Kérjük, az itt következô részt (314 sor) ne törölje ki, ha ezt a file-t továbbadja. Köszönjük. ======================================================================== A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár Isten hozta a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárban, a magyarnyelvű keresztény irodalom tárházában! A Könyvtár önkéntesek munkájával mindenki számára elektronikus formában terjeszti Isten Igéjét. A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár bemutatása ------------------------------------------------ Célkitűzés ---------- A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár (PPEK) célja az, hogy mindenki számára hozzáférhetôvé tegye a teljes magyarnyelvű katolikus egyházi, lelki irodalmat elektronikus formában. A lelkipásztori munka támogatása mellett elôsegíti az egyházi kutatómunkát, könyvnyomtatást és az írott, magyar keresztény értékek bemutatását, megôrzését, terjesztését. A könyvállomány mindenki számára ingyenesen rendelkezésre áll az Internet hálózaton keresztül. Egyházi intézményeknek és személyeknek postán is elküldjük a kért anyagot. Állomány -------- Minden szabadon másolható, szerzôi jogvédelem alá nem esô egyházi és vallási vonatkozású kiadvány része lehet a Könyvtárnak: a Szentírás (többféle fordításban), imakönyvek, énekeskönyvek, kódexek, pápai dokumentumok, katekizmusok, liturgikus könyvek, teológiai munkák, szentbeszéd-gyűjtemények, keresztutak, lelkigyakorlatok, himnuszok, imádságok, litániák, istenes versek és elbeszélések, szertartás- könyvek, lexikonok, stb. Irányítás, központ ------------------ Központ: St. Stephen's Magyar R.C. Church 223 Third St., Passaic, NJ 07055, USA (Az Egyesült Államok New Jersey államában levô Szent István Magyar Római Katolikus egyházközség) Levelezés: Felsôvályi Ákos 322 Sylvan Road Bloomfield, NJ, 07003, USA Tel: (973) 338-4736 Fax: (973) 338-5330 e-mail: felso@comcast.net A Könyvtár használata, a könyvek formája ---------------------------------------- Ebben az elektronikus könyvtárban nincs olvasóterem, hanem a szükséges könyveket ki kell venni (vagyis ,,letölteni''). Letöltés után mindenki a saját számítógépén olvashatja, ill. használhatja fel a szöveget. A hálózaton keresztül böngészni, ill. olvasni drága és lassú. A saját személyi számítógép használata a leggyorsabb és legolcsóbb, a könyv pedig az olvasó birtokában marad. Azoknak, akik nem rendelkeznek Internet-kapcsolattal, postán elküldjük a kért könyveket. Ebbôl a könyvtárból ügy kölcsönözhetünk, hogy nem kell (és nem is lehet) a kikölcsönzött könyveket visszaadni! A Könyvtár a kiadványokat kétféle alakban adja közre: 1. formálatlan szövegként, ami a további feldolgozást (könyvnyomtatás, kutatómunka) teszi lehetôvé szakemberek számára és 2. a Windows operációs rendszer Súgó (,,Help'') programjának keretében, ami a könnyű olvasást és felhasználást teszi lehetôvé mindenki számára (a szövegek -- külön begépelés nélkül -- egy gombnyomással egy szövegszerkesztô programba vihetôk át, ahol azután szabadon alakíthatók). A Könyvtárban található file-ok neve ------------------------------------ Minden kiadvány négyféle file formában található meg a Könyvtárban: text file (formálatlan változat), help file (,,Súgó'' formátum), sűrített text file és sűrített help file. Ezenkívül minden help file-hoz tartozik egy ikon file. Minden file nevének (file name) a két utolsó karaktere a verziószám (01 az elsô változaté, 02 a másodiké, stb). A file nevének kiterjesztése (file extension) mutatja a file típusát: txt: text file, zpt: sűrített text file, hlp: help file, zph: sűrített help file és ico: a Help file-hoz tartozó icon file. Például a Vasárnapi Kalauz című könyv elsô változatának (,,01'') négy formája: VASKAL01.TXT, VASKAL01.HLP, VASKAL01.ZPT, VASKAL01.ZPH; az ikon file pedig: VASKAL01.ICO. A sűrítést a legelterjedtebb sűrítô programmal, a PKZIP/PKUNZIP 2.04 DOS változatával végezzük. A sűrítés nagymértékben csökkenti a file nagyságát, így a letöltés/továbbítás sokkal gyorsabb, olcsóbb. A file-t használat elôtt a PKUNZIP program segítségével kell visszaállítani eredeti formájába. (Például a "PKUNZIP VASKAL01.ZPH" utasítás visszaállítja az VASKAL01.HLP file-t.) A file-ok felhasználási módjai ------------------------------ Mivel minden művet kétféle formában ad közre a Könyvtár, a következô kétféle felhasználási mód lehetséges. 1. A text file felhasználása Ez a file formálatlanul tartalmazza az anyagot. A felhasználó betöltheti egy szövegszerkesztô programba, és ott saját ízlése, szükséglete szerint formálhatja. Például ha az anyagot ki akarjuk nyomtatni könyv alakban (feltéve, hogy az szabadon publikálható), akkor ebbôl a text file-ból könnyen elô tudjuk állítani a nyomdakész változatot. Vigyázat! A text file minden sora sorvég-karakterrel végzôdik, ezeket elôbb el kell távolítanunk, és csak utána szabad a formálást elkezdenünk. A szövegben a kezdô idézôjelet két egymást követô vesszô, a felsô idôzôjelet két egymást követô aposztrófa és a gondolatjelet két egymást követô elválasztójel képezi (lásd a szöveg formájára vonatkozó megkötéseket késôbb). Az egyes fejezeteket csupa egyenlôségjelbôl álló sorok választják el egymástól. A file eleje ezt az ismertetést tartalmazza a Könyvtárról. Ezt a text file-t felhasználhatjuk szövegelemzésre is, amihez természetesen szükségünk van valamilyen elemzô programra. 2. A,,súgó'' file felhasználása Ez a file formátum igen egyszerű olvasást, felhasználást tesz lehetôvé a Windows operációs rendszerben megszokott ,,súgó'' programok formájában. (Az ajánlott képernyô felbontás VGA.) Az elektronikus könyv legnagyobb elônye az, hogy a szöveg elektronikus formában áll az olvasó rendelkezésére. A ,,Másol'' gombbal a teljes fejezet átvihetô a vágóasztalra [Notepad]) és onnan a szokásos módon: ,,Szerkesztés'' és ,,Másol'' [Edit és Paste] paranccsal bármilyen Windows szövegszerkesztôbe. Ugyanezt érjük el a Ctrl+Ins gombok együttes lenyomásával is. Ha nem akarjuk a teljes szöveget átvinni, akkor használjuk a ,,Szerkesztés'' [Edit] majd a ,,Másol'' [Copy] utasítást a program menüjérôl, minek következtében a fejezet teljes szövege megjelenik egy Másolás párbeszéd-panelban. A kijelölt szövegrészt a ,,Másol'' utasítás a vágóasztalra [Notepad] viszi, és onnan az elôbbiek szerint folytathatjuk a munkát. A programból közvetlenül is nyomtathatunk fejezetenként a ,,File'' és ,,Nyomtat'' [Print] utasítással. A nyomtatott szöveg formája kissé eltérhet a képernyôn láthatótól. A nyomtatott szöveg betűtípusa ,,Arial'', betűmérete 10 pontos. Ha más formátumra, betűtípusra vagy -nagyságra van szükségünk, akkor vigyük elôbb a szöveget a szövegszerkesztô programunkba, ott állítsuk be a kívánt formátumot, és utána nyomtassunk. Ahhoz, hogy a ,,súgó'' file-t használni tudjuk, a következôket kell tennünk (a ,,Vasárnapi kalauz'' című könyvvel mutatjuk be a lépéseket). 1. A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárból töltsük le a VASKAL01.HLP és a VASKAL01.ICO file-okat a saját gépünk ,,C:\PAZMANY'' nevű alkönyvtárába. (A VASKAL01.HLP helyett letölthetjük a sokkal kisebb VASKAL01.ZPH file-t is, de akkor letöltés után ki kell bontanunk a "PKUNZIP VASKAL01" utasítással.) 2. Készítsünk egy programindító ikont. A Programkezelôben kattintsunk elôször a ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű programcsoportra. (Ha az még nincs felállítva, akkor hajtsuk végre a fejezet végén leírt ide vonatkozó utasításokat.) Ezután válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és ,,Program'' utasításokat a menürôl. A párbeszed-panelban a következôket gépeljük be: Megnevezés: Vasárnapi Kalauz Parancssor: WINHELP C:\PAZMANY\VASKAL01.HLP Munkakönyvtár: C:\PAZMANY Ezután kattintsunk az ,,Ikon'' nevű utasításra, és adjuk meg a C:\PAZMANY\VASKAL01.ICO file-t. Ha ezután rákattintunk az így felállított ikonra, a program elindul, és olvashatjuk a könyvet. A ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű programcsoport felállítása: A Programkezelô menüjérôl válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és ,,Programcsoport'' utasítást. A párbeszéd-panelban a következôt gépeljük be: Megnevezés: Pázmány Péter E-Könyvtár Ezután zárjuk be a párbeszéd-panelt. Hogyan lehet a könyvekhez hozzájutni? ------------------------------------- A könyveket bárki elektronikus úton letöltheti a Könyvtárból (lásd a Könyvtár Internet címét) vagy postán megrendelheti (lásd a postai címet). Egyházi intézményeknek és személyeknek ingyen küldjük el a könyveket, mások a rendeléssel együtt 3 dollárt vagy annak megfelelô pénzösszeget küldjenek a lemez- és postaköltség megtérítésére. A Könyvtár használatának jogi kérdései -------------------------------------- Az általános elvek a következôk: 1. A Könyvtár mindenkinek rendelkezésére áll személyes vagy tudományos használatra. Ha a Könyvtár anyagát publikációban használják fel, akkor kérjük az alábbi hivatkozás használatát: ,,A szöveg eredete a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár -- a magyarnyelvű keresztény irodalom tárháza.'' 2. Egyházi intézmények és személyek kereskedelmi célokra is ingyenesen használhatják a Könyvtár anyagát, csak azt kérjük, hogy a kiadványuk elején helyezzék el az elôbbi utalást. A Könyvtár fenntartja magának azt a jogot, hogy eldöntse: ki és mi minôsül egyházi személynek, ill. intézménynek. Kérjük, keresse meg ez ügyben a Könyvtárat. 3. Ha a Könyvtár kiadványait nem egyházi intézmény vagy személy kereskedelmi célokra használja fel, akkor az elôbbi utalás feltüntetésén kívül még kérjük a haszon 20%-át a Könyvtár számára átengedni. A befolyt összeget teljes egészében a Könyvtár céljaira használjuk föl. Elôfordulhat, hogy ezek az elvek bizonyos könyvekre nem vonatkoznak, mert a szerzôi jog nem a Könyvtáré. Az ilyen könyv része az állománynak, lehet olvasni, lelkipásztori munkára felhasználni, de kinyomtatása, -- bármilyan formában --, tilos. Az ilyen jellegű korlátozások minden könyvben külön szerepelnek. (Lásd a könyvek elektronikus változatáról szóló fejezetet!) Hogyan lehet a Könyvtár gyarapodásához hozzájárulni? ---------------------------------------------------- Minden pénzügyi támogatást hálásan köszönünk, és a központi címre kérjük továbbítani. Az anyagi támogatásnál is fontosabb azonban az az önkéntes munka, amellyel állományunkat gyarapíthatjuk. Kérünk mindenkit, akinek a magyar katolikus egyház sorsa és az egyetemes magyar kultúra ügye fontos, hogy lehetôségeinek megfelelôen támogassa a Könyvtár munkáját. A munka egyszerű, bárki, -- aki már használt szövegszerkesztô programot --, részt vehet benne. Hogyan lehet az állomány gyarapításában részt venni? A munka egyszerűen egy-egy könyv szövegének számítógépbe való bevitelét jelenti. Elôször optikai beolvasással (szkennolással), automatikus úton, egy nyers szöveget készítünk, amit aztán az önkénteseknek ki kell javítaniuk. A munka lépései így a következôk: 1. Ellenôrizzük, hogy a kiválasztott könyv szabadon másolható-e (nem esik-e szerzôi jogvédelem alá), vagy meg lehet-e kapni a Könyvtár számára a másolás jogát. Ez ügyben vegyük fel a kapcsolatot a Központtal. 2. Ellenôrizzük, hogy a könyvet még nem kezdte-e el senki begépelni. Ez ügyben is vegyük fel a kapcsolatot a Központtal. A Könyvtár állandóan tájékoztat a begépelés alatt álló munkákról. 3. A könyvet küldjük el a Központnak, ahol optikai beolvasással elkészítik a nyers szöveget. 4. A Központ visszaküldi a nyers szöveget egy számítógépes lemezen a könyvvel együtt. A nyers szöveget tetszôleges szövegszerkesztô- formában lehet kérni. Ha az eredeti kiadvány nem alkalmas optikai beolvasásra (rossz minôség, régies betűtípusok stb. miatt), akkor az önkéntesnek kell a nyers szöveget is begépelnie. 5. Végezzük el a nyers szöveg ellenôrzését és javítását. Ez a munka legidôigényesebb része, és ettôl függ a végleges szöveg helyessége! Kövessük a szöveg formájára vonatkozó megállapodásokat (lásd a következô részt). 6. A kész szöveget küldjük vissza lemezen a Központnak. 7. A Könyvtár ezután elkészíti a kívánt file-formákat és a könyvet behelyezi a Könyvtár állományába. Megkötések a szöveg formájára ----------------------------- Mivel mindenki számára hozzáférhetô módon kell a szövegeket tárolnunk, egyszerűségre törekszünk. Általános szabály az, hogy semmilyen tipográfiai karaktert vagy kódot nem használunk, csak a billentyűzetrôl bevihetô karakterek szerepelhetnek a szövegben. A szöveg készítésekor kérjük a következô megállapodásokat betartani: 1. Margó: 1 hüvelyk (2.54 cm) bal- és jobboldalt. 2. Betűtípus: Arial, 10 pontos. 3. Alsó idézôjel: két vesszô szóköz nélkül, felsô idézôjel: két aposztrófa szóköz nélkül, gondolatjel: két elválasztójel szóköz nélkül, idézôjel idézôjelen belül: aposztrófa (alsó és felsô idézôjelként egyaránt). 4. Tabulátor karakter megengedett (a tabulátorokat fél hüvelyk, azaz 1.27 cm távolságra kell egymástól beállítani). 5. Semmilyan más formálási kód nem megengedett. 6. Lábjegyzet helyett szögletes zárójelbe kerüljenek a hivatkozások száma (pl. [1]), és a hozzátartozó magyarázatok a file legvégén egymás után, mindegyik új sorban kezdve. Érdeklôdés/Javaslat ------------------- A már meglevô állományról, a készülôfélben levô könyvekrôl, az önkéntes munka lehetôségeirôl és a Könyvtár legújabb híreirôl a következô címeken lehet tájékoztatót kapni: 1. levél: St. Stephen's Magyar R.C. Church 223 Third St., Passaic, NJ 07055-7894, USA 2. elektronikus posta (e-mail): felso@comcast.net 3. elektronikus hálózat (World Wide Web): http://www.communio.hu/ppek vagy http://www.piar.hu/pazmany Minôség -- állandó javítás -------------------------- A Könyvtár állományának minôségét állandóan javítjuk, újabb és újabb változatokat bocsátunk közre (a file nevének utolsó két karaktere a változat számát jelenti). Kérjük ezért a Könyvtár minden tagját, olvasóját, hogy jelentsen minden felfedezett szöveghibát. A levélben (postai vagy elektronikus levélben egyaránt), közöljük az új, javított sort az ôt megelôzô és követô sorral együtt. Így a szövegkörnyezetben elhelyezve, könnyű lesz a hibát megtalálni és javítani. Miután a file új változata (új verziószámmal) felkerült a Könyvtárba, a régit töröljük. Kérjük, a könyvekkel és a Könyvtár munkájával kapcsolatos észrevételeit, javaslatait, kritikáját közölje velünk! Segítségét hálásan köszönjük. A könyvtár mottója egy szentírási idézet ---------------------------------------- Ha ugyanis az evangéliumot hirdetem, nincs mivel dicsekednem, hiszen ez a kötelességem. Jaj nekem, ha nem hirdetem az evangéliumot! Ha önszántamból teszem, jutalmam lesz, ha nem önszántamból, csak megbízott hivatalnok vagyok. (1Kor 9,16-17) ======================================================================== ======================================================================== De Waal Antal: XV. Benedek pápa De Waal Antal pápai fôpap és a római Campo Santo Intézet kormányzója hasonnevű munkája után szabadon átdolgozva Nihil obstat. Dr. Desiderius Bita, censor dioecesanus. Nr. 5987. Imprimatur. Strigonii, die 20. Novembris 1915. Ludovicus Rajner, episc., vic. generlis. Tartalomjegyzék ======================================================================== Tartalomjegyzék A könyv elektronikus változata XV. Benedek kézírása I. Korai évek 1. A gyermek 2. Az ifjú 3. Tanulmányai Rómában 4. Rampolla bíboros 5. A pap II. A pápa szolgálatában 1. A madridi nunciatúrán 2. A pápai államtitkári hivatalban 3. A helyettes államtitkár III. Bologna érseke 1. A püspökszentelés A második otthon felé Bologna 4. A hivataloskodás elsô éve 5. A püspök és papsága 6. Pásztor és atya 7. A bíboros 8. Élmények és események IV. Szent Péter székében 1. Indulás a pápaválasztásra 2. Az új pápa 3. Székfoglaló és koronázás 4. Szent Péter székében 5. Pápaságának elsô napjai 6. A béke pápája 7. A jövô Jegyzetek XV. Benedek (A Katolikus Lexikon szócikke) ======================================================================== A könyv elektronikus kiadása Ez a program az azonos című könyv elektronikus változata. A könyv 1916-ban, XV. Benedek pápa uralkodásának 2-ik évében jelent meg a Szent István Társulat kiadásában. Az elektronikus változat tartalmazza a Katolikus Lexikon (szerk. Bangha Béla, 1931) szócikkét XV. Benedek pápáról. ======================================================================== A gyermek A Chiesák nemzetsége a genuai nemességhez tartozik. Genua patríciusainak aranykönyve már a XVI. században megemlékezik róla. Hogy nem sokkal régibb eredetű, igazolja címerük: egy kis templom (chiesa annyi, mint templom) és fölötte a német birodalmi sas. Egyáltalán nincs történelmi alapja egyes tudósok ama kísérletének, hogy a család eredetét a IV. századba, Szent Ambrus, milánói érsekig vezessék vissza. Az elsôszülött mindenkor ôrgróf, testvérei ellenben egyszerűen nemesek. A genuai ôsi hajlék utcarendezésnek esett áldozatul, a család már évek óta a Szent József utca egyik bérházában lakik. Pegliben, a Genuától félórányira fekvô városkában a Carloforte utcában van a család XVI. századból származó kastélya, amelyet vaskos tornya miatt castellónak, váracskának neveznek. A kapu felett levô fülkében áll az ,,Irgalmasság Anyjának'' szobra. Szentatyánknak három elôdje szenátori rangot viselt Genuában, amikor ez a város még respublica serenissima, fenséges köztársaság volt: Jeromos 1590-ben, András 1630-ban, és Péter Antal 1656-ban, aki a Liguriában dühöngô járvány alkalmával bátorsága és jámborsága által kiérdemelte polgártársainak csodálatát. A pápa atyja, a Genuában 1821-ben született della Chiesa József, egy Migliorati ôrgrófnôt vett el. Ennek családja Sulmonából származott és több fôpapon kívül, VII. Ince pápát adta az Egyháznak (1404--1406). Házassága révén számos, kivált felsô-olaszországi családdal kerültek atyafiságba. A pápa nem a pegli-i szülôi házban, hanem Genuában született, ahová édesanyja -- szülését bevárandó -- költözött. Ott is keresztelték meg, de testi gyengesége miatt nem a templomban, hanem otthon. A Szôlôkben levô Miasszonyunkról nevezett plébánia keresztelési anyakönyvében Cardinali plébános kezébôl az alábbi feljegyzés olvasható: ,,Az Úr 1854- ik évében november 22-én délután 1 órakor e plébánia templomba újonnan született csecsemôt hoztak, amely november 21-én d. e. 3/4 10 órakor e plébánia területén született. Atyja, della Chiesa József ôrgróf, néhai Jánosnak fia, genuai lakos, anyja Migliorati Janka ôrgrófnô, Jánosnak leánya. A gyermeket gyengesége miatt Bosso Albert orvos házában keresztelték, mely alkalommal a Jakab, Pál, Keresztelô János neveket kapta. Keresztszülôi: Spinola Jakab ôrgróf és Centurione szül. Migliorati Anna ôrgrófnô, genuai lakosok voltak.'' A pápának még két testvére él, három meghalt. Az elsôszülött Antal János, nyugalmazott olasz ellentengernagy, állandóan Pegliben tartózkodik, neje Jacobini bíbornok unokahúga, Eugenia, akinek saját háza van Rómában; a másik fivére Gyula, szintén a tengerészetnél szolgált, de most magánzó. Pápasága idején halt meg nôvére, Zsófia, Persico gróf özvegye, aki télen Velencében vagy Firenzében, nyáron Treviso mellett levô villájában lakott. Midôn a családnak egy barátja közölte vele a pápaválasztás eredményét, lehajtotta fejét, összekulcsolta kezét, és így sóhajtott föl: Povero mio fratello -- szegény testvérem! A Szentatya oly helyen töltötte gyermekéveit, amelynek szépsége egész Európában ritkítja párját. Az egész Riviérán végig városok, falvak és nyárilakok sorakoznak, egyik szebb a másiknál, és mindegyik a Genua Superba, a büszke Genua korára emlékeztet. Méltó helyet foglal el közöttük Pegli is. Az északi szél ellen védett magaslatokon déli növényzet díszlik. A szabadban tenyészik a pálma, a cédrus, a magnólia, az oleander és a ciprus; a rózsa egész éven át nyílik. A virágok közül, pompás parkok keretébôl barátságos villák és házikók emelkednek ki. Keresztül-kasul kellemes sétautak kanyarognak, amelyet Pallavicini herceg 1837-ben hétmillió líra költséggel építtetett. A városka a tengerparthoz közel fekszik. Gyönyörű kilátással a tengerre, amelyen Genuának tartó, vagy onnan induló kereskedelmi hajók, csónakok és vitorlások közlekednek. A plébániatemplom Szent Mártonnak van szentelve, de a helységnek védôszentje Szent Rozália, akinek ünnepét a közmondásos olasz pompával szokták megülni. Befejezésül a sötétség beálltával csónakversenyt rendeznek, a csónakok számtalan égô lámpa fényében ragyognak. 1500-ben a Grinaldi-család a bencéseket hívta meg Peglibe, akik a régi kisebb templomocskát megnagyobbították és megújították. Ott is maradtak rendjüknek 1810-ban bekövetkezett feloszlatásáig. A templomot az 1900-iki jubiláns évben alaposan átalakították. A templomnak kilenc márványoltára van. Újabb idôben a városban a Szeplôtelen Fogantatás tiszteletére gyönyörű templomot emeltek. Pegli, amely télen látogatott gyógyítóhely, nyáron pedig élénk tengeri fürdô, félszázaddal ezelôtt, a pápa gyermekkorában, nem volt egyéb nagyobbacska halászfalunál, jámbor, igénytelen és szorgalmas lakosokkal. Elôtte terült el Genua, a világváros, pompás templomaival és palotáival, a tudományok és művészetek kincsesházaival, amelyekhez Pegli legszerényebb gyermekei is hozzáférhettek. Legelôkelôbb háza a della Chiesa ôrgrófoké volt. Emitt az Alpok lejtôi, amott a tenger, fölöttük a mindig kék ég: oly látvány, amely erôsen belemarkolt a fogékony lelkű és ritka tehetségű gyermek szívébe. A kis Jakab, aki zsenge korában gyenge szervezetével és betegségre hajló természetével ugyancsak sok gondot okozott édesanyjának, évek multán, hála a körültekintô ápolásnak és a kedvezô éghajlatnak, vidám és jókedvű fiúvá növekedett, aki élénk részt kért társai szórakozásaiból és pajkos csínyjeibôl. Az evezôt és vitorlát páratlan ügyességgel kezelte, az úszásban pedig túltett valamennyi társán. Különös kedvteléssel űzte a teniszt s jellemzô eset, hogy amikor mint bolognai érsek látogatóban járt szülôvárosában és végignézte a gyermekek játékát, az ifjúkori emlékek hatása alatt maga is kezébe ragadta az ütôt. Játszótársai, akik még életben vannak, élénken emlékeznek rá, hogy a kis Jakab olykor hirtelen abbahagyta játékát és hazasietett könyvei mellé. Szívvel-lélekkel részt vett a játékban, forgatta könyveit, de éppen oly buzgósággal kereste fel a templomot is, hogy egész egyedül a legméltóságosabb Oltáriszentség vagy a Szűzanya képe elôtt imádkozzék, avagy a Szentek legendáit olvasgassa. Nem messze Peglitôl, Voltri közelében, a hegyek közé rejtôzô Mária-kegyhely fekszik, neve Acqua santa, szent víz. Nyarankint a fiú szülei a kegyhelyet gyakorta felkeresték, Jakab pedig mindannyiszor valódi búcsújárásnak tekintette az odavaló utazást. Késôbbi éveiben, sôt bolognai érsek korában sem mulasztotta otthon tartózkodása idején ezt a helyet felkeresni. Egy hírlapíró, aki a pápaválasztás után azonnal Peglibe sietett, hogy egyet-mást megtudjon, feljegyezte Montalto Károly kertésszel, a pápa kortársával való beszélgetését: -- Ha a monsignore Peglibe jön, -- mesélte a kertész -- mindig érdeklôdik az egyik magaültette pálmáról; elmegy a kertbe, megáll elôtte s megfogja egyik ágát, mintha régi ismerôsével akarna kezet fogni. -- Volt-e már gyermekkorában hajlama a papi pályára? -- Határozottan. Mikor tizenkétévesek voltunk, kitárta elôttem szívét. Elmondta, hogy milyen fenséges valami Istennek az oltárnál szolgálni és a lelkek üdvét munkálni. Szavaiban azonban bizonyos panaszos hang rezgett. Ennek okát kérdezvén, könnyes szemmel így szólt: Ma reggel egész komolyan kijelentettem atyámnak, hogy pap akarok lenni, mire ô kurtán azt válaszolta: akarom, hogy elôbb ügyvéd légy. Szabad idejében kis oltárt emelt vagy az ablaknak fordulva prédikált. Majd, mintha szószékre lépne, az erkélyre állott. Senki sem hallgatta, bizonyára az elvonuló felhôkhöz beszélt, mert feléjük tárta ki két karját. Némelykor észrevétlenül odasompolyogtam, hogy meghallgassam. Nem értettem ugyan, mit mondott, de jól beszélt. ======================================================================== Az ifjú Elvégezvén az elemi iskolát, Jakabot atyja Novara és De Giusso szerzetesek vezetése alatt álló genuai intézetbe küldte, ahol a növendékek reggeli 9 órától délutáni 3 óráig tanulással foglalkoztak. E tanulmánya befejeztével mint bejáró növendék hallgatta a püspöki papnevelôben a bölcsészeti elôadásokat, majd az egyetemre -- Atheneumra -- iratkozott be, ahol atyja utasítása szerint jogot hallgatott. 1875. augusztus 2-án, tehát alig 21 éves korában a polgári jog doktorává avatták, és ezzel megnyílt elôtte az ügyvédséghez vezetô út. Az öreg ôrgróf ugyancsak jól ismerhette fiát, amikor ráparancsolt, hogy ügyvéd legyen. Különös jogi érzékkel bírt, amely az egyetemen mindjárt fel is tűnt. Nem tekintette a jogot valami száraz tantárgynak, és különös érdeklôdéssel foglalkozott a római joggal, kezdve kifejlôdésétôl egészen virágzásáig. A fiatal egyetemi hallgató oly buzgón feküdt neki tárgyának, hogy sem zenével, sem rajzolással vagy festészettel nem foglalkozott. A zene és ének iránt egyébként teljes életében sem érzett hajlamot, amint nem érez ma sem. Nem lelkesedett a gimnáziumban a matematika iránt sem, míg fivére, a késôbbi ellentengernagy éppen a matematikához és a vele rokon tanulmányokhoz vonzódott. Genua elôkelô társadalmában mindig szívesen látták a fiatal diákot, aki nemes származásán kívül sok jó tulajdonsággal bírt. Bár megjelenése nem volt délceg és arcvonásait sem lehetett szépnek mondani, finom modorával, könnyed társalgásával, valamint higgadt fellépésével meghódította a szíveket. Tanárai és tanulótársai egyformán dicsérték a tehetséges és szorgalmas ifjút, aki azonfelül vallásos meggyôzôdését sem helyezte véka alá. A szünidôt Jakab részben Pegliben, részben ismerôseinél és rokonainál Turinban, Milánóban, de legszívesebben Trevisóban töltötte, ahová helyettes államtitkár korában is gyakran kirándult. Amikor a trevisói püspök tisztelgett az új pápánál, ez tréfálkozva így szólt hozzá: ,,Én Önt sokszor felkerestem Trevisóban, annak most már vége, Önön a sor, hogy meglátogasson.'' Vessünk most egy pillantást azokra az egyházpolitikai mozgalmakra, melyek életének elsô két évtizedében végigszántották Olaszországot. Szardíniában, amelyhez a liguriai partvidék és Genua is tartozott, a karbonarik (szénégetôk) titkos társulata az Egyház üldözésére szövetkezett Viktor Emánuel (1849--1878) kormányával. Hogy megtörhesse a papság ellenállását és saját hatalmi eszközeit növelje, 1850-ben felfüggesztették a papság valamennyi elôjogát. 1855-ben az oktatás és betegápolás ügyét szolgáló szerzetek kivételével a többit feloszlatták és birtokaikat elkobozták. Az iskolát kivonták az Egyház hatáskörébôl, életbe léptették a polgári házasságot, pusztították az egyházi vagyont, azokat a püspököket és papokat pedig, akik az Egyház jogait védelmezték, állásuktól és szabadságuktól megfosztották. Mindenfelé terjesztették Cavour-nak az Olaszország egyesítését célzó eszméjét és évrôl-évre következetesen valóra is váltották. Mikor Cavour 1861-ben meghalt, Garibaldi segítségével megvalósították az egyesült Olaszországot. (Unita Itália.) Az Egyházi Államból csak csekély töredék maradt meg. Minden további hódítással karöltve járt az Egyház üldözése és fosztogatása, a zárdák feloszlatása, az egyházi befolyás csökkentése, a vallásnak minden rangú és rendű iskolából való kiküszöbölése, a népnek a fô- és alsópapság ellen való lázítása. Azok az események, amelyek Sarto József mantuai püspökösködése idején lejátszódtak, hű képet adnak a fejtetôre állított akkori viszonyokról. A fiatal Chiesa mindennek szemes fültanúja volt. Tanárai a gimnáziumban is, az egyetemen is nyíltan tanították a hitetlenséget, az Egyház gyűlöletét; még diák volt, mikor egész Olaszország 1870. szeptember 20- án lelkesedéssel ünnepelte Róma elfoglalását. Mily nehéz lelki küzdelembe kerülhetett della Chiesának tanárai, iskolatársai, egész környezete mérget lehelô befolyása ellenére hitét megôrizni, elveihez és ahhoz az elhatározásához, hogy pappá lesz, hű maradni. És ô az maradt. Idôszerű lesz e helyen behatóbban foglalkozni a Genua közelében levô szentéllyel, amely az ,,Oltalomról nevezett Szent Szűz'' néven ismeretes. Ide különös elôszeretettel zarándokolt a fiatal della Chiesa. Ez a szentély a Tigogna magaslaton fekszik, 817 méter magasságban a tenger színe fölött. A fölfelé vezetô út helyenkint oly meredek, hogy lóháton is csak bajjal tehetô meg. A majdnem 500 éves hagyomány szerint a Boldogságos Szűz 1490. augusztus 29-én, szerdai napon megjelent valami Pareto Benedek nevű földmívelônek, aki a hegyoldalban szénát kaszált, és meghagyta neki, hogy e magaslaton hajlékot emeljen tiszteletére. Nemsokára ott is állt a kis kápolna, amelyben éppen csak az oltár, a pap és a ministráns számára volt hely. A hívek ájtatosságának növekedtével szaporodtak az adományok is, így Benedeknek sikerült a hegy csúcsán tágasabb szentélyt emelni, amelyet mint egy felírás hirdet, 1530-ban fejeztek be vagy nagyobbítottak. 1634- ben kibôvítették. Már akkor is kedvenc búcsújáróhely volt, amelyet különösen a genuaiak kerestek föl elôszeretettel. 1790-ben, a jelenés háromszázados jubileuma alkalmából, sok ezren járultak Genuából és Liguria minden helységébôl az Oltalomról nevezett Szent Szűz oltára elé. Mikor pedig IX. Pius, az Immaculata pápája, 1871. június 21-én pápaságának huszonötéves fordulóját ülte, ez a kegyhely még ragyogóbb ünnepeknek volt helye. Akkor tette meg az utat több társával Chiesa Jakab is, ami ezután is gyakran ismétlôdött, mert a katolikus ifjúság egyesülete évenkint vezetett körmenetet a kegyhelyre. Mikor 1875-ben doktorrá avatták, szintén oda zarándokolt. Visszatértében értesítette atyját tanulmányai sikeres befejeztérôl és így szólt hozzá: ,,Megtettem, apácska, amit gyermekkoromban megparancsoltál, most te is engedd meg, hogy teológiát tanuljak és pappá lehessek.'' 1865-ben átalakították a szentélyt és 1879-ben ünnepélyesen felszentelték. Della Chiesa mint újmisés még ugyanabban az évben meglátogatta ezt a templomot és a Kegyelemoltárnál misézett. Az Oltalomról nevezett Miasszonyunkhoz azonban még azután is hűségesen ragaszkodott. Az öreg ôrgrófot fiának kérelme nem lepte meg. Jakab anyja elôtt már több ízben kifejezte amaz óhajtását, hogy pap szeretne lenni. Egész ifjúsága különben is olyannyira ennek a célnak a szolgálatába telt el, hogy hivatásában kételkedni sem lehetett. Mindazonáltal csak nehéz szívvel adta beleegyezését. Pappá lenni olyan korban, amikor az egyházi öltöny általános megvetés és gyűlölet tárgya! Az ügyvédi pályán vagy állami szolgálatban mégis csak más jövôre volt remény. Okossága és vallásos érzelme azonban nem engedték, hogy fia óhajtásával nyíltan szembe szálljon. Másrészt a dolgok ilyen fordulatában is külön tervei és reményei voltak. Jogtudor lévén, aligha lesz fia arra utalva, hogy mint falusi plébános vagy legfeljebb mint genuai kanonok fejezze be életét. Tekintve ôsnemesi származását és ragyogó tehetségét, a diplomáciai pályán, a Szentszék közvetlen közelségében szolgálhatja az Egyházat. Ámde ebben az esetben fiának nem Genuában, hanem Rómában kell folytatnia tanulmányait. Ha már atyjának beleegyezése, egész más csapásba zökkentette élte szekerének kerekét, mennyivel inkább határvonal volt életében, hogy valamely egyházi intézet növendékeként fog Rómában élni. Charvaz András, genuai püspök ajánlatával nem került az öreg grófnak nagy fáradságába Jakab felvételét biztosítani. ======================================================================== Tanulmányai Rómában a) A Capranica-féle intézetben Ez az intézet két alapítójától, Capranica Domonkos és Angelus bíborostól kapta nevét. Az elôbbi 1458-, az utóbbi 1478-ban halt meg. Mindkettô ragyogó erényekkel ékeskedett, s mindketten a S. Mária Sopra Minerva templomában levô Szent Katalin kápolnában pihennek. A kollégium a város középpontjában, a róla nevezett téren, közel Citorio hegyéhez emelkedik. Az avignoni fogságnak és a pártoskodások szomorú kora után a Capranica-féle kollégium volt az elsô, amely a papság nevelése és tudományos kiképzése céljából keletkezett. Négyszázados fennállása óta nagyszámú bíboros, püspök, magas rangú egyházi férfiú és kiváló tudós került ki belôle. Ennek az intézetnek lett tagja della Chiesa, aki 21 éves korában, éppen születése napján lépett be, és 1879. július 13-ig, tehát 4 évig tartózkodott falai között. A növendékek -- mint ma is! -- a Gergely- féle egyetemet látogatták, ahol a Jézus-társaság tagjai tanítanak. Della Chiesát, aki már Genuában megszerezte volt a jogi doktorátust, ennek a tudományszaknak hallgatása alól felmentették, hogy kizárólag a teológiának szentelhesse magát. Tekintve, hogy a többi kollégium növendékei is a Gergely-féle egyetemre jártak, számuk több száz volt. Tanárai a többi közt a dogmatika egén csillagként ragyogó német eredetű Franzelin volt, akit azonban csak egy évig hallgatott, mert az 1876. április 3-án tartott konzisztóriumban megkapta a bíborosi kalapot; továbbá Mazella, késôbb szintén bíboros, azután Balde, Lugari, Uraburu, de Angelis és Caterini Jézus-társasági atyák. Az utóbbi, aki a bölcsészetet tanította, még ma is emlékszik della Chiesára, aki mindig az elsô padban ült, és szorgalmasan jegyezte elôadásait. A teológiai doktorátus elnyerésénél Palmieri, Villani, Valle és Zampieri volt vizsgáló tanár. Iskolatársai közt volt a német Pohle is, aki jelenleg a boroszlói egyetemen a dogmatika tanára. A Capranica-féle intézetben töltött évek folyamán oly jelentôs események történtek az Egyház életében, amelyek maradandó hatást tettek a fiatal teológus fogékony lelkére. Rómának 1870. szeptember 20-án történt elfoglalása után a szabadelvű kormány mindent elkövetett, hogy a püspökök, papok és szerzetesrendek működését megbénítsa. Németországban a kultúrharc tetôpontjára hágott. 1875. november hó 15-én Svájc száműzött püspöke, Lachat kisebb zarándokcsoportot vezetett Rómába, hogy az üldözésekkel szemben kifejtendô ellenállásra a pápa áldását kikérje. Az 1874. március 7-én az osztrák püspökökhöz intézett enciklikában a pápa eredménytelenül tiltakozott az Egyház jogainak eltiprása ellen. Mikor Simeoni államtitkár minden fáradsága kárba veszett, hogy az oroszországi katolikusok szorongatott helyzetén könnyítsen, kénytelen volt a pápa 1878-ban ezzel a hatalommal a diplomáciai összeköttetést megszakítani. 1875. augusztus 6-án meggyilkolták Garcia Morenót, Ecuador köztársaságának szentéletű elnökét. Brazíliában a hatalomra jutott szabadkôművesség a gyengeelméjű Don Pedro császárt a katolikusokkal szemben mind szigorúbb intézkedésekre szorította. Bár az Egyház e sokféle szorongattatásának híre nem is hatolt teljes mértékben a kollégium csendes falai közé, és nem zavarta a tanulmányok egyforma menetét, az az eredményük mégis megvolt, hogy a növendékek szívét részvéttel töltötték el, és szorosabban hozzáfűzték a szorongatott Egyházhoz és annak ôsz fejéhez. Sokkal mélyebb nyomokat hagyott azonban lelkükben az 1878. év kettôs nagy eseménye: Piusnak február 7-én bekövetkezett halála, XIII. Leónak pápává való választása és március 3-án történt megkoronázása. Kevéssel IX. Pius elôtt, 1878. január 9-én Viktor Emánuel olasz király elköltözött az örökkévalóságba. Saját és családjának akarata ellenére nem a Turin mellett levô supergai családi sírboltba helyezték nyugalomra, hanem pártjának sürgetésére a Panteonban. Bár az intézetben különféleképp bírálták a holttest nyugalomra helyezésével űzött tüntetést, tény az, hogy a della Chiesa-család törvényes uralkodóját és az olasz egység megalkotóját tisztelte a királyban. A szent gyanánt tisztelt IX. Piusnak elhunyta kétségkívül mély gyászba borította az összes növendéket. A megboldogult ismételten jelét adta a kollégium iránt érzett jóakaratának és atyai gondoskodásának. Szívesen bemutattatta magának az újonnan érkezô növendékeket és lebilincselô modorában beszélt hozzájuk kötelességükrôl és jövendô hivatásukról. Néhány nappal a temetés után, február 20-án XIII. Leót pápává választották. Ezt követte március 3-án megkoronázása a sixtini kápolnában. Mikor az intézeti kormányzó az új pápának bemutatta a növendékeket, gondolta-e XIII. Leó, hogy közöttük van leendô utódja is? Della Chiesát 1878. évi április 20-án, nagyszombat napján szerpappá szentelték és december 21-én, 24 éves korában a lateráni templomban Patrizzi bíbornok áldozópappá szentelte. Hozzátartozói eljöttek Genuából, hogy részt vehessenek a Szent Péter templomban mondott elsô szentmiséjén. A karácsonyt az újmisés övéi körében, Genuában és Pegliben töltötte. Tanulmányainak utolsó évét sikeresen zárta be; kitüntetéssel történt doktorrá való avatása. Szeptember 4-én Szent Rozália napján mondotta Pegliben elsô szentbeszédét. Montalto Károly a kertész, most minden szót hallott és véleménye szerint még sohasem beszéltek oly szépen Szent Rozáliáról. Della Chiesa már akkortájt közelebbi viszonyba került egy férfiúval, aki késôbb egész jövôjébe szorosan belekapcsolódott. Rampolla bíboros szintén növendéke volt egykor a Capranica-kollégiumnak. 1877-ben visszatérvén spanyolországi kiküldetésébôl, szokás szerint részt vett az intézet nagy ünnepén. Ebéd után sokat beszélt spanyolországi élményeirôl. Legfigyelmesebb hallgatója della Chiesa volt. Az intézet nemzetközi lévén, Chiesa iskolatársai között német is volt és pedig a fent említett Pohlen kívül Baumbach Lénárd, a nemrég elhunyt nikopolisi püspök. Rómának, mint a katolikus világ középpontjának kizárólagos kiváltsága, hogy ott minden nemzetiségnek megvan a maga intézete a honi klérus kiképzése és zarándokháza az utasok elhelyezése céljából. A németeké részben a Collegium Germanico-Hungaricum, az Anima és a Campo santo, e két utóbbi egyszersmind zarándokház. Külön intézete van a franciáknak, spanyoloknak, angoloknak, észak- és dél-amerikaiaknak, lengyeleknek, görögöknek és portugáloknak, míg a hitterjesztés intézete, a Collegium de propaganda fide, a hitterjesztés országaiból gyűjti egybe a növendékeket. A Capranica-kollégium nemzetközi ugyan, de csekély jövedelme miatt csak korlátolt számú növendéket vesz fel. A nemesek akadémiája szintén nemzetközi. Ennek tagja lett ezután della Chiesa. b) A nemesek akadémiájában Boldogemlékű Valfré Sebestyén, Turin apostola 1698. augusztus 2-án megpendítette azt az eszmét, hogy a nemes családból származó ifjak részére konviktust kellene felállítani, ahol teológiai továbbképzést nyernének. Colloredo Leander, Néri Szent Fülöp tanítványa örömmel támogatta e tervet, amely két év múlva valóra is vált. Az 1798-iki forradalom elsöpörte ugyan, de 1803-ban újra megnyílt. 1832--1837-ig a késôbbi XIII. Leó pápa is itt nevelkedett. A IX. Pius által átdolgozott szabályokat XIII. Leó pápa -- aki új szárnyat is emeltetett az épülethez -- tetemesen kibôvítette. A tanulmányoknak kétféle a célja: vagy a teológia mélyrehatóbb művelése, vagy a diplomáciai pályára való elôkészület, az utóbbi kötelezôvé teszi a francia és a német nyelv elsajátítását. Ide lépett be della Chiesa 1879-ben és 1883-ig tartózkodott az akadémián. Az intézetnek akkori bíboros-védôje az egyházjogi munkáiról híres De Luca volt. 1884-ben utódja Ferrata Domonkos bíboros lett, aki késôbb XV. Benedek pápának elsô államtitkára volt. Chiesa iskolatársai közül említésre méltó Bisleti bíboros, aki mint szolgálattevô kamarás, majd fôkamarásmester és fôudvarnagy közel 30 évet töltött Chiesával a Vatikánban, és Della Volpe bíboros, aki X. Pius halála után a szent testület kamerlengója volt. A XIII. Leó által megerôsített szabályok értelmében az akadémikusoknak minden csütörtökön felváltva tanulmányaik körébôl elôadást kellett tartaniok, amelyre a bíboros-védôn kívül püspökök, fôpapok és tudósok voltak hivatalosak. Ilyenkor Chiesának bôséges alkalma nyílt egyházi tudásának kincseit ragyogtatni és az egyházi kérdések megvitatásában való jártasságát választékos közönség elôtt bemutatni. Hogy elöljárói mily magasra értékelték képességét és tudását, eléggé bizonyítja az, hogy felszólításukra néhány évvel késôbb az akadémikusoknak a diplomáciai stílusról tartott elôadásokat. Bevégezvén tanulmányait, Jacobini bíboros-államtitkár -- hihetôleg Rampolla ajánlatára, aki akkor a rendkívüli egyházi ügyek kongregációjának titkára volt -- ugyanoda osztotta be gyakornoknak. Ez volt tehát az elsô lépés, amely Chiesát Szent Péter trónjáig vezette. ======================================================================== Rampolla bíboros Rampolla del Tindaro Marián bíboros 1843. augusztus 17-én Polizziben ôsnemes szicíliai családból származott. Elvégezvén a Capranica-féle kollégiumot, 23 éves korában pappá szentelték. IX. Pius 1875-ben a Szent Péter templom kanonokjává nevezte ki, majd Simeoni nuncius mellé titkárként küldte Madridba, ahol a karlisták trónkövetelései és egyházellenes izgatásai áldatlan viszonyokat teremtettek. 1877-ben a keleti ügyek kongregációjának titkára lett, amikor az örmények hitszakadása okozott sok gondot a pápának. Néhány évvel késôbb a rendkívüli egyházi ügyek titkárává nevezték ki. XIII. Leó 1882. december 8-án püspökké szenteltette és Spanyolországba küldte nunciusnak. Az egyházpolitikai téren szerzett érdemeit a pápa azzal jutalmazta meg, hogy 1887. március 14-én bíborossá kreálta és államtitkárrá nevezte ki; ebben a felelôsségteljes állásában 16 évig -- XIII. Leó haláláig -- szolgálta az Egyházat. Rampolla élete végéig megtartotta rugalmasságát és páratlan munkaerejét. Ha már államtitkár korában számtalan mellékhivatal terhe nehezedett vállára, nyugalomba vonulása után ezek száma még növekedett. És ennek ellenére még mindig talált idôt tudományos, fôképpen régészeti tanulmányokra. Még madridi nuncius korában az Eskuriál könyvtárában egy IV. századból eredô kéziratot talált, mely ifjabb Szent Melániának életét tárgyalja. Ezt magyarázatokkal bôvítve 1898-ban, tehát még államtitkársága idején bocsátott közre. Egy másik dolgozata, mely 1905- ben jelent meg, a makkabeusok sírjával foglalkozik. 1902-ben közzétette a IV. századbeli római katakombák jegyzékét. Szorgalmasan látogatta a vatikáni könyvtárt is, ahol külön szobája volt. Utolsó éveiben a nyarat a bencések einsiedelni (Svájc) apátságában töltötte, ahol rendkívüli jámborsága mindenkit magával ragadott. A kolostor könyvtára, amely fölöttébb gazdag nagyértékű kéziratokban, igen gyakran látta falai között. A Szent Péter templom kanonokjaival évenként nyolcnapi szent gyakorlatokra vonult vissza a Szent Mártáról nevezett zarándokházba, ahol néhány szerény szobája volt. Szigorúan megtartotta a napirendet, részt vett minden ájtatossági gyakorlatban. Jelentékeny magánvagyonát bôkezűen osztogatta intézetek és mindenféle rangú és állású szegények közt. 1913-ban bekövetkezett halála pótolhatatlan veszteséget jelentett. Az élete végéhez közeledô XIII. Leó utolsó éveiben mérvadó egyházi körökben felvetették a nagyfontosságú kérdést, hogy halála esetén ki lesz utódja? Egy alkalommal a nagytapasztalatú osztrák fôpap, Montel jelenlétében is szóba került a dolog; a fôpap következôképp foglalta össze véleményét: ,,Az én jelöltem még nem bíboros, sôt nincs is Rómában. Szerintem az új pápának három tulajdonsággal kell bírnia. Legyen jámbor, csak Isten dicsôségét és az Egyház érdekét tartsa önzetlenül szem elôtt; állja meg helyét a teológia minden ágában és származzék ôsrégi nemesi családból''. Mikor jelöltjének személyérôl érdeklôdtek, így felelt: ,,Az én jelöltem Rampolla, a madridi nuncius. Benne látom megtestesülve az említett három tulajdonságot. Egyedül Istennek és Egyházának dicsôségét keresi; roppant elfoglaltsága ellenére tudományos kutatásokat végez és nagy értékű tanulmányokat folytat s végül régi szicíliai nemes családnak sarja''. Majd olaszul ismételte a három kelléket: pio, dotto, nobile (jámbor, tudós, nemes). Montel késôbb megfeledkezett e beszélgetésrôl, elpártolt jelöltjétôl, sôt állást is foglalt ellene. Rampolláról mondott Ítélete mindazonáltal igaz maradt, de jövendölése nem ezzel, hanem egy fiatal prelátussal teljesedett be, akiben már akkor megvolt a Montel által követelt három kellék: pio, dotto, nobile. Hogy Rampolla mennyire meg tudta szerezni a bíborosi kollégium elismerését és nagyrabecsülését, arra elég bizonyíték az, hogy XIII. Leó pápa halála után a bíborosok többsége reá szavazott annak ellenére, hogy bevett szokás szerint az államtitkár nem lehet a pápa közvetlen utódja. X. Piusnak trónralépte és Merry del Val bíborosnak államtitkárrá történt kinevezése után Rampolla a Szent Péter templom mögött álló szerény palotába költözött, mely ôt, mint a bazilikának fôpapját megillette. Fáradhatatlanul működött több kongregációban s még a neheztelésnek árnyékát sem lehetett rajta észrevenni, amiért a tiara nem az ô fejére került. Remeteként, csak az imádságnak és tanulmányainak élt. Esténként kihallgatásokat adott és akkor mindenféle ügyekben kértek tôle tanácsot és felvilágosítást, vajmi gyakran segítséget is, hiszen mindenki tudta, milyen résztvevô szíve van ô eminenciájának. Papi körökben, fôképpen a kilencvenes évek végén szívesen vontak párhuzamot IX. Pius államminisztere, Antonelli és Rampolla között. Már azért is helyénvaló volt ez az összehasonlítás, mért a két pápa utolsó éveiben mindketten önállóan vezették az ügyeket. Kiválóan magasztalták Antonelli diplomáciai tehetségét; Rampolla sokkal bonyolultabb viszonyok között viselte az államtitkári méltóságot, hiszen általában vasedények között álló cserépedényhez hasonlították. Antonelli emléke nem teljesen makulátlan, Rampolláról még ellenségei is kénytelenek elismerni, hogy teljesen önzetlenül, kizárólag a Szentszéknek és az Egyháznak szolgált. Ha nézetei nem is egyeztek meg mindig XIII. Leó felfogásával, mindig sikerült közvetítô kivezetô utat találnia. Rampolla egész gyűjteményét bírta a magas és legmagasabb rendjeleknek, ezeket azonban csak nagyritkán viselte. Midôn egy különösen ünnepi alkalommal rendjelek nélkül jelent meg, egy diplomatának, ki ezt tréfásan szóvá tette, barátságos mosollyal így felelt: ,,Én mit sem adok e gyermekjátékra''. A halál -- noha kétnapi betegség után ragadta el a bíborost -- nem találta ôt készületlenül. Környezete, sôt még orvosa is, halála elôestéjén nem találták állapotát veszedelmesnek. Ez volt az a férfiú, kinek iskolájában a Gondviselés a jövô pápáját küldötte. Majd 40 évig dolgozott vele: mint a rendkívüli egyházi ügyek titkárával, mint madridi nunciussal és mint helyettes államtitkár a Vatikánban, míg csak 1913. december 16-án Isten magához szólította a nagyérdemű fôpapot. Hálából kifogyhatatlan bôkezűségéért a Szent Péter templom káptalanja emléktáblát állított fel Rampollának. Oly kitüntetés ez, ami még egy elôdjének sem jutott osztályrészül. Ám sokkal szebb emléket állított magának Szent Cecilia templomában, amelynek bíborosi címét viselte: Alsó templomát Róma egyik legdíszesebb szentélyévé tette. Tanulmányai tiszteltté tették nevét a tudomány birodalmában. Legszebb emléke azonban XV. Benedeknek pápasága, akit Rampolla szelleme kalauzolt az apostoli tevékenység csúcspontjára. ======================================================================== A pap A katolikusok tisztelik és szeretik a pápát, mint Isten helyettesét, mint atyát, tanítót és pásztort. De sokkal forróbban szeretik, sokkal bensôbben tisztelik, ha tudják, hogy jámbor, szentéletű pap. Ez vonzott mindnyájunkat a boldogemlékű X. Piushoz is. Vajon átszállottak-e ezek az erények hivatalbeli utódjára is? A pap erényvirágai nem magas száron nyílnak, aki rájuk akar találni, a fűben, az árnyékban kell keresnie és leszakítania, hogy illatos csokorba köthesse. Keressük meg ezeket a virágokat Szentatyánk életében és fonjuk az új pápa tiarája köré. 1882. október 10-én Assisi Szent Ferenc születésének hétszázados évfordulója alkalmával kiadott fôpásztori levelében XIII. Leó melegen ajánlotta Szent Ferenc III. rendjét. Chiesa már a következô napon megjelent a szerzet templomában és P. Lanni Bertalan által felvétette magát. Még akkor tagja volt a nemesi akadémiának. Hogy ez nem volt fellobbanó szalmaláng, kiderült 20 évvel késôbb, amikor helyettes államtitkár korában vállvetve több hasonló lelkületű férfiúval, a III. rend pap tagjait testületbe egyesítette, amely 1902. június 10-én ôt választotta elnökévé. Odaadó jámborsággal töltötte be ezt az állást 1908-ban bolognai érsekké történt kinevezéséig. Szent Ferenc fiaihoz való kapcsa egyébként is koraifjúságába nyúlik vissza. Egyik nagybátyja, Jakab, Szent Ferenc rendi testvér volt, aki Roggi ôrgrófi családból származott, az egyetemi évek alatt jóságos tanácsadója és vezére volt della Chiesának, aki a szerzetes bátorító szavait pápa korában sem felejtette el. 1914. szeptember 21-én magánkihallgatáson fogadta a három szerafikus rend képviselôit. Beszédében rámutatott arra a régi kapocsra, mely ôt a Szent Ferenc-rend tagjaihoz fűzi, akikben testvéreit látja, majd így folytatta: ,,Ezt a szent köteléket azért említem, hogy értem imádkozzatok. Meg vagyok ugyan gyôzôdve róla, hogy eddig is megtettétek, hiszen Szent Ferenc- rendjében élénken lobog a pápa iránt való hagyományos hódolat, mindazonáltal kérlek benneteket, imádkozzatok még buzgóbban értem, hisz tudjátok, hogy a tietek vagyok''. Visszatérvén 1887-ben Spanyolországból, Rampolla bíboros egykori titkárát azonnal az államtitkári hivatalhoz osztotta be. Chiesa egyelôre a Brazza-féle palotában vett lakást, szemben a Szent Eusztákról nevezett plébániatemplommal. A plébános beszéli, hogy della Chiesa naponta reggeli 6 órakor a templom egyik padjában elmélkedését végezte és fél 7-kor misézett, utána pedig a gyóntatószékbe ült. Csakhamar híre ment buzgóságának és lelkipásztori okosságának, volt tehát gyónója bôven. Ha valamelyiknek betegségérôl értesült, nem habozott ôt meglátogatni. Mindjárt eleinte felajánlotta szolgálatait a plébánosnak és szívesen vállalkozott szentbeszédek mondására. Mint pápai fôpapnak joga volt a misekönyv mellett külön gyertyát égetni, ô azonban sohasem használta, és ha a sekrestyés mégis meggyújtotta, elfújta. Papi működésén kívül rendkívüli jótékonysága hódította meg részére a szíveket. Bal keze sohasem tudta, mit adott a jobb. Rómában az Oltáriszentség örökimádása úgy történik, hogy a 40 órás imádást valamennyi templomban egymásután egyfolytában végzik éjjel- nappal. Az éjjeli imádást papokból és világiakból álló külön testület szervezi. Az imaórákat 4--5 személyes kettôs csoportok végzik. Az egyik este 10 órától éjjeli 2 óráig, a másik 2 órától reggeli 6 óráig. Az elôimádkozást mindig pap végzi. Della Chiesa 1897 óta ennek a társulatnak is tagja volt, sôt egy-ideig az elnöki tisztet is viselte. Különös elôszeretettel végezte ezt az ájtatosságot Szilveszter éjjelén. Mikor a bíborosi kalap átvétele céljából Rómában tartózkodott, a 40 órás imádság sora éppen a bolognaiak nemzeti templomára, a Szent Petroniusnak szentelt templomra került. Régi szokása szerint ott tartotta meg az éjjeli imádást. A Szentatya már zsenge kora óta különösen buzgó tisztelôje a Boldogságos Szűznek. A Vatikán közelében levô Szent Jakab templomocskában látható a lourdes-i barlangnak hű mása is. Létezik ott a szeplôtelen fogantatásról nevezett társulat is. Della Chiesa ismételten misézett a szentélyben december 8-án és megáldoztatta a társulati tagokat. Bisleti bíboros, aki évekig közvetlen érintkezésben állt della Chiesával, magasztalóan emlékezik meg remek stílusáról, amellyel a hivatalos ügyiratokat megfogalmazta. A bíboros a következôképp jellemezte egykori iskolatársát: ,,Életét imádság és hivatala közt osztotta meg. Üdülés céljából sohasem sétált. Társasebédekre szóló meghívást ritkán és csak akkor fogadott el, ha azt hivatali állása megkövetelte. Korán kelt, hogy pontban 6 órakor magánkápolnájában misézhessék, nyugalomra pedig csak éjfél körül tért''. XIII. Leó 1884-ben a Szent Péter templom közvetlen szomszédságában Szent Márta néven zarándokházat építtetett és annak vezetését Szent Vince leányaira bízta, akiknek fônöknôje a kölni illetôségű Teréz nôvér volt. A külön erre a célra szervezett pápai felügyelôbizottságnak elnöke Mocenni bíboros, egyik tagja pedig della Chiesa volt. Ha Genuából vagy Spanyolországból jött zarándokcsoport, della Chiesa mindig felkereste és gyújtó szavakkal élesztette buzgalmát. Mocenni halála után ô lett az elnök és miután Bolognába való távozása után X. Pius nem töltötte be helyét, tisztét továbbra is megtartotta s élénk levelezésben állott Teréz nôvérrel. Az Angyalvár mögött elterülô új városrészben Szent Vince leányai fônöknôjük, Ágnes nôvér vezetésével (családi néven Rochow, születésére nézve szász) elzüllött leányok részére menedékhazat alapítottak. Az intézet lelki vezetését a pápa udvarnagyára, Bisleti bíborosra bízta, akinek legkitartóbb munkatársa della Chiesa volt, amennyiben rendesen ô tartotta a hitelemzést. A két fôpap apostoli működésében híven osztozkodtak a redemptorista atyák, akiknek X. Pius átadta az intézettel szemben épített Szent Joakim templomot. Della Chiesa itt is bolognai érsekké való kinevezéséig működött. A merulanai úton, nem messze Laterántól van a Szent Annáról nevezett nôvérek anyaháza. Az apácák mintegy ötvenen vannak, nemrég elhunyt fônöknôjük a Szentatya rokona volt. Évrôl-évre minden vasárnap elment oda della Chiesa és szentbeszédet mondott, vagy keresztény tanítást tartott a nôvéreknek. Mikor a pápa bíborossá kreálta, az újoncok a legközelebbi látogatása alkalmából üdvözlô felirattal fogadták, mire szép beszédet intézett hozzájuk, amelyet az ifjú apácák felelevenítettek, amikor két hónap múlva a bíboros pápa lett. A Jézus Szentséges Szíve nevelôintézet tulajdonát tevô Szentháromság templomban della Chiesa minden csütörtökön a kereszténységnek ôskoráról egyháztörténelmi elôadást tartott, amelyen olykor édesanyja is megjelent. A Szent Vincérôl nevezett lengyel missziós nôvérek intézetében della Chiesa hat éven át mint hitoktató működött. ======================================================================== A madridi nunciatúrán Amikor az 1882. év végén XIII. Leó pápa Rampollát nunciusi minôségben Madridba küldötte, titkárául della Chiesát adta melléje, akit egyidejűleg titkos kamarásává is kinevezett. 1883 elején érkeztek Madridba, ahol ideiglenesen Segna követségi tanácsos vezette a nunciatúrát. Ô 1894-ben bíboros lett. Rampolla még mint elôdjének, Simeoni nunciusnak titkára, megismerkedett a zavaros spanyol viszonyokkal, amelyek azóta még jobban összekavarodtak. Fiatal titkárunk kétségkívül nagy érdeklôdéssel foglalkozott azzal az országgal, melyben a XVI. században Loyolai Szent Ignác, Xaveri Szent Ferenc, a keresztrôl nevezett Szent János és Szent Terézia született s amely hazája volt ama sok hittudósnak, akivel tanulmányai folyamán oly sokat foglalkozott. Ponce de Leon, granadai Lajos, Rodriguez Alfonz munkáit már rég ismerte. Lapozgatta Caballero Nándor és Coloma olaszra fordított elbeszéléseit is, most azután a nyelv megtanulása után alkalma nyílott ôket eredetiben olvasni. Madridban való idôzése alatt Chiesának bôséges alkalma nyílt idegen országot, népet látni; más szokásokkal, erkölcsökkel, egyházi és politikai viszonyokkal megismerkedni és tapasztalatainak kincsesházát tetemesen gazdagította. Összeköttetésbe lépett Spanyolország prímásával, a toledói érsekkel és a püspöki kar többi tagjával. Látta, hogy mily sanyarú helyzetbe jutott az Egyház a kormány gyámsága alatt, és hogy mily sok és nagy hátrány származik ebbôl elsôsorban a felsôpapságra. Érintkezett a testestôl-lelkestôl buzgó katolikus köznéppel is, amelyben még él a Cidre való visszaemlékezés. Látta a vérzô sebeket, amelyeket az országon és a nemzet jólétén az az áldatlan politikai viszálykodás ütött, amely testvért testvérrel szembeállít. A követségi titkárnak, de még a tanácsosnak is nagyon alárendelt a szerepe és della Chiesára nézve ez a négy év csak iskola volt, de elsôrangú tanító vezette. A magábamélyedés ideje volt, amely nem suhant el nyom nélkül, aminthogy a hóval borított vetés, ha nem is emeli fejét a magasba, gyökereit annál mélyebben beereszti a földbe. A nunciatúra palotája Madrid legrégibb és történeti emlékekben leggazdagabb negyedében van, Szent Péter templomának és a fôtérnek közelében, ahol III. Fülöpnek óriás szobra áll. Ámde Kastiliának egykori pompája helyett most csak házikók és rosszul gondozott kertek a palota szomszédai. Röviddel azután, hogy XIII. Leó 1887. tavaszán Rampollát visszahívta Madridból, hogy a szent kollégiumba felvegye (1887. március 14.) és államtitkárává kinevezze, della Chiesa is visszatért Rómába. Rampolla azzal jutalmazta meg eddigi ragaszkodását, hogy az államtitkári hivatalnokok közé osztotta be. Della Chiesa életében a Spanyolországban töltött négy év rendkívüli horderejű volt. Fölötte sajnálta mindenki, hogy a boldogult X. Pius pápa sohasem lépte át Olaszország határát és honfitársain kívül más népet, más országot nem ismert. Della Chiesa ellenben, akit most Spanyolországban találunk, késôbb is átrándult az Alpeseken túl. A nunciatúrának nagy része volt abban a tárgyalásban, amelynek eredményeként Bismarck herceg 1885-ben XIII. Leó pápát kérte fel bíróul a Karolina-szigetek vitás ügyében. Az 1885. év telén, alighogy a borzasztó pusztítást okozott kolera heve csillapult, Spanyolország három tartományában rettenetes földrengés volt. XIII. Leó a nuncius útján magánpénztárából 40.000 lírát, a bíborosi testület pedig külön 25.000 lírát küldött a nyomor enyhítésére. Azt az odaadó önfeláldozást, mellyel a fiatal Alfonz király alattvalói segítségére sietett, november 25-én saját életével fizette meg. Della Chiesára eltörölhetetlen benyomást gyakorolt az ôsrégi spanyol szertartás szerint végbement temetési szertartás, melyen az udvar és a nunciatúra kezdésére az egész püspöki kar megjelent. De emlékezetes volt rá nézve az az ünnep is, melynek keretében az anyakirályné átvette a régensséget és az egész országgyűlés jelenlétében megesküdött az alkotmányra. Mária Krisztina királynôben derék német nôt tanult tisztelni, aki mint osztrák fôhercegnô, 1879-ben lett Alfonz király neje és Spanyolország királynéja. A királyi udvar és a nunciatúra között fennálló jó viszonyt még szorosabbá tette, hogy Rampolla nuncius a pápa megbízásából ôt a trónörökös keresztelôjén helyettesítette, aki csak atyja halála után született. Részt vett továbbá a braganzai hercegnek és Amália orleansi hercegnô esküvôjén is. A pápa által a királynônek 1886. július 2-án ajándékozott aranyrózsát a nunciatúra ünnepi felvonulás keretében nyújtotta át. 1883. december havában della Chiesát bemutatták Frigyes akkori német trónörökösnek, aki több tábornok kíséretében ellátogatott Spanyolországba és a madridi udvarba. ======================================================================== A pápai államtitkári hivatalban Egyházpolitikai áttekintés Mikor della Chiesa 1887. nyarán a pápai államtitkári hivatalba lépett, az egyházpolitikai helyzet rendkívül bonyolult volt. XIII. Leó 1878-ban, tehát alig néhány évvel Róma elfoglalása után lépett a pápai trónra. Világszerte az a meggyôzôdés uralkodott, hogy a ,,Róma ellen vezetett rablóhadjárat'', az egykori egyházi állam utolsó földterületének elkobzása oly tett, amelyet katolikus nem helyeselhet, sôt ellene minden tôle telhetô módon tiltakoznia lelkiismeretbeli kötelesség. A pápának feltétlenül szüksége van territoriális birtokra, hogy legfôbb tanítói és pásztori hivatalát egyházi és társadalmi téren korlátlanul gyakorolhassa. Ezt az elvet hangoztatják folyvást Németország, Amerika és más országok katolikus gyűléseinek ünnepi határozatai. Ez volt az új pápa meggyôzôdése is; nem is tántorodott el tôle huszonötéves uralkodásának folyamán egy pillanatra sem. Ámde a világi birtokot csak olyan külföldi hatalom közvetítésével lett volna lehetséges visszaszerezni, amelynek módjában állott, hogy az olaszokat a pápa sértett jogainak visszaállítására kényszerítse. Ez a hatalom akkor csakis Németország vagy Franciaország lehetett. Ámde mily sikert várhatott Leó akár az egyik, akár a másik hatalom közbelépésétôl? Németországban dühöngött a kultúrharc, az 1870--71-iki háborúban meggyöngült Franciaország pedig saját megszilárdításán dolgozott. Pedig mindkét hatalom a maga táborában szerette volna látni az egész világra kiterjedô lelki hatalommal rendelkezô pápaságot. XIII. Leó pápa politikai éleslátása inkább az ifjú erôtôl duzzadó, gyôzelmes Németországba vetette bizalmát, mint legyôzött ellenfelébe, a csecsemôkorát élô köztársaságba. Berlin elôzékenyen viselkedett a pápasággal szemben, bár más okok vezették. Bismarck, a ,,vaskancellár'' a kultúrharcban megadta magát, helyreállították a Vatikánnal a diplomáciai viszonyt és kinevezték Schlözert porosz vatikáni követté. 1883. december 18-án Frigyes trónörökös látogatást tett a Vatikánban és a béketárgyalás, ha lassan is, mégis elôrehaladt, nem csekély ellenkezésére a német centrumnak és vezérének Windthorsnak. Viszont a még akkor hithűnek és az Egyházhoz ragaszkodónak ismert Franciaország is mindent elkövetett, hogy a pápát a maga részére hódítsa, és amiként a porosz követ arra törekedett, hogy az udvarnál és a bíborosi testületben kedvezô hangulatot keltsen, úgy Lefébre de Bahaine, Franciaország nagykövete minden követ megmozgatott, hogy ,,a kúriának a protestantizmussal való vegyesházasságát'' megakadályozza és a pápaságot Franciaország részére megnyerje. A Vatikánban és környékén tehát két ellentétes egyházpolitikai párt állott egymással szemben, mindegyik sziklaszilárdan meggyôzôdve arról, hogy kizárólag az Egyház üdve és a pápaság hatalma lebeg szeme elôtt. XIII. Leó pápának kilenc év alatt három államtitkára volt; Franchi, Niná és Jacobini. Az utóbbinak hivataloskodása alatt csakhamar nagy tekintélyre és befolyásra tett szert Galimberti prelátus, aki a ,,Moniteur de Rome'' szerkesztôségébôl került az államtitkári hivatalnak abba az osztályába, ahol a rendkívüli egyházi ügyeket intézik. Rövidesen szoros barátságot kötött Schlözerrel. Már a Karolina- kérdés megoldása alkalmával sikerrel védelmezte a Szentszék érdekeit és Schlözer közvetítésével eredménnyel siettette a béketárgyalás menetét. XIII. Leóra való befolyása napról-napra növekedett, sôt mondhatni, hogy 1885. elején nem Jacobini, hanem ô irányította a Vatikán politikáját. Mikor I. Vilmos császár 1886. január 3-án uralkodói jubileumát ülte, a pápa Galimbertit küldte Berlinbe, hogy nevében a császárt üdvözölje. Ekkor Galimberti, mint a ,,császár vendége'' személyesen is megismerkedett Bismarck herceggel. Az 1887. március 14-én tartott konzisztóriumban a pápa a többi között Rampolla Mariano madridi és Vannutelli Serafin bécsi nunciust is feldíszítette a bíborral, egyelôre azonban meghagyta ôket állásukban. Jacobini bíboros államtitkár 1886. március 2-án meghalt. XIII. Leó terve, hogy Galimberti helyettes államtitkárt nevezi ki, több bíboros ellenkezésével találkozott. Rampollának kellett hát Madridból Rómába jönnie, a bíborosi kalap ünnepi átvétele és az államtitkárságra való kinevezésének elfogadása végett. Galimberti pedig Bécsbe ment nunciusnak. Rampolla, a pápa tervei és reményeinek nézôpontjából, teljesen elhibázottnak tartotta Galimberti politikáját, különösen a Hármasszövetségnek 1882-ben történt létrejötte óta. Hiszen a három hatalom azért szerzôdött, hogy egymásnak területi épségét érintetlenül megôrzik, és azt minden külsô támadás ellen megvédelmezik. Megszűnt tehát annak reménye, hogy a pápai birtok valamely idegen hatalom beavatkozása folytán visszakerül. Mi hasznát láthatná a pápa Németország barátságának, amely Róma elfoglalását ebben a szerzôdésben hallgatagon jóváhagyta? Mit lehetett továbbá Ausztriától várni, ahol Beust szellemében működô kormány jutott hatalomra? A ,,római kérdés'' legkevésbé sem volt eltemetve, sôt mint az udvar lapja, a ,,Fanfulla'' és a ,,Riforma'' 1887. újévi számában találóan kifejezte: nagyon is élô, mindig nyílt kérdés maradt. Hogy az olasz kormány hogyan kezelte ,,a római kérdést'', azt megmutatta Crispi miniszterelnök, aki 1887. december 30-án felmentette állásától Róma polgármesterét, Torlonia Lipót herceget, amiért Monaco La Valette pápai helynök útján üdvözölni merte a pápát aranymiséje alkalmából. A következô évben pedig beleegyezett abba, hogy Róma legtágasabb terén felállítsák Giordano Bruno bronzszobrát, ami egyértelmű volt a pápaság arculcsapásával. A miniszterek egyike a képviselôházban kijelentette, hogy a pápa ,,a múltban, a jelenben és a jövôben'' a haza ellensége. A római Grandorient szabadkômíves páholy 1887 elején körlevélben hívta fel a németországi testvérpáholyokat, hogy minden erejükbôl küzdjenek ,,a katolikus babona'' ellen. Hol kereshetett tehát az új államtitkár a pápa nagy érdekei részére nagyobb reménnyel oltalmat, mint Franciaországban, amely Keleten védôje volt a misszióknak, amely tetemes összegű Péter-filléreivel a pápaság anyagi terhein könnyített, amely az elôzô évben nagykövete és Lavigerie bíboros útján mindent elkövetett, hogy az olasz kormánnyal való kibékülést megakadályozza? Aminô alaptalan az a feltevés, hogy Rampolla a németeket gyűlölte, a franciákat pedig nagyra becsülte, éppen olyan téves a hazafiatlanság vádja is, amellyel honfitársai illették. Nem a népekkel, hanem a kormányokkal volt dolga. Még mielôtt államtitkár lett volna, már lemondott a pápai világi uralom visszaállításának eszméjérôl, amihez XIII. Leó oly szívósan ragaszkodott; neki csak az volt a célja és feladata, hogy a pápaság erkölcsi befolyását mindenütt megóvja és növelje. Galimberti még Bécsben is szôtte külön politikájának szálait. Mindezeket azért volt szükség -- bár csak dióhéjban is -- az olvasóval megismertetni, hogy lássa, mily bonyodalmas viszonyok közé került della Chiesa, mikor Rampolla, néhány héttel Madridból való távozása után Rómába hívta és magántitkárává tette. Tiszta sor, hogy mindjárt kezdettôl fogva Rampolla részén volt. Della Chiesa a rendelkezésére álló szünidôben beutazta Olaszországot. Lorettóból távoztában 1887. július 23-án meglátogatta Bolognát, ahol a dóm fôoltáránál misézett. Della Chiesát 1887. augusztus 4-iki kelettel egyelôre a pápai államtitkárság fogalmazójává nevezték ki. A római kongregációk fogalmazóinak az a teendôjük, hogy a nekik kiosztott országok minden viszonyáról és ügyérôl a hozzájuk beérkezett jelentések alapján elôterjesztést tegyenek, és azt döntésre készen nyújtsák be a bíboros elnökhöz. Ôk tehát csak utasítás szerint dolgozó szervei a hivatalnak, minden közvetlenül felismerhetô befolyás nélkül. A kongregáció bíboros elnöke olyan, mint a hadvezér, aki minden parancsért és rendeletért egyedül felelôs, de akit viszont minden dicsôség is elsôsorban megillett. Így della Chiesa is teljesen rejtve maradt a külvilág elôtt, neve a hírlapokban nem fordult elô. 1887-tôl egészen 1901. tavaszáig, amikor helyettes államtitkár lett, folytonos és önfeláldozó munkásságban töltötte el idejét. XIII. Leó szigorú úr volt, akit nem egykönnyen lehetett kielégíteni és ritkán talált dicsérô vagy elismerô szót. A maga részére is elengedhetetlen kötelességnek tartotta a folytonos munkát. Bár ezek az évek nem tolták Chiesa nevét homloktérbe, az események úgy a pápát, mint az államtitkári hivatalt és annak minden közegét erôs próbára tették. Megemlítendônek tartjuk, hogy 1893. január 5-én a Szentatya különös jóakaratának adta jelét, amikor della Chiesát azzal a kitüntetô megbízással küldte Spanyolországba, hogy a bíborossá kinevezett Sauz y Forrasnak a bíborosi kalapot elvigye. Módjában volt tehát kedves Spanyolországát -- bárcsak rövid látogatás keretében -- viszontláthatni. A királyné ez alkalommal az Izabella-rend középkeresztjével tüntette ki a pápai követet. Még évekig tartott, míg ledôlt az a választófal, amelyet a ,,vaskancellár'' az Egyház és állam közé emelt. Hogy ezek a tárgyalások a pápát és az államtitkári hivatalt is fölöttébb igénybe vette, természetes dolog. Nem szűnt meg soha az a bosszantás, sértegetés és üldözés sem, amelyben az Egyháznak és pápaságnak Olaszország részérôl Crispi miniszterelnöksége alatt része volt. Sôt már oly arányokat öltött, hogy 1888. elején ismét felmerült a terv a Vatikánban, hogy a pápa elhagyja Rómát. Fôképpen XIII. Leó foglalkozott sokat a távozás gondolatával.[1] Egy francia zarándokcsoport fogadása alkalmával XIII. Leó a Szentszék szorongatott helyzetérôl szólva, burkolt szavakban kifejezést is adott annak a lehetôségnek, hogy száműzetésbe vonul. Sôt a pápa már egyszerű fekete papi ruhát is készíttetett, amelyben Rómát elhagyja. A bíborosoknak azonban -- akikkel XIII. Leó ezt a tervét közölte -- sikerült ôt ettôl a gondolattól eltéríteni. Hogy a pápának föltétlenül bírnia kell egy területtel, ahol fejedelmi jogokat gyakorolhat, azt nemcsak XIII. Leó vallotta; ennek az elvnek mások is nyomatékosan kifejezést adtak. Így a badeni nagyherceg 1894. február 1-én Galimbertihez levelet írt, melyben Berlinben folytatott beszélgetésükre hivatkozva kifejtette, hogy a Vatikánt övezô városrésznek a Leonináknak és a tengerig nyúló földdarabnak, mint semleges területnek átengedése elfogadható kivezetô út, és alkalmas volna Olaszországban és a külföldön a kedélyek megnyugtatására. Franciaország, amely -- mikor saját érdekérôl volt szó -- oly alázatosnak mutatkozott a Szentszék iránt, 1887-ben megakadályozta a kínai hierarchia felállítását és a Görögországgal való diplomáciai viszony létrejöttét, mert mindkettôtôl féltette keleti védôségét. Ugyanebben a Franciaországban a fiatal köztársasági kormány ellen a legitimisták léptek fel, titokban és nyíltan a királyság visszaállításán fáradozva és a Szentszék támogatását remélve. Különösen 1888-ban fejtettek ki ebben a tekintetben nagy tevékenységet. Oroszország 1889-ben kereste ugyan az érintkezést a Szentszékkel, sôt vatikáni követségi állást is szervezett, ezzel szemben azonban az orosz nyelvnek a liturgiában való használatáért küzdött, és a Rómától való elszakadás és az ortodoxiára való csábítás által Magyarország déli szomszédjait magához édesgetni és az osztrák és magyar birodalom befolyását gyengíteni igyekezett. Della Chiesa a sokféle munka mindegyikébôl kivette részét. Rampolla iskolájában így vált azután olyan kipróbált, körültekintô, ügyes és a különbözô országok egyházpolitikai viszonyaiban jártas diplomatává, amilyenre XIII. Leónak szüksége volt, és amilyennek késôbb mint helyettes államtitkár bizonyult. ======================================================================== A helyettes államtitkár Tripepi helyettes államtitkár 1901. április 15-én bíborossá kreáltatván, megvált állásától. XIII. Leó nem találhatott jártasabb, odaadóbb utódot Chiesánál, akit a pápa egyidejűleg 1901. április 23-án házi fôpapjává nevezett ki. Új állása nemcsak befolyásosabb, hanem felelôsségteljesebb is volt, mert ezentúl az összes ügyek, fôképp a diplomáciát érintôk, elsôsorban az ô kezén mentek keresztül. Ebben a hivatalában della Chiesa mindig jobb keze volt Rampollának. Az államtitkár naponként kihallgatáson jelent meg a Szentatyánál, a hét ama napján azonban, mikor a diplomaták fogadását tartja, a helyettes államtitkárnak kell ôt helyettesítenie. Kétséget sem szenved, hogy della Chiesa eleinte szorongó szívvel járult XIII. Leó elé, hogy a Rampolla által elôkészített ügyeket elôterjessze és a pápa döntését és utasításait átvegye. Elôdje Tripepi, a Szent Péter templom kanonokja lévén, ez a kitüntetésszámba menô és jövedelmezô állás természetszerűleg della Chiesára is átszállott. Ô azonban, attól félvén, hogy a kanonoksággal járó kötelességeket csak hivatali teendôinek rovására teljesíthetné, visszautasította e méltóságot. A reggeli 9 órától déli 1 óráig tartó hivatalos idôt nagyrészt a különbözô személyiségek fogadása vette igénybe. Azonfelül jelentést kellett tennie a beérkezett postáról és annak tartalmáról, a válaszokat elkészíteni, és másnap aláírás végett az államtitkárnak bemutatni. Viszont az államtitkár vele közölte a megbízásait, melyeket írásbeli úton kell foganatosítani, ilyenek pl. a nunciusoknak szóló rendkívüli utasítások. Della Chiesának nagyon szerény lakása volt a palota régebbi szárnyában a sixtusi kápolna és Szent Péter temploma között. Bizony elég sokszor még éjfélkor is világosság szűrôdött át della Chiesa ablakain, ami nem is csoda, hiszen elô kellett készítenie a másnap Rampolla elé terjesztendô ügyeket, ami nagy ügyességet és munkabírást igényelt. Római útjuk alkalmával a püspökök elsôsorban a helyettes államtitkárral beszélik meg az egyházpolitikát érintô ügyeket. Mondják, hogy della Chiesa minden püspöknek gyűrűjét megcsókolta, amit a többi prelátus nem igen szokott megtenni. Idejének tekintélyes részét a napisajtó átolvasása vette igénybe. Figyelemmel kellett kísérnie úgy a barátságos, mint az ellenséges érzelmű lapokat, fôleg Olaszországgal napirenden levô súrlódásokra való tekintetbôl. Fentebb említést tettünk Chiesa bécsi útjáról, amely szoros összefüggésben állott a Lueger által kezdett keresztény- szociális párt megalakításával. A nép legszélesebb rétegében a terv élénk visszhangra talált, ám a nemesség és a fôpapság elutasító magatartást tanúsított; sôt Schönborn gróf, prágai bíboros-érsek személyesen utazott Bécsbe, hogy ôfelségével is, a pápai nunciussal is aggodalmait közölje. Soha eléggé meg nem hálálható érdeme della Chiesának, hogy síkra szállt Lueger vállalkozásáért, és kieszközölte XIII. Leó pápa hozzájárulását is. Az egyházi és társadalmi téren bekövetkezett eredmény fényesen beigazolta della Chiesa politikai éleslátását. Úgy ez, mint második bécsi utazása megismertette della Chiesával az Alpokon túl virágzó hitéletet. Lelki épüléssel látta a templomok látogatottságát, az Úr asztalához járuló férfiaknak rengeteg sokaságát. Kénytelen volt bevallani, hogy Ausztriában a kunyhótól a palotáig életerôs vallásosság lüktet, sokkal életerôsebb, mint saját hazájában, Olaszországban! Hivataloskodásának különösen jelentôs éve volt az 1903-iki, mert május 3-án látogatott el Vilmos német császár másodszor Rómába, július 20-án pedig meghalt XIII. Leó. Már említettük, hogy della Chiesa madridi tartózkodása idején ismerkedett meg az elhunyt Frigyes császárral. Mikor II. Vilmos 1893 áprilisában elôször látogatta meg Rómát, della Chiesa még csak igénytelen fogalmazó volt, és mint ilyen, nem tarthatott jogot arra, hogy a császárnak bemutassák. Most azonban más volt a helyzet. Azoknak a szertartásoknak megvitatásában, amelyeknek betartásával a császárt, a császárnét és a két császári herceget fogadni kellett, részt vett a helyettes államtitkár is; a német nagykövet, Bülow herceg már elôzôleg tájékoztatta a császárt della Chiesának befolyásos működésérôl, nem csoda tehát, hogy II. Vilmos megismerkedni óhajtott vele. Rampolla ez alkalommal megkapta a fekete sasrendet, a helyettes államtitkár pedig a porosz kamararend nagykeresztjét. A porosz nagykövetség által adott díszebéden az elsô hely a császár jobbján a bíborosnak jutott, de tagja volt az elôkelô csekélyszámú és válogatott társaságnak a helyettes államtitkár is, akivel asztalbontás után a császár is, Bülow herceg is hosszasabban társalgott. Ugyanannak az évnek július 20-án ott térdelt della Chiesa urának holtteste mellett, akit 20 évig hűséges odaadással szolgált, és akinek az utóbbi években korlátlan bizalmát bírta. A következô napok a temetési szertartásokkal és a konklávéra való elôkészületekkel teltek el, ami az államtitkári hivatalnak rengeteg munkát adott. Della Chiesának izgatottságát pedig még fokozta az utód kérdése. Valamennyi római bíborost ismerte és szilárdan meg volt gyôzôdve, hogy csakis Rampolla lehet a pápa. Rátermettségénél és kiemelkedô voltánál fogva ki is vehette volna át XIII. Leó kezébôl a katolikus világ uralmát. És mégsem Rampolla, hanem Sarto, Velencének bíboros pátriárkája került ki gyôztesen a Konklávé szavazó urnájából. 1903. augusztus 4-én az ô megválasztását hirdették ki a Szent Péter templom homlokzatának erkélyérôl. Della Chiesa 1892-ben elvesztette atyját, anyja 1904. július 9-én követte férjét a halálban. Rendkívül nemeslelkű és jámbor nô volt, aki buzgón részt vett az ájtatossági gyakorlatokban, jótékony a szegények és szűkölködôk iránt. Ilyennek ismerték a Szent Eusztákról nevezett plébánia területén, ahol a templommal szemközt levô Brazza-féle palotában lakott, és ahol azután is megmaradt, hogy fia 1904. április havában mint helyettes államtitkár a Vatikánba költözött. Pegliben halt meg és gyermekei a Genua közelében levô Staglieno község temetôjében helyezték férje mellé nyugalomra. Az új pápa rendszerint új államtitkárt választ a bíborosok közül, és ezzel jár a helyettes államtitkár elbocsátása is, aki fônökével együtt elhagyja a Vatikánt. Rampolla, az új pápa trónra lépése után azonnal a Szent Péter temploma mögött emelkedô szerény palotába vonult, mely ôt, mint a bazilika fôpapját megillette és ahol 1913. december 16-ig bekövetkezett haláláig lakott. Della Chiesát azonban meghagyta X. Pius eddigi minôségében, megmaradt tehát helyettes államtitkárnak 1907-ig, vagyis bolognai érsekké való kinevezéséig. Különösen sok barátot és jóakarót szerzett az idôsebb bíborosok között, akikkel örömben és búban együtt dolgozott, másokkal pedig részben deák és kispapkora óta, részben pedig azért tartott fenn baráti viszonyt, mert az illetôknek pályája szoros kapcsolatba jutott hivatali működésével. A diplomaták fölötte nagyra becsülték della Chiesa gyors fölfogását és világos, határozott válaszait. A bonyolultabb egyházpolitikai kérdéseket elôbb vele szerették megtárgyalni, mielôtt azokat a bíboros államtitkár vagy a pápa elé vitték. Úgy XIII. Leó és X. Pius, mint Rampolla és Merry del Val -- X. Pius államtitkárja -- mindig a legteljesebb bizalommal voltak iránta, mert jól tudták, hogy nem fognak benne csalódni. XIII. Leó végsô éveiben az Olaszországgal való viszony kissé tűrhetôbbé vált. Közreműködhetett ebben Crispinek bukása is, amely Bismarckéval egyazon évben, 1889-ben történt, úgyszintén Umberto királynak meggyilkoltatása 1900. július 29-én. Azt az elvet kapták most fel: ,,Szabad Egyház a felséges államban''. Csakhogy ez a ,,felséges'' állam csak annyi szabadságot engedett a ,,szabad'' Egyháznak, amelyet tűrni volt kénytelen, hogy életét úgy ahogy tengethette.[2] Azokat az odaadó és hűséges szolgálatokat, amelyeket della Chiesa évek hosszú során át a Szentszéknek és az Egyháznak tett, X. Pius pápa olyképp jutalmazta, hogy Svampa bíborosnak 1907-ben bekövetkezett halála után a bolognai érsekké nevezte ki, és különös jóindulatának bizonyítékául ugyanaz év december 21-én személyesen szentelte püspökké. ======================================================================== A püspökszentelés A pápai széken beállott változásnak államtitkári változás a természetes következménye, és azért nincs mit csodálkoznunk, hogy X. Pius is új államtitkárt választott. Igaz ugyan, hogy Szent Péter hajójának kormányosa nem térhet el attól az iránytól, amelyet számára a mennyei kapitány mutat, de minden pápa az Egyház üdvét és világboldogító föladatát egyéni fölfogása szerint akarja megszerezni és megoldani. X. Pius uralkodása szembetűnôen különbözik XIII. Leóétól, pedig mindketten egy célnak álltak mindvégig szolgálatában, mindkettô nagy pápa volt, vallási és társadalmi nézôpontból valódi áldása a világnak. Ha X. Pius elbocsátotta elôdjének államtitkárát, közelfekvô volt az a föltevés, hogy ugyanaz a sors fogja della Chiesát is érni. Csakhogy Pius -- fôkép uralkodása elején -- semmi módon sem nélkülözhette az államtitkári teendôkben annyira jártas della Chiesát és nem is rendelkezett olyan fôpappal, akit helyébe alkalmazhatott volna. Della Chiesának tehát helyén kellett maradnia, maradt is a megváltozott viszonyok ellenére szívesen és irigység nélkül, utóbbira kezességül szolgál fent ecsetelt papi élete. Irigység nélkül nézte, miként lesznek bíborosok azok, akiknek hivataloskodása sem oly hosszas, sem oly felelôsségteljes, sem érdemekben annyira gazdag nem volt, mint az övé. Ámde végre a pápa is érezte annak szükségességét, hogy a fôpap iránt érzett elismerésének és nagyrabecsülésének az egész világ elôtt kifejezést adjon, és annak meg is kellett történnie, mihelyt a fiatal államtitkár Merry del Val és helyettese, Canali az ügyek elintézésében elég jártasságot szereztek. Amikor Rinaldini madridi nunciust a pápa az 1907. április 15-én tartott konzisztóriumban bíborossá kreálta, ,,jól értesült'' lapok della Chiesát nevezték meg utódjának. ,,Akkortájt kihallgatáson voltam Ôszentségénél'' -- beszélte egy római fôpap. ,,A pápa finom gúnnyal így szólt hozzám'': -- Hallom, hogy a mai lapok már kinevezték az új madridi nunciust? -- Legalább úgy hírlik. -- És ugyan kit? Hallgattam, mert láttam, hogy X. Pius csak kötekedik velem. -- Csak rajta, hadd halljam -- tréfálkozott a pápa. -- Ha jól olvastam, úgy della Chiesa helyettes államtitkárt emlegetik. -- Hát azt nem írták meg a lapok, kit neveztem ki bolognai érsekké? -- Nem olvastam, Szentséges Atyám! -- Az újságok semmit sem képesek kitalálni, éppen ez a della Chiesa helyettes államtitkár fog Bolognába menni -- szólt Pius hamiskásan mosolyogva. Ugyancsak meglepôdtem. Hogyan bocsáthatta el a pápa della Chiesát, akinek az államtitkári hivatalban nem volt párja? Hogyan küldhette fôpásztornak olyan városba és egyházmegyébe, mint Bologna? A pápának egy arcizma sem rándult meg, midôn így folytatta: -- Az új bolognai érsek oly magas fokban rendelkezik minden papi erénnyel, hogy igazi jótéteménynek fogja tekinteni, ha jelenlegi felelôsségteljes állásától megszabadul és egész lélekkel a lelkipásztori hivatásnak szentelheti magát. -- És ha szabad kérdeznem, miképp fogadta a prelátus úr Szentséged elhatározását? -- Kezdetben szabódott és szerényen méltatlannak mondta magát az érseki székre. Mikor azonban határozottan kijelentettem, hogy emiatt ne aggódjék, mert ezt eldönteni a pápa dolga, aki Isten elôtt vállalja a felelôsséget, könnyes szemmel bevallotta, hogy a lelkipásztorkodás szívének legforróbb óhaja, ez az a gondolat, amely lelkét naponként eltölti. Jól választottam -- végezte be a Szentatya -- della Chiesa érsek korában is föladata magaslatán fog állani. Kétséget sem szenved, hogy X. Pius nem kevesebbre értékelte a bolognai érseki széket, mint a madridi nunciusi állást, amelyre a brüsszeli nunciust, a mostani Vico bíborost helyezte át, Svampa bíboros érsek helyébe pedig della Chiesát küldte, és kinevezését az 1907. évi december 16-án tartott konzisztóriumban hirdette ki. Már december 21- én, Szent Tamás ünnepén követte ezt a püspökszentelés. Rendkívüli kitüntetés számba ment, hogy maga a pápa végezte ezt a szertartást és pedig a sixtusi kápolnában. Mint együtt felszentelô püspökök della Chiesának két ifjúkori barátja szerepelt: Balestra Cagliarii és Valfré di Bonzo vercellii érsek. A fölszentelés nagy fénnyel és pompával történt. A pápa által intonált Te Deum közben az új püspök süveggel és bottal végig lépkedett a templomban és elsô püspöki áldását osztotta. Hogy mily tisztelet környezte az új érseket, azt eléggé mutatja a sok értékesebbnél értékesebb ajándék, amellyel elhalmozták. A pápa pásztorbotot és gyűrűt, Merry del Val államtitkár kelyhet, Rampolla értékes gyűrűt gyémántoktól körülvett smaragdkôvel, Ambrogetti lovag, Chiesának évek óta leghűségesebb barátja, püspöksüveget adott stb. Évek óta nem adtak Rómában újonnan fölszentelt püspöknek ennyi és ily értékes ajándékot. Ha ennek a nagyjelentôségű napnak estéjén az új püspök visszavonul magános szobácskájába, és kiindulva a vidám, békés, csendes Peglibôl, lelki szemével végigtekint életének félszázadán, lát-e a jövôben oly működési teret, mely emberi számítás szerint betölti az élete végéig hátralevô éveket? Vajon mennyi lesz? Elôdje, Svampa bíbornok csak hét évig ült az érseki széken. Vajon neki hosszabb idôt szánt-e a Gondviselés addig a napig, amelyen holttestét kiviszik a Certosába, a bolognai temetôbe és örök nyugalomra helyezik elôdje tetemei mellé? Ember tervez, Isten végez! ======================================================================== A második otthon felé Kimondhatatlan áldozatába került della Chiesának Rómát elhagyni és Bolognába menni érseknek. Amióta elôször átlépte a Capranica-féle kollégium küszöbét -- pedig annak már 30 éve -- a szeretetnek ezernyi ezer szála fűzte az örök városhoz. Róma második hazája lett. Itt vette föl az egyházi rendet, itt volt növendéke a nemes ifjak akadémiájának, itt tette meg elsô lépését azon a pályán, mely ôt az apostoli Szentszék zsámolyáig vezette. Húsz évnél hosszabb ideig állt mint az államtitkári hivatal alkalmazottja a Szentszék szolgálatában, páratlan jártasságot szerzett a diplomáciai élet minden ágában. Iskolatársai, sôt nála fiatalabb papok elnyerték már a bíborkalapot, több mint bizonyos, hogy ô, mint helyettes államtitkár legközelebb szintén megkapja, hogy mint a Kúria bíborosa állandó működési tért találjon Rómában. 1903-ban meghalt XIII. Leó, a következô évben édesanyja, mindkét veszteség egyaránt fájdalmas, de egyformán alkalmas is arra, hogy még szorosabban kapcsolja Rómához. Hivatali és társadalmi érintkezése folytán a bíborosok és fôpapok között több jóbarátot sikerült szereznie, akik éppen nem titkolták bosszankodásukat, hogy Merry del Val bíboros államtitkár annyira sürgette della Chiesának a pápai udvarból és Rómából való távozását. Amióta XIII. Leó pápa halála után Rampolla a magányba vonult vissza, della Chiesát fokozottabban tekintette lelki fiának és legbensôbb bizalmasának, aki hűséges és tántoríthatatlan odaadással ragaszkodott hozzá. Ôt is el kellett hagynia! Mily nehéz lesz a búcsú, milyen fájdalmas a válás! És most püspöknek menjen. Érseke legyen Olaszország egyik elsô, de egyúttal legterhesebb városának, ahol a nagyérdemű Svampa bíboros volt elôdje; érsek legyen, noha még püspök, sôt plébános sem volt és vajmi kevéssé ismerte a lelkipásztorkodás munkáját. Oly szántóföld megmunkálásába kellett belefognia, mely elôtte egészen új volt és merôben különbözött eddigi húsz éves működésétôl! Ha a pápa már minden áron el akarta távolítani, miért nem küldte Madridba nunciusnak, ahol tárt karokkal fogadták volna, és ahol az emberekkel és viszonyokkal ismerôs volt? Bármily nagyra tartjuk is, még pedig joggal della Chiesa jámborságát, ennél nagyobb áldozatot még nem követeltek tôle. Barátaink részvéte nélkül vajmi gyakran könnyebben viselnôk el sorsunkat! Pedig hát a Gondviselés legbölcsebb terve della Chiesát egykor a Szent Péter örökébe hívni, okvetlenül megkívánta azt a nagy áldozatot, hogy megváltozott életviszonyok közé kerüljön. Hogy jó pápa lehessen, eddigi ismereteit és tapasztalatait bôvítenie és gyarapítania kellett a püspöki tevékenység fôiskolájában, csakis így válhatik az egész Egyháznak püspökévé. X. Piusnak atyai szíve nagyon is érezte, hogy mily nagy áldozatot kívánt az érdemekben gazdag fôpaptól és azért sietett ôt kegyes jóindulatának jeleivel elhalmozni. Novemberben értékes püspöki gyűrűt, decemberben finom művű pásztorbotot ad neki, végül személyesen szenteli püspökké. Egy dolog azonban nem okozott az új érseknek gondot: a gazdagság. A legegyszerűbb életmódhoz lévén szokva, jövedelmének fölöslegét szegény papok, megszorult családok és más szűkölködôk istápolására, vallási és emberbaráti célokra fordította. Abban a hitben, hogy rövidesen távozni fog, már január 8-án búcsúebédre hívta lakására az udvar embereit és az államtitkárság hivatalnokait. Pedig még egy hónapnál tovább Rómában kellet maradnia. Olaszországban ugyanis a pápa által eszközölt, püspöki kinevezésekhez az állami jóváhagyás, az ,,exequatur'' szükséges. Mivel ebben az esetben soron kívül kérték, Bolognában már január elején, de 16-án biztosan számítottak az új érsek bevonulására, ám az igazságügyminiszter félve került minden elhamarkodást. A bevonulást január 28-ra halasztották, ami ismét korainak bizonyult. A volt pápai helyettes államtitkár és Rampollának sok éven át volt meghitt barátja, a kormány egyik-másik tagjánál bizonyára nem volt grata persona, de azért nem volt kézzel fogható okuk tôle az exequaturt megtagadni. Február 9-én végre aláírta a király az okmányt, és február 10-én della Chiesa kibocsáthatta elsô pásztorlevelét. Ugyanazzal a kelettel írt Bologna polgármesterének, értesítette kinevezésérôl, és kifejezte abbeli reményét, hogy az egyházi és világi hatóságok karöltve fognak a lakosság üdvére közreműködni. Pásztorlevelében mindenekelôtt arra utal az új érsek, hogy évekig folytatott működése terérôl, merôben más és nehéz feladatra szólította ôt Ôszentségének parancsa. Az Isten rendelte így, aki bizonyára nem fogja tôle segítségét megvonni. Azután elmondja, milyennek képzeli föladatát. Legyen a püspök pásztor, aki nyáját jó legelôre és üde forráshoz vezeti, ôrködik, ha juhocskái veszedelmes örvény szélén járnak vagy mérges növényekkel akarnának táplálkozni. Védelmezze és oltalmazza ôket, ha farkas közeledik. De legyen atya is, aki egész családját és annak minden tagját gyengéd szeretettel magához öleli, nevelésükrôl gondoskodik, bánatukban vigasztalja, minden kérelmüket tárt szívvel fogadja. Csakis ilyen módon valósíthatja meg Nagy Szent Gergely intelmét: ,,Ha örülsz annak, hogy atyának hívnak, becsüld meg ezt a nevet és felelj meg neki magaviseleteddel''. Viszont azonban a püspök is elvárja, hogy hívei kövessék, mint pásztorát a nyáj, iránta, mint a gyermekek atyjuk iránt, szeretettel és ragaszkodással viseltessenek. Legfôbb kötelességüknek pedig az Egyházzal való hűséges együttérzést tekintsék és annak feje iránt való odaadó ragaszkodást, különösen ha új tanok vagy vélemények merülnek föl. Majd káptalanához, lelkészeihez, szerzeteseihez, papnövendékeihez fordul. A pásztorlevél elsô részének tanítói hangját szívbôl fakadó szavak váltják föl, amikor a papság közreműködését, az apácák imáit kéri. Igazán atyai szeretettel fordul kispapjaihoz; örömének és reményének nevezi ôket, akik hivatva vannak, hogy az Úr szôlejében egykor munkatársai legyenek. Lehetetlen meghatottság nélkül olvasni azokat a szavakat, melyekkel a Boldogságos Szűzhöz fordul, mondván: ,,Szűzanyám, ki elsô otthonomban a hegy magaslatáról megáldottad bölcsômet, áld meg új munkásságomat arról a hegyrôl is, amely második otthonom fölött emelkedik. Ó, oltalomról nevezett Szűz, aki eddig mindig különös segítségben részesítetted Bologna érsekeit, ne vond meg oltalmadat tôlem, aki ha nem is korban, de érdemekben az utolsó helyet foglalom el elôdeim díszes sorában,'' Végül minden szentnek, kivált azoknak közbenjárását kéri, akik elôdei voltak, mint Zama, Petronius stb. és szívhez szóló szavakkal kéri továbbá híveit, hogy imáikkal siessenek segítségére. Az új fôpásztor február 10-én, hétfôi napon utazott el Rómából. Körülbelül hatvanan jelentek meg a pályaudvaron, hogy neki istenhozzádot mondjanak, mégpedig Caccia és Sapieha szolgálattevô titkos kamarások, Todeschini és Respighi prelátusok, a Szent Rókusról nevezett társulatnak és a bolognaiak testületének küldöttsége, Kappenberg lovag, Pecci gróf, az elhunyt pápának unokaöccse és mások. Az érseket csak új titkára: Migone kísérte, aki azelôtt a genuai nemzeti egyház lelkésze volt. Della Chiesa elôször Genuába utazott, amelynek pályaudvarán Pulciano érsek és több más elôkelô pap fogadta. Onnan Peglibe ment, ahol bérmált, február 12-én megjelent a Kolumbus irodalmi egyesület közgyűlésén, elfogadta a neki felajánlott értékes gyűrűt, és február 17- én Turinon át új otthonába sietett. Nyolcórai utazása folyamán újból alkalma nyílt visszatekinteni életének immár elmúlt szakára és tekintetét bizalommal vetette a jövôbe. Jól ismerte Bologna egyházi viszonyait és tudta, hogy elôdje, Svampa bíboros milyen áldásosan működött. Nem elhanyagolt, tövissel, labodával és mindenféle gazzal benôtt szántóföld várta az ô munkáját. Tisztában volt vele, hogy papsága alázatos hódolattal, a nép gyermeki szeretettel és ragaszkodással várja benne az atyát és pásztort; az egyesületi élet -- különösen a jótékonysági -- úgy virágzott, mint Olaszország egy városában sem. Igaz ugyan, hogy útja mentén nem fog csupa rózsa virulni, de van két eszköze a nehézség leküzdésére: okosság és szeretet. Mint Olaszország minden nagyobb városában, úgy Bolognában is, az egyházias érzelműekkel, a ,,klerikálisokkal'' szemben úgynevezett ,,liberális'' párt is van, amelynek a szabadkômíves kormány részben határozottan és nyíltan kedvezett, részben csak tűrte, noha csak kesztyűs kézzel mert hozzá nyúlni. Vannak itt szocialisták, szociáldemokraták, anarchisták, akik mérhetetlenül gyűlölik a katolikus Egyházat. Mikor a vonat Bolognában megállt, az új érsek örömteli bizalommal lépett új otthonának földjére. Február 16-án, vasárnap a fôkáptalan ünnepi ülésén Bracho Vinere felszentelt püspök és eddigi káptalani helynök az új fôpásztor nevében átvette az egyházmegyét. Kijelentette egyúttal, hogy az érsek nyolc nap múlva, február 23-án tartja ünnepi bevonulását, szentbeszédet és nagymisét mond, amelynek végén apostoli áldást ad. Felvirradt február 23-ika, igazi ragyogó tavaszi nap. A fôtemplomhoz vezetô utcák zsúfolva a hívek ezreivel, maga a templom szorongásig megtelve. A szentély falait azok a gyönyörű faliszônyegek (gobelinek) díszítették, amelyek mint XIV. Benedek pápa ajándéka, csak a legnagyobb ünnepeken kerülnek a napvilágra. Jobbról, balról nagy emelvények állanak a három társasegyház káptalanja és más elôkelôségek részére, akik között helyet foglalt az érsek nôvére, Persico grófnô Velencébôl és fivére Gyula. Az érseki palota kápolnájából indult meg reggeli 10 órakor -- a Nona eléneklése után -- a menet. Elôl haladt a legméltóságosabb Oltáriszentség társulata, a lelkészek, a növendékpapság a polgárság gazdag adományaiból az új érseknek felajánlott kereszttel, majd a fôkáptalan tagjai teljes díszben. Della Chiesa értékes mennyezet alatt lépdelt, fején annak a püspöksüvegnek mintájára készült föveggel, amelyet a német császár XIII. Leónak adott volt. A Te Deum elhangzása után a fôpásztor a szószékre lépett, hogy elmondja elsô szentbeszédjét. Hivatkozott azokra a nehézségekre, amelyek útjában gördültek, míg püspöki templomába bevonulhatott. De aztán kiindulva a Te Deum kezdô versébôl, szavai telve voltak odaadással új hivatása, bizalommal Isten és szeretettel hívei iránt. Hogy nem csupa báránykát fog legeltetni, azt félre nem érthetô módon adta tudtára a helyi liberális lapnak, a ,,Resto del carlino''-nak aznap megjelent cikke, mely nyílt levél alakjában közvetlenül az új érsekhez volt intézve. A két szegényház lakói részére 2000 lírát adományozott, hogy bevonulása napján ünnepi ebédben részesüljenek. Másnap elsô látogatását a Bologna fölött emelkedô hegyen levô ,,Oltalomról'' nevezett Boldogságos Szűz szentélyébe tette, ahol misézett, majd fölkereste Bologna temetôjében, a Certosában elôdjének, Svampa bíborosnak sírját, és ott rövid imát mondott. A délután folyamán meglátogatta a prefektust, a polgármestert, a felebbviteli törvényszék elnökét, a parancsnokoló tábornokot, és mindenhol a legnagyobb tisztelettel fogadták. A következô napok fogadásokkal és látogatásokkal teltek el. Reggelenkint sorban a város minden templomában és zárdájában misézett. A következô napokban fogadta a különbözô férfi- és nônevelô intézetnek és egyesületnek ifjúságát és mindannyihoz valóban atyai szavakat intézett. Della Chiesa érsek az ifjúságnál kezdte meg fôpásztori működését és már az elsô napokban megnyerte szívüket. Bologna pedig meg volt új érsekével elégedve! ======================================================================== Bologna[3] Az a város, ahol emberi számítás és magának della Chiesának vélekedése szerint is életének hátralevô éveit el fogja tölteni, egykor a pápai államnak Róma után elsô városa és pápai legátusi székhely volt. Jelenleg 200.000 lakost számlál. Alapítása a mostani idôszámításunk elôtt néhány századdal történt. Hogy ki honosította meg a kereszténységet, nem bizonyos; Szent Vitálison és Agricolán kívül más vértanúja nincs. Legelsô püspökének Szent Zamát tartják, akit Dénes pápa az evangélium hirdetésével megbízott, és aki állítólag a Szent Péter tiszteletére emelt templomot építtette. A régi székesegyházat III. Lucius pápa szentelte fel 1185. július 8-án; II. Gyula pápa díszes elôcsarnokkal bôvítette. Mai alakjában, mint a római Szent Péter templom utánzata, 1605-ben épült és XIV. Benedek kibôvíttette. A fôoltár alatt pihennek Szent Protus csontjai, amelyeket Szent Traso katakombáiban a salariai úton találtak, és XIV. Benedek pápa 1749-ben a székesegyháznak ajándékozott. A városnak védôszentje azonban a nagy püspök: Petronius, akit I. Celesztin pápa 430-ban nevezett ki. Neki szentelték a város legszebb és legnagyobb templomát, amelynek gótstílű építkezését 1388-ban kezdték meg. A világ legnagyobb templomai között ez a hatodik helyet foglalja el. Kívül-belül gazdag örökbecsű szobrászati és festészeti remekművek ékesítik; kár azonban, hogy a homlokzatnak csak alsó síkja van befejezve. Az üvegfestésű ablakokat részben ulmi boldog Jakab készítette 1466-ban. Szent Petroniusnak tulajdonítják a Szent Istvánnak nevezett épülettömbnek alapítását is, amely számos templomból, kápolnából alakul. Ezek közül kiválnak: a két apostolfejedelemnek szentelt bazilika, amely még a 270. évbôl való, itt vannak Szent Agricola és Vitális vértanúk és Szent Flóriánnak sírja; a szent sírkápolnája az V. századból származik, és szép mintájú, tarka színű cserepekkel födött kerek épület, hajdan alkalmasint keresztelési kápolna volt; nagyon régi márványoszlopai Isis templomából valók, amely hajdan itt állott. A Szent Keresztrôl nevezett templomot 1637-ben alakították át; külsô sarkában 1120-ból származó szószék látható, ahonnan nagy ünnepeken az ereklyéket mutatták a népnek. Két nagyon festôies és oszlopcsarnokokkal ellátott belsô udvarának egyikében, a ,,Pilátuséban'', egy keresztelô medence látható, amelyet Luitprand longobard király állított, aki 744-ben halt meg. Ugyancsak Szent Petroniusnak tulajdonítják Szent János templomát is, amelyet 1221-ben építettek és 1442-ben részben átalakítottak. Bologna többi temploma nagyobbrészt a XIII. és XIV. századból: a gót építkezés virágkorából származik, de késôbbi idôben átépítették. A pápa védôszentjének, az öregebb Jakab, apostolnak szentelt templomot 1267- ben gót stílusban kezdték építeni, és 1497-ben korai reneszánsz stílusban kibôvítették. Vele szomszédos Szent Cecíliának 1319-bôl származó oratóriuma; közelében van Szent Vitálisnak nagyon régi temploma. Szent Ferenc templomának, mely egyike Olaszország legnagyobb gótikus templomainak, van két campaniléja, a kisebb 1261-bôl, a nagyobbik 1401-bôl származik. Az újabban restaurált templom valódi gyöngye a gót építkezésnek. Az 1234-ben épült Szent Domonkos templomban van a rend alapítójának sírja. Sajnos, hogy késôbb egészen átalakították. 1267-bôl való külön kápolnában nyugszik a szent holtteste, mégpedig gazdagművű koporsóban. Szent Domonkos a szomszédos kolostorban halt meg 1221. augusztus 6-án. A Gyertyaszentelô Boldogasszony tiszteletére emelt templom fogadta be elsônek Szent Domonkost és társait 1218-ban. Jézus Szentséges Szívének temploma hidegen hagyja a szemlélôt, alsó temploma azonban remek. Sokan látogatják a Szent Lukácsról nevezett Boldogasszony templomát, amely a városon kívül emelkedô hegyen áll és egyszersmind búcsújáróhely, ahova egy 666 ívbôl álló fedett, oszlopos folyosón át lehet a híres temetôn keresztül (hajdani Certosa kolostor) jutni. Építését 1675-ben kezdték meg. Az oltárképet, melyet állítólag Szent Lukács evangélista bizánci stílusban festett, 1160-ban egy remete hozta Konstantinápolyból. Moroninak egyházi lexikonja szerint a következôk léptek Bolognából a pápai trónra: 914-ben X. János, 1404-ben VII. Ince. Ô is abból a Migliorati családból származott, mint Szentatyánknak anyja. 1410-ben XXIII. János; 1447-ben V. Miklós; 1503-ban II. Gyula, 1621-ben XV. Gergely, 1740-ben XIV. Benedek. Még szembeötlôbb lesz X. Pius elhatározásának fontossága, mellyel éppen Chiesát nevezte ki bolognai érsekké, ha egy-két pillantást vetünk Bologna egyháztörténelmének lapjaira. A XIII. és XIV. században, a velfek és ghibellinek hosszas és vérengzô harcában az akkor már gazdag és virágzó város vajmi gyakran borzalmas párttusák és fegyveres pártütések színhelyévé vált. Fellázadtak a pápai uralom ellen, amely éppen ebben a korban emelte a város legremekebb templomait és kolostorait. V. Miklós, aki 1447. március 6-án lépett a pápai trónra, Bolognában végezte tanulmányait; boldog Albergati Miklós bíboros követ megtette ugyanis kanonokká, IV. Jenô pápa pedig püspökké, késôbb megkapta a bíbort is. Mint pápa, minden alkalommal tanújelét adta Bologna iránt érzett jóakaratának. Átszervezte a városi közigazgatást és 1450-ben a tudós és hírneves Bessarion bíborost nevezte ki pápai követté. Della Rovere Julian bolognai püspök 1503-ban mint II. Gyula pápa lépett Szent Péter trónjára. A belsô egyenetlenkedések elsimítása után 1506. november 20-án tartotta bevonulását Bolognába, mely alkalommal tiszteletére a polgárság tizenhárom diadalívet állított. Megerôsítette az V. Miklós által adott kiváltságokat és Bolognát a pápai követ állandó székhelyévé tette. 1515-ben X. Leó I. Ferenc francia királyt, VII. Kelemen pedig 1527- ben V. Károly német császárt fogadta szerzôdés megkötése céljából Bolognában. Mátyás apostol napján tette fel a pápa Szent Petronius templomában a császár fejére a longobardok vaskoronáját. A Trientben kitört járvány következtében III. Pál pápa 1547-ben Bolognába helyezte át a zsinatot. XV. Gergely szintén bolognai születésű volt. 1582-ben érsekségre emelte a bolognai püspökséget és alája rendelte a parmai, piacenzai, reggiói, modenai, imolai, cerovi és cremonai egyházmegyét, amelybôl azonban manapság csak a faënzai és imolai maradt meg az érseki joghatóság alatt. 1740-ben Bologna polgártársa és bíboros érseke, a Domonkos rendű Lambertini Prosper foglalta el XIV. Benedek névvel a pápai trónt. Kilenc évi püspöksége alatt rendkívül áldásos működést fejtett ki úgy a városban, mint az egyházmegyében. Mindenhol prédikált, gyóntatott, hitelemzéseket tartott, a papságot önmaga fogalmazta pásztorlevelekkel jámborságra és az egyházi tudományok művelésére ösztönözte. Személyes igényeit a legcsekélyebbre szorítván, keze és erszénye egyaránt nyitva volt alamizsnálkodásra. Külsôleg, belsôleg emelte papnevelôjét, imaházakat és kolostorokat alapított, szegényházakat létesített, az egyetemnek és a művészeti akadémiának gyűjteményeit és könyvtárát bôkezű adományok által gyarapította, javíttatta az utcákat stb. Már akkor kezdte meg azt az irodalmi működést, amely az egyházi élet minden ágában oly gyümölcsöt hozónak bizonyult. XIV. Benedek emlékét mai napig is áldva ôrzik; nem csoda tehát, hogy Bologna lakossága kitörô örömmel fogadta, hogy Szentatyánk szintén a Benedek nevét vette föl, amint püspökösködésének egész ideje alatt is ôt tekintette követendô példaképének. Ha még egy pillantást vetünk a tudományoknak és művészeteknek arra a virágzására, amelynek színhelye Bologna volt, nem szabad megfeledkeznünk Bologna büszkeségérôl, gazdagságának forrásáról és politikai hatalmának elsôrendű tényezôjérôl: egyetemérôl. Oknyomozóilag alapítása 1116-ra vezethetô vissza, amely évben Verner, a ,,lucerna iuris'', a jogi tudomány fáklyája, kezdetben egyedül, aztán több tudóssal megkezdte a római jog elôadását. Nem sokára felállították a szépművészeti és orvosi kart is. Ebbôl alakult ki Olaszországnak, sôt, Európának elsô egyeteme, az elsô ,,studium generale'', amelynek virágzó korában vagy tízezer hallgatót és százötven tanárt találunk. Olaszország minden vidékérôl, Német-, Francia- és Spanyolországból törtetett ide a tudományszomjas fiatalság, amely hazája különbözôsége szerint külön alapítványokkal és kormányzókkal rendelkezô testületekre oszlott; jótevôk által alapított 14 intézet létezett, amely a szegény egyetemi hallgatóknak ingyenes ellátást adott. A kezdettôl fogva nagyszámú németek kettôs csoportba oszlottak, amelynek különös pápai kiváltságai voltak. V. Károly császár 1530-ban tett bolognai látogatásának emlékére a jogi, bölcsészeti és orvosi kar minden tanárának megadta az aranysarkantyús vitéz és palotagróf címét, amely kiváltságot III. Pál pápa és utódjai is megerôsítettek. A fôiskola, mint a tudományok anyja, a múlt század elejéig 6 pápát, 31 bíborost, 75 érseket és püspököt, 1 szentté, 7 boldoggá avatott férfiút, azonfelül nagyszámú tudóst, fôpapot és fejedelmi személyt mondhatott tanítványának. A művészet terén Bologna Olaszország bármely városával versenyezhet. Már a házak mentén elhúzódó árkádok is sajátságos jelleget adnak a városnak. Hozzájárul ehhez, hogy a XIII. és XIV. század remek templomai mellé méltán sorakoznak a régebbi és különösen a korai reneszánsz korából eredô világi épületek és paloták, amelyek még most is ékesen szóló bizonyítékai ama korbeli polgárok gazdagságának. Egymással szemben emelkednek az 1201-bôl származó polgármesteri palota, amely jelenleg városháza, és a valamivel késôbbi korból származó községi palota, mindkettô gazdag a város változatos sorsát feltüntetô emlékekben. A régebbi paloták számát a XVI. és XVII. század újabb és pompásnál pompásabb épületekkel gyarapította. A városnak ismertetô jele két ferde tornya, mely 1109-ben épült. XIII. Gergely bronzszobra (1572--1585) és még inkább a Borromei Szent Károly által építtetett Neptun-szökôkút a XVI. századnak legjobban sikerült alkotásai közé tartozik. Fölöttébb gazdag Bologna a régebbi és újabbkori freskókban és festményekben is, amelyek Perugius, Francia Ferenc, a két Caracci, Reni Guido, Domenichino, Guereino és a bolognai iskola egyéb festôművészeinek nagyságát hirdetik. A mai szépművészetek akadémiájának gyöngye azonban Raffael Szent Cecíliája, aki az égi zene hangjaira figyelve elragadtatásában abbahagyja az orgonajátékot. A bolognai egyházmegye tehát valóban fejedelmi mennyasszony, felékesítve drágaságokkal, nagy múltnak arany köntösében. Várja vôlegényét, aki az apostoli Szentszék lépcsôirôl jön hozzá szerényen és alázatosan, de fején a fôpapi méltóság aranykoronájával, a legszebb erények csillogó öltönyében, hogy bevonuljon, mint egykor isteni Mestere bevonult Sión leányának kapuján. ======================================================================== A hivataloskodás elsô éve Svampa bíboros érsek áldásos bolognai működésének idejében lelkileg annyit megújított, megalapozott, hogy utódjának csak nyomába kellett lépnie, ha a fôegyházmegyében és annak székhelyén a hitéletet fejleszteni és felvirágoztatni akarta. Ha elôdje nem sokat törôdött volna magasztos hivatalának kötelességeivel, akkor ez della Chiesának ösztönzésül szolgálhatott a mulasztás pótolására, ámde mennyivel nemesebb munkakedv volt az, mely nagy példa követésére és a megkezdett munka folytatására unszolta! Felszentelése percétôl lelkipásztori munkakör után vágyódott, és így nem csodálkozhatunk, ha elsô körlevelében ezt írja: ,,Magamat is és bizonyára másokat is meglep, ha azt állítom, hogy rendkívüli öröm töltötte el szívemet, mikor bolognai érsekké való kinevezésemrôl értesültem. Isten keltette fel bennem ezt az érzést, és nem akarom titkolni, mennyire boldoggá tesz az a tudat, hogy ezt egyedül Istennek kell megköszönnöm''. Hogy a lelkész plébániáján, a püspök egyházmegyéjében sikerrel ápolhassa és elômozdíthassa a hitéletet, arra két fôeszköz áll rendelkezésére: a Boldogságos Szűz tisztelete és a legméltóságosabb Oltáriszentség imádása. Mily nagy hévvel ragadta meg az új érsek mindjárt hivataloskodása elsô évében mindkettôt, az a következôkbôl tűnik ki: Magasan a város fölött emelkedik az Oltalomról nevezett Szűzanya kegytemploma, benne a Boldogasszonynak állítólag Szent Lukács által festett képével. Egész éven át úgy Bolognából, mint az egyházmegyébôl, sôt messze földrôl búcsújárás vonul a hegyre, de százados szokás, hogy minden év május 23-án a kegyképet leviszik a városba és öt napig a dómban közájtatosságra kiteszik. Amikor az új Olaszországnak egyházellenes kormánya, amely minden vallási mozgalomnak buzgó elnyomójává szegôdött, Bolognát hatalmába kerítette, nem merészkedett ezt a körmenetet betiltani. Az új érsek pedig 1908. május 14-én kelt és rendkívül szívélyes hangú fôpásztori körlevélben buzdította híveit, hogy a szokásos körmenetben minél tömegesebben vegyenek részt. ,,A Szűzanya minden idôben oltalma, védelmezôje városunknak -- írja a többi között -- és magasan kiemelkedô szentélyébôl tekint le reánk. Most azonban le akar szállani hozzánk. Fel akarja keresni az aggastyánokat, betegeket, a gondokkal terhelteket, akik nem bírnak hozzá felmenni. Fel akarja keresni azokat is, akik vallási közönyösség miatt nem akarnak hozzá zarándokolni. Végighalad utcáinkon, hogy mindnyájunkat vigasztaljon és megerôsítsen''. Bologna népe elôre nem látott lelkesedéssel karolta fel új fôpásztorának indítványát, és eleget tett felhívásának. Ezrenként tódult a hegyre, hogy kísérje a kegyképet, sok ezren várták az érsekkel élükön a saragossai kapunál. Az útvonalnak valamennyi házát, pillérét és oszlopát szônyegek takarták és virágfüzérek díszítették, még a prefektúra palotáját és a városházát is teleaggatták azokkal a híres gobelinekkel, amelyek Bolognának legdrágább műkincsei. A Szent Petronius templom lépcsôzetérôl az érsek áldást osztott a kegyképpel. A tágas téren vagy 70.000 ember szorongott. Majd a székesegyházba vonult a körmenet, ahol a kép öt napon át a hívek tiszteletének volt kitéve. Június 4-én kelt körlevelében pedig arra hívja fel híveit az érsek, hogy Úrnapját minél fényesebben üljék meg. Szavai ez alkalommal sem találtak siket fülre, mert az ünnep a legfényesebben sikerült. Hogy ez a felbuzdulás nem volt csupán szalmaláng, azt bebizonyította a következô év, amelyben mind a két ünnepet lehetôleg még nagyobb fénnyel ülték meg. Több fôrangú nô egyesületet alkotva, adományokat gyűjtött a Boldogasszony ünnepének költségére. A körmenet még a tavalyinál is nagyobb szabású volt. Az a körülmény pedig, hogy éppen 1909-ben volt 700 éves fordulója, hogy Szent Julianna az Üdvözítô meghagyásából az Úrnap megülését kezdeményezte, újabb alkalmul szolgált az érseknek, hogy a híveket a legméltóságosabb Oltáriszentség fokozott tiszteletére felhívja, és minden templomban megelôzô ájtatosságokat rendeljen el. 1908. évi Úrnapján kelt az a fôpásztori körlevele, amelyben hírül adja egyházmegyéjének meglátogatását. Szükségét érezte, hogy a még legelrejtettebb hegyi falvakban is felkeresse híveit, nekik áldást és kegyelmeket osszon. Megelôzôen minden plébánián szent missziót kellett tartani, amelyre a bolognai két papi egyesületnek tagjai vállalkoztak. Szent Péter és Pál ünnepét követô vasárnapon kezdôdött meg a nagy horderejű és nem csekély fáradsággal járó fôpásztori körút. Az 1908. év folyamán még más fôpásztori intézkedések is történtek, fôképp az egyházi ének, a templomok és társulatok vagyonkezelése, a vasár- és ünnepnapokon tartandó mise tekintetében. Augusztus 4-én, Szent Domonkos napján keltezett pásztorlevelében meghívja híveit, hogy mennél számosabban vegyenek részt a pápa 50 éves áldozópapi és 25 éves püspöki jubileuma alkalmából tervezett római zarándoklaton. Az év végén pedig adakozásra szólította fel egyházmegyéjét a Szicíliában és Calabriában pusztított rettenetes földrengés áldozatai javára. Ennek a hivatalos működésnek medrében folyt le a fôpásztornak csendes élete. Rampolla keze alatt megszokta a lankadatlan munkálkodást, amit érsek korában sem tudott megtagadni. Terjedelmes magánlevelezésén kívül, amit családjával, római, genuai és külföldi barátjaival folytatott, személyesen intézte el a sok hivatalos ügyiratot, válaszolt a plébániák, intézetek és magánosoktól érkezett levelekre, jelentésekre és beadványokra. És mindezt azzal a könnyűséggel és ügyességgel tette, amelyet az államtitkári hivatalban sajátított el. Minden ügyet, lett legyen az nagy vagy csekély fontosságú, személyesen intézett el. Aki beszélni akart vele, az bármikor rövid választ, gyors döntést kapott, de a haszontalan fecsegésnek nem volt barátja, sajnálta drága idejét. Kezdetben sokan ridegnek tartották, mert bizony ,,kurtán-furcsán'' beszélt velük, ami annál szokatlanabb volt, mert Svampa bíboros modora páratlanul leereszkedô és barátságos volt. Úgy látszott, mintha az atyát az úr követte volna. Ámde fôpásztori működésének egy fontos ága ôbenne is megszólaltatta azt az atyai hangot, amely a szíveket megnyerni képes. A lakosság számához arányítva ugyanis nincs város, ahol az egyesületi élet akkora virágzásnak örvendene, mint éppen Bolognában. Van egyesülete a papságnak, mindkét nembeli ifjúságnak és a nôknek. Mindegyiknek megvan a maga külön célja, és megvan a hozzá vezetô eszköz is. Egyházi ünnepeken vagy közgyűléseken minden testület óhajtotta a fôpásztor jelenlétét; viszont ô sem ismerhette meg behatóbban egyházmegyéjének hitéletét és törekvéseit, és nem ápolhatta sikeresebben, mint személyes megjelenése által, amikor a vezetô személyiségekkel és azoknak fômunkatársaival is érintkezésbe léphetett. Minden héten akadt kérelem vagy meghívás és az érsek örömest megragadta az alkalmat, hogy dicsérô, buzdító, lelkesítô beszédeket mondjon aszerint, amint a személyiségek azt várhatták vagy a viszonyok megkövetelték. Svampa bíboros két nagyon nehéz ügyet hagyott örökségképpen utódjára: Jézus Szentséges Szíve templomának befejezését és a papnevelô intézet elhelyezését. Az elôbbi csak félig készült el, nem volt szabad az építkezést félbenhagyni, hanem annak mielôbb való befejezésére és felszentelésére kellett törekednie. Sokkal keményebb dió volt a szeminárium elhelyezése és új épület emelése. A régi papnevelô a város legforgalmasabb utcájában volt, ahol a tanításra és nevelésre oly nagyon szükséges csendet a villamos csilingelése, az élénk forgalommal kapcsolatos zaj fölöttébb zavarta. El kellett adni a régi épületet, és az új számára megfelelô telket kellett vásárolni, ami éppen nem volt tréfadolog, ha meggondoljuk, hogy a régit el lehet ugyan félmillió líráért adni, de az új, ennek az összegnek négyszeresébe fog kerülni! A hatóságokhoz való viszonya idôvel tűrhetôvé vált, már amennyiben egyházmegyéjének érdeke azt megkívánta. Kezdetben udvariasan, de azért hidegen és bizalmatlanul fogadták, sôt székfoglalása ünnepétôl is távol tartották magukat. Komoly akadályokat nem gördítettek útjába, mert a kormányférfiak jól tudták, hogy ha csak meg is kísérelnék az Egyház jogaiba való beavatkozást, az érsek részérôl merev ellenállásra találnának. Hivataloskodásának elsô éve tehát nem szűkölködött sok és különbözô tennivalóban. A város és az egyházmegye, a papság és a nép ítélete megegyezett abban, hogy Isten nekik oly fôpásztort adott, aki testestôl- lelkestôl hivatásának él, és aki a legnagyobb mértékben megérdemli szeretetüket, ragaszkodásukat. ======================================================================== A püspök és papsága Svampa bíboros érsek olyan papságot hagyott utódjára, amely tekintettel a fölötte nehéz viszonyokra -- csekély kivétellel -- működésében és magatartásában hivatása magaslatán állott. Hogy az új érsek mindjárt hivatalba lépése után kilátásba helyezte az egyházmegye meglátogatását, ennek fôoka az volt, hogy papságát, különösen pedig a falusi lelkészeket saját otthonukban, saját tűzhelyük mellett akarta látni, és lelkipásztori működésükbe bepillantani óhajtott. És ezt a vizsgálatot della Chiesa ugyancsak alaposan végezte. Tiszta és csinos-e a templom? Kifogástalan állapotban vannak-e a szent edények és egyházi ruhák? Lelkiismeretesen vezetik-e a keresztelési, házassági és halotti anyakönyveket? Mondja-e és miképpen a plébános a szentbeszédet, keresztény tanítást? Végzi-e a beteglátogatásokat? Milyen teológiai és aszketikus művek vannak könyvtárában? A meglevô kórházakban, kolostorokban és nevelôintézetekben is alapos vizsgálatot tartott. Négy évbe telt, amíg Chiesa megvizsgálta a 392 plébániát: 1913. december 22-én a székesegyházban tartott hálaadó istentisztelettel fejezte be a kánoni látogatást. Ugyancsak lelkébôl fakadhatott ez a Te Deum! Megismerte egész nyáját és annak minden pásztorát, megfordult minden községben, meglátogatta még a meredek hegyormon emelkedô igénytelen kápolnácskát is. Meg volt elégedve önmagával, mert önmaga számára is nagy értékű lelki épülést szerzett. Az esperesek jelentései erôsen hangoztatták a lelkészek megújult buzgalmát, a hívek fokozottabb áhítatát s elmondták, mily sok jó származott, mennyi botrány megszűnt, mennyi viszálykodás elsimult e fôpásztori intelmek alapján. Az érseknek kezdetbe az volt a terve, hogy a kánoni látogatással kapcsolatban egyházmegyei zsinatot is tart, és arra meghívja a székeskáptalant, a városi plébánosokat és a falusi espereseket, hogy a szerzett tapasztalatok nyomán új szabályokat állapítson meg, a vallásos érzésnek és egyházias életnek felvirágoztatására és a visszaélések megszüntetésére. Közben azonban X. Pius pápa bizottságot szervezett az egyházjog kodifikálására. Mivel e munka valamennyi új egyházmegyei szervezetnek alapja és kiindulási pontja, 1914. február 20-án tehát körlevelet intézett a papságához, melyben rámutat az okra, amiért a zsinatot elhalasztani kénytelen. Évenkint maga köré gyűjtötte az espereseket és jelentést tétetett magának kerületeik hitéletérôl. Sok mindenféle kérdés került ilyenkor tárgyalásra, néha értekezéseket is olvastak fel; az ilyen összejövetel tehát minden téren való ösztönzés volt. Della Chiesa püspöksége idejében többnyire az ô támogatásával úgy a városban, mint az egyházmegyében több templomot restauráltak, köztük valamennyinek gyöngyét, a Szent Ferencet. Az ô jóváhagyásával és támogatásával alakult 1911-ben a papok kölcsönös segítô egyesülete is, szegény és beteg papok részére. Az egyesület tagjai életbiztosítását is elvégzi, hogy a fiatal pap gondtalan öregséget biztosíthasson magának. Ugyanazt a célt szolgálja a Paulai Szent Vincérôl nevezett menedékház szegény papok részére. Az érsek egyik utolsó cselekedete volt, hogy ezzel az intézettel kapcsolatban papi kórház alapítását kezdeményezte, és a szükséges tôkéhez jelentékeny összeggel hozzájárult. 1910-ben megindította az egyházmegyei lapot, amely hónaponkint jelent meg évenkint 500 oldalnyi terjedelemben és a papságot érdeklô kérdéseket tárgyalja. Mindenek fölött azonban arra törekedett a fôpásztor, hogy papságának valódi jámborságát tôle telhetôleg fokozza. Évenkint kétszer lehetett szent gyakorlatokban részt venni, és az érsek sohasem hiányzott, amint jelen volt minden hónap egy napján, amelyen a papság magábaszállás végett kolostorba vonult vissza. Bolognában a legméltóságosabb Oltáriszentség 40 órás imádását egyfolytában végzik, sorba véve minden templomot és kápolnát. A fôpásztort, papsága épülésére, mindennap ott lehetett látni az illetô templomban. Atyai szeretetének és gondosságának teljét azonban papnövendékeivel éreztette. Állandóan érdeklôdött a növendékek fejlôdésérôl és haladásáról, jelen volt a záróvizsgákon és személyesen osztotta ki a jutalmakat. Fôpapi szívének buzgósága akkor lobbant igazán lángra, mikor a növendékekkel a szeminárium falai között tartózkodott. Mindegyiküket nevén szólította, és bámulatos emlékezôtehetségénél fogva tudta, hogy minden egyestôl a jövôben mit várhat. Legnagyobb öröme volt, ha kispapjai körében idôzhetett, ájtatosságaikon, ünnepeiken részt vehetett. Páratlanul megható és szívhez szóló szavakban ecsetelte elôttük a papi hivatás méltóságát, feladatait és áldozatait; neki is ünnepe volt, ha papokat szentelhetett. Atyai gondoskodásának meg is volt az eredménye. Ilyen pl. az, hogy 1911-ben a fiatal városi segédlelkészek engedélyét kérték arra, hogy a lelki élet fokozása céljából egyesületet alakíthassanak; a következô évben pedig olvasókört szerveztek, melynek csakhamar 30 tagja volt. A kéthetenként szokásos konferencián személyesen részt vett, és ilyenkor bizony nagyon sokat tanultak tôle a fiatal urak. Közben, állandóan az új papnevelô építésével foglalkozott; a telek kiválasztása, az építési terv, a közegészségügyi berendezés és az intézkedések sora állandó gondja volt. A pénzkérdés megoldása pedig évrôl-évre hátráltatta a terv megvalósítását. Fokozta a feladat megoldásának nehézségét a Szentszéknek az a rendelete, mellyel a bolognai papnevelôt tartományi szemináriummá tette, amelyben saját növendékein kívül a Romagnában levô többi egyházmegye kispapjait is oktatni kellett. Ne feledkezzünk meg még egy dologról. Della Chiesa mint jogász kezdte pályáját, és maga is tapasztalta a jogi tanulmányok elônyét, amely sohasem volt szükségesebb, mint most. Az új papnevelôben kötelezôvé akarta tenni a jogot és a doktori diploma megszerzését. Csakhogy erre a célra külön helyiségekre és kipróbált tanárokra volt szükség. Ha valahol, úgy ebben volt szükség az érsek egész erélyére és kitartására. Végre azután 600.000 líráért eladta a régi épületet, megszerezte a szükséges telket és kertet és 1912. november 5-én ünnepiesen letette az alapkövet. Még az alapfalak is alig emelkedtek ki a földbôl, amikor della Chiesa Szent Péter trónjára lépett. Della Chiesa értette a módját, miként kell papságával úgy bánni, hogy necsak tiszteletét, hanem szeretetét is megnyerje. Papjai csakhamar lesték kívánságait, nézeteit, sajátságait és alkalmazkodni iparkodtak hozzá. Ha az érsek valamelyik városi papjának vagy szemináriumbeli növendékének megbetegedésérôl értesült, azonnal hozzá sietett, hogy a beteget vigasztalásban és -- amennyire szükséges volt -- testi segítségben is részesítse. A nagy érseki palotának csak néhány szerény udvari szobáját lakta, ahol papjai a nap minden órájában megtalálhatták. Szívesen vette, ha ünnepi szertartások végzésére, gyűléseken való részvételre felkérték; ilyenkor mindig talált alkalmat buzdításra és elismerésre. Kánoni látogatásai alkalmával csak szerény ellátást kért, mert azt szokta volt mondani: ,,Takarékoskodjunk, hogy több jusson a szegénynek''. A templomokban és kápolnákban a legnagyobb tisztaságot követelte, ,,mert -- úgymond -- az a plébános, aki a látható templomot elhanyagolja, nem sokat törôdik a híveinek lelkében levô láthatatlannal sem''. A kitűzött idôhöz hajszálnyi pontossággal ragaszkodott. Köztudomású volt, hogy az érsek nem szereti, ha papjai kerékpároztak. Egy alkalommal, nyár közepén, amint autóján a szomszéd városba ment hivatalos látogatásra, találkozik a káplánnal, aki kerékpáron szembe jön vele. Lehetetlen volt az érseket kikerülnie, elhaladt tehát mellette és ahogy lehetett, köszöntötte. Az ebédnél a plébánoshoz fordulva mondja az érsek: ,,Ma láttam káplánját''. -- ,,A kapucinusokhoz ment gyónni, kegyelmes uram.'' -- ,,Olyan illendôséggel ült kerékpárján, hogy amennyiben hivatalosan megengedtetnék annak használata, csakis ôt állítanám oda követendô példaképnek.'' Ez és más alkalommal is a feddés piluláját úgy meg tudta cukrozni valami tréfás megjegyzéssel, hogy keserűsége nem vált érezhetôvé. Máskor egy nagyon hegyes-völgyes plébánián lelkészkedô pap egyenesen azzal a kérdéssel fordult hozzá, vajon szabad-e kerékpározni. Az érsek mosolyogva viszonzá: ,,Miért kérdi ezt tôlem?'' -- 1912. júliusában valamelyik liberális lap az egyházmegyei papságot érintô botrányt szellôztetett, amely nagy izgatottságot keltett. Nosza megindult a puhatolódzás, hogy ki a cikk írója és a paptársak melyikét értették ezzel vagy azzal a megjegyzéssel? Az érsek rögtön körlevelet intézett a papsághoz, amelyben figyelmeztette, hogy hagyjanak fel az ilyen beszélgetésekkel. Cáfolják meg a támadást azzal, hogy állásukat nagyra tartják és megbecsülik. Nem az újságnak, hanem a püspöknek a dolga a netalán bekövetkezett helytelenséget megróni és megszüntetni. Az egész egyházmegye bámulta, és a lehetôség szerint követendô példának tekintette a fôpásztornak páratlan és lankadni nem tudó tevékenységét. Egyházlátogatásai alkalmával rendesen napjában kétszer: reggel és délután prédikált. Közben megejtette a legkimerítôbb vizsgálatot, és gyakran még aznap indult a szomszéd helységbe. Mikor egy ízben megint nyakra-fôre sietett, hogy a szomszéd plébánia búcsúján részt vehessen, komornyikja a nagy sietségben az asztalon felejtette annak a szentbeszédnek a fogalmazványát, amelyet az érsek másnap el akart mondani. Mikor della Chiesa útközben kérte, és minden keresés hiába volt, az inas végre panaszosan kifakadt: ,,Hiszen excellenciád még evésre is alig enged idôt''. Szívesen fogadta, ha az egyházi ünneppel kapcsolatos lakomára meghívták, és ilyenkor a papok is szabadabban mozoghattak. Az egyik városi plébános nagyon jól értette, hogyan kell egy mondatra megfelelô és rímes választ adni. Az érsek is kedvét lelte benne, hogy a plébánosnak ezt a ritka tehetségét próbára tegye, és így az általános jókedvet fokozza. Ily módon sikerült aztán della Chiesának a papság szeretetét, nagyrabecsülését és bizalmát megnyerni, és a várost is, az egész egyházmegyét is magához vonzani. ======================================================================== Pásztor és atya Az alatt a két hónap alatt, amely püspökké való szentelése és Bolognába való bevonulása között eltelt, elég alkalma nyílt della Chiesának a bolognai viszonyokról behatóan tájékozódnia. Mintegy kívülrôl nézegette a hajócskát. Most azonban meg kellett fogni a kormányrudat és kapitányként is ki kellett jelölnie a hajó útját. Noha egészen idegen szántóföldet kellett is az eddigi hivatalnok embernek megmunkálnia, habár a püspöki hivatal vezetésében minden tapasztalatnak és gyakorlatnak híjával volt is, mégis annyi eréllyel és kitartással rendelkezett, hogy -- bár sok álmatlan éjjele árán -- néhány hónap lefolyása alatt teljesen beletalálta magát új munkakörébe. Mint már láttuk, az elsô napokban végiglátogatta a templomokat, kápolnákat és valamennyiben misézett. Megismerkedett a vezetôemberekkel. Végig járta az egyházi egyesületeket és társulatokat, és szívesen mondott bátorító, dicsérô szavakat. Ahol kifogásolni valót talált, ott tréfásan komoly megjegyzései meghozták a kívánt eredményt. Nemsokára aztán a városban is, annak környékén is az volt az általánosan elfogadott nézet, hogy az új érsek nagyon jólelkű és barátságos, de nagyon szigorú úr is, aki mereven ragaszkodik utasításainak és rendeleteinek végrehajtásához. Ez a pici, sovány és igénytelen emberke jól tudta, hogy mit akar és amit akar, annak érvényt is tud szerezni. Papsága után az ifjúság nevelésének ügyét hordta leginkább szívén. Minthogy Olaszország minden nyilvános és magasabb iskolájából állami törvény alapján kiküszöböltek minden hitoktatást, ájtatossági gyakorlatot, minden plébánosnak és különösen a püspöknek legfôbb gondja az kell, hogy legyen, miszerint a gyermekeknek és a serdülô ifjúságnak vallásos nevelését és a hitoktatást biztosítsa, ha azt nem akarja, hogy oly nemzedék nôjön fel, amely egyformán ellensége a vallásnak és erkölcsnek. Az olasz püspöki kar tanácskozásainak már évek óta ez az állandó tárgya. Della Chiesa érsek kezdet óta a legnagyobb buzgósággal kezelte ezt az ügyet. Fölötte áldásos tényezô volt az egyházmegyei hitelemzôk társulata nevű egyesület, mely hónaponkint az érsek elnöklésével összejövetelt tartott a palotában és megvitatta a hitelemzést érintô kérdéseket, konferenciákat és elôadásokat kezdeményezett, az egyes plébániákra biztosokat küldött, fiatal hölgyeknek a hitoktatásra való tanítására intézetet alapított, hitelemzôi könyvtárt szervezett stb. Az állami iskolák mellett helyiségeket béreltek, ahol a rendes elôadás után a gyermekek vallásoktatásra összegyűltek. A bolognai érsek a többi püspök hozzájárulásával 1911-ben pályázatot hirdetett egész Olaszország részére szánt katekétikai olvasókönyvre, melyet a hitelemzôk segédkönyvként használhassanak. A Maffi, pizai bíboros érsek elnöklésével működô bírálóbizottság a 25 pályamunkának egyikét sem vélte megjutalmazásra méltónak, de azért néhányat közülök kiadásra ajánlott. A 3000 lírás pályadíjat csak a második pályázat alkalmával adták ki. Della Chiesa egyházmegyei hitelemzô gyűléseket is szervezett, amelyek a filippinusok kolostorában, különbözô szakosztályok keretében tartották összejöveteleiket, és amelyeken a fôpásztor is buzgón részt vett. A serdülô nôi ifjúság nevelésérôl különbözô kolostorok és egyesületek gondoskodtak. A fôpásztornak soha nem lankadó buzdítása folytán mindezekben az intézeteknek a vezetését vagy az azokban való tanítást a fônemesi családok hölgytagjai vállalták magukra, akik fáradhatatlan működésükkel kimondhatatlan áldásos működést fejtettek ki. Különös virágzásnak indult az elhagyott leányok részére a Bianca-féle villában elhelyezett foglalkoztatóműhely, ahol 1908--1911-ig 272 leány volt alkalmazva. Évi bevétele kerek számban 28.000 líra volt, melyet a kiadás majdnem teljesen felemésztett. Gimnazisták és egyetemi hallgatók számára külön ifjúsági egyesületek működtek, ahol felolvasásokat, elôadásokat és konferenciákat tartottak; 1913-ban az érsek részvételével irodát is szerveztek, amely a deákoknak védelmet, a szülôknek pedig gyermekeik elhelyezése ügyében tanácsot és segítô kezet nyújtott. Fôcélja azonban valláserkölcsi volt. Az érseknek a munkásosztály iránt érzett atyai szeretete különösen a gyermekek nevelésében és a betegek gondozásában nyilvánult meg. Della Chiesa bölcsen tudta, hogy a munkások hitetlenségének és erkölcstelenségének csak a fiatalság hiányos vallási nevelése az oka, de tudta azt is, hogy a püspöknek a munkás számára nemcsak fôpásztornak, hanem tanácsadónak és segítônek is kell lennie. Ezt della Chiesa gyakorlatban meg is valósította. A felnôttek és az egyes családok részére Bolognában egész sereg egyesület létezett, s mindannyi biztosan számíthatott a fôpásztor anyagi hozzájárulására, amint bátorító és dicsérô szavai is harmatként hullottak működésére. A Szalézi Szent Ferenc Egyesület, amelynek az a feladata, hogy a családban a hitélet fenntartsa, minden év januárjában közgyűlést tartott, melyen az érsek elnökölt. A plébániák területén levô szegénykonyha öt fillérért ebédet adott. A Boldogasszony oltalmáról nevezett segítôegylet, amely 1911-ben az érsek jóváhagyásával alakult, ugyanezt a célt szolgálta. A csecsemôvédô egylet, melynek saját orvosai voltak, szegény anyák újszülötteit adta ki egészséges falusi dajkáknak. Magasrangú hölgyek nagyszabású, állandó gyűjtést indítottak szűkölködôknek, betegeknek és szemérmes szegényeknek istápolására. A bolognai oltáregyesület szegény templomok részére egyházi ruhákat készített. Della Chiesa erre a célra minden év karácsonyán gyűjtést rendelt el egyházmegyéjének templomaiban. Egyik utolsó körlevele, amelyet 1914. január 29-én adott ki, a munkás- és földmívesosztályból származó kivándorlók sorsával foglalkozik. A most felsorolt intézmények részben már léteztek, részben della Chiesa érseksége idején keletkeztek. Valamennyi egyformán tapasztalhatta a fôpásztor atyai gondoskodását és hathatós támogatását. A fôpásztori körlevelei rendszerint oly kérdést tárgyaltak, amely úgy az egyesek, mint a családok részére a legnagyobb fontosságú volt. Így 1909-ben a hitnek, 1910-ben az engedelmességnek, 1913-ban a szeretetnek szellemérôl írt. Látjuk tehát, hogy az érsek egész életét korán reggeltôl késô éjszakáig a gondjára bízott nyáj szolgálatának szentelte; ezért imádkozott, fáradt, dolgozott, neki szólt épületes példaadása. Legjobb tehetsége szerint beváltani igyekezett elsô szentbeszédében adott amaz ígéretét, hogy nyájának pásztora és atyja kíván lenni. Cserébe megkapta minden rangú és rendű hívének folyton növekedô tiszteletét és nagyrabecsülését, amely minden alkalommal kifejezésre jutott. ======================================================================== A bíboros A római egyházi körök nem kételkedtek abban, hogy a pápa már valamelyik legközelebbi konzisztóriumban bíborossá kreálja a bolognai érseket. Bolognában pedig azt annyival is inkább bizonyosabbra vették, mert az volt a szokás, hogy bolognai érsekké vagy bíborost neveztek ki, vagy a kinevezett érseket rövid idô múlva a bíborral díszítették. A Szentatyának azonban nem volt szándéka della Chiesát hamarosan bíborosai sorába emelni. Midôn néhány év múlva bolognai küldöttség kifejezetten kérte, hogy tekintettel della Chiesa áldásos működésére, tegye meg ôt kedvükért bíborossá, a Szentatya családi nevére hivatkozva (Sarto = szabó) azt felelte, hogy még nem találkozott szabó, aki az érseknek a bíboröltönyt készítse. Legfelsô helyen állítólag attól tartottak, hogy Rampolla eszméi túlsúlyra vergôdnek a bíborosi testületben, ha második énje is belekerül. Ha ez igaz, akkor Rampolla bíboros 1913. december 16-án bekövetkezett halálával megszűnt ez az akadály. És csakugyan, 1914. május 25-én, éppen édesatyja halálának évfordulóján megtörtént della Chiesa bíborossá való kreálása, melyrôl hivatalosan már egy hónappal elôbb értesült. A hír villámgyorsan terjedt el a városban, és az egyházmegyében és mindenütt nagy örömöt keltett. Egymásután siettek üdvözlésére egyesek és egyesületek, testületek és intézetek. Özönével érkeztek a táviratok és üdvözlô levelek az egyházmegye minden részébôl, Rómából, Genuából. Még a bolognai szabadelvű sajtó is megelégedéssel vett tudomást a jól megérdemelt kitüntetésrôl. Bíborossá lenni, ,,drága'' mulatság. Ezt jól tudta az a fôrangú hölgy, aki megtiszteltetésnek vette, hogy az új eminenciás urat a bíborosi öltönnyel megajándékozhassa. Az érsek római tartózkodása idején a nemes ifjak akadémiájában szállt meg, amelynek 35 év elôtt növendéke volt. Éppen az érkezését követô napokban jelentôs ünnepek egész sora következett. Május 24-én ülték meg VII. Pius pápának a fogságból való visszaérkezésének századik évfordulóját, és a ,,keresztények segítsége'' ünnep behozatalát, amelyet a Szent Domonkos rendiek templomában ülnek meg különös ünnepséggel. Május 25-én, VII. Gergely pápa napján tartották meg a titkos konzisztóriumot, amelyen Bologna érsekét a pápa bíborossá kreálta. Másnap nagy apostolának, Nérei Szent Fülöpnek ünnepét ülte Róma. A boldoggáavatás kápolnájában tartott nyilvános konzisztórium május 28-án, áldozócsütörtök nyolcadán volt. Minthogy pünkösd elsô ünnepe május 31-ére esett, a május hónapi befejezô ájtatosságot június 1-re kellett halasztani. A következô napon ülte X. Pius pápa utolsó születésnapját. De ugyan kinek jutott volna eszébe, hogy e dátumok és a bolognai érsek között valami kapcsolatot keressen? Május 25-én, Szent Gergely napján lett della Chiesa érsek az Anyaszentegyház bíborosa és a zsinatok és szertartások kongregációjában kapott helyet és szavazatot. A titkos konzisztórium után a bíborosok lakásukon fogadják a Vatikán küldönceit, akik hivatalosan közlik a kreálást. Ezt követi az üdvözlés, amikor is mindenki, akinek csak némi köze is van az új bíboroshoz, üdvkívánatait tolmácsolja. Erre az alkalomra Menziani általános érseki helynök vezetése alatt Bolognából küldöttség érkezett, amelyhez az új bíboros fölöttébb jellemzô beszédet intézett. ,,Noha hivatalosan már egy hónap elôtt értesültem -- úgymond -- hogy a Szentatya a legfôbb egyházi méltóságra készül emelni és engem készületlenül nem talált, mégis aggály és öröm váltakozik szívemben. Aggódom, mert nem találom fel magamban azokat az érdemeket, amelyek a bíborosságra méltóvá tesznek. Aggódom, mert érzem, hogy nem tettem még az Egyháznak olyan szolgálatokat, melyeknek jutalma a római bíbor dicsôsége. Másrészt öröm honol szívemben, ha eszembe jut, hogy a Szentatya végtelen jósága befedte érdemeim hiányát. Ôszentsége már számtalan jelét adta atyai jóakaratának, részben azáltal, hogy önkezével szentelt püspökké, részben, hogy buzdításával majdnem naponta segítségemre van a rám bízott egyházmegye kormányzásában. Kegyességének koronáját azonban ma tette fel, mikor a bíborosi testület tagjai közé emelt. Ôt illeti tehát köszönetem, az övé legyen gyermeki hódolatom és neki ígérem, hogy teljes buzgalommal és odaadással, minden erôm megfeszítésével fogom magamat az Egyház szolgálatának és a reám bízott lelkek üdvének szentelni.'' Della Chiesa bíboros tituláris temploma a négy koronázott vértanúnak van szentelve; elôtte Respighi bíboros titulusa volt. Kicsiny, de művészettörténelmi nézôpontból nagyon érdekes; alapos javítását csak nemrég fejezték be. A bíboros rendesen a kreálását követô nyolc napon belül foglalja el templomát. A bolognai bíboros érsek két nappal a birtokbavétel elôtt meglátogatta templomát, melyet annak idején kissé elhanyagolt állapotban levônek ismert. Annál kellemesebben lepte meg a szembetűnô változás. A templom szomszédságában van a szigorú klauzúra alatt álló Szent Ágoston rendi apácák kolostora, melynek kapuja azonban készségesen megnyílt a bíboros elôtt. Búcsúzáskor a fônöknô engedelmet kért tôle, hogy a birtokbavétel ünnepi szertartása alkalmával elhagyhassák a kolostori klauzúrát és beléphessenek a templomba. A bíboros azonban ezekkel a szavakkal tagadta meg kérését: ,,Csak maradjatok benn, mert a kimenés mindig azzal a veszedelemmel jár, hogy valamit elveszítünk''. Majd áldását adta és elhagyta a zárdát. Az apácák pedig felfogták a bíbornok szavainak mélyebb értelmét, és azt az intelmét, hogy mindig a szent zárkózottság szülte lelki nyugodtságot, valamint a szem és fül klauzúráját szigorúan tartsák be. A birtokbavétel június 5-én történt nagy egyházi ünnep keretében. Minthogy a bíboros néhány hétig még a nemes ifjak akadémiájának vendége maradt, különféle egyházi ünnepre szóló meghívásokban volt része. Felkérték a többi között arra, hogy június 1-én, a májusi ájtatosság befejezése alkalmával, a Tiberisen túl lévô városrészben lévô Szent Dorottya-templomban ossza ki az általános szentáldozást és másnap este a bolognaiak társulati gyűlésén vegyen részt. Trastevere lakói, akik többnyire a társadalom közép- és alsó osztályához tartoznak, sok tekintetben különböznek a Tiberisen túl lévô rómaiaktól, kivált pedig abban, hogy rendületlenül ragaszkodnak az Egyházhoz és bensôségesen tisztelik a Szűzanyát. A bolognai társulatnak fokozott mértékben volt örömre oka, mert della Chiesával egyidejűleg a társulat eddigi feje, Lega is megkapta a bíbort s Lorenzelli bíboros is honfitársuk lévén, most már három bíborosuk volt. Mikor az új bíboros a konzisztóriumban öregebb társaival a békecsókot váltotta, különös örömmel fogadták a Vatikánból való régi ismerôsei: della Volpe, Bisleti, Azevedo, a genuai születésű aggastyán Gotti, a bolognai egyházmegyében fekvô Badébôl való Lorenzelli, úgyszintén a szent kollégium öregebb tagjai: Vannutelli, Agliardi, di Pietro, Ferrata, akik vele mint helyettes államtitkárral valamikor annyit érintkeztek és tárgyaltak. Másokon kívül della Chiesával egyidejűleg bíborossá lett: Csernoch Magyarország hercegprímása, esztergomi érsek, Bettinger müncheni, Hartmann kölni érsek és Piffl bécsi hercegérsek. Bolognában eközben ráértek a bíboros ünnepi fogadására készülni, és az átnyújtandó ajándék tekintetében megállapodásra jutni. Egyházi öltönyökre és szent edényekre nem volt a bíborosnak szüksége, ezeket a fôpásztori szék elfoglalása alkalmából özönével kapta. Sok gondolkodás után végül gyakorlatias eszméjük támadt. Az egyházmegye hivatalos meglátogatása gyakran nagyon terhesnek bizonyult. Az apennini hegységben sokszor órákig kellett hegyen-völgyön át a forró nap hevében kíséretével egyetemben lovagolnia, míg eljutott a magasan fekvô nyomorúságos faluba. Elhatározták tehát, hogy gépkocsit vesznek a bíborosnak. A megejtett gyűjtés csakhamar 26.000 líra volt, amelybôl kifizették a vételárt s a bevonulás napján a szegényeknek a kolostorokban és intézetekben kiosztott ebéd költségének kifizetése után még 5000 líra maradt meg. Hová fordítsák ezt a pénzt? ,,Adjátok nekem, én el tudom költeni'' -- szólt nevetve a bíboros. Della Chiesát visszatérésekor az a vad szociálpolitikai vihar várta, amely nemsokára egész Közép-Olaszországot végigsöpörte. A szociáldemokraták által kierôszakolt munkabeszüntetés lehetetlenné tette a június 12-én székhelyére visszatérô bíboros ünnepi fogadását. Csak két nap múlva a székesegyházban mondott ünnepi nagymise és szentbeszéd keretében ünnepelhette bíborossá való kreálását. Néhány nappal késôbb egész Romagnában és a szomszédos tartományokban forradalom tört ki, amely az általános sztrájk kimondásával ezreket terelt az anarchisták táborába. Imolában és másutt felgyújtották a prefektus házát és az állomási épületet, kifosztottak és leromboltak templomokat, elvágták a táviródrótokat, felszakították a síneket; Imolában, Anconában és Ravennában kikiáltották a köztársaságot. Tízezer fônyi katonaság tudta csak a lázadást elfojtani. Bolognában is kitör a forradalom, ha a polgárság egyesült erôvel meg nem hiúsította volna, ami legfôképpen az érseknek és a papságnak érdeme volt. Azt azonban már nem akadályozhatták meg, hogy a hónap végén lefolyt városi és községi választáson a szociáldemokrácia teljes gyôzelmet ne arasson. El lehet gondolni, hogy ez volt a legkeserűbb pohár, amelyet az érseknek hivataloskodása egész ideje alatt ki kellett ürítenie. ======================================================================== Élmények és események A megelôzô fejezetekben nagyjában már megrajzoltuk a bolognai bíboros érsek hétévi működésének képét. Helyénvalónak látjuk az alábbiakban néhány olyan fontosabb élményrôl és eseményrôl említést tenni, amelyek fôpásztori működése idején történtek. 1910 májusában a Szentszék rendeletére maga köré gyűjtötte a szomszédos egyházmegyék püspökeit, hogy velük egész Olaszországban kötelezô katekizmus megszerkesztésérôl tanácskozzék. Az 1911. év a szentek tiszteletének éve volt. Június közepén ülték meg a város nagy szentjének, bolognai Katalinnak jubileumát, aki 1463. március 9-én halt meg, VII. Kelemen pápa avatta szentté és testét teljes épségében ôrzik a templomban. Az érseknek meleg hangú pásztorlevele csak fokozta azt az általános lelkesedést, amellyel a lakosság ennek a napnak megüléséhez készült. Május utolsó és június két elsô napján minden plébániából jöttek lelkészeik vezetésével a népes körmenetek a templomba, amelynek egyik mellékkápolnájának trónusán ül a szent. A második ünnepnapon maga az érsek mondta az ünnepi szentmisét. Néhány nappal késôbb, június 6-án megnyittatta a Szent István templom oltára alatt nyugvó Szent Petronius püspök sírját, és megállapította a hamvak azonosságát. Hogy a csontok ezentúl méltóbban ôriztessenek, elhatározták egy nagy értékű szekrény beszerzését. Az ereklyetartónak terve már a következô évben kész volt, nagyobb feladatnak bizonyult azonban a szükséges összeg elôteremtése. Az elsô nagyobb összeg, melyet a Szentatya pápasága kezdetén adományozott, az az 50.000 líra volt, amivel a Petronius-ereklyetartó beszerzéséhez hozzájárult. Szent Gábor és Félix temploma azon a helyen áll, ahol Bologna püspöke, Szent Zama az elsô templomot emelte. Az ô és utódjainak csontjai a templom sírboltjában voltak elhelyezve, amely azonban már régen beomlott. Az érsek helyreállíttatta és január 24-én ünnepélyesen megnyitotta. Állandó gondoskodásának tárgya volt az 1778. május 24-én a szentség hírében elhalálozott del Monte Bertalan Máriának boldoggáavatása. Ha már érsek korában nem tarthatta meg ezt az ünnepet, XV. Benedek pápának bizonyosan módjában lesz a boldoggáavatási eljárást megsürgetni. 1912. december 15-ike az érseknek is, az egész városnak is nagy örömöt hozott: ekkor szentelték fel Jézus Szentséges Szívének templomát. Az Üdvözítônek mozaikképe, amely a kapu fölött látható, nem egyetlen ajándéka della Chiesának, amellyel a templomot gazdagította. Hogy mily boldogság árasztotta el szívét, mutatja, hogy nemcsak a templomnak, hanem az oltároknak szentelését is személyesen végezte. Másnap átvitette Svampa bíboros holttestét a Certosában lévô sírjából az általa megkezdett Jézus Szíve temploma sírboltjába, és a szarkofágra következô feliratot vésette: ,,Svampa Domonkos bíborosnak a közös kegyelet''. Bolognai tartózkodásának évei között az 1913-ik a legeseménydúsabb: ebben az évben érte a legtöbb öröm és a legtöbb bánat is. Január 29-én tolvajok hatoltak a Szent István templomba, és elvitték a szentségkelyhet a konszekrált ostyákkal egyetemben. Úgy az érsek, mint a hívek megvigasztalódtak, amikor a szent ostyákat megtalálták azon a helyen, ahová a tolvajok elrejtették. A kiengesztelô ünnepen részt vett valamennyi plébánia és egyesület. Március 28-án kelt pásztorlevelében meghívta híveit az Egyháznak Konstantin császár által történt felszabadításának emlékünnepére, és elrendelte egyúttal, hogy milyen ájtatossági gyakorlattal üljék meg az ünnepet. A székesegyházban pünkösd ünnepén ô maga végezte a hálaadó istentiszteletet. Április 28-áról keltezett körlevélben felszólítja híveit, vegyenek részt az általa Lorettóba vezetendô búcsújáráson. Vagy 600-an jelentkeztek, de ôt magát az utolsó pillanatban a pápa aggasztó megbetegedésérôl vett értesítés megakadályozta a részvételben. Május 6., 7. és 8. napjain tanácskozásra hívta össze a szomszédos egyházmegyék fôpásztorait. Minthogy elmaradt a lorettói búcsújárás, elhatározta, hogy részt vesz az augusztus 5--13-ig tartó lourdes-i zarándoklaton. Annak a napnak félszázados fordulóján akart Lourdes-be menni, amelyen a Boldogságos Szűz a kis Soubirous Bernadettnek megjelent, hivatalos ügyei azonban meggátolták benne. Helyette részt vett a Szeplôtelen Szűz szobrának megkoronázásán, ami Dugliolóban ment végbe. A lourdes-i zarándoklatra már február 11-én felhívta hívei figyelmét. Azt akarta, hogy olasz nemzeti zarándoklattá fejlôdjék, melyben Bologna és két alárendelt püspöksége külön csoport legyen. Az utazás, amelyet oda és vissza Genuán és Marseille-n keresztül tettek meg, szerencsésen és épületesen folyt le. Visszajövet Pegliben néhány napi pihenôt tartott és onnan Rómába utazott az eucharisztikus kongresszusra. Rövid idô múlva azonban egy váratlan halálhír ismét az örök városba szólította. Legutóbbi látogatása alkalmával Rampollát, akivel hosszabb idôt töltött bizalmas együttlétben, egész frissnek és egészségesnek találta, most pedig táviratilag értesítették hirtelen bekövetkezett haláláról. Della Chiesa végtelen sokat veszített Rampollában, aki egy emberöltôn át vezetôje, pártfogója, példaképe, tanítója, barátja és atyja volt. Most pedig ott sem lehetett halálos ágya mellett és nem vehette végsô áldását! Tény az, hogy Rampollát sokan megsiratták, de senki sem oly bensôségesen, mint della Chiesa; sohasem mondott oly lelki megindulással gyászmisét, mint azt, amelyet másnap reggel a bíboros koporsója mellett lévô oltáron bemutatott. Rampolla végrendeletében is megemlékezett róla, reáhagyván azoknak az arany emlékérmeknek gyűjteményét, amelyek államtitkársága idején verettek. Lássunk még néhány jellemvonást, amely az érsek működését egész mivoltában elénk tárja. Della Chiesa körültekintô, számító sáfár volt, aki XIII. Leótól elsajátította a takarékosságot, Rampollától a bôkezűséget. Az olasz püspökök jövedelme igen csekély és bizony akárhányszor csodálkozva kérdezték, honnan veszi az érsek a pénzt a sok kisebb-nagyobb adományra? Pedig mennyit adott ô -- sokszor nagyobb összegeket is -- titokban! Della Chiesa egész vatikáni pályafutása idején konzervatív volt, újításokat csak szorgos megfontolás után fogadott csak el, de akkor aztán szívósan is ragaszkodott hozzájuk. Egy alkalommal valamelyik újítás megvalósításakor valamelyik kanonok azt a megjegyzést tette, hogy hiszen eddigelé egészen más intézkedés volt szokásban, az érsek ezt felelte: ,,Hagyjuk a múltat, nekünk a jelennel kell számolnunk''. A világi hatóságokhoz való viszonya mindkét részrôl hideg és kimért volt. Genuai születése kapcsán szívbôl híve volt a savoyai királyi háznak. De mint Rómát 1870-ben, úgy Bolognát már 1866-ban törvénytelenül és jogtalanul szakították el Rómától. Lépten-nyomon látnia kellett a nagy pusztítást, amit a betörés egyházmegyéjében okozott s a liberális állam törvényei úton-útfélen akadályokat gördítettek püspöki működése elé. Még ha nem is osztozott volna a Vatikánban annyi éven át XIII. Leó gondjaiban, bánatában és keserűségében, neki magának is elég oka volt, hogy ne legyen híve az olasz kormánynak. Mint érsek azonban beleélte magát az adott viszonyokba és számolt is velük. Részt vett például a tiszti kaszinóban lefolyt zászlószentelésen és egy királyi herceg tiszteletére adott díszebéden. Volt annyi politikai érzéke, hogy a liberális kormánnyal minden súrlódást kikerüljön, viszont az is mindentôl óvakodott, ami nyílt kenyértörésre vitte volna a dolgot. Tudományos munkákat della Chiesa nem írt. Eszmékben gazdag és irodalmi stílusban szerkesztett pásztorlevelei azonban eléggé igazolják, hogy sem gondolatoknak, sem az írás művészetének nem volt híjával. Az államtitkári hivatal bokros teendôi és lelkipásztori elfoglaltsága annyira lekötötték, hogy nem volt képes magának tudományos munkálkodásra idôt szakítani, érseksége idejében meg éppenséggel nem rendelkezett egy szabad perccel sem. Mindazonáltal kedvelôje volt a tudományoknak, különösen a történelemnek. Igazolja állításunkat az a készség, amellyel Ehses német prelátusnak kezére járt. Ez ugyanis mint a Görres-társaság történelmi szakosztályának fônöke felkereste a helyettes államtitkárt és panaszkodott, hogy a tridenti zsinatról megírt munkájának kinyomatása megakadt. Della Chiesa rögtön intézkedett, hogy a vatikáni nyomda ezt a mulasztást sürgôsen pótolja. Helyettes államtitkár korában egyik alapítója volt a Szentírás terjesztésére alakult társulatnak, Mocenni bíboros halála után pedig átvette az elnökséget. Különös érdeklôdéssel viseltetett egyházmegyéjének és templomainak története iránt. Kiváltképpen pártolta az egyházi művészetet. Bologna nemcsak tárháza a XII. századig visszanyúló profán épületeknek, hanem egyúttal valódi múzeuma az egyházi építészet remekeinek is, amelyeknek gyöngye Szent István temploma. Érseksége idején és az ô anyagi hozzájárulásával nagyszámú templomot újítottak meg, így például a bolognai két vértanúnak, Vitálisnak és Agricolának bazilikáját, amely a régi színkör közepén épült. Della Chiesa már az államtitkári hivatalban felismerte a sajtó fontosságát. Bolognában három helyi újságot talált (a radikális Giornale di Mattinót, a nagyon elterjedt szabadelvű Carlinót és a katolikus Avvenire d' Italiát). Ez az utóbbi kitűnôen szerkesztett, érdekes tartalmú lap della Chiesa idejében lett tulajdonképpen az érseknek és az egyházmegyének hivatalos közlönye. Volt della Chiesának azonfelül még saját érseki nyomdája is. Túlnyomóan a papság számára jelent meg az évenkint 500 oldal terjedelemben szerkesztett Bollettino c. havi füzet, amely a római kongregációk rendeleteit, tudományos cikkeket közölt. Bolognai működésének utolsó idejében tört ki a világháború. A társadalom minden rétegét és így a papságot is a legélénkebben foglalkoztatta az a kérdés, hogy vajon mily állást foglal el Olaszország a hadviselô felekkel szemben? A Franciaország zsoldjában álló liberális sajtó minden erôfeszítéssel arra törekedett, hogy az olaszoknak velük született izzó gyűlöletét az osztrákok és a németek ellen még jobban szítsa. Hogy Bolognában sem rajongtak az osztrákokért, az magától értetôdik. Végre aztán a bíboros is elérkezettnek látta az idôt, hogy papságát komolyan felhívja, hagyjon fel minden céltalan vitatkozással, és ne foglaljon állást sem az egyik, sem a másik fél mellett; inkább fohászkodjanak Istenhez, adja vissza mielôbb a békét. Hiszen a betlehemi angyalok szózata: ,,A békesség a földön'' volt XV. Benedeknek is elsô szava, amit a világ katolikusaihoz és azokhoz intézett, akik kezükben forgatják a háború kockáit. ======================================================================== Indulás a pápaválasztásra Mielôtt della Chiesa bíboros érsek X. Pius temetésére és az új pápa megválasztására indult, testvérének azt írta: ,,Minden konklávé rejtély''. Hogy ô kerülhessen ki gyôztesen az urnából, azt még álmodni sem merte, aminthogy ildomtalan hízelgésnek vette egyik kanonokjának szavait, aki elutazása elôtt abbeli reményét fejezte ki, hogy Rómában megcsókolhassa ôeminenciájának lábát. Ha volt valami kívánsága, csak az lehetett, bár államtitkár lehetne, és visszatérhetne abba a működési körbe, hol évek hosszú során át dolgozott. Legszívesebben mégis Bolognában maradt volna, amint azt a fent említett kanonoknak be is vallotta: ,,Mikor idejöttem, a püspöki munkakör újság volt reám nézve. Most, hétévi működésem után ôszintén bevallom: legforróbb vágyam, hogy visszatérhessek és folytathassam tevékenységemet, amelyet kénytelen voltam megszakítani''. Della Chiesa bíborosnak mindazonáltal foglalkoznia kellett azzal a kérdéssel, hogy kire adja szavazatát, és kinek van a szavazattöbbségre a legtöbb reménye. Persze, ha Rampolla élt volna, ez a kérdés nem okozott volna neki fejtörést, hiszen XIII. Leó utolsó életéveiben más utódot még el sem tudott képzelni. Mindenekelôtt kialakult benne az a határozott meggyôzôdés, hogy jelenleg inkább, mint bármikor, csakis olasz bíboros jöhet számba, külföldire gondolni sem lehet. Az öregebb bíborosok közül ,,papabilis''-ek voltak: az azóta elhunyt Agliardi Antal, született 1832-ben, bíboros 1896 óta és Vannutelli Vince, született 1836-ban, bíboros lett 1890-ben. Mindketten kimagasló egyházfejedelmek, akik magas koruk ellenére testileg és lelkileg elég frissek, délceg és imponáló termetűek. Ámde náluk csakis néhány éves pápaságra lehetett számítani. Szívesebben szavazott volna della Chiesa Ferrata bíborosra, aki 1847-ben született és 1896-ban lett bíboros, csakhogy egészsége nagyon gyönge lábon állott. A többi kuriális bíboros közül figyelembe jöhetett a szellemes és ügyes Gasparri, aki 1852-ben született és 1907-ben lett bíboros. (Jelenleg ô az államtitkár.) Rendkívüli jeles férfiaknak ismerte Ferrari milánói érseket, aki 1850- ben született és 1894 óta bíboros és Maffi pisai érseket, aki 1858-ban született és 1907-ben lett bíboros. Mindketten mint püspökök a lelkipásztorkodás terén működtek, ami della Chiesa szemében nagy elôny volt. Bologna és Pisa érseke rendkívül szívélyes baráti viszonyban állt egymással és Maffi megválasztását bizonyára della Chiesa fogadta volna a legszívesebben. Mennyire igaza volt, mikor bátyjának azt írta, hogy minden konklávé rejtély! Helyettes államtitkár korában, XIII. Leó után, egész közel megfigyelhette ezt a tételt Sarto, velencei bíboros pátriárka megválasztása alkalmából, most pedig tapasztalhatta önmagán. Most is, mint Rampolla temetése idején, a nemes ifjak akadémiájának volt vendége. Augusztus 22-én a boldogult X. Pius pápáért ünnepi gyászmisét mondott és még aznap Rómába utazott. A konklávé megkezdéséig rendelkezésükre álló tíz napot a Rómába érkezett bíborosok arra fordították, hogy elôzetes megbeszéléseket folytattak és 3--4 jelölt köré csoportosultak. A három részre osztott szobákat, melyeket minden bíboros titkárával és komornyikjával elfoglal, sorshúzás útján osztják ki. Della Chiesát mint konklavista, hűséges és kipróbált titkára, Migone kísérte, aki egykor a Capranica kollégium növendéke, majd a genuai nemzeti templom igazgatója volt. Komornyikjának neve Faggiani Mariano, aki már 28 éve áll szolgálatában. Augusztus 31-én kezdetét vette a konklávé, melybôl szeptember 4-én ô került ki mint pápa. XV. Benedek még most sem oldotta fel a bíborosokat a titoktartás fogadalma alól, és így még mindig nem kerülhet nyilvánosságra a választás lefolyása, pedig érdekes lenne megtudni, hogyan csoportosultak elôször a szavazatok, és miképpen kapta meg della Chiesa bíboros oly gyorsan a szavazatoknak háromnegyedét, amely ôt Szent Péter trónjára emelte. Az ég olyan pápát adott az Egyháznak, aki aligha jöhetett számba, aki sohasem áhítozott a hármas korona után, aki Bolognából való távozása percében bizonyosan nem is sejtette, hogy most az Anyaszentegyházzal való eljegyzésére utazik. Annyi bizonyos, hogy senki sem tartotta della Chiesa bíborost a pápaságra méltóbbnak és senki sem örült megválasztásának jobban, mint régi szolgája, Mariano, kivált mikor megtudta, hogy továbbra is gazdája mellett maradhat. A választás lefolyásáról csak annyi szivárgott ki, hogy szeptember 3- án este della Chiesa megválasztása már biztosítva volt, a másnap reggeli ülés csak formaság számba ment. Mikor bíborosunk este pihenôre tért, jól tudta, mi vár reá. Vajon bírt-e aludni, vagy nem riasztotta-e el szemérôl az álmot az a tudat, hogy mily nehéz terhet fog a Gondviselés holnap vállára rakni? Hajnal felé könnyű szender ereszkedhetett pilláira, melyben ködfátyolképp maga elôtt látta isteni Mesterét, amint így szól hozzá: ,,Legeltesd bárányaimat, legeltesd juhaimat'', s e szavakkal bizalom és bátorság szállt szívébe. A másnapi szentmisében a legszentebb ostyával bizonyára önmagát is felajánlotta áldozatul, késznek nyilatkozván munkát, fáradságot, szenvedést és küzdelmet vállalni. ======================================================================== Az új pápa Hogy ki lesz az új pápa, ez a kérdés most éppen úgy, mint száz, vagy ezer évvel ezelôtt lázas izgalomban tartja Róma lakosságát, még mielôtt az elhunyt pápa holttestét átadták volna az enyészetnek. Mennyi sok remény kapcsolódik a választás eredményéhez! Különös érdeklôdést tanúsítanak családok, amelyek ,,papabilis'' bíborosokkal rokonságban voltak, papok, akik iskolatársai vagy munkatársai voltak ennek vagy annak a bíborosnak. Az a szerzetesrend pedig, amelynek tagja bíbort visel, határozottan úgy vélekedik, hogy az lesz a pápa. A nôi zárdák külön ájtatosságokban kérik az Istent, hogy csak az ô védôjük nyerje el a tiarát. A politikai körök is foglalkoznak a számba jöhetô bíborosokkal és elôre mérlegelik, fontolgatják, hogy mily álláspontra helyezkedik az olasz kormánnyal és a külföldi kormányokkal szemben. Sokaknak életkérdés: ,,Bôkezű-e?'' Bár a rómaiak természetszerűleg azt kívánják, bárcsak valamelyik polgártársuk nyerné el a hármas koronát, mégis a külföldi bíborosok közül is kiszemelnek egyet-egyet, akire szavaznának -- ha lehetne. Ámbár különösen a papság között voltak, akiknek számításait a bolognai érsek megválasztása keresztülhúzta, Róma legszélesebb köreiben általában véve mégis örömmel, sôt lelkesedéssel fogadták a választás eredményét. Az új pápát közel húszévi római tartózkodása polgártárssá tette, a világi és szerzetesi papság magasabb rangú tagjai közül hánynak volt alkalma a pápai helyettes államtitkárral tárgyalni és bámulni az ügyek elintézésében való jártasságát és ügyességét. A nemesség, amely nem vette volna szívesen a papabilisnek ismert, de polgári származású Maffi pisai érsek megválasztását, örült, hogy a riesei parasztfiú után egy ôsnemes család sarja lépett a pápai trónra. A kormánykörökben némi aggodalommal fogadták ugyan a Rampolla iskolájából kikerült della Chiesát, de eszükbe jutott, hogy genuai és hogy mindkét fivére az olasz tengerészetben szolgált. Mindenki tudta, hogy mily áldásos működést fejtett ki bolognai érsek korában. Így aztán a templomok harangjainak zúgása a rómaiak szívében is visszhangra talált. Azok a római táviratok, amelyek még a délután folyamán a Vatikánba érkeztek, mutatták csak, milyen sok egyházi, társadalmi, emberbaráti és tudományos egyesület létezik az örök városban. Másnap reggel már valamennyi fôvárosi újság hozta a megválasztás hírét és minden könyvkereskedés kirakatában látható volt az új pápa arcképe, sok helyen teljes pápai díszben, fején a hármas koronával, -- holott a koronázás csak néhány nappal késôbb történt. Az élelmes kereskedôk egyszerűen úgy jártak el, hogy a teljes pápai díszben pompázó Pius-képen kicserélték a fejet. Bár ezek a képek nagy sietséggel készültek, és nem is nagyon hasonlítottak a pápára, mégis kielégítették a tömeg kíváncsiságát, hiszen az új pápát ábrázolták. Kutatták múltját, elôéletét és az elsô napokban még a háborús izgalmak is eltörpültek a pápa személye iránt tanúsított kíváncsiság mellett. Csakis róla, Benedek pápáról folyt a beszélgetés a műhelyekben, a fônemesi szalonokban és az elôkelô világ klubjaiban. Az új pápának volt érseki székhelyét, Bolognát igazi örömmámor fogta el. A sürgönyszárnyon odaérkezett hír futótűzként terjedt el, és a harangok zúgása hű tolmácsa volt az általános örömnek. Az érseki helynök hirdetése meghívta a lakosságot esti hálaadó istentiszteletre. A székesegyház szorongásig megtelt, részt vett valamennyi intézet, kollégium, egyesület, a városi papság és a fôkáptalan. Az érseki udvar, a fôkáptalan, számos egyesület és magánszemély távirati úton üdvözölte az új pápát. Genuában és Pegliben, ahol a Szentatya született, ahol legközelebbi rokonai laknak, ahol ifjúságának éveit és azután is annyi hetet és hónapot töltött, -- della Chiesa bíborosnak az Egyház fejévé való megválasztását határtalan örömmel fogadták. Massone tábornok, Genua polgármestere, azonnal üdvözlô táviratot küldött, amelyre a Szentatya személyesen a következôleg válaszolt: ,,Hálásan fogadom szülôvárosom jókívánságait. Szívbôl köszönöm a városi hatóság figyelmét. Isten legbôségesebb áldását kérem Genua összes lakóira és ôket különös jóindulatomról biztosítom.'' Szintén személyesen köszönte meg XV. Benedek a pegli-i polgármester üdvözletét is a következô sürgönyével: ,,Köszönettel vettem Pegli lakosságának gyermeki hódolatát. Isten bôséges áldását kívánom a derék hatóságra és a nekem annyira kedves és elragadó helység valamennyi lakójára.'' Sürgönyöket küldött még a genuai székeskáptalan és a különbözô egyesületek. A pápa fivére, aki egy idô óta Pegliben tartózkodott, a család genuai barátaitól és tisztelôitôl özönnel kapta a táviratokat; Pegli este ki volt világítva, és minden harang megkondult. A Szentatya megkoronázására külön küldöttség érkezett Genuából. Részt vett a sixtini kápolnában lefolyt ünnepen és aztán magánkihallgatáson jelent meg a pápa elôtt, aki különösen megemlékezett a Boldogasszony tiszteletérôl, melyben Genua mindmáig kitűnt; hiszen a város kapuja fölött is ez a felírás olvasható: ,,Genua, Mária városa.'' Olaszországnak többi városa is sietett hódolatát távirati úton tolmácsolni, köztük elsôsorban Nápoly, amelynek fôpásztora, Prisco bíboros aggkora miatt nem vehetvén részt a konklávéban, úgy a saját, mint a város hűséges lakossága nevében sietett Ôszentségét üdvözölni. Hát még mennyi sürgöny érkezett a világ minden tájáról, különösen egyesületektôl és társulatoktól! És ez a tömérdek hódolat mindmegannyi virág, amelyet XV. Benedek útjára hintettek, amely Bologna székesegyházából Szent Péter trónjáig vezet. Az új pápa hozzá illô módon viszonozta az általános hódolatot. Szeptember 8-án, Kisasszony napján pásztorlevelet intézett a világ összes katolikusaihoz és az ágyúk félelmetes dörgése között a békének angyali szózatát hallatta, azt a szózatot, amelyet egyedül a pápának van joga a világ népei felé kiáltani: ,,Megválasztásunk után közvetlenül, legmélyebb alázattal imádtuk az isteni Gondviselést, amely annyira igénytelen személyünket ily magas méltóságra emelte, melynek viselésére alig-alig érezzük magunkat alkalmasnak. Ha mi érdemtelenül bár, de bátran és bizalommal átvettük a legfôbb pásztori hivatalt, azért történt, mert Isten jóságában bízva, nem kételkedhettünk abban, hogy Ô, aki ennek a hivatalnak súlyos terhét vállunkra rakta, nem vonja meg tôlünk erejét és a szükség idején támogatását. Ha apostoli hivatalunk magas ôrhelyérôl végigtekintünk az Úr nyáján, kimondhatatlan ijedtség és nagy keserűség tölti el lelkünket annak a borzalmas színjátéknak láttára, amely Európának nagy részét tűzzel-vassal pusztítja és patakonként ontja a keresztények vérét. Hiszen Krisztus Jézus, a jó Pásztor meghagyta nekünk, hogy egyforma atyai szeretettel karoljuk át a bárányokat és juhokat. Minthogy pedig Megváltónknak példájára készeknek kell lennünk még arra is, hogy nyájunknak jóvoltáért életünket feláldozzuk, elhatározott szándékunk Tôlünk telhetôleg semmit el nem mulasztani, ami ennek a borzalmas bajnak végét siettetheti. Addig is, amíg elôdeink szokása szerint pápaságunk kezdetén a világ összes fôpásztoraihoz fordulnánk, megragadjuk halhatatlan elôdünknek, X. Pius pápának azt a végsô szavát, amit nemes lelkének az emberiség iránt érzett apostoli gondolkodása és szeretete sugallt. Kezünket és szemünket felemelve nemcsak magunk könyörgünk az egek Urához, hanem elôdünk fennkölt példáját követve titeket is, az Egyház minden gyermekét, különösen a papokat kérve-kérjük, intjük és felhívjuk, hogy akár magánimákkal, akár nyilvános ájtatosságokkal ostromoljátok meg az Istent, hogy végtelen irgalmáról megemlékezvén, pihentesse haragjának büntetô ostorát, amellyel a népek bűnei miatt igazságosságában sújtja az emberiséget. Támogassa esedezésünket a Boldogságos Szűz, az Isten anyja, akinek születését ma ünnepeljük, és aki a béke pirkadó hajnalához hasonlóan azzal fogja a megkínzott emberi nemet megajándékozni, akit az örök Atya engesztelésül küldött a világra. Lelkünk mélyébôl kérve-kérjük azokat is, akik a népek sorsát igazgatják, simítsák el az emberi társadalom javára az egyenetlenkedést. Gondolják meg, hogy eddig is már túlontúl nagy a nyomor és fájdalom, elég sok dôlt már romba, elég sok vér ömlött már, ne szaporítsák az áldozatoknak mérhetetlen sokaságát. Adjanak lelkükben helyet a béke érzelmeinek és nyújtsák egymásnak a kiengesztelés jobbját. Cserébe a maguk és népeik számára elveszik Isten bôséges jutalmát, a művelôdés körül fényes érdemeket szereznek. Nekünk pedig azzal kedveskednek, amit mi epedve várunk és forrón kívánunk, mert ezek a zűrzavaros viszonyok már pápaságunk kezdetén akadályoznak apostoli hivatalunk gyakorlásában.'' Róma, 1914. szeptember 8-án. XV. Benedek A Szentatya lankadatlan munkabírását eléggé jellemzi, hogy megválasztása délutánján, amely nap úgy lelkiizgalmakban, mint testi fáradalmakban bôvelkedett, személyesen fogalmazta meg azokat a leveleket, amelyekben a külföldi uralkodókkal Szent Péter trónjára való emelését közölte. Az államtitkári hivatal alkalmazottainak másnap reggel csak le kellett a leveleket tisztázni. ======================================================================== Székfoglaló és koronázás A választás befejeztével az új pápa fel szokta oldani a bíborosokat titoktartó fogadalmuk alól, és így egy és más kiszivárgott. A jelenlegi pápa azonban mindekkoráig nem nyitotta meg a bíborosoknak és a konklavistáknak száját, és így nem tudhatni, miképp csoportosultak a szavazatok, és hogyan kapta della Chiesa bíboros a szükséges szavazattöbbséget. Természetes, hogy elsôsorban a külföldi bíborosok nem mennek vaktában neki a konklávénak, hanem tudakozódnak szóba jöhetô társaik felôl, és hogy konklávé közben is folytonos megbeszélések történnek. Már a szerda esti szavazás meghozta az eredményt; csütörtökön reggel pedig a szavazatoknak több mint háromnegyede della Chiesa Jakab bíborosra esett. Ekkor a legfiatalabb szerpapbíboros behívta a künn álló szertartásmestert. Minden bíboros trónja felett lebocsátották a mennyezetet, csak della Chiesáét nem. A rangban legidôsebb püspökbíboros, áldozár-bíboros és szerpapbíboros a leendô pápa elé lépett és a szent kollégium dékánja következô kérdést intézte hozzá: -- Elfogadod-e a választást? Mire Chiesa így felelt: -- Bár méltatlannak tudom magam és visszariadok a rám nehezülô teher nagyságától, a majdnem egyhangú választást elfogadom. -- És milyen nevet akarsz felvenni? -- A XV. Benedek nevet. Két szerpapbíboros erre a sekrestyébe kísérte a pápát, hogy ott átöltözködjék. Erre a célra 3 különbözô nagyságú fehér gyapjú reverenda állt készen. Benedek kicsi és sovány alakjára még a legkisebb is bônek bizonyult. Visszatérve a sixtini kápolnába, a Szentatya letérdelt az oltár lépcsôjén, és elmondta az apostoli hitvallást, majd elfoglalta az elkészített pápai trónt és fogadta a bíborosok elsô hódolatát, csókra nyújtotta kezét és mindegyiküket megölelte. Minô változás esett meg egy óra alatt. Azelôtt egyrangú volt velük, most magasan fölöttük áll. Azután visszavonult eddigi lakosztályába. Nemsokára megjelent a szertartásmester és a bíborosok és prelátusok hosszú menetétôl kisérve, elvezette a Szentatyát a Szent Péter templom belsô udvara fölött levô boldoggáavatási csarnokba, hogy annak erkélyérôl elôször adja apostoli áldását a lent várakozó óriás néptömegre. A konklávé bejáratait este különös szertartások között megnyitották és 6 óra felé fogataik visszavitték a bíborosokat lakásukba. Másnap, pénteken délelôtt 10 órakor összegyűlt a bíborosi kollégium, a fôpapság, a pápai udvar személyzete és elkísérte a pápát a sixtini kápolnában tartandó ünnepi hálaadásra. Mialatt az énekkar Perosi vezetésével a Te Deumot elôadja, megtörténik a bíborosi testület második hódolása. A záróimákat ez alkalommal a szent kollégium dékánja, Vannutelli bíbornok mondta. Sokat tárgyalták azt a kérdést, vajon a pápa most akarja-e magát megkoronáztatni, vagy csak az ôsszel vagy a télen; továbbá, hogy olyan ünnepi szertartásokkal, mint X. Pius, aki Szent Péter templomában koronáztatta meg magát, vagy csak egyszerűbb formák betartásával a sixtini kápolnában? XV. Benedek több okból az utóbbira határozta el magát. Nem tartotta ugyanis helyénvalónak, hogy a kereszténység atyja fényes ünnep keretében foglalja el Szent Péter trónját, amikor a csatamezôkön Mors imperator tartja véres aratását. Így tehát a koronázást a következô vasárnapra tűzték ki. A bíboros-helynök parancsára szombaton reggel Róma minden templomában ünnepi hálaadó istentiszteletet tartottak és a harangokat egy óráig húzták. Vasárnap reggel 8 órakor már tömegesen jelentek meg díszbe öltözött személyek a bronzkapu elôtt, hogy a sixtini kápolnába vagy valamelyik odavezetô nagyterembe jussanak és szemtanúi lehessenek a koronázás felemelô szertartásának. A zsandárok és a pápai testôrök csak üggyel- bajjal szerezhettek abbeli parancsuknak érvényt, hogy kizárólag belépôjeggyel bíró egyéneket bocsássanak be. Közben szakadatlan sorban követik egymást a hintók és autók, amelyek a bíborosokat, fôpapokat, a diplomáciai testület tagjait és a római fônemességet viszik a Vatikánba. A pápai katonaság ma nagy díszbe öltözött. A svájciak, akiknek a négy Uri-kantont ábrázoló és gazdagon hímzett zászlaja a bronzkapu bejárata fölött leng, azt az egyenruhát viselik, amit parancsnokuk, Repond egykori festmények után készíttetett, az altisztek zubbonya rozsdavörös bársonyból való. A pápai színekben pompázó, zászlókkal díszített Damasus-udvarban sorakoznak a zsandárok magas medvebôrsüvegben, kék kabátban, fehér bôrnadrágban és térdig érô lovascsizmában. Legfestôibb és leggazdagabb egyenruha a nemesi testôrségé: oroszlánsisak fekete lószôrforgóval, karmazsin piroszubbony gazdag aranyhímzéssel, fehér bôrnadrág és lovagcsizma. Az udvari gárda, amely elôkelô polgárokból szervezkedik, csak különösebb ünnepi alkalommal szerepel és csak arra való, hogy sorfalat álljon, a francia mintára készült és legkevésbé Ízléses egyenruhával dicsekedhetik. Félkilenc felé jelent meg a Szentatya d'Amico szertartásmester, segédjei és a szolgálattevô kamarások kíséretében a szent öltönyök termében, ahol már várták piros díszöltönyükben a bíborosok, püspökök, apátok és a különbözô rangfokozatú prelátusok. Mialatt a pápa felöltötte a miseruhát, megalakult a menet. Elôl ment a svájci testôrség, majd a különféle szerzetesrendek fônökei, a Szent Péter templom gyóntatói, kezükben virággal átfont korbácsot tartva, végül az alsóbbrangú fôpapság következett. Utánuk vitték a pápai keresztet, amelyet hét prelátus kísért aranygyertyatartókkal, mögöttük négy szerpap és ugyanannyi alszerpap, ketten közülök görög egyházi ruhákban, akik a szent leckének és evangéliumnak latin nyelven való felolvasása után ugyanezt görög nyelven ismétlik. A bíborosok ragyogó csoportját hatvan fehér püspöksüveges pátriárka, érsek, püspök és apát elôzi meg, köztük a keletiek festôi ruházatukban. A bíborosok mögött közeledik hordozószékén a pápa, fölötte nyolc prelátus viszi a mennyezetet, jobbról és balról fehér strucctollakból készült legyezôt visznek, körülötte a pápai udvar fôhivatalnokai és ragyogó egyenruhájukban a gárdák parancsnokai. A Szentatya, fején drágakövekkel díszített mitrával, vállán aranyhímzésű fehér palásttal, barátságos mosollyal adja áldását az elôtermekben összegyűlt sokaságra, mely mérhetetlen örömmámortól elragadtatva kiáltja: Éljen a pápa! Éljen XV. Benedek! Éljen a békepápa! Legnagyobb visszhangot az utóbbi kiáltás kelti. Szent Pál kápolnájának bejáratánál lelép a Szentatya hordozószékérôl, gyalog lép be oda, ahol a fényesen kivilágított oltáron a legméltóságosabb Oltáriszentség van kitéve. Az oltár lépcsôjénél térdre borul a pápa, vele a bíborosok, érsekek, pátriárkák, püspökök, fôpapok és mély csendben, alázatosan lehajtott fôvel imádják a kenyér színe alatt rejlô Istent. A Pál kápolnából a boldoggáavatás termébe indul a menet. Ott leül a pápa trónjára és elkezdi a Nonát, azt a zsoltárt, melyet mint a szentmise bevezetô részét, az egész papság énekel. Innen a királyi terembe ér a menet, ahol a közismert megható szertartás megy végbe. Míg a menet lassan tovahalad és a pápa magasan fenn hordozószékén ül -- körülvéve olyan fényes kísérettôl, amelynek mását bármily földi hatalmasság udvarában hiába keresnénk, -- elôlép két egyszerű pap, és megállítja a menetet. Olyan csendben, hogy még egy gombostű esését is meg lehetett volna hallani, az egyik társának gyertyalángjánál a pápa szeme láttára meggyújt egy borszeszbe mártott csepűköteget és ezeket a szavakat mondja: ,,Szentatyám, így múlik el a világ dicsôsége.'' Még kétszer ismétlôdik ez a szertartás; még kétszer hangzik a pápa fülébe, és hatol lelkébe ez a megrázó prédikáció, melynél meghatóbbat nem hall a világnak egyetlen uralkodója sem, mikor éppen földi megdicsôülésének perceit éli: ,,Így múlik el a világ dicsôsége!'' És most megszólalnak a karzaton az ezüst harsonák és felhangzik a fülbemászó és szívhez szóló zene, amelyet a pápai misék alkalmával régente Szent Péter templomának kupolájában adtak elô. Kezdetét veszi a nagymise. A confiteor után, amelyet a pápa éppen olyan meghatóan végez, mint akármilyen más pap, következik a székfoglaló. A pápa arccal az oltár felé fordulva leül a hordozószékre, a három legidôsebb püspökbíboros egymásután elmondja fölötte a három imát, majd elôlép az elsô szerpapbíboros és az elôírt imádság közben vállára teszi a palliumot, megerôsítvén gyémánttal ékesített aranytűk segítségével. A ,,gloriá''-t és az elsô miseimádságot követi az a sajátságos litánia, amely a pápák és császárok koronázásánál már a kilencedik század óta használatos. A legidôsebb szerpapbíboros kezdi: ,,Krisztus hallgass meg minket'', mire a kar ekképp folytatja: ,,Urunknak, Benedeknek, Isten választottjának és az egész Egyház fôpásztorának életet!'' Ezt az áldást háromszor ismételik, mire a mindenszentek litániájának szövege szerint a Boldogságos Szüzet, az angyalokat, az apostolokat és a többi szentet segítségül hívják, a feleletet az egész kar szolgáltatja, mihez a jelenlevôk hozzámondják: ,,Segítsd meg ôt!'' A nagymise az elôírt szertartás szerint tovább folyik. Úrfelmutatáskor elhallgat az ének; csak halk vezényszót hallani, mire a nemesi gárda kardjával tiszteleg és térdre hull, a svájci ôrség pedig alabárdját emeli. Mély csend. A pápa térdet hajt az Oltáriszentség elôtt, valamennyi jelenlevô és velük az angyalok imádják a kenyér és bor színe alatt rejtôzködô Istent. Az ostyát és a kelyhet fölemelt kezében tartva a pápa a hívek felé fordul és egymás után fölmutatja. Ez a legrégibb idôbôl származó szertartás kizárólag a pápai miséknél használatos. Agnus Dei után a Szentatya visszatér az evangélium oldalán levô trónusához, hogy magához vegye az Úr testét és vérét. Ez a szentmisének legmeghatóbb pillanata. A szerpap kezébe veszi a paténát a rajta levô szentostyával, melyet tizenkét gerezdbôl összeállított aranyfedôvel letakar, és imádás végett fölmutatja a híveknek, majd az alszerpapnak nyújtja, aki egy dús aranyhímzésű takaróval befödi és a pápa trónusához viszi, aki letérdel, háromszor elmondja az: ,,Uram nem vagyok méltó'' fohászt, kezébe fogja a szent testet és magához veszi. Hasonló módon nyújtják át a szent vért is, amelyet a pápa aranycsövecske segítségével szív a kehelybôl. Áldozás elôtt a pápa háromfelé töri a szentostyát, egy részt magához vesz, a másik két részt a szerpapnak illetve az alszerpapnak nyújtja át. A megmaradt szent vért is ez utóbbiak veszik magukhoz. A szentmise végeztével elkövetkezett az egész szertartás legkiemelkedôbb része: a koronázás. A pápa helyet foglal az oltár elôtt álló hordszéken. Valamennyi tekintet feléje irányul. Az énekesek belekezdenek a következô szövegű antifonába: ,,Arany korona nyugszik fején''. A segédkezô bíborosok egyike leveszi a pápa fejérôl a püspöksüveget, a másik a hármas koronát teszi fejére, miközben ezeket a szavakat mondja: ,,Fogadd a hármas koronával ékesített tiarát és tudd meg, hogy atyja vagy a fejedelmeknek és királyoknak, kormányzója a föld kerekségének és földi helytartója Megváltónknak, az Úr Jézus Krisztusnak, akié legyen dicséret és dicsôség mindörökkön örökké''. Ennek az ünnepi jelenetnek hatása alatt mindenki szeme könnybe lábadt. Fején a tiarával, fölötte a gazdagon hímzett menyezettel, kísérve a bíborosok, püspökök, fôpapok és az egész udvartartása által, a pápa hordszékén kivonul a sixtini kápolnából, végig az elôtermeken és mosolyogva adja áldását a körülötte tolongó sokaságra. Levetvén miseruháit, fogadta a bíborosoknak üdvözletét, kiknek nevében Agliardi bíboros, mint a testület legidôsebbike azt kívánta a Szentatyának: Bírja nagy Leó bölcsességét, VII. Gergely lelki erejét, XIII. Leó körültekintését, X. Pius atyai nemeslelkűségét, végül rámutatva hasonló nevű elôdjére, XIV. Benedekre, ennek az Egyház körül szerzett hervadhatatlan érdemeit magasztalta. A pápa szívélyes szavakban köszönetet mondott és áldást osztva, a nemesi gárda és a svájci testôrség kíséretében lakosztályába vonult. Ezzel bevégzôdött a koronázásnak ünnepe. Péter hajója új kormányost kapott, és nemsokára tapasztalni is fogja a világ, hogy más kéz forgatja a kormánykereket és vezeti a hajót az idôk tengerén. Benedek uralkodása alatt sem lesz ment az Egyház és a pápaság a viharoktól, ,,ámde nem vesznek erôt rajta''. Gyermeki örömmel kiáltjuk feléje: ,,Élj soká és érjed meg Péter éveit!'' ======================================================================== Szent Péter székében Alig van olyan pap, aki nem ôrizné meg szívében annak a pillanatnak ihletét, amelyen magán érezte a püspök kezének föltételét, és amelyen önmagának be kellett vallania: pap lettél örökre. Ki tudná azokat az érzelmeket ecsetelni, amelyek egy újonnan fölszentelt püspök lelkén átvonulnak, amikor végighaladva a templomon, elsô fôpapi áldását adja az összegyűlt sokaságra? Ó, de mennyivel nagyobb, mennyivel felelôsségteljesebb az a tudat: a papok papjává, a püspökök püspökévé, pápává, Szent Péter utódává, Krisztus földi helytartójává lenni, nem egy plébániának, nem egy egyházmegyének, hanem az egész világ katolikusainak lelkipásztorává válni. Szinte csoda, hogy a lélek össze nem roskad a pápa nagy hatalmának terhe alatt! Össze is roskadna, ha Isten végtelen kegyelme, hathatós támogatása segítségére nem sietne. A bolognai érseki széken az érdemekben gazdag Svampa bíboros volt elôdje, aki sok tekintetben példaképe és ösztönzése volt és sokat hagyott reá, amit csak befejeznie kellett. Az apostoli székben utódja lett két nagy pápának: XIII. Leónak és X. Piusnak, akiknek működését napról-napra figyelemmel kísérhette és akiket követendô példaképének tekinthet. A külföldi bíborosok és a konklávéra Rómába érkezett püspökök visszasiettek egyházmegyéjükbe. XV. Benedek mindnyájukat kihallgatáson fogadta és általuk üdvözletét és apostoli áldását küldte papjaiknak és híveiknek. Kiküldte ôket a világba, hogy mint tanítványai terjesszék az Isten országának békehírét, és vele egyesülten munkálják az emberiség lelki üdvét. És ôk valamennyien csodálták a közelmúlt napjaiban megnyilvánuló fáradhatatlan tetterejét, önzetlen odaadását. Fôképpen az elsô napokban szakadatlanul következtek a különféle kihallgatások és fogadások. Tisztelegni kívántak az új pápa elôtt magánosok, testületek, egyesületek, római és idegen küldöttségek, a különbözô kongregációk fôbb hivatalnokai, a szerzetek fônökei tanácsosaikkal, a római plébánosok stb. A sok kihallgatáson kívül egész özöne zúdult rá az államtitkársági teendôknek, az egyházi kormányzat különféle ágazatainak és az egyesek különleges óhajainak; mennyi levél és sürgöny érkezett magas és legmagasabb helyrôl, s ezekre személyesen kellett válaszolnia! A X. Pius halála folytán megüresedett hivataloknak egész sorát be kellett töltenie, ami bámulatos gyorsasággal végbe is ment. Azonfelül XV. Benedek még arra is talált idôt, hogy csekélységekkel, az udvari szertartások ügyeivel törôdjék és azokról intézkedjék. XIII. Leónak és X. Piusnak némi idôre volt szüksége, hogy a különféle ügyekbe beletanuljon. Benedek ismerte az egész óraművet, neki semmi sem új, nyugodt tekintettel és biztos kézzel rendelkezik. Magától értetôdik, hogy az európai háborút, Olaszország helyzetét és a többi hatalmakhoz való viszonyát Ôszentsége legélénkebb érdeklôdéssel kísérte. Lehetetlen, hogy mint a kereszténység közös atyja, a legmélyebb sajnálkozás nélkül nézhette volna a vérözönt, a hullák tömegét, a birodalmak pusztulását. Mint pápának, csakis a hadakozó felek fölé lehetett emelkednie, mint a kereszténység fejének csak a lelkek üdvét és azokat a következményeket kellett szem elôtt tartania, melyekkel a háború az Egyházra és annak föladatára nézve járt. Békére való fölhívása elenyészett ugyan az ágyúk dörgése között, de annál nagyobb visszhangra talált az a fölhívása, hogy híveinek imádsága fordítsa el a háború ostorát. S ezt a fölhívást csakhamar újabb szózatok, majd szenvedést enyhítô, könnyet letörlô akciók követték. XV. Benedek pápaságának elsô napjai a reá nehezedett mérhetetlen fáradozásnak, izgatottságnak és szomorúságnak napjai voltak. Elég hamar tapasztalhatta, hogy az arany tiara töviskoronát rejt. ======================================================================== Pápaságának elsô napjai Amidôn XIII. Leó pápa elsô pásztorlevelét kibocsátotta, Molitor, speyeri kanonok ezt a régi latin szójárást hangoztatta: ex ungve leonem, azaz magyarán mondva, gyümölcsérôl ismerik a fát. Az új pápának elsô ténykedései annyi sajátosságot tüntetnek föl, hogy joggal elmondhatjuk, hogy várakozásunkban nem fogunk csalatkozni, mert XV. Benedek olyannak fog bizonyulni, aminônek della Chiesa érsek mutatkozott. Ha valamely könyvnek elsô lapjai telvék nemes eszmékkel, magasztos gondolatokkal, nincs okunk kételkedni, hogy a könyv többi részében sem fogunk csalódni. Általános megelégedést keltett az új pápa elsô ténykedése, mellyel még a választás napján Parolin Jánost, X. Pius unokaöccsét, a Szent Péter templom kanonokjává nevezte ki, és külön kihallgatáson fogadta elôdjének nôvéreit és unokanôvéreit és atyai szavakkal megvigasztalta a nagy halott elköltözése miatt. Néhány nappal késôbb X. Pius volt magántitkárát, Bressaut laterani kanonokká tette. Nem kevesebb lelkesedéssel fogadták Róma szegényei részére tett 100.000 lírányi adományát. Késôbbi intézkedésével ezt az összeget a segítségre szorulók aránya szerint a városi plébánosok közt osztotta ki, és meghagyta, hogy az egyes családoknak apácák vigyék el a segítséget. Arra az általános feszült kíváncsisággal várt kérdésre, hogy ki lesz az új államtitkár, már megválasztása utáni második napon adta meg XV. Benedek a választ, amidôn Ferrata Domonkos bíborost emelte erre a polcra, ami az egyházi körök általános helyeslésével találkozott. Az új államtitkár 1847. március 4-én egy Viterbóhoz közel fekvô városkában született. A pápai papnevelôben az egyházjogot, a Propagandában pedig a dogmatikát adta elô. 1879-ben XIII. Leó a diplomáciai pályára hívta, és megtette a párizsi nunciatúra tanácsosává. Négyszer utazott Svájcba, hogy az egyházellenes harcot elsimítsa. Sikeres működése jutalmául megkapta a Santa Maria Maggiore templom kanonoki javadalmát, és elnöke lett a nemes ifjak akadémiájának. Belgiumban a hírhedt Frére Orban kormánya megszakította diplomáciai összeköttetéseit a Szentszékkel; midôn néhány év múlva a helyzet jobbra fordult, XIII. Leó Ferratát küldte Belgiumba, hogy Lipót királlyal tárgyaljon. 1885. április 19-én államtitkára, Jacobini által püspökké szenteltette és Brüsszelbe küldte nunciusnak. Négy év múlva a pápa Rampolla mellé az államtitkári hivatalba rendelte, nemsokára azonban reá bízta a nagyon kényes párizsi nagy nunciatúra vezetését. 1896. december 5-én bíboros lett, és mint ilyen a legfontosabb hivatalokat töltötte be. X. Pius mint apostoli legátust Máltába küldötte az eucharisztikus kongresszusra. XV. Benedek hosszas érintkezésében fölismerte a bíboros jeles tulajdonságait, akit X. Pius halála után komoly jelöltként is emlegettek. Hogy államtitkárrá tette, mérvadó körök egyhangú véleménye szerint bölcsen cselekedett. A pápa halála után nemcsak az államtitkár változik, hanem a pápai udvar minden hivatalnokát újból kell kinevezni. Ez is megtörtént két nappal trónra lépte után. Az eddigi fôkamarást: Ranuzzi di Bianchi érseket fôudvarmesterré, a szolgálattevô titkos kamarást, Sanz de Sempret fôkamarássá nevezte ki. Ôszentsége személyes szolgálatával eddigi titkárát, Migone Józsefet és a német eredetű Gerlach Rezsôt bízta meg. Az utóbbit a pápa a nemes ifjak akadémiájában ismerte meg. Szeptember 8-án a Szentatya konzisztóriumot tartott, amelyben négy bíboros, köztük Magyarország hercegprímása átvette a vörös kalapot. Az események gyorsan követték egymást, próbára tevén a Szentatya szellemi és testi rugékonyságát. Mindezeken fölül még volt a fáradhatatlan pápának ideje az egész udvart újjászervezni, az államtitkári hivatalnak alkalmazottait, a palota hivatalnokait, a különbözô kongregációk közegeit külön kihallgatásokon fogadni, egy általános kihallgatás keretében néhány száz embernek csókra nyújtani kezét, a koronázást követô napon a bolognai küldöttség számára a Szent Pál kápolnában misét mondani és ôket megáldoztatni. Még azon is gondolkoznia kellett, kit nevezzen ki maga helyett bolognai érsekké. Általános helyesléssel fogadták Gusmini György folignói püspöknek kinevezését, akit a pápa szeptember 9-én, szerdán reggel hosszabb kihallgatáson fogadott. Szinte bámulattal eltelve kérdezhetjük, mikor jutott a Szentatyának még arra is ideje, hogy megírja szeptember 8-áról kelt gyönyörű pásztorlevelét a békérôl? Akadt-e valaki, aki ezt az apostoli szózatot olvasván, nem épült volna rajta, lett légyen német, francia vagy angol, sôt katolikus vagy akatolikus? Ha a szeptember 8-áról keltezett körlevél a világ összes katolikusaihoz szólt, úgy viszont az összes lelkészkedô papsághoz, a világ valamennyi papjához intézte azt a szózatot, mellyel a római plébánosok hódolatát fogadta, akiket Pompili bíboros helynök szeptember 11-én mutatott be külön kihallgatáson. Ilyen hangon csak az a férfiú beszélhet, aki mint egy nagy egyházmegyének fôpásztora, tapasztalatból ismeri a lelkipásztorkodás gondját és áldozatait, aki diplomatából Jézus szíve szerint való és az isteni pásztor példáját követô püspökké lett. Most pedig mint pápa áll elôttünk, hogy százmillióknak pásztora, atyja és tanítója lehessen. ======================================================================== A béke pápája Valahányszor elhamvad a múlandó tűz, észre vesszük az örök fény csillogását. A ma tomboló irtózatos világrengésnek kellett elkövetkeznie, hogy a tévely és bálvány utain járó emberiség bízó hittel tekintsen arra a kôsziklára, melyet hiába korbácsol a vihar és sohasem dönt le a vész. A történelem lapjai sokat beszélnek a múlt nagy pápáiról. A történelem szótárában -- mondotta Gregorovius -- nincs elég heroikus jelzô, amelyet rá lehetne írni a római pápaság piramisaira, hogy vele csak megközelítôen is ki lehetne fejezni a pápák hosszú sorának világot felölelô tevékenységét, nagy alkotó munkásságát és el nem hervadó dicsôségét. Rövidesen XV. Benedek trónra lépte után a búban és fájdalomban megtört világ bízó reménységgel tekintett Róma felé, ahonnan már elhangzott a béke szava. A nemzetek mindenfajta világnézetű gyermekei megérezték, hogy a népek ádáz, érdekbôl fakadó tusája közepette csak Rómától, a lelkek középpontjából várhatnak segítséget, békét és nyugalmat. Amikor a féktelenül tomboló erô napjainkban legalább is tízszer lábbal tapossa a népjogot és a nemzetközi megállapodásokat, a Vatikán foglya látszólag alig tehet valamit a béke visszaállítása és az igazság gyôzelme érdekében. Ám ez a föltevés a lehetô leghamisabb, mint azt a háború elsô évének története igazolja. XV. Benedek nem rendelkezik ugyan világi hatalommal, fegyveres erôvel, de ôre és látható feje annak az ideális világnézetnek, amely Krisztusból fakad. A római katolikus Egyház felsôbbségére és a pápaság világtörténelmi hivatására romba döntött városok lángja világított rá s azok az akciók, amelyeket XV. Benedek pápa a háború okozta szenvedés enyhítése és a béke helyreállítása végett megindított, barát és ellenség elismerését és háláját eredményezték. A romlás forgatagában a világ megértette, hogy van trón, amelyet nem ingat meg az orkán és nem hamvaszthat el a háború pusztító tüze; van mindenkitôl független uralkodó, akit a világ ugyan sokszor félreismert, de aki milliókat kormányoz, nem a fegyver hatalmával, hanem Krisztus erejével és szeretetével. XV. Benedek pápa, Rampolla bíboros tanítványa alaposan ismeri a diplomácia minden csínyját-bínját. Ezért már rövidesen trónra lépte után hozzáfogott ahhoz a diplomáciai munkához, mely már sok áldást hozó gyümölcsöt termett s lassan-lassan a béke utaira tereli az eseményeket. A pápának ebben a munkájában Ferrata bíboros államtitkár csak rövid ideig lehetett munkatársa. A bíboros alig néhány heti államtitkárkodás után, október 9-én meghalt. XV. Benedek pápa Ferrata bíborosban széles látókörű, biztos pillantású államférfiút vesztett, akinek diplomáciai pályafutása a közép-európai udvarokban folyt le, s már ezért is nagy szüksége lett volna rá a pápának az európai béke ügyének kiépítése közben. Az apostoli Szentszék széleskörű ügymenete mindenkor olyan, hogy nem lehet az államtitkárt nélkülözni. Kétszeresen égetô ez a hiány akkor, amikor minden szem Róma felé fordul. Ezért a pápa már október 13-án új államtitkárt nevezett ki. A Szentatya bizalma Gasparri Péter bíboros, a közismert egyházjogász és a szintén nagy tapasztalattal bíró diplomata felé fordult. Gasparri bíboros 1852. május 5-én született az olaszországi Zapovallazzo di Ussita nevű kisközségben. Tanulmányait Nepiben és Rómában végezte. Mint a nagytudományú Mertei bíboros titkára, alapos iskolázottságra tett szert a kánonjog terén. Majd hosszabb ideig kánonjogot tanított a párizsi Institute Catholique-ban és ebbe az idôbe esik irodalmi munkásságának java része. 1894-ben Peru, Ecuador és Bolívia apostoli delegátusa lett. 1901-ben XIII. Leó pápa a rendkívüli egyházi ügyek kongregációjának titkárságába hívta, és kinevezte egyúttal a kánonjog kodifikálására kiküldött bizottság tagjává. Bíboros 1907-ben lett s attól kezdve több római kongregációban nagyfokú működést fejtett ki. A pápa új munkatársával nagy lendülettel fogott neki ahhoz a munkához, melyre mint a szeretet Mesterének földi helyettese a leghivatottabb: a szeretet és az egyetértés visszaállítására. 1914. október közepén az olasz lapok már azt hangoztatták, hogy a pápa és I. Ferenc József, illetôleg a Vatikán és Scapinelli di Leguigno bécsi nuncius között titkosjegyű táviratváltás volt, amelyet a pápa békeakciójának elsô lépéseként kell tekinteni. Közben a pápa megértô szeretettel és buzgalommal igyekezett fôpapi hivatását minél áldásosabban gyakorolni. Mindennap kihallgatást adott, áttanulmányozta a Szentszék hivatalainak ügymenetét s ahol szükséges volt javított, reformált s különösen nagy gonddal fordult a római hitélet felé. Róma városa az olasz beavatkozás elôtt találkozója volt mindenféle nemzet fiainak. Tán sehol a világon nincs annyiféle nép, mint az örökvárosban. S a mai Róma bizony általában véve csak olyan, mint a többi világváros, váltakozik benne a bűn az erénnyel, a jólét a nyomorral. A pápa több alkalommal hangoztatta, hogy az irtózatos római lelki nyomorúság atyai szívének egyik legnagyobb fájdalma. Az egykori bolognai lelkipásztor Szent Péter székében fokozottabb buzgósággal fordul mindazok felé, akiknek lelki gyógykezelésre van szükségük. XV. Benedek már ifjú korában elôszeretettel forgatta a Szentírást. Bolognában is folyvást arra ösztönözte híveit, hogy minél gyakrabban vegyék kezükbe az Írást, mert minden baj és tévedés a Szentírás hiányos ismerésének következménye. Amikor tehát trónra került, nemsokára megragadta az alkalmat, hogy a Szentírás olvasásának hasznos és áldásos voltára hívja föl a hívek figyelmét. Az Osservatore Romano, a Szentszék félhivatalos lapja október 24-én a pápának Cassetta bíboroshoz, a Szentírás terjesztésére alakult Szent Jeromos Egyesület védôjéhez intézett levelét közölte, amelyben a Szentatya azt az óhaját fejezte ki, hogy a Szentírás minden keresztény család asztalán helyet foglaljon. Mindenki naponta olvasgassa a Szentírást, hogy mindenki megtanuljon méltóképp élni és az Istent hálásan szolgálni. Október végén a Szentszéknél a galíciai egyházfejedelmek panaszt emeltek, hogy Galíciában az oroszok a lakosságot erôszakkal a Rómától elszakadt görögkeleti vallásra kényszerítik. A pápa ekkor az államtitkárság útján tiltakozott Nelidov vatikáni orosz követnél. A katolikus Egyház új feje november 1-én intézte elsô nagy szózatát a világ valamennyi katolikusához. A pápák elsô enciklikáját a világ mindig nagy érdeklôdéssel várja, mert rendesen az elsô körlevél világítja meg az új pápa politikájának, kifejtendô működésének útját. A világháború és az annyira óhajtott béke pedig még külön is igen nagy érdeklôdést teremtett a pápa elsô nagy szózata iránt. XV. Benedek elsô nagy enciklikája a nyugodt, komoly méltóságban hömpölygô mondatok árja, amelybôl idônkint kisír a pápa lelkét a világot megrettentô nagy borzalom miatt marcangoló fájdalom. Az enciklika elôször a békérôl szól, majd a szeretet nélkül való, kíméletlen ítélkezést és az oktalan gyanúsítást érinti, végül a pápa világi hatalmára vonatkozó szokásos nyilatkozatot teszi. XIII. Leó mindent átfogó nagy lelke és X. Pius apostoli buzgalma cseng ki belôle. A békérôl szólva így fohászkodik a pápa: Bár adná Isten, hogy miként a Megváltó születésekor, úgy most is, e pápai uralkodás kezdetén az egész világon a békét hirdetô szózat zengjen végig. November hónapjában mind sűrűbben szó esett arról, hogy a pápa minden rendelkezésére álló eszközzel a béke mielôbb való létrejöttén fáradozik s ha béketörekvését nem is fogja mindjárt siker koronázni, még sem hagy föl azzal a reménnyel, hogy a háborúskodó nemzeteket elôbb-utóbb sikerülni fog a béke útjára terelni. A békeakció kapcsán a pápa mindenképpen arra törekedett, hogy a háború okozta szenvedést enyhítse, s letörölje a százezrek orcájáról patakzó tengernyi könnyet. December 13-án az Osservatore Romano hivatalosan közölte, hogy a pápa karácsonyi fegyverszünetet javasolt a hadviselô feleknek. A legfôbb papi hivatás és a legfôbb pásztori lelkiismeret sugallta a pápának, hogy lépést tegyen az iránt, hogy a szeretet és béke nagy emléknapján ne dörögjön az ágyú és ne patakozzon a vér. A pápa javaslatát úgy szólván valamennyi állam nagyrabecsüléssel és rokonérzéssel fogadta. A legtöbb bele is egyezett a fegyverszünetbe, az orosz kormány azonban kereken elutasította a fennkölt szellemű indítványt, amely méltó volt Krisztus szelleméhez. December 24-én a Szentatya a Vatikán tróntermében fogadta a bíborosok, pátriárkák, érsekek, püspökök, prelátusok és egyéb méltóságok szokásos karácsonyi üdvözletét. A köszöntésre a pápa a többi közt ezt mondotta: -- Az emberinél magasztosabb hivatásnak tudatában mi a nyilvánosság elôtt is, magánúton is mindent megkíséreltünk, hogy a békére vonatkozó tanácsunk, akaratunk, óhajunk és vágyunk meghallgatásra találjon. Ugyanezt a célt szolgáltuk, amikor az a gondolatunk támadt, hogy a háborús halál e sötét éjszakájába legalább egyetlen sugár, az isteni béke sugara árasszon világosságot, miért is röviden és határozottan karácsonyi fegyverszünetet javasoltunk a hadviselô nemzeteknek, reménykedve abban, hogy ha már nem sikerült szertefoszlatnunk a háború fekete kísértetét, sikerülni fog legalább balzsamot csepegtetni a frissen ütött sebekre. -- Ó édes remény, mely bennünket táplált, hogy annyi anyát és hitvest boldoggá tehetünk azzal a bizonyossággal, hogy legalább az isteni karácsony ünnepének szentelt néhány órában kedveseiket nem fogja érni ellenséges ólom. Ám keresztényi vállalkozásunkat nem koronázta boldog siker. Mindazonáltal legkevésbé sem csüggedvén, teljes erôvel folytatni fogjuk fáradozásunkat, hogy siettessük e példátlan szerencsétlenség megszűntét s egyelôre legalább a szomorú következményeket enyhítsük. Valóban úgy látszik, mintha a Szentlélek szólna hozzánk, ahogy a prófétáknak szólt: Ne szűnj meg kiáltani! December végén a Szentszék iránt mindenfelôl megnyilatkozó figyelembevétel és elismerés Nagy-Britannia részérôl diplomáciai aktusban jutott kifejezésre. Cromwell idejébôl való törvény értelmében Nagy-Britannia nem tarthat állandó, rendes követet a Szentszéknél. 1870- ig azonban a firenzei angol követség egyik titkára állandóan Rómában tartózkodott ügyvivôként, hogy az angol katolikusok érdekérôl a Szentszéknél gondoskodjon. Az 1870-iki események következtében azonban megszűnt ez a tisztség. A világháború alatt Nagy-Britannia fölöttébb szükségét érezte annak, hogy a Szentszékkel diplomáciai érintkezésbe lépjen. Ezért rövid tárgyalás után elhatározta, hogy ideiglenes követséget létesít a Vatikánnál és Sir Howard Henriket, a norfolki herceg katolikus rokonát nevezte ki angol vatikáni követté, aki december 30-án mutatta be megbízó levelét a Szentatyának. * * * A vérzivataros 1915. esztendô Krisztus szeretetének fönséges megnyilatkozásával kezdôdött. Vajon mivel fog végzôdni? XV. Benedek pápa, Krisztus földi helytartója kiállt a harcoló nemzetek elé és Krisztus nevében irgalmat kért a harcképtelen hadifoglyok számára. S a szeretet könyörgése megindította a szíveket, mert a hadviselô hatalmak érezték, hogy a felebaráti szeretet törvényét még a most vadul hullámzó vértenger sem tudja elmosni. Valamennyi háborúskodó állam készségesen csatlakozott a pápa ama javaslatához, hogy kölcsönösen cseréljék ki a harcképtelen hadifoglyokat. Uralkodónkhoz a pápa 1915. január 1-én a következô táviratot intézte: ,,Bízván a Fölségedet eltöltô keresztényi emberszeretet érzelmében, arra kérjük, hogy a gyászos év befejeztével az újat szuverén nagylelkűségének tényével kezdje meg, elfogadván ajánlatunkat, hogy a hadviselô államok cseréljék ki a jövôben a hadviselésre alkalmatlan hadifoglyokat.'' Erre a táviratra királyunk a következôképp válaszolt: ,,Mélyen meghatva a Szentséged nagylelkű kezdését eredményezô keresztény emberszeretet érzésétôl, már utasítottam vatikáni nagykövetemet, hogy közölje a bíboros államtitkárral, miszerint kormányom elvbôl szívesen hozzájárul a nagylelkű ajánlathoz, és azon lesz, hogy a tekintetbe vehetô államokkal tárgyalásba lépjen, hogy Szentséged javaslata mihamarabb gyakorlatilag megvalósuljon''. S ez a terv meg is valósult! Százezrek szívében békét és nyugalmat, még több léleknek pedig enyhülést szerzett a pápa krisztusi tettével. A harcképtelen hadifoglyokat a hadviselô államok idônkint kölcsönösen kicserélik s ez örök érdeme XV. Benedeknek. Olaszországban január elején a földrengés mintegy 70 várost és falut elpusztított s a halottak és a sebesültek száma meghaladta a százezret. A pápa ekkor rögtön anyagilag segítségére sietett a szenvedôknek és fölajánlotta a vatikáni területen levô Santa Márta kórházat, amelyet január 14-én meg is látogatott és megvigasztalta a földrengés áldozatait. Ezt a látogatást a liberális világsajtó úgy tüntette föl, hogy a pápa a Santa Mártába való átmenetekor elhagyta a Vatikánt, vagyis elôdei magatartásával szakítva, kijött az önkéntes fogságból. De XV. Benedek nem adott föl semmit, csak atyai szívét mutatta meg. A pápa a földrengés áldozatai javára gyűjtést is rendezett, -- közel egy millió líra gyűlt össze -- s ezenfelül a Castelgandolfói villában a földrengés következtében elárvult gyermekek számára árvaházat rendezett be. Január 22-én a pápa titkos konzisztóriumot tartott, melyen több megüresedett tényleges és címzetes fôpapi széket töltött be és újból békevágyát hangoztatta. Egyben tudatta a konzisztórium összegyűlt tagjaival, hogy kiengesztelô békekönyörgést rendelt el. Európában február 7-én, a többi világrészben március 21-én tartották meg a békekönyörgést. Erre az alkalomra a pápa maga írt békeimát. E napon milliók és milliók a lélek mélyébôl fakadó buzgósággal zokogtak az Úrhoz: ,,Szánjad meg ezt a sok anyát, aki fia sorsáért vergôdve aggódik; szánd meg a sok apavesztett árvát, családot; könyörülj nyomorúságán Európának, melyet oly vészes romlás fenyeget!'' A pápa mindenkor tevékeny részt vett az olasz katolikusok egyesületi életében, mert igen jól tudta, hogy csak egységes és rendszeres munkával lehet sikert elérni. Olaszországban öt nagy katolikus egyesület van, melyet a pápa márciusban a katolikus akciók programszerű haladása érdekében közös vezérlô bizottság alá helyezett s az olasz Katolikus Népszövetségnek adta az elsôbbséget. A harcképtelen hadifoglyok kicserélése után a pápa az internált polgári személyek felé fordította atyai tekintetét. Az Osservatore Romano március 16-án hivatalosan bejelentette, hogy a pápának sikerült kieszközölnie, hogy a hadviselô államok bizonyos korban levô internált polgári személyeket hazájukba visszaengedjenek. Április elején a Szentatya az évek óta nagy nehézséget és a kellemetlenségek egész sorát okozó katolikus sajtókérdést rendezte, amennyiben április 4-én dekrétumot léptetett életbe, mely a sajtókérdés rendezésére új szervezetet alapít. A sajtószervezkedés Olaszországban ezentúl egyházmegyénként és plébániánként történik. Ugyanekkor az egész művelt világot lázas izgalomba ejtette az a hír, hogy a pápa a béke érdekében üzenetet küldött Amerikának, Wiegand Károly amerikai hírlapíró április 5-én ugyanis kihallgatáson járt a pápánál, aki ebbôl az alkalomból a többi közt ezt mondotta az újságírónak: -- A Szentszéknek az a vágya, hogy ez a rettenetes harc véget érjen és helyre álljon a béke, mihelyt csak lehetséges és hogy ennek a célnak érdekében meg kell mozgatni minden morális eszközt és minden befolyást, ami csak rendelkezésre áll. -- Vigye az amerikai népnek és sajtónak üdvözletemet és áldásomat és fejezze ki e nemes népnek egyetlen kívánságomat: dolgozzatok szakadatlanul és önzetlenül a békéért... Hogy ha a ti országtok mindentôl tartózkodik, ami a háborút meghosszabbíthatja, melyben sok százezer vére folyik, akkor Amerika, amily nagy és befolyásos, különösen hozzájárulhat e förtelmes háború gyors befejezéséhez. -- Egész reménységem a béke hamaros megkötésére az amerikai népen nyugszik, azon a befolyáson és hatalmon, amellyel az egész világon rendelkezik. Amerika igazságos, pártatlan és minden igyekezetében mindig semleges volt, ezért mihelyt az alkalmas pillanat elérkezik, Amerika számíthat a Szentszék nyomatékos támogatására. Ezt az elnöknek tekintélyes barátai útján már tudomására adtam. A Szentatya hô vágya még nem teljesedett; Amerika nyugodt lelkiismerettel szállítja továbbra is a hadianyagot, ,,ami a háborút meghosszabbíthatja''. * * * Olaszországban az entente felé hajló áramlat már a világháború kitörése óta minden lehetô eszközzel hitszegésre igyekezett rábírni a hivatalos Olaszországot, mely végre májusban hadat üzent a kettôs monarchiának. Itáliának e háborúja fölöttébb nehéz helyzetbe sodorta a Szentszéket, ami kimondhatatlan aggodalmat és gondot okoz a pápának. Az olaszok 1870-ben tudva levôen elrabolták az egyházi állam végsô maradványát s azóta a pápa önkéntes fogságban él a Vatikánban. Olaszország saját jószántából 1871-ben törvényt hozott, mely a pápának bizonyos szuverén jogokat s évjáradékot biztosít. A pápák azonban nem ismerték el ezt a törvényt és az évjáradékot sem vették igénybe. Ez az ún. garanciális törvény a többi közt azt mondja, hogy a Szentszéknél levô követek ugyanazt a szabadságot és elôjogokat élvezik, mint az olasz királyi udvarnál levô külföldi diplomaták, s kimondja, hogy a Szentszéknek joga van titkosjegyű levéllel és távirattal érintkezni külföldön levô követeivel. A világháború megmutatta, hogy ez a törvény csak papiros, holt betű. A középponti hatalmak vatikáni követeinek el kellett távozniok Rómából; az olasz kormány ugyan kijelentette, hogy személyük sérthetetlen, de mit sem tett e kijelentés biztosítására. Megesett még az is, hogy az olasz cenzúra elsikkasztotta a pápa leveleit. A háború miatt nem tudhatjuk még, hogy az olasz beavatkozás után mi történt Rómában. De az bizonyos, hogy már fölmerült a pápa Rómából való eltávozásának terve is. Sôt a spanyol király föl is ajánlotta vendégszeretetét a Szentatyának, ô azonban kijelentette, hogy bármi is történik, Rómában marad. Júniusban a Szentszéknél levô diplomaták száma szaporodott. Hollandia ugyanis visszaállította az 1871-ben megszüntetett vatikáni követséget. Regout az új követ októberben váratlanul meghalt. Júniusban föltűnés keltô pápai nyilatkozat járta be a világot. A Szentatya Latapie francia újságíró elôtt azonban csak a Szentszék föltétlen semlegességét hangoztatta, s ami ezenkívül még volt a nyilatkozatban, azt a franciák egyszerűen belehamisították. Jelenleg a Szentatya azon fáradozik, hogy a sebesült foglyokat Svájc fogadja területére és vegye gondozásába. A Szentatya trónra lépése óta egyetlen alkalmat sem mulasztott el, hogy a Szentszék föltétlen semlegességét és pártatlanságát ne hangoztassa. S mindaz, amit eddig az emberi szenvedés enyhítése és a béke helyreállítása érdekében tett, az nemcsak az ô nagyságát, hanem az Egyháznak az emberiségre való befolyását, a pápaság belsô erejét és a katolicizmus örökkévaló értékét is ragyogtatja és bizonyítja. A háború vihara még tombol, de tudjuk és érezzük, hogy Krisztus már itt jár köztünk s nyomában fölkel majd a béke és a szeretet napja. ======================================================================== A jövô Micsoda örökséget vett át elôdjétôl XV. Benedek? Az egész katolikus világ odaadó szeretettel és gyermeki engedelmességgel viseltetik a Szentszék iránt. Nagy megelégedéssel tekinthet a Szentatya az erényekben bôvelkedô püspökökre, a kevés kivétellel erkölcsös és buzgó világi papságra, a számtalan szerzetesrendre és társulatra, melynek tagjai mint jól rendezett hadsereg állanak a pápa rendelkezésére. Mennyire föllendült a vallási élet, mily sok remény fűzôdik az Egyház terjeszkedéséhez Angliában és Amerikában, mennyire virágoznak a felebaráti szeretetet istápoló egyesületek; mily eredményesen művelték az utóbbi évtizedekben az egyházi tudományt és keresztény művészetet; mily serényen dolgoznak a pogányok megtérítésén. Egyik országban gazdagabb, másikban silányabb a termés, de még a legterméketlenebb talajon is kibúvik a kô és tüske között egy-egy búzaszár, örvendetes aratással kecsegtetve. Ha az új pápa ezeken a jelenségeken végigtekint, lehetetlen, hogy szíve ne ujjongjon örömében és lelkesedésében. Ámde a világos színeket nyomon követi a legsötétebb árnyék. X. Pius utolsó sóhaját, amely a béke fönntartásának szólt, elnyomta az ágyúk bömbölése. Haláltusáját a népek és nemzetek tusája közt vívta, amely Európa testét temérdek sebbel borítja, és még száz év múlva sem hegednek be. De van ennél még nagyobb fájdalom is! Ha Benedek Szent Péter sziklájáról körültekint, mindenfelé csak tornyosuló hullámokat lát. Németországban, Skandináviában, Angliában, Amerikában ott a kormányok által dédelgetett protestantizmus, amelynek különbözô töredékei csak a Róma ellen való gyűlöletükben egyek; Franciaországban és Portugáliában bitorlás és fosztogatás; Olasz- és Spanyolországban szorongattatás és leigázás, Oroszországban durva erôszak. Mindenütt ott a páholy a szociáldemokraták vérttajtékzó hadoszlopaival. Hogyne borulna könnybe a mi Gedeonunknak szeme, ha a sok ellenségnek ekkora túlerejével összehasonlítja az ô kis csapatát, ennek fegyverét és a táborukban dúló meghasonlást? Semmi nem mentheti meg ôt és övéit a kétségbeeséstôl, mint ez az isteni ígéret: ,,Nem vesznek erôt rajta!'' X. Piusnak bátor programjából: ,,Mindent megújítani Krisztusban'' -- mennyi várja megvalósítását XV. Benedektôl! Milyen nehéz dolog XIII. Leónak és X. Piusnak utódja lenni! Néhány perccel IX. Piusnak 1878. február 7-én bekövetkezett halála elôtt Consolini bíbornok így szólt Pecci bíbornokhoz, a késôbbi XIII. Leóhoz: ,,Eminenciád, most egy cirenei Simonnak kell következnie''. Ez a mondás X. Piusnak halálos ágyánál is helyén lett volna. Mit várhatunk az új pápától? Megadja rá a választ egyéves uralkodása, amint azt az eddigiekben ecseteltük. Kétséget sem szenved, hogy XV. Benedek méltó utódjának bizonyul X. Piusnak, XIII. Leónak és IX. Piusnak, akiket személyesen ismert. Hogy ez így legyen, arra majd lesz gondja az isteni Gondviselésnek, amely az Egyház és a Vatikán fölött ôrködik. Föl fogja világosítani Krisztus helytartójának elméjét, fölhevíteni szívét, hogy a jót mindenütt fölismerje és céltudatosan végre is hajtsa. Hiszen a földkerekségen annyi imádság száll a papok, szerzetesek és hívek ajkáról az ég felé; alig hihetô, hogy meghallgatásra ne találjon! A külföldi hatalmakkal való viszonyában XV. Benedek bizonyára annak az elôzékenységnek, de egyúttal szilárdságnak álláspontjára fog helyezkedni, amelynek segítségével nagy elôdje: XIV. Benedek oly sokat el tudott volt érni. Szentatyánk nem az ablakból nézte azt a világot, amely Olaszország határain túl van. Megismerkedett Spanyolország, Franciaország és Németország népével, de valamennyinek pásztora, atyja, tanítója és vezetôje, mindnyájukat átöleli gondos szeretete és jósága, figyelembe véve a viszonyokat és tekintettel minden ország sajátságaira. A Szentszék világi hatalmának visszaállítására a pápa aligha fog törekedni; az entente lapjai ugyan azzal rémítgetik Olaszországot, hogy a középponti hatalmak gyôzelmük esetén visszaállítják a pápai államot. De kétségen kívül mindent el fog követni, hogy a Szentszéknek teljes függetlenségét és szabadságát, melynek kivívásán immár félszázada fáradoznak, szilárdabb alapokra fektesse, mint azt az eddigi szabadelvű kormányok kegyes engedélyével tenni lehetett. Ezekre a kérdésekre a jövô fogja megadni a választ. Mi pedig, az Anyaszentegyháznak engedelmes és hűséges gyermekei, a Szentatyának odaadó és szófogadó fiai, minden ország és nép, az összes papság és valamennyi hívô nevében letesszük kezébe a legteljesebb engedelmesség fogadalmát: ,,Szólj Uram, mert hallja a te szolgád!'' ======================================================================== Jegyzetek 1. 1888. december 22-én következôleg ír Montel Galimberti nunciushoz: ,,A Szentszéknek az olasz kormányhoz való viszonya napról-napra veszélyesebbé, nehezebbé és kellemetlenebbé válik, és sokan vannak a magasabb körökben is, akik azt jósolgatják és erôsítgetik, hogy nincs messze a nap, amikor a pápa kénytelen lesz Rómát elhagyni és Olaszországon kívül keresni menedéket, hogy a Szentszék szabadságát és függetlenségét megôrizhesse.'' 2. Ebben az idôben sokat hangoztatták a ,,Szabad egyház a szabad államban''-féle elvet, amelynél fogva mindkét hatalom a saját területére szorítkozzék, mint az Egyesült Államokban, ahol a kormány épp oly kevéssé törôdik azzal, hogy kit nevez ki püspökké a pápa, amint az utóbbi nem avatkozik a miniszterek vagy tábornokok kinevezésébe. Amerikában mindkét fél jól jár ezzel az elkülönítéssel, amely eddig útját vágta minden érdekösszeütközésnek. Európában ellenben a ,,fölséges'' állam szolgálójává alacsonyítja a ,,szabad'' Egyházat, és azt állandó gyámság alatt tartja. 3. A bolognai fôegyházmegye területe 310.000 négyzet kilométer; a katolikusok száma 700.000. Világi pap az érseki székhelyen 150, egyebütt 600 van, éspedig a városi plébániákon 25, a falusiakon 375. A férfizárdák száma 19, a nôi zárdáké 78. A papnevelôben 24 tanár foglalkozik 114 növendék tanításával. ======================================================================== XV. Benedek --- A Katolikus Lexikon szócikke (I. kötet, szerk. Bangha Béla, 1931, 187--188. o.) XV. Benedek (Giacomo della Chiesa ôrgróf), uralkodott 1914--22. Sokáig Rampolla bíboros mellett, mint helyettes államtitkár dolgozott, 1907-ben bolognai érsek lett. Uralkodása a világháború idejére esett, s XV. Benedek legfôbb feladatának a háború borzalmainak enyhítését, s a népek ellenségeskedésének meggátolását tekintette. Szakadatlanul dolgozott e cél megvalósításán, s nem rajta múlt, hogy ismételt békesürgetését s fôleg 1917 augusztusában tett formális békeközvetítô ajánlatát, utóbbit fôleg a német protestánsok ellenállása folytán, siker nem koronázta. Így is rendkívül sokat tett a háború pusztításainak s kegyetlenkedéseinek enyhítésére; csaknem az összes nemzetközi megállapodásokat, melyek a háború által sújtottak védelmét s megmentését célozták, ô kezdeményezte. Mindjárt trónralépése után éles szavakkal helytelenítette a háborút s kérve-kérte a hadviselô feleket, hogy ne fegyverrel, hanem békés megegyezéssel tisztázzák a vitás pontokat; ne az erôszak, hanem a jog legyen irányadó a fennforgó nézeteltérésekben. A háború folyamán indítványt tett, hogy legalább karácsony ünnepén szüneteljenek a fegyverek; az ô kezdeményezése volt a harcra alkalmatlanná vált hadifoglyok kölcsönös kicserélése, a letartóztatott polgári személyek szabadon bocsátása, a sebesültek és betegek üdültetése Svájcban s más semleges országokban, a vasárnapi munkaszünet biztosítása a hadifoglyok számára. Számtalan esetben lépett közbe a halálraítéltek megkegyelmeztetése érdekében; a háború sujtotta vidékek szegényei s betegei számára tôle telhetôleg adományokat küldött. 1917-i békeindítványának pontjai a következôk voltak: 1. a fokozatos és végül teljes leszerelés minden oldalon; 2. a pártatlan, semleges békebíróságok a vitás kérdések elintézésére; 3. a tengerek szabaddátétele; 4. a háborúban elfoglalt területek kölcsönös visszaadása; 5. a háború okozta károk kölcsönös elengedése minden kártérítés és hadisarc nélkül; 6. a nyilvánvaló igazságtalanságok kölcsönös jóvátétele. Helyzetét nagyon megnehezítette, hogy Olaszország is háborúba lépett, ami által a pápa érintkezése a háborúskodó népekkel erôs korlátozásokat szenvedett. Teljes pártatlanságát s mindkét hadakozó fél iránti atyai jóindulatát komoly szemlélôk mindig elismerték. Ha törekvései nem értek is teljes, közvetlen sikert, működése nagyban emelte a pápaság erkölcsi tekintélyét, ami a Vatikánnál felállított követségek számának növekedésében (14-rôl 25-re) mutatkozott. Békéltetô s jótékony működésével a ,,békepápa'' címet érdemelte ki; a törökök Konstantinápolyban szobrot emeltek emlékére. Ô adta ki 1917-ben s léptette életbe az új egyházi törvénykönyvet, a Codex Juris Canonici- t. Sokat tett a hitélet elômozdítására is. Benedek nevéhez fűzôdik a hithirdetés-ügy újabb fellendítése a háború pusztításai után (Maximum illud, 1919), a Papnevelôk és egyetemek Kongregációjának (1915) és a Keleti ügyek Kongregációjának (1917) létesülése. XV. Benedek enciklikái: Ad Beatissimi Apostolorum (1914. november 1.) Annus Iam Plenus (1920. december 1.) Fausto Appetente Die (1921. június 29.) Humani Generis Redemptionem (1917. június 15.) In Hac Tanta (1919. május 14.) In Praeclara Summorum (1921. április 30.) Pacem, Dei Munus Pulcherrimum (1920. május 23.) Paterno Iam Diu (1919. november 24.) Principi Apostolorum Petro (1920. október 5.) Quod Iam Diu (1918. december 1.) Sacra Propediem (1921, január 6.) Spiritus Paraclitus (1920. szeptember 15.) Irodalom: E. Rosa: Visione cattolica della guerra, Róma; G. Quirico: Fatti e non parole, Civiltŕ Cattolica, 1918.