napjait, mivelhogy éppen ennyi esztendeig élt. Vagy hogy világosabban fejezzem ki magam: amikor meghalt, nem azért halt meg, mert Isten így akarta, vagy napjainak számát így határozta meg, hanem mert Isten így látta ezt elôre. Ennél az öregembernél voltam tehát 1605 szeptemberétôl kezdve a következô év augusztusáig, amikor is a Nagyvezírhez hivatták, hogy annak szolgálatába álljon. A tervbôl azonban nem lett semmi, mert idôközben szomorúságába belehalt. Engem unokaöccsére hagyott, egy igazi antropomorfitára. Ô nagybátyja halála után hamarosan túladott rajtam, mivel az a hír járta, hogy Bréves úr, a király törökországi nagykövete, a Nagyvezír írásával kezében úton van, hogy visszavigye a keresztény rabszolgákat. Egy hitehagyott keresztény vett meg, aki a savoyai Nizzából származott. A ,,temat''-jára vitt magával. Így nevezik azt a földbirtokot, amelyet a szultántól lehet bérelni; mivel a népnek semmije sincs, minden a szultáné. A temat a hegyekben volt, ahol a vidék nagyon forró és magányos. Az aposztatának három asszonya volt. Ezek egyike skizmatikus keresztény, nemes szellemű görög nô volt, s hozzám nagyon jóindulatú. A másik asszony pedig a rabszolgaságból való szabadulásomat segítette elô késôbb. Ez török volt, s az isteni könyörületesség eszközévé vált, amennyiben urát a hitehagyás karmaiból megmentvén, ismét visszavezette az egyház ölébe. Ez az asszony kíváncsi volt életmódunkra, így naponta fölkeresett a földeken, ahol árkot ástam. Egyszer azt parancsolta, énekeljek Istenemnek dicsérô énekeket. Ekkor ott eszembe jutott Izrael fiainak a babiloni fogságban fogant énekének verssora: ,,De hogyan énekeljünk éneket az Úrról az idegének földjén?'' Valami mégis arra indított, hogy könnyes szemmel belekezdjek a 137. zsoltárba: ,,Super flumina Babilonis'' (Babilon vizei mellett ültünk és sírtunk), majd elénekeljem a Salve Reginát és más énekeket. Ezek annyira megnyerték tetszését, hogy egészen oda volt a bámulattól. Nem is késlekedett férjét korholni, hogy igazságtalanságot követett el, amikor vallását föladta, melynek jóságáról elbeszélésem s dicsôítô énekeim meggyôzték. Dalaim oly nagy örömet szereztek neki, hogy -- mint mondotta --, nem tudja hinni, hogy atyáinak paradicsoma s mindaz, amit ezzel kapcsolatban remél, oly dicsôséges és örömteli lehetne, mint az a gyönyör, amit érzett, miközben én az én Istenemet dicsértem. Ebbôl arra következtetett, hogy egyenesen csoda történt vele. Ez a Kaifás, illetve Bálaám szamara beszédével mindenesetre elérte, hogy férje a következô napon kijelentette: a legközelebbi alkalommal majd Franciaországba megyünk. S meg fogom látni, rövid idôn belül olyan kiútra talál, ami miatt dicsérni fogjuk Istent. A rövid idôbôl tíz hónap lett. Közben az asszony vígasztalt ezekkel a hasztalan reményekkel, amelyek késôbb mégis beteljesedtek. Tíz hónap után sikerült mindhármunknak megszöknünk egy kis csónakon, s június 28-án Aigues-Mortes-be, majd röviddel késôbb Avignonba értünk, ahol Ôkegyelmessége, a pápai megbízott a renegátot meghatottan s könnyes szemmel visszavette az Egyházba. Mindez nyilvánosan történt a Szent Péter templomban, Isten nagyobb dicsôségére és a jelenlévôk épülésére. Ôkegyelmessége mindkettônket visszatartott, hogy magával vigyen Rómába, ahová azonnal útra akart kelni, mihelyt utódja ideérkezik, hogy harmincéves működése után, amelyet János napján töltött be, leváltsa. A vezeklônek megígérte, hogy fölvéteti a ,,Fate bene fratelli'' szigorú kolostorba, ahol Isten szolgálatára szentelheti egész életét. Nekem pedig zsíros javadalmat ígért. Megtisztelt azzal, hogy nagyon szeretett és elôzékenyen viselkedett irántam, mert megtanítottam az alkímia egyik- másik titkára, amelyek -- mint mondotta -- többet érnek neki, ,,che si io liavesse datto un monte di oro'', vagyis mintha egy halom aranyat ajándékoztam volna neki. Ugyanis egész életében alkímiával foglalkozott, s nem vágyik más kielégülésre. Ôkegyelmessége tudta, hogy egyházi férfiú vagyok, s megbízott, szerezzem meg szentelési okmányaimat, egyben megígérte, hogy jót tesz velem s javadalmat szerez számomra. Nem volt könnyű dolog megbízható személyt találni, hogy ezeket a dolgokat elintézze. Végre is Ôkegyelmessége házának egyik barátját, Carantelle urat küldte Toulouse-ba, aki átadja levelemet. Arra kértem ôt, csináljon egy gyors kitérôt, s lovagoljon Daxba, adja át Önnek levelemet, s vegye át a fent említett okmányokat és azokat is, amelyeket Toulouse-ban kaptam, mint bakkalaureus, s melyeket szíveskedjék neki átadni. Ezzel kapcsolatban megfelelô elismervényt küldök Önnek. Cantarelle úr a házhoz tartozik, s ôkegyelmessége kifejezetten megparancsolta neki, feladatát hűségesen hajtsa végre, s ha közben már útrakeltünk volna, papírjaimat küldje Rómába. Magammal hoztam két türkizt, amelyeket a természet gyémántkô formájúnak képzett. Az egyiket Önnek ajándékozom a kéréssel, fogadja éppoly szívesen, mint amilyen alázattal küldöm. Biztos vagyok benne, Uram, hogy Önnek és hozzátartozóinak hitelezôim miatt sok bosszúságot okoztam. Azzal a 100 vagy 120 tallérral, amelyeket adósom átadott, már kielégítettem volna ôket, de legjobb barátaim azt tanácsolták, tartsam meg a pénzt Rómából való visszatértemig, hogy elkerüljem az esetleges pénzhiányból adódó nehézségeket (bár Ôkegyelmessége asztaltársaságát osztom s jóindulatát élvezem). Meg vagyok azonban gyôzôdve arról, hogy ez a botrány megint jóra fordul. Arnaudin úrnak s anyámnak is írok. Nagyon kérem, küldje el nekik leveleimet, Cantarelle úr meg fogja fizetni. Ha véletlenül az anyám helyezte biztonságba az okleveleket, akkor azok Rabel úrnál vannak. Különben csak arra kérem Önt, ajándékozzon meg továbbra is jóindulatával. Maradok Monsieur hű és engedelmes szolgája.'' Kalandokból nem lehet élni, annál kevésbé, mivel Vince távolról sem gondol arra, hogy élményeibôl tôkét kovácsoljon. Egy dolog azonban kivétel maradt. Mint eddig is mindig, valahányszor kudarcba fulladt kísérlete, hogy kitörjön a ,,triste milieu''-bôl s bekerüljön a magasabb társadalmi osztályok egyikébe, a Gondviselés most is küld valakit, aki legalább is lelki válságából kimenti. Ezúttal az avignoni pápai megbízott az, aki segítségére siet. Petro Francesco Montorio láthatólag tetszését lelte Vincében. Február végén hôsünk új mecénásával Rómában idôzik. ,,Monsignore kegyét és asztaltársaságát élvezem'' -- írja a fiatal Comet-nak. Monsignore szinte féltékeny Vince alkimista tudására, de megígéri, hogy Franciaországban bôséges jövedelmet szerez majd neki --, és ez Vince célja. De a reménységek ezúttal is mély csalódásba torkollnak. 1608 végén Vince változatlanul szegényen tér vissza Párizsba, hogy ott letelepedjen. Egyik napról a másikra él, s a régi nótát fújja, errôl nem akar lemondani. Anyjának írt levelében (apja már 1598-ban meghalt) bizakodva elmélkedik egy ,,tisztes retiráda lehetôségeirôl, amely hamarosan meg fogja engedni, hogy napjaim hátralévô részét nálad töltsem.'' Napjai hátralévô részét? Páli Vince még nem egészen huszonkilenc éves, amikor ezt írja. Rossz sora van, s zsíros jövedelemrôl álmodik. Néhány nappal e levél megírása után azonban helyzete gyökeresen megváltozik. Udvari körökbôl származó protekcióval IV. Henrik elvált feleségének, Margarete de Valois királynônek alamizsnamesterévé nevezik ki. A ,,vidám Margit'', -- ahogy az udvar a királynôt becézi --, egyike a kor különleges személyeinek. Miután elvált a királytól, a magasrangú munkanélküli életét éli. Átfogó műveltsége révén, -- latinul és görögül tökéletesen olvas és ír --, költôkkel, zenészekkel, filozófusokkal érintkezik --, s ezt nem csupán szellemi értelemben. Véget nem érô szerelmi kalandjai mellett mégis elegendô ideje marad mind lelki elmélyülésre, mind a szegények segélyezésére. Vincén kívül még hét alamizsnamestert -- köztük egy püspököt is -- foglalkoztat. Vincét a kórházaknak szánt segély elosztásával bízza meg, amelyek közül a palotájával szemben fekvô Hospital de la Charité-t tekinti elsôsorban szívügyének. Itt a Charité kórházban találkozik elôször Ôfelsége alamizsnása korának tömény nyomorával, s itt ébred föl benne elôször a szolidaritás tudata a világ minden szegényével. 1610. május 14-én IV. Henrik merénylet áldozata lesz. Párizs még föl sem ocsúdott a tett utáni rémületbôl, amikor Vince ugyanazon hónap 18- án az aixi püspök kezébôl megkapja a Saint-Leonhard de Chaumes-i cisztercita apátság javadalmait. De a Gondviselés más utat szánt neki, most sem siet a jövedelemrôl álmodó s úri köröket keresô pap segítségére. Az apátság gazdagsága csak papíron létezik. Vince szegény marad. A nyomor, amellyel nap mint nap találkozik, végül is elgondolkoztatja. Lassan, de egyre határozottabb körvonalakban bontakozik ki benne az isteni kegyelem hatása. Eddigi jóindulatú, de erôsen világi érzésű jótevôivel ellentétben, most egészen más szellemű jóbarát keresztezi útját. Pierre Bérulle abbé, a francia kereszténység nagy megújítója s mélyen jámbor lelki vezetôje az, aki Vince életének hajóját a hitbôl és szeretetbôl táplálkozó felebaráti tettek mély vizeire kormányozza. Hatása alatt lassan leválik Vince lelkérôl az önzô karriervágy repedezô páncélzata --, s amilyen mértékben lankad benne az evilági dicsôség, a hatalom és pompa keresésének szándéka, oly mértékben kezdi látni a széles tömegeket, akiknek hátat akart fordítani, s olyan mértékben találja szíven a kor proletariátusának keserű helyzete. Egyre erôsebben dereng benne a belátás, hogy hivatása nem állhat jótevôk és zsíros jövedelmek önzô keresésében, hanem hogy neki saját magának kell kora legelhagyatottabbjai jótevôjévé válnia, egyaránt táplálván korgó gyomrukat s éhezô lelküket. Még nem tudja, hogy ezzel az elhatározással majdan mindazok példaképévé válik, akiknek társadalmi szereplése nem annyira szociális elméletek fölállításában, mint inkább a konkrét nyomor elleni küzdelemben nyilvánul meg. Valóban Grand Sičcle, nagy évszázad az, amely töméntelen gyilkosság, vér, könny és véget nem érô fecsegés mellett mintegy jóvátételként ilyen embert is adott: egy, a szó legnemesebb értelmében vett szocialistát. ======================================================================== II. A hit útjára térve ,,Szegény, igaz, irgalmasságra érdemes népség, hogy szomjazol az Isten szava után!'' Münzer Tamásnak, a stolbergi keresztény forradalmárnak sóhaja egy egész kor kereszténységének siralmas állapotát fejezte ki, amely már rég eltávolodott az evangélium útjelzô tábláitól. A reformáció valóban a kor szükségletébôl fakadt. Neki jutott a hálátlan szerep, hogy fölvágja a régóta meggyűlt harag és elégedetlenség gennyes daganatát. ,,Nézzétek, hogy vezérli a hívô világot ,Kupec Gyula', hogy bocsátja áruba a mennyországot!'' -- dohogott Huttel Ulrik lovag, II. Gyula pápa búcsúügyleteivel kapcsolatban. S Münzer tovább: ,,Mit mondjak? Az urak, akik csak zabálnak, isznak és lopnak, akik éjjel-nappal csak azon törik a fejüket, hogyan hízlalhatják magukat, s hogyan szerezhetnének zsíros jövedelmeket. Nem Krisztushoz hasonlítanak, kedves Urunkhoz, aki magát a kotlóstyúkkal hasonlította össze, aki csibéit melengeti. Nem is adnak a vigasztalan, elhagyott emberiségnek tejet Isten oktatásainak kimeríthetetlen kútjából. Mert nem kíséreltek meg hinni. Inkább olyanok ôk, mint a gólya, amely a mezôkön és a mocsarakban békákra vadászik, és utána megemésztetlenül köpi ki ôket fészkében fiainak. Ugyanígy cselekszenek a pénzharácsoló és kamatbehajtó csuhások, akik az Írás holt betűjét elnyelik, hogy a puszta tetűt sem érô betűt, s a meg sem kísérelt hitet ismét kiköpjék a szegény népnek! Nézetem szerint nem ok nélkül nevezik más népek a mi hitünket majomkodásnak.'' Még a reformáció elôestéjén írta Luther tanítómestere, a salzburgi Szent Péter kolostor apátja, Staupitz: ,,Krisztus segítsen bennünket ahhoz, hogy azon evangélium szerint éljünk, amelyet naponta szánkra veszünk, mert úgy látom, sokan visszaélnek ezzel az evangéliummal evilági szabadosságaik fedezésére.'' Hogy a kor forrongó elégedetlensége az erkölcsi korrupción túlmenôen a szociális visszaélések miatt is föllángolt, arról olyfajta mondások tanúskodnak, mint a gunyoros kérdés: ,,Amikor Ádám ásott és Éva ruhát mosott, hol volt akkor a nemes ember?'' Amikor az egyház képviseletének megtépázott kis csapata, a tridenti zsinat atyái összegyűltek, hogy a közös ház ledôlt és megrongált tartópilléreit ismét helyreállítsák, figyelmüket elsôsorban a teológia kérdései kötötték le. Alig jutott arra idô, hogy a kor szociális kérdéseit szemügyre vegyék -- bár ezek szerves indítékai voltak a reformációt kiváltó elégedetlenségnek. Maguk a reformátorok is csak részben gondoltak ezen bajok orvoslására. A reformáció zűrzavaros korának peremén, a tridenti zsinat után a katolikus egyház keretén belül egyre-másra alakulnak kezdetben még jelentéktelen, de annál radikálisabb körök, amelyek az egyház megújodását s a jámborság elmélyítését írják zászlójukra. Franciaországban is megfigyelhetô ez a fejlôdés. A ,,milieu dévot'', a ,,jámbor környezet'' kezdeményezôi legtöbbször papok, de gyakran hívô megújodást óhajtó világiak is. E körök egyike, - - amelyik késôbb Vince életében jelentôs szerepet játszik --, Párizsban működik. Vezetôje nagyképzettségű és köztiszteletnek örvendô misztikus nô: Acarie asszony. Ehhez a szalonhoz tartozik a szentéletű pap: Pierre Bérulle abbé is. A ,,milieu devot'' szellemisége nem ismeri a múltbatekintô vágyakozást, s nem kívánja vissza a ,,régi jó idôk''-et. Mindenfajta restauráció vagy katolikus ellenreformáció gondolata távol áll tôle. Mértékadó képviselôi magas képzettségű, fölvilágosult és haladószellemű férfiak és nôk, akikben a jövôbe tekintô elôrelátó gondolkodás mély lelkiséggel párosul. Mindent megértô derűlátásukban a kereszténység elutasításának okát nem annyira az emberek rosszaságában, mint inkább a széles körökben elterjedt, a kereszténység valódi lényegét félreismerô tudatlanságban keresik. ,,Ha a világot elöntötte a bajok áradata, ha úgy tűnik, hogy az ördög uralja, akkor ennek oka az, hogy az emberek túl kevéssé ismerik Istent. Irtsuk ki a sötétséget, űzzük el a tudatlanságot! Ezért tartom fontosnak, hogy társaságot alapítsunk, melyben okos és erényes papok vannak, akik az apostolok példája szerint mindenhová elmennek s a hit igazságait mindenütt elterjesztik.'' Bérulle ezen szavai jól jellemzik a ,,milieu dévot'' említett szellemiségét. Ô barátságban áll Descartes és Malebranche filozófusokkal, saját maga a descartes-i bölcselet egyik fô művelôje, pedig oratoriánus páter. Az itt említett körök felvilágosult, haladó gondolkodására jellemzô az a tény is, hogy a kor legmodernebb tantervét és oktatási, valamint nevelôi gyakorlatát a Néri Szent Fülöptôl alapított és Bérulle által Franciaországban is meghonosított Oratórium tagjainak köszönhetjük. Iskolai és otthoni szabályzatuk például megtiltja a testi fenyítést, csak bizonyos rendreutasítást engedélyez. Bevezeti az ingyenes oktatást. A jezsuitákhoz hasonlóan az oratoriánusok is nagy súlyt fektetnek tanulóik testnevelésére és a sportra. Bérulle abbé szellemi nagyvonalúsága és fölvilágosult türelmessége mély keresztény meggyôzôdéssel párosult. Vonzása alól nehezen tudta magát bárki is kivonni. Ugyanezt lehetne a kor másik nagy keresztény alakjáról, Szalézi Szent Ferencrôl --, de még sok másról is elmondani. Mindannyian a keresztény megújulás lelkes munkásai, akiknek lelkületét semmi sem jellemzi jobban, mint Medici Katalin kancellárjának, Michel de Hospitalnak mondása: ,,Ezekkel az ördögi jelszavakkal, mint ,pártok', ,fölkelések', ,lutheránusok', ,hugenották', ,pápisták' -- ezt a szép szót szegezzük szembe: ,keresztények'.'' Bérulle szavai s példája a csalódott, karrierista Vince lelkében termékeny talajra talált. Emellett azonban egy másik jellemalakító tényezôt is megfigyelhetünk nála: a szegény emberek fiának szociális érzékenységét. Ez vezeti túl a ,,milieu dévot'' erôsen misztikus, erôsen elméletieskedô világán, és teszi a szociális tettek apostolává. És talán ez a magyarázata annak, hogy bármilyen kézenfekvô lépés volna is --, Vince nem lép be az Oratóriumba. Inkább vidékre, szűkebb hazájának szegény emberei közé, a kórházakba és a proletárok kunyhóiba akar menni. Ezirányú belsô pálfordulása 1610. körül következik be. Kerek harminc éves, amikor élete végérvényesen arra a vágányra terelôdik, amelyet Bérulle abbé s Isten mutat meg neki. Bérulle abbé elsô társai közül különösen François Bourgoing, Clichy plébánosa magaslik ki. Az abbénak égetô szüksége van erre a papra az Oratóriumban, ezért arra ösztökéli Vincét, hogy vegye át Bourgoing-tól a clichy plébániát. Clichy, -- ma Párizs egyik külvárosa --, akkoriban kis falu volt. Vince 1612. május 2-án veszi át a hatszáz lelket számláló plébániát. Csakhamar sikerül hívei szeretetét megnyernie. Lelkesen segítenek neki a templom helyrehozatalánál, amelynek oltára már szétmállóban volt. Az ilyen módon megújított plébániatemplom még ma is emlékeztet a késôbbi szent itteni működésére. Ezen idôben Vince papnevelôiskolát is alapít, amelynek falai közt egy tucat fiatalember készül papi hivatására. Különösen a szegény embereket ejti Vince jósága rajongásig menô ámulatba. Érzik, hogy Vince közülük való, megértést kapnak tôle, s nem tekinti ôket a javadalommal együtt járó kényszerű ráadásnak --, ilyesmirôl Clichyben amúgy sem lehetett szó. De a lendes-i származású parasztgyerek is jól érzi itt magát. Hiszen ezen a talajon nôtt föl, jól ismeri és jövendô működési területének tekinti azt. Nem csoda hát, hogy olyan helyzet alakul ki, amelyrôl Vince késôbb így nyilatkozik: ,,Falusi pap voltam, szegény pap, s milyen rendes népem volt, milyen engedelmes mindabban, amit kértem! Ha azt mondtam nekik, hogy minden elsô vasárnap gyónni jöjjenek, egyik sem maradt el. Eljöttek, meggyóntak, s én láttam, mennyi lelki hasznot merítettek belôle. Ez annyi vigasszal töltött el, s oly elégedett voltam, hogy azt mondtam magamban: ,Istenem, milyen boldog vagy, hogy ilyen rendes néped van', és: ,Azt hiszem, a pápa sem olyan boldog, mint az a pap, aki ilyen jólelkű nép körében él!' ''. Amikor egy alkalommal Henri de Gondi, az elsô retzi bíboros, Vince hogyléte felôl érdeklôdik, ô azt feleli: ,,Monsignore, olyan megelégedett vagyok, hogy meg sem tudom mondani.'' Amikor a bíboros megelégedettségének oka után kérdezôsködik, Vince hozzáfűzi: ,,Mert rendes községem van, amely hallgat mindarra, amit mondok. Azt hiszem, sem a Szentatya, sem Ön, Bíboros úr, nem oly boldog, mint én.'' A clichy pap boldogsága persze nem tart sokáig. Bérulle, aki az áthelyezéseket bizonnyal jószándékkal, de végül is saját érdekeinek s elgondolásainak megfelelôen hajtotta végre, éppoly kevéssé habozik Vincét Clichybôl elmozdítani, amikor a gályarabok felügyelô tábornoka, Fülöp-Emmánuel de Gondi márki fiainak nevelôt keresve hozzá fordul, mint ahogy nem késlekedett ôt odahelyezni, amikor szüksége volt Bourgoing-ra. Vince így rövid egy évi működés után elhagyja Clichyt, hogy átvegye a Gondi családban a nevelôi tisztet. A Gondik Olaszországból származtak, s Medici Katalinnal jöttek az országba, ahol a család Antonio de Gondi nevű tagja Lyonban bankot alapított. A királyné jóvoltából azonban csakhamar foglalkozást vált: bankárból II. Henrik udvarmesterévé lesz, felesége pedig a királyi gyermekek nevelônôje. A házaspár végül is magas rangot ér el az udvarban. A legidôsebb fiú Albert, aki tehetséges semmittevô, csakhamar a gályák tábornoka, Retz hercege, Franciaország marsallja s a hadsereg legfôbb parancsnoka lesz. Két fia közül az idôsebbik, Henrik az elsô bíboros a retzi bíborosi széken, a fiatalabbik Fülöp-Emmánuel pedig, -- akinek családjában Vince nevelôként működik --, a gályák tábornoki tisztét örökli. Ôseivel ellentétben, Fülöp-Emmánuel Gondi nem rendelkezik családja közismert rossz tulajdonságaival: jóindulatú, ôszintén hívô ember volt. Ami persze nem jelenti, hogy mentes lenne korának szenvedélyeitôl. Így többek között rendületlen híve a párbajozásnak, míg Vince meg nem ,,téríti''. Mint a ,,milieu dévot'' valamennyi személyisége, Vince is irtózik mindenfajta vérontástól, megrögzött ellensége a párbajozásnak, háborúskodásnak. Amikor késôbb, Ausztriai Anna idejében a király ,,Lelkiismereti tanács''-ába választják, elsô dolga, hogy kikeljen a párbajozás szerinte idejétmúlt szokása ellen. Neki s barátjának, Olier abbénak köszönhette Franciaország az 1661. évi királyi rendeletet, amely szigorúan megtiltotta a párbajozást. Hogy ez mit jelentett abban az idôben, csak akkor érthetjük meg, ha tudjuk, hogy alkalmilag a korabeli idôtöltés csupán a Saint Sulpice templom elôtti téren hetente 17 ember életébe került! Bármennyire is megveti Vince az arisztokrata körök üres és léha levegôjét, -- szobáját csak néha hagyja el, s a Gondi családban úgy él, mint egy szerzetes --, a felsôbb körökkel ápolt kapcsolatai egész sereg lehetôséget nyitnak meg számára, és ezeket a szegények érdekében ki is használja. Nevelôi működése így gondviselésszerű volt. A tábornoki család két fia közül Vincének az idôsebb fiú, Péter nevelése jut feladatul. A fiatalabbikkal úgy sem jutott dűlôre; ô lett késôbb ama hirhedt második retzi bíboros, akirôl csakhamar az a szólásmondás járta, hogy mindenre képes, ,,még az imádságra is''. Gondi tábornok felesége, Margarete de Silly, kellemes, de módfelett kiegyensúlyozatlan személyiség, aki Vincének, gyóntatóatyjának s lelkivezetôjének paraszti idegzetét nem kis mértékben igénybe vette. Gyermekeinek nevelôjét határtalan tisztelettel övezte, s szavát szentírásnak tekintette. Ennek persze jó oldala is volt. ,,Madame la Générale'' nem csupán mindenben segíti Vince alapítványait, hanem maga is teljesen a szegényeknek és betegeknek szenteli idejét. Aligha akad az akkori Franciaországban olyan uradalom, amelynek cselédei -- számszerint nyolcezren álltak Picardiától Champagne-ig a Gondi család szolgálatában! -- oly tűrhetô sorsot élvezhettek, mint a gondi uradalmakon. Mindezek ellenére, sem a Gondi házaspár jóindulata, sem a körükben élvezett tisztelet sem tudja Vincét az otthonosság érzetével megajándékozni. Nem ez az ô világa. Inkább udvariasságból, mint meggyôzôdésbôl tűri, hogy jószándékú házigazdája megszerezze neki a Rouen-i egyházmegyéhez tartozó Ecuis kanonoki és káptalani kamarási címet. Valójában menekülni akar a Gondi házból. Bérulle-nak elárulja, hogy ,,valamilyen formában vidéken, a szegény falusi lakosság nevelésének és szolgálatának akarja szentelni magát.'' Bérulle végül is meghallgatja kérését, és Vincét a lyoni egyházmegyéhez tartozó Chatillon-les-Dombes- i plébániára helyezi. 1614. augusztus elsején érkezik meg új működési területére, anélkül, hogy Párizsban bárkitôl el búcsúzott volna. Új hívei késôbb ,,rendkívül szerény és magábafordult férfi''-nak jellemzik, aki ,,nagylelkű a szegényekkel szemben, sohasem hangoztatja jogait, rendkívül alázatos, okos, és szereti felebarátait.'' Vince itt is teljes erôvel veti magát a munkába. Amikor a 2000 hívôt számláló plébániát átveszi, hat öregedô káplánt talál ott, akik a gyóntatásért és áldoztatásért pénzt kérnek, egyébként azonban nem valami nagy kedvet mutatnak arra, hogy az Isten szôlôjében tevékenykedjenek. A templom meg a plébánia gondozatlan, akár a lelkiek. A lakosság szerény élvezeteinek él, az ifjúság nem sokat ad az erkölcsökre, s az egyházközség, -- ahogy a lyoni érsekség jegyzôkönyvében olvashatjuk --, egyetlen ,,vallásos romhalmaz''. Alig érkezik meg azonban Vince, máris csodához hasonlatos dolgok történnek. Négy hónap alatt rendbehozza a templomot, megszűnik a fizetség ellenében végzett gyóntatás, a templom árnyékában folyó duhajkodásnak is végeszakad. A plébánia épületének helyreállítása idôt vesz igénybe. Eközben Vince egy Jean Beyničre nevű hugenottánál lakik, aki az ô szavára visszatér a katolikus hitvallásra. Még nagyobb föltűnést kelt Rougemont gróf megtérése, aki féktelen természetérôl az egész környéken hírhedt. Egyetlen látogatás a chatilloni papnál, s a csapodár gróf a Vincével folytatott beszélgetés után magába tér, megváltozik, s megtalálja életének új értelmét. Eladja birtokait, kolostorokat alapít, a szegényeken segít, kastélyában kolostort és hozzá kapcsolt kórházat rendez be. Amikor hosszas szenvedés után haldoklik, keresztényi türelemmel várja utolsó óráját. Chatillon azonban Vince még egy másik, döntô tettének is színhelye lesz. Itt születik meg ugyanis elsô nagy műve, amellyel nevét kitörölhetetlenül beírja a történelembe: a Confréries de la Charité, a Szeretetszolgálat Testvéri Közössége. Errôl így ír Vince: ,,Az egyik vasárnapon, amikor éppen szentmiséhez öltözködtem, valaki azt a hírt hozta, hogy az egyik faluvégi házban, mintegy negyedórányira a templomtól, az egész család betegen fekszik. A ház lakóiból senki sem oly egészséges, hogy a többieken segíteni tudna, így aztán bajban vannak. Az eset nagyon szíven talált. Nem mulasztottam el a prédikációmban beszélni róla. Isten úgy megindította az emberek szívét, hogy mindannyian, akik hallották szavaimat, részvétet éreztek a szegény családdal szemben.'' Amikor Vince a mise után fölkeresi az említett házat, nagy örömmel látja, hogy hívei közül többen is odajöttek s mindenféle ajándékot hoztak. ,,Itt rendet kell teremteni, -- gondolja --, mert ha mindannyian egyszerre jönnek, ez ugyan pillanatnyilag segítség, de holnapra már újra visszatér a nyomorúság.'' Ezért megszervezi a segítséget. 1617. augusztus 23-ra összehívja plébániájára a segíteni kész asszonyokat. Segítôszervezet alapítását beszéli meg velük, mely ezentúl rendszeresen végzi a szegények és betegek gondozását. Szándékának megfelelôen a szervezet tagjai naponta váltják egymást a felebaráti szeretet ,,testi és lelki'' szolgálatában. Testi szolgálat alatt Vince az anyagi és orvosi ellátásra gondol, míg a lelki segélynyújtáson a haldoklók elôkészítését a halálra, illetve a lábadozók jó útra térítését érti. Mielôtt azonban az egyesületnek szabályokat ad s azt kihirdeti, még vár egy kissé. Tapasztalatokat akar gyűjteni, látni akarja, hogyan állja meg a helyét a fiatal közösség. A Szeretetszolgálat Testvéri Közösségének ünnepélyes megalapítása 1617. december 8-án a kórház kápolnájában történik. A történelem egyik legnagyobb karitatív kezdeményezésének magvát tizenegy részben házas, részben egyedülálló nô alkotta, akik a Vince által megfogalmazott szabályzatnak megfelelôen elnököt, asszisztenst, kincstárost, gondnokot és két felügyelôt választanak maguk közül. Az Egyesület tagjai magukat a ,,Szegények szolgálóleányainak''-nak, illetve a ,,Felebaráti szeretet szolgálói''-nak nevezik, és kizárólag a szegényeket ápolják. Összejöveteleiket minden hónap harmadik vasárnapján tartják. Ez alkalommal kicserélik tapasztalataikat, megvitatják az esetleges, kiküszöbölendô hibákat, megbeszélik a tennivalókat. Ténykedésük jelmondatát a Szentírásból veszik: ,,Legyetek irgalmasok, ahogy az én mennyei Atyám is irgalmas hozzátok.'' A Vince által lefektetett szabályzat nem csupán nagy szervezôi tehetségét árulja el, hanem mély szeretetét és hitét is, amelybôl egész szociális tevékenysége táplálkozott. ,,A napos elkészíti az ételt, s odaviszi a beteghez. Vidám, szeretetteljes köszöntéssel üdvözli. Aztán elhelyezi a tálcát az ágyon, átnyújtja az asztalkendôt, s odaállítja az ivópoharat, készenlétbe helyezi a kenyeret. Hagyja, hogy a beteg megmossa a kezét, majd elimádkozza az asztali áldást, kimeri a levest, a húst tányérra helyezi, majd az egészet elrendezi a tálcán. Ezután szeretettel kéri a beteget, hogy egyen Jézus nevében s szent Anyjának akarata szerint. Mindezt oly szeretettel teszi, mintha saját gyermekét vagy még inkább Istent látná maga elôtt, aki a jót, amit egynek a szegények közül teszünk, úgy tekinti, mintha neki tettük volna. Közben a betegnek egy- két szót ejt Urunkról. Ha a beteg szomorú, igyekszik örömre deríteni. Néha kicsire vágja az ételt és inni ad. Miután ily módon a beteg evett, ha van neki valakije, ismét magára hagyja ôt, s a következô beteghez megy, hogy annak is hasonlóképpen szolgáljon. Mindig ügyeljen arra, szolgálatát olyan betegnél kezdje, akinek van valakije, hogy azokhoz, akiknek senkijük sincsen, utoljára mehessen, s ott hosszabban idôzhessen.'' IV. Henrik minden francia vasárnapi asztalára tyúkot ígért. Amit sem a király, sem nemesei nem adtak meg a népnek, azt Vince lehetôvé teszi: délben minden beteg egy fél kiló birka vagy borjúhúst kap, vasár- és ünnepnapon sült csirke áll az étlapon. Vacsorára vagy sült hús vagy vagdalt hús van. Ehhez minden beteg annyi kenyeret ehet, amennyit akar. Láztalan betegeknek egy pohár bor is jár. Ünnepnapokon a Szeretetszolgálat-hölgyek délben is, este is két-két tojással, valamint vajjal és húslevessel kedveskednek ápoltjaiknak. Chatillon nem azonos Franciaországgal, még kevésbé az egész világgal. Úgy tűnik, a Gondviselés is gondolt erre, mert nem szűnt meg arra törekedni, hogy Vince művét egyre szélesebb alapokra helyezze. Elôször azonban még egy nehéz technikai problémát: az élelmiszer raktározását kellett megoldani. Az általános éhínség idején nem volt mindig könnyű sem az élelmiszert elôteremteni, még kevésbé romlatlanul tárolni. Jégszekrényrôl, mint ismeretes, akkor még nem lehetett szó. Ehelyett a hölgyek egy padláshelyiséget béreltek, ami valamennyi segítséget jelentett. Kis birkanyáj biztosította valamennyire a Társaság anyagi bázisát. A chatilloni hölgyek ügyesen küzdöttek meg az ínség és pestisjárvány okozta nehézségekkel. A gondnok Beyničren kívül fôleg két, a katolikus hitre visszatért hugenotta hölgy, La Chassaigne és La Brunand asszony jártak elôl jó példával. Végül pedig itt volt még Gondi tábornok felesége, akit Vince Párizsban oly csúfosan cserbenhagyott. Neki jutott a feladat, hogy Vince további életében a Gondviselés akaratának végrehajtója legyen. Depaul Vince munkája általa új távlatokkal gazdagodik. Szeptemberben Vince levelet kap Párizsból. Írója Gondi asszony. A levél a mélyen érzô, érzékeny nô elkeseredésének, jámbor megadásának s zsaroló erôszakosságának különös keveréke. ,,Ha Ön még most is megtagadja visszatérését, Isten elôtt mindazért felelôssé teszem, ami velem történik, és mindazon jótettekért, amelyeket elmulasztok, mert senki nem segíti ôket megvalósítani. Ön nagyon jól tudja, hogy a tábornoknak ugyanaz a kívánsága, mint nekem, és hogy Isten irgalmasságában maga kelti benne ezt a kívánságot. Kérem, ne álljon ellen a jónak, és segítse ôt lelki nyugalmához, hogy betölthesse majd feladatát; hiszen neki az a feladata, hogy valamikor sokak üdvét elômozdítsa.'' Mit érdekli az egyébként jámbor Gondi asszonyt a chatilloni szegények és betegek sorsa? Saját fájdalma, lelkivezetôjének hirtelen elvesztése közelebbrôl érinti. Vince nehéz döntés elôtt áll. Gondi tábornok ellenállhatatlan kedvességével szintén lelkére beszél, s minden eszközzel azon dolgozik, hogy visszanyerje gyermekei nevelôjét. Ennek elérésére Bérulle abbét is fölhasználja, ôt szintén arra kéri, értsen szót Vincével. Vince végül is nehéz szívvel búcsút vesz Chatillontól, hogy visszatérjen abba a világban, amely oly távol áll tôle, s amelynek légkörét annyira üresnek és felületesnek találja. A Gondi család leveleibôl újra és újra megüti lelkét a kor felsô tízezrének egész lelki nyomora, amelyet a társasági élet csillogó felületességével igyekszik leplezni. ,,Inkább a földet szántottam volna, mint hogy ilyen osztály tagjává váljak'' -- írja öt évvel halála elôtt. Tapasztalatból tudja, mirôl beszél. ======================================================================== III. Rabok és koldusok között Minden évben, amikor a párizsi tetôkön vidám madárdal hirdette a tavasz közeledtét, a börtönlakók bizonyos csoportja útrakelt, hogy bevonuljon az akkori idôk ,,koncentrációs táborába''. A gályarabok ezek, a ,,Grand Sičcle'' rabszolgái. A gályákat, ezeket a hosszúranyúlt, lapos vitorláshajókat, amelyeket számtalan evezô tart mozgásban ismerte már az antik világ is. Azonban csak IV. Károly király volt az, aki a francia flotta egységébe fölvette ôket. A tizenhatodik század óta a büntetôeljárás állandóan gondoskodott arról, hogy a gályák evezôpadjai el ne árvuljanak. Az eredeti elgondolás tulajdonképpen az volt, hogy a rabok parlagon heverô munkaerejét az állam szolgálatába állítsák --, hovatovább azonban a kereslet állapította meg a kínálat mértékét. A flotta a bíróságoktól utánpótlást vár el --, s ennek megfelelôen ítélték a bűnösöket gályarabságra. Így aztán a gályák fedélzetén a rablók, gyilkosok és tolvajok színes összevisszaságban együtt átkozódtak az ártatlan polgárokkal, akiknek egyetlen bűnük az volt, hogy a hivatalosan megengedettnél kissé több sót tároltak a konyhaszekrényben. Ha a gályák nem rendelkeztek elegendô evezôssel, a bírókat nem annyira a delikvensek bűntettei érdekelték, mint inkább azok testi kondíciója. A 16. század végéig a francia gályaflotta a tengerészeten belül önálló szervezetté nôtte ki magát, egy tábornok parancsnoksága alatt. Vince idejében, -- mint említettük --, ezt a tábornokot Fülöp--Emmánuel de Gondinak hívták. Gondi tábornok húsz hajó és hatezer rab felett rendelkezett. A jövendô gályarabokat Párizs különbözô gyűjtôfogházaiban, elsôsorban a hírhedt Conciergerie-ben tartották fogva, és innen szállították ôket Marseille-be. Útjuk vége nemcsak a kor legkegyetlenebb rabszolgasága volt, hanem egyben a kilátástalanság leverô tudatát is jelentette --, hiszen senki sem törôdött a büntetés idejével, ezt egyszerűen elfelejtették följegyezni. A gályarabokra szükség volt, és pedig lehetôleg hosszú idôre. Minden év márciusában vagy áprilisában indult el a ,,lánc'' (ahogy a rabszállítmányt nevezték) Marseille kikötôjébe. Hogy miképp játszódott le a rabok fogadása a párizsi gyűjtôfogházakban, arról megrázó tanúságot tesz egy egykori gályarab elbeszélése, akinek sikerült életben maradnia. ,,Hatalmas, borzalmas helyiségekbe vezettek bennünket. Annak ellenére, hogy már megszoktam a különbözô börtönhodályokat, a bilincseket és láncokat, amelyeket a zsarnokok gazsága kitalált, meg kell vallanom, nem volt erôm ahhoz, hogy elnyomjam a remegést, amely elfogott, s azt a rémületet, amely elöntött, amikor ezt a helyet megpillantottam... Nagy hodályról van szó, jobban mondva nagy barlangról, amelyik egymástól három lábnyi távolságban elhelyezkedô hatalmas tölgyfagerendákkal van kibélelve. Elsô pillantásra azt hinné az ember, hogy padokat lát maga elôtt. A cél azonban, amelyet a gerendák szolgálnak, sokkal kényelmetlenebb. Két lábnyi távolságban vastag, másfél lábnyi hosszú vasláncokat erôsítettek rájuk. Két ilyen lánc végén egy hasonlóan vasból kovácsolt nyakörv található. Ha a szerencsétlen gályarabok egy ilyen börtönlyukba kerülnek, félig le kell feküdniük, hogy fejüket a gerendára fektethessék. Ezután nyakukra rakják a vasörvet... majd lezárják azt, s egy nagy üllôn hatalmas kalapács segítségével összeszögecselik. Mivel ezek a nyakörvek két lábnyi távolságban vannak egymástól, s a gerendák rendszerint negyven láb hosszúak, húsz embert láncolnak le egymás mögött minden gerendára. A barlang olyan nagy, hogy az említett módon mintegy ötszáz rabot lehet ott láncra verni. Semmi sem olyan borzalmas, mint látni, ahogy ezek a bilincsbe vert szerencsétlenek ott sínylôdnek. Az ily módon megbilincselt ember képtelen lefeküdni, mert a gerenda, melyen feje nyugszik, túl magasan van. Ülni, egyenesen állni pedig azért nem tud, mert ahhoz a gerenda túl alacsony... Minden éjjel öt vagy hat hóhér vigyáz a rabokra. Mindannyian irgalmatlanul rávetik magukat arra, aki ordít vagy jajgat, s bikacsökkel könyörtelenül összeverik. Délelôtt kilenc órakor mindannyiunkat kiengedtek ebbôl a hodályból s kivezettek bennünket a vár elôtti hatalmas udvarba. Itt vastag, három lábnyi hosszú lánc segítségével a nyakunkon összekovácsoltak minket kettesével. A láncon középütt karika volt. Miután így mindenkit összekapcsoltak, párosával egymás mellett kellett fölsorakoznunk. A karikákon keresztül vastag láncot húztak, úgy, hogy most már mindannyian össze voltunk láncolva. ...Mintegy négyszázan voltunk, csupa férfiak...'' A kínzásnak a gályákon sem szakadt vége. Az egyes hajókon 25-30 pad volt és minden egyes padon öt-hat rab ült egyetlen evezônél. A meztelen és piszkos rabok védtelenül ki voltak szolgáltatva felügyelôik ostorcsapásainak. A tenger ezernyi viszontagsága, a viharok és záporok ellen csupán egy vékony sátorlap védte ôket. Hogy megakadályozzák a lázongásokat, hozzáláncolták ôket a padokhoz. Az ellátás rossz volt, csak annyi, hogy a rabok munkabírását megôrizzék. A lelki megkönnyebbülés egyetlen lehetôsége a káromkodás volt. Isten és a világ átkozása --, ezt a lehetôséget a rabok ki is használták. Röviddel Chatillonból való visszatérése után Vincét Gondi tábornok kíséretében találjuk, aki Marseille-be tartott. Ott volt a fôhadiszállása. Itt látta elôször Vince a gályarabok siralmas sorsát, emberhez méltatlan állapotukat. Az emberi jogok harcosa, aki még a legszerencsétlenebb és legbűnösebb emberben is Isten képmását látja, nem tudott tétlen maradni. Addig könyörög a tábornoknak, amíg az kórház építésére szánja rá magát, legalább is a beteg gályarabok részére. Az épület azonban anyagi eszközök híján csak 1645-ben készül el. Hogy végül is megkezdhette működését, Richelieu bíboros nagylelkű unokahúgának, az aiquilloni hercegnônek köszönhette, aki nem fukarkodott pénzével, s így a gályarabok sorsát valamivel emberségesebbé tette. Vince 1618 húsvétja körül visszatér Párizsba, s a gyűjtôfogházakban sínylôdô raboknak szenteli magát. Elsôsorban is életkörülményeiken igyekszik javítani. Az államügyésznél sikerül elérnie, hogy a rabokat áttelepítik a Faubourg Saint-Honorén található börtönbe, ahol valamivel jobb körülmények között várhatják elszállításukat. Közben élelmiszert és ruhát gyűjt nekik. Házigazdája kérelmére 1619. február 8-án a király legfelsôbb katonalelkészévé nevezik ki, s így az összes gályalelkészek az ô hatáskörébe tartoznak. Segítségükkel sikerül egész csomó visszaélést leállítania. Amikor 1625-ben Vince életre hívja a Népmisszionáriusok kongregációját, szabályzatukba beleveszi, hogy a raboknak lelki segítséget nyújtsanak és testi büntetésüket részvéttel kísérjék. Az új Faubourg Saint-Honoré börtön ugyan kényelmesebb, mint a régi embertelen gyűjtôfogházak, eszményinek ennek ellenére aligha lehet mondani. Állandóan tömve van, s a raboknak nem engedik meg, hogy az udvaron sétálhassanak. Ebben a helyzetben Vincének kapóra jött egy titkos keresztény egyesülés, az ún. ,,Compagnie de Saint-Sacrament'' (Oltáriszentség Társulat) nagylelkű segítsége. A szervezetnek haladó szellemű elképzelése és ténykedése ma is ámulatba ejti a szemlélôt. Tagjai szociálisan gondolkodó keresztény körökbôl toborzódtak, s Vince maga is erôsen részt vett működésükben. Az egyesülés párizsi székhelye állandó és szoros kapcsolatban állt a marseille-i részleggel. A rabok számára igazolványokat szerzett, és arról is gondoskodott, hogy a kiszabott büntetések határidejét a hatóságok túl ne lépjék. Miután a rabok büntetésüket letöltötték, az ,,Oltáriszentség Társulat'' gondoskodott arról, hogy ismét beillessze ôket a társadalomba. Párizsban sikerült néhány kisebb engedményt kicsikarniuk; így például a rabok a szabadban végezhették sétájukat. 1632-ben Vincének sikerült elérnie, hogy a börtönt az öreg városfal egyik ôrtornyába helyezték át, így a rabok nem szenvedtek többé a zsúfoltság miatt. Az élelmiszerellátást is ô rendezte, mivel a belvárosi börtönigazgatóság csak kenyeret meg vizet szállított. A szerencsétlenek érdekében Karitász hölgyeit is bevetette, 1640-tôl kezdve pedig ,,irgalmasnôvéreit'' bízta meg azzal, hogy a börtönrabok állandó testi és lelki jólétérôl gondoskodjanak. Ez nem könnyű feladat, hiszen ebben a környezetben nem éppen a kolostorok stílusában folyik a társalgás, s gyakran állhat elô kényes helyzet. Vince ezért külön elôírásokkal látta el ,,leányait'', s nem utolsó sorban ezek okosságának tulajdonítható, hogy nem került sor súlyosabb kihágásokra. Hogy milyen szeretettel, lélektani tapintattal és körültekintô okossággal végezte munkáját a felebaráti szeretetnek és a szociális segítôszolgálatnak ez a zseniális szentje a társadalom szennyének számító gályarabok között, arra jellemzô fényt vetnek a rabok kezelésére vonatkozó irányelvei: ,,Ha Isten megáldotta elsô missziónkat, -- írja Gondi tábornoknak --, akkor ez, mint ahogy megfigyelhettük, azért volt, mert jósággal és alázattal, de ôszinteséggel is hatottunk a különbözô fajta emberekre. S ha Istennek tetszett, hogy a leggyengébbeket használja föl néhány eretnek megtérítésére, úgy ezek maguk is megvallottak, hogy végül is megtérítôjük türelme és jósága nyerte meg ôket. A gályarabokat, akikkel együtt laktam, sem lehet másképp megnyerni. Ha egyszer elôfordult, hogy barátságtalanul beszéltem velük, mindent elrontottam. Ha azonban türelmük miatt dicsértem ôket, ha szenvedéseik fölött sajnálkoztam, s megmondtam nekik, boldogok lehetnek, mivel a tisztítótüzet már evilági életükben elszenvedik, ha megcsókoltam láncaikat, fájdalmukkal együttéreztem és sorsuk miatt aggódtam, akkor hallgattak rám, dicsérték Istent, és elnyerték lelkük üdvét. Kérem Önt, Monsieur, segítsen nekem, hogy Istennek emiatt hálát adjak, s kérjem, tegye szokásává minden misszionáriusnak, hogy minden felebarátját, a bűnöst és a legelvetemültebbet is, mind a nyilvánosság elôtt, mind négyszemközt alázattal és szeretettel kezelje, és soha ne alkalmazzon senkivel szemben sem szidalmazást, szemrehányást vagy durva kifejezéseket.'' Természetesen Depaul Vince sem tudott lényegesen változtatni a rabok helyzetén. Ahhoz ennek a papi köntösbe bújt reformátornak nincs elég hatalma, de forradalmári indítéka sem. Eleve nem volt valószínű, hogy ez a férfiú, aki mint alig valaki más ismerte százada nyomorát, amelyet a véget nem érô fölkelések és háborúk, pestisjárvány és egyéb katasztrófák vontak maguk után, a véres forradalom szükségességét hirdeti majd. Hiszen ez még inkább elmélyítette volna a nyomort s aligha vezetett volna máshoz, mint ama közmondásos operációhoz, amelyrôl a történelem késôbb csak azt jelenthette volna: az operáció sikerült, a beteg meghalt. Inkább annak a keresztény elvnek alapján cselekszik, amelyet korunkban Dom Helder Camara érsek így fogalmazott meg: ,,A szegényeket a szegénységtôl, a gazdagokat az önzéstôl kell megszabadítani''. Ez a feladat Páli Vincének, az újkor eme nagy szociális reformátorának olyan mértékben sikerült, -- mint még látni fogjuk --, hogy a mai napig sem találunk rá hasonló példát a történelemben. Annál is inkább, mivel Vince mindezt erôszak alkalmazása nélkül érte el. De nemcsak a gályarabok sorsa, hanem a parasztproletáriátus nyomora is orvoslásra várt. A szegényparaszti sors nem utolsósorban a kormányzat rossz gazdasági politikájának volt a következménye. Ebben Medici Mária éppannyira bűnös volt, mint nagyhatalmú teremtménye Richelieu bíboros. A gazdagoknak meglehetôsen jó soruk volt, mindennel rendelkeztek, amit szemük szájuk kívánt, könnyen szentelhették idejüket az intrikáknak, a párbajoknak és a különbözô háborúknak. A vesztes, mint mindig, a nép maradt. A munkások s a földművelô osztály szegényes viszonyok között, sôt kimondottan nyomorban élt. Emberek százai tengették életüket a kisebb falvakban is a jótékonysági egyesülések kegyébôl, s a koldusok oly természetességgel tartoztak a templomok környékéhez, mint a lépcsôk, amelyeken ültek. A hatóságok tehetetlenül álltak a feladattal szemben, nem rendelkeztek elegendô fantáziával egy, legalább némileg hatásos, helyi szociálpolitika megteremtéséhez. De ez is a kor képletéhez tartozott. Még ott is, ahol korai forradalmi kísérlet történt valamiféle radikális szociálpolitika megvalósítására, mint a westfáliai Münsterben 1534-ben, az ilyesfajta kísérlet kudarcot vallott részben a külsô ellenség nyomása miatt, részben pedig azért, mert a reformokat alig sikerült vér és terror nélkül végrehajtani. E kudarcot elôsegítette, hogy az ilyenfajta kísérletek legtöbbször utópisztikus, rajongó elképzelésekkel jártak együtt. A történelem azt tanítja, hogy valahányszor az emberiség mennyországot igyekezett a földre varázsolni, ez az igyekezete rendszerint a pokol megteremtésével végzôdött. Vince realista volt. Az adott körülményeket figyelembe véve akart maximális eredményeket elérni. Karitatív helyi politikájának egyik legnagyszerűbb példája Macon városában játszódik le. Elôször csak három napig akar ottmaradni, a három napból azonban három hét lesz. A város utcáit benépesítô koldushad láttán kihallgatást kér az illetékesnél. A városi tanács elfogadja javaslatait. Vince elôször megszámláltatja a koldusokat: mintegy háromszázan voltak. Ezután Szeretetszolgálat Testvéri Közösséget alapít, amelynek egyaránt vannak nôi és férfi tagjai. Rájuk ruházza a koldusok gondozását. Gondozók és gondozottak minden vasárnap a Saint-Nizier-i templomban találkoznak, ahol a mise után ruhát, pénzt és élelmet osztanak ki. A koldulás tilos. A rászorulókat házaikban is fölkeresték Vince emberei. Saját legfôbb gondját az anyagi alapok elôteremtése képezi. Mindenesetre nem kis büszkeséggel írja 1635-ben: ,,Amikor a maconi Szeretetszolgálat Testvéri Közösséget megalapítottam, mindenki nevetett rajtam, s az emberek az utcán ujjal mutogattak rám. Amikor azonban a dolog sikeresnek bizonyult, sokan örömkönnyeket hullattak, s a város polgárai búcsúzásomkor oly nagy tisztelettel vettek körül, hogy már el sem tudtam viselni, s titokban utaztam el, hogy ovációikat elkerüljem. A maconi Szeretetszolgálat Testvéri Közösség egyike a legszilárdabbaknak.'' Vince persze keresztény világszemléletébôl tudja, hogy nem csupán kenyérbôl él az ember. Ezért a szegények anyagi jólétének emelésével egyidôben arra is törekszik, hogy lelki-szellemi igényeiket is kielégítse. Itt is jócskán akad tennivalója. Így például nehézségei vannak istentisztelet céljaira szolgáló helyiségek elôteremtésében. A vallásháborúk idején rengeteg templom elpusztult, vagy az egyházi hatóságok nemtörôdömségének szomorú áldozatává lett. Az egykori Isten-házak helyét düledezô falak s gazdagon burjánzó gaz jelzi. A papok műveletlenek s ahelyett, hogy figyelmüket feladataikra összpontosítanák, a léha evilági életnek adóznak. Madame la Générale maga nem is egyszer tapasztalta, hogy a pap, akinél gyónik, nem ismeri a feloldozás szavait. Számukra terhes prédikációk és hitoktatás helyett, -- melyektôl nem sokat várnak ezek a lanyha férfiak --, inkább különbözô szórakozásokkal ütik agyon az idôt. Vince mindezt látja, de egyenlôre nincs ideje behatóbban foglalkozni a klérus reformjával. Ezt a feladatot késôbbre tartotta fönn. Figyelmét elsôsorban a pásztorai által cserbenhagyott nyájra irányítja. Rajtuk kell sürgôsen segíteni. Vince nem volt üreslelkű fecsegô, de izgága, rendszertelen manager sem, aki ezerfajta feladata között felôrlôdik. Ô a szervezett munka embere, aki megvesztegethetetlen éleslátásával a különbözô helyzetek gyors fölismerése révén a fontosabb s halaszthatatlan teendôket nagyon jól meg tudta különböztetni attól, ami késôbb is elintézhetô. A nép lelki megújításának művéhez egy, számára jelentôs élménye szolgáltatja a közvetlen indítékot. Ebben az idôben a Gondi család folleville-i birtokán tartózkodik, amikor az amiens-i egyházmegye egy kis falujába, Gannes-ba, haldokló parasztemberhez hívják, aki életgyónást akar végezni. Vincét megrendíti az öregember bűnvallomása. Ez által nyer ugyanis betekintést a környék lakóinak siralmas lelkiállapotába. Mint valami kórlapon, tükrözôdött e gyónásban a vidék belsô szegénysége, elhagyatottsága, lelki éhsége, nyomora. Gondi tábornok és felesége ekkor már jól ismeri Vincét, s tudják, hogy a ház úrnôjének kicsinyes lelki érzékenykedései aligha fogják tudni ôt visszatartani a súlyosabb és sürgetôbb feladattól: a paraszt- proletariátus lelki nyomorának enyhítésétôl. Ezért nagyvonalú szabadságot biztosítanak számára, amennyiben nevelôi tevékenységében kisegítô papot állítanak melléje. Így több ideje marad arra a feladatra, amelyhez Isten a tehetséget adta neki, s amire a Lélek állandóan ösztökéli. A Gondi család nem állít útjába nehézségeket, inkább bátorítja, hogy a lelki segítségnyújtás e fontos művét a szegények körében elvégezhesse. 1617. február 25-én tartja Vince elsô népmisszióját, az amiens-i jezsuiták segítségével. Ez a népmisszió a Gondi család birtokain oly nagy eredménnyel jár, hogy azt Gondi asszony intézményesíteni kívánja. Vince újra és újra a szegényparasztok közelét keresi. 1618 elején a Villepreux-i parasztok között missziónál, ôsszel pedig Joignyban és Montmirail-ban tartózkodik. Áldásos működésének híre csakhamar túlterjed a Gondi család birtokain, és különbözô egyházmegyék egymás után hívják népmissziók tartására. A misszió fölvilágosító s hitújító ,,hadjáratának'' módszere meglehetôsen egyszerű: a nép egy központi faluban gyülekezik össze, itt keresik föl ôket Vince segítôi. A misszió elsôsorban az elôítéletek leépítésére, vallásos ismeretek terjesztésére s a kereszténység lényegének mélyítésére törekedett. De nem csak ez az inkább elméleti jellegű munka képezi a misszió tartalmát. Végsô célja az, hogy az embereket megindítsa, és életük átgondolására, majd megtérésre ösztökélje. Ezért a misszió rendszeresen életgyónással zárul, melynek célja, hogy az egyes keresztényt eddigi életével szembesítse, s Isten megértô irgalmát közvetítse feléje. Ez a Jézus Krisztus követését célzó aktus jelenti a misszió csúcspontját. Vince ezen a téren is arra törekszik, hogy biztosítsa a megkezdett munka folytonosságát, az elvetett mag szárba szökkenését, gyümölccsé érését. Ezért mindenütt megalapítja Chatillon mintájára a Szeretetszolgálat Testvéri Közösséget. Ezeknek a közösségeknek kezdetben csupa nôi tagjai vannak, késôbb, 1620-ban azonban Folleville-ben férfi Testvéri Közösség is alakul. Olyan vegyes közösségekkel, melyben mind férfiak, mind nôk munkálkodtak, Vince nem szerzett jó tapasztalatokat. Egy bizonyos idô után föl is oszlatja ôket, amennyiben még nem oszlottak volna föl maguktól. Érthetô, hogy egy ilyen nagyszabású, fölvilágosító és térítô hadjárat külsô segítség nélkül aligha járhat sikerrel. Vince ezért hazájának különbözô szerzetesrendjeihez fordul, s arra kéri ôket, küldjenek munkatársakat népmissziója számára. Kérése süket fülekre talál. Alig tévedünk, ha arra gyanakszunk: Vince műveit nem csak megnemértéssel, de kimondott irigykedéssel szemlélték szűkebb hazáján, az egyházon belül is. Mint ismeretes, az egyház fiai és leányai sem mentesek az ilyfajta gyarlóságoktól. Gondi asszony ezért tipikus asszonyi elszántsággal saját missziós társaság alapítását javasolja Vincének. A tervet Gondi tábornok és annak érsek sógora is tetszéssel fogadja. Az érsek egy renoválásra váró, a 13. században épült diákotthont bocsát Vince rendelkezésére, amelyet a ,,Jó gyermekek kollégiumá''-nak neveznek. A Gondi ház évi 45 ezer franknyi segélyével Vince itt olyan papokat szándékszik kinevelni, akiket egyaránt jellemez a tudás és a jámborság, s akik nem törekszenek anyagi jólétre és magas tisztségekre, hanem a lelkek ügyét tartják elsôrendű feladatuknak. 1625. április 17-én kerül sor az alapító okirat aláírására. Vince elsô ,,tanítványai'' között a Rue Saint-Victor-i házban ott találjuk Portail Antalt, du Coudray Ferencet és de la Salle Jánost. Mindannyian kötelezik magukat a közösségi életre és munkára. Céljuk, hogy a ,,szegény falusi lakosságot a hitben oktassák, a jó hírt hirdessék, s arra vezessék ôket, hogy életgyónást végezzenek.'' 1627-ben XIII. Lajos nyilvánosan is elismeri a Társaságot. Vince szándékának megfelelôen a Társaság feladata a vidéki szegényparasztság anyagi és lelki gondozása. Elôírásai között a következôket találjuk: A városokban csak kivételesen kerüljön sor népmissziókra. A Gondi család birtokain öt évenként ismétlôdjenek meg ezek az elôadások. Minden népmisszió egy hónapig tart. Utána a missziós papok három-négy napi idôtartamra visszavonulnak, hogy lelkiismeretesen fölkészülhessenek a következô misszióra; megvitathassák tennivalóikat, önkritikát gyakorolhassanak munkájuk hibáiról, s új bevetési területük lakosságának szociológiai elemzésével maximális hatást biztosítsanak a következô missziónak. A nyári aratás idején, tehát júniustól szeptemberig nem kerül sor misszióra. Ebben az idôben Depaul papjai csak vasárnaponként kisegíteni és hitoktatni mennek vidékre. Vince ekkor még mindig a Gondi palotában lakik. Tartja szavát, melyet Gondi asszonynak adott. De bármennyire is makacskodik Madame la Générale, Isten másként határoz. Margarčte de Silly, Joigny grófnôje, Iles-d' Or márkinôje, -- ahogy magasröptű címei hangzanak --, negyvenöt éves korában, 1625. június 23-án meghal. Monsieur Vincének örökül azt a belátást hagyja, hogy ,,mennyire fontos lehet nagy dolgok létrejöttéhez az a kis önfejűség, amelyet egy asszony napról napra, óráról órára fölmutat, s az a határtalan odaadás, amellyel minden nô rendelkezik.'' Madame Gondi, ez a minden gyarlósága mellett is nagy és mélyhitű keresztény asszony a karmelita nôvéreknél talál végsô nyugvóhelyet, azoknál, akiket életében nagylelkűen támogatott. Visszatekintve azt mondhatjuk, hogy Margarčte de Silly korának azon számottevô gazdagjai közé tartozott, akiknél Vince szociális hadviselési módszere teljes eredménnyel járt: megszabadítani a gazdagokat az önzéstôl, a szegényeket pedig az anyagi és lelki szegénységtôl. Hôn szeretett feleségének halála súlyos csapást jelent Gondi tábornok számára, a hír hallatára teljesen összeroppan. Tíz hónappal késôbb, hogy életének új támaszt találjon, belép az oratoriánusokhoz. ,,Ismertem ôt mint nemes embert, -- írja róla késôbb Vince --, aki, míg az udvarnál volt, naponta háromszor váltott ruhát. Késôbb láttam szakadozott, könyökén lyukas papi talárban...'' Gondi asszony férjét még végrendeletében is arra kéri, tartsa meg Vincét a házban. De a tábornok nem ragaszkodik a végrendelet eme pontjához, s Vince végül is áttelepedhet a ,,Jó gyermekek kollégium''- ába, amelyre egykori úrnôje végrendeletileg még egyszer fejedelmi összeget hagy. Vince egyenlôre Portaillal s egy másik, számunkra ismeretlen pappal rója a vidék országútjait. Amikor a kis társaság De Coudray és La Salle személyével kibôvül, Portailra a Saint Lazare-i rabok gondozása hárul. Errôl Vince így emlékezik: ,,Hárman voltunk, faluról falura vándorolva prédikáltunk, s tartottunk népmissziókat. Elindulás elôtt a kapukulcsot leadtuk a szomszédnál, vagy pedig arra kértük, aludjék éjszaka a mi házunkban. Csak egy prédikációs témám volt, amelyet ezerféle formában elmondtam: az istenfélelem. Ennek hirdetésében állt a munkánk. Isten pedig azt tette, amit örök idôktôl fogva elôre látott: munkánkat bô áldással kísérte. A jó papok ezt látva, egyre többen kérték fölvételüket a Társaságba. Jó Urunk! Ki gondolta volna, hogy odáig jutunk, ahol ma vagyunk? Ha valaki ezt elôre megmondja, azt hittem volna ki akar gúnyolni. S mégis: Isten így alapozta meg azt, aminek ma Önök a tanúi. Nos, Uraim, Testvéreim, lehet-e valamit emberi műnek tekinteni, amire senki sem gondolt? Sem én, sem szegény Monsieur Portait nem gondolt ilyesmire, a legkevésbé sem, s valóban távol is voltunk ettôl az eredménytôl.'' A papság körében fölzúdulást okoz a hír, hogy XIII. Lajos elismerte a Társaságot. A párizsi papok egyöntetűen tiltakoznak a parlamentnél. Vince haladó nézetei a papság önkéntes szegénységérôl föllázítja ôket, akik telve voltak kapzsisággal. Szerencsére semmit sem sikerül elérniük. 1628-ban a népmisszionáriusok kisded csapata 25 taggal rendelkezik. Vince most már pápai elismerésért folyamodik Rómába. Ezt sem kapja meg azonban csalódások nélkül. Nem kis szomorúságára meg kell állapítania, hogy Bérulle is azok között van, akik meg akarják akadályozni társaságának pápai elismerését. Akárhogy is van, Vincének végül mégis csak sikerül Róma kegyét megnyernie, amiben nem kis szerepe van az okos és tapintatos De Coudray- nak, aki személyesen megy az Örök Városba. Végre Salvatoris nostri kezdetű bullájával VIII. Orbán pápa 1633. január 12-én jóváhagyja Vince művét. Közben ismét gazdag hal ficánkol Vince hálójában: Noël Brulart, IV. Henrik és XIII. Lajos kancellárjának, Nicolas de Sillery márkinak fivére. Az elôkelô férfiú hosszú éveken keresztül volt Franciaországnak spanyolországi és szentszéki követe, végül azonban Richelieu miatt kegyvesztetté vált. Elkeseredett állapotában Vincénél keres vigaszt. Ez fölhívja figyelmét arra, hogy az élet diplomatapályafutásánál nagyobb s talán kifizetôbb célokkal is rendelkezik. Nem mintha Vince sokat magyarázkodna. Egyszerűen magával viszi Brulartot a kórházakba és börtönökbe, és ezzel fölkelti szociális érdeklôdését -- oly eredményesen, hogy a volt diplomata végül is egészen Krisztusnak és a szegények ügyének szenteli életét. Hatalmas vagyona pompás palotájával együtt ettôl kezdve csupán a nagy cél szolgálatában áll. Ô maga a papi pályára lép, és szegényen, egyszerűen él a Szent Chantal Johanna által alapított Vizitáció épületében. ,,A szegényeket megszabadítani a szegénységtôl, a gazdagokat az önzéstôl...'' Noël Brulartra is vonatkozik, amit Vince a maga ,,szociális fôiskolájának'' minden ,,hallgatójára'' mondhatott volna: ,,érzékennyé vált a kor szerencsétlenségével szemben.'' ======================================================================== IV. Vince és az asszonyok Nem, pikantériát itt ne keressen senki, nincs itt mit közölni. Inkább Depaul Vince életének és működésének egy egészen modernnek mondható szempontjáról van itt szó, abbeli zsenialitásáról, ahogy emancipálta a nôket anélkül, hogy ezt a szót valaha is ismerte vagy szájára vette volna. Ha itt emancipációról beszélünk, nem a félreértett fogalmat használjuk: a nôt valamiféle férfiúi mintaképnek megfelelôen egyenrangúsítani; hanem ahogy Vince értette: megszabadítani a nôt a szociális kényszerek béklyójából, önmaga teljes emberiessége, nôiessége birtokosává tenni. Mielôtt még Marillac Lujza személyében ezen a területen végbevitt legfényesebb ,,haditettére'' térnénk, vegyük szemügyre mindazokat a nôket, akiknek életében Depaul Vince ugyancsak mértékadó szerepet játszott. Beszéltünk már Gondi asszonyról, akinek vendégszeretetét hosszú évekig ,,élvezhette''. Személyében mintegy a végletekig menô sűrítettségben nyilvánult meg mindaz a ragaszkodás és rajongásig menô lelkesedés, amellyel a nôk, akikkel dolga volt Vincének, elhalmozták. Ez annál is inkább csodálatot kelt, mert Vince -- emberien szólva -- nem volt vonzó külsejű férfi. A kép, amelyet a párizsi Rue Sévres-n ôriznek, és amely fölirata szerint ,,Szent Vince életében'' készült, leginkább egy délfranciaországi paraszt durva vonásait mutatja. A kerek fej, a kacsacsôr-szerű orr és száj aligha tartoznak az olyan férfi jellegzetességei közé, akire a nôk pályáznak. De ennek a Donald Duck- arcnak mély veretét és vonzó jelleget adott a róla sugárzó jóság. Tükrözôdött rajta a rendkívüli megértés és a kivételes tehetség, amely képessé tette arra, hogy a holdkóros biztonságával találja meg a legzárkózottabb lelkek kulcsát is és zárja föl berozsdásodott belsô világukat. S ez nem csak Gondi asszony esetében volt így, akinek érzelmeit és pénzét éppoly mesterien állította a szociális nyomor enyhítésének szolgálatába, mint ahogy ôt magát is kiszabadította semmittevô, sivár, arisztokrata környezetébôl. Érthetô ezek után, hogy bármikor is szükség volt rá, az asszonyok fölkeresték és szívesen álltak be a Karitász-hölgyek sorába. Az Úr 1634. éve különleges mérföldkövet jelent ennek az egyesületnek a történetében. Ebben az évben alakul meg a kórházi Szeretetszolgálat. L'Hotel-Dieu ebben az idôben Párizs egyik legfontosabb kórháza. Falai között több száz beteg vár gyógyulásra. A higiénikus viszonyok azonban hajmeresztôek. Kevés az ágy, egy ágyban több beteg kényszerül feküdni, az ellátás hiányos, a bűz elviselhetetlen. A betegek lelki gondozását az úgynevezett Maitre au spirituel, a kórházlelkész végzi. Az akkori kórházlelkészek legtöbbje persze távol áll a vincés konferenciák lelkiségétôl. A kórház viszonyai nem hagyják nyugodni a párizsi számvevôség elnökének feleséget. Ez a hölgy Genevičve Goussault egyike a magasabb osztályok azon hívô asszonyainak, akik a kor minden viszontagsága, a katolikus-protestáns veszekedések és öldöklések közepette is megôrizték hitüket s minden teológiai hajszálhasogatástól mentesen egyszerűen segíteni akartak koruk emberének szociális nyomorán. Lehet, hogy nem egy közülük korának nyilvánvaló társadalmi igazságtalanságai láttán csupán rossz lelkiismeretét akarja megnyugtatni. De már az is sokat jelent, hogy tesznek valamit; mindegy, hogy milyen indíték áll tevékenységük mögött. Goussault asszony férje halála után naponta személyesen keresi föl a betegeket, igyekszik ôket vigasztalni, nyomorukon enyhíteni. Elôször a Saint-Sacrement társaságot igyekszik a Hotel-Dieu érdekében megmozgatni. A feladatok tömkelege azonban többirányú segítséget igényel. Így Vincéhez fordul, s kéri, hogy a Hotel-Dieu-ben alapítson Szeretetszolgálat-hölgyekbôl álló társaságot. Vince egyenlôre habozik. Mérlegelnie kell, meg tud-e felelni ennek az új és felelôsségteljes feladatnak? Goussault asszony mindent megmozgat, hogy Vincét a feladatnak megnyerje. Fáradozását végül is siker koronázza. Gondi érsek az itt alapítandó Testvéri Közösséget Vince személyes vezetésére bízza. A hölgyek, akik Madame de Goussault-val együtt a Hotel-Dieu-ben átveszik a keresztény segítés munkáját, 1634 elején gyűlnek össze elôször. Az alapítás óriási sikernek bizonyul. Több mint száz magasrangú hölgy jelentkezik a Testvéri Közösségbe önkéntes munkára. Soraikban éppúgy megtalálható a finom Madame de Villesabin, az anyakirálynô személyi titkárának felesége, mint az elsô parlamenti elnök neje, Madame Bailleul, a kincstárnok özvegye, Madame Sainctot vagy az Isteni Gondviselés Leányainak késôbbi alapítónôje, Pollalion kisasszony. Meg kell még említeni Madeleine Séguiert, Franciaország kancellárjának, a villemori hercegnek a feleségét. Lehetetlenség mindazokat az asszonyokat fölsorolni, akik az elôkelô családokból a Szeretetszolgálat művelôi közé léptek. Mazarin unokahúgát, Anna Maria Martinozzit éppúgy nem szabad elfelejteni, mint Marie de Lamoignont, a Legfelsôbb bíróság elnökének feleségét --, de mindenekelôtt Marie de Bignerod de Pontcourlay, aiguilloni hercegnôt, Richelieu bíboros kedvenc unokahúgát. Kiegyensúlyozó hatását a hűvös bíboros-politikusra éppúgy ismerjük a történelembôl, mint szerepét, melyet a Szeretetszolgálat fejlôdésében játszott. Ô alapította ugyanis a La Rose-i missziós házat, az ô pénzén vásárol Vince házat Rómában, és az ô nevéhez fűzôdik a Gondi tábornok kezdeményezésére fölépülô marseille-i rabkórház befejezése. A hercegnô a kórház mellé még missziósházat is építtetett. A szegénykét a szegénységtôl, a gazdagokat önzésüktôl akarta megszabadítani. A Vince féle szociális hadviselési művészet jelentôségét emeli, hogy azok a leányok és asszonyok, akik munkaerejüket, eszményi életfölfogásukat és vagyonukat a szegények szolgálatába állítják, korántsem tartoznak koruk elfeledett vagy lelkileg megroppant, szenteskedô vénlányai közé. Ellenkezôleg: mind életkorukat, mind pedig társadalmi helyzetüket tekintve az életben teljes mértékben bennálló, nagy sodróerejű és dúsgazdag emberek, akik kulturális szempontból is a legmagasabb szinten álló társadalmi csoportot képezik. Ahogy Hans Kühner írja: ,,Körülrajongott személyek voltak; szépség, szellem és gazdagság jellemezte ôket, jelenlétükkel az udvar fényét emelték, mígnem a kegyelem Saint-Lazare apostolának alakjában és szavaiban megajándékozta ôket azzal a fölismeréssel, hogy a királyi udvar nem a világ; hogy Franciaország tragikomédia; s hogy Isten több, mint a barokk egyházfejedelmek pompájának önigazoló mentegetôdzése.'' Örömmel s alig palástolt büszkeséggel számol be De Coudray Rómában a párizsi Szeretetszolgálat tevékenységérôl: ,,A város több plébániáján Testvéri Közösséget rendeztünk be, legújabban olyant is, amelynek keretén belül száz-százhúsz legfelsôbb osztályból származó hölgy működik. Négyes csoportokban naponta 8-900 beteget látogatnak meg s látnak el erôlevessel, gyümölccsel, otthonról hozott közönséges ételeken kívül fagylalttal és mindenféle édességgel.'' Az asszonyok hovatovább végtelen sorából, akik Vince hívására hazájuk proletariátusának szolgálatába állítják munkaerejüket, vagy akik e munka közben hozzá fordulnak tanácsért, a Vizitáció alapítónôje, Szalézi Szent Ferenc munkatársa: Jeanne de Chantal sem hiányzik. Vele Szalézi Szent Ferenc ajánlatára kerül Vince kapcsolatba. A genfi püspök, aki Vincét nagyrabecsülte, élénk figyelemmel s jóindulattal kíséri munkáját. Amikor Jeanne de Chantal párizsi alapítása számára 1622-ben papi elöljárót keres, Vincét kéri a párizsi érsektôl. Élete végéig nem szabadult meg Vince ettôl a vizitátori és superiori feladattól. Még háromszor, 1628-ban, 1635-ben és a szent Alapítónô halála évében, 1641-ben találkozott Jeanne de Chantallal. ,,Sohasem tudok elég alázattal s szeretettel az Ön páratlan jóságának bizonyítékaiért köszönetet mondani, amellyel engem és misszionáriusaimat övezett. Arra kérem Urunkat, hogy ezt a kötelességemet Ô teljesítse, Ô legyen, drága Anyám, az Ön jutalma. Isten jósága adja meg, hogy Ô maga legyen az Ön értékes lelkének ékszere, és ezáltal az égen és földön mint a nap ragyogjon'' -- írja Jeanne de Chantalnak egy 1639-bôl származó levelében. Bármennyire is túláradt Vince szíve az örömtôl és bármennyire is nem tudott eléggé hálás lenni az isteni kegyelem bô ajándékaiért, amelyekkel Isten a Szeretetszolgálaton keresztül elárasztotta, egyre jobban érezte az egész országban gombamódra szaporodó helyi Szeretetszolgálatok szervezettségének hiányát és annak szükségességét. Bármennyire is tiszteletben tartotta a keresztényi szabadságot, hosszabb távra tarthatatlan volt az az állapot, hogy az egész országban szétszórtan működô Testvéri Közösségek között csupán az ô személye legyen az összekötô kapocs. Egy ideig arra gondolt, hogy Párizsban a királynô elnöklete alatt létesít Szeretetszolgálat-központot. A tervbôl azonban nem lett semmi. Széles feladatköre, az országban létesítendô Szeretetszolgálatok, a már meglévô és működô Testvéri közösségek áttekintése, problémáik orvoslása akkor már messze túlhaladta fizikai erejét, annál is inkább, mivel mindez csomó idôtrabló utazással, megbeszélésekkel, összejövetelekkel és megfelelô elôkészületekkel járt. Az isteni Gondviselés éppen jókor küldte útjába Marillac Lujzát. A Marillac család Mauriac környékérôl, Auvergne-bôl származott. Valaha ott élt Marillac Vilmos, az ô okos és dinamikus családpolitikájának volt köszönhetô, hogy a 15. század óta a család Franciaország vezetô köreihez tartozott. Hogy ez a Marillac Vilmos hány gyermeket nemzett, azt a mai napig sem lehet teljes bizonyossággal megállapítani, de legalább tíz gyermeke volt. Kettô közülük meglehetôs hírnévre tett szert. Az egyik, Károly, diplomata volt s Konstantinápolyban, Angliában valamint Hollandiában működött mint hazája követe. A másik, Vilmos (II. Vilmosnak mondták) a király kincstárnoka, a pénzverde elnöke s az állampénztár fôellenôre lett. Ennek a Vilmosnak Renée Alligret-vel kötött házasságából származott Lujza atyja, Lajos. Ferriéres helységben Brie birtokostársa és késôbb Farinvilliers tulajdonosa lett. Marillac Lajos rövid élete során, -- 48 ives volt, amikor meghalt --, állandóan fivérei és nôvérei árnyékában élt, akik mindnyájan nála nagyobb hírnévvel és társadalmi pályafutással hivalkodhattak. Ennek ellenére elégedett lehetett sorsával, hiszen a királyi udvar testôrkapitányi tiszte sem volt éppen alávaló foglalkozás. Különleges események vagy tettek nem kapcsolódnak nevéhez. Lányát, Lujzát, a késôbbi szentet az apa egy ballépésének köszönhetjük, amelyrôl érthetô módon sohasem beszélt. Mai napig sem sikerült kideríteni, ki volt az anya. Életírója, Jean Calvet azt tételezi föl, hogy a Marillac ház egyik cselédje, akivel Lajos a nemesi illemkódexszel ellentétben szerelmi kapcsolatot tartott fönn. ,,O felix cuipa!'' -- mondhatnók e törvénytelen gyermek sorsának ismeretében. Calvet feltételezését arra alapozza, hogy Lujza, ez a törékeny, mindenfajta betegséget szinte magára vonzó teremtés, gyermekévei után, -- amelyekben föltűnô tehetséget mutat az idegen nyelvek, a festészet és zene, de a hit kérdései iránt is --, egy ismeretlen ,,szegény leányzó, Demoiselle'' házában talált otthonra, aki Marillac Lajos kegyét és támogatását élvezi. Talán ô volt Lujza anyja? Elképzelhetô, hogy mennyire megterhelte a fiatal Lujzát törvénytelen származásának tudata -- fôleg, ha meggondoljuk, milyen társadalmi megkülönböztetést jelentett ez abban az idôben. Amikor született, 1591. augusztus 12-t írtak. Nem volt egészen 22 éves, amikor férjhez megy Medici Mária titkárához, Antoine le Gras-hoz. A Le Gras család szintén Auvergne-bôl származott s eleinte csak Gras- nak hívták ôket. A nemesi ,,le'' jelzôt azóta biggyesztették nevük elé, amióta Párizsba költöztek. A házasságkötési aktus ismét fájdalmasan emlékezteti Lujzát törvénytelen származására. A házassági okiratban, -- mint eddig is mindig --, mégegyszer mint ,,Marillac Lujza, Marillac Lajos természetes leánya'' szerepel. A Saint-Gervais-i templomban végbement esküvô után a Le Gras név elfödi leánynevét. Most már Mademoiselle Le Gras. (A Madame jelzô csak a felsôbb tízezer asszonyait illeti meg.) További életérôl így értesülünk Marcelle Auclair tollából: ,,E házasságból egy fia született, Michel, aki minden öröme, de egyben minden gondja is volt. Mint anya is csak nehezen tudta földolgozni magában, hogy le kellett mondania az orsolyiták kolostori életérôl. A szerzetesi életre volt hivatása, de akkoriban a leányok atyjuk parancsát követték, így legalább házasságában igyekezett istenes módon élni. Gyóntatóatyja, Monsignore Camus, a szalézi rend egyik nagy elméje, Vince kegyeibe ajánlotta. Férje röviddel ezután meghalt, és Le Gras asszony a Saint-Nicolas de Chardonet templom árnyékába, a ,,Jó gyermekek kollégiumának'' közelébe költözött. Mint Gondi asszony, úgy Lujza is Vincénél keresi lelki egyensúlyát, új életet. Vince csakhamar megmutatja neki, hogy ezt a kiegyensúlyozottságot és új életet csak akkor fogja megtalálni, ha életét a szegények szolgálatába állítja.'' Valóban: férje halála után Lujza az idegösszeroppanás szélén áll. Kiegyensúlyozatlan lelkiéletében a vallásos aggályoskodás pillanatai a hitetlenség és kétségbeesés állapotával váltakoznak. Vince, -- akinek emberismeretérôl és bámulatba ejtô pszichológiai érzékérôl még beszélni fogunk --, munkaterápiát rendel neki, annál is inkább, mivel Lujza ,,valamit tenni szeretne'', hogy megszabaduljon depresszióitól. A Testvéri Közösségek egyfajta általános felügyelôi feladatát kapja. Összekötô a különbözô csoportok között, amelyeket Vince idôhiány miatt nem tud ellátni. Lujza lelkigyakorlattal készül feladatára. Lelkes örömmel írja neki Vince: ,,Igenis, nagyságos asszonyom, beleegyeztem. Miért is ne, ha az Úr Önt ezzel a szent érzéssel megajándékozta. Járuljon tehát holnap szentáldozáshoz, és készüljön föl a szent megpróbáltatásra, amelyet feladatává választott. Azután el fogja végezni lelkigyakorlatát, amelyet magára vállalt. Nem tudom kifejezni, milyen forrón kívánja lelkem az Önét látni, hogy megtudjam, hogyan játszódott le mindez Önben, de szívesen mondok le róla Isten iránti szeretetbôl, akivel lelke egyedül foglalkozzék, amint kívánom.'' Végtelenül tapintatos együttérzéssel vigasztalja: ,,Ne gondolja, hogy a kis forrongások miatt, amelyeket érez, minden elveszett. Nos, szakadt az esô, és szörnyen dörgött az ég --, de emiatt kevésbé szép az idô? Bármennyire is elöntik szívét a szomorúság könnyei, bármennyire is tomboljanak, dühöngjenek a démonok, biztos lehet abban, Leányom, hogy emiatt Urunk számára semmivel sem értéktelenebb. Éljen tehát megelégedetten az Ô szeretetében...'' Miután Párizs több plébániáján megalapította a Szeretetszolgálatot, 1629-ben Marillac Lujza útrakel, hogy meglátogassa a különbözô vidéki csoportokat. Elutazása elôestéjén Vince ellátja a munkájához szükséges anyaggal. ,,Elküldöm Önnek az ajánlóleveleket s a memorandumot, amelyekre útján szüksége lesz. Induljon el Jézusunk nevében. Arra kérem Ôt, kísérje Önt isteni jóságával, legyen útján fölüdítôje, árnyéka a nap hevében, köntöse az esô és hideg ellen, fáradtságában puha ágya, munkájában erôssége, és végül is vezérelje Önt egészséggel és jó eredménnyel ismét haza.'' Istenbe vetett bizalommal s lelki útravalóval ellátva kel Lujza útra. Postakocsin járja az országot Jézus ügyében. Fölkeresi a különbözô csoportokat, lelkesíti ôket, meghallgatja problémáikat, orvoslásukra javaslatokat terjeszt elô, új tagokat toboroz, -- általában mindenre gondja van, a hölgyek hónaponként végzendô szentáldozásától kezdve addig a kérdésig, vajon elég puhára sikerült-e a betegeknek szánt hús. Útmutatásul inti ôt Vince: ,,Ha Ön most a Szeretetszolgálat hölgyei helyett személyesen fôzi meg a húst, soha többé nem fogja tudni ôket rábírni ennek a munkának a megtételére. S ha valahol másutt fôzeti, egy darabig valaki felebaráti szeretetbôl el fogja vállalni a feladatot, de rövid idôn belül terhes lesz neki a munka. Ha pedig fizetés ellenében készítteti el, sokba fog kerülni. S a Szeretetszolgálat hölgyei rövid idôn belül azt fogják mondani, hogy tulajdonképpen az, aki a beteg számára megfôzte az ételt, mindjárt oda is vihetne neki. Így végül is csôdöt mond az Ön Szeretetszolgálata.'' Példás karitatív munkája mellett Lujza a falusi lányok hitoktatását sem hanyagolja el. Ebbôl a kezdeményezésbôl születnek késôbb az ún. ,,kisiskolák'', amelyeknek az a feladatuk, hogy a gyermekeket a vallás, valamint az írás és olvasás alapjaival megismertessék. Alapításukra ott kerül sor, ahol erre megfelelô tanszemélyzet áll rendelkezésre. Ezek fölkutatása nem kis nehézséget jelent. Újabb probléma volt, hogy a párizsi felsô körökbôl származó asszonyok, mivel nem szokták meg a durvább testi munkát, csakhamar az egyszerűbb körülmények közül származó lányok segítségére szorultak. Nem mindegyiküknek feküdt az új munkakör, amely a szegények elhagyott, bűzös és szennyes kunyhóiba vezette ôket. Ott oly munkát kellett végezniök, melytôl tulajdonképpen viszolyogtak. Ez volt az érem másik oldala. Nem mindegyik volt képes arra, hogy ,,elôkelô'' származását Jézus kedvéért megtagadva megmossa a szegények lábát. Ráadásul gyakorta dühöngött a pestisjárvány. Az orvosok is csak különbözô nedvekkel preparált köntösökben végezték munkájukat, miközben az elviselhetetlen bűz ellen fogaik közt fokhagymát rágtak, s orrukba és fülükbe tömjénszemeket dugtak. Ismét a Gondviselés az, aki e problémák gordiuszi csomóját kibogozza. Suresnes-ben, Párizs közelében Vince egyszerű tehénpásztor lányra lel, akit Naseau Margitnak hívnak, s aki bámulatos önfegyelemmel, minden iskolai segítség nélkül tanult meg írni és olvasni. Amikor a Szeretetszolgálat munkájáról hall, elhatározza, hogy Párizsba megy, s egészen a betegek és szegények szolgálatába állítja erejét. Az ô vezetése alatt most már egész csapat egyszerű falusi lány áll Vince rendelkezésére, akik a legdurvább munkától sem riadnak vissza. Naseau Margit 29 éves, amikor 1633-ban meghal pestisben: hajléktalan beteg leány fertôzte meg, akinek szállást adott. Vince tudta, hogy munkája csak akkor lesz tartós, ha a Szeretetszolgálatot szilárd alapokra helyezi. Az önkéntes segítôk legtöbbször maguk is házasok, családjuk van, így aligha tudták egész idejüket és egész erejüket a szegények és betegek szolgálatába állítani. Ezért egyre sürgetôbbé vált egy nôi szervezet megalapítása, amely állandóan és kizárólag a szegények és betegek gondozásával foglalkozik. Ezért Vince 1633. november 29-én megbízza Lujzát egy kis nôi csoport vezetésével. Ez a csoport egyenlôre Lujza Saint-Nicolas templom melletti lakásán lel otthonra. Ebbôl a falusi lányokból álló kis körbôl alakul ki a szeretetszolgálat elsô állandó közössége, ez lesz annak a nagy fának magja, amelyet ma szerte a világon a vincés nôvérek vagy irgalmas nôvérek szerzetesrendjeként ismer az emberiség. Persze abban az idôben nem volt könnyű dolog olyan társaságot alapítani, amelyik nem tartozott valamely kolostor kötelékébe. Az ilyesmi egyenesen forradalmi tett volt! De Vince nem akarta leányait (ahogy a nôvéreket legszívesebben nevezte) kolostori falak közé zárni. Inkább azt akarta, hogy a mindennapi élet valóságában, a világban éljenek, s ott, a felebaráti szeretet csataterén állják meg helyüket. Ezért kívánta, hogy ,,Fiiles de paroisses, rien du plus'' -- ,,plébániai nôvérek legyenek és semmi más''. ,,A ti kolostorotok a szegények házai, a ti cellátok a bérelt szoba, kápolnátok a plébániatemplom, keresztfolyosótok a város utcái, zárdafal legyen az engedelmesség, rácsotok az istenfélelem és fátyolotok a szent igénytelenség'' --, mondta nekik. Ezért nem is írt elô nekik semmiféle szerzetesi ruhát: a vincés nôvérek környezetük egyszerű öltözetét viselték. Reggeltôl késô estig dolgoztak, a nyomor elleni keresztény- szociális küzdelem elôharcosai voltak. Vince a szegény emberekrôl, akik között működtek, csak mint ,,uraink és tanítómestereink''-rôl beszélt. Egy másik, klasszikussá vált mondása pedig így hangzik: ,,Ha reggeli imátok idején az egyik betegnek éppen orvosságot kell adnotok, legyetek megnyugodva, mert Istent Istenért hagyjátok ott.'' És: ,,Ha valamelyik beteget a nap folyamán tízszer kell meglátogatnotok, akkor tízszer találkoztatok Istennel.'' A ,,Szegények és betegek szolgálóleányainak plébánia Szeretetközössége'', -- ahogy az új társaság magát nevezte --, 1646-ban kapta meg a párizsi érsektôl a hivatalos elismerô oklevelet. Vince ujjongott. Munkatársnôit pedig, akik valamennyien abból a társadalmi osztályból származtak, amelynek egykor maga is tagja volt, azzal bíztatta: valamikor mindannyian ,,nagy királynôk lesznek a mennyben''. Mekkora különbség mindez, ha Vince ifjúkori elképzeléseit nézzük! Hol van már az a fiatalember, akit egykor mindenekelôtt a zsíros javadalom, az evilági királyok közelsége, meg a polgári pályafutás csalogatott? Hogy Vince milyen szeretettel, tapintatossággal, elôzékenységgel és gondoskodással kezelte lányait, arról nem csupán az a tény tanúskodik, hogy mindegyiket keresztnevén szólította, hanem az is, hogy valamennyiük lelki-testi javáról is személyesen gondoskodott. A gondoskodás meghozta gyümölcsét. A nôvérek soraiban a felebaráti szeretet nem egy ragyogó hôsét találjuk. Gondolunk itt Angiboust Borbálára, aki a lelencgyerekeket, ha éppen nem volt számukra hely, egész éjszaka a karjaiban tartotta és ringatta, mivel minden gyermekben a kisded Jézust látta; aki a gályarabok csúfolódásait hallgatással viszonozta; s aki, ha szükség volt rá, a torzsalkodók közé vetette magát. De beszélnünk kell Dalmagne Johannáról is, aki képtelen volt arra, hogy a kóborló koldusnak csak egy darab száraz kenyeret adjon. ,,Ezt magam fogom megenni, -- mondta --, Istennek csak finom dolgokat szabad ajándékozni.'' S sorolhatnánk ôket így tovább. Természetesen nem csak ilyenfajra példákat ismerünk. Jócskán akadtak problémák is. Volt, hogy a nôvérek torzsalkodni kezdtek, vagy hogy egyik-másik elhagyta a közösséget. Mindezek a gyarlóságok, amelyekben némely kritikus oly nagy kéjjel vájkál, aligha tudják a vincés szerzethadjárat nagy történelmi érdemét kisebbíteni. Minden csatának megvannak a maga sebesültjei, árulói és halottai. Alig fél évvel megalapítása után az új Társaságnak már 12 tagja van. Vince halála évében már ötven alapítvány működik, korunkban pedig az irgalmas nôvérek ezrei hajolnak öt kontinens betegágyai fölé. Kerek három évszázad óta munkálkodnak azon szabályzat szellemében, amelyet Vince gyakori imádság és sok elmélkedés, valamint belsô harc után adott nekik. Amikor 1652-ben a lengyel királynô meghívására az elsô három irgalmas nôvér átlépte Franciaország határát, úgy mentek Lengyelországba, mintha haza mennének. Nem csoda: Gonzága Mária-Lujza lengyel királyné egykor maga is karitász-hölgy volt szülôhazája fôvárosában, Párizsban. ======================================================================== V. Csuhások és papok Fél évezred távlatából is alig lehet elkerülni a kísértést, hogy a reformáció és az azt követô katolikus megújhodás alakjait ne ellenségeknek tekintsük, akiket alapvetôen különbözô indítékok vezettek, és akik nem annyira egymással, mint inkább egymás ellen küzdöttek. Nem csoda: nagyon is vérünkben van még az a történelmi látásmód, amelyet higgadt elemzés helyett a kölcsönös érzékenykedés és sértôdékenység formáltak ki bennünk. Így nem csoda, ha az akkori idôkben a szemben álló felek a különbözô vallási csoportok szemszögébôl nézve angyalokká, illetve ördögökké lesznek: a michelangelói utolsó ítélet stílusában a jobb- illetve a baloldalon foglalnak helyet, és primitív ,,ok és okozat'' beállítással mindenkor ki lehet egymás ellen játszani ôket. Egyik oldalon Luther, Kálvin, Zwingli vagy Münzer, Husz, Wicliff és sokan mások, a másik oldalon Loyolai Szent Ignác, Néri Szent Fülöp, Borromei Szent Károly vagy Páli Szent Vince. A szemlélet persze hamis. Mihelyt ugyanis az érzékenység és a túlfűtött érzelmek porfelhôjét eloszlatva hajlandók vagyunk közelebbrôl és tárgyilagos szemmel megnézni a kor igazi képét, azonnal látni fogjuk, hogy a reformáció és az úgynevezett ,,ellenreformáció'' között sokkal több belsô rokonság áll fönn, mint ahogy azt számosan gondolják. Így egyszerűen lehetetlenség a reformációt és ,,ellenreformációt'' ok és okozat módjára szétválasztani. Sokkal inkább két különbözô, de alapjában véve rokon cselekvésmód nyilvánul meg bennük, amely minden tanbeli különbség ellenére egyazon okból fakad: a mélyenszántó romlásból, amely abban az idôben az egyházat jellemezte, s abból a fölháborodásból, amelyet a kereszténység történelmi elferdültsége váltott ki belôlük. Ha így tekintjük ezt a korszakot, akkor nagyvonalú keretben föloldódnak az ellentétek, és lényegében egyirányú fejlôdés bontakozik ki elôttünk. Ebben Luther, Zwingli, Kálvin vagy Loyolai Ignác, Néri Fülöp és Depaul Vince neve az egyház megújulását célzó egységes folyamatnak csupán különbözô szakaszait jelzi. Ha azonban mindkét irányzat képviselôiben a kereszténység siralmas állapotának megjavításán dolgozó Lélek eszközeit látjuk, akkor joggal beszélhetünk elsô és második reformációról, mint ugyanannak a szándéknak két különbözô megnyilvánulási formájáról. Mi különbözteti meg az elsô és második reformáció képviselôit egymástól? Vagy másképp fölállítva a kérdést: mi különbözteti meg a keresztényeket, mint Luther és Kálvin, más kereszténytôl, mint például Vince? Talán úgy fogalmazhatnók meg a választ, hogy míg az elsô reformáció végrehajtóiban mély csalódásból s a fölgyülemlett harag, sôt gyűlölet évszázados forrásaiból táplálkozó tiltakozás tör felszínre, addig Vince és társai munkálkodását építô derűlátás jellemzi. Hittel vallják, hogy az egyház megreformálható, a sebek begyógyíthatok, ha elegendô szeretettel, türelemmel végezzük ezt a nehéz és nagy felelôsséget igénylô munkát. Míg az elsô reformáció tagjainak az a hálátlan és tragikus szerep jutott, hogy fölvágják az elképzelhetetlenül szétterjedt romlás gennyes sebét, s fizetségül magukra vegyék a szándéka ellenére megoperált beteg atkozódásait, a második képviselôi a gyógykezelés feladatának szentelhették erejüket. Ugyanezt a történelmi folyamatot másik képlettel is kifejezhetjük. A két testvér más és más cselekvésmóddal válaszol a közös atyai házban eluralkodott visszaélésekre. A családi ház szörnyű állapotának fölismerésében a haragos és az optimista reformátorok egyetértenek. Míg azonban az elôbbiek az elátkozott és tiszta szándékait meg nem értô, el nem ismerô atyai házat elhagyják és saját új családot alapítanak, az utóbbiak visszamaradnak a régi otthonban, és megkísérlik azt belülrôl úgy újraformálni, hogy az megint vonzóvá váljék azok számára is, akik elhagyták. Így születnek meg az elsô reformáció haragos, mély tragikumú képviselôinek árnyékában a második reformáció, a belsô megújhodás reménytkeltô alakjai. Az elsô reformáció utáni kor az ilyen nevek egész sorát ismeri: a humoros Néri Fülöptôl kezdve a misztikus Avilai Terézig, Keresztes Jánostól Merici Angéláig (az orsolyiták alapítójáig), Borromei Károlytól Lelli Kamillig, Chantal Johannától Bérulle-ig vagy Szalézi Ferencig, Krisztus seregének nagy hadi tervezôjétôl Loyolai Ignáctól kezdve Xavéri Szent Ferencig vagy éppenséggel Depaul Vincéig. Közülük sokaknak útjai keresztezték egymást, és e találkozásokból az Isten országa számára legtöbbször gyümölcsözô kezdeményezések születtek. E barátságok egyik legszebb fejezetéhez tartozik Vince ismeretsége Genf nagy püspökével, Szalézi Ferenccel. Vince Párizsban ismerkedett meg vele. Szalézi Ferenc 1618 telén tartózkodott ott, és prédikációi nagy visszhangra találtak. Híres szónok volt, habár (vagy éppen mert) egyszerűen beszélt, minden fellengzôsség nélkül: mindenki érezte, hogy szavai mögött a megértô szeretet és a példás élet aranyfedezete áll. Már külsô megjelenésében is elütött a korabeli püspököktôl. Ellensége volt mindenfajta pompának és fölösleges sallangnak. Már ifjúkorában is oly szerényen élt, hogy diáktársai emiatt sokszor kicsúfolták. Ez azonban a mindig vidám és kiegyensúlyozott Ferencet alig zavarta. Mert ô minden komolysága ellenére is népközelben élô, örömteli ember maradt, akinek vendégszeretô asztalánál mindenki jól érezte magát. Párizsi találkozásuk alkalmával Vince hosszabb beszélgetést folytatott Szalézi Ferenccel. Úgy látszik, hogy a genfi püspök ez alkalommal maradandó benyomást tett rá, mert barátságuk a síron túl is tartott. Szalézi Ferenc boldoggáavatási pere alkalmával Vince elmondta, a genfi püspök jósága egyszer a következô kijelentésre ragadtatta ôt: ,,Milyen jó vagy Te, Istenem, ha már teremtményed Monseigneur François de Sales ilyen jó!'' A genfi püspök életmódja s tevékenysége Vincére azért is hatott annyira, mert annak a papi eszménynek a megtestesítôje volt, amelyet Vince, korának megromlott istenszolgái között élve, megpróbált magán és másokban is megvalósítani. Hiszen a korabeli keresztény lelki-szellemi nyomora lényegében a papságnak sokat ócsárolt, megénekelt és kigúnyolt állapotában gyökerezett, amelyrôl többek között Hans Böhm, német lelkipásztor és laikus prédikátor így nyilatkozott: ,,A papoknak sok birtokuk van --, ennek nem szabadna így lennie. Ne legyen nekik több, mint amennyire szükségük van. Majd agyonütik ôket ezért. Rövidesen odáig jutnak, hogy kopasz fejüket kezükkel takarják el, hogy az emberek föl ne ismerjék ôket.'' De a stolbergi próféta, Münzer sem tartotta vissza véleményét a ,,belzebubi szolgákról s gonosztevôkrôl'', élükön a ,,legelvetemedettebb pápával'': ,,Jaj, jaj, jaj a pokoli és ördögmegszállta csuhásoknak, akik a népet nyilvánosan félrevezetik!'' - -, kiáltotta. Vince nem akart senkit agyonütni, nem is kiáltott átkot, inkább paraszti szívóssággal és erôs hittel nekilátott a papság megreformálásának. Ez persze nem jelentette azt, hogy kritikája a papság állapotáról gyakoriságában vagy nyíltságában ne vetekedett volna Lutherével vagy Münzerével. De mekkora különbség volt közöttük a kritika hangszerelésében s a problémához való belsô viszonyulásban! Míg az elsô reformáció emberei gúnnyal és csúfondáros haraggal küzdenek a ,,csuhások'' ellen, Vince óvakodik attól, hogy mások bírájává tegye magát. Valahányszor a rossz papokról beszél, a többesszám elsô személyében teszi. ,,Uraim és Testvéreim, mennyire kell Istent kérnünk, mekkora önmegtagadásokat kell magunkra vennünk az egyház nagy nyomorúsága miatt, minthogy sok helyütt vesztébe rohan az egyház a rossz papság miatt! Mert ôk azok, akik az egyházat tönkreteszik és elpusztítják. Nagyon is igaz, hogy a papság romlottsága az oka Isten országa siralmas állapotának. Ezekben a napokban hat prelátussal gyűlésen voltam együtt. Gondot okoz nekik a rend fölbomlása az egyházban, és nyíltan kimondták: ennek okai elsôsorban a papok. Tehát mi, papok, magunk vagyunk az okai az egyházat korhasztó sötét állapotnak, annak a kétségbeejtô süllyedésnek, amelyet sok helyütt észlelhetünk. Törekedjünk a papi rend állapotának megjavítására, mert e szánalmas papok minden szerencsétlenségünk okai, ôk hoznak bajt az egyházra. S nekünk azt kell mondanunk: Igen, Uram, kiváltottuk haragodat, a mi bűneink okozzák ezt a nyomort. Igen, a papok s mindazok, akik a papi pályát választják, okai mindennek. S mégis Urunk, mit tudunk mást tenni, mint hogy leverten elôtted állva elhatározzuk: meg fogjuk változtatni életünket? Mindent meg akarunk tenni, Urunk, hogy elkövetett hibáinkat jóvátegyük s a papi renden belül rendezettebb állapotokat teremtsünk. Emiatt gyűltünk itt össze, és kérjük kegyelmedet. Mit tegyünk? Mi vagyunk azok, akiknek Isten a nagy kegyelmet adta, hogy a papi rendnek ápolói és orvoslói legyünk. Isten ez ügyben nem a tanultakhoz fordult, nem a sok, szent és tudományos szempontból kitűnô szerzetesrendhez, hanem hozzánk, a mi kisded, szegény, nyomorúságos Társaságunkhoz, a legutolsóhoz és legméltatlanabbhoz. Mit talál rajtunk Isten, amiért érdemesnek tart bennünket erre a nagy feladatra? Miféle hôstetteket tudunk fölmutatni? Hol van olyan híres, káprázatos tevékenység, amellyel hivalkodhatnánk? Hol vannak átlagon fölüli tehetségeink? Sehol semmi nyoma mindennek. Hozzánk, szegény, nyomorúságos félkegyelműekhöz fordult Isten, hogy akaratának megfelelôen mégegyszer megkísérelje betölteni Fia országának falain s a papi renden ütött rést. Uraim, ôrizzék meg ezt a nagy kegyelmet, amellyel Isten kitüntetett bennünket, oly sok tanult és szent személy helyett, akik ezt a kitüntetést jobban megérdemelték volna, mint mi. Mert ha hanyagságunk miatt nem használnánk föl, Isten elvenné tôlünk s másoknak adná, hogy hűtlenségünkért megbüntessen bennünket. Ki vállalja ezt közülünk? Ki lesz az oka az ilyen nagy szerencsétlenségnek? Talán én, nyomorúságos ember? Bár csak mindegyikünk szívére tenné a kezét, és megkérdezné magától: Én lennék ez a szerencsétlen? Egyetlenegy olyan szerencsétlen, mint én, elegendô ahhoz, hogy megvetendô élete miatt az egész házat megrabolja és Isten kegyének megnyilvánulása helyett átkát vonja le reá. Uram, aki engem bűneimmel terhelten látsz --, ne vond meg emiatt ettôl a kis Társaságtól kegyelmedet! Higyjék el nekem, Uraim és Testvéreim, amit oly sokszor mondottam már: csak akkor tölti meg Isten a szívünket, és működik benne, ha elôbb kiürítettük azt. A töredelmesség utáni vágy, az alázat, a szent alázat az, ami szívünket kiüresíti. Akkor majd nem mi cselekszünk már, hanem az Isten --, és akkor majd minden jóra fordul.'' Ha szükség volna még valamire, ami bizonyítaná a 15. és 16. század reformátorainak a 17. század reformátoraival fennálló belsô rokonságát, akkor hadd utaljunk az istentisztelettel szemben elfoglalt álláspontjukra. ,,Úgy tűnik nekem, semmi sem volt olyan utálatos, -- emlékszik vissza Vince idôsebb korában --, mint az a mód, ahogy a papok miséztek. Igazán sírni lehetett volna rajta.'' Nemde az volt Münzer és Luther legfôbb igyekezete is, hogy a ,,német nyelvű mise'' bevezetésével s más liturgikus újításokkal az embert közelebb segítsék Istenhez, s az érthetetlen történést érthetôvé tegyék (entgröbern = a durva érthetetlenségtôl megszabadítani --, ahogy Münzer mondotta) s akadályt gördítsenek a hanyag papok tevékenysége elé, akik a legszentebb ,,hoc est enim corpus meum''-bôl (ez az én Testem) megszentségtelenítô ,,hókusz-pókusz''-t csináltak? Ebben az összefüggésben írja a keresztény egyháztörténész Erwin Iserloh Münzerrôl, összehasonlítva ôt Lutherral: ,,Kifejezési ereje Lutheréval vetekszik. De fölülmúlja ôt a liturgikus hagyományok iránti hűségében. Ebbôl a kifejezetten lelkipásztori beállítottságából következik, hogy a rajongó Münzer -- Karlstadthoz hasonlóan -- a külsô istentiszteletet sokkal komolyabban veszi, mint Luther.'' Vince persze pontosan tudta, mekkora megerôltetést jelent a papság állapotának megjavítása és új papi nemzedék kinevelése. ,,Nagy dolog a papság színvonalának az emelése!'' -- mondta egyszer. ,,Ki tudja ennek a hivatásnak a nagyságát fölfogni?! Hiszen ez a legfölségesebb, ami csak létezik! Vagy lehet a világban nagyobb méltóság, mint ha valaki pap? Sem hercegségeket, sem fejedelemségeket nem lehet vele összehasonlítani. Semmiféle király sem tudja a kenyeret Urunk testévé változtatni és a bűnöket megbocsátani, ahogy ezt a pap teszi. Isten arra hívott bennünket, hogy mesterművén, jó papok kialakításán dolgozzunk. Nagyobb, fontosabb feladatot nem lehet elképzelni!'' A 17. századi Franciaországban több kísérlet történt a papság színvonalának emelésére. Közülük különösen Bérulle Oratóriuma emelkedik ki. Vince ezen a területen 1628-ban kezdi meg reformművét. Beauvais püspökének beleegyezésével kéthetes lelkigyakorlatot tart a szentelés elôtt álló növendékeknek. Saját tapasztalatából tudta leginkább, mennyire hamis elképzelésekkel lépett a papi pályára, mennyire kevéssé készült föl rá --, nem hiába hallgatott szégyenkezve késôbb pappászentelésének körülményeirôl. E lelkigyakorlattól kezdve Gondi érsek a szentelés elôtti lelkigyakorlatokat kispapjai számára kötelezônek írja elô. A ,,Jó gyermekek kollégium''-ában létrehozott papnevelde kezdeti nehézségei hovatovább szervezett nevelésnek adnak helyet. Richelieu érdeklôdéssel kíséri Vince munkáját, amikor az személyesen terjeszti elô terveit a nagyhatalmú kancellárnak. A bíboros fölismerve a papnevelés fontosságát, azonnal ezer tallért adományoz, hogy ezzel lehetôvé tegye Vince számára a ,,Jó gyermekek kollégiumá''-nak átépítését papnevelés céljára. Vince, hogy a tanulók utánpótlásáról gondoskodjék, Saint-Lazare-ban ,,Szent Károly kisszeminárium''-ot is alapít. Ezenkívül 1633 óta minden lelkészkedô pap ingyen végezhet ugyanott lelkigyakorlatot. E lelkigyakorlatok nagy közkedveltségnek örvendenek, és csakhamar a világi keresztények között is visszhangra találnak. Egyre több emberben kel föl a vágy, hogy a kereszténységgel behatóbban foglalkozzék s belôle élete számára gyakorlati következtetéseket vonjon le. Hogy megújító munkásságának nagyobb erôt biztosítson, Vince heti állandó napot (Jour fixe) vezet be: a késôbb híressé vált keddi konferenciáit. E konferenciák az elmélyült hit magasiskoláinak bizonyulnak, és csakhamar az ország szellemi kiválasztottainak találkozóhelyévé válnak. Kár, hogy az itt tartott különbözô elôadások, amelyek késôbb részben a kor legjobbjainak tollából származtak, de nagyobb részüket Vince maga tartotta, csak töredékesen maradtak meg az utókor számára. Úgy látszik, nem volt, aki nyomban följegyezte volna ôket --, hangszalagról pedig akkor még nem lehetett szó. A konferenciák bűvkörében csakhamar újabb ,,hitbuzgalmi kör'' születik, és nagy hatással lesz a különbözô társadalmi rétegek tagjaira. A francia egyház egyre több hangadó személyisége áll a vincés konferenciák szolgálatába. Közöttük olyan nevekre találunk, mint Jean- Jacques Olier, a Saint-Sulpice Társaság megalapítója vagy François Pallu, a Külföldi Misszió atyja, s nem utolsó sorban Bossuet abbé, a kor aranyszájú prédikátora. Semmi sem jellemzi jobban a konferenciák hatásosságát, mint az a tény, hogy a résztvevôk soraiból még Vince életében 22 püspök került ki. Ugyancsak e körbôl származnak a vidéki s városi missziós munka legjobb tagjai. Tevékenységük csakhamar bámulatos eredményeket hoz. A konferenciák egyre inkább a papi utánpótlás forrásává lesznek, ami nagy örömet, de nagy felelôsséget is jelent Vincének. A Gondviselés egyértelmű jele, hogy Richelieu ebben az idôben mindinkább hozzá fordul, ha a megüresedett püspöki székekre megfelelô utódot keres. Vincének így lehetôsége nyílik arra, hogy nagy reformátori munkáját most már ,,fölülrôl'' is elôbbre vigye. Ezzel életművének köre, mely egykor a bázison, a szegényparasztok körében indult el, bezárul: valóban a ,,fej és tagok'' megújulását megvalósító reformművé nôtte ki magát. S újfent, mint a történelemben annyiszor, beigazolódik a régi tételnek az igazsága: Megújulás csak ott várható, ahol az egyház ésszerű követelményeket állít az emberek elé, és nem ott, ahol olcsó, a kor szellemét majmoló szolgai eredményekkel akarja azt elérni. Vince sokat követel. Önmagától is, társaitól is, a papnövendékektôl is. ,,Ez utóbbiak -- írja Kühner -- nem hallanak mást tôle, mint hogy tagadják meg tökéletesen magukat Jézus Krisztus és az egyház érdekében.'' Olier és a két Chandenier-testvér ismételten elutasítják a fölkínált püspöki tisztet, mert Vince iskolájában alaposan megismerték ennek a méltóságnak nagy felelôsségét. Nem csoda az sem, hogy a püspökök soraiból sokan Vincéhez fordulnak, ha problémáikra megoldást, kérdéseikre feleletet keresnek. Természetesen naiv és egysíkú elképzelés volna, ha mindezek után azt gondolnók, hogy Vincének a keresztényi megújhodást célzó műve automatikus fejlôdési folyamat és csupa szellemileg magasan álló és hasznos keresztényt termelt ki. A konferenciákat sem kímélte meg az emberi gyarlóság sokfajta megnyilvánulása. Csupán az idô megszépítô távlatából tűnik minden oly egyszerűnek s egyenes vonalúnak --, ami valójában sikerek és sikertelenségek, örömök és levertségek, hit és kétség, lelkesedés és ellenségeskedés szakadatlan sorozatát képezte. Amikor a konferenciák a püspöki székek betöltésénél egyfajta ajánlássá nôtték ki magukat, karrierhajhászó egyének erôsen igyekeztek Vince körébe bejutni. Mindenkit kínosan érintett, amikor egy szép napon Párizs jövendô érseke, Gondi Pál is megjelent az egybegyűltek között. A jelenlévôk ugyanis nagyon jól ismerték a fiatalember szabados életfölfogását. Nem kellett nagy fantázia ahhoz, hogy észrevegyék szándékát: a konferenciákon való részvételével karrierje számára igyekezett hajtóerôt szerezni. Hiszen egyébként is mindent elkövetett, hogy megnyerje a párizsi papság rokonszenvét. Késôbb minderrôl cinikus módon így vall emlékirataiban: ,,Egy kissé megjátszottam a jámbor embert, s elmentem a Saint-Lazare- i elôadásokra. Legalább is látszatra rendesebb lettem. Visszavonultan éltem, s pályaválasztásomat egyértelműnek tüntettem föl. Sokat tanultam, s lakásomból egyfajta fôiskolát csináltam. Jámbor nem voltam, mert nem tudtam megígérni, hogy valóban megtartok minden elôírást --, de nagyon becsültem a jámborokat, ami az ô szemükben a jámborság egyik legfontosabb kelléke. Még élvezeteimet is új szokásaimhoz idomítottam. Röviden szólva: annyira jól sikerült új életstílusomat megjátszanom, hogy hivatásom hasonszôrűinél nagy divatba jöttem, s még a jámborok is, Vince úrral együtt, aki ezt a jelzôt alkalmazta rám, úgy vélték, hogy nem vagyok ugyan elég jámbor, de nem is állok távol Isten országától.'' Ez volt hát az a férfiú, akinek beképzeltsége és viszolygása minden jámborságtól ellenfelének, Mazarinnak felületességével vetekedett, aki nem csinált titkot antiszemita magatartásából, aki inkább a parlamentben ült, mint a templomban, s akinek kabátja zsebébôl kikandikáló tôrét a képviselôk gúnyosan ,,érsekünk breviáriumá''-nak nevezték, aki az utókorra pletykás önéletrajzán kívül alig hagyott valamit. A kereszténységnek biztosan nem vált dicséretére. Ezt a hitbuzgó Vincérôl és a hitbuzgalmi kör többi alakjáról persze nem lehet állítani. Róluk sokkal inkább elmondható, amit Bonnefons, egy korabeli író ,,A szeretetreméltó keresztény'' című könyvében ír: ,,Bárcsak mindnyájan, akiket Isten a papi hivatásra szólított, azok példáját követnék, akik Párizsban dolgoznak! Ez nagy mértékben emelné Franciaország kultúráját.'' ======================================================================== VI. Offenzívában a kor ördögei ellen Csaknem csodával határos, hogy a ,,borzalmas kor'', amelyben Vince élt, s melynek az erôszakot elutasító názáreti Jézus lábanyomában járó kisded hadseregével hadat üzent, képes volt annyi szellemi energiát kitermelni, hogy velük végül is kiérdemelje a ,,Grand sičcle'' megtisztelô jelzôjét. Mert Moličre kitűnô és megnevettetô szatírája és az ébredezô természettudomány minden sikere ellenére sem feledkezhetünk meg e korszak szörnyű gaztetteirôl. Mögöttük, sajnos, nagyon sokszor vallási indítékok álltak. Ha korának oly híressége, mint a mélyen hívô és tudós Doktor Wieruas, közönséges nevén Dr. Weyer János, könyvet írt az ,,Ördögi csalárdságról'' és Bodin ,,Az ördögi megszállottságról'' értekezett, akkor ezt kimondottan keresztényi felelôsségtudatból tették. Természetesen kereszténységen itt nem azt értjük, amit Jézus akart, hanem azt az ideológiát, amellyé a keresztény-tan a történelmi fejlôdés folyamán korcsosult. Nem csoda, hogy ez a keresztényi mázt viselô ideológia különbözô visszaélések bô forrásává vált. A máglyákon tömegével égették el az állítólag ördögtôl megszállt gyermekeket, és asszonyok meg férfiak egész seregét -- köztük papokat is -- hajszoltak boszorkányság és eretnekség vádjával a tűzhalálba. S ennek az ôrületnek a megindokolására mindig akadt valamiféle magyarázat. A francia boszorkánybíró Pierre de Lancre például beképzelte, hogy az ördögök azon légiói, akiket a keresztény misszionáriusok Kínából kiüldöztek, Franciaországba települtek át, hogy neki és társainak álmatlan éjszakákat okozzanak. Míg azonban idôt, máglyákat és könyvek tömkelegét nem kímélve folyt az ördög elleni hajsza és a finom orrú eretnekvadászok minden bokor mögött a Sátán kénszagát érezték, a kor valódi démonainak: a szegénységnek, a háborúknak, rabszolgaságnak, éhségnek, betegségeknek és az ezerarcú halálnak korántsem jutott ennyi figyelem. A Hitbuzgalmi Kör, az Oltáriszentség Társulat és Vince, -- egyszóval a korabeli egyház legjobbjai voltak azok, akik ezeknek az elhanyagolt démonoknak hadat üzentek. Ezt nem lehet eléggé kihangsúlyozni -- annál is inkább, mert minden korban bôven akadtak kritikusok, akik egyoldalú történetszemléletükkel az egyházon csupán szennyfoltokat tudtak fölfedezni. A történelem azonban sohasem fest fekete-fehér képeket. Hiszen ugyanúgy mint az ember, aki e történelemnek cselekvô szereplôje illetve szenvedô résztvevôje, a történelem maga is különbözô áramlatokból és ellenáramlatokból összetevôdô folyamat, ahol ellentétek találkoznak és egymással megküzdve jutnak nyugvópontra. Ezért éppoly dôreség volna letagadni az egyház bűnrészességét a kor visszaéléseiben, mint ahogy nem felelne meg a valóságnak, ha el akarnók hallgatni, hogy az egyház tagjai milyen nagy szerepet játszottak a szellemi és anyagi nyomor ellen folytatott küzdelemben. Vincérôl és társairól joggal elmondhatjuk, hogy a felvilágosodás, az emberiesség és a hamisítatlan kereszténység fáklyahordozóinak számítottak korukban, és munkájuk érezhetô eredményeket tudott fölmutatni. A felebaráti szeretet hadjáratának fôhadiszállása, ahol Vince 1632 sta ,,vezérkarával'' lakott, a Saint-Lazare egykori ágostonrendi kórházában lelt otthonra. Párizs északi részén szétszórtan több ingatlan tartozott hozzá. (Innen származik a vincés férfirend neve: lazaristák.) Innen vezényelte Vince a lelencgyermekek, szegények, lelki betegek, gályarabok, az elhagyatott ifjúság, az afrikai rabszolgák és a háború áldozatainak sokrétű nyomora ellen irányuló hadjáratát. Innen áramlott ki a korabeli keresztény felvilágosodás és hitbeli megújulás, s került be ez az áramlat a világ vérkeringésébe. Mi is volt például a lelencgyermekekkel? A párizsi közigazgatás illetékes vezetôi arcrándulás nélkül hagyták ôket tengôdni leírhatatlanul piszkos hajlékaikban. Megfelelô gondozók alig akadtak. Az is elôfordult, hogy lelkiismeretlen koldusok örökbefogadták a gyermekeket, aztán megcsonkították ôket, hogy az utcán nagyobb részvétet keltsenek és gazdagabb adományt kapjanak. Vince egy pillanatig sem habozott. Elôször csak tizenkét gyermeket adott át gondozásra az irgalmas nôvéreknek. Csakhamar azonban általános támadásba lendült. Saint-Lazare fölött tizenkét házból álló épülettömböt építtetett, ahol rövid idôn belül ezernégyszáz kitett gyermek talált otthonra. Táplálkozásukról s ruházatukról éppúgy gondoskodott, mint arról, hogy megfelelô nevelôszülôkhöz kerüljenek vidékre. Mindehhez nagy összegekre volt szüksége. Nem csoda hát, hogy nem egyszer üres zsebbel állt ott s nem tudta, mit hoz a holnap. Súlyosbította a helyzetet, hogy az állandó háborúskodások, éhínség és járványok következtében az ország pénzügyi állapota leromlott. Mindehhez még az is hozzájárult, hogy egyik-másik Szeretetszolgálat- hölgy viszolygott ezektôl a ,,fattyúktól''. Ilyenkor Vince zsenijének végsô erôfeszítésével irányította szeretetének és rendíthetetlen hitének lángszóróját munkatársaira: ,,Rendben van, Hölgyeim. A szánalom vezette Önöket egykor arra, hogy ezeket a kis teremtményeket gyermekeikül fogadják: anyjukká lettek az isteni kegyelem révén, mivel természetes szüleik nem akarták ôket elfogadni. Nos, adják föl most anyai küldetésüket, és rendelkezzenek mint döntôbírák e gyermekek sorsa fölött: a kicsinyek élete és halála az Önök kezében van. Szavazni fognak. Itt az ideje, hogy ítéletet mondjanak e gyermekek fölött, és eldöntsék: megszánják-e ôket továbbra is, vagy sem. E kicsinyek élni fognak, ha Önök továbbra is szánalommal gondozzák ôket. Ezt Önök saját tapasztalatuk révén tudják.'' Szavait néma csönd követte. A hölgyek végül is kivétel nélkül elhatározták, továbbra is gondoskodni fognak a gyermekekrôl. Két évvel késôbb a vállalkozás újra válságba kerül. Nincs pénz, hiányzik a kenyér, a ruhanemű, s az adósságok elérhetetlen magasságba szökkennek. Marillac Lujza a kétségbeesés szélén Ponciustól Pilátusig kilincsel, hogy élelmiszert, ruhát és pénzt szerezzen. Vincét ez a helyzet sem hozza ki a sodrából. Összehívja munkatársait, és így korholja ôket: ,,Azt mondják Önök, hogy nincs pénzük? Ó mennyi fölösleges cókmókot halmoznak föl odahaza, aminek semmi értéke sincs! Ó Hölgyeim, hol állunk mi Izrael asszonyainak nagylelkűségétôl, akik összes ékszerüket odaadták, csak azért, hogy aranyborjút lehessen belôle önteni!'' Az ilyen beszéd telitalálat volt. Intelmeibôl nem egyszer proletári öntudatának éles nyilai is elôtörnek: ,,A nemesség kötelez, -- mondotta --, nagy feladatokat kell elvégeznetek!'' Vagy: ,,Ha az evilági emberek megtisztelve érzik magukat, valahányszor a nagyoknak szolgálhatnak, mennyivel inkább kellene nektek megtisztelve éreznetek magatokat, akik arra vagytok hivatva, hogy Isten gyermekeinek szolgáljatok!'' Ilyenkor a keresztény forradalmár beszél belôle, bár a hívô ember mély szeretetének hangtompítóján keresztül, Münzer Tamás alakját idézvén a késôi szemlélô lelki szeme elé. Természetes, hogy Depaul Vince a nyomor elleni küzdelemben nem csupán a lelencgyermekeknek szenteli figyelmét, hanem másik, a társadalom szélén tengôdô csoportot is fölkarol: az öregeket. Marillac Lujza segítségével 1653-ban Saint-Laurent-ben, Párizs egyik külvárosában Jézus nevérôl elnevezett kórházat rendez be nekik. Egyfajta öregotthon ez, ahol az idôs emberek ellátást és gondozást kapnak, s ahol a járni képesek Vince utasítására munkaterápiában részesülnek: szakmai kiképzôk vezetése mellett értelmes kézműves munkával tölthetik napjaikat. Mindezen tevékenysége mellett Vince továbbra sem feledkezett meg a gályarabokról. Oly látványos eredményeket ért el, hogy a közszáj csak ,,tigrisidomító''-nak nevezte. Munkatársai szakadatlanul látogatták a börtönöket és a gályákat. Nem csak vigasztaló szót vittek, és nem csupán azzal foglalkoztak, hogy gyóntassanak és kiosszák az Úr testét, hanem ruhával, élelmiszerrel és gyógyszerrel is bôven ellátták a rájuk bízottakat. Vince személyesen emelt szót értük, és a rabokkal együtt örült, amikor azt hallotta tôlük, hogy például a marseille-i rabkórházban a rabság nehéz napjai után a ,,mennyországban'' érezték magukat. Nôvéreinek, akik naponta magukra vették ezt a nehéz munkát, meghagyta: ,,Viselkedjetek úgy, mint a napfény, amely megállás nélkül pásztázza végig a piszkot anélkül, hogy csak egy kissé is beszennyezôdnék!'' Természetesen nem csak a gályarabok sorsa érdekelte, a többi börtönök sem kerülték el figyelmét. Saint-Lazare-ban a kóborló fiatalok számára berendezett javítóintézet is helyet kapott, amelyre Vince sokat adott s mellyel szintén jó eredményeket ért el. ======================================================================== VII. Harcban az emberi jogokért Aki úgy véli, ez a cím kényszerű modernizálás, téved. Vince valóban az emberi jogok harcosa volt éspedig nemzetközi viszonylatban. Csakhogy akkoriban a börtönôrök nem Dél-Amerikában ültek, hanem Konstaninápolyban. Egész Észak-Afrika a szultán birodalmát képezte, aki természetesnek találta, hogy mindazokat a foglyokat, akiket franciaországi és olaszországi rablóhadjáratai, valamint tengeri kalózkodásai alkalmából foglyul ejtett, rabszolgájává tegye. Korabeli leírások szerint egyedül Algirban és környékén húszezer ilyen rabszolga tengette életét. További öt-hatezer Tuniszban raboskodott. A körülmények, melyek között élni kényszerültek, elviselhetetlenek voltak. A rabokat istállókban zsúfolták össze, s gazdáik földjén kellett kényszermunkát végezniök. Mások gályákon vagy a márványbányákban dolgoztak. Az asszonyokat háremekbe hurcolták. Aki fölvette a mohamedán vallást, azt szabadok engedték, de sohasem térhetett vissza hazájába, életfogytiglani száműzetés lett a sorsa. Mindezek s a tény, hogy Vince viharos fiatalkorának élményei folytán nagyon jól ismerte ezeket a problémákat, arra késztették, hogy fogolykiváltó szervezetet létesítsen. Ebben segítségére volt az, hogy Franciaország a török kikötôkben konzuli képviseleteket tartott fönn. Mindegyik konzulátusnak saját házi káplánja volt. Ôk lettek Vince szervezetének tartópillérei. Missziója legjobb embereit kereste ki s küldte a török kikötôkbe a francia konzulátusok házi káplánjaként. Itt a területenkívüliség védelme alatt hatásos munkát végezhettek. Az elsô misszióslelkészt, aki a tuniszi rabszolgabörtönök sötétségébe a remény fényét vihette, Guérin Gyulának hívták. 1645-ben kezdte meg az ottani börtönök lakói között csakhamar legendássá vált tevékenységét. Magát a bejt is elcsodálkoztatta s tiszteletre késztette a francia pap segítôkészsége. ,,Tudom, -- mondta Guérinnek, amikor ez a sok munka miatt egy második pap engedélyezését kérte --, azért vagy itt, hogy jót tegyél.'' A rabok, akiknek ez a szervezet nem csupán vigaszt adott, hanem kiváltásukon is munkálkodott, boldogok voltak. Buzgón imádkoztak tehát franciaországi jótevôikért, hiszen tudták, hogy rajtuk kívül senkire sem számíthatnak. Idôközben Saint-Lazare afféle hírközponttá s a szükséges pénzösszegek elosztó központjává nôtte ki magát. A rabok helyzetérôl szóló titkos hírszolgálat támaszpontja pedig a marseille-i kórház volt. A misszióspapok megpróbálták a rabokat kiváltani: megvásárolták ôket rabszolgatartóiktól. Fôgondjukat természetesen elsôsorban az asszonyok és a gyermekek képezték. Becslések szerint kerek 1200 rabot sikerült Vince szervezetének 16 év alatt kiváltania. Az akció összesen egymillió kétszázezer frankot nyelt el. A legnagylelkűbb adakozók egyike ismét az aiguilloni hercegnô volt. A párizsi Szeretetszolgálat-hölgyek is buzgón segítettek. 1660-ban fölszabadító akció keretében a franciák végül is invázió segítségével igyekeztek a rabszolgákat megszabadítani, de az ellenszél erôsebb volt: a partraszállást a szó szoros értelmében lefújták. Egy évvel Guérin halála elôtt egy másik pap, Jean de Vacher érkezett Tuniszba. Késôbb Algirban találjuk, ahol mint ennek a fogolykiváltó akciónak hôse került a történelem lapjaira. Az aiguilloni hercegnô egyik okos húzása is oka volt annak, hogy Vince szervezete elismerésreméltó sikerrel működhetett. A kormányzónô, Medici Mária engedélyével egyszerűen fölvásárolta az algíri, majd pedig a tuniszi konzulátust, és átadta ôket Vincének. Most már nem csupán házikáplánokat küldhetett oda, hanem maga nevezhette ki a konzult is. Le Vacher már konzulként érkezett Algirba. Amikor azonban Duchesne 1638- ban elrendelte Algir lövetését, a törökök véres bosszút álltak a franciákon. Le Vachert ágyú csöve elé kötötték. Száz darabra szakítva repült a szerencsétlen ember teste a tengerbe. Nem kevésbé hôsiesen viselkedett Le Vacher testvére, Philipe Le Vacher. Miután már három missziós pap hagyta életét az algiri Bagnókban, egy szörnyű pestisjárvány alkalmával 1647-ben vagy 1648-ban több rabszolgával együtt ôt is elragadta a halál. Sok mindent lehetne még errôl a kalandregénybe is beillô fogolykiváltó szervezetrôl mondani. Vince még sok más egyebet is tett, aminek csak vázlatos leírása is meghaladja e könyv kereteit. Mindezek ellenére, ha röviden is, de szót kell ejtenünk egy másik területrôl, a pszichológiáról is, amelyen Vince szintén maradandót alkotott. Az orvostudomány iránti érdeklôdését Vince ifjúkorából hozta magával. Mint tudjuk, már akkor is foglalkozott alkímiával és a kémiai gyógyászat módszereivel. Könyvtárában a kor vezetô orvosainak és természettudósainak könyveire találunk. Közöttük föllelhetôk Campagnela, Sylvius, Fallopius de Laurens és Fernel könyvei. De a klasszikusokat: Hippokráteszt és Galenust is olvasta. Renou gyógyszertani műveit éppúgy ismerte, mint Hartmann János kémiai praxisát, vagy Gabriel de Castaigne Földi paradicsomát, valamint Lessiusnak és Cornaronak a higiéniáról szóló könyvét. Számára a betegség szent, sôt isteni dolog, hiszen szenvedés által dicsôült meg Jézus. Ez a gondolat képezi teológiai kiindulópontját, melyre újra és újra visszatér. ,,Igen, Urunk maga is vállalta, hogy elmeháborodottnak tartsák, ahogy az Evangéliumban olvassuk (Márk 3,21), s ahogy egyesek hitték. Néha talán maguk az apostolok is így gondolkodtak, amikor tanúi voltak annak, hogy minden emberi nyomorúságukat hordozta és megszentelte, így akarta ôket s minket arra tanítani, hogy együtt érezzünk azokkal, akik ilyen betegségben szenvednek.'' Amikor Vince átvette Saint-Lazare-t, az egyik házban több elmebajos beteget talált. Ott tartotta, s igyekezett a gyógyulás útjára vezetni ôket. Ezenkívül 1655 óta nôvérei Párizs egyik nagy elmegyógyintézetében is dolgoztak, ahol kerek négyszáz beteg gondozása hárult rájuk. Vince betegeit ,,ôrültek''-re és a ,,szenvedély rabjai''-ra (libertins) osztja föl. Az elôbbieken a szoros értelemben vett elmebajosokat érti, míg az utóbbiakban azokat a szerencsétlen embereket látja, akik elvesztették a talajt lábuk alól s ezért inkább szociális, mint klinikai terápiára szorulnak. Míg az elôbbiek az akkori idôk legjobb gyógykezelésében részesülnek, az utóbbiakat Vince a jó szó segítségével és tapintatos valláspedagógia útján igyekszik gyógyítani. Fölvilágosult gondolkodásmódja sehol sem tükrözôdik annyira, mint az ún. ördögi megszállottsággal szemben tanúsított magatartásában. Ez akkoriban a korszak divatos betegsége volt. Mivel Jézus megszentelte a szenvedést, Vince nem tulajdonít túlzott jelentôséget az ördögnek. Mint életrajzíróinak egyike, Dr. Leibbrand megjegyzi: ,,A démonpatológia, amely abban az idôben még javában dívik, Depaul Vince gondolkodásában nem kap helyet.'' Ha ördögi megszállottságról hoznak hírt neki, rendkívül óvatosan nyúl az esethez. Elsôsorban és alapvetôen orvosi szemmel nézi, és orvosi kezelés tárgyának tartja. Az akkori idôk divatos ördögűzését inkább csak a betegért végzett ima formulában szívleli. Amikor Angelika Arnaud, a Port-Royal-i kolostor fônökasszonya egy alkalommal egy állítólag ördögi megszállottságban szenvedô fiatal lányt küld hozzá, aki minden imádságtól és Istennel való foglalkozástól irtózik, Vince a következôket jegyzi föl: ,,Elsô gondolatom az volt, hogy a mélabús lelkialkat jelenségével állok szemben. Tekintettel kellett azonban azokra lennem, akik másképp gondolkodnak, s akik azt hitték, megszállottságról van szó. Így annyiban engedékeny voltam, hogy kijelentettem, véleményem szerint nem okozhat kárt, ha Charpentier úr, egy neves és jámbor pap, egy-két ördögűzési imádságot mond... inkább a betegért való könyörgés formájában, mint kimondott ördögűzésként. Ez volt az Oratórium papjainak véleménye is. Mire Charpentier úr a leány érdekében egyáltalán nem végezte el az ördögűzést.'' Súlyos betegsége elmúltával a leány testi-lelki állapota megváltozott, és ahogy Vince mondja: ,,annak elmúltával a leány a beteges lelkiállapottól is megszabadult.'' A külsô körülmények megváltoztatásában is példamutató volt Vince. Gyógymódjában a betegek csoportos foglalkoztatása éppoly döntô szerepet játszott, mint az általános gyónás, amelyet a lelki egyensúly megtalálásának eszközéül tekintett. Így sikerült elérnie, hogy Saint- Lazare modern intézménynek számított és a legjobb hírnévnek örvendett. Ezért Leibbrand megállapítása, hogy Vince a szociális gondoskodás és pszichohigiénia megalapítójának tekinthetô, éppoly helytálló, mint az a kijelentése, hogy ,,Vince az elmebajosok gyógykezelésének 17. századi nagy reformátora.'' Természetesen nem mindenütt találtak a felebaráti szeretet eme szokatlan ezermesterének jövôbe mutató tettei megértésre és helyeslésre. Még a nagy Bérulle sem tudta egészen leplezni irigységét és megnemértését. Vince missziójáról, amelyrôl a misszióstársaságba belépni szándékozó egyik pap kért véleményt, így nyilatkozik: ,,Az a szándéka, hogy azok közé tartozzék, akik véleményem szerint a misszió ügyét téves utakon próbálják elôbbre vinni, csak gyanúba keverheti Önt.'' Hasonlóképpen reagáltak munkásságára a királyi udvar kegyencei is. A felsôbb osztályok tagjait nem csupán Vince egyszerű külsô megjelenése zavarta, hanem mindenekelôtt forradalmi nézetei. Ezért sok mindent elkövettek, hogy nevetségessé tegyék és intrikák segítségével kikapcsolják. Mazarin sem volt e tekintetben kivétel. Ez a minden hájjal megkent, lelkileg üres udvari ember természetesen nem tudta Vincét elviselni. Errôl naplója tanúskodik. Amikor Vince bekerül a királyi udvar legfelsôbb tanácsadó testületébe, a Conseil de Conscience-ba, a ,,lelkiismereti tanácsba'', Mazarin mindent elkövet, hogy tevékenységét gátolja. Nem csoda, hiszen az egyszerű gascogne-i pap magas állását elsôsorban arra használja föl, hogy az egyházi és világi korrupciónak egyaránt véget vessen. Rangra és névre való tekintet nélkül arra törekszik, hogy megakadályozza a magasrangú javadalomhalmozók terveit, akik céljaik elérése érdekében a megvesztegetéstôl sem riadnak vissza. Vincénél azonban csupán szellemi értékek esnek latba. Természetesnek tartja, hogy az udvar léhaéletű semmittevôi úton-útfélen kigúnyolják. Mindez nem tudja kihozni sodrából. ======================================================================== VIII. A békeharcos Vince szociális reformjai számára az 1640 és 1660 közötti idôszak volt a legnehezebb. Erre az idôre esik a flandriai háború Franciaország, Spanyolország és Ausztria között, tombol még mindig a harmincéves háború, s alig múltak el a véres, immáron több mint fél évszázados hugenotta-küzdelmek nyomai. Ez utóbbiakat a nantes-i rendelet is csak rövid idôre tudta megszakítani. Ehhez járul a nemesség fölkelése, Mazarin abszolutisztikus uralma és Ausztriai Annának a külföldieket pártoló politikája, az ún. ,,fronde'' ellen. A háborúskodások végtelen sorozata a járványok és éhínség sorozatát vonja maga után. Az országot a vér és könny példátlan mennyiségű lávája önti el, ,,amelyet -- mint Vince tanítványa, Bossuet abbé írja -- a pokol torka valaha is kiokádott, hogy az emberiséget elpusztítsa.'' A gyűlölet támadó hadjáratára Vince a béke erôinek mozgósításával válaszol. ,,Mindenütt háború! Ó üdvözítô édes Urunk!'' -- kiált föl. De nem csak imádkozik, hanem segélycsapatait is útraküldi a leginkább érintett országrészekbe. Lotharingiában, a Picardiában, Champagne-ban és Párizs környékén segélyközpontokat létesít. Az emberek ,,Karitász- miniszternek'' s a haza atyjának nevezik. A Szeretetszolgálat-hölgyek, a misszió papjai, a nôvérek és testvérek szakadatlanul dolgoznak, hogy a háború ôrületét legalább némileg enyhítsék. ,,A férfiak a háborúba mennek, hogy másokat megöljenek, ti pedig azért mentek háborúba, hogy jóvátegyétek gaztetteiket'' -- mondja békeharcosainak Vince. Minden tekintélyét latba veti, hogy a hatalmasokat a vérengzések megszüntetésére késztesse. Mint Callot korabeli metszetein, lelkében egyetlen kétségbeesett fölkiáltássá formálódnak a háború okozta rémtettek. Térdenállva kéri Richelieu-t: ,,Adja vissza nekünk a békét! Könyörüljön meg rajtunk, adja vissza Franciaország békéjét!'' Richelieu felelete: ,,Én épp úgy kívánom a békét, mint Ön --, de a béke ügye nem csak tôlem függ.'' A felebaráti szeretet offenzívája elôször Lotharingiára irányul. A háború borzalmairól szóló korabeli tudósítások fölülmúlják az olvasó képzeletét. Három terméketlen esztendô és a pestisjárványok egész sorozata következik. Mindezt megtetôzik a francia, svéd, magyar és horvát katonákból álló zsoldos hadsereg gaztettei, akik rabolva, öldökölve, gyújtogatva s asszonyokat megerôszakolva haladnak át az országon. Az éhínség katasztrofális méreteket ölt: az emberek füvet esznek, az útszélen fekvô döglött lovak tetemeibôl, sôt emberhúsból élnek. Az utak szélén s a tovavonuló csapatok sorai között kísérteties alakok tántorognak: csonttá és bôrré soványodott férfiak, nôk és gyermekek. Vince a menekültek által megduzzadt városokban Szeretetszolgálat- központokat rendez be. Munkatársai gabonát szereznek, kenyeret osztanak ki, az erdôben föllelt félholtakat rögtönzött tábori kórházakba szállítják, ahol elsôsegélyben részesülnek. Az embereket gyógyszerrel, ruhával és élelmiszerrel látják el. Mozgó segélyosztagjaik fölkeresik a lakosságot, hogy minden elképzelhetô módon segítsenek rajtuk. Vince Párizsból vezeti fiai és lányai munkáját. Összekötôként egy kistermetű analfabéta, Matthieu Regnard fráter, köznyelven a ,,Róka'' szerepel, aki a megfelelô pénzösszeggel ötvenháromszor lopakodik át az ellenséges vonalakon, menekül meg a banditák és a katonák kezébôl, s aki visszatérôben mindannyiszor éhezô és elárvult gyermekek egész hadát hozza magával Párizsba. Picardiában és Champagne-ban sem áll másként a helyzet, mint Lotharingiában. Egy missziós pap írja: ,,Nem lehet szóval kifejezni azt, aminek itt tanúi vagyunk... Minden templomot meggyaláztak, a papokat legyilkolták, a házak romokban hevernek, a kenyérgabonát elrabolták, a föld parlagon hever, éhínség és halál garázdálkodik, a halottakat senki sem temeti el, farkasok lakmároznak belôlük. A kenyér, amelyet az emberek esznek, olyan, mint az iszap. ...A lakosság túlnyomó része félig rombadôlt lakásokban a földön vagy rothadt szalmán betegen fekszik, alsónemű és takaró nélkül.'' Vince segítségének hatásosságát bizonyítja többek között az a köszönôlevél, amelyet a retheli városi tanács 1653-ban intéz hozzá. ,,Két év óta az egész Champagne és különösen ez a város csupán annak a segélynek köszönheti létét, amelyet a Karitász juttat neki.'' Amit az idegen hadak jelentettek Lotharingia, Picardia és Champagne számára, ugyanazt jelentették Párizs környékének a frondeurök. Angelika Arnaud így jellemzi ezeket a királyi csapatokat: ,,A katonák barbársága olyan méreteket öltött, hogy a törökök sem viselkedtek rosszabbul. ...Úgy tűnik, mintha az ördög szállta volna meg ôket...'' Míg a felebaráti szeretet frontharcosai szünet nélkül a lakosság szolgálatában állnak, Vince Párizsban nem szűnik meg a békéért imádkozni. Étkezéseit spártai módon leegyszerűsíti, hogy ezzel is bizonyságot tegyen a szegényekkel vállalt szolidaritásáról és mintegy részvétre hívja az eget. 1649. január 16-án pedig -- Párizst ekkor Mazarin s az anyakirálynô csapatai tartják megszállva, s a város lakossága éhezik -- vakmerô misszióra vállalkozik. Lóháton, csupán titkárának, Ducournau-nak kíséretében az anyakirálynô és a kancellár Saint-Germain-i közös fôhadiszállására tart. Alig ér Clichybe, amikor rátörnek a katonák. Csak annak köszönheti életét, hogy az egyik katona fölismeri benne egykori plébánosát. Neuillynél a Szajna kilépett medrébôl, Vince lóháton ússza át a veszedelmesen megdagadt folyót. Végül is megérkezik Saint-Germain-be. Azonnal kihallgatást kér Mazarintôl és az anyakirálynôtôl, hogy legalább Párizs számára békét eszközöljön ki tôlük. ,,Térjen ki, Uram, a szerencsétlenség elôl! Vesse magát a tengerbe, és nyugtassa le a vihart!'' -- mondja Mazarinnek. De mit használnak az ily szavak olyan emberrel szemben, akit a hatalomvágy, a gyűlölet és a megtorlás vágya már rég megsüketített? Itt Vince tehetetlen. A felebaráti szeretet hadvonalaira kell visszahúzódnia, ha legalább valamennyire segíteni akar az embereken. Itt már eddig is eredménnyel működött. S valóban: erejét, egészségét nem kímélve veti magát újra a csatába. A háborús felek golyózápora között, elgyötörve az éhségtôl és állandó hôemelkedéstôl (,,petit fievrotte'' -- így nevezi krónikus lázát), jut várostól városig, hogy élelmiszert hajtson föl, miközben majd belefullad a Loire-ba. S mint minden kornak az emberi jogokért küzdô harcosa, ô is a pápához fordul segítségért. Arra akarja rábírni, lépjen közbe a küzdô feleknél a háborúskodások megszüntetéséért. Levelében elôször bocsánatot kér, hogy mint ,,névtelen magánember'' fordul a biztosan jobban értesült pápához segítségért, de a nyomor --, úgymond --, nem hagyott számára más választást. Péter trónján ebben az idôben sajnos nem a béke apostola ül: X. Ince pápa nem éppen Jézus szándékának megfelelô egyházfô. Hiszen maga is háborút vezet, s aligha rendelkezik a szentek érzékenységével a kor nyomora iránt. ,,Szentséges Atya, -- írja Vince --, a napnak tizenkét órája van, s ami nem sikerül elôször, újabb kísérlet során eredményhez vezethet.'' Úgy tűnik, mintha nem is annyira a pápához, inkább saját magához intézné e szavakat, mintegy fölkeltendô a reménytelenség közepette a reménységet, amely egész életének rejtett rugója volt. ======================================================================== IX. Ami elmúlt s ami megmaradt belôle Hosszú volt az út, amelyet Páli Vince, a javadalomra éhes, karrierre vágyó fiatal pap megtett, amíg a proletárok szenvedélyes védôügyvédje vált belôle és gondolkodásában sorstársuk lett. A második reformáció keresztény forradalmára lett Vince, akiben Luther és Münzer sok gondolata újra megfogalmazódik és elérhetô valósággá válik. Sokszor ötlik föl benne a gondolat: ,,Te szerencsétlen, vajon megérdemled-e a kenyeret, amelyet most éppen enni akarsz, a kenyeret, amely a szegények munkájának gyümölcse?'' Jellemének egyik alapvetô vonása, hogy az ilyenfajta gondolatokat nem csupán kora felsôbb osztályainak vetette szemére, hanem példás szigorral elsôsorban saját magára alkalmazta. Kivételes tehetség, éles meglátás és szervezôkészség párosult benne gyakorlati érzékkel és mély hittel, a kereszténység lényegét fölfogó képességgel. Mindehhez a mindent átfogó szeretet járult, amellyel minden különösebb nehézség nélkül beleélte magát idegen sorsokba. Ez tette képessé arra, hogy ne a saját elképzelései alapján cselekedjék, hanem figyelembevegye azt, mire is van szüksége annak, akin segíteni akar. Mindezek a jellemvonások a keresztény szellemű szociális gondolkodás élharcosává, késôbbi korok szociális forradalmainak elôfutárává tették. Depaul Vince életműve nagyon megérdemelné, hogy necsak az egyház ismerje el életszentségét, hanem ettôl eltekintve is behatóbban foglalkozzék vele az utókor. Szent Ferenc és Avilai Szent Teréz mellett Vince annak a másik egyháznak a képviselôje, amelyet sokan nem akarnak észrevenni. ,,Végül is mindannyian távozunk, csak Isten marad'' --, mondta egyszer. Eseményekkel és eredményekkel bôvelkedô élet után rajta is beteljesült saját mondásának bölcsessége. Nyolcvanegy éves korában, 1660. szeptember 27-én, székében ülve halt meg. Halála hírére barátai, ismerôsei, gyámoltjainak egész serege siet Saint-Lazare-i kis szobájába, hogy búcsút vegyen tôle. A felsô osztályok tagjai és a proletariátus képviselôi egymás kezébe adják a kilincset, még egyszer elevenen bemutatva, mennyire sikerült neki ,,a szegényeket a szegénységtôl s a gazdagokat önzésüktôl megszabadítania.'' Olyan embertôl vettek búcsút, aki a felebaráti szeretetnek a történelemben egyedülálló programját valósította meg, úgyannyira, hogy azzal ma Nobel-díjat érdemelt volna ki. De erre nem volt szüksége. Sohasem törekedett emberi elismerésre. ,,Ön a bűnösök menedéke'' -- mondotta neki egyszer valaki. ,,Tartsa fönn, kérem, ezt a szép címet Jézusnak és irgalmas szívű Anyjának'' --, felelte Vince. Saját magát csak a Gondviselés eszközének tekintette, és tudta, hogy Isten elôtt csupán tettei számítanak. Ha életének reális körvonalait ki akarjuk domborítani, arra kell utalnunk, hogy vállalkozásaiban nem egyszer csôdöt mondott. Leginkább az fájt neki, hogy bár a Conseil de Conscience tagja volt, még sem tudta megakadályozni, hogy oda nem illô emberek jussanak püspöki székbe vagy más méltóságokba. Richelieu -- tekintet nélkül Vincére és a tridenti zsinat utasításaira -- továbbra is apáttá és préposttá nevezi ki zenekarának kedvenc tagjait. Hogy mennyire nem tud az egyház megszabadulni a kor téves magatartásától, Olier példája is mutatja, aki Depaul barátja és a Saint-Sulpice alapítója volt. Mély lelkisége ellenére még ez a jámbor pap is gyakorolta a zsinat által már rég megtiltott jövedelemhalmozást. Azonban éppen az ilyen példák mutatják, hogy nem lehet elég nagyra értékelni Vince működését --, ha gyümölcsei sokszor csak késôbb mutatkoztak is meg. Nem szeretem a statisztikákat, mert nem érzékeltetik mindazt az áldozatot, imát és könnyet, eredményt és eredménytelenséget --, egyszóval az eleven élet dinamikájának sokrétűségét, amely a hűvös számadatok mögött meghúzódik. Ennek ellenére megsejtetik, mit jelent ma is Vince élete és működése az emberiség számára. Amikor meghalt, missziós papjainak, a lazaristáknak száma 450-re rúgott. Ma a világ minden táján kereken 6.000 Vincés testvér áll az emberiség szolgálatában. Munkaterületük széleskörű. A papi utánpótlás nevelésében éppoly fontos szerepük van, mint az iskolák, gyermekotthonok vagy öregházak, kórházak és missziók vezetésében. Külsô megjelenésük -- egyszerű reverenda, amelyet egy épp oly egyszerű bôröv tart össze -- még ma is proletár eredetükre utal. A lazaristáknál is gyorsabban terjedtek el a vincés nôvérek. Korunkban az elvilágiasodás hatására süllyedt a taglétszámuk, ennek ellenére ma is kb. 38.000 irgalmas nôvér hajol a világ hatvanhat országában sok ezer betegágy fölé, áldozza magát szimbolikus jellegű ,,fizetés'' ellenében a csecsemôk, betegek és öregek ápolására, dolgozik óvodákban, az ifjúság nevelésében, a missziókban vagy a plébániai beteggondozás keretén belül. A német nyelvterületen elôször Ausztriában (1850), majd két évvel késôbb Németországban találjuk ôket. Jellegzetes fejkötôjük, az úgynevezett ,,cornett'' idôközben már régen a tettekben megnyilvánuló felebaráti szeretet szimbóluma lett. De minden gyakorlati és számszerűleg is nagysikerű eredményen túl, más jellegű korszerűséggel is dicsekedhet Vince műve. Gondolok itt azokra a hatalmas lelki-szellemi lehetôségekre, amelyek írott és nem- írott műveiben még kiaknázásra várnak. A kereszténységnek ma égetô szüksége van elmélyült, a Szentírás tiszta forrásához visszatérô és onnan megújuló lelkiségre. A legújabb kor kereszténységének megbocsáthatatlan bűne, hogy elveti a szentek élettörténeteit és azok örökségként ránkhagyott tanulságait. Idôközben mintha kijózanodási folyamatnak lehetnénk tanúi, amely remélhetôleg újjászületést eredményez a szentek életrajza körül. A szentek aktualitására csak pár példát szeretnék fölhozni. A hitbuzgalmi kör és Vince elgondolása változatlanul idôszerű ma is. Vallási felvilágosításra van szükségünk, hogy az emberiség újra megismerkedjék a kereszténység kétezer éves történetének idôtálló értékeivel. Ismerjék meg az emberek végre azt az egyházat is, amelynek soha semmi köze nem volt az inkvizítorok, boszorkányégetôk és méregkeverôk világához, mindahhoz, ami a történelem folyamán egyháznak akarta álcázni magát. Nem kevéssé aktuális Vince azon igyekezete sem, amellyel a papi hivatások ápolását tűzte ki céljául. Éppoly fontos az is, hogy a mai kor fiatal lányainak keresztény indítékokból fakadó újszerű szociális munkateret biztosítsunk. A szociális kérdésnek ezernyi megoldatlan problémájával találkozunk napjainkban is. Mennyire segítségére lehetne Vince tanítása Dél- Amerika, Ázsia és Afrika keresztényeinek az ottani problémák megoldásában! Az üldözöttekkel s elnyomorodottakkal való szolidaritástól kezdve a háború megelôzéséig, a szegénység és kizsákmányolás ellen folytatott küzdelemig számtalan téren tudna Vince gyümölcsözô útmutatással szolgálni. Csupán gondolatainak idôszerű alkalmazásáról kellene gondoskodnunk. És Vince nagy hitére volna szükségünk, amely izzó tüzével gyújtani képes. Ahogy König bíboros mondja: ,,A vallásosság válságát nem azzal orvosoljuk, hogy elvizenyôsítjük az evangéliumot, s nem is csupán külsô változtatások útján ... A vallási válságot csak akkor tudjuk orvosolni, ha visszatérünk Jézus Krisztushoz''. A mély krisztusi megragadottság, a személyes, lelkes hit és az ebbôl fakadó szeretet, alázat és belátásra való készség volt Vince nagyságának tartópillére. Ez a nagy szeretet, amellyel mindenkiben Isten gyermekét látta, tette arra is képessé, hogy minden felekezeti határon fölülemelkedjék. Tévedés volna azt hinni, hogy a mély hit a rajongó megszállottság veszélyét rejti magába. Ellenkezôleg: minél mélyebb a hit, annál átfogóbb a szeretet. Minél átfogóbb azonban a szeretet, annál bôvebb a megértés, a hajlandóság a békére és elválasztó tényezôk helyett a közös alapok keresésére. Nem csoda tehát, hogy Vince már századokkal elôbb, mielôtt a közvélemény e fogalmat ismerte volna, a türelem és az ökumené (az egyházak egysége) szellemét gyakorolta. Csöndes rezignációval zárom ezt a könyvet. Ezt akkor érzi az ember, ha kedves találkozás után az elválás ideje közeleg. Csak az vigasztal, hogy a legigazibb keresztény valóságról szóltam, a nagyságból és nyomorból összetevôdött 17. évszázadról. A régi állatmese szerint a rút kiskacsa álma beteljesült: az aprócska és idétlen jószágból pompás hattyú lett. Szerény kezdetekbôl indult el a vincések mozgalma. Akkor még nem tudhatta senki, hogy évszázadok során álmaik keresztény valósággá izmosodnak, sôt a humánum gondolatában nemes vetélytársra találnak. Szüntelen reméljük és hinni akarjuk: nem hiába várja az egész világ, hogy a keresztény felebaráti szeretet és az emberiesség megvalósításában utat talál egymáshoz minden jóakaratú ember. Kéz a kézben haladnak majd mindazok, akiknek a 21. század küszöbén is szívügyük maradt az ember sorsa és az emberiség ügye.