Kérjük, az itt következô részt (314 sor) ne törölje ki, ha ezt a file-t továbbadja. Köszönjük. ======================================================================== A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár Isten hozta a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárban, a magyarnyelvű keresztény irodalom tárházában! A Könyvtár önkéntesek munkájával mindenki számára elektronikus formában terjeszti Isten Igéjét. A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár bemutatása ------------------------------------------------ Célkitűzés ---------- A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár (PPEK) célja az, hogy mindenki számára hozzáférhetôvé tegye a teljes magyarnyelvű katolikus egyházi, lelki irodalmat elektronikus formában. A lelkipásztori munka támogatása mellett elôsegíti az egyházi kutatómunkát, könyvnyomtatást és az írott, magyar keresztény értékek bemutatását, megôrzését, terjesztését. A könyvállomány mindenki számára ingyenesen rendelkezésre áll az Internet hálózaton keresztül. Egyházi intézményeknek és személyeknek postán is elküldjük a kért anyagot. Állomány -------- Minden szabadon másolható, szerzôi jogvédelem alá nem esô egyházi és vallási vonatkozású kiadvány része lehet a Könyvtárnak: a Szentírás (többféle fordításban), imakönyvek, énekeskönyvek, kódexek, pápai dokumentumok, katekizmusok, liturgikus könyvek, teológiai munkák, szentbeszéd-gyűjtemények, keresztutak, lelkigyakorlatok, himnuszok, imádságok, litániák, istenes versek és elbeszélések, szertartás- könyvek, lexikonok, stb. Irányítás, központ ------------------ Központ: St. Stephen's Magyar R.C. Church 223 Third St., Passaic, NJ 07055, USA (Az Egyesült Államok New Jersey államában levô Szent István Magyar Római Katolikus egyházközség) Levelezés: Felsôvályi Ákos 322 Sylvan Road Bloomfield, NJ, 07003, USA Tel: (973)338-4736 Fax: (973)778-4263 e-mail: felsoval@email.njin.net A Könyvtár használata, a könyvek formája ---------------------------------------- Ebben az elektronikus könyvtárban nincs olvasóterem, hanem a szükséges könyveket ki kell venni (vagyis ,,letölteni''). Letöltés után mindenki a saját számítógépén olvashatja, ill. használhatja fel a szöveget. A hálózaton keresztül böngészni, ill. olvasni drága és lassú. A saját személyi számítógép használata a leggyorsabb és legolcsóbb, a könyv pedig az olvasó birtokában marad. Azoknak, akik nem rendelkeznek Internet-kapcsolattal, postán elküldjük a kért könyveket. Ebbôl a könyvtárból ügy kölcsönözhetünk, hogy nem kell (és nem is lehet) a kikölcsönzött könyveket visszaadni! A Könyvtár a kiadványokat kétféle alakban adja közre: 1. formálatlan szövegként, ami a további feldolgozást (könyvnyomtatás, kutatómunka) teszi lehetôvé szakemberek számára és 2. a Windows operációs rendszer Súgó (,,Help'') programjának keretében, ami a könnyű olvasást és felhasználást teszi lehetôvé mindenki számára (a szövegek -- külön begépelés nélkül -- egy gombnyomással egy szövegszerkesztô programba vihetôk át, ahol azután szabadon alakíthatók). A Könyvtárban található file-ok neve ------------------------------------ Minden kiadvány négyféle file formában található meg a Könyvtárban: text file (formálatlan változat), help file (,,Súgó'' formátum), sűrített text file és sűrített help file. Ezenkívül minden help file-hoz tartozik egy ikon file. Minden file nevének (file name) a két utolsó karaktere a verziószám (01 az elsô változaté, 02 a másodiké, stb). A file nevének kiterjesztése (file extension) mutatja a file típusát: txt: text file, zpt: sűrített text file, hlp: help file, zph: sűrített help file és ico: a Help file-hoz tartozó icon file. Például a Vasárnapi Kalauz című könyv elsô változatának (,,01'') négy formája: VASKAL01.TXT, VASKAL01.HLP, VASKAL01.ZPT, VASKAL01.ZPH; az ikon file pedig: VASKAL01.ICO. A sűrítést a legelterjedtebb sűrítô programmal, a PKZIP/PKUNZIP 2.04 DOS változatával végezzük. A sűrítés nagymértékben csökkenti a file nagyságát, így a letöltés/továbbítás sokkal gyorsabb, olcsóbb. A file-t használat elôtt a PKUNZIP program segítségével kell visszaállítani eredeti formájába. (Például a "PKUNZIP VASKAL01.ZPH" utasítás visszaállítja az VASKAL01.HLP file-t.) A file-ok felhasználási módjai ------------------------------ Mivel minden művet kétféle formában ad közre a Könyvtár, a következô kétféle felhasználási mód lehetséges. 1. A text file felhasználása Ez a file formálatlanul tartalmazza az anyagot. A felhasználó betöltheti egy szövegszerkesztô programba, és ott saját ízlése, szükséglete szerint formálhatja. Például ha az anyagot ki akarjuk nyomtatni könyv alakban (feltéve, hogy az szabadon publikálható), akkor ebbôl a text file-ból könnyen elô tudjuk állítani a nyomdakész változatot. Vigyázat! A text file minden sora sorvég-karakterrel végzôdik, ezeket elôbb el kell távolítanunk, és csak utána szabad a formálást elkezdenünk. A szövegben a kezdô idézôjelet két egymást követô vesszô, a felsô idôzôjelet két egymást követô aposztrófa és a gondolatjelet két egymást követô elválasztójel képezi (lásd a szöveg formájára vonatkozó megkötéseket késôbb). Az egyes fejezeteket csupa egyenlôségjelbôl álló sorok választják el egymástól. A file eleje ezt az ismertetést tartalmazza a Könyvtárról. Ezt a text file-t felhasználhatjuk szövegelemzésre is, amihez természetesen szükségünk van valamilyen elemzô programra. 2. A,,súgó'' file felhasználása Ez a file formátum igen egyszerű olvasást, felhasználást tesz lehetôvé a Windows operációs rendszerben megszokott ,,súgó'' programok formájában. (Az ajánlott képernyô felbontás VGA.) Az elektronikus könyv legnagyobb elônye az, hogy a szöveg elektronikus formában áll az olvasó rendelkezésére. A ,,Másol'' gombbal a teljes fejezet átvihetô a vágóasztalra [Notepad]) és onnan a szokásos módon: ,,Szerkesztés'' és ,,Másol'' [Edit és Paste] paranccsal bármilyen Windows szövegszerkesztôbe. Ugyanezt érjük el a Ctrl+Ins gombok együttes lenyomásával is. Ha nem akarjuk a teljes szöveget átvinni, akkor használjuk a ,,Szerkesztés'' [Edit] majd a ,,Másol'' [Copy] utasítást a program menüjérôl, minek következtében a fejezet teljes szövege megjelenik egy Másolás párbeszéd-panelban. A kijelölt szövegrészt a ,,Másol'' utasítás a vágóasztalra [Notepad] viszi, és onnan az elôbbiek szerint folytathatjuk a munkát. A programból közvetlenül is nyomtathatunk fejezetenként a ,,File'' és ,,Nyomtat'' [Print] utasítással. A nyomtatott szöveg formája kissé eltérhet a képernyôn láthatótól. A nyomtatott szöveg betűtípusa ,,Arial'', betűmérete 10 pontos. Ha más formátumra, betűtípusra vagy -nagyságra van szükségünk, akkor vigyük elôbb a szöveget a szövegszerkesztô programunkba, ott állítsuk be a kívánt formátumot, és utána nyomtassunk. Ahhoz, hogy a ,,súgó'' file-t használni tudjuk, a következôket kell tennünk (a ,,Vasárnapi kalauz'' című könyvvel mutatjuk be a lépéseket). 1. A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárból töltsük le a VASKAL01.HLP és a VASKAL01.ICO file-okat a saját gépünk ,,C:\PAZMANY'' nevű alkönyvtárába. (A VASKAL01.HLP helyett letölthetjük a sokkal kisebb VASKAL01.ZPH file-t is, de akkor letöltés után ki kell bontanunk a "PKUNZIP VASKAL01" utasítással.) 2. Készítsünk egy programindító ikont. A Programkezelôben kattintsunk elôször a ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű programcsoportra. (Ha az még nincs felállítva, akkor hajtsuk végre a fejezet végén leírt ide vonatkozó utasításokat.) Ezután válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és ,,Program'' utasításokat a menürôl. A párbeszed-panelban a következôket gépeljük be: Megnevezés: Vasárnapi Kalauz Parancssor: WINHELP C:\PAZMANY\VASKAL01.HLP Munkakönyvtár: C:\PAZMANY Ezután kattintsunk az ,,Ikon'' nevű utasításra, és adjuk meg a C:\PAZMANY\VASKAL01.ICO file-t. Ha ezután rákattintunk az így felállított ikonra, a program elindul, és olvashatjuk a könyvet. A ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű programcsoport felállítása: A Programkezelô menüjérôl válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és ,,Programcsoport'' utasítást. A párbeszéd-panelban a következôt gépeljük be: Megnevezés: Pázmány Péter E-Könyvtár Ezután zárjuk be a párbeszéd-panelt. Hogyan lehet a könyvekhez hozzájutni? ------------------------------------- A könyveket bárki elektronikus úton letöltheti a Könyvtárból (lásd a Könyvtár Internet címét) vagy postán megrendelheti (lásd a postai címet). Egyházi intézményeknek és személyeknek ingyen küldjük el a könyveket, mások a rendeléssel együtt 3 dollárt vagy annak megfelelô pénzösszeget küldjenek a lemez- és postaköltség megtérítésére. A Könyvtár használatának jogi kérdései -------------------------------------- Az általános elvek a következôk: 1. A Könyvtár mindenkinek rendelkezésére áll személyes vagy tudományos használatra. Ha a Könyvtár anyagát publikációban használják fel, akkor kérjük az alábbi hivatkozás használatát: ,,A szöveg eredete a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár -- a magyarnyelvű keresztény irodalom tárháza.'' 2. Egyházi intézmények és személyek kereskedelmi célokra is ingyenesen használhatják a Könyvtár anyagát, csak azt kérjük, hogy a kiadványuk elején helyezzék el az elôbbi utalást. A Könyvtár fenntartja magának azt a jogot, hogy eldöntse: ki és mi minôsül egyházi személynek, ill. intézménynek. Kérjük, keresse meg ez ügyben a Könyvtárat. 3. Ha a Könyvtár kiadványait nem egyházi intézmény vagy személy kereskedelmi célokra használja fel, akkor az elôbbi utalás feltüntetésén kívül még kérjük a haszon 20%-át a Könyvtár számára átengedni. A befolyt összeget teljes egészében a Könyvtár céljaira használjuk föl. Elôfordulhat, hogy ezek az elvek bizonyos könyvekre nem vonatkoznak, mert a szerzôi jog nem a Könyvtáré. Az ilyen könyv része az állománynak, lehet olvasni, lelkipásztori munkára felhasználni, de kinyomtatása, -- bármilyan formában --, tilos. Az ilyen jellegű korlátozások minden könyvben külön szerepelnek. (Lásd a könyvek elektronikus változatáról szóló fejezetet!) Hogyan lehet a Könyvtár gyarapodásához hozzájárulni? ---------------------------------------------------- Minden pénzügyi támogatást hálásan köszönünk, és a központi címre kérjük továbbítani. Az anyagi támogatásnál is fontosabb azonban az az önkéntes munka, amellyel állományunkat gyarapíthatjuk. Kérünk mindenkit, akinek a magyar katolikus egyház sorsa és az egyetemes magyar kultúra ügye fontos, hogy lehetôségeinek megfelelôen támogassa a Könyvtár munkáját. A munka egyszerű, bárki, -- aki már használt szövegszerkesztô programot --, részt vehet benne. Hogyan lehet az állomány gyarapításában részt venni? A munka egyszerűen egy-egy könyv szövegének számítógépbe való bevitelét jelenti. Elôször optikai beolvasással (szkennolással), automatikus úton, egy nyers szöveget készítünk, amit aztán az önkénteseknek ki kell javítaniuk. A munka lépései így a következôk: 1. Ellenôrizzük, hogy a kiválasztott könyv szabadon másolható-e (nem esik-e szerzôi jogvédelem alá), vagy meg lehet-e kapni a Könyvtár számára a másolás jogát. Ez ügyben vegyük fel a kapcsolatot a Központtal. 2. Ellenôrizzük, hogy a könyvet még nem kezdte-e el senki begépelni. Ez ügyben is vegyük fel a kapcsolatot a Központtal. A Könyvtár állandóan tájékoztat a begépelés alatt álló munkákról. 3. A könyvet küldjük el a Központnak, ahol optikai beolvasással elkészítik a nyers szöveget. 4. A Központ visszaküldi a nyers szöveget egy számítógépes lemezen a könyvvel együtt. A nyers szöveget tetszôleges szövegszerkesztô- formában lehet kérni. Ha az eredeti kiadvány nem alkalmas optikai beolvasásra (rossz minôség, régies betűtípusok stb. miatt), akkor az önkéntesnek kell a nyers szöveget is begépelnie. 5. Végezzük el a nyers szöveg ellenôrzését és javítását. Ez a munka legidôigényesebb része, és ettôl függ a végleges szöveg helyessége! Kövessük a szöveg formájára vonatkozó megállapodásokat (lásd a következô részt). 6. A kész szöveget küldjük vissza lemezen a Központnak. 7. A Könyvtár ezután elkészíti a kívánt file-formákat és a könyvet behelyezi a Könyvtár állományába. Megkötések a szöveg formájára ----------------------------- Mivel mindenki számára hozzáférhetô módon kell a szövegeket tárolnunk, egyszerűségre törekszünk. Általános szabály az, hogy semmilyen tipográfiai karaktert vagy kódot nem használunk, csak a billentyűzetrôl bevihetô karakterek szerepelhetnek a szövegben. A szöveg készítésekor kérjük a következô megállapodásokat betartani: 1. Margó: 1 hüvelyk (2.54 cm) bal- és jobboldalt. 2. Betűtípus: Arial, 10 pontos. 3. Alsó idézôjel: két vesszô szóköz nélkül, felsô idézôjel: két aposztrófa szóköz nélkül, gondolatjel: két elválasztójel szóköz nélkül, idézôjel idézôjelen belül: aposztrófa (alsó és felsô idézôjelként egyaránt). 4. Tabulátor karakter megengedett (a tabulátorokat fél hüvelyk, azaz 1.27 cm távolságra kell egymástól beállítani). 5. Semmilyan más formálási kód nem megengedett. 6. Lábjegyzet helyett szögletes zárójelbe kerüljenek a hivatkozások száma (pl. [1]), és a hozzátartozó magyarázatok a file legvégén egymás után, mindegyik új sorban kezdve. Érdeklôdés/Javaslat ------------------- A már meglevô állományról, a készülôfélben levô könyvekrôl, az önkéntes munka lehetôségeirôl és a Könyvtár legújabb híreirôl a következô címeken lehet tájékoztatót kapni: 1. levél: St. Stephen's Magyar R.C. Church 223 Third St., Passaic, NJ 07055-7894, USA 2. elektronikus posta (e-mail): felsoval@email.njin.net 3. elektronikus hálózat (World Wide Web): http://www.piar.hu/pazmany Minôség -- állandó javítás -------------------------- A Könyvtár állományának minôségét állandóan javítjuk, újabb és újabb változatokat bocsátunk közre (a file nevének utolsó két karaktere a változat számát jelenti). Kérjük ezért a Könyvtár minden tagját, olvasóját, hogy jelentsen minden felfedezett szöveghibát. A levélben (postai vagy elektronikus levélben egyaránt), közöljük az új, javított sort az ôt megelôzô és követô sorral együtt. Így a szövegkörnyezetben elhelyezve, könnyű lesz a hibát megtalálni és javítani. Miután a file új változata (új verziószámmal) felkerült a Könyvtárba, a régit töröljük. Kérjük, a könyvekkel és a Könyvtár munkájával kapcsolatos észrevételeit, javaslatait, kritikáját közölje velünk! Segítségét hálásan köszönjük. A könyvtár mottója egy szentírási idézet ---------------------------------------- Ha ugyanis az evangéliumot hirdetem, nincs mivel dicsekednem, hiszen ez a kötelességem. Jaj nekem, ha nem hirdetem az evangéliumot! Ha önszántamból teszem, jutalmam lesz, ha nem önszántamból, csak megbízott hivatalnok vagyok. (1Kor 16-17) ======================================================================== ======================================================================== Farkas Péter Fenyegetett jövônk védelmében Gondolatok a keresztény humánökológia tárgykörébôl Lektorálta: Dr. Lorberer Árpád Szerkesztette: Nagy Árpád ,,A fizika és a kémia adataival nem lehet megmagyarázni a világot, az életet, az embert. Egyre inkább úgy tűnik, hogy a világmindenség nem valami hatalmas gépezet, sokkal inkább egy nagy gondolat.'' Ch. Simons Tartalomjegyzék ======================================================================== Tartalomjegyzék A könyv elektronikus változata Elôszóként -- A négy sarkalatos erényrôl I. A környezetvédelem keresztény etikai alapjai II. Cooperator Dei. Az ember mint Isten munkatársa III. Szép, új (ökológikus) világ...? IV. Társadalom -- gazdaság -- természet V. Környezet és társadalom kapcsolatrendszere VI. A társadalmi környezetszennyezés helyzete VII. Környezeti problémák, környezetpolitika az átalakuló Magyarországon VIII. Társadalmi mozgalmak és környezetpolitika IX. Az ökológiai mozgalmak ambivalens ,,társadalomelmélete'' X. Kritikus elágazási pontok a környezetvédelem, -fejlesztés és -gazdálkodás kapcsolatrendszerében XI. Környezetvédelem és jog XII. Általános környezetgazdasági kérdések XIII. Miért nem tartható fenn a globális növekedés? XIV. Tézisek az ökoszociális piacgazdaságról -- illetôleg annak alapelvei XV. Fenyegetett jövônk avagy a növekedés korlátai XVI. Hit és értelem XVII. Közös felelôsségvállalás Válogatott irodalomjegyzék ======================================================================== A könyv elektronikus kiadása Ez a program az azonos című könyv elektronikus változata. A könyv 1993-ban jelent meg a Márton Áron Kiadó gondozásában, az ISBN 963 7947 39 6 azonosítóval. Az elektronikus változat Arató László, a Márton Áron Kiadó igazgatójának engedélyével készült. A könyvet lelkipásztori célokra a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár szabályai szerint lehet használni. Minden más szerzôi jog a Márton Áron Kiadó tulajdonában van. A nyomtatott könyvet a Márton Áron Kiadó könyvesboltjában lehet megvásárolni, címe: 1035 Budapest, Kórház u. 37. (az Országos Lelkipásztori Intézet épületében, a Flórián üzletház gépkocsiparkolója mögötti templomtornyos épületben). ======================================================================== Bevezetôként. A négy sarkalatos erényrôl ,,Én élet vagyok, mely élni akar az élet közepette, mely élni akar'' A. Schweitzer Egyre bontakozó tudományos és technikai képességeinek bűvöletében a modern ember olyan termelési rendszert épített fel, amely kirabolja a természetet, és olyan társadalmi formákat, amelyek megcsonkítják az embert. Legyen csak minél nagyobb és nagyobb a gazdagság, gondolják, és akkor minden más magától megoldódik. A pénzt tekintik mindenhatónak. Ha nem is lehet rajta ténylegesen megvásárolni olyan értékeket, mint az igazság, a harmónia, a szépség vagy akár az egészség, de kiküszöbölheti az irántuk való igényt vagy kárpótolhat elvesztésükért. Így a termelés megszervezése és a gazdagság megszerzése lett a modern világ célja, amihez képest minden más cél -- bármennyi szó essék is még mindig róluk -- a második helyre szorult. Az elsôdleges cél nem igényel igazolást, viszont minden másodlagos célnak igazolnia kell magát olyan értelemben, hogy elérése mennyiben járul hozzá az elsôdleges cél megvalósításához. Ez a materializmus filozófiája, és most ennek, a felelôs gondolkodás totális tagadásának, magának az önzésnek kell szembenéznie az események kihívásával. Soha nem volt olyan idôszak egyetlen társadalomban, a világ egyetlen részén sem, amikor a bölcsek és a tanítók ne intéztek volna kihívást a materializmus ellen, és nem érveltek volna más jellegű elvek elsôbbsége mellett. A nyelvek különböztek, mások voltak a szimbólumok, de az üzenet mindig ez volt: ,,keressétek elsôsorban Isten országát s annak igazságát, és ezeket az anyagi dolgokat is, amelyekre szintén szükségetek van, mind megkapjátok''. Csakhogy ma nemcsak a bölcsek és a szentek közvetítik ezt az üzenetet, hanem a fizikai események jelenlegi menete is. Az üzenet a terrorizmus, a genocidium, a lelki összeomlás, a környezetszennyezés, az erôforrások kimerülése nyelvén szól hozzánk. Félrehúzódunk az igazság elôl, ha azt hisszük, hogy a modern világ pusztító erôit ,,meg lehet fékezni'' pusztán azáltal, hogy a gazdaság, az oktatás és a kutatás több erôforrását mozgósítjuk a környezetszennyezés elleni harcra, az élôvilág megôrzésére, új energiaforrások felfedezésére, valamint arra, hogy egyre hatékonyabb megegyezésekre jussunk a békés egymás mellett élés érdekében. Szükségtelen mondani, hogy bármely civilizációnak szüksége van gazdaságra, oktatásra és sok egyéb dologra, mégis leginkább arra lenne szükség, hogy felülvizsgáljuk a célokat, amelyeket ezek az eszközök szolgálni hivatottak. Ez viszont mindenekelôtt egy olyan életstílus kialakítását jelenti, amely az anyagi dolgokat az elsô helyrôl az ôket megilletô másodlagos helyre rakja. A ,,termelés logikája'' nem az élet logikája, de nem is a társadalomé! Mindkettônek csak kicsiny és szolgai része. Az általa felszabadított romboló erôket csak akkor lehet megfékezni, ha magát a ,,termelés logikáját'' fékezzük meg -- és akkor a romboló erôk nem szabadulnak el többé. Nem sok haszna van a terrorizmus megszüntetésén fáradozni, ha a halált hozó eszközök termelését továbbra is az emberi alkotóerô törvényes felhasználásának tartjuk. A környezetszennyezés elleni küzdelem sem lehet sikeres, ha a termelési és fogyasztási rendszer továbbra is olyan méretű, összetettségű, illetve ha továbbra is az erôszakosság olyan fokán marad, ami -- és ez egyre nyilvánvalóbbá válik -- nem illik bele annak a világegyetemnek a törvényeibe, amelynek az ember éppen annyira alávetettje, mint a teremtés többi része. Hasonlóképpen nincs esélyünk arra, hogy enyhíteni tudjuk az erôforrások felélésének ütemét, vagy összhangot teremtsünk a gazdagság és a hatalom birtokosai, valamint a szegények és kirekesztettek között; mindaddig, amíg sehol semmi elképzelés nincs arról, hogy az ,,elég'' a jó, és a ,,több mint elég'' a rossz. A környezetszennyezést meg kell fékezni, az emberiség népesedését és erôforrás-fogyasztását pedig egy maradandó és fenntartható egyensúly felé kell kormányozni. Ám miként történhet ez meg? Melyek ezek az ,,erkölcsi választások''? Vajon csak arról van-e szó, hogy el kell dönteni, ,,mennyit vagyunk hajlandók környezetünk tisztaságára költeni''? Az ember valóban bizonyos választási szabadságot élvez. Nem kötik a folyamatok, a ,,termelés logikája'' vagy bármely más töredékes logika, ám köti ôt az igazság. Csak az igazság szolgálatában van tökéletes szabadság, de még azok is elmulasztják megmutatni az igazság felismeréséhez vezetô utat, akik arra szólítanak fel bennünket, hogy ,,szabadítsuk meg képzeletünket a fennálló rendszer kötöttségétôl''. Aligha valószínű, hogy a huszadik század végének embere olyan igazság felfedezésére lenne hivatott, amelyet elôtte még soha nem fedeztek fel. A keresztény hagyományban található tanítás szól a négy sarkalatos erényrôl, s talán nincs egyetlen tanítás sem, mely jobban illenék a modern ember helyzetére, mint ez. Prudentia, justitia, fortitudo és temperantia (belátás, igazságosság, erôsség és önmérséklet) -- csodálatosan finom és realista tanítás. A prudentia -- belátás -- az alap. Nem véletlenül hívják az erény ,,szülôanyjának'' (prudentia dicitur genitrix virtutum). A belátás pontosan az ellentétét jelenti annak a kicsinyes, szôrszálhasogató, számító életfelfogásnak, amely nem hajlandó semmi olyat meglátni és értékelni, ami nem ígér közvetlen anyagi elônyt. A belátáson alapulhat a tisztán látó tárgyilagosság. Ezt azonban csak úgy érhetjük el, és a belátást úgy tökéletesíthetjük, ha a valóság ,,csendes szemlélését'' választjuk, amelynek során az ember önzô érdekei legalább idôlegesen elcsendesülnek. Csak ilyen felelôs belátás alapján érthetjük az igazságosságot, az erôsséget és az önmérsékletet, -- ami azt is jelenti, hogy tudjuk, mikor elég az elég. ,,A belátás azt jelenti, hogy az igazság ismeretét a valóságnak megfelelô döntésekké alakítjuk át.'' Mi volna hát az, ami ma nagyobb jelentôséggel bírna, mint a belátás tanulmányozása és művelése; ami szinte elkerülhetetlenül a másik három sarkalatos erény valóságos megértéséhez vezetne el bennünket? Márpedig mind a négy erény elengedhetetlen a civilizáció fenntartása szempontjából. Az igazságosság az igazsággal áll kapcsolatban, az erôsség a jósággal, az önmérséklet a szépséggel; a belátás pedig bizonyos értelemben mind a hármat magában foglalja. Azt a fajta realizmust, amely úgy viselkedik, mintha a jó, az igaz és szép túlságosan homályos és szubjektív kategóriák volnának ahhoz, hogy a társadalmi vagy az egyéni élet legmagasabb célját képezhetnék, vagy mintha a gazdagság és a hatalom utáni sikeres törekvés automatikus következményei volnának, joggal nevezték el ,,ütôdött realizmusnak''. Az emberek mindenfelé ezt kérdezik: ,,Voltaképpen mit tehetek én?''. A válasz zavarba ejtôen egyszerű. Mindannyian munkálkodhatunk azon, hogy rendbe tegyük saját házunk táját. Az ehhez szükséges útmutatást nem találhatjuk meg a tudományban vagy a technikában, hiszen ezek értéke teljes mértékben az általuk szolgált céloktól függ. De ma is megtalálhatjuk az emberiség hagyományos bölcsességében és a keresztény tanításban. 1993. évben a ,,Föld Napjára'' ======================================================================== I. A környezetvédelem keresztény etikai alapjai A szekularizáció mint a válság oka Korunk környezeti-ökológiai válságának leküzdése elsôsorban politikai feladat. A környezet és természet védelméhez -- mind országos, mind globális szinten -- elsôsorban megfelelô törvényekre és elôírásokra, valamint ezek szigorú megtartására; ha kell, kikényszerítésére van szükség. Ám a környezeti problémák jogi és politikai megoldása csak akkor lehet eredményes, ha összhangban van a jogi és politikai normáknak alávetett emberek erkölcsiségével. Ezért nem felesleges feltárni az ökológiai válság erkölcsi vonatkozásait és felvetni a kérdést, hogy nincs-e szükség a környezeti problémák megoldásához erkölcsi megújulásra is. Sokan azt tartják, hogy a mai válság fô oka épp a zsidó-keresztény vallás és erkölcsi hagyomány antropocentrikus szemlélete; amely szerint a teremtés központja az ember, minden az emberért van, s az embernek az a dolga, hogy uralkodjék a természet fölött. Azaz épp a dominum terrae, a Föld feletti uralom bibliai parancsa: ...,,töltsétek be a földet és vonjátok uralmatok alá: uralkodjatok a tenger halai, az ég madarai és minden állat fölött, amely a földön mozog'' (1 Móz 1,28). Mert a természet feletti uralomra törekvô ember csak a saját érdekeire és szükségleteire van tekintettel -- mondják egyes öko-filozófusok --, ezért elhanyagolja a többi teremtett lény igényeit, és szűklátókörű, emberközpontú önzésével tönkreteszi a természetet. Ezzel szemben úgy véljük, hogy a környezeti válság oka nem a keresztény antropocentrizmusban gyökerezik, hanem abban, hogy a modern társadalmak és gazdaságok működésében vajmi kevéssé érvényesülnek a zsidó-keresztény hagyomány erkölcsi elvei. A környezeti válságba torkolló modern tudományos, technikai és gazdasági fejlôdés maga is terméke annak a szekularizációs folyamatnak, amelynek során az európai kultúra kezdett leválni a kereszténységrôl. Az uralkodó természetfelfogás kiigazítása a Bibliához való visszatérés által Az embernek a természethez való viszonyát a teológiai hagyományban legkézzelfoghatóbb módon a teremtésbe vetett hit összefüggésében fejtették ki. A Biblia olyan eredeti egységként fogja fel a természeti világot, az embert és a többi élôlényt, amely megelôz minden köztük lévô különbséget és rangsorolást. Bár a hagyomány valamennyi szála rangot ad az embernek, mindazonáltal az ember kétféleképpen is kötve van. Egyrészt beletartozik a teremtményiség átfogóbb rendjébe, másrészt felelôsséggel tartozik Istennek. A természeti világ Isten teremtésének eredménye. Ezért a természet már nem semleges valami, amivel az ember önkényesen bánhat: nem puszta objektum, amelyet az ember kénye-kedve szerint saját céljai szolgálatába állíthat, hanem olyasmi, amiért felelôsséggel tartozik. Ahogy a Bölcsesség könyvében olvashatjuk: ,,szentségben és igazságban igazgassa a világot'' (9,3). Ezért erkölcstelen dolog lenne a teremtés eredményének az ember által való megsemmisítése. Az ,,értelmes önzés'' avagy az ökonomizmus Ezzel szemben a modern társadalmaknál a társadalmi élet egyes területei -- politika, gazdaság, tudomány, művészet stb. -- egymás után kiváltak a kereszténység befolyása alól, és autonóm törvényeket kezdtek követni. E folyamat részeként az újkori filozófusok autonóm, az isteni kinyilatkoztatástól független etikát is megkíséreltek kidolgozni, amelyek közül az ,,értelmes önzés'' különbözô elméletei lettek a legbefolyásosabbak. Ilyen például az utilitarizmus is: az ember ésszerűen, racionálisan követi a saját érdekeit, és ezzel automatikusan az erkölcsi jót, a közjót is szolgálja. E megközelítés szerint azért nem hazudunk, mert ha rajtakapnak ezen, akkor elveszítjük szavahihetôségünket, ami viszont ellentétben áll tulajdon érdekeinkkel. Ezen felfogás szerint gonoszul cselekedni egyszerűen annyi, mint rosszul kalkulálni. A mai ökológiai és társadalmi problémák szorosan összefüggenek az értelmes önzés logikájával, sajátos ,,ésszerűségével''. A gazdálkodó vállalatok szempontjából például az az ésszerű, ha a költségeiket minimalizálják, aminek az egyik bevett módja az, hogy a tevékenységükkel együttjáró káros mellékhatásokért senkinek sem fizetnek jóvátételt, hanem az így keletkezô költségeket egyszerűen áthárítják másokra. Így tehát a vállalatoknak egy bizonyos termelési tevékenység gazdaságilag nyereséges, tehát ésszerű lehet mindaddig, amíg az általuk okozott ökológiai károk költségeit át tudják hárítani a társadalomra. Az uralkodó gazdasági szemlélet, az ,,ökonomizmus'' elszegényít bennünket, elrabolja spirituális örökségünket. Az ökonomizmusban a haszon látszólagos, a külsô költségek, az ,,externáliák'', dollármilliárdokat emésztenek fel. Az ökonomizmus alapja az önzés, a vetélkedés etikája -- a másokra tekintettel nem levô könyörtelenség. Ez természetellenes, mert az evolúcióhoz a vetélkedés mellett a szimbiózis is hozzátartozik; az emberi társadalmak pedig az együttműködés, a szolidaritás alapján jöttek létre. Fridtjof Capra így ír errôl: ,,Az élôlények közötti viszony lényegében együttműködés, a vetélkedés az együttműködés keretei között valósul meg. A szociáldarwinizmus viszont kizárólagos vetélkedést, harcot, pusztítást lát maga elôtt. Ez a filozófia törvényesíti a kizsákmányolást és a technológia környezetpusztító hatását. E nézet tudományosan nem igazolt, nem veszi figyelembe az összerendezô elveket. A szélsôséges agresszió, a vetélkedés, a romboló viselkedés fôleg az emberi fajra jellemzô kulturális jelenség, és nem az emberi fajban benne rejlô, meglévô dolog.'' A természetesnek mint önértéknek tisztelete az embernek a természetbe való visszaillesztésével Albert Schweitzer nevéhez fűzôdik ,,az élet iránti tisztelet'' elve. Kultur und Ethik című művében így ír errôl: ,,csak akkor igazán etikus az ember, ha engedelmeskedik annak a késztetésnek, hogy segítsen minden életnek, amelyen segíthet, és irtózik attól, hogy bármilyen élônek kárt okozzon. Nem kérdi sem azt, hogy értékénél fogva mennyire érdemes részvétre ez vagy az az élet; sem azt, hogy képes-e egyáltalán és mennyire képes érezni. Maga az élet szent elôtte. Az etika a határtalanságig fokozott felelôsség mindenért, ami csak él''. Az ökológiai válság nem a keresztény erkölcs ilyen vagy olyan sajátosságának -- például antropocentrikus szemléletének -- következménye; hanem inkább azzal hozható kapcsolatba, hogy a szekularizáció folyamán a modern társadalmak eltávolodtak a keresztény erkölcsi hagyománytól. A szekularizácó eredményeként a vallás nagy mértékben individualizálódott és spiritualizálódott, azaz: oly mértékben vált magánüggyé, hogy a vallás a lélek és Isten intim viszonyára, valamint a személyes emberi kapcsolatok körére korlátozódott; ami pedig ezen kívül esett (a gazdasági élet, a politika, a társadalom világa), a vallástól független ,,profán'' életszférába sorolódott be. Abba a profán szférába, ahol az embernek -- e szekularizálódott kereszténység szerint -- nem a vallás törvényeit és elôírásait kell követnie, hanem az egyes életterületek saját, világi törvényeit (a gazdasági életben a piac törvényeit, a politikai életben a pártérdekeket, a technikában a hatékonyság növelésének szempontjait stb.). Így állt elô az a furcsa helyzet, hogy vallási és erkölcsi szempontból semlegessé, közömbössé vált -- a keresztény emberek számára is -- az, ami a gazdaság és technika ,,profán'' világában történik, s ez hozzájárult a gazdasági és technikai fejlôdés súlyos ,,mellékhatásainak'' kialakulásához, a globális ökológiai válsághoz. Örvendetes dolog, hogy a keresztény gondolkodás szükséges revíziója világszerte megkezdôdött. Egyre többen ismerik fel, hogy a keresztény felelôsség nem korlátozódik a lelkiségre és a magánéletre, hanem magában foglalja a társadalmi igazságosság megteremtésének, a béke biztosításának és a teremtés megóvásának nagy politikai feladatát is. Béke a teremtô Istennel -- béke az egész teremtett világgal 1989 szilveszterén a Szentatya külön enciklikában foglalkozott a környezet állapotával -- ,,Béke a teremtô Istennel -- béke az egész teremtett világgal'' címmel. Ebben rávilágít a jelenlegi ökológiai válság nyilvánvaló erkölcsi voltára, ennek fôbb okaiként jelöli meg -- a tudományos és technológiai eredmények válogatás nélküli felhasználását és -- az élet tiszteletének hiányát. Ebbôl következnek az alábbi szempontok: 1. Az egészséges gazdasági, ipari és tudományos haladást átható alapvetô norma az élet, s elsôsorban az emberi személy méltósága iránti tisztelet. 2. A világegyetemet a harmónia jellemzi, amelynek megvan a maga integritása és belsô dinamikus egyensúlya. Ezt a rendet tiszteletben kell tartani: az emberiség ennek bölcs elôvigyázatossággal való feltárására, felfedezésére, majd integritása megôrzésével történô használatára hivatott. 3. A Föld lényegileg közös örökség, gyümölcseinek mindenki javát kell szolgálnia. 4. Szükséges a Föld forrásai feletti rendelkezés nemzetközi szintű összehangolása -- ez természetesen nem jelenti az egyes államok felelôsségének csökkentését. 5. Az ökológiai válság nyilvánvalóvá teszi egy újfajta szolidaritás sürgôs erkölcsi szükségességét. Az államoknak egyre szolidárisabbaknak kellene lenniük: egymást kiegészítve elômozdítani egy békés és egészséges természeti és társadalmi környezet fejlôdését. 6. Nem érhetô el a helyes ökológiai egyensúly, ha nem szállunk szembe a szegénységnek a világban létezô strukturális formáival. Számos, erôsen eladósodott ország saját természeti örökségét rombolja le, aminek a következménye a környezeti egyensúly helyrehozhatatlan megbomlása. 7. Egy másik fenyegetô veszély: a háború, mely kiszámíthatatlan ökológiai károkat okozna. 8. A mai társadalom nem fog megoldást találni az ökológiai problémákra, ha nem gondolja át komolyan életstílusát. Ez a világ számos részén a hedonizmusra és a fogyasztói mentalitásra hajlik, s közömbös az ebbôl származó károkkal szemben. Az egyszerűségnek, a mértékletességnek, az önfegyelemnek és az áldozatkészségnek kell formálnia a mindennapi életet, hogy ne kényszerüljünk mindannyian elszenvedni kevesek gondatlanságának negatív következményeit. 9. Sürgôsen szükségessé vált tehát, hogy ökológiai felelôsségre neveljünk: felelôsségre önmagunk, mások és a környezet iránt. Ennek a célja nem lehet sem ideológiai, sem politikai, s nem épülhet a modern világ elutasítására vagy az ,,elveszett paradicsomhoz'' való visszatérés ködös vágyára. A valódi felelôsségre nevelés hiteles fordulatot jelent a gondolkodásban és a magatartásban. E tekintetben a társadalom minden alkotóelemének megvan a pontos szerepe. Az elsô nevelô azonban a család marad, amelyben a kisgyermek megtanulja a felebarát tiszteletét és a természet szeretetét. 10. Nem lehet figyelmen kívül hagyni a teremtett világ esztétikai értékét. A természettel való kapcsolat önmagában is új erô forrása: a benne való gyönyörködés békét és derűt ad. 11. A világegyetemnek rendje van, amelyet tisztelni kell, s a szabad választás képességével felruházott emberi személy súlyos felelôsséget visel a rend megôrzéséért, a jövendô nemzedékek jólétét tekintve is. A társadalmi kötelezettség alapelve a természet erôire és javaira vonatkoztatva azt jelenti, hogy nekünk, jelenlegi tulajdonosainak úgy kell bánnunk ezekkel, hogy a késôbbi nemzedékek is részesülhessenek belôlük. A jó levegôre, iható vízre stb. vonatkozó emberi jogok természetesen nem foghatók fel az egyéni szabadságjogok mintájára, amelyek az állam befolyásával szemben védik az egyént, és amelyeket az egyén saját maga jogán megkövetelhet magának. A természeti javak oszthatatlansága miatt az ilyen jogokat társadalmi alapjogként kell felfogni, amely kötelezi a politikai szerveket és az állami intézményeket, hogy tevékenységük gyakorlásánál e jogok érvényesítésére törekedjenek. Ökonómiai jogok és ökológiai kötelességek Az emberi méltósághoz az is hozzátartozik, hogy az emberhez méltó életet biztosítsuk számára. Ehhez bizonyos minimális szociális és gazdasági feltételek szükségesek: mint az éhségtôl és a betegségtôl való megóvás, a munkához és a tulajdonhoz való jog. Ide soroljuk a természeti környezet védelmét is, mely hozzátartozik a személy emberi méltóságának minimális garanciáihoz. A gazdasági emberi jogok a politikai szabadságjogokkal analógok. A termelés és a létfenntartási eszközök kevés kézben való koncentrálása, a többség elnyomása és kizsákmányolása súlyosan sérti az emberi méltóságot. Egy olyan gazdasági világállapot, amelyben embermilliók halnak éhen, méltatlan az emberiséghez. Ha nincsenek fajok és osztályok, hanem minden ember az istenképmás méltóságából teremtôdött, tehát ,,szabadnak és egyenlônek'' van alkotva, akkor a politika demokratizálásával párhuzamosan el kell jutni a gazdaság demokratizálásához. Enélkül az emberiség gazdasági és ökológiai katasztrófába zuhan, mivel a harmadik világ országainak fokozódó kizsákmányolása és eladósodása az ott élôket arra kényszeríti, hogy trópusi erdôiket kitermeljék, szántóikat és legelôiket elsztyeppésítsék vagy elsivatagosítsák, és ezzel az emberiség életbázisainak nagy részét megsemmisítsék. Az ökonómiai alapjogokkal együtt minden emberre bizonyos ökológiai alapkötelességek hárulnak. Az ökonómiai alapjogok számát nem lehet korlátlanul növelni, követve a gyorsan szaporodó számú emberiséget és egyes országok fokozott igényeit, mert a gazdasági növekedésnek ezen a földön tudvalevôen határt szabnak az ökológiai korlátok. Az emberi létharcot nem lehet a természet rovására megvívni, mert a földi természet ökológiai összeomlása minden emberi élet végét hozná. A gazdasági jogokat ezért összhangba kell hozni a földi természet kozmikus feltételeivel, hogy az embereknek legyen hol élnie és gyarapodnia. Ezért a társadalomban élô gazdasági igazságosság mellett léteznie kell az emberi kultúra és a földi természet között érvényesülô igazságosságnak is. Ma a gazdasági igazságtalanság párosul az ökológiai jogtalansággal, az emberi munkaerô kizsákmányolásának pontosan megfelel a természeti erôforrások kizsákmányolása. A természet ember általi kizsákmányolása csak akkor fog megszűnni, ha megszűnik az ember ember általi kizsákmányolása, és viszont. Mivel ma a kizsákmányolás technikai eszközei képesek az ember természeti létalapjának elpusztítására, nemcsak erkölcsi ítélet ez, hanem a bölcsesség is erre int. Ostobaságra vall és öngyilkos dolog, ha rövid távú nyereségek kedvéért saját létalapunkat is megsemmisítjük! A természet megóvását az egyéni emberi méltóság minimális garanciái közé kell számítani. Ha ezt elfogadjuk, akkor ezzel azt is mondjuk, hogy az egyénnek joga van az ép környezethez, ahogyan joga van a testi épséghez is. A természet akkor ,,környezetté'' válik, az ember környezetévé. Ez a látásmód azonban kevés ahhoz, hogy a természetet megoltalmazzuk az emberi agressziótól. A természetet az embernek pusztán a természet kedvéért is meg kell óvnia, vagyis a természet méltóságának tiszteletébôl. A Föld joga és a földi életközösség méltósága A modern nyugati civilizációban kezdettôl fogva ahhoz szoktunk hozzá, hogy a természetben csak a mi környezetünket lássuk, az élôlényeket pedig csak az emberek számára hajtott hasznuk szempontjából tekintsük: csak az ember létezik önmaga végett, minden más az ember végett. Ennél korszerűbb antropocentrizmust be lehet sorolni a földi életfeltételek közé és a földi élôlények életközösségébe, nem kell nosztalgikus-alternatív módon elhagyni az ipari társadalmat, hanem meg kell reformálni, amíg ökológiailag összeférhetô nem lesz a Földdel, és be nem tagozódik a földi életközösségbe. Az összes földi élôlény életközössége azonban csak vágyálom marad, ha nem realizálódik az összes élôlény jogközösségében. Egy ilyen földi jogközösségnek az emberi jogközösséget meg kell nyitnia más élôlények jogai és a Föld jogai elôtt, illetve valamennyit be kellene sorolnia a Föld egyetemes élettörvényei közé. Ez azt feltételezi, hogy a földet, növényeket, állatokat saját értékük miatt is tiszteljük, mielôtt az embernek való hasznosságát felbecsülnénk. Amiképp az emberi jogok az emberi méltóságból fakadnak, úgy a többi élôlény és a Föld jogai is a teremtmény méltóságából fakadnak. Újból meg kell határoznunk, mi az ember helye és szerepe a földi élet szövedékében, s ennek nyomán az emberi jogokat is be kell sorolni az átfogó természetjogokba, ha fenn akarunk maradni! Az etikai megközelítés jelentôsége és feladatai A természettel való bánásmód során nagy feladatok állnak elôttünk. E feladatok megoldásához nem elegendôek a tudományok fokozott erôfeszítései, és nem érhetjük be azzal, hogy esetleg újabb technikai találmányokra várunk. Nem járható az ellenkezô irányú út: a természettel való szoros együttéléshez, a technika elôtti korszak ,,ártatlanságához'' való visszatérés útja sem. Nem elégséges az sem, ha az egyes ember saját felelôsségére hivatkozunk és arra bíztatjuk, hogy ,,környezetbarát'' módjára cselekedjék. A természet elpusztításának hatékony megakadályozásához és az emberhez méltó élet jövôbeli lehetôségének biztosításához szükség van mindenki számára egyaránt kötelezô, tehát jogi szabályozásra, illetve még átfogóbb állami- politikai cselekvésre. De ha ennek során az erôszakot mint eszközt kizárjuk, akkor csak etikai érveléssel és erkölcsi példaadással lehet elôidézni magatartásbeli változást. Ebben az értelemben a környezeti etika feladata: elôsegíteni annak belátását, hogy a természet kölcsönös függési viszonyok határolt rendszere, ezért az egyes ember magatartása hatással van az egészre; növelni a felelôsségtudatot és mindenkivel megértetni, hogy nem érvényesíthetjük boldogságra való törekvésünket a térben és idôben tôlünk távolabb élôk kárára; végül pedig elômozdítani azt a készséget, hogy az emberek a természet megóvása érdekében hajlandók legyenek hátrányokat is elviselni. A környezeti etikának e célból olyan magatartásmódokat kell felmutatnia -- híveket toborozva számukra --, melyek követelésével az egyes ember gyakorolhatja személyes életvitelében a természettel való gondos bánásmódot. Ami a politikai, szerkezeti viszonyokat illeti, a környezeti etikának nem annyira gyakorlati megoldási javaslatokat és kézzel fogható cselekvési útmutatásokat kell kidolgoznia (például a legmagasabb sugárterhelést illetôen), hanem célképzetek és kritériumok megtalálására kell törekednie, amelyek a természetes életkörülmények megkárosításának elhárítására ösztönöznek, felhívják a figyelmet a rejtett felelôtlenség eseteire, és elôsegítik a gazdaságpolitikai keretfeltételeknek a fokozottabb környezetkímélés érdekében történô alakítását. E kritériumoknak biztosítaniuk kell, hogy a megkérdôjelezhetô következményekkel járó szükséges beavatkozásoknál a kisebb rosszat jelentsék a lehetséges nagyobb rossz helyett, ha más gyakorlati megoldás nem volna. Hitünkbôl fakad programunk kiindulási alapja: a teremtett világ és az ember mélységes tisztelete. Környezetünket részletekbe menô célszerűséggel, egyensúlyra törekvô, finom, bonyolult mechanizmusokkal alakította ki a teremtô Gondviselés. Létünk a természet ezernyi környezeti feltételétôl függ, ami azonban elrontható! Az embernek a környezet alakítása, életfeltételeinek megôrzése területén is adott a szabad cselekvési lehetôsége, melyet csak a felebaráti szereteten alapuló keresztény etikai normák szabályozhatnak. Minden ami emberi, a természetre épül. A természet -- azaz a létalapok -- védelme nélkül nem képzelhetô el sem hiteles humanizmus, sem valódi demokrácia. A józan ész, az emberi jóérzés és a szorongató körülmények mind arra utalnak, hogy a ma élô és a még meg nem született nemzedékeknek az ép természeti és művi környezethez való joga alapvetô emberi jog --éppúgy, mint az élethez és az emberi méltósághoz való jog. A keresztény felelôsség nem korlátozódik a lelkiségre és a magánéletre, hanem magában foglalja a Teremtés megóvásának feladatát is. A természetvédelmi tevékenység egyúttal szociális tevékenység is, hiszen ha meg akarjuk változtatni az ember kapcsolatát a természettel, akkor meg kell változtatnunk az emberek egymáshoz való viszonyát is! Az utánunk következô generációk jogainak elismerése az ember önként vállalt, saját magára kiszabott mértékletességét feltételezi! Az embernek a természet megóvása érdekében hátrányokat is el kell viselnie: a fogyasztás korlátozását és a hatalomról való lemondást! A gátlástalan fogyasztás kimeríti a természet tartalékait, és megfosztja az embert attól, hogy valóban boldog tudjon lenni! Kialakult ugyanis benne egy olyan tapasztalat, hogy boldogságot, jólétet kizárólag az anyagi javak fogyasztása ad számára. A hatalomról való lemondás korunkban azt kívánja, hogy az ember vessen gátat a többi ember, valamint az állatok és növények fölötti uralmának, az egyes emberekre vonatkozó rendelkezési jogát korlátozza saját magára, és a technikában rejlô hatalmak gyakorlásának szabjon határt. Jó lenne sok területen azt az elvet alkalmazni, hogy ,,a lemondás jelenti a haladást''! Minden területen elérkezik ugyanis az ember egy olyan ponthoz, amelyen túl a hatalom gyakorlása csaknem ellenállhatatlan kísértés arra, hogy visszaéljen vele. Ez azonban veszélyes, pusztító lehet, beláthatatlan következményekkel járhat. Az embernek meg kell fontolnia a következményeket, amelyek a természetbe való beavatkozással járnak. Az ember felelôs a természetért. Tehát megfelelô ismereteket is kell szereznie a környezetrôl, az ökológiai rendszerek törvényszerűségeirôl, meg kell vizsgálnia az ökológiai terhelési határokat és a környezet terhelésével járó kockázatokat. A keresztény környezeti etika abból a tudásból merít, hogy a természet és az ember egyaránt Istennek köszönheti létét, ennélfogva az ember természetalakító hatalmának határt szab Isten elôtti felelôssége, amely a természet megôrzésére és fenntartására vonatkozik. A múltban, a jelenben és a jövôben élô emberek folyamatos egységet alkotnak, ezért a jelenben élôk közül senkinek sincs joga ahhoz, hogy veszélyeztesse a jövôbeni emberiség létérdekeit! Tekintettel a mai, térben és idôben példátlanul nagy hatósugarú cselekvési lehetôségekre, minden keresztény embernek és keresztény közösségnek tanúságot kell tennie errôl a hitrôl. Ez a hitvallás -- a széles látókörön és a szolidaritásból vállalt önmérsékleten kívül -- azt is megkívánja, hogy a gazdasági, társadalmi és politikai életben készek legyünk vállalni a felelôsséget a természeti környezet közös ügyéért. Ezenkívül a keresztényeknek egymás között és mások elôtt is erôsíteniük kell azt a meggyôzôdést, hogy a boldogságnak, az élet beteljesülésének más formái is vannak; nemcsak az, hogy az ember igyekszik egyre többet és többet birtokolni. A természet teremtményi voltáról és az emberiség egységérôl való tanúságtételt illetôen különös jelentôségük lehet olyan csoportoknak, illetve akcióknak, amelyek önkéntesen és különleges elkötelezettséggel felkarolnak meghatározott ügyeket, valamint ösztönzôleg hatnak másokra. Összefoglalásként pontokba foglaljuk azokat a kritériumokat, amelyeket az embernek a környezettel kapcsolatos döntéseiben és ítéleteiben figyelembe kell vennie: 1. Az embernek meg kell fontolnia a következményeket, amelyek a természetbe való beavatkozással járnak. Az ember felelôs a környezetéért, megfelelô ismereteket kell tehát szereznie arról. 2. Tekintettel kell lenni az embernek a környezettel kapcsolatos igényeire. Az embernek nemcsak természetes környezete van, de életéhez hozzátartozik az erkölcsi, vallási, világnézeti miliô is. A szubhumán tevékenységet mindig alá kell rendelni a magasabb céloknak. Elôször az alapvetô dolgokat kell biztosítani ahhoz, hogy az embernek szabad útja legyen a magasabb értékek megvalósításához. 3. Meg kell ôrizni azokat a környezeti körülményeket, amelyek a jövô nemzedékek emberhez méltó életéhez feltétlenül szükségesek, sôt ez a szempont elôbbre való a mai ember gazdasági érdekeinél. Arra azonban nincs kötelezve a mai ember, hogy a létéhez feltétlenül szükséges igényeirôl lemondjon, hiszen a jelen generáció élete is szükséges ahhoz, hogy további nemzedékek is élhessenek a Földön. 4. A szépség és az esztétikai érték is hozzátartozik az ember létéhez, közérzetét döntôen befolyásolja. Az ember fizikai és pszichikai jóléte egyaránt a természeti környezettôl függ. 5. A környezetvédelemben (pl. a levegô és a víz szennyezésének megakadályozásában) nemzetközi kooperációra van szükség. Ennek alapszabálya az, hogy -- különben azonos feltételek között -- a kisebb területek illetve egyes nemzetek intézkedéseit alá kell vetni a természetvédelemre vonatkozó nemzetközi szabályoknak. Ugyanúgy kooperációra van szükség egy országon belül is a különbözô vállalatok és intézmények között. Itt alapszabály, hogy az országos környezetvédelmi elôírások mögött az egyéb -- kevésbé szigorú, vagy a környezetvédelmet elhanyagoló -- egyedi szabályozások mindenképpen háttérbe szorulnak. 6. Hasznosabb elôre gondoskodni arról, hogy ne okozzunk kárt a természeti környezetben, mint utólag intézkedni a bajok jóvátételérôl és a veszélyek megszüntetésérôl. 7. A természeti környezetben kárt okozó személyeket és intézményeket anyagilag kell kötelezni arra, hogy a kárt megtérítsék, illetve a bajt megszüntessék. 8. A természetbe való beavatkozás során meg kell fontolni, hogy ennek hatására valóban tartós javulás érhetô-e el, és így ez a beavatkozás a távolabbi jövôt illetôen helyes-e. Erkölcsileg nem engedhetô meg a természetnek semmiféle megzavarása az élet minôségének növelése céljából akkor sem, ha ez csak rövid idôre szól, és csak egy embert vagy az embereknek csak egy kis csoportját érinti. Pl. a bálnavadászat nem lehet olyan mértékű, hogy kihaljanak a bálnák. Ez egy ideig egyes emberek számára nagy nyereséget hoz, de ezután ennél jóval nagyobb lesz az összes veszteség, és végeredményében az életminôség a maga teljességében romlik. 9. Az állat- és növényfajták védelmének szempontjai a következôk: minden állat- és növényfajta rejthet magában olyan lehetôségeket, amelyeket ma még csak részben vagy egyáltalán nem ismerünk, de a jövôben szükség lehet rájuk (pl. élelmiszer-ellátásban, az orvosi-, gyógyszerészi feladatok ellátásában). Számos, ma kihalással fenyegetett állatnak és növénynek esztétikai értéke van. (Pl. a fóka, gólya, orchidea, bálna, orrszarvú és természetes környezetük.) Az állat- és növényfajok a természet háztartásának működôképességét biztosítják. Soknak a velük kapcsolatos hagyományos szimbólum miatt kulturális jelentôsége van (pl. gólya, kakukk, lóhere, rózsa). Genetikai sokféleségük a feltétele számos orvosi, ipari és mezôgazdasági hasznosításnak. 10. Végül nem hozhatunk létre a természetben olyan irreverzibilis folyamatot, amelynek eredményeképpen a következô nemzedékek már nem használhatnák a természetet olyan szinten, mint mi. Ha egy mondatban akarjuk összefoglalni mondandónkat, akkor a Hegyi Beszédet idézhetjük: ,,Boldogok a szelídek: mert ôk örökségül kapják a földet.'' ======================================================================== II. Cooperator Dei -- az ember mint Isten munkatársa Az ember mint faj sokkal fiatalabb, mint a legtöbb körülötte élô más faj. Bámulatos gyorsasággal és egyedülálló módon egyetlen olyan teremtménnyé fejlôdött, amely intellektuális és morális képességgel rendelkezik, hogy politikai, gazdasági és vallási cselekedetei legyenek. S ami több: az ember az egyetlen teremtmény, amely cselekvésében sem faj-irányított -- ebben az esetben: nem antropocentrikus tényezôket is figyelembe tud venni. E tulajdonságai arra predesztinálják és hívják, hogy Isten munkatársa legyen. Ennek a meghívásnak akkor tud megfelelni, ha minden élôvel komolyan törôdik, s ha magát és utódait arra neveli, hogy a Szövetség által megszabott ökológiai határokat tiszteletben tartsa. Nem nyugodhat bele a fajok tömeges megsemmisítésébe, vagy a teremtett világ másfajta tönkretételébe. Együtt akarunk élni minden élettel, amely élni akar -- mondta Albert Schweitzer. Nehezen elképzelhetô, hogy valaki más abban a korban e szavak következményeit sejtette volna. Csak ma kezdjük megérteni e szavak horderejét: ha meg akarjuk osztani bolygónkat mindazzal, ami él, korlátozni kell életmódbeli szokásainkat, valamint a föld, a levegô, a víz és a biomassza-fölhasználásunkat. Bolygónkon számtalan faj él, ezeknek mind megvan a maga mindenkori élettere. Gondoljunk itt különösen azokra a fajokra, melyeket az ember még nem is tanulmányozott, amelyek az esôerdôkben vagy a tenger mélyén élnek. Az ökológiai tudat növekedésével együtt növekszik az a belátás is, hogy nekünk embereknek tiszteletben kell tartanunk ezeket az élettereket. Ez annyit jelent, hogy a természet sok tájegységét eredeti állapotában kell megôriznünk, védenünk. Az igazságosságra, békére és a teremtett világ megóvására irányuló zsinati folyamat céljainak utat kell találniuk minden ember szívéhez. A teremtett világ megóvását minden ember szívügyévé kell tenni. Az új teremtés fôbb vonásai: 1. A mindenség határtalan titokzatossága, a kozmosz szépsége és nagyszerűsége Isten dicsôségérôl beszél. 2. A Lélek teremtésbeli jelenlétével összeköt minden teremtett élettel. Ezért Istennek tartozunk számadással az élôlények közösségéért. 3. A világ egyensúlya felborult. Részesnek s vétkesnek tartjuk magunkat a mostani állapotért. Hamis értelmezésbôl következôen a rombolási folyamat elôsegítôi lettünk. 4. A bennünket körülvevô válság világméretű. Világméretű a társadalmi igazságosság utáni vágy, de világméretű az ökológiai válság is. A kettôt együtt kell szemlélnünk. A társadalmi igazságosság igényét nem lehet elválasztani egy életképes, egészséges teremtettség valóságának elôfeltételétôl. 5. Napjainkban veszélyben élünk. Az ember felfokozott ipari tevékenysége alapjaiban fenyegeti környezetét, bolygónk ökológiai egyensúlyát. A Föld atmoszférájának fölmelegedése kérdésessé teszi az emberi faj túlélési esélyeit. Halmazati veszély az ózonréteg lebomlása, a termôtalaj minôségének romlása, az erdôk kiirtása, a fegyverkezés, a szennyezôdés a légben és vizeinkben. Elgondolkodtató, hogy a Föld föltételezett 4,5 milliárd éves történetében az ember csak az utolsó évmilliók folyamán jelent meg, s kétszáz év alatt képes az élet feltételrendszerét szétzúzni kapzsisága, profitra éhes kielégíthetetlen mohósága miatt. 6. Nem véletlen, hogy az ökumené-ökonómia-ökológia kifejezések hasonlítanak egymásra, s elválaszthatatlanul összetartoznak. A lakott föld gazdasági életének irányítása a teremtett világ életben maradásáért olyan eszmerendszert és életmódot igényel, amely a keresztény életstílus ismérveit hordja magán. 7. A Jézus Krisztus által végbement megváltás mind az ember, mind a teremtettség megújulását feltételezi. Ezért van reménységünk, hogy az ember megérti felelôsségét, és irányt változtat mind életcéljai kifejezésében, mind döntései meghozatalában. Az ember a teremtés és a megváltás részese csupán, de felelôssége kitüntetetten nagyobb, mint minden más élôlényé. 8. A harmónia a cél, amelynek mind bennünk (Istennel való kapcsolatunkban), mind közöttünk (emberekkel való viszonyunkban), mind körülöttünk (a természettel való relációnkban) meg kell valósulnia, hogy tovább plántáljuk az életet a jövô nemzedéknek. Új gazdasági és ökológiai etika kialakítására van szükség 1. Ôszinte reménységünk, hogy a különbözô indíttatásból e világ életéért felelôsséget érzô emberek elkezdenek szerényebben és szolidabban élni. A fogyasztás állandóan igényelt emelése helyett szellemi és lelki gazdagodásra törekszenek. 2. Ôszinte reménységünk, hogy a haladás fogalma nem sokáig marad azonos a több termelés, több fogyasztás haszonorientált tartalmával. Az új életritmus idôt szentel Istennek, embernek, önmagának, s korlátozza a termelést a lehetséges magaslatról a szükséges mennyiségre. 3. Ôszintén reméljük, hogy a világ iparilag fejlett és nem fejlett országainak szintje nivellálódik és egymáshoz közelít. Különben egymás kizsákmányolása saját lelkünkben is zavarokat okoz. E bűnös struktúrát kell lehetetlenné tenni. Reménységeink legnagyobb akadálya az emberi szív keménysége, kényelemszeretete, mohósága és közömbössége. Ezért a jézusi váltság elengedhetetlen. 4. Céljaink megvalósításának további akadálya a társadalmi rendszerekben tapasztalható demokrácia hiánya és az emberben a haszonra törekvés ébren tartása. 5. Etikailag bátorítást kell adnunk helyi csoportok szervezôdésének abból a célból, hogy a nem a közösség egészének javát elômozdító beruházások ellen felemeljék szavukat. 6. A tudatformálásban nyilvánvalóvá kell tenni, hogy az egész világ közössége tartozik felelôsséggel a holnapért. A szennyezôdés sem a légben, sem a vízen, sem a szárazon nem ismer határokat. 7. Az élethez joga van a következô nemzedékeknek is. Ehhez a mostani generációknak kell a kívánt feltételrendszert megteremtenie. 8. A népek közösségének irányításában a demokrácia felelôs politikájának szociális szempontok érvényesítésével kell találkoznia. Az igazságos társadalmi rend megvalósulása feltétele a teremtett világ megôrzésének. 9. A világ mélyreható krízisben van. Ennek jelei a vérontást követelô háborúk, az éhínség, a menekültek nagy tábora, Észak-Dél ellentéte; megosztottság vallási-felekezeti és politikai okok miatt. A krízis görög eredetű szó. Hármas jelentése van: -- ítélet az ember s a múltbéli döntéseinek következtében kialakult helyzet fölött; -- igazságosság és jog hiánya, s annak érvényesítése a jelenben; -- döntés, jó és helyes döntések, amelyek az egészséges jövôt célozzák meg. A válságból lehet kiutat találni a szó újszövetségi tartalmának érvényre juttatásával. Így Isten elôtt összekapcsolódik múlt, jelen és jövô. 10. Tudatossá kell tennünk, hogy a felelôs életstílus egyszerűségben, szerénységben és szolidságban megvalósuló isteni elvárás. 11. Párbeszédet kell kezdeményezni teológusok, közgazdászok, politikusok és természettudósok között a teremtettség védelmére és megôrzésére. A jövendô generációk jogait biztosító alapelvek 1. Minden élet idôbeli történés, véges és egyszeri. Minden emberi fáradozásnak arra kell irányulnia, hogy az életet fenntartsa. 2. A nem-emberi természet jogainak elismerése nem eredményezheti az emberi egzisztencia bármilyen stádiumának relativizálását és jogfosztását. A nem-emberi életformák jogi garanciáinak kiszélesítése - - helyesen értelmezve azt -- az emberi élet minden síkja számára is (jövendô emberi élet, beteg emberi élet, haldokló emberi élet) a jogi garanciák elmélyítését jelenti. 3. Emberi történet és biológiai lét egy átfogó folyamat, történés részét képezi. Az emberi történelem gyors dinamikája szétszakítással fenyegeti az elengedhetetlen kapcsolatokat a lassabban haladó biológiai léttel. Ezért elengedhetetlenül szükséges moratóriumok beiktatása az elôre nem látható tudományos technikai haladás feltételezett következményeire, és azok elemzésére. Ehhez pedig szükség van legitimált bevezetési és ellenôrzési eljárásokra a kritikus nyilvánosság aktív részvétele mellett. 4. Nincsenek fölösleges fajok. A fajoknak, valamint ,,összjátékuknak'' ismerete nélkül nem tiszteljük az életet, nincs fennmaradási garancia a jövô generációk számára. 5. Különleges problémát vetnek fel a modern biotechnológia és génsebészet beavatkozásai a természetbe. 6. Minden új ipari technológia kifejlesztésénél mérlegelnünk kell a környezettel való összeegyeztethetôséget. 7. Etikai szempontok alapján is felül kell vizsgálnunk az ún. haszonnövények és haszonállatok minôsítési kritériumait. 8. Fel kell hagyni a természet alulértékelésével, amely a természet értékeit, csak mint passzív erôforrásokat kezeli a fogyasztói gazdaság elméleti és gyakorlati számításaiban. A természetet a munka és a tôke mellett mint ,,harmadik partnert'' kell tekintetbe venni. A jövendô generációk jogai 1. A jövô nemzedékeknek joguk van az élethez. 2. A jövô nemzedékeknek joguk van nem manipulált, azaz az ember által mesterségesen meg nem változtatott emberi örökségállományhoz. 3. A jövô nemzedékeknek joguk van egészséges levegôhöz, vízhez és talajhoz. 4. A jövô nemzedékeknek joguk van a növény- és állatvilág sokféleségéhez és ezzel együtt a sokféle genetikai forrás megôrzéséhez. ======================================================================== III. Szép, új (ökologikus) világ...? A problémák Mindenki jól ismeri azokat a gondokat, amelyek a fegyverkezés utáni világot fenyegetik. Röviden összegezve: -- Pusztul a Föld élôvilága, fogynak az élet hordozására alkalmas helyek, a termôterületek. -- Az ember felborítja a Föld ökológiai egyensúlyát, holott nyilvánvalóan ez túlélésünk egyetlen fontos biztosítéka. -- Úgy tűnik, hogy a technika egyoldalú és aránytalan fejlesztése deformálja illetve szétrombolja az ôsi hagyományokat ôrzô emberi közösségeket, kultúrákat. Az emberiség nem tudja megôrizni azt a tudást, amit sok ezer év tapasztalata alapján gyűjtött össze (pl. az amerikai kultúrák elpusztítása, falurombolás); ami a túlélés másik oszlopa volna. -- Képtelen mértékben nô az elôállított információk mennyisége, ugyanakkor az emberek egyre nehezebben vagy több hibával döntenek alapvetô, fontos kérdésekben is. -- Nincs átfogó ismeretünk sem a Föld állapotáról, sem az emberiségrôl. Ismerünk bizonyos részjelenségeket, meg tudunk oldani (néha zseniálisan: pl. Hold-expedíció) részfeladatokat, de csôdöt mondunk összetettebb problémákkal szemben. -- A fogyasztói ember nemigen tud mit kezdeni azokkal a jelenségekkel, amelyek kívül esnek a termelési-fogyasztási struktúrákon. -- A megtermelt javakkal arányosan nô a Föld népessége, de ezzel arányosan nô a szegénység és az éhezés is: a javak megfelelô elosztását az emberiség nem tudja megoldani. -- Jóllehet a totális háború veszélye csökkenni látszik, az emberiség nem tudja kezelni az erôszakot és a hatalmat (háborúk, terrorizmus, faji megkülönböztetések, szexizmus stb.). -- A kommunikációs technikák ma már lehetôvé tennék, hogy az emberiség együtt, koordináltan cselekedjen -- ezzel szemben még az is elérhetetlennek látszik, hogy a legalapvetôbb dolgokban egyetértsen (pl. az élethez minden embernek joga van stb.). ,,Mohó szapiensz'' A felsorolt jelenségek okai közt elsô helyen szokás említeni az erôforrások elégtelenségét. Nem nehéz azonban belátni, hogy igazában nem a pénzrôl, energiáról, anyagról, eszközökrôl van szó, hanem azokról a struktúrákról, életmódról, ahogyan ezeket használjuk. Mi az oka annak, hogy nem tudunk olyan struktúrákat létrehozni, amelyek hatékonyabban működtetnék az erôforrásokat? Mitôl van az, hogy nyilvánvalóan helytelen önzô és az anyagi javakat mohón és mértéktelenül megszerezni kívánó életmódunkon nem tudunk változtatni? Az ember rendet akar tartani a saját portáján, de nem szívesen söpör a másik háza elôtt. Megoldja a saját gondjait, de amikor egy probléma csak részben az ô gondja, akkor elvárja, hogy közös összefogással, teherviseléssel oldják meg azt. Eddigi története során az ember túlnyomó részben olyan együttműködési formákat alakított ki, amelyek a hatalomra illetve a profitszerzésre irányulnak. Létrejöttek a hatalom és a nyereség elosztására irányuló elfogadott (legalábbis tolerált) megoldások, de nem alakultak ki a közösség egészét fenyegetô bajok elhárításának mechanizmusai. (Pontosabban ezek néha elképesztô leleménnyel működnek primitívnek nevezett társadalmakban, az individuumra épülô fehér civilizáció azonban mind a mai napig nem tudta átvenni azokat.) Az emberi önzést kell végsô okként megjelölni, amely igen sikeresen alakítja az egyén érdekkörébe esô világot, de nem irányul alkotó módon arra, ami azon túl van. Az egyirányba leszűkített technikai fejlôdés széttörte azt az egységet, ami az embert ôsidôk óta környezetével szerves egységben tartotta. Az egyén létét is fenyegetô, az egész Földre kiterjedô aggasztó jelenségek sokasodnak; mégsem képes kilépni azokból a formákból, szokásokból, értékrendekbôl, amelyekbe bezárta magát és amelyek lehetetlenné teszik a hatékony, összehangolt cselekvést az ember és a természet megóvása érdekében. A korlátlan növekedés, haladás eszméje rabul ejtette, és -- bár ma már látható, hogy ez hosszú távon katasztrófához vezet -- nem tud tôle szabadulni. Új kérdések, kihívások Nem feltételezhetjük, hogy az ember szántszándékkal okozta az elôzôekben felsorolt problémákat. Csak eddig nem vette észre azok halmozódó, térben és idôben messzeható következményeit. A tudomány az utóbbi kb. 200 évben elmerült a részproblémákban -- nem látta a fától az erdôt. A szellem, és maga az ember is mint egész, kiszorult a figyelem középpontjából. A filozófiai, de még inkább a teológiai tudományokkal kevesen foglalkoztak; problémáik, eredményeik csak akkor vonták magukra a figyelmet, ha valamilyen természettudományos kérdéssel kapcsolódtak össze (pl. relativitáselmélet). Hogy ebbôl mekkora kár származott, az csak a jövôben lesz nyilvánvaló. Ma a tudomány és a technika csôstül szállítja az aggasztó részeredményeket. Csak kellemetlen mellékkörülmények és kiszámíthatatlan következmények hálójában vergôdve tud felkínálni egy- egy részmegoldást, amelyek új kérdések seregét vetik fel. A tudomány és technika nemcsak tengernyi pénzt emészt fel és ökológiai fenyegetést okoz -- a kényelem és luxus mindig sokba kerül --, hanem leköti azt a szellemi kapacitást is, amit az igazi problémák megoldására lehetne fordítani. A genetikában pl. óriási erôket összpontosítanak, miközben azt sem tudjuk, mi a biológiai élet lényege, és merre tart az evolúció. Irdatlan apparátusok ontják a termékeket és információkat, -- holott ezek nagyobb részével az emberek túlnyomó többsége nem tud mit kezdeni, aki pedig tudna, ahhoz nem jut el. A civilizáció erôfeszítéseinek egyre nagyobb hányada irányul arra, hogy önmagát fenntartsa; ahelyett, hogy minden erôvel keresné azokat a modelleket, amelyek a megváltozott körülmények között egy emberszabásúbb életet tennének lehetôvé, illetve helyreállítanák az ember és ember, valamint az ember és természet kapcsolatát. Az újkori ember -- természetesen a fehér ember -- magától értetôdônek vette, hogy átalakítja a természetet. Közben fel sem tette azt a kérdést, hogy átalakítható-e a természet egyáltalán, vagy hogy jó gyümölcsei lesznek-e ennek? Hogy milyen jogon teszi ezt? Cinikus dolog ma ,,Földanyáról'' beszélni, -- egyrészt azért, mert a múltban inkább csak kegyetlen mostohaként tekintettünk rá, másrészt mert ma is a ,,vérét szívjuk'' ennek az anyának. Ellenségei vagyunk annak a világnak, aminek a létünket köszönhetjük? Egy tízéves gyermek is fennakad ezeken a kérdéseken, csak a világot ellenôrizni kívánó struktúrák képviselôi és ideológusai siklanak el felettük. Új gondolkodási horizont felé Az emberiség jövôjérôl és az ökológiai válság megoldásának lehetôségérôl az azzal foglalkozó legtöbb illetékes véleménye következetesen valamilyen megmagyarázhatatlan és indokolatlan kincstári optimizmust sugároz. Ez a bizakodás szinte mindig megnyilvánul, amikor politikusok nyilatkoznak az ügyrôl, de ezt a szakemberek vagy tanulmányai korántsem támasztják alá. A magányos gondolkodók és tudósok vagy csak egyszerű állampolgárok nagy részének a véleménye ettôl gyökeresen eltér. Szerintük az ökológiai válság a jelen politikai és gazdasági berendezkedése, valamint a civilizáció eddigi terjeszkedési irányának megtartása révén nem oldható meg. Az egész társadalom szervezôdésének egy új alapelvre, egy új paradigmára van szüksége ahhoz, hogy a földi élet minden formáját fenyegetô expanzív fejlôdés -- amelyet egyetlen faj, az ember hozott létre --, kikerüljön abból az ördögi körbôl, amelyet a végtelen növekedésre felhasznált véges alapanyagok paradoxona jelent. Az optimisták a hatályos, érvényes és egyedülinek ismert társadalomszervezési elv, a korlátlan növekedésű gazdaság és az ezt szabályozó piac szerepének megtartásával képzelik el azoknak az intézkedéseknek a megtételét, amelyek a környezet visszavonhatatlan degradációjának megállításához szükségesek. Némi egyszerűsítéssel az ilyen viselkedést azonosíthatjuk az értelem, a ráció emberi fogalmába vetett hittel és a tudományos, technokrata erkölccsel. A második csoport szerint azonban a fenti alapon nem adható kielégítô válasz a felmerülô kérdésekre, ezért a piacra épülô, versenyben működô, a tôkét nem eszközként, hanem öncélként használó gazdaság helyett egy újfajta, a termelést nem mennyiségi, hanem minôségi értékként felfogó gazdaságot javasolnak. Az ökológiai válság megoldására hozott nemzeti és nemzetközi intézkedések hatástalansága illetve lassúsága felveti a nemzeti szuverenitás elvének problematikáját, vagyis hogy a jövôben is fennmaradhat-e? A környezetszennyezés nem ismer határokat, de a természet sem, a sajátjain kívül. A jelenlegi nemzetállamok határai, amelyek a természeti határokhoz csak esetlegesen, véletlenszerűen kapcsolódnak, még hatályos nemzetközi egyezmények mellett is megakadályozzák a környezeti kérdések ökológiai egységben történô szemlélését (amilyen például egy folyó esetében a vízgyűjtô-terület, mélységi víznél a geológiai szerkezet, légszennyezésnél a természetes légmozgások stb.) Hogy a világpolitika kevéssé alkalmas érdemi változtatásra, az több okra vezethetô vissza. Az egyik magában a bizonyításban keresendô. A formalizált, racionális ismeretek bűvöletében élô európai civilizáció, amelynek hatása mára az egész világra rányomja a bélyegét, hozzászokott a lineáris gondolkodáshoz. Ez a felfogás a veszélyek bizonyításakor is ott áll a háttérben. Az ártatlanság vélelmének jogi elve nem alkalmazható egy tevékenység környezeti hatásának megítélésében, mégis alkalmazzák: sokszor nem a tevékenykedônek kell bizonyítania tevékenysége ártalmatlanságát, hanem bárkinek, akinek eszébe jut kifogásolni annak ártalmasságát, kell bizonyítani a károkozást. Ez a megközelítés figyelmen kívül hagyja a kockázati tényezôket, illetôleg hallgatólagosan számol velük. Holott, ameddig ismeretlen a tevékenység kihatása, addig a kockázat is végtelen lehet. Ha pedig végtelen nagy, az ellenében nyert elônyök -- rendszerint egy újabb gazdasági tevékenység -- nem ellensúlyozzák, ezért nem lenne megengedhetô. Ennek ellenére újra és újra elôfordul. Legjobb példa rá a nukleáris fegyverek és a radioaktivitás alkalmazása. Még ma sem tudjuk, milyenek lesznek hosszútávú kihatásai, mert ismeretlen veszélyforrásról van szó, de annyi bizonyos, sokkal veszélyesebb, mint elôre jelezték. Hasonló a helyzet az egyre újabb vegyi anyagokkal és minden egyéb mesterséges beavatkozással. Jellegzetesek a következô érvek: a kimutatott hatás statisztikailag nem szignifikáns, vitatható, nem egyértelmű; azonkívül nem bizonyítható, hogy a vizsgált faktor okozza a bajt. Mintha az egész csak statisztikailag értékelhetô és csak tudományos kérdés lenne. Holott mögötte a végtelenségig kiürült és megcsömörlött emberi elme hittôl megfosztott, lineáris logikával gúzsba kötött lemondása áll. A másik ok a politika tehetetlenségére azon erôk eredôje, amelyek a politikát meghatározzák. Itt legalább két nagyon fontos tényezô szerepel: a közvélemény és a pénzügyi-gazdasági lobbyk. A közvélemény, mely demokratikus országokban a politika egyik meghatározója, közismerten könnyen manipulálható, de nem csak ez a baj. A közvélemény az állampolgárok átlagos tudati, érzelmi, értelmi állapotának tükre; így szükségszerűen elmarad a társadalom egyes messzebbre tekintô, etikusabb tagjainak szintjétôl. Ez azt jelenti, hogy részint a politikai manipulációk eredményeként, másrészt öntörvénye folytán, a közvélemény még nagyon sokáig nem lesz képes önnön igényeit átgondolni és eljutni a felismerésig, amely az ökológiai etika elfogadásához vezet. Mindenki fuldoklik a nagyvárosok szmogjában, de személy szerint nagyon kevesen vannak, akik ezért lemondanak az autózásról. Ehelyett a kormányt hibáztatják, hogy miért nem tesz valamit. Nem kevésbé örök és mozdíthatatlan akadálynak tűnik a gazdasági és pénzügyi érdekek szövevénye és irányító hatalma, amely a nemzeti kormányokat már réges-rég hatása alá vonta, sôt sokkal hatékonyabb nemzetközi intézményrendszert teremtett magának, mint akármelyik politikai próbálkozás, nem is beszélve a környezetvédelmiekrôl. Természetesen a nemzetközi pénzvilágról, a multinacionális trösztökrôl van szó, amelyek számára szintúgy nem léteznek határok, mint a természet számára. Ma a világpolitika irányítása egyértelműen ezek kezében van, és a nemzeti kormányok nem tehetnek mást, mint hogy az általuk megszabott körben mozognak. Át kell gondolni a fejlett ipari országok és a világ többi része között húzódó ellentmondást. Különösebb bizonyítás nélkül is belátható, hogy amennyiben a nyugati életszínvonal elérése lehetetlen -- bár ezt sokan tagadják --, akkor az anyagi javak a Földön nemcsak egyenlôtlenül, de igazságtalanul is vannak elosztva. Egy olyan országban, amely csak most szabadul az úgynevezett ,,létezô szocializmus'' nyűgeitôl, és határozott törekvése, hogy kapitalista piacgazdaságra térjen át, szociális gondolkodásról és társadalmi igazságosságról beszélni anakronizmusnak tűnik. Mégis az ökológiai szemlélet alapján a fennálló, egyre bonyolultabb társadalmi intézményekbe szervezôdô termelési struktúra helyett a termelést magát kell ,,szocializálni''. Ennek legfontosabb eleme a decentralizálás, a kicsi méretek elônyben részesítése, diszkrét csomósodások (központok) helyett homogén hálózatokba szervezôdés, regionalitás és természetesen a kicsiny egységek önkormányzata. Ma sokan beszélnek ,,fenntartható fejlôdésrôl''. A valóságban azonban a gazdasági növekedést a környezet károsítása nélkül nem lehet elérni. Ez önellentmondás az emberiség jelenlegi fejlettségi szintjén és létszáma mellett. A fejlôdés csak addig tartható fenn, amíg az általa okozott károk nem haladják meg a bioszféra kiegyenlítô képességét. Ma már azonban ezen túl vagyunk. Mindebbôl újabb népszerűtlen következtetés adódik, amely így szól: a jelen körülményei között a leghatékonyabb és legsürgetôbb környezetvédelmi intézkedés a családtervezés és a természet rendjéhez igazodó önfegyelemmel végrehajtott népességkorlátozás az egész világon. A másik fô gond a szegénység. Semmilyen fejlesztési koncepció nem hiteles addig, amíg a fejlett országok szabják meg a fejletleneknek, hogy mit tegyenek. A szociális egyenlôtlenség és társadalmi kiszolgáltatottság nemcsak az egyes országokon belül, hanem elsôsorban a régiók között veszélyes. Mindezek alapján beláthatók a környezetvédelem legfontosabb kérdései, melyek önmagukban csak látszólag tudományos kérdések, azonban nagyon hamar társadalmi, sôt etikai jellegűvé válnak. Felülrôl nem lehet forradalmat csinálni, ezt mutatja sok történelmi példa. Ahhoz, hogy a fenntartható világ -- amit lehet fejlôdésnek is nevezni, ha a fejlôdést nem mennyiségi növekedésre értjük -- paradigmája érvényesülhessen, a nagy néptömegek és a politikai vezetés hozzáállásának párhuzamosan kell változnia! Addig nem képzelhetô el, hogy korlátozni tudjuk a termelést és a tôke uralmát, mely magától nem fog erre a következtetésre jutni, és mely a technokrata erkölcs legfôbb hordozója, a kiszolgáló tudománnyal együtt. A jelen körülményei között az igazi verseny már rég nem a konkurenciával folyik, sôt már régen nem az ember ember általi kizsákmányolása a legnagyobb erkölcstelenség. A küzdelem a mindenhatónak hitt emberi tudás gyümölcse, a technika és a természeti környezet között folyik, és legnagyobb kára a bioszféra ember általi kizsákmányolása. Valójában ez a kizsákmányolás csak látszólagos eredményt hoz, mert a verseny kimenetele a jelen felállásban nem kétséges. Elôre látható, hogy a környezet fog gyôzni. ======================================================================== IV. Társadalom -- gazdaság -- természet A globális gondolkodás szükségessége A huszadik század második felében elkerülhetetlenné vált annak felismerése, hogy az ember és ember, a társadalmak, országok és hatalmak közötti konfliktusok köre az elôzôeknél semmivel sem kisebbel, mint az ember és természeti környezete közötti konfliktussal bôvült. Földünkön napjainkban -- az emberi tevékenység következményeként -- két globális szféra, a tágabban értelmezett bioszféra és a technoszféra ékelôdik egymásba. Bioszféra alatt a geológiai rendszer (föld, levegô, víz) és az élô szervezetek együttese értendô, a technoszféra pedig mindazon tárgyak összességét jelenti, amelyek az emberi tevékenység eredményeként jönnek létre. A két szféra kapcsolata oly módon jellemezhetô, hogy a technoszféra működése során a bioszférából nyersanyagokat és energiahordozókat vonunk ki, illetve oda a technológiai folyamatok, továbbá a fogyasztás kapcsán hulladékot juttatunk vissza. A civilizációs fejlôdés hosszú szakaszában a technoszféra mint rendszer, méreteit tekintve nem volt összevethetô a bioszférával; azaz egyrészt a technikai fejlôdés nyersanyag- és energiaigényének kielégítése korlátlannak látszott, másfelôl a technoszférából származó hulladékot a bioszféra akadály nélkül elnyelte. A hulladék fogalma ebben az összefüggésben tágabban értelmezendô, hiszen minden objektum, ami emberi munka terméke, hosszabb-rövidebb idô alatt elhasználódik, technológiai és kommunális hulladékká válik. A vázolt kapcsolatrendszerben századunk második felében zavarok támadtak, hiszen a nyersanyag- és energiaforrások végességét, másfelôl természeti környezetünk hulladéktűrô képességét tekintve bizonyos korlátok egyre határozottabban kirajzolódnak. Az ,,ember-természeti környezet'' kapcsolatot az ,,egyszerű munkaeszközök -- technikák -- technológiák -- technológiai-, szolgáltató és információs rendszerek'' lánc mentén fokozódó bonyolultság és összetettség jellemzi. Mindez a természettel való anyag- és energiacsere hihetetlen mértékű intenzifikálódásával jár együtt, és felveti azt a kérdést, hogy az erôforrásokkal való jelenlegi bánásmód milyen mértékben fosztja meg a jövendô generációkat és társadalmakat az értelmes és elfogadható emberi létezés lehetôségétôl. A ,,bioszféra-technoszféra'' viszony intenzívvé válása a gondokat lokális mértékűbôl globális méretűvé tette, s a világ országainak és régióinak az emberiség történelme során eddig még nem tapasztalt kölcsönös függôségéhez vezetett el; minthogy a források földrajzilag egyenlôtlen eloszlása, továbbá a szennyezôanyagok (hulladékok) országhatárokat nem ismerô mozgása kényszerítô erôvel helyezi a középpontba az államok közötti együttműködés kérdését, hiszen az erôforrásokkal való ésszerű gazdálkodás csak ily módon valósítható meg. A hulladék fogalmának széles körű értelmezése tudatossá kell hogy tegye bennünk a tényt, miszerint a technológiai jellegű ipari és mezôgazdasági mellett hatalmas tömegű kommunális és közlekedési hulladékkal is számolnunk kell, ami a fogyasztói társadalmak szükséges velejárója. Az utóbbiak csökkentése elkerülhetetlenül kívánatos, s a jövôben egyre inkább kényszerítô erejűvé válik. Másrészt, a hulladékok mindkét típusa egyben értékes anyagok forrása (egy részük nyersanyagként újrahasznosítható), ily módon kinyerésük és a technológiai folyamatokba való visszajuttatásuk -- tehát ún. zárt körfolyamatok kialakítása -- egyre égetôbb szükségletté válik. Ez a lépés elvezet a környezetvédelem -- lényegében véve -- passzív és defenzív jellegű cselekvési formáitól a környezetgazdálkodás aktív és offenzív taktikájának és stratégiájának kimunkálásához. Az elmondottakból világossá válik, hogy a technoszféra és a bioszféra, másként fogalmazva az ökológiai és a technológiai-ökonómiai alrendszerek szoros kapcsolata a két alrendszer problémáinak egymástól elválasztott kezelését nem engedi meg. Az utóbbi alrendszer fejlesztése és ésszerűsítése csak rövid távú rablógazdálkodás jegyében folyhat az ökológiai szempontok figyelmen kívül hagyásával. Másként fogalmazva, az ökológiai szempontokra érzéketlen technológiai és gazdasági folyamatok hosszabb távon nem tarthatók fenn, de rövid távon is hatalmas károkat okoznak. Az is egyértelmű, hogy a két alrendszer egymáshoz illesztése még a legjobb szándék mellett sem látszik könnyen keresztülvihetô feladatnak. Értéktartalmuk ugyanis teljességgel eltérô. A technoszféra fô értékei a következôk: termelékenység, hatékonyság, profit, lineáris folyamatok; a bioszféráé: változatosság, sokszínűség, széles határok közötti alkalmazkodóképesség. A bioszféra ,,non-profit'' rendszer, folyamatai körfolyamatok, és ,,öngyógyító'' képességgel rendelkezik. Könnyen belátható tehát, hogy a kapcsolat kényszerkapcsolat jellegű, így az egymáshoz illesztés egyetlen alternatívája nem lehet valamiféle egyoldalú, kizárólagos megoldás, csupán az optimalizálás. Az emberiség történelme során -- a természeti környezethez való viszonyt tekintve -- végsô soron három nagy korszak különíthetô el. A mítoszok korában az ember benne él a természetben, annak integráns része. Ezt követi a konfrontáció korszaka, amely az európai kultúrában és civilizációban markánsan a descartes-i gondolat, a valóság kettéválasztása (res cogitans -- res extensa) nyomán indul világhódító, lélegzetelállító fejlôdést hozó útjára. Ily módon, végsô soron, izoláltuk magunkat a természeti környezetünktôl, s megfeledkeztünk arról is, hogy mi módon kommunikálhatunk és kooperálhatunk a környezetünkben lévô organizmusok sokaságával. A descartes-i gondolat vezetett oda, hogy az univerzumot is mechanikus rendszerként kezeljük, amely egymástól elválasztott objektumokból áll, ez utóbbiakat azután az anyag alapvetô építôköveivé redukálhatjuk. Ezek tulajdonságai és kölcsönhatása azután minden természeti jelenséget meghatároz. A természetnek ezt az induktív, analitikus, redukcionista és atomizáló szemlélettel kialakított képét utóbb az élô organizmusokra is átvitték. Nem nehéz kimutatni, hogy a világ ilyen mechanisztikus felfogása a legtöbb tudománynak ma is alapját képezi, és életünk minden területére erôs befolyást gyakorol. Ez vezetett el az akadémiai diszciplinák tapasztalt felhasadásához, szétaprózódásához és ahhoz is, hogy természeti környezetünket egyedi részekbôl állóként -- és sokkal inkább gépként, mint élô organizmusként -- kezeljük, amelyet azután a különbözô érdekcsoportok fenntartás nélkül kifoszthatnak. A fentiek alapján napjainkban egyértelművé válik a váltás szükségessége: konfrontáció helyett együttműködés. A természet jó kooperáló partner, antropogén beavatkozásokat kiegyenlítô kapacitásai hihetetlenül nagyok, de nem végtelenek. Ma ott tartunk, hogy lokálisan ezeket a kapacitásokat (nem regenerálódó, vagy lassan regenerálódó erôforrások - - a környezet hulladéktűrô képessége) sok esetben már kimerítettük, és globálisan is szembe kell néznünk számos problémával. Az együttműködés korszakába való belépés, az optimalizáció megvalósításának elôfeltétele szemléletbeli átalakulásunk, egy új értékrend kialakítása. A jelenlegi civilizációs fejlôdés két pillére: maximális fogyasztás és ehhez illeszkedô optimális termelés. Bíznunk kell abban, hogy működôképes lesz az a társadalom is, amelynek alapja a következô elv: maximálisan jó emberi és társadalmi közérzet és ezzel társuló optimális anyagi fogyasztás. Könnyen belátható, hogy az utóbbi kevésbé pazarló modell, egyben azonban értelmezési problémákat is megfogalmaz. A ,,maximálisan jó emberi és társadalmi közérzet'' napjainkban egyértelműen a maximális anyagi fogyasztáshoz kapcsolódik; másrészt számos nem kvantifikálható tényezôt tartalmaz, ily módon a kartéziánus gondolkodás keretei között nem értelmezhetô. Az új értékrend kialakítása másként, mint új, vagy az elfelejtett (mert fölöslegesnek tartott) régi spirituális értékek beépítésével nem látszik lehetségesnek. A jelenlegi világállapot egyszerre teszi szükségessé a károk felszámolását vagy csökkentését célzó környezetvédelmi intézkedések megtételét, valamint a környezetgazdálkodás elveinek a gyakorlatba való átültetését. Az ember ma még háborút visel természeti környezete ellen, s azt vallja, hogy a környezetszennyezés a civilizációs fejlôdés kockázata. Habár ez az állítás tartalmazza is az igazság elemeit, a nagy kérdés az, hogy mekkora kockázatot ér meg ez a fejlôdés. A közelmúlt néhány környezeti katasztrófája (Csernobil, Seveso, Bhopal stb.) azt jelzi, hogy számos eset messze túlesik a még vállalható kockázat határán. Mert a jelenlegi világállapot -- a civilizációs fejlôdés minden eredménye ellenére és azzal együtt -- sok szempontból a jövôtôl való félelemre adhat okot. Demográfiai csapda, urbanizációs gondok, az energiaválság és a nukleáris energia kérdôjelei, hulladékhegyek és újrahasznosítás, a műtrágyázás és növényvédelem kísérôjelenségei, a természet anyagforgalmának megzavarása, melegházhatás, savas ülepedéstôl pusztuló erdôk, a sztratoszféra ózonrétegének pusztulása -- hogy csak a legégetôbb gondokat említsük. A felsorolás nem öncélú. Lokális környezetvédelmi és környezetgazdálkodási tevékenységünk csak akkor vezethet eredményre, ha megtanulunk globálisan gondolkozni, saját konkrét cselekvésünket a nagyobb összefüggések keretei között tudjuk elhelyezni. A ,,kôolajcivilizáció'' kora Szemléletváltásra van szükség! Azonban ennek eléréséhez elôbb el kell jutnunk az ún. civilizációs társadalmak központi problémájához. E társadalmak fejlôdésének alapját -- különösképpen a második világháború óta -- az anyagi javak termelésének és fogyasztásának minden addigit meghaladó szintje képezi. Az anyagi fogyasztás misztifikálódott, több tekintetben presztízsfogyasztás jelleget öltött, s ez a tény eddig még soha nem tapasztalt módon terheli a Föld véges erôforrásait; másfelôl a roppant tömegű termelési és fogyasztási hulladék elhelyezése alig megoldható nehézségeket hoz magával. A kihívásra adott válaszok nagyjából három csoportba sorolhatók. Az elsô csoport a kiutat a termelés sarkallásával, a jelenlegi fô irányok folytatásával keresi, bízik az új technológiai vívmányokban, s a gazdaság helyzetét kívánja mindenekelôtt és szinte minden áron egyensúlyba hozni. Roppant erôfeszítéseket tesz arra, hogy a ,,gazdasági növekedés -- infláció -- munkanélküliség -- külsô egyensúly'' mágikus négyszögében -- amit talán helyesebb lenne a civilizációs társadalmak Bermuda-négyszögének nevezni -- rendet teremtsen, egyensúlyt hozzon létre; holott valójában nem képes másra, mint arra, hogy a problémákat a komplex társadalmi összefüggések szövetében ide-oda tologassa. A második csoport ezt a fejlôdést nem kívánja tovább folytatni, az anyagi javak tömegével szembehelyezi egy új -- részleteiben még nem kidolgozott -- életminôség igényét. Ellenzi a mammuttechnológiákat, a nukleáris energiát, megújuló és veszély nélküli energiaforrásokért száll síkra, s a természettel összhangban álló életformát hirdeti. A harmadik csoport áthidaló megoldásokat keres. Elismeri, hogy életmódunk alapja csak egy hatékony közgazdasági rendszer lehet, de a növekedést egy emberibb lét szolgálatába kívánja állítani. Ez a felfogás a szükségletek oldaláról indul ki, amelyek kielégítése még a gazdag országokban sem teljes, -- nem is beszélve a harmadik világ országairól. A stratégiát ezen felfogás szerint világméretekben kell megtervezni, s azt a déli és az északi országokban egyaránt felmérendô szükségletek feltárásához kell kötni. Egyértelmű, hogy a csoport nemzetek feletti értékekbôl indul ki, s a nemzeti értékeket vagy azok adott körét az elôbbiek mögé helyezi. A reális országok reális kormányai ma -- roppant tehetetlenségi erô szorításában, amelynek gazdasági, társadalmi és politikai okai egyaránt vannak -- lényegében véve az elsô csoport által megfogalmazott elveket követik, bár napjainkban már a harmadik csoport által megfogalmazott értékrend bizonyos elemeinek is vannak hívei. Mindezek mögött valójában az emberi személyiség, az egyén újszerű felfogása áll. A hatvanas években a vezetô civilizációs társadalmakban bekövetkezett nagy változás új korszakot indított el, amelyet hedonizmusnak (gondoljunk csak a Max Weber-i osztályozásra: puritán, felhalmozó vagy hedonista fogyasztó magatartás), narcizmusnak vagy neo- individualizmusnak egyaránt nevezhetünk. Az egyes ember számára önmaga keresése, -- generációtól függetlenül -- a fô kérdéssé változott. Az emberek hirtelen rádöbbentek, hogy addig kötelezettségeknek, elôírásoknak, lemondásnak engedelmeskedtek; s az egyéni kibontakozás, az önmegvalósítás mint érték, egyre nagyobb vonzóerôvé változott. Ezt a folyamatot mesterségesen is erôsítették! Nem lehet kihagyni az üzleti érdekeket, az egyre újabb termékek mindenáron való ráerôszakolását a fogyasztóra a profit érdekében! Mindez a materiális fogyasztásnak, a konzumálásnak, pontosabban a Föld erôforrásai fokozott felélésének új és új lendületet adott. Társult mindehhez a szabadság újszerű értelmezése. Azelôtt a szabadság ,,eszközérték'' volt, értelmét azoktól a szép és nemes értékektôl, céloktól kapta, amelyekhez elvezetett. Eszköz volt tehát egy cél szolgálatában. Gondoljunk csak a francia forradalom jelszavára: szabadság, melynek jegyében megvalósulhat az egyenlôség, és az elvezet az emberek testvériségéhez. Ma a szabadság a ,,végsô érték'', nem eszköz, hanem létcél; minden kényszer megszűnését, minden lakat lepattanását jelenti. Minden tartós kapcsolat, elkötelezettség, ígéret elôbb-utóbb úgy tűnik fel, mint a szabadságtól való megfosztás. Ez a fajta szabadság objektíve nem ismerheti a felelôsségvállalás kategóriáját; hiszen nincs miért felelôsséget vállalnom, minthogy én vagyok minden érték legmagasabbika, letéteményese és mértéke. Az ily módon magát a társadalomból, az emberi közösségekbôl önként kirekesztô, talajtalanná váló, kapcsolatok nélküli személy ismét csak az anyagi fogyasztás fokozásában véli megtalálni az egyetlen járható utat. Pedig végsô soron minden szükségletnövekedés úgy hat, hogy megnöveli az ember függôségét a számára ellenôrizhetetlen külsô erôktôl, s ezért megnöveli az egzisztenciális félelmet. És ezen a ponton meg kell fogalmaznunk egy drámai kérdést! Mit mondana Szophoklész ma az ember iránti csodálatának szavakba öntése kapcsán, ha szemtanúja lenne annak a mérhetetlen pusztításnak, amit az ember a természeti környezetben, a saját biológikumán és kulturális örökségén véghezvitt? Talán hallgatna, mert rádöbbenne, hogy a világ mai nehézségeinek egyik szemléleti összetevôje az ember ,,öncsodálata'', pontosabban egyfajta önteltsége, a szellemi képességeivel összefüggô korlátlan lehetôségeibe vetett hite, és az ezen nyugvó gyakorlati tevékenysége. Descartes kijelentése -- ,,cogito ergo sum'' -- az európai kultúra emberét felbátorította arra, hogy magát inkább értelmével, mint teljes organizmusával azonosítsa. Az ökológiai problémák jelentkezésének -- ma már látjuk -- alapvetô szemléleti oka az euro-amerikai kultúrkör emberének önértékelési zavara; az a tény, hogy a nyugati ember ,,kigondolkodta'' magát természeti környezetébôl. Ezzel társulva leértékelôdik a természeti környezet minden elemével és folyamataival együtt, illetve az ember számára való felhasználhatóságuk lesz az egyetlen értékük. A végeredmény a geoszféra-bioszféra, s ezzel együtt az emberi biológikum pusztulása. Az elmondottakból -- úgy gondolom -- egyértelművé válik, hogy a racionális, analitikus gondolkodás túlhangsúlyozása olyan magatartásmódot jelent, ami antiökológikus jelenségként értelmezhetô. A racionális szellemiség legbelsô természete az ökológiai rendszerek viselkedésének megértését valójában éppen hogy megakadályozza. (Ezeket a rendszereket úgy definiáljuk, mint a természeti környezet tetszôleges, valódi vagy képzelt határokkal rendelkezô részét, amelyeket a bennük lévô organizmusok egymáshoz és az élettelen környezethez való komplex viszonya jellemez.) A racionális gondolkodás klasszikusan lineáris, míg az ökológiai tudat nem-lineáris rendszerek intuitív megismerésébôl fakad. Az európai kultúra emberének nehéz felfognia, hogy egy jótettbôl nem feltétlenül születik nagyobb jó, ha még több jót teszünk hozzá. Az ökológiai rendszerek úgy léteznek, hogy dinamikus egyensúlyban tartják magukat, amely ciklusokon és folytonos ingadozásokon -- tehát nem-lineáris folyamatokon -- nyugszik. Éppen ezért a hozzájuk kapcsolt, hozzájuk kényszerített lineáris (vagy exponenciális) történések -- mint pl. a korlátlan gazdasági és műszaki növekedés vagy akár az emberiség létszámának növekedése -- kényszerűen megzavarják a természetes egyensúlyt, és elôbb vagy utóbb súlyos károkhoz vezetnek. A természeti rendszerek lényegi sajátsága viszont olyan ökológiai szemléletet sugall, amely szerint a világ minden jelensége egymáshoz kapcsolódik és egymástól függ. Az európai tudomány ezzel a kérdéskörrel viszonylag rövid idô óta foglalkozik, s ezt az elméletet általánosan rendszerelméletnek nevezik. Egyértelműen levonható tehát az a következtetés, hogy a ,,társadalom -- gazdaság -- természet'' hármas nagyrendszerének elemei csupán együttesen kezelhetôk. Gazdasági cél, feladat, stratégia a társadalom érdekében nem fogalmazható meg környezeti cél, feladat és stratégia nélkül (ugyancsak a társadalom érdekében) és megfordítva. A civilizációs társadalmak mai szintjén az együttes vizsgálat, és az egyes alrendszerek értékkészletének együttes figyelembe vétele nélkül megoldás aligha képzelhetô el. A feladat nem ígérkezik könnyűnek. Korábban már láttuk, hogy a természeti illetve a technológiai-ökonómiai alrendszerek értékei milyen lényeges különbségeket rejtenek magukban. Elegendô legyen itt csupán arra utalnom, hogy önmagában véve az elsô non-profit, míg a második profit-orientált rendszer. És a társadalom fô értékei? -- tehetjük fel most a kérdést! Ezt tekintve a történelem folyamán a legváltozatosabb kép tárul elénk. Hit, remény és szeretet; szabadság, egyenlôség, testvériség; szolidaritás, szubszidiaritás, méltányosság -- s a 20. század végén a társadalmak értékrendjének döntôen meghatározó elemévé az anyagi fogyasztás, a konzumálás mértéke lett, mint arról már korábban is szó esett. A közügyekkel foglalkozó embernek, a homo politicusnak ebben az érték- orgiában kell -- az adott történelmi, társadalmi helyzetet figyelembe véve -- egyensúlyt teremtenie, optimumot megvalósítania. Ha ezt sikerrel teszi, akkor létrehozza az ökoszociális jelzôvel illethetô piacgazdaságot, amelynek legfôbb jellemzôje talán az lehet, hogy a gazdasági döntés egyidejűleg értékítéletet is tartalmaz. Hogy ezt a döntést nem csupán az orientálja, hogy a vállalkozás pénzben kifejezhetô hasznot hoz-e, hanem a mennyiségi különbségek mellett etikai és esztétikai minôséget is szem elôtt tart. Csupán számokban gondolkodva ugyanis önmagában gazdaságos lehet a környezetet pokollá változtató tevékenység is, míg a környezetet megóvó gazdaságtalan. Rá kell jönnünk arra, hgy az emberi lehetôségek nem korlátlanok, illetve a természeti környezetnek és az emberi tevékenységnek nem csupán az elérhetô gazdasági haszon szerint van értéke. Mert ma, ha valamire azt mondjuk, hogy gazdaságtalan, az súlyosabb értékítélet, mintha valakirôl azt állítják, hogy csúnya vagy erkölcstelen. A gazdasági növekedés, a gazdasági teljesítmény, a gazdasági terjeszkedés a modern társadalmak állandó témájává, ha nem rögeszméjévé vált. Pedig a közgazdaságtan ítéletei töredékesek, módszeresen szűklátókörűek, értékítéletet nem tartalmaznak, továbbá csak rövid távon érvényesek. A homo sapiensnek, pontosabban a homo fabernek vissza kell magát gondolkodnia, vagy inkább ,,visszaálmodnia'' a természetbe, újra fel kell fedeznie létének, intellektuális képességének természeti gyökereit. Erre a kvantumfizika oldaláról már korábban elhangzott a felhívás. Niels Bohr, a századelô egyik legnagyobb fizikusa így fogalmazott: ,,az ember nem csupán külsô szemlélôje, de résztvevôje is a természet gyönyörű színjátékának.'' A Föld mai állapota már következmény, az imént vázolt emberi magatartás következménye, s a bolygónk arculatát az utóbbi fél évszázadban drámai módon megváltoztató ember belsô világa az a pont, ahonnét -- megújulást keresendô -- el kell indulnunk. Történelmi tapasztalat, hogy a kultúrák, a civilizációk halálos veszedelembe kerülnek, ha sorsproblémáikat idôben felismerni és azonosítani nem képesek, mert az utóbbiak enélkül felhalmozódnak és egyre súlyosabbá válnak. Ma az emberiség civilizációi közül az eddig legrövidebbnek ígérkezô, az ún. ,,kôolajcivilizáció'' korát éljük. És a sorsproblémák sokasodni látszanak! Hinnünk kell, hogy vannak cselekvésre kész erôk, akik a krízist orvosolni képesek. Ezen erôk szemlélete, érték és értékrendszere egymástól különbözhet; mégis, kompromisszumra való hajlandóságuk kikövezheti a megoldáshoz elvezetô utat. ======================================================================== V. Környezet és társadalom kapcsolatrendszere Az ökológiai érdekek a fejlett piacgazdaságokban A fejlett ipari társadalmakban sem voltak mindig nyilvánvalóak az ökológiai kockázatok. A második világháború utáni gazdasági, politikai és társadalmi érdekstruktúra, a kibontakozott gyors gazdasági fejlôdés igényei sem integráltak környezetvédelmi szempontokat. (Közös jövônk, 1988.) A gazdasági elôrehaladás, majd a modern urbanizáció kibontakozása, a városok növekedése többek között ezért is járt jelentôs környezeti károkkal. Az ötvenes évek közepe óta Nyugat- Európában, az Amerikai Egyesült Államokban látványosan emelkedett az életszínvonal, javult az élet minôsége. A termelésnövekedés és az alkalmazott technológiák nemcsak látványos fejlôdést, hanem intenzív nyersanyag- és energiafelhasználást, környezetrombolást is eredményeztek. A fejlett ipari országokban már a hetvenes évek átmeneti gazdasági válsága során kiderült, hogy a környezeti problémák hátráltatják, illetve visszavetik a gazdasági fejlôdést. A környezeti problémák következtében egyre növekedett a társadalmi elégedetlenség: társadalmi megmozdulások, alternatív ökológiai mozgalmak is szervezôdtek. Az Egyesült Államokban, Japánban, a Német Szövetségi Köztársaságban, Franciaországban, Nagy-Britanniában, a skandináv országokban a hetvenes, a dél-európai országokban a nyolcvanas években ezek már tömegessé is váltak. A társadalmi megmozdulások, a polgári középosztályban érlelôdô igények a környezetbarát termékek iránt, a fizetôképes kereslet is arra ösztönözte az ipart, hogy kifejlessze a kedvezôtlen ökológiai következmények csökkentésére alkalmas technológiákat és ipari folyamatokat. Az ökológiai mozgalmak politikai ereje, az egyes országokban megjelent környezetvédô pártok az állami környezetvédelem gyökeres átalakulásához vezettek. Az ökológiai érdekek érvényesülése Magyarországon A kelet-európai társadalmakban, köztük Magyarországon nem bontakozhattak ki azok az erôk, amelyek a fejlett nyugati társadalmakban az állami környezetvédelem átalakulásához, illetve az ökológiai érdekek növekvô szintű érvényesüléséhez vezetett. Természetesen a globális környezeti problémákat okozó nagy folyamatok: az urbanizáció, az iparosítás, a mezôgazdasági termelés mennyiségi növelését célzó folyamatok a kelet-európai országok környezeti viszonyait sem hagyták érintetlenül. A kialakult károk mögött viszont a csak Kelet-Európára, illetve az államszocialista struktúrára jellemzô mechanizmusok is meghúzódtak. A gazdasági szerkezet különösen centralizált jellege, az 1950-ben kibontakozott erôltetett iparosítás nehézágazati orientáltsága, magas alapanyag- és energia igényessége az átlagosnál is jobban terhelte a természeti környezetet. A centralizált politikai, hatalmi struktúra gazdaságpolitikai, ideológiai érdekei miatt sem vette figyelembe az ökológiai szempontokat. Az ötvenes és hatvanas években a tervezési, beruházási gyakorlat új városok, új nagyüzemek sokaságát építette úgy, hogy számításba sem vette a természeti-környezeti hatásokat. A hivatalos ideológia is kifejezte az ökológiai szempont hátrányait: a remélt szocialista életforma korabeli jelképe az új városok mellett -- többnyire a lakótelepek közé -- elhelyezett nagyüzem, a magasra mutató kémény. A politikai rendszer az ökológiai szempontok védelmében érdekelt társadalmi erôket is figyelmen kívül hagyta, az alternatív mozgalmakat pedig következetesen elnyomta. A hierarchizált, felülrôl lefelé szervezôdô társadalomirányítási modellben -- az egyének centrális függôségei folytán -- spontán úton sem jöhettek létre horizontális szervezôdések, mozgalmak. Többek között azért sem, mert az emberek teljesen tájékozatlanok voltak környezeti ügyekben, azok titkossága folytán. Mindezek mögött nemcsak a politikai rendszer specifikumai, hatalmi és ideológiai érdekei rejtôztek. A szocialista ipar sem volt képes megtermelni a környezetvédelem megalapozásához szükséges forrásokat. Hiányzott az ahhoz szükséges piaci, illetve társadalmi érdekeltség is. Az államszocialista politikai rendszer hosszú ideig megkísérelte elválasztani az országot azoktól a folyamatoktól is, amelyek a nemzetközi környezetvédelem terén a hatvanas évek végétôl kezdve egyre nagyobb lendülettel bontakoztak ki a fejlett piacgazdaságokban. Még a hetvenes évek pártdokumentumaiban is fellelhetô az a nézet, amely szerint a szocializmusban nincs szükség az autonóm érdekeltségű környezetvédelemre, mert a szocialista gazdaság minden szereplôje belsô kényszerek alapján, mintegy automatikusan védi a környezetet. Környezeti érdekek és a várható folyamatok A nyolcvanas évek politikai változásai az ökológiai érdekek érvényesülése számára is kedvezô folyamatokat indítottak el. A centralizált államszocialista struktúrában megjelent decentralizációs mechanizmusok, a területi érdekközösségek, a központi hatalomtól való elszakadás jelenségei, a kvázi-piaci viszonyokból fakadó új gazdasági érdekeltségek, a civil társadalmakban kibontakozott konfliktusok kedvezô ökológiai konzekvenciákkal is jártak. A környezeti érdekek érvényesülésével kapcsolatos alapvetô mechanizmus ugyan nem változott: a környezetvédelmi szempontok figyelembe vétele mindig más érdekek jegyében történt. Az államszocializmus centrális függôségeinek túlsúlya miatt még ekkor is inkább a politikai, hatalmi, a szervezeti, ideológiai és természetszerűleg gazdasági érdekek álltak a környezeti érdekek mögött vagy mellett (sokszor helyett!). A piaci mechanizmusok, az autonóm jelenségek nagyobb mértéke esetén pedig a politikai, ideológiai szempontok rovására inkább csak a gazdasági érdekek érvényesültek. A társadalmi-politikai rendszer változását követôen részben felgyorsultak a korábbi kedvezô változások, részben le is lassultak, éppen a kondicionáló mechanizmusok átalakulása, újjászervezôdése, az új tényezôk jelentkezése miatt. A környezetvédelem jövôbeli sorsa feltehetôleg aszerint alakul, hogy milyen folyamatok zajlanak le a nagy társadalmi szférákban: a gazdaság, a politikai rendszer, a civil társadalom valamint a területi folyamatok összefüggésében. 1. A környezeti érdekek várható érvényesülése alapvetôen attól függ, hogy a kiépülô piacgazdaság mennyiben lesz képes a hatékony környezetvédelem kiépítéséhez szükséges forrásokat biztosítani, s hogy kiépülnek-e a környezeti érdekeket szolgáló iparágak. Ehhez fizetôképes középosztályra is szükség van. 2. Hogyan módosul az állami és az önkormányzati környezetvédelem közötti munkamegosztás, létrejönnek-e a központi és helyi környezetvédelem összehangolt működésének szükséges jogi feltételei; a nélkülözhetetlen forrásokon túl a különbözô intézmények, valamint a hatalom és a kompetencia megosztása? 3. Mi történik az önkormányzatok és a környezet viszonyában: képesek lesznek-e az önkormányzatok a mainál jóval önállóbb módon befolyásolni mind a természeti, mind pedig az épített környezet alakulását? Számos jelzés utal új függôségek szervezôdésére és az ebbôl adódó újabb ökológiai problémákra. A jövôbeni társadalmi folyamatok, a településtervezés és -fejlesztés hatásmechanizmusai szintén fontos meghatározó tényezôk lehetnek. 4. Mi várható a helyi társadalmakban, a civil társadalom legkülönbözôbb csoportjai körében? Milyen folyamatok döntenek majd az ökológiai érzékenységrôl, a környezeti károkkal kapcsolatos beállítottságról, az ökológiai érdekérvényesítés társadalmi lehetôségeirôl? A már ma is érzékelhetô tendenciák közül melyik lesz az erôsebb: az egzisztenciális félelmek, a mindennapi élet nehézségei miatt is tapasztalható elfordulás a környezeti ügyektôl; vagy éppen ellenkezôleg, az ökológiai veszélyekkel párosuló mindennapi élet gondjai erôs ökológiai mozgalmakkal járnak, többek között a demokratikus politikai intézmények, a pártok és az ökológiai mozgalmak támogatásával? A kibontakozó polgárosodás anyagi törekvései inkább elnyomják-e vagy éppen felszínre hozzák-e a posztmateriális -- közte a környezetvédelmi -- igényeket? A kérdésekre adandó válaszok fontosak; nem csak azért, mert nem mindegy, hogy a századforduló Magyarországán milyenek lesznek a természeti környezeti feltételek. A polgári társadalmi rendszer kiépítése, kiépülése elképzelhetetlen az ökológiai veszélyeket csökkenteni képes társadalmi, gazdasági és politikai mechanizmusok szervezôdése, megfelelô környezetvédelmi rendszer és irányítási stratégia kialakítása nélkül. Ehhez pedig ezeknek a mechanizmusoknak a pontos ismerete is szükséges. Mindez azonban csak további kutatások, a kialakuló tendenciák feltárása alapján lehetséges. ======================================================================== VI. A társadalmi környezetszennyezés helyzete Amikor a környezetvédelemrôl hallunk, képzeletünkben idilli táj jelenik meg: tiszta vizű patakkal, zöld tisztásokkal; vagy ha a pesszimista természetű emberekhez soroljuk magunkat, akkor füstölgô kéményeket látunk, savas esô pusztította erdôkkel és épület- homlokzatokkal. A legritkább esetben áll a gondolatsor elején az utcán dülöngélô alkoholista, a kulturálatlan vagy agresszív viselkedés, az öngyilkos, az infarktusos beteg vagy éppen a szakmai és személyi szabadság hiánya. Pedig ezek a társadalmi jelenségek, a társadalmi környezetünk állapotát jellemzô negatív jelenségek, tehát társadalmi környezetünk szennyezettsége szorosabb összefüggésben van a környezetvédelemmel, mint amilyen a gondolkodásunkban, a környezetvédelmi kutatásokban betöltött szerepe. Egyre többet tudunk az ember és a természet kapcsolatrendszerérôl. A természeti környezet egyes elemeinek az emberre, mint biológiai lényre való hatásáról és az ember természetalakító tevékenységérôl írott könyvek, tanulmányok könyvtárakat tölthetnek meg. Az ember személyes életét, fiziológiai, pszichikai, mentális állapotát, legkülönfélébb élettevékenységeit azonban ma már a primer természeti környezet mellett sokkal inkább meghatározzák a közösségi lét során kiépített társadalmi eredetű hatások. Az ember által létrehozott gazdasági, művi s fôként a szűkebb értelemben vett társadalmi környezetnek az ,,alkotóra'' való visszahatása -- a természeti környezet hatásához képest -- már kevesebb publicitást kapott. Különösen az utóbbi 40 év hazai szakirodalma volt e téren szegényes. (Ami részben érthetô is, hiszen nemigen lehetett volna összeegyeztetni a szocialista, a minden eddiginél fejlettebb és emberközpontúbb társadalom építésének kikiáltott folyamatot az ember fiziológiai, pszichikai, erkölcsi leromlásával.) Újszerű aspektusból közelítjük a környezetszennyezés és a környezetvédelem problémakörét, így feltétlenül szükséges, hogy -- még ha sok szempontból nem is tökéletes, de valamilyen tájékoztatást adó -- definíciót fogalmazzunk meg a tanulmányunkban szereplô alapfogalmaknak. Alapfogalmaink értelmezése Társadalmi környezet: adott területi egységben az egyénnel együtt élô emberek és a társadalmi együttélés során létrehozott materiális és nem materiális produktumok, viszonyok összessége. Szűkebb értelemben vett társadalmi környezet: egy adott területen az egyénnel együtt élô emberek és az együttélés, mint az egyéni és közösségi tevékenységek viszonyainak összessége (továbbiakban ezt nevezzük társadalmi környezetnek). A társadalmi környezet szennyezettsége: az egyén -- tömegessé válva valamilyen szintű közösség -- életfeltételeire, élettevékenységére nézve ártalmas társadalmi hatások -- társadalmi ártalmak -- az élettevékenységeket, az együttélést zavaró mértékben való jelenléte, esetleg dominanciája, meghatározó volta. A társadalmi környezet szennyezése: a fenti állapot kialakulásához vezetô folyamat. Elméleti megfontolások A társadalmi környezetszennyezés fogalmának körvonalazása. Környezetünk szennyezése és elszennyezôdése egyre fokozottabb mértéket öltô társadalmi, gazdasági és nem utolsó sorban biológiai probléma. Egyes kutatók és futurológusok szerint környezetünk állapota már a közeljövôben további fejlôdésünk korlátjává válik. A környezetszennyezés, a környezet kizsákmányolásának foka elôbb vagy utóbb -- az idôpontot pesszimizmusunktól függôen becsülhetjük -- eléri azt a mértéket, amikor létkérdéssé válik az emberiség jövôje szempontjából. A természet, az ember és az emberek bonyolult viszonyrendszer által szabályozott nagyobb közössége, a társadalom, valamint a társadalom különbözô tevékenységei számára térbeli kereteket nyújtó művi környezet, tehát a természet-társadalom-művi környezet harmonikus egységének megbomlása -- vagy egyenesen az egység hiánya -- a környezet minôségének romlását eredményezi. A társadalom önnön újratermelése érdekében kifejtett tevékenységének minden szférájában: családi élet, termelés (gazdaság), helyváltoztatás (közlekedés), rekreáció stb. hatással van mind természeti, mind művi környezetére. Természetesen a hatás ellenkezô irányban is érvényesül: a természeti és művi környezet állapota visszahat a társadalom, az emberi tevékenység minôségére. Amíg azonban a társadalmi tevékenység -- és azon belül a társadalmi környezetszennyezés mértéke -- közvetlenül befolyásolja a természeti és művi környezet állapotát, tehát direkt módon fejti ki hatását; addig a természeti és művi környezet hatása a társadalomra közvetett, amennyiben jelzésként, mérceként szolgál a társadalom számára. Vegyünk egy egyszerű példát. Ha egy üzem vörös porral és kénes füsttel teríti be a szomszédos erdôt és lakótelepet, akkor nyilvánvaló, hogy egy közvetlen környezetszennyezési folyamatról van szó. A termelés mint társadalmi tevékenység direkt módon befolyásolja a természeti és művi környezet állapotát, biológiai, esztétikai, fizikai stb. károkat okoz. Ugyanakkor nyilvánvaló, hogy a környezet adott állapota ilyen egyértelmű megfeleltetéssel nem befolyásolja a társadalmi környezetet, de jelzi, hogy valahol baj van. A ,,jelzéseket'' a társadalmi tevékenységet folytató gazdasági egység, az üzem -- éppen társadalmi környezetszennyezettsége, életminôsége színvonalának megfelelô mértékben -- érzékeli és tevékenységének minôségjavítása érdekében a társadalmi környezetszennyezés csökkentésére törekszik. Konkrét példánk esetében tehát növeli a dolgozói képzettségi színvonalat, visszaszorítja az alkoholizmust, javítja a szociális ellátást, növeli a munkakultúrát stb. A társadalmi szisztémán belül a társadalmi környezetszennyezés egyes elemei szennyezettségének nagysága döntô mértékben befolyásolja a társadalmi tevékenység minôségét, s ezzel együtt annak környezetre gyakorolt hatását, a természeti és művi környezet állapotát. A környezet állapota tehát csak indirekt módon hat(hat) vissza önnön állapotára úgy, hogy a kultúrszisztéma felé tükörként működik; tükrözi a társadalmi környezetszennyezés mértékét. Ha tehát a környezetnek a humán szférából származó terhelését csökkenteni akarjuk, hangsúlyoznunk kell: elsôdleges a társadalmi tevékenység működési zavarainak korrigálása, a társadalmi devianciáknak, a társadalmi környezetszennyezésnek a csökkentése. Ezzel nem mondunk kevesebbet, mint azt, hogy a környezet szennyezettsége csak egyik tünete a társadalom, a társadalmi tevékenység betegségeinek, a létminôség alacsony fokának. A természeti és a művi környezet szennyezése elleni védekezés pedig csak tüneti kezelés akkor, ha nem a betegséggóc elleni koncentrált támadás, és nem a lényegi, kiváltó okok keresésére irányul. Hipotézisünk szerint a betegséggóc éppen a társadalmi környezetszennyezés. A környezetvédelem nehézsége pedig éppen abban az ördögi körben mutatkozik meg, hogy minél nagyobb mértékű a társadalmi környezetszennyezés, minél fertôzôbbek a társadalmi devianciák; a természeti és művi környezet szennyezettségének mércéjén annál magasabb az a határérték, amelynél a társadalom vészjelzô rendszerei riasztanak, és beindítják a védekezô mechanizmusokat. 1. ábra A természeti, a művi és a társadalmi környezetszennyezés összefüggései Természetesen ekkorra már sokkal nagyobb áldozatokat követel a társadalomtól a megbomlott egyensúly visszaállítása. A társadalom válaszút elé kerül: a társadalmi vagy a természeti-művi környezetszennyezés enyhítésére fordítsa-e megcsappant energiáit. A kettô közötti összefüggést ritkán vagy egyáltalán nem ismeri föl; de ha igen, a társadalmi környezet javításának elsôdlegessége, mint a circulus vitiosusból való kitörés egyetlen lehetséges útja, általában nem tudatosul. A társadalmi környezetszennyezés során három fontos, egymásra épülô kérdésre kell megkeresnünk a választ: -- Milyen a társadalmi környezetszennyezés folyamatának elméleti modellje, milyen környezetszennyezési elemekbôl épül fel? -- Milyen a társadalmi környezetszennyezési elemek területi elhelyezkedése, illetve milyenek az elemek térbeli differenciái? -- A társadalmi környezetszennyezés egyes összetevô elemei hatással vannak-e természeti és művi környezetünkre, s ha igen, melyik milyen mértékben? Mindhárom kérdés megválaszolásához természetesen hosszú évek további kutatómunkájára van szükség. A társadalmi környezetszennyezés összetevôi Ha alaphipotézisünknek megfelelôen a társadalmi környezetszennyezés fogalmán azoknak a tényezôknek összességét értjük, amelyek gátolják a társadalmi tevékenység minôségének javítását, a természeti környezet minôségének megôrzését és javítását, a társadalmi tevékenység térbeli keretéül szolgáló művi környezet színvonalának emelését; akkor általánosan fogalmazva a társadalmi-környezeti gondok fôbb összetevôit az alábbiak szerint csoportosíthatjuk: -- bűnözés (különös tekintettel a korrupcióra), -- képzettségi és végzettségi színvonal (analfabétizmus), -- munkanélküliség, -- az etnikumok speciális szerepe és helyzete, -- társadalmi stresszhatások és összetevôik. Az egymáshoz szorosan illeszkedô jelenségek felsorolása azonban önmagában nem sokat mond, emiatt ez az öt tényezô jelenti az elsô megközelítést, további vizsgálódásainkhoz feltétlenül szükséges ezek bontása, ill. rendszerbe szervezése. A társadalmi környezetszennyezés megnyilvánulási formái a) A társadalom fiziológiai leromlása: -- a természetes halandóság magas volta (halálozási arányszám), -- stresszbetegségek gyakorisága, -- születések alacsony száma. b) A társadalom pszichikai leromlása: -- alkoholizmus (alkoholbetegek száma, alkoholfogyasztás nagysága), -- narkománia, -- öngyilkosságok számának megnövekedése. c) A társadalom anyagi leromlása: -- szegénység (jövedelmi viszonyok, fogyasztási szerkezet, állami szociális juttatásban részesülôk és nyugdíjkorúak aránya). d) A társadalom szellemi, kulturális leromlása: -- iskolázatlanság, képzetlenség, műveletlenség (a népesség iskolai végzettség szerinti szerkezete, szakképzettség szerinti megoszlás, könyvtári kölcsönzések, értékesített sajtótermékek száma). e) A társadalom erkölcsi leromlása, értékválság: -- bűnözés (az erôszakos-, garázda-, tulajdon és közrend elleni bűncselekmények elkövetôinek száma), -- korrupció, -- családok széthullása (válások), veszélyeztetett kiskorúak, -- marginalizálódás, -- közösségek hiánya (mobilitás), -- személyi és szakmai szabadság hiánya. A társadalmi környezetszennyezettség fenti megnyilvánulási formái a társadalom négy közvetítô szintjén érvényesülnek: a családban, a szűkebb lakó- és munkahelyi közösségben, a helyi társadalomban, a makrotársadalomban, illetve az ezekben kialakult együttélési viszonyokon keresztül hathatnak az egyénre. A társadalmi környezetszennyezés működésének és vizsgálatának modellje Az eddigiek alapján megállapíthatjuk, hogy a társadalmi környezet szennyezettségének szociológiai jellegű vizsgálata két oldalról közelíthetô meg: -- a jelenlegi állapot kialakulásához vezetô társadalmi ártalmak meglétét, erôsségét és -- a társadalmi ártalmak következményeit lehet vizsgálni. A társadalmi környezetszennyezettség vizsgálatához szükségünk van a környezetszennyezés működési mechanizmusát ,,leképezô'' modellre. Ennek megalkotásához vissza kell kanyarodnunk az 1. ábrához, melyen a társadalmi, a művi és a természeti környezet összefüggésrendszerét ábrázoltuk. Az ábra középsô blokkját alkotó ,,társadalmi szisztéma'' -- tehát a társadalmi tevékenység és a társadalmi környezetszennyezés összefüggéseit és kapcsolatát kell tovább részleteznünk. A társadalmi környezetszennyezés modelljét a 2. ábra mutatja. Az ábra értelmezéséhez elôször is két új fogalmat célszerű bevezetnünk: az elsôdleges és másodlagos környezetszennyezettség fogalmát. A különbözô zavarok (pszichés, fiziológiai, intellektuális) formájában jelen lévô ártalmak az elsôdleges, mindezek következményei, a beilleszkedési zavarok pedig a másodlagos környezetszennyezettség fogalomkörébe tartoznak. Az elsôdleges forma meglétének és mértékének következménye, illetve függvénye a másodlagos, de a másodlagos is visszahat az elsôdlegesre. Az ábrán felírtuk, hogy a társadalmi környezetszennyezettség mely elemét melyik kategóriába soroltuk. A társadalmi környezetszennyezés működési mechanizmusának folyamatai a relációs nyilak mentén tárulnak fel. Négy önállóan elkülöníthetô folyamatot találunk az ábrán: ,,A'' folyamat: az elsôdleges társadalmi környezetszennyezés folyamata (1-2-3 nyilak) ,,B'' folyamat: a másodlagos társadalmi környezetszennyezés folyamata (6-7-5 nyilak) ,,C'' folyamat: a direkt társadalmi stressz folyamata (1-2-4-5-6 nyilak) ,,D'' folyamat: az indirekt társadalmi stressz folyamata (1-2-3-7-5-6 nyilak) A társadalmi környezetszennyezés modellje Elsôdleges tényezôk: Másodlagos tényezôk: -- alacsony képzettségi, -- alkoholizmus, végzettségi színvonal, -- drogfogyasztás, narkománia, analfabétizmus, -- öngyilkosság, -- műveletlenség, -- bűnözés, -- bűnözés, -- hátrányos szociális helyzet, -- munkanélküliség, -- válás, -- marginális rétegek, csoportok -- stresszbetegségek, (pl. cigányság) speciális helyzete, -- korlátozott egyéni és szakmai -- elvándorlás, szabadság, -- halandóság, -- születések száma. 2. ábra A társadalmi környezetszennyezés legjellegzetesebb folyamatait reprezentáló körök egyenkénti magyarázatra szorulnak. Az ,,A'' folyamat: az elsôdleges társadalmi környezetszennyezés folyamata A társadalmi-gazdasági tevékenység (működése során) a történelem minden periódusában társadalmi rendszereket, társadalmi berendezkedési modelleket termelt ki, melyek keretein belül működik. (Megjegyezzük, hogy talán jobb, ha a társadalmi berendezkedési modell fogalmát használjuk itt, amivel jelezni tudjuk, hogy nem csupán a gazdasági tevékenységre értelmezett alap-felépítmény problémáról van szó.) A társadalmi-gazdasági tevékenység alatt az élet minden percét kitöltô funkciók összességét értjük. Minthogy a tökéletes társadalmi berendezkedési modellt még egyik kor sem volt képes megvalósítani, a rendszer működése során keletkezô salak a társadalmi környezetszennyezettség elsôdleges formája. Mértéke egyértelműen függ az adott berendezkedési modell működésének minôségétôl. A kör azzal zárul, hogy az elsôdleges szennyezettség (analfabétizmus, bűnözés, műveletlenség stb.) visszahat a társadalmi-gazdasági tevékenység színvonalára. A társadalmi-gazdasági tevékenység és a társadalmi berendezkedési modell szinkronjától vagy aszinkronjától függôen a kör kilép a síkból, és emelkedô vagy süllyedô spirállá válik. A ,,B'' folyamat: a másodlagos társadalmi környezetszennyezés folyamata A társadalmi környezetszennyezés kulcsjelensége a társadalmi stressz. Selye János definíciója szerint ,,... a stressz személyi kényszerhelyzet következtében létrejött erôfeszítés.'' A társadalmi- gazdasági tevékenység minden formájának gyakorlása során, a társadalom minden szintjén létrejönnek olyan feszültségek, melyek egyének (vagy kisebb közösségek) kényszerhelyzete következtében alakulnak ki. Bizonyos mértékű stressz minden tevékenység velejárója. Amikor azonban a stresszhatások halmozottan érik az egyént, megindul a kiútkeresés, jön az alkohol, a drog, az öngyilkosság. Ezek a másodlagos társadalmi környezetszennyezettségi elemek szükségszerűen akadályozói a további tevékenységnek -- kialakul az öngerjesztô kör. Ez a kör független a társadalmi rendszertôl, mert a mindennapi cselekvések, tevékenységek során létrejövô frusztrációról, stresszrôl van szó. Mindezekbôl érzékelhetô, hogy az ,,A'' és ,,B'' körök által reprezentált társadalmi környezetszennyezési folyamatok léteznek ugyan, és jó elméleti alapvetést jelent megfogalmazásuk; tiszta formában azonban nagyon ritkán találkozhatunk velük gyakorlati esetekben. A két kör hatása egymásra rakódik, kölcsönösen erôsíteni és gyengíteni képesek egymást, sôt az egyik kör indukálja a másikat. Így a valóságban ténylegesen megfigyelhetô jelenségeket inkább a ,,C'' és ,,D'' körökkel lehet leírni, illetve elméletileg nyomon követni. A ,,C'' és ,,D'' folyamatok: a direkt és az indirekt társadalmi stressz folyamatai A társadalmi-gazdasági tevékenység és a társadalmi berendezkedési modell függvényében kialakulnak -- ahogyan azt már az ,,A'' kör leírásánál levezettük -- az elsôdleges társadalmi, környezetszennyezettségi elemek. Az elsôdleges szennyezettség minden eleme társadalmi stresszt indukál. A kérdés az, hogy hogyan? A folyamatban itt egy elágazási ponthoz érkeztünk. A stressz ugyanis direkt és indirekt módon is létrejöhet. A személyi szabadság hiánya, a bűnözés, a munkanélküliség, vagy éppen a marginális csoportok, rétegek kihívó, irritáló magatartása közvetlenül stressz-szituációt teremt mind az adott mikro- vagy makroközösség számára, mind az adott egyén számára a társadalom viszontreakciója (bűnözés, korrupció stb.), illetve saját helyzetének kilátástalansága következtében (pl. munkanélküliség). Az alacsony képzettségi színvonal -- különösen az analfabétizmus --, a műveletlenség, a szakmai szabadság hiánya már áttételesebben, indirekt módon vezet társadalmi stressz kialakulásához. A stresszhelyzetet az idézi elô, hogy a társadalmi-gazdasági tevékenység egyes területein, vagy esetleg semelyik szférájában sem tud az egyén megfelelni a vele szemben támasztott elvárásoknak. Ez a stressz is kettôs irányultságú. Egyfelôl stresszhelyzetbe kerül maga az egyén személyes kudarcai, frusztrációja következtében, másfelôl visszahúzza környezetét, konfliktusokat okoz. A műveletlen ember például nem tud megfelelôen eleget tenni családbeli tevékenységének (gyermeknevelés), nem tud kulturáltan pihenni-üdülni, de gazdasági tevékenységét is alacsonyabb színvonalon képes csak végezni. Az alacsony képzettségi, végzettségi színvonal negatív irányba befolyásolja a gazdasági tevékenységet (akadályozza a fejlôdést); a szakmai szabadság hiányának káros hatásait pedig nem is érdemes taglalni. A kialakult társadalmi stresszhelyzetbôl való kitörés vágya, illetve éppen a kitörésre való képtelenség vezetnek azokhoz a jelenségekhez, mint amilyen a válás, a hátrányos szociális helyzet, az elvándorlás, illetve a rossz demográfiai mutatók; olyan devianciákhoz, mint pl. a narkománia, az alkoholizmus, a bűnözés, az öngyilkosság, vagy az állandósuló belsô feszültségek okozta stresszbetegségek (szív- és érrendszeri vagy gyomorbetegségek). Ezek az általunk másodlagos környezetszennyezettségi elemeknek nevezett jelenségek és károsodások visszahatnak a társadalmi tevékenységre. Akadályozzák az egyént munkája minôségének javításában, sôt legtöbb esetben az egyszerű munkavégzésben is. A kör így zárul és indukál be egyúttal új körfolyamatot is. ======================================================================== VII. Környezeti problémák, környezetpolitika az átalakuló Magyarországon A kelet- és közép-európai országokban, köztük Magyarországon is, a gazdasági-társadalmi válság mellett súlyos környezeti problémákkal, konfliktusokkal, sok területen válságjelenségekkel is szembe kell néznünk. Magyarország a 20 milliárd dollárnyi hitel-tartozása mellett nagyságrendileg hasonló mértékű adósságot halmozott fel a környezettel és a jövô generációk létfeltételeivel szemben. A környezeti válság jelei az összes környezeti elem degradálódásában tetten érhetôk. Az ország területének 11%-án szennyezett a levegô, ugyanakkor ott tömörül a népesség 44%-a. Szakértôi becslések alapján a légszennyezésbôl származó károk meghaladják évente a 15 milliárd forintot. A közegészségügyi felmérések alapján az 1975-1984 közötti idôszakban a légúti megbetegedések száma folyamatosan emelkedett a 7- 17 éves korosztály körében. A szennyezett levegôjű ipari térségekben és a fôváros egyes területein a gyermekekre jellemzô kóros elváltozások elôfordulása a kontrollterületeken vizsgált értékek négyszerese. Az ipari jellegű környezeti hatásokkal leginkább sújtott térségekben -- a Sajó-völgyben, a Tatai-medencében, a közép-dunántúli iparvidéken -- fekvô települések levegôje nagyon szennyezett. Nagyvárosainkban, a városi agglomerációkban és a fô közlekedési útvonalak mentén elhelyezkedô településeken a levegô minôsége sokszor kritikus értékeket ér el. Ez elsôsorban az elavult gépkocsiállományra (az átlagéletkor 9-10 év), a kétütemű gépkocsik magas arányára (30- 35%), a felhasznált üzemanyagok magas szennyezôanyag-tartalmára és településtervezési hibákra vezethetôk vissza. Síkvidéken súlyos gondot jelent a talajvizek általános elszennyezése, amelyért elsôsorban a mezôgazdaságban helytelenül alkalmazott műtrágyák és növényvédôszerek, továbbá a kommunális és ipari szennyvizek tisztítatlansága, illetve nem kielégítô tisztítása a felelôs. Az elmúlt évtizedekben extenzív módon fejlesztették a kommunális vízellátást, ezzel azonban messze nem tartott lépést a csatornázás és a szennyvíztisztítási kapacitások fejlesztési üteme. Jelenleg országosan a közműves vízellátásba bekapcsolt lakások aránya 69%, viszont a közcsatorna-hálózatba is bekötött lakások aránya mindössze 40%. A két és fél millió lakosú Budapesten a közműves vízellátás gyakorlatilag teljes körű, ezzel szemben a külsô kerületek közül háromban a csatornával ellátott lakások aránya nem éri el az 50%-ot sem. A vezetékes vízzel ellátatlan települések száma is meghaladja a 800- at, ebbôl nitrát- és arzénszennyezés miatt higiénés szempontból közel 600 veszélyeztetettnek tekinthetô. Ezen települések túlnyomó része elmaradott, többszörösen hátrányos helyzetű, aprófalvas térségekben található, ahol az egészséges ivóvíz hiánya is hozzájárult az elvándorláshoz. A 60-as évek közepétôl kezdve egyes karsztterületeinken (legfôképpen a a Dunántúli-középhegység térségében) a karsztvíz-háztartás természetes egyensúlyának egyre fokozódó ,,felborulását'' tapasztaljuk. A vízveszélyes bauxit-, szén- és ércbányászat, illetve a regionális vízellátási rendszerek koncentrált -- hideg-karsztvíz -- csapolásai túllépték a karsztvíz-tárolók természetes utánpótlásának mértékét, a karsztforrások többsége elapadt, a regionális méretű nyomáscsökkenések következtében olyan kiemelkedô jelentôségű gyógyüdülô-központok vízbázisai is tartósan károsodtak, illetve veszélybe kerültek, mint Hévíz, Budapest, Eger, Miskolctapolca, Sikondafürdô és Harkány. Az ország egyik legfontosabb természeti erôforrásának, a termôföldnek a degradációja is jelentôs a helytelen agrotechnika és a termôhelyi adottságokat figyelmen kívül hagyó termelés következtében. A víz- és szélerózió mellett számottevô gondot jelent a talajok savanyodása és szikesedése. Magyarországon a keletkezô hulladékok mennyisége a termelés nyersanyagigényessége és az elavult technológiák miatt nemzetközi összehasonlításban nagyon magas, míg az újrahasznosítás aránya alacsony. A kommunális szilárd hulladékok volumene folyamatosan növekszik, ezzel szemben az országban található szemétlerakók több mint 90%-a nem felel meg a környezetvédelmi és közegészségügyi elôírásoknak. A nagyon általánosan jellemezett környezeti gondok regionálisan tekintve különbözô problémazónákban jelentkeznek. A szén- és érclelôhelyek közelében települt hagyományos nehéziparral jellemezett koncentrációk alakultak ki a középhegységek vonalát követô északkelet-délnyugat irányú ipari tengely mentén. Közismert, hogy ezek az ipari agglomerációk az utóbbi esztendôkben súlyos válsághelyzetbe kerültek. Ezekben a régiókban együtt van jelen a nehézipari ágazatok (szénbányászat, kohászat, vegyipar) zuhanásszerű hanyatlása, a növekvô munkanélküliség és a környezeti elemek súlyos károsodása. Az említett tengelyen kívül hasonló szimptómákat mutat a baranyai ipari térség (Pécs és Komló környéke) is. A települési és gazdasági szerkezet másik meghatározó eleme a Duna vonala, amely szintén az elmúlt évszázad iparosodásának és az utóbbi 40 esztendô felgyorsult és drasztikus környezetszennyezésének nyomait viseli. Ezenkívül a folyam a befogadója az intenzív mezôgazdaság és a Duna-menti népességtömörülések hulladékainak és szennyezéseinek is. A rendszerváltás programja a szociális piacgazdaság megteremtését tűzte ki célul, amelynek alapelemei közé ma már nemcsak a hatékony piacgazdaság, a társadalmi szolidaritáson is nyugvó szociális háló, hanem a komplex környezet minôségének javítása is beletartozik. Kihívások a magyar környezetpolitika ellen A magyar környezetpolitika alakítóinak a piacgazdaságba történô -- várhatóan hosszú és fájdalmas -- átmenet nehézségei közepette súlyos kihívásokkal kell szembenézniük. -- Csökkenô bruttó hazai termék mennyiség mellett forrásokat kell biztosítani a ,,kollektív bűnként'' felhalmozott szennyezések felszámolására, illetve hosszabb távon a környezettel jobban harmonizáló gazdasági és fogyasztási szerkezet kialakítására. -- A rendkívül túlsúlyos állami tulajdon lebontásával, a tulajdonviszonyok átrendezôdésével, a privatizációval összefüggô környezeti problémák megoldása, a környezeti felelôsség tisztázása sem hanyagolható el. -- Történelmi esély van a környezeti szempontok beépítésére a gazdasági szerkezetátalakítás folyamatába, -- ugyanakkor a kelet- és közép-európai régióban itt a legmagasabb az egy fôre esô adósságállomány (mintegy 2000 USA dollár). -- A gazdasági-társadalmi és környezeti problémákkal egyaránt halmozottan sújtott régiókban a gondok komplex, ugyanakkor térségspecifikus kezelése szükséges, ahol sokszor számolni kell a környezetvédelmi döntések szociális következményeivel. -- Létkérdés Magyarország számára -- a társulási szerzôdés aláírása után különösen -- az Európai Közösségek 1993. január 1. után kialakuló egységes piacának környezeti követelményeihez történô fokozatos alkalmazkodás, amely közvetlenül hatással lesz gazdaságunk összes szektorának versenyképességére, a különbözô termékek piaci elhelyezésének esélyeire. A környezetpolitika felelôseinek az elkövetkezô évekre számos fontos -- nemzeti konszenzust is nagyban igénylô -- feladata van. Mindenekelôtt a honi sajátosságokhoz is jól illeszkedô komplex szabályozórendszert kell megteremteni. Ennek elsô és elodázhatatlan lépése egy új környezetvédelmi törvény, amely alapelveiben hosszú idôtávra is működôképesen lefekteti az állam, az önkormányzatok, a piaci szereplôk és a civil társadalom felelôsség- és feladatmegosztását. Természetesen ezzel párhuzamosan mindenkor törekedni kell arra, hogy a környezeti szempontok szervesen épüljenek be az átalakulást elôsegítô (és majdan a konszolidált piacgazdaság működési keretfeltételeit biztosító) gazdasági-társadalmi, törvényalkotási folyamatokba. A jogi feltételek kialakítása mellett legalább olyan fontos a környezetkárosítás csökkentését és a javítást ösztönzô közgazdasági szabályozórendszer kidolgozása és működtetése. Ennek a működô piacgazdaságokban általánosan elfogadott ,,szennyezô fizet'' elven kell nyugodnia. Demokratikus környezetpolitika nem működhet a társadalmi részvétel nélkül. Ennek viszont elôfeltétele a környezettel kapcsolatos információkhoz való szabad hozzájutás kereteinek megteremtése. Különös jelentôsége lesz az önkormányzati és állampolgári részvételnek és a környezeti hatásvizsgálat intézményének. Sürgetô feladatok A következô évek legsürgetôbb feladatai az alábbiakban összegezhetôk: -- A környezeti stratégia és a kormányzati döntések megalapozásához alapvetô jelentôségű az országos monitoringrendszer kiépítése, minôségi fejlesztése, továbbá egységes ágazatközi információs rendszer felállítása. -- A közlekedés által okozott légszennyezés mértékét a nagyvárosokban és az agglomerációs térségekben 30-40%-kal csökkenteni kell (az ólmon kívül más nehézfémekre és az illékony szerves vegyületekre vonatkozóan is). -- A vízkészletek védelmében elsôdleges feladat a szennyezések csökkentése a nagy tavak (Balaton, Velencei-tó) és ivóvíztározók vízgyűjtôin, a felszíni és felszínalatti vízbázisok hatásterületein. -- A hulladékgazdálkodásban minél szélesebb körben alkalmazni kell a szelektív hulladékgyűjtést, és növelni kell a hulladék-újrahasznosítás arányát. Az ipari termelés szerkezetének és technológiájának megváltoztatásával ösztönözni kell az anyag- és energiatakarékos technológiák elterjedését. -- A magyar mezôgazdaság fejlesztésében a minôségi követelményeket kell hangsúlyozni, ösztönözve a ,,jó mezôgazdasági gyakorlat'' elterjedését, a szerves mezôgazdaság (biogazdálkodás) fejlôdését. A környezeti problémák és az önkormányzatok szerepének taglalásakor nem kerülhetôk meg a megoldási módozatok finanszírozási kérdései. A napi konfliktusok és kompetencia-viták ellenére (az önkormányzati törvények életbeléptetésével) de jure adottak a decentralizált felelôsség-, feladat- és hatáskörök érvényesítésének feltételei. Ezt csak kis mértékben követte a központosított újraelosztás decentralizálása. Az ellátandó feladatok súlyosbodó terhe, és a költségvetés jövedelem- központosítása közötti növekvô feszültséget nem ellensúlyozhatják az egyébként örvendetesen szaporodó közcélú alapítványok és egyesületek. Az állami költségvetés sok helyütt -- nemcsak Magyarországon -- ha teheti, a számára puha, egyébként stratégiainak tekintett területeket maradványelven kezeli; ilyenek régóta az oktatás, a kutatás és a környezetvédelem. Sokszor hallani ma is olyan Pató Pál-mentalitású véleményt, hogy ,,most a gazdaság »szénáját« kell rendbe tenni, és utána lehet majd környezetvédelemmel foglalkozni.'' Csakhogy a gazdasági növekedés környezeti következményeit utólag korrigáló környezetpolitika felelôtlenségével az Európa-ház küszöbén illenék már felhagyni. Sok elôttünk járó fejlett ország ezért már megfizette a tanulópénzt -- de nekik legalább volt mibôl ezt megtenniük. ======================================================================== VIII. Társadalmi mozgalmak és környezetvédelmi politika A preindusztriális, illetve a korai indusztriális társadalmak a természeti környezetet ,,szabad javakként'' kezelték, felhasználását teljesen a társadalmi-kulturális szabályozás körébe utalták. E társadalmak szociokulturális szabályai elsôsorban vallási-kultikus jellegűek voltak. Fejlôdésük a civilizáció folyamatával párhuzamosan elsôsorban Európában ölti az ember-természet viszony racionális- instrumentális jellegét, amit a modern gazdaság, a piac logikája határoz meg. A politika illetékességére a természeti környezet védelmében így eleinte nincsen igazán szükség. Csak amikor a gazdaság okozta környezeti károsodások megnövekednek, válik szükségessé a politikai beavatkozás és szabályozás. A környezetvédelmi politika kezdetei A környezetvédelmi politika a 19. század végének terméke, amely a 20. század második felére öltötte fel mai arculatát. A környezetvédelmi politika bizonyos értelemben ,,funkcionális'' ágazat, akárcsak a pénzügyek. Hatalmi helyzete, forrásai, presztizse persze annál jóval alacsonyabb, így ennek következtében egyelôre nem képes teljes mértékben ellátni feladatkörét. Másik funkcionális sajátossága inkább a külügyekhez köti, mert a környezetvédelmi problémák -- átfogó- regionális összefüggéseik következtében -- mintegy ,,túlnyúlnak'' a nemzetállamok és regionális tömbjeik határain, ami eleve nemzetközi kooperációt tesz szükségessé. Lokális kötöttségű terület is, amely a nemzetállami környezetvédelmi politizálást ,,lefelé'', a helyi igazgatás felé teszi nyitottá; ugyanakkor a nemzetek feletti szintek irányában is nyitott. Másik sajátossága az oktatás. Ezen a területen hosszabb távú és össztársadalmi érdekekrôl van szó, amelyeket a gazdasági és a politikai piacok rövid távú érdekeivel szemben kell képviselni. Ki képviseli ezeket az érdekeket? Hiszen a környezetvédelmi politika esetében még az a hivatásos réteg (a tanárok, oktatók stb.) is hiányzik, akik ezt a politikaterületet mintegy ,,megtestesítik''. A környezetvédelmi hivatalnokok szűk csoportjának érdek-érvényesítési képessége csekély. A bürokrácia és a politikai tanácsadás révén segítô tudomány mellett a környezetvédelmi érdekek érvényesítésének elengedhetetlen láncszeme a társadalmi öntevékenység és önszervezôdés. Két párhuzamos és összefüggô folyamat vezet a mai értelemben vett környezetpolitika kialakulásához. Egyrészt az iparfejlôdés és a társadalmi reprodukció szükségleteinek követelményei -- részben tudományos felismerések közvetítésével bürokratikus és politikai racionalitásként -- jelölik ki a környezetvédelmi politika kereteit, funkcióit, amelyek ellátása szükségszerűen államigazgatási feladat a komplex, modern társadalmakban. A másik folyamat: az iparosítás, sôt a civilizáció fejlôdése konfliktusba kerül a társadalmi élet újratermelésének szükségleteivel, az ahhoz szükséges ökológiai egyensúly szempontjaival, s ebben a konfliktusban a társadalmi- politikai önszervezôdés különféle formái érdekeik érvényesítésére fellépnek az ipar politikailag szervezett érdekei ellen. Ebben a konfliktusban szintén a környezetvédelmi politika átalakítása, megújítása a tét, azonban a modern társadalmakban intézményesített politikai piac szabályai szerint. Itt nem elsôsorban a gazdaságilag értelmezett és tudományos raconalitással megfogalmazott érdekek lépnek fel a politikai kompetencia megteremtésének, illetve átalakításának igényével, hanem a közvetlenül életminôségükben ,,érintettek'' kísérlik meg a társadalmi-politikai súlyukat érvényesíteni a rendelkezésükre álló eszközökkel. A társadalmi-politikai tiltakozás és érdek- érvényesítés széles eszköztárának felhasználásával a társadalmi érdekek a gazdasági és az igazgatási racionalitással szemben kísérlik meg a környezetvédelmi politika konfliktusokban való ,,kikényszerítését''. A kölcsönhatás jellegét a két terület között eltérôen megoszló demokrácia és hatékonyság feszültsége szemlélteti. Míg a környezetvédelmi társadalmi tevékenység önmagában nem képes a komplex környezetpolitikai problémák racionális és hatékony megoldására, -- amely az államigazgatási bürokrácia feladata --; ez a bürokrácia, illetve általában az intézményes politika sem nélkülözheti a közvetlen társadalmi részvételt feladatainak hatékony és racionális ellátása érdekében. A környezetvédelmi mozgalmak szerepe A tudomány a maga objektivitásával feltárja a környezetvédelmi problémák forrását (diagnózis), és igyekszik megoldási javaslatokat adni (terápia). A politika és a környezetvédelmi bürokrácia feladata ezeknek az elemzéseknek és javaslatoknak a figyelembevételével a környezetvédelmi politika kereteinek, eszközeinek, stratégiájának és taktikájának a kialakítása és megvalósítása. Mi lehet a feladata ezek mellett az állampolgárnak illetve a társadalomnak? Hiszen roppant bonyolult, komplex, több tudományágat érintô területrôl van szó, amelyben még a szakértôk számára sem könnyű az eligazodás. Elôször is: a tudomány és a politika nem mindenben és mindenkor kapcsolódik össze, lehetséges közöttük konfliktus és nézeteltérés is. A tudomány által diagnosztizált problémákat a hivatalos politika nem minden esetben ismeri el, ezért szükség van a laikus, állampolgári, társadalmi nyomásra; amely ez esetben a hivatalos politikával szemben a kritikus tudomány szövetségese lehet. Sôt, amennyiben megtörtént a tudomány által meghatározott problémák elismerése, akkor sem bizonyos, hogy a politika elfogadja a tudomány javasolta terápiát. Az optimális választás ,,rásegítésére'' ugyancsak szükséges lehet a politikára gyakorolt társadalmi nyomás. Persze a környezetvédelmi társadalmi aktivitás nem minden esetben a tudomány szövetségese: a tudományon belül lehetséges megosztottság a politika szája íze szerint beszélô, technokrata, illetve a társadalmi érdekeket és az objektivitást szem elôtt tartó kritikus szakértôk között. Továbbá vannak a tudományhoz nem kapcsolódó környezetvédô mozgalmak is. Nyilvánvaló, hogy az aktív állampolgár, a társadalmi mozgalom nem veheti át és nem helyettesítheti a hivatásos tudós és a politikus feladatait. Viszont kiegészítheti, továbbfejlesztheti tevékenységüket a hatékonyság és a demokrácia érdekében. Az intézményes politika, a szakigazgatás, a pártok, az érdekképviseleti szervek sok esetben ,,elalszanak''. Bürokratikus működésük, nem demokratikus jellegük, avagy más, ,,erôsebb'' politikaterületek érdekeinek érvényesítése, lobbyzása megbéníthatja, csökkentheti környezetpolitikai aktivitásuk hatékonyságát. A környezetpolitika az ilyen esetekben nem, vagy nem megfelelôen funkcionál. Olyan problémák keletkezhetnek, amelyek létérôl és jellegérôl társadalmi tiltakozás vagy más típusú aktivitás informálja a politikai rendszert. Az állami környezetvédelmi politika hatékonysága természetesen nagyon sokféle társadalmi-politikai tényezôtôl függ. Nem csupán a felhasznált eszközök mennyisége és minôsége, vagy a felhasználás eredményessége, megfelelô stratégiája fontos, hanem társadalmi elfogadottságának jellege, a környezetvédelmi társadalmi elkötelezettség és érzékenység is. A kedvezô társadalmi környezet kialakításának fontos feltétele a társadalmi aktivitás, illetve az ökológiai mozgalmak. A részvétel a mozgalmak akcióiban a környezetvédelmi nevelés sajátos ,,aktivista'' formájának tekinthetô. Tevékenysége révén a szélesebb közvéleményben növekszik a környezetvédelmi tudatosság. E társadalmi aktivitás mintegy ,,katalizátor''-funkciót lát el; jelenléte növeli a környezetvédelmi politika hatékonyságát. A mozgalmak közvetett formában alakíthatják ki a környezetvédelmi politikát. Nem csupán ,,hiánytémákra'' hívhatják fel a figyelmet, hanem megújíthatják magát a politikát, innovációs funkciókat láthatnak el, hozzásegíthetnek a politika újraértékeléséhez, átalakításához. A társadalmi aktivitás segítheti a környezetpolitika hatékonyságának érvényesülését, sôt demokratizálódását is; azt, hogy a döntések ne csupán a szakmai és a politikai elitek körében szülessenek meg, hanem társadalmi beleszólással és részvétellel. Igyekeznek a közvetlen részvétel elemeit bevinni a döntéshozatalba, valamint társadalmi ellenôrzést kialakítani a döntéshozatal és a döntések megvalósításában. A környezetpolitika és a környezetvédelmi társadalmi aktivitás sok szálon kapcsolódik egymáshoz. Viszonyuk a gyakorlatban sohasem problémamentes, egymástól viszonylagosan elkülönülô funkciójuk és szerepeik a konfliktusos kooperáció kapcsolatrendszerét hozzák létre. A társadalmi aktivitás, az ökológiai mozgalmak ugyanis nem szükségképpen, de sok esetben a környezetvédelmi politikát bíráló, az ellen tiltakozó ,,ellenzékként'' lépnek fel. Az ilyen konfliktus nem zárja ki a kooperáció lehetôségét, -- ez azonban inkább kivétel, mint szabály; hiszen a kizárólag hatóságok megszabta keretek között, a környezetpolitika céljaival azonosuló társadalmi önszervezôdés egy idô után elveszítheti mozgalmi jellegét, és a bürokrácia függvényévé, álmozgalommá, felülrôl manipulált kampánnyá silányulhat. Amennyiben elvész a környezetvédelmi társadalmi aktivitás relatív autonómiája a környezetpolitikával szemben, vagyis ez utóbbi propagálására és társadalmi támogatásának szervezésére irányul, s ennek fejében állami- politikai támogatást kap, akkor a mozgalom intézményesedik. Egyre csökken a hatékonysága, s megszűnik a korrekciós, innovációs és demokratizációs funkciója. Szükséges a mozgalmak kihívása ahhoz, hogy a környezetvédelmi politika a maga sajátos eszközeivel megvalósíthassa feladatait a saját és más politikai területek korlátozó tényezôivel szemben. Így válhatott például a német környezetvédelmi politika -- részben a nyugatnémet ökológiai mozgalom s a Zöldek pártjának működése nyomán -- Európa egyik ,,legzöldebben'' s leghatékonyabban működô modelljévé. Jóllehet a Zöldek nem rendelkeztek szövetségi-kormányzati hatalommal, működésük nyomán átalakult a pártok s a közvélemény ökológiai érzékenysége, ez pedig közvetlen hatással volt a környezetvédelmi politika alakulására. A környezetvédelmi politika Magyarországon és Kelet-Európában Magyarországon a hetvenes évek elejétôl kezdve a nemzetközi fejlôdéssel összhangban bontakoztak ki a környezetvédelmi jellegű tudományos kutatások, kialakult bizonyos környezetvédelmi politika és intézmény rendszer is. Az akkori rendszernek megfelelôen, az MSZMP, a Hazafias Népfront, a szakszervezetek, a különféle társadalmi-politikai szervezetek, illetve az államigazgatáson belül az Országos Környezet- és Természetvédelmi Hivatal, majd a Környezetvédelmi Minisztérium és az Országgyűlés megfelelô bizottsága lettek a környezetpolitika intézményes bázisai. Jóllehet a környezetvédelem ügye hangot és támogatást kapott a legkülönfélébb politikai dokumentumokban, sôt még törvényt is alkottak állami-politikai támogatásának deklarálására, a valóságos helyzet és az ideológiai-politikai nyilatkozatok között évekig hatalmas űr tátongott (és bizonyos fokig így van ez ma is). A környezet állapota egyre romlik a rablógazdálkodás, a nemtörôdömség és a hozzá nem értés következtében. Így egyrészt a tudomány és politika deklarációi, másrészt a gazdasági és társadalmi tények ellentmondanak egymásnak. Ez az ellentmondás is hozzájárult a környezetvédelmi társadalmi aktivitás s az ökológiai mozgalmak létrejöttéhez Magyarországon. Mi a magyarázat erre a skizofrén, tudathasadásos szituációra, amely a környezetvédelmi társadalmi aktivitás, illetve az ökológiai mozgalmak keletkezésének forrásává vált a nyolcvanas években? Mibôl ered az az intézményesített döntésképtelenség, amely miatt az ökológiai kihívásra a társadalmi mozgalmaknak kellett megadniuk a választ? Ezek a kérdések nagyjából hasonlóan vetôdtek fel a többi volt szocialista európai országban is. Valamennyi államszocialista szervezésű rendszer problémája az volt, hogy a termelôerôk ,,társadalmi'' tulajdonosaként az államot definiálták, amely iparpolitikájával egyrészt a környezetszennyezés forrásává, másrészt pedig a környezetvédelmi politika képviselôjévé, illetve a környezetvédelmi normák megfogalmazójává és érvényesítôjévé vált. A nyugati piacgazdaságokban az állam (mint közhatalom) viszonylag független a magángazdaság szereplôitôl, s így a környezetvédelmi politikai és jogi normákat szinte független hatalomként kikényszerítheti velük szemben. A volt szocialista országokban a vállalatok kibújhattak a környezetvédelmi normák betartásának kötelezettsége alól az államilag meghatározott terv- és fejlesztési célok teljesítésére hivatkozva. A politikai rendszeren belül az ipar és a mezôgazdaság érdekei jóval hangsúlyosabbak voltak, mint a közhatalom által deklaráltan elônyben részesített környezetvédelmi érdekek. A gazdasági és a közhatalmi jogosítványok összecsúszása következtében tisztázatlanok voltak a jogi és a politikai felelôsségi viszonyok a környezetszennyezéssel, illetve a környezetvédelemmel kapcsolatban. A politikai rendszer tehát nem volt alkalmas a gazdasági tevékenység hatékony, környezetvédelmi szempontú ellenôrzésére, a környezetvédelmi normák kikényszerítésére és a szennyezôk felelôsségre vonására. Általános jellemzôje volt a sztálinista és a poszt-sztálinista politikai rendszereknek a hatalom túlzó centralizálása és monopolizálása. Csak viszonylag csekély mértékben jöhetett létre konfliktus, valamint hatalommegosztási igény a különbözô politikai és társadalmi csoportok között. A monolitikus hatalmi ideológia hosszú ideig igyekezett teljesen elleplezni a valóságos érdekütközéseket. Ennek hatására a környezetvédelmi érdekek hatékony érvényesítését a fiktív egység, a tervezés és a demokratikus centralizmus ideológiája nem tette lehetôvé még a hivatalosan e feladatkörrel felruházott állami és politikai szervezetek számára sem. Az erôforrás-korlátos, a hiány jelenségeivel küszködô fejlesztés elônyt élvezett a politikai folyamatban a környezetvédelem ,,gyenge'' érdekeivel szemben, amelyek nem rendelkeztek az érvényesítésükhöz szükséges hatalmi eszközökkel, de általában még a megfelelôen felkészült, vitaképes szakapparátussal sem. Arra sem volt lehetôség hosszabb ideig, hogy a társadalom mozgósítása révén támogassák a környezetvédelem érdekeit, ami ellensúlyozta volna az indusztriális-bürokratikus érdekeket. Így a környezetvédelem sem a hatalom, sem a társadalom részérôl nem nyerhetett támogatást. Ezért a környezetvédelmi mozgalomnak az adminisztratív-bürokratikus politikai rendszeren kívül és azzal szemben kellett megszervezôdnie. A ,,kelet-európai'' társadalmakban a nyugati demokráciákkal szemben nem adatott meg a lakosság számára az anyagi és a politikai biztonság a második világháború utáni társadalomfejlôdésben. Nem játszódhatott le, sôt talán meg sem kezdôdött a Ronald Inglehart által ,,csendes forradalomnak'' nevezett értékváltozás. Szerinte, ahol a második világháború után az anyagi és a politikai biztonság széles körben megvalósult, ott ezekrôl a ,,materiális'' értékekrôl a ,,posztmateriális'' értékek irányába történik elmozdulás a fiatalabb generációkban. A nemzedékváltás révén így a szép és egészséges környezet, a politikai beleszólás lehetôsége, a személyiség önmegvalósítása válnak az új társadalmi-politikai erôk orientáló értékeivé. Eszerint a környezetvédelem és az életminôség lesz az ,,új politika'' témája a hatalmi és az elosztási konfliktusok helyett. Inglehartnak a nyugati társadalmakra vonatkoztatva is erôsen vitatott tézisei ,,Kelet-Európában'' csak értelmiségi kisebbségek, szubkultúrák számára lehettek meghatározók, és nem jellemezték a társadalomfejlôdésnek még csak átmeneti trendjeit sem. ,,Kelet-Európában'' talajtalan volt a gazdasági növekedés és a modern technológia poszt-materiális, jóléti alapú kritikája is, amely elterjedt a nyugati ökológiai mozgalmakban. A káros technológiai fejlesztés, valamint a nagy, bürokratikus szervezetek kritikáját gátolta a marxista-leninista ideológia is, amely a gazdasági-materiális feltételek, a termelési eszközök és viszonyok elsôdlegességét vallotta a ,,felépítmény'' elemeivel szemben, és sajátos technokrata hatalmat, fejlesztési diktatúrát támogatott. A gyakorlatban szisztematikusan elhanyagolta a rövid távú célok érdekében a társadalom hosszú távú fejlesztését szolgáló politikaterületeket (infrastruktúra, oktatás, környezetvédelem). Napjaink környezetpolitikája Az egykori szocialista országokban a gazdasági és politikai piaci mechanizmusokat bevezetô reformok, majd a rendszerváltások sem számolják fel önmagukban azokat a struktúrákat, amelyek a hatékonyan és demokratikusan szervezett környezetvédelem kialakítása ellen hatottak a gazdaságban, a politikában és a társadalomban egyaránt. A piaci viszonyok egyelôre ellentmondásos és fokozatos bevezetése még nem ad megoldást a környezetvédelmi problémák kezelésére. Ahhoz a nyugati demokráciákban már kialakult piackorrigáló gazdaságpolitikai eszközök átvételére is szükség volna. Ez a lépés azonban -- a piackorlátozás és a tervezés ,,kelet-európai'' gyakorlatának ismeretében -- igencsak irthetô társadalmi-politikai ellenérzéssel és gyanakvással találkozik, bár országonként eltérô súllyal. A politikai demokratizálódás ugyanakkor jóval nagyobb teret enged az állampolgári környezetvédelmi aktivitás és a társadalmi mobilizáció számára. Jóllehet eltérô a demokratizálódás mértéke a volt szocialista országokban, ezek a mozgalmak valamilyen formában a politikai folyamat elvileg egyenrangú résztvevôivé váltak, bár célkitűzéseik általában a perifériára kerültek az új politikában a hatalmi-intézményi és gazdaságszervezési súlypontokhoz képest. Az egykori szocialista országokban a környezetvédelem rituálisan fontosnak elismert politikai célkitűzés volt; valójában háttérbe szorított, a döntéselôkészítésbe esetleg szimbolikusan bevont, de a politikai döntéseknél és a végrehajtásnál figyelembe sem vett tényezô (erre az egyik legismertebb itthoni példát az ún. ,,eocén-program'' szolgáltatta). ,,Kelet-Európában'' a mozgalmak egyszerre kerültek szembe a modernizáció, a jólét, a gazdasági-technológiai fejlôdés, a demokrácia és a környezetvédelem alapjainak megteremtésével, míg a nyugati demokráciákban e mozgalmak a fejlett technológia, a működésképes piacgazdaság, a jóléti állam és a demokrácia talaján léphettek fel a környezetpolitika továbbfejlesztéséért. A szocialista országokban a hiány és az önkényes politika feltételei mellett sokkal nehezebb volt a környezetvédelmi társadalmi aktivitás helyzete a nyugati demokráciákénál, hiszen a gazdasági növekedéssel, a piacgazdasággal és a fogyasztói társadalommal kapcsolatos illúziókat a társadalom többsége elfogadta, ugyanakkor küzdenie kellett a társadalmi önszervezôdés jogáért is. Ezért ,,Kelet-Európában'' nagyrészt hiányzik a társadalmi mozgalmakból a nyugati demokráciák ökológiai mozgalmaiból ismert növekedés- és technológiaellenesség, illetve a képviseleti demokrácia közvetlen demokratikus kritikája. Az ökológiai mozgalmak a környezetvédelemmel együtt a hatékony piacgazdaságért, a jóléti államért és a képviseleti demokrácia alapjainak megteremtéséért is küzdöttek, illetve a demokratikus jogállam visszaállításáért küzdô politikai törekvések is csak jórészt az ökológiai mozgalmak keretében érvényesülhettek. A hatékonyság és a demokrácia kettôs követelményrendszere alapján kialakított környezetvédelmi, társadalmi aktivitás, illetve az ökológiai mozgalmak sajátos szempontjaikkal hozzájárultak a volt szocialista országok modernizálódásához és demokratizálódásához (pl. a Duna-mozgalmak egy részének a magyar rendszerváltásban betöltött szerepe). A Magyarországon és másutt bekövetkezett politikai változások még nem adtak választ a környezetvédelem problémáira. A mozgalmak mindenesetre kitágítják a környezetvédelmi, társadalmi öntevékenység politikai terét, javítják szervezeti-működési feltételeit. Az egyesületi jog újraszabályozása, a gyülekezési jog adminisztratív akadályainak felszámolása, a nyilvánosság szabadsága ledöntötték a korábbi politikai korlátokat. Lehetôvé vált az egyesület alapítás, majd a pártok létrehozása is, amely új szervezetek megjelenéséhez vezetett. Elterjedtek a társadalmi-politikai tiltakozásnak korábban csak a nyugati demokráciákban elfogadott formái is. A nyilvánosság viszonylag széles körben és közvetlenül reagál az akut környezeti problémákra, a ,,botrányokra''. Azonban a politikai keretfeltételek átalakulása nem bontja le azokat a strukturális gátakat, amelyek a környezetvédelmi társadalmi aktivitás és a mozgalmak kialakulásához vezettek, nem oldja fel a környezetvédelmi politikában az elvek és a gyakorlat között tátongó űrt. A környezetvédelmi társadalmi aktivitás és mozgalmak ma két irány metszéspontjában vannak Magyarországon: egyrészt a demokratizálódás kiterjesztette szervezeti és működési lehetôségüket; másrészt az egyre romló szociális és gazdasági helyzet (s a politikának ebbôl következô túlterhelése) továbbra is akadályozzák a hatékony és demokratikus környezetpolitika kialakítását. Ebben a szituációban együttműködésre lenne szükség a mozgalmak és a környezetvédelmi politika hivatalos közvetítôi között a ,,szektorális'' érdek hatékonyabb képviselete érdekében. Azonban a környezetpolitika továbbra sem képes megszabadulni szűkre szabott gazdasági és belpolitikai mozgásterétôl. Adminisztratív- bürokratikus működési stílusa elriasztja a társadalmi öntevékeny szervezeteket az együttműködéstôl. A politikában történtek elôrelépések, de a környezetvédelem érdekei továbbra is más politikaterületek döntéseinek függvényeként jelennek meg. A nyugati demokráciákban is fel kell lépniük az ökológiai mozgalmaknak a párt- és a parlamenti politizálást korrigáló szerepkörükben. Úgy tűnik, hogy ennek a társadalmi nyomásnak az elmaradása esetén ,,Kelet-Európa'' új demokráciáiban sem lehet számítani a környezetvédelmi érdekek hatékonyabb érvényesülésére. Az újonnan kialakuló piacgazdaság és demokrácia alapító idôszakában rendkívül fontos lenne a környezetvédelmi politika területén felhalmozódott nyugati tapasztalatok átvétele és közvetítése. Ehhez kétségkívül rendelkezésre állnak olyan, Magyarországon működô nemzetközi intézmények, mint például a Regionális Környezetvédelmi Központ vagy egyes a Phare-programok, amelyek a fejlett ipari társadalmak anyagi és szellemi támogatását közvetítik a ,,kelet- európai'' nem-kormányzati szervezetek, illetve a kormányszervek és az államigazgatás döntéshozóihoz. Kérdés azonban, hogy milyen a fogadókészség erre a közvetítésre a magyar politikában és társadalomban, illetve a kultúrában. A kiépülôben lévô piac és demokrácia intézményei ,,Keleten'' elkerülhetnek bizonyos, Nyugaton már felismert hibákat; illetve megtakaríthatnak maguknak bizonyos tanulási folyamatokat, csökkenthetik azok költségeit. (Bár ez könnyen illúziónak bizonyulhat a 19. század mintáira orientálódó politikai irányzatoknak a 21. század globális kihívásait mellôzô politika-értelmezésével.) A politikai kultúra és a politikai nevelés, valamint a környezetvédelmi kultúra és nevelés együttes létrejöttét aligha lehet spontán fejlôdési folyamatok eredményeként felfogni ,,Kelet- Európában''. Ezért a környezetvédelmi problémák megfelelô kezelésének elôkészítése csak hosszabb távon megtérülô -- és igen költségigényes -- nevelési és szemlélet-, valamint kultúra formáló feladatként képzelhetô el. Ez több ágazati politika koordinálását igényli demokratikus ökológiai elvek és hatékonysági szempontok alapján. Ennek elôsegítésére azonban a magyar parlamentbe bejutott politikai pártok egyike sem fog vállalkozni addig, amíg nem nehezedik rá olyan társadalmi nyomás, amely a nyugati demokráciákban is szükséges volt -- a racionális tudományos felismeréseken túlmenôen -- a környezetvédelem megfelelô politikai képviseletének kialakításához. ,,Kelet-Európában'' már az is kétségkívül jelentôs vívmánynak számít, ha a környezetvédelemmel kapcsolatos tudományos kutatás eredményeinek nyilvános és szabad vitája biztosított, illetve nincs akadályozva. A nyilvánosság és a tömegkommunikáció kritikai funkcióinak érvényesülése minden bizonnyal -- hosszabb távon -- pozitív hatással lesz majd a környezetvédelem politikai jelentôségére is. A Nyugat ipari társadalmai számára a ,,kelet-európai'' fejlôdés környezetromboló vagy környezetkímélô alakítása a környezetvédelem globális-regionális összefüggésrendszere miatt sem lehet közömbös. Sajnos továbbra is fennáll az a veszély, hogy a korábbi politikához hasonlóan -- amely nem késlekedett a ,,rituális innovációkkal'' -- a környezetvédelmi minisztérium új politikája különféle bizottságok és konferenciák létrehozásával, vagyis ,,szimbolikus'' reagálással a környezetvédelem ügyét a külföld, illetve a nyilvánosság és a társadalom számára ismét ,,rituálisan'' lezárt feladatként tálalja; míg a megoldással a források szűkösségére hivatkozva nem is próbálkozik. Úgy tűnik, Magyarországon is érvényesülhetnek ilyen tendenciák, ha -- a politikai elitcsere dacára -- a maradó igazgatási személyzet érdek-érvényesítésének nem szabnak határt sem az új politikai elitek, sem a társadalmi kezdeményezések. Az állam -- mint a közérdek képviselôje és érvényesítôje -- a plurális demokráciákban is rászorul arra, hogy a politikai rendszer más elemei (a pártok, a társadalmi érdekképviseletek és a társadalmi mozgalmak, valamint a helyi politika) visszajelezzék számára a különféle társadalmi igényeket és érdekeket. Ezek azután esetleg bekerülnek a közügyek körébe, ahol megfelelô súlyt kapnak. Az új magyar politikában ez a visszacsatolási mechanizmus nem működik még megfelelôen, bizonyos strukturális hiányosságok és gyengeségek gátolják az érvényesülését. Ennek okai közül néhány: a civil társadalmi érdekképviseletek és mozgalmak visszaszorulása, a túl gyorsan intézményesedett-bürokratizálódott politikai pártok érdek- közvetítésének zavarai. ======================================================================== IX. Az ökológiai mozgalmak ambivalens ,,társadalomelmélete'' Az alábbiakban összefoglaljuk az ökológiai mozgalmak ,,alternatív'' társadalmának jövôképét. (Ehhez Robin Clark angol alternatív teoretikus értékduáljait használjuk fel.) A hagyományos társadalom Az alternatív társadalom -- ökológiai veszély -- ökológiai egyensúly -- magas energiafelhasználás, magas -- alacsony energiaigény alacsony, szennyezôdés illetve semmiféle szennyezôdés -- a nyersanyag és az energia -- a nyersanyag és az energia egyszeri felhasználása többszöri felhasználása (recycling) -- magasfokú specializáció -- alacsony specializáció -- tömegtermelés -- ,,kézműves'' termelés -- elidegenedés a természettôl -- integrálódás a természetbe -- a passzív tömeg politikája -- demokratikus politika -- világkereskedelem -- lokális cserekereskedelem -- visszaélés a technika -- a tömegek fellépnek a visszaélés lehetôségeivel ellen -- a helyi kultúra felszámolása -- a helyi kultúra fenntartása -- profit és háború motiválja az -- a szükségletek motiválják az innovációt innovációt -- centralizáció -- decentralizáció -- komplikált eljárások -- általánosan érthetô eljárások -- a mennyiség áll elôtérben -- a minôség áll elôtérben -- az összes termelési egységek -- önellátás kis egységekben függése egymástól és a centrumtól -- kultúraidegen tudomány és -- a tudomány és technika, mint a technika kultúra részei -- specializált elitek tudománya és -- mindenki által művelt technika technikája és tudomány -- a jövedelem, mint a munka -- alig van különbség a munka és a motívuma, magas munkanélküliség szabadidô között, kreatív munka Alapvetô tézisek az ökológiai mozgalmak társadalomkritikájában 1. A hagyományos társadalom a gazdasági növekedést tekinti céljának, s ez a cél az összes többi társadalmi szféra (tudomány stb.) irányítójává válik. 2. A gazdaság növekedésének imperatívuszai az ipar-tudomány- technológia összefüggésrendszere révén határozzák meg a társadalomfejlôdés modelljét és annak dinamikáját. 3. Ez a fejlôdésmodell a társadalmi élet összes ,,meta-ökonómiai'' szféráját (a szellemi és kulturális értékek stb.) és a társadalom természeti környezetét egyaránt alárendeli a gazdasági növekedés uralkodó értékeinek. Ezek tönkreteszik a társadalmi élet természetes alapjait, és súlyos társadalmi konfliktusokat, kulturális és értékválságot okoznak. 4. A modern társadalmak funkcionálisan differenciált szerkezete; a gazdasági, politikai, kulturális stb. alrendszerek elkülönülése szétszabdalja az egyén ,,életvilágát'', s különféle, egymástól idegen társadalmi szerepek hordozójává teszi. 5. E funkcionálisan differenciálódott társadalmi tevékenységi rendszer centralizált-bürokratikus-hierarchizált intézményrendszere lehetetlenné teszi az önigazgató demokrácia kialakulását. 6. Az ökológiai mozgalmak bírálják a fennálló társadalmi rendszerben az elidegenedést három fô területen: az ember és ember, az ember és természet, az ember és önmaga között. 7. Társadalomképük az erôszak teljes kiküszöbölésének követelményét állítja fel a társadalmi-politikai viszonyok területén: elutasítják mind a ,,strukturális erôszak'' (a gazdasági-társadalmi kizsákmányolás), mind a manifesztált erôszak (a háború, a jogfosztás és az elnyomás) különféle formáit. A kritika jellege és iránya az alternatív társadalomkép pozitív célkitűzéseit vonja maga után, amelyek párba állíthatók a kritika fô célkitűzéseivel. 1. A gazdasági növekedés jellegét és dinamikáját ökológiai és szociális szempontok, értékek szabályozzák. 2. Az ipar-tudomány-technológia nem a fejlôdés irányát és ütemét diktáló ,,motor'' a társadalomban, hanem beilleszkedik az össztársadalmi célok és kulturális minták alkotta keretekbe. 3. A gazdasági rendszer növekedési orientációja számára a természeti és kulturális környezet nem idegen és szabadon kizsákmányolható terep, hanem olyan keretfeltételeket rögzít, amelyekhez a gazdaságnak alkalmazkodnia kell. 4. A modern társadalmakban differenciálódott tevékenységrendszerek új harmóniájának és egységének megteremtése ,,közösség''-típusú társadalmi kollektívumokban történik, amelyek lehetôvé teszik az egyéni szükségletek maximális kielégítését, valamint az egymástól és önmagától idegen szerepekre szakadt egyéniségek újraegyesítését. 5. A közösségek decentralizált, antiautoritárius, bázisdemokratikus, önigazgató megszervezése, melynek formája az erôszak mind teljesebb felszámolásán alapulva túlmutat a politika határain. 6. Az elidegenedés megszüntetése hármas vonatkozásban: az ember és ember, ember és természet, az ember és önmaga között. 7. Az erôszakmentes társadalom, amelyben teljesen eltűnnek az erôszak személy-, csoport- és államközi formái, -- ami végsô soron az állam, az össztársadalmi erôszakszervet leépülését, sôt teljes megszűnését is elôidézheti. Mit utasít el az ökológiai mozgalom? 1. Centralizáció: a társadalom ,,megalomániája'', az emberek és közösségek rendelkezési jogainak központosítása, amely mindenkit csupán végrehajtóvá degradál, a javak központi elosztása akár terv, akár piac révén, amely megbontja a termelés-fogyasztás egységét. 2. Hierarchia: az alá- és fölérendeltség, a szervezeti szintenként meghatározott irányítási jogok és engedelmességi kötelezettségek rendszere. 3. Formalizáltság: a társadalmi-politikai viszonyok elôre szabályozott sémákba merevített rendszere, amely korlátozza, sôt kizárja a spontaneitást, függetlenséget. 4. Bürokratizáltság: a megelôzô pontokat összefoglaló, általánosan elterjedt szervezeti modellt jelent, amely az igazgatási eszközök központosításán, és az egész szervezetrendszer formalizáltságán, formálracionális szabályozásán alapul. Az alternatív-ökológiai mozgalmak pozitív politikai és általános szervezeti modellje a bázisdemokrácia, amely tendenciájában szerintük alkalmas a fennálló szervezeti szerkezetekben kifogásolt problémák kiküszöbölésére. Jellemzôi: 1. Decentralizáltság: a szervezet célja, hogy az önállóság maximumát biztosítsa az egyéneknek és közösségeknek. 2. Hálózati jelleg: egyenjogú, független közösségek és csoportok együttműködésén alapul, nincsenek szintenként elosztott igazgatási jogok és kötelezettségek, hanem az egyeztetés, az együttműködés kapcsolja össze ezeket a közösségeket. 3. Spontán-informális: szakítva a modern szervezetek ügyrend- és alapszabály-fetisizmusával, a lehetô legminimálisabban szabályozzák a szervezeti magatartást és viszonyokat, a független egyének és közösségek spontán önszabályozását kívánják elérni. 4. Közvetlen demokrácia: az érintettek közvetlen beleszólását, a társadalmi bázis aktivitását, önigazgatását biztosító szervezeti szerkezetek, amelyek kizárják a képviseletet. A reprimitivizálás és az alternatív modernizáció különbségei Áttekintve az alternatív ,,társadalomelmélet'' néhány fontos témáját, tetten érhetjük az alternatív modernizáció és reprimitivizáció kettôsségeit. Ezek a kétértelműségek a társadalomfejlôdés alternatíváival kapcsolatos megoszló álláspontok és a harmadikutas társadalomkoncepció talaján állnak. Általános szinten a reprimitivizálás és az alternatív (ökológiai) modernizáció különbségei a különbözôk: Reprimitivizálás Alternatív modernizáció -- közvetlenség és eredeti egység -- közvetítés és differenciáció -- transzcendens vagy vulgáris -- antropocentrikus, de nem naturalizmus eszközjellegű viszony a természethez -- a társadalmiság önállóságának -- a társadalom új, kommunikatív megkérdôjelezése az ökológia együttélése a természettel oldaláról -- a munka és elidegenedés -- az elidegenedett és azonosítása és kritikája természetromboló munka kritikája -- eszköz-, technikaellenesség -- a technika, az eszköz alternatív megváltoztatása -- irracionalizmus -- alternatív racionalitás -- a méret fetisizálása, elvont -- a méret és a szerkezet optimális redukcionizmus viszonyának keresése A gazdaság, társadalom, politika, az általános szervezeti-intézményes modell, illetve társadalomváltoztató stratégia szintjein a két tendencia ugyancsak karakterisztikusan különbözik: -- ,,Antigazdaság'' -- Posztindusztriális gazdaság -- a társadalom egészének alternatív -- ,,kettôs gazdaság'' átszervezése -- általános redukcionista -- társadalmi és ökológiai típusú növekedéskritika növekedés -- a harmadik világ elkülönült -- szelektív fejlesztése, önellátása kapcsolatainak átalakítása -- ,,antipolitika'' -- ,,új politika'' -- teljes erôszak-, hierarchia-, -- e szférák radikális hatalom- és államellenesség demokratizálásának igénye -- a politikai részvétel -- konstruktív politikai elutasítása, ,,mozgalmi részvétel, a kompromisszumok fundamentalizmus'' vállalása -- szervezet- és intézménynélküliség -- a szervezetek és intézmények bázisdemokratikus átalakítása -- a modern társadalmak -- a modern társadalmak differenciáltságának leépítése szerkezetének átépítése -- új közösség -- új társadalom Közös vonás az ökológiai elméletben az ipari társadalom eddigi fejlôdési mintáinak megkérdôjelezése, amely az alternatívokat szembeállítja az ezek talaján egymással vitatkozó modern társadalmakkal. Az alternatív, ökológiai társadalomelméletek önmagukban is ellentmondásosak, egyaránt magukban hordozzák a civilizáció öndestrukciójának és továbbvitelének lehetôségét. Az ökológiai társadalom ennyiben tükörképe világunknak, melynek skizofréniáját már nem írhatják le sem az egyenarcú reprimitivizáló, sem a csupán modernizáló ideológiák. Hogy mindkettôt együtt és alternatívan, azaz másként képviseli -- ez az ökológiai társadalomelmélet sajátossága kortársaival szemben. Végül annak a véleménynek is indokolt hangot adni, hogy az ökológiai mozgalmak kérdéseire, ,,normál körülmények'' között az ökoszociális piacgazdaság elveit valló kereszténydemokrácia adhat. ======================================================================== X. Kritikus elágazási pontok a környezetvédelem, -fejlesztés, - gazdálkodás kapcsolatrendszerében A környezetvédelem A környezetvédelem, -fejlesztés és -gazdálkodás a környezettel kapcsolatos tevékenységeknek más-más oldalát emelik ki, s teszik vizsgálat tárgyává. A környezetvédelem esetében a hangsúly elsôdlegesen környezetünk természetes állapotának megôrzésén van. Figyelembe véve mai és a közeljövôben várható körülményeinket, az erôfeszítéseket hangsúlyozottan a környezetromlás megakadályozására, a környezetminôség- romlás ütemének megfékezésére (mérséklésére) kell helyezni; figyelembe véve a különbözô régiók (kiemelt területek) és tevékenységi szférák sajátosságait. A környezetvédelmi tevékenységben sok az operatív elem, ami eltérô tevékenységeket takar a különbözô térségekben, az egyes települések környezetének megóvásában. E tevékenységek műszaki- gazdasági-társadalmi és ökológiai elemeket egyaránt tartalmaznak és kölcsönhatásban is vannak egymással. A környezetvédelem hatásfoka nagymértékben függ attól, hogy egy országban, adott idôszakban a társadalom és a gazdaság folytat-e és milyen környezetpolitikát, az irányítási mechanizmus mennyire környezetbarát jellegű. A környezetfejlesztés A környezetfejlesztés olyan aktív tevékenység, amely a környezetminôség és a természet-társadalom kapcsolatának lényeges, érzékelhetô javítását tűzi ki célul. Ez esetben jelentôs szerepe van a stratégiai problémakezelésnek, ami felértékeli a jövôkép-alkotási és prognosztizálási tevékenységet, valamint a környezet fejlesztésének a globális, a nagytérségi és a nemzeti szintű összefüggésekbôl kiinduló, többcélú megközelítési módját. A környezetvédelemhez hasonlóan a környezetfejlesztés is magában foglalja a műszaki-gazdasági-társadalmi, tudati és ökológiai tényezôk stratégiai szemléletű összekapcsolását. Itt azonban a minôségi változást jobban hangsúlyozó, nagyobb strukturális változásokról van szó. Jól megfigyelhetô például, hogy jelentôs vagy esetleg különösen veszélyes nagy művi rendszerek -- vízlépcsôk, atomerôművek stb. -- telepítése kapcsán egyaránt kell mérlegelni a nemzetközi és a hazai ökológiai, műszaki, gazdasági és társadalmi tényezôket. A környezetfejlesztés stratégiai kérdései -- a normatív jellegbôl adódóan -- radikálisabb termelési és települési szerkezet-változtatást, létesítmény-fejlesztést feltételeznek. E stratégiák kapcsán felértékelôdnek a humán célok és biztonságtechnikai kérdések is. A környezetgazdálkodás A környezetgazdálkodás a környezetfejlesztés megvalósításának mechanizmusait, a természeti erôforrások hasznosításának észszerű, hatékony, gazdaságos módját; valamint a környezet védelmének és fejlesztésének lehetséges alternatívái közül a gazdaságosabb megoldások kiválasztását és alkalmazását jelenti. Tárgya a természet-társadalom rendszer egésze vagy annak részrendszerei, feladata e rendszer működôképességét, stabilitását, fejlôdôképességét biztosító kritériumok feltárása; célja pedig a ökológiai és a humán racionalitás összehangolása, az ezen összhangot szolgáló eszközök, intézkedésrendszerek kimunkálása, valamint azok gyakorlati megvalósítása. A környezetgazdálkodás a gazdálkodás viszonylag új területe. Ezt jelzi az a tény is, hogy a szakirodalomban csak igen általános meghatározása, körülírása található, vagy pedig csak utalás fedezhetô fel arra vonatkozólag, hogy tárgyait illetôen különféle témakörök a környezetgazdálkodás lényeges kérdései közé tartoznak. A környezetgazdálkodásban vagy vele kapcsolatban a következô témakörök lelhetôk fel: -- a különbözô természeti-környezeti elemekre vonatkozó tisztasági vagy szennyezési normák meghatározása; -- a gazdasági szféra számára fontos, hogy az erôforrásait alkotó természeti-környezeti elemekkel, energiahordozókkal és nyersanyagokkal való gazdálkodás kialakítása érdekében egyrészt foglalkoznak az erôforrások gazdasági értékelésével, másrészt azzal, hogy miként építhetôk be ezeknek az erôforrásoknak az ,,értékei'', értékelései a gazdaság egészének értékrendszerébe; -- az ismert és valószínűsített készletekhez való viszony; a paramarginális és a szubmarginális készletek perspektivikus hasznosításának és a generációs tartalékoknak a stratégiai összefüggései; -- a kitermelés, feldolgozás, felhasználás technológiai és ezen keresztül a környezeti kérdései; -- az okozott környezeti károk gazdasági értékelése és a környezetvédelmi tevékenység által nyerhetô gazdasági hasznok becslése; -- a környezetgazdálkodás gyakorlati megvalósítását szolgáló intézményrendszer, jogi szabályozási keretek és formák kialakítása. A kapcsolatokból eredô feszültség A környezetvédelem, -fejlesztés és -gazdálkodás szoros kapcsolatban álló tevékenységek. A tervezés és a társadalmi-gazdasági irányítás hatékonyságától függôen megfelelô módon -- vagy az indokoltnál esetleg jelentôsebben -- fedhetik át egymást. Emiatt különbözô feszültségek és konfliktusok keletkezhetnek. E három tevékenység alternatív összekapcsolásának egyik fontos gazdasági megjelenése az, hogy mennyire helyezik a hangsúlyt a környezetvédelemre, illetve mennyire a környezetfejlesztésre, a környezetminôség kérdéseire. A szakirodalom általában elég egyértelmű abban, hogy elsôdlegesen a környezetminôség fejlesztésére kell helyezni a hangsúlyt, a szennyezô anyagok kibocsátásának radikális mérséklésével összekapcsolva. A gyakorlati tapasztalatok ugyanakkor jól mutatják, hogy a napjainkra kialakult rossz környezetminôség, szennyezett környezet körülményei között erôforrásaink nagy hányadát a környezetszennyezést csökkentô technológiák, technikák, termékek kidolgozására kell összpontosítani. A környezetvédelmi iparágak jelentôségét tehát nem lehet megkérdôjelezni. Mind a kibocsátás mérséklésének, mind a környezetvédô iparágaknak, technológiáknak megvannak a maguk fejlesztési alternatívái, melyek gazdaságossági vizsgálatok segítségével is összehasonlíthatók. A közülük való választást eredmény/ráfordítás-vizsgálatokkal is meg lehet alapozni. A környezetgazdálkodás milyenségére hatással van a mindenkor működô társadalmi-gazdasági mechanizmus. Ennek kapcsán felértékelôdnek pl. a helyi közösségek, önkormányzatok a ,,globális gondolkodás és helyi cselekvés összekapcsolása'' elvének alkalmazásával. A mechanizmustól függôen másként merül fel a profit- és a non-profit-elv érvényesítése, a piacosítás módja és mértéke, a környezetvédelemmel foglalkozó intézmények elhelyezése a társadalmi-gazdasági irányítás rendszerében, -- függetlenül attól, hogy ezek az intézmények mennyire jelennek meg önálló formában, illetve más jellegű és funkciójú intézmények részeként. A környezetvédelmi, -fejlesztési és -gazdálkodási stratégiákat mindig változó körülmények között kell kidolgozni. Változik ugyanis a környezet állapota (csökken a meg nem újuló erôforrások mennyisége, szennyezôdnek a környezeti közegek) és a társadalmi-gazdasági fejlettség szintje, továbbá azok a feltételek, amelyek között a stratégiákat ki kell dolgozni. E stratégiák jellegét, tartalmát nemcsak az határozza meg, hogy milyen egy ország (és az azt körülvevô nagytérség) környezeti állapota; hanem az is, hogy az ország a társadalmi-gazdasági fejlettség milyen szakaszában van. Egyenletes, kiegyensúlyozott fejlôdés idôszakában a stratégiaképzés (legyen az akár környezetvédelmi, -gazdálkodási vagy - fejlesztési stratégia) viszonylag könnyű feladat, hiszen a meghatározó feltételek és a ráható körülmények lényegi változatlansága nem támaszt igényt alapvetôen új stratégiai irányok meghatározására. Az átmenet idôszakában azonban a változtatás a változó szempontok és a nehezen kiszámítható következmények miatt a stratégiaképzés sok szempontot mérlegelô feladattá válik. Ezek közé a következôk tartoznak: -- a társadalom miként értékeli környezetét, a fejlettségnek mely fokán hajlandó a szennyezésrôl lemondani a környezet védelme érdekében; -- mekkora a műszaki fejlesztés nyújtotta technológiai lehetôségek köre; -- hogyan változnak az ökológiai követelmények? A környezeti stratégiák kidolgozása iránti igény új megközelítésben szemléli a természet és a társadalom, a környezet és a társadalom kapcsolatát. E viszony lényegi sajátossága az egymást feltételezés, nem pedig az egymás rovására történô tevékenykedés. Természet és társadalom szerves kapcsolatából következôen egyik a másik nélkül nem létezhet. ======================================================================== XI. Környezetvédelem és jog Az emberiséget érô -- talán a legtöbbet hangoztatott -- vádak egyike, hogy minden igyekezete ellenére a múltjából nem igazán képes vagy hajlandó tanulni. Egyetlen tevékenysége, mely mellett kitart: a következetes ön- illetve környezetpusztítás. A környezetvédelmi jog kialakulása A környezetvédelemrôl folytatott viták kapcsán elôbb-utóbb kiderül, hogy tulajdonképpen nem létezik kézzelfogható meghatározás a környezetvédelemre. Általános, meglehetôsen leegyszerűsített és kompromisszumos nézet, hogy környezet alatt értendôk mindazok a természetes és épített elemek, melyek az embert körülvevô világban léteznek (például víz, levegô, talaj, flóra, fauna). A környezetkárosítás jelenlegi mértékű és globálisan kiterjedô hatását az iparosodással hozzák összefüggésbe. Ebbôl kifolyólag a harmadik világ tagjai nemzetközi szinten a környezetvédelem területén rendszerint többet is várnak a fejlett országoktól, mint jelentôsebb szennyezôktôl. Az ilyen elvárásoknak az OECD-országok hol eleget tesznek, hol nem. Az 1976-os montreáli és az 1979-es bécsi egyezmények (az országhatárokon túlterjedô légszennyezésrôl) a fejlett országok kénkibocsátási határértékét szigorúbb feltételekkel szabták meg, mint a fejlôdô államokbeliekét. Viszont a közelmúltban lezajlott riói nemzetközi konferencián az amerikai kormány a biotechnológiai cégek nyomása miatt nem írta alá a biológiai sokféleség védelmérôl, vagyis az állat- és növényfajok megôrzésérôl szóló egyezményt. Maga a környezetvédelmi jog mint speciális ,,jogág'' a hetvenes- nyolcvanas évek táján lépett be a köztudatba. A különbözô lehetséges ipari vagy bármely más katasztrófák következményei nagy borzalommal és bizonyos felelôsséggel (?) töltötték el a politikusokat, akik fogyasztási függôségük, szokásaik illetve státusszimbólumaik megôrzése folytán egyre nehezebben képesek a problémával elkülönülten, a hagyományos eszközökkel szembenézni. Ezért mind nagyobb jelentôségre tesz szert az utólagos -- nem egyszer elégtelen -- kártérítésekkel szemben a megelôzés mindenféle lehetséges módozata, vagyis a létfeltételek megôrzése az elkövetkezendô nemzedékek számára. Elsôsorban tehát nem a környezetszennyezés megszüntetése a cél, hanem egyelôre a szennyezés nagyobb mértékű elterjedésének megállítása, illetve fokozatos visszaszorítása. Nyilvánvalóan azelôtt is voltak már ilyen tárgyú -- azaz az emberi egészséget, a növény- és állatvilágot stb. védô -- jogszabályok. Az elmúlt pár évtizedben azonban egy új szemléletmód rajzolódott ki, mely a különbözô környezetszennyezô, illetve környezeti minôséget befolyásoló elemek bürokratikus, elkülönült vizsgálata helyett a környezeti elemeket immáron egységes hatásukban kezeli. Legjobb példa erre a holland jogalkotás, amely a hatvanas évektôl kezdôdôen felelôs tárcánként, általában elemenként (víz, levegô, talaj stb.) különbözô jogszabályokat alkotott -- gyakran nagy átfedésekkel, megnehezítve ezzel a környezetvédelmi eljárást is --, melyre reagálásképpen hozták 1979-ben az átfogó Általános Környezetvédelmi Törvényt. Minden általános tendencia ellenére is számos eljárásbeli, illetve módszerbeli eltérés, árnyalat figyelhetô meg az egyes országoknál az akkor éppen aktuális gazdasági-környezetvédelmi problémáktól, a földrajzi-éghajlati adottságoktól és a társadalmi-jogrendszeri lehetôségektôl függôen. Kiváló illusztrációt nyújt minderre a brit jogalkotás, mely még bizonyos alapkérdésekben is elkülönült álláspontot foglalt el a kontinensen elterjedtebb német felfogással szemben, -- bár ez korántsem jelenti egyik vagy másik megoldás kevésbé hatékony voltát. Így például elônyüket megôrzendô, az angol kibocsátási határértékek alacsonyabbak voltak, mint a többi Európai Közösség tagországé, minthogy az Egyesült Királyság e tekintetben földrajzilag kedvezôbb fekvésű ország. Ezt annál is inkább tehették, mert nézetük szerint nem általánosan egységes határérték felállítása lett volna a cél, hanem annak helytôl, idôtôl, tevékenységtôl függô értékként való egyéniesített megállapítása. Tény azonban, hogy az Európai Közösség tagállamai környezetvédelmi joguk továbbfejlesztése terén bizonyos közös-piaci ajánlásokhoz vannak kötve. Például az EK Bizottsági Ajánlás két listából álló függelékei a veszélyes anyagokról igen komolyan figyelembe veendôk a tagországok törvényhozói részérôl. Ahogyan a klasszikus jog, úgy a környezeti jogi rendszer is megkülönböztet anyagi jogi (érdemi) és eljárásjogi lehetôségeket. Az új trendekben elsôsorban az utóbbiakra helyezôdik a hangsúly, mint az egész intézményrendszer megfelelô és hatékony működésének garanciáira (a különbözô engedélyezési, hatásvizsgálati eljárások, a lakossági részvétel s a bírósági felülvizsgálat). A környezeti jogi rendszer nemzetközi tapasztalatai Az új szemléletmód alapján változott a környezetvédelmi problémák megítélése, illetve a megoldáskeresések módszere is. Egyre nagyobb területet hódít magának a mind általánosabb, fôként eljárási és garanciális részleteket tartalmazó, valamint szakmaibb jellegű törvényhozás, illetve a környezetvédelemben meghatározó szerepet játszó hatóságok, (elsôsorban mint végrehajtó, ellenôrzô, valamint határozathozó szervek). Itt is meglehetôsen széles a megoldási paletta. A hagyományosan centralizált francia rendszer alapvetôen a központi hatóságokra épít (minisztériumok, prefektusok és csak végsô soron dönthetnek a polgármesterek, illetve alacsonyabb szintű helyi hatóságok); -- ezzel szemben az e kérdésben erôsen független szövetségi tagállamokból álló német rendszerre az általánosabb szövetségi szintű törvényhozás jellemzô, a tagállamok igen részletes és meglehetôsen szövevényes további törvény- illetve rendeletalkotási jogával kiegészítve. Fölöttébb liberális e téren a holland szisztéma, mely a hatóság különbözô engedélyezési illetve hatásvizsgálati-ellenôrzési eljárásába széles körben enged lakossági beleszólást. Az alapvetô szemléletmód megváltoztatásával (illetve korszerűsítésével) az intézményi rendszer is újabb elemekkel bôvül. Így elôtérbe kerül az engedélyezési eljárás intézménye, mely szerint minden olyan vállalkozás, amelyik valamely külön meghatározott tevékenységi körben új üzletet akar alapítani, köteles a hatóságoktól létesítési, illetve működési engedélyt kérni. A verseny-semlegesség garantálását a piacra való belépéskor magas szintű jogszabályban (általában törvény mellékletében, kormányrendeletben vagy -- törvényi felhatalmazás alapján -- a környezetvédelemmel megbízott minisztérium rendeletében) kell külön fölsorolni. Nem bízhatók a hatóságok kénye-kedvére. Errôl az EK tagországai számára külön ajánlások készülnek. Az újabb intézményi megoldások közé tartozik az engedélyezési eljárás egyik legelterjedtebb eleme -- a döntéshozatal elôsegítésére, az ellenôrzés megkönnyítésére -- az állapot- vagy hatásvizsgálati kötelezettség. Az államok szabályai az e téren tevékenykedôk státusára, feladataik kiterjedtségére, beleszólási jogosultságára valamint összetételére vonatkozóan nem egységesek. Van, ahol ezeket ügynökségek (Hollandia), illetve maguk a hatóságok vagy a kettô együtt (Egyesült Államok) látják el. Az elôbbi esetben általában csak javaslattételi hatáskörrel ruházzák fel ôket, míg az utóbbiban közvetlenebbül érvényesülhetnek rész-döntéseik; de mindkettôben hangsúlyozottan fontos a függetlenségük. Elengedhetetlen feltétele továbbá a garanciáknak és a törvények végrehajtási minôségének ellenôrzésére a bírói felülvizsgálati lehetôség. Kiemelt jelentôségű még a nyilvánosság, azaz a társadalmi részvétel, valamint az információhoz való jog. A lakossági részvétel (környezetvédelmi eljárásban ügyfélként való kezelés, betekintés az aktákba, statisztikai adatok gyűjtése, illetve azokhoz való hozzáférés, bizonyos környezetvédelmileg fontos vállalati adatok publicitása) ilyen magas presztizsének -- holland és amerikai példák alapján -- társadalmi-szociológiai elméleti igazoltsága mellett rengeteg gyakorlati elônye is van. Lehetôvé teszi egyrészt a társadalmi ellenôrzést már a vállalat- alapítás kezdeti stádiumában -- megtakarítva ezzel esetleges utólagos és felesleges kiadásokat --, másrészt olyan körülmények, információk figyelembevételét, melyek nyilvánosság híján nem kerülnének a megfontolandó elemek lajstromába. A lakossági részvételnek is több módja létezik: az általános felfogás alapján rendszerint csak a közvetlenül sértett felek, illetve a környezetvédelmi szervezetek léphetnek fel; de elfogadott például a sérelmet közvetlenül nem szenvedôk, de valamilyen egyéb jogos érdekek sérelmét igazolni tudók, vagy a semmi utóbbira nem kötelezettek perlési jogosultsága is. Mindezen új környezetvédelmi jogi tényezôk mellett továbbra is fennáll a klasszikus jogi eszközök rendszere: a polgári jogi felelôsség vagy kártérítés, valamint a büntetôjogi szankciók. Ezek alkalmazási köre -- bár korántsem jelentéktelen -- nem tartozik a leghatékonyabb, illetve leginkább költségkímélô környezetvédelmi eszköztárba. Végül, de nem utolsósorban említendô az egyik legmarkánsabb jogintézmény: a bírósági felülvizsgálat. Elengedhetetlenül szükséges egy ilyen független szervezetrendszer is, mely mind az engedélyezési eljárás, mind egyéb hatósági intézkedés, továbbá polgári jogi kártérítési igény vagy büntetôjogi szabályok esetén igénybe vehetô. A tulajdonjog Nyilvánvaló közhely az erôforrások szűkösségének ténye, és az ebbôl adódó különbözô közgazdasági elméletek a termelés folyamatában lényeges erôforrások elosztásáról, illetve a javak igazságos elosztási rendjérôl. Nem hat az újdonság erejével az ebbôl következô jogi trivialitás sem, miszerint a fentiek alapja a tulajdonjog. Ezen jogintézmény, valamint a javak hatékony cseréjét elôsegítô egyéb jogintézmények (például a szerzôdések) célja a leghatékonyabb eszközök alkalmazása. Tehát a környezetvédelemmel kapcsolatos problémák nagy részére is a létezô legjobb (avagy legkevésbé rossz) megoldások a piaci működési mechanizmusok tiszteletben tartásával, illetve korrigálásával és a jogi szabályozás kifinomult összehangolásával érhetôk (érendôk) el. Széles körben elterjedt (a tulajdon szentségének elismerését valló országok eseteiben is), hogy a tulajdon bizonyos szűk körben -- alaposan indokolt s nem szélesen értelmezett társadalmi érdekekbôl -- korlátozható. Ilyen társadalmi érdek lehet a környezetvédelmi megfontolás is. A fentiekkel összhangban azonban minden környezetvédelem-központú beavatkozás a tulajdonviszonyokba vagy a forgalomba (például közteherviselés, környezetterhelési díj, bírság, kisajátítás) külön meggondolást igényel, annak költség- illetve haszonmérleg miatt is. Gyakran elôfordulhat ugyanis az a klasszikus eset, miszerint egy adminisztratív határozat következtében valamilyen szennyezô gyártási procedúrát igénylô áru betiltása után keletkezett vákuum helyén a helyettesítô áru termelôje még szennyezôbb gyártási technológiát alkalmaz. A felesleges költségek elkerülése, illetve más esetekben az információ-áramlás elôsegítése, s ezzel a tranzakciós költségek csökkentése érdekében külön nevesített lehetôségek is adottak (például engedélykereskedelem, biztosítás speciális esetei). Szintén nem elhanyagolandó, megoldásra váró kérdés a környezetvédelem finanszírozásának problémája, a társadalom (helyesebben a végsô soron érdekelt fogyasztó) tehervállalása és kockázatviselése, illetve a szennyezô felelôssége és fedezetvállalása is. A magyar környezetvédelmi jogalkotás A kezdeti magyar környezetvédelmi jellegű jogszabályalkotás alapvetôen természetgazdálkodással kapcsolatos intézkedésekrôl szól, illetve szorosan összefügg a tulajdonvédelemmel (a reformkorszak különbözô vadászati, halászati törvényei a kiegyezés utáni bányatörvény és vízügyi törvény, stb.). A két világháború között keletkeztek az elsô természetvédelmi rendelkezések (1934-tôl) és viszonylag nagy múltja van a magyar műemlék védelmi törvénynek (1848 óta). A II. világháború után a 60-as években sorra születtek különbözô környezeti jogszabályok (például az 1964-es Vízügyi Törvény). Ezek közös jellemzôi, hogy gyakran ugyanarra a minisztériumra bízták az egyes környezeti elemek hasznosítását, védelmét és az ellenôrzést is. A hetvenes években uralkodó kodifikációs hullám igényeivel összhangban 1976-ban megalkották végre az egységes környezetvédelmi törvényt is (1976. évi II. tv. az emberi környezet védelmérôl). Ez a ma is hatályos törvény nemzetközi normáknak megfelelô követelményskálát állított ugyan föl -- kimondván például a környezetszennyezés általános tilalmát --, ellenben a végrehajtással (megfoghatatlanul széles körben) a Minisztertanácsot hatalmazta fel. Ez pedig a kor jogrendszerének szellemében továbbutalta e jogkört a kormány tagjaira, illetve a kormány mellett felállított országos hatáskörű szervekre (például OKTH). Ezekkel a hatáskör-átutalásokkal valójában a környezetvédelmi érdekek háttérbe szorultak, hiszen egyre alacsonyabb szintű szervezet felelt értük; ami egyre jobban veszélyeztette a végrehajtást és az ellenôrzést is. E ténynek is köszönhetôen -- egyéb költségvetési, bevételi és más szempontok mellett -- rengeteg gazdálkodó szerv diszkriminatívnak érezte a felügyelôségek intézkedéseit, s ebbôl kifolyólag demoralizálónak és teljesen hatástalannak. Általában elismert tény, hogy a magyar környezetszennyezési határértékek -- ha kis lépésekben is --, következetesen igazodnak az EK normáihoz (például a veszélyes hulladékokról szóló baseli lista közeljövôben tervezett bevezetése). Sajnos a rendszerváltozás óta végbement miniszteriális és egyéb hatósági átszervezések ellenére sem szűntek meg a szervezeti elégtelenségek. A jogalkotásban pedig -- szöges ellentétben a nemzetközi környezetvédelmi jogi-szociológiai tapasztalatokkal -- a legújabb miniszteri szabályozási ,,koncepció'' szellemében: a régóta esedékes egységes, átfogó szemléletű, végrehajtható, garanciákat magában tartalmazó új keret-törvény hiányában, a különbözô tárcák egyéni felelôssége mellett, a saját hatáskörbe tartozó környezeti elemek elavult szabályozása, illetve a különféle ún. gazdasági törvényekbe beleszúrt, el-eldugott utalások alkalmazása a gyakorlat. Nagy az ellenállás az integrált környezetvédelmi szabályozással, továbbá az integrált környezetvédelmi eljárási, azaz engedélyezési és hatásvizsgálati eljárással szemben. E módszer keretén belül pedig nemcsak az ellenôrzés hatékonyabb, -- hiszen egységesen, egy eljárásban több szempont alapján vizsgálnak összefüggéseket --, hanem gyorsabb is, megkíméli az engedélyhez kötött tevékenységet folytató vállalkozókat a párhuzamos engedélybeszerzésektôl, s ezáltal költség- és idôcsökkentôvé is válik (jó példa erre a fentebb már idézett holland gyakorlat). Szintén kívánatos lenne a bírói felülvizsgálat kiterjesztése a környezetvédelmi hatóságok működésére is. Kelet-Közép-Európában azonban a környezeti szennyezettséggel összefüggô gondok a rendszerváltozással, az átmenettel, valamint az ezekhez fogalmilag is szorosan kapcsolódó privatizációval egyidôben jelentkeznek. A biztonságra törekvô tôke számára, illetve az igazi paci viszonyok kialakítása érdekében elengedhetetlen feltétel a jog kalkulálhatósága, a jogok érvényesítésének lehetôsége, a szerzôdésekre hagyatkozás megbízhatósága, a bizonytalan helyzetek egyértelmű tisztázhatósága. Többek közt a privatizáció során gazdát cserélt vagyonokban a környezetszennyezéssel okozott károk átláthatósága, azaz egy-egy vállalat piaci értékének megállapíthatósága, a felelôsségvállalás kidolgozása jogi garanciák nélkül nem biztosítható. Mi sem igazolja a fentieket jobban, mint az az óriási lehetôség, mely a tulajdonos-váltással, illetve az esetleges tôkebefektetésekkel nyílna az átfogó megoldásokra az eseti környezet-tisztítás helyett, s amely megvédené a feleket a ,,szerzett jogok'' kapcsán felmerülô késôbbi jogvitáktól. A fejlettebb környezetvédelmi elôírásokkal és technológiákkal rendelkezô tôkeexportôrök hazai joguk alapján eleve számítanak környezetvédelmi korlátozásokra, s ha az még nem teljesen világos -- például a törvényhozási késedelmek, bizonytalan elméletek, szempontok miatt --, akkor nemegyszer maguk is várakozó álláspontra helyezkednek, késleltetve ezzel a teljes privatizációs folyamatot. Nem kockáztatják a fel nem tárt, illetve nem becsülhetô, vagy fedezet nélküli környezetvédelmi károkért az esetleges felelôsség lehetôségét. Ráadásul az elmaradottabb, környezetvédelmi adatok szempontjából informálatlan lakosságú országok könnyen vál(hat)nak elavult, szennyezô, külföldrôl már kitiltott iparágak importôreivé. Jog vagy kötelezettség? Az alkotmány a környezetvédelemmel kapcsolatban két helyütt is említi az állam, illetve a kormány felelôsségét. Az általános rendelkezések fejezetében az állam kötelezettségei közt a legutolsó helyen (a többször módosított 1949. évi XX. tv., az Alkotmány 18. paragrafusa: ,,A Magyar Köztársaság elismeri és érvényesíti mindenki jogát az egészséges környezethez''), majd más összefüggésben az állampolgári jogok és kötelezettségek között emeli ki (az Alkotmány 70/D paragrafusa: ,,[1] A Magyar Köztársaság területén élôknek joguk van a lehetô legmagasabb szintű testi és lelki egészséghez; [2] Ezt a jogot a Magyar Köztársaság a munkavédelem, az egészségügyi intézmények és az orvosi ellátás megszervezésével, a rendszeres testedzés biztosításával, valamint az épített és a természetes környezet védelmével valósítja meg.''). Azonnal szembetűnô markáns fogalmazás mindkét esetben, hogy az ,,egészséges környezet'' biztosítása az állam feladata; ugyanúgy, mint az oktatásról, a nevelésrôl és a rászorulók szociális támogatásáról való gondoskodás. Ezért az állami rangsorolásban elôfordulhat, hogy a környezetvédelem az egyéb kötelezettségek mellett elveszti jelentôségét. Nem teljesen világos továbbá az sem, hogy ha állami feladatként értelmezi az Alkotmány az egészséges környezethez való jogot, akkor az egyénnek milyen kikényszerítési lehetôségek állnak rendelkezésére, hiszen a szövegezés alapján állami kezdeményezés szükségessége is kiolvasható. Jóllehet környezetvédelmi törvényhozás alkotmányos jogi megalapozások nélkül is megoldható, mégis nyilvánvaló, hogy nem kis szerep hárul e tekintetben is az Alkotmánybíróságra. Jelen pillanatban ugyanis a környezet fogalmának, alkotmányi értelmezésének kérdése az Alkotmánybíróságnál függôben lévô ügy. ======================================================================== XII. Általános környezetgazdasági kérdések A társadalmi-gazdasági fejlôdés szükségszerű következménye, hogy az ember tevékenységével szüntelenül beavatkozik a természeti környezetbe. E beavatkozás a természet használatával kapcsolatos, attól elszakíthatatlan. Maga a termelés folyamata tulajdonképpen egy permanens ,,anyagcsere'' az ember és a természet közt. A természethasználat azonban a termelés kiterjedésével, a gazdasági növekedéssel napjainkra oly mértékűvé vált, amely már akadályozhatja a további gazdasági fejlôdést, és helyrehozhatatlan károkat okozhat a természeti környezetben. Önmagában nem a természet egyensúlyának a megváltoztatása a káros, hanem az olyan jellegű egyensúlybontás, amely a természet egyensúlyi feltételeit olyan radikálisan megzavarja, hogy a természet nem képes egy új egyensúlyi állapot létrehozására. Meg kell jegyeznünk, hogy az egyensúly a természetben sem állandó, hanem örökösen változó feltételek közt valósul meg. Általánosan fogalmazva a természet esetében is a dinamikus egyensúly érvényesül, melynek az a lényege, hogy a rendszer mindig törekszik egy egyensúlyi állapotra, de ezt elérve azonnal egy új egyensúlyi feltételrendszer megvalósítása irányába mozog. Ez a fejlôdés alapja mind a társadalomban, mind pedig a természetben. (Statikus egyensúly esetén a bioszféra ,,örökösen változó változatossága'' sem jött volna létre.) Nem feledve a természet egyensúlyának szükségszerű változásait, hangsúlyoznunk kell, hogy a környezeti válság mibenléte a bioszféra oldaláról éppen abban jelölhetô meg, hogy az ember beavatkozása olyan egyensúlybomlást okoz, amely nem teszi lehetôvé a természeti környezet új egyensúlyi feltételek közti regenerálódását. Jogosan merül fel a kérdés, mi az oka a napjainkra jellemzô, globális környezeti válsággal is fenyegetô környezetszennyezésnek? Nyilvánvalóan nem beszélhetünk pusztán egyetlen okról, hanem a kauzális faktorok rendszerérôl kell szólnunk. Összefoglaló jelleggel a környezetszennyezés okai közül az alábbiakat emelhetjük ki: a) A gazdálkodás kényszere: Az embert létfenntartása fokozottan -- a népességnövekedéssel, illetve a gazdasági gyarapodással összefüggésben egyre fokozottabban -- kényszeríti a természet intenzív igénybevételére. Ez szükségszerű folyamat. A káros hatás akkor jelentkezik, ha a jövôre nézve olyan mértékű lesz a természeti környezet rombolása, amely már akadályozza az újrahasznosítást, a természet ismételt igénybevételét. b) Az ember agresszivitása, önzése: Az ember vélt vagy valós érdekeinek érvényesítése érdekében olyan radikális módon is beavatkozhat a természet rendjébe, amely nemcsak egyszerű egyensúlybomlást eredményez, hanem totális természetpusztítást okoz. Ennek legszélsôségesebb esete a háborús tevékenység, de ide tartozik a mértéktelen erdôirtás vagy a nagy területeket érintô talajpusztítás. c) Az emberi elôrelátás és tudás hiánya: A társadalmakat minden korban egy meghatározott tudásszint jellemzi. Az ember állandóan bôvülô tudásszintje azonban nem jelenti azt, -- és a jövôben sem fogja azt jelenteni --, hogy teljeskörű ismerettel rendelkezik a természet törvényeit illetôen. Ebbôl következôen szükségszerűen elôállnak olyan esetek, amikor indokoltnak tűnô természeti beavatkozásokról késôbb derül ki a hasznukat meghaladó károsodás. (Meg kell azonban jegyeznünk, hogy az elôrelátás és a tudás hiányossága nem jelenti azt, hogy az emberiséget általánosan tudatlannak kellene tekinteni a környezet törvényeit illetôen; legfeljebb korlátozott ismeretszintrôl beszélhetünk. Mindez nem zárja ki, hogy az egyes ember hozhat olyan döntést, amely azért igen káros a környezetre, mert az adott egyén nem ismeri a már rendelkezésére álló tudományos eredményeket.) d) A financiális értékek elsôdlegessége: Minden kort és minden társadalmat jellemez egyfajta értékrend. Napjainkban, az árutermelés kiterjedt rendszerében a legalapvetôbb értékként a pénzügyi (financiális), vagy más szóval csereérték képezi a társadalmak fô mozgatóerejét. Ez szükségszerűen azt is jelenti, hogy a korábban szabad javakként szereplô természeti használati értékek háttérbe szorulnak. Ugyanakkor nem felejthetjük, hogy a gazdaságilag fejlett államok éppen napjainkra jutottak arra a szintre, amikor a természeti használati értékek romlása akadályozza a financiális érték realizálását, így a környezeti javak is rangsorban elôbbre kerültek a társadalmi értékrendben (pl. környezetkímélô gépkocsik elterjedése). A környezet közgazdasági tartalma Annak ellenére, hogy a természeti környezet javai hosszú idôn keresztül kívül rekedtek a társadalmi értékrend alaphalmazán, a természeti környezet határozott közgazdasági tartalommal is rendelkezik. A természeti környezet közgazdasági tartalmát az alábbiakban összegezhetjük: a) A társadalom számára a környezet, elsôként mint a termelési tényezôk halmaza jelentkezik, ebben az ismérvben jelölhetô meg a környezetnek, mint közgazdasági kategóriának az egyik alapvetô tartalma. Természetesen a környezet mint termelési tényezôk halmaza, nem fogja át a szokásos értelemben vett környezet fogalmat, ennek csupán ,,részhalmaza''-ként kezelhetô. Ez a ,,részhalmaz'' jellegű behatárolás abból is következik, hogy a környezetnek számos olyan jelensége vagy folyamata van, amely közgazdaságilag nem értelmezhetô. A környezet tehát közgazdasági kategória is, de nemcsak az. b) A környezetnek mint közgazdasági kategóriának a másodikként megjelölhetô tartalma abban nyilvánul meg, hogy a környezet közgazdasági értelemben használati értékek halamaza is. A használati értékek halmazaként történô közgazdasági felfogásnak az objektív alapja az, hogy a környezet meghatározott körű emberi szükségletek kielégítésére alkalmas, s az emberi társadalom történetében ezt a funkcióját be is töltötte. Meg kell persze jegyezni, hogy e szükségletek köre, -- illetve ebbôl adódóan a környezet használati értékeinek köre is -- az adott társadalmi-gazdasági fejlettség függvénye, ahol e használati értékek közvetlen vagy közvetett formában jelentkezhetnek. c) A fenti közgazdasági kategóriákból következik, hogy a környezet, a gazdasági szférával érintkezô elemeit tekintve, a nemzeti vagyon része. (A termelési tényezôk és a használati értékek gazdaságilag is vagyonjellegűek.) A nemzeti vagyonba tartozás azonban számbavételi problémák sorozatát veti fel. Természetes például, hogy a természeti erôforrások; erdôk, a művelhetô földterületek, az állatvilág jelentôs része a számba vett nemzeti vagyonban szerepel; ugyanakkor a természetes vízkészletek, a gazdasági szempontból jelentôs tiszta levegô már gazdasági értékeléssel alig vehetô számításba. A gyakorlati számbavételi nehézség azonban nem zárhatja ki a nemzeti vagyonba tartozás tartalmi indokoltságát. A kár megközelítésénél egyébként nem a vagyonérték abszolút nagysága az elsôrendű kérdés, fontosabb a változás nagysága. d) A környezet mint termelési tényezôk halmaza azonban nemcsak a fizikai értelemben vett munkatárgy vagy munkaeszköz biztosításán keresztül jelent termelési tényezôt, hanem a munkaerô, mint az egyik termelési tényezô újratermelési feltételeinek biztosításán keresztül is. E funkció az ember biológiai lényébôl szükségszerűen adódik. Közgazdasági értelemben azonban a munkaerô újratermelése különbözô szinten, -- a társadalmi-gazdasági fejlettség fokától függôen -- különbözô körülmények közt mehet végbe, s ennek megfelelôen a munkaerô újratermelése meghatározott minôségű környezetet igényel. A klasszikus közgazdaságtan a munkaerô újratermelési költségeit a létfenntartási, a családfenntartási és az oktatási költségekben jelöli meg. E meghatározás idején a környezet ,,ingyenesen'' biztosította a munkaerô újratermelési feltételeinek egy részét. A környezet erre kedvezô adottságai ugyanis hozzájárulnak a munkaerô újratermeléséhez (pl. a rekreáción keresztül). Napjainkban azonban a munkaerô újratermelésének környezeti feltételei növekvô arányban csak költségráfordítással biztosíthatók -- akár úgy, mint a környezet állagának megóvási, akár mint környezeti reprodukciós költségek. Ennek megfelelôen szükségszerű a munkaerô újratermelési költségei között azokat a költségeket is számba venni, amelyek a munkaerô újratermelésében a környezeti feltételek biztosításához kapcsolódnak. Mindezek indokolják, hogy negyedikként a környezet közgazdasági tartalma abban jelölhetô meg, hogy a környezet a munkaerô újratermelésének szükségszerű feltétele, és a munkaerô megfelelô szintű újratermelése a környezet meghatározott minôségű állagát követeli meg. A környezet használatának szabályozása A természeti környezet használata szükségszerűen megköveteli, hogy megfelelô szabályozással, a társadalom céljainak megfelelôen használjuk azt. A szabályozás célja természetszerűen nemcsak a szennyezett környezet helyrehozásának az elôsegítése, hanem a célszerű környezetgazdálkodás megteremtése. A környezettel történô gazdálkodás szabályozása akkor tekinthetô eredményesnek, ha a környezetszennyezéssel kapcsolatos valamennyi szférát átfogja. Részletezés nélkül a legfontosabb területek az alábbiak: -- A szennyezôanyag keletkezési szakasza: e terület maga a termelési folyamat, amely vagy a természeti környezetet rongálja (pl. felszíni bányászat), vagy a technológia eredményeként szennyezôanyagot bocsát ki (pl. szennyvizet). E szakaszt emissziós szakasznak is nevezik. -- A közvetítô közegek területe: e szakaszban a szennyezôanyag továbbítása történik. Intermedier szakasznak vagy tranzitszakasznak is szokás nevezni (pl. a szennyezett levegô mozgása, a talajszennyezés víz által történô továbbítása stb.). -- A befogadó közegek területe: e kategória a szennyezést közvetlenül viselô közegeket (objektumokat, bioszféra-elemeket vagy magát az embert) foglalja magába (pl. a savas esô által károsodó erdô, a szennyezett levegôt beszívó ember stb.). E területet immissziós szakasznak is nevezik. A szabályozás részleteinek mellôzésével általánosságban annyit kell megjegyeznünk, hogy mind az elméleti megfontolások, mind pedig a gyakorlati tapasztalatok azt igazolják, hogy a leghatékonyabb védekezés az elsô szakaszban, azaz az emissziós szakaszban történhet. Ennek megfelelôen általában azokat a szabályozórendszereket tekintjük korszerűnek, amelyek a megelôzésre koncentrálnak, azaz a szennyezés keletkezésének korlátozását vagy a keletkezés helyén történô hatástalanítást részesítik elônyben. ======================================================================== XIII. Miért nem tartható fenn a globális növekedés? A tudomány -- többek között -- az ún. lehetetlenségi állításokon alapszik. Lehetetlen felülmúlni a fény sebességét; anyagot és energiát teremteni és megsemmisíteni (embernek); perpetuum mobilét építeni stb. A lehetetlenségi tételek figyelembevételével elkerülhetjük, hogy olyan tervekre pazaroljunk erôforrásokat, melyek eleve megvalósíthatatlanok. A közgazdászoknak különösen tudatában kellene lenniük egy lehetetlenségi tételnek. Nevezetesen, hogy a világgazdaságban a szegénység a környezet pusztulása növekedéssel nem számolható fel, illetve nem állítható meg. Röviden: ,,a fenntartható fejlôdés'' lehetetlen. Fizikai értelemben a gazdaság a Föld véges, nem növekvô és anyagilag zárt ökoszisztémájának nyílt alrendszere. A gazdasági alrendszer növekedése során a teljes ökoszisztéma egyre nagyobb részére terjed ki, és 100 százaléknál (de inkább hamarabb) áthághatatlan határokba ütközik. Ennek folytán növekedése nem tartható fenn. A ,,fenntartható növekedés'' olyan hibás paradoxon, mely a gazdaságra nem alkalmazható. A közgazdászok panaszkodnak, hogy a GNP-vel (bruttó nemzeti termékkel) mért növekedés nem vethetô össze, nem vethetô alá a szigorúan vett fizikai törvényekkel, illetve törvényeknek. Igazuk van. A mennyiségi és minôségi változás nagyban eltér egymástól, ezért legjobb, ha külön kezeljük, és a már bevett kifejezésekkel nevezzük meg ôket. A növekedés olyan természetes méretváltozást jelent, mely asszimiláció vagy növés folytán, anyag-többlet révén jön létre. A fejlôdés a képességek kiteljesedését vagy fokozódó megvalósulását jelenti; egy teljesebb vagy jobb állapot fokozatos elérését. Ha valami nô, nagyobb lesz; ha fejlôdik, mássá válik. A Föld ökoszisztémája fejlôdik, mássá válik, de nem növekedik. Alrendszerének, a gazdaságnak elôbb-utóbb fel kell hagynia a növekedéssel, de fejlôdhet tovább. A ,,fenntartható fejlôdés''-nek ezért csak az esetben van értelme a gazdaságban, ha alatta ,,növekedés nélküli fejlôdés''-t értünk: a gazdaság fizikai alapjainak olyan javulását, melyet az anyag- és energiacsere azonos szintje mellett érnek el, mely nem lépi túl az ökoszisztéma asszimilációs és regenerációs képességét. A fenntartható fejlôdést jelenleg a fenntartható növekedés szinonimájaként használják. Ezt el kell kerülnünk. A politika szintjén rendkívül nehéz elfogadtatni, hogy a növekedést - - melynek jogosságát és hasznosságát már-már vallásos hit övezi -- korlátozni kell. De éppen a növekedés fenntarthatatlansága az, amely a fenntartható fejlôdés fogalmának elfogadását sürgeti. Földünk nem fog a búzaszemhez hasonlóan 64-szeres termést hozni. Az elmúlt két évszázadban egy olyan civilizáció alakult ki, melynek gazdasági stabilitását az exponenciális növekedés adja. A fenntartható fejlôdés annak a társadalomnak a civilizációs adaptációja, mely ráébredt, hogy a növekedés megállítása sürgôs szükségszerűség. Még a ,,zöld növekedés'' sem tartható fenn. Az ökoszisztéma eltartó képessége nem csak az emberek és az autók számát korlátozza: a fákra is kiterjed. Nem ringathatjuk magunkat abban a hitben, hogy a növekedés még mindig lehetséges és kívánatos, csak a ,,fenntartható'' címkével kell ellátni, vagy ,,zöld''-re színezni; ezzel csak az átmenetet késleltetjük és sokkal fájdalmasabbá tesszük. Tartható-e a Bruntland Bizottság optimizmusa? 1987-ben az ENSZ Környezet és Fejlôdés Konferenciája (a Bruntland Bizottság) még arra a derűlátó következtetésre jutott, hogy óvatos, kíméletes módszerekkel a világtermelés 5-10-szeresére növelhetô anélkül, hogy a bioszféra végletesen károsodna, s ez a növekedés -- ha az nagyobbrészt az elmaradott világban megy végbe -- elegendô lesz ahhoz, hogy -- megtartva a bioszféra természetes regenerálódási képességét -- világméretekben felszámolja a nélkülözést és a szegénységet. (Összevetésként: századunkban a világtermelés eddig ötvenszeresére, az energiafelhasználás pedig harmincszorosára nôtt! -- és mennyivel csökkent a szegénység?) A Bruntland Bizottság feltételezése azóta megdôlt, de az üzleti körök makacsul ragaszkodnak hozzá. A 24 fejlett tôkés országot tömörítô párizsi szervezet, az OECD környezetvédelmi igazgatósága, a Nemzetközi Kereskedelmi Kamara és a Fenntartható Fejlôdés Üzleti Tanács (az üzleti körök leghatásosabb szószólói) valamennyien azt vallják, hogy a környezetvédelem és gazdasági növekedés együtt lehetséges; sôt, a hatásos környezetvédelem anyagi fedezetét a gazdasági növekedés teremti meg. Ez az álláspont még kiegészül azzal a hittel, hogy a műszaki fejlôdés önmagában megoldja majd a környezeti gondokat. Mindebbôl következik szerintük: a fejlett világ jó úton halad, csak a tempót kell fokozni; a volt szocialista országok pedig igen nagy környezeti ártalmakat okoztak és rossz úton haladtak. (További implikációk: ha a fejlett ipari országok jó irányban haladnak, nincs szükség a természeti erôforrások felhasználásának világméretű szabályozására sem, az Észak-Dél probléma nagyrészt felfújt ügy, és ,,csak'' arra kell vigyázni, hogy a Dél nehogy a régi, környezetpusztító technológiával iparosodjék, hanem vegye át az új, tiszta technológiákat; az igazi probléma tehát a technika átadása, és a befogadás feltételeinek megteremtése -- mondják.) A zöldek álláspontja A fenti állásponttal szemben a zöldek és a környezetgazdaságtan legkiválóbb képviselôi arra a következtetésre jutottak, hogy a környezet megóvása és a gazdasági növekedés együtt nem tartható, a fejlett világ pazarló fogyasztása tarthatatlan, a műszaki fejlôdés nem vezet automatikusan a környezet megóvásához. Az erôforrások felhasználásának világméretű átrendezésére van szükség, mert a fejlôdô világ nélkülözô milliárdjaitól nem tagadható meg a növekedés, az összes ország együttes növekedése viszont fenntarthatatlan. Korszakos fontosságú, hogy a Világbank vezetô szakértôinek (köztük két Nobel- díjasnak) nemrégiben megjelent tanulmánya ugyanígy foglalt állást. Ez a meggyôzôdés -- a sokfajta információ és kézzelfogható tapasztalat mellett -- súlyos tudományos érvekre támaszkodik. Nemrégiben kutatók arra a következtetésre jutottak, hogy Földünkön a fotoszintézis által létrejövô (tehát a növények termelte) évi nettó primer terméknek már most negyedét, a szárazföldön pedig 40%-át használja fel (vagy teszi tönkre) az emberi civilizáció, de -- mivel a 100%-os plafon a gyakorlatban nem érhetô el, és a környezetszennyezés egyre súlyosabb, visszafordíthatatlan pusztulásokat és változásokat okoz -- reálisan már a világtermelés megkétszerezésében sem gondolkodhatunk. A tudományos evidenciák másik csoportját az ún. kritikus terhelési szintek szolgáltatják. Ezek akkor lépnek fel, ha a környezetet olyan terhelés éri, amikor abban visszafordíthatatlan és nagymértékű változás megy végbe. A kritikus terhelés szintjét már szinte valamennyi fontosabb szennyezôanyag tekintetében meghaladtuk (néhánynál többszörösen is). Ahhoz, hogy visszaálljon a normál -- nem az eredeti, hanem a környezetét tovább súlyosan nem terhelô -- állapot, a CO2 kibocsátását 2/3-ával, az SO2-ét 90%-kal, a nitorgénoxidokét 75-90%- kal, az organikus lebegô részecskékét 75%-kal kellene azonnal csökkenteni, az ózonritkulást okozó freongázok gyártását pedig teljesen abba kell hagyni. A környezeti téma észak-déli dimenziója az elkövetkezô években a világgazdaság és világpolitika legnagyobb horderejű, drámai kérdésévé válik. Van-e megoldás? Tehetünk-e valamit? Igen, s ehhez legelôször is a növekedést fejlôdéssel kell felváltanunk. A bioszféra zárt, nem növekvô, de differenciált és minôségi fejlôdésre képes rendszer, ezért ha nem változtatunk, megsemmisülés fenyegeti. Ha a fejlett világ képes lemondani arról, hogy növelje erôforrás-felhasználását, s így a növekedési lehetôségeket átengedi -- az arra még kétségtelenül rászoruló -- szegény országoknak, még minden jóra fordulhat. A fejlettek emellett tovább fejlôdhetnek olyan területeken, ahol lényegesen kevesebb erôforrásra (energiára és nyersanyagokra) van szükség. Magyarország helye a világmodellben Hol van nekünk, magyaroknak ebben a fenntartható világmodellben a helyünk? Ez nézôpont és értékek kérdése. Aki számára az életszínvonal új autót, több divatos holmit és minél több eldobálható tárgyat jelent, az nyilvánvalóan hangosan fogja követelni a növekedést. De egyre többen vagyunk, akik többre becsüljük a szabadidôt, a jó levegôt, a kulturális lehetôségek bôvülését. Viszonylag alacsony gépkocsi-ellátottságunkat, az autópályák kiépítetlenségét, a tömegközlekedés és a vasúti szállítás arányát, energiafogyasztásunk viszonylag alacsony szintjét (abszolút értelemben értve), a többség ma még fejletlenségünk mutatóinak hiszi. Ezek az adottságok valójában értékes helyzeti elônyök lehetnének egy új, a fenntarthatóság felé haladó világmodellben. Tényleges elmaradásunk az erôforrások racionális és hatékony felhasználásában, a hulladékok kezelésében és újrahasznosításában, a környezetvédô technológiákban, az informatikában van; általában véve a műszaki fejlettség szintjében. A makrogazdasági elméletekbôl teljes mértékben hiányzik annak meghatározása, hogy mi a gazdasági tevékenység optimuma az ökoszisztémához mérten. Még mindig az a feltételezés van érvényben, hogy a makrogazdaság örökké növekedhet. A mikroökonómia majdnem teljesen arra összpontosít, hogy az egyes, a határköltségek és határhasznok kiegyenlítésével meghatározott tevékenységeknek mi az optimális mértéke (a lakosság és a fejenkénti erôforrás-felhasználás szorzataként így adott környezeti terhelést jelent, mely egyaránt bekövetkezhet nagylétszámú, de egyenként keveset fogyasztó vagy kislétszámú, de többet fogyasztó lakosság mellett). A fenntartható fejlôdés elvén működô gazdaság adaptációs készsége magas; információs bázisa, szervezeti rendszere, műszaki hatékonysága, ,,bölcsessége'' javul. Ezt anélkül teszi, hogy -- egy bizonyos ponton túl -- tovább növelné az ökoszisztéma energiáinak és anyagi javainak a felélését, sôt: inkább megáll, amikor a megmaradt ökoszisztémának már kérdésessé válik a működése, az évrôl-évre történô önmegújulása. A már tovább nem növekvô gazdaság azonban nem statikus -- azt folyamatosan fenn kell tartani és meg kell újítani, mint a környezet állandó állapotú alrendszerét. Az erôforrások kiaknázása A megújuló erôforrásokat oly módon kell kiaknázni, hogy 1. felhasználásuk ne múlja felül a regenerációs képességüket, 2. a szennyezôanyag-kibocsátás pedig ne haladja meg az adott környezet megújuló asszimilációs kapacitását. ,,A meg nem újuló erôforrásokat csak olyan mértékben lenne szabad kiaknázni, ahogyan a helyettesítésükre alkalmas megújulók képzôdnek. A meg nem újuló erôforrások felhasználásán alapuló tervekkel párhuzamosan olyanokat is kell készíteni, melyek a helyettesítô erôforrások kitermelésébôl származó nettó járadékot jövedelemrészre és tôke- likvidációs részre osztják fel. A képzôdô tôkét minden évben be kellene fektetni a megújuló helyettesítô erôforrás termelésének fejlesztésébe. A járadék oly módon osztandó fel, hogy amikor a meg nem újuló erôforrás kimerül, az azt helyettesítô megújuló erôforrás termelésének kapacitása (melyet a beruházások és a természet együttesen hoztak létre) a jövedelemrésszel egyenlô fenntartható hozadékot állít elô. A jövedelemkomponens ilyen módon állandósul és igazolja definícióját: a fogyasztásért elérhetô maximális bevétel a tôke érintetlenül hagyása mellett. A szakirodalomban már bebizonyították, a járadéknak ez a jövedelemre és tôkére való felosztása hogyan függ 1. a diszkontálási rátától (a megújuló helyettesítô erôforrás növekedési ütemétôl), 2. a meg nem újuló erôforrás várható élettartamától (melyet a készletek és az évi kitermelés hányadosaként kapunk).'' [F. Schumacher] Minél gyorsabb a megújuló helyettesítô erôforrás biológiai növekedése, (és minél hosszabb a meg nem újuló várható élettartama,) annál nagyobb lesz a jövedelemrész, és annál kevesebbet kell félretenni tôkeképzésre. A ,,helyettesítés'' itt széles körben értendô: kiterjed az olyan szisztematikus alkalmazásra is, melynek során a gazdaság oly módon igazodik a meg nem újuló erôforrások elhasználásához, hogy a jövôbeli jövedelmet adott szinten tartja (pl. újrahasznosítja az ásványi anyagokat). A párhuzamos hasznosítási tervek jövedelmezôségét elegendô csupán jövedelemtényezôjük alapján vizsgálni. Mindazonáltal -- még mielôtt ezek a fenntartható fejlôdés felé mutató erkölcsi elvek kellô meghallhatásra találnak -- elméleti és politikai vonatkozásban is meg kell szabadulnunk a ,,fenntartható növekedés'' kártékony gondolatától. ======================================================================== XIV. Tézisek az ökoszociális piacgazdaságról -- illetôleg annak alapelvei A harmonikus -- fenntartható fejlôdés elvei 1. Az életközösségek tisztelete és védelme Az embereknek kötelessége, hogy törôdjenek a többi emberrel és az élet egyéb formáival most és a jövôben. Ez erkölcsi kötelezettség. Arra kell törekednünk, hogy tisztességgel osszuk meg a különbözô közösségek és érdekcsoportok között a források felhasználásának lehetôségeit; megosztva azokat a szegények és gazdagok között, saját generációnk és a jövô generációi között. Földünkön minden élet egy hatalmas, összefüggô rendszer része, amely hatással van bolygónk nem élô elemeire (a kôzetekre, talajokra, vizekre és levegôre), és egyben ezektôl függ is. A bioszféra egyik részének sérülése hatással van az egészre. Mint ahogyan az emberi társadalmak is függnek egymástól -- és ahogyan a jövô nemzedékeinek életét is befolyásolja az, amit mi most teszünk --, a természet világát mind jobban befolyásolja magatartásunk. Erkölcsi kérdés, s egyúttal gyakorlati ügy is, hogy a fejlôdést úgy irányítsuk, hogy az ne fenyegesse a többi faj létét, ne szüntesse meg létfeltételeiket. Fennmaradásunk más fajok felhasználásától függ, nem lehet és nem szabad azokkal kegyetlenül és pazarlóan bánnunk. 2. Az emberi élet minôségének javítása A fejlesztés valódi célja az emberi élet minôségének javítása. Ez teszi lehetôvé az emberek képességeinek kiterjedését, önbizalmuk kialakítását; a teljes, méltósággal eltöltött életet. A gazdasági növekedés a fejlesztés fontos része, de nem válhat öncélúvá, nem növekedhet korlátlanul. Bár az emberek fejlesztési céljai eltérôek, vannak közöttük lényegében egyetemesek is. Ezek: a hosszú és egészséges élet, a megfelelô életszínvonalhoz szükséges dolgok elérhetôsége, politikai szabadság, szavatolt emberi jogok és erôszakmentesség. A fejlôdés csak akkor valóságos, ha életünket ezekbôl a szempontokból is jobbá teszik. 3. A Föld életfenntartó képességének és biológiai sokszínűségének megôrzése A megóváson alapuló fejlôdésnek magába kell foglalnia azon tudatos cselekvéseket, amelyek célja a világ természeti rendszere szerkezetének, funkcióinak és sokrétűségének megôrzése, hiszen (emberi) fajunk léte teljes mértékben ezektôl függ. Ez tôlünk a következôket követeli meg: -- A létfenntartó rendszerek megôrzését; Ezek azok az ökológiai folyamatok, melyek bolygónkat az életre alkalmassá teszik. Ezek befolyásolják a klímát, tartják tisztán a levegôt és a vizet, szabályozzák a víz áramlását, biztosítják a fontos elemek körforgását, hozzák létre és regenerálják a termôtalajt, és teszik képessé az ökoszisztémákat önmaguk megújítására. -- A biológiai sokszínűség védelmét; Ez a növények, az állatok és egyéb szervezetek valamennyi fajának, a fajon belüli genetikai készletek sorozatának és az ökoszisztémák változatosságának megôrzését jelenti. -- Annak biztosítását, hogy a megújítható erôforrások hasznosítása fenntartható legyen. A megújítható források közé tartoznak a talaj, a vadon élô és háziasított élôlények, erdôségek, nem művelt földterületek, kultúrterületek és a (tengeri-, illetve édes-) vízi ökoszisztémák, amelyek nem halászterületek. A hasznosítás akkor harmonikus (fenntartható), ha az erôforrás megújulási képességén belül marad. 4. A meg nem újítható források minimalizálása Az olaj, gáz és szén nem megújítható erôforrások. Szemben a növényekkel, talajjal, ezeket nem lehet fenntarthatóan használni. Azonban ,,élettartamuk'' meghosszabbítható, például újrafeldolgozással, vagy olyan módon, hogy adott termékbôl kevesebbet használunk fel, illetve fenntartható anyagokat alkalmazunk helyettük, ahol erre lehetôség van. Az ilyen gyakorlat széleskörű elterjesztése igen fontos, ha azt akarjuk, hogy a Föld a jövôben milliárdokkal több embert tartson el, és mindenki számára tisztességes életminôséget biztosítson. 5. A Föld eltartóképessége határain belül maradó növekedés Nem lehetséges a pontos meghatározás, de a földi ökoszisztémáknak vannak áthághatatlan határai, amelyeken belüli terhelést a bioszféra egésze veszélyes károsodás nélkül el tud viselni. Ezek a határok régiónként különbözôek és a terhelés attól függ, mekkora a népesség, és egy-egy ember mennyi táplálékot, vizet, energiát és nyersanyagot fogyaszt, illetve pazarol el. (Ha kevés ember sokat fogyaszt ugyanannyi kárt okoz, mint amikor sok ember keveset fogyaszt.) Azon politikáknak, melyek a népesség számát és az életmódot a Föld eltartóképességével kívánják összhangba hozni, ki kell egészülniük azokkal a technológiákkal, melyek a kapacitást átgondolt gazdálkodással megnövelik. 6. Az egyéni magatartások és szokások megváltoztatása Ahhoz, hogy az emberek elfogadják a harmonikus (fenntartó) élet etikáját, át kell vizsgálniuk értékrendjüket, és meg kell változtassák viselkedésüket. A társadalomnak elônyben kell részesítenie azokat az értékeket, melyek az új erkölcsöt támogatják, egyúttal el kell marasztalnia azokat, amelyek összeférhetetlenek a fenntartható életformával. Annak érdekében, hogy a szükséges teendôket minél többen megértésék és megismerjék, az iskolai és egyéb oktatási formákban terjeszteni kell azokat. 7. A közösségek feljogosítása arra, hogy saját környezetükrôl gondoskodjanak Az egyének vagy csoportok alkotó- és termelôtevékenységeinek többsége közösségben zajlik. A közösségek és az állampolgári csoportok jelentik a legjobb közeget ahhoz, hogy az emberek társadalmilag hasznos tevékenységet folytassanak, illetve kifejezésre juttassák aggodalmaikat. A megfelelôen feljogosított, felhatalmazott és informált közösségek hozzájárulhatnak az olyan döntések meghozatalához, melyek hatással vannak rájuk, s amelyek megteremtik a fenntartható társadalom létrejöttének feltételeit. 8. Nemzeti együttműködés kialakítása, a fejlesztés és védelem integrálása Minden társadalomnak szüksége van alapozó ismeretekre és tudásra, jogi és intézményes feltételekre és következetes politikára ahhoz, hogy racionálisan fejlôdjön. Annak a nemzeti programnak, melynek célja a fenntarthatóság megvalósítása, valamennyi értéket figyelembe kell vennie; fel kell ismernie, meg kell akadályoznia minden problémát, még mielôtt azok felmerülnének. Alkalmazkodónak kell lennie, állandóan alakulónak, reagálva a tapasztalatokra és új szükségletekre. Ennek alapján az országos rendelkezések: -- minden régiót integrált rendszerként kezeljenek, tekintetbe véve a föld, a levegô, a víz, az organizmusok és az emberi tevékenység közötti egymásrahatást; -- legyenek tekintettel arra, hogy minden rendszer hatással van a nagyobb és kisebb rendszerekre, mint ahogyan azok is visszahatnak rájuk ökológiai, gazdasági, társadalmi vagy politikai szempontokból; -- az embert tekintsék a rendszer központi elemének; értékelve azokat a társadalmi, gazdasági, technikai és politikai tényezôket, melyek hatással vannak arra, hogy az ember hogyan hasznosítja a természeti forrásokat; -- a gazdaságpolitikát a környezet teherbíró képességének megfelelôen alakítsák; -- javítsák minden forráskészletbôl a kinyerhetô hatásfokot; -- olyan technológiákat fejlesszenek, melyek az erôforrásokat hatékonyan használják fel; -- biztosítsák, hogy a források felhasználói megfizessék az általuk élvezett elônyök társadalmi költségeit. 9. Globális megegyezés kikényszerítése Napjainkban egy nemzet sem lehet önellátó. Ha világméretű fenntarthatóságot akarunk megvalósítani, szoros egységet kell valamennyi ország között létrehozni. A világon egyenlôtlen a fejlettség szintje, így az alacsonyabb jövedelmű országoknak segítséget kell kapniuk ahhoz, hogy fenntartható módon fejlôdjenek és megvédjék környezetüket. A globális és közös forrásokat -- különösen a légkört, az óceánokat és a közös ökoszisztémákat -- csak közös cél és közös megoldás alapján lehet kezelni. A gondoskodás erkölcsét magunkévá kell tennünk nemzetközi és egyéni szinten. Valamennyi nép csak nyerhet a fenntarthatóság világméretű bevezetésébôl, de fenyegetetté válik, ha nem tudjuk ezt a célt megvalósítani. A harmonikusan fenntartható fejlôdésnek megfelelô környezetügy alapelvei A tiszta, egészséges környezethez való jog alapszükséglet. A környezet védelme elsôsorban a lakosság egészségének megóvását és jólétének növelését szolgálja. A védelemnek és fôként a megelôzésnek azonban nemcsak az egészségre közvetlenül ható környezetszennyezésre és a természeti erôforrásokkal való ésszerű bánásmódra kell kiterjednie, hanem valamennyi környezeti elemre is. Így a földre, ezen belül az alapkôzetre és az ásványi anyagokra, a felszíni és felszín alatti vizekre -- ideértve az ásvány- és gyógyvizeket is --, a levegôre, az élôvilágra (és benne a ritkaságuk, génállományuk, tudományos jelentôségük, különlegességük miatt értékes növény- és állatfajokra), az élôlénytársulásokra és a természetes élôhelyekre, a biológiai sokféleségre, a tájra és a települési környezetre. Ha a környezeti károsításoknak valamennyi formáját el akarjuk kerülni -- a stratégiai cél pedig ez --, akkor tekintetbe kell vennünk néhány kikerülhetetlen alapelvet. Megelôzés A környezeti károk korai felismerésének és megelôzésének kiemelt jelentôséget kell kapnia. A szennyezô-anyagok kiszűrése és eltávolítása mellett igen fontos a ezek keletkezésének a csökkentése, a hulladék visszaszorítása. Ennek megfelelôen elô kell mozdítani a környezeti hatásvizsgálatok széles körben való elterjedését. A környezeti hatások megítélésénél igen fontos az óvatosság, ezért az ismeretlen környezeti következményekkel járó folyamatokat eleve veszélyesnek kell tekinteni. A komplex megközelítés elve, azaz a környezeti szempontok integrálása a politikába A tapasztalatok alapján a harmonikus fejlôdés elôfeltétele a környezeti szempontoknak a társadalmi és gazdasági döntésekbe és folyamatokba történô integrálása. A természeti környezettel való harmónia megteremtése nem az elkülönült környezetpolitika, hanem mindenféle (társadalom-, gazdaság- stb.) politika feladata; a harmonikus fejlôdés eszméjének az általános politikai törekvések mellett az iparfejlesztés, a mezôgazdaság, az energetika, a közlekedés, a turizmus, a kereskedelem, az oktatás egész rendszerébe be kell épülnie. A környezeti szempontoknak mind makro-, mind mikroszinten meg kell jelenniük a döntésekben. Az átfogó politikai döntések során mérlegelni kell az egyes alternatívák környezeti hatásait, a kockázatokat, a környezeti károkat és az elmaradó hasznokat is magukban foglaló társadalmi költségeket. A termelôk és fogyasztók döntéseit törvényekkel, illetve megfelelô kormányzati intézkedésekkel szükséges környezeti szempontból kedvezô irányba terelni. A környezetvédelmen belüli komplexitásnak nemcsak a célok kitűzésében, hanem magában az irányításban is érvényesülnie kell. Az irányításnak ki kell terjedni a teljes monitoring rendszer működtetésére, azaz fel kell ölelnie a tervezést, az információgyűjtést és -feldolgozást, a környezetvédelmi kutatások irányítását, minden irányítási funkciót, a közgazdasági és jogi eszközöket, a célok megvalósítását hordozó intézményrendszert, az ellenôrzést, a más irányítókkal és a lakossággal való kapcsolattartást, valamint a környezetvédelmi háttériparhoz fűzôdô viszonyt. Fontos szempont a regionális komplexitás. A szelektivitás elve Nélkülözhetetlen a célok és tennivalók rangsorolása. Nyilván elsôbbséget kell élveznie az ökológiai katasztrófáknak, illetôleg az emberi forrásokra való tekintettel indokolt lehet a gazdasági haszonnal kecsegtetô környezetvédelmi beruházások preferálása (pl. az egészséget fenyegetô veszélyek elhárítása, a szűkös pénzügyi pazarlásból eredô környezetszennyezés felszámolása és/vagy a hulladékmentes technológiák bevezetése); ezek jövedelme a késôbbiekben bôvítheti a környezetvédelem forrásait. A prioritások meghatározását megnehezíti, hogy bár a szelektivitás nélkülözhetetlen a realitásokkal számoló környezetpolitikában, az egyik környezetvédelmi problémát nem lehet a másik rovására megoldani -- a környezetvédelem nem zérus összegű játék --, a célokat nem lehet a komplexitás rovására rangsorolni, vagyis a komplexitás és a szelektivitás egyensúlyára kell törekedni. A fokozatosság elve A sürgetô célok és a szűkös források közötti ellentmondás esetén (ami valamilyen módon és mértékben mindig fennáll) egyszerű kompromisszumot jelenthet ennek az elvnek az érvényesítése, vagyis a normák és elôírások fokozatos érvényesítése. Nemzetközi együttműködés Európában, illetve a Kárpát-medencében elfoglalt helyzetünkbôl adódóan a hazai környezet minôségét sok tekintetben külsô, nemzetközi tényezôk befolyásolják; a hazai környezetpolitika ugyanakkor a körülöttünk fekvô országok, sôt -- csekély mértékben ugyan, de -- az egész Föld környezeti állapotára is kihat. Mivel a környezeti folyamatokat az országhatároknál nem lehet megállítani, a harmonikus fejlôdést nemcsak nemzeti, hanem regionális és globális szinten is biztosítani kell; döntô szerepet tulajdonítva ebben a nemzetközi környezetvédelmi összefogásnak, a nemzetek környezetvédelmi együttműködésének. Megosztott felelôsség A környezet megóvásáért az állam és polgárai, a gazdasági és társadalmi szervezetek egyaránt felelôsséggel tartoznak. A környezet védelme természetesen nem nélkülözheti az állam szerepvállalását, a spontán piaci folyamatokba való állami beavatkozást. Alapelv azonban, hogy környezeti politika kialakításában és céljai megvalósításában nélkülözhetetlen a polgárok aktív kezdeményezése és részvétele. Erre nemcsak az eredményesség miatt van szükség, hanem azért is, mert a környezetpolitika kívánatos súlyát mindenekelôtt az emberek környezeti kérdések iránti érdeklôdése teremtheti meg. A társadalom részvétele Demokratikusan működô társadalomban a környezeti problémák megoldásának, a konfliktus-kezelésnek egyedül lehetséges módja a kreatív és kooperatív partneri viszony a kormányzat, a piaci szereplôk és a helyi önkormányzatok között. A környezeti célok megfogalmazásában és megvalósításában való társadalmi részvétel elképzelhetetlen megfelelô információk és a környezetpolitika nyíltsága nélkül. Lényeges, hogy az emberek ismerjék környezetük állapotát, és fölismerjék a környezeti problémák súlyát, veszélyeit. A társadalmi részvételnek feltétele a környezettudat megléte, fejlettsége. Ehhez -- az iskolai oktatás és nevelés mellett -- nélkülözhetetlenek a környezetvédô mozgalmak és a feladatokban részt vállaló szakmai és társadalmi szervezetek. Az elméleti alapelvek mellett legalább olyan fontos, hogy a környezetvédelem napi gyakorlatában, az operatív szabályozásban is figyelembe vegyük a tapasztalatok alapján fontos felismert ,,csomópontokat''. Ilyen például a felelôsség kijelölése a ,,szennyezô fizet'' elvének alapján. Ez az elv évtizedek óta általánosan elfogadott a piacgazdaságok stratégiájában. Következetes érvényesítése azt jelenti, hogy a környezeti erôforrásokat használó és károsító, illetve a környezetet szennyezô szereplôk tevékenységükért teljes anyagi felelôsséget viselnek. Mindezek mellett nem hanyagolható el az a tapasztalati belátás, hogy a környezetstratégiát a centralizáció-decentralizáció egyensúlyára kell alapozni, tág teret nyitva annak, hogy a helyi és a regionális környezeti problémák megoldására, a konfliktusok kezelésére -- a szükséges információk birtokában -- mindig közvetlen társadalmi részvétel mellett kerüljön sor. Tájékoztatás és tájékozódás Az érintett állampolgároknak és szervezeteiknek joguk van a környezet állapotáról, a környezeti kockázatokról és a környezetvédelemrôl való tájékozódásra és tájékoztatottságra. A legkisebb kockázat vállalása A környezet terhelése, illetve a környezetet (és ezen keresztül az egészséget) kockáztató tevékenységek gyakorlása során a legcsekélyebb környezeti kockázatú megoldást kell elônyben részesíteni. Az ökoszociális piacgazdaság fôbb elvei Az ökoszociális piacgazdaság olyan gazdaság, amelyben teljesülnek az alábbiak: 1. a természeti ökoszisztémák (természetes tájak) strukturálisan és funckionálisan sértetlenek maradnak; 2. az alapvetô emberi szükségleteket kielégítik mindenki számára és az összes emberi jogok érvényesülnek; 3. az erôforrások elosztása a társadalom különbözô státusú csoportjai, valamint a jelen és a jövô generációk között igazságos. A fenti követelmények úgy is megfogalmazhatók, hogy a gazdaság környezeti és szociális hatásai nem lehetnek negatívak. A ma létezô gazdaságok egyike sem valósítja meg teljes mértékben az ökoszociális piacgazdaság eszményét. Az mindenesetre megállapítható, hogy például a mai osztrák, svájci, holland, dán, finn vagy svéd gazdaságok jóval ökoszociálisabbak, mint mondjuk az USA, Anglia, Írország vagy Franciaország gazdaságai. Milyen messze áll a magyar gazdaság az ökoszociális eszménytôl? Ez alternatív indikátorok segítségével ítélhetô meg. A következô környezeti és szociális jelzôszámok tűnnek a legfontosabbnak: -- veszélyeztetett állat- és növényfajok; -- az erdôkárosultság mértéke; -- a természetes erdôsültség csökkenése; -- a beépített területek arányának növekedése; -- savanyú talajok; -- szikes talajok; -- levegôszennyezettség (különféle mutatók); -- felszíni vizek szennyezettsége; -- felszín alatti vizek mennyiségi és minôségi károsodása; -- veszélyes hulladékok mennyisége és kezelhetôsége; -- a népesség természetes fogyása; -- az eltartottsági hányad növekedése; -- az öngyilkosságok száma; -- munkanélküliségi ráta; -- alkoholbetegek száma; -- bűnözés; -- a depriváltak és szegények aránya; -- a hajléktalanok száma; -- a halandóság romlása; -- a fogyatékosok és leszázalékoltak aránya. Azt mondhatjuk, hogy a magyar gazdaság akkor lenne tökéletesen ökoszociális, ha a fenti indikátorok mindegyike zérus lenne. A konkrét adatok ismeretében bárki megállapíthatja, hogy ettôl az ideális állapottól igen távol vagyunk. A magyar gazdaság jelenlegi formájában ökológiailag érzéketlen és antiszociális. Gazdaságunk ökoszociálisabbá tételéhez alapvetô intézményi változtatások szükségeltetnének. Ezek -- a teljesség igénye nélkül -- a következôk: 1. Az állampolgári kezdeményezés jogintézményének a meghonosítása, amely mindenkinek megadja a jogot arra, hogy rendes bíróság elôtt bepereljen bármely gazdasági szervezetet vagy közigazgatási szervet, ha az a természeti környezetet károsító vagy azt veszélyeztetô akciót folytat vagy ilyen jelenségeket elôsegítô intézkedést hoz. 2. Az emberi jogok szószólójának intézményesítése, akihez bárki fordulhat, ha az ô vagy bárki más emberi jogait sérelem érte (elsôsorban faji, etnikai, nemi diszkrimináció). 3. Az ökológiai adóztatás bevezetése, párhuzamosan más adónemek mérséklésével (fôleg a bérjárulékok csökkentésével), az egyes gazdasági szervezetek földhasználatának, alkalmazott technológiájának és termékeinek környezeti hatásaira tekintettel. 4. A nagy társadalmi elosztórendszerek (oktatás, egészségügy, nyugdíjrendszer, lakásgazdálkodás, munkanélküli- és szociális segélyezés) igazságosabbá tétele, azaz a John Rawls-féle elv jegyében mindig a legrosszabb helyzetben lévôket kell elônyben részesíteni. 5. Az információ szabadságának megvalósítása, vagyis minden adat és koncepció hozzáférhetôvé tétele és nyilvános vitája, amely környezeti vagy szociális vonatkozású. ======================================================================== XV. Fenyegetett jövônk avagy a növekedés korlátai (a globális problémákról) Az emberiséget a múltban is és a jelenben is foglalkoztatta az a filozófiai kérdés, amely a világ fejlôdésének jövôbeni útjaira, lehetôségeire vonatkozott. A jövôbeni fejlôdés iránti érdeklôdés mindig akkor került elôtérbe, amikor a fejlôdés egy-egy jellemzô szakasza olyan társadalmi-gazdasági körülményeket eredményezett, amelyek fennmaradása kérdésessé tette a ,,megszokott'' úton való továbbhaladás lehetôségét. Természetszerű, hogy a világ problémáinak globális megközelítésére csak a XX. században, annak is a második felében nyílt lehetôség, -- egyszerűen abból adódóan, hogy ekkorra alakultak ki azok az információs rendszerek, amelyek az egész világot átszövik, lehetôséget teremtve az egész Földre vonatkozó ismeretek rendszerezésére és elemzésére. A II. világháborút követôen a világgazdaságot egy lényegében válságnélküli fejlôdés jellemezte, amely a gazdaságilag fejlett államokban a 60-as évekre általános jólétet eredményezett. A 70-es évekre azonban az a felismerés jellemzô, hogy a korábbi fejlôdési trend nem biztos, hogy változatlanul tovább folytatódik, így a világgazdaság fejlôdési lehetôségei is új utakra terelôdhetnek. A világfejlôdés globális problémakénti megközelítését számos tényezô indokolta. Ezek közül az alábbiak emelhetôk ki: a) A világgazdaság fejlôdése egybekapcsolta az egymástól földrajzilag igen távol esô régiókat, így egyértelművé vált, hogy egyetlen ország fejlôdése sem független más térségek fejlôdésétôl. b) A II. világháború utáni dinamikus gazdasági növekedésnek fizikai korlátjai is lehetnek. Világossá vált például, hogy a természeti erôforrások egyes fajtái nem kimeríthetetlenek (pl. energiahordozók). c) A világgazdaság fejlôdését -- éppen az egyes régiók szoros összekapcsolása miatt -- igen erôsen zavarhatják olyan társadalmi folyamatok, amelyeknek gazdasági hatásai igen jelentôsek. Ilyen alapvetô probléma a népességnövekedés. d) A fejlôdés gazdasági elônyei mellett megjelentek azok a kedvezôtlen kísérôjelenségek, amelyek kiterjedése magát a gazdasági növekedést veszélyezteti. Ezek közül legjelentôsebb a környezetszennyezés és a bioszférában megindult káros folyamatok kiterjedése (fajok pusztulása, elsivatagosodás, globális felmelegedés lehetôsége stb). e) A fogyasztás regionális differenciái feszültséget teremtenek az egyes térségek között, amely politikai konfliktusok, háborúk forrása lehet. E területen mindenekelôtt az élelmiszertermelés és -fogyasztás regionális differenciái, valamint az ipari termelés és fogyasztás területi különbségei jelezték a globális problémát. A globális problémák megjelenése és hatásuk erôsödése a fejlôdés globalizálódásának fontos jele és következménye. E problémák lényege: a) Döntô többségük a technikai, gazdasági és társadalmi fejlôdés elôre nem látható következményeinek vagy olyan gazdaság- és műszaki fejlesztési politikáknak következménye, amelyek nem törôdtek sem nemzeti, sem nemzetközi méretekben a káros hatásokkal, s a világ nagy térségeire háruló következményekkel. Olyan országok vagy országcsoportok cselekedeteinek következményei tükrözik tehát, amelyekre az ilyen fejlôdés volt jellemzô. b) E problémák rendszerint komplexek, összetettek, s több tényezô együttes hatásának következtében alakultak ki többé-kevésbé ugyanabban a történelmi szakaszban és számos országban. c) Az adott problémákból származó veszélyek már ma is érezhetôk, súlyosbodásuk káros következményei pedig egyértelműen prognosztizálhatók és tudományosan bizonyíthatók. d) A problémák és veszélyek jelentôsek, súlyosak s az egész emberiség (vagy legalábbis bolygónk lakói jelentôs részének) életfeltételeit fenyegetik. Súlyos globális válsággá szélesedhetnek, ha az emberiség nem lesz képes vagy hajlandó kezelésükre vagy megoldásukra (technikai vagy társadalmi okokból). e) Az adott problémák mérséklése, kezelése vagy megoldása sokoldalú és koncentrált nemzetközi együttműködést igényel. Szélesebb értelemben véve az alábbi globális problémasor adódik: -- a világbéke és a nemzetközi biztonság olyan nagy kérdései, mint a nukleáris világháború elkerülése, a leszerelés, a nemzetközi terrorizmus elleni harc; -- a gyarmati rendszer következményei felszámolásának elôsegítése, a fejlôdô országok gazdasági és társadalmi felemelkedésének elômozdítása; -- bolygónk népességének növekedése, s az ebbôl eredô globális gondok és feladatok; -- a világ élelmezési biztonságának problémája s az emberiség ezzel összefüggô teendôi; -- a természeti erôforrások birtoklásának és hatékony hasznosításának globális kérdései; -- a természeti környezetben bekövetkezett károsodások és az ebbôl eredô globális gondok; -- az emberi településrendszer átalakulása (urbanizáció) és az ebbôl eredô természeti, társadalmi és gazdasági problémák; -- a tengerek, az óceánok és a világűr békés felhasználása feltételeinek megteremtésével kapcsolatos problémák; -- a világgazdasági fejlôdés zavarai, a nagy globális társadalmi és gazdasági egyenlôtlenségek és ezek következményei; -- az emberi jogok tömeges megsértése elleni küzdelem és az alapvetô emberi jogok biztosításának feladatai; -- a szervezett nemzetközi együttműködés gyengeségei, feltételeinek és minôségének javítása az emberiség jövôje érdekében. Vitathatatlan, hogy az 1970-es évek kezdete óta a globális problémák új dimenziót nyitottak a nemzetközi együttműködési rendszerben is. Növekvô teret nyert a felismerés, hogy az ilyen együttműködés az emberiség létérdeke. A történelem folytatódik -- Egy új világrend küszöbén? Fukuyama híres esszéje, ,,A történelem vége'', hazánkban is ismertté vált. A szerzô konstatálja, hogy véget ért az elmúlt fél évszázad világtörténelmét alapvetôen befolyásoló szuperhatalmi szembenállás, amely mögött a kapitalizmus és a szocializmus egész világra kiterjedô versengése húzódott. A világ két táborra szakadása úgy szűnt meg, hogy a szocializmusnak nevezett társadalomszervezési modell életképtelennek bizonyult, felbomlott; történelmi távlatból tekintve csak átmeneti kitérônek bizonyult a piacgazdálkodás évszázadai sorában. A ,,nyugati'', liberális demokrácia eszméje az egész világra kiterjed; minden egyéb ideológia hitelét vesztette. Fukuyamával kevesen értenek egyet; inkább úgy vélik, a történelem új szakasza kezdôdik, új világrend küszöbére kerültünk hirtelen, meglepetésszerűen, néhány év leforgása alatt. A történelemnek persze nincs vége, s nem is kezdôdött hirtelen új korszak. A történelem folyamatos; a társadalmi folyamatok szakadatlanul módosulnak; e módosulások idônként kritikus értékeket túllépve, a társadalmi folyamatokat új irányokba terelik. A társadalmi folyamatok négy nagy szférában: a környezeti, a gazdasági, az ideológiai-kulturális és a politikai szférában játszódnak le. A történelmi irányváltozás annak köszönhetô, hogy mind a négy szférában egyidejűleg halmozódtak föl a változás elemei. A környezeti szféra A környezeti szféra alatt a természeti és épített környezetet értjük. E szféra struktúrái különösen tartósak, lassan módosulnak, a bennük okozott károk nehezen korrigálhatók. A lassú változás miatt hajlamosak vagyunk a szférát a társadalmi tevékenység külsô, kvázi állandó keretének tartani. Szerintünk e szféra a társadalmi folyamatok belsô eleme, nincs társadalmi cselekvés a településrendszeren kívül, nincs társadalmi működés a természeti környezeten kívül. A társadalmi folyamatok tényleges pályája attól is függ, hogy hol, milyen természeti és települési környezetben jelennek meg. A környezeti szférában roppant feszültségek halmozódtak fel. Ezeket közhelyszerűen ismételjük: az ásványvagyon és az ivóvízkészletek kimerülése, a légszennyezés következtében fellépô savas esôk erdô- pusztítása, az ózonréteg elvékonyodásából származó egészségügyi katasztrófa, a légkör-felmelegedés következményei, a fejlôdô országok nagyvárosainak burjánzása, s általában a nagyvárosok betegségei stb. A környezet elmúlt évtizedekben bekövetkezett módosulásai valóban az emberiség létét fenyegetik, -- de ez a lehetôség nem igazán rettenti meg a gazdaság és a politika irányító köreit. A globális környezeti válság a piacgazdaság terméke, s a piacgazdaság ökológiai szempontú korlátozása még nagyon kezdetleges. Az ipari szerkezet átalakítása enyhíti a környezet használatát, mérsékli a szennyezô anyagok kibocsátását; gazdasági ösztönzést nyer a környezetbarát termék elôállítása és használata, az egészséges környezet mint érték beépül az egyének cselekvési rendjébe. Mindez azonban csak a legfejlettebb ipari országokra, a Föld népességének kis részét érintôen érvényes, -- sokszor olyan áron, hogy a hagyományos fogyasztói társadalom korlátlan környezetpusztítása a félperifériára, a fejlôdô országokba helyezôdik át. Belátható, hogy ez a globális környezeti állapoton mit sem javít. A környezeti módosulások tehát még nem tudták kellôen befolyásolni a történelem új irányát, de feltételezhetjük e befolyás erôsödését. Az ideológiai-kulturális szféra változásai Elsô szembeötlô globális kérdés politikai természetű, mégpedig az egyetemes szabadságvágy. A második világháború befejezôdése után hamarosan nyilvánvaló lett, hogy a kolonializmus idôszakának vége. A politikai szabadság olyan egyetemesnek tekinthetô jog, amelyet az Egyesült Nemzetek Alapokmánya is véd. Senki nem akar(hat) gyarmatosító vagy gyarmatosított lenni. A kolonializmus felszámolásával és a politikai szabadság gyôzelmével új világ született. Az emberi méltóság elnyerte méltó helyét. Ez elvezet bennünket a második globális kérdéshez, amely vallási jellegű. A politikai szabadságjogok megszerzése révén alakulhatott ki a felszabadult népek körében egy új kulturális és vallási öntudat. Szembeötlô, ahogyan az afrikaiak felfedezik afrikai filozófiájukat, életmódjukat, értékeiket. Ázsiában a világvallások reneszánszának vagyunk szemtanúi. Újjáélesztô mozgalmak pezsdítik a buddhizmust, hinduizmust, taoizmust. Az iszlám is rendkívül öntudatossá vált. A kereszténységre is hatott az új szabadság. A keresztény egyházak saját vezetôik által irányított helyi egyházakká válnak, amelyekben az evangéliumot a nép mélyen vallásos kultúrája szerint hirdetik. A vallások képviselôinek feladata, hogy egymás szellemiségét megismerve találjanak új utakat a béke és igazságosság elôsegítésére. A harmadik globális kérdés a multiformitás modern tudatára vonatkozik, amely az élet szociális, kulturális és vallási aspektusait érinti. Mára kultúráink is pluralistákká váltak. Még azok a kultúrák is, amelyek korábban nem álltak kapcsolatban a külvilággal -- mint például Pápua Új-Guinea vagy az Amazonas ôserdeiben élô indiánok kultúrája --, ma ki van téve a külsô hatásoknak. A nyugati kultúrák már a történelem folyamán érzékeltek idegen hatásokat, de ma különleges úton fejlôdnek pluralista társadalmakká. A történelem folyamán elôször él több mint 25 millió mohamedán, 8 millió buddhista és körülbelül ugyanennyi hindu Európában. Egyetlen kultúra vagy vallás sem sziget önmagában, s a pluralizmussal együtt kell élniük. A negyedik globális kérdés a földön élô összes emberi lény kölcsönös egymásrautaltsága. A kommunikációs rendszerek teljesen megváltoztak. A rendkívül gyors információáramlás korszaka köszöntött ránk, és globálissá vált a gazdaság is. A multinacionális vállalatok kezében több hatalom összpontosul, mint egyes nemzeti kormányokéban. Ma már lehetetlen a kommunikáció vagy a többi ember erôforrásainak figyelembevétele nélkül élni. Az utolsó globális kérdés a segítôkészség szükséget szenvedô embertársaink iránt. Az emberi jogok védelme, a betegekkel való törôdés, valamint az éhínség enyhítése és leküzdése, az embertelen körülmények között élôk támogatása -- vállalandó feladatok. Képesek vagyunk-e újragondolni az értékrendünket, amíg nem késô? Lesz- e bennünk annyi józan belátás és annyi elszántság, hogy elhárítsuk a veszélyeket, és biztosítsuk az átmenetet egy jobb, emberibb (,,információs'') korszakba? A kultúra napjainkban megélt változása az emberi szellem ellenálló- és alkotóképességét bizonyítja. A sokkhatások és válságok nem borúlátást vagy tespedést váltanak ki kortársainkból, nem is régi eszmékhez való ragaszkodást, hanem új utak keresését. Az igazi alkotókészség nem fér meg az uniformizmussal. Attól, hogy a maradi eszméket megkérdôjelezzük, a tudomány, a művészet és a vallás segítségével mélyebb és igazabb értékeket keresünk, még nem lesz uniformizált a gondolkodásmódunk és világnézetünk. A nagy átalakulás és annak sokirányú elágazása számtalan szemléletet és új távlatot eredményez. Mindaddig, míg ezek egymással szembe nem kerülnek, a sok különbözô nézet és elképzelés -- melyek a különbözô kultúrájú népek sajátjai -- gazdaggá és ellenállóvá teszik világunkat. A sokszínűség fontos sajátsága minden olyan bonyolult rendszernek, mint például a természet ökológiai rendszerei, a festészetben a színek és formák, egy szimfónia hangzásai vagy az ember lakóhelyének és cselekedeteinek globális rendszere. Meglehet, a XXI. század kulturálisan sokszínű, és életképes lesz. Jobban mondva csak akkor lehet életképes, ha kulturálisan sokszínű. Az egyöntetűség az emberi társadalomra nézve éppen olyan veszedelmes, mint a természetben. A gazdasági szféra A harmadik, a gazdasági szférában is már régen gyűlnek az új elemek. Sok rétege van ennek: technikaiak, amelyekben az információ (kezelése, tárolása, továbbítása, felhasználása) került a műszaki fejlôdés középpontjába (informatika, robot-technika, génsebészet, telematika); strukturálisak, az ágazati szerkezet átalakulása (az ipari fejlôdést korábban hordozó energetikai, elsôdleges anyagfeldolgozó s egyes gépipari ágazatok visszaszorulása), továbbá a gazdasági folyamaton belül a hagyományos termelôfolyamatok jelentôségének csökkenése; társadalmiak, amelynek során megszűnt a társadalom osztályokra bomlása, a lakosság tömegesen vesz részt vállalkozásban, lesz tôketulajdonossá - - miközben munkás mivolta is megmarad; átalakul a munkaszervezet; az egyéni kezdeményezés, a minôségi teljesítmény válik értékessé a munkafegyelem és a monoton tömegtermelésben való járatosság helyett. Az egyén megnövekedett szerepe az elmúlt két évtized posztmodern gazdaságában jelentôs mértékben járult hozzá a kollektivista, államszocialista gazdaságok gyorsuló lemaradásához. A gazdaság fent leírt átalakulása csak a legfejlettebb országokban következett be, ám áthatotta az egész globálissá vált piacgazdaságot a kölcsönös gazdasági függôségek szövevényén keresztül. Egy-egy ország gazdasági sikere e globális piacgazdaságban való helytállásától függ. A piacgazdaság globálissá válása a gazdaság új térbeli szervezôdését is létrehozza. Ilyen a multinacionális vállalat, amely a világ számos részén megtelepül, s alkot mikroökonómiai hálózatot. E vállalatok a gazdasági fejlôdés fô vezérlôi. Ilyenek a regionális integrációk, melyek közül a legnagyobb gazdasági-társadalmi összefonódást az Európai Közösség érte el, de a Föld valamennyi részén jelen vannak. Ilyen -- a helyi piacok helyett -- az országokon belüli regionális építkezések. A nemzeti piac s ezzel a nemzetállam fontossága távlatosan -- vélhetôen - - háttérbe szorul. A politikai szféra A negyedik, a politikai szférában természetesen a szuperhatalmi vetélkedés enyhülése a legfontosabb. A kétpólusú világnak alkalmasint vége -- de mi jön helyette? Az Egyesült Államok mint egyetlen szuperhatalom? Amely katonai erejét félelmetesen túlreprezentálta az Öböl-háborúban? Nem valószínű. Az Öböl-háború végül is csekély politikai eredményt hozott. Egyedül lenni szuperhatalomnak: óriási gazdasági teher s kevés értelmű. A Föld inkább sokpólusúvá válik, gazdasági értelemben is, (amelyben Kelet-Ázsia emelkedik ki új centrumként); politikai értelemben is, (az Észak-Dél ellentétek élezôdésével), szubregionális hatalmak kiemelkedésével. Nem bizonyos, hogy ez a világ biztonságosabb lesz, mint a kétpólusú volt. A hidegháború csatazaja elültével talán több figyelem jut az emberiség két alapvetô problémájára: a környezetpusztításra és a fejlôdô világ nyomorára. A hidegháború célja az volt, hogy rákényszerítsenek másokat értékítéletük és magatartásuk megváltoztatására. A Földért való küzdelem sorsa azonban saját értékeink és viselkedésünk megváltoztatásán múlik. A globális korszak társadalom-erkölcsi (szociáletikai) kérdései C. H. Weizsäcker fizikus-filozófus így fogalmazza meg a tudományos- technikai kor problémáit: ,,A tudomány azzal kezdte, hogy a középkor mítoszát széttörte, most saját következtetései annak belátására kényszerítik, hogy egy másik mítoszt állítson az elsô helyére. Milyen tartása marad az embernek, ha errôl a mítoszról is lemond?... A szabad, a tudós ember uralkodik a tárgya fölött, éppen ezért nem talál abban tartást... Voltak olyan élôlények, melyek kezdetben eredményt értek el a létért való küzdelemben, s aztán mégis elôidézték saját kipusztulásukat. Példa erre az a ragadozó, amelyik gyorsabban elterjed, mint a zsákmánya. Hogyan bizonyítsuk be, hogy az ember nem ilyen lényhez hasonló? ... Összeegyeztethetô-e a tudomány uralma alatt élô világ az emberi szabadsággal?... Mivel segítette a tudomány a nemzetközi politika problémáinak megoldását? Félek, hogy legszembetűnôbb hozzájárulásai a rakéták és az atombombák... Milyen démonok lovagolják meg a technikánkat, hogy lehetetlenné teszik az eszmélkedést, amelyhez idôrôl-idôre vissza kell térnünk, ha a technikát a kezünkben akarjuk tartani?'' A fenti idézet azt fejezi ki, hogy a tudomány a természetet a maga vizsgálata tárgyává tette, s elfelejtette egyrészt, hogy a ,,tárgyat'' tartani kell, az nem ad tartást; másrészt, hogy az ember nemcsak tárgyilagos vizsgálója, de része is a természetnek, mellyel kölcsönhatásban él. A természet károsodása az emberi társadalom károsodásával jár együtt. A tudományos-technikai haladás -- kétségtelen eredményei mellett, mint amilyenek a gyógyászat, élelmiszertermelés, közlekedés stb. -- sok ponton veszélyezteti az emberiség életét. A háború nélküli élet A haditechnika hihetetlen mértéket öltött. A tömegpusztító fegyverek alkalmazása esetében a mai civilizációnak legfeljebb a töredékei maradnának fenn. Felhalmozásuk állandó háborús veszéllyel jár, elôállításuk pedig az anyagi erôforrások tekintélyes részét emészti fel, s elveszi azokat a Harmadik Világ fejlesztésétôl. A háború kiszámíthatatlan ökológiai károkat okozhat. Számos eladósodott ország fegyverkezik, miközben saját természeti örökségét árusítja ki, rombolja le, aminek a környezeti egyensúly helyrehozhatatlan megbomlása a következménye. A világ jelenlegi évi közel 1000 milliárd dolláros katonai kiadásaiból szinte semmit sem fordítanak a globális károk felszámolására. A katonai kiadások 5-15%-os fordított hányada elegendô volna olyan problémák felszámolására, mint a talajerózió, erdôirtás, a globális felmelegedés, vízhiány, az emberi népesség növekedése és a menekültek áradatának megállítása. A háború nélküli élet az emberiség kollektív joga, önérték. Ma viszont reális lehetôség van az emberi lét és a kulturális örökség felszámolására. Két amerikai szociológus szerint az emberiség elmúlt 6000 éve alatt 15 000 háború volt. Ebbe csak azokat számították bele, amelyben ezer fônél többen haltak meg. Így arra a végeredményre jutottak, hogy 3,5 milliárd ember halt meg háborúk következtében. A második világháborúig Clausewitz nyomán politikának tartották a háborút, a mai katonai szakértôk szerint viszont a háború a politika vége! Babeser amerikai hadtörténész szerint az atomfegyver aláásta a háború mítoszát. A háború az emberiséget kollektíven fenyegeti. Természetesen vannak és lehetnek helyi háborúk, de nem lehet a durva, nyers erôszak a társadalom szervezôelve. A háború minden emberi értéket tagad. Sajnos mindezek dacára a béke ,,osztalékai''-nak felhasználása, a globális problémák rendezése nem szerepel a nemzetközi fórumok napirendjén. Ennek egyik oka a politikai elszántság hiánya; a másik, hogy bizonyos érdekeket sértene a status quo meghaladása. Biotechnológia A technikai lehetôségek, az élôlények, köztük az ember mesterséges megtermékenyítése és az örökléstani tényezôk befolyásolása (génsebészet) esetében soha nem sejtett kérdések elé állították az emberiséget. Az ember ma már nemcsak környezetét, de önmagát is meg tudja biológiailag változtatni. Képes arra, hogy nagy tehetségű apák ivarsejtjeivel mesterségesen termékenyítse meg tömeges méretekben az anyákat, s így ,,javítsa'' az emberiség élettani öröklésállományát. Lehetségessé válik a génsebészet segítségével az örökölhetô betegségek megszüntetése még a fogamzás elôtt. Ugyanakkor az elôre nem látható kimenetelű kísérletezések, meg a felelôtlen -- vagy gonosz céllal történô -- örökléstani befolyásolás (manipuláció) embertelen következményekkel járhatnak. Ki illetékes az ilyen dolgokban dönteni? Vajon csak a szakemberek vagy azok a tömegek is, akiknek életét az ilyen tevékenység nemcsak jótékonyan, de igen károsan is befolyásolhatja? Az információ térhódítása A XX. század hajnalán megváltoztak a hatalom és a vagyon elosztásának játékszabályai. A hatalom már nem azoké, akiknek tekintélye vagy magas hivatala van, és a gazdagságot sem mérik olyan kézzelfogható egységekben, mint az arany, a pénz vagy a földtulajdon. Az új mértékegységek sokkal képlékenyebbek és megfoghatatlanabbak, mint az arany, a pénz vagy a föld. Alapjuk az ötletek, a szaktudás és a kommunikáció -- egyszóval az információ -- mindenhatósága. A modern kommunikáció faluvá zsugorította a világot. Elértük azt a pontot, ahonnan nincs visszaút. Az új helyzet elônyei nyilvánvalóak, de ezeket jó és rossz emberek egyaránt felhasználhatják, (ahogyan kábítószer-kereskedôk és multinacionális cégek is használják ôket). Folyamatosan bôrünkön érezzük a modern kommunikáció hatalmát. Ellenôrzi- e valamiféle morális törvény ezeknek az eszközöknek a használatát? Az adatfeldolgozás és tájékoztatás gépesítése megkönnyíti és felgyorsítja az emberi gondolkodást és döntést. Ugyanakkor az ember növekvô mértékben rá is van utalva pl. a számító- és adatfeldolgozó gépekre, ki van szolgáltatva azok hibáinak és a szándékosan hamis információk hatásának. Az információ (adatközlés) ,,áruvá'' vált. De egészen más ,,áruvá'', mint az eddigi ismeretek. Megtévesztô az ,,eladása'' (pl. közvetítési jog stb.), mert a közlônél is megmarad. Eladva értékváltozáson megy át: aki elôször jut hozzá, az nagyobb értéket kapott, mint aki késôbb informálódik. Egy új információ megsemmisítheti az összes elôzôt, de hatványozhatja is azok értékét. Mi tehát az információ helyes használata? Közjóvá kellene tenni? De hogyan lehet ellenôrizni, hogy kinél van? A szabad verseny módszere túlértékeli az egyén nagykorúságát és ítélôképességét, a központilag ellenôrzött információrendszer pedig lebecsüli. S ki ellenôrizze az ellenôrzést? Az emberiség térfoglalása -- a demográfiai robbanás kérdése Ma több mint 5,3 milliárd ember él a Földön, számunk évente 90-100 millióval, azaz 11 évenként 1 milliárddal nô. 2000-re így elérjük a 6,4 milliárdot. Ha változatlan ütemben nô a Föld lakossága, 2100-ban már 14 milliárdan leszünk. Egyes tudósok szerint egymillió év kellett ahhoz, hogy a Földön egymilliárd ember éljen. Viszont az emberiség 1900-ra érte el az 1,6 milliárdot; 1930-ra már kétmilliárdan voltunk. További 35 év elegendô volt ahhoz, hogy 1965-re már 3 milliárdan legyünk, míg a következô egymilliárdos növekedés már tíz év alatt bekövetkezett. Már ma is minden negyedik ember teljes szegénységben, nélkülözésben él. Több, mint 400 millió ember éhezik, a létfenntartásához szükséges élelemnek csak a négyötödéhez jut hozzá nap mint nap. Testük leépül, fogékonyabbak a betegségekre és hamarabb halnak meg, mint mások. Évente 15 millió gyermek hal éhen, vagy az élelemhiány miatt kialakuló betegségben. A szegények száma gyorsabban nô, mint a jóléti társadalmak lélekszáma. A szegény országokban az emberek azért is több gyermeket nevelnek, mert így több segítô kézhez jutnak. Az egyészségügy és a szociális rendszer fejlôdésének köszönhetôen jóval több gyermek éri meg a felnôttkort mint korábban, így a népesség a fejletlen országokban nô a leggyorsabban. A világ társadalmaiban a gazdag országok tovább gazdagodnak, a szegények még szegényebbek lesznek. A szegény országok kénytelenek túlhasználni természetes erôforrásaikat, és képtelenek megvédeni környezetüket. Jövôjüket pusztítják el pillanatnyi gondjaik miatt! Azért, hogy termôföldhöz jussanak, esôt hozó erdôket kénytelenek felégetni; egy öl tűzifáért az utolsó gyümölcsfát is kivágni. A szavannákon annyi állatot legeltetnek, hogy a terület néhány nemzedéknyi idô alatt elsivatagosodik. Az ipari országok által okozott környezetszennyezés hatásai globálisak. A felmelegedés elsôként a fejlôdô országokban okoz környezeti katasztrófákat: például ott érezni elôször a sivatagosodás kedvezôtlen hatásait. A FAO becslése szerint 2000-re a harmadik világ nem öntözött termôföldjeinek csaknem kétharmada degradálódhat. Emellett 1,5 millió hektár az öntözés következtében szikesedô területek nagysága. A kérdés nem is az emberek száma, hanem inkább az, hogy ezek a számok hogyan aránylanak a rendelkezésre álló erôforrásokhoz. Sürgôsen lépéseket kell tenni a kiugróan nagy születési arányszámok behatárolására. A szegényebb országokban az élet minôségének javítása miatt sürgetô szükség a gazdasági növekedés is. A gazdagabb országokban arra van szükség, hogy a fogyasztás, energiafelhasználás és a környezetterhelés az elfogadható életszínvonal fenntartása mellett csökkenjen. Az egészségügyi követelményeket világszerte javítani kell, de különösen a szegény országokban, hogy csökkenjen a fertôzések és az alultápláltság okozta halálozás. Több országban alapvetô feladat az egészséges víz biztosítása (a megbetegedések több mint felét a szennyezett víz okozza). A legfontosabb cél az oktatás általánossá tétele, amely sok ember erôit szabadítja fel. Végül a természeti katasztrófák és a háború megakadályozása sokat jelentene az életminôség javításában. Minden országban el kellene érni 20-30 év alatt, hogy a népességszaporodás aránya 2,1 legyen (stabil pótlási szint). Az élelem biztosítása A világ gabonatermelésének növekedési üteme állandóan meghaladja a népesség növekedési ütemét, de minden évben egyre több az olyan ember, aki nem jut elég élelemhez. A világ mezôgazdasági kultúrái lehetôséget nyújtanak arra, hogy elegendô élelmiszer jusson mindenkinek. Az élelmiszer azonban gyakran nem érhetô el ott, ahol szükség van rá. A legtöbb fejlôdô országnak hatékonyabb ösztönzôkre van szüksége a termelés, különösen az élelmiszertermelés támogatására. Röviden, a kereskedelmi feltételeket a kistermelôknek megfelelôen kell alakítani. Másfelôl a legtöbb iparilag fejlett országban a jelenlegi szabályozórendszereket úgy kell módosítani, hogy csökkenjen a túltermelés, valamint a tisztességtelen verseny azokkal az országokkal szemben, amelyeknek valójában jók az adottságai az élelmiszertermelésben; továbbá, hogy támogassák az ökológiailag megfelelô földművelési eljárásokat. Az élelmiszerellátás biztonsága megköveteli azt is, hogy figyelmet fordítsunk az elosztás kérdésére, hiszen az éhség gyakran nem az élelmiszerek, hanem a vásárlóerô hiányából fakad. Földreformokkal és megfelelô fejlesztési politikával támogatni kell a sebezhetô, csak önellátásra képes földműveseket, állattenyésztôket és a földnélkülieket. Ezek a csoportok 2000-re 220 millió háztartást jelentenek. Az ô gazdagodásuk a vidék olyan integrált fejlesztésétôl függ, amely mind a mezôgazdaságban, mind azon kívül több munkalehetôséget nyújthat számukra. A városok kihívása Az ezredfordulóra az emberiségnek csaknem fele városokban fog élni. A XXI. század világa nagymértékben elvárosiasodott világ lesz. Mindössze 65 év alatt a fejlôdô világ városi lakossága tízszeresére nôtt, az 1920 évi 100 millió körüli értékrôl 1 milliárdra. 1940-ben az emberek 1%-a élt egymilliónál nagyobb lélekszámú városban; 1980-ra minden tizedik ilyen településen élt. 1985 és 2000 között a harmadik világ városai további háromnegyed milliárd lakossal gyarapodnak. Ez azt sugallja, hogy a fejlôdô országoknak az elkövetkezô néhány év alatt 65%-kal kell megnövelniük kapacitásaikat a városi infrastruktúra és szolgáltatások megteremtésére és üzemeltetésére -- vagy akárcsak a mai, gyakran teljesen elégtelen feltételek biztosítására. A kormányoknak határozott településfejlesztési politikára lesz szükségük, hogy a városiasodás folyamatát irányíthassák; csökkentsék a legnagyobb városokra nehezedô nyomást, és kisebb városokat építsenek, szorosabban integrálva ôket a vidéki háttérhez. Az új városirányítás decentralizálást követel, anyagi, politikai és személyi függetlenséget a helyi igények kielégítésére legalkalmasabb helyi hatóságok számára. A népesség 1%-os növekedéséhez 3%-nyi demográfiai beruházásra van szükség, hogy az új dolgozók számára munkalehetôséget és épületeket teremtsenek. Az energiafelhasználás kérdése Egy biztonságos és megújuló energiaforrás a harmonikus fejlesztéshez alapvetô fontosságú. Eddig még nem találtunk ilyet. Bár az energiafelhasználás növekedésének üteme csökkenôben van, az iparosítás, a mezôgazdasági fejlesztések és a fejlôdô országok rohamosan növekvô népessége mégis egyre több energiát igényel. Ma egy iparosodott piacgazdaságban egy átlagpolgár 80-szor annyi energiát fogyaszt, mint a Szaharában élô társa. Ennek következtében bármely reális világméretű energetikai elôrejelzésnek egy alapvetôen megnövekedett elsôdleges energiafogyasztással kell számolnia a fejlôdô országok részérôl. Ahhoz, hogy a fejlôdô országok energiafelhasználását az iparosított országok szintjére hozzuk, 2025-re a Föld jelenlegi energiatermelését meg kellene ötszörözni. A földi ökoszisztéma ezt nem képes elviselni; különösen akkor nem, ha a növekedés meg nem újuló tüzelôanyagokon alapul. A jelenlegi elsôdleges energiaforrások felhasználási arányát alapul véve, a globális felmelegedés és a környezet savasodásának veszélye valószínűleg még az energiatermelés megduplázódását sem teszi lehetôvé. Mindezek miatt a gazdasági növekedés bármely új korszakának kevésbé energiaigényesnek kell lennie, mint ez a múltban volt. Az energiahatékonysági programoknak kell a nemzeti energiagazdálkodási stratégiák alapjává válniuk, de még sok tökéletesíteni való akad ezen a téren. A modern berendezések újratervezhetôk úgy, hogy ugyanakkora teljesítményt nyújtsanak kétharmad, sôt fele akkora elsôdleges energiafelhasználással, mint hagyományos társaik. Az energiatakarékos megoldások ráadásul gyakran árcsökkentôk. Napjainkban a nukleáris energia széles körben használatossá vált, de a kockázatai is ismertté váltak. Csernobil óta különben sem gondolkodhatunk használatáról úgy, mint azt megelôzôen. Az elsôség a környezetbarát és ökológiailag életképes alternatívák kutatását és fejlesztését illeti, valamint az energiafelhasználás hatékonyságának növelését. Az iparfejlesztés problémája Az ipari termelés a századforduló óta ötvenszeresére emelkedett, e növekedés négyötöde 1950 óta ment végbe. A világon ma hétszer annyi árut állítanak elô, mint 1950-ben. A jelenlegi népességnövekedési ütem mellett öt-tízszeres termelésnövekedésre lenne szükség ahhoz, hogy a fejlôdô országok fogyasztói szintjét az iparilag fejlett országok szintjére hozzuk addigra, amikorra kiegyenlítôdik a népességnövekedés üteme a következô században. A nemzeteknek kell viselniük a nem megfelelô iparosítások költségét, így számos fejlôdô ország ismeri fel, hogy sem az erôforrásokkal, sem - - a gyors technológiaváltások miatt -- elegendô idôvel nem rendelkezik ahhoz, hogy most lerontva természeti környezetét, majd késôbb javítsa ki a hibákat. Nekik is szükségük van azonban segítségre és információkra a fejlett országokból, hogy a legmegfelelôbb technológiákat használják fel. A transznacionális cégeknek különleges a felelôsségük abban, hogy egyengessék az iparosítás útját azokban az országokban, amelyekben tevékenykednek. Az újonnan feltűnô technológiák nagyobb teljesítményt, jobb hatékonyságot és kisebb környezetszennyezést ígérnek, de számos korláttal is járnak (új, mérgezô vegyszerekkel és hulladékokkal, valamint olyan jellegű és méretű balesetekkel, amelyek jelenlegi védelmi mechanizmusainkkal elháríthatatlanok). Sürgetôen szükséges a veszélyes ipari és mezôgazdasági vegyszerek exportjának szigorúbb ellenôrzése. A veszélyes hulladékok lerakásának jelenlegi rendszerét is meg kell szigorítani. Összefoglalva az eddigieket: a tudományos-technikai korszak veszélyei közé tartozik, hogy hirtelen megsemmisítheti az emberiséget (atomháború), vagy lassabb folyamat során (környezetszennyezés) megfosztja az élethez szükséges feltételektôl, ismeretlen és veszélyes útra terelheti az emberiség fejlôdését (génmanipuláció), végül összezavarhatja vagy önmagától elidegenítheti azt (információs zavarok). Milyen hatóerôk, meggondolások, célkitűzések álltak a tudományos- technikai fejlôdés mögött? Nyilván az emberiség fennmaradásának, a természettel szembeni függôsége csökkentésének törekvése, szükséglete. De milyen értékrendszert alakított magának ki ez a korszak? Három olyan jellemzôje van ennek az értékrendszernek, melyek e korszak csaknem minden jelenségét kísérik: a hasznosság, a mennyiség és a haladás bűvölete. Az új termékek, gyártmányok, eljárások mindig valamilyen részleges emberi hiány pótlását, szükséglet kielégítését vették célba, de ez mindig a pillanatnyi hasznosságra irányult, sohasem tudta átfogóan nézni az ember hasznát, s nem voltak tekintettel önmaguk következményeire. Ártatlannak tűnô példa: az édességek, a gyermektápszerek gyorsan biztosították a gyermekek növekedését vagy hízását, de hátrányos helyzetbe hozták fogazatát. Szembetűnôen ellentmondásos példa: bizonyos növényvédôszerek nemcsak a kártevô, de a hasznos rovarokat is kiirtották, felborították a környezet élettani egyensúlyát stb. A mennyiségi gondolkodás a technikai haladás során mindig a nagyobb, több, gyorsabb és jobb termék elôállítására törekedett. A ,,jobb'' ugyan látszólag minôségi s nem mennyiségi jelzô, de ez esetben csak azt jelentette: az elôzôhöz viszonyítva jobban működô. Közben pedig olyan melléktermékek (ipari szennyezôdés) keletkeztek, melyek hatásukban rosszak, sôt egyre rosszabbak lettek. Végül a haladás-hit ahhoz a megalapozatlan képzelgéshez vezetett, hogy a fejlôdés iránya egyenesvonalú és megfordíthatatlan, folyamata pedig végtelen és szükségszerű. Elfelejtkeztek arról, hogy a ,,jó'' nemcsak mennyiség, de -- sôt elsôsorban! -- minôség, s nemcsak változó (járulékos), de állandó, változatlan jellege is van. Arról ugyancsak megfeledkezett a tudományos-technikai fejlôdés mögött álló értékrendszer, hogy nemcsak az ,,egyenesvonalú'', de a ,,körbeforgó'' folyamatokat is figyelembe kellene venni, mint pl. a fák lombjának és a talajnak az egyensúlya (a lehulló lombok táplálják a talajt, az erôit visszanyert talaj újra táplálja a fákat, annak lombját). A természet törvényszerűségei közül mintha csak az ok és okozat egyenesvonalú haladását ismerték volna el, s megfeledkeztek az összhang törvényeirôl. Megújulhat-e a tudományos-technikai korszak önmaga ellentmondásait és az abból eredô veszélyeket felismerve? Ha igen, hogyan? Megújulhat, de nem egyedül a tudomány és a technika eszközeivel. A tudomány és a technika eszközeivel több fontos részletkérdés oldható meg, ezeket nem szabad lebecsülni. Ilyen pl. a szennyvíztisztítás. De a háborús veszély elhárítása egyedül technikai eszközökkel már elvileg sem oldható meg, nemcsak a technika ,,fejletlensége'' miatt. Például a fegyverelhárító rendszerek nyújtotta védelem mindig csak ideiglenes. A közgazdasági megközelítés ugyancsak fontos részmegoldásokat adhat. Ilyenek lehetnek: a gazdaság tekintettel lesz az emberi környezetre; a termelés növekedését bizonyos területeken lassítják; a javakat igazságosabban osztják el, így csökkentik az életszínvonal, egyben az ipari szennyezettség különbségét az egyes világrészek között stb. Az eddigi kísérletek, sôt eredmények azonban azt mutatják, hogy igen nehéz döntô áttörést elérni ezzel a megközelítéssel. Kevesen vannak, akik a pillanatnyi önérdeket fel tudják áldozni a hosszútávú közérdek oltárán. A gazdasági életet nem lehet olyan biztonsággal irányítani sem a szabadpiac, sem a központi tervezés és ellenôrzés útján, mint egy gépezetet. Elengedhetetlen a különféle tudományágak közti együttműködés. A különféle szakértôkbôl álló csoportok megkérdezése, sôt közös munkája. Nemcsak új tudásanyag gyűjtése, de a meglévôk rendszerbe foglalása. A társadalmi összefüggések ismerete. A döntések meggondolása, mégpedig nemcsak a közvetlen, elsôdleges, de a másod- vagy harmadlagos következmények figyelembevétele is. Azonban mindez nem szünteti meg a döntések kockázatát. A ténymegállapítások lehetnek csaknem száz százalékig tárgyilagosak, a döntésekben mindig van kiszámíthatatlan elem. Alapvetô fontosságú, hogy a döntések meghozatalába ne csak a szakértôket vonják be, hanem annak a társadalomnak minél szélesebb rétegeit, melynek életét a döntések jó vagy rossz irányban befolyásolni fogják. A társadalom a maga szerepét részben a társadalomtudósok (szociológusok) szakvéleménye vagy elméleti megállapításai, részben pedig önnön akarata kinyilvánítása és a maga tevôleges közreműködése által gyakorolhatja. A politikai hatalom -- akár központosított, akár a társadalom széles rétegei által gyakorolt, tehát megosztott jellegű -- mindig nagy szerepet játszik a tudományos-technikai fejlôdés irányításában és ellenôrzésében. Csak két példát említsünk erre. Milyen eltérô szerepe van az államnak mint ,,megrendelônek'' a tudományos-technikai fejlôdésben aszerint, hogy történetesen fegyvereket vagy gyógyszereket rendel-e meg a termeléstôl! Vagy milyen jótékonyan befolyásolhatja a nevelési intézmények útján a közgondolkodást, éppen a társadalom hosszú távú érdekei tudatosítása terén, a reklámon felnôtt ,,gondolkodás'' túlsúlyával szemben! Azonban mindezek értékelése után is tudatosítanunk kell, hogy a legjobban működô politikai hatalom sem jeleníti meg az egész társadalmat; s a legtevékenyebb társadalom is olyan ellentétes érdekcsoportok szövevénye, melyek összeütközésében nem biztos, hogy az az akarat kerül ki gyôztesen, amelyik az egész társadalom javát szorgalmazza a tudományos-technikai fejlôdés ügyében. Összefoglalva: a vezérléstan (kibernetika) alaptörvényei közé tartozik, hogy egy rendszert csak az azon kívül esô pontból lehet ellenôrizni. A tudomány és technika rendszerét is csak egy azon kívül esô szabályozórendszerbôl lehet megújítani, önellentmondásait feloldani. A tudomány és a technika által befolyásolt korunkban a keresztény hit és erkölcs hozzájárulására e téren nagy lehetôség kínálkozik. A civilizáció jövôje -- ökológiai alapvetés Hatalmas technológiai és fogyasztási rendszerek jöttek létre a növekedés vágyától és kényszerétôl hajtva. Kitermelve és egyben ideológiai hajtóerôként fölhasználva a hitet a mindenható technikai fejlôdésben -- ugyanúgy, mint a természet teherbíró képességének kiapadhatatlanságában. Azonban megmaradt és terjed a fejlettség hiánya, a kínzó és -- az ipari-fogyasztói álomkép felôl nézve legalábbis -- megalázó szegénység, amely a mindennapi élelem, a termôföld, a legelô és a tűzifa megszerzéséért a természet iránti könyörtelen magatartásra is kényszeríthet. A fejlôdés viszont nemcsak igazságos (volna), hanem szükséges is. Ez azonban egyben változást is kell, hogy jelentsen a ,,hagyományos'' növekedéshez, a termelés és fogyasztás monoton mennyiségi bôvüléséhez képest, ami folytathatatlan. Pontosabban folytatható valameddig, de ennek katasztrófaveszélyes következményei már egyre jobban láthatók. A cél, hogy a Föld az emberek megfelelô élôhelye maradjon, kemény korlát és egyben figyelmeztetés is: a környezeti erôforrások kifosztásának hatékonyságát is csak növekvô erôfeszítések árán lehet fönntartani. A környezetromlás helyenként és régiónként nagyon különbözô (lehet); az ökológiai rendszer sebezhetôségétôl, valamint a beavatkozás kíméletlenségétôl függôen, eltérô súlyú és kiterjedésű fenyegetést jelent. A problémák azonban strukturálisan -- az okokat és következményeket tekintve -- nagymértékben hasonlóak; közös bennük, hogy egyre inkább átfogó, kölcsönhatásokon keresztül egymást fölerôsítô, globális rendszert alkotnak. Légkörmelegedés és ózonlyuk A leginkább nyilvánvaló példa a légkör melegedése, illetve tágabban az ún. szénciklus, azaz a szén vándorlása a különbözô készletezési formák egyikébôl egy másikba. Mindegyikben különbözô ideig tartózkodik a szén. A széncikluson belül a fô mozgatóerôt a növények jelentik. A fotoszintézis során a növények széndioxid átalakítása révén épülnek fel. A biológiai periódusban a legrövidebb a tárolási idô. A növények, az atmoszféra és az óceánok felületi rétege együtt kb. 500-700 milliárd tonna szenet tartalmaz, az állatok 1-2 milliárd tonnát. A növekedési- elhalási folyamatok dinamikus egyensúlyban vannak, így a készlet azonos méretű marad. A szénciklus geokémiai része jóval tovább -- több száztól több ezer évig -- ôrzi a szenet. A mélytengeri vizekben 36 ezer milliárd tonna, a kôzetekben, (mindenekelôtt a mészkôben), kb. 75 millió-milliárd tonna szén van elraktározva. A talajban 1500 milliárd tonna szén van, stabil formában itt mintegy kétszer annyi ideig raktározódik, mint a növényekben. Az ipari forradalom óta az ember két módon juttat rendszeresen és tömegesen széndioxidot a levegôbe: A fosszilis (megkövesedett) tüzelôanyagok elégetésével és az erdôk irtásával. Évi 5-6 milliárd tonna szén kerül így az atmoszférába a szénbôl, olajból, gázból. Ennek mintegy felét képesek elnyelni a tengerek. Az emberi tevékenység fölgyorsítja a szén körforgását. A foszilis tüzelôanyagok elégetése és az erdôk irtása jóval gyorsabban az atmoszférába juttatja a széndioxidot, mint ahogyan a természetes bomlás következtében odakerülne. A széndioxid dúsulása a légkörben az ,,üvegházhatás'' egyik és legfôbb oka. Nem a széndioxid az egyetlen gáz a szénciklusban: a metán is fontos szereplô. Ebbôl kevesebb van az atmoszférában, de mennyisége gyorsabban nô, és egy molekulájának üvegházhatása 30 széndioxid molekulával ér fel! A metán természetes folyamatokon kívül a mezôgazdaságból, szénbányákból, szemétbôl kerül a levegôbe. Tudjuk, hogy a légkör széndioxid koncentrációja ma 25%-kal magasabb, mint az ipari forradalom kezdetén volt, s folyamatosan -- egyre gyorsabban -- nô. Ezzel együtt emelkedik az átlagos hômérséklet. A 19. század közepe óta -- amióta folyamatosan értékelhetô adataink vannak -- a hômérséklet növekszik; 1990-ben melegebb volt, mint bármikor elôtte, amirôl tudunk, az elmúlt csaknem másfél század hét legmagasabb hômérsékletű esztendeje közül pedig hat 1980 óta volt. A klímastabilizálás 60-80%-os széndioxid -- kibocsátás -- csökkenést igényelne, ami döntôen -- a szénciklusok ismeretében -- az antropogén (emberi tevékenységbôl eredô) emissziók drasztikus mérséklését jelentené. Ezzel szemben az elsô olajválság -- a hetvenes évek közepe - - óta a világ szénfelhasználása 30%-kal nôtt. Ezen belül a nyugat- európai szén(dioxid) kibocsátás ugyan csökkent, sôt 90-91 óta ugyanez állapítható meg a közép- és kelet-európai térségben is; ez utóbbi azonban nem tudatos váltásnak, hanem -- egyelôre -- a gazdasági visszaesésnek és a nyomában mutatkozó energiaigény-mérséklôdéseknek köszönhetô. Nemcsak a légköri széndioxid-koncentrációnövekedés jelent -- hosszabb távon -- fenyegetést. A fosszilis tüzelôanyagok elégetése során keletkezô kén- és nitrogén-oxidok okozzák a savas ülepedést, közismertebb nevén: a savas esôket. Az USA-ban végzett fölmérések szerint a légkör szennyezettségének tudható be legalább 5-10%-os mezôgazdasági terméscsökkenés. A helyzet nyilván hasonló a mi térségünkben is, ahol a szenek kéntartalma különösen magas. (Az Egyészségügyi Világszervezet -- a WHO -- statisztikái például a prágai levegôben a kén-dioxid koncentrációját az európai városi átlag háromszorosának találták). A közép- és kelet-európai térségre egyébként is különösen kemény csapást mért az elmúlt, csaknem fél évszázad modernizációs, fölzárkózási (?) kísérlete. Az ún. ,,kénháromszög'' -- Kelet-Németország, Észak-Csehország, Dél- Lengyelország -- Közép-Európa környezeti mélypontja. Az Óriás-hegység derékban kettétört fenyôerdeinek látványa mindenki elôtt ismert, aki kirándulni, síelni odalátogat. Ez lehet szubjektív szomorkodás: tény viszont, hogy pl. a boxbergi szénerômű (volt NDK) kéndioxid-kibocsátása (évente 460 ezer tonna) több volt, mint Dániáé és Norvégiáé együttesen. Magyarországon a helyzet jobb. Az ENSZ Európai Gazdasági Tanácsa (ECE) adatai szerint a savas erdôkárosodás Lengyelország erdeinek 82%- át sújtja, a Cseh és Szlovák Köztársaságokban ez az arány 73%, a keletnémet tartományokban 57%, Magyarországon szerencsére ,,csak'' 36%. A globális fölmelegedés okozta következmények latolgatása egyelôre csak viszonylag szűk körben érdekes és ismert. A kutatóintézetek óvakodnak a hipotéziseik közzétételével okozható ,,pánikkeltéstôl''. Vannak persze azért ismert jóslatok. Az általános fölmelegedés a világtenger szintjének emelkedését okozná, a legsűrűbben lakott -- leginkább produktív -- parti sávok, országrészek, szigetek elvesztését; eleinte nedves meleg, késôbb, a hidrológiai ciklus (a vizek körforgásának) lassulásával szárazabb, meleg éghajlatot eredményezne. Magyarország esetében -- a hozzáértôk szerint -- a ciprusihoz hasonló klímát okozna. (Amely inkább a köles, mint a gabona termelésre és inkább a kecske, mint a szarvasmarha tenyésztésére alkalmas). James Burke: A felmelegedés után (After the Warming) című könyvének utópisztikus látomása szerint ,,... ha nem történnek nemzetközi lépések, Amerikában 1996 és 1998 között katasztrofális aszály várható, melynek során az amerikai farmergazdaságok fele tönkremegy. Bangladesh, Ausztrália és Indonézia területein hurrikánok pusztítanak 2000-ben. Ez elkerülhetô lenne, ha már most a felére csökkentenék a széndioxid kibocsátását. 2010-re az energiaárak megduplázódnak; tömegközlekedési rendszereket építenek; fejlesztik a telekommunikációt, hogy csökkentsék az autóhálózatot; a szélenergiát, a kis vízierôművet, a Nap és a biomassza energiáját is felhasználják; naphô-rendszerekkel melegítenek; hatékonyabb lakásfűtési-, hűtési és világítási technológiákat vezetnek be. Az erôfeszítések ellenére a Föld átlaghômérséklete 1,7 Celsius- fokkal nô, a tengerszint 36,5 centiméternyit emelkedik, és 2 millió ember éhenhal. 2020-ra a hômérséklet 3 Celsius-fokkal emelkedik, a tenger szintje 61 centiméterrel nô. Kanada egész évben gabonát termel, kikötôi egész évben jégmentesek. New Yorkban pálmafák nônek. Ukrajna és az Egyesült Államok középsô és nyugati területei félsivatagokká válnak. A metántermelés visszaszorítása érdekében a szarvasmarha tenyésztését visszafejlesztik. Az erdészeti ipar fejlôdik. A melegedés miatt a planktonszervezetek egy része kipusztul az óceánból, következésképpen a tengerek széndioxid felvétele csökken. A katasztrófák sújtotta övezetekbôl tömegek menekülnek. 2040-re Kínából 200 millió, Bangladesbôl 50 millió embert ki kell telepíteni, mert lakóhelyüket elborítja a tenger. Egyiptom és Nyugat-Európa iparát »elviszi az ár«. Miami nincs többé. A bioregionalizmust álmodók vágya valóra válik, a tudás a legfôbb nemzetközi kereskedelmi cikk. Az emberpopulációk ismét kisközösségekben, élôhelyük saját forrásait felhasználva, önállóan élnek. Nincs lég- és talajszennyezô áruszállítás. 2050-ben az Atlanti-áramlás megszűnik, mert a jégsapkák édesvize felhígítja az Atlanti-óceán északi medencéjének vizét. A melegedés tovább folyik, emiatt a széndioxid kibocsátást az ipari forradalom elôtti szintre kell csökkenteni.'' Ez csak vízió, vagy valóban bekövetkezik? Ki tudja? Hollandia mindenesetre az elkövetkezô tíz évben 2-3 méterrel magasítja mélyföldjeit védô gátrendszereit. A klímaváltozás mellett a másik -- ismert -- legkomolyabb fenyegetés a légkör szennyezôdését illetôen az ózonpajzs vékonyodása, ,,kilyukadása''. A folyamat kétszer gyorsabb, mint néhány éve gondoltuk. A sztratoszférikus ózonréteg (amely a kemény, káros, veszélyes rövidhullámú napsugárzás szűrését végzi) pusztulását a spray- k, dezodorok, fridzsiderek, légkondicionálók CFC (klórozott, fluorozott szénhidrogének) hatóanyaga, illetve a sugárhajtású repülôgépek (JET-ek) okozzák. Magyarország az ózonréteg védelmérôl szóló (montreáli) jegyzôkönyvhöz csatlakozva vállalta, hogy a 2000. esztendôtôl nem alkalmaz CFC-ket. A lágy sugárzás barnít és fölszabadítja a D vitamint, a kemény rákot okoz. Az ózon másképpen is gond. Ahogyan baj a fölsôbb légrétegekben a ritkulása, baj a dúsulása a földfelszínhez közel. Ennek okozói a nitrogén-oxidok (járművek, erôművek kibocsátásában), amelyek a napsugárzás hatására bomlanak, ózont termelve. Az ózon rendkívül agresszív oldószer, reakcióba lép talán minden anyaggal (korrózió), különösen veszélyes vegyületeket hoz létre a (maradék) szénhidrogénekkel, a kétütemű autók kipufogógázaival, Los Angeles-i típusú szmogot okozva a magyar városokban. (Magyarország 1992-ben az NDK megszűnése után a ,,legtrabantizáltabb'' ország a világon). A NASA adatai szerint az Egyesült Államok nyugati területe felett évtizedenként 4-5%-kal csökken az ózontartalom. A Földön átlagosan évtizedenként 2-3%-kal csökken az ózon mennyiség. Az ózonpajzs elvékonyodása miatt káros mértékben megnövekszik az UV-ß sugárzás. Felgyorsulnak bizonyos kémiai, fôleg fotokémiai folyamatok, ezért némely anyagok, mint a különféle műanyagok, festékek, gumik élettartama csökken. Az erôs ibolyántúli sugárzás a fának, a lakkozott, festett felületeknek is árt. Ha egy százalékkal csökken a magaslégköri ózonkoncentráció, 2 százalékkal erôsödik a napsütés, fokozódik az UV-ß sugárzás, ami károsítja a bôrsejteket és a szemet. Ha 5 százalékkal erôsödik az ibolyántúli sugárzás, 25 százalékkal növekszik a bôrrák valószínűsége! Az Amerikai Környezetvédelmi Hivatal (EPA) vizsgálata szerint 2,5 százalékos ózonfogyás miatt 470 ezerrel több ember betegszik meg bôrrákban. Az elôttünk álló ötven évben, az ózonréteg vékonyodása miatt, 200 ezer ember bôrrák okozta halálát írhatjuk az ózonhiány rovására. Az ezredfordulóra 2 millióval többen szenvednek majd szürkehályogtól, mint ma. Az élôlények közül csak néhány magashegységi faj: például zuzmók, mohák, erôsen szôrözött és párnanövények, fehér bundájú kecskék képesek károsodás nélkül elviselni az átlagosnál erôsebb fényt. A többiek nem alkalmazkodtak hozzá. Közismert a hóvakság, mely a síelôk és hegymászók néhány napos vagy tartós látáskárosodását, esetleg vakságát okozza. Ha a napsugárzás erôsödik, különösen ha az ibolyántúli sugárzás részaránya növekszik, akkor a tenger lebegô algái is károsodnak, egy részük elpusztul. Ha kevesebb lesz a fitoplankton, csökken a fotoszintézis, az algák is kevesebb széndioxidot vesznek fel a légkörbôl, így tovább erôsödik az üvegházhatás. Az algatömeg csökkenése miatt kevesebb táplálék jut fogyasztóiknak: a rákoknak, a halaknak, így az embernek is. Bizonyos kultúrnövényeket (a búzát, a rizst) károsítja a megnövekedett erôsségű ibolyántúli sugárzás, s az ellenállóbb növények, a gyomok kiszorítják a nemesített fajtákat. Az uborkán, a szójababon és más termesztett növényeken már megfigyelték a hajtások, levelek fény okozta zsugorodását. Nem zárható ki, hogy az érzékenyebb, azaz ritkább fajok: a természetes növénytakaró egy része is károsodik. Mivel fűt(s)ünk? A magyar energetika is stratégiai döntést igényel. Egyelôre ez úgy fogalmazódik meg, hogy legkésôbb egy éven belül dönteni szükséges (legalább) egy új alaperôműrôl. Hol legyen és milyen fűtôanyaggal dolgozzék: lignittel, (import) szénnel vagy nukleáris hatóanyaggal. A kérdés mögött azonban meghúzódik több másik is. Mindenekelôtt a hatékonyságé. A korszerű kondenzációs erôművek hatásfoka (a hôenergia villamos energiává történô átalakítását illetôen) mintegy 25%. A földgázfűtésű, kombinált, gáz-gôz ciklusú hôerôművek hatásfoka a duplája (43-55%), beruházási költségigénye fele egy -- mindenféle környezetvédelmi berendezéssel fölszerelt -- szénerôműének, károsanyag- kibocsátása pedig harmada, tizede (CO2-ból, NO2-ból; SO2-ot természetszerűleg egyáltalán nem produkál). Földgáztüzelésű erôművek 100-250 MW-os egységekben rugalmasan telepíthetôk a kondenzációs (szén- vagy atom.) erôművek létrehozási idejének egyharmada-egyötöde alatt. Az energiahasználat hatékonyságát illetôen a nemzetközi fölmérések a villamosenergia iparban 45-70%-os javulást, a kommunális szférában (lakások hôigénye, nyílászárók, tűzhelyek) ennél nagyobb romlást tartanak lehetségesnek. Ránk ez bizonyosan igaz: egységnyi nemzeti jövedelmet legalább négyszer nagyobb fajlagos energiafölhasználással állítunk elô, mint a fejlett országok átlaga! Az alternatív energiaforrásokat illetôen is elemzések és elhatározások szükségesek. Magyarországon a geotermikus, a biológiailag újratermelhetô és a szoláris energia elôállítása egyaránt komolyan szóba jöhet. Tény, hogy a fölsoroltak alacsonyabb energiasűrűségük miatt ma még gazdaságilag nem versenyképesek a nukleáris vagy fosszilis energiaforrásokkal. Az alternatív energiaforrások versenyképességét -- lényegében -- a kôolaj ára, illetve a hozzáférhetôség határozza meg. Másrészt az alternatív energiaforrások használata versenyképessé tehetô, ha a fejlesztés szellemi és anyagi erôi ide összpontosulnak. Savas esôk A szakemberek savas ülepedésnek nevezik azt a jelenséget, amikor -- jórészt a fosszilis tüzelôanyagok elégetésébôl -- a légkörbe kerülô kéndioxid és nitrogénoxidok a csapadékkal vagy por alakjában visszahullanak (fejünkre). A kéndioxid 70%-a a háztartásokban és az erôművekben eltüzelt szénbôl származik. Európa és Észak-Amerika kéményei évente 110-115 millió tonna kéndioxidot bocsátanak ki. Ez a világ teljes kibocsátásának 90%-a. A savasodást okozó anyagokat a légkör áramlásai igen messze eljuttatják. Így eshet meg, hogy a Skandináv-félszigetet nagyrészt Anglia és Lengyelország kéményei szennyezik. Az északi félteke légszennyezô anyagai Brazíliában és Ausztráliában is kimutathatók. A savas ülepedés igazi kárvallottjai az európai és észak-amerikai erdôségek, patakok és tavak, porlódó műemlékek. (Az athéni műemlékek az elmúlt négy században jobban pusztultak, mint az elôzô 2400 évben. A kölni katedrális kövei is korrodálódnak). A savasodást a széntüzelésű hôerôművek füstgázainak kéntelenítésével, az elavult berendezések lecserélésével, a gépjárművek használatának korlátozásával lehet mérsékelni. A svéd tavaknak csaknem egynegyede savasodik. A kilencvenezer tó közül négyezerben már nem élnek halak. Némelyikük vizének kémhatása annyira savas, hogy PH-ja 4 alatt van. Egyetlen algafaj képes elviselni ezt a környezetet, és rajta kívül mindössze egy vízililiom és néhány vízfelszínen élô ragadozó ízeltlábú él ott. Norvégia déli felében a tavak és patakok négyötöde majdnem halott. Sok kutató szerint a savas ülepedés az oka annak, hogy a svájci Alpokban a fenyôk 43%-a elpusztul. A homokkô és a mészkô alapkôzeten a lúgos talajok kiegyenlítô hatása miatt a tavak nem savasodnak. Az amúgy is savas vulkáni és kristályos metamorf alapkôzeteken azonban nincs ilyen kiegyenlítô hatás, ezek savasodásra érzékenyebb területek. A Föld fuldoklik -- erdôpusztulás, a biológiai változatosság csökkenése A Föld szárazulatainak egyharmadát, 4,5 milliárd hektárt borít fás növényzet. Ebbôl 2,8 milliárd hektár zárt erdô, ahol a fák a felszínnek legalább egytizedét borítják. A mérsékeltövi erdôk csaknem 2 milliárd hektárt borítanak, de nem összefüggôen, hanem mozaikszerű foltokban. Az erdôk pusztulása, kiirtása globális probléma. Évente 17 millió hektár -- fél finnországnyi vagy csaknem két magyarországnyi területet jelentô -- erdôvel van kevesebb, ennek a csökkenésnek döntô hányada a trópusi ôserdô-zónára esik. Ez a térítôk közötti övezet tulajdonképpen a ,,Föld tüdejét'' jelenti. A kontinentális ôserdôk (Eurázsia, Észak- Amerika) csaknem 60%-a már elpusztult az ipari forradalomban, de ezek hiánya szerencsére nem volt olyan alapvetô jelentôségű a Föld ökológiai stabilitásának fönntartásában. Európának ma egyharmadát borítja erdô, s ez 50 millió köbméterrel kevesebb fát terem, mint amennyire szükség lenne. Kétezer évvel ezelôtt Magyarország kétharmadát erdô borította, ma csupán területének 18 százalékát, azaz 1,7 millió hektárt. (Ez azonban lényegesen több, mint 200 éve, vagy akár 70 éve volt!) A savas esô számottevôen gyorsítja az erdôpusztulást. A fák pusztulását a savas esôk azzal siettetik, hogy a talajban hozzáférhetetlenné válnak a tápanyagok, mozgékonyabbá válnak a mérgezô fémek. Eközben csökken a fák ellenálló képessége: fogékonyabbá válnak a betegségekre, áldozatául esnek a kórokozóknak vagy az idôjárásnak. Hazánkban a kocsánytalan tölgy szenved legjobban a savas esôktôl. A levelek idô elôtt sárgulnak és kisebbek a normálisnál. Vezérhajtásaik nem fejlôdnek, vékonyabb ágaik elszáradnak, végül koronájuk kiritkul, elveszti eredeti formáját. 1,4 millió ismert növény- és állatfaj él a Földön. A még fel nem fedezett fajok számát 5 és 30 millió közé teszik a kutatók. Az ismert fajok csaknem egyötöde növény, legnagyobb része gerinctelen állat. A gerincesek, amelyeket a legjobban ismerünk, mindössze 3 százalékát teszik ki az élôvilágnak. Ezeknek is csak egytizede emlôs. A legtöbb -- mintegy félmillió -- leírt, ismert faj a trópusokon él. A pólusok felé haladva -- azonos méretű területeket összehasonlítva -- egyre kevesebbféle élôlényt találunk. A trópusi korallzátonyok, a mangrovemocsarak gyorsan szennyezôdnek, pusztulnak. Az esôerdôk, amelyekben az összes ismert szárazföldi faj legalább 40 százaléka él, olyan gyorsan pusztulnak, hogy ha a fakitermelés üteme nem változik, akkor a területek harmadát-felét az évezred végéig elveszítjük. Naponta 140 faj tűnik el az élôvilágból, döntôen az erdôirtás, az új -- egyébként sajnos csak rövid távon termékeny -- földek használatba vétele miatt. Közép-Európában a Kárpát-medence páratlan ökológiai kincset fog körül. Az egyenlôtlen fejlesztésnek köszönhetôen itt még sok a természetes vagy természetközeli ökoszisztéma (élôlénytársulás). A Kárpát-medence ökológiai unikum: az atlanti, mediterrán, hegyvidéki, belsô-kontinentális fajok közös határterülete, migrációs pályáinak keresztezôdési vidéke. Ennek megôrzése nemzetközi érdek. Az elmúlt száz évben Magyarországról 53 állat- és legalább 40 növényfaj tűnt el. A kihalt fajok egyszer és mindenkorra eltűntek, örökre elveszítettük ôket. Kipusztulásuk azonban nem marad hatástalan a bioszférára! Ha az élelmi hálózatokból egy-egy faj kiesik, jobb esetben csak átrendezôdik a hálózat, megváltozik a fajok aránya. Rosszabb esetben a fajok nagyobb része nem képes alkalmazkodni a megváltozott viszonyokhoz, s a szerkezet összeomlik. Néhány faj azonban ezt is elviseli, és az eredetinél sokkal egyszerűbb szabályozási rendszerben él tovább. A szegényesebb és egyhangúbb közösség változó külsô körülmények között mindig instabilabb, mint az, amely fajokban gazdag. Ha egy faj egyedszáma élôhelyén a kritikus érték alá csökken, akkor fennmaradása veszélybe kerül, mert genetikai változatossága túlságosan kicsi. Néhány fajt majdnem kiirtottunk, de az utolsó pillanatban sikerült szigorú védelem alá helyezni. Néhány (vagy néhány száz) túlélô példányt nagy költséggel, gondos felügyelet mellett nemzeti parkokban, állatkertekben ,,megmentettünk'', elszaporítottunk. E ,,fajok'' egyedei nem biztos, hogy képesek alkalmazkodni, mert valószínűleg nincsenek birtokában a fajra jellemzô genetikai változatosságnak. A megmentett élôlények a szabad természetben emberi felügyelet nélkül aligha képesek sokáig életben maradni. A zavarás, a szennyezés miatt az élôhelyek lakhatatlanná válnak jónéhány állat és növény számára. Eközben egyre több terület tűnik el, mert ,,művelésbe'' vonják, sivatag vagy város foglalja el helyüket. A fajok pusztulása a területek csökkenésével gyorsul. A környezetszennyezés miatt az élôlények közvetlenül is pusztulnak. Az olaj beteríti a tengert, a növényvédôszerek mérgezik a talajt és a vizeket. A szennyezések nem állnak meg a nemzeti parkok és a tengerpartok határán. ,,Marhák bolygója'' -- talajpusztulás ,,A termôföld nemcsak a mezôgazdaság alapja, hanem magáé a civilizációé. Bizonyos értelemben ez a legsúlyosabb fenyegetés, amivel a civilizáció szembesül. Fennmaradhat, ha az olajkészletek kimerülnek, akkor azonban nem, ha folytatódik a termôtalaj pusztulása'' -- írja Lester Brown. A termôtalaj feltételesen megújuló erôforrás. A baj ,,csupán'' az, hogy keletkezésének, regenerálódásának sebessége nagyságrendekkel marad el pusztulásának mértékéhez képest! A szárazföldek területe mintegy 15 millió hektár. Ez a teljes földfelszín kisebb harmada, a termôföldek és a legelôk ennek 36%-át teszik ki. A talaj keletkezése bonyolult, az éghajlati viszonyoktól függôen évszázadokig, évezredekig tartó folyamat. Az emberi tevékenységek miatt évente 26 milliárd tonna termôtalajjal lesz kevesebb. A termôtalaj természetes úton is pusztul: elhordja a víz és a szél. Az emberek a mezôgazdasági munkákkal nagyban segítik a természet romboló erôit. Az építkezés és a közlekedés is értékes földeket rabol el a termôterületekbôl. Egy-egy nagyváros területének körülbelül harmadát borítja aszfalt, amelyen az autók járnak és állnak. Az erózió fokozza a völgyek elmocsarasodását, a folyómedrek feltöltôdését. A csapadékvíz okozta talajlemosódás, a járművek keréknyomai mentén meginduló erózió hegy- és dombvidékeinken 2,3 millió hektárt károsít. Hazánkban az erózió évente legalább 300 millió tonna, átlagban hektáronként 40 tonna talajt pusztít el. A szakemberek szerint hektáronként 15 tonna talajvesztés még megengedhetô, mert ekkor még egyensúlyban van a termôréteg képzôdése és lemosódása. A szél talajrongáló hatása, a defláció fôképp a szerkezet nélküli homoktalajokat és a sok szervesanyagot tartalmazó, kis térfogatsúlyú talajokat sújtja. Hazánkban 1,4 millió hektárnyi területet pusztít a defláció. Az okok régóta ismertek. A helytelenül alkalmazott műtrágyázás, a szervesanyag-utánpótlás hiánya, a túl nagy mezôgazdasági táblákhoz alkalmazott túl nehéz gépek, a savas ülepedés és az illegális hulladéklerakók ezrei. Mindezek nyomán és következtében a termôtalaj fizikailag, kémiailag, biológiailag egyaránt leromlik, szerkezete tönkremegy, víztartó képessége csökken, hamar kiszárad, korábban ismeretlen hatalmas porviharokban hordja el a szél, erodálja a víz. A talajpusztulás Bulgária művelhetô földjeinek 80%-át, a Cseh és Szlovák Köztársaságoknak is csaknem 60%-át fenyegeti, nálunk ,,csak'' az ország területének mezôgazdasági művelésre alkalmas kilenctizedének egyharmadát: több mint négymillió hektárt. A mezôgazdasági területeken (is) gyakori az ipari, kohászati eredetű fémszennyezôdés; tíz- húszszoros ólom-, kobalt-, cink-koncentrációk mérhetôk a megengedetthez képest! Bár nem tudható pontosan: a megengedett határ tűrhetô-e? A fémek súlyos idegmérgek, az egyre savasodó talajban oldódni tudnak a vízben úgy, hogy bekerülnek a táplálkozási láncba. A termôtalaj pusztulása és a népesség növekedése következtében az egy fôre esô, táplálékot nyújtó, különbözô fajta termôtalajok mennyisége 5- 25%-kal csökken az ezredfordulóig. Egy földön kívüli megfigyelô joggal hihetné -- mondja David Hamilton Wright brit ökológus --, hogy bolygónk a szarvasmarháké: a szárazföld felén legelnek, ezenkívül tápként gabonát esznek, a volt Szovjetunióban például háromszor annyit, mint az emberek. Az Egyesült Államok átlagos fogyasztása naponta 22 deka hús fejenként; ez valószínűleg elérhetetlen lesz 6-10-15 milliárd ember számára, ezért hatalmas küzdelem folyik az élelmiszertermelés növeléséért. 1950-84 között a műtrágya-fölhasználás kilencszeresére, az öntözött területek aránya háromszorosára nôtt, a hozamok növekedése azonban telítôdni látszik. 1984-tôl 1990-ig az évi 6%-os növekmény 1%- ra csökkent az erózióveszélyes, pusztuló talajokon. Sivatagosodás Az UNEP (az ENSZ Környezetvédelmi Programja) becslése szerint a sivatagosodás 850 millió ember életét befolyásolja, és 3,3 milliárd hektár termôterületet fenyeget. Az esô öntözte termôföldek csaknem kétharmada van kitéve a sivatagosodásnak. Évente 6 millió hektár termôföldet vesztünk! Másik 21 millió hektár növénytermô területbôl legelôvé válik. Ha ez a folyamat a jelenlegi ütemben folytatódik, 2000- re 1,2 milliárd ember megélhetése kerül veszélybe a sivatagosodás miatt. A sivatagosodást az ember többféleképpen gyorsítja. Kizsarolja a termôtalajt, birkái, marhái, tevéi, kecskéi lelegelik a növényeket, s a legelô nem tud megújulni. A száraz éghajlatú szavannákon a tűzifagyűjtéssel, a felföldi vízválasztóknál a nagyarányú tarvágással és a szikesedést okozó öntözéssel szintén segítik a kedvezôtlen változásokat. A társadalmak keletkezésük óta ,,gyártják'' a sivatagokat. Mezopotámia egykor termékeny területe a Tigris és az Eufrátesz között még négyezer évvel ezelôtt is virágzott. A mezôgazdaság több tízezer embert tartott el. Az évszázados túlhasználat és az öntözés mellékhatásai terméketlenné tették a talajt, s a civilizáció itt összeomlott. Víz, víz, tiszta víz A Föld felszínének 70 százalékát óceánok borítják, de vízkészletünknek nem egészen 3 százaléka édesvíz. Mintegy 37 millió köbkilométer ivóvízzel számolhatunk, melynek csaknem négyötöde a jégsapkákban és a gleccserekben van megfagyva, egyötöde felszín alatti víz. A Föld összes folyója, tava és a légkör páratartalma -- ezek vízellátásunk fô forrásai -- a teljes édesvízkincsnek alig 1 százalékát teszik ki. A gazdagabb országokban naponta 350-1000 liter az egy fôre esô fogyasztás. A közepesen fejlett országokban, városokban, ahol már van vezetékes ivóvíz, de a mosogatógép még nem általános tartozéka a háztartásoknak, a napi fogyasztás fejenként 100-350 liter. Olyan vidékeken, ahol csak utcai közkifolyók vannak, a fogyasztás csak napi 20-70 liter. Bizonyos országokban, -- például Kenya egyes vidékein -- a napi fogyasztás 2-5 liter, ez már a biológiai minimum határán van. A Földnek 80 országában 2 milliárd ember szenved krónikus vízhiánytól. A modern háztartások növekvô vízszükségletét sokhelyütt csak intenzív talajvíz-kiemeléssel tudják megoldani. Emiatt ott egyre lejjebb süllyed a talajvízszint. A talajvízszint süllyedése miatt a szennyezett folyók, tavak vize gyorsabb ütemben szivárog át a talajvízbe. Hazánk éves felszíni vízkészlete 13,3 milliárd köbméter, felszín alatti készletünk 1,3 milliárd köbméter. Évente több mint 8 milliárd köbméter vizet használunk. A víz majd felét az ipar, egyharmadát a mezôgazdaság fogyasztja. Az egy fôre jutó éves ivóvízfogyasztás körülbelül 100 ezer liter. A vízfogyasztás csökkentésében az elsô lépés: elkerülni a pazarlást. Például a növénytermesztésben felhasznált víznek csak egyharmada szükséges a termény növekedéséhez. Jobb szórófejekkel, a csepegtetô öntözéssel a pazarlás 40-70%-kal csökkenthetô. Ma a világ öntözött területeinek mindössze egy (!) százalékán használják ezeket a víztakarékos megoldásokat. Nincs olyan felszíni vagy felszín alatti víz, amit ne érne el az emberi tevékenység okozta szennyezés. Magyarországon évente mintegy 1,3 milliárd köbméter szennyvíz tisztítatlanul jut a felszíni vizekbe. Az ipari vízszennyezés legnagyobb részét a vegyipar produkálja. A háztartásokból eredô szennyvizekben a szennyezôdés nagyobbik felét szerves anyagok (fehérjék, zsírok, cukrok, mosószerek, papír) alkotják. A szervetlen szennyezôk leginkább foszfátsók és az ammónia. Egészségügyi szempontból a háztartási szennyvíz legveszélyesebb alkotói a mikroorganizmusok. A magyar háztartásokban keletkezô szennyvizek vagy közvetlenül vízfolyásokba vagy a talajvizet szennyezô szikkasztókba vagy csatornákba jutnak. 3064 településünk közül vezetékes vízzel 2100 település van ellátva, míg csatornázva csak 512 van. Hazánkban közel egymillió szikkasztó üzemel. Ivóvizeink 90%-át a felszín alatti vízkészletekbôl merítjük. A csatornázott területek tisztítatlan szennyvize elsôsorban a felszíni vizeket és a parti szűrésű kutakat, a csatornázatlanság a talajvizet károsítja. Erôsen rontja a parti szűrésű kutakból nyerhetô ivóvíz minôségét a Dunába engedett tisztítatlan szennyvíz. A rovarirtószer-maradványok és a műtrágyák nitráttal szennyezik a vizeket. A talajvíz nitrátosodásához nagymértékben hozzájárul a csatornázatlan területeken levô szennyvíz is. Csecsemôk számára a nitrátos víz halálos méreg; sôt még akkor is megbetegedhetnek, ha rendszeresen ebben fürdetik ôket. Felnôtteknél a nitrátos víz fogyasztása növeli a daganatos megbetegedések számát. Pazarló szegénység -- hulladékproblémák Az Economist egy cikkében keserű gúnnyal tanácsolta a földműveseknek, hogy terményeiket a közlekedési pályák mellé ültessék, ha ingyenes növényvédelmi szolgáltatásokhoz kívánnak jutni; a növényvédôszerek és műtrágyák tizede-harmada hullik el szállítás közben. Egyébként is óriási pazarlás folyik világszerte anyagokkal, energiával egyaránt. Az ipari forradalom kezdete, a XVIII. század közepe óta, a nyersanyagfelhasználás növekvô gyorsasággal, összességében százharmincszorosára nôtt. A bányászat környezeti szempontból az egyik legkárosabb ipar. ,,A földet letarolják, a fákat, ültetvényeket kivágják a bányák miatt, majd amikor a madarakkal és állatokkal is végeztek, akkor az érceket megmosva megmérgezik a vizeket'' -- írta G. Agricola német természettudós 1550-ben. A telérek és telepek minôségének romlása (a hasznosanyag-tartalom csökkenése) miatt a megmozgatandó, feldolgozandó kôzet mennyisége e században nyolcszorosára nôtt, és ma egy tonna fémérc, építôanyag, fűtôanyag kinyeréséhez átlagosan száz tonna anyagot kell kibontani, földolgozni, újraelhelyezni. Nem a nyersanyagok felhasználása jelent egyre növekvô környezeti gondot, hanem kinyerésük és földolgozásuk. A kiút tehát ebben az esetben is az újrahasználat. Az újrahasznosítás drasztikusan csökkenti a hulladékanyag (közönségesen az elhelyezendô, elégetendô szemét) mennyiségét, valamint az energiaigényeket és a munkanélküliséget is! Például az alumíniumiparban az újrahasználat kétszeres foglalkoztatást teremt 97%-os energiamegtakarítás mellett. A hulladékok újrafölhasználása és a maradék komposztálása gazdaságilag -- igaz nagy beruházási költségek mellett -- háromszor hatékonyabb, mint a deponálás vagy az égetés. Magyarországon manapság mintegy 125 millió tonna hulladék keletkezik évente. Ennek négyötödét az ipar és a mezôgazdaság ,,termeli'', egyötödét a háztartások. Az újrahasznosítás aránya 3%, ami harmada a nálunk fejlettebb országokénak. Több mint 2600 lerakóhely szolgál befogadójául ennek a szeméttömegnek, amelyek kétharmada nem felel meg a saját elôírásainknak sem. Ez nem valamiféle teoretikus vagy bürokratikus kérdés. A szeméttelepekrôl elszivárgó anyagok a magyarországi vízellátást 93%-ban szolgáló felszín alatti vízbázisok kétharmadát fenyegetik! A pazarlás (anyaggal, energiával) nyilván nem folytatható sem Magyarországon, sem általában. A leghatékonyabb ösztönzô a nyersanyagfelhasználás csökkentésére, az újrahasználat arányának növelésére: az ár, amely tükrözi az anyagfelhasználás és a maradékoktól való megszabadulás költségeit egyaránt. A környezeti erôforrások (nyersanyagok és befogadó kapacitások) nem ,,ingyen'' jószágok többé. A környezet igénybevételét termék- és készlethasználati díjakkal kell megfizettetni. ,,Esélyek'' -- a szennyezés ára A környezet használatát, illetve hosszútávú érdekeinek ellentmondó túlhasználatát már most is megfizetjük, pénzben, életben egyaránt. Észak-Csehországban ,,temetési pénznek'' nevezik azt az anyagi kompenzációt, amit az ott lakók tulajdonképpen azért kapnak, mert ott élnek. Hasonló juttatás Magyarországon is sok helyütt jogos volna. A születéskor várható élettartam nálunk már ma sem növekedik, hanem -- meglehetôsen drámaian -- csökken, különösen a férfiak esetében. A halálos végű megbetegedések okai között a levegô szennyezettsége 5 (kimutatott) százalékot képvisel, a légzôszervi betegségek aránya a városokban az ötszöröse az átlagnak. A forgalmas utak, valamint a kohászati üzemek közelében élô gyermekek vérében a nehézfémtartalom (ólom) sokszorosa a tűrhetônek (az Egyesült Államokban vércserére kórházba szállítanák ôket). Az immunrendszer védekezôképessége kimutathatóan csökken, az allergiás betegségekre való hajlam 6-10- szeresére nôtt. A környezetromlás egészségkárosító hatása Kelet- Európában a nemzeti jövedelem 10-12%-át emészti föl, Közép-Európában -- így nálunk is -- 4-10%-kal számolunk. Ray Bradbury sci-fi író elképzelhetônek tartja, hogy az emberiség -- a megmaradás érdekében -- elhagyja lakhatatlanná vált bolygónkat. Meglehet, ez a távoli jövô. Egyelôre, a belátható jövôben a Föld alkalmasságát kell -- számunkra is -- fönntartanunk, a fenntartható fejlôdés (sustainable development) lehetôségét szükséges keresnünk és támogatnunk. A globális korszak értékei Ezek az értékek annak a felismerésében gyökereznek, hogy -- ebben a világban az marad fenn, aki leginkább képes társulásban élni embertársaival és környezetével, nem pedig az, aki rovásukra kívánja elérni azonnali, önzô céljait; -- nincsen ,,láthatatlan kéz'', amely összhangba hozná az egyéni és közösségi érdekeket, hanem -- a világ összes népeinek egymástól való függése és közös sorsa következtében -- csakis olyan kényszer, amely (egyelôre jóformán mindenki számára láthatatlanul) az összes hosszútávú érdek egybeesését biztosítja; -- a gazdaság ,,leszivárgási'' elméletének kudarca után a szegények és hátrányos helyzetűek segítésének egyetlen módja az, ha módszeresen és tudatosan jobb életkörülményeket teremtünk számukra, jobban biztosítjuk haladásukat és jelentôsebb részvételüket a gazdasági, társadalmi és politikai folyamatokban; -- még ha ez azzal jár is, hogy néhány, a hatalmunkkal és gazdaságunkkal hagyományosan együtt járó kiváltságról le kell mondanunk; -- a tudományok szakismereteit ki kell egészíteni a nagy művészek és nagy humanisták örök érvényű bölcsességével, mert az emberi lények és társadalmak bonyolultsága mindig többet jelentett, és többet is fog jelenteni azoknak a folyamatoknak az összegénél, amelyek tudományosan megállapítható ,,tényekre'' vezethetôk vissza, s mindezen tudást és bölcsességet kell megvizsgálni a hit fényénél; -- a szakembereken kívül, akik egyre többet tudnak egyre kevesebb dologról, szükségünk van képzett polihisztorokra is, akik épp eleget tudnak majdnem mindenrôl ahhoz, hogy ne csak a fák sokaságát, hanem az egész erdôt is lássák, minélfogva megbízhatóbb kalauzaink azokban az elágazásokban és keresztezôdésekben, amelyeken utunk átvisz; -- a technika az emberiség szolgája és nem ura kell, hogy legyen, alkalmazásai pedig nem csupán a gazdasági, hanem az emberi, társadalmi és környezeti haszon szempontjából is mérlegelendôk (,,a minél nagyobb, annál jobb'' elve minden szempontból alacsonyabb rendű annál, hogy az a technika a legjobb, amelyik valóban az ember javát szolgálja); -- az igazi hatékonyság nem egyszerűen és közönségesen a maximális termelékenységgel azonos, hanem a társadalmilag hasznos javak és szolgáltatások elôállítását jelenti a lehetô legtöbb munkaerô felhasználásával, -- amennyit értelmes módon alkalmazni lehet (még ha ez rövid távon csökkenti is a nyereséget és megtérülést); -- nem arra kellene törekednünk, hogy ,,tiszta gazdasági racionalitással'' itassuk át az embereket, olyan robotokká változtatva ôket, amelyek mindig csak a költséget és hasznot nézik, hanem a személyiség tökéletes kibontakozását és sokféleségét kellene támogatnunk, -- még ha ez megnehezíti is viselkedésük kiszámítását és ellenôrzését; -- a vak és kizárólagos hűség saját országunk iránt éppoly önzô és rövidlátó, mint ugyanez a tulajdon személyünkhöz (a sovinizmus nem más, mint nagybetűs önzés); ezért a lojalitásnak inkább azokra a körkörös viszonylatokra kellene kiterjednie, amelyekben valamennyien benne vagyunk, közvetlen családunktól egészen az összes nép és kultúra családjáig; -- az eszméknek létfontosságú katalizáló szerepük van a világunkban, nemcsak a technikai újításoknak, hanem azoknak a még fontosabb társadalmi és kulturális változásoknak is a kiindulópontjai, amelyek olyannyira szükségesek, hogy az emberiség gyorsabban alkalmazkodjék az új korszakhoz; -- ki kell számítanunk, milyen várható költsége és haszna lesz cselekedeteinknek a jövô nemzedékek számára, nehogy meggondolatlanul megfosszuk ôket a lakható környezettôl, az alapvetô erôforrásoktól, a megfelelô tértôl és mindazon eszközöktôl, amelyekkel meg tudják teremteni a kedvükre való társadalmi, gazdasági és politikai rendszereket, minthogy ezek a jogok valamennyi nemzedéknek sarkalatos és elidegeníthetetlen jogai; -- a Föld kincsei nem arra valók, hogy kényünkre-kedvünkre garázdálkodjunk velük, mert a természet visszaüt a felborult ökológiai körfolyamatok, a lakhatatlan környezet és a veszedelmesen megváltozott idôjárási viszonyok által; a természeti kincseket és energiaforrásokat mérlegelve kell használnunk, a technológiák pedig gondosan megvizsgálandók mind hosszú távú elônyeik, mind várható mellékhatásaik szempontjából; -- egy bizonyos társadalmi és gazdasági rendszer, ha mégannyira jól működne is némely társadalmakban, nem felelhet meg valamennyi társadalom számára, -- hacsak mindnyájan egyformák nem leszünk, ami viszont csupán emberek tömeges lemészárlására és valamilyen, az egész földkerekségre kiterjedô diktatúra által lehetséges; ezért minden egyes társadalomnak meg kell találnia azt a sajátos gazdaságpolitikát, amely nemcsak a gazdasági virágzás elônyeit egyesíti legjobban a szabadsággal és a sokféleséggel, hanem környezetbarát is. Ez véleményünk szerint nem lehet más, mint az ökoszociális piacgazdaság; -- a gyermekekhez való jog elválaszthatatlan attól a felelôsségtôl, hogy olyan életet adjunk nekik, amelyben teljes és egyenlô esélyeik vannak mindenkivel, a társadalom javára végzett munkájuk pedig összességében felül tudja múlni azt a terhet, amelyet létünk ró a társadalom erôforrásaira és létfenntartó rendszereire; -- a boldogság nem valamiféle végsô cél elérése, hanem a folytonos keresés, és nem kizárólag az anyagi javak által, hanem a személyes alkotás, a tisztesség és a becsület, a szeretet és a barátság révén érhetô el; a szolidaritásban rejtôzik, a természettel való összhang megtalálásában, valamint abban, hogy tiszta a lelkiismeretünk, mert mindent megtettünk, amit tehettünk, mégpedig nemcsak magunkért, hanem a társadalmunkért és az egész emberiségért is; -- az igazi haladás jelei a lakható városok, az egészséges környezet, azok a javak és szolgáltatások, amelyek valóban szükségesek a szenvedés enyhítéséhez és a jóléthez, valamint azon életformák és termelési módok, amelyek a legkevesebbet pazarolják, miközben a lehetô legtöbbet termelik; -- a Föld gyönyörű és nagyon törékeny, élô formák sokaságának otthona, s ez minden bizonnyal ritka -- ha nem egyedülálló -- az egész világmindenségben, épségének megôrzése most az emberiség kiváltsága és kötelessége. A túlélés gazdaságtana A modern technika által megalkotott világ -- noha nem teljesen váratlanul -- most egyszerre három területen is válságba jutott. Elôször is: az emberi természet tiltakozik az embertelen technikai, szervezési és politikai megoldások ellen, melyeket fojtogatónak és lealacsonyítónak érez. Másodszor: az emberi életet fenntartó élô környezet az emberi tevékenység jármában nyög és a részleges összeomlás jeleit mutatja. Harmadszor: mint köztudott a tárgyban tájékozottak elôtt, a Föld meg nem újítható erôforrásait -- különösen az ásványi tüzelôanyagokat -- oly mértékben fosztjuk ki, hogy a tartós hiány és a lelôhelyek teljes kimerülése már csak idô kérdése. E három válság vagy betegség bármelyike végzetessé válhat. Valójában nem tudni, hogy a három közül melyik fenyeget leginkább közvetlen összeomlással. Az azonban tökéletesen világos, hogy a materialista alapokon nyugvó életmód -- amely folyamatosan és határokat nem ismerve terjeszkedik egy véges környezetben -- nem tartható fenn sokáig; kilátásai annál rosszabbak, minél sikeresebben éri el expanzív céljait. Mi adhat útmutatást, hogy túllépjünk a válsághelyzeten? Bármily különös, a Hegyi Beszéd nagyon pontos útmutatást ad arra nézve, hogyan alakítsuk ki azt a magatartást, amely kezünkbe adja a túlélés gazdaságtanát: -- Boldogok a lelkiszegények, mert övék a mennyeknek országa. -- Boldogok akik sírnak: mert ôk megvigasztaltatnak. -- Boldogok a szelídek: mert ôk örökségül kapják a földet. -- Boldogok, akik éhezik és szomjúhozzák az igazságot: mert ôk kielégítetnek. -- Boldogok a békességre igyekezôk, mert ôk Isten fiainak mondatnak. Merésznek látszik ezeket az igéket összefüggésbe hozni a technika és a közgazdaságtan kérdéseivel. De vajon nem az okozza-e a gondot, hogy oly sokáig nem kapcsoltuk össze ezeket a dolgokat? Nem nehéz lefordítani, mit jelenthetnek ma nekünk ezek az igék: -- Szegények vagyunk, nem pedig félistenek. -- Számtalan okunk van a szomorúságra, és nem haladunk az aranykor felé. -- A gyengéd bánásmódhoz erôszak nélküli szellemre van szükségünk; az a ,,szép, ami kicsi''. -- Szívünkön kell viselnünk az igazság ügyét és segítenünk a jog gyôzedelmét. -- Mindezzel és csakis ezzel tehetünk valamit a békéért. Néhány megértô gondola A boldogság -- bizonyos értelemben -- nem a rátalálás, hanem a szüntelen keresés maga. A történelmi ember azonban a boldogságot hagyományosan a boldogulással, az életet pedig a megélhetéssel -- ráadásul a jobb megélhetéssel -- azonosítja. Teológia és biológia itt kettéágazik: mind a kettô a forrást keresi, de a materiális világban látszata csupán a biológiai lény szenvedélyének lesz; hiszen ez az, ami a történelmet írja. A teológiai lény keresése ezalatt mitológiákat szül, s ezen belül is az elveszített bôség vagy aranykor felkutatására indulók mítoszait. Történelmi tényként hadd említsük az elsô népvándorlást, amely megrendítette Egyiptomot, elsöpörte Rómát, minket a Kárpát-medencébe sodort, -- s mindezt csupán azért, mert a pásztornépeknek a letarolt régi legelôkrôl tovább kellett vándorolniok. A nomád és a letelepült életforma azonban kétféle, kibékíthetetlen ,,muszáj'' összeütközéshez vezetett, pusztuláshoz vagy asszimilációhoz, ami a felmorzsolódás békésebb formája. Mindez igaz ma, a második népvándorlás korában is, amikor vietnamiak menekülnek Amerikába, pakisztániak tűnnek fel Norvégiában, törökök Németországban, és szicíliaiak kívánkoznak a porosz hátságra -- valamennyien az éhhalál elôl menekülve a jólétbe. Ugyanebbôl a népvándorlásból a Nyugat a maga részét a turizmus gyakorlatával, az utazás istenítésével veszi ki, az olcsó vásárlás fantomját kergetve kapkod egyik földrésztôl a másikhoz. Lázas sürgése árulkodó. S míg a bôséget mint csodaszarvast űzi, gazdag és szegény ma évezredes kultúrákat gyúr át, -- miközben a keresés rítusa közönyösen munkál a történelem színfalai mögött. A dolgot bonyolítja, hogy a világot a biológiai lény alakítja, de a teológiai tartja meg. A teremtés megôrzésében ugyanis kizárólag az utóbbi érdekelt -- az elôbbit csak a megélhetés vezérli. Utunk így vezet a természetbôl a civilizációba. Ez a megélhetés a pásztortörzsek letelepülése után a régi gyakorlat, a vándorló hódítás újjáéledéséhez, a kalandozásokhoz vezet. A vikingek volgai vagy bizánci rablóhadjáratai, Grönland és Vinland felderítése úgy kapcsolják a lovas kalandozások korát a nagy földrajzi felfedezések századaihoz, hogy közben a késztetés, a pôre nyereségvágy változatlan maradt. Ez a nyereségvágy azután az eredeti tôkefelhalmozáson és a gôzgépek megjelenésén keresztül úgy vezet a második ipari forradalomhoz, hogy katalizálja is egyben az újabb népvándorlást. Ezzel pedig -- mintegy az elôzô ellenpontjaként -- ismét lezárul az európai civilizáció egy nagy köre. Nincs tehát jogosultsága, csak a teológiai lénynek? A válasz koronként ,,igen'', s talán most újra egy ilyen kor küszöbére értünk. De transzcendentáliákkal a mai nyugati típusú civilizáció nem tartható fenn, mert nem lakatható jól. A biológiai lény ezért követeli hangosan a maga jussát. Reális lény, nem kér az egyenjogúságból. ,,Aki egyenjogú, egyen jogot'' -- harsogja makacsul. Lehet-e kifogásunk a reáliák ilyen lapos értelmezése ellen? Lehet, bár igazunk nem lesz nyilvánvaló. Sokkal könnyebb megértetnünk álláspontunkat, ha a kérdést másként tesszük fel. Vajon a megtartás a fontosabb vagy a megújítás? Hát olyan rossz ebben a civilizációban? A biológiai lény talán nem hagyott örökül semmit? Dehogyisnem. A válságot. Nyomában kô, szemét és gépek. Minden mást testvére, Ábel alkotott. Ez az örökségünk, ehhez kell helyesen viszonyulnunk. ======================================================================== XVI. Hit és értelem ,,A vallás tudomány nélkül vak, a tudomány vallás nélkül béna.'' Einstein Manapság két népszerű vélemény található a természettudományok és a keresztény hit viszonyáról; mindkettô pontatlan és téves. Az elsô vélemény szerint a tudomány és a hit világképe homlokegyenest ellenkezik. A tudomány a tapasztalat alapján próbál magyarázatot adni a világról és a világban végbemenô folyamatokról. A keresztény hit természetfeletti magyarázatokkal szolgál: Isten az alapja és célja a világ keletkezésének és történetének. Isten titok -- mégis mindenütt, ahol az ember értelmének korlátaiba ütközik, találkozhatunk Vele. Sokszor azonban úgy látszik, hogy ha a tudomány elôrehalad, a hit meggyengül: Isten mindinkább kiszorul a modern ember világképébôl. A tudomány és hit ellentétbe állítása még igen elterjedt. A ,,természettudomány bizonyítja, hogy nincs Isten'', vagy ,,a tudományos módszer az egyedüli eszköz az igazság megtalálásához'' felfogás ma is szerepel az köztudatban. Csakúgy, mint: a hit és tudomány ellenkezik egymással, az egyik vak tekintély, a másik pedig a felvilágosult értelem alapján áll. Példa erre a közelmúltban megjelent történelmi materializmus tankönyvnek a tudományról vallott felfogása: ,,A tudomány természetéhez tartozik a valóság hű, igazolt tükrözôdése, ezért minden valódi tudomány lényegénél fogva materialista. A természettudományok fejlôdésére az a jellemzô, hogy az idealista spekulációk, a tudomány belsô logikájából következôen egyre inkább perifériára szorulnak.'' Ugyanakkor egy másik szélsôséges vélemény is megtalálható, mely szerint a tudomány és hit világa annyira különbözik érdeklôdési körében, módszerében és elôfeltételeiben, hogy a kettô között sem ellentét, sem harmónia nem lehet. A hit igazságai bármilyen tudományos elmélettel összeegyeztethetôk, és egyetlen tudományos elméletnek sem lehetnek teológiai implikációi. Valójában a helyzet nem ilyen egyszerű. Ezért szükséges, hogy a hit és a természettudományos igazságok viszonyát vizsgáljuk. A keresztény ember vallásos hite összefüggésben van a természettudományos igazságok rendszerével, mert a keresztény ember hitének tudományos igazságait a világról és önmagáról alkotott ismeretekben értelmezi. A keresztény hit szigorúan véve nincs egy meghatározott világképhez kötve. Ugyanakkor ahhoz, hogy a hívô ember a vallás igazságait megértse és kibontsa, szüksége van egy bizonyos világképre, amelyet az adott kor világképébôl kölcsönöz. Ez a világkép azonban a tudomány fejlôdése folytán változik. Ilyenkor a hívô ember szükségszerűen feszültséget érez a hitigazságok értelmezése és az új tudományos fölfedezés megállapítása között. De az ellentét tulajdonképpen nem a hit igazságai és a természettudományok között áll fenn, hanem az új világkép és a régi világkép között, amelyben a hitigazságokat értelmezték és megfogalmazták! Mivel a hitigazságok érdeklôdési köre átfogóbb, mint a tudományé, azaz mintegy egységbe foglalja az ember sokrétű tevékenységét, ismereteit és tapasztalatait, értelmet, irány és célt adva nekik, ezért a keresztény hittudománynak nagyobb szüksége van a nyitottságra a tudomány felé, mint fordítva. Ennek -- a talán meglepô állításnak -- az az implikációja, hogy valaki lehet kiváló természettudós hit nélkül, de senki sem lehet kiváló hittudós, ha nem veszi tekintetbe a világról és az emberrôl szóló tudományos ismereteket. Ezt a megállapítást röviden így is kifejezhetjük: a keresztény hitnek kultúraformáló és civilizáló hatása van. Mind a természettudománynak, mint a hittudománynak megvan a maga autonómiája, melyet tiszteletben kell tartanunk. A hit és a tudomány között közvetlen konfliktus sohasem lehetséges, mert a hit igazságai és természettudományos megismerés igazságai egészen másfajta kérdésekre válaszolnak! Ha a gyakorlatban megnézzük azt a leírást, amelyet a Genezisben olvasunk Isten hatnapos teremtésérôl, akkor teljesen világos, hogy ez merôben eltér attól, amit a tudomány tanít bolygónk létrejöttérôl. A hívô feladata a hagyományos keresztény tanítást a természettudományok megállapításaival összevetni. Ha egymás mellé tesszük egy paleontológiai tankönyv ábráját az ôsemberrôl és egy régi Biblia-illusztrációt Ádámról és Éváról a paradicsomban, az a benyomásunk, hogy az elsô a tények valóságába, a másik a mesék világába tartozik. Hiábavaló kísérlet a teremtés napjainak elôszámlálását a Föld kialakulásának és benépesülésének fázisaival azonosítani. De még nagyobb az ellentét a természettudományos világképen alapuló bölcseleti rendszerek és a vallásos gondolkodás kozmogóniája között. A természettudós ugyanis öntudatlanul is könnyen átviszi a bölcseletbe azt, ami kizárólagosan az empíria révén került gondolkodásába, és csak azt tartja figyelemre méltó állításnak, amit a mérhetô és bizonyítható tapasztalás közvetlenül igazol. A hívô ember viszont önkéntelenül feltételezi, hogy az az elbeszélés, amelyet hite forrásában talál, abban az értelemben igaz, hogy műszerekkel mérhetô és igazolható jelenségek ismeretét közli vele. Ez az észrevétlenül metafizikává váló természettudomány és az ugyancsak észrevétlenül természettudományos gondolatformák szerint értelmezett elbeszélô hithirdetés kétségtelenül igen különbözô képet ad a világ eredetérôl. Ma a természettudomány általában elismeri, hogy a mérhetô jelenségek leírásával és törvényszerűségeinek felderítésével foglalkozik, s nem illetékes annak eldöntésére, hogy ezek a törvényszerűségek a tapasztalás szintjén túl önmagukat teljesen megmagyarázzák-e, vagy további tényezôk létét és hatását tételezik fel. A hívô természettudóst vallásos világnézete szakkutatásának szintjén nem különbözteti meg tudományának ateista művelôitôl. De az utolsó száz esztendô folyamán a teológia is alapvetôen helyesbítette nézeteit a hagyományos Galilei és Darwin elôtti világkép és a hit tanítása között fennálló összefüggést illetôleg. A kölcsönös közeledés új klímát teremtett, melyben a természettudományos világkép és a hit világképe két egymást kiegészítô, nem pedig ellentétes nézetnek látszik. A tudománytörténet jó néhány nagy alakja nem csupán vallásos volt, hanem sziklaszilárd hittel rendelkezett Pasteurtôl Einsteinig. Einstein, miközben felismerte a modern fizikai világképet, egyre mélyebben hitt Istenben. Érdekes lenne a világnézet alakulását is nyomon követni egy természettudós élete folyamán. Gyakran fordul elô, hogy a fiatalkori ,,örökölt'' vallásosságot határozott materializmus váltja föl, amely a természet titkaival való szembesülés során ismét a metafizika tudatos elfogadásává alakul. Mindenesetre a megismerés kérdései nehezek, és a hit mélységei titokzatosak. Aquinói Szent Tamásnál az értelem keresi a hit megértését. Akár a hit keres mélyebb megértést az értelem által, akár az értelem indul el, hogy valahol a hittel találkozzék: hit és értelem ugyanannak az egy, örök és végtelen igazságnak a hírnökei. Az ismeretforrások határai különbözôek, de illetékességi területük egymást inkább kiegészíti, semmint elhatárolja. A hit az értelem tökéletessége, az értelem a hit elôfutára. ======================================================================== XVII. Közös felelôsségvállalás Hit és tudomány kapcsolatának tárgyilagos vizsgálatát nemrég még az elkeseredett világnézeti harcok nehezítették. Azóta már létrejött a különbözô világnézetet vallók becsületes párbeszéde, sôt együttműködése. A természettudományok azon fáradoznak, hogy a bennünket térben és idôben körülvevô valóságot különbözô megfigyelési és mérési módszerekkel kikutassák, rendszerezzék és (általában statisztikai, számszerű) természeti törvények alakjában egyszerűsített modelleken keresztül -- elméletekkel és hipotézisekkel összefoglalják és megmagyarázzák. A modell olyan szemléletes képe a valóságnak, amely a lényegesnek tartott szempontokat ábrázolja. Mivel a modell csak megközelíti a valóságos helyzetet, ezért elvileg javítható, és mindig az ideiglenesség jellegét hordozza magán. Ha a tényeket és az elképzelt modelleket hipotézisekkel elméletté dolgozzák össze, akkor a hipotetikus elem által az elmélethez elkerülhetetlenül bizonytalanság kapcsolódik -- így kijelentéseit, legjobb esetben is, bizonyos valószínűséggel lehet csak közölni. Ezzel szemben a hipotézis spekulatív (elvont) összetevôjű tudományos feltevés, amely hiányos tapasztalati ismeretet egészít ki, vagy mint föltételezés, egy tény ideiglenes magyarázatát adja. A hipotézist csak addig lehet elfogadni, amíg biztos tényadatoknak nem mond ellent, különben fikcióvá (elképzeléssé), tudományos dogmává vagy ideológiai doktrínává (tudományos elméletté) válik, azzal a mottóval, hogy ,,aminek nem szabad megtörténnie, az nem is történik meg''. A modern életben a tudomány olyan magas rangot ért el, hogy sok ember számára a hit helyébe lépett, a mai idôk valláspótlékává vált. Az ember ,,hisz'' a tudományban. Bármennyire is üdvözöljük egyrészrôl a ,,Római Klub'' gazdasági modellszámításait, prognózisait, másrészrôl egyértelműen és világosan vissza kell utasítanunk alapítójának és elnökének, Aurelio Pecceinek kijelentését, amely szerint minden eddigi vallás, szent dolog és értékrend elavult. Kár, hogy ezzel -- a tudomány nevében -- meggondolatlan kézzel félretolja a keresztény értékeket, -- hiszen a mai világhelyzetben nagyobb szükség van kötelezô erkölcsi normákra, mint bármikor azelôtt. Bármily nagyok is egyes tudományos eredmények, újra és újra megtaláljuk azt a maradandó természettudományos törvényt, hogy a ma igazságai a holnap tévedései lehetnek. Ezért jó, ha nem felejtjük el, hogy a megismerésnek határai vannak. ,,Olyan világban élünk, amit nem tudunk megérteni. Vannak dolgok, amelyeket nem tudunk kutató módszereinkkel megvizsgálni: jaj annak, aki nem ismeri korlátait'' (Einstein). A természettudomány semmit sem tud mondani e világ ,,honnan'' és ,,hová'' kérdéseire, vagy az élet értelmére vonatkozólag, mert itt szétfeszítené adott kereteit. Arra a kérdésre, hogy csôdöt mondott-e a tudomány, J. Monod azt felelte: ,,Nem, ha az ember az eredményekre és az értékekre gondol. De igen, abban az értelemben, ha elmulasztotta és továbbra is elmulasztja azt, hogy önmagának számot adjon teljesítôképességének határairól.'' Azt állítjuk, hogy sem a keresztény hit, sem a természettudomány nem világnézet! A világnézet egy végsô alapelvre visszavezetett világkép, melyben a választott alapelv igaznak tartása a döntô. A világkép viszont a tudománynak a világról szerzett ismereteit összegzi egy adott korban. Ez állandóan változik, amint újabb felfedezések, elméletek gazdagítják a tudományt. A keresztény hit nem a világra vonatkozik elsôsorban, hanem Valakire. Kapcsolat az élô Istennel, Jézus Krisztus által. Egyetlen világnézethez sem csatlakozhat, de minden világképben kifejezheti a maga mondanivalóját, mely nem a világ törvényszerűségeire, hanem Isten, az ember és a világ kapcsolatára vonatkozik. Van olyan felfogás, mely szerint a tudomány és a hit minden esetleges összeütközése csak abból ered, hogy még mindig nem különült el egymástól a kettô, s így bizonyos területeken ellentétbe kerülhetnek egymással, mert ugyanarra a jelenségre más-más magyarázatot adnak. A megoldás e felfogás szerint, hit és tudomány területeinek, illetékességi köreinek helyes megállapítása. Ebben a nézetben nagyon fontos igazság rejlik. Hit és tudomány mindig akkor harcoltak egymással, amikor a hit akarta megállapítani a világ törvényszerűségeit, vagy a tudomány akart hitpótlékká lenni. A hit azonban más -- nézetünk szerint több --, mint világmagyarázat, a tudomány pedig még nem világnézet (= a világkép adatainak egy végsô igazságként elfogadott alapelvre visszavezetése), hanem csak a világról szerzett ismeretek rendezése. A nehézségek mindig ott kezdôdtek, mikor meg kellett állapítani a tudomány és a hit illetékességi területeit. A keresztény hit sajátossága, hogy elsôsorban nem csak a természetbôl akarja megismerni Istent, hanem Jézus Krisztus tanításából és megváltó művébôl. Jézus Krisztusban együtt van jelen teremtmény -- ezt vizsgálja a tudomány -- és Teremtô -- erre tekint a hit. A hitet és a tudományt sem összekeverni, sem pedig szétválasztani nem szabad! A keresztény hitnek három felfogása, nézete, magatartásformája alakult ki a történelem folyamán a tudományokkal kapcsolatban: 1. Volt idô, mikor a hit egyes képviselôi úgy tartották, hogy a tudomány: vetélytársa (riválisa), mellyel lehetetlen megegyeznie egyes szakterületeken, hiszen az emberek megnyeréséért áll vele örök harcban. 2. E képtelen nézetnél nem sokkal evangéliumibb az az álláspont, mely szerint a tudomány a hit szolgálója. Ez a középkorban általános nézet szerepet szánt a tudománynak a hit szempontjából, de alárendelt, ellenôrzött szerepet. A tudománynak egyetlen feladata a hit igazolása, kiszolgálása szellemi érvekkel. Úgy látszik, ennek a nézetnek képviselôi nem vették észre, hogy álláspontjukkal öntudatlanul a tudományt becsülték többre, hiszen annak támogatására volt szüksége hitüknek. 3. A harmadik álláspont viszont az, hogy a tudomány eszköz, de nem a hit, hanem az ember kezében, amit Istentôl kaptunk, s ezt az eszközt vagy ajándékot -- akárcsak Isten egyéb adományait -- jóra-rosszra egyaránt használhatjuk. A keresztény hit elvárása a tudománnyal szemben, hogy maradjon az ember eszköze, ne az embert formálja a maga eszközévé. Továbbá maradjon a maga határain belül -- ténytudományként --, ne legyen belôle valláspótlék. A scientizmus nevű sekélyes bölcseleti irány volt az, mely az emberiség minden kérdését megoldhatónak vélte a különféle szaktudományok segítségével. Ma már alig akad képviselôje. Az ember örök vagy végsô kérdései, a célok kérdése már túl van a tudomány területén. Fontos, hogy a tudomány ne csak elemzô (analizáló) jelleget öltsön, hanem érzéke legyen az Egész iránt. Lényeges továbbá az, hogy ne akarjon mindent eggyel alacsonyabb szint segítségével magyarázni (redukcionizmus), így: ,,ez meg ez nem más, mint...'' Ez túlságosan leegyszerűsítô szemlélet. ,,Az élet nem más, mint égési folyamat; az ember nem más, mint fejlett gerinces stb.'' A hit inkább a magasabb szinthez viszonyítva érti meg az alacsonyabbat. ,,Az élet több mint eledel...'' -- mondja Jézus (Lk 12,23). Végül a tudomány álljon valóban az ember szolgálatában, közhaszonra, s ezt a szerepet csak akkor töltheti be jól, ha bizonyos erkölcsi törvényeket, normákat figyelembe vesz. Tudomány és hit kapcsolatának útja a szétválással kezdôdött, majd az ellenséges beállítottság és vetélkedés után a párbeszéd, sôt együttműködés irányába vezetett. Az emberiségre a civilizáció veszélyei leselkednek. Érthetô tehát, hogy tudomány és hit a veszélyeztetett emberiség iránti közös felelôsségvállalásban és együttműködésben találkoztak. Itt vált nyilvánvalóvá, hogy ,,tudomány'' és ,,hit'' nem elvont fogalmak, hanem mögöttük eleven emberek állnak, akik amikor az emberiség sorsáért felelôsséget vállalnak, akkor ezt egyben önmagukért és a másik fél által képviselt eszme embereiért is teszik. Más szavakkal: hit és tudomány kapcsolatában az emberi társadalom vált közös nevezôvé. Két kísértése van a keresztény embernek a tudományos-technikai korszak problémáit látva. Az egyik, hogy azt mondja: ,,ezekhez én nem értek''. A világ nagykorúvá lett, nem kíváncsi az ,,én'' véleményemre, de a ,,miénkre'' sem, tehát a hívô emberek közössége vagy a Biblia véleményére. Ez a vélekedés helytelen. A ,,nagykorú'' világnak ,,nagykorú'' keresztényekre van szüksége. Akiknek önálló véleményük van, s azt kellô formában meg tudják mondani. A másik kísértés az elôbbivel látszólag ellentétes. Abban áll, hogy a hívô ember így szól: ,,Nekem lett igazam!'', ,,Nem hallgattak rám, pedig én megmondtam (mi megmondtuk), hogy ennek nem lesz jó vége. Most tessék: itt van a környezetszennyezés, civilizációs ártalmak stb.'' Már csak azért sem szabad így szólni, mert egyszerűen nem igaz, hogy megmondtuk elôre. Hol? Mikor? Kinek? Hogyan? Mit tud tenni a keresztény ember, az egyház azért, hogy megoldódjanak korunk problémái? Mi hát a hitbôl fakadó segítés? A hit olyan értékeket és értékrendet ismer, melyeket a tudományos fejlôdés nem is vehetett figyelembe. Olyan normákat ismer, melyeket ugyan egy régebbi történelmi kor szült, s annak külsô bélyegeit hordozza -- ezért szokták a nem hívô emberek elavultnak tekinteni ezeket --, de szándékukat, tartalmukat illetôen ma is érvényesek és szükségesek életünk szabályozásához. Olyan célokat tud, amelyeket a tudomány és a technika nem tűzhetnek ki a maguk jellegébôl adódóan. Találóan mondta egy hívô természettudós, hogy a tudomány minden kitűzött célt elôbb-utóbb meg tud valósítani, -- de azt, hogy milyen célokat érdemes kitűznünk, a tudomány nem tudja megmondani. A legnagyobb azonban az, hogy a hit olyan erôket képes átvenni, amelyek csak hitben és hit által hozzáférhetôek. Szókratésznak még az volt a véleménye, hogy az embernek csak meg kell mondani a jót; van elég belátása ahhoz, hogy azt megértse, s ereje, hogy megcselekedje. Azóta számos példa bizonyítja, hogy ez mennyire nincs így. Modernebbnek érezzük Pál apostolt, aki így sóhajt fel: ,,Nem a jót cselekszem, melyet akarok, hanem a gonoszt cselekszem, amelyet nem akarok.'' (Róm 7,19) A hit azonban olyan isteni erôkrôl tud, melyek feloldják azokat az emberben lévô ellentmondásokat, melyekrôl az apostol beszél. Ezek az erôk az Újszövetség nyelvén a megváltás erôi! Az ,,élet'' erkölcsi normát adó értékére Albert Schweitzer így mutatott rá: ,,Az ember igazán akkor viselkedik etikusan, ha engedelmeskedik annak a szükségességnek, hogy minden életnek segítségére legyen, amellyel találkozik. Ma túlzásnak tűnik, ha értelmes etikának tüntetjük fel azt, hogy állandóan tekintettel legyünk mindenre, ami él, egészen az élet legalacsonyabb megjelenési formájáig. De eljön az a kor, amikor csodálkozni fognak, hogy miért volt olyan sok idôre szüksége az emberiségnek, hogy belássa: az erkölcs összeegyeztethetetlen az élet meggondolatlan megkárosításával. Etika = a határtalanságig meghosszabbított felelôsség, mindazzal szemben, ami él.'' Amikor az embernek a tudománnyal meg a technikával vannak problémái, akkor voltaképpen önmagával mint a tudomány és technika művelôjével kerül ellentmondásba. Szélsôséges eset, mikor tudatosan saját kárára akarja a tudományt meg a technikát felhasználni. Gyakoribb, amikor felelôtlenül kezeli a tudományt meg a technikát, vagy nincs ereje az azokból adódó veszélyek elhárítására. Igen megkérdôjelezhetô azonban az elôbbi mondat vége. Az igazi veszélyek ugyanis nem a tudományban vagy a technikában, hanem az azt művelô emberben rejlenek. R. Guardini mondta: ,,Az embernek nincs hatalma saját hatalma felett.'' A keresztény hit mégis ismer kiutat. Ez a megtérés, az Újszövetség eredeti nyelvének pontos fordítása szerint: az értelem és akaratvilágunk gyökeres megváltoztatása. Ma jobban szüksége van erre az emberiségnek, mint valaha. Hiszen az egész értékrend hamisságának felismerését és az igazi értékek felismerését, valamint az azokért történô áldozatvállalás készségét is magába foglalja. Hangsúlyozni kell, hogy a keresztény erkölcs szemében a tudomány és a technika mindig csak eszköz lehet, a cél maga az ember. Ha a tudomány és technika megszűnik eszköz lenni, akkor könnyen bálvánnyá válik. A dolgokat használni, az embereket szeretni kell, de mi hajlamosak vagyunk az ellenkezôjére. Az ember akkor célja tevékenységünknek, amikor szeretjük. A ,,szeretet aprópénze'': a gondoskodás a tudomány és technika korának emberiségérôl, különösen pedig a nyilvánvalóan bajbajutottakról vagy veszélyeztetettekrôl. Mindezeknek azonban elsôsorban nem egyének kapcsolatában, hanem a társadalom közösségén belül kell megvalósulniuk. Csupán az egyéni etika segítségével nem lehet kiutat találni a természettudományos-technikai fejlôdés káros következményeibôl. Ez -- magától értetôdôen -- nem teszi feleslegessé az egyén helyes erkölcsi magatartását sem. Az egyéni felismeréseknek, kezdeményezéseknek, áldozatvállalásoknak akkor van értelmük, ha azok a társadalom minél nagyobb részére hatást gyakorolnak, ha magát a társadalmat segítik minél etikusabb magatartásformák, törvények, intézkedések meghozatalára. Itt az egyházaknak mint közösség-tényezôknek, a keresztényeknek mint állampolgároknak, családoknak, a társadalom részeinek fontos szerepe van. A tudomány és hit nincsenek ellentétben egymással. Sôt napjainkban hit és tudás közös erôfeszítésére van szükség ahhoz, hogy tudományos- technikai korszakunk égetô bajain segítsünk. ======================================================================== Válogatott irodalomjegyzék 1. A Föld 2000-ben. Szerk.: Csáki Csaba, Mezôgazdasági Kiadó, Budapest, 1985. 2. Antal Z. László -- Zentai Violetta: Környezeti konfliktusok és érdektörekvések (esettanulmány), KVM, Budapest, 1988. 3. Günter Altner: Die Überlebenskrise in der Gegenwart, Wissenschaftliche Buchgeseltschaft, Darmstadt, 1987. 4. Günter Altner: Die grosse Kollision, Mensch und Natur, Graz, Styria, 1987. 5. A világ helyzete 1991. (a washingtoni Worldwatch Institute jelentése), A Föld Napja Alapítvány kiadása, Budapest, 1991. 6. A világ helyzete 1992. (a washingtoni Worldwatch Institute jelentése), A Föld Napja Alapítvány kiadása, Budapest, 1992. 7. Bährmann, R.: Az urbanizáció ökológiai alapjai, problémái, kilátásai, MIOK -- környezetvédelem 1986/8. 8. Bakács Tibor: A környezetvédelem jogi alapjai, Springer Kiadó, 1992. 9. Bándi Gyula: A környezetvédelem jogi alapjai, JTI jegyzet, 1992, Budapest. 10. Boda László: A keresztény nagykorúság erkölcsteológiája, Ecclesia Kiadó, 1978. Budapest. 11. Boda László: Emberré lenni vagy birtokolni, Márton Áron Kiadó, 1991. Budapest. 12. Bolberitz Pál: Lét és Kozmosz, Ecclesia Kiadó, 1986. Budapest. 13. Bolberitz Pál: Általános metafizika, Hittudományi Akadémia Kiadványai, 1980. 14. Bolberitz Pál: Ismeretelmélet, Hittudományi Akadémia Kiadványai, 1981. Budapest. 15. Bolberitz Pál: Bevezetés a logikába, Hittudományi Akadémia Kiadványai, 1981. Budapest. 16. Bolyki János: Hit és tudomány, Református Zsinati Iroda Sajtóosztályának Kiadványai 1989. Budapest. 17. Böckle, F.: A morálteológia alapjai, alapfogalmai, Bécs, Paul Verlag, 1975. 18. Bulla Miklós: Környezetünk állapota, KTM Kiadványa, 1991. 19. Cuselli, G.: Az elsô civilizációk, Corvina, Budapest 1990. 20. Dobossy I. -- Kulcsár L. -- Pataki J. -- Virágh E.: Környezetvédelem és társadalom (tanulmány), Szocio-Reflex, 1991., Budapest. 21. Endreffy Z. -- Kodolányi Gy.: Megérett az idô, Liget Kiadvány, 1988. Budapest. 22. Erdôsi F. -- Lechmann A.: A környezetgazdálkodás és hatásai, Mezôgazdasági Kiadó, Budapest, 1984. 23. Fábián Gyula: Ökológiai rendezôelvek a környezet- és természetvédelemben, OKTH, Budapest, 1986. 24. Egyház Fórum 8. -- Béke -- igazságosság -- a teremtett világ megôrzése, Budapest, 1989/2. 25. Feladatok a XXI. századra -- az ENSZ Környezet és Fejlôdés Világkonferencia dokumentumai, KTM 1992. Budapest. 26. Gál Ferenc: Dogmatika, Szent István Kiadó, 1990. Budapest. 27. Grossmann Ferenc: Az ökoszociális piacgazdaság koncepciója, Pro Industry Kutató és Tanácsadó KFT., 1992. Budapest. 28. Jáki Szaniszló: A tudomány megváltója, Ecclesia, 1991. Budapest. 29. Kerekes S. -- Szlávik J.: Gazdasági útkeresés -- környezetvédelmi stratégiák, Közgazdasági és Jogi Kiadó, 1989. Budapest. 30. Kallenbach E.: Ecotopia, Göncöl Kiadó, 1992, Budapest. 31. Kindler József: Fejezetek a döntéselméletbôl, BKE, 1991. Budapest. 32. Kiss Károly: A fenntarthatóság értelmezése a magyar gazdaságra, Magyar Tudomány, 1992/4., Budapest. 33. Környezet és Fejlôdés c. folyóirat számai 1990/1. számtól. Szerk.: Lányi Gábor, Budapest. 34. Környezet és Fejlôdés Magyarországon. Az átmenet vezérfonala, Budapest--Minneapolis, 1992. 35. Környezeti perspektíva 2000-ig és azon túl, OMIKK, 1990. Budapest. 36. Közös jövônk. A környezet és fejlesztés világbizottság jelentése, Mezôgazdasági Kiadó, 1987. Budapest. 37. Lányi Gábor: Társadalmi szempontok környezeti konfliktusok megoldásához, BKE 1992. Budapest. 38. Lovelock J.: Gaia, Göncöl Kiadó 1991., Budapest. 39. Meyer -- Abich K. M.: Wege zum Frieden mit dem Natur, Hanser Verlag, 1984. Wien. 40. Novák Erzsébet: Környezeti stratégiák jövôkutatási alapozása, KTM., 1991. Budapest. 41. Nincsen ég föld nélkül, Heuréka, 1992., Budapest. 42. Madas Andrés: Ésszerű környezetgazdálkodás a mezôgazdaságban, Mezôgazdasági Kiadó, 1985. Budapest. 43. M. Kovács Margit: A környezetvédelem biológiai alapjai, Tankönyvkiadó, 1987. 44. Memens I.: Környezeti stressz -- környezeti etika, OMIKK, 1987/2., Budapest. 45. Nyíri Tamás: A filozófiai gondolkodás fejlôdése, Szent István Társulat, 1991. Budapest. 46. ÖKO -- környezetgazdálkodás -- társadalom c. folyóirat kiadványai, 1990/1. számtól, Budapest. Szerk.: Ress Sándor 47. Ökotáj c. folyóirat 1992/I-II. számok, Budapest. 48. Ratzinger J.: A keresztény hit, Bécs 1983. 49. Rahner K.: Hit, remény, szeretet, Egyházfórum könyvei 10. 1991. Budapest. 50. Schumacher E. F.: A kicsi a szép, Közgazdasági és Jogi Kiadó, 1991. Budapest. 51. Sweitzer A.: Válogatott művek, Református Zsinati Iroda Kiadványa, Budapest, 1989. 52. Siklay István: Ajánlás a túléléshez, Juss Alapítvány, 1992. Budapest. 53. Sólyom László -- Szabó Máté: A zöld hullám, ELTE ÁJK, 1988. Budapest. 54. Szabó Máté: Politikai ökológia. Bölcsész és centrál könyvek, 2. Budapest, 1989. 55. Szabó Máté: Társadalmi mozgalom és politikai változás: a zöldek, Gondolat Kiadó, Budapest, 1992. 56. Széky Pál: Ökológia, Natura, Budapest, 1973. 57. Száraz Péter: Ökológiai zsebkönyv, Gondolat, Budapest, 1987. 58. Szabó F. -- Boór J. szerk. Mérleg c. folyóirat, Budapest, 1991-tôl. 59. Szlávik János: Környezetgazdaságtan, BKE--BME, 1991. Budapest. 60. Távlatok -- világnézet, lelkiség, kultúra c. folyóirat, Budapest, 1992-tôl. 61. Tamás Pál: A környezetbarát életmód lehetôségei és korlátai (kutatási jelentés), KVM, 1988. Budapest. 62. Tamás Pál -- Szirmai Viktória: A környezet és a társadalom kapcsolatrendszere (Zárótanulmány), KVM, Budapest, 1989. 63. A II. Vatikáni Zsinat Tanítása, Szent István Kiadó. Budapest, 1987. 64. von Weizsäcker C. F.: Die Zeit drangt, Hanser Verlag, 1986. Wien. 65. Wicke L.: Umweltökonomie und Umweltpolitik, DTV. 1991. München. 66. Zsolnai László: Másként gazdálkodás, Közgazdasági és Jogi Kiadó Budapest, 1989.