Kérjük, az itt következô részt (314 sor) ne törölje ki, ha ezt a file-t továbbadja. Köszönjük. ======================================================================== A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár Isten hozta a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárban, a magyarnyelvű keresztény irodalom tárházában! A Könyvtár önkéntesek munkájával mindenki számára elektronikus formában terjeszti Isten Igéjét. A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár bemutatása ------------------------------------------------ Célkitűzés ---------- A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár (PPEK) célja az, hogy mindenki számára hozzáférhetôvé tegye a teljes magyarnyelvű katolikus egyházi, lelki irodalmat elektronikus formában. A lelkipásztori munka támogatása mellett elôsegíti az egyházi kutatómunkát, könyvnyomtatást és az írott, magyar keresztény értékek bemutatását, megôrzését, terjesztését. A könyvállomány mindenki számára ingyenesen rendelkezésre áll az Internet hálózaton keresztül. Egyházi intézményeknek és személyeknek postán is elküldjük a kért anyagot. Állomány -------- Minden szabadon másolható, szerzôi jogvédelem alá nem esô egyházi és vallási vonatkozású kiadvány része lehet a Könyvtárnak: a Szentírás (többféle fordításban), imakönyvek, énekeskönyvek, kódexek, pápai dokumentumok, katekizmusok, liturgikus könyvek, teológiai munkák, szentbeszéd-gyűjtemények, keresztutak, lelkigyakorlatok, himnuszok, imádságok, litániák, istenes versek és elbeszélések, szertartás- könyvek, lexikonok, stb. Irányítás, központ ------------------ Központ: St. Stephen's Magyar R.C. Church 223 Third St., Passaic, NJ 07055, USA (Az Egyesült Államok New Jersey államában levô Szent István Magyar Római Katolikus egyházközség) Levelezés: Felsôvályi Ákos 322 Sylvan Road Bloomfield, NJ, 07003, USA Tel: (973)338-4736 Fax: (973)778-4263 e-mail: felsoval@email.njin.net A Könyvtár használata, a könyvek formája ---------------------------------------- Ebben az elektronikus könyvtárban nincs olvasóterem, hanem a szükséges könyveket ki kell venni (vagyis ,,letölteni''). Letöltés után mindenki a saját számítógépén olvashatja, ill. használhatja fel a szöveget. A hálózaton keresztül böngészni, ill. olvasni drága és lassú. A saját személyi számítógép használata a leggyorsabb és legolcsóbb, a könyv pedig az olvasó birtokában marad. Azoknak, akik nem rendelkeznek Internet-kapcsolattal, postán elküldjük a kért könyveket. Ebbôl a könyvtárból ügy kölcsönözhetünk, hogy nem kell (és nem is lehet) a kikölcsönzött könyveket visszaadni! A Könyvtár a kiadványokat kétféle alakban adja közre: 1. formálatlan szövegként, ami a további feldolgozást (könyvnyomtatás, kutatómunka) teszi lehetôvé szakemberek számára és 2. a Windows operációs rendszer Súgó (,,Help'') programjának keretében, ami a könnyű olvasást és felhasználást teszi lehetôvé mindenki számára (a szövegek -- külön begépelés nélkül -- egy gombnyomással egy szövegszerkesztô programba vihetôk át, ahol azután szabadon alakíthatók). A Könyvtárban található file-ok neve ------------------------------------ Minden kiadvány négyféle file formában található meg a Könyvtárban: text file (formálatlan változat), help file (,,Súgó'' formátum), sűrített text file és sűrített help file. Ezenkívül minden help file-hoz tartozik egy ikon file. Minden file nevének (file name) a két utolsó karaktere a verziószám (01 az elsô változaté, 02 a másodiké, stb). A file nevének kiterjesztése (file extension) mutatja a file típusát: txt: text file, zpt: sűrített text file, hlp: help file, zph: sűrített help file és ico: a Help file-hoz tartozó icon file. Például a Vasárnapi Kalauz című könyv elsô változatának (,,01'') négy formája: VASKAL01.TXT, VASKAL01.HLP, VASKAL01.ZPT, VASKAL01.ZPH; az ikon file pedig: VASKAL01.ICO. A sűrítést a legelterjedtebb sűrítô programmal, a PKZIP/PKUNZIP 2.04 DOS változatával végezzük. A sűrítés nagymértékben csökkenti a file nagyságát, így a letöltés/továbbítás sokkal gyorsabb, olcsóbb. A file-t használat elôtt a PKUNZIP program segítségével kell visszaállítani eredeti formájába. (Például a "PKUNZIP VASKAL01.ZPH" utasítás visszaállítja az VASKAL01.HLP file-t.) A file-ok felhasználási módjai ------------------------------ Mivel minden művet kétféle formában ad közre a Könyvtár, a következô kétféle felhasználási mód lehetséges. 1. A text file felhasználása Ez a file formálatlanul tartalmazza az anyagot. A felhasználó betöltheti egy szövegszerkesztô programba, és ott saját ízlése, szükséglete szerint formálhatja. Például ha az anyagot ki akarjuk nyomtatni könyv alakban (feltéve, hogy az szabadon publikálható), akkor ebbôl a text file-ból könnyen elô tudjuk állítani a nyomdakész változatot. Vigyázat! A text file minden sora sorvég-karakterrel végzôdik, ezeket elôbb el kell távolítanunk, és csak utána szabad a formálást elkezdenünk. A szövegben a kezdô idézôjelet két egymást követô vesszô, a felsô idôzôjelet két egymást követô aposztrófa és a gondolatjelet két egymást követô elválasztójel képezi (lásd a szöveg formájára vonatkozó megkötéseket késôbb). Az egyes fejezeteket csupa egyenlôségjelbôl álló sorok választják el egymástól. A file eleje ezt az ismertetést tartalmazza a Könyvtárról. Ezt a text file-t felhasználhatjuk szövegelemzésre is, amihez természetesen szükségünk van valamilyen elemzô programra. 2. A,,súgó'' file felhasználása Ez a file formátum igen egyszerű olvasást, felhasználást tesz lehetôvé a Windows operációs rendszerben megszokott ,,súgó'' programok formájában. (Az ajánlott képernyô felbontás VGA.) Az elektronikus könyv legnagyobb elônye az, hogy a szöveg elektronikus formában áll az olvasó rendelkezésére. A ,,Másol'' gombbal a teljes fejezet átvihetô a vágóasztalra [Notepad]) és onnan a szokásos módon: ,,Szerkesztés'' és ,,Másol'' [Edit és Paste] paranccsal bármilyen Windows szövegszerkesztôbe. Ugyanezt érjük el a Ctrl+Ins gombok együttes lenyomásával is. Ha nem akarjuk a teljes szöveget átvinni, akkor használjuk a ,,Szerkesztés'' [Edit] majd a ,,Másol'' [Copy] utasítást a program menüjérôl, minek következtében a fejezet teljes szövege megjelenik egy Másolás párbeszéd-panelban. A kijelölt szövegrészt a ,,Másol'' utasítás a vágóasztalra [Notepad] viszi, és onnan az elôbbiek szerint folytathatjuk a munkát. A programból közvetlenül is nyomtathatunk fejezetenként a ,,File'' és ,,Nyomtat'' [Print] utasítással. A nyomtatott szöveg formája kissé eltérhet a képernyôn láthatótól. A nyomtatott szöveg betűtípusa ,,Arial'', betűmérete 10 pontos. Ha más formátumra, betűtípusra vagy -nagyságra van szükségünk, akkor vigyük elôbb a szöveget a szövegszerkesztô programunkba, ott állítsuk be a kívánt formátumot, és utána nyomtassunk. Ahhoz, hogy a ,,súgó'' file-t használni tudjuk, a következôket kell tennünk (a ,,Vasárnapi kalauz'' című könyvvel mutatjuk be a lépéseket). 1. A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárból töltsük le a VASKAL01.HLP és a VASKAL01.ICO file-okat a saját gépünk ,,C:\PAZMANY'' nevű alkönyvtárába. (A VASKAL01.HLP helyett letölthetjük a sokkal kisebb VASKAL01.ZPH file-t is, de akkor letöltés után ki kell bontanunk a "PKUNZIP VASKAL01" utasítással.) 2. Készítsünk egy programindító ikont. A Programkezelôben kattintsunk elôször a ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű programcsoportra. (Ha az még nincs felállítva, akkor hajtsuk végre a fejezet végén leírt ide vonatkozó utasításokat.) Ezután válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és ,,Program'' utasításokat a menürôl. A párbeszed-panelban a következôket gépeljük be: Megnevezés: Vasárnapi Kalauz Parancssor: WINHELP C:\PAZMANY\VASKAL01.HLP Munkakönyvtár: C:\PAZMANY Ezután kattintsunk az ,,Ikon'' nevű utasításra, és adjuk meg a C:\PAZMANY\VASKAL01.ICO file-t. Ha ezután rákattintunk az így felállított ikonra, a program elindul, és olvashatjuk a könyvet. A ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű programcsoport felállítása: A Programkezelô menüjérôl válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és ,,Programcsoport'' utasítást. A párbeszéd-panelban a következôt gépeljük be: Megnevezés: Pázmány Péter E-Könyvtár Ezután zárjuk be a párbeszéd-panelt. Hogyan lehet a könyvekhez hozzájutni? ------------------------------------- A könyveket bárki elektronikus úton letöltheti a Könyvtárból (lásd a Könyvtár Internet címét) vagy postán megrendelheti (lásd a postai címet). Egyházi intézményeknek és személyeknek ingyen küldjük el a könyveket, mások a rendeléssel együtt 3 dollárt vagy annak megfelelô pénzösszeget küldjenek a lemez- és postaköltség megtérítésére. A Könyvtár használatának jogi kérdései -------------------------------------- Az általános elvek a következôk: 1. A Könyvtár mindenkinek rendelkezésére áll személyes vagy tudományos használatra. Ha a Könyvtár anyagát publikációban használják fel, akkor kérjük az alábbi hivatkozás használatát: ,,A szöveg eredete a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár -- a magyarnyelvű keresztény irodalom tárháza.'' 2. Egyházi intézmények és személyek kereskedelmi célokra is ingyenesen használhatják a Könyvtár anyagát, csak azt kérjük, hogy a kiadványuk elején helyezzék el az elôbbi utalást. A Könyvtár fenntartja magának azt a jogot, hogy eldöntse: ki és mi minôsül egyházi személynek, ill. intézménynek. Kérjük, keresse meg ez ügyben a Könyvtárat. 3. Ha a Könyvtár kiadványait nem egyházi intézmény vagy személy kereskedelmi célokra használja fel, akkor az elôbbi utalás feltüntetésén kívül még kérjük a haszon 20%-át a Könyvtár számára átengedni. A befolyt összeget teljes egészében a Könyvtár céljaira használjuk föl. Elôfordulhat, hogy ezek az elvek bizonyos könyvekre nem vonatkoznak, mert a szerzôi jog nem a Könyvtáré. Az ilyen könyv része az állománynak, lehet olvasni, lelkipásztori munkára felhasználni, de kinyomtatása, -- bármilyan formában --, tilos. Az ilyen jellegű korlátozások minden könyvben külön szerepelnek. (Lásd a könyvek elektronikus változatáról szóló fejezetet!) Hogyan lehet a Könyvtár gyarapodásához hozzájárulni? ---------------------------------------------------- Minden pénzügyi támogatást hálásan köszönünk, és a központi címre kérjük továbbítani. Az anyagi támogatásnál is fontosabb azonban az az önkéntes munka, amellyel állományunkat gyarapíthatjuk. Kérünk mindenkit, akinek a magyar katolikus egyház sorsa és az egyetemes magyar kultúra ügye fontos, hogy lehetôségeinek megfelelôen támogassa a Könyvtár munkáját. A munka egyszerű, bárki, -- aki már használt szövegszerkesztô programot --, részt vehet benne. Hogyan lehet az állomány gyarapításában részt venni? A munka egyszerűen egy-egy könyv szövegének számítógépbe való bevitelét jelenti. Elôször optikai beolvasással (szkennolással), automatikus úton, egy nyers szöveget készítünk, amit aztán az önkénteseknek ki kell javítaniuk. A munka lépései így a következôk: 1. Ellenôrizzük, hogy a kiválasztott könyv szabadon másolható-e (nem esik-e szerzôi jogvédelem alá), vagy meg lehet-e kapni a Könyvtár számára a másolás jogát. Ez ügyben vegyük fel a kapcsolatot a Központtal. 2. Ellenôrizzük, hogy a könyvet még nem kezdte-e el senki begépelni. Ez ügyben is vegyük fel a kapcsolatot a Központtal. A Könyvtár állandóan tájékoztat a begépelés alatt álló munkákról. 3. A könyvet küldjük el a Központnak, ahol optikai beolvasással elkészítik a nyers szöveget. 4. A Központ visszaküldi a nyers szöveget egy számítógépes lemezen a könyvvel együtt. A nyers szöveget tetszôleges szövegszerkesztô- formában lehet kérni. Ha az eredeti kiadvány nem alkalmas optikai beolvasásra (rossz minôség, régies betűtípusok stb. miatt), akkor az önkéntesnek kell a nyers szöveget is begépelnie. 5. Végezzük el a nyers szöveg ellenôrzését és javítását. Ez a munka legidôigényesebb része, és ettôl függ a végleges szöveg helyessége! Kövessük a szöveg formájára vonatkozó megállapodásokat (lásd a következô részt). 6. A kész szöveget küldjük vissza lemezen a Központnak. 7. A Könyvtár ezután elkészíti a kívánt file-formákat és a könyvet behelyezi a Könyvtár állományába. Megkötések a szöveg formájára ----------------------------- Mivel mindenki számára hozzáférhetô módon kell a szövegeket tárolnunk, egyszerűségre törekszünk. Általános szabály az, hogy semmilyen tipográfiai karaktert vagy kódot nem használunk, csak a billentyűzetrôl bevihetô karakterek szerepelhetnek a szövegben. A szöveg készítésekor kérjük a következô megállapodásokat betartani: 1. Margó: 1 hüvelyk (2.54 cm) bal- és jobboldalt. 2. Betűtípus: Arial, 10 pontos. 3. Alsó idézôjel: két vesszô szóköz nélkül, felsô idézôjel: két aposztrófa szóköz nélkül, gondolatjel: két elválasztójel szóköz nélkül, idézôjel idézôjelen belül: aposztrófa (alsó és felsô idézôjelként egyaránt). 4. Tabulátor karakter megengedett (a tabulátorokat fél hüvelyk, azaz 1.27 cm távolságra kell egymástól beállítani). 5. Semmilyan más formálási kód nem megengedett. 6. Lábjegyzet helyett szögletes zárójelbe kerüljenek a hivatkozások száma (pl. [1]), és a hozzátartozó magyarázatok a file legvégén egymás után, mindegyik új sorban kezdve. Érdeklôdés/Javaslat ------------------- A már meglevô állományról, a készülôfélben levô könyvekrôl, az önkéntes munka lehetôségeirôl és a Könyvtár legújabb híreirôl a következô címeken lehet tájékoztatót kapni: 1. levél: St. Stephen's Magyar R.C. Church 223 Third St., Passaic, NJ 07055-7894, USA 2. elektronikus posta (e-mail): felsoval@email.njin.net 3. elektronikus hálózat (World Wide Web): http://www.piar.hu/pazmany Minôség -- állandó javítás -------------------------- A Könyvtár állományának minôségét állandóan javítjuk, újabb és újabb változatokat bocsátunk közre (a file nevének utolsó két karaktere a változat számát jelenti). Kérjük ezért a Könyvtár minden tagját, olvasóját, hogy jelentsen minden felfedezett szöveghibát. A levélben (postai vagy elektronikus levélben egyaránt), közöljük az új, javított sort az ôt megelôzô és követô sorral együtt. Így a szövegkörnyezetben elhelyezve, könnyű lesz a hibát megtalálni és javítani. Miután a file új változata (új verziószámmal) felkerült a Könyvtárba, a régit töröljük. Kérjük, a könyvekkel és a Könyvtár munkájával kapcsolatos észrevételeit, javaslatait, kritikáját közölje velünk! Segítségét hálásan köszönjük. A könyvtár mottója egy szentírási idézet ---------------------------------------- Ha ugyanis az evangéliumot hirdetem, nincs mivel dicsekednem, hiszen ez a kötelességem. Jaj nekem, ha nem hirdetem az evangéliumot! Ha önszántamból teszem, jutalmam lesz, ha nem önszántamból, csak megbízott hivatalnok vagyok. (1Kor 16-17) ======================================================================== ======================================================================== Evva Ferenc Ôsszülôk, ôsbűn mai szemmel A teológia és a tudomány legújabb vélekedései az ember életútja kezdetérôl A Teológia c. katolikus szakfolyóirat jeligés pályázatán elsô díjat nyert pályamű Bár Evva Ferenc: Ôsszülôk, ôsbűn -- mai szemmel c. munkája nem került szokványosan és elôzetesen az egyházi illetékesek véleményezése elé, a szerzô (és a Kiadó) minden állítását abban a jóhiszemben fogalmazta meg, hogy azok teljesen megegyeznek a Római Katolikus Anyaszentegyház tanításával, és nem is esetlegesen, hanem tudatosan. Ha valahol ebben tévedtünk volna, azt mindig készek vagyunk revideálni. Tartalomjegyzék ======================================================================== Tartalomjegyzék A könyv elektronikus változata Elôszó helyett (Arató László) Bevezetés A monogenizmus természettudományos nehézségei Paleoantropológia Örökléstan Evolúció és emberré válás Viselkedéstudomány A poligenizmus teológiai nehézségei A pápák véleménye Próbálkozások a poligenizmus teológiai magyarázatára Hipotézis a monogenizmus alapján Irodalomjegyzék ======================================================================== A könyv elektronikus kiadása Ez a program az azonos című könyv elektronikus változata. A könyv 1997-ban jelent meg a Márton Áron Kiadó gondozásában, az ISBN 963 9011 26 6 azonosítóval. Az elektronikus változat Arató László, a Márton Áron Kiadó igazgatójának engedélyével készült. A könyvet lelkipásztori célokra a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár szabályai szerint lehet használni. Minden más szerzôi jog a Márton Áron Kiadó tulajdonában van. A nyomtatott könyvet a Márton Áron Kiadó könyvesboltjában lehet megvásárolni, címe: 1035 Budapest, Kórház u. 37. (az Országos Lelkipásztori Intézet épületében, a Flórián üzletház gépkocsiparkolója mögötti templomtornyos épületben). ======================================================================== Elôszó helyett Számomra, és úgy vélem minden gondolkodó ember számára az egyik legizgalmasabb kérdés a ködbeveszô emberi múlt feltárása -- amennyiben ez egyáltalán lehetséges --, egészen a kezdetéig. A Biblia történelmi léte igazolja, hogy már a sokezer évvel ezelôtt élô ember részére is kiemelkedôen fontos volt a felelet: honnan és miként lett a mai Világegyetem és benne az élô ember? A Szentírásban ismeretségi szintjének megfelelô stílusban megfogalmazott lényegre törô választ kapott, ami akkor ôt megnyugtatta. A Szentlélektôl inspirált korabeli szerzô tanításának lényege egyértelműen közölte a legfontosabbat: a világot Isten teremtette, s benne megjelenik az ugyancsak teremtett ember, a maga egészen sajátos, a többi teremtménytôl elkülönülô, felette álló képességeivel és adottságaival. Benne az anyag, az élet és a lélek együttesen valósul meg, mellyel elkülönül a többi teremtménytôl, és ugyanakkor értelmével és szabad akaratával legjobban hasonlóvá válik a merôben szellem Alkotójához, aki ,,képére és hasonlóságára'' hozta létre. A Teremtô nyomban feladatot is bízott emberteremtményére: ,,ismerjétek meg... vegyétek birtokba...'' a világot! Az ember pedig a kapott feladatának megfelelôen ösztönösen is -- a képességébe rejtett kíváncsisága által hajtva -- évezredek során birtokába vette a földet, s ez a ,,birtokba vétel'' teljesítés még egyre folyik a Hold, a Mars, a Világűr stb. és a mikrokozmosz meghódításával. Minden nehézsége ellenére mégis ez a könnyebb feladat. A jelenleg meglévô Világmindenséget kell a jelenben élô értelemmel és akarattal rendelkezô embernek megismerni és fokozatosan meghódítani. Errôl a bonyolult folyamatról szól az emberiség történelme. Sokkal nehezebb feladat az ismerd meg utasítás múltra vonatkozó teljesítése. Az ösztönös kíváncsiságtól hajtott ember egymásra épülô ismeretanyagával tárja fel a mikro- és a makrókozmosz csodálatos világát. Közben ámulva ismeri fel a természeti törvények mindent behatároló precíz rendjét, szoros összefüggéseit és harmóniáját. De a beleteremtett érdeklôdés a múlt felé is indokoltan fordul, s a felismert törvények alkalmazásával kutatja, és törekszik feltárni saját múltját. Ehhez támpontot nyújt a világban fellelt egypár ôslelet. A gond az, hogy a leletek jól-rosszul megôrzik az ember anyagi valójához tapadó múltját, de a szellemi, lelki képességeinek nyomait már csak a hozzánk viszonylag közelebbi évezredekben, amikor az ôsember ránk maradt művészeti vagy éppen kultikus tárgyai, képei már tanúságot tesznek magasabbrendű énjérôl. De mi volt azelôtt? Arasznyi korszakot átfogó évezredek mögött a mai tudomány évmilliókról beszél, mely már az emberi elme elôtt átfoghatatlan. Azt hiszem, igaza van a nemrég elhunyt Lejeune neves francia orvosprofesszor és humángenetikusnak, mikor azt mondja, tulajdonképpen semmit sem tudunk a fajok kialakulásáról (l. 33. old.), mellyel sokat foglalkozott. Megkockáztatom azt a kijelentést, hogy az emberi tudomány a Bibliában közölt lényegre vonatkozó közlésen nem tudott túllépni, bár erre -- feladatának megfelelôen -- folyamatosan törekszik. Természetesen ezzel nem az egyre bôvülô emberi tudomány fô eredményeit akarjuk alábecsülni, csak úgy véljük, hogy a múlt hitvilágának ismerete minél messzebbi idôszakra terjed ki, annál kevesebb tárgyi igazolásra hivatkozhat, míg végül már csak az ember kikövetkeztethetô képességével számolhatunk, mellyel valószínűsíthetô elképzeléseket, hipotéziseket állít fel. Az egyes ember ismeretanyagának és az ebbôl adódó kikövetkeztetésének nagy a szabadság foka, így természetes, hogy még legnagyobb tudósaink is -- sokszor épp beállítottságuktól befolyásolva -- más és más feltételezésekre jutottak. A hipotézisbôl akkor lesz tudományos állítás, ha azt mérhetô és megtapasztalható igazolás, vagy legalább modellezett kísérlettel utánozható értékelés bizonyítja. Ebbôl adódik e téren jelentkezô gondunk az ,,ember'' megjelenésének igazolására. A millió évek ködébe veszô esemény nyom nélküli, de mit állíthatunk határozottan, ha csak százezer-ötvenezer esztendôben gondolkodunk is a lélekkel rendelkezô ember esetében? A teremtés mint olyan, nem tudományos kategória. Az ,,ember''- teremtés utáni elsô pillanat már az, de vajon ez az emberi tudomány számára valaha is tetten érhetô lesz-e mikéntjét illetôen. Hiszen az idôben óriási a távolság, és az idôpont körül is mily hatalmas a bizonytalanság. A földrajzi hely is kérdéses, bár a jóval késôbbi leletek már adhatnak némi támpontot a kutatók számára. Az elbomló emberi test ,,por'' volta beleolvadt a természet egészébe, s emiatt csak itt-ott egy-egy jóval késôbbi és sok bizonytalanságot hordozó csontdarabka nyújt némi világosságot az ismeretek homályába. Az emberi lélek, a szellemi lét nyugtalansága -- melynek kezdetét kutatjuk -- láthatatlan, s legfeljebb csak a kezdete utáni jóval késôbbi megnyilvánulásait rögzíthetjük. De az ön- és én tudat, valamint az akarat elsôbbsége az ösztön felett, a fogalomalkotás (l. 17. old.) elsô szellemi, életviteli nyomai aligha ôrzôdtek meg bizonyítható módon. Bizony, nagy misztériummal állunk szemben az emberré válás és/vagy teremtés tényét, és az ezt keresô legelsô állapot felderítése során. Amint e könyv szerzôje is írja, e hipotézisek amennyiben ésszerűek, összeegyeztethetôek e misztériummal, titokkal. Milyen következtetéseket vonhatunk le magunknak ezek után? Nagy valószínűséggel állíthatjuk, hogy az emberteremtés tényét, helyét, idôpontját és akkori mikéntjét az emberi tudomány aligha lesz képes valaha is történelmileg hitelesen feltárni. Nagy alapigazságok: 1. A Világegyetem, s benne az élet és a lélekkel rendelkezô teljes értékű ember valamiképpen végbemenô teremtése Isten műve. Ezzel foglalkozik a hitre épülô teológia, mely nem mondhat ellent a tudományos tényeknek. 2. A teremtés utáni (világ, ember) állapot felderítése a tudomány feladata, mely nem mondhat ellent a teológia tudományának. (Hiszen ugyanazon eredménnyel, folyamattal foglalkoznak különbözô oldalról történô megközelítéssel.) 3. Nagy valószínűséggel állíthatjuk, hogy az ember teremtésének tényét, pontos idôpontját, helyét, akkori mikéntjét, és az ember ezt követô közvetlen állapotát a tudomány aligha lesz képes valaha is történelmileg hitelesen igazolni, vagyis a hipotézist tudománnyá alakítani. 4. Ebbôl következik, hogy nem jár el helyesen az a tudós vagy teológus, aki az egyik -- szerinte leghitelesebb -- hipotézist tényként allítja be, s ennek elfogadását elvárja követôitôl. 5. Az a tudós jár el helyesen, amelyik így kezdi: a sokféle lehetôség közül nekem úgy tűnik, vagy: én arról vagyok meggyôzôdve, hogy ez a legvalószínűbb, mert ily módon a teremtés hite összeegyeztethetô az általam ismert tények alapján kikövetkeztetett feltételezésemmel, s nagyon valószínűnek tartom, hogy ez -- szerintem -- így történt. 6. A II. vatikáni zsinat áldását adta a pluralista értelmezésre mindabban, ami nem hittétel. Ily módon nem zavarhat meg bennünket, hogy egyes, számunkra oly fontos kérdésekben, mint a világ mai állapotának létrejötte, az ember jelenlegi létének kialakulása, az emberi lélek pontos definiálása, az eredeti vagy ôsbűn mikéntje és más egyéb -- nem a hitünk lényegét képezô -- kérdésekben a (hit) tudósok többféleképpen is vélekedhetnek. Szent Pál írta a 2. korintusi levelében: ,,Nem a hiteteken akarunk uralkodni, hanem az örömötöknek vagyunk munkatársai'' (2Kor 1,24). 7. Ezek a felfogásbeli eltérések soha nem érinthetik a lényeget, hitünk alaptételeit, melyek dogmákban rögzültek minden idôk minden magát katolikusnak valló ember számára, hogy ily módon mindenki teljes bizonyossággal ismerhesse meg az Isten kinyilatkoztatását, tanítását az ember végsô céljának elnyerésére. Evva Ferenc, az avatott szerzô tudományos igényességével és mégis népszerű olvasmányossággal gyűjtötte össze a mai tudomány ôsszüleinkkel és az ôsbűnnel kapcsolatos ismereteit. Munkásságát pályázati díjjal ismerte el a Teológia c. folyóirat. A mű méltó folytatása a szerzô Örök vagy teremtett c. nagy közönségsikert aratott könyvének, melyben a tudomány mai felfogásában ismertette a világegyetem kialakulásának történetét, összevetve az elért eredményeket a teológia tanításával. Arató László ======================================================================== Bevezetés Korunk egyik legégetôbb és robbanásig feszült teológiai problémája az emberré válással kapcsolatos. Elég itt Loewe, domonkosrendi atyának, a marseille-i kikötômunkások apostolának véleményére hivatkozni, melyet Maurizio Flick, olasz jezsuita teológus idéz egy idevonatkozó cikkében [1] ,,A Teremtés elsô fejezetei, ... azokra, akikhez fordultunk, katasztrofális hatást gyakoroltak. Ha ragaszkodni kívántunk a kereszténység kifejtésének kiinduló pontjához, elkerülhetetlen volt, hogy el ne jussunk odáig, amikor hallgatóink már nem veszik komolyan a kereszténységet.'' Ugyanez a szerzô egy másik véleményt is közöl, mely A. Vanneste-tôl, aleopolsville-i Lovanium (Belgium) hittudományi karának dékánjától származik [1]: ,,A világ és az ember eredetének evolucionista elképzelése egyre parancsolóbban jelentkezik.'' -- ,,Éppen ezért egyesek fölvetik a kérdést, vajon nem kellene-e radikálisan újra átgondolni az eredeti bűn teológiáját és megújítani ennek a történelmi sémának (a paradicsomi elbeszélésnek) értelmezését, melynek szokványos bemutatása annyi nehézséget okoz.'' Vanneste ezen a téren a teremtés és az evolúció összeegyeztethetôségének a lehetôségérôl beszél. Noha ez a kérdés mint világnézeti probléma a Humani generis pápai enciklika megjelenése óta enyhült, mindazáltal súlyos nehézségek maradtak fenn, illetve ezek az eredetihez képest más térre helyezôdtek át. A kérdés ma már nem annyira a teremtés és/vagy evolúció témakörébe tartozik [2], hanem bizonyos fokig a keresztény teológia ,,belügyévé'' vált. Ma már nem ott van a probléma csúcspontja, hogy az ember teremtett lény-e vagy Jacques Monod francia, Nobel-díjas orvos, az elôbbivel legellentétesebb felfogása szerint a vak véletlen terméke [3], hanem az a kérdés, hogy az emberi faj monogenizmus vagy poligenizmus formájában jött-e létre. Az elsô, mint ismeretes, annyit jelent, hogy az emberiség egy emberpártól, a második esetben pedig egy antropoida törzsbôl, a neodarwinizmus szakkifejezésével élve, populációból származik. A monogenizmusnak a természettudományokkal (paleoantropológia, humángenetika stb.) való egyeztetése nagy nehézségekbe ütközik. Külsô nyomásként nehezedik a monogenizmusra, immár több mint száz éve a darwinizmus, illetve ennek ideologizált formája [2]. Egyesek úgy próbálják a nehézségeket elkerülni, hogy a megoldatlan kérdéseket egyszerűen elhagyják a katekézisbôl. Ez a megoldás azonban nyilvánvalóan nem lehet kielégítô. ,,Sok kérdést a szakteológusok még nem tisztáztak és nem oldottak meg, és mégis izgatják a mai embereket...'' -- jegyzi meg Karl Rahner -- ,,Ezeket... nem kecsegtetjük egyszerűen a holnappal, amikor a szakkörök már fáradságos munkával kialakították a sententia communist, amelyet az egész teológia és az Egyházi Tanítóhivatal elismert [4].'' Innen származik a belsô nyomás (itt a keresztény teológiák közül csak a katolikust figyelembe véve), mely a II. vatikáni zsinatot követô pluralista teológia fellendülésének a következménye, s amely nagyon is érthetô módon a XX. század paleoantropológiai leleteinek, a humángenetikának, továbbá az evolúciót (mint jelenséget) alátámasztó tudományos eredmények ismeretében a poligenizmus felé keresi a kibontakozást. A poligenizmusnak viszont az ôsbűn hittételével történô egyeztetése ütközik igen nagy nehézségekbe a katolikus teológia oldaláról. A következôkben a két irányzattal és a velük kapcsolatos nehézségekkel foglalkozunk. Végül egy munkahipotézist ismertetünk. ======================================================================== Paleoantropológia A monogenizmus természettudományos nehézségei Bár a paleoantropológia mind mennyiségi, mind minôségi megállapításaiban igen nagy hibahatárokkal dolgozó tudomány, ma már általában elfogadott, hogy az ember, vagy legalábbis az ember testisége, hosszú fejlôdés következménye. Az állatvilág fôemlôseinek az elôdei és az ember közt fennálló biológiai folytonosságot, melyet a darwinizmus feltételez, több tapasztalati tény valószínűsíti. Egyesek szerint [5] 17, mások szerint [6] 5-7 millió évvel ezelôtt bukkanhatott föl az emberféle fôemlôsök családja. A csontmaradványokat szolgáltató fôemlôst Proconsulnak nevezték el. (Másfél évtizeddel (1982) korábban a Ramapithecus nevű fôemlôst tekintették az emberféle fôemlôsök ôsének [7]. Ez az elképzelés azóta megdôlt [5], [6].) Késôbb, mintegy 3 millió évvel ezelôtt, egy második szint jelenik meg, helyileg Dél-Afrikától Etiópiáig: az ausztrálopitekuszok és parantropuszok. 2 millió évvel ezelôtt tűnik fel a Homo Habilis, melynek csontmaradványai mellett már kôeszközöket is találtak. Még fiatalabb a Pitecantropus-nak vagy a Sinatropus-nak nevezett hominida, melyet ma (helytelenül [5]) Homo Erectusnak neveztek el, s melynek korát széles idôközben, 1,2-0,4 millió évre becsülik, s melynek maradványai már igen nagy területen, Marokkótól Indonéziáig, valamint Kínától, illetve Kelet-Afrikától a Magyar Alföldig szóródtak szét. Az emberré válás ötödik szakaszát, a Homo Sapiens fölbukkanását 250- 300 000 évvel ezelôttre becsülik. A Homo Sapiensen belül sokféle rassz alakult ki, melyek egyike volt a híres neandervölgyi típus, ami késôbb kihalt [8]. A legkorszerűbb változat a Homo Sapiens megjelenését 40- 50.000 évvel ezelôttre valószínűsíti. Úgy tűnik tehát, hogy paleoantropológiai vonalon az ember megjelenése nem egyszeri, hanem emberi mértékkel mérve, hosszú fejlôdés (evolúció) eredménye. ,,A tudomány szemében, amely távolból csak az összességet ragadja meg, az elsô ember csak tömeg lehetett.'' -- idézi Teilhard de Chardint Tamás György [9]. ======================================================================== Örökléstan A monogenizmus természettudományos nehézségei Jelenlegi ismereteink szerint a monogenizmus egyik legnagyobb természettudományos nehézsége örökléstani vonalon mutatkozik, ugyanakkor a legújabb vizsgálati eredmények szerint az is kiderült, hogy elvileg a monogenizmus sem zárható ki teljes mértékben. Ami az elsôt illeti, ismeretes, hogy rokonházasságok esetén a beltenyészet következtében elôálló homozigótaság rendkívül veszedelmes következményekkel jár a közösség tagjaira. Számos példa ismeretes a történelembôl uralkodói érdekbôl foganatosított rokonházasságokra, melyekbôl szellemileg fogyatékos, de legalábbis beteg utódok származtak. A közvetlen hatás megállapítását ezekben az esetekben zavarja az a tény, hogy a belterjes szaporodás mellett, a dekadenciának sok egyéb oka is (pl. iszákosság, félrenevelés, társadalmi hatások stb.) lehettek. Épp ezért, bár megdöbbentô, de humángenetikai szempontból felbecsülhetetlen jelentôsége van, az USA-ban a közelmúltban felfedezett szélsôséges vallási szekta felbukkanásának, és a rajtuk végzett örökléstani megfigyeléseknek [10]. Az Amish szekta 1693-ban vált ki a mennoniták szektájából. Szigorúan csak egymás közt házasodnak. Dr. R. Kurlan, rochesteri ideggyógyász fedezte fel ôket. Kutatócsoportja több mint tizenkétezer szektást vizsgált meg örökléstani szempontból. A vizsgálatok megbízhatóságát nagymértékben növeli, hogy a szekta tagjainak szigorúan tilos az alkohol és a kábítószerek fogyasztása. Így az ezekbôl eredô hatások nem befolyásolhatták az eredményeket. A vizsgálatok szerint a szekta tagjai közt az átlagos emberi közösségekhez képest százalékosan sokkal nagyobb mértékben vannak elterjedve a különbözô idegbajok, mint pl. a mániákus depresszió vagy a Tourette-szindróma. Utóbbi öröklôdésének valószínűsége egy 81 tagú, pennsylvániai Amish családban 50%-osnak(!) bizonyult. Egyéb szűk közösségeknél is, mint a mormonok, kimutatható volt a belterjes házasodás következtében, egyes betegségek, mint pl. a genetikai rák (neurofibromatosis) átlagosnál nagyobb öröklôdése. A belterjes szaporodás káros hatásai tehát ellene vallanak a monogenizmusnak és arra utalnak, hogy az emberi lény, pusztán természettudományos szempontokat véve figyelembe, csak egy közösségen (populáción) belül keletkezhet. Meglepô módon azonban éppen a legújabb humángenetikai kutatások egy olyan eredményt is szolgáltattak, melyek legalábbis elvileg, de természettudományos alapon sem zárják ki a monogenizmus lehetôségét. Ezt a ,,kései afrikai genesis''-nek elnevezett elméletet a nemrég (1991-ben) elhunyt A. C. Wilson a Kaliforniai Egyetem professzora állította fel [11]. Ennek lényege, egészen rövidre fogva, a következô: 1.) Kimutatható (pusztán matematikai logika alapján is), hogy bármely populáció minden egyes tagjának létezik egy közös anyai ági ôse. A családfákban ugyanis egyes anyai vonalak többfelé ágaznak, mások pedig kihalnak. Ha viszont az idôben visszafelé, azaz a múlt irányába haladunk, akkor az összes anyai leszármazási vonal, bár véletlenszerűen, egyetlen egyednek megfelelô leszármazási vonalban végzôdik. Fontos itt megjegyezni, hogy ez a visszafelé való haladás nem annyit jelent, hogy az ôsök száma egyre fogy, amíg egyetlen egyed vagy emberpár marad, hanem egyetlen olyan ôsegyedre, itt nônemű ,,ôsanyára'' vonatkozik, aki egy populációban él egyéb hozzá hasonló lényekkel, akiknek azonban az örökléstani kódja bizonyos vonatkozásban (jelen esetben a mitokondriális DNS-nél [11]) eltérô. Miután a ma élô emberi faj ebbôl a szempontból egységes, meg van elvileg annak a természettudományos lehetôsége, hogy a mai emberiség származása egyetlen ,,ôsanyára'' legyen visszavezethetô. 2.) Hogyan vonatkoztatható ez az emberiség életkorára? Pontmutációval történô genetikai változásoknak a sebessége Wilson és munkatársai szerint [11] hosszú idôn át oly mértékben állandó, hogy segítségével meghatározható két leszármazási vonal szétválásának az idôpontja. Ennek alapján, melyet ,,biológiai órának'' neveztek el, Sarich, Wilson egyik munkatársa kiszámította, hogy a feltételezett nônemű ,,ôsegyed'' kb. 200 000 évvel ezelôtt bukkanhatott fel Afrikában. Ez az idôpont meglepôen jól egyezne a Homo Sapiens megjelenésével, így nem véletlen, hogy a napi sajtó szenzációéhes része az egyedet ,,Éva ôsanyánkkal'' azonosította, aki ily módon szerintük egy feketebôrű nô volt. A probléma persze valójában nem ilyen egyszerű, mivel sok minden egyebet is fel kell tételezni. Többek közt azt is, hogy az ,,Évával'' együtt élô eltérô örökléstani kóddal rendelkezô egyedek utódai idôvel kihalnak. (Ehhez hasonló problémák a teológiában is vannak a poligenisztikus magyarázatokkal kapcsolatban. Lásd a 24 oldalon!). Ellenvetések merültek fel a Sarich-féle biológiai óraelv pontosságával kapcsolatban is, és egyéb problémák is adódtak, melyek tartózkodásra intenek. Ezek részleteire [12], [13] itt nem térünk ki. ======================================================================== Evolúció és emberré válás A monogenizmus természettudományos nehézségei Az elôzôek alapján érthetô, hogy ma nem csekély azoknak a racionalista teológusoknak a száma, akik az ember származását teljesen evolúciós, illetve evolucionisztikus alapon próbálják megmagyarázni. Ez egészen rövidre fogva itt annyit jelent, hogy a csodát mint teológiai tényezôt iparkodnak kikapcsolni az emberré válásból, és ezt egy folytonos teremtôdés keretében (creatio continua), természetes okok láncolataként tüntetik fel, melyben Isten ezek beindítójaként szerepel. Ez a kérdés egy másik, igen szerteágazó, fontos és jelenleg szintén nagyon idôszerű teológiai kérdéshez, a teremtés és az evolúció viszonyának kérdéséhez vezet [2], mely nem tárgya ennek az értekezésnek. Itt csak arra tudunk rámutatni, hogy az emberré válásnak pusztán evolucionista magyarázata nem csak teológiai, hanem humán, illetve természettudományos vonatkozásban is súlyos problémákkal küszködik [14]. Az emberi evolúció feltételezése már a múlt század második felében felvetette az ún. ,,missing link'', magyarul ,,hiányzó láncszem'' problémát. Az elnevezés Ernst Haeckeltôl, a darwinizmus egyik ideológusától ered. Ezen egy olyan átmeneti lényt értettek, aki még nem tekinthetô embernek, de már nem is állat. Ez a hírhedt ,,majomember'' fogalom. Ez a naiv elképzelés ma már nyilvánvalóan idejétmúlt, megállapítható azonban, hogy létezik egy hosszú lánc, vagy legalábbis ennek nagymértékben hiányos, hosszabb-rövidebb darabjai. A lánc egyik végén feltételezik a Proconsult, mely még egészen közel van a miocénkorabeli ôsmajmokhoz, másik végén pedig a Cro-Magnon-i ôsember található, akit külsejében és kulturális emlékeiben hozzánk egész közelállónak tekinthetünk. A ,,missing link'' probléma így valójában továbbra is fennáll, de ez most már olyan tudományos ismérvek keresését jelenti, melyek alapján eldönthetô, hogy az elôember (hominida) mikor vált valódi emberré, vagyis mikor jutott az ön- és éntudat, a fogalomalkotás, a szabadakarat, egyszóval a teljes értékű szellemi viselkedés szintjére. Overhage a neodarwinizmus módszertanán (szelekció, mutáció, izoláció, populáció nagyság) kívül több más elméletet is ismertet, melyek pusztán természettudományos alapokon iparkodnak megmagyarázni az emberré válást az evolúció keretében [15]. Ezek közül itt csak kettôt ragadunk ki kritikai szempontból mint legismertebbeket. Az egyik az agy-, helyesebben az agy térfogatának és morfológiájának fejlôdése (cerebralisatio). Ilyen fejlôdés az evolúció folyamán nem csak fôemlôsöknél, hanem más élôlények (pl. lovak) ôsformáinak fosszilis maradványainál is jól követhetô [16]. Feltételezték (Keith, Vallois), hogy ha az agy térfogata túllép egy bizonyos mértéket, melyet cerebrális Rubiconnak neveztek el, akkor már emberi megnyilvánulások jelentkeznek. Az australopithecus koponyák vizsgálata megdöntötte ezt a hipotézist [17]. A másik elképzelés jól ismert, mivel egyik vesszôparipája volt a kommunista korszak kultúrpropagandájának [18], és még ma is divatban van a Nyugat materialista köreiben [19], [20], [21]. Eszerint éghajlati változás (a szavannák terjedése az ôserdôk rovására) kényszerítô hatására a fôemlôsök egy része kénytelen volt elhagyni a fákon való életmódot. A sík területen való haladás viszont egyre jobban rászorította a felegyenesedett járásra. Ez lehetôvé tette mellsô végtagjainak felszabadulását és így az eszközhasználatot is, ami viszont kedvezôen hatott az agy fejlôdésére. A felegyenesedett járást, majd a szerszámkészítést mint az emberré válás fô tényezôit különösen a Szovjet ideológia (Diamat) karolta fel [18], de eredetileg sem hely, sem idô szempontjából nem szovjet elképzelés, hiszen a kéz és agy párbeszédét már Anaxagoras felvetette, majd, bár jóval késôbb, Le Roy, Teilhard de Chardin, Piveteau és Bergson is foglalkozott ezzel az elképzeléssel, nyilván világnézeti célzatok nélkül. Ez utóbbi azonban már nem mondható el minden további nélkül a jelen század második felének számos darwinista paleoantropológusáról, mint pl. Oakley, a Leaky házaspár [19] vagy Passingham [20], noha ezt az elméletet vagy legalábbis kiélezett formáját több kiváló szakember (Piveteau, Kalin, Owen-Lovejoy [22] kétkedve fogadja. Meglehetôsen sommás ezek közt Kordos László kritikája [5]: ,,Az ôsi emberszabású majmok sohasem éltek rendszeresen a fákon. A belôlük leszármazott ember nem jöhetett le a fáról, mert föl sem ment.'' Elôbbi szigorú kritika természetesen csak az okra és nem az okozatra vonatkozik. A kéz felszabadulásának és kiegyenesedô járásnak bizonyos, hogy fontos szerepe lehetett, de ez legfeljebb szükséges, ám távolról sem elégséges feltétel. Hasonlóan, mint az agytérfogat fejlôdésénél, itt is az australopithecusoknál akadtak nehézségek, mivel bebizonyosodott, hogy ezek már két lábon jártak, sôt: van olyan vélemény, hogy két lábon való mozgásuk még könnyebb volt, mint az embereké [23]. A mai tárgyilagos felfogás szerint egyébként, ezek a folyamatok nem fejlôdésszerűen követték egymást, hanem párhuzamosan haladtak egymásra való kölcsönhatással [7]. A mondottak azt sem jelentik, hogy az anatómiai és morfológiai tényezôknek nem lett volna szerepe az emberré válásban. Az azonban nyilvánvalóvá vált, hogy az ezekkel kapcsolatos tényezôk nem alkalmasak az emberi lény meghatározására, annál kevésbé sem, mivel ezek igen lassú folyamatokban változnak, illetve jönnek létre. ======================================================================== Viselkedéstudomány A monogenizmus természettudományos nehézségei A természettudományokban mutatkozó nehézségek miatt a viselkedéstudományt is iparkodtak belevonni a kérdés eldöntésére. Említenek homo fabert, homo religiosust, communicanst, illetve loquenst stb. Ezek valóban alkalmas megnyilvánulások lennének, mert egyértelműen a teljes értékű emberi lény tulajdonságait veszik alapul, és így az idôben visszafelé, azaz az embertôl a hominida felé interpolálnak. A baj ott van, hogy az így alapul vett tárgyi bizonyítékok életkora túlságosan rövidnek adódik a Homo Sapiens megjelenéséhez képest. Az eddig feltárt sírhelyek például mint feltételezhetôen vallási jellegű maradványok száma 6 és 20 között változik, aszerint hogy nagyon szigorú ismérveket fogadunk el a temetkezési szándék megvalósítására, vagy ezeknek csak nagy valószínűségét fogadjuk el. Idôben ez 50-60 000 ezer évet jelent, ami alig egynegyede annak az idôtartamnak, amikor a Homo Sapiens megjelent. Még fiatalabbak (15-20 000 év) a legrégibb ismert művészeti leletek [24]. Így még kevésbé alkalmasak a kérdés eldöntésére. A tagolt beszéddel való gondolatközlés kétségtelen és egyértelmű jellemzôje a mai embernek, de hogy ezzel milyen idôponttól rendelkezett az emberi lény, annak megállapítása még elvileg is lehetetlennek látszik. Figyelemre méltó ezzel kapcsolatban Révész Géza, neves ôsnyelvkutató véleménye [25]: ,,A fejlôdés lehet ugrásszerű korábbi idôszakokban. A késôbbi fejletlen forma utalhat visszafejlôdésre is.'' -- ,,Nem engedhetjük meg, hogy akár a hasonlóságok hassanak ránk, akár bizonyítható hasonlóság nélkül egy fejlettebb állapotot egy primitívbôl vezessünk le...'' Igen érdekesek a beszéd keletkezésére J. T. Laitman, a Mount Sinai High School of Medicine orvosprofesszorának vizsgálatai, aki eredetileg az emlôsállatok és az emberi újszülöttek felsô légutainak a növekedésekor történô változásaival foglalkozott [26]. Az állatoknál a gégefô viszonylag magasan van a nyakban. Ez a felépítés lehetôvé teszi, hogy az állat egyszerre tud nyelni és lélegezni. Ez viszont igen leszűkíti a hangképzés lehetôségét. Az emberi újszülötteknél ez hasonló, de két éves kortól a gégefô kezd alászállni és a gyermek nyelése és hangképzése is megváltozik. Létre jön a tagolt beszédre való képesség. De mikor játszódott le ez a folyamat a hominidák törzsfejlôdésénél? A csontokon végzett megfigyelés nem elegendô, hiszen a fosszilis maradványok lágy részekkel nem rendelkezhetnek. Laitmannak azonban sikerült egy további fontos megfigyelést tenni. Megállapította, hogy összefüggés van a koponyaalap boltozatossága és a gégefô helyzete között. Lapos koponyaalap esetén a gégefô magasan helyezkedik el a nyakban, boltozatos koponyánál viszont mélyen. Eszerint az australopithecusok hangképzési lehetôsége a mai emberekéhez képest erôsen korlátozott volt. A homo erectus koponyáknál már meg lehet figyelni némi boltozatosságot. Eszerint a hangképzô szerv változása kb. másfél millió évvel ezelôtt kezdôdött, így nem valószínű, hogy a homo erectus beszélni tudott volna. ,,...Az egyedek közti megértés szándékában kell a beszéd ôs okát látnunk'' -- írja Révész [27]. -- ,,Ez a szándék törvényszerűen megtalálja a megértés megfelelô eszközét és szükségszerűen elvezet a beszédhez, mégpedig olyan élôlényeknél, amelyek pszichológiai összorganizációjuk következtében képesek arra, hogy a testi-lelki szférából felemelkedjenek a szellemibe.'' Laitman úgy véli, hogy a mai emberéhez hasonló beszéd képessége csak a homo sapiensnél alakult ki, melynek koponya leletei 3-400 000 évesek. Természettudományi alapon tehát így sem állapítható meg idôpont, még megközelítôen sem. Annyit azonban itt még érdemes megemlíteni, hogy a nyelvek kifejlôdésének a lehetôségét egyetlen ôsnyelvbôl, az ún. protonyelvbôl, számos nyelvész nem utasítja el [28]. ======================================================================== A pápák véleménye A poligenizmus teológiai nehézségei A természettudományos felfedezések és az evolucionista teológusok nyomása ellenére a pápák kemény fenntartásokkal élnek a poligenizmussal szemben. Ennek oka, hogy a poligenizmus igen nehezen látszik összeegyeztethetônek az eredendô bűn (ôsbűn) hittételével, ami viszont a keresztény hit számára alapvetô. A Katolikus Egyházban az eredendô bűn dogmáját a trienti zsinaton (1545-1563) fogalmazták meg és jelentették ki hittételként. A rövidség kedvéért itt csak két lényeges pontot emelünk ki (részletesebben [9], [29]): 1.) Az emberiség történetének elején egy egyedi ember áll, Ádám. Ô és Éva az emberiség ôsszülôi, akik Istentôl származó próbatételben elbuktak. 2.) Az általuk elkövetett bűn, az ôsbűn, nem utánzással (imitatio), hanem a természetes nemzés (propagatio) útján adódik tovább, tehát nem személyes cselekedetünkkel, amikor mintegy utánoznánk Ádám vétkét. Az ôsbűn teológiai jellegére egy másik alapvetô vonatkozás Szent Pál leveleiben található. Itt is elegendô három idézetet kiemelni. (Részletesebben: [9], [29].) Egyik a rómaiakhoz, a másik kettô a korintusiakhoz szóló elsô levélbôl származik: 1.) (Róm 5,12): ,,Amint a bűn egy ember által lépett a világba és a bűn miatt a halál, így a halál minden emberre átterjedt, mert mindnyájan bűnbe estek...'' 2.) (1Kor 15,21-22): ,,Egy ember által jött a halál, egy ember által jött a holtak feltámadása is. Amint ugyanis Ádámban mindnyájan meghalnak, úgy Krisztusban mindnyájan életre kelnek.'' 3.) ,,Ádám az elsô ember élô lénnyé lett, az utolsó Ádám pedig éltetô lélekké.'' (1Kor 15,24-25) XII. Pius pápa 1950-ben kiadott Humani generis kezdetű enciklikája a következôket mondja: ,,A hívôk nem fogadhatják el azt a nézetet, amely szerint Ádám után voltak a Földön valódi emberek, akik nem származtak természetes nemzés útján minden ember ôsatyjától, avagy hogy Ádám az ôsök összességét képviseli. Nem látszik ugyanis, hogy milyen módon lehetne összeegyeztetni az ilyesféle állítást azzal, amit az igazság kinyilatkoztatott forrásai és az Egyház tanítóhivatalának határozatai nekünk az eredeti bűnrôl tanítanak. Hiszen az eredeti bűn Ádám egyénileg és személyesen elkövetett bűnébôl származik, és nemzés útján mindenkire sajátjaként árad át.'' Nincs hely ennek a tanulmánynak keretében részletesen kitérni Teilhard de Chardin nézeteire [30], [31], [32], aki, mint ismeretes, a keresztény hit és az evolúció összehangolására tett kísérletével nem csak a XX. század filozófiájára, hanem a katolikus teológia egyes irányzataira is igen nagy hatással volt és van még ma is. A teremtés és evolúció viszonyának bonyolult és szerteágazó kérdéstömegében [2] a monogenizmus-poligenizmus, bár az egyik legfontosabb, mégis részletkérdés. Ezért itt csak annyit jegyezhetünk meg, hogy Teilhard több megállapítása a katolikus dogmatika szerint, éppen a bűn és fôleg az ôsbűn fogalmával kapcsolatban félreérthetô, sôt bizonyos esetekben súlyosan kifogásolható [33], [34]. Teilhard művei ezért életében nem jelenhettek meg az Egyházi Tanítóhivatal elutasító magatartása következtében. Halála után azonban világi hívei kiadták hátrahagyott kéziratait, és ezek, illetve a benne levô eszmék rohamosan terjedtek, sok esetben kellô kritika nélkül. Nem véletlen, hogy XXIII. János pápa figyelmeztetést (monitumot) adott ki Teilhard műveivel kapcsolatban [35]. A pápa azonban, a konzervatívok nyomása ellenére, nem tilalmazta Teilhard műveit, elismerve ezzel kísérlete úttörô próbálkozását, és az ebben megnyilatkozó építô jellegű elemeket. A következô pápa, VI. Pál, 1967. július 11-én a Gregorián egyetemen tartott kollokviumon kifejtette, hogy a teológusok rendelkeznek mindazzal a szabadsággal, amelyet tanulmányaik tudományos jellege s a lelkek üdvének lelkipásztori célja megkövetel [36]. VI. Pál nem vetette el a poligenizmust, de felhívta a figyelmet arra, hogy ez természettudományos szempontból is jelenleg feltevés, és egyeztetése a teológiával nehezen képzelhetô el, noha az antropológusok [13] és az evolucionista teológusok [37], [38], nagyon valószínű hipotézisnek tekintik. Azt az evolucionista felfogást viszont, mely szerint az emberi lélek is az evolúció folyamán jön létre, nem pedig Isten közvetlen teremtô tevékenysége következtében, a pápa határozottan elvetette, és a kérdés egészét illetôen újból leszögezte a tridenti zsinat megállapításait, de nem volt szándékában megtiltani a kutatást. A poligenizmus teológiai lehetôségérôl így több munkahipotézis vált ismeretessé [1], [29], [39], [40]. ======================================================================== Próbálkozások a poligenizmus A poligenizmus teológiai nehézségei teológiai magyarázatára A poligenizmus teológiai tárgyalásánál több megoldási kísérlet ismeretes: ilyenek a jogi alapokon, a nyelvészeti, illetve stilisztikai alapokon nyugvó hipotézisek, a praeadamitizmus, illetve a felsoroltak keveréke. A jogi megoldáskeresés a testületi (corporatív) személyiség bibliai fogalmát veszi alapul. Ez annyit jelent, hogy egy fizikai személy egyetlen tette egyúttal olyan állásfoglalást jelent, amely révén a közösség eldönti helyzetét Isten elôtt, vagyis az egész közösség jogilag mintegy egyetlen személyben testesül meg [9], [39], [40]. Errôl azonban csak akkor lehet szó, ha a közösségnek különleges elhivatottsága van. Ez az emberiség esetében Isten képének a megvalósítása. A bűnös fizikai személye így nem csak a saját, hanem az egész emberiség helyzetét meghatározta Isten elôtt. Ennek az elgondolásnak fô nehézségére Roquette mutat rá [36], melyet némiképp pontosítva a következôképpen fogalmazhatunk meg: a poligenesisszel létrejött emberiség elveszti egy különleges kegyelmi állapot ígéretét egy bűnért, amit nem követett el, noha valljuk, hogy jogilag egyedül személyes cselekedeteinkért vagyunk felelôsek. A nyelvészeti, stilisztikai és etiológiai magyarázatok nagyjából ugyanazon a síkon mozognak [1], [9], [29], [39], [40]. Az elsô szerint az Ádám név gyűjtônévként is magyarázható a korabeli héber nyelv értelemtana szerint. Az etiológiai magyarázat értelmében az Ádám név inkább az emberiségnek típusát akarja jelenteni, azaz közösséget, nem pedig meghatározott egyént. Eszerint az emberiség kezdettôl fogva visszautasította az isteni ajánlatot és így a ,,bűn járványos közegét'' teremtette volna meg. A magyarázat erôltetetten hangzik, másrészt hibája még, hogy az eredendô bűnt a lét síkjáról a tömeglélektan síkjára helyezi át [1], [9]. Az eddig ismertetett hipotézisek a kérdést inkább burkolt (implicit) formában tárgyalják. Jobban kifejtik ezt a praeadamitizmus felújítására támaszkodó elgondolások. A praeadamitizmus elképzelése (eltekintve Zanini de Solciától, a XV. század közepe) a kálvinista családból származó Isaak de la Peyrére-tôl ered (1594-1676), aki nézeteit 1655- ben hozta nyilvánosságra a ,,Praeadamitae'' és a ,,Systema theologicum'' című műveiben [41]. Lényegük az, hogy Ádám nem az egész emberiség ôsatyja, hanem csak a választott népé. Az emberiség többi része a praeadamita emberiségtôl származik, akik már Ádám megjelenése elôtt léteztek. Tanai nagy felzúdulást keltettek nem csak a korabeli katolikusoknál, hanem a protestánsoknál is. Tanait saját felekezete követelésére esküvel kellett visszavonnia. A praeadamitizmusnak, noha a maga idejében hevesen elutasították, kétségtelenül támpontot ad az a körülmény, hogy a Teremtés elsô fejezetének néhány szövegébôl úgy tűnik, mintha az ôsidôben Ádám ivadékain kívül is éltek volna emberek (Ter 1,26; 4,17; 6,14) [29]. Alszeghy és Flick ezt a tényt iparkodnak az evolúcióval egyeztetni [1], [36], [39]. Eszerint létezhettek nemzedékek, amelyek nem használták magasabb fokon az eszüket, akár az értelmi és akarati életre képtelen gyerekek. Különbözô emberi egyedek léteztek, akik még nem érték el erkölcsi személyiségük teljes kibontakozását. Az, aki elsônek érte el a teljes pszichikai érettséget, bűnt követett el. Ez lezárja (blokkolja) a belsô ösztönös törekvést egy késôbbi természetfölötti fejlôdés felé. Ádám volt az elsô, aki ezt a ,,kisgyermekkori'' állapotot elhagyta. Ô volt az elsô, aki képes volt szabadakarati cselekvésre. Minden ember egyenértékű, még ha különbözô genetikus vonalakon lépte is át az emberi lét küszöbét. Ugyanabból a közös anyagból származik, melyet Isten azért teremtett, hogy az emberré válás alaprétege legyen. Eltekintve attól, hogy a legutóbbi megállapítás némileg emlékeztet az ultradarwinista Dawkins [42] hipotézisére, miszerint a létért való harc már a gének közt megkezdôdik, Alszeghy és Flick elképzelései erôltetettek. Nem csak nem adnak kielégítô megoldást, hanem inkább újabb megválaszolatlan kérdéseket vetnek fel. Miféle összefüggés van pl. e szabadakarati cselekvés és az evolúció között? Miért kell szétválasztani a szabadakarat birtoklását a halhatatlan lélek birtoklásától? Roquette szerint [36] elôny, hogy ez a felfogás nem vezet be csodaszerű törést a teremtés isteni tervébe. Az igazság inkább az, hogy a csoda elfogadása nem a teológia szempontjából, hanem az evolucionista magyarázatok szempontjából jelent nehézséget [2], [34]. Tamás György közel 30 éve a Vigília egyik számában egy másik felfogást ismertet [9], mely De Fraine-tôl ered. Ez tulajdonképpen a praeadamite és a jogi felfogás összekapcsolása. Eszerint az elsô kegyelembe teremtett ember minden következô ember számára a mindenkit megilletô kegyelem letéteményese függetlenül attól, hogy az utód genetikailag tôle származik-e vagy sem. Az elsô ember így nem csak önmaga, de mindenki számára elvesztette a megigazultságot. Elképzelhetô, hogy hamarosan úgy keveredtek össze az emberek, hogy a végén nincs egyetlen egy sem, aki ne jutott volna valamilyen vérségi kapcsolatba Ádámmal. De Fraine elképzelése annyiból továbblépést jelent, hogy összhangban van a tridenti zsinat azon tételével, miszerint az ôsbűn propagatio (nemzés) útján adódik tovább. Szépséghibája azonban, hogy elképzelhetô: csekélyebb létszámuk miatt Ádám utódai halnak ki elôbb, és a praeadamite emberiség él tovább. Ez újabb megoldatlan kérdés, mely magyarázatot kíván. Nagyjából azonos, de részletesebben kifejtett Bognár és Scharpf megoldási kísérlete. Ôk, azonkívül, hogy tartják a Teremtés könyve idézett helyein alapuló praeadamita felfogást, figyelembe veszik a teológiának az ember ôsállapotára vonatkozó üdvtörténetét [29]. Ez utóbbi idevonatkozó állomásai a következôk: 1.) A természetes ôsállapot (status naturae purae): az emberben megvan mindaz, ami embermivoltához szükséges. 2.) A kegyelmi elôkészület állapota (status naturae elevatae): Isten megismerteti az embert a természetfeletti céllal és rendelkezésére bocsátja a szükséges eszközöket. 3.) A kegyelmi ôsállapot (status naturae integrae): az ember elnyeri Istentôl a megszentelô kegyelmet, és mint különleges adományt, a halhatatlanságot, a tudást, a szabadakaratot és a szenvedésnélküliséget. 4.) A bukás utáni állapot (status naturae lapsae): megmarad a természetfeletti célhoz való hozzárendeltség, de hiányzik a lehetôség a cél elérésére. Ádám utódai a ,,kiválasztottak'', a praeadamita emberek a nemkiválasztottak. Ádám utódainak ezekkel való maradéktalan keveredése az egész emberiségre átszármaztatta az ôsbűnt. A fenti elgondolás gyakorlatilag azonos a De Fraine-félével, de ugyanazokkal a nehézségekkel, mint amaz. Fel kell tételezni néhány olyan százezer évet, melyben ôsbűnben leledzô és ettôl mentes emberiség élt volna. Genetikailag az ôsbűnben leledzô emberiség bizonyult erôsebbnek, de vajon miért? Nehezen elképzelhetô, hogy ennek valamilyen természettudományos oka lenne. Elképzelhetô az is, hogy az ôsbűnben lévô emberiség hal ki elôbb. Elképzelhetô továbbá, hogy a két típus egymástól elszigetelten fejlôdik és sokasodik, és így a jelenben is élhetnének emberek, akiket nem terhel az ôsbűn. Hasonlóan De Fraine elgondolásához itt is új kérdések merülnek föl, anélkül hogy a régiekre kielégítô választ kapnánk. Van azonban a nevezett két szerzônek egy fontos megállapítása, ami elôrelépést jelent. Eszerint az eredeti bűnben élô ember állapota teológiai értelemben magasabb rendű, mint a természetes ôsállapotban élô emberé. Az ember az ôsbűnt csak természetfeletti állapotban követhette el. A természetes emberi állapotnak nem szükségszerű eleme a kegyelem, amely Isten ingyenes ajándéka. ======================================================================== Hipotézis a monogenizmus alapján Az elôzô fejezetben feltárt nehézségek elegendô módon okolják meg a pápák erôs fenntartását a poligenizmussal kapcsolatban. A másik oldalon állnak viszont a természettudományos nehézségek és az evolucionista teológusok nyomása. Továbblépésre, Karl Popper tudománytörténész szavaival élve, paradigmaváltásra van szükség. Alapvetôen új nézôpontok kellenek, noha az eddigi és az elôzôekben ismertetett elgondolásokban is számos hasznos elem van, különösen, ha azokat összevonjuk és megfelelôen csoportosítjuk. Mindazáltal a fundamentalizmus és a haeresis közt itt keservesen szűk az átjárás a katolikus teológia hittételeinek alapján. Valóságos Alsiráth hídjára kell rálépnie annak, aki erre vállalkozik. Új megfontolásra késztet az embernek mint értelmes lénynek a fogalma. A katekézisnél eddig és általában még ma is, az értelmet szokták hangsúlyozni mint az ember fô ismérvét (Isten az értelmes teremtményeket próbára teszi.) De vajon pusztán az értelem-e a döntô ismérve az embernek? Vajon annak a teilhardi ,,nooszférának'' és a teljes értékű embernek megjelenése összeesett-e idôbelileg? A korábbiakban már volt szó arról, hogy az agy mint a gondolkozás eszköze, és így az értelem is, az evolúció folyamán fejlôdött ki [15], [16]. Ismeretes továbbá, hogy egyes értelmi képességek (pl. matematikai- , zeneművészeti- stb. készség) az agy egyes meghatározott területeihez van rögzítve. Az utolsó évtizedekben a rohamlépésekben haladó agykutatás bámulatos részletességgel tárja fel a gondolkozással együttjáró fizikai folyamatokat [43]. Az emberi értelem biológiai alapja tehát kötve volt az evolúcióhoz, és kötve van az anyagvilághoz. De vajon elmondható-e ez a lélek dolgaiban? Kifejezhetô-e a jóság, a hűség, áldozatkészség kémiai vagy fizikai folyamatokkal? Van-e itt evolúció? Lehet, de csak az isteni kegyelem útján, és ez -- szemben az anyagi világ fejlôdésével -- döbbenetesen pillanatszerű, és sokszor olyan irányváltozásokkal jár, mely az anyagi világban nincs, mert egyszerűen értelmetlen lenne. (Lásd Szent Pál és Norbert, Colombini és Gualberti János, Etiópiai Mózes, Egyiptomi Mária életének példáit és még sok más példát a hagiografiából.) A fentiekbôl logikusan arra következtetünk, hogy az emberelôdök az evolúció folyamán egyre nagyobbra fejlôdô értelmi képességekkel rendelkeztek. De vajon elegendô volt-e az értelmi szint növekedése az emberré váláshoz? Mikor történt és hogyan? Fokozatosan-e vagy pillanatszerűen? Ugyanabba a problémába ütközünk, mint a cerebralizaciónál (az aggyal történô vizsgálódásnál). Szükségszerű-e azonban annak a feltételezése, hogy az emberi lény az értelmet és a kegyelmi ajándékokkal ékesített halhatatlan lelket egyszerre kapta? Az értelem szükséges, de nem elégséges tulajdonsága a teljes értékű emberi lénynek. ,,Magas intelligenciahányadossal (IQ) bíró ember lehet lusta, lassú, önzô, sôt gonosz, bűnös, rosszindulatú és romlott is. Ugyanakkor az alacsonyabb intelligencia társulhat jósággal, önfeláldozással, és pontos, szorgalmas munkára való hajlammal.'' -- írja a kiváló antropológus, Theodosius Dobzhanski [44]. Schönborn ,,Az egyházi ôsbűntan vázlatosan'' című tanulmányában kitűnôen írja le, hogy milyen lehetett a kegyelmi ajándékokkal felruházott emberi természet a bűnbeesés elôtt [45]. Ennél azonban idôben sokkal közelebbi példákat szolgáltat a keresztény történelem, melyben nem kis számban találhatók olyan emberek, akik viszonylag gyenge értelmi képességeik ellenére az isteni kegyelem segítségével az életszentségnek bámulatosan magas szintjeire jutottak el (Kupertinói József, Cantalice-i Félix, arsi plébános, Boldog Armelle). Az emberi értelem és az erkölcsi kiválóság közt tehát nincs párhuzam, sôt -- amint az emberiség története mutatja -- gyakrabban van közöttük ellentét, mint egyezés, mely az eredendô bűn egyik megnyilvánulásának tekinthetô. Az elôzô fejtegetések után fel kell tennünk azt a súlyos kérdést, hogy az elôembereknek volt-e halhatatlan lelkük? Erre a jelen hipotézis értelmében egyértelmű nemmel felelünk. Az emberelôdök, sôt a késôbbi idôszak elôemberei nem tekinthetôk teológiai szempontból embernek. De minek tekinthetôk? Az elôemberek értelmes lények halhatatlan lélek nélkül. Értelmi szintükön egy olyan magas és a természettudományi megfigyelés számára ma már hozzáférhetetlen állati értelmet értünk, mely messze fölülmúlta a ma élô legfejlettebb fôemlôsökét. Ez a második megállapítása a jelen hipotézisnek, mely csak az elsô pillanatban tűnhet meglepônek, hiszen a materialista világnézet hívei, vagy a közönybe süppedt tömegekbôl is sokan, ezt tartják az emberrôl, ha ezzel a kérdéssel szembekerülnek. Harmadikként feltételezzük, hogy a halhatatlan lélek és az egyéb kegyelmi kiválóságok adományát az isteni bölcsesség akkor adta meg, amikor a világmindenség legbonyolultabb és legtökéletesebb képzôdménye, az emberi agy [43] elérte azt a fejlôdési fokot, melynél alkalmassá vált a halhatatlan lélek és az ezzel kapcsolatos kegyelmi ajándékok befogadására. Hogy ez mikor és hogyan történt, nem természettudományos kérdés sem most, sem a jövôben. A lélek megjelenése, akármikor megtörténhetett a százezer évek azon pillanatában, amikor az elôemberek már kellô értelmi szinttel rendelkeztek. Nem ésszerű firtatni, hogy ez a szint, milyen fokozatot ért el. A geológiai idôskálán a próba és a bűnbeesés csak üstökösszerű felvillanás volt, melynek nem maradhatott a legcsekélyebb természettudományosan kimutatható következménye sem. Az ôsbűn következtében a kegyelmi ajándékok elvétettek, de a halhatatlan lélek és a közreműködés képessége annak továbbadásában megmaradt, sôt az emberiség elejének egy része mint ,,választott nép'' szorosabb kapcsolatban maradhatott Istennel és bírta a megváltás ígéretét. A szellemi lélek birtokában Ádám és utódai értelmileg is felülmúlták a velük egy közösségben élô elôembereket és ez pusztán természettudományos vonatkozásban is komoly szelekciós elônyt jelenthetett. Új tartalommal lehet a mondottak szerint megtölteni az ember ôstörténetére vonatkozó teológiai elképzeléseket: -- A status naturae purae vonatkozhat a homo sapiens elôtt élô emberelôdökre, függetlenül fejlôdési fokuktól. -- A status naturae elevatae vonatkozhat a már magas értelmi szintet elért elôemberekre, vagyis közvetlenül a homo sapiens megjelenése elôtti állapotokra. -- A status naturae integrae a különleges kegyelmi adományokat elnyert elsô emberpárra vonatkozik. -- A status naturae lapsae, az ôsbűn elkövetése után következik idôben lassú és az emberi lények számára igen keserves folytatása, és abban hosszú ideig való megmaradás. ,,Elhagytál Ádám. Lásd, mit érsz magadban!'' -- mondja az Úr, Madách Az ember tragédiája c. művében. Az elmondottak után térhetünk át a hipotézis lényegére. Ebben a Krisztus-Ádám analógiát vesszük segítségül. Eszerint Ádám testileg egy értelmileg fejlett, erôs elôemberpopulációban egy nônemű elôember ivadéka, aki isteni teremtô erô hatására az elsô lény volt, aki halhatatlan lélek birtokosává vált. Nyilvánvaló a párhuzam Krisztus emberségével. Ô egy emberi lényen keresztül, akit a katolikus keresztények Szűzanyának tisztelnek, lépett a földi életbe. Ádám megjelenését, természetesen egy alacsonyabb szinten, hasonlóan képzelhetjük el, mintegy Krisztus elôképeként Szent Pál teológiájának értelmében. Az Isten az embert férfivá és nôvé teremtette. A nô teremtését a Biblia elsô könyve úgy adja elô, hogy az elsô nôt, Évát az Úr Ádám oldalbordájából teremtette, miután mély álmot bocsátott rá. Ez a mitologikus leírás az, amit az ember bibliai teremtéstörténetében valóban legkevésbé sem szabad szó szerint értelmezni, és amellyel joggal lehetnek nehézségei a jó Loewe atyának a marseille-i kikötômunkások kateketizálásánál. Ez a leírásmód annyit jelent, hogy az elsô nô és halhatatlan lelke Ádáméval teljesen azonos teremtôtevékenység folyománya. A Teremtés könyvének mint irodalmi műnek a keletkezésekor ezt szükséges volt hangsúlyozni, mivel a korabeli keleti népeknél (és, mint ismeretes az emberi történelem folyamán számos egyéb népnél és idôszakban is) a nôket a férfiaknál alacsonyabb rendű teremtménynek tartották, ami sem az ószövetségi zsidó, sem az ebbôl késôbb kibontakozó, idevonatkozó keresztény hagyományoknak nem felel meg. Bizonyos fintor a racionalista elképzelésekre Lejeune, nemrég elhunyt, neves francia orvosprofesszor és humángenetikus elgondolása, aki -- meglepô módon -- természettudományos érveket hoz fel az ember monogenetikus származása mellett [46]. Szerinte statisztikailag teljesen lehetetlen, hogy különbözô korokban olyan egymástól eltérô fajok keletkezzenek, melyeknek kromoszóma szerkezete pontosan megegyezik. Emberi faj csak egy van, s ennek tagjai, akármilyen rasszhoz is tartozzanak, legyen bár kínai, patagon, skandináv vagy busman, kromoszóma szerkezetük ugyanaz. A fajok kialakulásáról pedig Lejeune szerint semmit sem tudunk, és ez nem csak az emberre, hanem az egész élôvilágra vonatkozik. Elmélet van bôven, de a kísérletek eredményei lehangolók. A genetikusok eddig nem tudtak létrehozni olyan állatfajt, melyet a rendszertan, illetve az állattan szakértôi egyértelműen új fajnak minôsíthetnének. Egy fajon belül pl. a legalaposabban kutatott muslicáknál, új rasszokat létre tudtak hozni, de ezek egymás közt szaporodásképtelenek voltak. (Lásd még [2], [47], [48].) Lejeune azonban rámutat arra is, hogy az elôzôekkel szemben, a növényvilágban a genetikusoknak sikerült új fajokat létrehozni, de csak úgy -- és ez mondanivalójának a lényege --, hogy mindig egyetlen hím-, illetve nônemű sejtpárt kereszteztek. Ennek analógiájára Lejeune nem tartja lehetetlennek, hogy Ádám és Éva egy úgynevezett nagymutáció révén különnemű, egypetéjű ikrekként jöttek létre. Ilyeneknek pedig lehetségesek utódai. Lejeune-nek ez a hipotézise, bármennyire is természettudományos fogalmakkal gondolkozik, valóban iskolapéldája a konkordizmusnak, melyre az elôbbi megfontolások után, úgy tűnik, nincs is szükség, másrészt a belterjes szaporodás következtében keletkezô genetikai károsodás kérdését sem oldja meg. Spülbeck, bautzeni katolikus püspök ez utóbbi nehézséget úgy próbálja áthidalni, hogy az ôsszülôknek és közvetlen utódaiknak hosszú életkort és hatalmas életerôt tulajdonít, melynek folytán, a szaporodás mértékére matematikai haladványt figyelembe véve, számos generáció jöhetett létre még az ôsszülôk életében, akik egymás közt szaporodtak. A genetikai ártalmak csak lassan dúsultak volna föl és így, legalábbis kezdetben, amikor a létszám még csekély volt, hatásuk nem jelentkezett. Nagyobb létszámnál viszont egyre távolabbra kerülhettek a rokoni kapcsolatok [49]. Spülbeck elképzelése, eltekintve attól, hogy fundamentalista jellege van, hosszú távra nem tudja eloszlatni a genetikai nehézségeket, másrészt az ismert természeti viszonyok inkább azt valószínűsítik, hogy az elôemberek élettartama a ma élôkénél inkább rövidebb, mint hosszabb volt. Ádám és Éva a jelen hipotézis szerint nem tértek el morfológiailag[*] a többi elôembertôl, akikkel együtt éltek a populációban, de a halhatatlan lélekkel és a kezdetben kapott kegyelmi ajándékokkal kiemelkedtek közülük. A bűnbeesés után lehetett viszonylag nagyszámú, közvetlen utóduk még átlagos emberi élethossz esetén is. Az eddigiek elôrebocsátása szükséges volt, hogy eljussunk az új hipotézis leglényegesebb pontjához. Ismertetése elôtt idézni kell a Teremtés könyve következô sorait (Ter 6,1-4): ,,Mikor pedig az emberek sokasodni kezdtek, látták Isten fiai, hogy az emberek leányai szépek, és feleségül vették közülük mindazokat, akiket kiszemeltek. Mondá erre az Isten: Ne maradjon az én lelkem örökké az emberben, mivel test ô...''. A Teremtés könyve tehát az ,,Isten fiairól'' és az ,,emberek leányairól'' beszél. Az eddigi feltevések ,,Isten fiain'' Ádám közvetlen utódait értik. A probléma az emberek leányainál van [29]. Az eddigi hipotézisek, beleértve Isaak de la Peyrére-t is, a ,,praeadamita'' emberiséget értik ezalatt [9], [29]. A praeadamita elképzelésnek azonban a már említett nehézségeken kívül van egy másik súlyos buktatója. Nem ad magyarázatot a feltételezett praeadamita emberiség és a halhatatlan lélek viszonyáról és így a kérdés legfontosabb részét hagyja megválaszolatlanul. Ha a praeadamita emberiség rendelkezett halhatatlan lélekkel és mentes volt az ôsbűntôl, akkor ugyan miért ôk haltak ki elôbb? Miért kellett volna keveredniük a bűnös Ádám-utódokkal, hogy az ôsbűn következményei rájuk is átterjedjenek? A gondolatmenetet tovább fűzve feltételezzük, hogy az ún. praeadamita ,,emberiség'' igen magas értelmi szintre eljutott elôemberek populációit jelenti, akik azonban, mint már korábban feltételeztük, teológiai szempontból még nem voltak emberek. Ádám és Éva közvetlen utódai, akik a halhatatlan lélek birtokában már teljes emberek voltak, keveredtek a morfológiailag tôlük nem, vagy legfeljebb kevéssé eltérô elôemberekkel. Ezekbôl a halhatatlan lélekkel rendelkezô, illetve nem-rendelkezô egyedek frigyébôl származó utódok már halhatatlan lélekkel rendelkeztek, noha csak az egyik szülô volt teológiai értelemben véve teljes ember. Ez utóbbit részint a metafizikai ökonómia alapján, részint a Krisztussal való analógia alapján állítjuk, akinek emberségét tekintve egy földi nô volt az anyja, akit a katolikus keresztények Boldogságos Szűzként tisztelnek, istenségét tekintve pedig hitünk szerint a Szentháromság második személye. A megadott folyamat alapján elképzelhetô, hogy az ôspopuláció nem is olyan sok generáció eltelte után, mintegy ,,átlelkesült'', de nemzés útján átszármazott rá az ôsbűn következménye is. Egy idô után kiélezôdött az értelem és az erkölcs közti diszharmónia is, mely nagyfokú nyugtalanságban és az ellentétek kirobbanásában nyilvánult meg (Káin és Ábel). Ez alól csak az a kisszámú igaz maradhatott többé- kevésbé mentes, akiket a Biblia ,,választott népnek'' nevez. Feltételezhetô továbbá, hogy az ,,átlelkesülés'' nem csak abban a szűkebb populációban maradt meg, ahol eredetileg megszületett, hanem a lélek nyugtalansága számos egyedet hajtott át más populációkba. Elvileg, akár egy vitális, emberi egyed bekerülés révén is feltételezhetô, hogy egy populáció minden tagja vérségi kapcsolatba kerüljön vele egy bizonyos számú generáció megjelenése után. Ily módon megindulhatott az emberiség szétrajzása, mely egyébként a mai természettudományos hipotéziseknek is az egyik eleme [6], [11], [13]. A megadott mechanizmussal, természetesen egy alacsonyabb szinten, azt mintegy elôképnek tekintve hasonlóság mutatható ki a Szentlélek megjelenésével és terjedésével az elsô Pünkösdkor, illetve azt követôleg. Fenti megfontolások több eleme a már eddig ismertetett hipotézisekben is megtalálható, melyek az ôsbűn terjedését propagatio útján tárgyalják [1], [9], [29]. Lényegesen eltér azonban ezektôl abban, hogy monogenisztikus megoldást kínál, és ezzel kiküszöböl, sôt kizár a korábbiakban felvetett több olyan nehézséget, melyek a poligenisztikus megoldásokra való törekvésekkel együtt járnak. Szükségtelenné válik a praeadamitizmus feltételezése is, és így elesnek a vele kapcsolatos nehézségek is. Természettudományi vonatkozásban elsôsorban a humángenetika terén áthidalja, de legalábbis nagymértékben enyhíti a nehézségeket. Másrészt az esemény nem az idô tíz- sôt százezer éveiben elmosódott evolúciós jelenség, hanem pillanatszerű és kozmikus-jellegű. Találó erre Tamás György megjegyzése [9]: ,,Az egyetlen ôstôl való származás... nem egyszerű történeti eset, hanem átlépi léthelyzetünket: transzcendens történetiségű.'' Nincs értelme tovább részletezni a hipotézissel kapcsolatos problémákat ez után a pont után, mivel azok már nem annyira a teológia, hanem a szociobiológia tárgykörébe tartoznak. Ezzel kapcsolatban azonban annyit még szükséges megjegyezni, hogy a mondottak értelmében embereknek és elôembereknek együtt kellett élni a Földön. A különbözô szintre eljutott emberelôdök, illetve elôemberek egy idôszakban való létezését a paleoantropológusok is feltételezik [8]. Bizonytalan azonban az, hogy ez az idôszak, milyen hosszú lehetett. Lehet, hogy geológiai idôtartamokat is igénybe vett, de lehet az is, hogy elegendô volt egy az emberi történelem mértékével mért idôhossz. Az elôemberek eltűnése a hipotézis szerint, nem csak ezek kihalása vagy kiirtása révén, hanem keveredés révén is elképzelhetô [50]. Ezekre már az emberi történelem is mutat számos példát. Kétségtelen az is, hogy a szellemi lélekkel rendelkezô ember a jelenkor emberéhez képest csak tudatlanabb volt, de nem alacsonyabb rendű, ugyanakkor ég és föld választotta el az elôembertôl, akivel kezdetben együtt élt és akinek sorsát, illetve életkörülményeit az ôsbűn következtében még keservesen hosszú ideig kénytelen volt vállalni. ,,Minden alapvetô tulajdonság károsodott az ôsbűn következtében. De szabályosan megmaradt hatóképesnek és koordináltnak -- írja Görres [51] -- Mint (az ôsbűn) eljött, úgy utána is képes (az ember) a kellemeset a helyestôl megkülönböztetni; tudja, hogy mi a jó, mi a rossz. Mindenekelôtt azonban az ember megmaradt olyan valakinek, aki az Istent meg tudja hallani és neki válaszolni is tud.'' Az ismertetett hipotézisnek nem az a célja, hogy magyarázatot adjon természettudományos tényekre teológiai alapokon. Ez valóban konkordizmus lenne. De igenis szükség van arra, hogy a teológia és a természettudományok közt itt megnyilvánuló látszatellentétek feloldásában minél kevesebb legyen az erôltetett gondolatmenet, melyek inkább kárára, mint elônyére szolgálnak a katekézisnek. ,,A misztérium természetesen mindig misztérium marad, s az mindig Isten transzcendenciájának a megnyilvánulása...'' -- jegyzi meg Roquette [36]. De hozzáfűzi: ,,A misztérium azonban nem úgy mutatkozik az ember számára, mint teljesen irracionális, el sem gondolható valami.'' A fejtegetéseknek van egy másik következtetése is. A probléma gyökere világnézeti szempontból tulajdonképpen nem ott van, ahol eddig keresték, és ahol még ma is sokan keresik, azaz a teremtés és az evolúció viszonyában. A monogenizmus-poligenizmus-ôsbűn problémája végsô fokon az emberi lélek közvetlen Istentôl való teremtettségének a kérdése, amely azonban nem csak Ádámra és Évára, hanem valamennyi utódukra is vonatkozik. Nem az a csoda elsôsorban, hogy az elôemberi populációban egy szellemi lélekkel rendelkezô lény jelent meg, hanem az, hogy neki és utódainak megadatott, hogy saját elhatározásuktól függ, hogy egy teremtô aktusban közreműködjenek vagy sem. ________________ * Az élô szervezet felépítésével foglalkozó tudomány. ======================================================================== Irodalomjegyzék (Tud. = Tudomány, TeV = Természet Világa.) [1] Flick, M., Vigília (1967) 217, 433, [2] Spaemann R., R. Löw, P. Koslovski, (szerk.) Evolutionismus und Christentum. Weinheim-VCH (1986), Civitas Reihe: Bd.9. [3] Monod J., Mérleg (1972) 2/144, [4] Rahner, K., Mérleg (1967) 1/29, [5] Kordos L., Az emberiség kezdetei. Bp. Reflektor, (1989), [6] Walker A., M. Teaford, Tud. (1989) 3/58, [7] Boné M., Mérleg (1982) 3/253, [8] Gyenis Gy., TeV (1977) 11/508, [9] Tamás Gy., Vigília (1964) 711, [10] Economist, 1987. júl. 25-31, 74, [11] Wilson A.C., R.L. Cann, Tud. (1992) 6/9, [12] La Recherché (1988) No.4. Magyar ford. TeV (1989) 1/32, [13] Thorne A.G., M.H. Wolpoff, Tud. (1992) 6/14, [14] Overhage P., K. Rahner, Das Problem der Hominisation. Friburg, Basel, Wien, Herder (1961) 157-202, [15] Mint [14] 170, 184, 203, 240-243, 249, [16] Mint [14] 253, [17] Mint [7] 259 és [14] 249-271, [18] Szemjonov J.T., Hogyan keletkezett az emberiség? Bp., Kossuth, (1973), [19] Leaky R.E., Fajunk eredete. Bp. Gondolat, (1986), [20] Passingham, R.E., Az emberré vált fôemlôs. Bp. Gondolat, (1988), [21] Desmond, M., A csupasz majom. Bp. Európa, (1989), [22] Owen-Lovejoy, C., Tud (1989) 1/64/, [23] A kérdés kritikai tárgyalását lásd [14] 219-234 és [22], [24] Mint [7] 262, [25] Révész Géza, Tanulmányok. Bp. Gondolat, (1985) 423, [26] Laitman J.T., TeV (1987) 11/479, Kivonatos fordítás magyarul a Bild und Wissenschaft (1987) No.5-bôl. [27] Mint [25] 461, [28] Ross, Ph. E., Tud. (1991) 6/74, [29] Bognár A., Scharpf E., Vigília (1966) 523, [30] Teilhard de Chardin, P., Der Mensch im Kosmos. München, C.H. Beck (1959), [31] Wrede M., Die Einheit von Materie und Geist bei Teilhard de Ch. Limburg, Lahzn Vrlg. (1964) [32] Glässer, A., Konvergenz. Die Struktur und Weltsumme P. Teilhard de Ch., Kevelaer, Butzon-Berner Vrlg. (1969), [33] Drexel, A., Katholisches Glaubensbuch. Christiania Vrlg. Stein am Rhein, (1972) 139, [34] Hengstenberg, H.E., Evolution und Schöpfung. Eine Antwort auf den Evolutionismus Teilhard de Ch., München, A. Pustet, (1963), továbbá [2] 75, [35] Mihelics V., Vigília (1962) 615, [36] Roquette R., Mérleg, (1967) 2/136, 145, [37] Nyíri T., Vigília, (1968) 1, [38] Hürzeler, J., Mérleg, (1965) 2/96, [39] Alszeghy Z., M. Flick, Mérleg, (1967) 1/23, [40] Nemesszeghy, E., Teológiai vázlatok. Bp. Szt.I.T. (1983) 46, [41] Grison, M., Geheimnisse der Schöpfnung. München, Rex Vrlg. (1960), 299, [42] Dawkins, R., Az önzô gén. Bp. Gondolat, (1986), [43] Fischbach, G.D., Tud. (1992) 11/6, [44] Dobzhanski, Th., Változatosság és egyenlôség. Bukarest, Kriterion, (1985) 40, [45] Spaemann R., A. Görres, Chr. Schönborn, Zur kirchlichen Erbsündenlehre. Freiburg, Einsiedeln, Johannes Vrlg. (1991) 69, [46] Lejeune, J., Mérleg (1982) 3/225, [47] Illies, J., Mérleg (1994) 2/218, [48] Wilder-Smith, A.G., mint [47], 2/225, 226, [49] Spülbeck, D., Der Christ und das Weltbild der modernen Naturwissenschaften. Berlin, Morus Vrlg. (1957), 241, [50] Gyenis Gy., TeV (1982) 6/282, [51] Görres, A., mint [45] 20.