Kérjük, az itt következô részt (314 sor) ne törölje ki, ha ezt a file-t továbbadja. Köszönjük. ======================================================================== A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár Isten hozta a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárban, a magyarnyelvű keresztény irodalom tárházában! A Könyvtár önkéntesek munkájával mindenki számára elektronikus formában terjeszti Isten Igéjét. A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár bemutatása ------------------------------------------------ Célkitűzés ---------- A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár (PPEK) célja az, hogy mindenki számára hozzáférhetôvé tegye a teljes magyarnyelvű katolikus egyházi, lelki irodalmat elektronikus formában. A lelkipásztori munka támogatása mellett elôsegíti az egyházi kutatómunkát, könyvnyomtatást és az írott, magyar keresztény értékek bemutatását, megôrzését, terjesztését. A könyvállomány mindenki számára ingyenesen rendelkezésre áll az Internet hálózaton keresztül. Egyházi intézményeknek és személyeknek postán is elküldjük a kért anyagot. Állomány -------- Minden szabadon másolható, szerzôi jogvédelem alá nem esô egyházi és vallási vonatkozású kiadvány része lehet a Könyvtárnak: a Szentírás (többféle fordításban), imakönyvek, énekeskönyvek, kódexek, pápai dokumentumok, katekizmusok, liturgikus könyvek, teológiai munkák, szentbeszéd-gyűjtemények, keresztutak, lelkigyakorlatok, himnuszok, imádságok, litániák, istenes versek és elbeszélések, szertartás- könyvek, lexikonok, stb. Irányítás, központ ------------------ Központ: St. Stephen's Magyar R.C. Church 223 Third St., Passaic, NJ 07055, USA (Az Egyesült Államok New Jersey államában levô Szent István Magyar Római Katolikus egyházközség) Levelezés: Felsôvályi Ákos 322 Sylvan Road Bloomfield, NJ, 07003, USA Tel: (973)338-4736 Fax: (973)778-4263 e-mail: felsoval@email.njin.net A Könyvtár használata, a könyvek formája ---------------------------------------- Ebben az elektronikus könyvtárban nincs olvasóterem, hanem a szükséges könyveket ki kell venni (vagyis ,,letölteni''). Letöltés után mindenki a saját számítógépén olvashatja, ill. használhatja fel a szöveget. A hálózaton keresztül böngészni, ill. olvasni drága és lassú. A saját személyi számítógép használata a leggyorsabb és legolcsóbb, a könyv pedig az olvasó birtokában marad. Azoknak, akik nem rendelkeznek Internet-kapcsolattal, postán elküldjük a kért könyveket. Ebbôl a könyvtárból ügy kölcsönözhetünk, hogy nem kell (és nem is lehet) a kikölcsönzött könyveket visszaadni! A Könyvtár a kiadványokat kétféle alakban adja közre: 1. formálatlan szövegként, ami a további feldolgozást (könyvnyomtatás, kutatómunka) teszi lehetôvé szakemberek számára és 2. a Windows operációs rendszer Súgó (,,Help'') programjának keretében, ami a könnyű olvasást és felhasználást teszi lehetôvé mindenki számára (a szövegek -- külön begépelés nélkül -- egy gombnyomással egy szövegszerkesztô programba vihetôk át, ahol azután szabadon alakíthatók). A Könyvtárban található file-ok neve ------------------------------------ Minden kiadvány négyféle file formában található meg a Könyvtárban: text file (formálatlan változat), help file (,,Súgó'' formátum), sűrített text file és sűrített help file. Ezenkívül minden help file-hoz tartozik egy ikon file. Minden file nevének (file name) a két utolsó karaktere a verziószám (01 az elsô változaté, 02 a másodiké, stb). A file nevének kiterjesztése (file extension) mutatja a file típusát: txt: text file, zpt: sűrített text file, hlp: help file, zph: sűrített help file és ico: a Help file-hoz tartozó icon file. Például a Vasárnapi Kalauz című könyv elsô változatának (,,01'') négy formája: VASKAL01.TXT, VASKAL01.HLP, VASKAL01.ZPT, VASKAL01.ZPH; az ikon file pedig: VASKAL01.ICO. A sűrítést a legelterjedtebb sűrítô programmal, a PKZIP/PKUNZIP 2.04 DOS változatával végezzük. A sűrítés nagymértékben csökkenti a file nagyságát, így a letöltés/továbbítás sokkal gyorsabb, olcsóbb. A file-t használat elôtt a PKUNZIP program segítségével kell visszaállítani eredeti formájába. (Például a "PKUNZIP VASKAL01.ZPH" utasítás visszaállítja az VASKAL01.HLP file-t.) A file-ok felhasználási módjai ------------------------------ Mivel minden művet kétféle formában ad közre a Könyvtár, a következô kétféle felhasználási mód lehetséges. 1. A text file felhasználása Ez a file formálatlanul tartalmazza az anyagot. A felhasználó betöltheti egy szövegszerkesztô programba, és ott saját ízlése, szükséglete szerint formálhatja. Például ha az anyagot ki akarjuk nyomtatni könyv alakban (feltéve, hogy az szabadon publikálható), akkor ebbôl a text file-ból könnyen elô tudjuk állítani a nyomdakész változatot. Vigyázat! A text file minden sora sorvég-karakterrel végzôdik, ezeket elôbb el kell távolítanunk, és csak utána szabad a formálást elkezdenünk. A szövegben a kezdô idézôjelet két egymást követô vesszô, a felsô idôzôjelet két egymást követô aposztrófa és a gondolatjelet két egymást követô elválasztójel képezi (lásd a szöveg formájára vonatkozó megkötéseket késôbb). Az egyes fejezeteket csupa egyenlôségjelbôl álló sorok választják el egymástól. A file eleje ezt az ismertetést tartalmazza a Könyvtárról. Ezt a text file-t felhasználhatjuk szövegelemzésre is, amihez természetesen szükségünk van valamilyen elemzô programra. 2. A,,súgó'' file felhasználása Ez a file formátum igen egyszerű olvasást, felhasználást tesz lehetôvé a Windows operációs rendszerben megszokott ,,súgó'' programok formájában. (Az ajánlott képernyô felbontás VGA.) Az elektronikus könyv legnagyobb elônye az, hogy a szöveg elektronikus formában áll az olvasó rendelkezésére. A ,,Másol'' gombbal a teljes fejezet átvihetô a vágóasztalra [Notepad]) és onnan a szokásos módon: ,,Szerkesztés'' és ,,Másol'' [Edit és Paste] paranccsal bármilyen Windows szövegszerkesztôbe. Ugyanezt érjük el a Ctrl+Ins gombok együttes lenyomásával is. Ha nem akarjuk a teljes szöveget átvinni, akkor használjuk a ,,Szerkesztés'' [Edit] majd a ,,Másol'' [Copy] utasítást a program menüjérôl, minek következtében a fejezet teljes szövege megjelenik egy Másolás párbeszéd-panelban. A kijelölt szövegrészt a ,,Másol'' utasítás a vágóasztalra [Notepad] viszi, és onnan az elôbbiek szerint folytathatjuk a munkát. A programból közvetlenül is nyomtathatunk fejezetenként a ,,File'' és ,,Nyomtat'' [Print] utasítással. A nyomtatott szöveg formája kissé eltérhet a képernyôn láthatótól. A nyomtatott szöveg betűtípusa ,,Arial'', betűmérete 10 pontos. Ha más formátumra, betűtípusra vagy -nagyságra van szükségünk, akkor vigyük elôbb a szöveget a szövegszerkesztô programunkba, ott állítsuk be a kívánt formátumot, és utána nyomtassunk. Ahhoz, hogy a ,,súgó'' file-t használni tudjuk, a következôket kell tennünk (a ,,Vasárnapi kalauz'' című könyvvel mutatjuk be a lépéseket). 1. A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárból töltsük le a VASKAL01.HLP és a VASKAL01.ICO file-okat a saját gépünk ,,C:\PAZMANY'' nevű alkönyvtárába. (A VASKAL01.HLP helyett letölthetjük a sokkal kisebb VASKAL01.ZPH file-t is, de akkor letöltés után ki kell bontanunk a "PKUNZIP VASKAL01" utasítással.) 2. Készítsünk egy programindító ikont. A Programkezelôben kattintsunk elôször a ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű programcsoportra. (Ha az még nincs felállítva, akkor hajtsuk végre a fejezet végén leírt ide vonatkozó utasításokat.) Ezután válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és ,,Program'' utasításokat a menürôl. A párbeszed-panelban a következôket gépeljük be: Megnevezés: Vasárnapi Kalauz Parancssor: WINHELP C:\PAZMANY\VASKAL01.HLP Munkakönyvtár: C:\PAZMANY Ezután kattintsunk az ,,Ikon'' nevű utasításra, és adjuk meg a C:\PAZMANY\VASKAL01.ICO file-t. Ha ezután rákattintunk az így felállított ikonra, a program elindul, és olvashatjuk a könyvet. A ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű programcsoport felállítása: A Programkezelô menüjérôl válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és ,,Programcsoport'' utasítást. A párbeszéd-panelban a következôt gépeljük be: Megnevezés: Pázmány Péter E-Könyvtár Ezután zárjuk be a párbeszéd-panelt. Hogyan lehet a könyvekhez hozzájutni? ------------------------------------- A könyveket bárki elektronikus úton letöltheti a Könyvtárból (lásd a Könyvtár Internet címét) vagy postán megrendelheti (lásd a postai címet). Egyházi intézményeknek és személyeknek ingyen küldjük el a könyveket, mások a rendeléssel együtt 3 dollárt vagy annak megfelelô pénzösszeget küldjenek a lemez- és postaköltség megtérítésére. A Könyvtár használatának jogi kérdései -------------------------------------- Az általános elvek a következôk: 1. A Könyvtár mindenkinek rendelkezésére áll személyes vagy tudományos használatra. Ha a Könyvtár anyagát publikációban használják fel, akkor kérjük az alábbi hivatkozás használatát: ,,A szöveg eredete a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár -- a magyarnyelvű keresztény irodalom tárháza.'' 2. Egyházi intézmények és személyek kereskedelmi célokra is ingyenesen használhatják a Könyvtár anyagát, csak azt kérjük, hogy a kiadványuk elején helyezzék el az elôbbi utalást. A Könyvtár fenntartja magának azt a jogot, hogy eldöntse: ki és mi minôsül egyházi személynek, ill. intézménynek. Kérjük, keresse meg ez ügyben a Könyvtárat. 3. Ha a Könyvtár kiadványait nem egyházi intézmény vagy személy kereskedelmi célokra használja fel, akkor az elôbbi utalás feltüntetésén kívül még kérjük a haszon 20%-át a Könyvtár számára átengedni. A befolyt összeget teljes egészében a Könyvtár céljaira használjuk föl. Elôfordulhat, hogy ezek az elvek bizonyos könyvekre nem vonatkoznak, mert a szerzôi jog nem a Könyvtáré. Az ilyen könyv része az állománynak, lehet olvasni, lelkipásztori munkára felhasználni, de kinyomtatása, -- bármilyan formában --, tilos. Az ilyen jellegű korlátozások minden könyvben külön szerepelnek. (Lásd a könyvek elektronikus változatáról szóló fejezetet!) Hogyan lehet a Könyvtár gyarapodásához hozzájárulni? ---------------------------------------------------- Minden pénzügyi támogatást hálásan köszönünk, és a központi címre kérjük továbbítani. Az anyagi támogatásnál is fontosabb azonban az az önkéntes munka, amellyel állományunkat gyarapíthatjuk. Kérünk mindenkit, akinek a magyar katolikus egyház sorsa és az egyetemes magyar kultúra ügye fontos, hogy lehetôségeinek megfelelôen támogassa a Könyvtár munkáját. A munka egyszerű, bárki, -- aki már használt szövegszerkesztô programot --, részt vehet benne. Hogyan lehet az állomány gyarapításában részt venni? A munka egyszerűen egy-egy könyv szövegének számítógépbe való bevitelét jelenti. Elôször optikai beolvasással (szkennolással), automatikus úton, egy nyers szöveget készítünk, amit aztán az önkénteseknek ki kell javítaniuk. A munka lépései így a következôk: 1. Ellenôrizzük, hogy a kiválasztott könyv szabadon másolható-e (nem esik-e szerzôi jogvédelem alá), vagy meg lehet-e kapni a Könyvtár számára a másolás jogát. Ez ügyben vegyük fel a kapcsolatot a Központtal. 2. Ellenôrizzük, hogy a könyvet még nem kezdte-e el senki begépelni. Ez ügyben is vegyük fel a kapcsolatot a Központtal. A Könyvtár állandóan tájékoztat a begépelés alatt álló munkákról. 3. A könyvet küldjük el a Központnak, ahol optikai beolvasással elkészítik a nyers szöveget. 4. A Központ visszaküldi a nyers szöveget egy számítógépes lemezen a könyvvel együtt. A nyers szöveget tetszôleges szövegszerkesztô- formában lehet kérni. Ha az eredeti kiadvány nem alkalmas optikai beolvasásra (rossz minôség, régies betűtípusok stb. miatt), akkor az önkéntesnek kell a nyers szöveget is begépelnie. 5. Végezzük el a nyers szöveg ellenôrzését és javítását. Ez a munka legidôigényesebb része, és ettôl függ a végleges szöveg helyessége! Kövessük a szöveg formájára vonatkozó megállapodásokat (lásd a következô részt). 6. A kész szöveget küldjük vissza lemezen a Központnak. 7. A Könyvtár ezután elkészíti a kívánt file-formákat és a könyvet behelyezi a Könyvtár állományába. Megkötések a szöveg formájára ----------------------------- Mivel mindenki számára hozzáférhetô módon kell a szövegeket tárolnunk, egyszerűségre törekszünk. Általános szabály az, hogy semmilyen tipográfiai karaktert vagy kódot nem használunk, csak a billentyűzetrôl bevihetô karakterek szerepelhetnek a szövegben. A szöveg készítésekor kérjük a következô megállapodásokat betartani: 1. Margó: 1 hüvelyk (2.54 cm) bal- és jobboldalt. 2. Betűtípus: Arial, 10 pontos. 3. Alsó idézôjel: két vesszô szóköz nélkül, felsô idézôjel: két aposztrófa szóköz nélkül, gondolatjel: két elválasztójel szóköz nélkül, idézôjel idézôjelen belül: aposztrófa (alsó és felsô idézôjelként egyaránt). 4. Tabulátor karakter megengedett (a tabulátorokat fél hüvelyk, azaz 1.27 cm távolságra kell egymástól beállítani). 5. Semmilyan más formálási kód nem megengedett. 6. Lábjegyzet helyett szögletes zárójelbe kerüljenek a hivatkozások száma (pl. [1]), és a hozzátartozó magyarázatok a file legvégén egymás után, mindegyik új sorban kezdve. Érdeklôdés/Javaslat ------------------- A már meglevô állományról, a készülôfélben levô könyvekrôl, az önkéntes munka lehetôségeirôl és a Könyvtár legújabb híreirôl a következô címeken lehet tájékoztatót kapni: 1. levél: St. Stephen's Magyar R.C. Church 223 Third St., Passaic, NJ 07055-7894, USA 2. elektronikus posta (e-mail): felsoval@email.njin.net 3. elektronikus hálózat (World Wide Web): http://www.piar.hu/pazmany Minôség -- állandó javítás -------------------------- A Könyvtár állományának minôségét állandóan javítjuk, újabb és újabb változatokat bocsátunk közre (a file nevének utolsó két karaktere a változat számát jelenti). Kérjük ezért a Könyvtár minden tagját, olvasóját, hogy jelentsen minden felfedezett szöveghibát. A levélben (postai vagy elektronikus levélben egyaránt), közöljük az új, javított sort az ôt megelôzô és követô sorral együtt. Így a szövegkörnyezetben elhelyezve, könnyű lesz a hibát megtalálni és javítani. Miután a file új változata (új verziószámmal) felkerült a Könyvtárba, a régit töröljük. Kérjük, a könyvekkel és a Könyvtár munkájával kapcsolatos észrevételeit, javaslatait, kritikáját közölje velünk! Segítségét hálásan köszönjük. A könyvtár mottója egy szentírási idézet ---------------------------------------- Ha ugyanis az evangéliumot hirdetem, nincs mivel dicsekednem, hiszen ez a kötelességem. Jaj nekem, ha nem hirdetem az evangéliumot! Ha önszántamból teszem, jutalmam lesz, ha nem önszántamból, csak megbízott hivatalnok vagyok. (1Kor 16-17) ======================================================================== ======================================================================== Inge Scholl A fehér rózsa Hitler-ellenes müncheni fiatalok a lelkiismeret ébresztéséért A mű eredeti címe: Die Weiße Rose Fischer Bücherei KG, Frankfurt am Main und Hamburg, 1953. Fordította: Hetényi Varga Károly Péter és Károly fiamnak szeretettel ajánlom Komló, 1968. H. V. K. Tartalomjegyzék ======================================================================== Tartalomjegyzék A könyv elektronikus változata Bevezetés -- Theodor Heuss, a Német Szövetségi Köztársaság elnöke beszédébôl A Fehér Rózsa mozgalom Elsô rész Második rész Harmadik rész Negyedik rész A Fehér Rózsa röpcédulái Elsô röpcédula Második röpcédula Harmadik röpcédula Negyedik röpcédula Az ellenállási mozgalom röpcédulái Elsô röpcédula Utolsó röpcédula Willi Graf emléke A fordító utószava Lábjegyzetek A könyv képanyaga ======================================================================== A könyv elektronikus változata Ez a program az azonos című könyv elektronikus változata. A könyv 1998-ban jelent meg a Pro Domo kiadó gondozásában az ISBN 963-049-802-2 azonosítóval. Az elektronikus változat a fordító, Hetényi Varga Károly engedélyével készült. A könyvet lelkipásztori célokra a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár szabályai szerint lehet használni. Minden más szerzôi jog a fordítóé. Mivel a könyv szövege nincs fejezetekre osztva, a program kisebb egységekben, négy részre tagolva közli azt. A program tartalmazza a könyv képanyagát alacsony, képernyô felbontásban. A program csak 256 színű képernyôbeállítás mellett tudja a képeket hitelesen mutatni, ha ennél kevesebb szín van definiálva, a képek torzítva jelennek meg. Ebben az esetben állítsa át a képernyôt legalább 256 színre és indítsa újra a programot. ======================================================================== Bevezetés -- Theodor Heuss, a Német Szövetségi Köztársaság elnöke beszédébôl Amikor tíz évvel ezelôtt elôször csak hallomásból, majd késôbb hiteles bizonyossággal értesültünk arról a merész kísérletrôl, mellyel a Scholl-testvérek és baráti körük a tanulóifjúság lelkiismeretét akarta felrázni, már tudtuk és ki is mondtuk: a német léleknek ezt a feljajdulását visszhangozni fogja a történelem, a halál sem tudja -- és nem is tudta -- némaságra kényszeríteni. A müncheni fôiskolák folyosóin kavargó röpcédulák minden mondata világító fáklya volt, és ma is az. Így vált a fiatalok bátor halála -- mely a lelkiismeret tisztaságát, az igazság vállalásához való bátorságot a frázis és a hazugság fölé helyezte -- életük kihunytával gyôzelemmé. Megjelenésüket a német tragédia közepén így kell értékelnünk. Nem mint sikertelenül végzôdô kísérletet az erôszak ellen, hanem mint hôsi elszánást arra, hogy megôrzik a fényt a kialvástól a legsötétebb órában. Theodor Heuss Részlet a Német Szövetségi Köztársaság elnökének a berlini és müncheni fôiskolások 1953. február 22-i ünnepélyes megemlékezésén elhangzott beszédébôl. ======================================================================== A Fehér Rózsa mozgalom -- Elsô rész Egy tavaszias februári napon, nem sokkal a sztálingrádi vereség után Münchenbôl Sollnba utaztam a helyiérdekű vasúton. Mellettem két párttag ült a szakaszban. Halkan, suttogva beszélgettek a Münchenben nemrég lezajlott eseményekrôl. ,,Vesszen Hitler!'' -- ez volt rámázolva nagy, fehér betűkkel az egyetem falára. Röpcédulák százai köröztek a légben, és ellenállásra szólították a népet. Az egész város olyan volt, mintha ütéstôl rázkódott volna meg. Bár minden a régi mederben folyt, az élet ment tovább, mint azelôtt, valahol a mélyben azonban mégis megmozdult valami. Ezt éreztem a két férfi szavain, amint egymással szemben ülve, összedugott fejjel sugdolództak. A háború végérôl beszélgettek, arról, hogy mit tennének, ha az most hirtelen bekövetkeznék. ,,Nem lesz más hátra, mint az öngyilkosság'' jelentette ki egyikük, majd hirtelen rám pillantott, nem hallottam-e kelleténél többet. Mekkora megkönnyebbülést érezhetett ez a két ember, amikor néhány nap múlva a lakosság megnyugtatására mindenfelé kifüggesztett lángolóan vörös plakátokon ez volt olvasható: Államellenes összeesküvés bűntette miatt halálbüntetéssel sújtva: Christoph Propst 24 éves Hans Scholl 25 éves Sophie Scholl 22 éves Az ítéletet végrehajtották. Sophie Scholl biológia és Hans Scholl filozófia szakos hallgató. orvostanhallgató. 1921. május 9-én született 1918. szeptember 22-én Ulmban. Kivégezték 1943. született Ulmban. Kivégezték február 22-én. 1943. február 22-én. A sajtó felelôtlen önfejűekrôl cikkezett, akik tettükkel automatikusan kizárták magukat a népközösségbôl. Szájról szájra terjedt a hír, hogy százra rúg az ôrizetbe vettek száma, és további halálos ítéletek várhatók. A népbíróság elnöke egyenesen Berlinbôl érkezett repülôgéppel, hogy a rövid pert levezesse. Egy késôbbi, második eljárás folyamán halálra ítélték és kivégezték Willi Grafot, Kurt Huber professzort és Alexander Schmorellt. Mit vétettek ezek az emberek? Miben rejlett bűnösségük? Egyesek gúnyolódva emlegették, és a piszokba rántották le ôket, mások úgy nyilatkoztak róluk, mint a szabadság hôseirôl. De valóban hôsöknek lehet ôket nevezni? Hisz nem vállalkoztak semmi emberfelettire. Valami egészen természetest vettek védelmükbe, valami egészen magától értetôdôre hívták föl a figyelmet: a jogra, az ember függetlenségére, szabad kibontakozására és általában a szabad élethez való jogára. Nem valami rendkívüli eszme volt az, amiért életüket áldozták, és nem voltak nagyra törô terveik sem. Azt akarták, hogy minden ember, te is, én is egy emberibb társadalomban élhessen. És talán éppen ebben rejlik a nagyság, hogy ôk egy ennyire kézenfekvô dologért szálltak síkra, és tették kockára életüket, hogy volt erejük az ember legalapvetôbb és legtermészetesebb jogaiért a végsô áldozatot is meghozni. De nem volt-e ez mindennél nehezebb? Nélkülözve a tömegek buzdító lelkesedését, fennkölt eszmék, magas célok nélkül, fedôszervezetek nélkül? Kötelességérzet nélkül, mellyel kiáll az ember egy jó ügyért, és magára maradva is kockáztatja érte életét? Korunkban talán éppen ebben rejlik az igazi hôsiesség: éppen a mindennapit, az egyszerűt, a kézenfekvôt, a mindenki által magától értetôdôt kitartóan megvédeni olyankor, amikor túlságosan sokat beszélnek nagy dolgokról és világot megváltó eszmékrôl. A Kocher folyó völgyében fekvô kis városkánk, ahol gyermekéveinket töltöttük, igen távol esett a világtól. Egyetlen összeköttetésünk volt vele, az a sárga postakocsi, amely a hosszú rázós úton a lakosokat a vasútállomáshoz szállította. Apám, a városka polgármestere, nagy bánattal tapasztalta világtól való félreesettségünknek hátrányait, és elhatározta, hogy kemény harcot vív a megcsontosodott parasztkoponyák ellen. Ennek eredményeként aztán meg is épült hamarosan a vasútállomás. Ennek a városkának a világa azonban sose vált számunkra szűkké. Ellenkezôleg: nekünk nagy volt, tág és csodálatos. De hamarosan megtapasztaltuk azt is, hogy a horizontnál, ahol a nap fölkel és lenyugszik, koránt sincs vége a világnak. És egy napon csomagokkal megrakodva kedves vonatunkon elhagytuk a városkát, messze utaztunk, végig a Sváb-Alpokon. Hatalmas ugrás volt az életbe, amikor kiszálltunk Ulmban, ebben a szép Duna-parti városban, amely most új otthonunk lett. Ulm -- úgy zsongott bennünk ez a szó, mintha az óriás székesegyház nagyharangja kondult volna meg. Eleinte erôs honvágyunk volt. Késôbb a sok új mindinkább lekötötte érdeklôdésünket, különösen a felsôbb iskolák, ahová mi, öten testvérek egymás után léptünk be. Egy reggelen az iskolában a lépcsôn fölfelé menet hallom, amint így szól egyik osztálytársam a másikhoz: -- Most Hitler jutott uralomra. -- A rádió és az összes újság is ezt harsogta: ,,Mától kezdve minden jobb lesz Németországban, Hitler ragadta magához a kormányt.'' Belépett a politika az életünkbe. Hans ekkor tizenöt éves volt, Sophie tizenkettô. Sokat hallottunk ebben az idôben a házáról, bajtársiasságról, népközösségrôl. Ez imponált nekünk, s lelkesen figyeltünk, ha akár utcán, akár iskolában szó esett ilyenekrôl. Hisz nagyon szerettük hazánkat, az erdôket, folyókat, az égbenyúló hegyeket, szôlôket, réteket. Ha hazagondoltunk, képzeletünkben megjelentek a ködfátyolos szántóföldek, éreztük a moha puha szagát, az alma ôszi illatát. Szívünkhöz nôtt ott minden egyes rög, kedves volt minden kis göröngy. Haza -- mi más lehetett ez, mint naggyá nôtt otthona mindazoknak, akik egyazon nyelvet beszélnek, ugyanahhoz a néphez tartoznak. Szerettük és nem tudtuk megmondani, miért. Nem is pazaroltak eddig rá sok szót. De most, most, hatalmas és fénylô betűkkel az égre írva ragyogott. És Hitler, így hallottuk úton útfélen, Hitler fogja ezt a hazát naggyá, boldoggá és gazdaggá varázsolni; azt akarja, hogy mindenkinek munkája és kenyere legyen, nem nyugszik, nem pihen addig, amíg nem lesz minden egyes német független, szabad és boldog ember a saját hazájában. Mindezt mi is helyeseltük, és ahol csak mód kínálkozott, a többiekkel tartottunk. Még valami más is hozzájárult ahhoz, ami titokzatos erôvel vonzott és magával ragadott bennünket: a lobogó zászlókkal, elôreszegezett tekintettel, kürtszóval és dallal, tömött sorban masírozó fiatalok impozáns megjelenése. Ez ne szédített volna meg, ez ne nyűgözött volna le, ez a közösség? Nem volt hát csoda, hogy mindannyian, Hans és Sophie és mi többiek sorra beléptünk a Hitlerjugendbe.[1] Szívvel-lélekkel álltunk soraiba, s csak azt nem tudtuk sehogy se fölfogni, apánk, miért nem képes örülni ennek, miért nem helyesli büszkén elhatározásunkat. Ellenkezôleg, igencsak elkedvetlenedett, és olykor megjegyezte: -- Ne higgyetek ezeknek a farkasoknak és medvetáncoltatóknak, ezek a német népet szörnyen félrevezetik. Gyakran hasonlítgatta Hitlert egy bizonyos mesebeli csábítóhoz, aki a gyerekeket furulyájával a vesztükbe csalta. De apánk akár a szélnek beszélt volna, és az a kísérlete, hogy bennünket visszatartson, buzgó lelkesedésünkön meghiúsult. Hitlerjugendbeli barátainkkal nagy kirándulásokat szerveztünk, bebarangoltuk a környéket, a Sváb-Alpokot. Nem számított, mekkorát kellett gyalogolni vagy futni. Semmi sem riasztott el bennünket. Túl lelkesek voltunk ahhoz, hogy bevalljuk fáradtságunkat. Hát nem volt nagyszerű dolog ilyen hirtelen belecsöppenni ebbe a társaságba, amely oly szorosan eggyéforrasztott bennünket, s melyet a saját erônkbôl talán sose alakíthattunk volna ki? Esténkint az otthonban találkoztunk, ahol felolvasásokat hallgattunk, énekeltünk, játszottunk vagy barkácsoltunk. Nem egyszer hallottuk, hogy egy nagy ügyért kell élnünk, egy nagy ügyet kell szolgálnunk. Komolyan, feltűnô módon komolyan vettek bennünket, s már ez maga páratlan lökést jelentett számunkra. Egy hatalmas, bámulatosan szervezett közösség tagjainak tudtuk magunkat, mely magában foglal és fölemel mindenkit, kezdve a tízéves gyermektôl a felnôtt férfiig. Éreztük, résztvevôi vagyunk egy folyamatnak, egy mozgalomnak, amely tömegbôl népet varázsol. Azok a jelenségek, amelyek esetleg kiábrándítólag hatottak, vagy az ízléstelenség benyomását keltették, idôvel majd alábbhagynak -- így gondoltuk mi. Egy alkalommal, amikor egy hosszú és fárasztó kerékpártúra után este, a csillagos ég alatt fölütött sátrainkban nyugovóra tértünk, egy tizenöt éves leány egészen közvetlenül megjegyezte: -- Minden oly szép volna, csak ez a dolog a zsidókkal, ezt sehogy se tudom bevenni. Vezetônk úgy nyilatkozott, hogy Hitler tudja, mit tesz, az embernek pedig sok nehéz és érthetetlen dolgot el kell fogadnia a nagy ügy érdekében. A kislány mégse volt egészen megelégedve ezzel a válasszal, mások is csatlakoztak véleményéhez, és hirtelen a szülôi ház hangját véltük hallani. Nyugtalan éjszaka volt ez -- de végül is fáradtak voltunk. A rákövetkezô nap pedig leírhatatlanul csodás volt, és élményekben gazdag. Az éjszakai beszélgetés egyelôre feledésbe merült. Csapatunkban oly erôs volt az összetartás, akár a legjobb barátok között. Csodálatos volt ez a mindenkit átfogó bajtársi szellem. Hansnak szép dalgyűjteménye volt. Pajtásai örömmel hallgatták, amint gitárján játszott és énekelt. Ilyenkor azonban nemcsak a hitlerjugend-indulók, hanem más népek dalai is fölcsendültek. Milyen varázslatosan csengett egy-egy orosz vagy norvég dallam a maga sejtelmes, panaszos mélabújával! Mennyi mindent mesélgettek nem egynek ezek a melódiák a távoli népekrôl és azok hazájáról! Egy idô múlva azonban észrevehetô változás játszódott le Hans lelkivilágában; mintha már nem lett volna egészen a régi. Valami zavaró lépett az életébe. Nem apánk szemrehányásai, nem, mert ezekkel szemben tehetetlen volt, s csak némán állt. Ez valami egészen más volt. A dalokat -- melyeket annyira szeretett -- tilos énekelni, közölték vele a vezetôk. És amikor ezen csak mosolygott, azzal fenyegetôdztek, hogy megbüntetik. Nem értette, hogy azokat a dalokat, amelyek oly szépek voltak, miért nem szabad énekelni. Csupán csak azért, mert más népektôl származnak? Sehogy se tudta ezt belátni; nagyon bántotta, és ettôl fogva kezdett lassan ráeszmélni, mennyire felületesen ítélte meg eddig a dolgokat. Ez idô tájt történt, hogy egy különösen megtisztelô feladattal bízták meg. Ôt küldték a csapatzászlóval a nürnbergi pártnapra. Öröme határtalan volt. Amikor azonban visszatért, alig tudtunk hinni a saját szemünknek. Törôdöttnek látszott, és arcáról valósággal lerítt a kiábrándulás. Nem mertünk kérni tôle valami magyarázatfélét. Apránként azonban mégis megtudtuk, hogy ez az ifjúság, amelyet maga elé állított, mint ideált, teljesen elütött attól a képtôl, amely az ô képzeletében élt. Mindenütt csak idomítás, uniformizálás, az emberi én legbensôjéig. Ô viszont azt szerette volna, hogy mindenki elsôsorban a különöset, a másikétól eltérôt, a csak ôbenne rejlôt adja magából. Hogy minden fiú a maga fantáziájával, a saját eredeti meglátásaival, egyszóval: a saját egyéniségével gazdagítsa és segítse a csoportot. De ott, Nürnbergben minden elôregyártott sablon szerint történt. A hűségrôl beszéltek éjjel- nappal. Ami azonban a hűség alapköve volna: hűség elsôsorban önmagunkhoz, -- errôl, édes Istenem, egy árva szót sem szóltak! És Hans lelkében kezdett valami szörnyen háborogni. Nemsokára újabb tilalom tette nyugtalanná. Egy vezetô személy kivette kezébôl kedves írójának, Stefan Zweignak az Emberiség csillagórái című könyvét. Tudomására hozták, hogy ez tiltott könyv. Hogy miért? Erre nem kapott feleletet. Egy másik német költôrôl, akit ugyancsak kedvelt, azt hallotta, hogy menekülnie kellett Németországból, mert a béke eszméjét hirdette. Végül is nyílt törésre került a sor. Hansot már jó régen zászlóalj vezetôvé léptették elô. Beosztottjaival közösen pompás zászlót varrt, egy mondabeli állat óriási alakjával díszítve. Valami egészen rendkívüli volt ez a zászló; a Führernek volt szentelve, és a fiúk hűséget esküdtek rá, mivel együvé tartozandóságuk jelképévé vált. Egy este azonban, amikor zászlójuk alatt felsorakoztak egy magasabb rangú vezetô elôtt jelentéstételre, hallatlan esemény történt. A vezetô minden átmenet nélkül felszólította a zászlóvivôt, egy tizenkét éves, mosolygós képű fiút, hogy a zászlót azonnal adja le neki. -- Semmi szükségetek külön zászlóra. Elégedjetek meg olyannal, amilyent minden csapat számára elôírnak. Hans mélye megdöbbent. Mióta van ez? Nem tudná a vezetô, hogy mit jelent a csapat számára éppen ez a zászló? Vagy talán nem mást, mint lepedôt, amelyet az ember tetszése szerint válogathat? A felhívás most újra elhangzott a zászló átadására. A fiú azonban szilárdan a helyén maradt, és Hans jól tudta, mi játszódhat le benne, és hogy mennyire nem szívesen tenne eleget ennek a követelésnek. Amikor azután az elöljáró harmadszor, most már fenyegetô hangon szólította fel a kisfiút, Hans észrevette, hogy a zászló kissé megremeg. Nem tudta tovább türtôztetni magát. Csendben kilépett a sorból, és a vezetônek lekevert egy pofont. Ettôl kezdve nem ô volt többé a zászlóaljvezetô. A kínzó kétely szikrája, amely Hansban fellobbant, hamarosan mindannyiunkra átpattant. Azokban a napokban különös történetet hallottunk egy rejtélyes módon eltűnt tanítóról. Egy nagy SA-csoport[2] elé állították, és mindenki, aki elvonult elôtte, beleköpött az arcába -- parancsra. Ezután a fiatal tanítót nem látta többé senki. Elnyelte egy koncentrációs tábor. -- De hát mit csinált tulajdonképpen? -- kérdeztük az édesanyját. -- Semmit, semmit -- kiáltotta az asszony kétségbeesetten. -- Éppen csak hogy nem volt nemzetiszocialista, és nem volt hajlandó a dolgaikban résztvenni. Ez volt az ô bűne. Istenem! Eddig csak szikraként pislákoló kétkedésünk elôször lesújtó gyásszá süllyedt, utána azonban annál magasabbra lobogott föl bennünk a lázadás lángja. Egy tiszta, eddig igaznak hitt világ kezdett összetörni bennünk darabról darabra. Mit hoztak hazánkba ezek a valóságban? Szabadságot? Virágzó életet, boldogságot, megelégedést? Nem, hanem korlátok sorait, melyekbôl aztán óriási börtön lett. -- Apa, mi is tulajdonképpen az a koncentrációs tábor? -- Ekkor ô elmesélte, amit tudott, vagy amit sejtett, majd hozzáfűzte: -- Ez háború. Háború a legnagyobb békében, a saját népünkön belül. Harc a védtelen, az egyes ember ellen, harc a szabad, független élet ellen. Szörnyűséges gonosztett. Talán egy rossz álom ez a keserű csalódás, amelybôl egy szép napon majd mégis felébredünk? Szívünkben elkeseredett tusa támadt. Minden régi ideánkat felülvizsgáltuk, s szembeállítottuk azzal, amit újonnan láttunk és tapasztaltunk. -- Tud valamit a Führer egyáltalán a koncentrációs táborok létezésérôl? -- Miért ne tudna? Hiszen már hosszú évek óta működnek, és a hozzá legközelebb álló barátai rendezték be azokat. Miért tiltják meg mindenkinek halálbüntetés terhe mellett, akit onnan szabadon bocsátanak, hogy a vele történtekrôl másoknak beszámoljon? Az az érzésük támadt, mintha eddig egy csinosan, tisztán berendezett házban éltünk volna, ahol a bezárt pinceajtók mögött titokzatos és borzalmas dolgok történnek. És ahogy a kétkedés teljesen úrrá lett rajtunk, elfogott bennünket az iszonyat és félelem: elsô, parányi magja egy határtalan bizonytalanságérzetnek. -- De hogyan volt lehetséges, hogy a mi népünk egy ilyen kormányt hatalomra engedett jutni? -- Egy válságos idôszakban -- így magyarázta apánk -- mindent felülrôl várnak az emberek. Nézzétek, micsoda idôket kellett megélnünk: elôször a háború, s az azt követô nehézségek: infláció és nyomor. Azután a munkanélküliség. Ha az ember azt érzi, hogy már a puszta léte is veszélyben forog, jövôje pedig szürke, áthatolhatatlan falként mered elé -- akkor hallgat minden ígéretre, minden csábításra, anélkül, hogy megkérdezné, kitôl jön. -- De Hitler mégiscsak megtartotta azt az ígéretét, hogy megszűnteti a munkanélküliséget! -- Ezt nem is tagadja senki. De azt nem kérdezitek, hogyan? Megindította a hadiüzemeket, kaszárnyákat létesített... Tudjátok, mi lesz ennek a vége? Végsô soron a munkanélküliséget megszűntethette volna békés célokat szolgáló, fogyasztási cikkeket gyártó üzemekkel is -- hiszen egy diktatúrában ez könnyen megoldható. Mi azonban sohasem leszünk állatok, akik a tele jászollal beérik. Kizárólag anyagi biztonság sohasem lesz elegendô arra, hogy minket, embereket tartósan boldoggá tegyen. Mégiscsak emberek vagyunk, akiknek szabad véleményük, és saját hitük van. Egy kormány, amely ezekhez a jogokhoz hozzájárul, ne várjon egy szemernyi tiszteletet se polgáraitól. Mégpedig a legelemibb, amit egy hatalom gyakorlóitól elvárhatunk, hogy ezeket a jogokat tiszteletben tartsa. Egy hosszú tavaszi sétán szövôdött ez a beszélgetés apánk és köztünk. Választ kaptunk nyugtalanító kérdéseinkre, kínzó problémáinkra, és szívünk csodálatosan megkönnyebbült. -- Csak azt szeretném, hogy legalább ti vészeljétek át baj nélkül, lélekben szabadon, töretlenül és becsületesen -- tette hozzá még apánk. Egyszerre barátok lettünk mi és apánk. És egyikük sem gondolt volna arra, hogy ô sokkal idôsebb, mint mi. Éreztük, hogy látókörünk kitágult, ugyanakkor azonban azt is, hogy ez ránk nézve mennyi veszéllyel és kockázattal jár. Biztos, kis szigetté vált számunkra a család a mindinkább érthetetlenné és vadabbá fajuló hajszában. Emellett azonban volt még valami más is, ami ezekben az években -- tizennégy és tizennyolc év között -- Hansnak és legkisebb öcsémnek Wernernek életét meghatározta, s leírhatatlan lelkesedéssel töltötte el. Ez az úgynevezett Ifjúság volt, amely barátok kis csoportjaiból tevôdött össze. Az ,,Ifjúság'' ott működött Németország minden városában, ahol elevenebb kulturális ilet folyt. Ez a mozgalom maradt meg a már korábban feloszlatott Szövetségi Ifjúság-ból, és a Gestapo[3] tulajdonképpen már ezt is betiltotta. Sajátos, egyéni stílusuk volt, amely magából az ifjúság lelkületébôl fakadt. Fel lehetett ôket ismerni öltözködésükrôl, dalaikról, beszédmodorukról. Nem is tudom, lehet-e ôket egyáltalán szóval jellemezni. Ebben benne kellett az embernek élnie. Ezeknek a fiúknak az élet valami nagyszerű és izgalmas kaland volt; expedíció egy ismeretlen, csábító világba. A csoport hét végén fölkerekedett, sátrait az északi lappok módjára fölverte a legdermesztôbb hidegben is. Amikor esténkint a tűz körül ültek, felolvastak egymásnak, vagy énekeltek. dalaikat gitárral, bendzsóval vagy balalajkával kísérték. Összegyűjtötték a különféle népek melódiáit. és sajátos, egyéni stílusukban vidám slágereket komponáltak belôlük. Festettek és fényképeztek, írtak és költöttek, és ezekbôl keletkeztek pompás útikönyveik, folyóirataik, melyeket nem tudott senki sem utánozni. Megmásztak félreesô, távoli csúcsokat, és vakmerô sítúrákat szerveztek; szerettek kora hajnalban tôrpárbajt vívni; könyveket vittek magukkal, melyek nekik fontosak voltak, mert föltárták számukra a világ új dimenzióit és saját bensô világuk titkait. Komolyak voltak, hallgatagok, de megvolt a sajátos humoruk. Tudtak vadul és önfeledten csatangolni az erdôkön keresztül, fejest ugrottak kora hajnalban a jéghideg folyóba; tudtak órákig mozdulatlanul hanyatt feküdni a fűben, figyelve a természetet és az erdô madarait. Ugyanilyen némán, visszafojtott lélegzettel ültek a hangversenytermekben, hogy fölfedezzék a muzsika világát. Az ember találkozott velük a moziban, ha akadt egy-egy jobb film, vagy a színházban, kivált ha a darab kicsit jobban megmozgatta a kedélyeket. A múzeumokban lábujjhegyen jártak, s elbűvölte ôket a katedrálisok számtalan rejtett szépsége. Különösen szeretteék Franz Mark Kék lovasát, Van Gogh aranyló gabonaföldjeit, Gaugin egzotikus világát. De mindezekkel semmi lényegeset nem árultunk el. Talán azért sem lehet róluk sokat mondani, mert ôk csendesen és hallgatagon működtek, észrevétlenül léptek bele az életbe, a felnôttek világába. Ez volt egyik legkedveltebb daluk: Az idô vad robaja ellen Zárd el füled, zárd el szemed, Nem gyógyul az, s neked nincs üdvöd, Míg lelked annak szenteled. Ügyelj, várj s nézd -- hisz ez a tiszted -- Nap fényénél az Örököt. Nagy sodrásában a világnak Szabad vagy és megkötözött. Eljön az óra, mikor kellesz! Addigra légy kész teljesen. Utolsó hasábként a tűzben Lobogj el akkor csendesen.[4] Egyszer csak váratlan letartóztatási hullám sodort végig egész Németországon, és elsöpörte a századunk elején oly szép reményekkel és nagy lelkesedéssel induló ifjúsági mozgalom utolsó maradványait is. Sok ifjú számára a börtön lett fiatalságának legmélyebb megrázkódtatása. Megértették, hogy mozgalmuknak, az Ifjúságnak egyszer s mindenkorra befellegzett. A naplókat, folyóiratokat és dalosfüzeteket elkobozták, és zúzdába vitték. A fiúkat néhány hét múlva szabadon bocsátották. Hans ekkor írta egyik kedvenc könyvének elsô, üres lapjára: -- Tépjétek ki szívünket testünkbôl, és halálra fogtok égni tôle. Az ifjúságnak azonban mindenképpen el kell múlnia egyszer -- Gestapo nélkül is. Ez volt az a felismerés, amelyet Hans a szürke börtönfalakkal való elsô találkozás alkalmával szerzett. Ekkor erôsen elhatározta, hogy tanulni fog, orvos lesz. Hans érezte, hogy a szépség, az élet esztétikai örömei, vagy az a tény, hogy lassan felnôtté válik, nem vértezik föl elegendô erôvel ahhoz, hogy a rendszer oldaláról fenyegetô veszélyeket leküzdhesse, ha nem akarja, hogy lelkében végleg egy tátongó és betöltetlen űr maradjon. De hát hol találhatja meg a kielégítô választ súlyos és nyugtalanító kérdéseire? Tudta, hogy sem Rilkében, sem Stefan Georgban, sem Nietzschében sem Hölderlinben. Hansnak azonban megvolt az a biztos érzése, hogy jószándékú és becsületes útkeresése a helyes nyomra fogja ôt vezetni. És végül, érdekes kerülôk után találkozott az antik filozófusokkal, megismerte Platont és Sokratest. Rábukkant a korai keresztény gondolkodókra, és lelkesedéssel olvasta Szent Ágostont. Továbbá fölfedezte Pascalt... Számára ebben az idôben a Szentírás szavai meglepetésszerűen új tartalommal teltek meg: történelmi közelbe kerültek, és nem sejtett fényt nyertek. Múltak az évek, és a határainkon belül folyó, egyes, védtelen emberek elleni hajszából népek elleni irtóhadjárat lett, a második világháború. Hans már elkezdte tanulmányait, amikor a háború kitört. A katonaságtól meg nem határozott idôre szóló haladékot kap megszakított tanulmányai folytatására. Ezután besorozzák az egészségügyi századhoz, és nem sokkal késôbb mint ápoló vesz részt a Franciaország elleni hadjáratban. Így tanulhat azután tovább. De milyen furcsa diákélet volt ez! Félig katona volt, félig egyetemista. Egyszer kaszárnyában, máskor az egyetemen vagy a klinikán! Két szembenálló világ volt ez, amely sehogy sem akart megférni egymással. Hansot különösen fájdalmasan érintették ennek a kétfelé hasadt életnek az ellentmondásai. De még nyomasztóbb teherrel nehezedett rá, hogy egy olyan államban kell élnie, amelyben a szolgaság és a szolgalelkűség, a gyűlölet és a hazugság természetes állapottá vált. Az önkényuralom korlátai mind szorosabbá és elviselhetetlenebbé váltak. Ilyen körülmények között nem volt-e ajándék minden nap, amelyben az ember még szabadon mozoghatott? Mert senki sem lehetett efelôl teljes biztonságban. Elég volt a legcsekélyebb megjegyzés, hogy az embert örökre elhallgattassák. Csodálkozhatott volna Hans azon, ha egy hajnalon a titkos államrendôrség csönget be hozzá, és pontot tesz szabadsága végére? Hans jól tudta, hogy ô csak egy a sok millió német közül, akik vele egyformán éreznek és gondolkodnak. De jaj volt annak, aki egy nyílt, ôszinte szót megkockáztatott. Könyörtelenül lecsukták. Jaj volt annak az anyának, aki szorongatott szívén könnyíteni akart, és átkozta a háborút. Sokáig nem volt kedve mosolyogni. Úgy 0látszott, egész Németországban titkos fülek hallgatódznak. ======================================================================== A Fehér Rózsa mozgalom -- Második rész 1942 tavaszán több ízben is találtunk a levélszekrényben sokszorosított leveleket. Ezek von Galen kardinális, münsteri püspök prédikációinak kivonatát tartalmazták. Bámulatra méltó ôszinteség és bátorság sugárzott belôlük: ,,Még egész Münster annak a félelmetes pusztításnak a hatása alatt áll, amelyet a külsô ellenség ezen a héten rajtunk okozott. Tegnap pedig, július 12-én, a hétnek mintegy befejezéséül a Gestapo lefoglalta városunkban a jezsuiták mindkét rendházát, lakóit pedig tulajdonukból elűzte. A pátereket és a laikus testvéreket arra kényszerítették, hogy egyetlen nap leforgása alatt ne csak otthonukat, hanem a Rajna- Westfália-i provinciájuk területét is haladéktalanul elhagyják. Hasonló sors várt -- ugyancsak tegnap -- az apácákra is. A rendházakat a hozzájuk tartozó összes ingósággal együtt az Észak-Westfália-i vezetôség a maga javára kisajátította. Most az a hajsza, amely eddig Ausztriában, Dél-Németországban, az újonnan megszállt területeken: a Warthe vidékén, Luxemburgban, Lotharingiában, valamint a birodalom más részeiben a kolostorok ellen már régóta tombolt, most itt, Westfáliában is kitört. Hol fog ez végzôdni? Itt nem arról van szó, hogy Münster hajléktalanná vált lakói számára kellett átmeneti szállást szerezni. A rendtagok el vannak szánva, és bármikor készek arra, hogy lakásukat megosszák, és a lakás nélkül maradottakon a legmesszemenôkig segítenek. Nem, nem errôl van szó. Mert mint hallom, a wikinghegei immaculata apácák kolostorában a kerületi filmiroda rendezkedett be. Hírül adták azt is, hogy a Szent József bencés apátság épületét leányanyák szülôotthonává alakították át. Emellett még egyetlen újság sem tudósított arról a veszélytelen és könnyű diadalról, amelyet ezekben a napokban a Gestapo tisztviselôi a kiszolgáltatott szerzetesek és védtelen német nôk fölött arattak, és azokról a vagyonelkobzásokról sem, amelyek idehaza németeket érintettek. Különben is minden szóbeli vagy távirati tiltakozás teljesen hiábavalónak bizonyult. A belsô ellenség ellen, amely minket így sanyargat és bánt, nem harcolhatunk fegyverrel. Az ellenállásnak csak egyetlen harci formája marad: Szívós és kemény kitartás! Szilárdnak lenni, erôsnek maradni! Minden kétséget kizárólag látjuk és tapasztaljuk, mi rejtôzik az új tanok mögött, melyeket évek óta úgy erôltetnek ránk, melyeknek kedvéért az iskolából száműzik a hitoktatást és egyesületeinket elnyomják: a feneketlen gyűlölet a kereszténység ellen, amelyet ki akarnak írtai. Ebben a folyamatban mi az üllô vagyunk, nem pedig a kalapács. Mások, nekünk teljesen idegenek, tôlünk elpártoltak végzik el rajtunk ezt a gyalázatos munkát, és az erôszak eszközeivel akarják népünket, saját gyermekinket ,,újjáformálni'', Istenhez való ôszinte ragaszkodásuktól eltéríteni. Amit most kiagyalnak, az nem más, mint az, hogy miképpen kell ártatlan embereket bebörtönözni, büntetlen embereket otthonukból kiutasítani és elüldözni. De Isten az üldözöttek oldalán áll, és nem engedi, hogy keresztény hitük erejében meginogjanak, bármily keserűen érintsék is ôket az üldözôk csapásai, s bármekkora igazságtalanságokat kell is elszenvedniük.'' ,,Néhány hónapja olyan híreket hallottunk, hogy az elmegyógyintézetbôl berlini parancsra azokat a betegeket, akik már hosszabb idô óta gyógyíthatatlanoknak bizonyultak, és semmi remény sincs javulásukra, erôszakkal elhurcolják. Röviddel ezután a hozzátartozók szabályos értesítést kapnak, melyben közlik, hogy a beteg meghalt, tetemét elégették, hamvait elvihetik. Általánosan uralkodik most már az a bizonyossággal határos gyanú, hogy az elmebetegeknek ez a váratlan és ugrásszerűen magas elhalálozása nem természetes módon következik be, hanem szándékosan idézik elô olyan ,,elvek'' alapján, melyek szerint az ,,értéktelen életet'' ki szabad oltani, tehát ártatlan embereket szabad ölni, ha ezt a nép és az állam érdeke úgy kívánja, mivel ezek a betegek a közösség számára értéktelenné váltak. Borzalmas elmélet ez, amely ártatlan emberek elpusztítását akarja igazolni, és elvileg szabad kezet ad munkaképtelen rokkantak, nyomorultak, gyógyíthatatlan betegek és elaggottak erôszakos kiirtására.'' Hans mélyen megrendült a sorok olvasásakor. -- Végre egy ember, akinek van bátorsága megszólalni. Aztán sokáig tűnôdve nézegette a nyomtatványt. Végül kijelentette: -- Feltétlenül be kell szerezni egy sokszorosítógépet. Mindezek ellenére Hans tele volt életvidámsággal, amelyet nem lehetett csak úgy egykönnyen kioltani. Minél sötétebbé vált körülötte a világ, annál tisztábban és erôsebben bontakozott kis saját egyéni életszemlélete. És még inkább elmélyült ez a franciaországi hadjárat élményei után. A halálhoz való ilyen nagy közelség az életet számára valami egészen sajátos megvilágításba helyezte. Abban az idôben Hansnak még az is nagy szerencséje volt, hogy igazán jó emberekkel hozta ôt össze a sors. Egy verôfényes ôszi napon megismerkedett egy már deresedô hajú tudóssal. Hans tulajdonképpen csak le akart adni valamit neki. Az öregúr azonban éles szemével jól megvizsgálta Hans arcát, s miután néhány szót váltottak, meghívta magához, hogy mielôbb keresse föl. Ettôl kezdve Hans mindennapi vendég volt nála. Órákig bújhatta a hatalmas könyvtárat. Találkozhatott itt költôkkel, tudósokkal, filozófusokkal. Száz ajtó és ablak nyílt itt számára a szellem világa felé a velük való beszélgetések alkalmával. Ugyanakkor azt is látta, hogy a szabadság hiányában úgy élnek, mint valami pincevirágok, és egytôl egyik szabad levegôre vágynak, hogy szabadon alkothassanak, hogy ismét egészen magukat adhassák. A hallgatók között is akadt olyan, aki Hanshoz hasonló beállítottságú volt. Különösen egy jó nyúlánk kollégája tűnt fel neki, aki ráadásul könnyed, elegáns és egyáltalán nem katonás viselkedésével hívta föl magára a figyelmet. Ez Alexander Schmorell volt, egy jónevű müncheni orvos fia. Hamarosan szívélyes barátság fűzte ôket egymáshoz, amely azzal kezdôdött, hogy vicceikkel és ötleteikkel a legnagyobb egyetértésben gúnyolták ki és állították feje tetejére a merev kaszárnyarendszert. Azt hiszem, kevés ember volt, akinek oly sugárzó és lelket nyugtató humora lett volna, mint Alexnek. A világot minden nap olyan szemmel, olyan gazdag képzelôerôvel nézte, mintha aznap látta volna meg elôször. Szépnek látta, eredetinek, tele humorral és kuriózummal. És élvezte nagyvonalú, gyermekes örömmel, nem sokat firtatva a dolgokat. És amilyen nagyvonalúan befogadott, ugyanolyan nagyvonalúan tudott adni is. Úgy ajándékozott, akár egy uralkodó. Az örök derű, a szabad és kötetlen életforma mögül azonban olykor elôvillant valami más, egy kérdés és nyugtalanság, igen, egy ôsi, mély komolyság. Alex még egészen kis gyermek volt, amikor szülei kivándoroltak vele Oroszországból. Alexander Schmorell orvostanhallgató. 1917. szeptember 3-án született Münchenben. Kivégezték 1943. július 13- án. Hansnak Alex révén egy további barátra is sikerült szert tennie a hallgatók közül. Ez Christl Propst volt. Hans nemsokára tapasztalhatta, micsoda mély, bensô rokonság fűzte össze Christllel. Ugyanaz az alkotókedv, ugyanazok a könyvek, filozófusok voltak azok, akik mindkettôjüket inspirálták. Christl jól ismerte még a csillagászatot is, és sokat tudott szűkebb hazája, a felsôbajor hegyek kôzeteirôl, növényeirôl. Christoph Propst orvostanhallgató. Született Münchenben, 1919. november 6-án. Kivégezték 1943. február 22- én. Legerôsebben azonban az a mindkettejükre jellemzô kutatószellem kötötte össze ôket, amellyel a jelenségek mögötti lényeget, valamint az embernek és történelmének értelmét kutatták. Christl nagyon szerette apját, aki kifinomult érzékű magántudós volt. Az ô korai halála is nagymértékben hozzájárulhatott Christl szokatlanul érett gondolkodásmódjához. A négy barát közül egyedül ô volt nôs. Két fia volt, az egyik három, a másik két éves. Késôbb emiatt hagyták ki ôt a veszélyesebb politikai akciókból. A társaság negyedik tagja Willi Graf volt, egy magas, szôke, Saar-vidéki, meglehetôsen hallgatag, elmélyült és magábazárkózott fiú. Amikor Hans egyszer meglátta ezt az arcot, rögtön tudta: ez az ember hozzánk tartozik. Willi Graf is behatóan foglalkozott a filozófia és a teológia kérdéseivel. Sophie így jellemezte ôt: -- Ha ô valamit kimond, az embernek az a benyomása, hogy mielôtt megszólal, egész egyéniségével átéli azt, amit közölni akar. Ezért hat minden szava oly tisztán, eredetien és kétség kívül megbízhatóan. Willi Graf orvostanhallgató. 1918. január 2-án született Saarbrückenben. Kivégezték 1943. október 12- én. Willi apja -- egy nagyobb vállalat cégvezetôje -- már megszokta, hogy fia a maga külön útjain járjon. Nagyon korán csatlakozott egy igen aktív katolikus ifjúsági mozgalomhoz. Az 1938-as letartóztatási hullám, amelybe Hans belekerült, Willit is elérte. Most, akárcsak Christl, Alex és Hans, ô is orvostudományt tanult. Leggyakrabban a Lombardi féle csapszékben találkoztak egy-egy koncert után. Késôbb azonban jobban érezték magukat Hans diákszállásán vagy Alexnél. Ilyenkor kölcsönösen tájékoztatták egymást az érdekesebb könyvkiadványokról, felolvastak, vitatkoztak, s minden átmenet nélkül féktelen jókedvre derültek, és kitaláltak minden bolondságot. Túlcsordult fantáziájukat, humorukat és életvidámságukat olykor szabadjára kellett engedni. Sophie huszonegyedik születésnapjának elôestéje volt. -- Alig tudom elhinni, hogy holnap elkezdhetem tanulmányaimat, -- mondta este lefekvés elôtt, amikor megcsókolta anyánkat, aki az elôszobában állt, és Sophie blúzát vasalta. A padlón hevert a nyitott bôrönd, tele ruhával és frissen vasalt fehérneművel, és ezer aprósággal, melyre Sophie-nak az új diákszállásán szüksége lehet. Mellette még egy kis táska, megtömve jó illatos, ropogós, barna kaláccsal. A csomagok mellett Sophie még egy üveg bort is fölfedezett. Ezt is gondosan elhelyezte a többi holmi közé. Elég hosszú ideig kellett Sophie-nak erre a napra várnia. A türelempróba meglehetôsen nehéz volt. Elôször egy félév munkaszolgálat, amelynek sohasem akart vége szakadni. És amikor ez lejárt, amikor már csak egy lépés választotta el az óhajtott szabadságtól, még egy akadály: újabb félév háborús segédszolgálat. Egyáltalán nem volt szentimentális, és nem is akart az lenni, de amit itt el kellett viselnie... A munkától sose félt; de a diktatúrától, a sablontól, a tábor nagyüzemi légkörétôl igen. Még ezt is el lehetett volna valahogy tűrni, ha meggyôzôdése nem kényszerítette volna mély és szakadatlan védekezô állásba. Úgy érezte, megbocsáthatatlan jellemtelenség volna részérôl, ha csak a kezét mozdítaná is egy olyan állam érdekében, amelynek alapja mégis csak a hazugság, a gyűlölet és a diktatúra. -- Csak azt szeretném, hogy legalább ti vészeljétek át baj nélkül, lélekben szabadon, töretlenül és becsületesen -- emlékezett apánk szavaira. Mily kifejezhetetlenül nehéz volt ez most! Sophie-t ez a konfliktus néha óriási súllyal nyomta, és úgy érezte, problémájával magára maradt a többi lány között. Teljesen a háttérbe szorította magát, és azt a látszatot igyekezett kelteni, mintha ott se lenne. Gondoljanak a többiek amit akarnak. Ô arra a belsô hangra akart hallgatni, amely oly komolyan élt benne. Most tapasztalta meg igazán, mit jelent a honvágy és az elhagyatottság. Volt azonban két dolog, amit magával hozott hazulról, egy másik világból, és ehhez ragaszkodott. Mint két szilárd támaszra, úgy gondolt ezekre ebben az idegen és képtelen világban. Az egyik az a higiéniai és esztétikai igényesség volt, amelyet önmaga, illetôleg külseje iránt mindig támasztott. A másik, a lelki vonatkozású, Szent Ágoston gondolatai voltak. Saját könyvet tartani ugyan szigorúan tilos volt, de Szent Ágostont ô mégis biztos helyre elrejtette. Benne találta meg az a mondatot, amelyet az ô számára írtak le, egészen pontosan az ô számára, pedig már több mint ezer éves volt az a mondat: Önmagadért teremtettél minket, s nyugtalan a mi szívünk, míg csak benned meg nem nyugszik. Ó, ez más sokkal több volt annál, mint a vágyakozás a régi, eltemetett boldog gyermekkor után! Mély vágyak voltak ezek, és Sophie sokszor azt hitte, hogy egy végtelenül idegen és sivár világban él, egy Istentôl elhagyott térben. Az emberek rendelkeztek ugyan azzal a csodálatos képességgel és lehetôséggel, hogy szeressék egymást, ezzel szemben jórészt egyebet sem tettek, mint fájdalmat okoztak egymásnak. Sophie a tábor közelében fölfedezett egy kis kápolnát, és olykor meg is látogatta. Szeretett leülni az orgonához, egy kicsit játszani rajta, -- és közben semmi mást nem tenni, mint nyugodtan elmélkedni, és figyelni a környezô természetre, amelyben kettészakadt énje újra összeillett, és ismét értelmet nyert. Minden szabad óráját kihasználta arra, hogy kisurranjon a lágert körülvevô hatalmas parkba, melyet erdôség és rét övezett. Itt érezte jól magát, gyanútlanul mellette legelészô ôzikék és a nagy fenyôkön villámként száguldó mókusok szomszédságában. Megcsodálta egy-egy fenyôfa sziluettjét, elnézegette a fák törzsén zöldellô mohát. Sophie ilyenkor úgy érezte, bôre finommá, érzékennyé, válik, mintha csak be tudna vele mindent lélegezni: a dolgoknak ezt a csodálatos harmóniáját, ezt az egész, szép és csodálatos természetét! De aztán szívében mégiscsak feltört újra a konfliktus, és az egész világot újra sötéten látta. Most azonban szabad volt. Holnap Münchenbe fog utazni, és életét maga fogja irányítani az egyetemen Hans mellett... Anyánk még mindig az elôszobában állt, és nagy gonddal vasalta Sophie blúzát. Vajon mire viszi majd Sophie? Anyánk szívében kigyúltak reménység szikrái. Óh, ô mindig megszerzi majd a magának valót, bárhova is állítja az élet. Neki minden sikerült, amihez hozzányúlt. Anyánk gondolatai tovább csapongtak egyik gyermekérôl a másikra. Végül megállapodott a legfiatalabbnál, aki Oroszországban volt. Vajon mit csinál most? Óh, ha a háborúnak egyszer már vége lenne, s mindannyian az asztal körül ülhetnének! A földre térdelt, és lezárta a bôröndöt. -- Mindannyian Isten kezében vagyunk -- sóhajtotta, és elkezdett összerámolni. Kicsit dúdolgatott hozzá, majd hirtelen azon kapta magát, hogy ez a régi nóta, mellyel valamikor gyermekeit álomba ringatta: ,,Két szárnyad tárd ki szépen...'' Gyakran azonban keserű gond és ismeretlen félelem kínozta anyánk szelíd, békés szívét. Bizonyos idôvel ezelôtt ugyanis az történt, hogy egészen szokatlan idôben, a hajnali órákban három ember csöngetett be hozzánk a titkos államrendôrségtôl, és apával akartak beszélni. A hosszú ideig tartó beszélgetés után átkutatták a lakást, utána pedig eltávoztak, magukkal hurcolva apánkat is. Ezen a napon a legbensônkig hatolt az a tudat, hogy mily kétségbeejtôen tehetetlenek vagyunk. Mi tulajdonképpen egy ember ebben az államban? Egy porszem, amelyet egy ujjal le lehet söpörni. Csak egy különösen kedvezô körülménynek volt köszönhetô, amely egyébként valóságos csodának számított, hogy apánkat mégis szabadon engedték. Ez azonban korántsem jelentette azt, mintha az ,,ügy'' teljesen lezárult volna. Apánkat egy alkalmazott jelentette föl, aki elôtt meglehetôsen elôvigyázatlanul nyilvánította ki véleményét Hitlerrôl, akit a szóban forgó alkalmazott füle hallatára Isten ostorának titulált. De mi lesz majd ezután? Néha reménykedtünk, hogy majd csak minden jóra fordul. Aztán újra befészkelte magát lelkünkbe a kínzó tudat, hogy egy félelmetes kard lóg felettünk, amely bármely pillanatban lesújthat ránk, és senki sem tudhatja, ki lesz a következô. ,,A gyermek sértetlen legyen'', fejezte be anyánk ájtatosan a dalt. Sophie öröme, a sokféle utazási elôkészület kiszorította mára a szívébôl a gondokat. Mintha még most is magam elôtt látnám ôt, húgomat, amint másnap reggel ott állt útra készen, tele izgalommal és várakozással. Csinosan festett fényes, csillogó, vállára hulló sötétbarna hajával, melybe most egy sárga margarétát tűzött születésnapi csokrából. Szép, nagy, fekete szemével fürkészôen, de mégis valami meleg, mély részvéttel tekintett a világba. Arca szelíd volt és szinte gyermeki, tele komolysággal és bizonyos kíváncsisággal az elôtte álló ismeretlen új élet iránt. Amikor Sophie végre megérkezett a müncheni pályaudvarra, már messzirôl felismerte bátyja mosolygó arcát. Milyen különös, hogy most Hans mellett egy pillanat alatt otthonosan érezte magát! -- Ma este meg fogod ismerni barátaimat --, mondta Hans, és elindultak a pályaudvarról. Este mindannyian találkoztak Hans lakásán. Az ünnepség középpontja Sophie volt és a hazulról hozott születésnapi édességek. Leírhatatlanul jól érezte magát ebben a társaságban, szinte elkábult a sok minden jótól, ami körülvette. Christlnek az a gondolata támadt, hogy fölolvas néhány verset, a többieknek pedig ki kell találniuk, ki a költemény szerzôje. Mindenkit lebilincselt ez az érdekes játék. -- Most azonban egy nehéz rejtvényt kell megfejtenetek --, kiáltotta Hans izgatottan. Levéltárcájából elôhalászott egy írógéppel teleírt lapot, és olvasni kezdett: Elôoson egy gaz lator Odújából, rabolni. Elôbb erszényt akar, de van Jobb, többet érô holmi: Szélmalomharc, ôrült tudás, Egy ronggyá tépett zászló S egy nép, amely kábult, zavart, Szinte hülyének látszó. Csak űrt talál, amerre jár: Szűkös idôk gyümölcsét. Arcátlanul fölléphet ott, S próféta lesz, ha föllép. Sziszegô gúnnyal szól bele Az elképedt világba. A szemétdombra, melyen áll, Nem lépett fel hiába. Galádságból készült köpeny Burkolja, mint a felhô, S a gaz hazug a nép fölött Nagy lesz! Hatalmas! Elsô! Segítik százak, ezrek, Kik bármely poszton állnak, Kegyes pillantását lesik, Kiválasztásra várnak. Mint egykor öt hal, öt kenyér Tömegeknek volt étel, Szavát az új apostolok Úgy szórják szerteszéjjel. Elôbb csak az eb hazudott, Most ezerek hazudnak, Sodró vihar -- ereje van Sok aljas jelszavuknak. Szárba szökkent a torz vetés, Az ország más, mint régen. Az aljasság fennen röhög, A nép sorsa szégyen. Most már az is valóra vált, Mit egykor csak hazudtak: A jók sorsa az eltűnés, Uralkodnak a rosszak. Ha megtörik majd, mint a jég E vész, e baj, ez átok, Undok dögvészre gondolunk Emlékezvén reátok. S ha majd vidám gyermeksereg Tüzet lobbant a réten, Elég a szalmabáb, a múlt, S a nép él, kinn a fényben![5] Néma csend honolt egy pillanatra. -- Kitűnô --, szólalt meg Christl ámulattal. -- Hans, ez nagyszerű, ezt a Führernek kell ajánlanod, és el kell küldened születésnapjára. Ez egyenesen a Völkischer Beobachter-be[6] való! -- kiáltott fel Alex, elragadtatva a vers kettôs értelmétôl. -- Ti viszont tévedtek, ha azt gondoljátok, hogy én írtam ezt a verset... Heves találgatás kezdôdött. Átfésülték az egész korabeli irodalmat, de mindhiába. -- Ezt már száz évvel ezelôtt megírták, a szerzô pedig nem más, mint Gottfried Keller. -- Annál jobb, legalább akkor kinyomtathatjuk anélkül, hogy tiszteletdíjat kellene érte fizetnünk, és szétszórhatjuk repülôgéppel egész Németország fölött. Sophie-nak eszébe jutott a borosüveg. Alex indítványozta, hogy menjenek az Englischer Gartenbe, és ott hűtsék be a bort. -- Nézzétek csak a holdat, milyen nagy és aranysárga, akár a jól megsült tükörtojás. Ezt meg kell kóstolnunk! -- Aztán elsétáltak az Englischer Gartenbe, a flaskót pedig egy zsinórra fűzve vidáman végighúzták az Isar hideg vizében. Alex magával hozta a balalajkát, és énekelni kezdett. Hans gitározott, Willi pedig az ujjával fütyült. Pillanatok alatt magukkal ragadta ôket a jókedv, s daloltak vidáman, vadul, önfeledten. Sophie ezen az éjszakán bátyjánál aludt. Az egész estét még egyszer végiggondolta. A fiúk elôször a kórházi szolgálatukról beszéltek, amelyet a szünidôben teljesítettek. -- Nincs szebb, mint ágytól ágyig menni, és a veszélyben forgó életet kézben tartani. Ilyenkor vannak pillanatok, amikor határtalan boldog vagyok -- mondta Hans. -- De nem ôrültség -- kérdezte mindjárt valaki --, hogy miközben mi a tantermekben ülve tanuljuk, hogyan kell gyógyítani az embert, addig az államhatalom naponta számtalan fiatal emberéletet kerget a halálba? Hát mire várunk tulajdonképpen? Amíg egy szép napon a háborúnak vége lesz, és minden nép ujjal fog ránk mutogatni mondván, hogy mi egy ilyen kormányt minden ellenállás nélkül elviseltünk? Kihullott végre tehát a szó, hogy ,,ellenállás''. Sophie-nak már nem jutott eszébe, hogy ki mondta ki elsônek. De azt tudta, hogy minden európai országban felütötte a fejét, ahol Hitler uralma alatt a népek elnyomás, félelem és állandó rettegés alatt éltek. Már majdnem aludt, amikor még egyszer végigfutott gondolatban Gottfried Keller költeményén, és szinte látta Németország fölött a kék eget, tele szállongó, földre hulló röpcédulával. -- Jó lenne egy sokszorosítógépet szerezni --, hallotta hirtelen Hans hangját. -- Hogy mondtad? -- Semmi, Sophie-kám, felejtsd el, nem akartalak zavarni. Egy fiatal evangélikus teológus révén birtokunkba jutottak annak idején bizonyos, a kereszténység alapjait érintô titkos iratok, amelyeket az állam érdekében szerkesztettek, hogy majd a végsô gyôzelem után elôvegyék és alkalmazzák. Elképesztô és aljas elgondolások voltak ezek, melyeket a közvélemény tudta nélkül, a frontokon szenvedô katonák háta mögött titokban terveztek. Éppen ilyen óvatossággal készítettek elô egy rendeletet lányok és asszonyok ellen. A háború után nekik kellett volna jóvátenni ezt az iszonyatos embervesztességet egy éppen olyan tervszerű mint gyalázatos népesedéspolitika megvalósításával. Giessler kerületi párttitkár egy egyetemi diákgyűlésen már figyelmeztette a nôhallgatókat, hogy amíg a háború tart, ne az egyetemen csavarogjanak, hanem ,,ajándékozzák meg a Führert egy gyermekkel.'' Ebben az idôben a diákok fölfedeztek egy tanárt, aki, mint ahogy valaki jellemezte, a ,,legjobb falat'' volt az egész egyetemen. Ez Huber professzor volt, akinél Sophie filozófiát hallgatott. De ott szorongtak nála az orvostanhallgatók is, és az embernek idejében ott kellett lennie, ha helyet akart magának szereznie. Elôadásainak témája Leibniz és teodiceája volt. Pompás elôadások voltak ezek. A teodicea az Isten igazságosságát tárgyaló tudomány, a filozófiának nagy, és sok nehézséget feltáró fejezete. Különösen egy háború idején. Mert egyáltalán merre keressük Isten nyomait egy olyan világban, amelyben dühöng az emberölés és a zsarnokság. Kurt Huber, a filozófia és pszichológia professzora. Született 1893. október 24-én Münchenben. Kivégezték 1943. július 13- án. Amint azonban egy tanár, mint Huber, ezekre rámutatott, valóságos élménnyé vált magyarázata, mert kitűnô ügyességgel világított meg egy olyan jelent, amelyben Istenre nemcsak, hogy rá se hederítettek, de egyenesen ki akarják irtani. Nem sokáig tartott, míg Hans megismerkedett Huber professzorral, aki maga is eljött olykor körükbe és eldiskurált velük. Hallgatóinak problémái az ô számára is égetô problémákat jelentettek. És habár haja ôsz volt már, gondolkodásmódja hasonlított az övékéhez. Alig hat hétre, hogy Sophie Münchenbe érkezett, valami egészen rendkívüli esemény kavarta fel az egyetem nyugalmát. Röpcédulák jártak kézrôl kézre, röpcédulák, amelyeket sokszorosítógéppel készítettek. Az egyetemisták soraiban feltűnô nyugtalanság támadt. A diadalérzés, és lelkesedés, a düh és megvetés hullámai csapódtak egymásra. Sophie titokban örült, amikor hallott a történtekrôl. Hát mégis volt valakinek bátorsága valamit csinálni! Kíváncsian vett kezébe egy lapot, és olvasni kezdte: A Fehér Rózsa röpcédulái -- állt legfölül írva a cédulán. -- ,,Fejlett kultúrájú néphez semmi sem méltatlanabb, mint hogy ellenállás nélkül eltűrje egy felelôtlen, sötét hajlamokkal terhelt uralkodó klikk kormányzását...'' Sophie szemei gyorsan futottak tovább a sorokon: ,,Ha mindenki a másikra vár, kímélet nélkül és föltartózhatatlanul el fog érni bennünket a bosszúálló nemezis, amikor majd az utolsó áldozat is eltűnik céltalanul a telhetetlen démon torkában. Ezért most, ebben az utolsó órában minden egyes embernek, mint a keresztény és nyugati kultúra hordozójának felelôssége teljes tudatában küzdenie kell úgy, ahogy tud, dolgoznia kell az emberiség ostora, a fasizmus és az abszolút állam mindennemű hasonló rendszere ellen. Tanúsítsatok passzív ellenállást --, ellenállást -- ott, ahol éppen vagytok; álljátok útját az ateista háborús gépezet továbbterjedésének, mielôtt túl késô lenne, mielôtt utolsó városunk is Kölnhöz hasonlóan romhalmazzá válna, mielôtt népünk utolsó fia is elvérezne valahol egy kalandor vétkes fennhéjázása miatt. Ne feledjétek, hogy minden nép olyan kormányt érdemel, amilyent eltűr maga fölött...'' Sophie számára e szavak úgy tetszettek, mintha a saját gondolatai volnának. Gyanú ébredt föl benne, és erôs kézzel markolt a szívébe. Hans kijelentése a múltkor a sokszorosítógéprôl talán mégse csak egy futó megjegyzés lett volna? De nem, nem, ez lehetetlen! Amikor Sophie az egyetem épületébôl kilépett a napfényben fürdô utcára, ismét szorongás lett úrrá fölötte. Hogy születhetett meg fejében ez az értelmetlen gyanúsítás? Münchenben most minden utcasarkon a titkos összeesküvésrôl suttogtak. Néhány perccel késôbb ott állt Hans szobájában, és érezte a jázminnak és a cigarettának összekeveredett illatát. A falakban modern francia festôk reprodukciói gombostűkkel feltűzdelve. Sophie ma még nem látta a bátyját, aki valószínűleg a klinikán volt. Itt akarta megvárni. A röpcédulát már el is felejtette. Közben belelapozgatott az asztalon nyitva heverô könyvekbe. Lám, itt egy hely, olvasójegy betéve, a lap szélén halvány ceruzajelzés. A könyv régimódi klasszikus kötet Schillertôl, a felütött oldalon Lykurgus és Solon törvényhozó tevékenységérôl van szó: ,,Mindent inkább fel szabad áldozni az állam érdekében, csak azt nem, amit az állam maga is mint eszköz szolgál. Az állam maga sohasem lehet cél, hanem csak mint feltétel lényeges, melynek lévén az emberiség eléri célját, és az emberiségnek a célja semmi más, mint az ember összes képességének kiművelése, a haladás maga. Ha egy állam rendje megakadályozza, hogy az összes képesség, amely az emberben rejlik, kibontakozhassék, ha útját állja a szellem szabad szárnyalásának, akkor ez az állam káros és elvetendô, ha egyébként még oly átgondolt vagy a maga módján még oly tökéletes is...'' Hol olvasta ezeket a szavakat, talán csak nem ma? -- A röpcédula! Abban álltak ezek a mondatok. A pillanat gyötrelmesen sokáig tartott, amíg Sophie fölocsúdott. Fojtogató félelem szállta meg, és végtelenül nagy szemrehányás támadt benne Hans iránt. Miért éppen neki kellett ezt tenni? Nem gondolt apjára és otthon élô szeretteire, akiket már anélkül is éppen elég veszély fenyeget? Miért nem bízta ezt a dolgot politikusokra, olyan emberekre, akiknek elég tapasztalatuk és rutinjuk van az ilyesmiben? Miért nem vigyáz magára és életére éppen ô, aki oly kitűnô tehetséggel van megáldva? Hiszen még oly sokra vihetné az életben! A legborzasztóbb azonban az, hogy most teljesen kiszolgáltatta magát. Tettével föladta a biztonság utolsó bástyáját is. Ettôl kezdve a kockázatok veszélyes talaján jár, a lét peremén, abban a borzalmas zónában, amelyben lépésrôl lépésre kell kivívni és megteremteni az emberek számára az új világot. Sophie megpróbált úrrá lenni félelmén. Megpróbált többé nem gondolni a röpcédulára és az ellenállásra. Csak bátyjára gondolt, akit szeretett, aki most egyenesen a vesztébe rohan. Most hagyja ôt magára? Nyugodtan üljön és nézze, amint Hans a szakadék szélén táncol? Nem éppen most kellene melléje állni? Istenem, talán még mindent meg lehetne állítani? Talán el lehetne még ragadni ebbôl a környezetbôl biztosabb helyre, s megmenteni ôt szüleinek és önmagának? De pontosan tudta: bátyja már átlépett azokon a korlátokon, melyekkel az emberek kényelmessé és biztonságossá rendezik be életüket. Számára már nincs többé visszaút. Végre megjött Hans. -- Tudsz te arról, hogy honnan vannak a röpcédulák? -- kérdezte Sophie. -- Sok mindent jobb ma nem tudni, nehogy másokat bajba keverjen az ember. -- De Hans, egyedül nem lehet ilyen dolgokat megszervezni. Hogy ma még csak egy embernek szabad tudnia errôl a dologról, mégis azt igazolja, milyen hatalmas az az erô, amely ezt véghezvitte, hogy még a legszorosabb emberi kapcsolatokat széttépje, és minket is elszigeteljen egymástól. Egyedül nem fogsz tudni velük szembeszállni. Az ezt követô idôszakban rövid egymásutánban három további felhívása jelent meg a Fehér Rózsának. Felbukkantak az egyetem falain kívül is, ott lebegtek egész München fölött és sokhelyütt a levélszekrényekben. Aztán nem jelent meg több röpirat. ======================================================================== A Fehér Rózsa mozgalom -- Harmadik rész A diákszázadban elterjedt a hír, hogy a szemeszterközi szünetben az orvostanhallgatókat az orosz frontra vezénylik. Ez a híresztelés röviddel a félév lezárása elôtt egy éjszaka leforgása alatt valósággá vált. Egyik napról a másikra menetkész állapotban kellett lenniük. Oroszországba indulás elôestéjén újra összejöttek a barátok. Meg akarták ünnepelni a búcsút. Huber professzor is eljött, és magával hozott még néhány megbízható hallgatót. Habár már több hét volt a hátuk mögött, mégis mindannyian még a röpcédulák keltette hatás benyomása alatt álltak. Idôközben Sophie-hoz hasonlóan másokat is beszerveztek a felelôsségterhes munkába. Ezen az utolsó estén még egyszer mindent alaposan át akartak tekinteni és megbeszélni. Végül is a következôkben egyeztek meg: Ha szerencséjük lesz, és Oroszországból visszatérhetnek, A Fehér Rózsa tevékenységét ki fogják szélesíteni, és az eddigi merész kezdeményezést alaposan átgondolt, kemény ellenállássá fejlesztik. Mindannyian egyetértettek abban, hogy a baráti kört bôvíteni kellene. Mindegyikük a legnagyobb körültekintéssel puhatolja ki, barátai vagy ismerôsei közül ki lenne elég megbízható ahhoz, hogy a titkos tevékenységbe beavassák. Mindenkinek legyen meg a maga fontos részfeladata, a szálaknak pedig Hans kezében kell összefutnia. -- Az lesz a feladatunk -- szólt Huber professzor --, hogy oly hangosan és érthetôen kiáltsuk bele a német éjszakába az igazságot, amennyire csak lehetséges. Meg kell kísérelnünk felszítani az ellenállás szikráját, amely ott szunnyad a becsületes német szívek millióiban, hogy világosan és bátran lángoljon. Az egyes embereknek, akik egyedül és elszigetelten álltak szembe Hitlerrel, érezniük kell, hogy a hasonló gondolkodásúak hatalmas tábora áll mögöttük. Ezáltal erôre és bátorságra kapnak, és kitartóvá lesznek. Ezenkívül meg kell kísérelniük, hogy az olyan németeket, akik még nincsenek tisztában kormányunk sötét szándékaival, felvilágosítsuk, és felébresszük bennük az ellenállás szellemét. Talán sikerülni fog még az utolsó órában a zsarnoki uralmat leráznunk, és kihasználhatjuk majd a csodálatos pillanatot, hogy a többi európai népekkel összefogva egy új, emberibb világ megteremtéséhez fogjunk. -- És ha nem fog sikerülni? -- hangzott el egy kérdés. -- Én nagyon kétlem, hogy egyáltalán lehetséges lesz-e a félelemnek és rettegésnek e vassá merevedett falait megrohamozni, amely egyébként is minden megmozdulásra való hajlandóságot már csírájában elfojt. -- Annál inkább meg kell próbálni -- válaszolt szenvedélyesen Christl. -- Akkor magatartásunk, odaadásunk legyen példa rá, hogy nem halt ki még az emberi szabadság utáni vágy. Egyszer magasra kell tartani az emberit, hogy egy napon kitörhessen és gyôzedelmeskedjék. Meg kell kockáztatnunk ezt a nem-et szemébe kiáltani egy olyan hatalomnak, mely magát fönnhéjázva az ember legbensôbb és legszentebb énje fölé állítja, és akik ellenállnak neki, azokat irgalom nélkül ki akarja irtani. Hozzá kell ehhez látnunk életünk érdekében. A felelôsséget le nem veheti rólunk senki. A nemzetszocializmus kártékony nemzeti betegség. Ennek esett áldozatul népünk. Nem hallgathatunk és nem nézhetjük tétlenül, amíg lassan és teljesen szét is bomlasztja. Sokáig ültek még együtt ezen az éjszakán. Az elgondolások, vélemények pro és kontrájából alakították ki azt a világos álláspontot, amely szükséges volt ahhoz, hogy belsôleg is megerôsödjenek. Mert nem csekély erôfeszítésbe került az ár ellen úszni. Még nehezebb és elkeserítôbb volt számukra az, hogy ugyanakkor saját népük katonai vereségét is kívánniuk kellett; ez kínálkozott egyetlen lehetôség gyanánt arra, hogy a nemzet megszabaduljon a parazitáktól, melyek már legnemesebb részeit pusztították. Aztán a diákok elvonultak. Sophie számára München üressé és idegenné vált. Összecsomagolta dolgait, és elutazott haza. Alig volt otthon Sophie, amikor apa egyik napon a reggeli postával vádiratot kapott, a különbíróságtól. Aztán megrendeztek egy pert, amelyben apánkat négy hónapi fogházbüntetésre ítélték. Apa börtönben, a testvérek és barátok valahol messze Oroszországban, elérhetetlenül távol... Néma csend honolt a házban. Sophie mégis örült, hogy itthon lehetett. Olyan volt ez, mintha e zűrzavaros idô mély és félelmetes vizei fölött egy hajón lebegne. Egy hajón, amely néha megremeg, melyet gyakran csak apró kis csónaknak érzett, amely ki van téve a sötétben leselkedô és kiszámíthatatlan hullámok támadásainak. Egy vihar alkalmával egy kisfiúval -- aki vele egy házban lakott, és akit Sophie nagyon szeretett -- kifutottak, hogy a száradni kiterített fehérneműt beszedjék. A kisfiút azonban egy hatalmas mennydörgés után elfogta a félelem. Sophie a villámhárítóra mutatott és elmagyarázta jelentôségét. -- De vajon tud-e a jó Isten a villámhárítóról? -- kérdezte ezután a kisfiú. -- Ô minden villámhárítót és sok mindent tud, különben nem maradna kô kövön ezen a földön. Semmi szükség arra, hogy félj. Idônként meglátogatták anyát a régi barátnôk, a diakonissza nôvérek Schwäbisch-Hallból. Egy nagy gyógyintézet volt ott elmebeteg gyerekek számára. Egy nap ismét eljött hozzánk egy nôvér szomorúan, elcsüggedve, és mi nem tudtuk, hogyan segíthetnénk búján. Végül is elmesélte bánatának okát. Egy idô óta az SS-ek[7] teherautókkal csoportokban szállítják el védenceiket és elgázosítják. Miután az elsô csoport a titokzatos utazásról nem tért vissza, a gyerekeken úrrá lett a nyugtalanság, és kérdezôsködni kezdtek. -- Néni, kérem, hová mentek azok az autók? -- Az égbe, kisfiam -- felelték a nôvérek tehetetlen tanácstalanságukban. Ettôl kezdve énekelve szálltak be a kicsik a szokatlan külsejű kocsikba. -- De csak a holtestemen keresztül -- jelentette ki valamelyik hasonló intézetnek az orvosa. Nem tudni, mi történt azután vele. Egyszer egy katona jött meg Oroszországból szabadságra. Az ô gyermeke is hasonló betegségben szenvedett. Az apában élt a remény, hogy egyszer majd az ô gyermeke is visszanyeri szellemi épségét. Szerette az ártatlan teremtést, ahogy szülô csak szeretheti saját gyermekét. És amikor hazaérkezett Oroszországból, tudomására hozták, hogy gyermeke már nem él. Egy szerencsés véletlen folytán Hans a fronton öccse közelébe került. Volt öröm és meglepetés, amikor a messze orosz földön egy jól ismert hang Werner után kérdezôsködött a bunker elôtt. Hans verôfényes nyárvégi napon értesült apja elítélésérôl. Azonnal lóra szállt, és elindult Wernerhez. -- Levelet kaptam otthonról -- és átnyújtotta öccsének. Ez csak olvasta, és egy szót sem szólt. Összehúzott szemmel a távolba nézett, és csak hallgatott. Hans ekkor hirtelen öccse vállára tette kezét, és így szólt hozzá: -- Nekünk ezt másképpen kell elviselnünk, mint a többieknek. Ez nekünk kitüntetés! Hans lassan visszalovagolt századához. Szívét határtalan szomorúság és ugyanakkor mélységes béke töltötte el. Felszakadtak benne az emlékek. Transzportjuk egy alkalommal egy lengyel állomáson tartózkodott néhány percig. Látta, amint a vasúti töltésen nehéz férfimunkát végezve asszonyok és fiatal lányok, kezükben súlyos vassíneket cipelve görnyedeznek. Mellükön a hatágú sárga csillagot viselték. Hans kiugrott a kocsiból, és odament az asszonyokhoz. Az elsô sorban egy fiatal, lesoványodott lány volt, keskeny, törékeny kezekkel, intelligens, szép arccal, melybôl kimondhatatlan szomorúság sugárzott. Hirtelen nem tudta elgondolni, mivel tudna segíteni a szerencsétlenen. Ekkor eszébe jutott a csak szükség esetén elfogyasztható tartalékcsomagja, a csokoládéból, szôlôbôl és dióból álló keverék, és ezt nyújtotta oda. A kislány azonban egy ingerült, de végtelen büszke mozdulattal visszadobta a lába elé. Hans fölvette, s kedvesen csak annyit mondott a lányra mosolyogva: -- Olyan szívesen szereztem volna vele önnek egy kis örömet. -- Aztán lehajolt, szakított egy szál margarétát, és a csomaggal együtt újra a lányka lábai elé rakta. De a vonat már elindult, s Hansnak föl kellett ugrania. Az ablakból még látta, amint a lány ott áll, a vonat után néz, hajában a fehér margaréta. Tekintete találkozott egyszer egy zsidó aggastyánéval, aki egy menetoszlop végén vánszorgott a kényszermunkára. Finom, tudósábrázat volt ez az arc, de oly mélységes szenvedés áradt belôle, amilyent Hans még sohasem látott. Tanácstalanul nyúlt cigarettatárcája után, és észrevétlenül az öreg kezébe nyomta. Nem lehetett elfeledni a boldog hálának azt a pillantását, amely ezekben a fáradt szemekben kigyulladt. És visszaemlékezett egy tavaszi napra. Még otthon történt a kórházban. Egy sebesültet bocsátottak el, akit nagynehezen tudtak csak összefoltozni. Röviddel az elbocsátás után sebei érthetetlen módon újból vérezni kezdtek, és a vérzés nem akart szűnni. A seb közel volt a nyaki ütôérhez, így nem volt más hátra, mint az ütôeret kikeresni és elszorítani. De minden igyekezet hiábavalónak bizonyult. A férfi az orvosok kezei között vérzett el. Hans megrendülve hagyta el a műtôszobát. A folyosóra lépve összetalálkozott az elvérzettnek feleségével, aki gyógyult férjéért jött, hogy magával vigye. Boldogan, mosolyogva várakozott, kezében nagy tarka virágcsokrot tartogatva. Mikor, végre mikor ismeri már fel az állam, hogy ne legyen számára fontosabb ügy, mint a kisemberek millióinak boldogsága és öröme? Mikor enged már végre egyszer azokból az eszközökbôl, amelyek kihagyják a számításból az emberi életet? Mikor látja be végre a hatalom, hogy a legjelentéktelenebbnek tűnô, legfáradságosabb lépés is többet jelent mind az egyes ember mind a népek számára, amennyiben ez a lépés a béke érdekében történik, mint a leghatalmasabb gyôzelem a csatatéren? Hans az apjára gondolt, aki a börtönben szenvedett... Amikor Hans 1942 késô ôszén barátaival együtt Oroszországból visszatért, apja is szabadlábon volt már. A harctéren és a kórházakban szerzett élmények Hansot és barátait érettebbé, férfiasabbá gyúrták. Most még világosabban és tisztábban látták, hogy ezzel az állammal és pusztító ôrületével szembe kell szállni. A saját szemükkel is láthatták, hogy ott kint az emberélet mily hallatlanul nagy mértékben van kitéve a kockázatnak, és pusztul el pillanatok alatt. De ha már egyszer kockáztatjuk az életünket, akkor miért nem az igazságtalanság ellen, amely már az egekig kiált? Most, visszatértük után azon a bizonyos búcsúestén tett elhatározásukat még komolyabban vették. Testvérem lakásához közel volt egy kis hátsó udvari ház szép nagy műteremmel. A művész, aki igen közel állt ehhez a körhöz, a rendelkezésükre bocsátotta, amíg ô maga a fronton szolgál. Egyébként senki sem lakott a házban. Itt azután gyakrabban találkoztak. Sokszor éjszaka jöttek össze, és dolgoztak órákig a sokszorosítógépen a műterem pincéjében. Nagy türelempróba volt számukra a sok ezer röpcédula lehúzása. De ugyanakkor eltöltötte ôket a nagy megkönnyebbülés, hogy végre kiléphettek a tétlenségbôl, a passzivitásból, és most dolgozhatnak. Olykor egész éjszakát voltak képesek vidáman munkával tölteni. Ezt az örömet azonban beárnyékolta az idegeket pattanásig feszítô elôvigyázatosság. Fájdalmasan tapasztalták, mennyire egyedül vannak, és talán még a legjobb barátaik is elszörnyedve húzódnának el tôlük, ha errôl tudomásuk volna. Még ha csak tudtára jutott is valakinek ilyesmi, már ez önmagában óriási veszélyt jelentett az illetô számára. Ezekben az órákban tisztában voltak azzal, hogy a szakadék fölött a kötélen táncolnak. Mert ki tudhatta, nincsenek-e már is a nyomukban? Avagy a szomszédok, akiket gyanútlanul üdvözöltek, nincsenek-e már rég beszervezve elfogatásukra? Ki tudhatta, hogy aki az utcán mögöttük jön, nem ôket követi-e, s nem szerezték-e meg már róluk az ujjlenyomatot? A kemény kôkockával kirakott város törékeny padlóvá vékonyodott lábuk alatt, s egyikük sem tudhatta, holnap nem szakad-e le alattuk. Minden nap, amelynek megérték a végét, az élet különös ajándéka volt, és minden éjszaka, amely rájuk sötétedett, meghozta a szorongást a holnapért. Csak az alvás volt az egyetlen irgalmas védekezés. Néha-néha hatalmas erôvel ragadta meg ôket a vágy, hogy csak egyszer rázhassák le magukról ezt a szörnyű és veszélyes feladatot. Voltak percek és órák, amikor minden képtelennek látszott, amikor összecsaptak fejük fölött a bizonytalanság és a félelem toronymagas hullámai, hogy bátorságukat eltemessék. Ilyenkor nem maradt más hátra, minthogy magukba szálltak, abba a mélybe, ahol egy hang azt súgta, hogy amit tesznek, az helyes, és meg kellene tenniük akkor is, ha az egész világon egyedül állnának is céljaikkal. Én azt hiszem, ezeket az órákat kötetlen párbeszédben tölthették Istennel, akit egész ifjúságukban hűen követtek, akit minden tettük, vágyuk és törekvésük mögött oly lázasan kerestek. Ebben az idôben vált Krisztus igazán testvérükké, aki mindig mellettük állt, közelebb mint a halál. Közelebb mint az út, melyrôl nem volt visszalépés; mint az igazság, amely oly sok kérdésre választ adott; mint az élet, a csodálatos, nagy élet! A röpiratok elôállítása után további feladatot jelentett azok terjesztése, hogy lehetôleg minél több városba eljussanak, hatásuk minél átütôbb legyen. Soha életükben nem csináltak ehhez hasonlót. Mindent jól át kellett tehát gondolni, és ki kellett próbálni. Melyik a legalkalmasabb mód arra, hogy a lakosság a röpcédulákhoz jusson? Hová helyezzék el, hogy lehetôleg minden szem észrevegye, viszont a tettesnek nyoma vesszen? Becsomagoltak, és veszélyes szállítmányukkal elutaztak a nagyobb délnémet városokba, Frankfurtba, Stuttgartba, Bécsbe, Freiburgba, Saarbrückenbe, Mannheimba és Karlsruhéba röpcédulákat terjeszteni. A vonaton egy nem szembeötlô helyen kellett rakományukat elhelyezni, hogy ne tűnjék fel a cirkáló katonai ôrjáratoknak, a bűnügyi rendôrségnek vagy a Gestapónak, amely gyakran az utasok poggyászának tartalmát is ellenôrizte a vonatokon. A városokban, ahova gyakran éjszaka érkeztek, és légiriadóba kerültek, arra kellett törekedniük, hogy feladatukat minél ügyesebben és sikeresebben hajtsák végre. Micsoda diadalérzés volt, ha egy ilyen szerencsésen végzôdô kaland után megkönnyebbülve alhattak hazafelé a vonaton, fejük felett a csomagtartón tudva a már üres és már veszélytelen koffert. De micsoda szorongás lett úrrá rajtuk, ha egy-egy szempár kicsit hosszabb ideig szegezôdött rájuk. Mekkora izgalmat jelentett, ha néha egy idegen lépett hozzájuk, s mily megkönnyebbülést, ha továbbment. Szív és ész, érzelem és értelem dolgoztak itt szakadatlanul, hogy vajon számbavettek- e minden lehetô körülményt, amely nyomukat eltünteti. Életük félelemben és rettegésben, örömben és jókedvben, kétségek közt és harcias elszántságban telt napról napra. Az újságokban mind sűrűbben jelentek meg értesítések halálos ítéletekrôl, melyeket a népbíróság hozott azok ellen, akik -- akár csak szóban is -- szembefordultak a zsarnoksággal. Ma egy közismert zongoraművész, holnap egy mérnök, egy munkás vagy egy gyárigazgató volt volt soron. Akadt köztük pap, fôiskolás vagy magasrangú katonatiszt, mint például a vezérezredes Udet, aki abban a pillanatban lebukott, mihelyt kellemetlenné vált nekik. Emberek tűntek el hangtalanul a színrôl, kialudtak, mint viharban a gyönge gyertyaláng. És akit nem tudtak hangtalanul eltüntetni, azt díszes állami pompával kísérték utolsó útjára. Még ma is jól emlékszem Rommel temetésére. Habár mindenki elôtt nyílt titok volt, hogy Hitler titkosrendôrei kényszerítették az öngyilkosságra, Ulmban mégis mindenkit, a legkisebb gyerektôl a legöregebb SS-ig, akiknek csak barna uniformisuk volt, felszólítottak a megemlékezésben való részvételre. Még emlékszem rá, amint a zászló elôtt elsurrantam anélkül, hogy tisztelegtem volna. Az újságok utolsó oldala tele volt az elesettek vaskereszttel díszített névsorával. Olyannak tűntek ezek az oldalak, mint valóságos temetôk. Csak a címlapoknak volt karakterük. Ott még mindig ilyeneket olvashattunk öles betűkkel, hogy mint például: ,,Gyűlölet a mi imádságunk -- és gyôzelem a jutalmunk.'' A sorok vastag, vörös csíkkal aláhúzva úgy hatottak, mintha felvágott erek lettek volna. Gyűlölet a mi imádságunk... Mi továbbmasírozunk, ha minden rombadôl is... A napilapok a sok gyászjelentéssel aknamezôhöz hasonlítottak. Jobb volt nem átfutni rajtuk. Mint egy aknamezô, olyan volt az egész korszak, egész Németország -- szegény, drága, árnyékba borult hazánk. Az újságok hallgatagok és szűkszavúak voltak, persze nemcsak a papírhiány miatt. Az volt az egyetlen feladatuk, hogy a német szellem totális elködösítésének programját teljesítsék. Egyetlen szóval sem említették azt a falusi papot, akit azért hurcoltak el, mert a vasárnapi Miatyánkba nyilvánosan belefoglalt egy hadifoglyot, aki falujában végzett kényszermunkát. Egyetlen szóval sem adtak hírt arról, hogy naponta nem egy, hanem a halálos ítéletek tucatját hozzák. A folyóiratok és szemlék nem jártak szemlén a börtönökben, amelyek zsúfolásig tele voltak, bár a bentlakók már árnyékhoz és csontvázakhoz hasonlítottak inkább, mint emberi lényekhez. Nem látták ezeket az arcokat, nem hallották a kalimpáló szíveket, a néma sikolyt, amely egész Németországban végighasított. Nem írtak arról a fiatalasszonyról, aki a bombatámadások után egyetlen épen maradt kis bôröndjében cipelve halott gyermekét, bolyongott Drezda utcáin, keresve egy temetôt, hová halott magzatát elföldelhesse. Nem akartak tudni arról az egyszerű német katonáról, akit az orosz front közepén elfogott a rémület, amikor látta, hogy egy anya a legjobbindulatú lebeszélés ellenére is visszamegy a pergôtűzbe, hogy halott gyermekét kezénél fogva maga után vonszolja. Az újság nem hallott arról a beszélgetésrôl, amely apámnak egy barátja és egy börtönlelkész között folyt le egy üdülôhelyen, ahol a lelkészt idegösszeroppanással kezeltek. Naponta legkevesebb hét halálraítéltet kellett a vesztôhelyre kísérnie. Az újság nem látta annak a fogolynak fakó, halottszürke arcát, aki büntetésének letöltése után sugárzó örömmel jelent meg a portán, hogy átvegye ingóságait és elbocsátólevelét, ehelyett azonban megkapta a beutalóparancsot egy koncentrációs táborba. Néha valóságos csodának tűnt, hogy eljött a tavasz. De a tavasz mégis itt volt, és virággal ajándékozta meg ezt az üres, racionalizált világot, és reménnyel töltötte el a szíveket. Az utcán gyerekek játszottak, és egy müncheni villamoson ismerôs melódiát dudorászott néhány kisdiák: ,,Minden elmúlik egyszer, minden végéhez ér --, Hitler és pártja se soká él.'' A felnôttek azonban nem mertek nevetni, pedig látszott rajtuk, mekkora felszabadulást jelentett volna ez számukra. Egyik este Sophie sokáig várt Hansra. Újabban közösen béreltek egy kétszobás lakást. Háziasszonyuk többnyire vidéken tartózkodott, mert félt az éjszakánként München fölött körözô bombázóktól. Sophie csomagot kapott hazulról, tele almával, vajjal, egy nagy adag lekvárral, hatalmas füzér kaláccsal és sok apró süteménnyel. Elképzelhetetlen gazdagság ebben a kiéhezett világban! A közös vacsora ma valóságos ünnep lesz! Sophie várt, várakozott. Vidám volt, mint már régóta nem. Megterítette az asztalt, a tea is kezdett már forrni, és betöltötte illatával a szobát. Besötétedett. Hansnak semmi nyoma. Sophie örömteli várakozását növekvô nyugtalanság váltotta fel. Legszívesebben körültelefonálta volna barátait, hogy megtudja, kinél van a bátyja. De ezt nem lehetett. A Gestapo ellenôrzött minden vonalat. Leült hát íróasztalához. Megpróbált egy kicsit rajzolgatni. Ugyanis olyan régen jutott ehhez. Utoljára Alexszel a múlt nyáron. Hiába, ez a szörnyű kor minden olyan ténykedést elsorvaszt, amely nem a puszta létharc. Asztalán most egy kézirat feküdt, egy kis mese, amelyet gyermekkorukban találtak egyszer ki a maguk szórakoztatására. Ezt nôvére most lejegyezte és elküldte, hogy Sophie rajzokat készítsen hozzá. Mindig nagy kedve lett volna egy képeskönyv összeállítására. De most képtelen volt rajzolni. Az aggódó várakozás teljesen fölemésztette fantáziáját. Miért nem jön még Hans? Bármire próbált is gondolni, nem talált kiutat. Az egész világot a szorongás fojtogató ködfelhôje borítja. Át tud törni még egyszer ezen a napsugár? Anyja képe jutott eszébe. Idônként megjelent egy fájdalmas vonás a szeme és szája körül, amikor valamire már nem talált szavakat. Istenem, hány ezer meg ezer anyának az arcán jelenik meg ma ez a fájdalmas vonás... Ekkor írta be Sophie kis naplójába: ,,Sok ember szinte abban a hiszemben van, hogy az utolsó idôket éljük. Minden jel arra mutat, hogy ez el is hihetô. De vajon nem mellékes-e az, hogy hiszünk benne vagy sem? Mert minden korban és minden embernek nem kell-e állandóan azzal számolnia, hogy a következô pillanatban számot fog adni életérôl Isten elôtt? Honnan tudom, hogy a következô pillanatban élek-e még? Egy bomba ma számomra mindennek véget vethet. És felelôsségem akkor se lenne kisebb, ha maholnap a földdel és a csillagokkal együtt pusztulnék is el. Nem tudom megérteni, hogy egyes ,,jámbor'' emberek miért aggódnak ma különösen Isten létéért, csupán mert azt látják, hogy a többiek karddal és gyalázatos tettekkel még az ô nyomát is el akarják tüntetni. Mintha Istennek (érzem, mennyire minden az ô kezében nyugszik) nem lenne hatalma a hatalmon. Aggódni csupán az emberek létéért kell, mert ôk elfordulnak attól, ami számukra az életet jelenti.'' Ebben az idôben érte el a sztálingrádi öldöklés a tetôpontját. Fiatalok ezreit kergették irgalmatlan halálkatlanokba, ahol meg kellett fagyniuk, éhen kellett pusztulniuk, vagy el kellett vérezniük. Sophie maga elôtt látta, amint fáradt és elfásult arcok hajolnak sápadt, alvó gyermekek fölé az agyonzsúfolt vonatokon, amelyek a Rajna vidékérôl vagy a lebombázott északi városokból érkeztek. Aquinói Szent Tamás a fürdést és az alvást ajánlotta orvosságként a szomorúság és a bánat ellen. Aludni, igen, aludni, ezt akart most. Nagyon, nagyon mélyen. Mikor aludta ki magát igazából? Arra ébredt, hogy a folyosóról lépteket és halk nevetést hall. Végre itthon van Hans! -- Nagyszerű meglepetésünk van számodra. Ha holnap végigmégy a Ludwigstrassén, legalább hetvenszer fogod olvasni, hogy Vesszen Hitler! -- Mégpedig a béke színeivel írva, amelyet nem tudnak egyhamar eltüntetni -- fűzte hozzá Alex, aki Hansszal együtt lépett be a szobába. Mögötte föltűnt Willi, és hallgatagon egy üveg bort állított az asztalra. Most jöhet az ünnep! S miközben az átfagyott diákok fölmelegedtek, beszámoltak az éjszaka folyamán elkövetett merész csínytevésrôl. Másnap reggel Sophie korábban indult az egyetemre, mint máskor szokott. Kerülôutat tett, és végigment a Ludwigstrassén. Végre megpillantotta nagy betűkkel mázolva: Nieder mit Hitler! Vesszen Hitler! Le Hitlerrel! Amikor az egyetemhez ért, a bejárat fölött ugyanazzal a festékkel: Freiheit! Szabadság! Alatta két asszony foglalatoskodott meszelôvel, nyilván, hogy a feliratot eltüntessék. -- Hagyják úgy, ahogy van -- szólt nekik Sophie. -- Hadd olvassák a többiek is, azért van odaírva. -- Az asszonyok a fejüket rázták. -- Nem érteni. -- Két orosz nô volt, akit kényszermunkára hurcoltak Németországba. Miközben megállás nélkül, dühödten tisztogatták a Ludwigstrassét a becstelen felírásoktól, a szikra átpattant Berlinre is. Egy orvostanhallgató, Hansnak a barátja, hasonló módon ellenállási központot szervezett azzal a céllal, hogy a Münchenben fogalmazott röpcédulákat Berlinben is sokszorosítsák és terjesszék. Freiburgban is akadtak egyetemisták, akik a müncheniek bátorságán felbuzdulva cselekvésre szánták el magukat. Késôbb egy diáklány magával vitt egy röpcédulát Hamburgba, ahol talált egy kis csoportot, amely magára vállalta a sokszorosítást és a terjesztést. Így is gondolták Hans és barátai, hogy majd lassan minden nagyvárosban egyik a másik után alakulnak meg az ellenállási gócok, és majd ezekbôl fog kibontakozni minden oldalról egy általános, mindenre kiterjedô ellenállási szellem. A házfeliratokat csak nagynehezen tudták eltüntetni, végül is inkább leragasztották ôket. Huber professzor azon volt, hogy egy új röpiratot fogalmaz, amely most kiváltképpen az egyetemistákhoz szól. Miközben Hansszal ennek a kiáltványnak az alapeszméjén és gondolatain vívódtak - -, mert bele akarták szôni az elnyomott Németország minden gyászát és erkölcsi felháborodását --, Hans különös módon intést kapott, hogy a Gestapo a nyomában jár, és az elkövetkezô napokban számíthat a letartóztatásra. Hans hajlott afelé, hogy ezt a homályos és burkolt figyelmeztetést ne vegye komolyan. Talán jó szándékú ismerôsei féltették, és vállalkozása veszélyes következményeirôl ilyen módon akarták megóvni. Hanem a dolognak éppen ez a befejezetlensége és homályossága taszította a legmélyebb kétségek közé. Hagyja maga mögött az egész országot minden fenyegetô veszélyével, és meneküljön szabad földre, Svájcba? Ez az ô számára, aki edzett sportoló volt és a hegyvidék kitűnô ismerôje, nem jelentett volna különös problémát illegális úton a határon keresztül menekülni. Vagy talán nem elégszer élt át a fronton veszélyes helyzeteket, melyekbôl csak hidegvére és lélekjelenléte segítségével menekülhetett meg? De mi történne akkor barátaival és hozzátartozóival? Szökése után nyomban gyanúba keverednének, s ô akkor a szabad Svájcból nézné, amint a népbíróság elé, majd a koncentrációs táborba cipelik ôket. Sohasem tudná ezt elviselni. Száz szál is idekötötte, s ez az ördögi rendszer úgy volt megszervezve, hogy egyszerre száz élet is kockán forogna, ha ô kitenné lábát az országból. Neki kell egyedül vállalnia a felelôsséget. Itt kell maradnia, hogy a fenyegetettek gyűrűjét minél kisebbre szorítsa, és ha minden kirobban, az egészet magára vállalja. A következô napokban Hans kettôzött szorgalommal dolgozott. Egyik éjszaka a másik után töltötte barátaival és Sophie-val a műterem pincéjében a sokszorosítógép mellett. Nem volt szabad a Sztálingrád miatti gyász és megrendülés fölött némán és közömbösen napirendre térniük addig, amíg jelét nem adják, hogy ezt a gyilkos háborút nem minden német akarta csak úgy vaktában magára vállalni. Egy napsugaras csütörtök délelôttre --, ez 1943. február 18-án volt, -- annyira felhalmozódott az anyag, hogy Hans és Sophie, mielôtt elindultak az egyetemre, még egy koffert megtölthettek röpcédulával. Mindketten jó hangulatban voltak és mulattak, amikor a bôrönddel elindultak az egyetemre, habár Sophie az éjszaka azt álmodta, -- s ezt nem tudta kiűzni a fejébôl -- hogy megjelent a Gestapo, és mindkettôjüket elhurcolta. Alighogy a testvérek elhagyták a lakást, egy barátjuk csengetett az ajtón, sürgôs figyelmeztetést hozva magával. De mert a házban senkitôl sem tudhatta meg, hogy hová mentek, tovább várt. Talán ettôl az üzenettôl függött minden. Idôközben mind a ketten az egyetemre értek. És mivel csak éppen néhány perc volt még vissza az óra végét jelzô csengetésig, amikor megnyílnak az elôadótermek szárnyasajtói, hirtelen elhatározással kint a folyosókon helyezték el a röpcédulákat. A maradékot pedig a legelsô emeletrôl az egyetem hátsó udvarára szórták. Most megkönnyebbülve, el akarták hagyni az épületet. De ekkor már egy szempár kísérte ôket, egy szempár, amelynek gazdája rég nem a maga szívével érzett -- egy szempár, amely a diktatúra fényképezôlencséjévé egyszerűsödött. A házmester szemei voltak ezek. Ekkor az egyetem minden kijáratát rögtön lezárták. Ezzel mindkettôjük sorsa megpecsételôdött. A gyorsan mozgósított Gestapo azonnal elhurcolta testvéreimet a börtönbe, a hírhedt Wittelsbach-palotába. ======================================================================== A Fehér Rózsa mozgalom -- Negyedik rész Megkezdôdtek a kihallgatások. Nappal és éjszaka, óráról, órára, szünet nélkül. A világtól elvágva, a barátoktól elszakítva és az afölötti teljes bizonytalanságban, vajon melyikük jutott közülük hasonló sorsra. Egy rabtársa révén értesült Sophie arról, hogy utánuk néhány óra múlva Christl Propstot is beszállították. Erre a hírre ingott meg elôször lelki nyugalma. Vad kétségbeesés vett erôt rajta. Christl, éppen ô, akire mindig annyira vigyáztak, mert három gyermek apja volt. És Herta, a felesége éppen ezekben a napokban feküdt a legkisebbikkel gyermekágyban. Sophie maga elôtt látta Christlt, amikor egyszer Hansszal egy szép szeptemberi napon otthonukban, a bajor hegyekben meglátogatta. Kétéves kisfiát a karján tartotta, és elbűvölten tekintett a tiszta, békés gyermekarcba. Bájos, derék hitvese ezután már a négy fal között sem érzi magát biztonságban. Néhány évvel ezelôtt két testvérének éjnek idején kellett menekülnie a Gestapo elôl. Ma sem tudják igazán, élnek-e még egyáltalán. Ha még él ebben az államban a törvényességnek csak egy szikrája, tépelôdött kétségbeesetten Sophie, akkor Christllel nem történhet, nem szabad történnie semminek! Akik ezekben a napokban érintkeztek velük: fogolytársaik, a fogházlelkész, a börtönôrök, sôt maguk a Gestapó-tisztviselôk is: mind a legmélyebben meg voltak lepve bátorságuktól és nemes magatartásuktól, amely mint valami fény sugárzott belôlük. Derűs nyugalmuk és higgadtságuk éles ellentétben állt az egész Gestapo épületében uralkodó ideges feszültséggel. Akciójuk a legmagasabb párt- és kormánykörökben is komoly nyugtalanságot váltott ki. Úgy látszott, a tehetetlen, bilincsbevert szabadság most néma gyôzelmet aratott a brutalitás és a jogtiprás fölött. És mint kora tavaszi szél, úgy zúgott végig a hírük a börtönökön és koncentrációs táborokon. Haláluk elôtti utolsó napjaik és óráik lefolyásáról azoktól értesültünk, akik a börtönben velük voltak. S ha az apró értesülések mozaikját egy nagy egésszé illesztettük össze, eredményként bátor életük hôsies befejezésének képét kaptuk. Úgy tűnt, mintha elfojtott évek akarnának ezekben a napokban elszánt helytállás formájában felszínre törni. Haláluk után a börtönben magamnak is alkalmam volt a szenvedés és bizonytalanság végtelenbe nyúló óráiban testvéreimnek és barátainak szavain, magatartásán elgondolkozni és megkísérelni a gyász és a szomorúság fátylán keresztül egész tevékenységük politikai értelmét fölfogni. Ôrizetbe vételük második napja után már csaknem világossá vált elôttük, hogy halálos ítélet vár rájuk, és ennek tudatában levonták a következtetéseket. Kezdetben, amikor a terhelô bizonyítékok súlya alatt védekezési kísérletük még nem omlott össze, más kiutat kerestek: átélni és az önkényuralom bukásával az új élet kiformálásában tevékenyen közreműködni. Még néhány héttel ezelôtt Hansnak is az volt az elképzelése -- nyilván az akkor hozott számtalan halálos ítélet hallatára -- : -- Ezt minden körülmények között el kell kerülnünk, hogy azután jelen legyünk, mert szükség lesz ránk. Akár börtön, akár koncentrációs tábor, mindegy. De életünket nem szabad veszélyeztetnünk. Most azonban egy csapásra megváltozott a helyzet. Most már nem volt többé visszaút. Most már csak egyetlen lehetôség maradt: józanul és megfontoltan arra törekedni, hogy minél kevesebben keveredjenek a dologba. És a legteljesebb határozottsággal még egyszer tisztán és világosan megtestesíteni a bírák elôtt: a független, szabad, a szellemtôl áthatott embert... Bár semmiféle érintkezési lehetôségük nem volt egymással, mégis összekötötte ôket a szilárd elhatározás -- melyben mindketten megegyeztek --, hogy mindent magukra vállalnak, csak hogy másokat megmentsenek. A Gestapo emberei megelégedéssel dörzsölhették kezüket a tartalmas, adatgazdag vallomások hallatán. Testvéreim megfeszített igyekezettel tárták fel ,,bűneiket'', s lehetôleg minél többet vállaltak ezekbôl magukra. Valóságos versenyfutás volt ez barátaik életéért. És egy-egy megnyert csata után nagy megelégedéssel és megnyugvással tértek vissza cellájukba. Ezekben a napokban a létnek egy olyan sajátos szférájában lebegtek, amely már túlesett ezen az életen, de a halál még nem választotta el ôket, s ezért még erôsen ide voltak kötve. Már majdnem nevetségesnek és szinte ízléstelennek tűntek azok a rendôri intézkedések, amelyek arra szolgáltak, hogy esetleges öngyilkossági szándékukat megakadályozzák. Cellájukban nem tarthattak egyetlen egy pengét sem vagy más hasonló tárgyat. Sôt még azt sem engedték meg nekik, hogy egyedül lehessenek. Mindig velük kellett lenni egy másik fogolynak is, nehogy egyedül megkíséreljék kioltani életüket. A halálra kijelöltek cellájában vakító fény égett éjjel-nappal. A felelôsség és a gond terhe most mindenekelôtt Hans vállára nehezedett. Vajon sikerül-e neki a vallatások további folyamán is úgy tartania magát, mint eddig? Vajon meg tudja-e ôrizni állandó lélekjelenlétét, hogy mindig a helyes választ adhassa, hogy se egy név, se egy, a legkisebb gyanúra is okot adó kijelentés ne csússzon ki száján. Vallomásaikat rendkívül éles figyelemmel kísérték. A rövid szüneteket, amelyeket a kihallgatások között élvezhettek, Hans felszabadult vidámságban töltötte. De utána ismét a barátai miatti szorongás nehéz órái következtek, és végtelen szomorúság töltötte el, hogy saját hozzátartozóitól így kell búcsút vennie... Végre elérkezett az utolsó reggel. Hansnak még volt néhány meghagyása és üzenete szüleihez, barátaihoz, s cellatársát kérte meg ezek átadására. Aztán kezet fogott, melegen és csaknem ünnepélyesen. -- Búcsúzzunk el addig, amíg magunk között vagyunk. Ezután némán a fal felé fordult, és valamit írt a fehér vakolatra. Mélységes csend uralkodott a cellán. Alighogy letette kezébôl a ceruzát, már csörögtek a kulcsok, az ôrök beléptek, kezére bilincset tettek, és elvezették a tárgyalóterembe. A fehér falon ott maradtak a szavak, Goethe szavai, amelyeket apja szokott tépelôdô le- följárkálásában maga elé mormolni, melynek pátoszán Hans oly gyakran elmosolygott: Tép, kínoz bármi, tudj bôsz daccal állni! Ügyvédet fogadni nem volt lehetôsége. Bár odacipelték a hivatalos védôt, de ez nem ért sokkal többet, mint egy dróton rángatott figura. Sophie, akár csak két társa, a legcsekélyebb segítséget sem várta tôle. -- Ha bátyámat halálra ítélik, rám sem várhat enyhébb ítélet, mert én is olyan bűnös vagyok, mint ô. -- magyarázta az ügyvédnek nyugodtan. Minden erejével és gondolatával bátyjánál idôzött, mert sejtette a teher súlyát, mely most testvére vállát nyomja. Szerette volna megtudni a védôtôl, hogy Hansnak, mint frontkatonának joga lesz-e a golyó általi halálra. Erre azonban csak bizonytalan választ kapott. Arra a további kérdésére pedig, hogy ôt magát a nyilvánosság elôtt akasztják föl, vagy nyaktilóval fejezik le, az ügyvéd egyenesen elszörnyedt. Ilyenféle kérdésekhez, méghozzá fiatal lányoktól, egyáltalán nem volt hozzászokva. Sophie ezen az utolsó éjszakán -- leszámítva a kihallgatások idejét - - az igazak álmát aludta. Csupán egy alkalommal vett erôt rajta a felindultság. Abban a pillanatban, amikor a vádiratot a kezébe adták. Miután elolvasta, felsóhajtott. -- Hála Istennek! Ez volt minden, amit mondott. Ezután fölemelkedett fekvôhelyén, és halk, nyugodt hangon rendezgette gondolatait közeli haláláról. -- Micsoda gyönyörű, verôfényes nappal, és nekem mennem kell. De milyen sok embernek kell elpusztulnia ma a csatatéren, milyen sok fiatal, reményteljes életnek... Mit számít az én halálom, ha azzal, amit tettünk, emberek ezreit sikerült felráznunk és felébresztenünk. Vasárnap volt. Kint számtalan ember sétált gyanútlanul a rácsok alatt, élvezve a kora tavaszi nap elsô sugarait. És amint Sophie ezen utolsó éjszakája után felébred, ágyán ülve elmeséli álmát: -- Napsugaras idô volt, és én egy kisgyereket vittem hosszú, fehér ruhában keresztelôre. A templomhoz az út meredek hegyen vezetett fölfelé. A kicsit szorosan és biztosan tartottam a karomban. Ekkor hirtelen egy gleccserszakadék elôtt találtam magamat. Éppen csak annyi idôm volt, hogy a gyereket a szakadék túlsó partjára helyezzem -- aztán lezuhantam a mélybe. Mindjárt meg is próbálta fogolytársainak elmagyarázni az egyszerű álom jelentését: -- A gyermek a mi eszménk, amely meg fog valósulni, még oly sok akadály ellenére is. Mi csak az utat készítettük elô, de ezért az életünkkel kell megfizetnünk. Kis idô múlva az ô cellája is üres. Csak a vádirat maradt ott utána, melynek hátlapjára könnyed mozdulattal csak ennyit írt: Szabadság. Szüleim pénteken, egy nappal testvéreim letartóztatása után szereztek tudomást a történtekrôl. Elôször egy diáklány, akivel jóbarátságban voltunk, értesítette ôket, késôbb pedig egy magát meg nem nevezô egyetemista jelentkezett telefonon. Hangja már nagyon szomorúan és sötéten csendült. Szüleim azonnal elhatározták, hogy nyomban felkeresik letartóztatott gyermekeiket, és mindent vállalnak, ami csak erejükbôl telik, hogy sorsukon könnyítsenek. De mit segíthettek, amikor maguk is meg voltak fosztva minden cselekvési szabadságuktól? A bajnak és a döntésnek ezekben az óráiban az ember azt hiszi, hogy a falakat is szét tudná zúzni. Mivel közbejött a hét vége, amikor a börtönben semmiféle látogatási lehetôség nincs, szüleim hétfôn utaztak föl Münchenbe öcsémmel, Wernerrel, aki két nappal ezelôtt érkezett meg váratlanul haza szabadságra Oroszországból. A müncheni pályaudvaron már a legnagyobb izgalommal várta ôket az az egyetemista, aki telefonon értesített bennünket. -- A legfôbb ideje -- mondta. -- A népbíróság éppen ülésezik, a tárgyalás már javában folyik. El kell készülnünk legrosszabbra. Erre a tempóra senki sem számított, s mi is csak késôbb tudtuk meg, hogy ,,gyorsított eljárásról'' volt szó, mert a bírák ezeknek az embereknek az azonnali és könyörtelen megsemmisítésével példát akartak statuálni. Anyám bátran megkérdezte az egyetemista fiút: -- Meg kell halniuk? Amaz kétségbeesetten bólintott, és alig tudta palástolni mély megrendülését. -- Lenne csak egyetlen páncélosom -- sóhajtott tehetetlen fájdalmában -- és egy maroknyi bátor emberem! Még meg tudnám ôket szabadítani. A tárgyalást szétugrasztanám, ôket pedig elvinném a határig. Az igazságügyi palotához siettek, és benyitottak a tárgyalóterembe, amely tele volt náci meghívottakkal. Ott ültek a bírák vörös talárban, középen Freisler, tombolva, dühtôl tajtékozva. Velük szemben csendesen, egyenesen és nagyon magányosan a három fiatal vádlott ült. Válaszaikat bátran és megfontoltan mondták ki. Sophie egyszer azt mondta (különben rendkívül keveset beszélt): -- Amit mi kimondtunk és leírtunk, azt nagyon sokan gondolják. Csak nem merik kimondani. A három vádlott viselkedése és magatartása olyan nemes jellemre vallott, hogy magát az ellenséges érzületű hallgatóságot is megragadta. Amikor szüleim megérkeztek, a tárgyalás már a végéhez közeledett. Csaknem hogy éppen a halálos ítélet kimondásakor léptek be. Anyámat egy pillanatra elhagyta az ereje, ki kellett ôt vezetni. A teremben nyugtalanság támadt, mert apám odakiáltotta: -- Van még egy másik igazságszolgáltatás is! Anyám gyorsan összeszedte magát, és már minden gondolata arra irányult, hogy kegyelmi kérvényt terjesszen föl, és gyerekeivel mielôbb találkozhasson. Bámulatra méltó volt, ahogy lélekjelenlétével és bátorságával vigasztalni tudta azokat, akiknek a vigaszára éppen ô szorult volna rá a legjobban. Öcsém a tárgyalás után rögtön odafurakodott hármukhoz, és kezet szorított velük. Amikor megjelentek szemében a könnyek, Hans szelíden a vállára tette a kezét, és csak annyit mondott: -- Légy erôs -- semmi elérzékenyülés. Igen, semmi elérzékenyülés, sem az életben, sem a halálban. Még csak meg sem kísérelték, hogy nemzetiszocialista érzületet színlelve mentsék magukat, vagy egyéb korábbi személyes érdemeket emlegetve áltassák bíráikat. Semmi ehhez hasonlót nem ejtettek ki szájukon. Aki a Harmadik Birodalomban akár csak egyetlen egy ilyen politikai pert is átélt, az jól tudja, mit jelentett ez. A halálnak, vagy a börtönnek ebben az ijesztô közelségében ki ne ragadott volna meg mentségre minden egyes szót? Ezeknek a sátáni bíráknak a színe elôtt sokan próbálkoztak azzal, hogy életüket és jövôjük érdekében igazi énjüket, valódi érzületüket elrejtsék. Végül mindhármuknak megadták szokás szerint a lehetôséget, hogy az utolsó szó jogán a maguk védelmében beszélhessenek. Sophie hallgatott. Christl kegyelmet kért gyermekeire hivatkozva. Felszólalásában Hans is megpróbálta ezt a kérést támogatni és barátja érdekében néhány szót szólni. Freisler bíró azonban durván félbeszakította mondván: -- Ha a saját mentségére nincs semmi mondanivalója, azonnal hallgasson el. Azokra az órákra, amelyek ezután következtek, nemigen találhatunk szavakat. Mindhármukat átszállították München-Stadelheimba, az ítéletvégrehajtásra várók börtönébe, amely közvetlen a perlachi erdôség szélén fekvô temetô mellett emelkedik. Itt megírták búcsúleveleiket. Sophie-nak az volt a kérése, hogy még egyszer beszélhessen a kihallgatásait vezetô Gestapó-tisztviselôvel. Eszébe jutott még valami, amelynek közlésével egyik barátja helyzetén sokat könnyítene. Christl, aki felekezet nélküli volt, katolikus papot kéretett. Fel akarta venni a keresztséget, mivel lélekben már régóta a katolikus vallás felé vonzódott. Anyjához írt levelében így ír errôl: -- Köszönöm Neked, hogy az élettel megajándékoztál. Ha jól meggondolom, ez volt az egyetlen út az Istenhez. Most csak egy ugrással elôzlek meg benneteket, hogy aztán elôkészítsem számotokra a mennyei fogadtatást... Közben szüleimnek csodával határos módon sikerült kieszközölniük, hogy gyerekeiket még egyszer meglátogathassák. Ilyen engedélyt egyébként lehetetlen volt szerezni. Délután négy és öt óra között keresték fel a siralomházat. Akkor még nem sejtették, hogy gyermekeiknek is ez volt utolsó órájuk. Elôször Hansot vezették elô. Egyszerű rabruhát viselt. Járása könnyed, egyenes volt. Semmi külsô körülmény nem volt képes szokásos magatartásán csorbát ejteni. Arca keskeny volt és megnyúlt, mint valami nehéz küzdelem után; s most sugárzott mindent túlragyogva. Barátságosan áthajolt az elválasztó korlát fölött, és mindenkinek kezet nyújtott. -- Nem érzek semmi gyűlöletet, mindenen túl vagyok már, mindenen. Apám karjaiba szorította, és így szólt: -- Bevonultok a történelembe, mert van még egy másik igazságszolgáltatás. Ezután Hans üdvözletét küldte minden barátjának. Amikor utoljára még egy nevet említett, könny gördült végig arcán, és a korlát fölé hajolt, hogy senki ne vegye észre elérzékenyülését. Aztán eltávozott, a félelem legkisebb jele nélkül, eltelve csodálatos és mély átszellemültséggel. Ezután a felügyelô Sophie-t vezette be. Ô saját ruháit viselte. Lassan és nyugodtan jött, nagyon egyenes tartással (sehol sem tanul meg az ember olyan egyenesen járni, mint a börtönben). Állandóan mosolygott, mintha csak a nap felé nézne. Készségesen és örömmel fogadta az édességeket, amelyeket Hans még az elôbb visszautasított. -- Óh, nagyon szívesen, ma még egyáltalán nem ebédeltem. Egész végig, az utolsó pillanatig leírhatatlan életigenlés áradt belôle. Ô is soványabb volt egy árnyalattal, de arcáról a diadalérzés sugárzott. Bôre friss volt és üde -- anyánknak úgy tűnt, még nem volt soha ilyen -- ajka sötétpirosan fénylô. -- Most már soha többé nem fogsz a kapunkon belépni -- mondta anyánk. -- Óh, az a pár esztendôcske, anyám -- válaszolt Sophie. Azután ô is, akár csak Hans, bátran, szilárdan és diadalmasan hangoztatta: -- Mi mindent, de mindent magunkra vállaltunk. -- És halkan hozzátette: -- Ez nagy hullámokat fog verni. Ezen a napon az volt a legnagyobb gondja, vajon anyánk hogy fogja elviselni egyszerre két gyermekének a halálát. De most, hogy ilyen bátornak és erôsnek látta, teljesen feloldódott. Anyánk még egyszer megszólalt, mintegy biztos támaszt nyújtva: -- Sophie, gondoljatok Jézusra! Sophie komolyan, határozottan, csaknem parancsolóan adta vissza az útravalót: -- Igen, de te is anyám! Aztán ô is elment -- bátran, félelem nélkül, nyugodtan; arcáról egy pillanatra sem tűnt el a mosoly. Christl már nem láthatott senkit hozzátartozói közül. Felesége a harmadik gyerekkel, elsô kislányukkal feküdt gyerekágyban. Férjének tragikus sorsáról csak akkor szerzett tudomást, amikor már nem élt. És amit a börtönôrök elmondtak: -- Legendába illô bátorsággal viselkedtek. Az egész börtön ennek a hatása alatt állott. Ezért magunkra vállaltuk a kockázatot --, ha kitudódik, súlyos következménye lett volna --, hogy mindhármukat még egyszer összehozzuk egy pillanatra a kivégzés elôtt. Azt akartuk, hogy legalább egy cigarettát elszívhassanak utoljára együtt. Pár perc volt ez csupán, de azt hiszem, számukra sokat jelentett. ,,Nem is gondoltam, hogy ilyen könnyű a halálba menni'' mondta Christl Propst. Majd utána: ,,Néhány perc múlva viszont fogjuk egymást látni az örökkévalóságban. Aztán elvezettük ôket. Elôször a lányt. Úgy ment, hogy a szempillája se rebbent. Mi egyszerűen nem tudtuk felfogni, hogy ilyen egyáltalán lehetséges. A hóhér kijelentette, hogy soha senkit nem látott így meghalni. És Hans, mielôtt fejét a vérpadra hajtotta, hangosan felkiáltott, hogy az egész börtönépület visszhangzott tôle: Éljen a szabadság! Elôször úgy tűnt, hogy ennek a három embernek a halálával minden lezárult. Hangtalanul, csaknem teljesen titokban merültek alá a perlachi temetô földjébe. Sírjuk fölé csak a kora tavaszi nap néhány sugara hullott. Nagyobb szeretete senkinek sincs annál, mint aki életét adja barátaiért -- szólt a börtönlelkész, aki maga is az ellenállási mozgalomhoz tartozott, és a legnagyobb megértéssel gondozta ôket. Miután kezet fogott velünk, a leáldozó nap felé mutatott: ,,Holnap újra föl fog kelni.'' De rövid idô múlva ismét egyik letartóztatás a másikat érte. Egy másik perben -- errôl már csak a börtönben szereztünk tudomást éppen nagypénteken -- a börtönbüntetések egész sora mellett három további halálos ítéletet osztott ki a népbíróság: Huber professzora, Willi Grafra és Alexander Schmorellre. Huber professzor jegyzeteiben -- mivel ô a börtönben az ítélethozatal elôtt is meg utána is fáradhatatlanul dolgozott tudományos munkáján -- található a következô beszédvázlat A vádlott utolsó szava címmel. Mint hírlik, ezek voltak azok a szavak, amelyet a professzor a ,,népbíróság'' elôtt -- legalább is tartalom szerint -- elismétel: -- Mint német állampolgár, mint német fôiskolai tanár és mint politikus nemcsak jogomnak, hanem erkölcsi kötelességemnek is tartom, hogy a német jövô megformálásában részt vegyek, a mindenki által ismert sebeket fölfedjem, és azokra gyógyírt keressek... Célom az volt, hogy felnyissam a tanulóifjúság szemét, nem szervezkedéssel, hanem az egyszerű szó erejével; és nem azért, hogy erôszakos terrorakciók elkövetésére ösztönözzem ôket, hanem hogy a politikai életben állandóan uralkodó súlyos visszásságokra felhívjam a figyelmüket. Célom a visszatérés volt a tiszta, erkölcsi alapelvekhez, a jogállamhoz, az embernek emberhez való kölcsönös bizalmához. Mindez nem illegális törekvés, sôt ellenkezôleg: ez maga a legalitás helyreállítása. Megkérdeztem magamtól a kategorikus imperatívusz kanti értelmében, hogy mi történne, ha törekvésemnek ez a szubjektív alapelve általános törvénnyé emelkedne. Erre az egyedüli válasz: Helyreállna a rend, a biztonság, az állam és a politikai élet iránti bizalom. Minden erkölcsileg felelôs személyiség velünk együtt fölemelné szavát a leplezetlen erôszaknak a jog fölött élvezett korlátlan uralma ellen, a minden jó és erkölcsileg nemes törekvésnek útját álló puszta önkény ellen. A szabad önrendelkezés jogát szerte Európában még a legkisebb népcsoporttól is megvonják, nem kevésbé elnyomják az egyes népek faji és nemzeti sajátosságait. Azzal, hogy szisztematikusan aláásták az embernek ember iránt érzett kölcsönös bizalmát, megsemmisítették az igazi népközösség alapvetô feltételeit. Nincs borzalmasabb ítélet egy népközösség számára, mint az a beismerés -- amit mindannyiunknak meg kell tennünk --, hogy ebben az államban senki sem érezheti magát teljesen biztonságban még a saját szomszédjától sem, de még az apa a saját gyerekeitôl sem. Ezt akartam, ezt meg kellett tennem. Minden hatalom, minden külsô törvényesség számára létezik egy végsô határ, amelyet átlépve igazságtalanná és erkölcstelenné válik. Nevezetesen akkor, ha palástolójává lesz a gyávaságnak, mely nem mer a köztudomású jogsértések ellen fellépni. Egy állam, amely minden szabad véleménynyilvánítást elfojt, és mindent, még az erkölcsileg jogosult kritikát is és minden javító szándékú indítványt, mint ,,összeesküvésre való elôkészületet'' a legsúlyosabb büntetéssel sújt: megsért egy íratlan törvényt, amely ,,az egészséges népi lelkületben'' mindig ott él, és ott is kell élnie. Majd körülbelül így fejezte be fejtegetését: -- Elértem egyik célomat, hogy ezt a nézetet és figyelmeztetést nem csupán egy szűkebb körű magán vitaklubban adhattam elô, hanem a felelôs és magas bírói hivatal elôtt is. Egész életemet áldozom azért az elvemért és hôn óhajtott célomért, hogy a törvényes rendhez visszatérjünk. Visszakövetelem német népünk számára a szabadságot. Rövid életünket nem rabszolgaláncokon akarjuk tengetni, még ha a legnagyobb anyagi bôség aranyláncai is azok. Önök elvették tôlem egyetemi tanári rangomat és jogaimat, a ,,summa cum laude''-val kiérdemelt doktori kalapomat, és úgy bánnak velem, mint a legaljasabb gonosztevôvel. De semmiféle politikai per vagy eljárás nem ragadhatja el tôlem a fôiskolai tanár belsô méltóságát, világnézetének, politikai felfogásának bátor és nyílt megvallását. Tetteimet és szándékaimat a történelem menete vas következetességgel fogja bizonyítani; ebben sziklaszilárdan hiszek. Bízom Istenben, hogy azok a szellemi erôk, amelyet állításomat igazolják, egyszer majd saját népembôl fognak felszabadulni. Amikor tettre szántam magamat, akkor egy belsô hang ösztönzésének kellett engedelmeskednem. Következményeit magamra vállalom Johann Gottlieb Fichte szép sorainak szellemében: És úgy tégy, mintha rajtad állna, Csak rajtad, s tetteden, ezt mérd, A német dolgok sorsa, ára, És te felelnél mindenért! ======================================================================== A Fehér Rózsa röpcédulái -- I. Fejlett kultúrájú néphez semmi sem méltatlanabb, mint hogy ellenállás nélkül eltűrje egy felelôtlen, sötét hajlamokkal terhelt uralkodó klikk ,,kormányzását''. Avagy nem kell-e ma minden becsületes németnek szégyenkeznie kormánya miatt? Sejti-e már egyáltalán közülünk valaki annak a gyalázatnak a méreteit, amely ránk és gyermekeink fejére zúdul, amikor lehullik majd szemünkrôl a fátyol, és minden emberi elképzelést felülmúló szörnyűségek napvilágra kerülnek? Ha a német nép már a legbensôbb lényegéig annyira megromlott és lezüllött, hogy könnyelműen ráhagyatkozik a történelemnek egy igen kétes törvényszerűségére, és nyugodtan feladja legnagyobb értékét, amit ember egyáltalán magáénak vallhat, és amely ôt minden más teremtménynek fölébe helyezi, nevezetesen a szabad akaratot, s föláldozza az emberi szabadságot egy ujját sem mozdítva, hogy beleavatkozzék a történelem folyásába, és azt a saját, ésszerű elgondolásainak alárendelje --, ha a németek egyéniségüknek még a maradékából is megfosztva egy szellemtelen, gyáva tömeggé süllyedtek, akkor, igen, akkor megérdemlik a pusztulást. Goethe egy helyen a németeket olyan tragikus népnek mondja, mint amilyen a zsidó és a görög. Ma azonban úgy tűnik, hogy a németek a hátul kullogók akarat nélküli csordájává bomlottak, akiknek a fejébôl kiszippantották a velôt, s most igazi énjüktôl megfosztva arra várnak, hogy magukat a pusztulásba hajszoltassák. Így tűnik -- de mégsem egészen így van; sôt inkább egy elôre kitervelt erôszakról van itt szó, amellyel szellemi börtönbe nyomorítják az egyes embert, aki csak akkor döbben tudatára sorsának, miután már béklyóra szorítva érzi magát. A fenyegetô veszélyt csak kevesen ismerik fel, de amikor hôsies bátorsággal föl merték emelni figyelmeztetô szavukat, halállal kellett lakolniuk. Ezeknek az embereknek a sorsáról még sokat lehetne beszélni. Ha mindenki a másikra vár, kímélet nélkül és föltartóztathatatlanul el fog érni bennünket a bosszúálló nemezis, amikor majd az utolsó áldozat is eltűnik céltalanul a tehetetlen démon torkában. Ezért most, ebben az utolsó órában minden egyes embernek, mint keresztény és nyugati kultúra hordozójának felelôssége teljes tudatában küzdenie kell úgy, ahogy tud, dolgoznia kell az emberiség ostora, a fasizmus és az abszolút állam mindennemű hasonló rendszere ellen. Tanúsítsatok passzív ellenállást -- ellenállást -- ott, ahol éppen vagytok; álljátok útját az ateista háborús gépezet továbbterjedésének, mielôtt túl késô lenne, mielôtt utolsó városunk is Kölnhöz hasonlóan romhalmazzá válna, mielôtt népünk utolsó fia is elvérezne valahol egy kalandor vétkes fennhéjázása miatt. Ne feledjétek, hogy minden nép olyan kormányt érdemel, amilyent eltűr maga fölött! Friedrich Schillernek Lykurgus és Solon törvényhozása című művébôl: ,,...A maga egyéni célját tartva szem elôtt Lykurgus törvényhozása az állam- és ember-ismeret valóságos remekműve. Ô egy hatalmas, önmagában megalapozott államot akart létrehozni. Politikai erô és szilárdság: ezek voltak elképzelései, melyeknek megvalósítására törekedett. Ezeket el is érte annyira, amennyire ez csak lehetséges volt az akkori körülmények között. De ha azt nézzük, hogy amikor Lykurgus ezt maga elé tűzte, ugyanakkor szembefordult mindazzal, ami általánosan emberi, csodálkozásunk helyett rosszallásunkat kell nyilvánítanunk, és az elsô, futólagos pillantás után kiábrándulunk az egész rendszerbôl. Mert mindent inkább fel szabad áldozni az állam érdekében, csak azt nem, amit az állam maga is mint eszköz szolgál. Az állam maga sohasem lehet cél, hanem csak mint feltétel lényeges, melynek révén az emberiség eléri célját, és az emberiség célja semmi más, mint az ember összes képességének kiművelése, a haladás maga. Ha egy állam rendje megakadályozza, hogy az összes képesség, amely az emberben rejlik, kibontakozhassék, ha útját állja a szellem szabad szárnyalásának, akkor ez az állam káros és elvetendô, ha egyébként még oly átgondolt vagy a maga módján még oly tökéletes is. Fennállása csakhamar sokkal inkább saját kárára van, sem mint dicsôségét szolgálja. Az egész rendszer végül is már csak egy ideig- óráig meghosszabbított rosszá válik, és mennél tovább tartja fönn magát, annál károsabb lesz. ...Mert amit így politikai téren elértek, az az összes erkölcsi érték rovására történt. Spártában már ismeretlen volt a házastársi szeretet, kihalt az anyai szeretet, nem létezett már gyermekszeretet, nem volt többé barátság, -- nem volt már semmi, csak polgárok és polgári szokások. ...A spártaiakat a törvény kötelezte a rabszolgákkal szemben való embertelenségre. Ezekben az esztelen véráldozatokban gyaláztak és ócsároltak mindent, ami emberi. Maga a spártai törvénykönyv is hangoztatta azt a veszélyes tételt, hogy az embert nem mint célt, hanem mint eszközt kell tekinteni --, mellyel aztán a természetjog és az erkölcs alapjait intézményesen sikerült aláásniuk. ...Mily szép jelenet játszódik le elôttünk, amikor a Róma falai elôtt táborozó Gaius Marcius, a kemény hadvezér lemond a bosszúról és a gyôzelemrôl, mert nem tudja tovább nézni anyjának hulló könnyeit! ...Lykurgus állama csak egyetlen feltétellel maradhatott volna fenn tovább: ha az ember természetét alapvetôen sikerült volna megváltoztatni. Csak úgy tudott volna tovább is létezni, ha nem hibázta volna el az állam egyetlen és legfôbb rendeltetésének lényegét.'' Goethe Epimenides ébredése című drámája második felvonásának negyedik jelenetébôl: Géniuszok: Mi égig tört a mélybôl jôve, És végzett lett, mint vas vagy vér, Bár fél világot dúlt legyôzve, A mélybe mégis visszatér. Már űzi aggódás vad szörnye, Ki ellenáll, mind elpusztul! És mind, ki bízva bízott benne, A porba véle együtt hull. A remény: Megyek ím a jókhoz vágyva, Kik az éjben gyűltek egybe Hallgatásra, nem alvásra, S szabadság, szép szóval hívnak, Neved zsongják hôn rebegve, Míg örömmel, mit új kincs ad, Templomunk lépcsôin állunk, S rajongással így kiáltunk. Nincs rab! Nincs rab![8] Ezt a cédulát lehetôleg minél több példányban tessék lemásolni és terjeszteni! ======================================================================== A Fehér Rózsa röpcédulái -- II. A nemzetiszocializmussal azért nem lehet vitába szállni, mert észellenes. Helytelen, ha az ember valamiféle nemzetiszocialista világnézetrôl beszél, mert ha ilyen léteznék, akkor meg lehetne kísérelni, hogy észérvekkel alátámasszuk vagy megcáfoljuk. A valóság azonban egészen más képet mutat: Ezt a mozgalmat már a kezdet kezdetén a félrevezetett emberekre alapozták, ez a mozgalom már megindulásakor gyökeréig romlott volt, és csak a szüntelen hazudozással tudta magát fenntartani. Még maga Hitler is megírja könyvének egy korábbi kiadásában (a lehetô legrosszabb németséggel megírt könyv, amelyet valaha is olvastam; a nagy költôk és gondolkodók népe mégis bibliává magasztosította): ,,Az ember nem is hinné, mennyire be kell csapni egy népet ahhoz, hogy kormányozhassa.'' Ha a német nép testén kezdetben ez a rákfene nem volt oly minden kétséget kizárólag felismerhetô, ez annak köszönhetô, hogy megfelelô mértékben hatott még az erô, amely visszatartotta a fertôzés elharapódzását. De ahogy a kór egyre inkább terjedt, és végül közönséges és aljas korrupció által hatalomhoz jutott, a fekély kifakadt, és az egész testet bemocskolta piszkával. A korábbi ellenzék túlnyomó része rejtôzni kényszerült. A német értelmiség a belsô száműzetés sötét zugaiba szorult, hogy ott pincevirág gyanánt a napfénytôl és világosságtól megfosztva lassan elsorvadjon. De már közeleg a vég. Most az a legfontosabb, hogy újra egymásra találjunk, és minden embert felvilágosítsunk. Az utolsó embernek is meg kell gyôzôdnie annak a harcnak a szükségességérôl, amelyet ez ellen a rendszer ellen folytatni kötelességünk. Ha az ellenállás szellemének ez a hulláma végigvonul az országon, ha a fölkelés a ,,levegôben lóg'', ha sokan összefognak, akkor egy végsô, hatalmas erôfeszítéssel ez a rendszer megdönthetô. A vég borzalommal még mindig jobb, mint a borzalom vég nélkül. Nem vagyunk abban a helyzetben, hogy a jelenkor történelmének értelmérôl végleges ítéletet alkossunk. Ez a katasztrófa azonban csak úgy szolgálja a mi üdvünket, ha a szenvedés által megtisztulunk, ha a sötét éjszakából a fény felé törekszünk, ha talpraállunk, hogy segítünk végre lerázni azt az igát, amely most a világra nehezedik. Nem a zsidókérdésrôl akarunk most ezen a helyen vitatkozni, avagy ezzel kapcsolatban védôbeszédet mondani, -- nem, csupán példaként szeretnénk azt a tényt röviden megemlíteni, hogy Lengyelországban a megszállás óta mintegy háromszázezer zsidót gyilkoltak meg bestiális módon. Az emberi méltóság elleni legborzalmasabb gonosztettel állunk itt szemben. Olyan szörnyűséggel, amelyhez hasonló az emberiség történetében még nem fordult elô. Dehát a zsidók is emberek -- függetlenül attól, hogy ki hogyan vélekedik róluk. És mindezt embereken követték el! Azt mondani pedig, hogy a zsidók rászolgáltak sorsukra, a legkegyetlenebb jogtiprás lenne. De ha valaki még ennek is szemet huny, mit szól ahhoz, hogy az egész nemesi származású lengyel ifjúságot megsemmisítették (bár adná Isten, hogy ne történt volna meg!)? Azt kérdezi Ön, hogy milyen módon mehetett ez végbe. Úgy, hogy minden nemesi családból való 15 és 20 év közötti fiút a dachaui koncentrációs táborba internáltak kényszermunkára, a hasonló korú lányokat pedig az SS norvégiai bordélyházaiba hurcolták! Hogy mindezt miért mondjuk el Önnek, amikor már Ön saját maga is ismerte, ha nem is éppen ezt az esetet, de a borzalmas embertelenségnek valamelyik ehhez hasonló változatát? Mert itt olyan kérdésrôl van szó, amely a legmélyebben érint mindannyiunkat, s amelyen mindannyiunknak mélyen el kell gondolkodnunk. Miért viselkedik a német nép ennyi szégyenteljes és embert lealázó gonoszság láttán ilyen közönyösen? Miért van az, hogy ezekbôl szinte alig csinál valaki problémát magának? Elfogadjuk a tényeket, és napirendre térünk felettük. A német nép pedig tovább alszik tompa, tespedt álmába merülve, és ezzel a magatartásával újabb alkalmat és bátorítást nyújt a fasiszta gonosztevôknek, hogy tovább tomboljanak -- és ôk nem is késlekednek. Nem annak a jele-e ez, hogy a németség a légalapvetôbb emberi érzéseiben durvult el, amikor már az ilyen rémtettek láttán sem jajdul föl a lelkiismerete? Nem annak a jele- e ez, hogy a németség mély, halálos álomba süllyedt, melybôl nincs ébredés soha, soha többé? Úgy tűnik, ez a valóság, hacsak föl nem ocsúdik a németség ebbôl a tompultságból, hacsak nem tiltakozik ahol és amikor tud a gonosztevôk bandájának garázdálkodása ellen, hacsak nem érez együtt az áldozatok százezreivel. De nemcsak részvétet kell éreznie, nem, ennél sokkal többet: bűnrészességet! Mert csak az egész nép közömbös és szenvtelen magatartása adott lehetôséget ennek a sötét társaságnak a szörnyűségek elkövetésére. Mert a nép eltűri ezt a gyalázattal bemocskolt ,,kormányt''! Sôt mert a nép maga is bűnös abban, hogy ez a rendszer egyáltalán létrejöhetett! Most persze már mindenki mentegetni akarja magát, de miközben ezt teszi, a legnagyobb nyugalommal, a legjobb lelkiismerettel továbbalszik. De nem mentheti föl magát senki, mert bűnös, bűnös, bűnös! De talán még nem túl késô ezt a förtelmes, minden kormányok torzszülöttjét a történelembôl kiiktatni, hogy ne tudja aljasságait még újabbakkal tetézni. És most, mivel az utóbbi években szemünk teljesen kinyílott, és mivel tudjuk, kivel van dolgunk, éppen itt a legfôbb ideje, hogy ezzel a barna söpredékkel leszámoljunk. A háború kitöréséig a német nép legnagyobb részét elvakították, a nácizmus nem mutatta meg igazi arculatát, de most, amikor már fölismerjük, minden németnek elsôrendű és legfôbb, sôt legszentebb kötelessége ezeket a fenevadakat elpusztítani. Mikor nyugalmas a kormányzat: egyszerű a nép, nem lázad. Mikor tevékeny a kormányzat: a népre nyomorúság támad. Bajból szerencse így fakad és a szerencsébôl gyalázat: ki ismeri, hol a határ? Jönnek és mennek, meg nem állnak. Az egyenesség ravaszsága átcsap, a jó váratlan rosszra válhat: az ember tévelyeg és mily régóta már! Ezért a bölcs egyenes és mást meg nem rövidít, önzetlen és mást meg nem károsít, igaz és semmit meg nem hamisít, fény, de nem vakít. Lao-Ce Aki erôszakkal birodalmat foglal, kudarcot vall: ez a tapasztalat. Az ég-alatti, mint csodálatos urna: sérteni nem szabad, aki érinti sem érinti, aki megfogja, elveszti. Ezért mindennek rendje-sorja: halad egyik, követi másik, virul egyik, hervad másik, erôsül egyik, gyöngül másik, keletkezik egyik, elenyész másik. Ezért a bölcs kerüli a túláradót, kerüli a hivalkodót, kerüli kápráztatót.[9] Lao-Ce Ezt a cédulát lehetôleg minél több példányban tessék lemásolni és terjeszteni! ======================================================================== A Fehér Rózsa röpcédulái -- III. ,,Salus publica suprema lex''[10] Minden ideális államforma utópia. Az államot nem lehet tisztán elméletileg elôre megtervezni, mert éppen úgy alá van vetve a növekedés és az érés törvényeinek, akár az egyes ember. Nem szabad azonban elfelejtenünk, hogy minden kultúra kezdetén megvolt már az államnak az ôsformája. A család intézménye olyan régi, mint maga az emberiség. Ebbôl az ôsi együttélési formából alkotta az értelemmel bíró ember az államot, amelynek alapja az igazságosság, és legfôbb törvénye a köz java. Az államnak az isteni rend analógiáját kell példáznia, és minden utópiák legmagasabb formája: a civitas dei az az eszménykép, amelyhez közelednie kell. Mi nem akarjuk elítélni a különféle lehetséges államformákat, a demokráciát, az alkotmányos monarchiát, a királyságot stb. Csak egyet akarunk világosan és egyértelműen leszögezni: minden egyes embernek jogos igénye van arra, hogy igazságosan berendezett államban éljen, amely mind az egyes ember szabadságát, mind a közösség javát egyaránt biztosítja. Mert az ember Isten rendelése szerint az államban élve és azzal együttműködve -- viszont mégis függetlenül és öntevékeny formában -- kell, hogy elérje természetes célját, a földi boldogságot. A mi jelenlegi ,,államunk'' azonban a gonoszok diktatúrája. ,,Ezt már régóta tudjuk'', hallom tôled az ellenvetést, ,,és nincs rá szükség, hogy itt nekünk újra elôadást tartsanak errôl''. De kérdezlek én téged, ha ti ezt tudjátok, akkor miért nem mozgolódtok. Miért tűritek, hogy ez a hatalom lépésrôl-lépésre, nyíltan vagy burkoltan megfosszon jogaitoktól, amíg csak egy szép napon már semmi, az ég világon semmi más nem marad a hazából, csupán egy mechanizált államgépezet, melyben egy aljas és züllött társaság kommandíroz? Annyira behódolt már szívetek ennek a hatalomnak, hogy elfelejtitek: nemcsak jogotok, hanem erkölcsi kötelességetek is ezt a rendszert megdönteni? Ha azonban az embernek nincs többé arra ereje, hogy jogainak érvényt szerezzen, akkor abszolút szükségszerűen el kell pusztulnia. Ezt érdemelnénk mi is, hogy miként a szél a port, szétszórjon bennünket a sors szerte a nagyvilágba, hacsak most, a tizenkettedik órában nem eszmélünk magunkra és nem gyűjtünk bátorságot, amelybôl eddig oly kevés volt bennünk. Ne rejtsétek el gyávaságotokat a józan ész köpenye alá! Mert minden nap halogatás, amellyel késlekedtek ezzel a pokolfajzattal leszámolni, egyidôben parabolikus görbe módján növeli felelôsségünket. Sokan, sôt a legtöbben, akik ezeket a sorokat olvassák, nincsenek tisztábban azzal, hogyan kell megszervezni az ellenállást. Nem látnak semmi lehetôséget. Mi itt meg szeretnénk kísérelni, hogy az ilyeneknek megmutassuk: minden egyes embernek megvan rá a lehetôsége, hogy ennek a rendszernek a megdöntéséhez hozzájáruljon. Természetesen a világtól elzárt remete egyéni ellenállásának módján nem lehet a kormány lába alatt a talajt megingatni vagy a rendszert megdönteni. Ez csak úgy lehetséges, ha sok hasonló meggyôzôdésű és tettre elszánt ember összefog, és megegyezik abban, hogy milyen eszközökkel érheti el célját. Az eszközök között nincs valami gazdag választási lehetôségünk. Egyetlen egy áll csupán rendelkezésünkre -- a passzív ellenállás. A passzív ellenállás értelme és célja, hogy a nácizmust megbuktassuk. Ebben a küzdelemben nem szabad visszarettennünk semmiféle akadálytól, adódjék bár az élet bármely területén. A nemzetiszocializmust minden oldalról meg kell támadni. Minél hamarabb elô kell készíteni ennek a torzállamnak a pusztulását -- mert a fasiszta Németországnak a háborúban való esetleges katonai gyôzelme beláthatatlan és borzalmas következményekkel járna. Nem szabad, hogy minden német legfôbb gondja a bolsevizmus feletti fegyveres gyôzelem legyen, hanem sokkal inkább a nácizmus felszámolása. Ennek a követelménynek a szükségszerűségét egy következô röpcédulában fogjuk Önnek bebizonyítani. És most a nácizmus minden elszánt ellensége tegye föl a kérdést magának: miként tud a jelenlegi ,,állam'' ellen a leghatásosabban harcolni, hogyan tudna rá érzékeny csapást mérni. Kétségtelenül a passzív ellenállással. Világos, hogy nem lehet minden egyes ember számára külön-külön programot kidolgozni, de meg lehet jelölni egy általános irányvonalat, amelynek megvalósításához az utat aztán már kinek-kinek magának kell megtalálnia. Szabotázs a hadi- és háborús fontosságú üzemekben, szabotázs minden összejövetelen és gyűlésen, minden szervezetben, amelyet a náci párt hívott életre! Megakadályozni a háborús gépezet elôretörését, azét a gépezetét, amely csak a háború számára dolgozik, és kizárólag a nemzetiszocialista pártnak és diktatúrájának megmentését, fennmaradását szolgálja! Szabotázs minden olyan tudományos és szellemi munkában, amely a háború továbbfolytatásában tevékenyen részt vesz -- akár az egyetem, fôiskola, akár a laboratórium, tudományos intézet vagy műszaki iroda! Szabotázs minden olyan kulturális jellegű rendezvényben, amely a fasiszták tekintélyét lenne hivatott emelni a nép szemében! Szabotázs a képzôművészetek minden ágában, amelyek akár a legcsekélyebb mértékben is összefüggnek a nácizmussal vagy azt szolgálják! Szabotázs minden folyóiratban, újságban, amelyek a ,,kormány'' zsoldjában állnak, és annak eszméiért, a barna hazugság terjesztésén fáradoznak! Ne áldozzatok egyetlen pfenniget se az utcai gyűjtôknek, (még ha jótékonysági célokkal palástolják is az igazi célt)! Mert ez csak csalás. A befolyt összeget a valóságban sem a Vöröskereszt, sem az arra rászorulók nem kapják meg. A kormánynak nincs szüksége pénzre, nincs rászorulva erre a gyűjtésre, hiszen a nyomdagépek minden kívánt mennyiségben állíthatnak elô papírpénzt. A népet azonban állandóan feszültségben kell tartani, soha egyetlen pillanatra sem szabad a gyeplôt meglazítani! Ne adjatok semmit a vas-, rongy-, vagy egyéb más anyagok gyűjtésekor! Keressétek föl ismerôseiteket a tájékozatlanabb néprétegbôl, és gyôzzétek meg ôket a háború értelmetlenségérôl, kilátástalanságáról, a szellemi és tudományos életnek a nácizmus által történô elsorvasztásáról, és buzdítsátok ôket a passzív ellenállásra! Aristoteles Politikájá-ból: ,,...továbbá a zsarnokság lényegéhez tartozik, hogy ne maradjon elôtte semmi titokban, amit az alattvalók beszélnek vagy tesznek. Éppen ezért besúgókkal figyelteti ôket,... továbbá a zsarnoknak érdeke, hogy az alattvalókat egymással összeveszítse és egymás ellen bujtogassa: barátot a barát ellen, a népet a vezetôk ellen, és a vezetôket ismét egymás ellen. A zsarnok módszerei közé tartozik még az is, hogy az alattvalókat szegénnyé teszi. Részben azért, hogy a zsarnok a saját hatalmának megvédésére fordíthassa az ebbôl származó javakat, részben pedig, hogy amíg az emberek a mindennapi kenyérkeresésével vannak megállás nélkül elfoglalva, ne jusson idejük arra, hogy ellenállási mozgalmakat szervezzenek. ...továbbá ide tartozik az adó is, amelyet a magántulajdonra vetnek ki, mint ez Syrakusában történt, ahol az adófizetôk Dionysos uralkodása idején öt év leforgása alatt egész vagyonukat adóba fizették. A zsarnoknak továbbá érdeke háborúra uszítani, hogy az alattvalókat állandóan lekösse, és a tirannus vezetésére ráutalja.'' Tessék sokszorosítani és terjeszteni! ======================================================================== A Fehér Rózsa röpcédulái -- IV. Már régi bölcsesség, amit gyermekeinknek is szüntelenül ismételünk, hogy aki nem ért a jó szóból, az tanuljon a maga kárán. Viszont az okos gyereknek is elég a tanulság, ha csak egyszer is megégeti az ujját a tüzes kályhánál. Hitler az elmúlt hetekben mind Afrikában, mind Oroszországban sikereket ért el. Ennek az lett a következménye, hogy a szokásostól eltérô gyorsasággal terjedt el egyrészrôl az optimizmus, másrészrôl pedig a megdöbbenés és a pesszimizmus. Hitler ellenfelei, tehát a nép jobbik részének szájából panaszt, a kiábrándulás és elkeseredés hangjait lehetett hallani, melyek nem ritkán ilyen felkiáltásokkal végzôdtek: ,,Talán mégiscsak Hitlernek volna igaza...?'' Idôközben a német elôrenyomulás megtorpant Egyiptomban, Rommel pedig megrekedt egy veszélyes és igen exponált helyzetben. Keleten azonban változatlanul folyik tovább az elôrenyomulás. Ezt a látszólagos eredményt azonban a legszörnyűbb áldozatok árán kell megvásárolnunk, úgy hogy már ezeket a sikereket sem írhatjuk a javunkra. Ezért kell tehát mindenkit óvnunk minden optimizmustól. Vajon ki számolta meg a halottakat? Hitler vagy Goebbels? Valószínűleg egyikük sem. Pedig Oroszországban ezrek hullanak el naponta. Szomorú aratás ideje ez, a Kaszás széles suhintásokkal vág a megérett vetésben. A gyász beköltözött a családi hajlékokba, és nincs senki, aki az anyák könnyeit felszárítaná. Hitler pedig továbbra is becsapja azokat, akiknek a legdrágább kincsüket rabolta el, és esztelen halálba kergette ôket. Minden egyes szó, amely Hitler szájából jön, hazugság. Ha békét mond, a háborút érti rajta; ha szemforgató módon a Mindenható nevét ejti ki, akkor a gonoszok hatalmára gondol, a bukott angyalra, a sátánra. Szája a poklok kénköves bűzét leheli. Uralmát egy pillanatra sem szabad elfogadni. Igaz ugyan, hogy a nemzetiszocializmussal szemben a harcot racionális eszközökkel kell folytatni, aki azonban még ma is kételkedik ezeknek a démoni hatalmaknak a létezésében, az távolról sem fogja föl ennek a küzdelemnek a metafizikai hátterét. Mert a konkrét, érzékelhetô valóság mögött és minden tárgyilagos, ésszerű megfontolás mögött ott áll az irracionális, vagyis a párbaj a démonnal, az Antikrisztus elôfutárával. A démon mindenütt és minden idôben a sötétben leselkedve vár arra az órára, amikor az ember elgyengül, és az Istentôl a szabad életre rendelt állapotát önként feladja, amikor enged a gonosz ösztönzésének, és elszakad a magasabb eszmék hatalmától. És miután ezen az úton a saját elhatározásából megtette az elsô lépést, a gonosz már sürgetô gyorsasággal kergeti mindig tovább a második és a harmadik lépésre. De a legnagyobb szükség idejében mindig és mindenütt támadtak emberek, próféták, szentek, akik megôrizték a szabadság szellemét, akik hivatkoztak az egyedülvaló Istenre, akiknek segítségével a népet a helyes útra igyekeztek visszatéríteni. Habár az ember szabad akaratú lény, az igaz Isten nélkül a Gonosszal szemben védtelen, mint a viharba keveredett csónak evezôk nélkül, vagy mint a gyámoltalan gyermek anya nélkül. Most megkérdezlek téged, aki kereszténynek vallod magad, hogy a legdrágább javaid megtartásáért folytatott küzdelemben van-e helye bármiféle habozásnak, az intrikusokkal való bármiféle játéknak, a döntés elodázásának abban a reményben, hogy majd jön valaki más, aki fegyvert emel és érdekeidet megvédelmezi? Nem maga Isten adott neked erôt és bátorságot a küzdelemre? Nekünk a Gonoszt meg kell támadnunk, mégpedig ott, ahol a legjobban tombol: vagyis Hitler hatalmában. ,, Megfordultam és láttam az igazságtalanságokat, amelyek a nap alatt történtek, és az ártatlanok könnyhullatásait, és vigasztalót senkit; és akiken az igazságtalanságokat elkövették, minden segítségtôl elhagyatva nem állhattak ellen a hatalmaskodásoknak. Én inkább dicsérem a holtakat mint az élôket, és mind a kettônél boldogabbnak ítélem, aki még meg sem született, és nem látta a gonoszságokat...'' (Prédikátor könyvébôl) Novalis: A teljes anarchia a vallás szükségességének bizonyítéka. A minden pozitív értékek porba hullása után diadalmasan emeli fel fejét, mint az új világ megalapítója... Óh, ha Európa ismét magához akarna térni, ha az államok állama, egy igazi politikai tudomány várna ránk!... Talán végül is a hierarchia lesz az államok egyesülésének az alapelve?... Oly sok vér fog még folyni Európában, amíg a népek ráeszmélnek arra a szörnyű tébolyra, amely köztük tombol; amikor a szent zenétôl megittasulva, tarka összevisszaságban a hajdan elhagyott oltár elé járulnak, és forró könnyeik zápora mellett a füstölgô csatatéren megünneplik az örök béke fenséges ünnepét. Csak a vallás térítheti vissza Európát, csak az biztosíthatja a népek jogait, és eljô a kor, amelyben az egyházat, mint a földön élô népek békéjének legfôbb és mindenki által elismert közvetítôjét iktatják be történelmi hivatalába.'' Kifejezetten hangsúlyoznunk kell, hogy A Fehér Rózsa nem áll semmiféle külföldi hatalom zsoldjában. Noha jól tudjuk, hogy a nemzetiszocialista hatalomnak katonailag össze kell roppannia, a súlyosan sérült német szellem megújulását elsôsorban belülrôl próbáljuk elérni. Újjászületésünknek azzal kell megindulnia, hogy világosan beismerjük a bűnöket, amelyeket a német nép magára vett, s kíméletlen harcot indítunk Hitler és számtalan cinkosa, a párttagok és Quislingek[11] ellen. Könyörtelenül meg kell húznunk azt a választóvonalat, amely a nép jobbik részét elhatárolja mindattól, ami a nemzetiszocializmussal összefügg. Hitler és követôi számára nem létezik ezen a földön olyan bűnhôdés, amely arányban állna elkövetett tetteikkel. Ezért e háború befejeztével az eljövendô nemzedék iránti szeretetbôl olyan példát kell statuálni, hogy örök idôkre menjen el bárkinek még a legcsekélyebb kedve is hasonlót újrakezdeni. Ne feledkezzetek meg a rendszer legkisebb szekértolójáról sem, jegyezzétek meg magatoknak a nevüket, hogy senki meg ne menekülhessen! Ne sikerüljön egyetlen egynek se, hogy ennyi gazság után máról holnapra köpönyeget fordítson, és úgy tegyen, mintha mi sem történt volna! Az Ön megnyugtatására közöljük, hogy A Fehér Rózsa olvasóinak névjegyzéke sehol sincs írásban rögzítve. A címeket teljesen önkényesen vettük a címtárból.[12] Nem fogunk hallgatni, mi leszünk az élô lelkiismeret hangja; A Fehér Rózsa nem fog nyugton hagyni benneteket! ======================================================================== Az ellenállási mozgalom röpcédulái -- Az elsô röpcédula Felhívás minden némethez! A háború a biztos végéhez közeledik. Akárcsak 1918-ban, a német kormány ma is a növekvô tengeralattjáró veszélyre próbálja a figyelmét irányítani, miközben a keleti fronton feltartózhatatlanul vonulnak vissza csapataink, az ellenséges csapatok nyugati partraszállása pedig már csak napok kérdése. Amerika haditermelése még nem érte el a tetôpontját, de máris felülmúl minden eddigi történelmi méretet. Hitler matematikai pontossággal vezeti a német népet a pusztulásba. Hitler nem nyerheti meg a háborút, legföljebb csak meghosszabbíthatja! Az ô és társainak felelôssége messze meghalad minden eddig ismert mértéket. Az igazságos büntetés pedig napról-napra közeledik! Mit csinál ezzel szemben a német nép? Nem lát és nem hall semmit. Vakon követi csábítóit a pusztulásba. Gyôzelem minden áron! -- írták föl zászlóikra. -- Küzdök az utolsó emberig --, mondja Hitler, miközben a háborút már rég elvesztettük. Németek! Azt akarjátok, hogy gyermekeitekre is ugyanaz a sors várjon, mint amilyen a zsidóknak jutott osztályrészül? Azt akarjátok, hogy nektek is azzal a mértékkel mérjenek, mint amilyennel a ti félrevezetôitek mértek? Hát az egész világ által gyűlölt és mindenkitôl örökre kitaszított nép legyünk? Nem! Éppen ezért szilárdan határoljátok el magatokat a nácik embertelenségeitôl! Tetteitekkel bizonyítsátok be, hogy ti másképpen gondolkodtok! Egy új, felszabadító háború fog kirobbanni, és a nép becsületesebb része a mi oldalunkon harcol. Szakítsátok széjjel a közömbösség leplét, amely szívetekre borul! Határozzátok el magatokat, mielôtt még nem késô! Ne higgyetek a nemzetiszocialista propagandának, amely a bolsevizmustól való félelmet akarja a fejetekbe verni! Ne higgyétek, hogy Németország üdvössége jóban-rosszban a nemzetiszocializmus gyôzelmétôl függ! Banditizmussal nem lehet semmiféle német gyôzelmet kivívni. Határoljátok el magatokat idôben mindentôl, aminek bármi köze is van a nácizmushoz! A végén borzasztó, de igazságos ítélet vár azokra, akik ingadoztak, és gyáván megbújtak. Mire tanít minket ez a végéhez közeledô háború, amelyet sohasem nevezhetünk nemzetinek? Az imperialista hatalmi eszmét -- támadjon az bár akármelyik oldalról -- minden idôkre ártalmatlanná kell tenni. A szélsôséges porosz militarizmusnak soha többé nem szabad újraélednie. Csak az európai népek nagyvonalú együttműködése teremtheti meg azt az alapot, amelyen az új rend felépítése lehetôvé válik. Minden olyan hatalom összpontosítást, mint amilyen az Európa biztonságát fenyegetô porosz államban létrejött, csírájában el kell fojtani. A jövô Németországa pedig csak föderális alapon képzelhetô el. Csak egy valóban életképes szövetségi rendszerű állam alkalmas arra, hogy a legyengült Európát új élet erôvel töltse fel. A munkásosztályt föl kell szabadítani az alacsony szolgasorból, amelyben sínylôdik, és meg kell teremteni egy ésszerű és jól átgondolt szocializmus alapjait. A gazdaságpolitikai autarkia gondolatának el kell tűnnie Európából. Minden népnek, minden egyes embernek joga van a világ javaihoz! A szólás szabadsága, a vélemény nyilvánítás szabadsága, az egyes polgárnak a határt nem ismerô államerôszaktól való védelme: ezeknek az eszméknek kell az új Európa alapjait képezniük. Támogasd az ellenállási mozgalmat, és terjeszd a röpcédulákat! ======================================================================== Az ellenállási mozgalom röpcédulái -- Az utolsó röpcédula[13] Egyetemisták! Fôiskolások! Csapataink sztálingrádi veresége alapjaiban megrendítette hazánkat. Egy ôrmester stratégiája értelmetlenül és felelôtlenül háromszázharminc- ezer német férfit kergetett a halálba és a pusztulásba. Köszönjük neked vezérünk! A német nép már makacskodni kezd. Továbbra is rábízzuk egy műkedvelôre seregeink sorsát? Feláldozzuk a német ifjúság utolsó maradványait is egy hatalomvágyó pártklikk alacsony ösztöneinek? Soha! Elérkezett a bosszúállás napja. Itt az ideje, hogy a német ifjúság leszámoljon leggyűlöltebb zsarnoksággal, akit népünknek valaha is el kellett szenvednie. A német ifjúság nevében követeljük Hitler Adolf államától: adja vissza a németeknek személyes szabadságukat, legdrágább kincsüket, amelyet oly gyalázatosan elraboltak tôlünk. Egy olyan államban nôttünk fel, amelyben minden szabad vélemény nyilvánítást a legkíméletlenebbül elfojtottak. A HJ, az SA és az SS a legbűnösebb eszközökkel fegyelmezett és bódított el életünk legfogékonyabb éveiben. Világnézeti nevelésnek nevezték aljas módszerüket, amellyel az önálló gondolkodásnak még csak a kísérletét is bele akarták fullasztani üresen kongó jelszavaik áradatába. Egy másik ördögi eszközük a vezetôképzés, amely a párt rendházaiban szemérmetlen és ôrült nemzedéket tanít arra, hogyan zsákmányoljanak és gyilkoljanak majdan, mint a jövô pártvezetôi. Bennünket, szellemi munkásokat az új vezetôréteg rabszolgaságába akarnak taszítani. Úgynevezett diákvezérek és más fennhéjázó nácisuhancok iskolás gyerekként kezelik frontharcosainkat. Párttisztviselôk vérig sértik trágár tréfáikkal az egyetemi hallgatónôket. Német diáklányok már nem egy esetben megadták a méltó választ ezekre a becsületsértô mocskolódásokra. A német fôiskolások síkraszálltak a kolleginákért. Ez a kezdete a mi önrendelkezési harcunknak és köszönetet mondunk vitéz bajtársainknak, akik máris ragyogó példát mutattak ebben a küzdelemben. Számunkra csak egy jelszó lehetséges: harc a párt ellen! Lépjetek ki a pártszervezetekbôl, ahol guzsbakötik a politikai szólásszabadságot. Hagyjátok el azokat a tantermeket ahol SS-professzorok és spicli tanárok adnak elô. A tudomány és a szellem igazi szabadságáért harcolunk. Semmilyen fenyegetés sem rettenthet vissza bennünket, az egyetemek bezárása sem. Mindannyian a jövôért harcolunk, becsületünkért, szabadságunkért és egy olyan államért, amely tudatában van erkölcsi felelôsségének. Szabadság és becsület! Tíz éven át visszaéltek ezzel a két szép fogalommal. Hitler és klikkje meggyalázták és meghamisították, lelkiismeretlen bűnösök a sárba taposták a nemzet legdrágább kincseit. Hogy mit jelent ez a két fogalom az ô számukra, azt bôségesen bebizonyították abban az évtizedben, amikor a német népbôl az anyagi és szellemi szabadság utolsó szikráját, az erkölcs utolsó maradványait is ki akarták ölni. Még a legostobább német embernek is kinyílhatott már a szeme ama rettenetes vérfürdô láttára, amit Európában a szabadság és becsület jelszavával rendeztek. S még ma is folytatják ezt a művüket, napról-napra tetézik a gyalázatot és hitványságot, s örökre gyalázatos és becstelen marad a német név, ha a német ifjúság nem emelkedik fel, hogy megsemmisítve zsarnokait, résztvegyen az új Európa felépítésében. Egyetemisták! Fôiskolások! Diákok! A német nép felénk tekint, és elvárja tôlünk, hogy 1813 egyetemi ifjainak példájára a szellem hatalmával megtörjük az 1943-as év terrorjának erejét. Két fáklya lobbant fel keleten: Berezina és Sztálingrád. A sztálingrádi halottak szólnak hozzánk: ,,Fel, német nép, a jeltüzek már lobognak!'' Nemzetünk készen áll, hogy véget vessen Európa rabszolgaságának, leszámoljon a nácizmussal, és igaz, megújhodott hittel harcoljon a szabadságért és a becsületért! ======================================================================== Willi Graf emléke A Fehér Rózsa hat halálraítéltje egy másik alakjának, Willi Grafnak állít emléket húga, Anneliese Knoop-Graf a Herder kiadásában megjelent Gewalt und Gewissen -- Willi Graf und die ,,Weisse Rose'' (Hatalom és lelkiismeret -- Willi Graf és a ,,Fehér Rózsa'') című könyvével (Herder- Bücherei, Band 174, Freiburg, 1963), amely jelentôs kiegészítése az itt közreadott visszaemlékezésnek. ======================================================================== A fordító utószava Amikor a hatvanas években ez a fordítás készült, javában építettük a szocializmust. Annak idején nyilvánosan kételkedni abban, hogy a túlméretezett iparosítás és tervgazdálkodás ennek az országnak és népének nem válik a javára, szerencsétlen ötletnek számított volna. Különösen Komlón, ahol a szénbôl éltünk, ahol az ország legkülönbözôbb részérôl és legkülönbözôbb társadalmi rétegeibôl találtak az emberek lakást, megélhetést, biztos életfeltételeket. A sorozatban épülô gyárak, tárnák és bérkaszárnyák árnyékában azt a jóslatot is megkockáztatni, miszerint ez a látszólagos fejlôdés rossz irányba halad, s egyszer a biztos összeomláshoz vezet, egyenlô lett volna az épelméjű emberek körébôl való azonnali és teljes kirekesztettséggel. Az ilyen eretnek gondolatokról mélyen hallgatni kellett. A mindenható párt azonban nem elégedett meg a hallgatással. Az értelmiségnek, különösen a pedagógus társadalomnak az volt a feladata, hogy az iskolai nevelésben ideológiailag is megalapozza, és szüntelenül dicsôítse ezt az iparosításnak nevezett gigantikus téveszmét. Sulykolnunk kellett (volna) tanítványaink agyába, hogy mi, a szocialista tábor lakói a világ legboldogabb polgárai vagyunk, hogy abban az átkos, nem kommunista Nyugat-Európában éhezô, lerongyolódott emberek százmilliói tengetik nyomorúságos életüket, és csak arra várnak, hogy felszabadítsuk ôket. Rólunk gondoskodik a kommunista párt, a munkásosztály élcsapata, és ezért mi sohasem érhetünk olyan idôket, melyben infláció, munkanélküliség, kilakoltatás, hajléktalanság fenyegessen bennünket. Mert ,,Lenin élt, él és élni fog'', és a szocializmusnak gyôznie kell nemcsak Komlón, hanem elôbb-utóbb az egész világon. Ahhoz azonban, hogy ezeket a világmegváltó gondolatokat huzamosabb ideig kételkedés nélkül, belô meggyôzôdésbôl hirdessük, le kellett mondanunk az önálló gondolkodásról. El kellett fogadnunk, hogy a párt és a Népszabadság naponként elôírja számunka a teendôket, gondolkodik és dönt helyettünk. Nekünk csak továbbképzésre kell járnunk, a szónokot kell megtapsolni, ünnepségeket rendezni Lenin születésnapján, április 4- én, május 1-jén és a november 7-én, a Nagy Októberi Szocialista Forradalom évfordulóján. Kétkedés nélkül hinni kellett a marxizmus- leninizmus egyedül üdvözítô eszmerendszerében, a kommunista párt csalhatatlanágában, a helyi pártvezetôség tévedhetetlenségében. Minden más gondolatnak, amely csak hajszálnyit eltért a kommunista párt éppen idôszerű irányelveitôl, nem volt helye a nap alatt. A kommunista párt januártól decemberig minden nap érvényes irányelvei között a termelés fokozása mellett legérvényesebb irányelve az ifjú nemzedék ,,tudományos'', ateista-materialista szellemben való fölnevelése volt. Meg kell hagyni, ez jól sikerült. A mai nemzedék ennek a nevelésnek a terméke. Kizárólag arra szavaz, annak tapsol, aki pénzben, anyagi jólétben többet ígér. A közvetlen megfogható gazdasági értékeken túl alig jöhet számításba egyéb. Hogy az ország idôközben hova jutott, arról nem esik szó. Akinek azokban a kádári években nem kizárólag a ,,léte határozta meg a tudatát'', -- s amennyiben pedagógus volt, és legalább tompítani próbálta az aktuális napi hazugságok élét -- az elôbb utóbb konfliktusba került a hatalommal. Elôbb azonban önmagával. A magányos, a többiek gondolatmenetétôl eltérô elme kételkedni kezd, és hajlik a megállapításra: nem lehet, hogy a körülöttem lévô világ megkergült, s csak egy elenyészô kisebbség látja a dolgokat tisztán. Miként lehetséges, hogy az embereknek elment a józan esze, éltetik a zsarnokot, államférfiaknak, politikusoknak tapsolnak, akikrôl tudják, hogy kezükhöz vér tapad, hízelegnek helyi pártvezetôknek, akikrôl közismert, hogy gátlástalanul lopják a vállalat vagyonát? Hogy lehet, hogy tanult emberek dicshimnuszokat zengenek fércművekrôl, melyekben annyi a tetten érhetô hazugság, ahány szó van benne? Ha ilyen légkörben még barátokat is alig találsz, rád nehezedik a magányosság nyomasztó érzése, kívülálló különcnek érzed magad. Különösen, ha ezt éreztetik is veled. Ha ezek után sem dobod be a törülközôt, s nem akarsz a tömegízléshez idomulni, ha mégsem kívánsz megalkudni a hatalommal magasabb bérért, év végi jutalomért, jobb beosztásért, s ha azt szeretnéd, hogy családod, gyermekeid megôrizzék integritásukat, naponta kell megküzdened az árral: lehetôség szerint kifelé rejtegetned kell különállásodat, bent, a családon belül pedig fáradhatatlanul művelned, mélyítened, ôrizned kell azt a titkos világot, melyet át akarsz menteni egy szabadabb korba. Ez utóbbi -- hála Istennek -- maradék nélkül sikerült. A rejtôzködés kevésbé. A belsô világ építéséhez fogódzópontokat kellett keresni. Ehhez alkalmas forrásul szolgált a kommunista diktatúrához nagyon is hasonló másik, a közelmúltban elsöpört diktatúra tündöklése és bukása, a hitleri nemzetiszocializmus. A rendelkezésre álló irodalomból sikerült tisztázni: annak idején a német nép is szívvel-lélekkel üdvözölte a Führert, és rendületlenül hitt a vezér által hirdetett boldog jövôben. Legtöbbjük mindaddig, amíg a Führer golyót nem röpített fejébe, hogy a felelôsségrevonást elkerülje. Föl kellett tennünk a kérdést: vajon akadtak-e abban a diktatúrában is, akik másként gondolkodtak, akik a közvéleménnyel szembeszállva kételkedni próbáltak a hazugságban, és megpróbálták valamilyen módon felébreszteni a vesztébe rohanó német nép lelkiismeretét? Ha voltak ilyenek, róluk talán veszélytelenebbül szabad lesz a proletárdiktatúrában írni, beszélni, hiszen a német nemzetiszocializmus a legnagyobb ellensége volt a bolsevizmusnak -- véltem annak idején. Legalább magát a tényt jó lenne publikálni: nem okvetlenül ôrültség, nem teljesen képtelenség, ha a zsarnoknak valamilyen formában megpróbálunk nem-et mondani akkor, amikor körülöttünk mindenki igen-t mond. Alaposabb kutatás során világossá vált: a legkiválóbb gondolkodók, írók, művészek, tudósok döntô többsége szembekerült Hitlerrel. Ha ez a szembenállás bizonyítható, akkor talán nem lesz túl nehéz sugalmazni: a kiemelkedô gondolkodóknak többsége ma is ugyanúgy szembe kell álljon a másik, az épp olyan emberellenes diktatúrával: a bolsevizmussal. Nagy segítséget jelentett számomra, amikor Komlóban, a Zrínyi Művelôdési Ház könyvtárában egy alkalommal véletlenül kezembe került Alfred Neumann Hatan voltak című munkája. A háború után, de még a kommunista hatalomátvétel elôtt adta ki a Singer és Wolfner Részvénytársaság, és valahogy elkerülte a selejtezôk figyelmét. A könyvet elolvasva azonnal észrevettem, hogy a szerzô megtörtént eseményt dolgoz fel regényformában, és valóban léteztek Münchenben fiatalok, egyetemisták, fôiskolások, akik a német katonai sikerek csúcspontján nemcsak megkérdôjelezték a náci vezetés erkölcsi létjogosultságát, de kétkedésüknek hangot is adtak. Természetesen álmomban se fordult meg a fejemben, hogy röpcédulákat gyártsak, csupán magára a tényre szerettem volna felhívni a figyelmet: lám, nem minden diktatúra múlik el anélkül, hogy szótlanul hagynák, és némán tűrnék a zsarnok rögeszméit. Sikerült megszereznem Németországból a kivégzett Scholl-testvérek húgának, Inge Schollnak visszaemlékezéseit. Így eredetiben olvashattam ezeknek a bátor fiataloknak mozgalmáról, akikrôl a nácizmus bukása után utakat és tereket neveztek el szerte Németországban. Teljes szívvel kértem a Gondviselést, védje meg fiaimat a Scholl-testvérek tragikus sorsától, ugyanakkor lelkük mélyén mégis legyenek, legyünk hasonlók azokhoz a fiatalokhoz, akik egy sötét korban mertek valamit tenni a hazugság, az embertelenség ellen. Ôszintén kívántam, hogy a Scholl- testvérek s baráti körük bátorsága magam és családom számára valamelyest példaként szolgáljon. A könyvecskét lefordítottam, készen állt, bár meglehetôsen nyers állapotban. 1967. június 7-én, egy szerdai napon az elsô órám magyar nyelvtan volt a Gesztenyési Általános Iskola VII. osztályában. Kicsöngetés után lejöttem az emeleti tanterembôl. A tanári szoba folyosóján egy idegen ember állt. Amikor odaértem hozzá, megszólított, megkérdezte, én vagyok- e a Varga Károly. Igenlô válaszom után közölte, hogy a rendôrségtôl jött, és magával kell vinnie kihallgatásra. Amikor bevittem a tanáriba az osztálykönyvet, minden szem némán rám szegezôdött. Köztük talán azé is, aki saját karrierjének érdekében nem a legkedvezôbb jelentéseket küldte rólam az illetékeseknek. Az udvaron várt a rendôrség kocsija. Levittek a kapitányságra, s ott két rendôrtiszt egy gépírónô jelenlétében órák hosszat vallatott. Végül alá kellett írnom egy körülbelül hatoldalas jegyzôkönyvet. Ezután kiszálltak Zrínyi téri lakásomra, és házkutatást végeztek. Ekkor találták meg és foglalták le -- egyéb ,,veszélyes'' iromány mellett -- a Die Weiße Rose-t és annak általam készített magyar fordítását. Még egy évig taníthattam. Hogy nem bocsátottak el jóval elôbb, azt valószínű köszönhetem annak is, hogy korábbi fônököm, aki ekkor már a város művelôdési osztályának vezetôje volt, régebbrôl ismerte ,,rendhagyó'' nézeteimet, s mindig inkább korrekt vitapartnernek bizonyult, mint elvakult pártembernek. Az 1968-as tanév végén lehívatott irodájába, s közölte: felsôbb utasításra tovább nem alkalmazhat, jobb, ha egészségi állapotomra (korábbi tüdôműtétemre) hivatkozva magam kérem rokkantsági nyugdíjaztatásomat. Ugyanakkor ígéretet tett, hogy a város bármely iskolájában óraadóként működhetek. Ígéretét megtartotta, s ebbôl éltem sokáig. A Fehér Rózsá-ra azonban annak idején nem találtam kiadót. Túlságosan sok volt benne az ,,áthallás''. Ezért csak három gépelt példányban készítettem el, fiaimnak adva belôle egyet-egyet útravalóul. Talán nem tűnik szerénytelenségnek, ha megemlítem: soha egyikük sem rendült meg egy pillanatra sem hitében. Mindketten tanárok lettek, hűséges művelôi és munkatársai a keresztény, magyar eszmeiségnek. Szeretném hinni, ehhez egy kicsit a jelen fordítás is hozzájárult. A Fehér Rózsa nálam maradt példánya harminc évig fiókban hevert. Ma, a bolsevizmus színfalainak átfestése után már semmi akadálya sincs megjelentetésének, viszont napjainkban hiányzik a társadalmi háttér, amely alapul szolgálna a könyv témája iránti érdeklôdésnek. Ezért csak kis példányszámban vállaltuk kiadását, terjesztését pedig csak baráti, ismeretségi körben. De azért egy kicsit emlékül is, mint a bolsevik diktatúra elleni küzdelem szerény, komlói fejezetét. Kelt Pécsváradon, 1998. február 22-én. Hetényi Varga Károly A fordító komlói lakásán 1967. június 7-én tartott rendôrségi házkutatás alkalmával lefoglalt könyvek jegyzékén a 2. sorban: Die Weisse Rose c. könyv; a 9. sorban: iskolai füzet, Inge Scholl felirat. ======================================================================== Lábjegyzetek 1 Hitlerjugend (HJ), a Német Nemzetiszocialista Munkáspárt (NSDAP) ifjúsági szervezete. 2 SA, Sturmabteilung, rohamosztag. 3 Gestapo, Geheime Staatspolizei, titkos államrendôrség. 4 Krassói Ferenc fordítása. 5 Krassói Ferenc fordítása. 6 Völkischer Beobachter, Népi Figyelô. Nemzeti-szocialista politikai napilap címe. 7 SS, Schutzstaffel, védôosztag 8 Dr. Vargha Károly fordítása. 9 Weöres Sándor fordításai. 10 Ciceró szavai: A legfôbb törvény a közjó. (A ford.) 11 Quisling, norvég nácibarát politikus, 1945-ben Hitlerrel való együttműködéséért kivégezték. Neve Németországban a nácirendszerrel való prominens kollaboránsok elítélô megnevezésére szolgált. (A ford.) 12 Valószínűleg levélszekrényekbe helyezett röpcédulákról van szó. (A ford.) 13 Ennek a röpcédulának magyar szövegét némi változtatássssal Kertész K. Róbert fordítása alapján közöljük. Megtalálható Alfred Neumann: Hatan voltak c. hazánkban is megjelent könyvében, melyben a szerzô regényformában dolgozza fel A Fehér Rózsa történetét. ======================================================================== A könyv képanyaga Kattintson a képre, hogy nagyobb alakban is láthassa! Sophie Scholl biológia és filozófia szakos hallgató. 1921. május 9-én született Ulmban. Kivégezték 1943. február 22-én. Hans Scholl orvostanhallgató. 1918. szeptember 22-én született Ulmban. Kivégezték 1943. február 22-én. Christoph Propst orvostanhallgató. Született Münchenben, 1919. november 6-án. Kivégezték 1943. február 22-én. Alexander Schmorell orvostanhallgató. 1917. szeptember 3-án született Münchenben. Kivégezték 1943. július 13-án. Willi Graf orvostanhallgató. 1918. január 2-án született Saarbrückenben. Kivégezték 1943. október 12-én. Kurt Huber, a filozófia és pszichológia professzora. Született 1893. október 24-én Münchenben. Kivégezték 1943. július 13-án. A fordító komlói lakásán 1967. június 7-én tartott rendôrségi házkutatás alkalmával lefoglalt könyvek jegyzéke.