Kérjük, az itt következô részt (314 sor) ne törölje ki, ha ezt a file-t továbbadja. Köszönjük. ======================================================================== A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár Isten hozta a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárban, a magyarnyelvű keresztény irodalom tárházában! A Könyvtár önkéntesek munkájával mindenki számára elektronikus formában terjeszti Isten Igéjét. A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár bemutatása ------------------------------------------------ Célkitűzés ---------- A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár (PPEK) célja az, hogy mindenki számára hozzáférhetôvé tegye a teljes magyarnyelvű katolikus egyházi, lelki irodalmat elektronikus formában. A lelkipásztori munka támogatása mellett elôsegíti az egyházi kutatómunkát, könyvnyomtatást és az írott, magyar keresztény értékek bemutatását, megôrzését, terjesztését. A könyvállomány mindenki számára ingyenesen rendelkezésre áll az Internet hálózaton keresztül. Egyházi intézményeknek és személyeknek postán is elküldjük a kért anyagot. Állomány -------- Minden szabadon másolható, szerzôi jogvédelem alá nem esô egyházi és vallási vonatkozású kiadvány része lehet a Könyvtárnak: a Szentírás (többféle fordításban), imakönyvek, énekeskönyvek, kódexek, pápai dokumentumok, katekizmusok, liturgikus könyvek, teológiai munkák, szentbeszéd-gyűjtemények, keresztutak, lelkigyakorlatok, himnuszok, imádságok, litániák, istenes versek és elbeszélések, szertartás- könyvek, lexikonok, stb. Irányítás, központ ------------------ Központ: St. Stephen's Magyar R.C. Church 223 Third St., Passaic, NJ 07055, USA (Az Egyesült Államok New Jersey államában levô Szent István Magyar Római Katolikus egyházközség) Levelezés: Felsôvályi Ákos 322 Sylvan Road Bloomfield, NJ, 07003, USA Tel: (973) 338-4736 Fax: (973) 778-4263 e-mail: felso@home.com A Könyvtár használata, a könyvek formája ---------------------------------------- Ebben az elektronikus könyvtárban nincs olvasóterem, hanem a szükséges könyveket ki kell venni (vagyis ,,letölteni''). Letöltés után mindenki a saját számítógépén olvashatja, ill. használhatja fel a szöveget. A hálózaton keresztül böngészni, ill. olvasni drága és lassú. A saját személyi számítógép használata a leggyorsabb és legolcsóbb, a könyv pedig az olvasó birtokában marad. Azoknak, akik nem rendelkeznek Internet-kapcsolattal, postán elküldjük a kért könyveket. Ebbôl a könyvtárból ügy kölcsönözhetünk, hogy nem kell (és nem is lehet) a kikölcsönzött könyveket visszaadni! A Könyvtár a kiadványokat kétféle alakban adja közre: 1. formálatlan szövegként, ami a további feldolgozást (könyvnyomtatás, kutatómunka) teszi lehetôvé szakemberek számára és 2. a Windows operációs rendszer Súgó (,,Help'') programjának keretében, ami a könnyű olvasást és felhasználást teszi lehetôvé mindenki számára (a szövegek -- külön begépelés nélkül -- egy gombnyomással egy szövegszerkesztô programba vihetôk át, ahol azután szabadon alakíthatók). A Könyvtárban található file-ok neve ------------------------------------ Minden kiadvány négyféle file formában található meg a Könyvtárban: text file (formálatlan változat), help file (,,Súgó'' formátum), sűrített text file és sűrített help file. Ezenkívül minden help file-hoz tartozik egy ikon file. Minden file nevének (file name) a két utolsó karaktere a verziószám (01 az elsô változaté, 02 a másodiké, stb). A file nevének kiterjesztése (file extension) mutatja a file típusát: txt: text file, zpt: sűrített text file, hlp: help file, zph: sűrített help file és ico: a Help file-hoz tartozó icon file. Például a Vasárnapi Kalauz című könyv elsô változatának (,,01'') négy formája: VASKAL01.TXT, VASKAL01.HLP, VASKAL01.ZPT, VASKAL01.ZPH; az ikon file pedig: VASKAL01.ICO. A sűrítést a legelterjedtebb sűrítô programmal, a PKZIP/PKUNZIP 2.04 DOS változatával végezzük. A sűrítés nagymértékben csökkenti a file nagyságát, így a letöltés/továbbítás sokkal gyorsabb, olcsóbb. A file-t használat elôtt a PKUNZIP program segítségével kell visszaállítani eredeti formájába. (Például a "PKUNZIP VASKAL01.ZPH" utasítás visszaállítja az VASKAL01.HLP file-t.) A file-ok felhasználási módjai ------------------------------ Mivel minden művet kétféle formában ad közre a Könyvtár, a következô kétféle felhasználási mód lehetséges. 1. A text file felhasználása Ez a file formálatlanul tartalmazza az anyagot. A felhasználó betöltheti egy szövegszerkesztô programba, és ott saját ízlése, szükséglete szerint formálhatja. Például ha az anyagot ki akarjuk nyomtatni könyv alakban (feltéve, hogy az szabadon publikálható), akkor ebbôl a text file-ból könnyen elô tudjuk állítani a nyomdakész változatot. Vigyázat! A text file minden sora sorvég-karakterrel végzôdik, ezeket elôbb el kell távolítanunk, és csak utána szabad a formálást elkezdenünk. A szövegben a kezdô idézôjelet két egymást követô vesszô, a felsô idôzôjelet két egymást követô aposztrófa és a gondolatjelet két egymást követô elválasztójel képezi (lásd a szöveg formájára vonatkozó megkötéseket késôbb). Az egyes fejezeteket csupa egyenlôségjelbôl álló sorok választják el egymástól. A file eleje ezt az ismertetést tartalmazza a Könyvtárról. Ezt a text file-t felhasználhatjuk szövegelemzésre is, amihez természetesen szükségünk van valamilyen elemzô programra. 2. A,,súgó'' file felhasználása Ez a file formátum igen egyszerű olvasást, felhasználást tesz lehetôvé a Windows operációs rendszerben megszokott ,,súgó'' programok formájában. (Az ajánlott képernyô felbontás VGA.) Az elektronikus könyv legnagyobb elônye az, hogy a szöveg elektronikus formában áll az olvasó rendelkezésére. A ,,Másol'' gombbal a teljes fejezet átvihetô a vágóasztalra [Notepad]) és onnan a szokásos módon: ,,Szerkesztés'' és ,,Másol'' [Edit és Paste] paranccsal bármilyen Windows szövegszerkesztôbe. Ugyanezt érjük el a Ctrl+Ins gombok együttes lenyomásával is. Ha nem akarjuk a teljes szöveget átvinni, akkor használjuk a ,,Szerkesztés'' [Edit] majd a ,,Másol'' [Copy] utasítást a program menüjérôl, minek következtében a fejezet teljes szövege megjelenik egy Másolás párbeszéd-panelban. A kijelölt szövegrészt a ,,Másol'' utasítás a vágóasztalra [Notepad] viszi, és onnan az elôbbiek szerint folytathatjuk a munkát. A programból közvetlenül is nyomtathatunk fejezetenként a ,,File'' és ,,Nyomtat'' [Print] utasítással. A nyomtatott szöveg formája kissé eltérhet a képernyôn láthatótól. A nyomtatott szöveg betűtípusa ,,Arial'', betűmérete 10 pontos. Ha más formátumra, betűtípusra vagy -nagyságra van szükségünk, akkor vigyük elôbb a szöveget a szövegszerkesztô programunkba, ott állítsuk be a kívánt formátumot, és utána nyomtassunk. Ahhoz, hogy a ,,súgó'' file-t használni tudjuk, a következôket kell tennünk (a ,,Vasárnapi kalauz'' című könyvvel mutatjuk be a lépéseket). 1. A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárból töltsük le a VASKAL01.HLP és a VASKAL01.ICO file-okat a saját gépünk ,,C:\PAZMANY'' nevű alkönyvtárába. (A VASKAL01.HLP helyett letölthetjük a sokkal kisebb VASKAL01.ZPH file-t is, de akkor letöltés után ki kell bontanunk a "PKUNZIP VASKAL01" utasítással.) 2. Készítsünk egy programindító ikont. A Programkezelôben kattintsunk elôször a ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű programcsoportra. (Ha az még nincs felállítva, akkor hajtsuk végre a fejezet végén leírt ide vonatkozó utasításokat.) Ezután válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és ,,Program'' utasításokat a menürôl. A párbeszed-panelban a következôket gépeljük be: Megnevezés: Vasárnapi Kalauz Parancssor: WINHELP C:\PAZMANY\VASKAL01.HLP Munkakönyvtár: C:\PAZMANY Ezután kattintsunk az ,,Ikon'' nevű utasításra, és adjuk meg a C:\PAZMANY\VASKAL01.ICO file-t. Ha ezután rákattintunk az így felállított ikonra, a program elindul, és olvashatjuk a könyvet. A ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű programcsoport felállítása: A Programkezelô menüjérôl válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és ,,Programcsoport'' utasítást. A párbeszéd-panelban a következôt gépeljük be: Megnevezés: Pázmány Péter E-Könyvtár Ezután zárjuk be a párbeszéd-panelt. Hogyan lehet a könyvekhez hozzájutni? ------------------------------------- A könyveket bárki elektronikus úton letöltheti a Könyvtárból (lásd a Könyvtár Internet címét) vagy postán megrendelheti (lásd a postai címet). Egyházi intézményeknek és személyeknek ingyen küldjük el a könyveket, mások a rendeléssel együtt 3 dollárt vagy annak megfelelô pénzösszeget küldjenek a lemez- és postaköltség megtérítésére. A Könyvtár használatának jogi kérdései -------------------------------------- Az általános elvek a következôk: 1. A Könyvtár mindenkinek rendelkezésére áll személyes vagy tudományos használatra. Ha a Könyvtár anyagát publikációban használják fel, akkor kérjük az alábbi hivatkozás használatát: ,,A szöveg eredete a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár -- a magyarnyelvű keresztény irodalom tárháza.'' 2. Egyházi intézmények és személyek kereskedelmi célokra is ingyenesen használhatják a Könyvtár anyagát, csak azt kérjük, hogy a kiadványuk elején helyezzék el az elôbbi utalást. A Könyvtár fenntartja magának azt a jogot, hogy eldöntse: ki és mi minôsül egyházi személynek, ill. intézménynek. Kérjük, keresse meg ez ügyben a Könyvtárat. 3. Ha a Könyvtár kiadványait nem egyházi intézmény vagy személy kereskedelmi célokra használja fel, akkor az elôbbi utalás feltüntetésén kívül még kérjük a haszon 20%-át a Könyvtár számára átengedni. A befolyt összeget teljes egészében a Könyvtár céljaira használjuk föl. Elôfordulhat, hogy ezek az elvek bizonyos könyvekre nem vonatkoznak, mert a szerzôi jog nem a Könyvtáré. Az ilyen könyv része az állománynak, lehet olvasni, lelkipásztori munkára felhasználni, de kinyomtatása, -- bármilyan formában --, tilos. Az ilyen jellegű korlátozások minden könyvben külön szerepelnek. (Lásd a könyvek elektronikus változatáról szóló fejezetet!) Hogyan lehet a Könyvtár gyarapodásához hozzájárulni? ---------------------------------------------------- Minden pénzügyi támogatást hálásan köszönünk, és a központi címre kérjük továbbítani. Az anyagi támogatásnál is fontosabb azonban az az önkéntes munka, amellyel állományunkat gyarapíthatjuk. Kérünk mindenkit, akinek a magyar katolikus egyház sorsa és az egyetemes magyar kultúra ügye fontos, hogy lehetôségeinek megfelelôen támogassa a Könyvtár munkáját. A munka egyszerű, bárki, -- aki már használt szövegszerkesztô programot --, részt vehet benne. Hogyan lehet az állomány gyarapításában részt venni? A munka egyszerűen egy-egy könyv szövegének számítógépbe való bevitelét jelenti. Elôször optikai beolvasással (szkennolással), automatikus úton, egy nyers szöveget készítünk, amit aztán az önkénteseknek ki kell javítaniuk. A munka lépései így a következôk: 1. Ellenôrizzük, hogy a kiválasztott könyv szabadon másolható-e (nem esik-e szerzôi jogvédelem alá), vagy meg lehet-e kapni a Könyvtár számára a másolás jogát. Ez ügyben vegyük fel a kapcsolatot a Központtal. 2. Ellenôrizzük, hogy a könyvet még nem kezdte-e el senki begépelni. Ez ügyben is vegyük fel a kapcsolatot a Központtal. A Könyvtár állandóan tájékoztat a begépelés alatt álló munkákról. 3. A könyvet küldjük el a Központnak, ahol optikai beolvasással elkészítik a nyers szöveget. 4. A Központ visszaküldi a nyers szöveget egy számítógépes lemezen a könyvvel együtt. A nyers szöveget tetszôleges szövegszerkesztô- formában lehet kérni. Ha az eredeti kiadvány nem alkalmas optikai beolvasásra (rossz minôség, régies betűtípusok stb. miatt), akkor az önkéntesnek kell a nyers szöveget is begépelnie. 5. Végezzük el a nyers szöveg ellenôrzését és javítását. Ez a munka legidôigényesebb része, és ettôl függ a végleges szöveg helyessége! Kövessük a szöveg formájára vonatkozó megállapodásokat (lásd a következô részt). 6. A kész szöveget küldjük vissza lemezen a Központnak. 7. A Könyvtár ezután elkészíti a kívánt file-formákat és a könyvet behelyezi a Könyvtár állományába. Megkötések a szöveg formájára ----------------------------- Mivel mindenki számára hozzáférhetô módon kell a szövegeket tárolnunk, egyszerűségre törekszünk. Általános szabály az, hogy semmilyen tipográfiai karaktert vagy kódot nem használunk, csak a billentyűzetrôl bevihetô karakterek szerepelhetnek a szövegben. A szöveg készítésekor kérjük a következô megállapodásokat betartani: 1. Margó: 1 hüvelyk (2.54 cm) bal- és jobboldalt. 2. Betűtípus: Arial, 10 pontos. 3. Alsó idézôjel: két vesszô szóköz nélkül, felsô idézôjel: két aposztrófa szóköz nélkül, gondolatjel: két elválasztójel szóköz nélkül, idézôjel idézôjelen belül: aposztrófa (alsó és felsô idézôjelként egyaránt). 4. Tabulátor karakter megengedett (a tabulátorokat fél hüvelyk, azaz 1.27 cm távolságra kell egymástól beállítani). 5. Semmilyan más formálási kód nem megengedett. 6. Lábjegyzet helyett szögletes zárójelbe kerüljenek a hivatkozások száma (pl. [1]), és a hozzátartozó magyarázatok a file legvégén egymás után, mindegyik új sorban kezdve. Érdeklôdés/Javaslat ------------------- A már meglevô állományról, a készülôfélben levô könyvekrôl, az önkéntes munka lehetôségeirôl és a Könyvtár legújabb híreirôl a következô címeken lehet tájékoztatót kapni: 1. levél: St. Stephen's Magyar R.C. Church 223 Third St., Passaic, NJ 07055-7894, USA 2. elektronikus posta (e-mail): felsoval@email.njin.net 3. elektronikus hálózat (World Wide Web): http://www.katolikus.hu/ppek vagy http://www.piar.hu/pazmany Minôség -- állandó javítás -------------------------- A Könyvtár állományának minôségét állandóan javítjuk, újabb és újabb változatokat bocsátunk közre (a file nevének utolsó két karaktere a változat számát jelenti). Kérjük ezért a Könyvtár minden tagját, olvasóját, hogy jelentsen minden felfedezett szöveghibát. A levélben (postai vagy elektronikus levélben egyaránt), közöljük az új, javított sort az ôt megelôzô és követô sorral együtt. Így a szövegkörnyezetben elhelyezve, könnyű lesz a hibát megtalálni és javítani. Miután a file új változata (új verziószámmal) felkerült a Könyvtárba, a régit töröljük. Kérjük, a könyvekkel és a Könyvtár munkájával kapcsolatos észrevételeit, javaslatait, kritikáját közölje velünk! Segítségét hálásan köszönjük. A könyvtár mottója egy szentírási idézet ---------------------------------------- Ha ugyanis az evangéliumot hirdetem, nincs mivel dicsekednem, hiszen ez a kötelességem. Jaj nekem, ha nem hirdetem az evangéliumot! Ha önszántamból teszem, jutalmam lesz, ha nem önszántamból, csak megbízott hivatalnok vagyok. (1Kor 9,16-17) ======================================================================== ======================================================================== Celanói Tamás életrajzai Szent Ferencrôl Ferences Források -- 2. Balanyi György fordítását a latin kritikai szöveg és modern fordítások alapján javította: Hidász Ferenc OFM és Várnai Jakab OFM A sorozatot szerkesztik: Hidász Ferenc OFM és Várnai Jakab OFM Fedlapterv: Palkovics János A rendi elöljárók engedélyével Tartalomjegyzék ======================================================================== Tartalomjegyzék -- Összevont A könyv elektronikus változata Elôszó SZENT FERENC ELSÔ ÉLETRAJZA (VITA PRIMA) Elôszó Elsô könyv Második könyv Harmadik könyv Szent Ferenc csodái SZENT FERENC MÁSODIK ÉLETRAJZA (VITA SECUNDA) Elôszó Elsô könyv Második könyv SZENT FERENC CSODÁI (TRACTATUS DE MIRACULIS) Jegyzetek ======================================================================== Tartalomjegyzék -- Részletes A könyv elektronikus változata El~szó SZENT FERENC ELS` ÉLETRAJZA (VITA PRIMA) El~szó Els~ könyv I. fejezet. Hogyan forgolódott a világi életben II. fejezet. Hogyan látogatta meg az Úr a szívét testi betegség és éjjeli látomás formájában III. fejezet. Hogyan változott meg lélekben, de ugyanakkor életmódban nem, és mit mondott jelképesen az elrejtett kincsr~l és jegyesér~l IV. fejezet. Hogyan adott el a szent mindent, és milyen kevésbe vette a kapott pénzt V. fejezet. Hogyan üldözte ~t atyja, és hogyan vetette fogságba VI. fejezet. Hogyan engedte ~t szabadon anyja, és hogyan mezítelenítette le magát az assisi püspök el~tt VII. fejezet. Hogyan esett a rablók kezébe, hogyan dobatott a hóba, és hogyan szolgált a leprásoknak VIII. fejezet. Hogyan állította helyre San Damiano templomát és az ott megtelepedett szegény úrn~k életmódjáról IX. fejezet. Életmódjának megváltoztatása után hogyan állította helyre a Porciunkulának nevezett Boldogasszony templomát, és az evangéliumi szózat hallatára hogyan hagyott el mindent, és öltötte magára azt a habitust, melyet azóta is viselnek a testvérek X. fejezet. Az Evangélium prédikálásáról és a béke hirdetésér~l; az els~ hat testvér megtérésér~l XI. fejezet. Szent Ferenc prófétai lelkületér~l és intelmeir~l XII. fejezet. Hogyan küldötte szét kettesével a testvéreket a világba, és rövid id~ múlva hogyan jött megint össze velük XIII. fejezet. Hogyan írta meg Szent Ferenc a tizenkettes szám elérése után els~ reguláját, és hogyan er~síttette meg azt Ince pápa úrral; látomás a fáról XIV. fejezet. Visszatérése Rómából a spoletói völgybe és megpihenése útközben XV. fejezet. Boldogságos Ferenc növekv~ hírér~l és sokaknak Istenhez térésér~l; hogyan keletkezett a Kisebb Testvérek Rendje elnevezés, és hogyan oktatta boldogságos Ferenc a Rendjébe lép~ket XVI. fejezet. A Rivo Tortónál való tartózkodásról és a szegénység megtartásáról XVII. fejezet. Hogyan tanította boldogságos Ferenc imádkozni a testvéreket; a testvérek engedelmességér~l és tisztaságáról XVIII. fejezet. A tüzes szekérr~l és arról, hogy boldogságos Ferenc ismerte távollev~ testvéreinek titkát XIX. fejezet. Hogyan ~rködött a testvérek fölött; önmegvetésér~l és az igazi alázatosságról XX. fejezet. A szent sóvárgása a vértanúság elnyerésére; spanyolországi és szíriai útja; közbenjárására hogyan szabadította ki Isten az élelmiszerek megsokasításával a hajósokat az éhhalál veszedelméb~l XXI. fejezet. A madaraknak szóló prédikációról és a teremtmények engedelmességér~l XXII. fejezet. Ascoli prédikálásáról; távollétében hogyan gyógyultak meg betegek olyan tárgyak érintésére, melyek el~bb az ~ kezében voltak XXIII. fejezet. Hogyan gyógyított meg Toscanellában egy sántát, Narniban pedig egy bénát XXIV. fejezet. Hogyan adta vissza egy vak asszonynak szeme világát, és Gubbióban hogyan gyógyított ki egy másikat zsugorodásából XXV. fejezet. Hogyan gyógyított ki egy testvért a nyavalyatörésb~l, helyesebben szólva: hogyan szabadította meg az ördögt~l; hogyan szabadított meg Sangeminiben egy megszállott asszonyt XXVI. fejezet. Hogyan @zte ki Cittŕ di Castellóban is az ördögöt XXVII. fejezet. Szellemének tisztánlátásáról és állhatatosságáról; Honorius pápa úr el~tt mondott prédikációjáról; hogyan bízta magát és a testvéreket Hugolino ostiai püspök úrra XXVIII. fejezet. A szeretet szellemér~l és a részvétr~l, mellyel a szegények iránt viseltetett; mit tett egy juhval és a báránykákkal XXIX. fejezet. A szeretetr~l, mellyel a Teremt~ kedvéért valamennyi teremtmény iránt viseltetett; a küls~ és bels~ ember leírása XXX. fejezet. A jászolról, melyet az Úr születésnapján állíttatott Második könyv I. fejezet. E könyv tartalmáról, Szent Ferenc halálának idejér~l és az erényekben tett el~rehaladásáról II. fejezet. Boldogságos Ferenc h~ vágyáról és arról, hogyan értette meg a könyv fellapozásából az Úrnak rá vonatkozó szándékát III. fejezet. A Szeráf képét visel~ megfeszített ember látomásáról IV. fejezet. Boldogságos Ferenc buzgóságáról és szembajáról V. fejezet. Hogyan fogadta szentünket Rieti városában Hugó, ostiai püspök úr, és hogyan jövendölte meg neki a szent, hogy az egész világ püspöke lesz VI. fejezet. A Szent Ferenc körül szorgoskodó testvérek erényeir~l; hogyan kívánta ~ maga berendezni életét VII. fejezet. Hogyan ment Sienából Assisibe; a Santa Maria de Portiuncula templomáról és a testvérek megáldásáról VIII. fejezet. Mit tett és mit mondott, mikor boldogan jobblétre szenderült IX. fejezet. A testvérek siránkozása és öröme, mikor látták, hogy a szent a kereszt jeleit viselte magán; a Szeráf szárnyairól X. fejezet. A San Damianó-i úrn~k siratása; hogyan temették el dicsérettel és dics~séggel Harmadik könyv Szent Ferenc csodái I. A meggyógyult bénákról II. A szemük világát visszanyertekr~l III. A gonosz lelkekt~l megszállottakról IV. A haláltól megmentett betegekr~l, a vízkórban, köszvényben, idegbénulásban és más különböz~ betegségben szenved~kr~l V. A megtisztult leprásokról VI. Beszél~ némákról és halló süketekr~l SZENT FERENC MÁSODIK ÉLETRAJZA (VITA SECUNDA) El~szó Els~ könyv Megtérésér~l I. fejezet. Hogyan nevezték el~bb Jánosnak, kés~bb Ferencnek; mit jövendölt fel~le anyja, és ~ maga hogyan mondotta meg el~re, hogy mi minden fog vele történni; a fogságban tanúsított béket@résér~l II. fejezet. Egy szegény katonáról, akit felruházott és látomásáról, melyet még a világban látott hivatásáról III. fejezet. Hogyan választotta a vidám fiatalok csapata a lakoma idejére vezérévé, és hogyan változott meg egyszerre IV. fejezet. Egy koldus ruhájába öltözve hogyan evett együtt a koldusokkal a Szent Péter-templom csarnokában; gazdag alamizsnájáról V. fejezet. Hogyan mutatott neki az ördög imádság közben egy öregasszonyt, és milyen feleletet adott neki Isten; mit tett a leprásokkal VI. fejezet. A Megfeszített képér~l, mely szólott hozzá, és a tiszteletr~l, mellyel a képnek adózott VII. fejezet. Test szerinti[15] atyja és testvére üldözésér~l VIII. fejezet. Szégyenkezésének legy~zésér~l, és a szegény szüzekre vonatkozó jövendölésér~l IX. fejezet. Az ajtóról ajtóra való alamizsnakéregetésr~l X. fejezet. Bernát testvér lemondásáról XI. fejezet. A pápa úr el~tt mondott példázatáról A Sancta Maria de Portiuncula Egyházról XII. fejezet. A szent különös vonzódása a helyhez; az itt él~ testvérek életmódjáról; a Boldogságos Sz@z szeretetér~l e hely iránt XIII. fejezet. Egy látomásról Szent Ferenc és testvérei életér~l XIV. fejezet. A fegyelem szigorúságáról XV. fejezet. Szent Ferenc tapintatosságáról XVI. fejezet. Az elkövetkez~ dolgok el~relátásáról; hogyan bízta a szerzetet a római Egyházra, és egy bizonyos jövendölésr~l XVII. fejezet. Hogyan kérte a pápától az ostiai bíboros urat protektorul Második könyv Bevezetés a második részhez Boldogságos Ferenc jövendöl~ tehetségér~l I. fejezet. II. fejezet. Hogyan ismerte meg, hogy egy szentnek tartott testvér csaló III. fejezet. Hasonló eset; a különcködés ellen IV. fejezet. Hogyan jövendölte meg a keresztények Damiette-nél szenvedett vereségét V. fejezet. Hogyan ismerte meg egy testvér szívének titkos gondolatait VI. fejezet. Egy testvérr~l, aki fölött ördögöt látott; azok ellen, akik kivonják magukat a közös életb~l VII. fejezet. Hogyan szabadította meg a grecciói lakosokat a farkasok veszedelmét~l és a jégverést~l VIII. fejezet. Hogyan jövendölt meg a perugiaiaknak egy kés~bb bekövetkez~ lázadást; az egyetértés dicsérete IX. fejezet. Hogyan jövendölte meg egy asszonynak, hogy rossz férje meg fog javulni X. fejezet. Hogyan tudta meg lélekben az egyik testvérr~l, hogy útközben megbotránkoztatta társát, és hogyan jövendölte meg a szerzetb~l való távozását XI. fejezet. Hogyan tudta meg, hogy egy ifjú nem isteni sugallatra lépett be a szerzetbe XII. fejezet. Hogyan gyógyított meg egy papot, és hogyan jövendölte meg neki, hogy a b@neibe való visszaesése miatt még szigorúbb büntetésben fog részesülni XIII. fejezet. Egy kísértést szenved~ testvérr~l XIV. fejezet. Egy emberr~l, aki posztót ajánlott fel úgy, ahogyan a szent el~z~leg kérte XV. fejezet. Hogyan hívta meg ebédre orvosát, jóllehet a testvéreknek semmijük sem volt, és váratlanul milyen b~kez@en gondoskodott róluk az Úr; Isten gondviselése kiárad a testvérekre XVI. fejezet. Cellájából kij~ve hogyan áldott meg két testvért, akiknek gondolatát a Lélek sugallatából kitalálta XVII. fejezet. Imádságával hogyan fakasztott vizet a k~sziklából, és hogyan adott inni egy parasztembernek XVIII. fejezet. A szent által táplált madarakról, melyek egyike falánksága miatt lelte halálát XIX. fejezet. Hogyan teljesedett be minden, amit Bernát testvérr~l jövendölt XX. fejezet. Egy testvér kísértésér~l, aki mindenáron valami írást akart a szent kezéb~l XXI. fejezet. Hogyan ajándékozta ugyanannak a testvérnek habitusát úgy, amint az kívánta XXII. fejezet. Parancsára hogyan találtak éjnek idején petrezselymet a mezei füvek közt XXIII. fejezet. Hogyan jövendölt meg egy halála után bekövetkez~ éhínséget XXIV. fejezet. A szent éleslátásáról és a mi tudatlanságunkról A szegénységr~l XXV. fejezet. A szegénység dicsérete XXVI. fejezet. A házak szegénységér~l XXVII. fejezet. Arról az épületr~l, melyet Portiunculában kezdett széthányni XXVIII. fejezet. A bolognai házról, melyb~l még a betegeket is eltávolította XXIX. fejezet. Hogyan vonakodott belépni a cellába, melyet az övének mondottak XXX. fejezet. A házi berendezés szegénységér~l XXXI. fejezet. A grecciói feldíszített húsvéti asztalról; Krisztus példájára hogyan köszöntött be zarándokként XXXII. fejezet. A könyvek utáni mohó vágyakozás ellen Az ágyak szegényességér~l XXXIII. fejezet. Az ostiai püspök úr példája és dicsérete XXXIV. fejezet. Mi történt vele egy éjszaka egy tollvánkossal kapcsolatban Példák a pénz megvetésére XXXV. fejezet. Egy testvér kemény megfenyítése, amiért kezével érintette a pénzt XXXVI. fejezet. Egy testvér megfenyítése, amiért pénzhez nyúlt XXXVII. fejezet. Egy testvér megfeddése, amiért szükség ürügyén pénzt akart megtartani XXXVIII. fejezet. A kígyóvá változott pénzr~l A ruházat szegénységér~l XXXIX. fejezet. Hogyan feddte meg a szent szavával és példájával a lágy és fény@z~ ruhákban páváskodókat XL. fejezet. Hogyan mondotta meg el~re, hogy a szegénységt~l elpártolókat saját nyomorúságuk fogja megbüntetni Az alamizsnakéregetésr~l XLI. fejezet. Az alamizsna dicsérete XLII. fejezet. Hogyan adott példát a szent az alamizsnakéregetésre XLIII. fejezet. Milyen példát mutatott az ostiai úr udvarában, és hogyan felelt a püspöknek XLIV. fejezet. Hogyan buzdított szóval és példával alamizsnakéregetésre XLV. fejezet. Egy testvér megfeddése, aki nem akart koldulni menni XLVI. fejezet. Hogyan ment eléje az alamizsnát hozó testvérnek, és hogyan csókolta meg a vállát XLVII. fejezet. Hogy bírt rá bizonyos világi katonákat, hogy alamizsnát kéregessenek XLVIII. fejezet. A hallá változott alessandriai kappanhúsról Azokról, akik lemondanak a világról XLIX. fejezet. Egy testvér példája, aki javait a szegények helyett rokonainak adta, s akit a szent emiatt megfeddett L. fejezet. Egy látomásról, melyet a szegénységgel kapcsolatban látott Szent Ferenc részvéte a szegények iránt LI. fejezet. A szeretetr~l, mellyel a szegények iránt viseltetett, és hogyan irigyelte meg a nálánál szegényebbeket LII. fejezet. Hogyan feddett meg egy testvért egy szegény meggyanúsítása miatt LIII. fejezet. Arról a köpenyr~l, melyet Celanóban egy anyókának adott LIV. fejezet. Egy másik szegényr~l, akit szintén köpennyel ajándékozott meg LV. fejezet. Egy másik szegény iránt tanúsított hasonló jó cselekedetér~l LVI. fejezet. Hogyan engedte át egy embernek a köpenyét csak azért, hogy ne gy@lölje urát LVII. fejezet. Hogyan adta oda egy szegénynek habitusa szegélyét LVIII. fejezet. Hogyan adatta oda két testvér szegény édesanyjának a Rend birtokában lev~ egyetlen Újszövetséget LIX. fejezet. Hogyan adta oda köpenyét egy szegény szembajos asszonynak LX. fejezet. Hogyan jelent meg neki útjában három asszony, és hogyan t@nt el különös üdvözlése után Szent Ferenc imádságszeretetér~l LXI. fejezet. A szent imádkozásának helyér~l, idejér~l és lángoló hevér~l LXII. fejezet. A kánoni órák ájtatos végzésér~l LXIII. fejezet. Hogyan @zte el imádság közben a szórakoztató gondolatokat LXIV. fejezet. Egy elragadtatásról LXV. fejezet. Milyen magatartást tanúsított imádság után LXVI. fejezet. Hogyan vesztette el egy püspök a beszél~képességét, amiért imádság közben meglepte a szentet LXVII. fejezet. Hogyan tapasztalta meg egy apát önmagán Szent Ferenc imádságának hatékonyságát A szent jártasságáról a Szentírásban és szavainak hatékonyságáról LXVIII. fejezet. Milyen volt tudománya és emlékez~tehetsége LXIX. fejezet. Egy prófétai helyr~l, melyet egy domonkos rendi testvér kérésére megmagyarázott LXX. fejezet. Egy bíboros kérdéseire adott feleleteir~l LXXI. fejezet. Hogyan magyarázta meg egy testvérnek, aki olvasásra buzdította, miben áll az ~ tudománya LXXII. fejezet. Arról a két kardról, melyet Pacificus testvér a szent szájában megvillanni látott[87] LXXIII. fejezet. Szavainak hatékonyságáról és egy orvosnak ide vonatkozó bizonyságáról LXXIV. fejezet. Szilveszter testvér közvetítésével hogyan @zte ki szavainak erejével Arezzóból az ördögöket LXXV. fejezet. A fentebb említett Szilveszter testvér megtérésér~l és egy látomásáról LXXVI. fejezet. Hogyan szabadított meg egy testvért az ördög kísértését~l LXXVII. fejezet. Arról az elvetemült disznóról, amelyik megevett egy báránykát Az asszonyokkal való barátkozás ellen LXXVIII. fejezet. Az asszonyokkal való barátkozás kerülésér~l; hogyan beszélt velük a szent LXXIX. fejezet. Példázat az asszonyokra vetett tekintet ellen LXXX. fejezet. A szent atya példája a túlzott bizalmaskodás ellen A szent kísértéseir~l LXXXI. fejezet. A szent kísértéseir~l és egy kísértés legy~zésér~l LXXXII. fejezet. Hogyan próbálta a gonosz lélek hívogatással érzéki b@nre csábítani, és hogyan gy~zedelmeskedett fölötte a szent LXXXIII. fejezet. Hogyan szabadított meg egy testvért a kísértést~l; a kísértés hasznáról Hogyan verték meg szentünket az ördögök LXXXIV. fejezet. Hogyan verték meg az ördögök; a nagyok palotáinak kerülésér~l LXXXV. fejezet. Hasonló példa LXXXVI. fejezet. Egy magányos helyen szenvedett kísértésér~l és egy testvér látomásáról LXXXVII. fejezet. Egy testvérr~l, akit megszabadított kísértését~l Az igazi lelki örömr~l LXXXVIII. fejezet. A lelki öröm dicséretér~l és a búskomorság veszedelmér~l LXXXIX. fejezet. A citerajátékról, melyet egy angyaltól hallott XC. fejezet. Hogyan énekelt a szent elragadtatásában francia nyelven XCI. fejezet. Hogyan feddett meg egy szomorkodó testvért, és hogyan oktatta ki, miként kell viselkednie XCII. fejezet. Hogyan kell bánni a test-testvérrel, hogy ne zúgolódjék Az idétlen örömr~l XCIII. fejezet. A hiú dicsekvés és képmutatás ellen XCIV. fejezet. Hogyan vádolta magát képmutatással XCV. fejezet. Hogyan vádolta magát hiú dics~séghajhászással XCVI. fejezet. Hogyan felelt azoknak, akik szemt~l szembe dicsérték ~t XCVII. fejezet. Hogyan ítélte el a dicsekv~ket A szent sebhelyek titkolásáról XCVIII. fejezet. Mit felelt a szent a sebhelyek után tudakozódóknak, és milyen gondosan rejtegette azokat XCIX. fejezet. Hogyan látta meg egy testvér kegyes csalással a szent sebhelyeket C. fejezet. Oldalsebér~l, melyet az egyik testvér meglátott CI. fejezet. Hogyan kell titkolnunk erényeinket Az alázatosságról CII. fejezet. Szent Ferenc alázatossága viselkedésében, érzésében és szokásaiban; az önszeretet ellen CIII. fejezet. A terni püspökkel és egy parasztemberrel szemben tanúsított alázatosságáról CIV. fejezet. Hogyan mondott le a káptalanon az elöljáróságról és arról, hogyan imádkozott ez alkalommal CV. fejezet. Hogyan mondott le kísér~ir~l CVI. fejezet. A rangot keres~k ellen mondott szavai és a Kisebb Testvér leírása CVII. fejezet. Hogyan akarta, hogy testvérei alá legyenek vetve a papoknak, és miért CVIII. fejezet. Az imolai püspök iránt tanúsított tiszteletér~l CIX. fejezet. Szent Domonkos és Szent Ferenc versengése az alázatosságban és egymás iránti kölcsönös szeretetük CX. fejezet. Miként ajánlották magukat egymás kölcsönös szeretetébe Az engedelmességr~l CXI. fejezet. Hogyan akarta, hogy az engedelmesség gyakorlására mindig legyen mellette gvárdián CXII. fejezet. Hogyan írta le az igazán engedelmes szerzetest, és az engedelmesség három válfajáról CXIII. fejezet. Hogy nem szabad könnyelm@en parancsolni az engedelmesség nevében CXIV. fejezet. Egy testvérr~l, akinek kámzsáját t@zbe dobatta, mivel, bár áhítatból, mégis engedély nélkül jött hozzá Azokról, akik jó, illetve rossz példát adnak CXV. fejezet. Egy jó testvér példájáról és a régi testvérek szokásáról CXVI. fejezet. A szent átka egynémely testvér ellen, akik rossz példát adtak; milyen nehezen viselte el ezt CXVII. fejezet. Arról a kinyilatkoztatásról, melyet Rendje állapotára vonatkozólag kapott Istent~l; és hogy Rendje sohasem fog elenyészni A henyélés és a henyél~k ellen CXVIII. fejezet. Hogyan tudta meg a neki adott kinyilatkoztatásból, mikor szolgálja Istent, is mikor nem CXIX. fejezet. Arról a büntetésr~l, melyet Porciunkulában a hiábavaló szavakra kiróttak CXX. fejezet. Milyen szorgalmasan dolgozott ~ maga, és mennyire ki nem állhatta a henyél~ket CXXI. fejezet. Panasz a szenthez a lustálkodók és torkosok ellen Isten Igéjének szolgáiról CXXII. fejezet. Milyennek kell lennie az igehirdet~nek CXXIII. fejezet. A hiú dics~ség keres~i ellen és egy prófétai mondás értelmezése A Teremt~ szemlélése teremtményeiben CXXIV. fejezet. A szent szeretete az érz~ és érzéketlen teremtmények iránt CXXV. fejezet. Hogyan viszonozták a teremtmények szeretetét, és a t@zr~l, mely nem ártott neki CXXVI. fejezet. Arról a kis madárról, amelyik tenyerében helyezkedett el CXXVII. fejezet. A sólyomról CXXVIII. fejezet. A méhekr~l CXXIX. fejezet. A fácánról CXXX. fejezet. A tücsökr~l A szeretetr~l CXXXI. fejezet. A Szent szeretetér~l; hogyan állította oda magát a lelkek üdvéért a tökéletesség mintaképének CXXXII. fejezet. Az alattvalókról való gondoskodásról CXXXIII. fejezet. A betegek iránti részvétr~l CXXXIV. fejezet. A lelki betegek iránt érzett részvétér~l és azokról, akik másként cselekszenek CXXXV. fejezet. A spanyol testvérekr~l CXXXVI. fejezet. Azok ellen, akik a remeteségekben nem úgy élnek, mint kellene, és hogy a szent azt akarta, hogy minden közös legyen CXXXVII. fejezet. Két francia testvérr~l, akiknek odaajándékozta habitusát A rágalmazókról CXXXVIII. fejezet. Hogyan akarta büntetni a rágalmazókat A minister generális és más elöljárók képének megrajzolása CXXXIX. fejezet. Hogyan kell bánni a társakkal CXL. fejezet. A minister provinciálisokról CXLI. fejezet. Mit felelt a szent, mikor az elöljárók fel~l kérdezték A szent egyszer@ségr~l CXLII. fejezet. Miben áll az igazi egyszer@ség CXLIII. fejezet. Együgy@ János testvérr~l CXLIV. fejezet. Hogyan ápolta fiaiban az egységet, és milyen példázatot mondott róla CXLV. fejezet. Milyennek kívánta a szent hajkoronáját CXLVI. fejezet. Hogyan akarta, hogy Rendbe lépésükkor a nagy klerikusok is lemondjanak mindenükr~l CXLVII. fejezet. Minek tanulását kívánta a testvérekt~l, és hogyan jelent meg egyik kísér~jének, aki prédikálásra akarta magát adni A szent különleges áhítatgyakorlatairól CXLVIII. fejezet. Milyen megindulást érzett Isten nevének hallatán CXLIX. fejezet. Az angyalok iránti tiszteletér~l; mit tett Szent Mihály iránti szeretetéb~l CL. fejezet. Sz@zanyánk iránti áhítatáról; hogyan bízta oltalmára Rendjét CLI. fejezet. Az Úr születése iránti tiszteletér~l; hogyan akart karácsony napján mindenkinek segítségére lenni CLII. fejezet. Az Úr teste iránti áhítatáról CLIII. fejezet. Az ereklyék iránti tiszteletér~l CLIV. fejezet. A kereszt iránti áhítatáról és egy titokzatos misztériumról A szegény úrn~kr~l CLV. fejezet. Hogyan akarta, hogy a testvérek érintkezzenek velük CLVI. fejezet. Hogyan feddett meg egyeseket, akik szívesen mentek a n~vérek monostoraiba CLVII. fejezet. Arról a prédikációról, melyet inkább példaadással, mint szóval mondott a n~véreknek A testvérek regulájának ajánlása CLVIII. fejezet. Boldogságos Ferenc Regulájának ajánlásáról és egy testvérr~l, aki állandóan magával hordozta azt CLIX. fejezet. Egy látomásról, mely a Regulát ajánlotta Szent Ferenc betegségeir~l CLX. fejezet. Hogyan beszélt egy testvérnek a test igényeinek kielégítésér~l CLXI. fejezet. Mit ígért neki az Úr betegségei fejében A szent atya átköltözésér~l CLXII. fejezet. Élete végén hogyan buzdította és áldotta meg a testvéreket CLXIII. fejezet. A szent haláláról; mit tett halála el~tt CLXIV. fejezet. Egy látomásról, melyet Ágoston atya halála pillanatában látott CLXV. fejezet. Hogyan jelent meg a szent atya halála után egy testvérnek CLXVI. fejezet. Az assisi püspök látomása a szent atya elköltözésével kapcsolatban Szent Ferenc szentté avatásáról és átszállításáról CLXVII. fejezet. A szent társainak imádsága hozzája SZENT FERENC CSODÁI (TRACTATUS DE MIRACULIS) I. fejezet. Hogy már rendjének keletkezése is csodaszámba ment II. fejezet. A sebhelyek csodájáról és a Szeráf megjelenésének módjáról III. fejezet. Az érzéketlen teremtmények s f~leg a t@z fölött gyakorolt hatalmáról IV. fejezet. Az érz~ lények fölött gyakorolt hatalmáról V. fejezet. Miként állott az isteni jóság mindig készen Szent Ferenc kívánságainak teljesítésére VI. fejezet. Settesoli Jacoba úrn~r~l VII. fejezet. A boldogságos Ferenc érdeméért feltámadt halottakról VIII. fejezet. Azokról, akiket a halál torkából hozott vissza az életbe IX. fejezet. Vízkórságban és bénaságban szenved~kr~l X. fejezet. A hajótörésb~l kimentettekr~l XI. fejezet. A bebörtönzöttekr~l és foglyokról XII. fejezet. A nehéz szülést~l megszabadultakról és azokról, akik nem tartották meg a szent ünnepét XIII. fejezet. A meggyógyított sérvesekr~l XIV. fejezet. A vakokról, süketekr~l és némákról XV. fejezet. A leprásokról és vérfolyásban szenved~kr~l XVI. fejezet. Az ~rültekr~l és az ördögt~l megszállottakról XVII. fejezet. A törést és zúzódást szenvedettekr~l XVIII. fejezet. Egynémely más csodákról XIX. fejezet. Végs~ befejezés Szent Ferenc csodáihoz Jegyzetek ======================================================================== A könyv elektronikus változata Ez a program az Agapé Kiadónál 1993-ban megjelent, ISBN 963 8112 07 7 azonosítójú könyv elektronikus változata. Az elektronikus kiadás engedélyét a Kapisztrán Ferences Provincia Tartományfônöke adta meg. A programot a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár elvei szerint korlátlanul lehet lelkipásztori célokra használni. Minden más jog a Kapisztrán Ferences Provincia tulajdonában marad. ======================================================================== Elôszó Dr. Balanyi György piarista elôszava Celanói Tamás művének fordításához A ferences történetírás Hérodotoszának életérôl nagyon kevés megbízható adat áll rendelkezésünkre. Ô maga jóformán semmit sem mond magáról, és kortársai szintén nagyon szűk marokkal mérik a rá vonatkozó híreket. Még születése idejét sem ismerjük pontosan. Valamivel többet tudunk szerzônk születési helyérôl. Kortársai közül Jordanus de Giano[1] testvér és az ismert krónikaíró Salimbene testvér határozottan celanói születésűnek állítják ôt. Celano a Róma-Avezzano-Sulmona vasútvonal mentén, a múlt század második felében lecsapolt Fucinói-tótól északra fekvô városka, az Abruzzók természeti szépségekben gazdag tájainak egyik festôi pontja. 860 méter magasban épült, s omladék várával, templomaival és késôközépkori kastélyával ma is számos turistát vonz. 8-9 ezer lakosával a környék jelentékenyebb városai közé tartozik. Elsô valószínű adatunk Tamás testvér életébôl szerzetbe lépésére vonatkozik. Maga írja: ,,Kevéssel azután, hogy Szent Ferenc a Santa Maria de Porciuncula templomához érkezett, több tanult és nemes férfi csatlakozott hozzája. És ô, amilyen nemes és tapintatos lélek volt, mindegyikkel tiszteletteljesen és illô módon beszélt, és mindegyiknek megadta az ôt megilletô tiszteletet''[2]. Hogy pedig a jelentkezôk között ô is ott volt, azt megint tulajdon szavaival tudjuk bizonyítani. ,,De a jó Isten -- olvassuk nála tovább, -- aki irgalmasságában kegyes volt reám és sok másra tekinteni, mikor már Spanyolország határában járt, szembeszállott vele[3], és nem engedte ôt továbbmenni''[4]. A szent alapító spanyolországi útjának pontos idejét nem ismerjük ugyan, de általában az 1213-15 évekre szokás tenni. Következésképpen Tamás testvérnek is ez idô tájt kellett beöltöznie. Abban a tekintetben nem lehet kétségünk, hogy szerzônk a felvételre jelentkezettek két kategóriájából a tanult emberek sorába tartozott. Hiszen szerzetbe lépése után sem érkezése, sem módja nem lehetett korához képest határozottan imponálónak mondható tudásának megszerzésére. Sem származásáról, sem ifjúkoráról semmi biztosat nem tudunk. Hasonlóan nem tudjuk azt sem, hol töltötte szerzetesi életének kezdô éveit. Abból, hogy beöltözése Portiunculában történt, némi valószínűséggel következtethetjük, hogy utána valameddig Assisiben kellett idôznie. De ez csak feltevés, melyet semmi fogható adattal nem tudunk alátámasztani. Tamás testvérrel csak az 1221-es híres gyékényes káptalanon találkozunk újra. Ismeretes, hogy ezen a káptalanon határozták el a németországi misszió megindítását. Tamás habozás nélkül csatlakozott a Speyeri Cézár testvér vezetésével megindult 27 fôs missziós csapathoz, ami pedig Jordanus megítélése szerint egyet jelentett a biztos vértanúhalál vállalásával[5]. A folytatás azonban nem igazolta ezt a pesszimista borúlátást: Cézár testvér és társai a kezdet nehézségeinek leküzdése után hamar megtalálták a kulcsot a német nép szívéhez, és rövid néhány esztendô alatt a nagy jövôre hivatott kolostorok egész sorát hívták életre. Hogy a munkából Tamás testvér is derekasan kivette a részét, mutatja, hogy a misszió második esztendejében már úgy találkozunk vele, mint a mainzi, wormsi, kölni és speyeri kolostorok kusztosával, ,,ôrével''. Erre mutat az is, hogy amikor Cézár testvér 1223 tavaszán ,,megfáradt munkájában, és arra vágyott, hogy viszontlássa Szent Ferencet és a spoletói völgyben élô testvéreket''[6], Tamást bízta meg a misszió vezetésével. A bizalom újabb jelének tekinthetjük, hogy Cézár utódja, Pisai Albert testvér, az 1223. szeptember 8-án tartott speyeri tartományi gyűlésen, mely az ôrségek (kusztódiák) számát egyrôl négyre emelte, a rajnai ôrség vezetését változatlanul Tamás testvér kezén hagyta. Meddig maradt szerzônk Németföldön, adatok hiányában nem tudjuk megmondani. Általában azt tartják, hogy nem tartozott Szent Ferenc szűkebb baráti köréhez. Tehát vagy Németországban maradt, vagy hazatért, de nem Assisiben, hanem Itália más tájain folytatta tevékenységét. A szent halálát közvetlenül megelôzô heteket, esetleg hónapokat lehet, hogy Assisiben töltötte. A Poverello siratásának és temetésének élénk és szemléletes leírása mindenesetre szemtanúra vall. Még több joggal állíthatjuk ezt az 1228. július 16-án végbement ünnepélyes szentté avatásról. Hihetôleg ekkor kapta szerzônk a szent életének megírására szóló pápai megbízatást is. Hiszen tudjuk, hogy IX. Gergely pápa (1227-1241) már bíboros korában is nagy tisztelettel és ôszinte nagyrabecsüléssel viseltetett a szent irányában, mint pápa pedig még inkább igyekezett kimutatni iránta érzett tiszteletét. Így már szentté avatása elôtt elhatározta, hogy hamvainak befogadására külön templomot építtet, a szentté avatás megtörténte után pedig azon nyomban gondoskodott hivatalos, felolvasásra szánt életrajzának, akkori fogalmak szerint legendájának megfelelô megíratásáról. Hogy választása éppen Tamás testvérre esett, mindennél meggyôzôbb bizonyítéka annak, hogy a derék testvér akkor már széles körben jó nevű író és tudós hírében állott. Tamás testvér természetesen kész örömest vállalta a nagy kitüntetést és megtiszteltetést jelentô megbízást, és azon melegében hozzá is látott. Íróműhelyét Assisiben rendezte be, mert a dolog természetének megfelelôen onnét remélhette a legtöbb adatot és a legmegbízhatóbb tanúkat. Olyan tüneményes gyorsasággal dolgozott, hogy fél év alatt nemcsak az anyaggyűjtéssel, hanem a formába öntéssel is elkészült. 1229 elején már teljesen kész állapotban mutatta be munkáját Gergely pápának, aki az idô tájt éppen Perugiában tartózkodott. Ezt bizonyítja a párizsi Nemzeti Könyvtár egyik középkori kéziratának bejegyzése: ,,IX Gergely pápa úr dicsôséges uralkodásának második esztendejében, 1229. február 25-én Perugiában átvette, megerôsítette és szentesítette ezt a legendát.'' Ez a magyarázata annak, hogy a Vita Prima egy ideig Gergely- legenda néven is szerepelt az irodalomban. Szerzônk, úgy látszik, a szentté avatás után is Assisiben maradt egy ideig. 1230. május 25-én, mikor a szent hamvait a kicsiny Szent György- templomból az épülôben lévô fönséges S. Francesco-bazilika altemplomába szállították át, még egész biztosan ott volt. Ezt onnét tudjuk, hogy a nevezetes alkalomra németországi társa, Jordanus de Giano testvér is hazalátogatott, és Tamás a viszontlátás fölött érzett örömében ereklyékkel, a szent néhány hajszálával és ruhadarabjával kedveskedett neki.[7] A következô másfél évtizedre megint nyoma vész Tamás testvérnek. Csak a negyvenes évek derekán bukkan ismét elénk a második életrajz, a Vita Secunda megírásával kapcsolatban. Az évek múlása ugyanis megmutatta, hogy a Vita Prima, bármilyen igyekezettel és jóakarattal készült, teljesnek és kimerítônek távolról sem mondható. A Poverello hűséges kísérôinek emlékezetébôl mindig újabb és újabb részletek léptek elô, melyekrôl a hivatalos életrajz hallgatott. Érthetô volt tehát, hogy a rendi közvélemény egyre hangosabban kezdte sürgetni egy újabb és kimerítôbb életrajz összeállítását. Ennek a követelésnek adott hangot az 1244-es genovai egyetemes káptalan, mikor minden testvért felszólított, hogy aki csak tud valami újat a szent alapító életébôl, azt haladéktalanul vesse papírra és bocsássa Crescentius a Jesi generális rendelkezésére. A felszólítás nyomán meg is indult a szorgalmas adatgyűjtés. Különösen a szent bizalmas barátai és utolsó éveiben állandó kísérôi: Angelus, Leó és Rufinus szolgáltak sok újabb részlettel. Rövid idô alatt annyira megduzzadt az anyag, hogy feldolgozására lehetett gondolni. A generális bizalma ismét Tamás testvér felé fordult. Hiszen a Vita Prima megjelenése óta a legmagasabb egyházi körök mellett a rendi közvélemény is a rend hivatalos történetíróját látta benne. És Tamás testvér ezúttal is iparkodott méltónak bizonyulni a beléje helyezett bizalomra: 1244-47 között a beszolgáltatott gazdag anyag alapján és a mondott három testvér, a tres socii tényleges közreműködésével elkészítette második életírását, melyet Vita Secunda néven ismerünk. Az új életírás sok tekintetben másnak sikerült, mint az elsô. Mindenekelôtt egészen más a feldolgozás módja. Nem rendszeres és összefüggô életrajzot ad, hanem a rendelkezésre álló anyag természetének megfelelôen színes és változatos mozaikdarabokat fűz egymás mellé, melyek mindegyike más és más erényét tükrözi vissza a szeretett mesternek. Így formailag talán kevésbé egységes és művészi, mint az elsô, viszont tartalmilag sokkal gazdagabb. Valóságos kincsesbányája a jellemzô apróságoknak és epizódoknak, melyek sok tekintetben élesebb fényt vetnek a Poverello egyéniségére, mint a Vita Prima retorikus fejtegetései. A második, sok tekintetben tökéletesebb és kimerítôbb életrajz megjelenése egyelôre ki is elégítette az igényeket és elnémított minden kritikát. De még mindig megírásra várt a szent életének egyik, folyvást bôvülô fejezete: csodáinak rendszeres összeállítása. Az a vázlatos függelék, melyet Tamás testvér a Vita Primához csatolt, sem teljesnek, sem kielégítônek nem volt mondható. Az elsietettség nyomai még jobban meglátszottak rajta, mint magán az életrajzon. De meg azóta nemcsak sok, korábban titkolt csoda került napvilágra, hanem szinte napról napra újabbak is történtek. Mert nem szabad elfelejtenünk, hogy a Poverello a kor legnépszerűbb szentjei közé tartozott. Nem kis rendi érdek fűzôdött tehát ahhoz, hogy újabb csodáiról is tudomást szerezzen a világ. Ezért Boldog Pármai János generális harmadízben is Tamás testvér avatott tollához fordult és megbízást adott neki a szent csodáinak minél teljesebb összegyűjtésére. Így született meg 1250 és 1252 közt a Tractatus de miraculis, mely összesen 19 fejezetben ismerteti a szent nevéhez fűzôdô csodatételeket. Mindezeken kívül még egy ferences tárgyú munka szerzôsége fűzôdik Tamás testvér nevéhez. Ma ugyanis már az egész tudományos világ benne látja Szent Ferenc leghűségesebb követôjének, Szent Klárának életíróját. Mint a Vita Primát, ezt a munkáját is legmagasabb parancsra, IV. Sándor pápa egyenes felszólítására írta, éspedig valószínűleg hamarosan az 1255. augusztus 11-én végbement szentté avatás után. Ezzel le is zárult Tamás testvér nyilvános működése. Élete utolsó éveit szűkebb hazájában, a marsicai püspökség területén fekvô taglicozzói kolostorban élte le. Itt elvállalta a S. Giovanni di Val dei Varri klarissza monostor nôvéreinek lelki gondozását. Itt érte utol a halál is, talán valamivel 1260 után. A monostor templomában helyezték örök nyugalomra. Síri nyugalma azonban nem volt zavartalan. A klarisszák 1476-ban elhagyták a monostort, amely azután 1506-ban II. Gyula pápa adományából a tagliacozzói minoriták kezére került. Ezek már néhány év múlva elhatározták, hogy Tamás testvér csodák fényében tündöklô hamvait a maguk templomába viszik át. Az átszállítás 1516-ban történt meg; de úgy látszik, nem a legnagyobb rendben. Erre mutat, hogy a marsicai püspök 1517. március 16-án a pápai udvartól monitoriumot eszközöl ki a hamvak elrablói ellen. Az eset közelebbi részleteit nem ismerjük. Annyi azonban bizonyos, hogy a testvér földi maradványai ettôl fogva a tagliacozzói minorita templom fôoltára mögött nyugodtak. Mivel azonban továbbra sem szűntek meg csodákkal tündökölni, a tagliacozzói atyák a gondosan összeillesztett és minorita ruhába öltöztetett csontokat egy dúsan aranyozott és felül kristályüveg lappal ellátott fakoporsóba zárva a fôoltár alatt helyezték el. Feliratot is tettek rá ezzel a szöveggel: B. THOMAS DE CELANO S.F.D. SCRIPTOR CHRONICARUM ET SEQUENTIAE MORTUORUM[8] ,,Boldog Celanói Tamás, Szent Ferenc tanítványa, a krónikák és a halottakról szóló szekvencia szerzôje.'' A sekrestyében látható az a XIII. századi kéziratos misekönyv, melyet írónk a San Giovanni monostorban használt. Meg kell még jegyeznünk, hogy Tamás testvért rendjén belül századok óta boldogként tisztelik. Errôl nemcsak írott dokumentumok szólnak, hanem történeti tények is tanúskodnak. Egy adat szerint a XVIII. század elején Celanóban október hó második vasárnapján ünnepelték a testvér emlékét.[9] A boldoggá avatás ügyét el is indították, de a jezsuita rend feloszlatása következtében elkallódott az anyag. Tamás testvér két életírása és tractatusa nem csak tartalmában, hanem formájában is kiváló alkotások. Elsô tekintetre meglátszik rajtuk, hogy ízig-vérig íróember tollából kerültek ki. Tamassia mondása: ,,A pápa a liturgia elôírásai szerint avatta szentté az assisi poverellót, a celanói páter pedig az irodalom eszközeivel végezte ugyanezt a munkát''[10], bár nem dicséretnek volt szánva, alapjában mégis megállja a helyét. Nem kétséges, hogy Tamás testvér tisztán mint író is korának legjelentékenyebb egyéniségei közé tartozott. Fiatalabb korában, minden bizonnyal szűkebb hazájának, a nápolyi királyságnak valamelyik jobb iskolájában alaposan elsajátította a szükséges grammatikai és retorikai ismereteket. Amellett a teológiába is mélyen beledolgozta magát. A Szentírásban való jártassága egyenesen elképesztô. Egyik szakavatott ismertetôje joggal állapítja meg, hogy talán az egész középkornak nincs még egy írója, akinek írásai olyan gazdagon volnának átszôve szentírási idézetekkel, mint az övéi. Nagy erôssége Tamás testvérnek, hogy kitűnôen tudott latinul. Igaz, ez csak részben volt érdeme. Hiszen az ô korában és az ô hazájában a latin nyelv félig-meddig még élônek számított, melyet az iskolázott emberek általában könnyen megértettek és fôleg írásban szívesen használtak. Ez a körülmény azonban bizonyos fokig a klasszikus hangzás rovására ment. Óhatatlan volt ugyanis, hogy a klasszikus szókincs mellett az egyházi szóhasználatból és az egyre öntudatosabb feltörekvô román nemzeti nyelvekbôl kölcsönzött szavak és fordulatok bele ne keveredjenek az elôadásba. Hoonhout holland filológus nem kevesebb, mint hat elhatároló réteget különböztet meg Tamás testvér szókincsében. Ezek a paleo-latin, a klasszikus latin, a posztklasszikus latin, a késôi latin, az egyházi latin és végül a nemzeti nyelvekre való átmenetet jelentô vulgáris latin[11]. A quaracchi atyák mintaszerű szövegkiadásának hatalmas jegyzetanyaga ebben a vonatkozásban is biztos eligazításokkal szolgál. Tamás testvér azonban nemcsak történetíró, hanem egyben költô is volt. Érthetô tehát, hogy nem érte be a prózai elôadás egyszerű formáival, hanem szívesen nyúlt a költôi hatás eszközeihez is. Művei csak úgy hemzsegnek a költôi alakzatoktól: alliterációktól, hasonlatoktól, ellentétektôl, szójátékoktól és szeszélyes képektôl; gyakori nála a mondatközepek és mondatvégzôdések rímes összecsengése, az úgynevezett cursus[12]. Ebben a tekintetben talán kissé túl is lô a célon. Mert annyit meg kell állapítanunk, hogy a szónok és a költô nemegyszer fölébe került benne a történetírónak. Mintha nagyobb gondot fordítana mondatainak kerekdedségére és jó hangzására, mint az elbeszélt események egymásutánjának és lélektani összefüggésének feltüntetésére. De ha a színek és a kifejezések megválasztásában olykor- olykor túlzásba is esik, elôadásában tudatosan sohasem vét az igazság ellen. Különösen áll ez a Vita Secundára, melynek elôadása észrevehetôleg egyszerűbb és kevésbé szónokias, mint a Primáé. Látszik, hogy a Leó testvéréktôl átvett gazdag anyag nem csak tárgyilag, hanem formailag is befolyásolta írónkat, és szinte észrevétlenül több bensôségre és egyszerűségre hangolta. Mindent összevéve tehát Tamás testvér kétrendbeli életírása minden ízében egy becsületes és igazságra törekvô ember művének benyomását kelti. Ennyiben méltó nyitánya a hatalmasra duzzadt ferences irodalomnak, s bizonyos szónoki túlzásaitól és költôi hatásra számító fordulataitól eltekintve ma is joggal tekinthetô minden újabb Szent Ferenc-életrajz alapjának. Feltehetô, hogy Tamás testvér műve mindjárt elkészülése után forgalomba került és a rend tüneményes terjeszkedésének arányában az egész keresztény világba elhatott. Ekkor azonban közbejött az 1266. évi narbonne-i káptalan szerencsétlen határozata, mely Szt. Bonaventura hivatalosan szentesített életrajza érdekében az összes korábbi legendák bevonását és megsemmisítését rendelte el. E határozat nyomán a Vita Primának és Secundának legtöbb ferences tulajdonban levô példányát megsemmisítették. Jellemzô, hogy a quaracchi atyáktól konzultált húsz kézirat között mindössze egy ferences eredetű akadt, a falleronei kódex. A többiek mind idegen, részben bencés és cisztercita, részben egyetemi és magángyűjteményekbôl kerültek elô. A Quaracchi kiadás évtizedek gondos kutatásain épült fel és emberileg tökéletesnek mondható. Fô erôssége, hogy lectio variansaiban az összes hozzáférhetô kéziratok anyagát tekintetbe veszi, és jegyzeteiben szinte minden elképzelhetô nehézséget felold. Fordításunk készítésekor úgy éreztük, hogy régi adósságot törlesztünk vele. Hiszen az elmúlt évtizedek során ferences tanulmányainkban annyiszor fordultunk hozzájuk felvilágosításért és eligazításért, hogy egyre határozottabbá vált az az érzésünk, hogy legalább ennyivel tartozunk derék szerzôjüknek. Közben-közben arra is gondoltunk, hogy a magyar ferences irodalom van annyira fejlett, hogy megbírja, sôt igényli a szent legrégibb és sok vonatkozásban leghitelesebb életírásának magyar tolmácsolását. A feladat -- talán nem szükséges mondanunk -- nem volt könnyű. Hiszen egy egészen más világnak más, a mienkétôl sokban elütô hangnemben és ízlés szerint rögzített gondolatvilágát úgy kellett magyarul tolmácsolnunk, hogy a mai olvasó fennakadás nélkül megértse és bizonyos fokig magáénak is érezze. Bizony nem egy mondatnak újra meg újra neki kellett gyürkôznünk. De végre sikerült megoldani feladatunkat anélkül, hogy akár a szöveghűség, akár a mai magyar nyelv szelleme ellen súlyosabban vétettünk volna. A teljes magyar Celano-kiadás hirdesse magyar földön is a Poverello dicsôségét! Dr. Balanyi György piarista [1956] Dr. Balanyi György bevezetôje a korabeli ferences kutatások legfrissebb eredményeit tükrözte. Közreadásakor ezért kihagytuk belôle azokat a részeket, amelyeket maga Balanyi sem tenne közzé, ha ma jelentetné meg írását. Az ô igényességének és szorgalmának adóztunk azzal, hogy bevezetôjének maradandó sorait felidéztük, és az alábbiakban néhány olyan adattal kiegészítjük, amelyet az azóta eltelt évek kutatásai tártak fel. Márpedig ezek az évek döntô fordulatot hoztak a ferences források kutatásában. A II. vatikáni zsinat felszólítása nyomán a ferencesek is újult erôvel és új módszerekkel kezdték kutatni saját eszményeik forrásait. Balanyi bevezetôjébôl szinte semmit nem tudtunk átvenni a Celanói-mű tartalmi elemzésébôl, mert az a század elsô felének kérdéseit tükrözi. A XX. század elsô felének ferences szakirodalma pedig Paul Sabatier-vel vitatkozik. Sabatier 1894-ben Párizsban közzéteszi ,,Vie de S. François'' című könyvét. ,,Az egyébként nagyérdemű protestáns történetíró a hagyományos felfogástól eltérôen a vallási szubjektivizmus képviselôjének és ennyiben a XVI. századi hitújítók elôfutárának tette meg szentünket, akit szerinte csak a Hugolino bíborostól képviselt hivatalos egyházi hatalom kényszerített arra, hogy az eredetileg szándékolt egyetemes vallási és erkölcsi reform helyett megelégedjék egy céljában és eszközeiben ugyan újszerű, de lényegében mégis a megszokott keretek között mozgó szerzet alapításával'' (Balanyi bevezetôje). A legnagyobb haszna Sabatier könyvének az volt, hogy felkeltette a ferencesek érdeklôdését a forrásmunkák iránt. A ,,ferences irodalom kamaszkora idôvel kitombolta magát'' (Balanyi), és a kutatások a század közepétôl érett módszerekkel, a szentírástudomány és az irodalomkritika módszereivel folytak tovább. Ezek alapján a három Celanói-mű tartalmáról röviden a következôket mondhatjuk. A Vita Prima három könyvre oszlik. Elsô könyve Ferenc ifjúságától 1223. december 25-ig idézi fel az eseményeket. Eközben az 1213-19 közötti években az idôrend kissé felborul, és a tematikus elrendezésnek adja át a helyét. A második könyv 1124-tôl folytatja az életrajzot, és Ferenc életének utolsó éveivel foglalkozik. A harmadik könyv a szentté avatásról szól, és közöl egy jegyzéket a csodákról, amelyet a kanonizáció során felolvastak. A szentté avatás többi irata nem maradt fenn. A Vita Prima kis részben Tanmásnak mint szemtanúnak a beszámolója, nagyrészt azonban ,,megbízható tanúk'' beszámolóján alapul. Ezek fôleg a szent közvetlen környezete, Illés testvér, Szent Klára, Assisi város személyiségei, akik ismerték Ferencet, mint pl. Guido püspök. Írásbeli forrás ehhez az életrajzhoz Szt. Ferenc néhány műve lehetett: a Regulák, a Végrendelet, a Naphimnusz; továbbá az a körlevél, amellyel Illés testvér a szent halálát hírül adta és hivatalosan kihirdette a szent sebhelyek tényét. A Vita Prima tehát szorosan kapcsolódik a szentté avatáshoz. Egy ilyen eljárás két vizsgálatból áll: a csodák valódisága és az életszentség vizsgálatából. IX Gergely személyesen meg volt gyôzôdve Ferenc életszentségérôl, ,,a legnagyobb biztonság megszerzése végett a földkerekségen a szent megdicsôülésének talált, összeírt és alkalmas tanúkkal hitelesített csodáit megvizsgáltatta, mégpedig olyan bíbornokokkal, akik nem látszottak az ügy barátainak''[13]. Ez a jegyzék került a Vita Prima végére. Ami az életszentség vizsgálatát illeti, erre a források tanúsága szerint legfeljebb csak rövidített, illetve leegyszerűsített formában került sor, és nem tudjuk, hogy iratai Tamás kezébe kerültek-e. A Vita Secunda keletkezését illetôen Balanyi is beszél az 1244-es genovai káptalan felhívásáról, melyre tudomásunk szerint a következô anyagok érkeztek be: -- A ,,Három Társ Legendája''[14], Leó, Rufinus és Angelus, valamint néhány más testvér emlékezései; -- Visszaemlékezések azoktól a testvérektôl, akik Ferenc utolsó éveiben mellette voltak; -- ,,A szent kisebb testvérek életérôl szóló dialógus", valószínűleg Paviai Tamás tollából[15], aki Ferencrôl nem sokat ír, utalva arra, hogy Celanói elsô életrajzában már beszélt róla. A munkát Celanói 1246. augusztus 11-e után kezdhette el, a Három Társ levelének dátuma után. Crescentius a Jesi generálisnak ajánlja művét, aki pedig 1247. július 13-án a lyoni káptalanon öregsége miatt lemondott. Celanói valószínűleg 1247 május közepére készült e a második életrajzzal, amit már Pármai János, az új generális hagyott jóvá. A Vita Secunda két részbôl áll. Az elsô könyv csak 17 fejezetet ölel fel, és fôleg Ferenc megtérésére koncentrál. Celanói tehát kiegészíti és kiigazítja az elsô életrajz beszámolóját Ferenc életének errôl az idôszakáról, elsôsorban a Három Társ kiegészítései alapján[16]. A második könyv 167 fejezetet foglal magába, és témák szerinti elrendezést követ. Ehhez Tamás egy rövid prológust fűzött, melyben ez áll: ,,Megítélésünk szerint boldogságos Ferenc az isteni szentség legszentségesebb tükre és tökéletességének visszfénye.'' A második életrajzzal tehát az volt Celanói Tamás szándéka, hogy a testvérek második nemzedéke elé, akik Ferencet már nem ismerték személyesen, a ,,tökéletesség tükrét'' tartsa, ,,szunnyadó szeretetüket'' felébressze, hogy amit megfogadtak, életre is váltsák. Valószínű, hogy már a genovai káptalan döntését is, mellyel az újabb beszámolókat bekérték, a rend állapota inspirálta. A Kisebb Testvérek ugyanis még mindig keresték azt a középutat, amellyel a testvérek valóban nagy tömege a regulát meg tudta valósítani. A Vita Secunda legfontosabb forrásai a társak visszaemlékezései, melyek késôbb a Perugiai Legenda, a Speculum Perfectionis minus, a Speculum Perfectionis és a Little-kézirat gyűjteményeiben jelennek meg. Ha leszámítjuk azokat a részeket, amelyekre más életrajzokban (Bonaventurát kivéve) nem találunk párhuzamos helyet, akkor is nem kevesebb mint 95 szakasz marad. Ezeknek nem ismerjük a forrását. Szinte biztos, hogy ezeket Celanói a minister generálistól rendelkezésére bocsátott gazdag anyagból merítette. Tartalmi szempontból a második életrajz az elsô kiegészítése. Tamás tudatosan kerüli az ismétléseket a Vita Primához képest, bár maradnak érintkezési pontok. A cursus változó használata azt mutatja, hogy Tamás a kapott beszámolókon idônként alig változtatott, legtöbbször azonban nyelvileg erôsen átalakította, tartalmilag pedig némileg tompította azokat. A társak beszámolójában többször olvashatjuk a ,,Mi, akik vele voltunk'' formulát, amellyel Ferenc életének példás voltát emelik ki. Tamás ezeket a bevezetô szavakat legtöbbször elhagyja, hiszen az egész Vita Secundával az a szándéka, hogy Ferencet mint a tökéletesség tükrét mutassa be, és nem akarta, hogy az ismételt hivatkozások szándékával ellenkezô hatást váltsanak ki. A csodákról szóló traktátus valószínűleg 1250 júliusa és 1252 vége között keletkezett. Pármai János generális a gyűjtemény ügyében többször is levélben fordult Tamáshoz. Mintha Tamás testvér vonakodott volna a csodákról írni. Ezt látszik igazolni a traktátus bevezetôje is, amelyben bevallja, hogy Szent Ferenc életében a voltaképpeni csodát a rend keletkezésében és döbbenetes elterjedésében látja. A második szakasz azonnal a stigmatizációról tartalmaz jelentést, amely nemcsak mint csoda jelenik meg, hanem a szent titkáról, a kereszt misztériumának fontosságáról elmélkedik Tamás. Csak ezután következnek a csodák elbeszélései. A szerzô vonakodása még az utolsó szakaszban is kifejezésre jut. Valószínű, hogy Szent Ferenc sírjánál egy jegyzéket vezettek az ott történt csodákról, amelybe Tamás betekintést nyert. Mindegyik csodaelbeszélésre vonatkozik, hogy Tamás kerüli a túlzott díszítést és kiszínezést. Az életrajzokban is leírt csodákat szinte ugyanúgy mondja el itt is. A gyűjtemény rendkívül értékes tanúsággal szolgál az elsô testvérek életérôl: Szent Ferenc tiszteletérôl, a neki tett fogadalmakról, ünneplésérôl, a neki szentelt templomokról, a róla készített képekrôl[17], a róla szóló népnyelvű énekekrôl[18], és arról, hogyan hitelesítette Ferenc a leveleit[19]. A teljesség kedvéért felsoroljuk Celanói Tamás egyéb műveit is: a) Szent Ferenc földi maradványainak átszállítása alkalmából írja Tamás testvér a ,,Legenda ad usum chori'' című rövid életrajzot a zsolozsmázó testvérek számára; b) Legenda sanctae Clarae virginis, amelyrôl Balanyi is említést tesz; c) Tamást tekintik a ,,Sanctitatis nova signa'' és a ,,Fregit victor'' ferences szekvenciák szerzôjének. A XIV. század óta a ,,Dies Irae'' szerzôségét is az ô nevével kapcsolják össze. Az ének nagy részét 1931-ben egy Celanói Tamás elôtti kódexben is megtalálták, ami Tamás szerzôségét némiképp kétségbe vonja. Néhány szó magáról a fordításról. A Balanyi hagyatékában (Piarista Központi Levéltár, Bp., No 160.) fennmaradt gépelt kézirat nem volt nyomdakész állapotban; kisebb- nagyobb átdolgozásra szorult. A latin eredetivel összevetve sok hiányzó mondatot, sôt szakaszt is pótolnunk kellett, melynek során igyekeztünk megôrizni a fordító választékos stílusát. A szentírási utalások nagy száma miatt csak a hosszabb, teljesebb idézeteket tüntettük fel. A latin fordítás -- különösen az ószövetségi könyvek esetében -- több helyen eltér a ma használatos fordításoktól; ilyenkor a latin szöveghez igazodtunk. Balanyi lábjegyzeteit fôként a latin és a német kritikai kiadás alapján bôvítettük. Balanyi György azt kívánta bevezetôje végén, hogy e kiadás ,,hirdesse magyar földön is a Poverello dicsôségét''. Szent Ferenc szavaival szeretnénk zárni bevezetônket: ,,Én megtettem, amit tennem kellett, amit nektek kell tennetek, arra tanítson meg benneteket Krisztus''. Hidász Ferenc Várnai Jakab kisebb testvérek ======================================================================== Elôszó Vita Prima Az Úr nevében! Ámen. Kezdôdik az elôszó boldogságos Ferenc életéhez 1 A következôkben boldogságos Ferenc atyánk életét és cselekedeteit kívánom jó rendben és áhítatos kegyelettel elôadni, természetesen mindenütt az igazság szemmel tartásával és útmutatása szerint. Mivel azonban nincsen ember, aki mindent észben tudna tartani, amit tett és tanított, dicsôséges Gergely pápa[1] parancsára legalább azokat az eseményeket igyekszem tehetségemhez képest egyszerű szavakkal megörökíteni, melyeket vagy tôle magától hallottam, vagy amelyekrôl megbízható és szavahihetô tanúk révén értesültem. Ó, bárcsak méltó tanítványa lehetnék annak, aki mindig kerülte a rejtélyes beszédet, és még hírbôl sem ismerte a szavak cicomáját. Ami anyagot össze tudtam a boldogságos férfiúról gyűjteni, azt három részre osztottam, s mindegyik részt fejezetekre tagoltam, hogy így az elbeszélt események egymásutánjában zavar s megbízhatóság tekintetében kétség ne támadjon. Az elsô könyv elôadása a történeti sorrendet követi, és nagy egészében a szent tisztaságos életének, jámbor erkölcseinek és üdvösséges tanításainak van szentelve. Itt-ott néhány csodát is közbeszôttünk a sok közül, amiket Urunk és Istenünk még életében kegyes volt általa művelni. A második könyv utolsó elôtti évétôl boldog kimúlásáig viszi az elbeszélés fonalát. Végül a harmadik sok csodát mond el, de még többet elhallgat azok közül, melyeket dicsôséges szentünk az égben Krisztussal uralkodva itt a földön művel. De részletesen beszámol arról a hódolatról, dicséretrôl és dicsôségrôl, mellyel szerencsésen uralkodó Gergely pápánk és vele a római Anyaszentegyház valamennyi bíborosa adózott neki, mikor ôt a szentek sorába iktatta. Hála a mindenható Istennek, aki szentjeiben mindig csodálatosnak és szeretetre méltónak mutatkozik. Vége az elôszónak ======================================================================== I. fejezet. Hogyan forgolódott a világi életben Vita Prima Elsô könyv A mindenható Úristen, Atya, Fiú és Szentlélek dicséretére és dicsôségére, Ámen. Kezdôdik boldogságos Ferenc atyánk élete. 1 A spoletói völgy felsô végében fekvô Assisi városában élt egy Ferenc nevű ember, akit szülei, a világ hiú szokásának hódolva, kora fiatalságától kezdve szertelenségre neveltek, és aki az ô nyomorúságos életük és erkölcseik láttán még náluknál is hiúbbá és szertelenebbé fejlôdött. Ó, mert a névleges keresztények körében kiirthatatlanul mély gyökeret vert ez a rossz szokás; szinte törvénnyel szentesített elôírásnak tekintik azt a veszedelmes elvet, hogy fiaikat születésüktôl kezdve lehetôleg minél nagyobb puhaságban és fegyelmezetlenségben kell nevelniük. Még mielôtt beszélni, sôt gügyögni tudnának az éppen csak megszületett kisdedek, jelekkel és szavakkal máris csúf és utálatos dolgokra tanítják ôket. Amint pedig elkövetkezik az elválasztás ideje, valósággal kényszerítik ôket, hogy bizonyos illetlen dolgokat nemcsak mondjanak, hanem cselekedjenek is. És ôk gyerekes félelembôl nem merik a jót cselekedni, mert tudják, hogy ellenkezô esetben szigorú büntetést vonnak magukra. Igaza van tehát a világi költônek: ,,Mivel szüleink rossz példájának árnyékában növünk fel, a bűnök minden neme bölcsônktôl nyomon kísér bennünket''[2]. És ez csakugyan így van; a szülôk kívánságai annál veszedelmesebbek gyermekeikre, minél könnyebben beteljesednek. Amint lassan növekednek korban, szüleik ösztönzésére annál jobban belemerülnek a rosszaságba. Hiszen romlott gyökérrôl csak romlott fa hajthat, és ami egyszer elfajzott, azt vajmi nehéz -- ha ugyan nem lehetetlen -- eredeti állapotához visszatéríteni. S amikor átlépik az ifjúkor küszöbét, ugyan mi jót várhatunk tôlük? Menten beletemetkeznek a zabolátlanság minden nemébe, és mivel minden szabad nekik, ami kedvükre van, minden igyekezetükkel a bűnök szolgálatára vetik magukat. Így tehát teljes tudatossággal a bűn szolgáivá szegôdnek, és tagjaikat a gonoszság fegyvereiül adják oda. Életvitelükben és magatartásukban semmit sem tükröznek vissza a szent kereszténységbôl, s a keresztény nevet legfeljebb takarónak használják. És a szerencsétlenek a legtöbb esetben még rosszabbaknak mutatják magukat, mint amilyenek a valóságban, nehogy annál megvetendôbb színben tűnjenek fel, minél ártatlanabbak. 2 Ilyen szomorú körülmények közt nevelkedett kora gyermekségétôl az az ember is, akit ma szentként tisztelünk, mert csakugyan szent, és körülbelül huszonöt éves koráig szánalmasan eltékozolta minden idejét. Sôt, hiúság dolgában messze fölülmúlta valamennyi kortársát, s állandó bajkeverôjük és oktalanságra ösztönzôjük lett. De talán éppen ezért mindenki csodálattal adózott neki, és ô csak annál jobban igyekezett, hogy a világi hiúság csillogtatásában: játszi tréfákban, szellemeskedésekben, szórakoztató csevegésekben, éneklésekben, lágy és leomló ruhák viselésében valamennyi barátját megelôzze. Ugyanis fölötte igen gazdag volt; nem zsugori, hanem ellenkezôleg, pazarló; nem pénzhalmozó, hanem tékozló; gondos kereskedô, de hiúságokra minden pillanatban költeni kész sáfár. Egyébként nagyon udvarias, elôzékeny és szeretetreméltó ember volt, de ez is a vesztére vált. Mert sokan éppen ezen tulajdonságai miatt csatlakoztak hozzá, s lettek bajszerzôk és bűnokozók. Ô ugyanis bűntársai csapatától kísérve, mint valami elôkelô nagyúr járt-kelt fel s alá, rótta Babilon[3] tereit, mígnem letekintett rá az Úr a mennybôl[4], nevéért messze elfordította tôle haragját, és dicséretével megfékezte száját, hogy egészen el ne vesszen.[5] Így hát fölötte volt az Úr keze[6] és a Magasságbeli jobbjának változása[7], hogy láttára a bűnösök bizalomra gerjedjenek a kegyelem visszaszerzésére, és példája mindenki elôtt megnyissa az Istenhez térés útját[8]. ======================================================================== II. fejezet. Hogyan látogatta meg az Úr a szívét testi Vita Prima betegség és éjjeli látomás formájában Elsô könyv 3 Mikor ez a férfiú a fiatalos szenvedély tüzétôl lángolva még bűnökben fetrengett, mikor a bűnökre amúgy is könnyen hajló korának megfelelôen az ifjúság minden vélt jogát ki akarta élvezni, és az ôskígyó mérgétôl izgatva sehogyan sem tudott lehiggadni, ím egyszerre jelentkezett nála az isteni bosszúállás vagy talán inkább kegyelem[9], és menten hozzákezdett rossz útra tért lelkiismeretének helyes ösvényre tereléséhez. Jelentkezése lelki szorongás és testi betegség formájában történt úgy, ahogyan a próféta mondja: ,,Tövissel elzárom utadat és falat emelek eléje''[10]. Hosszú ideig tartó betegeskedése után -- mert az emberi nyakasság másként, mint csapásokkal nem hajlítható meg -- egészen más színben kezdte látni a dolgokat, mint annak elôtte. Miután kissé erôre kapott, és felüdülés céljából, egyelôre botra támaszkodva, kisebb-nagyobb sétákat kezdett tenni a ház körül, egy napon kimerészkedett a szabadba, és figyelmesen végighordozta tekintetét az eléje táruló tájon. De sem a szántóföldek megkapó szépsége, sem a szôlôskertek bája, sem általában semmi szemet gyönyörködtetô látvány nem szerzett neki élvezetet. Ô maga csodálkozott legjobban a hirtelen változáson, és magában balgáknak minôsítette azokat, akik a múló szépségekhez ragaszkodnak. 4 Ettôl a naptól kezdve kezdte kevésbe venni magát, és bizonyos megvetéssel gondolni mindenre, amit addig csodálattal és szeretettel övezett. De nem teljesen és nem is igazában, mert a hiúság kötelékeit még nem szakította el egészen, aminthogy az elhibázott szolgálat igáját is csak félig rázta le nyakáról. Mert fölötte igen nehéz a megszokott dolgoktól elszakadni, s a lélekben gyökeret vert szokásokat csak kínkeservesen lehet kitépni. A lélek, ha még oly nagy ideje jobb útra tért is, vissza-visszatér kezdeti hibáihoz, és a bűn az idô múlásával szinte természetünkké válik. Így Ferenc is megpróbálta kivonni magát az isteni kéz alól, és hogy viszonyai kedvezôbbre fordultak, egykettôre megfeledkezett az atyai fenyítésrôl. Ismét arra kezdett gondolni, ami a világé. És mivel nem ismerte Isten tervét, azzal ámította magát, hogy a világi dicsôségért és hiúságért még világraszóló dolgokat fog művelni. Történt, hogy egy assisi nemes ember nagy költségen felfegyverkezve és hiú dicsôségvágytól felfuvalkodva éppen akkor készült Apuliába indulni, hogy ott nagy vagyont vagy legalább hadi dicsôséget szerezzen magának. Ferenc, mikor errôl hallott, amilyen könnyelmű és gyors elhatározású ember volt, azonnal megegyezett vele, hogy ô is vele tart, jóllehet nemesség dolgában messze mögötte maradt, viszont nagylelkűség tekintetében mérhetetlenül fölötte állott; ugyanúgy gazdagság dolgában nem versenyezhetett vele, ám bôkezűségben messze felülmúlta. 5 Egy éjszaka tehát, mikor már teljesen rászánta magát terve keresztülvitelére, és már szinte égett az indulás vágyától, Az, aki megérintette ôt az igazság vesszejével, kegyelmének mondhatatlan édességében egy éjszakai látomás formájában meglátogatta ôt; éspedig, mivel dicsôségre áhítozott, a dicsôség fényének megcsillogtatásával örvendeztette meg és magasztalta fel. Úgy tűnt ugyanis neki, mintha házuk fegyverekkel -- nyergekkel, pajzsokkal, lándzsákkal és más hasonlókkal -- lett volna telezsúfolva. E látványra örömében majd kibújt a bôrébôl, és magában mindegyre azt latolgatta, mit jelent mindez. Mert odahaza nem szokott ilyesmit látni, hanem legfeljebb eladásra szánt posztókötegeket. Mialatt váltig a különös jelenségen jártatta az eszét, azt a választ kapta, hogy mindezek a fegyverek neki és katonáinak vannak szánva. Mikor tehát másnap felébredt, örömtôl túláradó lélekkel kelt fel, s a látomást különös szerencse jelének vélte. Szentül hitte, hogy apuliai útja szerencsésen fog végzôdni. Még nem tudta ugyanis, mit beszél[11], és az égbôl adott megbízatást egyáltalán nem értette. Abból azonban, hogy bár hadi készülôdéseivel állott összefüggésben, mégsem okozott neki akkora örömet, mint rendes körülmények közt okoznia kellett volna, gyaníthatta volna, hogy a látomást nem értelmezi helyesen. Hiszen rendes körülmények közt a látomásnak szinte ellenállhatatlan erôvel kellett volna ösztönöznie arra, hogy tervét keresztülvigye, és vágyva-- vágyott útjának szerencsésen végére jusson. Egyébként nagyon helyesen tétetik itt mindjárt az elején említés fegyverekrôl; aminthogy helyes az is, hogy az erôs fegyveressel szembeszállni készülô katonának bôven adatik fegyver, hogy második Dávidként a seregek Ura Istenének nevében[12] megszabadítsa Izraelt a régi ellenség szégyenletes igájától. ======================================================================== III. fejezet. Hogyan változott meg lélekben, de ugyanakkor Vita Prima életmódban nem, és mit mondott jelképesen az elrejtett Elsô könyv kincsrôl és jegyesérôl 6 Ferenc, miután lélekben egészen átalakult, de testben a régi maradt, feladta apuliai útjának tervét, és ezentúl szüntelenül azon igyekezett, hogy akaratát az isteni akarathoz igazítsa. Ezért egy idôre visszavonult a világtól és a kereskedéstôl, és azon volt, hogy Jézus Krisztust minél bensôségesebben a szívébe zárja[13]. Miként az okos kereskedô, a megtalált drágagyöngyöt elrejtette a csúfolkodók szeme elôl, és iparkodott azt mindene feláldozása árán birtokba venni[14]. Élt akkoriban Assisi városában egy vele egykorú ifjú, akit mindenki másnál jobban kedvelt, és akit a kölcsönös szereteten alapuló barátság címén méltónak talált arra is, hogy legbensôbb titkaiba beavassa. Ezt gyakran magával vitte távolesô és elmélkedésre alkalmas helyekre, elhitetvén vele, hogy ott nagy és értékes kincsnek jutott a nyomára. Az ifjú örömmel hallotta ezt, és kíváncsiságtól sarkallva mindig kész örömest tartott vele. Volt a város közelében egy barlang. Legtöbbször ide irányozták lépteiket, miközben a kincsrôl beszélgettek. Isten embere, aki már szent volt -- mert szent volt a szándéka --, egy napon szintén ebbe a barlangba vonult, s mialatt társa kint várakozott, ô a lélek újszerű és eddig még nem tapasztalt hevületében imádta az Atyát a rejtekben. Örült neki, hogy senki sem tudja, mi történik ott bent, és a jobb kedvéért bölcsen eltitkolva a jót, szent elhatározásában egyedül Istenhez fordult tanácsért. Buzgón imádkozott, hogy az örök és igaz Isten irányítsa lépteit, és tanítsa meg ôt akarata teljesítésére. Közben nagy szorongást állott ki, és mindaddig nem tudott megnyugodni, amíg csak tettekre nem váltotta azt, ami szívében megfogant. Közben a legkülönbözôbb gondolatok hullámoztak lelkében, és egészen felkavarták ôt. Belül égett az isteni tűz lángolásától, és a lelkét betöltô szent hevületet hiába próbálta kifelé titkolni. Másrészt nagyon bántotta, hogy súlyosan vétkezett, és haragra ingerelte az isteni fölség szemét[15]. Sem a múlt, sem a jelen bűnei nem szereztek neki többé gyönyörűséget. De még nem bízott egészen magában, hogy a jövô dolgaiban meg tudja magát tartóztatni. Érthetô tehát, hogy amikor visszatért barátjához, annyira el volt gyötörve, hogy egészen más embernek látszott, mikor belépett, és másnak, mikor kijött. 7 Egy napon aztán, mikor a legbensôbb hévvel hívta segítségül az Úr irgalmát, megmutatta neki az Úr, mit kell cselekednie. Ettôl kezdve olyan szertelen öröm töltötte el, hogy nem tudott fölötte uralkodni, és így egy s más akarata ellenére is eljutott az emberek fülébe. Bár a szívét betöltô határtalan szeretet lángolása miatt nem tudott hallgatni, mégis volt annyira óvatos, hogy csak talányokban beszélt róla. Miként fentebb említett bensô barátja elôtt elrejtett kincset emlegetett, azonképpen többi barátja elôtt is csak homályos célzások formájában szólott jövôjét illetôen. Mindössze annyit mondott, hogy az apuliai út tervét végleg elejtette, s helyette odahaza szándékozik nagy és nemes tetteket véghezvinni. Ebbôl társai arra következtettek, hogy házasodni készül. Azon melegében meg is kérdezték tôle: ,,Csak nem akarsz megházasodni, Ferenc?'' Mire ô így felelt: ,,Elôkelôbb és szebb menyasszonyt szemeltem ki magamnak, mint amilyet bármelyikôtök is látott valaha; szebb és bölcsebb ô minden asszonynál.'' S valóban, Isten szeplôtelen jegyese, az igazi szerzetesi élet az, akit magához ölelt, az elrejtett kincs pedig, mely után mindenki másnál mohóbban sóvárgott, a mennyek országa. Tudnivaló ugyanis, hogy evangéliumi hivatását szükségképpen azzal kellett hiánytalanul betöltenie, hogy az Evangélium szolgájává szegôdött hitben és igazságban. ======================================================================== IV. fejezet. Hogyan adott el a szent mindent, és milyen Vita Prima kevésbe vette a kapott pénzt Elsô könyv 8 A Magasságbeli boldogságos szolgája, miután ily módon felövezte magát és erôt merített a Szentlélekbôl, mivel a kiszabott idô sürgette, habozás nélkül követte lelkének boldogságot árasztó ihletét, és a földi javak semmibevételével a legfôbb javak felé indult. Az elindulással annál kevésbé volt szabad várnia, mivel a halálos fertôzés már annyira eláradt a világon, és sokaknak tagjait már annyira megbénította, hogy az orvos legkisebb késlekedése okvetlenül életükbe került volna. Ezért rögtön felkerekedett: megjelölte magát a szent kereszt jelével, felkantározta lovát, nyeregbe szállott, és néhány vég eladásra kikészített skarlátposztóval a legrövidebb úton Folignóba ment. Itt a szokásos módon eladta minden portékáját, s mivel ügyes kereskedô volt, még lovát is, melyen addig ült, a kapott ár fejében otthagyta. Miután így minden tehertôl megszabadult, visszatérô útjában egyre azon törte a fejét, milyen vallásos célra fordíthatná a pénzt. És íme, miközben csodálatos módon egészen Isten ügyének adta át magát, csak egy órára is elviselhetetlen tehernek kezdte érezni a pénzt; az egész summát olybá vette, mint a tengerpart fövenyét, és igyekezett minél elôbb túladni rajta. Amint így Assisi felé baktatott, az út mentén egy templomocskára bukkant, melyet valamikor San Damiano tiszteletére építettek. De a templom, mivel már nagyon omladozott, minden pillanatban összedôléssel fenyegetett. 9 Krisztus új katonája, mikor odaérkezett, megindult ekkora szegénység láttán, s félelemmel vegyes tisztelettel lépett be a kis templomba. Késôbb egy szegény pap került eléje, akinek mély tisztelettel kezet csókolt, átadta neki a magánál levô egész összeget, és egyúttal eléje tárta jövôt illetô terveit. A pap a váratlan megtérés láttán egészen magán kívül volt a csodálkozástól, és nem akart hinni tulajdon fülének. Mivel azt gondolta, gúnyt űznek belôle, kereken visszautasította a felajánlott pénzt. Hiszen még elôtte való napon is látta, milyen -- hogy úgy mondjam -- különc módon élt Ferenc rokonai és barátai körében, és hogyan igyekezett balgaság tekintetében mindenki mást felülmúlni. De az ifjú makacsul kitartott, váltig igyekezett bizalmat kelteni maga iránt, és esengve kérte a papot, hogy az Úr szerelméért legalább annyit engedjen meg neki, hogy vele maradhasson. A pap végre megengedte az ottmaradást, a pénzt azonban Ferenc szüleitôl való félelmében, nem akarta elfogadni. Erre ô, mint a pénz igazi megvetôje, egy ablakba dobta a tekintélyes összeget, és azontúl annyit sem gondolt vele, mint a porral. Mert bölcsességet akart szerezni, mely jobb az aranynál, és okosságot, mely becsesebb az ezüstnél[16]. ======================================================================== V. fejezet. Hogyan üldözte ôt atyja, és hogyan vetette Vita Prima fogságba Elsô könyv 10 Mialatt a fölséges Isten szolgája a mondott helyen idôzött, atyja szorgos kém módjára minden helyet átkutatott, hogy megtudja, mi is történt voltaképpen fiával. Mikor végre megtudta, hol és milyen körülmények közt él, szíve mély fájdalommal telt el. Egészen megzavarta ôt e nem várt fordulat. Maga köré gyűjtött barátaival és szomszédaival menten odasietett tehát, ahol Isten szolgája tartózkodott. Ô azonban, mivel még új harcosa volt Krisztusnak, az üldözôk közeledésére és fenyegetô lármájuk hallatára, hogy kitérjen haragjuk elôl, egy gondosan leplezett gödörben vonta meg magát, melyet maga ásott erre a célra. A gödör a ház körül volt, és csupán egyetlen szolga tudott róla. Ferenc egy teljes hónapot töltött itt, és csak végsô szükség esetén merte elhagyni. Az ételt, melyet idôrôl idôre nyújtottak neki, ott fogyasztotta el a gödör homályában, s egyébként is minden neki tett szolgálat titokban maradt. Egész idô alatt sűrű könnyhullatással kérte az Urat, hogy szabadítsa ki ôt a vesztére törô üldözôk kezébôl, és kegyes jóságával teljesítse szent kívánságát. Böjttel és sírással esengett az Üdvözítô kegyelméért, és mivel a maga erejében nem bízott, egészen az Úrra vetette gondját[17]. És bár a gödör homályában élt, mégis valami mondhatatlan, soha addig nem tapasztalt öröm töltötte el egész lényét. Ettôl lángolva végre elhagyta rejtekhelyét, és nyíltan kitette magát az üldözôk szidalmainak. 11 Elhatározását egykettôre tett követte, s bizonyos türelmetlenséggel, lázas sietséggel és szent vidámsággal rátért a városba vezetô útra. Az Úr harcának megvívásához a hit pajzsát feszítette maga elé, és a nagylelkű bizalom fegyvereivel övezte magát. Útközben folyvást restséggel és gyávasággal vádolta magát. Régi ismerôsei, mikor meglátták ôt, mostani állapotát összehasonlították a régivel, azonnal szidalmazni kezdték, és esztelen bolondnak nevezték, sôt az utca sarával és kövekkel dobálták meg. De hogy is tehettek volna másképp, amikor régi énjébôl annyira kiforgatottnak és a soványságtól annyira kiaszottnak látták?! Csakugyan nem gondolhattak mást, mint hogy mindez az esztelen túlerôltetésnek és megháborodásnak a következménye. Mivel azonban jobb a türelmes a kevélynél[18], Isten szolgája úgy tett, mintha mindezt nem hallotta volna; semmi sértés nem hozta ki sodrából, nem csüggesztette el, sôt még hálát adott értük az Úrnak. Mert a gonosz hiába üldözi a helyes úton járót: minél többet árt ugyanis neki, a jó annál biztosabban diadalmaskodik. A nemes lelket, mondja valaki, csak erôsebbé teszi a megaláztatás[19]. 12 Eközben a zaj és lárma az egész város utcáit és tereit betöltötte, és a gúnyolódók szidalmazó szavai hol innét, hol onnét visszhangzottak. A nagy zenebona híre, sok más mellett, végre atyja fülébe is eljutott. Mikor fiának nevét hallotta, és megtudta, hogy polgártársai milyen kínos ügybe keverték, haladéktalanul odasietett, de nem azért, hogy ôt kiszabadítsa, hanem ellenkezôleg, hogy elveszítse. Minden kíméletet félretéve úgy vetette rá magát, mint a dühös farkas a bárányra. Elôbb sötét és fenyegetô tekintettel végigmérte, azután pedig megragadta, s durva és erôszakos kézzel hazahurcolta. Odahaza több napra kíméletlenül egy sötét odúba zárta, és abban a hiszemben, hogy a maga akaratára tudja ôt hajlítani, elôbb szép szóval, majd ütlegekkel és bilincsekkel próbált rá hatni. Ferenc azonban mindebbôl csak nagyobb erôt és készséget merített szent elhatározásának valóra váltásához. Sem a szemrehányó szavak, sem a kínzó bilincsek nem tudták kihozni sodrából. Mert fölötte bajos ütlegekkel és bilincsekkel a helyes életiránytól és szilárd álláspontjától eltéríteni vagy éppen Krisztus nyájából kirekeszteni az olyan embert, aki szinte kötelességszerűen örömét leli a szenvedésben. Nem retteg a nagy vizek áradásától[20] az, akinek van hová menekülnie a szorongatások elôl. A menedék maga Isten Fia, aki, nehogy túlságosan keménynek találjuk saját szenvedéseinket, szüntelenül szemünk elôtt tartja, hogy ô hasonlíthatatlanul többet szenvedett érettünk. ======================================================================== VI. fejezet. Hogyan engedte ôt szabadon anyja, és hogyan Vita Prima mezítelenítette le magát az assisi püspök elôtt Elsô könyv 13 Történt pedig, hogy atyjának valamilyen sürgôs családi okból kifolyólag egy idôre el kellett utaznia. Mindazonáltal Isten emberét megkötözve továbbra is a házi fogdában hagyta. Anyja, aki így egyedül maradt vele a házban, és aki eredetileg sem helyeselte férje eljárását, most megpróbált nyájas szavakkal hatni fiára. Mikor azonban látta, hogy semmiképpen sem tudja ôt szándékától eltéríteni, megesett rajta anyai szíve; levette tehát bilincseit, és szabadon engedte távozni. Ferencnek, miután hálát adott a mindenható Úristennek, elsô dolga volt sietve visszatérni korábbi helyére. A megpróbáltatások tüzében megedzve és a sokféle háborúság kiállása után sokkal szabadabbnak érezte magát, és vidámabban tekintett a világba is. Lelke megacélosodott az elszenvedett bántalmak tűrésében, és bárhol megfordult, most már mindenütt félelem nélkül és bátran járt. Idôközben megjött atyja, és mivel nem találta ôt otthon, bűnét bűnnel tetôzve, keserű szemrehányásokat tett feleségének. Majd nagy zajjal és hangos szidalmakkal fia tartózkodási helyére ment, hogy ha már nem tudja visszatérésre bírni, legalább a környék elhagyására kényszerítse. Mivel azonban az erôsnek bizodalma az Úr félelmében vagyon[21], a kegyelem gyermeke, mihelyt test szerint gondolkodó atyja[22] közeledését hallotta, félelem nélkül és vidám orcával önként eléje lépett, és hangos szóval nyíltan a szemébe mondta, hogy bilincseit és ütlegeit semmibe sem veszi. Sôt biztosította ôt arról is, hogy Krisztus nevéért bármily szenvedést kész örömest elvisel. 14 Atyja, miután meggyôzôdött róla, hogy Ferencet megkezdett útjáról visszatéríteni nem tudja, legalább a pénzt igyekezett bármi áron megkaparintani. Isten embere eredetileg a szegények táplálására és a templomocska kijavítására szánta az egész összeget. Aki azonban nem ragaszkodik a pénzhez, azt nem szédíti meg a földi javak csillogása, és akinek szívébôl teljességgel hiányzik az anyagiak utáni vágy, azt egyáltalán nem zavarja elveszítésének a lehetôsége. Mikor azután elôkerült a pénz, melyet a földi javak megvetôje és az égi kincsek mohó keresôje a poros ablakba dobott, valamennyire csillapult atyjának haragja; a megtalálás ,,párája'' kissé enyhítette kapzsiságának égetô szomját. Utána a város püspöke elé vezette fiát, hogy annak színe elôtt mondjon le minden birtokáról, és adjon vissza mindent, ami még esetleg nála van. És ô nemcsak hogy nem vonakodott, hanem ellenkezôleg, a legnagyobb örömmel és készségesen sietett eleget tenni a felszólításnak. 15 Mikor a püspök elé értek, minden habozás és késedelem nélkül, és anélkül, hogy kérdést várt vagy maga csak egy szót is szólt volna, levetette és atyja kezébe számlálta minden ruhadarabját; még alsó ruháját sem tartotta meg, úgyhogy anyaszült meztelenül állott a sokaság elôtt. A püspök azonnal megértette szándékát, és miközben lángoló hevét és állhatatosságát szerfölött csodálta, sietve felkelt, és magához ölelve ôt köpenyével befödte. Világosan látta ugyanis, hogy isteni sugallatról van szó, és hogy Isten emberének eljárása, melynek a szemtanúja volt, misztériumot rejt magába. Ezért ettôl fogva állandó segítôjévé szegôdött, s mint hathatós gyámolítója és erôsítôje, szíve szeretetébe fogadta ôt. Most már igazán mezítelenül küzdött a mezítelen ellen[23], és elvetve magától mindent, ami a világé, egyedül az isteni igazságon jártatta az eszét. Iparkodott minél kevesebbe venni életét, és minden érte való aggódást elhessegetni magától, hogy így a szegénység oldalán biztos békét nyerjen az élet ezer veszélyt rejtô útján. Tudta ugyanis, hogy a test az egyetlen válaszfal, mely egyelôre elzárja Isten színelátásától. ======================================================================== VII. fejezet. Hogyan esett a rablók kezébe, hogyan dobatott Vita Prima a hóba, és hogyan szolgált a leprásoknak Elsô könyv 16 Ferenc, aki az imént még skarlátban páváskodott, most rongyokba burkolva rótta az utat. Egy erdôben bolyongva éppen az Úr dicséretét zengte, éspedig francia nyelven, mikor váratlanul rablók támadtak rá. Nyers kérdésükre: ,,Ki vagy?'', Isten embere magabiztosan és csengô hangon így válaszolt: ,,A nagy Király hírnöke vagyok. Mi közötök hozzá?'' Erre a rablók megragadták, és sűrű ütlegek közt egy hóval telt mély árokba taszították. ,,Így, nyugodj itt, te paraszt hírnöke Istennek'' -- mondották. Ô azonban, mihelyt a haramiák továbbállottak, bár nem kis vergôdés árán, kimászott az árokból, leverte magáról a havat, és túláradó örömében hangos énekszóval újból rágyújtott a mindenek Teremtôje magasztalására. Az erdô csak úgy visszhangzott énekétôl. Végre egy bencés monostorhoz[24] érkezett. Úgy, ahogyan volt, egy szál hitvány ingben, több napon át kisegítô kuktaként teljesített szolgálatot a konyhán, és legalább levessel szerette volna csillapítani éhségét. Mivel azonban semmi részvétre nem talált, és még csak egy elnyűtt barátcsuhát sem tudott szerezni, nem annyira neheztelésbôl, mint inkább kényszerűségbôl megint útnak eredt. Így jutott el Gubbio városába, ahol egy régi barátja[25], végre egy szegényes tunikát kerített neki. Nem is olyan sokára aztán, amikor Isten emberének a híre már terjedôben volt, s neve ismertté lett az emberek közt, a mondott monostor perjele, fontolóra véve az Isten emberével szemben tanúsított magatartás fonákságát, felkereste ôt, és az Üdvözítô iránti tiszteletbôl a maga és társai nevében bocsánatot kért tôle. 17 Ezek után a leprásokhoz ment a tökéletes alázatosság szent rajongója, és hosszabb idôre ott maradt köztük. Isten szerelméért a legnagyobb készséggel szolgált nekik minden szükségükben; mosogatta rothadásnak indult tagjaikat, és sebeikbôl kinyomta a gennyet. Végrendeletében maga mondja: ,,Amíg bűnökben éltem, nagyon keserű volt számomra a leprások látása; de az Úr közéjük vezetett, és én irgalmasságot cselekedtem velük.'' Ugyancsak ô beszélte, hogy valamikor annyira elviselhetetlen volt számára a leprások látása, hogy világfi korában házaik megpillantására már két mérföldnyire befogta az orrát. Mióta azonban a Magasságbeli kegyelmébôl és erejével szent és hasznos gondolatok kezdték foglalkoztatni, egészen megváltozott. Még a világban élt, mikor egy napon egy leprással találta magát szemben; de ô erôt vett magán: odalépett hozzá és megcsókolta. Ettôl kezdve még kevesebbre tartotta magát, mígnem a Megváltó kegyelmébôl eljutott önmaga tökéletes megvetéséig. Egyébként más szegényeken is szívesen segített; a nincstelenek felé már világi korában is készségesen nyújtotta alamizsnaosztó kezét, aminthogy a lesújtottak iránt is mindig mély részvéttel viseltetett. Mikor egy napon szokása ellenére -- mert azt meg kell hagyni, nagyon udvarias ember volt -- egy alamizsnát kérô koldust kemény szavakkal elutasított, nyomban megbánta tettét, és magában nem gyôzte eleget ismételgetni, milyen szégyen és gyalázat a nagy Király nevében az alamizsnát kérônek kérését elutasítani. Azon melegében szívbôl megfogadta, hogy ezentúl senkitôl, aki Isten nevében fordul hozzá, tehetsége szerint semmit meg nem tagad. Ígéretét hűségesen meg is tartotta. Utoljára önmagát is odaadta, és elôbb valósította, mint hirdette az evangéliumi tanácsot: ,,Aki kér, annak adj, és attól aki kölcsönt akar tôled, ne tagadd meg''[26]. ======================================================================== VIII. fejezet. Hogyan állította helyre San Damiano Vita Prima templomát és az ott megtelepedett szegény úrnôk Elsô könyv életmódjáról 18 Boldogságos Ferencnek, miután test szerint gondolkodó atyjától visszanyerte szabadságát, elsô dolga volt, hogy hajlékot emelt Istennek, de ahelyett, hogy új épülettel kísérletezett volna, megelégedett egy régi és már erôsen omladozó istenháza helyreállításával. Ezért nem hányta szét az alapot, hanem ellenkezôleg, arra épített, tudtán kívül is követve Krisztus mondását: ,,A lerakott alapon kívül, mely Jézus Krisztus, mást senki sem rakhat.''[27] Miután ugyanis, mint már mondottuk, visszatért arra a helyre, ahol San Damiano ôsrégi temploma állott, azt a Magasságbeli kegyelmébôl egészen megújította. Ez lett az a boldogságos és szent hely, melyen a szegény úrnôknek nevezett szent szüzek dicsôséges és fönséges rendje Szent Ferenc közreműködésével, a megtérésétôl számított hatodik esztendôben kezdetét vette. Ez lett az a hely, melyen az Assisi városában született Klára úrnô a ráépített többi köveknek drágalátos és sziklaszilárd alapja lôn. A nevezett úrnô ugyanis, miután a szent férfiú ösztönzésére, kevéssel a Testvérek Rendjének megalapítása után[28] Istenhez tért, megszámlálhatatlanul sokaknak szolgált lelki épülésére és példájára. Elôkelô volt származásban, de még elôkelôbb a kegyelemben; szűz volt testében, de százszor szűzebb lelkében; fiatal volt életkorban, de érett bölcs a gondolkodásban; szilárd volt elhatározásaiban és lángolva vágyakozott Isten szeretete után; gazdag volt bölcsességben és kitűnt az alázatosságban. Neve fényességet jelent, de fényesebb volt élete és még életénél is fényesebb volt erénye. 19 Ô szolgált alapjául a felbecsülhetetlen értékű drágagyöngyök nemes tornyának, akik nem emberektôl, hanem Istentôl nyernek dicséretet[29], s akiknek dicsôségét sem szűkre szabott elmélkedéssel felfogni, sem kevés szóval elmondani nem lehet. Mindenekelôtt elevenen élt bennük a fogyhatatlan kölcsönös szeretet, mely annyira összekovácsolta akaratukat, hogy ha negyvenen vagy ötvenen éltek is együtt, a lélek mindig pontosan ugyanannak akarására vagy nem akarására ihlette ôket. Második helyen az alázatosság drágaköve ragyogott bennük, mely megóvja az égbôl nyert adományokat és javakat, és alapul szolgál a többi erények kiérdemelésére. Harmadiknak a szüzesség és a tisztaság lilioma árasztotta el mindannyiukat olyan csodálatos illattal, hogy a földi gondokról egészen megfeledkezve egyedül az égi dolgokkal kívántak foglalkozni, és az illat nyomán szívükben az örök Jegyesnek olyan forró szerelme gyulladt ki, hogy e szent érzés teljessége kizárja, hogy korábbi életük szokásait kövessék. Negyediknek a fölséges szegénység jegyét viselték magukon olyannyira, hogy élelem és ruházat dolgában sokszor még a legelemibb szükségleteiket sem tudták vagy éppen csak hogy ki tudták elégíteni. 20 Ötödiknek az önmegtagadás és hallgatás különös kegyelmét nyerték olyan mértékben, hogy testi vágyaik lecsendesítése és nyelvük megfékezése jóformán semmi erôfeszítésükbe sem került; némelyek annyira elszoktak közülük a beszédtôl, hogy mikor a szükség szólásra kényszerítette ôket, szinte keresniük kellett a szavakat gondolataik kifejezésére. Hatodik helyen a türelem erénye ékesítette ôket olyan magas fokban, hogy semmiféle megpróbáltatás vagy kellemetlenség nem tudta ôket lehangolni vagy sodrukból kihozni. Végül hetediknek a szemlélôdés erényét érdemelték ki. Utoljára annyira elsajátították ezt az erényt, hogy benne láttak meg mindent, amit tenniük, illetve kerülniük kellett, és rajta keresztül tanulták meg, hogy adják oda elméjüket Istenért[30], s dicsôségének és imádásának éjjel-nappal való szüntelen zengedezését. Ó, bárcsak az örök Isten az ô szent kegyelmébôl még szentebb beteljesedéssel koronázná meg ezt a szent kezdeményezést. De most legyen elég ennyit mondanunk az Istennek szentelt szüzekrôl és Krisztus alázatos szolgálóiról. Hiszen csodálatos életmódjuk és dicsôséges szabályzatuk ismertetése, melyet Gergely pápa úrtól, akkor még csak ostiai püspöktôl nyertek[31]. külön könyvet, a könyv megírása pedig külön szabad idô kiszakítását kívánná[32]. ======================================================================== IX. fejezet. Életmódjának megváltoztatása után hogyan Vita Prima állította helyre a Porciunkulának nevezett Boldogasszony Elsô könyv templomát, és az evangéliumi szózat hallatára hogyan hagyott el mindent, és öltötte magára azt a habitust, melyet azóta is viselnek a testvérek 21 Isten szentje, miután egészen új életmódot alakított ki magának, és az említett templom restaurálását befejezte, Assisi környékének más tájára húzódott át, és ott megint egy elhagyatott, félig-meddig romokban heverô templom helyreállításába kezdett. Most is megingathatatlan kitartással dolgozott, és nem nyugodott addig, amíg ezt a munkáját is szerencsésen be nem fejezte[33]. Utána megint továbbment. Ezúttal a Portiunculának nevezett helyen állapodott meg, ahol Isten anyjának, a Boldogságos Szűz Máriának tiszteletére emeltek templomot a régiek, de most teljesen elhagyottan és gondozatlanul állott. Isten szentje, aki egyébként is nagy tisztelettel viseltetett a minden Jóság Anyja iránt, mély megindulással szemlélte a pusztulást, és habozás nélkül oda tette át lakását. Mire ezt a templomot is rendbe hozta, megtérésének már harmadik esztendejében járt. Ebben az idôben még remeteruhát viselt, derekát bôrövvel kötötte át, kezében botot hordott, s lábára sarut húzott. 22 Történt azonban egy napon, hogy az említett templomban éppen azt az evangéliumi szakaszt olvasták fel, melyben az Úr szétküldötte tanítványait prédikálni. Isten szentje, aki szintén jelen volt a szentmisén, megértette ugyan az evangélium szavait, a mise végeztével mégis odajárult a pap elé, és könyörögve kérte, magyarázza meg neki részletesebben a hallottakat. Ez készséggel hajlott kérésére. Szent Ferenc pedig, mikor meghallotta, hogy Krisztus tanítványainak sem aranyat, sem ezüstöt, sem pénzt nem szabad maguknál tartaniuk; az útra sem erszényt, sem tarisznyát, sem kenyeret, sem botot nem szabad magukkal vinniük; sem sarut, sem két köntöst, nem szabad viselniük, hanem szüntelenül az Isten országát és bűnbánatot kell hirdetniük, tüstént felujjongott a Szentlélekben: ,,Ez az, amit én akarok, ez az, amit én keresek, ez az, amit teljes szívembôl tenni kívánok! A szent atya túláradó örömmel mindjárt hozzálátott a hallottak megvalósításához. Egy percnyi késedelmet nem tűrt, csakhogy minél elôbb tettel is megvalósítsa azt, amit az imént füllel hallott. Ezért lábáról haladéktalanul leoldotta a sarut, kezébôl eldobta a botot, és beérte egyetlen köntössel, melyet bôröv helyett kötéllel szorított össze. Ettôl az idôtôl kezdve a kereszt képével jelölte meg köntösét, hogy annak erejével a sátán minden kísértését messze űzze magától; ezenfelül a lehetô legdurvább anyagból készíttette, hogy benne megfeszítse testét a vétkekkel és kívánságokkal, s végül a legszegényesebb kivitelben, olyanban, melyet a világnak eszébe sem jut megkívánni. Egyébként minden mást is, amit csak hallott, nagy gondossággal és áhítatos odaadással igyekezett megvalósítani. Mert ô nem süket hallgatója volt az Evangéliumnak, hanem, amit csak hallott, mindent pontosan az emlékezetébe vésett, és lehetôleg betű szerint meg is valósított. ======================================================================== X. fejezet. Az Evangélium prédikálásáról és a béke Vita Prima hirdetésérôl; az elsô hat testvér megtérésérôl Elsô könyv 23 Ettôl fogva lángoló hévvel és túláradó örömmel kezdte hirdetni mindenkinek a bűnbánatot és egyszerű szóval, de áradó szívvel épülésére szolgált hallgatóinak. Szava, miként az égô tűz, behatolt a szívek rejtekébe, és mindenkit csodálkozásra indított. Egészen más embernek látszott, mint annak elôtte volt, s miközben az eget szemlélte, méltatlannak érezte magához, hogy a földre vesse tekintetét. És csodálatos: ugyanott kezdett prédikálni, ahol gyermekkorában olvasni tanult, és ahol késôbb nagy tisztességgel ideiglenesen el is temették[34]. Így a szerencsés elindulást még szerencsésebb befejezés koronázta. Ahol tanult, ugyanott tanított is; ahol kezdte, ugyanott végezte is be. Minden prédikációjában, mielôtt hirdette volna Isten igéjét, békét kívánt hallgatóinak ily szavakkal: ,,Az Úr adjon nektek békét!'' Nagy lelkesedéssel szüntelenül ezt a békét hirdette a férfiaknak és nôknek, szembejövôknek és távozóknak. Ezzel elérte, hogy sokan azok közül, akik eredetileg gyűlölték a békét és a lélek üdvösségét, az Úr segítségével ismét visszataláltak Hozzá, s maguk is a béke fiai és az örök üdvösség sóvárgói lettek. 24 Ezek közül elsônek egy egyszerű és jámbor lelkű assisi polgár csatlakozott Isten emberéhez[35]. Utána Bernát testvér[36] akarta kivenni részét a béke hirdetésébôl, és a mennyek országának elnyeréséért vidám lélekkel Isten szentjének a nyomába szegôdött. Ô ugyanis korábban gyakran vendégül látta a boldogságos atyát, és így bôséges alkalma volt meggyôzôdnie életérôl és erényeirôl, s eltelni szentségének jó illatával. Ez a körülmény egyrészt gyakran félelemmel töltötte el, másrészt pedig az üdvözülés vágyát oltotta lelkébe. Mert látta, hogy a szent alig alszik valamit, ellenben egész éjjel imádkozik, s dicséri Istent, valamint az ô anyját, a Boldogságos Szűz Máriát. Nem gyôzött eleget csodálkozni magában, és váltig hajtogatta: ,,Ez az ember csakugyan Istentôl van.'' Sietett tehát mindenét eladni, s a befolyó pénzt nem rokonai, hanem a szegények közt osztotta szét. A tökéletesebb élet útjának választásával így váltotta valóra a szent Evangélium tanácsát: ,,Ha tökéletes akarsz lenni -- felelte Jézus --, add el, amid van, az árát oszd szét a szegények között, így kincsed lesz a mennyben. Aztán jöjj és kövess engem!''[37] Ezután életmódban és ruházkodásban szorosan alkalmazkodott Szent Ferenc példájához, s mindaddig mellette maradt, míg csak a testvérek számának rohamos növekedésével engedélyt nem nyert a kegyes atyától, hogy máshová tegye át tartózkodási helyét. Istenhez térése, javainak eladása és azok árának szétosztása tekintetében hosszú ideig mintául szolgált mindazoknak, akik szintén megtérésre gondoltak. Szent Ferencet módfölött megörvendeztette egy ilyen nagy tekintélyű férfiú megtérése és csatlakozása, mert ebbôl nyilvánvalóan látta, hogy az Úrnak gondja van ôrá, és nem felejtett el hasznos társat és hűséges barátot támasztani számára. 25 Nyomban utána egy másik assisi polgár csatlakozott hozzá, aki már azelôtt is igen dicséretes életet élt, és amit szentül kezdett, azt nemsokára még szentebbül fejezte be[38]. Ôt rövid idô múlva Egyed testvér követte, egy egyszerű, derék és istenfélô férfiú, aki hosszú idôn át szentül, igazul és jámborul élt, s a tökéletes engedelmességnek, a leleményes munkavállalásnak, a remeteéletnek és a mélységes szemlélôdésnek példáit hagyta reánk[39]. Végül hetediknek[40] Fülöp testvér[41] csatlakozott hozzájuk, akinek ajkát a tisztaság izzó parazsával érintette az Úr, hogy mondhatatlanul édes, sôt mézédes dolgokat tudjon Róla mondani. Ugyanígy a szent könyveket, bár sohasem tanulmányozta ôket, megértette, és helyesen magyarázta, hasonlóan azokhoz, akiket a zsidók vezérei, mint írástudatlan és tanulatlan embereket, megvetettek. ======================================================================== XI. fejezet. Szent Ferenc prófétai lelkületérôl és Vita Prima intelmeirôl Elsô könyv 26 Boldogságos Ferenc atyánk tehát napról napra jobban eltelt a Szentlélek vigasztalásával és kegyelmével, és egy pillanatra sem szűnt meg szorgoskodva és teljes odaadással újjáformálni új fiainak lelkét: különösen arra tanította ôket, hogy biztos léptekkel haladjanak a szent szegénység és a boldog egyszerűség[42] ösvényén. Egy napon, miközben az Úr irgalmasságán és vett jótéteményein álmélkodott, és egyben jelet kért az Úrtól annak megmutatására, hogyan kell neki és övéinek a tökéletesség útján elôrehaladniuk, rendes szokásához híven imádkozóhelye felé tartott. Sokáig idôzött ott, s félelemmel és rettegéssel kérlelte az egész föld urát, s miközben lelkének keserűségében gonoszul eltöltött éveire gondolt, mindegyre csak ezt hajtogatta: ,,Istenem, irgalmazz nekem, bűnösnek!''[43] És íme, abban a pillanatban kimondhatatlan öröm és megfoghatatlan édesség öntötte el szívét-lelkét. Mintha csak kicserélték volna, kezdett magára eszmélni; azok a kínzó érzések és azok a nehéz felhôk, melyek a bűntôl való félelem következményeként nehezedtek szívére, egyszerre felszakadtak, s helyükön összes bűnei megbocsátásának bizonyossága és a kegyelemben való élés biztonsága áradt el. Mindjárt utána elragadtatásba esett, és mintegy isteni fényárba öltözve és az emberi tudás határait messze túllépve világosan látta mindazt, ami a jövôben rá várt. Miután pedig az isteni fénnyel az édesség is elenyészett, lélekben egészen megújult, és mintegy kicserélt embernek látszott. 27 Azonnal visszatért tehát a testvérekhez, és örvendezve így szólott hozzájuk: ,,Erôsödjetek meg, kedveseim, és örvendjetek az Úrban! Ne szomorkodjatok azon, hogy keveseknek látszotok, és ne csüggesszen el benneteket se az én, se a ti egyszerűségtek. Mert íme, az Úr szentigazul megmutatta nekem, hogy töméntelen nagyra növeli számunkat, és a föld szélsô határáig elterjeszt bennünket. Vigasztalástokra vagyok kénytelen elmondani látomásomat; ha rajtam állna, szívesebben hallgatnék róla, de a szeretet beszédre késztet. Úgy láttam, mintha az emberek megszámlálhatatlan nagy tömege özönlött volna felénk, hogy osztozzanak velünk a tökéletes életben és a szent szerzet regulájának követésében. Fülemben még most is itt cseng a szent engedelmesség parancsa szerint induló és érkezô testvérek dobogásának zaja. Láttam, hogy az utak egészen megteltek velük, amint minden nemzetbôl errefelé igyekeztek. Jöttek franciák, sietve lépkedtek spanyolok, rohanvást igyekeztek németek és angolok és a legkülönbözôbb nemzetek megszámlálhatatlan tömegei.'' Mikor a testvérek ezt hallották, nagy örömmel teltek el, egyrészt a kegyelem miatt, melyben az Úristen az ô szentjét részesítette, másrészt amiatt, mert mohón szomjúhozták felebarátaik lelki hasznát, és kívánták, hogy napról napra növekedjék az üdvözülendôk száma. 28 Azután így beszélt tovább a szent a testvérekhez: ,,Hogy hűségesen és alázatosan hálát adjunk a mi Urunknak és Istenünknek minden ajándékáért és hogy megtanuljátok, hogyan kell élniük a testvéreknek, a jelenvalóknak és az eljövendôknek, mindenekelôtt értsétek meg az elkövetkezendô események igazságát. Úgy lesz, hogy megtérésünk kezdetén édes és evésre fölöttébb kívánatos gyümölcsöket fogunk találni; késôbb azonban már kevésbé édesek és kívánatosak kerülnek elénk. Végül olyanokat kínálnak majd, melyek keserűséggel teljesek, s melyek keserűségük miatt teljességgel élvezhetetlenek, jóllehet külsôleg mutatósak és jó illatot árasztanak. És valóban, miként már mondottam, nagy nemzetté tesz bennünket az Úr. A végén aztán úgy lesz, mint a halászemberrel: kiveti hálóját a tengeren vagy valamelyik tavon, és a halak nagy sokaságát gyűjti be. De miután valamennyit csónakjába vonta, mivel az egész sokaságot magával vinni restelli, a nagyokat és tetszetôseket edényekbe rakja, a többieket pedig kidobja.''[44] Hogy minden, amit Isten szentje megjövendölt, mennyire beteljesedett és milyen nyilvánvalóan megvalósult, világos mindenki elôtt, aki az igazság lelkével tekinti a dolgokat. Íme, így nyugodott Szent Ferencen a prófétálás lelke. ======================================================================== XII. fejezet. Hogyan küldötte szét kettesével a Vita Prima testvéreket a világba, és rövid idô múlva hogyan jött Elsô könyv megint össze velük 29 Ugyanezen idôben egy újabb jó ember csatlakozásával elérték a nyolcas számot[45]. Boldogságos Ferenc ekkor maga elé gyűjtötte valamennyiüket, és miután sokat beszélt nekik az Isten országáról, a világ megvetésérôl, a tulajdon akarat megtagadásáról és a test igába fogásáról, kettesével szétküldötte ôket a világ négy tája felé. ,,Menjetek, kedveseim -- mondotta nekik --, ketten-ketten a világ különbözô tájai felé, és hirdessétek az embereknek a békét és a bűnbánatot a bűnök bocsánatára! Legyetek béketűrôk a szorongattatásban, és legyetek biztosak afelôl, hogy az Úr betölti szándékát és megtartja ígéretét. Ha valaki kérdez benneteket, feleljetek neki alázatosan; áldjátok üldözôiteket, s adjatok hálát sanyargatóitoknak és rágalmazóitoknak, mivelhogy ilyenekért nyerjük el a nekünk készített országot.'' És ôk nagy örömmel és vigassággal fogadták a szent engedelmesség parancsát, és alázatosan odaborultak Szent Ferenc elé. Ô pedig gyöngéd szeretettel megölelte ôket, és mindegyiknek ezt mondotta: ,,Vesd az Úrra gondodat, és ô majd táplál téged.''[46] Mindig ez volt a szavajárása, akárhányszor az engedelmesség nevében valahová küldte a testvéreket. 30 Ekkor Bernát testvér Egyed testvér társaságában Santiago de Compostella felé indult, míg Szent Ferenc egy másik testvérrel az ellenkezô irányba, a többi négy pedig kettesével a még hátralevô világtájakat választotta. Szent Ferencnek azonban kevés idô múlva erôs vágya támadt, hogy újra együtt lássa a testvéreket. Imádkozott tehát az Úrhoz, aki egybegyűjti Izrael szétszórtjait[47], hogy kegyeskedjék a lehetô legrövidebb idô alatt újból eléje gyűjteni ôket. És valóban úgy is történt: kívánsága szerint igen rövid idô alatt, minden emberi hívás nélkül, egybesereglettek a testvérek, és hangos szóval hálát adtak Istennek. Miután egybegyűltek, nem gyôztek eleget örülni jámbor pásztoruk látásának, és eleget csodálkozni azon, hogy vágyaik így összevezérelték ôket. Utána részletesen beszámoltak az irgalmas Istentôl nyert jótéteményekrôl, és amennyiben valami tekintetben hibát követtek el, illetve hálátlanoknak mutatkoztak, teljes alázatossággal dorgálást és büntetést kértek a szent atyától, és a kirótt büntetést kész örömest vállalták. Mindig így jártak el, valahányszor csak köréje gyűltek; még legtitkosabb gondolataikat, szívüknek legkisebb rezdülését sem hallgatták el elôtte, és ámbár mindent megtettek, amit csak parancsoltak nekik, mégis haszontalan szolgáknak vallották magukat[48]. Boldogságos Ferenc elsô családját tehát a legteljesebb mértékben áthatotta a tisztaság szelleme, s annak ellenére, hogy kitűnôen értett a hasznos, szent és igazságos dolgok véghezviteléhez, teljesen távol állott tôle a jó cselekedeteivel való hiú dicsekvés. A boldogságos atya pedig a fiai iránt érzett határtalan szeretetében kezdte elôttük feltárni szándékát, és kinyilatkoztatni, amit az Úr jelentett ki neki. 31 Mindjárt ezután még négy más derék és alkalmas férfiú csatlakozott hozzájuk, és szegôdött Isten szentjének nyomába[49]. Nagy hírük támadt tehát a nép közt, és Isten emberének neve egyre messzebbre kezdett szárnyalni. Bizonyos, hogy ebben az idôben Szent Ferencnek és társainak mondhatatlan örömére és vigasságára szolgált, ha valaki -- hívô, gazdag, szegény, nemes, nem nemes, szolgasorsú, megnyerô külsejű, okos, együgyű, klerikus[50], írástudatlan avagy laikus a keresztény nép körébôl -- Isten szellemétôl vezéreltetve a szent szerzet ruhájának felvételére jelentkezett. Ugyanakkor a világi emberek nem tudtak betelni tetteik csodálatával. Az ô alázatosságuk láttán sokan példás életre és bűneik megbánására buzdultak. Sem alacsony származása, sem nyomasztó szegénysége nem akadályozott senkit abban, hogy épüljön azok cselekedetein, akiket műve építésére választott ki az Isten. Hiszen Ôneki gyönyörűség azokkal lenni, akiket a világ megvet, és mint együgyűeket lenéz. ======================================================================== XIII. fejezet. Hogyan írta meg Szent Ferenc a tizenkettes Vita Prima szám elérése után elsô reguláját, és hogyan erôsíttette Elsô könyv meg azt Ince pápa úrral; látomás a fáról 32 Boldogságos Ferenc, mikor látta, hogy az Úristen napról napra gyarapítja a testvérek számát, a maga és követôi, a jelenvalók és eljövendôk számára kevés és egyszerű szóval életszabályt, azaz regulát szerzett; összeállításánál jóformán kizárólag az Evangélium szavait használta, melynek tökéletes megvalósítását mindenekfölött szomjúhozta. De néhány más, a szerzetesi élet folytatásához elengedhetetlenül szükségesnek látszó intézkedést is beleszôtt[51]. Utána valamennyi testvér társaságában Rómába indult, mivel az volt legfôbb vágya, hogy a szerzett regulát III. Ince pápa úrral is megerôsíttesse[52]. Abban az idôben Guido, a tiszteletreméltó assisi püspök, aki nagyon kedvelte és bensôségesen szerette Szent Ferencet, de a többi testvért is, szintén Rómában idôzött. Mikor megpillantotta Ferencet és a testvéreket, mivel sejtelme sem volt jövetelük céljáról, elôször nagyon meghökkent, és magában neheztelt megjelenésük miatt. Attól félt ugyanis, hogy végleg el akarják hagyni szülôföldjüket, ahol már annyi nagy dolgot kezdett általuk véghezvinni az Úr. Nem gyôzött eleget örvendezni afelett, hogy egyházmegyéje ilyen kitűnô férfiakkal dicsekedhetik, és a lehetô legszebb eredményeket várta életüktôl és példamutatásuktól. Mikor tehát megtudta jövetelük okát és célját, nagyon megörült az Úrban, és megígérte, hogy tanácsával mellettük fog állni, és a segítségükre lesz. Szent Ferenc ezenkívül a sabinai püspököt, a Szent Pálról nevezett János urat is felkereste[53], akirôl a római Kúria vezetô emberei közül úgy hírlett, hogy a földieket megveti és az égieket keresi[54]. János úr jóságosan és szeretetteljesen fogadta ôt, és nem gyôzte eleget dicsérni szándékát és elhatározását. 33 Mégis, mint afféle bölcs és körültekintô ember, alaposan vallatóra fogta ôt, és azon igyekezett, hogy választását a szerzetesi, illetve remeteélet felé terelje[55]. Szent Ferenc azonban a lehetô legnagyobb alázatossággal kitért ellenvetései elôl, nem mintha lebecsülte volna azokat, hanem mert a bensejét feszítô vágyak más, magasabb célok felé terelték törekvéseit. A jó úr váltig csodálkozott lángoló buzgóságán, és attól való félelmében, hogy esetleg visszalép nagy elhatározásától, járhatóbb utat próbált neki mutatni. De végül is állhatatosságától legyôzetve beleegyezett szándékába, és most már azon igyekezett, hogy minden lehetô módon elôsegítse ügyét a pápa elôtt. Isten Egyháza élén abban az idôben III. Ince pápa úr állott, a nagy hírű, nagy tudományú, ékes szavú és az igazságért élô-haló ember minden olyan kérdésben, mely a keresztény vallás és istentisztelet körébe tartozott. Ince, miután megismerte Isten embereinek kívánságát, elôzetes megfontolás után teljesítette kérésüket, és sok buzdítás és intelem kíséretében megáldotta ôket. ,,Járjatok az Úrral, testvéreim -- mondotta nekik --, és amint az Úr jónak látja sugalmazni benneteket, hirdessétek mindenkinek a bűnbánatot. Ha azután a Mindenható Úr megsokasítja számotokat és kegyelmét, és örömtôl repesô szívvel újból visszatértek hozzám, én a mostaninál még több kedvezményt nyújtok nektek, és nyugodt lélekkel még nagyobb feladatokat bízok reátok.'' S az Úr valóban Szent Ferenccel volt: bárhová ment, mindenütt kinyilatkoztatásokkal örvendeztette és jótéteményekkel sarkallta ôt. Egyszer például, mikor éjszaka mély álomba merült, úgy tűnt neki, mintha úton járt volna, és az utat egy szokatlan nagyságú fa szegélyezte volna. A fa szép és erôs, vastag és igen magas volt. Mikor közelebb ért hozzá, és koronája alatt megállva nem gyôzte eleget csodálni szépségét és magasságát, termete ím egyszerre annyira megnyúlt, hogy kezével elérte a fa csúcsát, és könnyűszerrel egészen a földig lehúzta azt. Csakugyan így is történt, mert, Ince pápa úr, a világ legmagasabb és legnemesebb fája a lehetô legkegyesebben hajolt kérésére, és teljesítette óhajtását. ======================================================================== XIV. fejezet. Visszatérése Rómából a spoletói völgybe és Vita Prima megpihenése útközben Elsô könyv 34 Szent Ferenc, miután testvéreivel együtt kellôképpen kiörvendezte magát az oly hatalmas úr és atya bôkezűségén és kegyességén, hálát adott a mindenható Istennek, aki felemeli az alázatosakat, és jólétet ad a szomorkodóknak[56]. Utána mindjárt a Szent Péter-templom meglátogatására indult, s imádsága végeztével elhagyta a várost, és társaival együtt a spoletói völgynek vette útját. Útközben alaposan meghányták-vetették, milyen sok és nagy ajándékkal halmozta el ôket a jóságos Isten: milyen szíves fogadtatásban részesültek Krisztus helytartója, az egész keresztény világ ura és atyja részérôl, és hogy viszonzásul hogyan igyekeznek majd teljesíteni intelmeit és parancsait; hogyan vetik majd latba minden erejüket a kapott szabályzat pontos és legkisebb elhajlás nélkül való teljesítése érdekében, hogyan járnak majd állandóan a tökéletes szentség és a teljes odaadás útján a Magasságbelinek színe elôtt, és végül hogyan törekszenek majd életükkel, valamint magatartásukkal, s erényeik számának szüntelen növelésével példát adni felebarátaiknak. Miközben Krisztus új tanítványai az alázatosság iskolájában ilyen és hasonló témákról vitatkoztak, a nap meglehetôsen elôrehaladt, és az idô eljárt fölöttük. Éppen egy puszta helyre értek, s bár a hosszú úttól nagyon fáradtak és éhesek voltak, semminemű élelmet nem tudtak felhajtani, mivel a mondott hely távol esett minden emberi lakástól. De ím a Gondviselés jóvoltából egyszer csak eléjük toppant egy ember, kezében kenyeret tartott, odanyújtotta nekik, s utána megint eltűnt. A testvérek közül senki sem ismerte az illetôt; erôsen csodálkoztak tehát magukban, és alázatosan buzdították egymást, hogy ezután még jobban kell bízniuk az isteni könyörületességben. Miután az ételtôl felfrissültek és megerôsödtek, tovább folytatták útjukat, és Orte város közelében mintegy tizenöt napra letáboroztak. Néhányan közülük bementek a városba alamizsnát kéregetni, és ami keveset ajtóról ajtóra járva össze tudtak gyűjteni, odavitték a többi testvérhez, s örvendezô szívvel együtt fogyasztották el velük, s együtt is adtak érte hálát. Ami megmaradt, mivel ott nem volt, kinek adniuk, egy sírban rejtették el, melyben valamikor a halottak tetemei nyugodtak, hogy aztán másnap elfogyasszák. Tartózkodási helyük egészen puszta és elhagyatott volt; emberek csak ritkán vagy egyáltalán nem keresték fel. 35 Nem gyôztek eleget örülni szívükben annak, hogy semmit sem láttak és semmit sem mondhattak a magukénak, ami haszontalan vagy testi gyönyörűséget szerezhetett volna nekik. Ezért kezdtek a szent Szegénységgel bensô frigyre[57] lépni, és mindannak hiánya, ami a világé, nagy vigasztalásukra szolgált; eltökélték, hogy mint itt és most, azonképpen másutt is és egész életükre a legbensôbb életközösségben maradnak vele. És mivel minden földi gondot elvetve maguktól egyedül az isteni vigasztalásban keresték és találták gyönyörűségüket, szentül feltették magukban, hogy minden szorongattatás és kísértés ellenére hűségesen kitartanak mellette. Bár a hely megigézô szépsége, mely különben fölöttébb alkalmas a lélek figyelmének elterelésére, legkisebb mértékben sem zavarta ôket, mégis, nehogy a hosszabb ideig tartó ott idôzés a birtoklás valamilyen külsô látszatát keltse, késedelem nélkül felkerekedtek, és a boldogságos atya vezetésével a spoletói völgybe tértek. Az igazság valódi követôi abban az idôben nagyon sokat vitatkoztak arról, vajon az emberek között kell-e maradniuk, vagy pedig remeteségbe vonulniuk. Szent Ferenc azonban, aki legkevésbé sem bízott magában, hanem minden ügyes-bajos dolgában buzgó imádsággal igyekezett kiérdemelni a döntést, úgy határozott, hogy nem magának, hanem Annak szenteli életét, aki mindnyájunkért meghalt. Tudván tudta ugyanis: neki az a küldetése, hogy Istennek nyerje meg mindazokat a lelkeket, akiket a sátán készült hatalmába keríteni. ======================================================================== XV. fejezet. Boldogságos Ferenc növekvô hírérôl és Vita Prima sokaknak Istenhez térésérôl; hogyan keletkezett a Kisebb Elsô könyv Testvérek Rendje elnevezés, és hogyan oktatta boldogságos Ferenc a Rendjébe lépôket 36 Krisztus vitéz katonája, Ferenc ezután bejárta a városokat és falvakat, és nem az emberi bölcsesség meggyôzô szavaival, hanem tudással és a Lélek erejével[58] hirdette az Isten országát, prédikálta a békességet, tanította az üdvösség útját és a bűnbánatot a bűnök bocsánatára. A ráruházott apostoli tekintély jegyében mindenütt bátran forgolódott, és messze került minden hízelgô beszédet és minden félrevezetô tetszelgést. Senki bűnét nem dédelgette, éppen ellenkezôleg, kíméletlenül napvilágra tárta; ugyanígy nem szépítgette a bűnösök életét, hanem kemény szemrehányásokkal ostorozta. Semmit másnak nem ajánlott szóval, amit ô maga elôbb cselekedettel ki nem próbált. Nem félt az ellenvetéstôl, hanem teljes bizalommal hirdette az igazságot úgy, hogy még a legnagyobb tudósok s a hatalom és dicsôség fényében sütkérezô emberek is álmélkodtak beszédein, és jelenlétében üdvös félelemmel teltek el. Futottak utána a férfiak, futottak a nôk, tódultak hozzá a papok, körülrajongták a szerzetesek, csakhogy lássák és hallják Isten szentjét, aki mindannyiuk szemében egy más kor emberének[59] tűnt. Mindenféle korosztályból, mindkét nembôl csak úgy áradtak feléje, hogy tulajdon szemükkel lássák az új csodákat, melyeket szolgájával a világban művelt az Úr. Valóban úgy tűnt akkor, mintha Szent Ferenc megjelenése, sôt puszta híre nyomán új fénysugár ereszkedett volna le az égbôl a földre, és elűzte volna a sötétség homályát, mely már szinte az egész vidéket elborította úgy, hogy alig akadt ember, aki magától rá tudott volna találni a helyes ösvényre. Akkoriban valóban a legtöbb ember olyan mélyen megfeledkezett Istenrôl, és olyan tökéletesen elhanyagolta parancsainak teljesítését, hogy csak nagy üggyel-bajjal lehetett régi és áporodott bűneikbôl új életre kelteni ôket. 37 Úgy ragyogott ô, mint a csillag az éjszaka homályában, és mint a kelô hajnal a sötétség peremén. Így történt, hogy az egész tartomány képe egészen rövid idô alatt megváltozott, és elôbbi komorsága helyett vidámabb arcot öltött. Elűzetett az addigi szárazság, s a kopár mezôn a vetés csakhamar szárba szökkent. Hasonlóan a műveletlenül hagyott szôlôskert is az Úr édes illatának hajtásaival telt el, és bódító virágainak elhullatása után a tisztelet és tisztesség gyümölcseit érlelte. Mindenütt a hálaadás és vigasság hangja verte fel a csendet úgy, hogy boldogságos Ferenc atya életének és példájának láttán nagyon sokan elvetettek maguktól minden világi gondot, és helyesebb önismeretre jutva a Teremtô tiszteletére és szeretetére áhítoztak. Érthetô tehát, hogy a nép körébôl nemesek és nem nemesek, klerikusok és laikusok mintegy isteni sugallatra egyre többen járultak Szent Ferenc elé azzal a vággyal, hogy véges-végig az ô fegyelme és vezérlete alatt vitézkedhessenek. Isten szentje pedig, mint az égi kegyelem bôven csörgedezô patakja, valamennyiüket megöntözte a kegyelem harmatával, és szívük talaját gazdagon felékesítette az erények virágaival. Mert ô volt az a kiváló mester, kinek nyomában s regulája és tanítása szerint mindkét nemben megújult Krisztus Egyháza, és az üdvözülésre kiszemelteknek hármas hadsora[60] diadalmaskodott. Ô ugyanis életszabályt adott mindenkinek, és hivatása szerint kinek- kinek megmutatta az üdvösség útját. 38 Rendjérôl, melyet annyi szeretettel és odaadással vett körül és dédelgetett, külön is szólnunk kell. Hiszen a Kisebb Testvérek Rendjét ô plántálta. Nevét a következô módon adta neki: a szabályzatban ez áll: ,,És legyenek kisebbek''. Egy napon tehát, mikor ezt a szakaszt olvasták elôtte, hirtelen felkiáltott: ,,Azt akarom, hogy testvéri közösségünket ezentúl a Kisebb Testvérek Rendjének[61] nevezzék!'' És valóban kisebbek voltak, mivelhogy mindenkinek alá voltak rendelve, mindig az utolsó helyet keresték, és a legmegvetettebb szolgálatokat vállalták, olyanokat, melyekben forgolódni már szinte megalázásszámba ment. Ezzel érdemelték ki, hogy az igazi alázatosság sziklaszilárd talaján verjenek gyökeret, és ezen szerencsés tervezéssel hajlékra találjon bennük az összes erény. Ezen a szilárd alapon épült fel azután a szeretet pompás palotája, melyben a világ minden részébôl egybegyűjtött élô kövek szervesen be voltak építve a Szentlélek hajlékába. Ó, mily nagy szeretettôl lángoltak Krisztus új katonái! Mily nagy volt bennük a jámbor együttélés kedvelése! Ha ugyanis valahol összegyűltek vagy esetleg, mint történni szokott, az úton véletlenül szembejöttek egymással, a gyengéd testvéri érzés, mely kezdete minden igazi szeretetnek, azon nyomban föléje kerekedett bennük minden más érzésnek. Mit mondjunk még többet tiszta öleléseikrôl, megható ragaszkodásukról, szent csókjaikról, édes társalgásukról, szerény nevetésükrôl, vidám tekintetükrôl, egyszerű nézésükrôl, alázatos lelkületükrôl, békülékeny nyelvükrôl, szelíd feleleteikrôl, szándékaik és tettre való készségük tökéletes összecsengésérôl, s végül pihenést nem ismerô munkatempójukról! 39 És valóban, azzal, hogy minden földi dolgot megvetettek, és maguk iránt a legkisebb önszeretetet sem érezték, szívük egész szeretetét a közösségre árasztották, és egy pillanatig sem szűntek meg azon fáradozni, hogy testvéreiknek minden szükségükben segítségére legyenek. Vágyva vágyták a velük való találkozást, és akkor voltak igazán boldogok, ha együtt lehettek velük; viszont nehéznek érezték a tôlük való elválást, keserűnek a távozást s fájdalmasnak a távollétet. A szent engedelmesség parancsának semmit sem mertek eléje helyezni ezek a csodálatosan készséges katonák, akik, még mielôtt a parancsszó elhangzott volna, máris a teljesítésére készültek, s akik nem téve különbséget parancs és parancs között, szinte törték magukat a rájuk bízott feladatok teljesítésében. Mint a szent szegénység követôi semmit magukénak nem mondottak, semmihez nem ragaszkodtak, és ezért semminek elvesztésétôl nem féltek. Beérték egy kívül-belül foltozott habitussal; semmi fényűzés nem látszott rajtuk, elhanyagoltaknak és szegényeknek látszottak, hogy ezáltal a világ számára teljesen megfeszítettnek tűnjenek. Derekukat kötéllel övezték, durva alsóruhát viseltek, és el voltak szánva, hogy véges-végig megmaradnak ebben az állapotban, s ezentúl semmi másra nem törekszenek. Ennek megfelelôen mindenütt teljes biztonságban érezték magukat; a félelmet hírbôl sem ismerték, nem bántotta ôket a gond, minden aggodalom nélkül tekintettek a holnap elé, s még a hosszú és veszélyes út bizonytalanságában sem jutott eszükbe az éjjeli szállás miatt aggódni. Ha, mint gyakran megtörtént velük, kemény téli hidegben szállás nélkül maradtak, egy-egy kemencepadkán[62], vagy pedig teljes alázatossággal sírboltokban, barlangokban töltötték az éjszakát. Napközben, ha értettek valamilyen mesterséghez, két kezükkel dolgoztak. Idejüket a leprások házaiban vagy más tisztességes helyen töltötték, s áhítattal és alázattal szolgáltak mindenkinek. De semmi olyan munkát nem voltak hajlandók vállalni, amelybôl botrány támadhatott volna, hanem csak szent és igazságos, tisztességes és hasznos dolgot cselekedve az volt legfôbb törekvésük, hogy mindenkinek, akivel csak érintkezésbe kerültek, jó példát adjanak az alázatosság és a türelem gyakorlására. 40 Így aztán a türelem erénye idôvel annyira lényükké vált, hogy inkább kívánkoztak olyan helyen tartózkodni, ahol testi szenvedések vártak rájuk, mint ott, ahol szent életük és dicsôségük jutalmaként a világ kitüntetéseire számíthattak. Mert sokszor gyalázattal és bántalmakkal illették ôket, sokszor megfosztották ôket ruháiktól, megkorbácsolták, megkötözték, sôt börtönbe vetették ôket, és ôk mindezt egyetlen védô nélkül, férfiasan kiállották, anélkül, hogy ajkukon a hálaadás és dicséret szózatán kívül esetleg panasz fakadt volna. Alig, helyesebben sohasem hagytak fel Isten dicséretével és az imádsággal, hanem szüntelenül tetteiken jártatták eszüket és szájukat, és amit helyesen végeztek, azért hálát adtak Istennek, amit pedig helytelenül cselekedtek, vagy éppen elmulasztottak, azért sóhajtásokkal és könnyekkel engesztelték az Urat. Mindannyiszor Istentôl elhagyottaknak érezték magukat, valahányszor a lélek áhítatában nem érezték az Úr szokott látogatásait. Mikor imádsághoz készültek, nehogy az álom meglepje ôket, különbözô mesterfogásokhoz folyamodtak. Így némelyek kifeszített kötélre támaszkodtak, nehogy az álom meglepje és imádságukban zavarja ôket; mások viszont vasból vagy fából készített vezeklô eszközökkel övezték körül magukat. Ha pedig étel vagy ital dolgában megesett velük, hogy túllépték a megengedett mértéket, vagy ha a hosszú úttól elcsigázva valamivel több pihenést engedtek meg maguknak, mint amennyit a természet okvetlenül megkívánt, sok-sok napi vezekléssel büntették magukat. Végül testi vágyaik megfékezésére olyan kegyetlen szigorúsággal jártak el, hogy nem haboztak anyaszült meztelenül jéghideg vízbe ugrani, vagy pedig addig forgolódni egy-egy tüskebokorban, míg csak egész testüket el nem öntötte a vér. 41 Így minden földi dolgot annyira semmibe vettek, hogy utoljára már az élethez okvetlenül szükséges dolgokat is alig akarták elfogadni, és mivel a hosszú gyakorlás folytán elszoktak minden testi kényelemtôl, még a legkeményebb megpróbáltatások sem riasztották el ôket. Ezenfelül mindenkivel békességre és egyetértésre törekedtek; tisztességesen és békésen végezték munkájukat, messze elkerültek minden megbotránkoztatást. Csak akkor beszéltek, ha okvetlenül szükséges volt, és soha egyetlen léha vagy fölösleges szó nem hagyta el ajkukat. Természetes tehát, hogy életükben és társalgásukban a legkisebb illetlenséget vagy megrónivalót sem lehetett találni. Minden cselekedetük fegyelmezett volt, járásuk szerény és érzékszerveik annyira fékhez szokottak, hogy csak azt látták és hallották meg, aminek látását és hallását céljuk megkívánta. Egyébként földre szegezett szemekkel és égbe emelt lélekkel jártak. Irigységnek, rosszakaratnak, haragtartásnak, feleselésnek, gyanúsításnak, keserű érzésnek híre-hamva sem volt közöttük; ellenben annál bôvebben lakozott bennük az egyetértés, a zavartalan nyugalom s a hálaadás és dicséret szózata[63]. Íme, ezek voltak a szent atya tanításai, melyekkel, nem annyira szóval és nyelvvel, mint sokkal inkább cselekedettel és igazsággal, új gyermekeit tanítgatta. ======================================================================== XVI. fejezet. A Rivo Tortónál való tartózkodásról és a Vita Prima szegénység megtartásáról Elsô könyv 42 Boldogságos Ferenc társaival együtt Assisi tôszomszédságában azon a helyen állapodott meg, melyet Rivo Tortónak neveztek[64]. Itt egy pajta állt magában. Ennek fedele alatt vonták meg magukat semmibe véve a nagy és fényes palotákat, és kerestek oltalmat az esôk és viharok tombolása elôl. ,,Mert a pajtából -- szokta mondogatni a szent -- sokkal rövidebb út vezet a mennybe, mint a palotából.'' Itt éltek a fiak és testvérek boldogságos Ferenc társaságában, sok munkában és a legnagyobb nélkülözésben; sokszor még a mindennapi kenyérnek is híjával voltak, és kénytelenek voltak beérni azzal a répával, amit végsô szükségükben az assisi lapályon itt is, ott is összekoldultak. És a hely annyira szűk volt, hogy kényelmesen sem ülni, sem feküdni nem tudtak rajta. ,,De azért egyetlen zokszó, egyetlen panasz nem hangzott közöttük, hanem derűs szívvel, örömtôl repesô lelkük megôrizte nyugalmát.''[65] Szent Ferenc mindennap, sôt minden percben szigorú felügyeletet gyakorolt maga és a testvérek fölött, és a világért sem tűrte volna, hogy valami illetlen gondolatot rejtegessenek bensejükben; ellenkezôleg, azon igyekezett, hogy minden hanyagságot eltávolítson szívükbôl. Önmagával szemben rendkívül szigorú fegyelmet gyakorolt, és minden percre erôsen felügyelt. Ha mégis, mint történni szokott, testi vágyai támadtak, akkor még télvíz idején is egy jeges vízzel teli árokba vetette magát, és mindaddig benne maradt, míg csak kísértése meg nem szűnt. A többiek pedig készségesen követték az önsanyargatásnak ezt a példáját. 43 De nemcsak a bűnök és a testi kísértések megfékezésére oktatta ôket, hanem arra is, hogy ôrködjenek külsô érzékszerveik fölött, mert a halál azokon keresztül hatol be a lélekbe. Mikor Ottó császár a földi hatalom koronájának elnyerésére nagy zajjal és pompával éppen azon a tájon vonult át, a szent atya, bár a többiekkel együtt az útvonal mentén a már említett pajtában tartózkodott, nem ment ki a menet megtekintésére, de a többieknek sem - - egynek kivételével -- engedte meg a kimenetelt. Annak az egy testvérnek is az volt a feladata, hogy a császárt dicsôségének hamaros elmúlására figyelmeztesse[66]. Dicsôséges szentünk ugyanis, mivel állandóan befelé tekintett és szívének tágas útján járt[67], méltó hajlékot készített magában az Úrnak. Ezért fülét nem szórakoztatta semmiféle külsô zaj, és a maga elé tűzött nagy feladat végzésében nem zavarta, még kevésbé akadályozta bárminemű emberi hang. Minthogy pedig apostoli tekintéllyel volt felruházva, nem érezte kötelességének, hogy csak a legkisebb mértékben is hízelegjen a királyoknak és fejedelmeknek. 44 Mindenben a szent egyszerűséget kereste, és semmiképpen sem akarta engedni, hogy a hely szűkössége akadálya legyen a szívek kibontakozásának. Ezért a pajta gerendáira sorra felírta a testvérek nevét, hogy mikor imádkozni vagy pihenni akarnak, megtalálják helyüket, s így a hely szűkössége ne zavarja lelkük csendjét. Már hosszabb ideje éltek itt, mikor egy napon egy szamaras ember állított oda a pajta elé, melyben Isten embere társaival éppen bent idôzött. Az ember félt, hogy esetleg elutasítják; ezért így kezdte biztatni szamarát a belépésre. ,,Menj csak be, mert itt jól fogjuk magunkat érezni.'' Szent Ferencet, mikor ezt hallotta, módfelett bántotta a dolog, mivel a szamár gazdája szemmel láthatóan azt hitte róluk, hogy ôk egész életükre ott akarnak maradni, sôt még terjeszkedni is akarnak, házat ragasztván házhoz. A paraszt sértô szavának hallatán azonnal felugrott tehát, és egy attól nem messze esô helyre húzódott át, mely Porciunkula néven volt ismeretes. Itt állott a Szent Szűz temploma, melyet a szent, mint már említettük, néhány évvel elôbb restaurált. Mert ô semmit sem akart a magáénak vallani, hogy annál teljesebben övé legyen minden az Úrban. ======================================================================== XVII. fejezet. Hogyan tanította boldogságos Ferenc Vita Prima imádkozni a testvéreket; a testvérek engedelmességérôl Elsô könyv és tisztaságáról 45 Akkoriban a testvérek kérték a szentet, tanítsa meg ôket imádkozni, mert a lélek egyszerűségében járva akkor még nem ismerték az egyházi zsolozsmát. Ô erre így felelt nekik: ,,Amikor imádkoztok, ezt mondjátok: Mi Atyánk!''[68] Továbbá: ,,Imádunk téged, Krisztus, minden templomodban, mely a földkerekségen van, és áldunk téged, mert szent kereszted által megváltottad a világot''[69]. És a testvérek, az istenfélô mester tanítványai a legnagyobb odaadással igyekeztek teljesíteni mindent; sôt, nemcsak azt iparkodtak a tôlük telhetô legteljesebb pontossággal megtenni, amit boldogságos Ferenc atya testvéri tanácsként vagy atyai parancsként mondott nekik, hanem -- ha valami módon rájöhettek -- azt is, amit csupán gondolt vagy tervezett magában. A boldogságos atya ugyanis arra tanította ôket, hogy az igazi engedelmesség nem annyira a kimondott, mint inkább a kitalált akarat, s nem annyira a kötelezô, mint inkább az óhajtó formában kifejezett parancs teljesítésében áll. Szavajárása volt: ,,Ha az alattvaló testvér nemcsak meghallja az elöljáró testvér szavát, hanem meg is érti parancsát, azonnal össze kell szednie magát és megtenni akaratát, amit bármi jelbôl tudomásul vett.'' Ha tehát valahol templom állott, még ha nem is jártak közelében, hanem csak távolból látták feltűnni, feléje fordulva földre borultak, s a test és lélek mély meghajlásával[70] így imádták a Mindenhatót: ,,Imádunk téged, Krisztus, minden templomodban'', szakasztott úgy, ahogyan a szent atyától tanulták. Nem kevésbé áhítatra indító volt, hogy ahol csak keresztet vagy a kereszt jelét látták, akár földeken, akár falakon, fákon vagy kerítéseken, mindenütt ezt imádkozták. 46 Annyira eltöltötte ôket a szent egyszerűség, annyira teljesek voltak az élet ártatlanságával és a szív tisztaságával, hogy a kétlelkűséget még hírbôl sem ismerték. Amint egy volt bennük a hit, azonképpen egy volt a lélek, egy az akarat, egy a szeretet, s egész életüket szoros egységbe fűzte gondolkodásuk azonossága, viselkedésük tökéletes harmóniája, erényeik hasonlósága, értelmük összecsengése és jámbor cselekvésük egyöntetűsége. Valamikor a testvérek gyakran gyóntak egy világi papnál, aki bűnei miatt nagyon rossz hírben állott, és botrányos kicsapongásai miatt általános megvetés tárgya volt. Bár mások révén ôk is tudtak a pap kicsapongásairól, nem akarták azokat elhinni róla, és a megszokott módon továbbra is nála végezték gyónásukat, aminthogy továbbra is megadták neki a papnak kijáró tiszteletet. Egy alkalommal ez a pap, esetleg másik, azt találta mondani az egyik testvérnek: ,,Vigyázz, testvér, ne légy képmutató!'' És a testvér a pap szavára azonnal elhitte, hogy ô képmutató. Emiatt éjjel-nappal panaszkodott, és szinte magánkívül volt a fájdalomtól. Mikor társai tudakozódtak tôle, mit jelent ez a nagy szomorúság és ez a határtalan bánkódás, ô így felelt: ,,Egy pap ezt és ezt mondotta rólam, és azóta olyan fájdalom kínoz, hogy miatta nem tudok másra gondolni.'' A testvérek igyekeztek ôt vigasztalni, és váltig kérték, ne értelmezze szó szerint a pap szavait. Ô azonban így válaszolt nekik: ,,Mit beszéltek ti, testvérek? Aki ezt nekem mondotta, pap volt. Hát hazudhat egy pap? Ha pedig nem hazudhat, minden szavát színigazságnak kell elfogadnunk.'' És sokáig megmaradt ebben az egyszerűségben; csak a boldogságos atya szavaira nyugodott meg, aki megmagyarázta neki a pap szavait, és bölcsen tisztázta szándékait. Alig akadt testvér, aki bensôleg annyira összezavarodott volna, hogy az ô tüzes ékesszólására a felhôk el nem oszoltak volna felette, és a verôfény vissza nem tért volna életébe. ======================================================================== XVIII. fejezet. A tüzes szekérrôl és arról, hogy Vita Prima boldogságos Ferenc ismerte távollevô testvéreinek titkát Elsô könyv 47 A testvéreket, akik egyszerűségben és bizalomteljesen jártak Isten és az emberek színe elôtt, ekkoriban isteni kinyilatkoztatás örvendeztette meg. A Szentlélek tüzétôl felgyújtva ugyanis szokásukká vált, hogy nemcsak az elôírt órákban, hanem a napnak úgyszólván minden órájában -- hiszen földi gondok és anyagi aggályok alig foglalkoztatták ôket -- a lélek könyörgô hangján újra meg újra elénekelték a Mi Atyánkot. Történt, hogy boldogságos Ferenc atya testileg éppen távol volt, úgy éjféltájban, mikor némelyek már szenderegtek, mások pedig magukba mélyedve csendben imádkoztak, egy fénylô tüzes szekér gördült be a ház ajtaján, és kétszer vagy háromszor megfordult a szobában; fölötte egy nagy gömb ragyogott, mely a naphoz hasonlított, és fénnyel hintette be az éjszakát. A virrasztó testvérek álmélkodtak, az alvók felriadtak, és nemcsak a test külsô, hanem a szív belsô megvilágosítását is érezték. Utána összeültek és azon kezdtek tanakodni, mit jelenthet ez. És íme, a nagy fény ragyogásánál és kegyelemáradásánál világosan olvastak egymás lelkiismeretében. Végre megértették és belátták, hogy a szokatlan fényességben szent atyjuk lelke ragyogott, s hogy e nagy kitüntetés áldását elsôsorban tisztaságával és fiai iránt tanúsított gyöngéd gondosságával érdemelte ki. 48 De nyilvánvaló jelekbôl azt is többször észrevették és tapasztalták a testvérek, hogy szívüknek titkai nincsenek rejtve szentséges atyjuk elôtt. Ó, hányszor megtörtént, hogy nem embertôl származó tudásból, tisztán a Szentlélek sugallatából megtudta távollevô testvérei cselekedeteit, belátott szívük rejtekébe, és olvasott lelkiismeretükben! Ó, hányat megintett közülük álmukban; megmondta nekik, mit kell cselekedniük, mit kell elhagyniuk. Ó, hányszor jövendölte meg bekövetkezendô bukását olyanoknak, akik meg voltak gyôzôdve, hogy helyes életúton járnak! És viszont szerencsés végük tudatában számtalan bűnösnek elôre megmondta: végül is elnyerik az üdvözülés kegyelmét. Sôt, ha valaki különösen kitűnt a tisztaság és egyszerűség erényében, azt megjelenésének egészen kivételes vigasztalásával tüntette ki, olyannal, amilyenben a többieknek nem volt részük. A sok közül elmondok egy esetet, melyet egészen szavahihetô tanúktól hallottam. Firenzei János testvér[71], akit Szent Ferenc a provencei rendtartomány irányításával bízott meg, s akit az Úristen szokott kegyességébôl olyan bôven elárasztott az ékesszólás ajándékával, hogy emiatt mindig szívesen és figyelemmel hallgatták a testvérek; a mondott rendtartomány tagjait káptalanra hívta össze[72]. A testvérek között ott volt egy nagy hírben álló, de még szentebb életű paptestvér is, névleg Monaldus, akinek életszentsége az alázatosságon alapult, a gyakori imádságból táplálkozott, s a türelem pajzsának oltalma alatt állott. Jelen volt a káptalanon Antal testvér is[73], akinek az Úr megnyitotta elméjét, hogy értse az írásokat[74], és hogy méznél, sôt lépesméznél is édesebb szavakkal tudja hirdetni a népnek Jézust. Mialatt Antal testvér nagy hévvel és buzgósággal prédikált a testvéreknek errôl a témáról: ,,Názáreti Jézus, a zsidók királya'', a nevezett Monaldus testvér a ház ajtajára emelte tekintetét, melyben a testvérek együtt voltak, és íme, testi szemeivel ott látta a levegôben lebegni boldogságos Ferencet, amint keresztformában kitárt karral áldást adott a testvéreknek. És szemmel láthatólag mindnyájan beteltek a Szentlélek vigasztalásával, és üdvösségük fölött érzett örömükben teljesen hihetônek tartották, amit dicsôséges atyjuk megjelenésérôl és közöttük való idôzésérôl hallottak. 49 Hogy pedig csakugyan ismerte a szívek titkát, arra a sok eset közül, melyeket sokan és sokszor tapasztaltak, elmondok egyet, melynek hitelessége minden kétségen felül áll. Egy bizonyos Richerius nevű testvér[75], nemes származású, de még nemesebb erkölcsű, Istent szeretô, önmagát ellenben kevésbe vevô ember, jámbor vágyakozással és teljes eltökéléssel feltette magában, hogy mindenáron megszerzi és biztosítja magának Szent Ferenc atyánk bensôséges szeretetét. De nagyon félt, hogy a szent valamilyen rejtett okból netalán rosszul találja ôt megítélni, és emiatt megvonja tôle szeretetének kegyelmét. A jámbor testvér azt gondolta, hogy akit Szent Ferenc bensôséges szeretettel szeret, az egyben méltó az isteni kegyelem kiérdemlésére is; aki iránt ellenben nem mutat jóakaratot és kedvességet, annak okvetlenül számolnia kell az örök Bíró ítéletével. A jó ember gyakran forgatta ezt elméjében, de másnak a világért sem árulta volna el titkát. 50 Egy napon azután a mondott testvér szokásos problémájával bajlódva éppen akkor talált megérkezni, mikor Szent Ferenc a cellácskájában imádkozott. Isten szentje abban a pillanatban észrevette jövetelét, és megértette azt is, amit lelkében forgatott. Azonnal magához hívatta tehát, és így szólt hozzá: ,,Fiacskám, ne zavarjon semmi kísértés, és ne gyötörjön semmiféle aggályoskodás, mert tudd meg, hogy legkedvesebb fiam vagy, és azok között, akik közel állnak szívemhez, te különösen méltó vagy szeretetemre és bizalmamra. Valahányszor tehát szükségét érzed, csak lépj be hozzám bátran és beszélj velem, mint bizalmas barátoddal!'' Testvérünk módfölött elcsodálkozott ezen, és ettôl kezdve visszanyerte önbizalmát, s amilyen mértékben nôtt a szent atya elôtt kedvességben, abban a mértékben gyarapodott Isten irgalmasságába vetett hite is. Ó, szentséges atyánk, milyen nehezen viselik el hiányodat azok, akik tudván tudják, hogy hozzád hasonló embert nem találnak többé a földön! Segítsd, kérünk, közbenjárásoddal azokat, akiket a bűn fertôjében látsz vergôdni! Hiszen te, bár teljes voltál az összes igazak lelkével, elôre láttad az elkövetkezendôket, s tudtad a jelenvalókat, mégis, hogy elkerülj minden kérkedést, szüntelenül a szent egyszerűség képét öltötted magadra. De térjünk vissza ez elejtett fonalhoz, és kövessük az események sorrendjét! ======================================================================== XIX. fejezet. Hogyan ôrködött a testvérek fölött; Vita Prima önmegvetésérôl és az igazi alázatosságról Elsô könyv 51 Boldogságos Ferenc atya testileg gyakran visszatért a testvérekhez, akiktôl, mint említettük, lelkileg sohasem szakadt el. Szorgosan és gondosan számba vette minden cselekedetüket, és mindig szent kíváncsisággal forgolódott alattvalóinak körében. Eközben semmit, még a legkisebb bűnt sem hagyta büntetés nélkül. Elsôsorban a bensô bűnöket tekintette és csak azután a külsôket. Mindenekfölött pedig arra törekedett, hogy elhárítson minden alkalmat, mely rendszerint utat szokott nyitni a bűnöknek. Legnagyobb buzgósággal és odaadással a szent Szegénység úrnôt védte, és nehogy valami fölösleges kerüljön be, a legkisebb edényt sem tűrte meg a házban, amely nélkül végsô szükség esetén még ki lehet elégíteni az igényeket. Azt szokta mondani: ,,Lehetetlen kielégíteni a szükségleteket anélkül, hogy az élvezetvágynak is ne szolgálnánk vele.'' Fôtt ételeket alig vagy csak nagyon ritkán engedett feladatni, akkor is elôbb porral szórta tele, vagy pedig hideg víz hozzáadásával tette élvezhetetlenné. Ó, hányszor megtörtént, hogy miközben Isten Evangéliumának hirdetésében a világot járta, hatalmas fejedelmek, akik bámulatos tisztelettel viseltettek iránta, asztalukhoz hívták ebédre. Ô azonban a szent Evangélium parancsára való tekintettel éppen csak megkóstolta a különbözô húsételeket, a maradékot pedig evést színlelve a keblébe rejtette, de nehogy a többiek észrevegyék, mit művel, a húst kezével elôbb szájához emelte. Mit mondjak borivásáról, mikor még azt sem akarta engedni, hogy valaki szomjúságának oltására elegendô vizet igyék? 52 Bárhol szállott meg éjszakára, sohasem engedte, hogy szalmával vagy ruhával terítsék be ágyát, hanem azt akarta, hogy csupasz teste csupasz földön nyugodjék; mindössze köpenyét teríthették a földre. És akkor is, amikor üdítô álom erôsítette fáradt testét, legtöbbször ülve és nem fekve aludt, s vánkosul fát vagy egy darab követ használt. Ha pedig valamilyen ételre különös étvágya támadt, néha megtörtént, alig lehetett rábeszélni, hogy egyék is belôle valamit. Egy alkalommal súlyos betegsége alatt egy kevés csirkehúst fogyasztott. Utána, alighogy felépült, azonnal Assisibe sietett. Mikor a város kapujához ért, a kíséretében levô testvérnek megparancsolta, hogy vessen a nyakába kötelet, és mint valami csirkefogót, úgy vezesse végig a városon, és közben nyilvános kikiáltó módjára szüntelenül kiáltozza: ,,Íme, lássátok a híres nagyevôt, hogy felhizlalta magát a tudtotok nélkül elfogyasztott tyúkok húsán!'' A nevezetes látványra természetesen sokan összefutottak, és a megjelentek sűrű sóhajtások közt könnyezve mondogatták: ,,Jaj nekünk, szegény nyomorultaknak, akik egész életünkön át vérben gázolunk, kicsapongásokkal és részegeskedéssel vastagítjuk szívünket és testünket.'' Így megilletôdtek szívükben[76], és a megrázó példa láttán jobb életre buzdultak. 53 Sok ilyen és hasonló dolgot művelt, hogy így tökéletesen megalázza magát, s viszont másokat az örök dicsôség keresésére sarkalljon. Olybá vette magát, mint valami törött cserépedényt[77]; testének féltésére és ápolására semmi gondja nem volt, hanem bátran kitette magát minden megaláztatásnak, nehogy az önszeretet révén valami földi érzés befészkelje magát szívébe. Mivel önmagát semmibe sem vette, szóval és példával másokat is önmaguk megvetésére tanított. Sôt mi több! Bár mindenki dicsôítette és egybehangzó ítélettel magasztalta, ô a leghitványabb embernek tartotta magát, és szinte lángolt önmaga megvetésétôl. Sokszor valósággal fájdalmat okozott neki, mikor látta, hogy mindenki tisztelettel közelít feléje, és ezért, hogy legalább kifelé ellensúlyozza az emberek dicséretét, idôrôl idôre megkívánta, hogy valaki szidalmakkal illesse. Egyszer például magához intette az egyik testvért, és így szólt hozzá: ,,Az engedelmesség erejénél fogva mondom neked, hogy durva szidalmakkal illess engem, és ezek hazug fecsegéseivel szemben mondd meg rólam az igazságot!'' És amikor a testvér, bár kelletlenül, parasztnak, uzsorásnak, semmirekellônek mondotta, ô mosolyogva és hangosan tapsolva így kiáltott: ,,Áldjon meg téged az Úr, mert igazat mondottál! Pietro de Bernardone[78] fiának ilyeneket illik hallania.'' Ezzel alacsony származására akart célozni. 54 Sôt hogy megmutassa, mennyire hitvány ember ô, és egyben példát adjon másoknak az ôszinte bűnvallomásra, ha vétett valaki ellen, nem restellte hibáját prédikációjában az egész nép elôtt meggyónni. Ha pedig esetleg rosszat tételezett fel valakirôl, vagy a kelleténél érdesebb szavakat használt, teljes alázattal tüstént odament az illetôhöz, akirôl rosszat gondolt, és bocsánatot kért érte. Mert lelkiismerete, ártatlanságának éber ôre, mely teljes buzgósággal állott résen, nem nyugodott addig, míg lelkének sebét gyöngéd simogatással meg nem gyógyította. Egyébként nem kitűnni, hanem minden erényben elôrehaladni kívánt; minden lehetséges módon kerülte az emberek csodálatát, nehogy a hiúság bűnébe essék. Jaj nekünk, szentséges atyánk, hogy téged, minden jónak és alázatosságnak eleven képét, elveszítettünk; mégpedig igazságos ítélettel veszítettünk el, mert amíg éltél, nem igyekeztünk eléggé megismerni téged! ======================================================================== XX. fejezet. A szent sóvárgása a vértanúság elnyerésére; Vita Prima spanyolországi és szíriai útja; közbenjárására hogyan Elsô könyv szabadította ki Isten az élelmiszerek megsokasításával a hajósokat az éhhalál veszedelmébôl 55 Boldogságos Ferenc atyánk az isteni szeretet tüzétôl lángolva folyvást azon igyekezett, hogy erôs karral lásson dolgához[79], és kitárt szívvel fussa Isten parancsainak útját[80], mert elérendô cél gyanánt mindig a tökéletesség lehetô legmagasabb csúcsának megközelítése lebegett elôtte. Megtérése hatodik esztendejében a szent vértanúság vágyától sarkallva Szíriába szeretett volna eljutni, hogy ott a szaracénok és más hitetlenek közt a keresztény hitet és a bűnbánatot hirdesse. Tervének megvalósítására hajóra is szállott, de az ellenkezô szelek társaival együtt a szlavón partokra űzték[81]. Mivel látta, hogy számításában csalódott, rövid habozás után bizonyos anconai hajósokhoz fordult, és kérte ôket, vigyék ôt is magukkal. Abban az évben ugyanis már semmi kilátás nem volt rá, hogy akár csak egy hajó is Szíriába induljon. Mivel azonban az anconai hajósok az útiköltség hiánya miatt makacsul megtagadták kérése teljesítését, Isten szentje az Úr jóságában bízva társával együtt mégis a hajóra lopakodott. És íme, a Gondviselés bölcs rendelésébôl abban a pillanatban egy teljesen ismeretlen ember lépett a fedélzetre, dúsan megrakva élelmiszerekkel, magához intett egy istenfélô hajóst, és így szólt hozzá: ,,Fogd ezeket, és szükség esetén juttass belôlük bôkezűen a hajón rejtôzô szegényeknek!'' Úgy is történt. Mivel azonban közben nagy vihar támadt, a hajósok több napon át hiába küszködtek az evezéssel. Ezalatt élelmiszerkészleteik teljesen kifogytak, a szegény Szent Ferencéi ellenben még szinte érintetlenül állottak. Sôt, Isten különös kegyelmébôl és jóságából annyira megszaporodtak, hogy, bár a hajóút még sok napig tartott, egészen az anconai kikötô eléréséig bôségesen elegendôk voltak valamennyiük szükségletének kielégítésére. A hajósok tehát, mikor látták, hogy Isten szolgájának, Ferencnek érdeméért menekültek meg a tenger veszedelmeitôl, hálát adtak a mindenható Istennek, aki szentjeiben mindig olyan csodálatosnak és szeretetre méltónak mutatkozik. 56 A fölséges Isten szolgája, Ferenc, a tengert elhagyva megint a szárazföldet kezdte járni; felszántotta azt igéjének ekéjével, és bevetette az élet magvával, mely áldásos termést hozott. Mert íme, a Magasságbelinek akaratából és rendelkezésébôl számos jó és derék ember, klerikus és laikus, a világból menekülve és a sátán támadásait vitézül visszaverve teljes elszántsággal és buzgósággal tüstént csatlakozott hozzá. De bár ez az evangéliumi szôlôtô az ízesebbnél ízesebb gyümölcsök gazdag bôségét termette, azért a vértanúság feltett szándéka és égô vágya semmivel sem lohadt szívében. Nem sok idô múltán Marokkó felé vette tehát útját azzal a szándékkal, hogy megkísérli a miramolinnak[82] és alattvalóinak Krisztus Evangéliumát hirdetni. Annyira égett a vágytól, hogy kísérôjét akárhányszor messze maga mögött hagyta, és bizonyos szent bódulatban sietett célja elérésére. De a jó Isten, aki irgalmasságában kegyes volt reám[83] és sok másra tekinteni, mikor már Spanyolország határában járt, szembeszállott vele[84], és nem engedte ôt továbbmenni. Betegséggel sújtotta, így kényszerítette, hogy megkezdett útját szakítsa félbe. 57 Kevéssel azután, hogy a Sancta Maria de Portiuncula templomához érkezett, ismét több tanult férfi és nemes csatlakozott hozzá. És ô, amilyen nemes és tapintatos lélek volt, mindegyikkel tiszteletteljesen és illô módon beszélt, és mindegyiknek megadta az ôt megilletô tiszteletet. Finom tapintatával ugyanis azonnal meglátta mindenkiben erényeinek fokát. De hiába, mindaddig nem találta lelkének nyugalmát, amíg csak egyre hevesebb lánggal égô vágyát ki nem elégítette. Ezért megtérése tizenharmadik esztendejében újból Szíriába indult, ahol akkoriban kemény és szívós harcok folytak a keresztények és a pogányok közt. Nem félt egyetlen kísérô[85] társaságában a szaracén szultán elé járulni[86]. De ki tudná szóval elmondani, milyen elszántsággal lépett az uralkodó elé, milyen meggyôzô erôvel beszélt neki, s milyen ékesszólással és magabiztossággal felelt a keresztény hit gúnyolóinak? Mielôtt ugyanis a szultán elé jutott volna, katonái elfogták; de ô sem a szidalmaktól és verésektôl nem ijedt meg, sem a kilátásba helyezett büntetésektôl nem riadt vissza, sôt a fenyegetô haláltól sem rettent meg. De ha így sokan ellenséges érzületet mutattak is iránta, és szidalmakkal is illették ôt, maga a szultán a lehetô legnagyobb elôzékenységgel fogadta. Általában minden tôle telhetô módon iparkodott kimutatni iránta érzett tiszteletét. Többek közt gazdag ajándékok felajánlásával megpróbálta a világ hiú javai felé fordítani lelkét. Mikor azonban meggyôzôdött róla, hogy a szent következetesen annyiba vesz mindent, mint a szemetet, igen elcsodálkozott rajta, és úgy tekintett fel rá, mint akinek nincsen párja az emberek között. Nagyon épült szavain, és örömest hallgatta ôt. Az Úr tehát ebben a vonatkozásban nem teljesítette hô vágyát, hanem nagyobb kegyelem kiváltságát tartogatta számára[87]. ======================================================================== XXI. fejezet. A madaraknak szóló prédikációról és a Vita Prima teremtmények engedelmességérôl Elsô könyv 58 Akkoriban történt, mikor, mint már említettük, tömegesen csatlakoztak a testvérekhez, hogy boldogságos Ferenc atyánknak a spoletói völgyön át vezetett az útja. Mikoron útközben egy Bevagna közelében fekvô helyre érkezett, ott a különbözô madaraknak, fôleg galamboknak, varjaknak és szarkáknak töméntelen sokaságát találta. Isten boldogságos szolgája, Ferenc, aki különben is könnyen hevülô természet volt, s aki az alsóbbrendű és oktalan teremtmények iránt is gyöngéd és bensôséges szeretettel viseltetett, amikor megpillantotta ôket, társait az útfélen hagyva vidám orcával egyenesen feléjük futott. Mikor már eléggé megközelítette ôket, és látta, hogy egyenesen várják ôt, szokásos módon köszöntötte ôket. Közben nem gyôzött csodálkozni, hogy a madarak nem kapnak szárnyra, mint máskülönben tenni szokták; ezért örömtôl repesô szívvel és teljes alázattal kérte ôket, hogy hallgassák meg Isten igéjét. Többek közt ezeket mondotta nekik: ,,Madártestvéreim, nagyon, de nagyon kell magasztalnotok és szeretnetek a ti Teremtôtöket, aki tollakat adott nektek a ruházkodásra, szárnyakat a repülésre és általában minden szükségessel ellátott benneteket. Minden más teremtmény fölött felmagasztalt titeket, és tartózkodási helyet a tisztaságos levegôben jelölt ki számotokra; azután lám sem nem vettek, sem nem arattok: ô legkisebb fáradozástok nélkül gondoz és elkormányoz benneteket.'' E szavak hallatán a madarak, mint késôbb ô maga és a kíséretében levô testvérek elbeszélték, a maguk természetének megfelelôen igyekeztek kifejezést adni módfölötti örömüknek: nyakukat nyújtogatták, szárnyukat emelgették, csôrüket nyitogatták, és rászegezték szemüket. Ô pedig átmenvén közöttük eltávozék[88], majd meg visszafordult, s közben ruhájával súrolta fejüket és testüket. Végül megáldotta ôket, és a kereszt jelével engedélyt adott nekik, hogy elrepüljenek. Ezután a boldogságos atya társaival együtt tovább folytatta útját, s közben örült és hálálkodott Istennek, akit ím az összes teremtmények alázatos megvallással dicsôítenek. És amilyen egyszerű volt, már nem természeténél, hanem a kegyelemnél fogva, hanyagsággal kezdte magát vádolni, amiért eddig nem prédikált a madaraknak, holott ezek oly nagy tisztelettel hallgatták Isten igéjét. Így történt, hogy ettôl a naptól kezdve a Teremtô rendszeres dicsôítésére és szeretetére buzdította az összes madarakat, az összes állatokat, az összes csúszómászókat, sôt még az érzéketlen teremtményeket is. És nap nap után saját tapasztalatából gyôzôdött meg arról, hogy az Üdvözítô nevének hallatára milyen készséges engedelmességet tanúsítanak mindahányan. 59 Egy napon bizonyos Alviano nevű helységbe érkezett, hogy ott Isten igéjét hirdesse. Hogy mindenki jól láthassa, egy magaslatra lépett, és csendet kért. Erre mindenki elhallgatott és figyelmesen várt. De éppen azon a helyen tömérdek fecske fészkelt, s éktelen csivitelésükkel és csicsergésükkel betöltötték az egész környéket. Boldogságos Ferenc, mivel fülsiketítô lármájuk miatt egyetlen szavát sem lehetett érteni, végre így szólt hozzájuk: ,,Fecskenôvéreim, ideje már, hogy én is szóhoz jussak, mert ti eddig ugyancsak kibeszélhettétek magatokat. Halljátok meg tehát az Úr szavát[89], legyetek csendben és veszteg, míg csak be nem teljesedik az Úr beszéde.[90]'' És íme, a madarak a jelenlevôk általános csodálkozására és álmélkodására rögtön elhallgattak, és mindaddig, amíg a prédikáció be nem fejezôdött, meg se moccantak helyükön. Az emberek e jel láttára mindnyájan nagy csodálkozással teltek el, és egymás közt mondogatták: ,,Ez valóban szent ember és a Magasságbelinek barátja.'' És áhítatukban siettek ruhájának legalább a szegélyét érinteni, s közben szüntelenül dicsérték és magasztalták Istent. És valóban csodálatos, hogy még az oktalan teremtmények is megérezték azt a szeretetet és édes vonzódást, melyet Ferenc irántuk érzett. 60 Más alkalommal pedig, mikor Greccióban tartózkodott, az egyik testvér egy tôrrel fogott eleven nyulat vitt eléje. Mikor a boldogságos férfiú meglátta, részvevôen így szólt hozzá: ,,Nyúltestvérkém, jer ide; miért is engedted tôrbe csalni magadat?'' Midôn erre a testvér, aki eddig karjában tartotta, szabadon engedte, a nyúl minden kényszerítés nélkül a szent keblébe, mint legbiztosabb helyre rejtôzött. Miután egy ideig ott nyugodott, a szent atya elôbb anyás szeretettel megsimogatta, utána pedig elengedte, hogy szabadon visszatérjen az erdôbe. A nyúl azonban, bár több ízben letették a földre, mindannyiszor a szent keblébe menekült vissza. Végül is a testvéreknek úgy kellett erôszakkal visszavinniük a közeli erdôbe. A Trasimenusi-tó szigetén való tartózkodása idején ugyanez az eset ismétlôdött meg egy tengeri nyúllal, mely pedig a legnehezebben megszelídíthetô állatok közé tartozik. 61 Hasonló szeretettel viseltetett szentünk a halak iránt is: ha csak tehette, elevenen visszaengedte ôket a vízbe azzal a szigorú meghagyással, hogy semmi körülmények közt se engedjék magukat újból megfogni. Mikor egy alkalommal a Rieti-tó kikötôje közelében egy bárkán tartózkodott, az egyik halász egy nagy halat fogott, melyet közönségesen compónak neveznek, és azt tisztelete jeléül neki ajánlotta fel. Ô szíves örömest elfogadta az ajándékot, testvérének nevezte a halat, majd a hajó oldalán visszaengedte a vízbe. Utána áhítattal dicsérni kezdte az Úr nevét. Amíg csak imádsága tartott, a hal ott játszadozott a bárka körül, és mindaddig nem távozott onnét, míg Isten szentje imádsága befejeztével engedélyt nem adott neki a távozásra. Ilyenképpen dicsôséges Ferenc atyánk azzal, hogy az engedelmesség útján járt, és minden fenntartás nélkül magára vette az isteni alárendelés igáját, a teremtmények engedelmességében nagy tisztességet nyert Isten elôtt. Sôt a víz is borrá változott a kezén, midôn egyszer a Speco di San Urbanó-i remeteségben súlyosan megbetegedett. A bor megízlelésére olyan gyorsan visszanyerte egészségét, hogy mindenki csodának hitte, aminthogy csakugyan az is volt. Ó, valóban szent ember, akinek a teremtmények is engedelmeskednek, s kinek szavára az elemek is átalakulnak. ======================================================================== XXII. fejezet. Ascoli prédikálásáról; távollétében hogyan Vita Prima gyógyultak meg betegek olyan tárgyak érintésére, melyek Elsô könyv elôbb az ô kezében voltak 62 Tiszteletreméltó Ferenc atyánk abban az idôben, mikor, mint már említettük, a madaraknak prédikált, fáradhatatlanul járta a városokat és falvakat, és mindenütt hintegette az áldás magvait. Így jutott el többek között Ascoli Picenóba is. Mikor rendes szokásához híven itt is elragadó hévvel hirdette Isten igéjét, a Magasságbeli jobbjának változásából jóformán az egész népet olyan áhítat és kegyelem utáni sóvárgás fogta el, hogy az emberek szinte egymást taposták, csakhogy láthassák és hallhassák ôt. Akkoriban nem kevesebb, mint harminc ember -- klerikus és laikus vegyesen -- vette fel kezébôl a szent szerzet ruháját. Olyan nagy volt a férfiak és asszonyok bizalma és áhítata Isten szentje iránt, hogy boldognak mondotta magát az, aki akárcsak ruhája szegélyét érinthette. Ha valamely városban megjelent, örvendezett a papság, zúgtak a harangok, ujjongtak a férfiak, örültek a nôk, tapsoltak a gyermekek, és gyakran zöld gallyakkal kezükben s énekszóval ajkukon vonultak eléje. Megjelenésére megszégyenült a gonosz eretnekség, felmagasztosult az Egyház hite, a hívôk örömükben hangos kiáltásban törtek ki, az eretnekek ellenben elrejtôztek. Az életszentség jelei ugyanis olyan szembetűnôen mutatkoztak rajta, hogy senki sem mert vele vitába szállni, mikor a sokaság tekintete rajta függött. És ô azt vallotta, hogy mindenben és mindenekfölött a szent római Egyház tanítását kell megtartani, tisztelni és követni, mert egyedül ebben áll az összes üdvözülendôknek üdvössége. A papokat tisztelte, és az egész egyházi rendet mély tisztelettel vette körül. 63 Gyakran kenyereket vittek hozzá megáldás céljából; ezeket azután hosszabb idôn át tartogatták, és fogyasztásuk közben számos betegségbôl kigyógyultak. Sôt az is megtörtént, hogy a hívôk bizakodva hitükben kisebb-nagyobb darabokat levágtak ruhájából, úgyhogy sokszor félig mezítelenül maradt. De a legcsodálatosabb mégis azt volt, hogyha csak kezével is érintett valamit a szent atya, többen attól is visszanyerték egészségüket. Arezzo környékén egy jelentéktelen falucskában élt egy várandós asszony. Mikor eljött szülésének ideje, több napon keresztül vajúdott, és olyan szörnyű fájdalmakban vergôdött, hogy azt sem tudta, él-e, hal- e. Szomszédai és rokonai valahogyan megtudták, hogy boldogságos Ferenc atya éppen arrafelé készül átmenni az egyik remeteségbe. Mialatt azonban érkezésére vártak, boldogságos Ferenc történetesen más úton ment a kérdéses remeteségbe; mégpedig, betegségére és gyöngeségére való tekintettel, lóháton. Mihelyt megérkezett, a lovat bizonyos Péter nevű testvér útján visszairányította ahhoz az emberhez, aki jószívűségbôl rendelkezésére bocsátotta. Péter testvér visszamenôben azon az úton haladt, mely mellett az asszony lakott. Az odavaló emberek, mikor megpillantották, rögtön eléje futottak, mert azt gondolták, hogy maga boldogságos Ferenc jött hozzájuk. Midôn tehát látták, hogy nem ô az, nagyon elszomorodtak. Egy idô múlva tanakodni kezdtek, nincs-e ott valami, amit boldogságos Ferenc a kezével érintett. Sok idôt töltöttek el a keresgéléssel; végre megtalálták a kantárszárat, melyet lovaglás közben a kezében tartott. Azonnal kivették tehát a kantárt a ló szájából, és a kantárszárat, melyet a kezében tartott, rátették az asszonyra. És íme, abban a pillanatban megszűnt a veszély, és az asszony örömmel és szerencsésen megszülte gyermekét. 64 Gualfreduccio, Cittŕ della Pieve-i lakos, vallásos, istenfélô és egész házanépével Istent buzgón tisztelô férfiú, egy kordát ôrzött magánál, melyet valamikor boldogságos Ferenc a derekán viselt. Történt, hogy azon a környéken sok férfi és nem kevés asszony különbözô betegségbe és lázba esett. Emberünk tehát sorra járta a betegek házait, a kordát vízbe áztatta, vagy néhány szálat belôle vízbe vetett, s a vízbôl inni adott a betegeknek, és íme azok Krisztus nevében mindannyian visszanyerték egészségüket. Mindez pedig boldogságos Ferenc távollétében történt, sôt ennél is sokkal több. Hosszú volna mindet felsorolni. Azok közül azonban, melyeket jelenlétében kegyes volt a mi Urunk és Istenünk művelni, egy párat röviden beleszövünk elôadásunkba. ======================================================================== XXIII. fejezet. Hogyan gyógyított meg Toscanellában egy Vita Prima sántát, Narniban pedig egy bénát Elsô könyv 65 Isten szentje, Ferenc, miközben Isten országának hirdetésére nagy és változatos tájakat bejárt, többek közt bizonyos Toscanella nevű városba[91] is eljutott. Itt, mialatt szokásához híven az élet magvait hintegette, a város egyik lovagjánál vett szállást, akinek egyetlen fia sánta, azonfelül egész testében gyönge és fejletlen volt. Bár még gyermekkorban volt, s a szoptatás évein már réges-régen túljutott, ennek ellenére mégis bölcsôben kellett tartani. A gyermek atyja, mikor Isten emberének nagy szentségét látta, alázattal odavetette magát lábaihoz, és gyógyulást kért tôle fia számára. Ô azonban, mivel méltatlannak és alkalmatlannak érezte magát ilyen nagy kitüntetésre és kegyelemre, sokáig ellenállott az unszolásnak. De végül is állhatatos könyörgésétôl legyôzetve, rövid imádságot mondott, majd rátette kezét a gyermek fejére, megáldotta, és egyben talpra segítette ôt. És a gyermek valamennyiük szeme láttára és örömujjongása közepette a mi Urunk Jézus Krisztus nevében azon nyomban gyógyultan állott fel, és ide-oda kezdett járni a szobában. 66 Más alkalommal pedig, mikor Narniban járt Isten embere, Ferenc, s több napig ott idôzött, a város egyik polgára, bizonyos Péter nevezetű, bénultan feküdt ágyában. Már vagy öt hónapja meg volt fosztva minden tagjának használatától, úgyhogy se felkelni, se mozdulni nem tudott. Sem kezeinek, sem lábainak, sem fejének nem tudta hasznát venni, egyedül nyelvét tudta mozdítani, és szemét felnyitni. Midôn meghallotta, hogy Szent Ferenc Narniba jött, hírnök útján arra kérte a város püspökét, hogy Isten szerelmére[92] kegyeskedjék a magasságbeli Isten szolgáját hozzá küldeni. Szentül hitte ugyanis, hogy megjelenésére és puszta látására megszabadul kínzó betegségétôl. Valóban úgy is történt. Mikor boldogságos Ferenc megjelent nála, s fejétôl a lábáig megjelölte ôt a kereszt jelével, a betegség abban a pillanatban elhagyta, és ô visszanyerte korábbi egészségét. ======================================================================== XXIV. fejezet. Hogyan adta vissza egy vak asszonynak szeme Vita Prima világát, és Gubbióban hogyan gyógyított ki egy másikat Elsô könyv zsugorodásából 67 Az említett városban egy asszony, aki vaksággal volt megverve, mihelyt boldogságos Ferenc kereszttel megjelölte szemét, azonnal visszanyerte régóta áhított látását. Gubbióban viszont egy olyan asszony élt, akinek mind a két keze össze volt zsugorodva, úgyhogy semmi munkát nem tudott velük végezni. Ez amint meghallotta, hogy Szent Ferenc a városba jött, rögtön hozzá sietett, bánatos arccal és mély szomorúsággal feléje tárta zsugorodott kezeit, és esengve kérte ôt, kegyeskedjék legalább megérinteni ôket. A szent az asszony állhatatos könyörgésére csakugyan megfogta és meggyógyította kezeit. Erre az asszony nagy vidáman hazasietett, otthon saját kezűleg egy sajtot készített, és azt felajánlotta a szent férfiúnak. Ô szívesen fogadta az ajándékot, letört belôle egy darabkát, a többit pedig visszaadta az asszonynak azzal, hogy odahaza családjával együtt fogyassza el. ======================================================================== XXV. fejezet. Hogyan gyógyított ki egy testvért a Vita Prima nyavalyatörésbôl, helyesebben szólva: hogyan Elsô könyv szabadította meg az ördögtôl; hogyan szabadított meg Sangeminiben egy megszállott asszonyt 68 Az egyik testvér nagyon súlyos és már látásra is borzasztó betegségben szenvedett, melynek nevét hamarjában nem is tudnám megmondani; némelyek egyenesen a gonosz lélek művének tulajdonították. Gyakran egész testében görcsösen rángatózott, és ijesztô képeket vágva tajtékozva fetrengett. Tagjai egyszer összezsugorodtak, máskor meg kinyúltak; egyszer összevissza görbültek, máskor pedig megmerevedtek és hajlíthatatlanokká lettek. Az is megtörtént, hogy egészen kinyúlva és megmeredve, vállig felhúzott lábakkal embermagasságra vetette fel magát a levegôbe, s azután hirtelen a földre zuhant. Szent Ferenc atyánk végre megkönyörült súlyos betegségén: odament hozzá, s miután imádkozott érette, megjelölte ôt a kereszt jelével és megáldotta. És ô abban a pillanatban meggyógyult, és betegségének káros következményeit ettôl kezdve sohasem érezte. 69 Egy napon, mikor boldogságos Ferenc atyánk a narni püspökség területén haladt át, bizonyos Sangemini nevű helységbe[93] érkezett. Itt, miközben Isten országát hirdette, a kíséretében levô három testvérrel együtt egy jámbor és istenfélô s az egész környéken jó hírben álló ember fogadta magához szállásra. Az illetônek feleségét, amint azt a környék minden lakosa jól tudta, a gonosz lélek gyötörte. Ezért alázattal könyörgött érette boldogságos Ferenchez. Erôsen hitte ugyanis, hogy az ô érdemeiért megszabadulhat bajától. De a szent, mivel egyszerűségében inkább kívánt megvetésben állani, mint szentségének fitogtatásával a világ magasztalását magára vonni, a leghatározottabban elutasította kérése teljesítését. De utoljára, mivel Isten ügyérôl volt szó, hosszas unszolásra beleegyezését adta. Magához hívatta tehát a három testvért, akik vele voltak, és a ház minden szögletébe odaállított közülük egyet-egyet. Azután így szólt: ,,Imádkozzunk, testvérek, az Úrhoz ezen asszonyért, hogy Isten saját dicséretére és dicsôségére levegye nyakáról a gonosz lélek igáját! Külön-külön álljunk a ház szögleteibe, nehogy a gonosz lélek elfusson elôlünk és megcsúfoljon bennünket, s a szögletek réseiben búvóhelyet találjon.'' Imádságának végeztével boldogságos Ferenc a Szentlélek erejével eltelve odalépett az asszonyhoz, aki borzalmasan szenvedett, és ijesztô módon kiabált, és így szólt: ,,A mi Urunk Jézus Krisztus nevében az engedelmesség erejével parancsolom neked, sátán, hogy menj ki belôle, és ne merészeld ôt többé háborítani!'' És alig fejezte be szavait, a sátán olyan gyorsan és akkora zajjal és csörömpöléssel távozott, hogy a szent atya az asszony hirtelen meggyógyulása és a gonosz lélek készséges engedelmessége miatt egészen megzavarodott. Bizonyos szégyenkezéssel azonnal továbbállott tehát, nehogy eszébe jusson olyasmivel dicsekedni, amit az isteni Gondviselés vitt végbe. Egy más alkalommal történt, hogy boldogságos Ferenc atya Illés testvér kíséretében ugyanazon helységen ment keresztül. Az asszony, mihelyt hallott jövetelérôl, azonnal felkelt, a piacra sietett, és utána kiabált, hogy kegyeskedjék legalább néhány szót szólni hozzá. Ô azonban semmiképpen sem akart szóba elegyedni vele, mert tudván tudta, hogy ô az az asszony, akibôl valamikor Isten erejével kiűzte a gonosz lelket. Az asszony pedig lába nyomát csókolgatta, és nem gyôzött hálálkodni Istennek és szolgájának, Szent Ferencnek, amiért kiszabadította ôt a halál kezébôl. Illés testvérnek végre sikerült szóra bírnia a szentet; elmondta neki az asszony betegségének és meggyógyulásának történetét, és a jelenlevôk közül sokan megerôsítették szavait. ======================================================================== XXVI. fejezet. Hogyan űzte ki Cittŕ di Castellóban is az Vita Prima ördögöt Elsô könyv 70 Cittŕ di Castellóban egy asszonyt szintén megszállva tartott a gonosz lélek. Mikor boldogságos Ferenc atyánk a városban idôzött, ezt az asszonyt odavezették a szállásául szolgáló házhoz. Odaérve az asszony megállott kívülrôl, elkezdte fogait csikorgatni, és ijesztô fintorgatás közben rémes hangon sivalkodott, amint ez a tisztátalan lelkeknek szokása. Közben a városból sok férfi és nô verôdött össze, és könyörögtek Szent Ferenchez az asszonyért. Mert a gonosz lélek nemcsak a szerencsétlen asszonyt gyötörte már jó ideje, hanem sivalkodása révén az ô nyugalmukat is zavarta. A szent atya elôször a kíséretében levô testvért küldte ki hozzá, hogy megpróbálja, csakugyan ördögi mesterkedésrôl van-e szó, vagy csupán asszonyi furfangról. Az asszony, mikor a testvért meglátta, gúnyosan a szemébe nevetett, mert azonnal látta, hogy nem azonos Szent Ferenccel. Eközben a szent atya buzgón imádkozott magában, s imádsága végeztével maga is kiment. Az asszony azonnal elkezdett rángatózni és a földön fetrengeni, és semmiképpen sem tudta elviselni a feléje sugárzó erôt. Szent Ferenc ekkor magához intette ôt, és így szólt: ,,Az engedelmesség nevében parancsolom neked, tisztátalan lélek, hogy menj ki belôle!'' És az nyomban elhagyta az asszonyt, s nagy méltatlankodás közepette, de minden bántalom nélkül eltávozott. Hála a mindenható Istennek, aki mindenekben és mindent munkál. Mivel azonban feltettük magunkban, hogy csodák helyett, melyek különben sem teszik, csupán mutatják az életszentséget, inkább életének fönségérôl és egész magatartásának utánozhatatlan mintaszerűségérôl beszélünk, a fölös csodák elhagyásával mindjárt örök üdvösségre érdemes cselekedeteire térünk át. ======================================================================== XXVII. fejezet. Szellemének tisztánlátásáról és Vita Prima állhatatosságáról; Honorius pápa úr elôtt mondott Elsô könyv prédikációjáról; hogyan bízta magát és a testvéreket Hugolino ostiai püspök úrra 71 Isten embere, Ferenc, kitűnôen értett hozzá, hogy ne a magáét keresse, hanem elsôsorban azt, ami mások üdvösségére tartozik; mindenekfölött pedig kívánt feloszlani és Krisztussal lenni[94]. Ezért legfôbb törekvése az volt, hogy szabad maradjon mindentôl, ami a világé, és hogy lelkének ragyogó fényét megóvja a földi élet szennyének fertôzésétôl. Érzéketlenné tette magát minden külsô behatás iránt, s mivel egy pillanatra sem lankadó figyelemmel vigyázott külsô érzékeire, és fékezte lelkének indulatait, egészen Istené tudott lenni. Sziklaüregben fészkelt, és a kôszál rejtekében volt az ô lakása[95]. Valóban különös buzgalommal kereste a magányos helyeket, és teljesen kiüresedve huzamosan elidôzött ott Krisztus sebeiben. Gyakran kereste fel tehát a remeteségeket, hogy ott egészen Isten felé tudja irányítani lelkét. Mindazonáltal, ha elérkezettnek látta az idôt, nem volt rest belevegyülni a világ dolgaiba, és teljes odaadással munkálkodni felebarátainak üdvösségén. Legbiztosabb kikötôje az imádság volt. Imádsága nem volt rövid lélegzetű, sem üres vagy elbizakodott, hanem ellenkezôleg, hosszú s buzgósággal és szelíd alázattal teljes. Ha késôn fogott hozzá, reggel is alig tudta befejezni. Imádkozott, ha járkált, imádkozott, ha ült, imádkozott, ha evett, vagy ivott. Éjszakánként rendszerint magányosan ment elhagyatott és omladozó templomokba imádkozni. Az itt töltött órákban az isteni kegyelem erejével sok félelmet és lelki szorongást sikerült leküzdenie. 72 Olykor közelharcot kellett vívnia a sátánnal, mivel az ilyen helyeken nemcsak bensô kísértésekkel zaklatta, hanem ijesztô zajjal és dörömböléssel külsôleg is megfélemlíteni igyekezett. Isten rettenthetetlen bajnoka azonban, mivel tudta, hogy az Úrnak hatalmában áll mindenütt mindent megtenni, nem engedte magát megfélemlíteni, hanem így beszélt magában: ,,Nem tehetsz bennem, gonosztevô, nagyobb kárt csalárdságod fegyvereivel, mint tehetnél akkor, ha a nyilvánosság elôtt küzdenénk.'' Valóban állhatatos volt a legmagasabb fokon, és semmi másra nem volt gondja, mint ami az Úré. Mert bár nagyon sokszor és sok-sokezer ember elôtt hirdette Isten igéjét, mindig olyan nyugodtnak tűnt, mintha csak valamelyik bizalmas barátjával beszélgetett volna. A nagy sokaságot úgy tekintette, mintha egyetlen ember állott volna elôtte, és ennek az embernek úgy és olyan odaadással prédikált, mint amilyennel a sokaság elôtt beszélt volna. A szív tisztasága megadta neki a biztos beszéd ajándékát, úgyhogy külön készület nélkül is csodálatos és addig nem hallott dolgokat tudott mondani. Ellenben, ha elôzetesen átgondolta beszédét, megtörtént, hogy ott, az egybesereglett nép elôtt nem jutottak eszébe elôre kigondolt mondatai, és mivel hirtelenében nem tudott mást mondani, minden pironkodás nélkül megvallotta, hogy ô bizony sok mindent kigondolt magában, de most semmi sem jut belôle eszébe. Ebbôl kiindulva azután váratlanul olyan ékesszólással telt el, hogy hallgatói magukon kívül voltak az amulattól. De néha az is megtörtént vele, hogy egyáltalán semmit sem tudott mondani; ilyenkor áldással bocsátotta el a népet, és ezzel sokszor nagyobb hatást ért el, mint legjobb prédikációjával. 73 Egyszer, midôn szerzete ügyében Rómában járt, erôs vágya támadt, hogy Honorius pápa[96] és a tiszteletreméltó bíborosok elôtt prédikálhasson. Hugó úr, a dicsôséges ostiai püspök, aki különös szeretettel viseltetett Isten szentje iránt, mikor errôl értesült, félelemmel vegyes örömmel telt el. Egyrészt ugyanis bámulta a szent lángoló hevét, másrészt meg jól ismerte egyszerűségét. De bízott a Mindenható irgalmasságában, aki szükség idején sohasem hagyja el a benne bízókat; ezért habozás nélkül odavezette ôt a pápa úr és a tiszteletreméltó bíborosok színe elé. Ô tehát, az engedély és az áldás elnyerése után, ilyen elôkelô személyek elôtt minden félelem nélkül kezdett szólani. És olyan hévvel beszélt, hogy örömének nem tudott határt szabni: mialatt ajkáról áradt a szó, lábait mintegy táncra igazította, de korántsem pajkosságból, hanem az isteni szeretet tüzétôl való lángolásból, s nem azért, hogy nevetésre ingereljen, hanem hogy a fájdalom könnyeire indítson. Mert sokakat szíven ütöttek szavai, és nem gyôzték eleget csodálni az isteni kegyelem gazdag áradását és a szent férfiú magabiztos fellépését. A tiszteletreméltó ostiai püspök úr ellenben egész idô alatt állandó rettegésben volt, és buzgó szívvel kérte az Urat, ne engedje, hogy a boldogságos férfiú együgyűsége megszégyenüljön. Tudnunk kell ugyanis, hogy a szent férfiú minden dicsôsége és szégyene ôrája hárult, mivelhogy ô volt a háza népe fölé rendelt atya. 74 Szent Ferenc csakugyan úgy ragaszkodott hozzá, mint fiú az atyjához, mint az egyetlen gyermek anyjához; nyugodtan pihent és aludt kegyességének ölében. A pásztor szerepét tulajdonképpen ô töltötte be, ô végezte munkáját, de a pásztor nevet a szent férfiúnak hagyta. A szükséges lépéseket a szent atya tervezte el, megvalósításukról azonban ez az áldott úr gondoskodott. Ó, hányan acsarkodtak, különösen kezdetben, mikor ezek történtek, a Rend új ültetvénye ellen; hányan iparkodtak azt elpusztítani! Ó, hányan igyekeztek megfojtani ezt a kiválasztott szôlôt, melyet az Úr kegyes keze újonnan plántált a világba! Hányan próbálták elorozni és megenni elsô és legszebb gyümölcseit! A tiszteletreméltó atya és úr azonban mindezeket megölte, és semmivé tette kardjával. Mert ô valóban az ékesszólás bôvizű folyója, az Egyház védôfala, az igazság védelmezôje és az alázatosak szeretôje[97]. Áldott és emlékezetes tehát az a nap, melyen Isten szentje erre a tiszteletreméltó úrra bízta magát. Ez akkoriban történt, mikor Hugolino úr, mint máskor is gyakran megtette, Toscánában pápai követi tisztet töltött be. Boldogságos Ferenc, akinek akkor még kevés követôje volt, Franciaországba tervezett útjában Firenzébe érkezett, ahol az idô tájt a mondott püspök is tartózkodott[98]. Akkor még nem volt közöttük különösebb barátság, de szent életük híre már kölcsönös és meleg szeretettel fűzte ôket egymáshoz. 75 Boldogságos Ferencnek egyébként is az volt a szokása, hogy ha egy városba vagy helységbe érkezett, elsônek a püspököt, illetve az odavaló papokat kereste fel. Mikor tehát ilyen elôkelô fôpap jelenlétérôl hallott, nagy tisztelettel azonnal kegyességébe ajánlotta magát. A püspök úr, mihelyt megpillantotta ôt, alázatos tisztelettel fogadta, mint különben más szerzetesekkel is tenni szokta, fôleg olyanokkal, akik a boldogító szegénység és a szent egyszerűség jelvényét viselték. És mivel mindig kész volt a szegényeknek szükségükben segítségére lenni és ügyes-bajos dolgaikat tüzetesen kivizsgálni, szentünktôl is azonnal jövetelének célját tudakolta, s jóakarattal végighallgatta elképzelését. Mivel látta, hogy a földi javak megvetésében messze fölötte áll másoknak, és attól a tűztôl lángol, melyet Jézus bocsátott a földre, lelke attól a perctôl kezdve összeforrott lelkével; ezért alázatosan imádságát kérte, s viszont a maga részérôl mindenben készséges támogatását ígérte. Mindjárt azon melegében intette is, hogy álljon el megkezdett útjának folytatásától, s helyette inkább azok gondozásával és ôrzésével törôdjék, akiket rá bízott az Úristen. Szent Ferenc, látva, hogy a tiszteletreméltó úr ilyen kegyes indulattal, édes vonzalommal és hatékony szóval viseltetik irányában, nagyon megörült; odaborult tehát lába elé, s magát és testvéreit alázatos lélekkel gondjaiba ajánlotta. ======================================================================== XXVIII. fejezet. A szeretet szellemérôl és a részvétrôl, Vita Prima mellyel a szegények iránt viseltetett; mit tett egy juhval Elsô könyv és a báránykákkal 76 A szegények atyja, a szegény Ferenc, mindenben a szegényekhez igazodott, és nehezen tudta elviselni, ha magánál szegényebb emberrel találkozott; természetesen nem hiú dicsôségvágyból, hanem kizárólag részvétbôl. És jóllehet egyetlen hitvány és durva habitussal is beérte, sokszor ezt is kész volt megosztani egy-egy szegénnyel. Hogy mint a szegények leggazdagabbja, valahogyan segíteni tudjon a szegényeken, télvíz idején merô könyörületbôl elvárta e világ gazdagjaitól, hogy egy- egy köpennyel vagy bundával szolgáljanak neki. És mikor ezek kész örömest teljesítették, amit a boldogságos atya kívánt tôlük, rendszerint ezt mondotta nekik: ,,Csak azzal a feltétellel fogadom el tôletek, hogy semmi körülmények közt sem kívánjátok vissza.'' Mihelyt azután szeme elé került az elsô szegény, túláradó örömmel kanyarította nyakába az ajándékba kapott ruhadarabot. Nagyon nehezére esett, ha látta, hogy egy szegényt szidalmakkal illetnek, vagy hallotta, hogy valamely teremtményre átkot szórnak. Megtörtént, hogy az egyik testvér egy alamizsnát kérô szegényre keményen rátámadt, és többek közt ezt mondta neki: ,,Vigyázz, nehogy gazdag létedre szegénységet színlelj!'' A szegények atyja, Szent Ferenc, mikor ezt meghallotta, nagyon elszomorodott; a bűnös testvért keményen megfeddte, és megparancsolta neki, hogy a szegény elôtt vetkôzzék le, és lábát csókolva kérjen tôle bocsánatot. Majd ezt fűzte hozzá: ,,Aki a szegényt gyalázza, Krisztust bántja meg, akinek nemesi címerét viseli, és aki szegénnyé lett érettünk e világon.'' Az is gyakran megesett, hogy ha fát vagy más terhet vivô szegénnyel találkozott, tulajdon vállával sietett a segítségére, pedig nagyon gyenge ember volt. 77 De nemcsak a szükséget szenvedô emberek, hanem a néma és oktalan állatok, a csúszómászók, madarak és más érzô és érzéketlen teremtmények iránt is túláradó szeretettel és részvéttel viseltetett. Az állatok minden fajtája közül legnagyobb szeretettel és gyöngédséggel a bárányokat vette körül, mivel a mi Urunk Jézus Krisztus alázatossága a Szentírásban legtöbbször és legtalálóbban a bárányhoz hasonlíttatik. Márpedig ô mindent, amiben Isten Fiának bármily csekély hasonlósága volt felismerhetô, különös szeretettel szemlélt és ölelt magához. Mikor egyszer az anconai Márkában járt és ott Isten igéjét hirdette Pál testvér társaságában, akit az összes ottani testvérek ministerévé[99] rendelt, Osimo városa felé tartott. Útközben a mezôn egy pásztorra talált, aki a kecskék és bakok nyáját legeltette. A kecskék és bakok sokaságában egy juhocska is akadt, mely alázatosan lépegetett, és békésen legelészett. Mikor Szent Ferenc ezt látta, megállt s mély fájdalommal szívében hangos sóhajtással így szólt a kísérô testvérhez: ,,Látod-e azt a juhot, mely olyan szelíden lépeget a kecskék és bakok közt? Bizony mondom neked, hogy a mi Urunk Jézus Krisztus is ilyen szelíden és alázatosan járt-kelt a farizeusok és papi fejedelmek közt. Kérlek tehát, fiam, hogy iránta való szeretetbôl indulj te is részvétre ezen juhocska iránt. Legjobb lesz, ha megvásároljuk, és így kivonjuk a kecskék és bakok társaságából.'' 78 Pál testvér a szent fájdalmának láttán maga is részvétre gyulladt. De hitvány ruhájukon kívül, melyet magukon viseltek, az égvilágon semmijük sem volt. Mialatt azonban a kívánt ár elôteremtésén törték a fejüket, váratlanul ott termett egy utazó kereskedô, és a legnagyobb készséggel rendelkezésükre bocsátotta a kért összeget. Ôk pedig hálát adtak Istennek, és a vásárolt juhval egyenesen Osimóba mentek. Megérkezésük után azonnal a város püspöke elé járultak, aki nagy tisztelettel fogadta ôket. De egyúttal erôsen el is csodálkozott a püspök úr egyrészt a juhon, melyet Isten embere magával hozott, másrészt meg a különös szereteten, melyet iránta mutatott. Mikor azonban Krisztus szolgája hosszú példázatot mondott neki a juhról, a püspököt szíven találta Isten emberének tiszta egyszerűsége, és hálát adott az Istennek. Másnap, a város elhagyása után Ferenc váltig azon törte a fejét, mit kezdjen a juhval. Végre a kísérô testvér tanácsára Krisztus szolgálóinak[100] San Severino közelében épült kolostorába adta be továbbtartás céljából. Krisztus tiszteletreméltó szolgálói egyenesen Isten ajándékának tekintették, és nagy örömmel fogadták a juhocskát. Hosszú idôn át gondosan vigyáztak rá; gyapjából ruhát szôttek, és azt egy káptalan alkalmával Porciunkulába küldték boldogságos Ferenc számára. Isten szentje nagy tisztelettel és örvendezô lélekkel vette az ajándékot, keblére szorította, megcsókolta és a körülállókat is buzdította, hogy szintén vegyék ki részüket örömébôl. 79 Más alkalommal, mikor ugyanazon testvér társaságában ugyancsak az anconai Márka tartományt járta, egy emberrel találkozott, aki vállára vetve két összekötött bárányt vitt a piacra eladni. Boldogságos Ferencnek, mikor a bárányok bégetését hallotta, megesett rajtuk a szíve: odament hozzájuk, megsimogatta ôket, mint az édesanya szokta síró gyermekét, és többféle módon kimutatta irántuk résztvétét. Azután az emberhez fordult: ,,Miért kínzod báránytestvéreimet, s miért viszed ôket összekötve és felfüggesztve?'' Az pedig így felelt: ,,A piacra viszem ôket eladni, mivelhogy szükségem van az árukra.'' A szent tovább tudakozódott: ,,Hát aztán mi történik velük?'' ,,A vevôk -- mondta az ember -- levágják és megeszik ôket.'' ,,Isten ôrizz! -- kiáltotta a szent atya --, ennek nem szabad megtörténnie! Hanem, nesze, fogadd el áruk fejében a köpenyt, mely rajtam van, s a bárányokat engedd át nekem.'' Az ember kész örömest odaadta a bárányokat, és átvette a köpenyt, mert az sokkal nagyobb értékű volt a bárányoknál: a szent a nagy hidegre való tekintettel épp aznap kapta kölcsönbe egyik hűséges tisztelôjétôl. Szentünk azonban a bárányok átvétele után nagy gondba esett, mit tegyen velük. Utoljára a kísérôjével folytatott tanácskozás után további tartásra újból visszaadta a bárányokat volt gazdájuknak, de azzal a szigorú kikötéssel, hogy el nem adhatja, meg nem ütheti ôket, hanem köteles lelkiismeretesen tartani, etetni és gondozni az állatokat. ======================================================================== XXIX. fejezet. A szeretetrôl, mellyel a Teremtô kedvéért Vita Prima valamennyi teremtmény iránt viseltetett; a külsô és belsô Elsô könyv ember leírása 80 Nagyon hosszadalmas és talán kivihetetlen is volna, ha mindent fel akarnánk sorolni és elôszámlálni, amit dicsôséges Ferenc atyánk még testi életében tett és tanított. Mert ki tudná szóval kifejezni határtalan szeretetét minden iránt, ami az Istené? Avagy ki tudná érzékeltetni azt az édességet, melyet érzett, miközben a Teremtô bölcsességét, hatalmát és jóságát szemlélte a teremtményekben? Valóban ez a látvány lépten-nyomon csodálatos és kimondhatatlan örömmel töltötte el; különösen, ha a napot nézte, a holdat szemlélte vagy a csillagokra és az égboltra vetette tekintetét. Ó, együgyű jámborság, ó, jámbor együgyűség! Szeretetét még a férgekre is kiterjesztette, mert az Üdvözítôrôl ezt olvasta: ,,Én csak féreg vagyok, nem ember''[101]. Ezért gondosan felszedte ôket az útszélekrôl, és védett helyre tette, nehogy az arra járók lábukkal eltapossák ôket. És mit mondjunk az alsóbbrendű lényekrôl, amikor télvíz idején a méhek elé mézet vagy jóféle bort tétetett, nehogy elpusztuljanak a nagy hidegben? Mert munkájuk leleményességét és ösztönük csalhatatlanságát olyan nagyszerű himnusznak érezte Isten dicsôségére, hogy nem sajnálta egész napját az ô és a többi teremtmények dicséretére áldozni. Miként hajdan a tüzes kemencébe vetett három ifjú minden elemet a mindenség Teremtôjének dicséretére és magasztalására hívott fel, azonképpen ez az Isten lelkével teljes férfiú sem gyôzte minden elemben és teremtményben mindenek Teremtôjét és Kormányzóját dicsôíteni, magasztalni és áldani. 81 Mily nagy örömet szerzett neki a virágok szépsége, miközben bájos alakjukat szemlélte, és kellemes illatukat élvezte! És lelki szemei rögtön annak a virágnak szépségére fordultak, mely a tavasz napjaiban fénylôn hajtott ki Jessze törzsébôl, és illatának élvezésére sok ezer halottat keltett életre. Ha valahol sok virágot látott, szakasztott úgy prédikált nekik, és úgy buzdította ôket az Úr dicséretére, mintha csak eszes lények lettek volna. Hasonlóan a vetéseket, szôlôket, köveket, erdôket, a mezôk vadvirágait, a csörgedezô patakokat, a zöldellô kerteket, a földet és tüzet, a levegôt és szelet is tökéletes egyszerűséggel és tisztasággal Isten szeretetére és a Neki való készséges hódolatra intette. Végül valamennyi teremtményt testvér néven szólította, és szívének titkos ösztönével egészen különleges és senki másnál nem észlelt módon belelátott a természet titkaiba, mintha már eljutott volna Isten fiainak dicsôséges szabadságára[102]. És most, ó, jóságos Jézus, a mennyekben az angyalokkal együtt hirdeti a te csodálatosságodat az, aki itt a földön valamennyi teremtményed elôtt szeretetre méltónak vallott téged. 82 Valahányszor csak kiejtette nevedet, szent Urunk, mindannyiszor minden emberi képzeletet meghaladó megindultság vett rajta erôt: egész lényét olyan öröm és vidámság öntötte el, hogy egészen új embernek látszott, aki már nem is ebbôl a világból[103] való. Ezért ha valahol, útszéleken, házban vagy kint a határban valami írást talált, akár isteni, akár emberi szó volt rajta, azt a legnagyobb tisztelettel felemelte, és szent, vagy legalább tisztességes helyre rejtette azzal a megokolással, hogy esetleg az Úr neve vagy más Rá vonatkozó szó is elôfordulhat rajta. Mikor egyszer az egyik testvér megkérdezte tôle, miért gyűjti olyan szorgalmasan a pogányok[104] írásait és általában olyan írásokat, melyeken nem fordul elô az Úr neve, ô így válaszolt neki: ,,Azért, fiam, mert ott azok a betűk is szerepelnek, melyekbôl az Úristen dicsôséges neve összetevôdik. Ami jó tehát bennük foglaltatik, az nem a pogányokra, sôt általában nem az emberekre, hanem egyes-egyedül Istenre tartozik, akié minden jó.'' Nem kevésbé csodálatos, hogy ha üdvözlô vagy buzdító levelet íratott, a világ minden kincséért meg nem engedte volna, hogy akár csak egy betűt vagy szótagot is kitöröljenek belôle, még akkor sem, ha az fölösleges vagy éppen hibás volt. 83 Ó, mily szép, mily ragyogó, mily dicsôséges volt ô életének ártatlanságában, szavainak egyszerűségében, szívének tisztaságában, Isten szeretetében[105], a testvéri szeretetben, készséges engedelmességében, finom modorában és angyali tekintetében! Magatartásában szeretetre méltó, természeténél fogva szelíd, nyájas beszédű, a buzdításban alkalmazkodó, a vállalt feladatok teljesítésében hűséges, a tanácsadásban elôrelátó, a cselekvésben serény, és minden dologban megnyerô volt. Lelke derűs, kedélye vonzó, szelleme józan volt; egészen beletemetkezett a szemlélôdésbe, kitartó volt az imádságban és buzgó minden munkájában; elhatározásaiban állhatatos, az erényben szilárd, a kegyelemben kitartó és önmagával szemben mindig egyforma. Gyors volt a megbocsátásra, késedelmes a haragra; szelleme szabadon szárnyalt, emlékezete kitűnôen működött; finom volt a beszédben, körültekintô a döntésben és mindenben egyszerű. Önmagához szigorú, másokkal szemben elnézô, s mindenkihez tapintatos volt. Édes szavú, vidám orcájú, nyájas tekintetű, a restséget és gôgöt hírbôl sem ismerô ember volt. Termetre közepes, de inkább alacsony növésű volt; feje közepes nagyságú és kerek, arca kissé megnyúlt és elôreálló, homloka lapos és alacsony, szemei közepes nagyságúak, feketék és egyszerűséget sugárzók, haja sötétbarna, szemöldöke egyenes vonalú, orra szabályos, finom metszésű és egyenes, fülei szétállók, de kicsinyek, halántéka lapos, nyelve békülékeny, tüzes és éles, hangja erôs, behízelgô, tiszta csengésű és érces, fogai tömöttek, egyenletesek és fehérek, ajkai kicsinyek és finom metszésűek, szakálla fekete, ritkás, nyaka finom hajlású, vállai egyenesek, karjai rövidek, kézfeje keskeny, ujjai hosszúak, körmei kiállók, lábszárai vékonyak, lábfeje kicsiny, bôre finom volt. Hús alig volt rajta. Ruhája szakadozott, alvása a lehetô legrövidebbre szabott. Keze mindig kész volt az alamizsnálkodásra. És mivel maga volt a megtestesült alázatosság, mindig szelídséget tanúsított mindenki iránt, és bölcsen alkalmazkodott mások szokásaihoz. Ezért, bár szentebb volt minden szentnél, a bűnösök között mégis olyan volt, mint egy közülük. Szentséges atyánk, a bűnösök barátja, segíts hát rajtunk, bűnösökön, és akiket a bűnök fertôjében látsz szánalmasan vergôdni, halhatatlan érdemeidért kegyeskedjél irgalmasan felemelni! ======================================================================== XXX. fejezet. A jászolról, melyet az Úr születésnapján Vita Prima állíttatott Elsô könyv 84 Szentünknek legfôbb törekvése, legforróbb vágya és legelszántabb eltökélése az volt, hogy mindenütt és mindenben megtartsa a szent Evangéliumot, és tökéletesen, teljes éberséggel, teljes odaadással, elméjének teljes megfeszítésével és szívének minden rezdülésével kövesse a mi Urunk Jézus Krisztus tanítását és utánozza példáját. Egy pillanatra sem szűnt meg tehát szavairól elmélkedni, és beható szemlélôdéssel szüntelenül szem elôtt tartotta cselekedeteit. Különösen a megtestesülés alázatossága és a kínszenvedés szeretete fészkelte be magát olyan mélyen emlékezetébe, hogy mellettük alig tudott másra gondolni. Ebbôl a szempontból különösen nevezetes és emlékezetre méltó az az ünnepség, melyet halála elôtt három esztendôvel[106] Greccio városka határában a mi Urunk, Jézus Krisztus születésnapjának tiszteletére rendezett. Élt azon a környéken egy bizonyos János nevű jó hírű, de még jobb életű ember. Boldogságos Ferenc nagyon szerette ezt az embert, mivel, bár nemessége révén messze földön nagy tekintélynek örvendett, a vér nemességét semmibe sem véve egyedül a lélek nemességére törekedett. Boldogságos Ferenc, mint már azelôtt is többször megtette, Karácsony elôtt vagy tizenöt nappal magához hívatta János urat, és így szólt hozzá: ,,Ha azt akarod, hogy az Úr közelgô ünnepét Greccióban üljük meg, úgy siess, és szorgalmasan tégy meg mindent, amit mondok neked! Meg akarom ugyanis eleveníteni a betlehemi kisded emlékezetét, és tulajdon testi szemeimmel akarom szemlélni gyermeki korlátoltságának kényelmetlenségeit, látni akarom, hogyan helyeztetett a jászolba és hogyan feküdt az ökör és a szamár elôtt a szénán''. A derék és hűséges ember a parancs hallatára gyorsan elsietett, és a kitűzött helyen elôkészített mindent, amit a szent kívánt tôle. 85 Eközben elérkezett az öröm napja, megjött az örvendezés ideje. Megérkeztek a különbözô helyekrôl odahívott testvérek, úgyszintén a környék lakói, férfiak és nôk; tehetségéhez képest mindenki gyertyát vagy fáklyát tartott a kezében, hogy örvendezô lélekkel bevilágítsa az éjszakát, mely ragyogó csillagaival fényt hintett a napok és esztendôk végeláthatatlan sorára. Megjött Isten szentje is, és mivel mindent készen talált, látta és örvendezett. Készen állott a jászol, ott volt a széna, odavezették az ökröt és a szamarat. Ünnepelt itt az egyszerűség, vigadozott a szegénység, felmagasztaltatott az alázatosság, és Greccio mintegy új Betlehemmé alakult át. Az éjszaka fénylik, mint a nappal[107], és gyönyörűségére szolgált az embereknek és állatoknak egyaránt. Az odaérkezô emberek újult örömmel örültek a titok megismétlôdésének. Az erdô kiáltásoktól visszhangzott, s a sziklák szent énekek hangját verték vissza. A testvérek az Úr szokásos dicséretét zengték, és az egész éjszaka örömujjongással telt el. Isten szentje megállott a jászol elôtt, nagyokat sóhajtott, s közben a fájó részvét és túláradó öröm csatáztak szívében. A jászol fölött kezdetét vette az ünnepi mise, és a misézô pap szíve újszerű vigasztalással telt el. 86 Isten szentje szintén magára öltötte a szerpapi ruhadarabokat -- tudniillik szerpap volt --, és csengô hangján megkezdte a szent Evangélium éneklését. Hangja, erôs hangja, behízelgô hangja, tiszta csengésű hangja, érces hangja a legnagyobb boldogság élvezésére hívogatta az összes jelenlevôket. Utána prédikálni kezdett a körülálló népnek, és mézédes igéket mondott a szegény Király születésérôl és Betlehem kicsiny városáról. Mikor Krisztust Jézusnak akarta mondani, a szeretet szertelen lángolásában többször betlehemi kisded néven említette, és a Betlehem szót bégetô bárányka módjára ejtette ki; közben száját egészen betöltötte nem is annyira a szó, mint inkább a túláradó érzelem édessége. A betlehemi kisded és Jézus nevének kiejtésekor nyelvével mintegy végignyalta ajkát, és ínyével boldogan élvezte a szó édességét. És íme, megsokasodtak a Mindenható ajándékai: egy erényes férfiú elé csodálatos látomás tárult. A jászolban ugyanis egy élettelen gyermeket látott feküdni; amikor azonban Isten szentje odalépett hozzá, úgy tűnt, mintha a gyermeket mintegy álomból új életre támasztotta volna. És nem is volt egészen alaptalan ez a látomás. Mert lám, a kisded Jézus sokak szívében egészen feledésbe merült; most ellenben Isten kegyelmébôl szolgájának, Szent Ferencnek segítségével megint életre támadt, és kitörölhetetlenül mélyen belevésôdött az emberek emlékezetébe. Az ünnepi virrasztás végeztével ki-ki örvendezve tért vissza otthonába. 87 A jászolba tett szénát gondosan megôrizték, hogy felhasználásával állatokat és barmokat gyógyítsanak az Úr nevében, aki ím megsokasította könyörülô irgalmát. És valóban, ha a beteges állatok és barmok ettek ebbôl a szénából, meggyógyultak. Ugyanígy, néhány, nehéz szülés elôtt álló nô magára rakott a szénából, és így könnyen megszülte gyermekét. Hasonló módon sok férfi és nô visszanyerte vágyva vágyott egészségét. Késôbb a jászol helyét az Úrnak szentelték, s föléje boldogságos Ferenc atyánk tiszteletére oltárt és templomot emeltek, hogy ahol valamikor az állatok a szénát ették, ott azontúl testük és lelkük egészségére az emberek vegyék az ártatlan és érintetlen Báránynak, a mi Urunk Jézus Krisztusnak testét, aki kimondhatatlanul nagy szeretetében önmagát adta érettünk, s aki az Atyával és a Szentlélekkel egyetemben örökkön-örökké él, és dicsôségesen uralkodik minden századokon át. Ámen. Alleluja, Alleluja. Vége a boldogságos Ferenc életérôl és cselekedeteirôl írt mű elsô részének. ======================================================================== I. fejezet. E könyv tartalmáról, Szent Ferenc halálának Vita Prima idejérôl és az erényekben tett elôrehaladásáról Második könyv Kezdôdik a második könyv, mely boldogságos Ferenc atyánk életének csupán két utolsó esztendejérôl és boldog haláláról szól 88 Az elôzô könyvben, melyet az Üdvözítô kegyelmébôl szerencsésen befejeztünk, megtérése tizennyolcadik esztendejéig beszéltük el, illetve tehetségünkhöz képest írtuk meg boldogságos Ferenc atyánk életét és cselekedeteit. Jelen munkácskánkba azon cselekedeteit szándékozunk vázlatosan beleszôni, amelyeket élete utolsó elôtti esztendejétôl kezdve vitt végbe, már amennyiben hiteles értesüléseket tudtunk róluk szerezni. Egyelôre csak a lényegbevágó eseményekre térünk ki, hogy utódainknak, akik nem érik be ennyivel, legyen még mit elmondaniuk. Boldogságos Ferenc atyánk az Úr megtestesülésének 1226. esztendejében, a 14. indictió folyásában, október hó 4-én, vasárnap Assisi városában, ahol annak idején született, s a Porciunkuláról nevezett Boldogasszony templom tôszomszédságában, ahol Rendjét megalapította, szabadult ki a testnek tömlöcébôl[108], miután elôbb húsz esztendôn át a leghűségesebben szolgált Krisztusnak, s követte az apostolok életét és nyomdokait. Amit tökéletesen kezdett, azt szerencsésen bevégezte, s utána az égi szellemek honába távozott. Szentséges testét himnuszok és dicsôítô énekek zengedezése közben a legnagyobb tisztességgel szülôvárosában helyezték örök nyugalomra. A Mindenható dicsôségére töméntelen csodákkal ma is ott tündöklik. Ámen. 89 Ferenc, mivel kora fiatalságában nagyon hiányos, sôt azt lehet mondani, semmiféle oktatásban nem részesült Isten útjáról és ismeretébôl, hosszú idôn át természetes szabadosságban és a szenvedélyek féktelen lángolásában élt, mígnem a Fölséges jobbjának érintésére felszabadult a bűn alól[109], és a Magasságbelinek kegyelmébôl és erejébôl minden kortársát messze túlhaladó isteni bölcsességgel telt el. Mivel ugyanis az evangéliumi tanítás, nem annyira részleteiben, mint egészében mindenütt nagyon lehanyatlott, ô volt Istentôl kiszemelve arra, hogy az apostolok példájára az egész világon egyetemes bizonyságot tegyen az igazságról. Így történt, hogy tanításával kézzelfoghatóan bebizonyította, hogy oktalan a világ minden bölcsessége, és Krisztus útmutatása mellett rövid idô alatt balgaságnak látszó igehirdetéssel Isten igazi bölcsességére fordította azt. Mert az új evangélista ebben az utolsó idôben, mint a paradicsom folyóinak egyike, evangéliumi vizével elöntötte az egész földet, s tetteivel hirdette Isten Fiának útját és tanításának igazságát. Benne és általa nem várt öröm és szent megújulás köszöntött a világra; a régi hit új hajtása új életre zsendítette a száradásnak indult régi ágakat. A választottak szívébe új lelkület költözött, és az üdvösség kenete áradt el közöttük. Krisztus szolgája és szentje, mint a világító égitestek egyike, az életszentség új formájával és újszerű csodákkal árasztotta szerte fényét. Általa megújultak a régi csodák, mikor e világ pusztaságában régi módon ugyan, de nem régi renddel, termékeny szôlôtôt plántáltak, mely azóta bôven ontja a szent erények bódító illatú virágait, és mindenfelé nyújtogatja a szent hit hajtásait. 90 Mert ámbár hozzánk hasonlóan ô is esendô ember volt[110], alá volt vetve a szenvedésnek, egy pillanatra sem érte be a mindenkire érvényes parancsok megtartásával, hanem a tökéletesség teljességének útját kívánta járni, a hiánytalan szentség egésze után sóvárgott, s elérte az elérhetô legnagyobb tökéletességet. Ezért benne minden rend, minden nem és minden életkor az üdvösségre vezetô tanításnak ragyogó bizonyítékait és az üdvös cselekedeteknek fönséges példáit szemlélheti. Akik tehát magasabb célokra törnek, és a tökéletesebb élet jobb adományait kívánják elnyerni, csak tekintsenek lelkének tükrébe, és tanulják el tôle a tökéletesség hiánytalan teljességét. Akik viszont félnek a meredélyes utakon való járástól, és visszariadnak a magas hegyormoktól, s inkább az alázatosság útján kívánnak járni, ehhez az életformához is tömérdek indítást találnak nála. Végül, akik jeleket és csodákat óhajtanak látni, vegyék szemügyre életszentségét, és mindjárt megtalálják, amit kívánnak. Szentünk dicsôséges élete ragyogóbb fénnyel világít rá az elôtte járó szentek tökéletességére; bizonyítja ezt Jézus Krisztus kínszenvedése, és szinte kézzelfoghatóan hirdeti szent keresztje. Hiszen ismeretes, hogy a tiszteletreméltó atya, mintha csak együtt függött volna Isten Fiával a kereszten, testének öt helyén a szenvedés és a kereszt jelével volt megjelölve. Nagy titok ez[111] és a különös szeretet fönségének jele, de egyúttal különleges elgondolás és tiszteletet ébresztô misztérium is lappang mögötte, amelyet, hitünk szerint, egyedül Isten és az a néhány ember ismer, akiknek maga a szent jónak látta kijelenteni. De nem célszerű huzamosan idôzni azok dicséreténél, akiknek dicsôsége Attól van, aki dicsôsége mindeneknek, bôvizű forrása minden tisztességadásnak, s aki világossággal jutalmaz. Áldjuk tehát a szent, igaz és dicsôséges Istent, s azután térjünk vissza az események elbeszéléséhez. ======================================================================== II. fejezet. Boldogságos Ferenc hô vágyáról és arról, Vita Prima hogyanértette meg a könyv fellapozásából az Úrnak r Második könyv á vonatkozó szándékát 91 Boldogságos és tisztelendô Ferenc atyánk egy alkalommal otthagyta a világiak sokaságát, mely nap nap után mélységes áhítattal özönlötte ôt körül, hogy hallgassa és lássa ôt, s egy csendes és magányos helyre vonult vissza, hogy ott kizárólag Istennel társalogjon, s lelkérôl lerázza a port, ami az emberekkel való érintkezés révén esetleg rátapadt. Az volt a szokása, hogy a kegyelem kiérdemlésére szánt idôt két részre osztotta: egyik részét, amennyiben szükségesnek látta, embertársai lelki javára fordította, másik részét pedig a szemlélôdés boldog elragadtatásainak szentelte. Csak nagyon kevés társát vitte magával, csak olyanokat, kiknek a többiekét meghaladó életszentségét jól ismerte; részben azért, hogy megvédjék ôt az emberek tolakodásától és háborgatásától, részint, hogy velük is megkedveltesse és megtartassa lelki magányát. Mikor már huzamosabban idôzött magányában, és szüntelen imádsággal és gyakori szemlélôdéssel egészen rendkívüli módon kiérdemelte Isten bizalmas barátságát[112], forró vágya támadt megtudni, mi lehetne benne és általa még kedvesebb az örök Király szemében. Szorgosan kutatta és szent mohósággal tudni kívánta, hogyan, milyen úton és miféle vágyakozással forrhatna még szorosabban egybe -- szent akaratának végzése és tetszése szerint -- Urával és Istenével. Egész életfilozófiája akörül forgott, legfôbb vágya, melytôl élte fogytáig lángolt, abban csúcsosodott ki, hogy mindenkitôl: együgyűektôl és bölcsektôl, tökéletesektôl és kevésbé tökéletesektôl folyvást azt tudakolta, hogyan léphetne rá az igazság útjára, és hogyan juthatna a tökéletesség magasabb fokára. 92 Mivel azonban, bár a tökéletesek közt is a legtökéletesebb volt, a maga tökéletességét tudatlanra vette, teljességgel tökéletlen lénynek tartotta magát. Megízlelte és látta, milyen édes, kellemes és jó Izrael Istene azokhoz, akik igaz szívűek[113], és tiszta egyszerűségében és hamisítatlan tisztaságban keresik ôt. Valóban, a beléje öntött gyönyörűség és a kevés választottak közül is csak keveseknek juttatott megnyugvás, melyet onnét felülrôl érzett lelkébe szállani, szinte kényszerítette ôt, hogy egészen elszakadjon magától, és határtalan örömtôl repesve mindenképpen egészen el akart jutni oda, ahová az önmagáról való lemondás által félig-meddig már eljutott. Mint az Isten lelkével eltelt ember kész volt minden lelki szorongást, minden testi gyötrelmet elviselni, csakhogy megadassék neki, hogy a mennyei Atya könyörülô akarata beteljék benne. Egy napon odajárult a remeteségében felállított oltár elé, fogta az evangéliumos könyvet, és azt mély tisztelettel az oltárra helyezte. Azután leborult, s testben és lélekben Isten imádásába merülve alázatosan esengett, hogy a jóságos Isten, az irgalom Atyja és minden vigasztalás Istene[114] kegyesen nyilvánítsa ki neki akaratát; hogy tökéletesen véghezvihesse azt, amit annak idején egyszerűségben és alázatosságban kezdett; buzgón kérte Ôt, hogy a könyv elsô fellapozására mutassa meg, mit lesz legcélszerűbb tennie. Mikor ezt tette, szent és tökéletes férfiak példáját követve tette, kik a szentség vágyától vezéreltetve szintén hasonló módon jártak el[115]. 93 Azután felkelt az imádságtól, s miután alázatos lélekkel és megtört szívvel megjelölte magát a szent kereszt jelével, az oltárról felemelte a könyvet, és azt nagy tisztelettel és félelemmel kinyitotta. És íme, amint kinyitotta, tekintete elsônek a mi Urunk Jézus Krisztus kínszenvedésének történetére esett, pontosan arra a helyre, ahol elôször jövendölte meg elkövetkezendô szenvedését. De nehogy a véletlen közbejátszására lehessen gyanakodni, másodszor, sôt harmadszor is belelapozott a könyvbe, s mindannyiszor ugyanott, illetve hasonló értelmű helyen nyílt ki az. Ebbôl megértette az Isten lelkével teljes ember, hogy sok szenvedésen, sok viszontagságon és sok harcon át kell bejutnia az Isten országába. De a bátor harcos nem csügged el a küszöbön álló harc miatt, s lélekben nem omlik össze az, akinek a világ csatamezején az Úr harcait kell harcolnia. Nem félt, hogy alulmarad az ellenséggel szemben; sôt még magának sem engedett az emberi erôt sokszorosan meghaladó feladatok vállalásában és viselésében. Igazán égett a buzgóságtól; ha az elôzô korokban talán akadt is hozzá fogható a nagy elhatározásokban[116], olyannal nem találkozott senki, aki a lángoló vágyakozásban felülmúlta volna. Mindig könnyebb volt számára a jót tenni, mint mondani: a szavak helyett, amelyek csak mutatják, de nem valósítják a jót, inkább szent cselekedetekkel serénykedett az igyekvésben és a végrehajtásban. Ezért mindig nyugodt és vidám maradt, és szívében az öröm dalait zengedezte magának és az Úrnak. Érthetô tehát, hogy nagyobb kinyilatkoztatásra találtatott méltónak az, aki ennyire örülni tudott a kicsinynek; mert aki a kevésben hűnek találtatik, arra sok bízatik[117]. ======================================================================== III. fejezet. A Szeráf képét viselô megfeszített ember Vita Prima látomásáról Második könyv 94 Amikor -- halála elôtt két évvel -- az Alverna hegyén épült és róla Alvernának nevezett remeteségben idôzött, egy isteni látomás keretében úgy tűnt szentünknek, mintha egy férfiú lebegett volna fölötte, akinek Szeráf módjára hat szárnya volt, s aki kiterjesztett karjaival és összekötött lábaival egy keresztre volt szegezve. Két szárnya magasan feje fölé nyúlt, kettô repülésre, míg másik kettô egész testének befödésére szolgált. A Magasságbeli boldogságos szolgája, mikor megpillantotta a látomást, nagy csodálkozással telt el, de semmiképpen sem tudta kihámozni értelmét. Egyrészt módfelett örült a kegyes és szeretetteljes tekintetnek, melyet a kimondhatatlan szépségű Szeráf rávetett, másrészt viszont a kereszt látása, melyre rá volt szegezve, valamint kínszenvedésének keserűsége mély megrendüléssel töltötte el. Miközben tehát felemelkedett térdelô helyzetébôl, örült is, meg szomorkodott is. Bízvást mondhatjuk, hogy szívében az öröm és bánat csatáztak egymással. Közben pedig folyvást azon törte a fejét, mit jelenthet e látomás. Azonban hiába feszítette meg minden szellemi erejét, a látomás értelmét nem tudta világosan felfogni, sem újszerűségére nem tudott kielégítô magyarázatot találni. Eközben kezén és lábán kezdtek kiütközni a szegek nyomai úgy, amint azt az elôbb a keresztre feszített férfiún látta. 95 Kezei és lábai középen szegekkel átverteknek látszottak; a szegek feje a tenyereken és a lábfejek felsô részén domborodott, hegyük pedig az átellenes oldalon nyúlt ki, és egy húsdarabocska a szegek erôsen visszagörbített hegyére emlékeztetôen szemmel láthatólag kiemelkedett környezetébôl. Ugyanígy látszottak és szintén jól kivehetôk voltak a szegek nyomai a lábakon is. Testének jobb oldalán pedig, mintha lándzsával szúrták volna át, egy behegedt seb látszott, amelybôl idôrôl idôre vér szivárgott, úgyhogy alsó ruháján kívül sokszor tunikáját is átnedvesítette. Bizony nagyon kevesen voltak, akik a keresztre feszített Úr keresztre feszített szolgájának életében méltónak találtattak arra, hogy meglássák oldalának szent sebét. Ilyen szerencsés volt Illés testvér, akinek azt még a szent életében sikerült körvonalaiban meglátnia. Nem kevésbé szerencsés volt Rufinus testvér[118], akinek megadatott tulajdon kezével érintenie a szent sebet. A mondott testvér ugyanis egy ízben a szent keblébe mélyesztette kezét, hogy azt megdörzsölje. Ez alkalommal, mint különben már máskor is megtörtént, egészen jobb oldaláig lecsúszott a keze, és így sikerült megérintenie a drágalátos sebhelyet. Isten szentje az érintésre erôs fájdalmat érzett, és a kezet eltaszítva magától így kiáltott fel: ,,Az Úr legyen hozzád irgalmas!'' Mert nemcsak idegenek, hanem hozzátartozói elôtt is gondosan rejtegetni igyekezett a titkot. Így történt, hogy még a hozzá legközelebb álló testvérek és legbizalmasabb barátai is hosszú idôn át semmit sem tudtak róla. De bár ilyen nagy és felbecsülhetetlen értékű gyöngyökkel, mint megannyi egyedülálló drágakôvel felékesítettnek és minden emberi dicsôség és tisztelet fölé emeltnek látta magát, a Magasságbeli szolgája és barátja egy pillanatra sem bizakodott el szívében, és nem keresett benne ürügyet a hiú dicsôség fitogtatására. Sôt, nehogy az emberek tetszésének keresése elorozza tôle a kapott kegyelmet, mindenképpen titkolni igyekezett azt. 96 Az volt ugyanis a szokása, hogy csak kivételesen, helyesebben soha senki elôtt nem fedte fel a nagy titkot, mert attól félt, hogy barátai, mint már ilyenkor történni szokott, a megkülönböztetett szeretet címén elhíresztelik a világban, és így megrövidítik ôt a neki szánt kegyelemben. Ezért szüntelenül szívében hordta és ajkával gyakran hirdette a prófétai szót: ,,Szívembe rejtem szavaidat, nehogy vétkezzem ellened.''[119] Sôt megegyezett testvéreivel és fiaival, akik állandóan társaságában voltak, hogy világi látogatóival kezdett társalgásának abbahagyására, akik valamilyen ügyes-bajos dolguk megbeszélésére jöttek hozzá, ezentúl ennek a versnek recitálásával adja meg a jelet: hallatára a látogatókat udvariasan útra kellett bocsátani. Tapasztalatból tudta ugyanis, milyen nagy baj mindenkinek mindent az orrára kötni; ugyanakkor tudta azt is, hogy nem lehet igazán lelki ember az, akinek nincs több és rejtettebb titka, mint amennyit arcáról le lehet olvasni, és amennyit külsô jelek után bármikor megítélhetnek az emberek. Hiszen bôven találkozott olyan emberekkel, akik külsôleg úgy mutatták, mintha teljesen egy véleményen volnának vele, magukban ellenben egészen másként gondolkoztak; akik színleg helyeseltek neki, magukban ellenben gúnyolódtak fölötte; s végül, akik jogot követeltek maguknak, hogy ítélkezzenek, és még a jókat is gyanúba keverték elôtte. Mert hát a gonoszság befeketíteni igyekszik a tisztaságot, és mivel a hazugság rengeteg embernek közös bűne, a kevesek igazmondása kevés hitelre talál. ======================================================================== IV. fejezet. Boldogságos Ferenc buzgóságáról és Vita Prima szembajáról Második könyv 97 Ettôl az idôtôl kezdve még több és súlyosabb testi betegségben kezdett szenvedni, mint azelôtt. Gyakori betegeskedése annak a következménye volt, hogy keményen sanyargatta és már sok esztendô óta szolgaságban tartotta testét. Hiszen teljes tizennyolc esztendôn át jóformán semmi pihenést nem engedett neki; különbözô, részben nagyon messze esô tartományokat járt be, hogy a benne lakozó készséges, alázatos és lángoló buzgóságú lélek késztetésére mindenütt Isten igéjének a magvait hintegesse. Az egész földkerekséget betöltötte Krisztus Evangéliumával; naponkint négy-öt falut, illetve várost is bejárt, mindenütt serényen hirdette az Isten országát, s példájával ugyanúgy épülésére szolgált hallgatóinak, mint beszédével. Egész testébôl nyelvet csinált[120]. Olyan tökéletes volt benne a test és lélek harmóniája, olyan készséges testének engedelmessége, hogy nemcsak hogy nem ellenkezett a lélek hiánytalan szentségre való törekvésével, hanem ellenkezôleg, igyekezett útját egyengetni egészen úgy, amint az Írás mondja: ,,Reád szomjazik a lelkem, utánad oly nagyon sóvárog a testem.''[121] A megszakítás nélküli folytonosság azután önkéntes szolgálattá alakította a test alávetését, és erénnyé nemesítette mindennapi engedelmességét. Hiszen a szokás gyakran természetünkké válik. 98 Mivel azonban a természet rendje és az emberi élet törvénye szerint a külsô ember napról napra hanyatlik, még ha a belsô ember képes is megújulni, az a drágalátos edény is, melyben a mennyei kincs volt elrejtve, rohamosan gyengülni és erôiben fogyatkozni kezdett. Mivel azonban az Írás szava szerint: ,,Mikor bevégzi az ember, akkor kezdi csak, és amikor abbahagyja, akkor dolgozik igazán''[122], a lélek még készségesebb lett a beteg testben: annyira égett a lelkek üdvéért, és annyira szomjúhozta embertársainak Istenhez vezetését, hogy amikor már nem tudott gyalogszerrel járni, szamárhátra ült és úgy járta a határt. Testvérei váltig biztatták és kérve kérték, hogy beteg és elgyengült testének megerôsítésére vegye igénybe az orvosok segítségét. Ô azonban azzal a nemes lelkülettel, mely mindig csak az eget kereste és nem kívánt mást, mint feloszlani és Krisztussal lenni[123], hallani sem akart errôl. De mert testében még nem egészítette ki, ami hiányzott Krisztus szenvedéseibôl[124], jóllehet sebhelyeit már testén viselte, az isteni irgalom megsokasítására igen súlyos szembetegség támadta meg. Minthogy pedig baja napról napra súlyosbodott, és attól lehetett tartani, hogy a kellô ápolás hiánya miatt még jobban elhatalmasodik, Illés testvér, akit a maga számára anyául választott, a többi testvér fölé pedig atyául rendelt[125], végre rábeszélte, hogy ne húzódozzék az orvosságtól, hanem Isten Fiának nevében, aki azt is teremtette, vegye be bizalommal. Hiszen az Írás azt mondja: ,,A Magasságbeli teremtette a földbôl az orvosságokat, és okos ember nem iszonyodik tôlük.''[126] A szent atya tehát szelíden belenyugodott és alázatosan engedelmeskedett a jóakaratú tanácsnak. ======================================================================== V. fejezet. Hogyan fogadta szentünket Rieti városában Vita Prima Hugó,ostiai püspök úr, és hogyan jövendölte meg neki Második könyv a szent, hogy az egész világ püspöke lesz 99 Miután többen próbáltak orvosságukkal segíteni rajta, de eredménytelenül, mert a baj ellenszerét egyikük sem találta meg, szentünk Rieti városába ment, ahol akkoriban egy igen híres szemorvos tartózkodott. Mikor odaérkezett, az egész pápai udvar, mely abban az idôben Rietiben székelt[127], nagy tisztességgel és kitüntetéssel fogadta ôt. Különösen Hugó, ostiai püspök úr, aki erkölcseinek érintetlenségével és életének szentségével messze kortársai fölé emelkedett, mutatott iránta nagy szeretetet. Boldogságos Ferenc Honorius pápa úr engedélyével és akaratából már korábban ôt választotta a testvérek rendjének atyjául és urául, fôleg azért, mert fölötte igen kedvelte a boldog szegénységet, és különös megbecsülésben tartotta a szent egyszerűséget. A jó úr magatartásában utánozta a testvéreket, és a szentség utáni izzó vágyában egyszerű volt az egyszerűekkel, alázatos az alázatosakkal, szegény a szegényekkel. A testvérek közt testvér volt, a kisebbek közt legkisebb, és amennyire csak tehette, életmódjában és szokásaiban úgy igyekezett mutatkozni, mint azok egyike. Nagy igyekezetet fordított a szent szerzet terjesztésére is, és ragyogó példájának tündöklô hírével messze tájakon is nagyban közrejátszott rendi kereteink kitágításában. ,,Az Úr megadta neki az értelmes nyelv adományát''[128]; ennek erejével cáfolta meg az igazság ellenségeit, verte vissza Krisztus keresztje ellenlábasainak támadásait, vezette vissza helyes útra a tévelygôket, békéltette össze a viszálykodókat, és fűzte még erôsebben egymáshoz a szeretet bilincseivel az egyetértôket. Égô és világító lámpás volt ô Isten Egyházában[129], kiválasztott nyíl, alkalmas idôre tartogatva. Ó, hányszor megtörtént, hogy fényes öltözékét félredobva a testvérek módjára hitvány ruhadarabokat öltött magára, és mezítláb járva szüntelenül a békéért könyörgött. Valahányszor csak alkalma nyílott rá, fáradhatatlanul békét közvetített ember és felebarátja, Isten és ember között. Éppen ezért választotta ôt Isten kevéssel utóbb egész Anyaszentegyháza pásztorává, s a törzsek és népek fölé emelte fejét. 100 És hogy ez isteni sugallatból és Jézus Krisztus akaratából történt, bizonyítja, hogy boldogságos Ferenc atyánk már sokkal elôbb szóval is megjövendölte és cselekedettel is bizonyította. Mikor ugyanis a testvérek rendje Isten kegyelmébôl már meglehetôsen elterjedt, mikor mint az Isten paradicsomában álló cédrusfa szent érdemeinek csúcsával az eget kezdte verdesni, és mint a kiválasztott szôlôtô szent hajtásait az egész földkerekségre kiterjesztette, Szent Ferenc odajárult Honorius pápa úr, a római Egyház akkori feje elé, és alázatosan kérte ôt, hogy Hugó, ostiai püspök urat rendelje ô és testvérei fölé atyának és úrnak. A pápa úr készséggel hozzájárult a szent kéréséhez, és a testvérek fölött eddig gyakorolt joghatóságát vonakodás nélkül átruházta a püspökre. Hugó úr tisztelettel és alázattal fogadta a megbízatást, és mint az Úr családja fölé rendelt hű és okos szolga, minden igyekezetével azon volt, hogy alkalmas idôben az örök élet kenyerét nyújtsa a gondjaira bízottaknak. Ezért a szent atya a legnagyobb készséggel engedelmeskedett neki, csodálatos és bensôséges szeretettel fonta ôt körül. Isten lelkétôl eltelve és vezéreltetve, sokkal elôbb meglátott olyan dolgokat, melyek mások szemében csak késôbb teljesedtek be. Így valahányszor rendi ügyben vagy inkább a szeretet ösztönzésére, mellyel Krisztusban iránta viseltetett, írni akart Hugó úrnak, sohasem érte be azzal, hogy ôt leveleiben ostiai vagy velletri püspöknek címezze, ahogyan mások köszönteni szokták, hanem mindig így írta: ,,Fôtisztelendô Hugó atyának, azaz hogy úrnak, az egész világ püspökének.'' Máskor meg egészen szokatlan áldásokkal illette ôt, és bár mint fiú atyjának, a legteljesebb mértékben alárendelte magát, olykor-olykor a Lélek sugalmazására atya módjára szólott hozzá, hogy megerôsítse fölötte az atyák áldását, míg eljön az örök halmok kívánsága[130]. 101 Ugyanakkor Hugó úr is nagy szeretettel viseltetett a szent férfiú iránt, s bármit mondott neki a boldogságos atya és bármit tett, az feltétlen helyeslésével találkozott; már a puszta látása is jólesô érzéssel töltötte el ôt. Ô maga mondotta, hogy kedélyének egyensúlyát nem tudta olyan felindulás megzavarni, hogy Szent Ferenc megpillantására és szavának hallatára lelkének borús felhôi fel nem szakadtak, és derűje vissza nem tért volna, s az unalom helyébe a vidámság nem lépett volna. Úgy szolgált Szent Ferencnek, mint a szolga szokott urának, és valahányszor csak találkozott vele, mindig Krisztus apostolának kijáró tisztelettel bánt vele, s testben és lélekben meghajolva[131] olykor még kezét is megcsókolta szent ajkaival. Nagy gondot és igyekezetet fordított arra is, hogy a szent atya minél elôbb visszanyerje szemeinek korábbi épségét, hiszen tudván tudta, szent és igaz s az Egyház szempontjából módfölött szükséges és hasznos emberrôl van szó. Miatta mélységes rokonszenvvel viseltetett a testvéri közösség iránt is, és az atyában könyörült a fiakon is. Váltig biztatta tehát a szent atyát, hogy fordítson nagyobb gondot magára, és ne hanyagolja el a betegségében szükséges orvosságok szedését, nehogy gondatlansága erénybôl bűnre forduljon. Szent Ferenc alázatosan megfogadta, amit ilyen nagytiszteletű úr és ilyen szeretô atya mondott neki. Ezentúl óvatosabban járt el, és nagyobb gondot fordított egészségének ápolására. De akkorra már annyira elhatalmasodott baja, hogy gyógyítása a legélesebb elmét és a legfájdalmasabb módszerek alkalmazását tette szükségessé. De mindhiába; a fej különbözô helyein eszközölt égetés, érvágás, különbözô tapaszok felrakása és szemvizek befecskendése mind nem használt. Ellenkezôleg, állapota egyre rosszabbra fordult. ======================================================================== VI. fejezet. A Szent Ferenc körül szorgoskodó testvérek Vita Prima erényeirôl; hogyan kívánta ô maga berendezni életét Második könyv 102 A hátralevô közel két esztendôt teljes türelemben és alázatosságban töltötte el, és mindenért hálát adott Istennek. Hogy pedig figyelmét szabadabban irányíthassa Isten felé; hogy gyakori elragadtatásai során lélekben akadálytalanul vehesse szemügyre és járhassa be az üdvözülteknek szánt mennyei lakóhelyeket; hogy a kegyelem bô áradásában szüntelenül a mindenség édes és fölséges Urának színe elôtt idôzhessék, személyének gondozását néhány, hozzá egészen közel álló testvérre bízta. Igazán erényes emberek voltak ezek: alázatosak Isten iránt, kedvesek a szentek és szeretetre méltóak az emberek elôtt; boldogságos Ferenc atya élete úgy nyugodott rajtuk, mint a ház négy tartóoszlopán. Nevüket azonban elhallgatom, hogy kíméljem szerénységüket, amely mint lelki embereknek bizalmas barátjuk volt. Mert a szerénység (méltó) dísze minden életkornak: kézzelfogható bizonyítéka az ártatlanságnak, ismertetôjegye a lelki tisztaságnak, pálcája a fegyelemnek, különleges dicsôsége a lelkiismeretnek, ôrzôje a jó hírnek és jele a minden néven nevezhetô tisztességnek. Elsôsorban ez az erény ékesítette ezeket az embereket, ez tette szeretetre méltókká és kívánatosakká az emberek szemében. Ez volt közös erénye valamennyiüknek; ezenfelül azonban mindegyiküket még külön erények is díszítették; egyiket a finom udvariasság, a másikat a páratlan türelem, a harmadikat az utolérhetetlen egyszerűség, s végül a negyediket a nagy testi erôn kívül a különleges lelki szelídség[132]. Ôk négyen teljes odaadással vigyáztak, és teljes elszántsággal ôrködtek a boldogságos atya lelki nyugalmán, és hűségesen ápolták ôt betegségeiben. Szívesen vállaltak minden terhet, munkát, és a legteljesebb mértékben a szent szolgálatára állottak. 103 A boldogságos atya azonban, bár kegyelem dolgában már egészen éretten állott Isten színe elôtt, és szent cselekedeteivel utolérhetetlen fényben ragyogott a világ szemében, mégis szüntelenül azon jártatta az eszét, hogy valami újat, tökéletesebbet kellene kezdenie, és mint Isten táborának harcedzett katonája folyvást újabb harcra ingerelte ellenfelét. Feltette tehát magában, hogy Krisztus útmutatásával rendkívüli dolgokat fog művelni, és bár félig halott testének tagjai már kezdték felmondani a szolgálatot, még mindig remélte, hogy az új harcban új gyôzelmeket fog aratni. Hiszen az igazi erény nem gondol az idô végére, mikor az érdemszerzés lehetôsége örökké tartó. Égett tehát a szertelen vágytól, hogy újra elölrôl kezdhesse a pályáját; szeretetének lángoló hevében és örvendezô reménykedésében azt tervezte, hogy végsô nyomorúságra jutott testét megint a régi szolgálat alá fogja. Ezért minden ápolás okozta akadályt elhárított magától, és minden emberi tekintetbôl következô ellenvetést elnémított. Mikor betegségére való utalással régi buzgalmának mérséklését ajánlották neki, ô ezt mondotta: ,,Testvérek, kezdjünk már szolgálni a mi Urunknak és Istenünknek, mert eddig édeskevés, jóformán semmi haladást nem tettünk.'' Egy pillanatra sem képzelte, hogy már célhoz ért, és mint a szent megújulás terveinek fáradhatatlan szövögetôje, sohasem adta fel az újrakezdés reményét. Újra vissza akart térni a leprások ápolásához is az emberek megvetésének kereséséhez, amint azt hajdan tette. Azt a gondolatot is felvetette, hogy talán legjobb volna egészen kiszakadniuk az emberi közösségbôl, és minél nehezebben megközelíthetô remeteségekbe vonulniuk, hogy így minden gondot és másokért való aggódást elvetve maguktól, ne maradjon közöttük és Isten között más választófal, mint tulajdon testük. 104 Látta ugyanis, hogy sokan csak külsô érvényesülésért törik magukat. Az ilyenek vakmerôségét mélyen fájlalta, és az efféle pestistôl saját élete példájával igyekezett elcsalogatni ôket. Azt szokta mondani, hogy helyes és Istennek tetszô dolog másokról gondoskodni, de csak olyanoknak volna szabad a lelkek ápolására vállalkozni, akik ebben nem a maguk érdekét keresik, hanem egyedül Isten akaratára figyelnek. Vagyis olyanoknak, akik saját lelkük üdvösségét mindennél elôbbre valónak tartják, és alárendeltjeiknek nem tetszését, hanem mindenekfölött Isten dicsôségét tartják szem elôtt; olyanoknak, akik nem keresik, hanem ellenkezôleg, kerülik a vezetô állásokat, és ha elnyerik, nem bizakodnak el; ha elveszítik, nem csüggednek, hanem inkább kitüntetve érzik magukat. Különösen olyan idôben, mikor a gonoszság annyira elterjedt, és az igazságtalanság annyira eluralkodott, tartotta kétszeresen veszedelmesnek a vezetô állások keresését, s hasznosnak a mások vezetése alatt való állást. Módfölött fájlalta, hogy egyesek elpártoltak a kezdeti lelkesedéstôl, és az új életstílus kedvéért elfelejtették a régi egyszerűséget. Nem gyôzött panaszkodni azok miatt, akik eredetileg magasabbra törtek, de azután a mélységbe zuhantak, és most az igazi örömök forrásait elhagyva a hiú szabadság lapályán haszontalanságok és hiábavalóságok közt bolyonganak. Éppen ezért kérve kérte Istent fiai megszabadítására és a kapott kegyelemben való megtartására. ======================================================================== VII. fejezet. Hogyan ment Sienából Assisibe; a Santa Vita Prima Maria de Portiuncula templomáról és a testvérek Második könyv megáldásáról 105 Szentünk a halála elôtti hatodik hónapban, mialatt szembajának kezelésére Sienában idôzött, egész testében súlyosan megbetegedett, s idült gyomorbaja és májdaganata következtében sok vért vesztett. Már- már úgy látszott, hogy a halál küszöbén áll. Illés testvér, mikor errôl értesült, a nagy távolság ellenére azonnal hozzá sietett. Megérkezésére a szent atya állapota annyira megjavult, hogy társaságában elhagyhatta Sienát, és a Cortona közelében fekvô Cellébe távozhatott. De alighogy ideérkezett, némi pihenô után hasa megduzzadt, lábszárai és lábai megdagadtak, s mindezeken felül gyomra teljesen felmondta a szolgálatot. Jóformán semmi ételt nem tudott befogadni. Arra kérte tehát Illés testvért, hogy haladéktalanul vitesse ôt Assisibe. És a jó fiú készségesen engedelmeskedett a kegyes atya parancsának: megfelelô elôkészületek után a kívánt helyre szállította ôt. A boldogságos atya megérkezésének hírére az egész város örömujjongásban tört ki; az emberek hangos szóval magasztalták Istent, mert mindnyájan biztosra vették, hogy Isten szentje hamarosan meg fog halni. Ezért nem gyôztek eleget örülni[133]. 106 Bizonyára Isten rendelésébôl történt, hogy ez a szentséges lélek a testtôl való elválása után ugyanonnét szárnyaljon az égbe, ahol, míg a halandó testben lakozott, a természetfölötti dolgok elsô kinyilatkoztatását és a kegyelem elsô ösztönzését nyerte. Mert tudta ugyan, hogy a mennyek országa a földkerekség minden pontján fellelhetô, és hitte, hogy Isten választottai mindenütt elnyerhetik az isteni kegyelmet, mégis tulajdon tapasztalásból tudta, hogy a Sancta Maria de Portiuncula templom melletti kicsiny lakóhely minden másnál jobban bôvelkedik kegyelemben és angyali látogatásokban. Ezért gyakran szokta mondani a testvéreknek: ,,Vigyázzatok, fiaim, nehogy valaha is elhagyjátok ezt a helyet! Ha az egyik oldalon kiűznek benneteket, térjetek vissza a másikon. Mert valóban szent ez a hely és az Isten lakása. Itt, míg kevesen voltunk, megsokasított bennünket a Magasságbeli. Bölcsességének fényével itt világított be szegényeinek szívébe; szeretetének tüzével itt gyullasztotta föl akaratunkat. Aki itt buzgó szívvel imádkozik, minden bizonnyal megnyeri, amit kér; aki ellenben itt vét, az súlyosabb büntetésben részesül. Ezért hát, fiaim, mindig tartsátok tiszteletben Istennek ezen lakóhelyét, s teljes szívetekbôl ujjongással és hálálkodással magasztaljátok benne Istent.'' 107 Eközben betegsége még jobban elhatalmasodott; testi ereje annyira elernyedt, hogy erôi fogytán már mozdulni sem tudott. Mikor ilyen állapotban az egyik testvér azt kérdezte tôle, mit viselne el szívesebben: ezt a hosszú és enyhülést nem ismerô betegséget-e, vagy pedig a kínos vértanúhalált a bakó kezébôl, ô így válaszolt: ,,Nekem, fiam, mindig az volt és az lesz kedvesebb, kívánatosabb és édesebb, amit az én Uram Istenem akar, hogy bennem és általam történjék. Ezért mindig azt kívánom, hogy akaratom mindenben tökéletes összhangban legyen az ô akaratával! Mindazonáltal a vértanúsághoz képest sokkal súlyosabbnak érezném, ha akár csak három napig is ezt a betegséget kellene szenvednem. Ezt természetesen nem a jutalomra, hanem egyes- egyedül az okozott fájdalomra vonatkozólag mondom.'' Ó, kétszeresen vértanú, aki mosolyogva és vidám orcával tűrte, amit nekünk, többieknek csak látni is kínkeserves volt! Valóban ,,egyetlen tagja sem maradt ment a gyötrô fájdalomtól.''[134] Mivel napról napra többet veszített bensô melegébôl, egyre jobban közeledett a végkifejlethez. Az orvosok csodálták, a testvérek bámulták, hogyan élhet még a lélek ennyire elnyűtt testben. Hiszen húsa teljesen elsorvadt, és bôre már csupán csontjaihoz tapadt. 108 Mikor tehát látta, hogy rohamosan közeledik a vég, amit különben egy isteni kinyilatkoztatás már két esztendôvel elôbb tudtára adott, magához hívatta testvéreit, hogy még egyszer lássa ôket, utána, miként egykoron Jákob patriarcha, sôt mint egy második Mózes, aki mielôtt felment volna a hegyre, melyet Isten jelölt ki számára, áldásával gazdagította Izrael fiait, megáldotta lelki gyermekeit. Illés testvér a többiek körében a bal oldalán foglalt helyet; ô pedig, miután keresztbe fonta kezeit, jobbját fejére helyezte. Mivel azonban már semmit sem látott, megkérdezte: ,,Ki fölött tartom jobbomat?'' ,,Illés testvér fölött'' -- felelték neki. ,,Magam is így akarom -- mondotta erre. Megáldalak tégedet, fiam, mindenben és mindenekfölött, és amint kezeidben megsokasította a Magasságbeli testvéreimet és fiaimat, azonképpen megáldalak téged és benned a többieket. Áldjon meg téged a mennyben és földön minden teremtmények királya, Isten. Megáldalak tégedet, amennyire csak tôlem telik, sôt azonfelül is olyképpen, hogy ami tôlem nem telik, azt adja meg Az, aki mindent megtehet. Emlékezzék meg munkádról és fáradozásaidról az Isten, és az igazak jutalmazásánál adja meg jutalmadat. Legyen részed minden áldásban, amit csak kívánsz, és találj meghallgatásra minden igaz kérésedben[135] Isten veletek, összes fiaim, éljetek Isten félelmében és maradjatok meg Ôbenne, mert félelmetes kísértés és megpróbáltatás fenyeget benneteket! Boldogok azok, akik kitartanak abban, amit kezdtek; mert fájdalom, lesznek, akiket a bekövetkezô botrányok eltántorítanak. Én immáron az Úrhoz sietek, és bizton remélem, hogy eljutok az én Istenemhez, akinek alázatosan szolgáltam szívvel- lélekkel.'' Akkor még az assisi püspök palotájában feküdt. Ezért kérte a testvéreket, hogy minél gyorsabban szállítsák át ôt a Sancta Maria de Portiuncula mellé, mert ott akarta visszaadni lelkét Istennek, ahol, mint említettük, elôször ismerte meg tökéletesen az igazság útját. ======================================================================== VIII. fejezet. Mit tett és mit mondott, mikor boldogan Vita Prima jobblétre szenderült Második könyv 109 Megtérése óta már húsz esztendô telt el, mikoron elérkezett életének vége úgy, ahogyan az isteni végzés jó elôre tudtára adta neki. Egyszer ugyanis, midôn a boldogságos atya Illés testvér társaságában Folignóban idôzött, éjszakának évadján, mialatt mind a ketten mélyen aludtak, Illés testvér elôtt egy fehér ruhába öltözött, fölötte igen koros és tiszteletreméltó külsejű papi ember jelent meg, és így szólt hozzá: ,,Kelj fel, testvér, és mondd meg Ferenc testvérnek, hogy immár tizennyolc esztendeje múlt, hogy szakított a világgal, és kizárólag Krisztus szolgálatára szentelte magát; mostantól számítva azonban már csak két esztendeig maradhat e világban, utána az Úr hívó szavára minden földi lény útjára kell lépnie.''[136] És íme, az Úr szava, melyet pedig sokkal korábban jelentett ki, a mondott idôben pontosan be is teljesedett. Mikor már több napja pihent a vágyva vágyott helyen, és egyre határozottabban érezte, hogy halálának ideje közeledôben van, magához kérette két testvérét, két különösen szeretett fiát[137], és megparancsolta nekik, hogy közelgô halálára és utána felhajnalló új életére való tekintettel ujjongó lélekkel és messzecsengô hangon énekeljék el az Úr dicséretét[138]. Ô maga pedig, már amennyire tôle tellett, az ismert dávidi zsoltárba kezdett: ,,Szavammal az Úrhoz kiáltok, szavammal az Úrhoz könyörgök''[139]. A körülötte álló testvérek egyike, akit a szent igen nagyon kedvelt, és aki valamennyinél nagyobb mértékben viselte szívén a testvérek sorsát, mikor ezt látta, és megértette belôle, hogy a halál közvetlenül a küszöbön áll, így szólt hozzája: ,,Kedves atyám, jaj nekünk, fiaid immár atya nélkül maradnak, és elveszítik szemük fényét. Ne feledkezzél meg tehát árváidról, akiket itt hagysz, bocsásd meg bűneiket, s a jelenlevôket és távollevôket egyaránt örvendeztesd meg szent áldásoddal.'' Mire a szent ezt válaszolta: ,,Fiam, engem már hív az Úr. Testvéreimnek, a távollevôknek és az itt levôknek szívesen megbocsátom minden botlását és bűnét, és amennyiben hatalmamban áll, feloldozom ôket; jelentsd ezt nekik, és áldd meg nevemben valamennyiüket. 110 Azután elôhozatta az evangéliumos könyvet, és olvasni kezdte belôle Szent János evangéliumát ettôl a helytôl kezdve: ,,Hat nappal húsvét elôtt tudván Jézus, hogy eljött az ô órája, hogy átmenjen e világból az Atyához...''[140] És érdekes, a minister éppen ezt a szakaszt akarta olvastatni, még mielôtt erre parancsot kapott volna, és a könyv is, jóllehet az egész Bibliát tartalmazta, elsô fellapozásra ennél nyílt ki. Olvasás után megparancsolta, hogy övezzék fel vezeklô övvel, és hintsék meg hamuval, mivelhogy hamarosan földdé és hamuvá lesz. Mialatt az összes testvérek, akiknek atyja és vezetôje volt, összesereglettek, és tisztelettel körülállva várták boldog kimúlását és szerencsés végét, íme, szentséges lelke elvált testétôl, s beletemetkezett az örök fény mérhetetlen tengerébe, teste pedig elaludt az Úrban. Testvéreinek és tanítványainak egyike, egy különben széltében- hosszában ismert ember, kinek nevét azonban jobbnak látom elhallgatni, mert életében nem kíván ilyen nagy kegyelemmel dicsekedni, látta, hogyan emelkedett a szentséges atya lelke a nagy vizek fölött egyenesen a mennybe. Úgy tűnt fel, mint egy csillag, melynek nagysága azonban a holdéval vetekedett; fényes volt, mint a nap, és egy fehér felhôn úszott[141]. 111 Joggal mondhatjuk tehát róla: ,,Ó, mily dicsôséges ez a szent, kinek lelkét tanítványa az égbe szállani látta! Szép, mint a hold, tiszta, mint a nap[142]; mialatt fehér felhôbe burkolva a magasba szállott, vakító fényben ragyogott. Ó, te valóban égô lámpása a világnak, ki napnál fényesebben világítottál Krisztus Egyházában, immár bevontad fényességed sugarait, és az örök fény honába távozva a mi nyomorúságos társaságunkat az angyalok és a szentek közösségével cserélted fel! Ó, te a fáradhatatlan igehirdetés utolérhetetlen kedvessége, ne mulaszd el gondját viselni fiaidnak, bár már levetetted a halandó test bilincseit! Hiszen tudod, nagyon jól tudod, milyen nyomorúságos helyzetben hagytad ôket; mert lám, tömérdek munkájukat és sokféle szorongattatásukat egyedül a te jelenléted tette számukra elviselhetôvé a napnak minden órájában. Ó, te valóban könyörületes és szentséges atya, ki mindig kész voltál megbocsátani tévelygô fiaidnak! Áldunk tehát, szent atyánk, akit megáldott a Magasságbeli, a mindenek fölött való és örökké áldandó Isten. Ámen. ======================================================================== IX. fejezet. A testvérek siránkozása és öröme, mikor Vita Prima látták, hogy a szent a kereszt jeleit viselte magán; Második könyv a Szeráf szárnyairól 112 Akkoron nagy népsokaság verôdött össze, mely szüntelenül magasztalta Istent, és váltig hajtogatta: ,,Dicsértessél és áldassál, mi Urunk és Istenünk, amiért ilyen drága kincset bíztál reánk, érdemtelenekre! Dicséret és dicsôség neked, kimondhatatlan Szentháromság!'' Assisi népe csapatostul vonult fel, sôt odaözönlött az egész vidék, hogy tulajdon szemével lássa Isten nagy műveit, melyeket szent szolgájában dicsôségesen megmutatott a fölséges Úr. Mindenki öröméneket zengett úgy, ahogyan szívének bensô érzése ihlette, és mindenki magasztalta az Üdvözítô mindenhatóságát, hogy ím betöltötte szívük vágyát. Csak a fiak sírtak atyjuk elvesztésén, és szívük fájdalmának könnyekben és mély sóhajtásokban engedtek szabad folyást. Fájdalmukat azonban mérsékelte a szokatlan öröm, és a megmutatkozó csoda újszerűsége valamennyiüket módfölötti bámulatra indította. Így azután gyászuk énekre, siralmuk ujjongásra fordult. Mert még senki sem hallotta, senki a szeme elé kerülô írásokban nem olvasott róla, s következésképpen nem is hitte volna, ha olyan kézzelfogható bizonyíték nem szólt volna mellette. Mert valóban a szeplôtelen Bárány keresztjének és szenvedésének képe ismétlôdött meg benne, aki lemosta a világ bűneit. Úgy tűnt, mintha csak az imént emelték volna le a keresztrôl: keze és lába szegekkel átlyuggatottnak, jobb oldala pedig lándzsával általvertnek látszott. Ezenfelül bôre, mely azelôtt barna volt, most csak úgy ragyogott a fehérségtôl, és szépségével mintegy a boldog feltámadás elôízét éreztette. Arca olybá tűnt, mintha angyalarc lett volna, s nem is halotthoz, hanem élô emberhez tartozott volna. Hasonlóan többi tagjai is olyan lágyságot és hajlékonyságot mutattak, mint egy ártatlan kisdedé. Idegei nem zsugorodtak össze, mint a halottaknál szokás, bôre nem keményedett meg, s tagjai nem merevedtek meg, hanem ide-oda mozogtak, ahogyan csak akarták. 113 Mialatt valamennyiük szeme láttára ilyen csodás fényben ragyogott, és teste mind fehérebbé lett, csodálatos volt látni kezefején és lábán nem annyira a szegek okozta lyukakat, mint inkább magukat a húsból képzôdött szegeket, melyek a vas sötétbarna színét mutatták, és vérrel aláfutott jobb oldalát. A vértanúság eme jelei azonban nem keltettek borzalmat a szemlélôk lelkében, hanem ellenkezôleg, növelték a látvány szépségét és báját, mint ahogyan a fehér padlóba rögzített fekete kövecskék fokozzák a változatosságot. A testvérek és fiak tömegesen özönlöttek hozzá, és könnyeket hullatva csókolták a kegyes atya kezét és lábát, aki immáron örökre itt hagyta ôket, nemkülönben jobb oldalát, melynek sebében annak emléke újult meg, aki az onnét kifolyó vérrel és vízzel kiengesztelte a világot az Atyával. A nép már azt is nagy kegynek vette, hogy megengedték neki, nem megcsókolni, hanem csupán látni Jézus Krisztus szentséges sebhelyeit, melyeket Szent Ferenc a testén viselt. Ezek láttára ki gondolt volna sírásra öröm helyett? Aki sírt, inkább örömében sírt, nem pedig fájdalmában. Kinek lett volna olyan érckeble, hogy sóhajtozásra ne indult volna; kinek olyan kôszíve, hogy részvétre ne gyulladt volna? Avagy ki lett volna olyan tompa elméjű és érzéketlen, hogy ilyen kézzelfogható ténybôl meg ne értette volna: szentünkre, miként különös kitüntetésben részesült a földön, azonképpen kimondhatatlan dicsôség vár a mennyekben is. 114 Ó, mily különös kegy, a kivételes szeretetnek milyen beszédes bizonysága, hogy a közkatonát ugyanolyan ragyogó fegyverekkel ékesítik, amilyenek nagy méltóságáért egyedül a királyt illetik! Ó, örök emlékezetre méltó csoda; ó, minden tiszteletet és bámulatot keltô nagy esemény[143], mely szemmel láthatólag elénk varázsolta azt a titkot, melyben a szeplôtelen Báránynak öt nyílásból forrásozó vére tisztára mosta a világ bűneit! Ó, fölséges szépsége az éltetô keresztnek, mely életet ad a holtaknak, s melynek terhe olyan könnyű, sebe olyan édes, hogy a halott test új életre támad, és a beteg lélek új erôre kap benne! Nagyon, de nagyon szeretett téged az, akit ilyen különös módon megdicsôítettél! Dicsôség és áldás az egyedül bölcs Istennek, aki megújítja a jeleket, és megismétli a csodákat[144], hogy új kinyilatkoztatásokkal erôsítse a gyengék lelkét, és látható csodák megmutatásával a láthatatlanok szeretetére ragadja[145] szívüket. Ó, csodálatos és szeretetreméltó intézkedése az isteni gondviselésnek, mely hogy a csoda újszerűségét illetôleg minden kétséget eloszlasson, elôbb Abban mutatta meg, aki a mennybôl szállott alá, hogy utána csodálatos módon abban ismételje meg, aki a földön élt! A könyörület igazi Atyja valóban meg akarta mutatni, milyen nagy jutalomra érdemes az, aki Ôt teljes szívbôl kívánta szeretni, arra tudniillik, hogy a mennyei karoknak minél magasabb és Istenhez minél közelebb álló rendjében kapjon helyet. És ezt a célt minden bizonnyal elérhetjük, ha a Szeráf módjára két szárnyunkat fejünk fölé emeljük, más szóval, ha Szent Ferenc példájára minden jó cselekedetünkben tiszta szándék és helyes cselekvés vezérel bennünket, és ha minden tettünket Isten felé irányítva mindenben egyedül neki kívánunk tetszeni. A szárnyaknak a fej befedésére okvetlenül össze kell hajolniuk, mivel a világosság Atyjának szemében a cselekvés helyessége a szándék tisztasága nélkül, és fordítva, mit sem ér. Hiszen Ô maga mondja: ,,Ha szemed jó, egész tested világos; ha a szemed rossz, egész tested sötét.''[146] Mert nem az a jó szem, amelyik a valóság ismeretének hiányában nem látja azt, amit látnia kellene, még kevésbé az, amelyik a tiszta szándék hiányában azt nézi, amit nem volna szabad látnia. Az elsô esetben nem jónak, hanem vaknak, a másodikban pedig romlottnak kell mondanunk a szemet. E szárnyak tollai a könyörülô Atyaisten szeretete és a szigorúan ítélkezô Úr félelme; ezeknek kell a választottak lelkét a földi dolgok fölé emelni azzal, hogy rendetlen kívánságaikat elfojtják és tiszta érzéseiket elrendezik. A repülésre szolgáló szárnyak a felebaráti szeretet kettôs kötelességének teljesítésére képesítenek bennünket: arra tudniillik, hogy a lelket Isten igéjével felüdítsük, a testet pedig anyagi eszközökkel gyámolítsuk. A két szárny csak kivételesen ér össze, mert nagyon ritka az olyan ember, aki mind a két feladatot egyenlô mértékben teljesíteni tudná. Ezeknek a szárnyaknak tollai a különféle cselekedetek, amelyekkel embertársainknak jó tanáccsal és anyagi támogatással szolgálunk. Végül a két utolsó szárny a mezítelen testnek érdemekkel való befödésére szolgál. Ez mindannyiszor megtörténik, valahányszor a bűn elkövetésével lemeztelenített testet a bűnbánat és gyónás által visszaszerzett ártatlansággal újból felruházzuk. Ezeknek tollai a különbözô érzések, melyek részben a bűn utálatából, részben az igazság szeretésébôl fakadnak. 115 Boldogságos Ferenc atyánk a legtökéletesebb módon megvalósította mindezt. Hiszen ô a Szeráf képét és alakját mutatta, és azzal, hogy kitartott a kereszten, kiérdemelte, hogy a tiszta szellemek legmagasabb rendjéig szárnyalhatott. Mert mindvégig hűségesen kitartott a kereszt mellett, és sem fáradságot, sem veszôdséget nem sajnált, csakhogy mindenben teljesíthesse az Úr akaratát. A testvérek, akik együtt éltek vele, jól tudják, milyen gyakran vette ajkára Jézus nevét, s mily édesen, kellemesen, gyöngéden és szeretetteljesen szólt Róla. A száj a szív bôségébôl szólt[147], és kiapadhatatlan szeretete átjárta egész valóját. A legbensôségesebben összeforrott Jézussal; szüntelenül Jézust hordozta szívében, Jézust hordozta ajkán, Jézust hordozta fülében, Jézust hordozta szemében, Jézust hordozta kezében, Jézust hordozta minden porcikájában. Ó, hányszor, de hányszor megtörtént, hogy mialatt ebédnél ült, Jézus nevének hallatára, kiejtésére vagy csak gondolatára egészen megfeledkezett az evésrôl! Úgy járt ô is, mint az a szent, akirôl ezt olvassuk: ,,Látván nem látott, hallván nem hallott.''[148] De az is gyakran megesett vele, hogy miközben az úton haladt, Jézusról szóló elmélkedésében és éneklésében teljesen elfeledkezett az útról, és az összes teremtményeket Jézus nevének dicsôítésére szólítgatta. És mivel túláradó szeretetében szüntelenül szívében hordozta és forgatta Jézus Krisztust, éspedig a megfeszítettet[149], azért mindenki másnál jobban megdicsôíttetett annak a Jézusnak jegyével, akit elragadtatásában gyakran szemlélt kimondhatatlan és megfoghatatlan dicsôségében az Atyaisten jobbján ülve: akivel Ô, a Magasságbelinek magasságbeli Fia a Szentlélekkel egyetemben él és kormányoz, gyôz és uralkodik minden századokon át. Ámen. ======================================================================== X. fejezet. A San Damianó-i úrnôk siratása; hogyan Vita Prima temették el dicsérettel és dicsôséggel Második könyv 116 A testvérek és fiak, akik a szomszédos városokból megszámlálhatatlan tömegben özönlô népsokasággal érkeztek, és boldogoknak érezték magukat, hogy részt vehettek a nagy ünnepen, az egész éjszakát, melyen a szentséges atya meghalt, isteni dicséretek zengedezésével töltötték el. Az énekek olyan édesdeden zengtek, a fáklyák olyan vakító fényt árasztottak, hogy az ember szinte az angyalok társaságában érezhette magát. Mikor azután megvirradt, eljött Assisi egész népe és papsága, tisztelettel felemelte a szent tetemet arról a helyrôl, ahol meghalt, s himnuszok és dicséretek zengedezése közben, nemkülönben hangos trombitaszóval a városba vitte. Ki-ki olajágat vagy más gallyat tört magának, és az ünnepi menetbe beállva kísérte a holttestet; közben egyre több gyertya gyúlt ki, és a jelenlevôk hangos szóval zengték[150] az Úr dicséretét. Mikor az atyjukat vivô fiak serege és a mindenek Pásztorához sietô, pásztorát követô nyáj arra a helyre érkezett, melyen a szent valamikor a szegény úrnôknek nevezett szent szüzek rendjét plántálta, a holttesttel betértek San Damiano templomába, melyben a nevezett szüzek, akiket az Úr szolgálatának megnyert, tartózkodtak, és ott kinyitották azt a kicsiny ablakocskát, melyen keresztül Krisztus szolgálói megszabott idôben az Úr testének szentségét venni szokták. De kinyitották azt a bárkát is, melyben a természetfölötti erények drága kincse rejtôzött, s melyben csak kevesen vitték azt, aki sokakat hordozott szívében. És íme, Klára úrnô, aki méltán híres (clara) volt érdemeinek szentségérôl, anyja a többieknek és elsô palántája a szent rendnek, többi lányával együtt odajárult, hogy még egyszer lássa atyját, aki azonban már nem beszélt hozzájuk, és nem is gondolt visszatérésre, hanem más cél felé vette útját. 117 És miután mélységes sóhajokkal, nagy szívbéli fájdalommal és bôséges könnyhullatással alaposan szemügyre vették ôt, fojtott hangon így kezdtek kiáltozni: ,,Atyánk, atyánk, mit tegyünk? Miért hagytál el bennünket, szerencsétleneket? Avagy kinek gondjára bízol bennünket ilyen zilált állapotban? Miért nem engedeted, hogy ahová te indultál, vígan elibéd vágjunk, s helyette itt hagytál bennünket búslakodni? Mit kívánsz tôlünk, hogy ebbe a börtönbe bezárva cselekedjünk, miután már sohasem fogsz meglátogatni bennünket, miként eddig szokásod volt? Veled minden vigasztalásunk elenyészett, és semmi kilátásunk többé, hogy valaha hasonlóban lesz részünk! Ó, atyja a szegényeknek és kedvelôje a szegénységnek, ki segít rajtunk, akik érdemekben és anyagi javakban egyaránt olyan koldusszegények vagyunk? Ki segít bennünket a kísértésben, ha nem te, aki annyi kísértésen estél át, és oly kitűnôen ismered ôket? Szorongattatásunkban ki vigasztal bennünket, szerencsétleneket, ha nem te, aki segítônk vagy a reánk zúdult tömérdek bajban? Ó, keserű elválás, ó, félelmetes eltávozás! Ó, szörnyű halál, ki azzal, hogy megfosztottad ôket atyjuktól, a fiak és leányok ezreinek és ezreinek életét hervasztottad el, és siettél visszahozhatatlanul elorozni tôlünk azt, aki által igyekvéseink, már amennyire beszélhetünk róluk, a lehetô legteljesebb sikerre jutottak.'' Ám a szűzies tartózkodás nem engedte túlzásba vinni a siránkozást, és különben is illetlen lett volna túlságosan siratni azt, akinek kimúlásánál az angyalok egész serege volt jelen, s akinek örültek a szentek polgártársai és Isten házanépe[151]. Így a szomorúság és az öröm állapota közt váltakozva nem gyôzték eleget csókolni drágakövekkel ékes és gyöngyöktôl ragyogó hófehér kezét. Mikor azután továbbvitték a tetemet, bezárult a kicsiny ablak is, hogy soha többé meg ne nyíljék hasonló sebek látására. Ó, mily megindító volt a gyász ezeknek a szüzeknek siralmas és kegyelettel teljes bánkódásában! De talán még nagyobb volt a porig sújtott fiak jajveszékelése! Mindegyikük egyéni fájdalma beleolvadt a közösségébe, úgyhogy senki sem tudta visszatartani könnyeit. Hiszen még a béke követei is keservesen sírtak[152]. 118 Mikor végre beértek a városba, nagy vigassággal és örvendezéssel egy már addig is szent, de azóta még százszor szentebb helyen elhelyezték a szentséges testet, és ott azóta a mindenható Isten dicsôségére az új csodák sokaságával ragyogja be a világot, miként elôbb drágalátos igehirdetésének tanításával csodálatos módon bevilágította. Istennek Hála. Ámen. Íme, szentséges és áldott atyám, tôlem telhetô, bár távolról sem kielégítô magasztalással végigkísértem életed, és nagy vonásokban elmondtam, illetve papírra rögzítettem viselt dolgaidat. Ezért add meg nekem, szegény bűnösnek, hogy a jelen életben úgy kövessem példádat, hogy Isten kegyelmébôl a túlvilágon is méltó legyek nyomodba szegôdni! Emlékezzél meg, kegyes atyánk, szegény fiaidról, akiknek egyetlen vigasztalásuk elvesztése után jóformán semmi más erôforrásuk nem maradt. Mert ámbár te, valamennyiük közt a legnagyobb és úttörô, már az angyalok társaságába vegyültél, és az apostolokkal a dicsôség trónján nyertél helyet, ôk még sötét tömlöcbe zárva a sár fertôjében fetrengenek, és ezért siránkozva így esengenek hozzád: ,,Mutasd meg, atyánk, Jézus Krisztusnak, az örökkévaló Atya Fiának szentséges sebhelyeit és a kereszt jelét oldaladon, kezeiden és lábaidon, hogy Ô is kegyeskedjék irgalmasan az Atya elé tárni sebhelyeit, aki érdemeiért mindig kész nekünk, szegény bűnösöknek megbocsátani. Ámen. Úgy legyen! Úgy legyen! Vége a második könyvnek. ======================================================================== Harmadik könyv Vita Prima Kezdôdik a harmadik könyv boldogságos Ferenc atyánk szentté avatásáról és csodáiról 119 Dicsôséges Ferenc atyánk megtérése huszadik esztendejében a szerencsés kezdetet még szerencsésebb véggel fejezte be, s lelkét a legteljesebb boldogság állapotában az égnek ajánlotta. Most dicsôséggel és tisztelettel koronázottan ott áll az istenség trónusa elôtt a tüzes kövek közé helyezve[153], és igyekszik elômozdítani mindazoknak ügyét, akiket maga után hagyott a földön. És valóban, mit is lehetne megtagadni attól, akinek szentséges sebhelyeiben Annak képe tükrözôdik vissza, aki egylényegű az Atyával, aki a Fölség jobbján ül a magasságban, mint Isten dicsôségének fénye és lényegének képmása, s aki megtisztulást szerzett a bűnöktôl?[154] Hogyne számíthatna meghallgatásra az, aki szenvedésében és halálában hasonló lett Jézus Krisztushoz, s aki kezén, lábán és oldalán a szentséges sebhelyeket viselte? És azóta új örömmel tölti el a világot, és az igazi üdvösség elnyerésének biztos eszközeit kínálja mindenkinek. Csodáinak ragyogó fényével besugározza az egész földkerekséget, és a csillagvilágra emlékeztetô fényszórásával betölti a mindenséget. Valamikor a világ nem gyôzte eleget siratni elvesztését, és úgy érezte, mintha elhunytával a sötétség feneketlen örvényébe hullott volna; most ellenben, mintha egyszerre délre fordult volna az idô, új fényforrás támadtával hasonlíthatatlanul ragyogóbb sugarakba öltözötten áll elôtte, és a sötétség egészen elenyészett körötte[155]. Azóta, legyen érte áldott az Isten, egészen megszűnt siratása, és érdemeiért mindenütt és mindennap új örömök gyúlnak ki, és a szent erények kincsei szüntelenül gyarapodnak. Jönnek keletrôl és nyugatról; jönnek délrôl és északról, akik már részesedtek pártfogásában, és így bizonyságot vehetnek róla, hogy minden így történt. Amíg testben élt, mint a természetfölötti javak nagy kedvelôje, semmiféle dolgot nem akart magáénak mondani, hogy annál szabadabban és teljesebben birtokolhassa a legfôbb jót; most ellenben, mivel a résszel nem elégedett meg, az egészet elnyerte, és a múló idôt az örökkévalósággal cserélte fel. Mindenütt és mindenkinek kész segíteni, ott áll mindenkinek az oldalán, és mint az egység igazi barátja hírbôl sem ismeri a részrehajlást[156]. 120 Amíg itt élt közöttünk, bűnösök között, szüntelenül a világot járta, és mindenütt prédikált; de mióta az angyalok társaságában a magasságban uralkodik, mint a nagy Király hírnöke, a gondolatnál is sebesebben szárnyal, és bôkezűen osztja pazar jótéteményeit a népeknek. Ezért kivétel nélkül minden nép tiszteli, becsüli, dicsôíti és magasztalja ôt. Érthetô módon valamennyien részesedni akarnak a közös kincstôl. Mert ugyan ki tudná felsorolni, mily tömérdek és mily nagy csodát kegyeskedett általa művelni az Úr? Csak magában Franciaországban mennyi csoda emléke fűzôdik Ferenc nevéhez! Mert lám, a király és a királyné[157], nemkülönben az országnagyok versenyezve sietnek annak a fejvánkosnak látására és csókolására, melyet betegségében használt a szent. Itt még a bölcsek és a világhírű tudósok is, akikben pedig Párizs jobban bôvelkedik, mint a világ bármely más városa, alázattal és hódolattal tisztelik, csodálják és magasztalják a tanulatlan Ferencet, az igazi egyszerűség és a kivételt nem ismerô ôszinteség barátját. Valóban Ferenc (Franciscus) volt ô, mert mindenki másénál bátrabb és nemesebb volt a szíve[158]. Akik tapasztalták nagylelkűségét, azok tudják, milyen független szellemű és nemes felfogású; milyen magabiztos és félelmet nem ismerô volt minden helyzetben; milyen bátran és mekkora hévvel tapodott mindent, ami a világé. Avagy mit mondjak más tájakról, ahol ruháinak puszta érintésére betegek gyógyulnak meg, nyavalyák szűnnek meg, és nevének egyszerű segítségül hívására a férfiak és nôk nagy sokasága szabadul meg bajától? 121 Sírjánál is állandóan újabb és újabb csodák történnek, és hathatós közbenjárására a megrázó testi és lelki jótétemények hosszú sorában részesednek a jelenlevôk. A vakok visszanyerik látásukat, a süketek újból hallókká lesznek, a sánták járni tudnak, a némáknak beszédre nyílik az ajka, a köszvényesek[159] vidáman ugrándoznak, a leprások megtisztulnak, a vízkórban szenvedôk lelappadnak, s a legkülönbözôbb és legváltozatosabb betegségben szenvedôk visszanyerik áhított egészségüket; a halott test meggyógyítja az élôket, mint elôbb az eleven lélek új életre keltette a holt lelkeket. A római pápa, a fôpapok fôpapja, a keresztény világ feje, a földkerekség ura, az Egyház pásztora, az Úr felkentje, Krisztus helyettese szintén hall és tudomást szerez ezekrôl a csodákról. Örül, örvendezik, és módfölött vigadozik, hogy napjaiban új titkokkal, s ugyanakkor régi csodákkal látja megújulni Isten Egyházát; s mindez tulajdon fiában, akit ô szent méhében hordott, keblén dédelgetett, igéjével szoptatott és az üdvösség kenyerével táplált. De az Egyház többi ôre: a nyáj pásztorai, a hit védelmezôi, a Jegyes barátai, a pápa munkatársai, a világ sarkai[160], a tiszteletreméltó bíborosok is hallottak a csodákról. Együtt örvendeztek tehát az Egyházzal és a pápával, és magasztalták az Üdvözítôt, hogy íme nagy és kimondhatatlan bölcsességében: nagy és megfoghatatlan kegyelmében; nagy, felbecsülhetetlen jóságában azt választotta, ami a világ szemében ostoba és nem elôkelô[161], nemtelen és megvetett, hogy általa magához vonja az erôseket. Hallotta és tapsolt neki az egész földkerekség, örömmel telt el az egész birodalom, a katolikus hit bölcsôje és szent vigasztalás áradt el rajta. 122 Hamarosan azonban rosszra fordult a dolgok menete, és a világban új bajok ütötték fel fejüket. A béke édes nyugalma elenyészett, kigyúlt az irigység fáklyája, és az Egyházat belsô háború tépte és szaggatta. A rómaiak, különben is féktelen és lázadásra mindig kész népség, szokásukhoz híven megint szomszédaik ellen fordultak, és vakmerôségükben a szent dolgokra is kezet emeltek[162]. A kitűnô Gergely pápa igyekezett a támadt veszedelmet lecsitítani, a kegyetlenkedést megakadályozni és a támadás hevét mérsékelni; mint valami égbemeredô torony védte Krisztus Egyházát. De a veszedelmek szaporodtak, új bajok támadtak, és a bűnösök Itáliának Rómán kívüli tájain is felemelték fejüket. Lássuk csak, mi történt! A pápa bölcsen fontolóra véve a jelen körülményeket és a jövô lehetôségeit, a várost a lázadókra hagyta, hogy a világot megszabadítsa, illetve megvédje a lázadástól[163]. Elôször Rietibe ment, ahol illô tisztességgel fogadták. Innét továbbindulva Spoletóba tért, ahol az egész lakosság nagy tisztelettel fogadta. Mivel itt több napot töltött az Egyház ügyeinek intézésével, a tiszteletreméltó bíborosok társaságában kedves leereszkedéssel Krisztusnak a világ számára meghalt és eltemetett szolgálóihoz is ellátogatott[164]. Ezeknek szent élete, fölséges szegénysége és dicsôséges életmódja könnyekig meghatotta ôt és kísérôit, s még inkább a világ megvetésére és az egyszerű élet kedvelésére hangolta ôket. Ó, alázatosság, valamennyi kegyelem szeretetreméltó dajkája! Ím, a világ ura, az apostolfejedelem utóda szegény asszonyokhoz látogat el, alázatos és megvetett, (világtól) elzárt szerzetesnôket keres fel: ez az alázatosság, bár igazságos ítéletre méltó, példa nélkül áll, és az elôzô századokban hiába keresnénk mását. 123 Spoletóból a legnagyobb sietséggel Assisibe ment, ahol már várt rá az a drágalátos kincs, melynek erejében minden szenvedése és megpróbáltatása eloszlandó volt. Megérkezésére az egész környék örömujjongásban tört ki, a város vigassággal telt el, az összeverôdött tömegek örömünnepet ültek, és a fényes nap a meggyújtott fáklyák tüzétôl még nagyobb fénybe öltözött. Minden ember eléje sietett, és igyekezett bejutni ünnepi díszkíséretébe. A szegény testvérek jámbor társasága is eléje járult, és közben édes melódiákat zengett az Úr fölkentjének. Krisztus helyettese, mihelyt megérkezett, azonnal leszállott, s mély tisztelettel és buzgó hévvel köszöntötte Szent Ferenc sírját; nagyokat sóhajtott, mellét verte, könnyeit ontotta, és mély tisztelettel meghajtotta fejét. Közben kezdetét vette a Szent szentté avatásának ünnepélyes szertartása, és ez a körülmény a bíborosok kiváló testületének többszöri összehívását tette szükségessé. Mindenfelôl rengeteg ember verôdött össze azokból, akik Isten szentjének közbenjárására szabadultak meg bajaiktól. Ily módon tömérdek csoda került napvilágra; ezeket sorra megvizsgálták, hitelesítették, a tanúkat kihallgatták és megeskették. Ekkor azonban a pápa hivatalos elfoglaltsága és újabb ügyek közbejötte miatt Perugiába volt kénytelen távozni[165], de csak azért, hogy különös és gazdagon áradó jóindulatának ösztönzésére a kérdések kérdésének megtárgyalására megint Assisibe térjen vissza. Utána ismét Perugiába ment, és ott a bíborosokkal saját lakosztályában tartotta az utolsó konzisztóriumot ebben az ügyben. Az összes jelenlevôk egyetértettek és valamennyien ugyanazt ismételték; felolvasták a csodák jegyzékét, s közben a legnagyobb dicséret és tisztelet hangján magasztalták a boldogságos atya életét és a világban való forgolódását. 124 ,,Ilyen nagy szent szentséges élete -- mondották -- nem szorul a csodák bizonyságára. Hiszen, amit szemünkkel láttunk és kezünkkel tapintottunk, azt az igazság fényénél megvizsgáltuk.'' Mindenki ujjongott, örült és sírt olyan könnyekkel, melyekben bôséges áldás van. Végre kitűzték az áldott napot, mely hivatva volt új örömet deríteni a világra. Felvirradt tehát a nagy nap, minden idôk egyik legnagyobb napja, melynek nemcsak a földre, hanem az égi hajlékokra is magasabb rendű örömet kellett sugároznia. Megjelentek a püspökök, sietve jöttek az apátok, és a világ legtávolabbi tájairól is felsorakoztak az egyházi méltóságok. Képviselve volt ott a királyi felség[166], s feltűnôen nagy számban jelent meg a grófok és a világi nagyok elôkelô gyülekezete. Valamennyien a világ urának kíséretéhez csatlakoztak, s vele együtt fényes diadalmenetben vonultak be Assisi városába. A menet az ünnepre a már korábban elôkészített helyre[167] vonult, és ott a pápa közvetlen közelében felállott a bíborosok, püspökök és apátok fényes gyülekezete. De ott szorongott a papok és klerikusok válogatott serege, a szerzetesek szent és boldog sokasága, ott látszott a szerzetesnôk szemérmes öltözete, s végül a mindkét nembôl összeverôdött csaknem megszámlálhatatlan néptömeg. A világ minden tája felôl özönlöttek az emberek, és minden életkor megfelelôen képviselve volt köztük. ,,Együtt van ott kicsiny és nagy egyaránt, s a szolga már nem függ urától.''[168] 125 Végre megérkezett a pápa, Krisztus Egyházának jegyese, a fiak változatos sokaságától övezve, fején a dicsôség koronájával, mintegy a szentség jelével. Azonnal fejére illesztette a fôpapi süveget, s magára öltötte az egyházi ruhadarabokat, melyeket aranycsatok tartottak össze. Ott állott az Úr fölkentje dicsôségének ragyogásában, ruhája dúsan aranyozva és gazdagon behintve csillogó és különbözô figurákat ábrázoló drágakövekkel. A fényes látvány akaratlanul is magára vonta a jelenlevôk tekintetét. Körülötte a bíborosok és püspökök sokasága hullámzott, szintén gazdagon ékesítve drágakövekkel, és olyan vakító fehér ruhákba öltözve, melyek hófehérségükkel önkéntelenül az égi szépségek áradására és a megdicsôültek boldog örömére emlékeztettek. A nép azonban mindenekelôtt az öröm szavára, a vigasság igéjére, újszerű szóra, minden édességgel teljes szóra, a magasztalás és az örök áldás szavára szomjúhozott. Elsônek maga Gergely pápa szólott a roppant tömeghez, s édes melegséggel és messze csengô hangon hirdette Isten dicsôségét. De Szent Ferenc atyánkat is közvetlen szavakkal magasztalta, és miközben cselekedetei tisztaságának felidézésénél életének tisztaságáról szólott, szinte felolvadt a könnyek árjában. Beszédét így kezdte: ,,Mint hajnali csillag a felhôk között, mint a telihold a maga idejében és mint a ragyogó nap, úgy tündökölt ô Isten templomában''[169]. És alighogy befejezôdött ez az igaz és minden hitelre méltó beszéd[170], a pápa egyik aldiákonusa, névleg Octavianus[171] vette át a szót, és az egész közönség elôtt harsány hangon felolvasta a szent csodáinak jegyzékét. Utána Ranieri diákonus-bíboros[172], egy rendkívül eszes és jámbor erkölcsű ember ragadta meg a szót, és sírásba fulladó ékesszólással méltatta a csodákat. Az Egyház pásztora örömmel hallotta mindezt; szíve mélyérôl hosszú sóhajok szakadtak fel, és egyre sűrűbben ismétlôdô nyögései végre a könnyek özönében olvadtak fel. Hasonlóan a többi egyházi méltóságok is sírásra fakadtak, és szent ruháikat a könnyek dús harmatával hintették meg. De sírt az egész nép is, és türelmetlenül várta a további fejleményeket. 126 Most újból megszólalt a pápa, és égre emelt kezekkel harsány hangon így kezdett szólani: ,,A mindenható Isten, Atya, Fiú és Szentlélek, a dicsôséges Szűz Mária, Szent Péter és Pál apostolok dicséretére és dicsôségére, nemkülönben a dicsôséges római Egyház tiszteletére boldogságos Ferenc atyát, kit az Úr a mennyben már megdicsôített, a földön is meg akarván tisztelni, testvéreink és más prelátusok tanácsára ezennel a szentek sorába iktatjuk, és ünnepének megülését halála napjára tűzzük ki.'' E szavak elhangzása után a tiszteletreméltó bíborosok a pápa úrral egyetemben rázendítettek a Te Deumra. Erre a megszámlálhatatlan tömeg ajkán is felcsendült Isten dicsérete; a föld csak úgy visszhangzott a harsogó énekszótól; a levegô a túláradó öröm zajával telt meg, s a talajt az ömlô könnyek áradata nedvesítette át. Az ajkakon új énekek fakadtak, és Isten szolgái a lélek melódiáiban fejezték ki örömüket. Az orgona édesdeden búgott, és a himnuszokat mesterien modulált hangon inekelték. A légkört édes illatár töltötte be, és e kellemes muzsika mindenkinek szívét elandalította. Még a nap is jobban ragyogott a szokottnál, és a rendesnél fényesebb sugarakat ontott a földre. Úgyszintén az olajfák ágai zöldebbeknek, a többi fák hajtásai pedig frissebbeknek látszottak. Az ünnepi hangulat elsô pillantásra meglátszott mindenkin, és az összes jelenlevôk lelkét a béke áldása töltötte be. Végre boldogságos Gergely pápa leszállott magas trónusáról, leereszkedett a lépcsôkön, belépett a szentélybe, hogy fogadalmait és ígéreteit teljesítse[173], és megcsókolta boldog ajkaival a szent és Istennek szentelt tetemet magába záró koporsót, és utána bemutatta a szentmiseáldozatot. Körülötte füzér módra a bíborosok és püspökök állottak, dicsérték, imádták és áldották a mindenható Istent, aki nagy dolgokat művelt az egész földön. Az egész nép továbbzengte Isten dicséretét, és a magasságos Szentháromság tiszteletére lerótta hálája adóját Szent Ferencnek. Ámen. Történt pedig mindez Assisi városában IX. Gergely pápa úr uralkodásának második esztendejében, július hó 16- án[174]. ======================================================================== I. A meggyógyult bénákról Vita Prima Szent Ferenc csodái Krisztus nevében kezdôdnek szentséges Ferenc atyánk csodái 127 A mi Urunk Jézus Krisztus kegyelmébôl a jelenvaló nemzedék buzgalmának élesztésére és az eljövendôk hitének erôsítésére röviden ugyan, de az igazságnak megfelelôen elô akarjuk számlálni mindazokat a csodákat, amelyeket, mint láttuk, Gergely pápa úr jelenlétében felolvastak, és a nép elôtt kihirdettek[175]. I. A meggyógyult bénákról Még azon a napon, melyen boldogságos Ferenc atyánk szentséges testét, mint valami nem annyira földi fűszerekkel, mint inkább mennyei illatszerekkel meghintett drága kincset eltemették, egy lányt vittek a sírjához, akinek nyaka már vagy egy esztendeje különös módon elferdült, úgyhogy feje a vállát verte, és emiatt csak ferdén tudott felnézni. Mikor rövid idôre a koporsó alá hajtotta fejét, melyben a szent drágalátos hamvai pihentek, íme, a szent férfiú érdeméért nyaka egyszerre kiegyenesedett, s feje rendes helyzetbe került. A lány a váratlan változás okozta csodálkozásában sírva fakadt és futni kezdett. A vállán egy kis mélyedés látszott, melyet természetellenes helyzetben levô feje vájt a betegség hosszú tartama alatt. 128 A narni tartományban élt egy fiú, akinek lábszárcsontja bénulás következtében annyira eltorzult, hogy csak két mankó segítségével tudott járni. Koldus volt az istenadta, és sem apját, sem anyját nem ismerte. Már több esztendeje szenvedett súlyos nyavalyájában. Boldogságos Ferenc atyánk közbenjárására azonban olyan tökéletesen megszabadult bajától, hogy bárhol bot nélkül tudott járni. Utána dicsérte és áldotta Istent és az ô szentjét. 129 Bizonyos Miklós nevű folignói polgárnak bal lábszára össze volt zsugorodva, és emiatt sokat szenvedett. Mivel mindenáron vissza akarta nyerni egészségét, annyit költött orvosokra, hogy már szinte nyakig úszott az adósságban. De hiába, az orvosok nem tudtak segíteni rajta. Utoljára annyira elhatalmasodtak emberfölötti fájdalmai, hogy állandóan jajgatott, és még éjjel sem engedte szomszédait pihenni. Végre fogadalmat tett Istennek és Szent Ferencnek, és odavitette magát sírjához. Miután az éjszakát imádkozgatva átvirrasztotta a szent sírjánál, lábszára, mondhatatlan örömére, egyszerre kiegyenesedett, és ô bot nélkül tudott visszatérni otthonába. 130 Egy gyermek lábszára annyira meg volt gémberedve, hogy térdével a mellét, sarkával pedig a csípôjét érintette. Ô is odajárult boldogságos Ferenc atyánk sírjához, s mialatt atyja ciliciummal[176] sanyargatta magát, és anyja is szigorúan vezekelt érte, olyan hirtelen és olyan tökéletesen visszanyerte egészségét, hogy utána vígan ugrándozott a szabadban, s egyben hálát adott Istennek és Szent Ferencnek. 131 Fano városában élt egy béna ember, akinek fekélyekkel borított lábszárai testének hátsó részét érintették. Sebeibôl olyan elviselhetetlen bűz áradt, hogy emiatt egyetlen kórház vezetôsége sem volt hajlandó befogadni, és bent tartani ôt. Ekkor boldogságos Ferenc atyánk közbenjárásáért esedezett, és kimondhatatlan örömére egykettôre tökéletesen meggyógyult. 132 Bizonyos gubbiói leánykát, aki keze megbénulása következtében egy egész esztendôre jóformán egyetlen tagját sem volt képes használni, dajkája egy viaszkép kíséretében boldogságos Ferenc atyánk sírjához vitt, hogy ott meggyógyuljon. Ott-tartózkodásuk nyolcadik napján, a beteg minden tagja visszanyerte eredeti rendeltetését, és a rendesnél is alkalmasabbá lett sajátos feladatának végzésére. 133 Egy montenerói[177] gyermek már több napja feküdt annak a templomnak küszöbén, melyben Szent Ferenc hamvai nyugodtak[178], mivelhogy sem járni, sem ülni nem tudott. Teste ugyanis derekától lefelé híjával volt minden erônek, és tagjai teljesen felmondták a szolgálatot. Egy napon mégis bevonszolta magát a templomba, és boldogságos Ferenc sírjának megérintése után teljesen épen és gyógyultan távozott. Késôbb maga a fiúcska beszélte, hogy mialatt a dicsôséges szent sírja elôtt feküdt, a síron egy ifjú jelent meg neki a testvérek szokásos ruhájába öltözötten; kezében körtéket tartott, nevén szólította ôt, és egy körtét nyújtva feléje váltig biztatta, hogy álljon talpra. Ô elfogadta a körtét ezeknek a szavaknak a kíséretében: ,,Béna vagyok, nem tudok felállni.'' A kapott körtét azonban megette, sôt a másik után is, melyet az ifjú kínált neki, kinyújtotta a kezét. Közben az ifjú egyre biztatta, hogy csak keljen fel, ám ô bénasága tudatában mozdulatlan maradt. Mikor azonban a második körte után nyúlt, az ifjú a gyümölcs átadása után megragadta a kezét, és kivezette ôt a templomból, majd abban a pillanatban el is tűnt a szeme elôl. Amikor a fiú meggyôzôdött róla, hogy valóban meggyógyult, hangos szóval hirdetni kezdte mindenkinek, ami vele történt. 134 Egy coccoranói[179] asszony kosárban vitette magát a dicsôséges atya sírjához, mivel nyelvén kívül egyetlen tagját sem tudta használni. Alig idôzött valami keveset a szent férfiú sírjánál, máris teljesen gyógyultan állott fel. Egy másik gubbiói polgár, aki béna fiát szintén kosárban vitte a szent atya sírjához, teljesen épen és gyógyultan nyerte azt vissza. Pedig bénulása olyan súlyos volt, hogy lábszárai egészen teste hátsó részéig felhúzódtak, és teljesen elszáradtak. 135 Bizonyos Bertalan nevű narni polgár, aki egyébként olyan szegény volt, mint a templom egere, egy alkalommal egy diófa árnyékában aludt. Mikor felébredt, azon vette észre magát, hogy lába annyira megbénult, hogy a legnagyobb erôfeszítéssel sem tudott rá állni. Baja idôvel még jobban elhatalmasodott; lábszárai a lábfejjel egyetemben egészen elsorvadtak, meggörbültek, és annyira kiszáradtak, hogy sem a vas metszését, sem pedig a tűz égetését nem érezte rajtuk. Ám egy éjszaka megjelent neki álmában Szent Ferenc, a szegények igazi gyámolítója és minden elesettek atyja, és megparancsolta neki, hogy menjen el bizonyos fürdôbe, ahol majd könyörületbôl meg fogja ôt gyógyítani. Emberünk, mikor felébredt, hirtelen nem tudta, mit is csináljon, ezért a város püspökének mondta el álmát. A püspök hathatósan buzdította ôt, hogy csak induljon minél elôbb a mondott fürdôbe, miközben megáldotta és megjelölte ôt a kereszt jelével. Bertalan tehát mankójára támaszkodva legjobb akarattal megpróbálta elvonszolni magát a szóban forgó helyre. Amint a nagy megerôltetéstôl kimerülve szomorúan vánszorgott az úton, egyszer csak szózatot hallott, mely ezt mondotta neki: ,,Csak menj az Úr békéjével; én vagyok az, akinek fogadalmat tettél.'' Mikor már a fürdô közelében járt, az ijszaka sötétjében elvétette a helyes utat. De megint csak hallotta a figyelmeztetô hangot, hogy nem jó irányban halad; egyúttal elmagyarázta neki a helyes utat. Mikor azután szerencsésen megérkezett és belépett a fürdôbe, egyszer csak azt érezte, hogy valaki egyik kezét a lábfejére, a másikat pedig a lábszárára tette majd óvatosan kinyújtotta azt. Abban a pillanatban megszabadult bajától, és ô a fürdômedencébôl kiugorva hangos szóval magasztalni és áldani kezdte a Teremtô mindenhatóságát és Szent Ferencet, aki ilyen nagy kegyelmet eszközölt ki számára. Mert már hatodik esztendeje volt béna a szegény koldus, és egyébként is alaposan benne volt a korban. ======================================================================== II. A szemük világát visszanyertekrôl Vita Prima Szent Ferenc csodái 136 Bizonyos Sibilla nevű asszonyt, aki már évek óta vakságban szenvedett, egészen elcsüggedt hangulatban vezettek oda Isten emberének a sírjához. Bezzeg, mikor visszanyerte régi látását, kitörô örömmel tért vissza otthonába. Egy spellói[180] vak a szent atya sírjánál hirtelen visszanyerte régen elvesztett látását. Egy camerinói asszonynak jobb szemére, amelyikkel semmit sem látott, rokonai olyan posztódarabot borítottak, melyet valamikor boldogságos Ferenc érintett, és egyúttal fogadalmat tettek gyógyulás esetére. Mikor azután az asszony visszanyerte látását, bôséges hálát adtak érte az Úristennek és Szent Ferencnek. Hasonló eset történt egy gubbiói asszonnyal, aki fogadalma következtében visszanyerte elvesztett látását, és ezért nem gyôzött eleget örülni. Egy assisi polgár, akit míg élt, szoros barátság fűzött boldogságos Ferenchez, már vagy öt esztendeje elvesztette szeme világát. Ezért valahányszor csak imádkozott, egyszer sem mulasztotta el régi barátságukra emlékeztetni a szentet. És íme, egy alkalommal sírjának puszta érintésére megszabadult bajától. Bizonyos Albertinus nevű narni ember már vagy egy esztendeje teljesen megvakult, minek következtében pillái egészen a szemhéjáig lelógtak. Fogadalmat tett tehát boldogságos Ferencnek, és mihelyt visszakapta látását, azon nyomban dicsôséges sírjának meglátogatására indult, és szerencsésen el is jutott oda. ======================================================================== III. A gonosz lelkektôl megszállottakról Vita Prima Szent Ferenc csodái 137 Foligno városában élt egy Péter nevű ember, aki egyszer, akár fogadalomból, akár pedig bűneire kirótt vezeklésbôl, Szent Mihály fôangyal szentélyének[181] meglátogatására indult. Útközben egy forráshoz érkezett. Mivel az út nagyon elbágyasztotta, jót húzott a vízbôl. De nyomban az az érzése támadt, mintha a vízzel a gonosz lelket is lenyelte volna. Így megszállottan három éven át látásra és hallásra egyaránt borzalmas dolgokat követett el. Mikor szent atyánk sírjához járult, a gonosz lelkek még ott is minden elképzelhetô módon dühöngtek és gyötörték ôt. De Péter a sír puszta érintésére világos és nyilvánvaló csodaként egyszerre megszabadult tôlük. 138 Egy narni asszonynak, akit a gonosz lélek megszállva tartott, és aki beszámíthatatlan állapotában szörnyű dolgokat művelt és mindenféle illetlenségeket beszélt, egyszer látomás formában megjelent boldogságos Ferenc, és így szólt hozzá: ,,Vess magadra keresztet!'', és mikor az asszony azt felelte neki: ,,Nem tudok'', ô maga jelölte meg a kereszt jelével. És íme, azonnal elhagyta ôt minden eszelôsség és ördögi képzelôdés. De sok más férfi és asszony is -- akiket a gonosz lelkek különbözô módokon gyötörtek és csalással ámítottak -- szabadult ki szent és dicsôséges atyánk tündöklô érdemeiért hatalmukból. Mivel azonban az effajta emberek sokszor az önámítás áldozatai, róluk röviden szólva mindjárt rendkívülibb dolgokra térünk át. ======================================================================== IV. A haláltól megmentett betegekrôl, a vízkórban, Vita Prima köszvényben, idegbénulásban és más különbözô Szent Ferenc csodái betegségben szenvedôkrôlPrima 139 Todi városában egy Máté nevű fiúcska már nyolcadik napja halottként feküdt ágyában: szája és szeme lecsukva; arcán, kezén és lábán olyan fekete volt a bôr, mint a kormos fazék. Ezért már mindenki lemondott életérôl. Anyja fogadalomtétele után azonban csodálatos gyorsasággal magához tért. Elôbb alvadt vért hányt a száján keresztül olyan megerôltetéssel, hogy azt hitték, már a lelkét is kihányja. Mire azonban anyja, aki alázatos térdhajtással hívta segítségül Szent Ferenc nevét, felemelkedett térdelô helyzetébôl, a fiúcska kinyitotta szemét, kezdett látni, s anyjának emlôje után nyúlt; kevéssel rá bôre is elvesztette feketeségét és teste visszanyerte természetes színét. Ezzel egészsége és ereje is visszatért. Mihelyt jobban lett, anyja azonnal kérdezôsködni kezdett nála: ,,Ki szabadított meg, fiacskám?'' Mire ô gügyögve így felelt: ,,Ciccu, Ciccu!''[182] Mikor pedig anyja tovább kérdezte: ,,Kinek a szolgája vagy?'', megint csak ezt válaszolta: ,,Ciccu, Ciccu.'' Tudniillik még nem tudott jól beszélni, mert még egészen kicsiny volt; ezért rövidítette meg ilyen furcsán Szent Ferenc nevét. 140 Egy ifjú egy magas helyrôl lezuhanván elveszítette beszélôképességét és minden tagjának használatát. Mivel már három napja sem nem evett, sem nem ivott és egyáltalán semmi életjelt nem adott magáról, mindenki halottnak tartotta. Édesanyja azonban ahelyett, hogy az orvosok segítségét vette volna igénybe, inkább Szent Ferenchez könyörgött gyógyulásért. És íme, alighogy letette fogadalmát, máris elevenen és sértetlenül kapta vissza gyermekét, amiért nem gyôzte eleget magasztalni az Üdvözítô mindenhatóságát. Egy Mancinus nevű ifjú szintén halálra vált; már mindenki lemondott felépülésérôl. De Szent Ferenc nevének segítségül hívására nyomban visszanyerte egészségét. Egy Gualterius nevű ifjút állandó láz gyötört, amellett kétszer fekélyben szenvedett. Az orvosok már lemondtak róla; de mikor szülei fogadalmat tettek Szent Ferencnek, pillanatok alatt visszanyerte áhított egészségét. Egy másik gyermek, aki szintén már a halál küszöbén állott, minden szenvedésétôl megszabadult, még mielôtt a fogadalomból felajánlott vasszekér teljesen elkészült volna. 141 Egy asszony, aki már sok esztendeje feküdt betegen, és egyedül sem megfordulni, sem mozdulni nem tudott, fogadalmat tett Istennek és boldogságos Ferencnek. Mikor azután megszabadult betegségétôl, tôle telhetôleg bôségesen teljesítette ígéretét. Narni városában egy asszonynak egyik keze annyira elszáradt, hogy emiatt az égvilágon semmire sem tudta használni. Végre látomásban megjelent neki boldogságos Ferenc atyánk, és beteg kezét kinyújtóztatva a másikhoz hasonlóan alkalmassá tette a munkára. Ugyanazon városban egy ifjú tíz esztendôn keresztül rendkívül súlyos betegségben szenvedett: teste egészen felpuffadt, és semmiféle orvossággal nem lehetett rajta segíteni. Anyja fogadalmára azonban boldogságos Ferenc érdemeiért egykettôre visszanyerte egészségét. Fano városában élt egy vízkórban szenvedô ember, akinek végtagjai borzalmasan meg voltak dagadva. Szent Ferenc azonban tökéletesen megszabadította ôt nyavalyájától. Egy bizonyos todi polgár olyan súlyos köszvényben szenvedett, hogy sem ülni, sem más módon pihenni nem tudott. A szüntelen fájdalom miatt állandóan hideg rázta, olyannyira, hogy már úgy látszott, a végét járja. Egymás után hívatta az orvosokat, bôven használt fürdôt és kipróbált minden orvosságot, de egyikkel sem tudott állapotán segíteni. Egy napon aztán egy áldozópap jelenlétében fogadalmat tett, és régi egészségének visszanyeréséért esengett Szent Ferenchez. A szenthez intézett buzgó könyörgésének befejeztével egyszer csak azon vette észre magát, hogy teljesen meggyógyult. 142 Gubbióban egy idegbéna asszony boldogságos Ferenc nevének háromszoros segítségül hívására tökéletesen megszabadult bajától és egészen meggyógyult. Egy Bontadosus nevű embernek keze és lába olyan borzasztó kínokat okozott, hogy emiatt sem járni, sem mozdulni nem tudott. Azonkívül egészen elvesztette étvágyát, és aludni is képtelen volt. Történt, hogy egy napon felkereste ôt egy asszony és nagy nyomatékkal intette és buzdította, hogy ha könnyűszerrel meg akar szabadulni bajától, alázatosan ajánlja magát boldogságos Ferenc pártfogásába. Bontadosus azonban mintegy magánkívül a szörnyű fájdalomtól ezt mondotta: ,,Nem tartom ôt szentnek.'' De mivel az asszony továbbra is állhatatosan buzdította ôt, végre így szólt: ,,Szent Ferenc pártfogásába ajánlom magamat, és elismerem ôt szentnek, ha három napon belül megszabadít ettôl a betegségtôl.'' És íme, Isten szentjének közbenjárására azon nyomban meggyógyult, járt-kelt, evett, aludt, és hálát adott a mindenható Istennek. 143 Egy ember a fején súlyosan megsebesült: a nyílvesszô a szemüregébe hatolt, és ott maradt a fejében. Az orvosok a legjobb akarattal sem tudtak segíteni rajta. Emberünk ekkor alázatos könyörgéssel Isten szentjéhez, Ferenchez fordult, és szentül hitte, hogy segítségével biztosan felgyógyul. És csakugyan, alig szenderült el, Szent Ferenc álmában meghagyta neki, hogy a nyílvesszôt koponyájának hátsó részén távolíttassa el. A következô napon pontosan úgy tett, ahogyan álmában látta, és minden különösebb fájdalom nélkül megszabadult a nyílvesszôtôl. 144 Egy Imperator nevű spellói ember két esztendôn át olyan súlyos sérvvel kínlódott, hogy belei a has alsó részén mind kifordultak. Mivel idônként hiába kísérletezett azok visszahelyezésével, utoljára kénytelen volt egy tollpárnácskát szerezni, és azzal nyomni vissza beleit. Fordult orvosokhoz is, hogy könnyebbülést találjon náluk. De ezek olyan nagy összeget követeltek tôle, hogy képtelen volt megfizetni. Hiszen keresete mindennapi élelmére és egyéb szükséges kiadásai fedezésére sem volt elegendô. Így hát az orvostudomány segítségérôl egészen le kellett mondania. Végre is az isteni kegyelemhez fordult segítségért: úton-útfélen, otthon és ahol csak megfordult, mindenütt boldogságos Ferenc közbenjárását kérte nagy alázattal. Így történt, hogy Isten kegyelmébôl és boldogságos Ferenc érdemeiért meglepôen rövid idô alatt tökéletesen visszanyerte egészségét. 145 Egyik rendi testvérünk[183] az anconai tartományból a medencéjében, helyesebben a bordáin támadt sipoly[184] következtében rendkívül súlyosan megbetegedett. Baja olyan aggasztó méretet öltött, hogy utoljára minden orvosi segítségrôl le kellett mondania. Ekkor engedélyt kért ministerétôl, akinek engedelmességgel tartozott, hogy ellátogathasson arra a helyre, ahol boldogságos atyánk hamvai nyugodtak. Szentül hitte ugyanis, hogy a szent érdemeiért elnyeri a gyógyulás kegyelmét. Ministere azonban megtagadta az engedélyt, mert attól félt, hogy a tartós havazások és esôzések, fôleg pedig az utazás fáradalmai még rosszabbra fordítják állapotát. Az engedély megtagadása természetesen erôsen felkavarta a testvér lelki nyugalmát. Egy éjszaka azonban megjelent neki Szent Ferenc atyánk, és így szólt hozzá: ,,Fiam, ne aggódjál többet bajod miatt, hanem vesd le a rajtad levô bôrruhát, hajítsd el a flastromot a rajta levô kötéssel együtt, tartsd meg a Regulát, és akkor meg fogsz szabadulni!'' Mikor aztán reggel felserkent, mindent a vett parancsnak megfelelôen intézett el, s utána hálát adott Istennek a hirtelen jött gyógyulásért. ======================================================================== V. A megtisztult leprásokról Vita Prima Szent Ferenc csodái 146 Az anconai tartományban fekvô San Severino városában élt egy Atto nevű ifjú, akinek egész testét rüh[185] lepte el. Az orvosok egyhangú véleménye azonban leprának minôsítette baját. Tudniillik minden tagja erôsen megdagadt és megnagyobbodott, s az erek megfeszülése és felpuffadása következtében visszataszító képet mutatott. Az ifjú egyáltalán nem tudott járni, hanem, szülei mély fájdalmára és szomorúságára, állandóan ágyban volt kénytelen feküdni. Atyja, akit napról napra újabb bánat marcangolt, sokáig nem tudta, mit kezdjen vele. Végre arra gondolt, hogy boldogságos Ferenc oltalmába ajánlja ôt. Mindjárt mondotta is neki: ,,Akarod-e, fiam, hogy Szent Ferenc pártfogásába ajánljalak, aki mindenfelé tömérdek csodával tündöklik, hogy téged is megszabadítson ettôl a nyavalyától?'' A fiú csak ennyit felelt: ,,Akarom, atyám.'' Erre az apa azonnal papirost hozatott, és annak segítségével pontos mértéket vett fia magasságáról és szélességérôl. ,,Állj csak fel, fiam -- mondotta --, és fogadd meg boldogságos Ferencnek, hogy felgyógyulásod esetén, ameddig csak élsz, minden esztendôben egy, magasságodnak megfelelô gyertyát fogsz neki felajánlani!'' A fiú apja parancsára nagy keservesen felemelkedett, és alázatosan összetett kezekkel kérni kezdte boldogságos Ferenc segítségét. És íme, alig vette fel a mértéket, és alig fejezte be imádságát, abban a pillanatban megtisztult a leprától, felkelt, hálát adott Istennek és boldogságos Ferencnek, és túláradó jókedvében fel s alá kezdett futkosni. Fano városában egy Bonushomo nevű ifjút, akit az összes orvosok szélütöttnek és leprásnak tartottak, szülei alázatosan boldogságos Ferenc pártfogásába ajánlották. És íme azonnal megtisztult a leprától és megszűnt a bénulása, egyszóval tökéletesen meggyógyult. ======================================================================== VI. Beszélô némákról és halló süketekrôl Vita Prima Szent Ferenc csodái 147 Castell della Pievében élt egy nagyon szegény koldusfiú, aki születésétôl fogva süketnéma volt. Nyelve ugyanis annyira rövid volt, hogy sokan, akik látták, mesterségesen megrövidítettnek tartották. A fiú egyik este már jó késôn egy Márk nevű odavaló polgár házába állított be, és a némák szokása szerint jelekkel szállást kért tôle; fejét vállára hajtotta, a kezét álla alá helyezte, ily módon jelezvén, hogy az éjszakát nála szándékozik tölteni. A gazda szívesen házába fogadta ôt, és kész örömest szállást adott neki, mert tudta róla, hogy nagyon jó munkás. Az ifjú valóban nagyon jó természetű volt, mert, bár születésétôl fogva süketnéma volt, jelekkel minden parancsot megértett. Egy este a gazda, miközben feleségével vacsorázott, a fiú jelenlétében ezt találta mondani feleségének: ,,Igen nagy csodának tartanám, ha boldogságos Ferenc ennek a fiúnak visszaadná hallását és beszélôképességét. 148 Majd hozzátette: ,,Ím ezennel megfogadom az Úristennek, hogy ha boldogságos Ferenc kegyes lesz ezt véghezvinni, iránta való szeretetbôl a gyermeket mindig megbecsülöm, és egész életemre magamra vállalom eltartását.'' És csodálatos! Alighogy befejezte fogadalmát, a fiú azonnal beszélni kezdett, és elsônek ezt mondotta: ,,Éljen Szent Ferenc!'' Majd a magasba tekintve így folytatta: ,,Látom Szent Ferencet itt állani; azért jött, hogy visszaadja beszélôképességemet.'' Azután ezt kérdezte: ,,Mit mondjak tehát a népnek?'' ,,Dicsérd az Istent, és segítsd üdvözülni az embereket'' -- mondotta gazdája. Majd ô maga is felállott, és örömtôl áradozva valamennyiük füle hallatára részletesen elmondta a történteket. Csakhamar nagy tömeg verôdött össze azokból, akik még süketnéma korából ismerték a fiút, és álmélkodással eltelve hálát adtak Istennek és boldogságos Ferencnek. Eközben a fiú nyelve meghosszabbodott, és alkalmassá vált a beszédre. Ettôl kezdve, mintha egész életében mindig beszélt volna, értelmesen képezte a hangokat. 149 Egy Villa nevű másik gyermek sem beszélni, sem pedig járni nem tudott. Anyja fogadalomként egy viaszképet készített, és azt nagy áhítattal elvitte boldogságos Ferenc atyánk nyugvóhelyére. És lám, mire hazaért, fia már járt és beszélt. A perugiai püspökség területén egy ember, aki beszélni nem tudott, mindig nyitott szájjal járt, és ijesztôen lihegett, mivel torka erôsen meg volt dagadva és fel volt puffadva. Mikor azonban a szentséges test nyugvóhelyére érkezett, és a lépcsôkön le akart szállani a sírba, egyszerre heves vérhányás fogta el. De utána teljesen meggyógyult: szabályosan kezdett beszélni, és egészséges ember módjára kezdte nyitogatni és csukogatni száját. 150 Egy asszony a torkában olyan égetô fájdalomtól szenvedett, hogy nyelve a nagy hôtôl odatapadt szájpadlásához, és egészen elszáradt. Így sem beszélni, sem enni, sem inni nem tudott. Az alkalmazott flastromok és más orvosságok semmit sem könnyítettek állapotán. Végre, mivel beszélni nem tudott, csak úgy magában fogadalmat tett Szent Ferencnek. És abban a pillanatban megnyílt torkának daganata, és egy kerek kô került ki belôle, melyet azon nyomban megmutatott a körülállóknak. Ezzel egyidôben egészen meggyógyult. Greccio városában egy fiatalember elveszítette hallását, emlékezô- és beszélôképességét, és emiatt sem nem értett, sem nem emlékezett semmire. Szülei azonban nagy bizalommal viseltettek Szent Ferenc iránt, s ezért az ifjú nevében fogadalmat tettek. És alighogy teljesítették fogadalmukat, fiuk szentséges és dicsôséges Ferenc atyánk közbenjárására valamennyi nélkülözött érzékszervének használatát visszanyerte. A mi Urunk Jézus Krisztus dicsôségére és tiszteletére, kinek birodalma biztosan és szilárdan áll mindörökkön örökké. Ámen. Vége ======================================================================== Befejezés Vita Prima Szent Ferenc csodái 151 Néhányat elmondottunk boldogságos Ferenc atyánk csodáiból, de még többet elhallgattunk, illetve azokra hagytunk, akik követni akarják nyomdokait, és új csodák felderítésére szentelik kutatásukat. Ô pedig, aki szavával és példájával, életével és tanításával dicsôségesen megújította az egész világot, legyen kegyes az Úr nevét szeretôknek lelkét a természetfölötti kegyelmek új harmatával megöntözni. A szegény Keresztrefeszített szerelmére és szent sebhelyeire, melyeket boldogságos Ferenc atyánk testén hordozott, kérek mindenkit, akik ezeket olvassák, látják vagy hallják, hogy az Úr színe elôtt rólam, bűnösrôl is emlékezzenek meg. Áldás és tisztelet és dicsôség az egyedül bölcs Istennek, aki a maga dicsôségére mindig és mindenben mindent bölcsen végez. Ámen. Ámen. Ámen. SZENT FERENC MÁSODIK ÉLETRAJZA (Vita secunda) ======================================================================== Elôszó Vita Secunda A mi Urunk Jézus Krisztus nevében. Ámen. A Kisebb Testvérek Minister generálisának 1 Az egyetemes káptalan szent gyülekezetének és neked, fôtisztelendô Atyám, úgy tetszett, hogy csekélységünket bízzátok meg azzal a feladattal, hogy a jelenvalók vigasztalására és a késôi nemzedékek számára való megôrzésre írásba foglaljuk dicsôséges Ferenc atyánk viselt dolgait és épületes mondásait, bizonyára azért, mert mi a vele való állandó érintkezés és a kölcsönös barátság révén sokkal többet tudunk ezekrôl, mint bárki más[1]. Készséges engedelmességgel meghajlunk tehát a szent parancs elôtt, melyet különben sem hagyhatnánk bűn nélkül figyelmen kívül. De erôink fogyatékosságának tudatában joggal tartunk tôle, hogy a magában kitűnô anyag, ha nem úgy adjuk elô, ahogyan megérdemli, másoknak csak unalmára szolgál. Félünk, hogy az étel, melyben egyébként minden íz édessége egyesül, a feltálalás ügyetlensége következtében ízetlenné válik, és így vállalkozásunk inkább a vakmerôség, mint az engedelmesség benyomását kelti. De ha verítékes munkánk eredménye csupán a ti jóakaró bírálatotok alá kerül is, boldogságos atyám, és méltatlannak bizonyul a nagyközönség kezébe való eljutásra, mi akkor is hálás szívvel fogadjuk akár helyesbítô megjegyzéseidet, akár dicsérô helyeslésedet. Mert a szavaknak és cselekedeteknek ebben a szédítôen változatos sokféleségében ki tudna mindent olyan pontosan mérlegelni, hogy minden hallgatójának minden dologról pontosan ugyanaz legyen a véleménye? Mivel azonban szívünk egyszerűségében mindenkinek -- az összességnek éppúgy, mint az egyeseknek -- a javát akarjuk, arra kérjük olvasóinkat, hogy az olvasottakat jóakarattal mérlegeljék, és az elbeszélô együgyűségét úgy viseljék el, helyesebben úgy próbálják helyreigazítani, hogy a tisztelet az iránt, akirôl az elbeszélés szól, sértetlenül megôriztessék. Az idô múlásától is meggyengült emlékezôtehetségünk, mint általában a kevés műveltségű embereké, képtelen a szent fönséges tanításainak szárnyalását követni, és csodálatos cselekedeteinek nyomába érni. Hiszen egy megfelelôen kiképzett és begyakorolt lélek is, még a közvetlen észlelés pillanatában is, éppen csak fel tudja fogni ôket. Tudatlanságunk hibáit menti tehát annak tekintélye, aki többszörösen ránk parancsolta a munka megírását. 2 Munkánk elsôsorban Szent Ferenc megtérésének egynémely csodás részleteit tartalmazza, melyek eddig azért nem kerültek bele a közkézen forgó legendákba, mert szerzôjüknek nem volt róluk tudomása. Azután kifejezésre akarjuk juttatni, és éber szorgalommal meg akarjuk magyarázni, mi volt szentséges atyánk igazi, Istennek tetszô és tökéletes akarata önmagát és követôit illetôen egyrészt az isteni tanítás követésében, másrészt a tökéletességre való törekvésben, ami mindig legfôbb szabályozója volt Isten iránti meleg szeretetének és embertársai elôtti példaadásának. Ahol alkalom kínálkozik rá, néhány csodát is beleszövünk elôadásunkba. Kevés elôtanulmány után csupán azt vetettük papírra, ami szemünk elé került, mert elsôsorban a kevésbé művelt olvasókra voltunk tekintettel; de amennyiben módját tudtuk ejteni, nem hanyagoltuk el a műveltek tetszésének keresését sem. Kérünk tehát, kegyes atyánk[2], hogy fáradozásunk nem megvetendô ajándékát, melybe nem kevés munkát fektettünk be, szenteld meg áldásoddal; javítsd ki a benne maradt hibákat, töröld belôle a fölösleges részeket, hogy amik tudós ítéleted szerint helytállók benne, Crescentius nevednek megfelelôen valóban mindenütt növekedjenek és sokasodjanak Krisztusban. Ámen. Vége az elôszónak. ======================================================================== Megtérésérôl Vita Secunda Elsô könyv Kezdôdik a szentséges Ferenc atyánk viselt dolgairól és tanításairól szóló ,,memoriale in desiderio animae''[3] I. fejezet Hogyan nevezték elôbb Jánosnak, késôbb Ferencnek; mit jövendölt felôle anyja, és ô maga hogyan mondotta meg elôre, hogy mi minden fog vele történni; a fogságban tanúsított béketűrésérôl 3 Ferenc, a Magasságbelinek szolgája és barátja, akinek az isteni Gondviselés azért adta ezt a nevet[4], hogy különösségével és szokatlanságával hathatósan munkálja küldetése hírének terjedését, anyjától a keresztségben -- amikor a vízbôl és Szentlélekbôl újjászületve a harag fiából a kegyelem gyermeke lett[5] -- eredetileg a János nevet kapta. Ez az asszony, minden tisztesség kedvelôje, már magatartásában is mintegy látható jelét adta erényességének, s ezért abban a kivételes kitüntetésben részesült, hogy bizonyos fokig Szent Erzsébethez hasonlított, éspedig nemcsak abban, hogy szintén nevet adott fiának, hanem a prófétai szellemben is. Mikor ugyanis egy alkalommal szomszédasszonyai Ferenc bôkezűségét és ritka finom modorát dicsérték elôtte, ô mintegy isteni sugallattól érintve így szólt: ,,Mit tudjátok ti, mi lesz az én fiamból? Meglátjátok, érdemeiért Isten gyermeke lesz belôle.'' De ez volt a véleményük másoknak is, akiknek tetszését Ferenc jó tulajdonságaival már kicsi korában nagymértékben megnyerte. Így gondosan került mindent, amit más bántásnak vehetett volna, és ifjúként olyan elôkelô modort árult el, hogy sokan egyenesen hihetetlennek tartották, hogy azoknak törzsébôl származott, akiket szüleinek mondottak. A János név hivatására vonatkozott, melyre késôbb vállalkozott, a Ferenc név pedig hírének terjedésére, mely teljes Istenhez térése után mindenüvé hihetetlen gyorsasággal eljutott. Ezért az összes ünnepek között Keresztelô Szent Jánosét tartotta legnagyobbnak, mivelhogy nevének méltósága bizonyos misztikus erô bélyegét nyomta életére. Amint annál nem támadt nagyobb az asszonyok szülöttei közt[6], azonképpen nála nem támadt tökéletesebb a szerzetalapítók közt. Olyan kapcsolat ez, melyre érdemes felhívni a figyelmet. 4 János anyja méhébe rekesztve jövendölt, Ferenc pedig világi börtönbe zárva akkor mondotta meg elôre az elkövetkezendô eseményeket, mikor még nem ismerte az isteni bölcsességnek rá vonatkozó terveit. Egyszer ugyanis, mikor a perugiai és assisi polgárok közt egy háborús viszályból kifolyólag véres összetűzésre került sor, Ferenc sokadmagával fogságba került, és a többiekkel együtt bilincsekbe verve volt kénytelen tűrni a börtönélet keserveit. Míg azonban fogolytársai valósággal beletemetkeztek a bánatba, és mindegyre csak a fogság megalázó kényelmetlenségein síránkoztak, ô nem gyôzött eleget örvendezni az Úrban, és semmibe se vette bilincseit. A bánkódók nem gyôzték ôt eleget feddni: hogy tud ilyen vidám lenni bilincseiben. Egyesek egyenesen beszámíthatatlannak, sôt bolondnak nézték. Ferenc azonban prófétai ihlettel így válaszolt nekik: ,,Mit tudjátok ti, minek örülök én? Egészen máson jár az én gondolatom: eljön az idô, mikor az egész világ szentként fog tisztelni.'' És valóban úgy is történt; amit mondott, minden szó szerint beteljesedett. Volt a foglyok között többek közt egy büszke és öntelt lovag, akit a többiek ki akartak rekeszteni baráti körükbôl. Egyedül Ferenc béketűrése nem tört meg. Tűrte a tűrhetetlent, és lassankint a többieket is összebékéltette vele. Az erények e választott edényébôl, mely hivatva volt minden kegyelmet magába fogadni, már ekkor minden irányban áradtak a karizmák. II. fejezet Egy szegény katonáról, akit felruházott és látomásáról, melyet még a világban látott hivatásáról 5 Miután nemsokára visszanyerte szabadságát, még nagyobb részvétet kezdett érezni a szűkölködôk iránt. Fel is tette magában, hogy semmiféle szegénytôl, aki -- Isten szerelmére hivatkozva -- kéréssel fordul hozzá, nem fordítja el orcáját[7]. Történt, hogy egy napon egy szegény, félig meztelen katona jött vele szembe; megesett rajta a szíve, és Krisztus szerelméért azonnal odaadta neki jól szabott ruháját, amelyet éppen viselt. Mennyivel művelt kisebbet, mint Szent Márton? Semennyivel. Mert a szándék és a megvalósítás ugyanaz volt mind a kettônél; legfeljebb a kivitelezés módjában tértek el egymástól. Ferenc ugyanis elôbb ruháját adta oda és utána mindenét, Márton ellenben elôbb mindenét és csak a legvégén ruháját. Egyébként mindketten szegényen és szerényen éltek a világban, és mindketten dúsgazdagon léptek be a mennyek országába. Márton katona volt, de szegény, és hogy a koldust felruházhassa, kénytelen volt megosztani köpenyét; Ferenc ellenben nem volt katona, ám gazdag volt, és teljesen felruházta a szegény katonát. A krisztusi parancsolat tökéletes teljesítésével mindketten kiérdemelték, hogy Krisztus meglátogassa ôket álmukban. Az elôbbit azért, hogy megdicsérje cselekvése tökéletességét, az utóbbit pedig azért, hogy jóakaratúlag buzdítsa annak megtételére, ami cselekvése tökéletességébôl még hiányzott. 6 Nem sokkal ezután ugyanis álmában egy fényes palota képe jelent meg elôtte, melyben mindenféle fegyverek mellett egy gyönyörűséges menyasszony is látható volt. Még ugyancsak álmában történt, hogy nevén szólították, és a látott dolgokat mind neki ígérték oda. Menten elhatározta tehát, hogy a lovagi cím elnyerésére haladéktalanul Apuliába indul, s miután gazdagon felkészült, sietett a lovagi méltóság kezdô fokához szükséges lépéseket megtenni. Testi gondolkodásával ugyanis egészen testi módon értelmezte a látott álmot, holott Isten bölcsességének kincsestárában sokkal mélyebb értelem rejlett. És íme, egy éjszaka mély szendergésében valaki megint nevén szólította, és útjának célját tudakolta tôle. Ô erre részletesen elmondta útitervét, s bevallotta, hogy Apuliába szándékozik menni hadi babérokat szerezni. Mire a hang tovább kérdezte: ,,Ki tehet több jót, az úr-é, vagy a szolga?'' ,,Az úr'' -- felelte ô. ,,Hát akkor miért keresed az úr helyett a szolgát?'' -- kérdezte tovább a hang. Ferenc a kérdésre kérdéssel válaszolt: ,,Mit akarsz, Uram, hogy cselekedjem?'' ,,Térj vissza szülôföldedre -- hangzott a válasz --, mert látomásod lelki értelemben fog beteljesedni.'' Ferenc, aki közben az engedelmesség mintaképévé[8] alakult át, habozás nélkül visszafordult, és saját akaratának megtagadásával Saulból Pállá lett. Saul a földre terült, és a kemény csapások édes szavakba mentek át nála; Ferenc a fizikai fegyvereket szellemiekre változtatta át, és hadi dicsôség helyett mennyei tisztet nyert. Ezért mondta azoknak, akik idôszerűtlen vidámságát csodálták, hogy egykoron még hatalmas fejedelem lesz belôle. III. fejezet Hogyan választotta a vidám fiatalok csapata a lakoma idejére vezérévé, és hogyan változott meg egyszerre 7 Ferenc kezdett tökéletes emberré átalakulni, és tökéletesen mássá lenni, mint annak elôtte volt. Babilon fiai azonban visszatérése után egy ideig még nyomában jártak, és akarata ellenére is más irányba terelték, mint amerre eredetileg haladni akart. Az assisi fiatalság ugyanis, amelynek korábban mulatozásaiban vezére volt, megint kezdte ôt lakomákra hívogatni, melyeken állandóan vidám pajzánság és bohóckodás járta. Vezérükké választották ôt, mert sokszor tapasztalt bôkezűsége alapján biztosra vették, hogy most is valamennyiük helyett viselni fogja a költségeket. Hogy megtölthessék gyomrukat, engedelmességet ígértek neki, és a jóllakás kedvéért jobbágyaivá szegôdtek. Ô nem utasította el magától a felajánlott megtisztelést, nehogy fösvénynek tűnjék, azonkívül jámbor elmélkedéseiben egy pillanatra sem feledkezett meg az udvariasság követelményeirôl. Fényes lakomát rendezett, rengeteg válogatott étellel, melyekkel mindenki rogyásig ette magát. Utána részegen sorra járták a város utcáit, és közben ledér dalokat énekeltek. Ferenc mint az ünnepség vezére bottal a kezében követte ôket; de nemcsak testben maradt el mögöttük, hanem lélekben is egészen süket lett dalaikra, és szívében már az Úrnak énekelt. Késôbb maga beszélte, hogy akkor az isteni édességnek bôsége árasztotta el, hogy sem egy szót szólni, sem egy lépést tenni nem lett volna képes. Olyan lelki megindulás vett erôt rajta, mely a láthatatlan dolgok felé ragadta ôt[9], amihez viszonyítva minden földi dolgot jelentéktelennek, sôt értéktelennek talált. Ó, valóban csodálatos leereszkedése Krisztusnak, hogy a jelentéktelen feladatokkal bíbelôdôket fölötte nagy ajándékokkal halmozza el[10], és övéit még oly hatalmas vizek árjából is kimenti és elôbbre segíti[11]! Íme, kenyerekkel és halakkal lakatta jól Krisztus a tömeget, és még a bűnösöket sem utasította el asztalától. Mikor azonban királlyá akarták tenni, futásnak eredt, és fölment egy hegyre, hogy ott imádkozzék. Isten titkait kereste Ferenc, és még tudatlanul is a tökéletes tudás felé irányultak léptei. IV. fejezet Egy koldus ruhájába öltözve hogyan evett együtt a koldusokkal a Szent Péter-templom csarnokában; gazdag alamizsnájáról 8 Már a szegények különös kedvelôje volt, és a szerencsés kezdet már elôre jelezte nála az elérendô tökéletességet. Ezért gyakran levetette ruháit, hogy a szegényeknek adja. Ahhoz azonban még nem volt elég ereje, hogy külsôleg is hasonlóvá váljon hozzájuk, de szívében már versenyre kelt velük. Midôn egy alkalommal zarándokként ment Rómába, a szegénység lángoló szerelmétôl vezéreltetve levetette finom ruháit, s helyettük egy koldus gúnyáját öltötte magára, azután a Szent Péter- templom elôcsarnokában, mely csak úgy hemzsegett a koldusoktól, mosolygó képpel odatelepedett közéjük, és mintha csak egy lett volna közülük, nagy mohósággal enni kezdett velük. Többször is megtette volna ezt, ha az ismerôsei elôtt való szégyenkezés nem tartotta volna vissza. Mikor késôbb odajárult az apostolfejedelem oltárához, nem gyôzött eleget csodálkozni azon, hogy a zarándokok csak olyan kis összegeket ajánlanak fel. Fogta tehát magát, és egy egész marékra való pénzt dobott bele a perselybe, hogy ily módon is jelezze: akit Isten mindenki más fölött kitüntetett, azt külsôleg is különös tiszteletben kell részesítenie mindenkinek. Hasonló okból szegény papoknak is gyakran juttatott egyházi felszereléseket, és így a legelesettebbeknek is megadta az embernek kijáró tiszteletet. Mert aki készült felvenni az apostoli küldetést, és hiány nélkül hirdetni a katolikus hitet, annak illett eleitôl kezdve tisztelettel övezni Isten szolgáit és titkait. V. fejezet Hogyan mutatott neki az ördög imádság közben egy öregasszonyt, és milyen feleletet adott neki Isten; mit tett a leprásokkal 9 Így már világi ruha alatt szerzetesi lelket hordott, és a nyilvános helyeknél sokkal jobban kedvelte a remeteségeket. Közben bôséges része volt a Szentlélek látogatásaiban és oktatásaiban. Mert szinte magán kívül ragadta és csalogatta az édességnek az a fönséges érzése, mely mindjárt kezdetben túláradó mértékben elöntötte ôt, s mely, amíg csak élt, soha egy pillanatra el nem hagyta. Miközben így az imádság szellemének jobban megfelelô magányos helyeket látogatta, az ördög ravasz fondorlattal megpróbálta ôt szándékától eltéríteni. Egyszer ugyanis szülôvárosának egyik ismert lakóját, egy förtelmesen púpos vénasszonyt állította lelki szemei elé, akire mindenki borzalommal tekintett, és azzal fenyegette meg, hogy ôt is hasonlóvá nyomorítja, ha nem hagyja abba megkezdett életét. De az Úr megerôsítette ôt, és bensejében örömmel hallotta az üdvösség és kegyelem biztatását: ,,Ferenc -- mondotta szívében az Úr --, ha meg akarsz engem ismerni, a testi és hiábavaló dolgoktól fordulj a lelkiek felé, tanuld meg édesnek érezni a keserűt, és vesd meg magadat, mert akkor megfordul a dolgok rendje, és amit csak mondok neked, mind-mind tetszeni fog.'' És azonnal erôs ösztönzést érzett magában, hogy az isteni parancsnak eleget tegyen, és azon melegében hozzálátott a dolog kipróbálásához. Ferenc a világ összes szerencsétlenjei és nyomorékjai közt a leprásoktól irtózott legjobban. És íme, egy napon, mikor Assisi határában lovagolt, éppen egy leprás jött vele szembe. Bár nagy undort és félelmet érzett magában, mégis, nehogy a kapott parancs és a tett eskü megszegôjének tűnjék fel, rögtön leszállott lováról, és odalépett hozzá, hogy megcsókolja. Mikor azután a leprás alamizsnát kérôleg feléje nyújtotta kezét, nemcsak pénzt adott neki, hanem csókot is nyomott a kezére. Utána rögtön lóra pattant, figyelmesen ide-oda tekingetett, s bár minden irányban nyílt mezôség tárult eléje, és látását semmi sem gátolta, a leprást sehol sem tudta többé felfedezni. Csodálkozással és örömmel eltelve néhány nap múlva tudatosan megismételte az esetet: odament a leprások telepére, mindegyiknek pénzt adott, s mindegyiket kézen és szájon csókolta. Így a keserűt édesbe vette, és férfiasan készült a további parancsok teljesítésére. VI. fejezet A Megfeszített képérôl, mely szólott hozzá, és a tiszteletrôl, mellyel a képnek adózott 10 Miután szívében már teljesen megváltozott, és legjobb úton volt, hogy külsô életmódjában is megváltozzék, egy napon San Damiano temploma mellett haladt el, mely akkoriban félig-meddig romokban hevert, és egészen elhagyottan állott. A lélek ösztönzésére betért a templomba, hogy ott imádkozzék; alázatos szívvel és buzgó könyörgéssel borult a feszület[12] elé, és valami szokatlan kegyelem érintésére egyszerre egészen más embernek érezte magát, mint belépésekor volt. Mialatt így átalakult, a keresztre feszített Krisztus képe, amire még nem volt példa, festett ajkaival beszélni kezdett, és nevén szólítva magához intette ôt: ,,Ferenc -- mondotta --, menj és állítsd helyre hajlékomat, mert mint látod, romokban hever!'' A remegô Ferencet ámulat fogta el, és szinte eszméletét veszítette a beszéd hallatára. Mindazonáltal rögtön késznek érezte magát az engedelmességre, és serényen hozzálátott a parancs teljesítéséhez. Mivel azonban szóval ki nem fejezhetô változást érzett magában, melyet maga sem tudott megfogalmazni, illendônek tartjuk, hogy mi se feszegessük tovább a dolgot. Bizonyos azonban, hogy a Megfeszített iránti részvét mélyen bevésôdött lelkébe, és mint joggal hihetjük, a kínszenvedés szent sebhelyei, ha egyelôre nem is a testébe, szívébe már ekkor kitörölhetetlenül belenyomódtak. 11 Csodálatos és mind ez ideig hallatlan eset! Ugyan ki ne csodálkoznék rajta? Avagy ki hallott már hasonlót? Ki ne kételkednék benne, hogy a hazájába csak az imént visszatért Ferencnek csakugyan megjelent a Keresztrefeszített, és ámbár külsôleg még nem szakadt el egészen a világtól, új és hallatlan csodával a keresztrôl beszélt hozzá? Attól az órától fogva, hogy szólott hozzá a kedves, olvadozni kezdett a lelke[13]. A szív szerelme kevéssel rá a test sebeiben is megnyilatkozott[14]. Ettôl az idôtôl kezdve nem tudta visszatartani könnyeit, és Krisztus szenvedését, mintha mindig maga elôtt látta volna, fennhangon is siratta. Sóhajtozva folytatta útját, és a Krisztus sebeire való gondolás mellett semmiféle vigasztalásnak nem akart helyet engedni. Mikor egy szívbéli jó barátja jött vele szembe, és kérdésére megmagyarázta fájdalmának okát, azt is keserű könnyekre fakasztotta. Közben nem felejtette el a szent képnek gondját viselni, sem pedig parancsának teljesítését nem hanyagolta el. Egy papnak azonnal pénzt adott, hogy rajta lámpást és olajat szerezzen, nehogy a kép csak egy percre is megfelelô világítás nélkül maradjon. Utána serényen hozzálátott a parancs második felének teljesítéséhez is, és nekifogott a nagy munkának, a templom restaurálásának. Mert ámbár az isteni parancs szava az Egyházra vonatkozott, melyet Krisztus saját vérén szerzett, mégsem emelkedhetett egyszerre a legmagasabb fokra, hanem lépésrôl lépésre kellett az anyagtól a szellemhez emelkednie. VII. fejezet Test szerinti[15] atyja és testvére üldözésérôl 12 Test szerinti atyja, mikor látta, hogy egészen a jámborság cselekedeteire adta magát, üldözni kezdte ôt, és mivel Krisztus szolgálatát oktalanságnak tartotta, ahol csak lehetett, mindenütt szidalmazta. Ezért Isten szolgája egy nagyon alacsony származású és egyszerű embert vett maga mellé, ezt atyja helyett atyjává fogadta, és kérte, hogy valahányszor csak atyja átkokat szór rá, ô ellenkezôleg: áldással halmozza el ôt. Így váltotta valóra és mutatta meg tettel is a prófétai szó értelmét: ,,Hadd átkozzanak, csak te áldj meg''[16]. Isten embere a város püspökének, egy fölötte nagy jámborságú férfiúnak tanácsára azt a pénzösszeget is, melyet eredetileg a templom helyreállítására szánt, visszaadta atyjának azzal a megokolással, hogy az igaztalan úton szerzett vagyont nem illik szent célra fordítani. Azután a jelenlevôk füle hallatára, mert nagyon sokan verôdtek össze, így kiáltott fel: ,,Most hát igazán mondhatom: Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy, és nem mondom többé atyámnak Bernardone Pétert, akinek ím ezennel nemcsak pénzét adom vissza, hanem összes ruhadarabjaimat is. Mezítelenül megyek az Úr elé.'' Ó, nagylelkű ifjú, kit már csupán Krisztus elégít ki! Ekkor az is kiderült, hogy Isten embere vezeklôövet viselt ruhája alatt, mert nem az erények látszatának, hanem valóságának örült. Test szerint való testvére, atyja példájára, szintén sértô szavakkal illette ôt. Egy téli reggelen, mikor látta, hogy Ferenc hitvány posztóruhába öltözve és a hidegtôl dideregve végzi imádságát, rosszmájúan odaszólt egyik cimborájának: ,,Mondd Ferencnek, hogy adjon neked egy fillér értékű verítéket.'' Isten embere, mikor ezt hallotta, egészen felvidult, és mosolyogva felelte: ,,Ó, én igen nagy áron bocsátom áruba verítékemet az én Uramnak.'' Valóban, jobban nem is felelhetett volna; mert itt a földön nemcsak százszoros, hanem ezerszeresnél is több jutalmat nyert, a túlvilágon pedig nem csupán magának, hanem tömérdek más embernek is kiérdemelte az örök életet. VIII. fejezet Szégyenkezésének legyôzésérôl, és a szegény szüzekre vonatkozó jövendölésérôl 13 Gondosan igyekezett tehát régi laza életmódját minél szigorúbbra fogni, és elpuhult testét a természet józan törvényeihez alkalmazni. Egy napon Isten embere Assisiben járt, hogy olajat kéregessen San Damiano templomának lámpásába. A templom helyreállításán akkor már javában dolgozott. Mikor azonban észrevette, hogy a ház elôtt, melybe éppen belépni készült, egy csomó ember játszadozik, arcát egyszerre szégyenpír öntötte el, és önkéntelenül visszahúzódott. De mindjárt utána égre emelte szemét, megbüntette magát kicsinyhitűségéért, és azon melegében szigorú ítéletet szabott magára: késedelem nélkül visszatért a házhoz, és ott az egybegyűltek elôtt tartózkodás nélkül bevallotta szégyenkezésének okát, majd utána a lélek mámorában franciául olajat kért és kapott tôlük. Egyúttal hathatós szavakkal buzdította a jelenlevôket a mondott egyház újjáépítésében való serény közreműködésre, és francia nyelven mindenki füle hallatára világosan megjövendölte, hogy ott majdan a Krisztusnak szentelt szüzek monostora fog megépülni. Valahányszor ugyanis eltelt a Szentlélek tüzével, és lelkébôl önkéntelenül lángoló szavak törtek elô, mindig franciául beszélt: úgy látszik, elôre megérezte, hogy ennek a nemzetnek körében különös tiszteletben és megbecsülésben fog részesülni. IX. fejezet Az ajtóról ajtóra való alamizsnakéregetésrôl 14 Mióta mindenek közös Urának kezdett szolgálni, lehetôleg közösségi munkát szeretett végezni, a magányos foglalkozást ellenben, mely annyi bűn szennyétôl bűzlik, szorgosan kerülte. Mialatt a templom helyreállításán dolgozott, melyre Krisztustól parancsot kapott, s miközben a választékos külsejű ifjúból parasztosan erôs és munkabíró emberré izmosodott, a templomocska papja, látva szüntelen fáradozását, megkönyörült rajta, és elhatározta, hogy mindennap juttat neki a maga ételébôl. Természetesen nem válogatott ételekrôl volt szó; hiszen ô maga is szegény ember volt. Mikor az ifjú a pap figyelmességét és jóságát látta, így kezdett magában beszélni: ,,Nem mindenütt találsz olyan papot, aki ennyire gondoskodik rólad. Aki a szegénységet vállalta, az nem törôdhetik bele ilyen életmódba; annak nem illik ilyesmibe ilyen könnyedén belenyugodnia. Hiszen így megint oda térsz vissza, ahonnét elindultál, és megint válogatott ételek bôségében találod majd gyönyörűségedet. Nosza, serényen rajta tehát, és ajtóról ajtóra járva kolduld össze az elibéd vetett ételeket!'' Azonnal Assisibe indult ajtóról ajtóra koldulni. Amikor látta a legkülönbözôbb ételekkel megrakott fazekat, elôször megborzadt, de azután erôt vett magán, és Istenre emlékezve élvezettel fogyasztotta el a kotyvalékot. Ó, mert a szeretet mindent megenyhít, és minden keserűt édesre változtat. X. fejezet Bernát testvér lemondásáról 15 Bizonyos Bernát nevű assisi polgár, aki késôbb a tökéletesség fia lett, amikor Ferenc példájának láttára elhatározta, hogy teljesen szakít a világgal, alázatosan tanácsért fordult hozzá. Beszélgetés közben ezt a kérdést vetette fel: ,,Ha valaki egy úr javait, amelyeket már hosszú idôn át használt, nem akarja tovább magánál tartani, mit kell velük leghelyesebben tennie, ó atyám?'' ,,Adjon vissza mindent urának, akitôl kapta'' -- felelte Isten embere. ,,Íme, mindenemet, amim csak van -- felelte erre Bernát --, Istentôl kaptam, és kész vagyok tanácsod szerint mindent visszaadni neki.'' ,,Nos, ha kész vagy szavaidat tettekre váltani -- mondta a szent --, akkor holnap korán reggel elmegyünk a templomba, és az evangéliumos könyv segítségével tanácsot kérünk Krisztustól.'' És valóban, másnap korán reggel beléptek a templomba, és miután egy sort buzgón imádkoztak, kinyitották az evangéliumos könyvet azzal az elhatározással, hogy azt fogják tenni, amire elôször esik tekintetük. És íme, az elsô kinyitásra Krisztus ezt a tanácsot adta nekik: ,,Ha tökéletes akarsz lenni, menj, add el, amid van, és árát oszd szét a szegények között.'' [17] Második kinyitásra ez tűnt szemük elé: ,,Semmit se vigyetek az útra.'' [18] Végül harmadszor is megismételték, és ím, ezt olvasták: ,,Aki utánam akar jönni, tagadja meg magát.''[19] Bernát mindezt habozás nélkül teljesítette, és a tanácsnak egyetlen betűjét sem hagyta betöltetlenül. Rövid idôn belül nagyon sokan elfordultak a világ mardosó gondjaitól, és Ferenc vezérletével visszatértek a végtelen jóhoz és az igazi hazába. Hosszadalmas volna mindegyikükrôl külön elmondani, hogyan nyerték el mennyei hivatásuk pályabérét. XI. fejezet A pápa úr elôtt mondott példázatáról 16 Abban az idôben, midôn regulakérés céljából övéivel együtt Ince pápa elé járult, a pápa, mivel szándékukat[20] az emberi képességeket messze meghaladónak találta, mint afféle bölcs és körültekintô ember, így szólt hozzája: ,,Fiam, imádkozzál Krisztushoz, hogy valami módon adja tudtunkra reád vonatkozó akaratát; ha ezt megismerjük, sokkal nyugodtabban adjuk beleegyezésünket kérésedre.'' A szent készségesen engedelmeskedett a legfôbb pásztor parancsának, s bizalommal fordult Krisztushoz; kitartóan imádkozott, és társait is buzdította, hogy bizalommal könyörögjenek Istenhez. És lám, mi történt? Imádság közben megkapta Krisztustól a kívánt feleletet, és fiainak is tudtára adta az üdvösség új igéit. Krisztus azt mondta neki: ,,Ferenc, így beszélj a pápához'': ťEgy fölötte szegény, de nagyon szép asszony magányosan élt a pusztában. Egészen kivételes szépségéért azonban megszerette ôt egy király, kész örömest feleségül vette, s idôvel szebbnél szebb gyermekeket nemzett vele. Miután a fiúk felserdültek, és anyjuk elôkelô rangjukhoz illôen felnevelte ôket, egy napon így szólt hozzájuk: 'Ne szégyelljétek, kedveseim, hogy szegények vagytok, mert mind a nagy király fiai vagytok. Menjetek csak udvarába, és kérjétek tôle bátran mindazt, amire szükségtek van.' A fiúk csodálkozással és örvendezéssel hallották ezt, királyi származásuk tudata nagyban emelte önérzetüket, és attól a gondolattól, hogy ôk lesznek a király örökösei, minden nyomorúságukat mérhetetlen gazdagságnak érezték. Bátran odajárultak tehát a király elé, és nem féltek szemébe tekinteni annak, akinek hasonlóságát magukon viselték. A király a hasonlóság láttára csodálkozva kérdezte tôlük, hogy kinek a fiai. És amikor megmondták neki, hogy a pusztában lakó szegény asszonyé, a király sorra megölelte ôket, és így szólt: 'Az én fiaim és örököseim vagytok ti; ne féljetek! Ha asztalomnál annyian étkeznek idegenek, csak igazságos, hogy róla tápláljam azokat is, akikre jog szerint egész örökségem tekint.' Azonnal üzent tehát az asszonynak, hogy további táplálás céljából valamennyi tôle született gyermekét küldje udvarába.Ť'' A szent egészen felvidult a példázaton, és az isteni jóslatot késedelem nélkül továbbadta a pápának. 17 A sokgyermekes anya, aki nem puhaságban szülte gyermekeit, Szent Ferencet jelképezte; a pusztaság a világot abban az idôben, amikor még műveletlen és erényekben terméketlen volt; a fiak, szép és dús sarjadék, a testvérek számos és minden erényben gazdag sokaságát, s végül a király Isten Fiát, akihez a szent szegénységben hasonlítanak mindazok, akik ételüket, silányságuk miatt való szégyenkezésüket félretéve, a király asztaláról nyerik, s akik megelégedve Krisztus példájának követésével alamizsnából élnek, mert tudják, hogy a világ megvetésén át az örök boldogságba jutnak. A pápa úr csodálkozott az elôadott példázaton, és mindjárt felismerte, hogy látogatója száján át Krisztus szólt hozzá. Eszébe jutott egy látomása, melyet ezelôtt néhány nappal látott, s melyrôl a Szentlélek kegyelmébôl megértette, hogy szintén ezen ember által kell beteljesülnie. Álmában úgy látta, mintha a lateráni bazilika összeomlani készülne; ekkor egy szerzetes, alacsony termetű és jelentéktelen emberke, nekivetette hátát, és megvédte a templomot az összedôléstôl[21]. ,,Valóban -- mondotta magában a pápa --, ez az az ember, aki tevékenységével és tanításával fenn fogja tartani az Egyházat.'' Ezért hajolt meg olyan könnyen kérése elôtt. Innét magyarázható, hogy Isten iránti buzgóságból mindig is különös szeretettel szerette Krisztus szolgáját. Egykettôre teljesítette tehát kérését, és kilátásba helyezte, hogy késôbb még nagyobb kegyelmeket is juttat neki. Szentünk a rá ruházott tekintéllyel menten hozzálátott az erények magvainak hintegetéséhez; sorra járta a városokat és falvakat, és ellenállhatatlan erôvel hirdette Isten igéjét. ======================================================================== A Sancta Maria de Portiuncula Egyházról Vita Secunda Elsô könyv XII. fejezet A szent különös vonzódása a helyhez; az itt élô testvérek életmódjáról; a Boldogságos Szűz szeretetérôl e hely iránt 18 Isten szolgája, Ferenc, termetre alacsony, lélekben alázatos, hivatásában kicsi, egy darabka földet hasított ki magának és övéinek a világból, mivelhogy csak úgy szolgálhatott Krisztusnak, ha volt valamije a világon. Bizonyára nem isteni rendelés nélkül történt, hogy idôtlen idôk óta Portiunculának[22] nevezték azt a helyet, mely azok osztályrészéül volt kiszemelve, akik a világból semmit sem akartak magukénak mondani. Ezen a helyen egy kicsiny temploma állott a Boldogságos Szűznek, aki alázatosságával kiérdemelte, hogy szent Fia után feje legyen az összes szenteknek. Itt vette kezdetét a Kisebb Testvérek Rendje és nemes alkotmánya, mint egy szilárd alapra épített ház, itt nôtt naggyá és terebélyesedett ki. A szent minden másnál jobban szerette ezt a helyet, és a testvéreknek is megparancsolta, hogy különleges szeretettel ragaszkodjanak hozzá; azt akarta, hogy mindig úgy tekintsenek rá, mint alázatosság és fölséges szegénység dolgában a Rend tükrére. Ugyanezért tulajdonjogát másoknak engedte át, s magának és övéinek egyedül a használati jogot tartotta meg. 19 Itt minden tekintetben a legszigorúbb fegyelem uralkodott: a hallgatásban és munkavégzésben csakúgy, mint a szerzetesi élet egyéb vonatkozásaiban. Másnak, mint különösen kipróbált testvéreknek, tilos volt a belépés; ezeket a világ legkülönbözôbb tájairól az igazán erényes és minden szempontból tökéletes szerzetesek közül gyűjtötte maga köré a szent. Világi személyeknek teljességgel tilos volt belépniük. Nem akarta ugyanis, hogy az ott élô testvérek, akiknek korlátolt volt a száma, világi emberek ügyes-bajos dolgainak feszegetésére hegyezzék fülüket, és a mennyei dolgokról való elmélkedés elhanyagolásával a földiekrôl való fecsegésre csábuljanak. Ugyanezért tilos volt bárkinek hiábavaló szót mondania, vagy mások üres mondását ismételnie. Ha valaki mégis beleesett ebbe a hibába, az szigorú büntetésben részesült, és így a maga kárán tanulta meg, hogy a jövôben óvakodjék ilyen hibától. Az ott élô testvérek éjjel-nappal, megszakítás nélkül az isteni dicséret zengedezésével foglalatoskodtak, és az életszentség csodálatos illatát terjesztve angyali életet éltek. És méltán! Mert régi emberek állítása szerint ezt a helyet más néven Angyalos Boldogasszony egyházának is hívták. A szent atya állítása szerint Isten kinyilatkoztatta neki, hogy a Szent Szűz a tiszteletére világszerte épült templomok közül ezt különlegesen szereti; ez okból maga a szent is minden másnál jobban szerette. XIII. fejezet Egy látomásról 20 Egy fölötte jámbor testvérnek még megtérése elôtt emlékezetre méltó látomása volt a nevezett templommal kapcsolatban. Álmában ugyanis úgy tűnt fel neki, mintha a templom körül rengeteg, szánalmas vaksággal sújtott ember nyüzsgött volna. Valamennyien az ég felé emelték tekintetüket, s térden állva és imádságra kulcsolt kezekkel siralmas hangon irgalomért és szemük világáért kiáltottak Istenhez. És íme, az égbôl hirtelen hatalmas fénysugár csapott le, és annyi felé oszolva, ahányan voltak, mindegyiknek visszaadta látását, és biztosította üdvösségét. ======================================================================== Szent Ferenc és testvérei életérôl Vita Secunda Elsô könyv XIV. fejezet A fegyelem szigorúságáról 21 Krisztus vitéz harcosa sohasem kímélte testét, hanem ellenkezôleg, mintha nem is az övé lett volna, egy pillanatra sem szűnt meg szóval és tettel gyötörni. Messze túlment az apostoli levél ama helyén, ahol a szentek szenvedései vannak elsorolva[23]; ha ugyan kedve van valakinek számba venni mindazt, amit szenvedett. És miként ô, azonképpen elsô követôi is készségesen alávetették magukat minden kényelmetlenségnek, s bűnnek tartották a lélek vigasztalásán kívül másban keresni felüdülést. Így vas- és bôrövekkel övezték magukat, s temérdek virrasztással és szinte állandó böjtöléssel sanyargatták testüket. Bizonyára sokan rá is mentek volna, ha a kegyes pásztor állandóan felhangzó mérséklô szava nem korlátozta volna az emberfölötti önsanyargatás szigorúságát. XV. fejezet Szent Ferenc tapintatosságáról 22 Egyik éjszaka a juhocskák egyike, mialatt a többiek aludtak, így kiáltott fel: ,,Testvérek, azonnal meghalok az éhségtôl.'' A kegyes pásztor azon nyomban felkelt, és sietett megfelelô orvosságról gondoskodni a beteg juhocska számára. Asztalt teríttetett, bár csak növényi ételekkel. A bor hiányát, mint rendszeresen, most is a víz pótolta. Elsônek ô maga kezdett enni, és nehogy a testvér halálra szégyellje magát, a többieket is felszólította a szeretetszolgálatban való részvételre. Miután az Úr félelmében magukhoz vették az ételt, hogy a szeretetszolgálatnak semmiben se legyen híja, a szent atya hosszú elôadást tartott fiainak a helyes megítélés[24] erényérôl. Hangsúlyozta, hogy az Istennek szánt áldozatot mindig a mértéktartás sójával meghintve kell felajánlani, és nyomatékosan intette a testvéreket, hogy Isten szolgálatában ki-ki vessen számot testi erôivel. Egyforma bűnnek mondotta, ha valaki oktalanul megtagadja testétôl azt, ami jog szerint megilleti, vagy pedig a torkosságtól ösztönözve kelleténél többet nyújt neki. Végül még hozzátette: ,,Tudjátok meg, kedveseim, hogy amit most tettem, vagyis hogy ettem veletek, inkább részvétbôl, semmint tudatos elhatározással tettem, mert a testvéri szeretet így parancsolta. Szolgáljon ez nektek a szeretet példájául és nem az evés tényéül, mert ez a torkosságot, amaz pedig a lelket szolgálja.'' XVI. fejezet Az elkövetkezô dolgok elôrelátásáról; hogyan bízta a szerzetet a római Egyházra, és egy bizonyos jövendölésrôl 23 A szent atya, aki folyvást gyarapodott érdemekben és erényekben, amikor látta, hogy lelki szülötteinek nemzedékei megállás nélkül sokasodnak számban és kegyelemben, és hovatovább a föld szélsô határáig kinyújtják csodálatosan termékeny ágaikat, mind többet kezdett azon töprengeni, hogyan lehetne ezt az új hajtást az egység kötelékében megtartani és tovább növelni. Látta ugyanis, hogy a kisded nyáj ellen sokan farkasok módjára dühöngenek, és bizonyos megátalkodott vén bűnösök pusztán újszerűsége címén szeretnék megfojtani. Elôre látta azt is, hogy fiai közt is támadnak majd a szent békét és egységet veszélyeztetô összeütközések, és félt, hogy miként ez a választottak közt is meg szokott történni, egyesek a gôg szellemétôl vezéreltetve fellázadnak, és készek lesznek bármely pillanatban alkalmat adni veszekedésre és botrányra. 24 Miközben ilyen és hasonló gondolatokat forgatott fejében, Isten embere egy éjszaka álmában a következô látomást látta: egy kicsiny és fekete, a házi galambhoz feltűnôen hasonló tyúk tűnt szemébe, melynek lábszárait és lábait sűrű toll fedte. A tyúknak rengeteg csibéje volt, melyek állandóan ott nyüzsögtek körülötte, de egyszerre valamennyien sehogyan sem fértek a szárnya alá. Mikor Isten embere felébredt álmából, és újból visszatért a lelkét betöltô gondolatokhoz, a következô magyarázatát találta látomásának: ,,A tyúk én vagyok, mert lám kicsiny termetű és a természettôl sötét bôrű vagyok, és életem ártatlanságát a galamb egyszerűségével kell egyesítenem, mely amilyen ritkaság a földön, olyan biztosan szárnyal az ég felé. A csibék számban és kegyelemben megsokasodott testvéreimet jelentik. Ezeknek az emberek áskálódásától és a perlekedô nyelvektôl[25] való megvédésére Ferenc erôi nem elegendôk többé. Ezért elmegyek, és a római Szentegyház védelmébe ajánlom ôket, hogy hatalmának vasvesszejével az fenyítse meg a gonoszokat, és az tegye lehetôvé, hogy Isten gyermekei örök üdvösségük biztosságának növelésére mindenütt teljes szabadságnak örvendjenek. Ebbôl majd megismerik a fiak anyjuk édes jótéteményeit, és mindig különös buzgósággal járnak majd nyomában. Az ô védelme alatt nem lesz majd zavar a Rendben, és Béliál fia nem taposhat büntetlenül az Úr szôlôjében. Lesz rá gondja, hogy szegénységünk dicsôsége szent maradjon, és nem engedi, hogy az elbizakodottság felhôi elhomályosítsák alázatosságunk ragyogását. Sértetlenül megôrzi bennünk a szeretet és béke kötelékeit, és szigorú fenyítékkel sújtja az ellenszegülôket. Az evangéliumi tisztaság szent fegyelme állandó virágzásban lesz elôtte, és nem engedi, hogy életünk jó illata csak egy órára is kevésbé jól illatozzék.'' Ez a felajánlás volt ezentúl Isten szentjének legfôbb szándéka; ezen felajánlás szükségességének megérzése volt Isten embere jövôbe látásának leghathatósabb bizonyítéka. XVII. fejezet Hogyan kérte a pápától az ostiai bíboros urat protektorul 25 Isten embere tehát Rómába[26] ment; itt Honorius pápa és a bíborosok valamennyien nagy tisztelettel fogadták ôt. És méltán! Mert híre akkor már messze szárnyalt, szentsége ott fénylett életében és ott hangzott szavaiban úgy, hogy lehetetlen volt ôt nem tisztelni. Ott mindjárt, készület nélkül és egyedül lelkének hevületében szólni kezdett a pápához és a bíborosokhoz. Szívének mélyébôl beszélt, és csak azt mondta, amit a Lélek sugallt neki. Szavára megmozdultak a hegyek[27], a hallgatók bensejébôl mély sóhajok szakadtak fel, és könnyekben fürösztötték a lelkeket[28]. Miután beszédét befejezte, rövid bizalmas beszélgetés után ilyen szavakkal terjesztette a pápa úr elé kérését: ,,Tudod, uram, hogy a magadforma magas fölséghez a szegény és lenézett embereknek nem könnyű bejutniuk. Hiszen az egész világot tartjátok kezetekben, és a világrengetô ügyek tárgyalása közben nincs érkezéstek apró semmiségekkel foglalkozni. Azért esedezem szentséged irgalmasságához, hogy ezen ostiai bíboros urat nekünk pápául átengedni kegyeskedjék oly módon, hogy szentséged fôhatóságának tiszteletben tartása mellett a testvérek szükség esetén bármikor hozzá fordulhassanak, és részérôl a védelmen felül az irányítás jótéteményeit is élvezzék.'' A pápának tetszett a jámbor kérés, és Hugo urat, az akkori ostiai püspököt azonnal a szerzet fölé rendelte úgy, ahogyan Isten embere kívánta. A szent életű bíboros pedig sietett magához ölelni a rábízott nyájat, gondos táplálója, egy személyben pásztora és báránya lett és maradt boldog haláláig[29] A különös alávetettségnek pedig különleges szeretet és gondoskodás felel meg, amelyet a római Szentegyház sohasem szűnt meg a Kisebb Testvérek Rendje iránt tanúsítani. Vége az elsô könyvnek ======================================================================== Bevezetés a második részhez Vita Secunda Második könyv 26 Az atyák nagy tettei emlékének a fiakra történô átörökítése rájuk nézve megtisztelést jelent, a fiak részérôl pedig a szeretet jele. Mert még azokat is, akik nem voltak olyan szerencsések, hogy személyesen érintkezhettek volna velük, tetteikkel jóra serkentik, és még nagyobb jóra ösztönzik. Az idôben tôlünk távol esô atyák ugyanis hathatós példaképeket állítanak a fiak elé. Az elsô és éppenséggel nem megvetendô gyümölcs, melyet a velük való foglalkozásból nyerünk, saját kicsinységünk megismerése. Hiszen látván látjuk, mennyire bôvelkedtek ôk és mennyire szűkölködünk mi érdemekben. Megítélésem szerint boldogságos Ferenc az isteni szentség legszentségesebb tükre és tökéletességének visszfénye. Neki minden szava, minden tette bizonyos isteni illatot lehel úgy, hogy ha valaki szorgalmasan szemléli és alázatosan tanulmányozza ôket, egykettôre eltelik üdvös tanulságokkal, és a legfôbb bölcsesség szeretetére lendül. Miután tehát, bár csak hétköznapi elôadásban, futólag egyet- mást már elôadtam róla, nem tartom fölöslegesnek, hogy a sokból még valamit hozzáfűzzek; egyrészt azért, hogy a szent tisztelete még jobban kidomborodjék, másrészt meg azért, hogy a mi álmos szeretetünk még jobban fellángoljon. ======================================================================== Boldogságos Ferenc jövendölô tehetségérôl Vita Secunda Második könyv I. fejezet 27 A boldogságos atya lélekben föléje emelkedett a földi dolgoknak, és csodálatos hatalommal uralma alatt tartotta az egész földkerekséget, mivel értelmének szemét állandóan a legfôbb Fény felé irányította; ezért isteni kinyilatkoztatásból nemcsak az elkövetkezendôket tudta, hanem prófétai lélekkel mindent elôre meg is jövendölt. Behatolt a szívek titkaiba, ismerte a térben távol esô dolgokat, s elôre látta és megjövendölte az eljövendô eseményeket. Bizonyítják ezt az alábbi példák. II. fejezet Hogyan ismerte meg, hogy egy szentnek tartott testvér csaló 28 Egy testvér külsô jelek szerint nagyon szent és jámbor életet élt, de amellett nagyon különcködô volt. Jóformán minden idejét imádsággal töltötte, és a hallgatást olyan szigorúan vette, hogy szavak helyett csak jelekkel szokott gyónni. A Szentírás szavaiért szinte lángolt, és hallatukra úgy mutatta, mintha valami különös édesség öntené el lényét. Egyszóval mindenki háromszorosan szentnek tartotta. Ekkor történt, hogy a boldogságos atya is beállított az illetô házba, mert látni kívánta a testvért és hallani a szentet. Mialatt a többiek váltig dicsérték és magasztalták elôtte az állítólagos szentet, ô csak annyit mondott: ,,Hagyjátok, testvérek, ne dicsérjétek elôttem az ördög csalafintaságát. Mert tudjátok meg, hogy nem más ez, mint ördögi kísértés és ravasz ámítás. Biztos vagyok benne; erre legkétségbevonhatatlanabb bizonyítékom, hogy a testvér nem akar gyónni.'' A testvérek nagyon zokon vették ezt, különösen a szent helyettese. ,,Hogyan volna lehetséges -- mondották --, hogy a tökéletesség ennyi jele mögött ravasz ámítás lappang?'' Mire az atya így felelt: ,,Parancsoljátok csak meg neki, hogy hetenkint egyszer-kétszer végezzen szentgyónást; ha vonakodik megtenni, tudjátok meg, hogy igazat mondottam.'' Erre helyettese magához szólította a testvért, és elôször kedélyesen elbeszélgetett vele, majd ráparancsolt, hogy végezze el gyónását. Az azonban tagadólag válaszolt: ujját szájára téve fejrázással fejezte ki, hogy semmi körülmények közt sem hajlandó gyónni. A testvérek mind elnémultak, mert attól féltek, hogy valami botrány kerekedik az álszent viselkedésébôl. De az néhány napra rá a maga jószántából elhagyta a szerzetet, és visszatért a világba, azaz visszatért saját hányadékához[30]. Ezzel megkettôzte bűnét, mert a bűnbánat tartásának lehetôségén túl hamarosan életét is elvesztette. A különcködés tehát mindig kerülendô, mert lényegében nem más az, mint csábító örvény. Sok különcrôl megmutatta a tapasztalat, hogy ,,...az égig emelkedtek, s utána mélységbe süllyedtek''[31]. Állandóan figyelmezz tehát a szentgyónásra, mert az nemcsak szentté tesz, hanem mutatja is az életszentséget! III. fejezet Hasonló eset; a különcködés ellen 29 Teljesen hasonló eset történt egy másik testvérrel, név szerint Spoletói Tamással is. Errôl is mindenkinek szilárd meggyôzôdése volt, hogy valóságos szent. A szent atya ellenben kezdettôl fogva romlottnak tartotta ôt, s hamarosan bekövetkezett hitehagyása mindenben megerôsítette véleményét. Nem sokáig tartott ugyanis ki, mert a színlelt erény rövid életű. Ô is elhagyta a szerzetet, és azon kívül halt meg; csak késôn eszmélt rá, mit tett. IV. fejezet Hogyan jövendölte meg a keresztények Damiette-nél szenvedett vereségét 30 Abban az idôben, mikor a keresztény sereg Damiett-et ostromolta, Isten szentje is a táborban idôzött társaival együtt[32]. Valamennyiôjüket a vértanúság vágya ösztönözte a tengeren való átkelésre. Mikor elérkezett a csata napja, s a mieink szorgosan készülôdtek az ütközetre, a szentet mély fájdalom fogta el a készülôdés láttára. ,,Ha ma kerül sor az ütközetre -- mondotta a kísérôjének --, mint az Úr kijelentésébôl tudván tudom, a harc a keresztények rovására dôl el. De ha ezt ilyen nyíltan megmondom, mindenki bolondnak fog tartani; ha pedig hallgatok, a lelkiismeretemet terhelem meg. Mondd hát, mit tegyek.'' ,,Atyám -- felelte társa --, ne törôdjél te az emberek ítéletével; hiszen úgysem ez lesz az elsô eset, hogy bolondnak tartanak. Csak könnyíts tehát lelkiismereteden, és inkább félj Istentôl, mint az emberektôl.'' E szavak hallatára a szent azonnal talpra ugrott, hathatós érvekkel igyekezett rábeszélni a keresztényeket, hogy halasszák el az ütközetet, ellenkezô esetre megjövendölte nekik a biztos vereséget. De minden úgy történt, ahogyan elôre megmondta: az emberek megkeményítették szívüket, és hallatlanra vették intô szavait. Szófogadás helyett inkább megindultak, ütközetbe bocsátkoztak, és kemény harcot vívtak az ellenséggel. A harc tartama alatt a szent szorongásában kétszer is felszólította kísérôjét, hogy emelkedjék fel, és nézzen körül. És amikor sem elsô, sem második alkalommal semmi említésre méltót nem észlelt, harmadszor is ugyanazt a parancsot adta neki. És íme, ekkor az egész keresztény sereg futásnak eredt; s az ütközet végén gyôzelem helyett a vereség szégyenével tért vissza[33]. A nagy vereség következtében a mieink száma erôsen megcsappant; hiszen a halottak és foglyok száma hatezer körül járt. A szent szíve tele volt részvéttel a szerencsétlenek iránt, ezeké pedig szégyennel a történtek miatt. Különösen a spanyolokat sajnálta, akik közül halálmegvetô bátorságuk miatt nagyon kevesen maradtak életben[34]. Tanulják meg ebbôl a föld fejedelmei, és vegyék észbe, hogy nagyon nehéz Isten ellenére, helyesebben az Úr akarata ellen harcolni. Mert az elbizakodottság, mely egyedül saját erejére támaszkodik, és nem gondol a mennyei segítség kiérdemlésére, rendszerint gyászos kimenetelt szokott eredményezni. Ha tehát felülrôl kell remélni a gyôzelmet, isteni sugallat nélkül sohasem szabad harcba bocsátkozni. V. fejezet Hogyan ismerte meg egy testvér szívének titkos gondolatait 31 Szentünk a tengerentúlról való visszatérése után egy idôben Assisi Lénárt testvér kíséretében rótta az útfeleket. Történt egyszer, hogy az úttól kifáradva és kimerülve rövid ideig szamárra ült. Társa követte ôt, és mivel nem kevésbé fáradt volt, emberi gyarlóságból így kezdett magában morfondírozni: ,,Szüleink annak idején távolról sem voltak egyenrangúak. S íme, most ô lovagol, én pedig gyalogszerrel vagyok kénytelen szamarát vezetni.'' Míg ezen töprengett, a szent egyszer csak leszállott a szamárról, és így szólt: ,,Nem, testvér, igazán nem illik, hogy én lovagoljak, te pedig gyalogszerrel járj, holott a világban sokkal elôkelôbb és hatalmasabb voltál nálam.'' A testvér magán kívül volt az ámulattól, és szégyenkezve ismerte el, hogy a szent belelátott a szívébe. Odavetette tehát magát lábához, és sűrű könnyhullatás közt bevallotta gondolatát, és egyben bocsánatért esedezett. VI. fejezet Egy testvérrôl, aki fölött ördögöt látott; azok ellen, akik kivonják magukat a közös életbôl 32 Egy másik testvér szintén nagy hírben állott az emberek elôtt, de még nagyobb kegyelemben Isten színe elôtt. Ám a minden irigység atyja megirigyelte erényeit, és elhatározta, hogy kidönti a fát, mely már szinte az égig ért, és kiragadja kezébôl a koronát. Ezért állandóan ott csetlett-botlott körülötte, beleártotta magát minden dolgába, éles szemmel figyelte, bírálgatta magatartását és szokásait, csak hogy valahogyan módot találjon a testvér elgáncsolására. Végre a nagyobb tökéletesség ürügyén a közösségtôl való visszahúzódás vágyát csempészte be lelkébe, hogy ily módon magára maradva könnyebben elejtse ôt, és mivel egyedül esett el, ne legyen mellette senki sem, aki esésébôl talpra segíthetné. És lám, mi történt? A testvér egyre jobban elkülönült a testvéri közösségtôl, s jövevény és vendég módjára szanaszét kóborgott a világban. Ruhájából rövidebb csuhát szabatott, és különálló kapuciumot viselt. Így kóborolt a világban, és mindenben az önmegvetés mintaképének mutatta magát. Történt azonban, hogy mialatt így járt- kelt, az isteni vigasztalások forrásai elapadtak, és ô egyszerre csak veszedelmes kísértések hínárjában érezte magát. A vizek immár egészen lelkéig hatoltak[35], és ô testben és lélekben elhagyatva úgy érezte magát, mint a madár, mely a hálóba repül[36]. Már-már abban a veszedelemben forgott, hogy bármely pillanatban beleszédül az örvénybe, mikor az atyai gondoskodás megkönyörült rajta, és a szerencsétlenre rávetette könyörülô tekintetét. A szenvedés végre észre térítette, és magára eszmélve így szólt magához: ,,Térj vissza, te szerencsétlen, a szerzetbe, mert ott vár reád üdvösség!'' Egy percig sem habozott, hanem azonnal felkelt, és visszasietett a (Rend) anyai keblére. 33 Mikor Sienában a testvérek szállására érkezett, véletlenül éppen ott idôzött Szent Ferenc is. És csodálatos! Alighogy megpillantotta ôt a szent, azonnal elfutott tôle, és a lehetô leggyorsabban cellájába zárkózott. A testvérek zavarba jöttek, és menekülésének okát tudakolták tôle. Erre a szent így válaszolt nekik: ,,Miért csodálkoztok, hogy nem értitek menekülésem okát? Én ugyanis az imádság várába menekültem, hogy megmentsem tévelygô fiamat. Olyasmit láttam ugyanis gyermekemen, ami joggal visszatetszô volt számomra, de íme Krisztus kegyelmébôl már egészen elenyészett a kísértés.'' A testvér erre azonnal térdre vetette magát, és szégyenkezve megvallotta bűnét. Mire a szent így szólt: ,,Bocsásson meg neked, testvér, az Úr! De ezentúl vigyázz, nehogy a szentség ürügyén elszakadj a Rendedtôl és a testvérektôl.'' És a testvér ettôl az idôtôl kezdve csakugyan barátja lett a (testvérek) társaságának és közösségének. Különösen azokhoz a közösségekhez vonzódott, amelyekben nagyobb mértékben virágzott a regulahű obszervancia. Ó, nagyok az igazak tanácsában és gyülekezetében az Úr cselekedetei[37]! Ott a kísértést szenvedôk fenntartják magukat, az elesettek újból talpra állnak, a lanyhák ismét cselekvésre gyúlnak, ott vasat vassal edzenek[38], és erôs város lesz a testvér, akit testvére megsegít[39], és ámbár Jézust a földi seregektôl nem láthatod, a mennyei angyalok serege legkevésbé sem akadályoz ebben. Ne fuss tehát, hanem maradj hűséges mindhalálig, hogy elnyerhesd az élet koronáját[40]. Hasonló történet egy másik testvérrôl 34 Kevéssel ezután egészen hasonló eset játszódott le egy másik helyen. Az egyik testvér nem akart engedelmeskedni a szent helyettesének, hanem önkényesen egy másik testvért szemelt ki magának elöljáróul. Mikor azonban a szent, aki akkor szintén ott tartózkodott, közvetítô útján megintette ôt, azonnal a helyettes lábához borult, és elôbbi mestere elhagyásával ezentúl annak engedelmeskedett, akit a szent rendelt föléje elöljárónak. A szent nagyot sóhajtott erre, és így szólt közvetítônek használt társához: ,,Testvérem, az imént egy ördögöt láttam engedetlen testvérünk nyakán ülni, amint nyakánál fogva szorongatta. És ô ilyen lovas terhe alatt nyögve elvetette magától az engedelmesség fékét, és új gazdája kantárszárához volt kénytelen igazodni. Mikor azonban kértem érette az Urat -- fűzte tovább --, az ördög nagy szégyenkezve továbbállott.'' Hát ilyen éles tekintete volt szentünknek; szemei ugyan általában gyengék voltak a földi dolgok meglátására, de annál élesebbek a lelkiek észrevevésére. És mi a csodálatos abban, hogy ilyen megalázó terhet kell cipelnie annak, aki nem akarja a fölséges Urat hordozni? Mert itt igazán nincsen középút: vagy a könnyű terhet viszed, mely inkább téged visz, vagy pedig, mint valami nyakba akasztott malomkô, ül a hátadon az ördög és húz lefelé, mint egy nagy halom ólom. VII. fejezet Hogyan szabadította meg a grecciói lakosokat a farkasok veszedelmétôl és a jégveréstôl 35 Szentünk nagyon szívesen idôzött a testvérek grecciói lakhelyén, nemcsak azért, mert gazdag volt a szegénységben, hanem azért is, mert egy kiemelkedô szirten épült távoli cellájában háborítás nélkül szentelhette magát az égiekrôl való elmélkedésnek. Ez volt az a hely, ahol elôször ünnepelte meg a betlehemi Kisded születését, és ahol a Gyermek kedvéért maga is gyermekké lett. Akkoriban az ottani lakosokat sokféle csapás sújtotta: falkaszámra csatangoló farkasok nemcsak az állatokat, hanem az embereket is megtámadták, az évrôl évre ismétlôdô jégverések pedig a földeket és szôlôket tették tönkre. Boldogságos Ferenc egy napon prédikálás közben ezt a kijelentést tette: ,,A mindenható Isten dicsôségére és tiszteletére halljátok meg az igazságot, melyet ím mondok nektek: ha mindnyájan megbánjátok bűneiteket, és méltó gyümölcsét termitek a bűnbánatnak, kezeskedem, hogy mindeme csapások elvonulnak fejetekrôl, s rátok tekint az Úr, és megsokasít benneteket a földi javakban. De halljátok ezt is: újból kijelentem nektek, hogy ha hálátlanok lesztek, és újra visszatértek ahhoz, amit kihánytatok[41], megújul a csapás, megkettôzôdik a büntetés, és az isteni harag még nagyobb erôvel fordul ellenetek.'' 36 És a szent atya imádságára és érdemeibôl ettôl az idôtôl kezdve valóban megszűntek a csapások, elmúltak a veszedelmek[42], s a farkasok és a jégverések nem okoztak többé bajt. Sôt, ami még ennél is csodálatosabb, ha ezentúl a szomszédok földjét el is verte a jég, mire a grecciói határhoz érkezett, vagy megállott, vagy pedig más irányba tért ki a veszedelem. A nyugalom megszilárdulásával nagyon megszaporodtak a greccióiak, és földi javakban is megtollasodtak. De az anyagi jólét megint csak azt eredményezte, amit szokott: arcukat kövérség fedte el, és szemüket a háj, helyesebben a sár vakította el[43]. Végre még súlyosabb bűnbe estek: megfeledkeztek Istenrôl, aki megszabadította ôket. Ezért nem maradt el a büntetés. Mert az isteni igazság szigorúbban sújtja azt, aki visszaesik a bűnbe, mint azt, aki elôször vétkezik. Feltámadt tehát ellenük Isten haragja, és nemcsak a régi bajok tértek vissza, hanem ezekhez járult emberi részrôl a háború, onnét felülrôl pedig egy ragályos betegség, mely igen sok ember életébe került. Végül az egész várost pusztító lángok emésztették el. De igazságos dolog is, hogy akik hátat fordítanak az isteni jótéteményeknek, azok megfelelô büntetésben részesüljenek. VIII. fejezet Hogyan jövendölt meg a perugiaiaknak egy késôbb bekövetkezô lázadást; az egyetértés dicsérete 37 Néhány nappal azután, hogy a boldogságos atya az említett cellából leereszkedett, panaszos hangon így szólott a kíséretében levô testvérekhez: ,,Ezek a perugiaiak módfelett sok kárt okoztak szomszédaiknak, és szívük nagyon felfuvalkodott, de tulajdon gyalázatukra. Mert ím, közeledik Isten bosszúállásának napja; keze már kardján van.'' Majd kevés nappal rá lelkének hevületében útnak eredt, és útját egyenesen Perugiának vette. A testvérek mindjárt gondolták, hogy a cellában valami látomása volt. Mikor Perugiába ért, azonnal prédikálni kezdett az összesereglett tömegnek. Minthogy azonban a lovagok, szokásukhoz híven, fel s alá nyargalásztak, s hadijátékukkal és fegyvereik zörejével nagyban akadályozták Isten igéjének hallgatását, a szent feléjük fordult, és mély felindulással így szólott hozzájuk: ,,Ó, ti szerencsétlen és esztelen emberek, kik nem veszitek észbe és nem félitek Isten ítéletét! De halljátok, mit üzen általam, szegény szolgája által nektek az Úr. Íme, az Úr valamennyi szomszédotok fölé emelt benneteket; ezért kötelességtek volna szomszédaitok iránt megértôbbeknek, Isten iránt pedig hálásabbaknak lenni. De ti hálátlanok, ehelyett fegyverrel a kézben törtök szomszédaitokra, gyilkoljátok ôket, s pusztítjátok határaikat. Ím, ezennel megmondom nektek, hogy mindez nem marad megtorlatlanul, hanem érzékenyebb büntetéstekre belsô forradalmat támaszt majd közöttetek az Úr úgy, hogy polgár polgár ellen támad. Így a Magasságbelinek haragja fogja majd jobb belátásra bírni azokat, akiken kegyelme nem fogott.'' És csakugyan nemsokára viszály támadt közöttük; harcba szálltak egymás ellen, s a közrendűek a lovagok, a lovagok pedig a közrendűek ellen fordították kardjukat. Utoljára olyan kegyetlenséggel és esztelen gyilkolással törtek egymás ellen, hogy még szomszédaik is, akiknek pedig nem kis ártalmára voltak, megsajnálták ôket[44]. Valóban méltó igazságszolgáltatás! Mert akik eltávolodnak az egy és legfôbb Lénytôl, azok maguk közt sem tudják megôrizni az egységet. A közéletben nem lehet erôsebb összetartó kötelék, mint Isten igaz szeretete és az igaz, nem színlelt hit. IX. fejezet Hogyan jövendölte meg egy asszonynak, hogy rossz férje meg fog javulni 38 Ama napokban, mikor Isten embere Celle di Cortonába ment, egy volusianói nemes asszony, amint errôl értesült, sietve eléje indult. Mivel azonban nagyon elpuhult és kényeskedô asszony volt[45], a hosszú úttól egészen kimerülten érkezett a szenthez. Kimerültségének és kapkodó lélegzetének láttán a szent atya megszánta ôt, és ezzel a kérdéssel fordult hozzá: ,,Mit kívánsz, úrnôm?'' Mire ô így felelt: ,,Atyám, hogy áldj meg engem!'' ,,Férjezett vagy, vagy hajadon?'' -- kérdezte tovább a szent. Atyám -- felelte amaz --, van férjem, egy nagyon kegyetlen ember, aki állandóan akadályoz engem Jézus Krisztus szolgálatában. És ez az én legnagyobb bánatom, mivel jó elhatározásomat, melyet az Úr öntött belém, férjem akadékoskodása miatt nem tudom valóra váltani. Kérlek tehát, szent atyám, imádkozzál érte, hogy az isteni igazság végre alázza meg szívét''! A szent atya csodálta a férfias erôt az asszonyban és az érett gondolkodást a fiatal nôben. Szánakozó szívvel így szólott tehát hozzá: ,,Menj csak nyugodtan, áldott lányom, és tudd meg, hogy férjedben rövid idô múlva nagy vigasztalásodat találod.'' És még hozzátette: ,,Mondd meg neki Isten és az én nevemben, hogy most van itt az üdvösség ideje, utána pedig jön az igazságtevés ideje.'' Az asszony, miután a szent áldását vette, visszatért, otthon megkereste férjét, és átadta neki az üzenetet. Abban a pillanatban rászállott a Szentlélek, és új embert alakított a régibôl. Egészen megváltozva feltűnô szelídséggel így válaszolt neki: ,,Úrnôm, szolgáljunk az Úrnak, és mentsük meg lelkünket itt a családi otthonban.'' ,,Nekem úgy tűnik -- felelte erre az asszony --, hogy mindenekelôtt megtartóztatásra van szükségünk, mint biztos lelki alapra, melyre azután a többi erényeket is építhetjük.'' ,,Nekem szintén az a véleményem, mint neked'' -- válaszolta a férj. És ettôl kezdve több éven át teljes megtartóztatásban éltek, és a végén mindketten egy napon költöztek teljes megnyugvással jobb hazába; az egyik mint reggeli, a másik mint esti áldozat. Szerencsés asszony, aki így az örök élet felé hajlította[46] férjét. Rajta csakugyan betelt az Apostol szava: ,,A hitetlen férjet megszenteli felesége.''[47] De az ilyeneket, a közmondás szava szerint, manapság ujjainkon is meg tudnánk számlálni. X. fejezet Hogyan tudta meg lélekben az egyik testvérrôl, hogy útközben megbotránkoztatta társát, és hogyan jövendölte meg a szerzetbôl való távozását 39 Egyszer Terra di Lavoróból két testvér érkezett Assisibe. Közülük az idôsebbik útközben tömérdek kellemetlenséget okozott fiatalabb társának. Mert, mondhatnánk, nem annyira kísérôje, mint inkább zsarnoka volt neki. A fiatalabb azonban Istenért egyetlen zokszó nélkül eltűrt mindent. Mikor végre Assisibe értek, és a fiatal testvér Szent Ferenc elé járult -- ugyanis bizalmas viszonyban volt vele --, az többek közt ezzel a kérdéssel fordult hozzá: ,,Hogyan viselkedett veled szemben társad útközben?'' Ô azonban csak ennyit felelt: ,,Tűrhetôen, kedves atyám.'' De a szent tovább faggatta: ,,Vigyázz, testvér, nehogy alázatosság címén hazugságba keveredjél. Mert jól tudom, milyen magatartást tanúsított irántad. De várj csak egy kicsit, és meglátod, minden kiderül.'' A testvér fölötte igen csodálkozott, hogyan tudhatta meg a szent lélekben a tôle olyan távol történt dolgokat. És íme, kis idô múltán a botrányt okozó testvér a szerzet megvetésével visszatért a világba. Kétségtelenül a különcködés jele és a tapintatosság hiányának nyilvánvaló bizonyítéka, ha az ember egy jó útitárssal nem fér össze. XI. fejezet Hogyan tudta meg, hogy egy ifjú nem isteni sugallatra lépett be a szerzetbe 40 Ugyanabban az idôben Assisibe jött egy luccai származású nemes ifjú azzal a szándékkal, hogy szerzetes lesz. Amikor Szent Ferenc elé vezették, menten odaborult eléje, és sűrű könnyhullatással kérte felvételét. Isten embere azonban, mihelyt rátekintett, azonnal látta, hogy nem Isten lelke vezérli. ,,Ó, te szerencsétlen testi ember -- mondta --, hogyan gondolod, hogy rá tudod szedni a Szentlelket és engemet? Hiszen sírásod merôben testies és szíved távol van Istentôl. Csak távozzál, mert semmi lelki nem lakozik benned!'' Alig hangzottak el ezek a szavak, íme, jelentették, hogy az ifjú szülei az ajtóban várnak, hogy fiukat visszakapják és hazavigyék. A fiú azonnal kisietett hozzájuk, és a maga jószántából visszatért a világba. A testvérek pedig nem gyôztek eleget álmélkodni magukban, és magasztalták az Urat az ô szentjében. XII. fejezet Hogyan gyógyított meg egy papot, és hogyan jövendölte meg neki, hogy a bűneibe való visszaesése miatt még szigorúbb büntetésben fog részesülni 41 Abban az idôben, mikor a szent atya betegen feküdt a rieti püspök palotájában, egy Gedeon nevű kanonok, egyébként kicsapongó és teljesen világias érzületű ember, súlyos betegségbe esett, és egész testében fájdalmaktól gyötörve ágyban feküdt. Szent Ferenc elé vitette magát, és könnyek között kérte ôt, hogy jelölje meg a kereszt jelével. ,,Hogyan jelöljelek meg téged a kereszt jelével, amikor régente a test vágyai szerint éltél, nem félve Isten ítéleteit?'' Ennek ellenére így folytatta: ,,Én téged -- mondta -- megjelöllek Krisztus nevében, de tudd meg, hogy még súlyosabb szenvedésekben lesz részed, ha megszabadulván visszatérsz hányadékodhoz.'' Majd hozzátette: ,,A hálátlanság bűne miatt az ember állapota állandóan rosszabb lesz az elôzônél.'' Miután a kereszt jelével megjelölte, az aki bénán feküdt, tüstént egészségesen ugrott föl, és dicséretben tört ki: ,,Megszabadultam'' -- mondta. Medencecsontja pedig hangot adott, amit sokan hallottak, úgy, mint amikor kézzel száraz ágat törnek össze. Kis idô elteltével, Istenrôl elfeledkezve, testét ismét átadta a fajtalankodásnak. Késôbb, mikor egyszer egy másik kanonok házában vacsorázott, azon az éjszakán ugyanott aludt, hirtelen mindnyájukra ráomlott a ház teteje. A többiek mind elkerülték a halált, egyedül ezt a szerencsétlent kapta el és ölte meg. Nem csoda, ha, ahogy a szent megmondta, a korábbinál rosszabb sora lett, mivel a vett jókért hálásnak kell lenni, mert az újból elkövetett bűn kétszeresen nem tetszik az Úrnak. XIII. fejezet Egy kísértést szenvedô testvérrôl 42 Mialatt a szent az elôbb említett helyen idôzött, egy bizonyos spirituális testvér a marsicai ôrségbôl[48], aki azonban akkor súlyos kísértésekkel küzdött, így szólt magában: ,,Ó, bárcsak valami emléktárgyam volna Szent Ferenctôl, akár csak egy darabka is körmébôl, kísértéseim vihara minden bizonnyal elcsendesedne, és az Úr kegyelmébôl visszatérne lelkemnek nyugalma.'' Mikor tehát engedélyt kapott rá, Rietibe ment és ott a szent egyik társának elmondta jövetele célját. ,,Nem hiszem -- felelte az --, hogy körmébôl adhatnánk neked valamit; mert idôrôl idôre levágjuk ugyan, de utána parancsának megfelelôen eldobjuk. Szigorúan megtiltotta ugyanis, hogy bármit is megtartsunk belôle.'' De abban a percben szólították a testvért, hogy siessen a szenthez, mert már keresi. ,,Kerítsd elô, fiam -- mondotta neki --, az ollót, és rögtön vágd le vele körmeimet!'' Az tüstént elôhozta az ollót, melyet e célból kéznél tartottak, és a levágott körömdarabkákat odanyújtotta a kérô testvérnek. Az pedig nagy alázattal fogadta, és még nagyobb tisztelettel magánál tartotta azokat. És lám, abban a pillanatban megszabadult az ördög minden incselkedésétôl. XIV. fejezet Egy emberrôl, aki posztót ajánlott fel úgy, ahogyan a szent elôzôleg kérte 43 Ugyancsak Rietiben történt, hogy a szegények atyja egyszer, elnyűtt ruhájára célozva, így szólt egyik kísérôjéhez, akit gvárdiánnak rendelt maga fölé: ,,Szeretném, testvér, ha egy habitusravaló posztót tudnál nekem keríteni!'' A testvérnek, mikor ezt hallotta, ugyancsak fôtt a feje, hogyan lehetne az annyira szükséges és olyan alázatosan kért posztódarabot elôteremteni. Másnap már korán reggel a kapu felé vette útját, hogy a városban próbáljon posztót szerezni. És íme, a kapu elôtt egy embert látott üldögélni, aki éppen vele akart beszélni. ,,Isten nevében -- mondta az ismeretlen --, fogadd el tôlem ezt a posztót; hat személyre elegendô. Egyet tarts meg magadnak, a többit pedig lelkem üdvösségére oszd el legjobb belátásod szerint!'' A testvér nagy örömmel tért vissza Ferenc testvérhez, és elújságolta neki az égbôl pottyant ajándék történetét. Mire az atya így válaszolt: ,,Fogadd csak el a ruhákat, mivel azért küldték, hogy szükségletem ily módon nyerjen kielégítést. Hála legyen Annak -- folytatta --, akinek mintha egyes-egyedül miránk volna gondja.'' XV. fejezet Hogyan hívta meg ebédre orvosát, jóllehet a testvéreknek semmijük sem volt, és váratlanul milyen bôkezűen gondoskodott róluk az Úr; Isten gondviselése kiárad a testvérekre 44 A boldogságos férfiút, mikor Rieti közelében egy magányos remeteségben tartózkodott, orvosa mindennap felkereste, hogy kezelje a szemét[49]. Egy napon így szólt a szent övéihez: ,,Hívjátok meg a doktort, és adjatok neki jó ebédet.'' A gvárdián azonban így felelt neki: ,,Szégyenkezve vallom meg, atyám, de most annyira szegények vagyunk, hogy restelljük ôt meghívni.'' De a szent nem hagyta annyiban a dolgot: ,,Miért akarjátok, hogy újra mondjam?'' Ekkor az orvos, aki szintén jelen volt, közbeszólt: ,,Én pedig, kedves testvérek, nagyon, de nagyon fogom élvezni a ti szegénységeteket.'' Erre a testvérek elszéledtek, és éléstáruk egész készletét az asztalra rakták: egy kevéske kenyeret, még kevesebb bort, és hogy jobban csússzék az étel, a konyha némi fôzelékfélét is tálalt fel. Ám az Úr asztala megkönyörült a szolgák asztalán: egyszer csak kopogás hallatszott a kapun. A testvérek siettek kinyitni, és íme, egy asszony teli kosarat nyújtott át nekik; volt abban szép fehér kenyér, hal, rákpástétom, s azonfelül méz és tojás. Ezek láttára egyszerre felvidult a szegények asztala, és a silányabb ételeket másnapra tartogatva a finomabbak elfogyasztásához láttak. Közben az orvos mély sóhajtással így szólt. ,,Sem ti, testvérek, sem mi, világiak, nem ismerjük ezen ember szentségét úgy, ahogyan megérdemelné.'' És bizonyára még jobban jóllaktak volna, ha a csoda nem táplálta volna ôket jobban, mint a fogható eledel. Az atyai szem tehát állandóan rajta pihen övéin, és minél nagyobb szükségben van valaki, annál bôkezűbben gondoskodik róla. A szegény ember annál dúsabban eszik asztaláról, mint a király, minél bôkezűbb Isten az emberhez. Hogyan szabadította meg Richerius testvért kísértésétôl[50] 44a Egy Richerius nevű testvér, aki nemcsak származására nézve, hanem erkölcseiben is igazán nemes volt, olyan nagyra tartotta boldogságos Ferenc érdemeit, hogy jóakaratát az isteni kegyelem biztos jelének, hiányát Isten haragja megnyilvánulásának tekintette. Mivel pedig módfelett szerette volna megnyerni barátságát, attól félt, hogy a szent esetleg valami titkos bűnt fedez fel benne, és hogy közeledés helyett elveszítheti barátságát. Ez a félelem napról napra jobban gyötörte a testvért, de szólni senkinek sem szólt róla. Történt egy napon, hogy ilyen szorongó hangulatban lépett be abba a cellába, amelyikben boldogságos Ferenc éppen imádságát végezte. Isten embere rögtön észrevette jövetelét, és belelátott lelkébe. Ezért jóakaratúan magához intette ôt, és így szólt hozzá: ,,Ezentúl semmi félelem és semmi kísértés ne zavarjon, fiam, mert tudd meg, hogy legkedvesebb testvérem vagy, és a kedvesek közt is különleges szeretettel szeretlek! Bármikor tetszik, szabadon beléphetsz hozzám, és amikor jónak látod, szabadon távozhatsz.'' A szent atya e szavain fölötte igen elámult, és igen megörült a testvér, és a szent szeretetének biztos birtokában úgy érezte: az Üdvözítô kegyelmében is állandóan növekedett. XVI. fejezet Cellájából kijôve hogyan áldott meg két testvért, akiknek gondolatát a Lélek sugallatából kitalálta 45 Szent Ferencnek az volt a szokása, hogy az egész napot magányos cellájában töltötte, és csak akkor ment a testvérek közé, mikor az éhség késztette. Étkezése azonban nem volt határozott idôhöz kötve, mert a szemlélôdés mohó vágya sokszor egészen lefoglalta. Történt egyszer, hogy messze idegenbôl Greccióba jött két testvér, aki Istennek tetszô életet élt. Jövetelük egyetlen célja a szent látása és régóta áhított áldásának vétele volt. Mire azonban odaértek, nem találták ôt, mivel már elôbb elhagyta a közösséget, és cellájába távozott. A testvérek módfölött bánkódtak ezen. Mivel pedig senki sem tudta megmondani nekik a szent távozásának idejét, s következésképpen hosszú várakozásra volt kilátásuk, nagy szomorúan visszaindultak. Mindketten meg voltak gyôzôdve, hogy bűneik miatt estek el a kegyelemtôl. Boldogságos Ferenc társai közül többen elkísérték, és útközben próbálták megvigasztalni ôket. De még egy kôhajításnyira sem jutottak, mikor a szent utánuk kiáltott, és egyik társának ezt mondotta: ,,Mondd meg a testvéreknek, akik idejöttek, hogy tekintsenek fel reám.'' És amikor a mondott testvérek feléje fordultak, ô megjelölte ôket a kereszt jelével, és szíve legmélyébôl megáldotta. És ôk annál jobban felvidultak, minél csodálatosabb módon érték el céljukat, s visszatérô útjukban váltig dicsérték és áldották az Urat. XVII. fejezet Imádságával hogyan fakasztott vizet a kôsziklából, és hogyan adott inni egy parasztembernek 46 Boldogságos Ferenc egyszer egy remeteségbe készült, hogy ott szabadabban szentelhesse magát a szemlélôdésnek. Mivel nagyon gyenge volt, egy szegény ember szamarát vette igénybe, hogy azon tegye meg az utat. A szamár tulajdonosa azonban, mialatt Isten emberének kíséretében felfelé baktatott a hegyen, részben a rekkenô nyári melegtôl, részben pedig a hosszú és meredek úttól nagyon kifáradt. Még messze voltak céljuktól, amikor egészen elepedt a kínzó szomjúságtól, és alig vonszolta tagjait. Szüntelenül ostromolta tehát a szentet, esengett hozzá, hogy segítsen rajta. Azt állította, menten meghal, ha nem ihat egy pohár vizet. Isten szentje, aki mindig együtt érzett a szenvedôkkel, ennek hallatára tüstént leszállott a szamárról, ott helyben térdre borult, az ég felé emelte karját, és mindaddig imádkozott, míg csak az az érzése nem támadt, hogy imádsága meghallgatásra talált. ,,Siess hamar -- mondotta a parasztnak --, és azon a helyen élô vizet fogsz találni, melyet az irgalmas Krisztus ebben a percben fakasztott a kôsziklából, hogy legyen mit innod.'' Ó, csodálatos leereszkedése Istennek, hogy oly könnyedén hajol szolgáinak kérésére! A paraszt ezután nagyot húzott a vízbôl, melyet a szent imádsága a kemény kôsziklából fakasztott. Vízfolyásnak ott sem azelôtt nem volt nyoma, sem késôbb nem találták, bár szorgosan kutatták. Ne csodálkozzunk rajta, hogy szent atyánk a Szentlélekkel eltelve megújította mindazokat a csodálatos tetteket, melyeket elôtte az igazak műveltek. Mert akit különös kegyelem adománya fűz Krisztushoz, annak nem nehéz a többi szent tetteihez hasonlót művelni. XVIII. fejezet A szent által táplált madarakról, melyek egyike falánksága miatt lelte halálát 47 Szent Ferenc egy napon a testvérekkel együtt éppen asztalnál ült, mikor odarepült két madár, egy hím és egy nôstény, és kicsinyeik táplálására morzsákat csipegettek fel a szent asztaláról. És ezt azontúl mindennap megtették. A szent igen nagyon örült nekik, szokása szerint babusgatta és rendszeresen ellátta ôket élelemmel. Egy napon aztán a madarak kicsinyeiket is magukkal vitték, és mintegy viszonzásul a táplálásért a testvérek gondjaira bízták ôket. Ôk maguk azontúl egyetlen egyszer sem mutatkoztak azon a helyen. A kis madarak pedig egészen megszelídültek a testvérek közt, tenyerükre telepedtek, és nem mint vendégek, hanem mint lakók forgolódtak a házban. A világiakkal való érintkezést ellenben kerülték, és egyedül a testvérekkel szemben érezték magukat fogadott fiaknak. A szent hamar észrevette ezt, álmélkodott rajta, és a testvérek figyelmét is felhívta rá. ,,Látjátok -- mondta --, vörösbegy testvéreink nemde úgy tesznek, mintha értelmük volna?'' Ezt mondták ugyanis: ,,Íme, testvérek, nektek ajánljuk kicsinyeinket, akik a ti morzsáitokon nôttek fel. Rendelkezzetek velük úgy, ahogyan jónak látjátok. Mi pedig másfelé megyünk fészket rakni.'' A kis madarak idôvel egészen összeszoktak a testvérekkel, és együtt étkeztek velük. Késôbb azonban a falánkság megbontotta az egységet, tudniillik a legnagyobb madár elbizakodottságában üldözni kezdte a kisebbeket. Bár maga torkig jóllakott, a többieket nem engedte enni. ,,Nézzétek csak -- mondta a szent atya --, mit művel ez a falánk; ô maga torkig jóllakott, kisebb testvéreitôl mégis irigyli a falatot. Még rút halállal fogja végezni.'' Alig hangzottak el e szavak, azon nyomban bekövetkezett a bűnhôdés; a rendzavaró egy víztartó edény szélére szállott, hogy igyék, és íme, abban a percben beleesett a vízbe, és megfulladt benne. És nem akadt sem macska, sem más állat, amelyik csak érinteni is merte volna a szent által átokkal sújtott madarat. Szörnyű bűn az emberek közt a kapzsiság, ha a madarakat is ilyen keményen büntetik! És félni kell a szentek ítéletétôl, melyet ilyen hamar követ a bűnhôdés. XIX. fejezet Hogyan teljesedett be minden, amit Bernát testvérrôl jövendölt 48 Más alkalommal pedig Bernát testvérrôl, aki ôutána második volt a Rendben, tette a következô prófétai kijelentést: ,,Mondom nektek, hogy Bernát testvérre, próbatétel okából, a legagyafúrtabb ördögöket és a többieknél hétszerte gonoszabb szellemeket szabadították rá. De bár ezek minden igyekezetükkel azon vannak, hogy a csillagot letaszítsák az égrôl, mégis egészen más kimenetele lesz a dolognak. Mert bármennyire gyötrik, kísértik és kínozzák is, a végén mégis diadalmasan kerül ki belôle.'' És még hozzáfűzte: ,,Közvetlenül halála elôtt, miután már minden vihar elült, minden kísértés hajótörést szenvedett, csodálatos nyugalmat és lelki békét fog élvezni, és pályája végén boldogan tér Krisztushoz.'' Valóban úgy is történt: halálát csodák ragyogták be, és úgy jutott pályája végére, ahogyan Isten embere elôre megjövendölte. Halálakor a testvérek váltig mondogatták: ,,Életében csakugyan nem ismertük érdeme szerint ezen testvér erényeit.'' De Bernát testvér dicséretének zengedezését másokra hagyjuk. XX. fejezet Egy testvér kísértésérôl, aki mindenáron valami írást akart a szent kezébôl 49 Amikor a szent Alverna hegyén cellájába zárkózva imádkozott, egyik kísérôjének olthatatlan vágya támadt, hogy Szent Ferenc keze írásával valami szentírási helyet kapjon. Ugyanis nagyon erôs kísértést szenvedett, de nem a test, hanem a lélek részérôl, és azt hitte, ily módon könnyebben kilábol a kísértésbôl, vagy legalábbis könnyebben viseli el. S bár égett a vágytól, mégsem merte a szent atya elé tárni a dolgot. Csakhogy amit az ember elhallgatott, azt kinyilvánította a Szentlélek. Egy napon ugyanis boldogságos Ferenc magához szólította a testvért, és ezt mondta neki: ,,Hozz nekem azonnal papírt és tintát, mert le akarom írni az Úr szavait és az Ô dicséretét, melyekrôl az imént szívemben elmélkedtem.'' A testvér rögtön elhozta a kért dolgokat, a szent pedig saját kezűleg leírta az Úr dicséretét és szavait úgy, ahogyan magában elgondolta, és befejezésül a testvérnek szánt áldást. Utána ezt mondta: ,,Fogadd el ezt a lapot, és ôrizd gondosan egészen halálod napjáig!'' És abban a pillanatban elmúlt minden kísértése. Az írást továbbra is megôrizte, és késôbb is csodák történtek általa[51]. XXI. fejezet Hogyan ajándékozta ugyanannak a testvérnek habitusát úgy, amint az kívánta 50 Ugyanazzal a testvérrel még csodát is művelt a szent atya. Ez akkor történt, mikor az assisi püspök palotájában betegen feküdt. A mondott testvér ugyanis ezt gondolta magában: ,,Íme, atyánk halálához közeledik, és mondhatatlan vigasztalásomra volna, ha halála után én örökölhetném habitusát.'' Mintha a szív kívánsága a száj kérése lett volna, boldogságos Ferenc kevéssel utóbb magához hívatta ôt, és így szólt hozzá: ,,Ezennel neked adom ezt a habitust; fogadd el, és tartsd meg magadnak! Amíg élek, természetesen én viselem, de halálom után téged illet.'' A testvér erôsen csodálkozott a szent atya éleslátásán, és a habitust szívbeli vigasztalással vette birtokába. Késôbb Franciaországba vitte a hívô kegyelet. XXII. fejezet Parancsára hogyan találtak éjnek idején petrezselymet a mezei füvek közt 51 Betegsége utolsó napjaiban éjnek idején petrezselyemre támadt étvágya. Magához hívatta tehát a konyhás testvért, és alázatosan kérte, hozzon neki. Ô azonban azt felelte, hogy ilyen idôben teljesen lehetetlen a kertben petrezselymet találni. ,,A petrezselymet -- mondta -- mindennap levágom, mégpedig olyan alaposan, hogy fényes nappal is bajos volna valamit találni belôle. Hát még most, ebben a szuroksötétben, hogy tudnám megkülönböztetni más növényektôl?'' De a szent csak folytatta: ,,Menj, testvér, ne essék nehezedre, és hozd el nekem az elsô füveket, melyek kezedbe kerülnek!'' A testvér erre csakugyan kiment a kertbe, a vaktában eléje kerülô mezei füvek közül kitépett egy marékra valót, és bevitte. Bent a testvérek azonnal szemügyre vették a vad füveket, gondosan átforgatták, és íme, egy dúshajtású és gyenge petrezselymet találtak köztük. A szent egy keveset evett belôle, és szemmel láthatólag megerôsödött tôle. Ezután ezt mondta a testvéreknek: ,,Kedves testvéreim, elsô szóra teljesítsétek a vett parancsot, és ne várjátok megismétlését. Ne mentegessétek magatokat teljesíthetetlenségével, mert ha olyasmit parancsolnék is, ami meghaladja erôtöket, az engedelmesség pótolja a hiányzó erôt.'' Ilyen nagymértékben adta meg neki az Úr a prófétálás szellemének kiváltságát. XXIII. fejezet Hogyan jövendölt meg egy halála után bekövetkezô éhínséget 52 A szentek olykor a Szentlélek ihletésére szinte kényszerítve érzik magukat, hogy csodálatos dolgokat mondjanak magukról; vagy azért, mert Isten dicsôsége kívánja bizonyos igazságok kijelentését, vagy azért, mert a szeretet sürgeti ezt a felebarát épülésére. Innét érthetô, hogy a boldogságos atya egy napon egyik különösen kedvelt kísérôjének olyan kijelentést tett magáról, melyet a mennyei fölséggel folytatott bizalmas beszélgetésbôl merített. ,,Ma -- mondta - -, Isten bizonyos szolgája él a földön, és annak érdeméért, amíg él, nem engedi az Úr, hogy éhínség szakadjon az emberekre.'' És nem hiúságból mondta, hanem egyszerű kijelentésként, melyet a mi épülésünkre keresetlen szavakkal adott ajkára a szent szeretet, amely nem keresi a magáét[52]. Éppen azért bűn volna Krisztus csodálatos szeretetének, melyet szolgája iránt tanúsított, eme megnyilatkozását elhallgatni. Hiszen mindnyájan tudjuk, akik láttuk, milyen nyugodt és békés mederben folyt az idô, míg élt Krisztus szolgája, és milyen csodálatos bôségben termettek mindenféle javak. Akkor nem volt éhség Isten igéje után, mert az igehirdetôk szavai akkoriban különösen erôteljesek voltak, és a hallgatók szíve készségesen hajolt az Isten felé. A szerzetesi ruhában akkor az életszentség példái tündököltek, és a fehérre meszeltek képmutatása[53] még nem fertôzött meg annyi sok szentet, sem az áltanítók tanítása nem keltett akkora kíváncsiságot. Joggal bôvelkedtek tehát földi javakban azok, akik annyira dúskáltak az örökkévaló javak szeretetében. 53 Halála után azonban teljesen megváltozott a dolgok rendje, és minden fonákjára fordult. Mindenfelé háborúk és zendülések támadtak, és számos országra a legkülönbözôbb nyavalyák megpróbáltatásai nehezedtek. A rettenetes éhínség is széltében-hosszában dúlt, és kegyetlen pusztításával, mely keservesebb minden más csapásnál, tömérdek ember halálát okozta. Szükségbôl mindent eledelnek használtak, és olyasmit is megettek, amihez még az oktalan állat sem nyúlna hozzá. Kenyeret dióburokból és fakéregbôl sütöttek, és mint az egyik gyónó vallomásából kiderült, az éhségtôl gyötört szülôk, enyhén szólva, még tulajdon gyermekük halálán sem bánkódtak[54]. De hogy még világosabban kitűnjék, ki volt az a hűséges szolga, akinek érdeméért az isteni igazság visszatartotta fenyítô kezét, boldogságos Ferenc atya nem sokkal halála után nyíltan tudtára adta annak a testvérnek, akinek a csapás bekövetkezését életében megjövendölte, hogy ô volt ama bizonyos szolgája az Úrnak. Egy éjszaka ugyanis, mikor a testvér már javában aludt, hangos szóval szólította ôt, és ezeket mondotta: ,,Testvér, már itt van az az éhínség, melyet életemben nem engedett a földre szakadni az Úr.'' A testvér felneszelt a hívásra, és utána mindent rendre elmondott. Három éjszakával késôbb újból megjelent a szent és elismételte szavait. XXIV. fejezet A szent éleslátásáról és a mi tudatlanságunkról 54 Senki sem csodálkozhat azon, hogy korunk prófétája ilyen kiváltságokkal fényeskedett. Mert értelme a földi dolgok homályából kibontakozva és a test vágyaitól megszabadulva szárnyalt a magasba, és tisztaságának jutalmaként akadálytalanul beléphetett a fény birodalmába. Így az örök fény sugaraitól körülragyogva az Igétôl leste el, amit azután szavakban visszhangzott. Ó, mennyire különbözünk tôle mi, mai emberek, akik sötétségbe burkolózva még a szükséges dolgokat sem tudjuk megismerni. És mit gondoltok, miért, ha nem azért, mert mint a test szerint élôk, mi is nyakig benne ülünk a világi dolgok posványában? Mert, ha az Ég felé emelnénk szívünket és kezünket, ha az örökkévaló dolgok közt keresnénk lakásunkat, talán mi is megismernénk, amit most nem ismerünk: Istent és mi magunkat. Aki szennyben él, az szükségképpen csak a szennyet látja; az égre függesztett szemnek lehetetlen nem látnia az égieket. ======================================================================== A szegénységrôl Vita Secunda Második könyv XXV. fejezet A szegénység dicsérete 55 A boldogságos atya, amíg csak e siralom völgyében élt, megvetette az emberek fiainak nyomorúságos gazdagságát[55], és szíve mélyébôl magasabb célok felé törve valósággal szomjúhozta a szegénységet. Úgy tekintett a szegénységre, mint ami bensôségesen hozzátartozott Isten Fiához, és annak ellenére, hogy már-már az egész világ elfordult tôle, ô örök szeretettel magának kívánta ôt eljegyezni. Szerelmese lett szépségének, és hogy mint hitveséhez szorosabban ragaszkodhassék, és hogy úgy legyenek, mint ketten egy lélekben, nemcsak atyját és anyját hagyta el érte, hanem mindent messze ellökött magától. Tiszta ölelésekkel magához szorította ôt, és mindig az ô jegyese kívánt lenni. Úgy állította fiai elé a szegénységet, mint a tökéletesség útját, és mint az örökkévaló javak zálogát és biztosítékát. Más nem töri magát annyira az arany után, mint ô sóvárogta a szegénységet, és nem gondosabb kincseinek ôrzésében, mint ô volt ennek az evangéliumi drágagyöngynek megóvásában. Szemét az bántotta legjobban, ha odahaza vagy kint a világban olyasmit látott testvérein, ami ellenkezett a szegénység szellemével. Valóban, ô szerzetesi élete kezdetétôl haláláig beérte egy habitussal, egy övvel és egy rend váltóruhával, és semmi másra nem vágyott[56]. Szegényes ruhája mutatta, hová rejtette kincseit. Ezért vidáman, jól felkészülve, biztosan járta útját, és boldog volt, hogy a múló javakat százszor többet érô kincsekre cserélte. XXVI. fejezet A házak szegénységérôl 56 Arra oktatta övéit, hogy szegényes hajlékokat emeljenek maguknak, de fából és nem kôbôl, s mindezt a leghitványabb kivitelezésben[57] . Mikor a szegénységrôl beszélt, sokszor idézte a testvérek emlékezetébe ezt az evangéliumi mondást: ,,A rókáknak oduik vannak, az ég madarainak fészkeik, Isten Fiának pedig nem volt hová lehajtania fejét.'' [58] XXVII. fejezet Arról az épületrôl, melyet Portiunculában kezdett széthányni 57 Mikor közeledett az idô, melyben a Sancta Maria de Portiuncula mellett káptalant kellett tartani, az assisi polgárság látva, hogy e célra nincsen alkalmas helyiség, Isten emberének megkérdezése nélkül és távollétében nagy hirtelenében összeütötte a szükséges épületet. A szent atya, mikor visszatért, és meglátta az épületet, mély keserűséggel telt el. Rögtön nekilátott az épület lerombolásának: felment a tetôre, és szorgos kézzel kezdte lehányni a téglákat és cserepeket. Sôt, a testvéreket is felparancsolta, hogy segítsenek neki a szegénységgel oly kiáltó ellentétben álló alkotmány lerombolásában. Azt mondta, hogy ennek hírét gyorsan el kell terjeszteni a Rendben, és példát kell róla vennie mindenkinek, akinek keze ügyében valami a megengedettnél fényűzôbbnek látszik. És bizonyára fenekestül felforgatta volna a házat, ha az ott álló katonák meg nem értették volna vele, hogy az a város és nem a testvérek tulajdona. Ennek hallatára lecsillapult heve. XXVIII. fejezet A bolognai házról, melybôl még a betegeket is eltávolította 58 Egyszer Veronából hazatérôben Bolognán át akarta venni útját, amikor hallotta, hogy ott a testvérek új házat építettek maguknak. A ,,testvérek háza'' kifejezés azonban annyira szívén találta, hogy azonnal sarkon fordult, és Bologna elkerülésével tért haza. Onnét azután parancsot küldött a testvéreknek, hogy tüstént távozzanak a házból. Ôk azonnal el is hagyták; még a betegek sem mertek ott maradni, hanem a többiekkel együtt távoztak. Mindaddig nem is volt szabad visszatérniük, amíg csak Hugó úr, akkor ostiai püspök és lombardiai legátus, nyíltan ki nem jelentette, hogy a kérdéses ház az övé[59]. Bizonyságot tesz errôl és feljegyezte az, aki akkor beteg létére szintén kiűzetett a házból[60]. XXIX. fejezet Hogyan vonakodott belépni a cellába, melyet az övének mondottak 59 Semmiképpen sem akarta, hogy a testvérek olyan helyen szálljanak meg, melyrôl nem tudta biztosan, hogy kinek a jogos tulajdona. Azt akarta ugyanis, hogy fiai zarándokok módjára éljenek: idegen fedél alatt vonják meg magukat, békességgel álljanak tovább, és az örök hazát szomjúhozzák. Mikor egyszer a sarteanói remeteségben[61] hallotta, hogy az egyik testvér a másik kérdésére, honnét jön, ezt válaszolta: ,,Ferenc testvér cellájából'', ô rögtön kijelentette: ,,Mivel Ferenc nevével illetted a cellát, s nekem tulajdonítottad azt, keress számára más birtokost. Mert én abba többé be nem teszem a lábamat.'' És még hozzátette: ,,Az Úr, mikor a pusztában idôzött, és ott negyven napot töltött imádsággal és böjttel, nem építtetett magának sem cellát, sem házat, hanem egy barlangban vonta meg magát. Legalább abban a formában követhetjük ôt, hogy semmi vagyont nem tulajdonítunk magunknak, jóllehet nem lehetünk meg házak nélkül.'' XXX. fejezet A házi berendezés szegénységérôl 60 Ez a férfiú nemcsak a házakban gyűlölte a fényűzô külsôt, hanem a sok és válogatott felszereléstôl is irtózott. Azt szerette, hogy se az asztalon, se az edényekben ne legyen semmi, ami a világra emlékeztet, hanem ellenkezôleg, minden, de minden a zarándok állapotról és a számkivetésrôl daloljon. XXXI. fejezet A grecciói feldíszített húsvéti asztalról; Krisztus példájára hogyan köszöntött be zarándokként 61 Egy húsvéti ünnepen a grecciói remeteségben tartózkodó testvérek abroszokkal és üvegedényekkel a szokottnál jobban feldíszítették asztalukat. A szent atyának, mikor lejött cellájából és belépett az ebédlôbe, azonnal szemet szúrt a magasra polcolt és hiú pompával felékesített asztal. Komor tekintettel viszonozta az asztal hívogató nyájasságát. Óvatosan és észrevétlenül visszalépett, és egy ott álló koldus kalapját fejére téve s botját kezébe véve kiosont. Ott kint azután az ajtó elôtt várt mindaddig, míg csak a testvérek hozzá nem láttak az evéshez; megszokták ugyanis, hogy ne várjanak rá, ha az adott jelre nem jelent meg. Mikor végre enni kezdtek, ô, az igazi szegény, az ajtón át bekiáltott: ,,Az Úr Isten szerelméért, adjatok valamit ennek a szegény és beteg zarándoknak.'' Mire a testvérek kiszóltak: ,,Lépj be, jó ember, annak szerelméért, akire hivatkoztál.'' Azonnal belépett tehát, és megmutatta magát a lakománál ülôknek. Könnyű elképzelnünk a megdöbbenést, melyet a szegény zarándok megpillantása a kényelmes nyárspolgároknak okozott. Azonnal tányért adtak neki, és ô egészen magányosan a földre ereszkedett és tányérját a hamu fölé tette. ,,Így -- mondta --, most csakugyan úgy ülök, ahogyan egy kisebb testvérhez illik.'' Majd a testvérekhez fordulva így folytatta: ,,Bennünket Isten Fia szegénységének példája sokkal szigorúbban kötelez, mint más szerzeteseket. Mikor a megterített és feldíszített asztalt láttam, nem ismertem fel benne az ajtóról ajtóra kéregetô szegények asztalát.'' Ez a cselekedete is bizonyítja, mennyire hasonlóvá lett ahhoz a zarándokhoz, aki húsvét napján szintén egyedül bolyongott Jeruzsálemben, s akinek szaván tanítványainak szíve tüzet fogott. XXXII. fejezet A könyvek utáni mohó vágyakozás ellen 62 A szent azt tanította, hogy a könyvekben az Úr végzését, nem pedig azok anyagi értékét, a lelki épülést, nem pedig a külsô forma szépségét kell keresnünk. Mindazonáltal szükségesnek tartotta, hogy néhány állandóan kéznél legyen belôlük, de megkívánta, hogy azok a szükséget látó testvérek igényeihez alkalmazkodjanak. Mikor tehát az egyik minister engedélyt kért tôle díszes és nagy értékű könyveinek megtartására, ezt a választ kapta tôle: ,,Könyveidért nem akarom elveszíteni az Evangélium könyvét, amelynek megtartására ígéretet tettem. Tôlem tehetsz, amit akarsz, de én a magam részérôl nem járulhatok hozzá a tôrvetéshez.'' ======================================================================== Az ágyak szegényességérôl Vita Secunda Második könyv XXXIII. fejezet Az ostiai püspök úr példája és dicsérete 63 Fekvôhelyek és ágyak tekintetében olyan tökéletes szegénység uralkodott, hogy aki a szalma fölé még holmi szegényes ruhadarabot tudott teríteni, az már dúsgazdagnak képzelte magát. Akkoron, midôn a Sancta Maria de Portiuncula tövében káptalant tartottak, az ostiai úr számos lovag és klerikus kíséretében a testvérek látogatására ment. Mikor azután látta, hogy a testvérek puszta földön hálnak, és fekvôhelyeik inkább a vadállatok vackaihoz hasonlítanak, mint ágyakhoz, keserű könnyekre fakadt, és így szólt környezetéhez: ,,Íme, itt alszanak a testvérek.'' És még hozzáfűzte: ,,De vajon mi lesz velünk, szerencsétlenekkel, akik olyan bôségben tobzódunk?'' Valahányan csak ott voltak, mind könnyekig meghatódtak, és nagy lelki épüléssel távoztak. Ez az ostiai[62] úr volt az, aki késôbb, hogy az Egyház várkapuja lett, dacolt minden ellenséges támadással, míg csak szent áldozatát, boldogságos lelkét vissza nem adta az égnek. Ó, kegyes szív, szeretô lélek! Bár magas polcra emelkedett, fájlalta, hogy nincsenek magasabb érdemei, holott erényeinél fogva még magasabb volt, mint állásánál fogva. XXXIV. fejezet Mi történt vele egy éjszaka egy tollvánkossal kapcsolatban 64 Mivel ágyakról beszéltünk, eszünkbe jut egy másik történet, amelyet, talán, szintén érdemes lesz elmondanunk. Attól az idôtôl fogva, hogy szentünk Krisztussal kezdett társalogni, igyekezett elfelejteni mindent, de mindent, ami a világé, és sem matracon aludni, sem feje alá tollvánkost tenni nem akart. Ez alól a szigorú szabály alól sem betegség, sem pedig idegen helyen való megszállás címén nem volt hajlandó kivételt tenni. Történt azonban, hogy egyszer a grecciói remeteségben, mivel szembaja a szokottnál is jobban kínozta, jobb meggyôzôdése ellenére kénytelen volt egy kis vánkost elfogadni. De már az elsô éjszaka hajnalán magához szólította kísérôjét, és így szólt hozzá: ,,Testvér, az éjszaka sem aludni nem tudtam, sem állva imádkozni. Fejem reszket, térdeim reszketnek, és egész testem úgy inog, mintha konkolyból sült kenyeret ettem volna. Én azt hiszem, hogy ebben a vánkosban, melyet a fejem alá tettem, ördög lappang. Fogd tehát, és vidd el, mert nem akarom tovább is fejem alatt tűrni az ördögöt!'' A testvérnek megesett a szíve a szent atya panaszos zúgolódásán, és felemelte a földre dobott vánkost, hogy kivigye. Alig lépett azonban ki, abban a pillanatban elvesztette beszélôképességét, és olyan rémület fogta el, hogy sem egyetlen lépést tenni, sem karját felemelni nem tudta. De egy kis idô múlva a szent hívására, aki tudomást szerzett szorongatott állapotáról, visszanyerte mozgási képességét, visszatért a cellába, és részletesen elmondta, miket állott ki. Erre a szent így szólt: ,,Este, mialatt a kompletóriumot mondtam, határozottan megéreztem, hogy az ördög bejött cellámba.'' Majd még hozzáfűzte: ,,Mert nagyon ravasz és csavaros eszű ám ez a mi ellenségünk: ha belülrôl nem tud ártani a léleknek, legalább a testnek próbál kellemetlenséget okozni.'' Szívleljék meg ezt mindazok, akik minden oldalról apró párnákkal tüzdelik körül magukat, hogy bármely oldalra fordulnak, mindenütt puhára találjanak. Mert lám, az ördög szívesen sántikál a gazdagság nyomában, és örömét találja a kényelmes ágyakban, fôleg ott, ahol a szükség nem ajánlja, a hivatás pedig egyenesen tilalmazza azokat. Ellenben az ôskígyó menekül a nincstelen[63] embertôl, vagy azért, mert megveti társaságát, vagy mert fél a szegénység magasabb fokától. Az a testvér, tehát, aki úgy gondolja, hogy a tollak alatt ördög lappanghat, elégedjék meg szalmával a feje alatt. ======================================================================== Példák a pénz megvetésére Vita Secunda Második könyv XXXV. fejezet Egy testvér kemény megfenyítése, amiért kezével érintette a pénzt 65 Istennek e nagy barátja megvetett mindent, ami a világé; különösen a pénztôl irtózott. Megtérése kezdetétôl semmibe sem vette, és követôi elôtt nem gyôzte eleget hangoztatni, hogy úgy kerüljék, mint az eleven ördögöt. Övéinek lelkére kötötte: a pénznek ne tulajdonítsanak nagyobb értéket, mint a ganéjnak. Történt egy napon, hogy egy világi ember betért a Sancta Maria de Portiuncula templomába imádkozni. Imádsága végeztével bizonyos összeget tett a feszület lábához alamizsnának. Mikor eltávozott, az egyik testvér kezével egyszerűen megfogta, és az ablakmélyedésbe dobta a pénzt. Tettének híre egykettôre eljutott a szent atya fülébe. A testvér látván, hogy leleplezték, azon nyomban odafutott hozzá bocsánatot kérni: a földre vetette magát, és kész volt bármilyen büntetést kiállni. A szent szemrehányást tett neki, és a pénz megérintéséért keményen megfeddte. Azután pedig megparancsolta neki, hogy a pénzt szájával emelje ki az ablakmélyedésbôl, és ugyancsak szájával vigye a ház kerítésén kívülre, és ott dobja a szamár ganéjára. Mialatt a testvér kész örömest teljesítette ezt a parancsot, a jelenlevôk szívét félelem töltötte el. És ezentúl még jobban megvetették mindannyian a ganéjjal egy szintre helyezett pénzt, és napról napra újabb példák ösztönözték ôket a megvetésére. XXXVI. fejezet Egy testvér megfenyítése, amiért pénzhez nyúlt 66 Egyszer két testvér útjában a leprások kórházához közeledett. Útközben dénárt találtak. Azonnal megálltak, és vitatkozni kezdtek, mit csináljanak azzal a ganéjjal. Az egyik nevetve társa lelkiismeretességén azt ajánlotta, hogy a dénárt vegyék fel, és ajándékozzák oda a leprások gondozóinak. A másik azonban tiltakozott ez ellen, és azt állította, hogy a színlelt jámborság tévútra vezeti társát; nyomatékosan felhívta figyelmét a Regula betűjére, melybôl világosan kiderül, hogy a talált dénárt hitvány porszemhez hasonlóan lábbal kell taposni. De társa, aki különben is keménynyakú ember volt, megmakacsolta magát, és nem hajlott az intésre. Ellenkezôleg, lehajolt és felemelte a pénzt. De az isteni büntetést nem kerülte el. Abban a pillanatban elveszítette beszélôképességét, és akárhogyan vicsorgatta fogait, egyetlen értelmes mondatot nem tudott mondani. Így az esztelen megkapta büntetését, és a büntetés megtanította az elbizakodottat a szent atya törvényeihez való engedelmességre. Végül is, mikor a szennyet messze eldobta magától, a bűnbánat vizével megtisztított ajkai újból megnyíltak (az Úr) dicséretére. Régi mondás: ,,Fedd meg a bűnöst, és barátoddá leszen!'' XXXVII. fejezet Egy testvér megfeddése, amiért szükség ürügyén pénzt akart megtartani 67 A szent helyettese, Cattani Péter testvér, látva mily tömegesen özönlenek a vendégtestvérek a Sancta Maria de Portiunculához, és milyen szűken állnak alamizsna dolgában, melybôl a szükségleteket fedeznie kellene, egyszer így szólt Szent Ferenchez: ,,Nem tudom, testvér, mit tegyek, mert a mindenünnen ideözönlô testvéreket nincs mibôl kielégítenem. Engedd meg tehát, kérlek, hogy a belépô újoncok vagyontárgyaiból egy- s mást félretegyünk tartaléknak, melyhez alkalmas idôben kiadásaink fedezésére fordulhatunk.'' A szent azonban tagadólag válaszolt: ,,Távol legyen tôlünk, kedves testvérem, az olyan részvét, mely az egyes ember iránti szeretetbôl súlyosan vét a Regula ellen.'' ,,De hát akkor mit tegyek?'' -- kérdezte tovább a testvér. ,,Foszd meg -- mondta a szent -- a Mária-oltárt, és ha másként nem tudsz segíteni a szűkölködôkön, add oda nekik a leszedett díszeket. Hidd el nékem, hogy kedvesebb Istennek, ha így tartjuk meg Fiának Evangéliumát, és szívesebben látja oltárát kifosztva, mint felékesítve, ha mellette Fiát megvetjük. Majd gondoskodik róla az Úr, hogy visszatéríthessük Anyjának azt, amit kölcsönként adott.'' XXXVIII. fejezet A kígyóvá változott pénzrôl 68 Isten szentje, miközben társával Apuliát járta, Bari közelében egy dénároktól duzzadó nagy erszényt talált, melyet a kereskedôk a maguk nyelvén pénzes zacskónak (funda) neveznek. Társa hívta fel rá a szent figyelmét, és azonnal biztatni is kezdte, hogy az erszényt vegyék fel, és a benne levô pénzt osszák szét a szegények közt. Valóságos himnuszt zengett a szegények iránti könyörületrôl, és nem gyôzte magasztalni az alamizsnaosztásban megnyilvánuló irgalmasságot. A szent azonban a leghatározottabban ellene mondott, és az egészet az ördög ámításának minôsítette. ,,Fiam, nem szabad idegen dolgot eltulajdonítanunk!'' -- mondta -- ,,Mások tulajdonát elajándékozni nem érdemszerzô dolog, hanem ellenkezôleg, büntetésre méltó vétek.'' Ezzel továbbmentek, és siettek végére jutni megkezdett útjuknak. Az álkegyességtôl elvakított testvér azonban még mindig nem nyugodott bele a dologba, és nem szűnt meg tovább szorgalmazni a hitszegést. Végre a szent beleegyezett a visszatérésbe, de korántsem azért, hogy teljesítse a testvér kívánságát, hanem hogy megmutassa balga fejének az isteni titkot. Magához intett tehát egy ifjút, aki az út mentén egy kútnál ült, hogy két-három tanú igazmondásából[64] derüljön ki a Szentháromság titka. Mikor most már hármasban visszatértek, még mindig ott látták a vastagra duzzadt erszényt. A szent megtiltotta társainak a közeledést, hogy imádsága erejével leleplezze az ördög csalafintaságát. Egy kôhajításnyira visszavonult tehát, és menten buzgó imádságba merült. Mikor visszatért imádságából, megparancsolta a testvérnek, hogy emelje fel az erszényt, melyben imádságára pénz helyett akkor már kígyó rejtôzött. A testvér félt is, meg csodálkozott is, és nem tudni milyen elôérzetbôl már egészen másként látta a dolgot, mint elôbb. Azonban a szent engedelmesség iránti félô tiszteletbôl elhessegette szívébôl a félelmet, és kinyújtotta kezét az erszény után. És íme, az erszénybôl abban a pillanatban egy nagy kígyó pattant ki, és jelenlétével megmutatta a testvérnek az ördög csalafintaságát. A szent csak ennyit jegyzett meg: ,,Isten szolgáinak, testvérem, a pénz csak annyi, mint a sátán és a mérges kígyó.'' ======================================================================== A ruházat szegénységérôl Vita Secunda Második könyv XXXIX. fejezet Hogyan feddte meg a szent szavával és példájával a lágy és fényűzô ruhákban páváskodókat 69 Ez a magasságbeli erôvel felruházott ember sokkal inkább belülrôl, az isteni tűz hevétôl, semmint kívülrôl, a testi ruhától melegedett fel. Ki nem állhatta azokat a (szerzetes)fiait, akik bélelt ruhában jártak, vagy pedig szükség nélkül lágy szöveteket használtak. De megkívánta, hogy szükség esetén az ész szava, ne pedig a kényelem határozzon. Az ellenkezôt a lélek kioltása biztos jelének vélte. ,,Ha a lélek ellanyhul -- szokta mondani --, és a kegyelem fokozatosan kihül, akkor a test és vér szükségképpen a maga javát keresi. Mert mi következhet azután, ha a lélek nem találja gyönyörűségét, mint az, hogy a test kezdi keresni a magáét? És akkor a testi kívánság a szükség palástját ölti magára, az érzékies lelkület pedig a lelkiismeret irányításában tetszeleg.'' És még hozzátette: ,,Ha valóban szükséget szenved testvérem, és csakugyan híjával van valaminek, és azon melegében iparkodik kielégíteni szükségletét, és messze űz magától minden nélkülözést, ugyan milyen jutalmat fog érdemelni? Mert íme, eljött ugyan számára az érdemszerzés lehetôsége, de ô csak azt bizonyította, hogy az alkalom terhére van.'' Ilyen és hasonló beszédekkel buzdította a nehezen tűrôket, megmagyarázván nekik, hogy a szükségek nem tűrése annyi, mint az egyiptomi húsosfazekakhoz való visszakívánkozás. Végül semmiképpen sem engedte meg, hogy a testvéreknek kettônél több csuhája legyen; de ezek megfoltozása ellen nem emelt kifogást. Azt kívánta, hogy a finom szövetektôl irtózattal forduljanak el; akik másként cselekedtek, azokat a közösség elôtt keményen megfeddte. És hogy példájával is megszégyenítse az ilyeneket, saját csuhájára durva zsákszövetbôl vettetett foltot. Még halálában is azt kívánta, hogy halotti ruhája fölé durva zsákot borítsanak. A testvéreknek azonban, ha betegségük vagy más szükségük úgy hozta, megengedte, hogy alul, közvetlenül a testükön lágyabb ruhát viseljenek, de ez esetben is megkívánta, hogy kívülrôl változatlanul meglássék ruházatuk érdessége és silánysága. Gyakran mondogatta: ,,Ha enyhítünk valamit a szigorúságon, annyira eluralkodik a langyosság, hogy a szegény atya gyermekei nem átallanak majd skarlátban páváskodni, mindössze a színt változtatva meg.'' Ah, atyánk, elfajzott fiaid nem téged szednek rá, hanem gonoszságuk magamagát hazudtolja meg. Mert lazulásuk napról napra világosabban látszik és szüntelenül növekszik. XL. fejezet Hogyan mondotta meg elôre, hogy a szegénységtôl elpártolókat saját nyomorúságuk fogja megbüntetni 70 Ezt is többször ismételte a szent: ,,Amilyen mértékben elhajolnak a testvérek a szegénységtôl, olyan mértékben hagyja ôket magukra a világ; akkor majd keresni fognak és nem találnak. Ha ellenben az én úrnôm, a Szegénység nyomába szegôdnek, a világ is gondoskodni fog róluk, mert hiszen a világ üdvözítésére adattak.'' Majd ismét: ,,Szerzôdés van a világ és a testvérek között: a testvéreknek kötelessége jó példát adni a világnak, a világé pedig gondoskodni a testvérek szükségleteinek kielégítésérôl. Ha tehát a testvérek hitszegô módon megszűnnek jó példát adni, jogos büntetésként a világ is leveszi róluk a kezét.'' A szegénységért való aggódásában még (a testvérek) nagy számától is félt Isten embere, mert ha a valóságban nem is az, mégis a gazdagság látszatát kelti. Ezért egyszer így sóhajtott fel: ,,Ó, ha lehetséges volna, hogy kevesebb Kisebb Testvért látna a világ! Akkor ugyanis éppen kisebb számuk miatt bizonyára jobban megbecsülné ôket.'' Mint a Szegénység úrnô elválaszthatatlan jegyese, hozományát nem a jelenvaló, hanem az elkövetkezô életben várta. A szegénységrôl szóló zsoltárokat, mint például a ,,Nem vész el örökre a szegények reménye[65]'', és a ,,Látják majd a szegények és örvendeznek[66] kezdetűt nagyobb hévvel és ujjongóbb örömmel énekelte. ======================================================================== Az alamizsnakéregetésrôl Vita Secunda Második könyv XLI. fejezet Az alamizsna dicsérete 71 A szent atya sokkal szívesebben vette az ajtóról ajtóra összekoldult, mint az önként felajánlott alamizsnát. A koldulás miatti szégyenkezést az üdvösség akadályának mondta; azt a szégyent ellenben, mely koldulás közben kél, de nem tartja vissza a lábat, szentnek nevezte. A homlokot elöntô gyöngéd pírt dicsérte, a zavarba ejtô szégyenkezést ellenben rosszallta. Hébe-hóba ilyen szavakkal buzdította övéit alamizsnakéregetésre: ,,Menjetek csak, mivel a Kisebb Testvérek azért adattak ebben az utolsó órában a világnak, hogy a választottaknak alkalmat adjanak a szeretet gyakorlására, melyért majdan dicséretet nyernek az örök Bírótól: ťAmit e kisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek.Ť''[67] A nagy Próféta[68] tehát kiváltságosnak hirdette azt a szerzetet, melyet ilyen nyilvánvalóan tulajdon nevével jelölt meg. Ezért kívánta, hogy a testvérek ne csak városokban, hanem remeteségekben is tartózkodjanak, hogy ily módon mindenkinek megadassék az érdemszerzés lehetôsége, és a hibázóktól elvétessék a mentség minden látszata. XLII. fejezet Hogyan adott példát a szent az alamizsnakéregetésre 72 Nehogy csak egyszer is megbántsa szentséges jegyesét, a magasságbeli Isten szolgája így szokott eljárni: ha valahová meghívták ebédre, hogy jobban megtisztelje a vendéglátó asztalát, elôbb a szomszédoknál kenyérdarabokat koldult össze, és csak így, szegénységben meggazdagodva foglalta el helyét az asztalnál. És amikor kérdezték tôle, miért teszi ezt, azt válaszolta, hogy egy rövid idôre átengedett hűbérbirtok kedvéért nem akarja elvesztegetni örök idôre szóló örökségét. ,,A szegénység az -- mondta --, ami a mennyek országának örököseivé és királyaivá tesz, nem pedig a ti talmi gazdagságtok.''[69] XLIII. fejezet Milyen példát mutatott az ostiai úr udvarában, és hogyan felelt a püspöknek 73 Szent Ferenc, mikor egyszer az akkor még alacsonyabb rangban levô boldog emlékű Gergely pápánál volt látogatóban, az étkezés idejének közeledtével koldulni ment, és utána a fekete kenyérdarabokat szépen kiteregette az asztalra. A püspök ennek láttán kissé restellni kezdte magát, fôleg, mivel új vendégei is voltak. A jó atya azonban fogta magát, és a kapott alamizsnát vidám orcával szétosztotta a jelenlevô lovagok és udvari papok között. És ezek mindegyike megható áhítattal fogadta a kenyérdarabokat: némelyek azonnal elfogyasztották, mások pedig a szent iránti tiszteletbôl eltették. Ebéd után a püspök felkelt, szobájába intette Isten emberét, és ott, miután elôbb szeretettel magához ölelte, így szólt hozzá: ,,Testvérem, miért szégyenítettél meg ennyire tulajdon házamban -- mely a tiéd is, meg testvéreidé is --, azzal, hogy koldulni mentél?'' Mire a szent így válaszolt: ,,Ellenkezôleg, jobban megtiszteltelek azzal, hogy náladnál nagyobb úrnak hódoltam. Mert lám, az Úr kedvét találja a szegénységben, különösen az önként vállalt koldusságban. Én tehát királyi méltóságnak és különleges nemességnek tartom, hogy annak az Úrnak járhatok a nyomában, aki bár gazdag volt, mégis szegénnyé lett érettünk''[70]. Majd hozzátette: ,,Nagyobb örömömet találom a szegényes asztalban, melyet apró alamizsnák foglalnak el, mint a fényűzô asztalokban, melyeken se szeri, se száma a fogásoknak.'' És a püspök módfölött épült ezen. ,,Fiam, tedd, amit jónak lát szemed, mert az Úr van teveled'' -- mondta a szentnek. XLIV. fejezet Hogyan buzdított szóval és példával alamizsnakéregetésre 74 Kezdetben önmegtagadásból, és a testvérek szégyenlôssége iránti kíméletbôl is a szent egyedül járt alamizsnát gyűjteni. Mikor azonban látta, hogy többen nem veszik kellô komolysággal hivatásukat, egyszer így fakadt ki: ,,Kedves fiaim, Isten Fia sokkal elôkelôbb volt nálunk, és lám, mégis szegénnyé lett érettünk ezen a világon. Mi iránta való szeretetbôl a szegénység útját választottuk, nem szabad tehát az alamizsna után való járást szégyellenünk. Az ország örököseihez legkevésbé sem illik mennyei örökségük záloga miatt szégyenkezni. Mondom nektek, hogy sok nemes és tudós férfiú fog társaságunkhoz csatlakozni, akik megtisztelésnek veszik majd az alamizsnakéregetést. Nektek tehát, akik elsôszülöttek vagytok, örülnötök és vigadoznotok kell, és nem szabad húzódoznotok annak megtételétôl, amit ama szent férfiakra örökségként áthagyományoztok.'' XLV. fejezet Egy testvér megfeddése, aki nem akart koldulni menni 75 Boldogságos Ferenc gyakran mondogatta, hogy az igazi Kisebb Testvérnek mindig készen kell állnia az alamizsnagyűjtésre. ,,És minél elôkelôbb valamelyik fiam -- mondta --, annál készségesebbnek kell lennie a menésre, mert ezzel tetézi érdemeit.'' Az egyik helyen élt egy testvér, aki sehogyan sem akart kéregetni menni, ellenben az asztalnál több ember helyett is megfelelt. A szent, mikor látta, milyen nagy barátja hasának, s milyen derekasan kiveszi részét a munka gyümölcsének elfogyasztásából, ellenben mennyire húzódozik a dologtól, egyszer így támadt rá: ,,Menj csak utadra, légy testvér, mert te kizárólag a testvérek verejtékébôl akarsz élni, míg Isten művének végzését elhanyagolod. Olyan vagy, mint a heretestvér, amelyik nem vesz részt a méhek munkájában, mégis elsônek akar lakmározni a mézbôl.'' És a testi ember, mikor látta, hogy torkosságát leleplezték, visszatért a világba, melyet különben még csak fél lábbal hagyott el. Kilépett a szerzetbôl, és aki semmi volt az alamizsnagyűjtésben, a szerzet számára is semmi lett, aki az asztalnál több ember helyett is megfelelt, még több ördög munkáját végezte ezentúl[71]. XLVI. fejezet Hogyan ment eléje az alamizsnát hozó testvérnek, és hogyan csókolta meg a vállát 76 Más alkalommal meg ez történt: az egyik testvér, aki alamizsnával a vállán visszatérôben volt Assisibôl, mikor Portiuncula közelébe ért, énekre gyújtott, és hangos szóval magasztalta az Urat. Ennek hallatára a szent azonnal felugrott, kiszaladt és miután megcsókolta a testvér vállát, alamizsnás tarisznyáját a maga vállára tette át. ,,Áldott legyen, testvérem -- mondta --, aki készségesen indul, alázattal koldul, és végül nagy örömmel tér meg!'' XLVII. fejezet Hogy bírt rá bizonyos világi katonákat, hogy alamizsnát kéregessenek 77 Történt, hogy boldogságos Ferencet, akit akkor már többféle betegség kínzott, és már szinte a végéhez közeledett, a Nocera nevű helységben az assisi polgárságtól küldött követek keresték fel azzal a megbízatással, hogy semmi szín alatt se engedjék idegeneknek jutni a dicsôséget, hogy ôk bírják Isten emberének holttestét. A katonák, akik lóháton kísérték, útközben egy Satriano nevű, fölötte szegény városkába érkeztek. Mivel éhesek voltak, és az evés ideje is itt volt, elszéledtek, de semmit sem tudtak venni. Visszamentek tehát boldogságos Ferenchez, és ezt mondták neki: ,,Most már neked kell alamizsnádból adnod, mivel az égvilágon semmit sem tudtunk vásárolni.'' Erre a szent így válaszolt: ,,Persze, hogy nem kaptatok semmit, mert jobban bíztatok legyeitekben, mint Istenben.'' A dénárokat ugyanis megvetôleg légynek nevezte. ,,De menjetek csak vissza azokba a házakba, melyekben már voltatok, és dénárok helyett Isten szerelmére kérjetek teljes alázattal alamizsnát. Ne szégyelljétek magatokat, hiszen az ôsbűn óta minden jót az alamizsna szerez meg számunkra, és a nagy Alamizsnaosztó kegyes bôkezűségében méltóknak és méltatlanoknak egyaránt osztja javait.'' A katonák erre csakugyan félretették szégyenlôsségüket, készségesen alamizsna után néztek, és íme, Isten szerelméért sokkal többet kaptak, mint elôbb a dénáraikért, mert mindenki vidám lélekkel és versenyezve adakozott nekik. Valóban, még sohasem volt éhínség ott, ahol a bôkezű szegénység uralkodik. XLVIII. fejezet A hallá változott alessandriai kappanhúsról 78 Az alamizsnaadásban inkább a lelkek hasznát, semmint a testnek nyújtott segítséget tekintette a szent, és az adásban és elfogadásban egyaránt magát állította követendô példaként a többiek elé. Mikor egyszer Isten igéjének hirdetésére a lombardiai Alessandriába ment, ott egy istenfélô és igen jó hírben álló ember fogadta magához szállásra, és mindjárt megkérte, hogy az Evangélium szellemének megfelelôen egyék mindenbôl, amit eléje tálalnak. A szent a vendéglátó szíves unszolására szívesen megígérte ezt. Erre a gazda sietett intézkedni, és egy hétéves kappant a lehetô legnagyobb gonddal készíttetett el Isten emberének. A szegények patriarchája és az örvendezô család már az asztalnál ült, mikor az ajtóban váratlanul megjelent egy Béliálfi, egy minden szeretet nélküli is hozzá tökéletes szegénységet színlelô ember[72]. Nagy ravaszul Isten szerelmére alamizsnáért esengett, és jajveszékelve kérte, hogy Isten nevében segítsenek rajta. A szent a mindennél áldottabb és méznél édesebb név hallatára azonnal megragadta az eléje tálalt szárnyas egyik darabját, és kenyérre helyezve odaküldte a koldusnak. De lám, mi történt? A szerencsétlen a kapott húst gondosan elrejtette, hogy alkalomadtán árthasson vele a szentnek. 79 A következô napon a szent az összesereglett nép elôtt szokott módján hirdetni kezdte Isten igéjét. De az elvetemült ember egyszer csak közbekiáltott, és váltig azon erôsködött, hogy a kappanhúst az egész népnek megmutassa. ,,Íme -- kiabálta --, lássátok, milyen ember ez a Ferenc, aki most nektek beszél: szentként tisztelitek ôt, és íme, itt a hús, melyet tegnap este evés közben nekem adott.'' A jelenlevôk valamennyien rátámadtak, és ördögtôl megszállottnak szidalmazták ôt. És lám, a húsdarab, melyet ô kappannak állított, mindenki szemében halnak tűnt fel. Maga a szerencsétlen is, elámulva a csodán, kénytelen volt elfogadni, amit a többiek állítottak. Erôsen elszégyellte magát, bevallotta elkövetett gonoszságát, és az egész hallgatóság elôtt bocsánatot kért a szenttôl. Erre a hús is visszanyerte eredeti formáját, miután a bűnös jobb belátásra tért. ======================================================================== Azokról, akik lemondanak a világról Vita Secunda Második könyv XLIX. fejezet Egy testvér példája, aki javait a szegények helyett rokonainak adta, s akit a szent emiatt megfeddett 80 A szent a Rendbe belépni szándékozókat arra oktatta, hogy mielôtt elhagynák a világot, elôbb ajánlják fel javaikat, és csak azután szenteljék magukat Istennek. Mert a Rendbe, részint a szent Evangélium betűjére való tekintettel, részint a pénzrejtegetés botrányának elkerülésére, csak olyanokat fogadott be, akik mindenükön túladtak, és maguknak semmit sem tartottak meg. 81 Az anconai tartományban történt, hogy prédikációja végeztével egy ember járult a szent elé, és teljes alázattal a Rendbe való felvételét kérte. A szent így felelt neki: ,,Ha Isten szegényeihez kívánsz csatlakozni, elôbb oszd el javaidat a világ szegényei közt!'' Ennek hallatára az illetô elment, és a testies szeretet szavára hallgatva rokonai közt osztotta szét javait, a szegényekrôl ellenben egészen megfeledkezett. Utána visszatért, és még dicsekedett a szent elôtt nagylelkű bôkezűségével. A szent azonban kemény szemrehányással felelt neki: ,,Menj csak utadra, légytestvér, mert még nem jöttél ki atyád házából és rokonságod körébôl[73]. Mivel javaidat rokonaidnak adtad, és ezzel megrövidítetted a szegényeket, nem vagy méltó a szent szegényekhez. A testnél kezdted, és így ingatag alapot vetettél lelki életed épületének.'' És a testies gondolkodású ember csakugyan visszatért övéihez, és visszakérte tôlük javait, melyeket elôbb sajnált a szegényeknek adni. Ezért istenes szándéka is hamarosan elpárolgott. Napjainkban sok embert rászed az ilyen szánalmas osztozkodás: sokan világi kezdettel indulnak neki a szent életnek. Mert senki sem szenteli magát Istennek azért, hogy ezzel rokonait gazdagítsa, hanem hogy az alamizsna árán megváltsa magát bűneitôl, és jó cselekedetei gyümölcsével megszerezze magának az örök életet. Gyakran hangoztatta a szent azt is, hogy a testvéreknek, még akkor is, ha szükséget szenvednek, inkább kell idegenhez, mint a Rendbe belépôkhöz fordulni, egyrészt példaadás okáért, másrészt meg az önzô haszonlesés látszatának elkerüléséért. L. fejezet Egy látomásról, melyet a szegénységgel kapcsolatban látott 82 Legyen szabad itt a szentnek egy emlékezetre méltó látomását elmondani. Egy éjszaka, hosszúra nyúlt imádságának befejezése után, csendesen elszunnyadt. Szentséges lelke belépett Isten szentélyébe, és ott álmában egy különös nôt látott: feje aranyból valónak látszott, melle és karjai ezüstbôl, törzse kristályból, alsóbb tagjai pedig vasból voltak kiformálva. A nô magas termetű volt, és finom művészettel volt kidolgozva. De amilyen szép formájú volt ô maga, olyan visszataszító és szennyes volt a köntöse. A boldogságos atya, mikor reggel felserkent, elmondta látomását a szent életű Pacificus testvérnek, de jelentésének megmagyarázásával adós maradt. Bár az álmot sokan és sokféleképpen magyarázgatták, mi mégis úgy véljük, hogy a tévedés kockázata nélkül elfogadhatjuk Pacificus testvér értelmezését, melyet bizonyára még az álom elmondása közben sugallt neki a Szentlélek: ,,Ez a szépséges nô -- mondta -- Szent Ferenc szép lelkét példázza; az aranyfô a szemlélôdést és az örökkévaló dolgok tudását, az ezüst mell és karok az Úr lélekkel átelmélkedett és tettel megvalósított igéit, a kemény és ragyogó kristály a józanságot és a tisztaságot, a vas a szilárd kitartást, és végül a szennyes köntös a nyomorúságos testet jelenti, mellyel ez a drágalátos lélek be volt takarva.'' Sokan mások viszont, akikbôl szintén Isten lelke szólott, a szent atya jegyesét, a Szegénység úrnôt látták a hölgyben. ,,Ezt is -- mondták -- dicsôségének bére az aranyhoz, jóhírének ragyogása az ezüsthöz, kívül-belül egyforma szegénysége a kristályhoz, és végül mindvégig állhatatos kitartása a vashoz teszi hasonlatossá. A szennyes köntöst pedig a testies gondolkodású emberek vélekedése szôtte a ragyogó szépségű nôre.'' Ismét mások a szerzet történetére alkalmazták az álmot, és az idô beosztásában Dániel próféta példájához igazodtak. Atyánk szempontjából azonban az a legfigyelemreméltóbb, hogy kitért az álom megfejtése elôl, mivel nem akart a felfuvalkodottság színében feltűnni. Ha a Rendre vonatkozott volna álma, semmi esetre sem hallgatott volna róla. ======================================================================== Szent Ferenc részvéte a szegények iránt Vita Secunda Második könyv LI. fejezet A szeretetrôl, mellyel a szegények iránt viseltetett, és hogyan irigyelte meg a nálánál szegényebbeket 83 Nincs nyelv, mely méltóan ki tudná fejezni, milyen mélységes szeretettel viseltetett ezen ember a szegények iránt. Az irgalmasság együtt született vele, és a beléje oltott jóság még fokozta kifelé hatását. Lelke valósággal olvadozott a szegények iránti szeretettôl, és ha valakin nem tudott anyagilag segíteni, legalább szeretettel volt iránta. Mihelyt valami fogyatékosságot vagy szükséget vett észre valakinél, sietett ezt azonnal Krisztus elé tárni. Minden szegényben a szegény Nagyasszonynak Fiát látta, és teljesen csupaszon hordta szívében azt, akit a Szent Szűz ruhátlanul tartott karjaiban. És bár minden irigységet messze űzött magától, a szegénységet nem tudta nem irigyelni. Ha magánál szegényebb emberrel találkozott, mindjárt megirigyelte, és félt, hogy a szegénységért folyó versengésben alul fog maradni. 84 Történt egyszer, hogy Isten embere szokásos prédikációs körútján egy igen szegény emberrel találkozott. Mikor látta, hogy félig-meddig mezítelenül jár, bánatos hangon így szólt kísérôjéhez: ,,Nagy szégyen nekünk ennek az embernek szegénysége, és alaposan rápirít a mi szegénységünkre.'' ,,Milyen címen?'' -- kérdezte társa. Mire a szent siránkozó hangon így válaszolt: ,,Én gazdagságomul és úrnômül választottam a szegénységet, és íme, az ô életében jobban kiütközik a nincstelenség. Avagy nem tudod, hogy világszerte az a hír járja, hogy mi Krisztusért szegényebbek lettünk mindenkinél? Ennek az embernek példája azonban az ellenkezôt mutatja.'' ,,Ó, soha nem látott irigység! Ó, a fiak utánzására méltó vetélkedés! Nem az az irigység ez, mely mások gazdagságán búslakodik, nem az, mely a nap sugaraitól homályba borul, nem az, mely homlokegyenest ellenkezik a kegyességgel, és mely kajánságtól sápadozik. Avagy azt hiszed, hogy az evangéliumi szegénységben nincsen semmi irigyelni való? Hiszen benne van Krisztus és benne minden mindenben. Miért töröd tehát magadat jövedelmek után, te, mai klerikus? Hiszen már holnap meglátod, milyen gazdag volt Ferenc, és viszont tapasztalni fogod, hogy a kezeden felgyűlt javak a kínok forrásai lettek.'' LII. fejezet Hogyan feddett meg egy testvért egy szegény meggyanúsítása miatt 85 A szent prédikációját követô napon egy szegény, méghozzá beteg ember jött a lakóhelyükhöz. Ferenc a szerencsétlen kettôs baján -- szegénységén és betegségén -- megindulva, a szegénységrôl kezdett beszélgetni kísérôjével. Mikor a szenvedô iránti részvét már egész lényét át- meg átjárta, kísérôje így szólt hozzá: ,,Testvér, való igaz, hogy ez az ember nagyon szegény, de könnyen lehetséges, hogy az egész tartományban nincs még egy ember, aki jobban vágyakoznék a gazdagság után.'' A szent rögtön megfeddte a testvért, és miután ez visszavonta állítását, így szólt hozzá: ,,Siess gyorsan, vesd le ruhádat, borulj a szegény ember lába elé, és valld be neki bűnödet! Sôt, ne csak bocsánatot kérj tôle, hanem azért is esedezzél hozzá, hogy imádkozzék éretted!'' A testvér szót fogadott, odament a koldushoz, és bocsánatot kért tôle. Visszatérése után a szent így folytatta szavait: ,,Valahányszor szegénnyel találkozol, testvérem, mindannyiszor emlékezzél rá, hogy benne a mi Urunk és az ô szegény anyjának tükörképe áll elôtted. Hasonlóan a betegek látásakor arra gondolj, aki betegségeinket hordozta.'' Valóban, Ferenc szívén állandóan ott pihent a mirhacsokor[74], szeme szüntelenül az ô Fölkentjének orcájára tekintett[75], és egy pillanatra sem szűnt meg a fájdalmak férfiát nézni, aki ismeri minden betegségünket[76]. LIII. fejezet Arról a köpenyrôl, melyet Celanóban egy anyókának adott 86 Celanóban történt, hogy Szent Ferenc a téli idôre való tekintettel egy köpeny módjára összehajtott posztódarabot terített a vállára, melyet a testvérek egy tivoli jóakarója adott neki kölcsön. A marsicai püspök palotájában azonban, ahol szálláson volt, egy alamizsnát kérô anyóka került eléje. Láttára azonnal lekerítette válláról a posztót, és bár nem az övé volt, odaajándékozta az anyókának. ,,Siess csak -- mondta --, és készíts belôle magadnak ruhát, mert ugyancsak rászorulsz!'' Az asszony, nem tudni félelembôl-e, tetszésbôl-e, nevetett is, meg csodálkozott is. Azután fogta a posztót, a lehetô leggyorsabban hazafutott vele, s otthon ollóval azonnal darabokra vágta, nehogy késlekedésével a visszakövetelés veszedelmének tegye ki magát. A feldarabolásnál azonban úgy találta, hogy a posztó nem elegendô egy rend ruhára. Elôzô jóságára gondolva visszatért tehát a szenthez, és jelentette neki, hogy kevés a posztó. A szent kísérôjére vetette szemét, aki ugyanakkora posztódarabot viselt a vállán, és így szólt hozzá: ,,Hallod, testvér, mit mond ez a szegény asszony? Az Isten szerelmére, inkább mi tűrjük a hideget, és a posztót add a szegény öregnek, hogy kiegészítse vele ruháját!'' És társa, miként ô, szintén odaadta a posztót, ôk ketten pedig ott maradtak félig mezítelenül, csakhogy felruházzák az anyókát. LIV. fejezet Egy másik szegényrôl, akit szintén köpennyel ajándékozott meg 87 Más alkalommal, mikor Sienából volt visszatérôben, megint egy szegény emberrel találkozott. Odaszólt kísérôjének: ,,Testvér, ennek a szegény embernek okvetlenül oda kell adnunk a köpenyünket. Hiszen jog szerint ôt illeti, mert mi csak arra az idôre kaptuk kölcsönbe, amíg magunknál szegényebbel nem találkozunk.'' A testvér azonban ismerve a kegyes atya gyengélkedô állapotát, határozottan ellenezte, hogy önmaga elhanyagolásával másról gondoskodjék. A szent azonban ezt mondta: ,,Nos hát, én nem akarok tolvaj lenni; már pedig mindenki tolvajlásnak tudná be, ha mi nem adnánk oda a köpenyt annak, aki nálunknál jobban rászorul.'' Erre az érvelésre a testvér felhagyott ellenkezésével, a szent pedig odaajándékozta a köpenyt. LV. fejezet Egy másik szegény iránt tanúsított hasonló jó cselekedetérôl 88 Ugyanez az eset ismétlôdött meg Celle di Cortonában. Boldogságos Ferenc akkoriban új köpenyt hordott, melyet a testvérek nem kis áldozattal szereztek számára. De odajött hozzá egy szegény ember, aki meghalt felesége és árván maradt családja miatt siránkozott. A szent ezt mondta neki: ,,Isten szerelméért én kész vagyok neked adni ezt a köpenyt, de azzal a kikötéssel, hogy csak annak adod vissza, aki drágán megfizet érte.'' A testvérek rögtön odafutottak, hogy megakadályozzák az ajándékozást, illetve visszavegyék a köpenyt. A szegény ember azonban, biztatást merítve a szent atya tekintetébôl, kézzel és körömmel védte a köpenyt, mint jogos tulajdonát. A testvérek utoljára is kénytelenek voltak visszavásárolni tôle a köpenyt, és ô a vételár felvétele után távozott. LVI. fejezet Hogyan engedte át egy embernek a köpenyét csak azért, hogy ne gyűlölje urát 89 Szent Ferenc egyszer a perugiai tartományban fekvô Coléban egy olyan emberrel találkozott, akit még világi korából ismert. ,,Hogy vagy, testvér?'' -- kérdezte tôle. Az azonban keserű lélekkel azonnal átkokat kezdett szórni urára, mivel az mindenébôl kiforgatta. ,,Uram jóvoltából -- mondta --, akit a mindenható Úristen verjen meg, bizony nagyon rosszul állok.'' Szent Ferenc szíve megesett az emberen, de nem annyira teste, mint inkább a lelke miatt. Hiszen a halálos gyűlölet állapotában volt. Így szólt tehát hozzá: ,,Testvér, az Isten szerelméért bocsáss meg uradnak, hogy megmentsd a lelkedet! Hiszen még az is lehetséges, hogy urad visszatéríti, amivel neked tartozik. Máskülönben anyagi javaid után lelkedet is elveszted.'' Ô azonban mindegyre csak ezt hajtogatta: ,,Semmi szín alatt sem bocsátok meg neki addig, amíg vissza nem adja, amit elvett tôlem.'' Boldogságos Ferenc, akin éppen akkor köpeny volt, erre így szólt: ,,Íme, neked adom ezt a köpenyt, csak bocsáss meg uradnak az Úristen szerelméért!'' Az ember erre a nagylelkű ajánlatra egészen megjuhászodott; átvette a köpenyt, és elfelejtette a sérelmeket. LVII. fejezet Hogyan adta oda egy szegénynek habitusa szegélyét 90 Egy alkalommal, mikor egy koldus alamizsnát kért tôle, mivel semmi sem volt kezénél, habitusának szegélyét vágta le, és azt adta oda a koldusnak. Máskor meg alsó ruháját húzta le hasonló okból. Ilyen mélységes szeretettel szerette a szegényeket, és ilyen lángoló hévvel követte a szegény Krisztus nyomdokait. LVIII. fejezet Hogyan adatta oda két testvér szegény édesanyjának a Rend birtokában levô egyetlen Újszövetséget 91 Egyszer két testvér édesanyja járult a szent elé, és teljes bizalommal alamizsnát kért tôle. A szent atyának megesett rajta a szíve, s ezért ezzel a kérdéssel fordult helyetteséhez, Cattani Péterhez: ,,Tudunk-e valami alamizsnát adni anyánknak?'' Tudniillik az volt a szokása, hogy az egyes testvérek anyját a maga és az összes testvérek anyjának szólította. Péter testvér a kérdésre így válaszolt: ,,Van egy Újszövetségünk, amibôl breviárium hiányában a matutinum olvasmányait olvassuk.'' Erre boldogságos Ferenc ezt mondta: ,,Add oda az Újszövetséget anyánknak, hogy árán fedezni tudja a szükségleteit; hiszen a könyv szövege úgyis arra int bennünket, hogy ne szűnjünk meg segíteni a szegényeket. Meggyôzôdésem, hogy az ilyen ajándék kedvesebb Isten szemében, mint az olvasás.'' A könyvet tehát odaadták az asszonynak, és így az elsô Újszövetség, amely a Rend birtokában volt, ilyen szent célra fordíttatott. LIX. fejezet Hogyan adta oda köpenyét egy szegény szembajos asszonynak 92 Abban az idôben, mikor Szent Ferenc beteg szemeinek kezeltetése céljából a rieti püspök palotájában tartózkodott, egy machilonei szegény asszonyka, aki ugyanabban a betegségben szenvedett, mint ô, kereste fel orvosát. A szent erre a hírre bizalmas beszélgetésük során többek közt ezt mondta kísérôjének: ,,Gvárdián testvér, a kölcsönt kötelesek vagyunk megtéríteni.'' Mire az így válaszolt: ,,Hát térítsük meg, atyám, ha nálunk van.'' ,,Ezt a köpenyt -- mondta ô -- kölcsönbe kaptuk ettôl a szegény asszonytól; adjuk tehát vissza neki, mert nincsen pénze a kezeltetés költségeinek fedezésére.'' A gvárdián azonban így felelt: ,,Testvér, ez a köpeny az enyém; én azt senkitôl nem kölcsönöztem. Amíg neked jól esik, ám használd; de ha nem akarod tovább igénybe venni, nekem kell visszaadnod.'' Tudniillik a gvárdián csak kevéssel elôbb egyenesen Szent Ferenc használatára vásárolta a köpenyt. A szent azonban nem hagyta annyiban a dolgot. ,,Gvárdián testvér -- mondta --, te eddig mindig udvarias voltál hozzám; kérlek tehát, mutass továbbra is udvariasságot irántam!'' Erre a gvárdián azt mondta: ,,Atyám, tégy úgy, ahogyan a Lélek sugallja.'' Ennek hallatára Ferenc azonnal magához szólított egy világi embert, aki nagy tisztelôje volt neki, és így szólt hozzá: ,,Fogd ezt a köpenyt és melléje tizenkét kenyeret, és mondd meg annak a szegény asszonynak: ťAz a szegény ember, akinek odakölcsönözted köpenyedet, hálásan köszöni a kölcsönt, de most már vedd vissza, ami a tied.Ť'' Az ember azonnal elsietett, és szóról szóra elmondott mindent. De az asszony azt hitte, hogy gúnyt űznek belôle, és egészen kipirulva kiáltotta: ,,Hagyj engem békén a te köpenyeddel; nem értem, mit beszélsz!'' Az ember azonban váltig erôsködött, és az egész szállítmányt kezébe adta. Erre már az asszony is gondolkodóba esett. Belátta, hogy nem lehet csalárdság a dologban. Másrészt meg attól félt, hogy esetleg nem lesz semmi a könnyű üzletbôl, ezért még azon éjszaka felkerekedett, és mit sem gondolva szemei kezeltetésével, a köpennyel visszatért otthonába. LX. fejezet Hogyan jelent meg neki útjában három asszony, és hogyan tűnt el különös üdvözlése után 93 A következôkben egy nehezen értelmezhetô, de kétségtelenül megtörtént dolgot óhajtok elmondani. Mikor Krisztus szegénye, Ferenc, szemei kezeltetése céljából Rietibôl Sienába ment, útközben a Rocca Campiglia melletti síkságon haladt át. Kísérôje egy orvos volt, aki különös jóakarattal viseltetett a Rend iránt. És íme, egyszerre csak három koldusszegény asszony tűnt fel az útszélen; termetre, életkorra és arcra annyira hasonlítottak egymáshoz, mintha csak egy mintára öntötték volna ôket. Mikor a szent odaért hozzájuk, tiszteletteljesen meghajtották a fejüket, és ezzel a szokatlan üdvözléssel köszöntötték ôt: ,,Hát csak jöjjön a Szegénység úrnô''! Ennek hallatára a Szent kimondhatatlan örömmel telt el; mert semmi címen nem örült annyira az emberek köszöntésének, mint amire az asszonyok köszöntése célzott. És mivel az asszonyokat valóban nagyon szegényeknek tartotta, odafordult a kíséretében levô orvoshoz, és így szólt hozzá: ,,Az Isten szerelmére kérlek, adj rá módot, hogy valami alamizsnát tudjak adni ezeknek a szegény nôknek!'' Az orvos erre elôhúzta erszényét, és lováról leszállva mindegyiknek adott néhány pénzdarabot. Azután folytatták útjukat a megkezdett irányba. Kis idô múlva visszanéztek, de sem a testvérek, sem az orvos nem voltak képesek egyetlen asszonyt sem felfedezni a lapos tájon. Módfölött elcsodálkoztak ezen, és az esetet az Úr csodatételei közé sorolták. Hiszen lehetetlen volt nem látniuk, hogy nem lehettek igazi asszonyok azok, akik a madaraknál is gyorsabban tovaszálltak. ======================================================================== Szent Ferenc imádságszeretetérôl Vita Secunda Második könyv LXI. fejezet A szent imádkozásának helyérôl, idejérôl és lángoló hevérôl 94 Isten embere, Ferenc, bár testben még távol volt az Úrtól, lélekben már az ég felé szárnyalt. Már itt a földön az angyalok polgártársa volt, és csupán a test korlátja választotta el tôlük. Egész lelkével Krisztust szomjúhozta, és neki ajánlotta nemcsak szívét, hanem testét is. Imádságának csodás varázsáról közvetlen szemtanúként szeretnénk egyet s mást elmondani az utódok buzdítására; már amennyire ilyesmit egyáltalában rá lehet bízni emberi fülekre. Mivel attól tartott, hogy ha nem halad elôre szüntelenül, szükségképpen visszaesik, egész idejét megszentelt nyugvássá alakította[77], és ezalatt szorgalmasan írogatta szívébe a bölcsesség igéit. Ha világi látogatókat fogadott vagy más ügyeket intézett, inkább megszakította elfoglaltságát, semmint megvárta annak végét, és sietett magányába menekülni. Ízetlen volt neki a világ, mint olyan embernek, aki már belekóstolt a mennyei édességbe, és az isteni gyönyörűség élvezésén kifinomult ízlésével nem tudta élvezni az emberek durva ételeit. Ha csak tehette, mindig valami rejtekhelyet keresett magának, hogy ott ne csak lelkével, hanem minden tagjával egyesülhessen Istennel. Ha váratlanul a közösségben látogatta meg az Úr, hogy ne maradjon cella nélkül, köpenyét hajtogatta össze cellaformára; ha pedig köpenye sem volt, hogy a rejtett manna titka titokban maradjon[78], habitusának ujjával takarta el arcát. Általában azon igyekezett, hogy valami módon elkülönítse magát a körülállóktól, nehogy azok észrevegyék a jegyes érintését[79], és mintha a hajó födélzetén tolongó sokaságba vegyült volna bele, lehetôleg látatlanul végezte imádságát. Ha már semmi mást nem tudott tenni, szívét rendezte be Isten templomának. Elragadtatásában még sóhajtozni is elfelejtett, és Istenbe temetkezése közben alig lélegzett, és jóformán semmi életjelt nem adott magáról. 95 Így ment ez odahaza. Ha ellenben kint az erdôben vagy a pusztában végezte imádságát, az egész erdôt eltöltötte sóhajtásaival, a földet könnyeivel áztatta, mellét kezével verdeste, és mintha hozzáférhetetlen búvóhelyen lett volna, hangos szóval beszélni kezdett Urával. Itt felelt neki, mint bírájának, itt tárta eléje kéréseit, mint atyja elé, itt társalgott vele, mint barátjával, és enyelgett, mint jegyesével. Hogy szívének minden rostját minél változatosabb áldozatként ajánlhassa fel, szemét állandóan rajta pihentette a sokféle és lényegében mégis egyetlen Fölségen[80]. Sokszor anélkül, hogy ajkait mozgatta volna, magában imádkozott, és azzal, hogy külsô érzékeit befelé összpontosította, lelkét szinte az égig való szárnyalásra képesítette. Így minden tehetségét és érzését arra az egy dologra irányította, amit éppen kért az Úrtól, és nem is annyira imádkozó (embernek), mint inkább imádságnak látszott[81]. Mit gondoltok, mekkora édesség önti el azt, aki így szokott imádkozni? Ezt azonban csak ô maga tudná megmondani. Én inkább csak csodálni tudom ôt. Ennek megítélésére csak azok hivatottak, akik magukon próbálták; akik nem próbálták, azok sohasem fogják megérteni. Ilyenkor egész benseje izzásba jött, s a tekintete, úgyszintén szeretettôl olvadozó lelke már a mennyek országában idôzött. Boldogságos atyánk saját hibájából egyetlen egyszer sem mulasztotta el a Lélek látogatását megragadni; ellenkezôleg, valahányszor csak alkalma nyílt rá, mindig kész volt fogadni, és ameddig csak az Úr engedte, nem szűnt meg ingyen kapott édességét élvezni. Ha pedig valamilyen ügy elintézése sürgette, vagy utazni készült, és elôre megérezte a kegyelem érintését, adagolva és sűrűn megismétlôdô változatokban élvezte végig ezt a mindennél édességesebb mannát. Az is megtörtént, hogy útközben elôreküldte kísérôit, maga pedig megállott (a Lélek) új látogatásának élvezésére; így a kegyelem nem volt benne hiábavaló. LXII. fejezet A kánoni órák ájtatos végzésérôl 96 A kánoni órákat nem kisebb tisztelettel, mint buzgósággal végezte. Mert ámbár szem-, gyomor-, máj- és lépbajban szenvedett, sohasem volt rábírható, hogy zsoltározás közben falhoz vagy korláthoz támaszkodjék; ellenkezôleg, mindig álló helyzetben, kapucium nélkül[82], egy pontba tekintô szemmel és megszakítás nélkül végezte a zsolozsmát. Ha gyalogosan járta a világot, a zsolozsma végzésére mindig megállott, ha pedig lóháton ment, leszállott a földre. Egy napon, Rómából jövet a szakadó esô ellenére is leszállott lováról imádságát végezni, és olyan sokáig állott egy helyben, hogy közben bôrig ázott. ,,Ha a test -- mondta -- olyan kényelmes tápláléka vételében, mely pedig vele együtt a férgek eledele lesz, mennyivel kényelmesebbnek és nyugalmasabbnak illik a léleknek lennie, mikor az ô eledele maga Isten.'' LXIII. fejezet Hogyan űzte el imádság közben a szórakoztató gondolatokat 97 Súlyos véteknek tartotta, ha imádság közben hiú képzelgéseken elszórakozott. Ha ilyesmi megtörtént vele, nem nyugodott addig, míg gyónással jóvá nem tette hibáját. Ez a szokása idôvel annyira vérévé vált, hogy aránylag keveset szenvedett ilyen zaklatásoktól[83]. Egyszer, nagyböjtben, hogy fennmaradt perceit hasznosan tölthesse el, valamilyen edény készítésével bajlódott. Egy napon, miközben a terciát imádkozta nagy áhítattal, szeme véletlenül az edényre tévedt; abban a szempillantásban érezte, hogy a bensô ember áhítata lelohadt. Módfölött bántotta, hogy szívének szava megszűnt az isteni fülek felé szárnyalni. Ezért a tercia végeztével a testvérek füle hallatára ezt mondta: ,,Ó, te haszontalan semmiség, hát ennyire hatalmadba tudtad keríteni a lelkemet, és ennyire ki tudtad magából forgatni! Ím, ezennel az Úrnak áldozlak, mert akadályoztál a neki való áldozásban.'' Ezzel megragadta az edényt, és a tűzbe dobta. ,,Szégyelljük magunkat -- mondta --, hogy ilyen haszontalan képzelgésektôl engedjük magunkat vezettetni, holott imádság idején a nagy Királlyal társalgunk.'' LXIV. fejezet Egy elragadtatásról 98 A szent sokszor annyira belemerült a szemlélôdés édességébe, hogy magán kívül ragadtatott, de elragadtatás közben szerzett természetfölötti tapasztalatairól sohasem beszélt senkinek. Egy esetbôl azonban, mely nyilvánosságra jutott, megítélhetjük, mily gyakran ragadtatott a mennyei édesség élvezésére. Egyszer szamárháton ülve Borgo San Sepolcrón kellett áthaladnia. De mialatt egy lepratelepen egy kicsit ki akarta magát pihenni, sokan tudomást szereztek Isten emberének jövetelérôl. Férfiak és asszonyok azonnal nagy számmal kezdtek hozzá özönleni, hogy lássák, és szokott áhítattal megérintsék. És lám, mi történt? Az emberek csakugyan tapogatni kezdték, sôt ide-oda ráncigálták, és ruhájából darabokat vágtak ereklyének. Ô azonban mindezzel szemben teljesen érzéketlennek látszott, és mintha halott lett volna, semmit sem vett észre abból, ami körülötte történt. Már messze túl jártak Borgón, és a kívánt hely felé közeledtek, mikor a mennyei dolgok szemlélôje, mintha idegenbôl jött volna, aggodalmasan kérdezte, mikor érnek már Borgóba. LXV. fejezet Milyen magatartást tanúsított imádság után 99 Mikor magánimádságairól, amelyek alatt egészen más emberré lett, visszatért, minden tôle telhetô módon iparkodott a többiekhez alkalmazkodni, nehogy arcának szokatlan ragyogásával feltűnést keltsen, és emiatt a nyert kegyelmet elveszítse. Bizalmasabb testvérei elôtt nem egyszer így beszélt: ,,Ha Isten szolgája valami új kegyelemben részesül az Úrtól, mielôtt abbahagyná imádságát, emelje szemét az égre, és két kezét összekulcsolva mondja: ťEzt a vigasztalást és édességet te küldötted, Uram, nekem, méltatlan bűnösnek, én pedig, ím ezennel visszautalom hozzád, hogy te tartogasd számomra. Mert lásd, én kincstáradnak fosztogatója vagyok.Ť Majd ismét: ťVedd vissza, Uram, javaidat, melyeket e világon nekem juttattál, és ôrizd meg számomra a jövô életre.Ť' Igen -- mondotta --, úgy kell intézni a dolgot, hogy amikor visszatér valaki az imádságból, olyan nyomorúságos bűnösnek mutassa magát a többiek elôtt, mintha semmi új kegyelemben nem részesült volna.'' Ezt is mondta: ,,Könnyen megesik, hogy felbecsülhetetlen értékű dolgot semmiségért vesztegetünk el; de azt, akitôl nyertük, nem könnyű újból való megadására indítanunk.'' Végül az is szokása volt, hogy olyan halkan, szinte lopva kelt fel az imádsághoz, hogy társai jóformán észre sem vették felkelését és imádkozását. Ellenben amikor nyugovóra tért, szándékosan zajt ütött, hogy mindenki tudomást szerezzen lefekvésérôl. LXVI. fejezet Hogyan vesztette el egy püspök a beszélôképességét, amiért imádság közben meglepte a szentet 100 Történt egyszer, hogy mialatt Szent Ferenc a Portiunculának nevezett helyen imádságát végezte, megjelent az assisi püspök, hogy szokása szerint baráti látogatást tegyen nála. Mihelyt belépett, kérdezôsködés nélkül és meglehetôsen tiszteletlenül egyenesen a szent cellája felé indult, és miután bezörgetett hozzá, belépni készült. De alig dugta be a fejét, és alig pillantotta meg az imádkozó szentet, hirtelen remegés fogta el, minden tagja megmerevedett, és mindezeken felül beszélôképességét is elveszítette. Isten akaratából erôszakkal húzták el onnan, és hátráló lépésekkel messzire elvezették. Úgy gondolom, hogy ez vagy azért történt, mert a látogató nem volt méltó a titok meglátására, vagy azért, mert a szent méltó volt, hogy a már megnyert kegyelmet huzamosabban élvezze. A püspök egészen kábultan tért vissza a testvérekhez, elsô szóra bevallotta hibáját, miután beszélôképességét is visszanyerte. LXVII. fejezet Hogyan tapasztalta meg egy apát önmagán Szent Ferenc imádságának hatékonyságát 101 Más alkalommal meg az történt, hogy a perugiai Szent Jusztin- monostor apátja véletlenül találkozott Szent Ferenccel. Azonnal leszállott lováról, és egy ideig elbeszélgetett vele lelki ügyeirôl. Mikor végre elvált tôle, alázatosan megkérte a szentet, imádkozzék érette. Szent Ferenc csak ennyit mondott: ,,Kész örömest imádkozom éretted, uram!'' És valóban, mihelyt eltávozott az apát, így szólt kísérôjéhez: ,,Várj csak egy keveset, testvér, mert teljesíteni akarom ígéretemet!'' Ô tudniillik azok közé tartozott, akik nem veszik könnyedén az imádságra vonatkozó ígéretüket, hanem azt gyorsan be is váltják. És íme, mialatt a szent Istenhez könyörgött, az apát valami egészen szokatlan bensô forróságot és soha addig nem tapasztalt lelki édességet érzett; szinte elalélt magánkívüli elragadtatásában. Kénytelen volt egy idôre megállni. De mire magához tért, azonnal rájött, hogy ez Szent Ferenc imádságának hatása volt. Ettôl az idôtôl fogva még nagyobb szeretettel viseltetett tehát a Rend iránt, és sokaknak valóságos csodaként beszélte el a vele történt esetet. Isten szolgáihoz illik is, hogy ilyen ajándékokkal kedveskedjenek egymásnak; egyedül ilyen adás és viszonzás méltó hozzájuk. A szent szeretet, melyet lelkinek is mondanak, beéri az imádság gyümölcsével, és kevésbe veszi a mulandó ajándékokat. Azt hiszem, hogy a szent szeretet lényege ez: kölcsönösen segíteni egymást a lelki harcban, és kölcsönösen ajánlani egymást Krisztus ítélôszéke elôtt. De mit gondoltok, mily magasra emelkedhetik az imádság szárnyain az, aki ilyen magasba tudott lendíteni másokat? ======================================================================== A szent jártasságáról a Szentírásban és szavainak Vita Secunda hatékonyságáról Második könyv LXVIII. fejezet Milyen volt tudománya és emlékezôtehetsége 102 Ez a férfiú, jóllehet sohasem végzett magasabb tanulmányokat, a felülrôl, Istentôl jövô bölcsesség birtokában és az örök fény sugaraitól megvilágosítva mégis meglepô jártassággal bírt a Szentírásban. A bűn szennyétôl el nem homályosított értelme könnyűszerrel behatolt a titkok rejtelmeibe, és ahol a tudósok tudománya kívül rekedt, oda belépett a szeretô (lélek) meleg érzésével. Néha olvasott is a szent könyvekbôl, és amit egyszer emlékezetébe vésett, azt kitörölhetetlenül beleírta szívébe. Könyv gyanánt inkább emlékezetét használta[84], mert amit fülével befogadott, azt azon nyomban buzgó és kitartó elmélkedés tárgyává tette. Az volt a meggyôzôdése, hogy ez az olvasás- és tanulásmód sokkal gyümölcsözôbb, mint az értekezések ezreivel való bajlódás. Igazi bölcsnek[85] csak azt tartotta, aki az örök élet vágyát eléje helyezi minden másnak. Azt is állította, hogy a maga megismerésébôl könnyen eljut Isten megismerésére az, aki alázatos lélekkel és nem felfuvalkodva merül bele a Szentírás tanulmányozásába. Gyakran megoldott nehéz kérdéseket, és keresetlen szavak nélkül is fényes értelmet és vonzó erényeket árult el. LXIX. fejezet Egy prófétai helyrôl, melyet egy domonkos rendi testvér kérésére megmagyarázott 103 Mikor a szent Sienában tartózkodott, történetesen odaérkezett egy domonkos rendi testvér, egy igazán lelki ember, és amellett a szent teológia doktora. Fölkereste tehát boldogságos Ferencet, s hosszú és édes társalgásba merült vele az Úr igéirôl. Többek közt Ezekiel ezen helyének értelme felôl is érdeklôdött nála: ,,Ha nem hirdeted a gonosznak gonoszságát, lelkét a te kezeden keresem.'' [86] ,,Mert én -- fűzte hozzá magyarázatul -- sok embert ismerek, jó atyám, akikrôl tudván tudom, hogy súlyos bűnben élnek, és mégsem hirdetem mindig gonoszságukat. Vajon ezek lelkét az én kezemen keresik-e?'' Mikor pedig boldogságos Ferenc azzal mentegetôzött, hogy ô tanulatlan ember, s ezért inkább tanulnia kellene, semmint a Szentírás értelme felôl véleményt nyilvánítania, alázatos ember létére így biztatta: ,,Testvér, én már több tudóstól hallottam ennek a helynek értelmezését, szívesen hallanám tehát a te véleményedet is''. Erre boldogságos Ferenc így felelt: ,,Ha általánosságban vesszük ezt a helyet, én úgy értelmezem, hogy Isten szolgájának úgy kell életével és szentségével fényeskednie, hogy a gonoszok szemrehányásnak érezzék példájának ragyogását és életének ékesszólását. Így fogva fel a dolgot, életszentségének szertesugárzása és jóhírének illata valóban mindenki számára érthetô módon hirdeti a gonoszok gonoszságát.'' A szerzetes sokat épült e feleleten, és távozásakor ezt mondotta boldogságos Ferenc társainak: ,,Testvéreim, ennek az embernek tisztaságból és elmélkedésbôl táplálkozó teológiai tudása olyan, mint a szárnyaló sas, a mi tudományunk ellenben hason csúszik a földön.'' LXX. fejezet Egy bíboros kérdéseire adott feleleteirôl 104 Máskor meg, amikor Rómában az egyik bíboros házában szállt meg, a hozzá intézett homályos kérdésekre olyan világos és mélyenszántó feleleteket adott, hogy azt lehetett volna hinni róla, hogy egész életében a Szentírással foglalkozott. Végre a bíboros úr ezt mondta neki: ,,Én nem úgy kérdezlek téged, mint tudóst, hanem, mint olyan embert, akiben Isten lelke lakozik, és feleleteidet azért fogadom szívesen, mert tudom, hogy Istentôl jönnek.'' LXXI. fejezet Hogyan magyarázta meg egy testvérnek, aki olvasásra buzdította, miben áll az ô tudománya 105 Mikor egyszer betegen feküdt, és mindenféle fájdalmak gyötörték, kísérôje ezt találta neki mondani: ,,Atyám, te eddig mindig a könyvekhez folyamodtál, és fájdalmaid ellen mindenhol azokban találtál orvosságot. Kérlek, tehát, tedd most is ezt, és olvastassál valamit a prófétákból. Talán megvidámul lelked az Úrban[87].'' Mire a szent így felelt: ,,Jó dolog az Írás bizonyságait olvasni, jó dolog a mi Urunkat és Istenünket keresni benne. Én azonban már olvastam belôle annyit, amennyi elmélkedésre és szemlélôdésre untig elegendô; fiam, nincsen szükségem többre: tudom, hogy a szegény Krisztus megfeszíttetett.'' LXXII. fejezet Arról a két kardról, melyet Pacificus testvér a szent szájában megvillanni látott[88] 106 Az anconai tartományban élt egy világi ember, aki magáról megfeledkezve és Istennel nem törôdve egészen a világi hiúság szolgálatára adta magát. A ,,versek királyának'' is nevezték, mivelhogy valóban fejedelme volt a léha dalokat zengô énekeseknek, s ezenfelül világias szellemű dalok szerzôje. Hogy ne szaporítsam tovább a szót, csak annyit mondok, hogy a dicsôség olyan magasra emelte ezt az embert, hogy világraszóló fénnyel maga a császár koronázta ôt költôvé[89]. Mialatt azonban így a sötétségben tévelygett, és a hazugság kötelékeivel húzta a gonoszságot[90], az isteni irgalom könyörületre indult iránta, és elhatározta, hogy magához téríti ôt, nehogy elvesszen, aki eltaszíttatott[91]. A Gondviselés intézkedésébôl ugyanis az történt, hogy a szegény úrnôk egyik monostorában véletlenül összetalálkozott boldogságos Ferenccel. A boldogságos atya (lelki) lányainak meglátogatására jött több társával, ô pedig egyik rokonát kereste fel szintén többedmagával. És alighogy rajta lôn az Úr keze[92], tulajdon testi szemeivel látta, hogy Szent Ferencet két, kereszt alakban összeillesztett fényes kard járta által: az egyik fejétôl a lábáig, a másik pedig, mellén keresztül, egyik kezétôl a másikig ért. Bár eddig nem ismerte boldogságos Ferencet, a nagyszerű csodából rögtön megérezte, hogy csakis ô lehet. A szokatlan látványon elámulva már-már életének megjobbítására kezdett gondolni, de a döntést késôbbre akarta halasztani. Mikor azonban a boldogságos atya elsô ízben szólott a jelenlevôkhöz, Isten igéjének kardja ôt magát is általverte. Utána ugyanis a szent külön is beszélt neki a világ hiúságáról, ellenállhatatlan édességgel a világ megvetésére intette, s végül az isteni igazságossággal való fenyegetéssel verte által szívét. Ô erre tüstént így szólt: ,,Mi szükség van még szavakra? Térjünk át a tettekre. Ragadj ki engem az emberek kezébôl, és adj át a nagy Császárnak.'' És a szent már a rákövetkezô napon beöltöztette ôt, és mivel ô vezette vissza az Úr békéjéhez, a Pacificus nevet adta neki. Megtérése annál nagyobb épülésére szolgált sokaknak, minél szélesebb volt hiú barátainak köre. A boldogságos atya barátságának örülve Pacificus testvér olyan édességet kezdett érezni, amirôl addig sejtelme sem volt. Ismételten megadatott neki olyasmit látni, ami mások elôtt rejtve maradt. Kevéssel utóbb például egy nagy Thau jelet[93] látott boldogságos Ferenc homlokán, mely sokszínű díszítésével még a páva színpompáját is felülmúlta. LXXIII. fejezet Szavainak hatékonyságáról és egy orvosnak ide vonatkozó bizonyságáról 107 Szent Ferenc mint evangélista, jobbára egyszerű embereknek és egyszerű témákról prédikált, és így inkább erôteljességre, mint szépen csengô szavakra volt szüksége, de fejlettebb lelki igényű és műveltebb emberek közt élettel teljes és mély tartalmú beszédeket is tudott mondani. Röviden megmagyarázta azt, amit lehetetlen volt szavakkal kifejteni, és a szavait kísérô eleven mozdulataival és ide- odahajlásával szinte az égig ragadta hallgatóit. Nem használta a (filozófiai) megkülönböztetések kulcsait, minthogy nem volt szüksége olyan beszédek elrendezésére, melyeket nem ô maga készített. Szavainak erôt az igazi erény és bölcsesség ereje, Krisztus kölcsönzött. Egyszer egy bizonyos nagy tudású és ékesszólású orvos azt mondotta: ,,Bár mások prédikációit szóról szóra megjegyzem, egyes-egyedül Szent Ferenc szavait nem tudom megjegyezni. Ha valamit mégis emlékezetembe vések szavaiból, az az érzésem, hogy ezek nem azok a szavak, mint amik elôzôleg ajkáról elhangzottak.'' LXXIV. fejezet Szilveszter testvér közvetítésével hogyan űzte ki szavainak erejével Arezzóból az ördögöket 108 Ferenc szavai nemcsak közvetlenül voltak hatékonyak, hanem akkor sem tértek vissza eredménytelenül[94], ha másnak szájából hangzottak el. Történt egyszer, hogy Arezzo városába éppen akkor érkezett meg, amikor ez a belvillongások miatt már-már a bukás szélén állott. Isten embere a városon kívül egy tanyán szállott meg, és látta, miként vigadoznak az ördögök a város fölött, és miként ingerlik a polgárokat polgártársaik gyilkolására. Azonnal magához szólította tehát Szilveszter testvért, Isten egyszerű emberét, és a következô parancsot adta neki: ,,Menj a város kapujához, és a mindenható Isten nevében parancsold meg az ördögöknek, hogy tüstént takarodjanak a városból!'' És a szent egyszerűség sietett teljesíteni a parancsot: magasztalással járulva az Úr színe elé[95], a kapuban harsány szóval így kiáltott: ,,Isten nevében és Ferenc atyánk parancsára tüstént távozzatok, ördögök, valahányan csak vagytok!'' És íme, kevés idôvel rá a városba újból visszatért a békesség, és az egymás iránti méltányosság jogait újból tiszteletben kezdték tartani. Boldogságos Ferenc tehát jogosan állíthatta egy, utána mondott beszédének bevezetô részében: ,,Úgy szólok most hozzátok, mint akik valamikor az ördögök alattvalói és szíjra fűzött rabszolgái voltatok, de azután egy szegény ember könyörgésére -- tudom kiére -- megszabadultatok.'' LXXV. fejezet A fentebb említett Szilveszter testvér megtérésérôl és egy látomásáról 109 Azt hiszem, nem lesz fölösleges elbeszélésünkbe beleszôni a fentebb említett Szilveszter testvér megtérésének történetét és elmondani, hogyan indította ôt a Szentlélek a Rendbe való belépésre. Szilveszter testvér eredetileg világi pap volt. Isten embere annak idején tôle vásárolta a köveket egy templom helyreállításához[96]. Késôbb azonban, mikor látta, hogy Bernát testvér, aki Isten szentje után elsô palántája volt a Kisebb Testvérek Rendjének, mindenét elhagyta s szétosztotta a szegényeknek, a mohó kapzsiság érzése uralkodott el a szerencsétlen emberen; Isten embere elôtt a rég eladott kövekre kezdett célozgatni, mintha annak idején nem kapta volna meg illô árukat. Ferenc elmosolyodott ezen: azonnal látta, hogy a pap lelkét a kapzsiság mérge fertôzte meg. Mivel megfelelô orvosságot akart neki nyújtani az átkozott aranyszomj ellen, olvasatlanul szórta kezébe a pénzt. Szilveszter pap nem gyôzött eleget örülni a gazdag adománynak, másrészt viszont nem tudott betelni az adakozó bôkezűségének csodálatával. Hazatérése után is újra meg újra visszatért az esetre, mindegyre üdítô balzsamként ható szemrehányásokat tett magának, hogy íme, öregember létére is ennyire a világon csügg, és ugyanakkor nem gyôzte csodálni, hogy az az ifjú annyira lábbal tiport mindent. És mialatt így jó illattal[97] telt el, Krisztus is megnyitotta elôtte irgalmasságának tárházát. Egy látomásban ugyanis megmutatta neki, mennyit érnek Ferenc cselekedetei, mily fényesen tündökölnek szeme elôtt, és mily páratlan ragyogással töltik be az egész világot: álmában úgy látta, mintha Ferenc szájából egy aranykereszt nôtt volna ki, melynek csúcsa az eget verte, kinyújtott karjai pedig a világ egyik végétôl a másikig értek. E látomás hatása alatt a pap bűnbánó lélekkel felhagyott minden vészt hozó késedelmeskedéssel, hátat fordított a világnak, és Isten emberének tökéletes követôje lett. Tökéletesen kezdte a Rendben életét, és Krisztus kegyelmébôl még nagyobb tökéletességben fejezte be. De nem csoda, hogy Ferenc keresztre feszített alakban jelent meg; hiszen a kereszten kívül soha az életben más java nem volt. Nem csoda, hogy a csodákat művelô kereszt, amely olyan mély gyökereket eresztett benne, a jó földbôl olyan csodaszép virágokat, lombokat és gyümölcsöket hajtott[98]. Más nem is sarjadhatott ki ebbôl a földbôl, melyet a csodálatos kereszt kezdettôl fogva egészen a maga számára foglalt le. De térjünk vissza újból elbeszélésünk fonalához. LXXVI. fejezet Hogyan szabadított meg egy testvért az ördög kísértésétôl 110 Egy testvér hosszú idôn át bizonyos lelki kísértésben szenvedett, mely összehasonlíthatatlanul gyötrôbb és rafináltabb volt a test vágyánál. Végre Szent Ferenc elé járult, és alázatosan odaborult lába elé; de keserű könnyeket ontva az erôs zokogás miatt, képtelen volt egyetlen szót is kimondani. A kegyes atya könyörületre indult iránta, és mivel mindjárt látta, hogy gonosz kísértések gyötrik, így szólt: ,,Isten nevében ezennel megparancsolom nektek, ördögök, hogy ezentúl ne zaklassátok testvéremet, miként eddig tenni merészeltétek!'' És abban a pillanatban szétfoszlott a sötétség homálya, a megszabadult testvér felkelt, és mintha soha életében nem lett volna, ezentúl semmi kísértést nem érzett. LXXVII. fejezet Arról az elvetemült disznóról, amelyik megevett egy báránykát 111 Amint az a késôbbiekbôl ki fog derülni, szentünk szava még az oktalan állatokra is csodálatos hatást gyakorolt. De egy, a kezem ügyébe esô kis történetkét már itt elmondok. Mikor a Magasságbeli szolgája egy éjszakára a gubbiói egyházmegye területén fekvô San Verecondo-i monostorban szállt meg, történetesen egy juh ugyanott egy báránykát ellett. De volt ott egy vérengzô disznó is, és ez nem kímélve az ártatlan bárányka életét, egyetlen harapással megölte azt. Az emberek reggelre kelve már holtan találták a kis bárányt, és mindjárt tudták, hogy a gonosztettet csak a disznó követhette el. Mikor a kegyes atya hallott a dologról, a másik Bárányra való gondolással mélységes részvétre indult a szegény bárány iránt, és sokak füle hallatára így szólott: ,,Hej, bárány testvér, ártatlan állatka, mely igen hasznos jelkép voltál az emberek szemében! Legyen átkozott az az elvetemült, aki megölt, és se ember, se állat ne egyék húsából!'' És csodálatos! A megátkozott disznó még aznap megbetegedett, és háromnapi kínos vergôdés után végre elérte a bosszúálló halál. Utána a monostor árkába vetették, s bár sok ideig hevert ott, és ezen idô alatt deszka módjára egészen kiszáradt, egyetlen, még az annyira éhes állatnak sem támadt rá étvágya. ======================================================================== Az asszonyokkal való barátkozás ellen Vita Secunda Második könyv LXXVIII. fejezet Az asszonyokkal való barátkozás kerülésérôl; hogyan beszélt velük a szent 112 Szentünk szigorúan megparancsolta, hogy az asszonyokkal való barátkozás édes mérgét szorgosan kerüljék, mert az még a szenteket is tévedésbe ejtheti. Joggal félt ugyanis, hogy a gyönge lelkek ezen a réven könnyen veszélybe juthatnak, az erôsek pedig veszíthetnek ellenálló erejükbôl. Azt szokta mondani, hogy asszonyokkal társalogni és csábításukat kikerülni, ha csak nem kipróbált erényű emberrôl van szó, az Írás szava szerint körülbelül annyi, mint izzó parázson járni, és talpát meg nem égetni[99]. Hogy azonban ne csak szóval, hanem tettel is tanítson, önmagát állította oda például az erény követésére. A nôk általában annyira terhére voltak, hogy inkább félelemmel és borzadállyal, mint óvatossággal és a példaadás gondolatával kezelte ôket. Ha alkalmatlan locsogásuknak véget akart vetni, szavainak kimértségével és alázatosságával és földre sütött szemeivel hallgatásra indította ôket. Máskor meg az égre emelte szemeit, mintha onnét felülrôl várta volna, mit kell a hiú földi fecsegésekre válaszolnia. Azokat ellenben, akiknek lelkét a szakadatlan buzgólkodás a bölcsesség hajlékává alakította, bár rövid, de csodálatosan mély beszédekkel oktatta. Amikor nôkkel szokott beszélgetni, csengô hangon szólott, hogy mindenki hallhassa. Egyszer ezt mondta kísérôjének: ,,Ôszintén megvallom neked, kedvesem, ha rájuk vetném tekintetemet, arcról legfeljebb két nôt ismernék meg; egyiknek is, meg a másiknak is világosan áll elôttem az arca, többet azonban nem ismerek.''[100] Valóban, atyám, az asszonyok látása senkit sem tesz szentté; valóban ismétlem, mert semmi jót nem hoz, ellenben annál több kárt, esetleg ideiglenest is okozhat. Nagy akadályul szolgál azoknak, akik a meredek ösvényen kívánnak járni, és meg akarják látni a kegyességgel teljes isteni arcot. LXXIX. fejezet Példázat az asszonyokra vetett tekintet ellen 113 A tisztátalan szemeket a következô példázattal szokta megbélyegezni: Egyszer egy hatalmas király egymás után két követet küldött a királynéhoz. Megjött az elsô, és csak a királyné szavait ismételte el, minthogy szemei mértéktartók voltak, és nem kalandoztak ide-oda. Azután megjött a másik is, és miután kevés szóval elmondta az üzenetet, hosszú dicshimnuszba kezdett a királyné szépségérôl. ,,Valóban, uram, a világ legszebb asszonyát láttam; boldog az, aki ôt magáénak mondhatja.'' A király azonban így támadt rá: ,,Hitvány szolga, az én jegyesemre merted vetni tisztátalan szemeidet? Minden bizonnyal magadnak akartad megszerezni, hogy ilyen tüzesen szemügyre vetted.'' És azonnal megparancsolta, hívják vissza az elsô követet is. ,,Mit gondolsz te a királynéról?'' -- kérdezte tôle. ,,A legjobb véleménnyel vagyok felôle -- felelte ô --, mert lám, figyelemmel meghallgatott, és bölcsen válaszolt.'' ,,No, és a szépségérôl mit tartasz?'' ,,Uram -- felelte a követ --, annak megítélése terád tartozik; az én feladatom egyedül az üzenet átadása volt.'' Erre a király a következô ítéletet hozta: ,,Te, akinek tiszta a szemed és még tisztább a tested, maradj továbbra is palotámban, ez ellenben távozzék tôlem, nehogy beszennyezze hálótermemet.'' Ezt is szokta volt mondani a boldogságos atya: ,,Ha túlságosan biztonságban érzi magát az ember, kevésbé óvakodik az ellenségtôl. Viszont az ördög, ha csak egy hajszálat is meg tud szerezni az ember fejérôl, mindjárt gerendává növeszti azt. Ha hosszú éveken át sem tudja megtántorítani azt az embert, akit megkísértett, azért nem adja fel a reményt, hogy legalább a végén enged neki. Mert ez az ô mestersége; nincs is másra gondja se éjjel, se nappal.'' LXXX. fejezet A szent atya példája a túlzott bizalmaskodás ellen 114 Amikor egyszer Szent Ferenc Bevagnába igyekezett, a sok böjtölés okozta gyöngeség miatt nem tudta a várost elérni. Kísérôje azonnal küldöttet menesztett egy jámbor úrnôhöz, és alázatosan kenyeret és bort kért tôle a szent számára. Az úrnô, mihelyt ezt hallotta, leányával, egy Istennek szentelt szűzzel, menten a szenthez sietett, bôven ellátva magát minden szükségessel. A szent pedig, mihelyt magához tért, és valamennyire megerôsödött, viszonzásképpen Isten igéjével vidította fel az anyát és lányát. Miközben azonban beszélt nekik, egyetlen egyszer sem tekintett arcukba. Mikor aztán tovább indultak, kísérôje szemrehányóan ezt mondta neki: ,,Testvér, miért nem tekintettél egyszer sem erre a szent szűzre, aki lám, olyan készségesen sietett eléd?'' Mire a szent atya így válaszolt neki: ,,Kinek nem kellene félni Krisztus jegyesére tekinteni? Ha valaki szemmel és arccal prédikál, elég, ha a másik látja ôt, neki nem szükséges a másikat látnia.'' Sokszor szólott errôl a dologról, és mindig azt hangoztatta, hogy az asszonyokkal váltott minden szó kárba veszett, hacsak nem gyónásról, illetve rövidre fogott lelki intelemrôl van szó. Nemegyszer mondta: ,,Mi tárgyalni valója van egy Kisebb Testvérnek asszonyokkal, kivéve, ha azok szent penitenciát vagy életük megjobbításához jó tanácsot kérnek tôle?'' ======================================================================== A szent kísértéseirôl Vita Secunda Második könyv LXXXI. fejezet A szent kísértéseirôl és egy kísértés legyôzésérôl 115 Amilyen mértékben gyarapodtak Szent Ferenc érdemei, olyan mértékben élezôdött ki az ôskígyóval folytatott harca. Mert minél nagyobb kegyelmeket nyert a szent, ellenfele annál agyafúrtabb ravaszsággal és kíméletlenebb erôszakkal tört ellene. Jóllehet tapasztalatból tudta már, hogy a bátor és serény harcos egy pillanatra sem enged a harcból, mégsem szűnt meg állandóan ostromolni mindig gyôztes ellenfelét. Életének egyik szakaszában igen súlyos lelki kísértés szakadt a szent atyára, de csak azért, hogy még jobban növelje érdemét. Súlyos aggodalmak és fájdalmak töltötték el lelkét; ezért keményen sanyargatta és gyötörte testét, sokat imádkozott, és keservesen sírt. Már több éven át tartott ez a harc, mikor egyszer a Sancta Maria de Portiuncula templomban imádkoztában ezt a szózatot hallotta lelkében: ,,Ferenc, ha annyi hited lesz, mint a mustármag, és azt mondod e hegynek, menj innét oda, odamegy.''[101] A szent pedig kérdezte: ,,Uram, melyik az a hegy, melyet át kell helyeznem?'' És újból hallotta a szózatot: ,,A hegy a te kísértésed.'' Mire ô könnyezve csak ennyit felelt: ,,Legyen, Uram, úgy, ahogyan mondottad!'' És abban a pillanatban megszűnt kísértése; felszabadult, és belsôleg tökéletesen megnyugodott. LXXXII. fejezet Hogyan próbálta a gonosz lélek hívogatással érzéki bűnre csábítani, és hogyan gyôzedelmeskedett fölötte a szent 116 A sartianói remeteségben a gonosz lélek, aki mindig irigykedik Isten fiainak elôrehaladásán, egyszer a következô módon merészelte megkísérteni a szentet. Mivel látta, hogy napról napra elôbbre halad a maga megszentelésében, és a tegnapi kedvéért nem hajlandó a mai nap hasznáról lemondani, egy éjszaka, mikor éppen cellácskájában imádkozott, háromszor nevén szólította ôt: ,,Ferenc, Ferenc, Ferenc.'' A szent azonnal válaszolt: ,,Mit akarsz?'' Mire a gonosz lélek ezt mondta: ,,Nincs a világon olyan bűnös, akinek ha megtér, meg ne bocsátana az Úr. De ha valaki túlzásba vitt vezekléssel agyonsanyargatja testét, az az örökkévalóságban nem számíthat irgalomra.'' Kinyilatkoztatásból a szent azonnal észrevette, hogy az ôsellenség csalafintaságával áll szemben, aki ily módon akarja ôt a laza életfelfogáshoz visszacsábítani. És lám, mi történt? Az ellenség nem adta fel a harcot. Mivel látta, hogy ily módon nem sikerült tôrt vetnie, más tôrt készített neki, éspedig a testi ösztönt. De hiába; mert nem lehet testi vággyal rászedni azt, aki a lélek furfangjára már elôbb rájött. Ezért az ördög még sokkal súlyosabb testi kísértést bocsátott rá. A boldogságos atya azonban, mihelyt észrevette ezt, azonnal lehúzta ruháját, kordájával jó keményen megostorozta magát, és közben ezt mondta: ,,Ej, szamártestvér, így kell neked bűnhôdnöd, és ilyen ütéseket kiállanod. Mert a ruha a rendé, és neked nem szabad visszaélned vele; ám ha máshová akarsz menni, tessék, csak menj.'' 117 Mikor pedig látta, hogy a kísértés önsanyargatása ellenére sem akar elmúlni, bár már minden tagja kék és zöld volt, kinyitotta cellája ajtaját, kiment a kertbe, és ott azon meztelenül belevetette magát a mély hóba. Azután fogta magát, belemarkolt a hóba, és egymás után hét kupacot rakott belôle. Utána odaállott a kupacok elé, és így kezdett testéhez beszélni: ,,Íme, lásd, ez a nagyobb a feleséged, ez a négy két fiad és két lányod, a másik kettô pedig a szolgád és szolgálód, akikre kiszolgálásod végett van szükséged. Nosza, rajta hát, ruházd fel ôket nyomban, mert különben megveszi ôket az Isten hidege. Ha pedig nincs ínyedre a miattuk való sokféle szorgoskodás, akkor az egyedül való Úrnak iparkodjál szolgálni!'' A gonosz lélek erre megszégyenülten elpárolgott, ô pedig Istent magasztalva visszatért cellájába. Egy spirituális testvér, aki éppen akkor imádságát végezte, a tisztán ragyogó holdvilág fényénél látta ezt az egész jelenetet. A Szent, mikor késôbb megtudta, hogy a testvér tanúja volt az éjszakai jelenetnek, nagyon restellte a dolgot, és szigorúan megparancsolta a testvérnek, hogy életében senkinek se szóljon róla. LXXXIII. fejezet Hogyan szabadított meg egy testvért a kísértéstôl; a kísértés hasznáról 118 Egy alkalommal egy kísértést szenvedô testvér egyedül ült a szenttel, és így szólt hozzá: ,,Imádkozzál érettem, jó atyám, mert meg vagyok róla gyôzôdve, hogy mihelyt kegyes leszel értem imádkozni, abban a pillanatban megszabadulok kísértéseimtôl. Mert erômön felül gyötörtetem, és tudom, hogy ez nem titok elôtted.'' Szent Ferenc erre így felelt: ,,Hidd el, fiam, éppen ezért tartalak Isten szolgájának, és minél nagyobb kísértéseket állsz ki, annál kedvesebb vagy szívemnek.'' Majd hozzáfűzte: ,,Az igazat megvallva, senkinek sem volna szabad mindaddig Isten szolgájának vallania magát, ameddig csak át nem esett a kísértéseken és megpróbáltatásokon. Mert minden legyôzött kísértés bizonyos értelemben gyűrűnek mondható, mellyel az Úr eljegyzi az ô szolgájának lelkét. Sokan vannak, akik az évek hosszú során át szerzett érdemeikkel dicsekszenek, és annak örülnek, hogy ezen idô alatt semmiféle kísértésük nem volt. De tudják meg az ilyenek, hogy Isten csupán lelki gyöngeségükért kímélte ôket, mert ellenkezô esetben a félelem már a harc megindulása elôtt földre teperte volna ôket. Mert nem lehet kemény harcról szó ott, ahol elôbb meg nem edzôdött a lelkierô.'' ======================================================================== Hogyan verték meg szentünket az ördögök Vita Secunda Második könyv LXXXIV. fejezet Hogyan verték meg az ördögök; a nagyok palotáinak kerülésérôl 119 A sátán nemcsak kísértéssel zaklatta a szentet, hanem közelharcot is vívott vele. Egyszer Leó úrnak, a Santa Croce in Gerusalemme egyház bíborosának[102] unszolására, hogy töltsön vele valamennyi idôt, Rómában maradt, és egy távolesô toronyban szállott meg, melyet kilenc boltívvel kicsiny kamrákra, mint megannyi szerzetescellára osztottak. Az elsô éjszaka, mikor imádsága végeztével éppen lepihenni készült, hát csak jöttek ám az ördögök, dühösen rátámadtak, és olyan keményen és kiadósan megverték, hogy szinte félholtan maradt. Miután eltávoztak, és ô valamennyire összeszedte magát, azonnal behívta kísérôjét, aki egy másik kamrában aludt. ,,Testvér -- mondta neki --, maradj mellettem, mert magamban félek! Az imént ugyanis alaposan elvertek az ördögök.'' És valóban nagyon félt; minden tagja reszketett, mintha erôs láz gyötörte volna. 120 Miután álmatlanul átvirrasztották az egész éjszakát, reggel ezt mondta Szent Ferenc a kísérôjének: ,,Az ördögök a mi Urunk poroszlói, akiket bűneink megfenyítésére tart. Isten különös kegyelmének jele tehát, hogy szolgájában, amíg csak e világban él, semmit sem hagy megtorlatlanul. Én valóban nem emlékszem egyetlen bűnömre sem, amelyet Isten kegyelmébôl bűnbánattal ki nem engeszteltem volna. Atyai jóságában ugyanis imádságaimban és elmélkedéseimben mindig tudtomra adta, mi tetszik, mi nem tetszik neki bennem. Lehetséges azonban, hogy most azért engedte poroszlóit reám törni, mivel rossz példát adtam másoknak azzal, hogy a hatalmasok házában szállottam meg. Testvéreim ugyanis, akik szegényes viskókban laknak, ha meghallják, hogy én bíborosok körül forgolódok, könnyen azt mondhatják rólam, ím puhaságban élek. Ezért, testvérem, jobbnak tartom, hogy aki példát akar adni másoknak, kerülje a fényes palotákat, és a szükséget szenvedôket azzal igyekezzék megerôsíteni, hogy maga is hasonló terheket vállal magára.'' Mihelyt tehát megvirradt, imádságuk végeztével azon nyomban búcsút mondtak a bíborosnak. Szívleljék meg jól ezt azok a testvérek, akik palotákban forgolódnak[103], és tudják meg, hogy elvetélt fiak ôk anyjuk méhétôl kezdve. Nem az engedelmességet kárhoztatom ezzel, hanem a nagyravágyást, a kényelemszeretetet és a puhaság kedvelését ítélem el. Mert utóvégre Szent Ferenc mégiscsak elôbbre való minden engedelmességnél. Hagyjunk el tehát mindent, ami nem tetszik Istennek, mert ez tetszik az embereknek. LXXXV. fejezet Hasonló példa 121 Egy másik eset is az eszembe jut, melyet semmiképpen sem akarok mellôzni. Egy testvérnek bizonyos elôkelôség udvarában forgolódó testvérek láttára, nem tudni, milyen dicsôség vágytól sarkallva, olthatatlan vágya támadt, bárcsak velük együtt ô is udvari barát lehetne. Mialatt így, az udvari élet vágyától égett, egy éjszaka álmában a testvérek lakásán kívül és a közösségtôl elkülönítve látta az illetô testvéreket, amint egy mocskos és szennyes disznóvályúból emberi ürülékkel kevert borsót faltak. Módfölött elcsodálkozott ezen, és mikor hajnaltájban felserkent, eszébe sem jutott többé az udvari életre gondolni. LXXXVI. fejezet Egy magányos helyen szenvedett kísértésérôl és egy testvér látomásáról 122 A szent egyszer egy minden emberi lakástól távolesô templomba jött, és mivel egyedül akart ott imádkozni, így szólt kísérôjéhez: ,,Testvér, ezen az éjszakán magányosan akarok imádkozni! Menj tehát vissza a kórházba, de reggel jó korán térj vissza hozzám!'' Mikor tehát magára maradt, hosszú és buzgó imádság után körültekintett, hol hajthatná le fejét alvásra. De azonnal megzavarodott: félni és remegni kezdett, és minden tagjában reszketett. Világosan érezte magában az ördög ösztökélését, és hallotta, hogy a templom tetején ördögcsapatok futkároznak nagy robajjal. Rögtön felkelt tehát, és kisietett, s miután kereszttel megjelölte a homlokát, így szólt: ,,A mindenható Úristen nevében ezennel meghagyom nektek, ti gonosz szellemek, hogy testemmel tegyetek meg mindent, aminek megtételére hatalmatok van. Én szívesen elviselek mindent, mert hiszen testemnél nincsen nagyobb ellenségem. Gyötrésével tehát helyettem álltok bosszút ellenségemen, és az én nevemben fenyítitek meg.'' Ennek hallatára a gonosz lelkek, akik a lélek megrettentésére jöttek, látván, hogy a gyönge testben készséges lélek lakozik, megszégyenülve rögtön továbbálltak. 123 Kísérôje, mihelyt megvirradt, visszatért a szenthez, és mivel az oltár elôtt leborulva találta, a kóruson kívül várt rá, és maga is imádkozni kezdett a feszület elôtt. De íme, rögtön elragadtatásba esett. Ott fent az égben a tömérdek trónszék között különösen egy tűnt a szemébe, mely díszesebb, drágakövekkel gazdagabban kirakott és ragyogóbb volt valamennyinél. Magában nem gyôzött ezen álmélkodni, és folyvást azon törte a fejét, vajon kié lehet ez a trónus. Közben szózatot hallott, mely ezt mondta: ,,Ez a trónus valamikor a bukott angyalok egyikéé volt[104], most pedig az alázatos Ferencnek van szánva.'' Mikor magához tért a testvér, látta, hogy boldogságos Ferenc éppen befejezte imádságát. Azonnal odavetette magát lábaihoz, és karjait összekulcsolva úgy szólt hozzá, mint olyanhoz, aki már nem e világban él, hanem a mennyben uralkodik: ,,Atyám, kérd érettem Isten Fiát, hogy ne számítsa be bűneimet!'' Isten embere erre kinyújtotta kezét, és felemelte ôt, mert észrevette, hogy valamilyen látomása volt. Visszatérô útjukban a testvér ezzel a kérdéssel fordult boldogságos Ferenchez: ,,Atyám, mit tartasz te magadról?'' Mire ô így felelt: ,,Azt tartom, hogy én vagyok a legnagyobb bűnös, mert ha más bűnöst ennyi irgalommal halmozott volna el Isten, már tízszer szentebb volna nálam.'' Ekkor a testvér lelkében rögtön felhangzott a Lélek szava: ,,Látod, mennyire igaz volt látomásod, mert az alázatosság a legalázatosabb embert ülteti majd abba a székbe, melyet elôbb a gôg veszített el.'' LXXXVII. fejezet Egy testvérrôl, akit megszabadított kísértésétôl 124 Egy spirituális testvér, a szerzet idôsbjeinek egyike, egy ízben nagyon erôs testi kísértést szenvedett, és emiatt már-már a kétségbeesés örvényébe zuhant. Kínját csak növelte az a körülmény, hogy inkább aggályoskodó, mint belátó lelkiismerete gátolta ôt abban, hogy mindent meggyónjon. Úgy gondolta ugyanis, hogy csak azt köteles szorgos gonddal meggyónni, hogy a kísértésbe kisebb-nagyobb mértékben beleegyezett, nem pedig azt, hogy kísértése van. És hozzá annyira szemérmes volt, hogy félt összes titkát egyetlen papra bízni. Ezért tehát megosztotta kísértô gondolatait, s egyik részüket az egyik, másik részüket pedig a másik papnak vallotta meg. Egyik napon azonban, mikor boldogságos Ferenccel járt-kelt, így szólt hozzá a szent: ,,Testvér, mondom neked, hogy kísértésedet nem vagy köteles többé meggyónni. És ne félj, mert ami körülötted történik, nem a te beleegyezéseddel történik, s nem bűnül, inkább érdemül tudatik be néked. Valahányszor pedig ezentúl kísértésed támad, engedélyemmel imádkozzál el hét Miatyánkot.'' A testvér váltig csodálkozott, hogy honnét tudhatta meg ezt a szent. Nem gyôzött eleget örvendezni magában, és rövidesen teljesen megszabadult minden kísértéstôl. ======================================================================== Az igazi lelki örömrôl Vita Secunda Második könyv LXXXVIII. fejezet A lelki öröm dicséretérôl és a búskomorság veszedelmérôl 125 Szentünk azt tartotta, hogy az ellenség ezer ármánya és cselvetése ellen legjobb gyógyszer a lelki öröm. Ezt szokta mondani: ,,Az ördög akkor örül legjobban, ha Isten szolgájában sikerül kioltania a lelki örömet. Állandóan port hord magával, melyet a lelkiismeret legkisebb résén is be tud csempészni, és homályba tudja vele vonni az ész világos látását és az élet tisztaságát egyaránt. De ha lelki öröm tölti el a szívet, akkor hiába ontja halálos mérgét a kígyó. Ha ellenben szomorúságra hajló, csüggeteg és levert a lélek, könnyen búskomorságba merül, vagy pedig hiú örömök keresésére tér át.'' Ezért a szent különös igyekezetet fordított arra, hogy szíve mindig vidám maradjon, s megôrizze a lélek kenetét és az öröm olaját. A rosszkedv gonosz betegségétôl a lehetô legnagyobb gonddal óvakodott, és ha csak futólag is érezte közeledését, menten imádságba merült. Többször mondotta: ,,Isten szolgája, ha mint történni szokott, valamilyen okból elkedvetlenedik, azon nyomban az imádsághoz meneküljön, és mindaddig tartson ki a fölséges Atya társaságában, amíg csak vissza nem nyeri tôle az üdvösség örömét! Ha ugyanis beleáporodik a búskomorságba, erôt vesz rajta a babiloni betegség, mely, ha csak idejében nem orvosolják könnyekkel, kitörölhetetlen rozsdafoltot ejt a szíven.'' LXXXIX. fejezet A citerajátékról, melyet egy angyaltól hallott 126 Azokban a napokban, melyeket szemének kezeltetése céljából Rietiben töltött, magához hívatta egyik társát, aki a világban citerajátékos volt, és így szólt hozzá: ,,Testvér, e világ fiai nem értik az isteni titkokat. Lám a hangszereket is, amelyek eredetileg Isten dicsôítésére rendeltettek, az emberi önkény, mely csak a maga tetszését keresi, kizárólag a fülek gyönyörködtetésére használja. Szeretném tehát testvér, ha titokban egy citerát kölcsönöznél, azt idehoznád, és valami szép dal eljátszásával némi megkönnyebbülést szereznél az én fájdalmaktól elgyötört test testvéremnek.'' A testvér azonban így felelet: ,,Restellem, atyám, ezt megtenni, mert félek, hogy az emberek azt fogják majd rólam mondani, a könnyelműség kísértésének estem áldozatul.'' Erre a szent lemondólag intett: ,,Hagyjuk hát, testvér! Mert jó sok mindent elhagynunk, csakhogy ne kerüljünk összeütközésbe az általános emberi vélekedéssel.'' És íme, a rákövetkezô éjszaka, mialatt a szent virrasztott és Istenrôl elmélkedett, egyszerre csak egy csodálatos harmóniájú és mondhatatlanul édes melódiájú citera hangja csendült fel. Látni ugyan senkit sem lehetett, de a játékos közeledése és távolodása világosan kivehetô volt abból, hogy egyszer közelebbrôl, máskor távolabbról jött a hang. Mialatt lelkével Istenbe merült, az édes dallamra olyan mondhatatlanul kellemes érzéssel telt el a szent atya, hogy már szinte azt hitte, más világban él. Reggelre serkenve a szent rögtön magához hívatta az említett testvért, és rendre elbeszélt neki mindent, majd hozzáfűzte: ,,Az Úr, aki megvigasztalja a lesújtottakat, még sohasem hagyott vigasztalás nélkül. Mert lám, ha nem hallgathattam meg az emberek citerajátékát, összehasonlíthatatlanul édesebb citeraszót volt alkalmam hallani.'' XC. fejezet Hogyan énekelt a szent elragadtatásában francia nyelven 127 Néha meg ezt tette: az édes dallamoknak, melyek bensejében törtek fel, francia nyelven adott kifejezést, és az isteni susogás neszét, melyet fülével lopva felfogott, francia himnuszban öntötte dalba. Máskor meg, amint azt tulajdon szememmel láttam, vett egy darab fát, a bal karjára fektette, jobb kezével pedig egy fonállal meghajlított ágat szorított, és azt, mint hegedűnél szokásos, ide-oda vonogatta a fán, és a kifejezô mozdulatokhoz francia nyelven énekelt az Úrról. De a nagy vigasság nagyon gyakran sírással végzôdött, és a hangos éneklés a Krisztus szenvedése fölött érzett részvét könnyeibe fulladt. Ez okozta, hogy a keze ügyébe esô alacsonyabb rendű dolgokról megfeledkezve a mennyországba ragadtatott. XCI. fejezet Hogyan feddett meg egy szomorkodó testvért, és hogyan oktatta ki, miként kell viselkednie 128 Egyszer egyik kísérôjét nagyon szomorú és mogorva arccal látta, és mivel sehogyan sem tetszett neki a dolog, így szólt hozzá: ,,Isten szolgájához nem illik, hogy szomorú és dúlt képpel mutatkozzék az emberek elôtt, hanem igyekezzék mindig nyájas lenni! Bűneidet celládban hánytorgasd, ott sírj és sóhajtozzál Istened elôtt. De mire visszatérsz testvéreidhez, vetkôzd le szomorúságodat, és alkalmazkodjál a többiekhez.'' Majd ismét: ,,Nagyon irigykednek rám az emberi üdvösség ellenségei, és ha már nekem nem tudnak ártani, testvéreimet iparkodnak megzavarni.'' Annyira szerette a lelki örömmel eltelt embert, hogy az egyik káptalanon általános intelemként belevétette a Regulába a következô szavakat: ,,Vigyázzanak a testvérek, hogy kifelé ne mutassák magukat szomorúaknak és komor tekintetű képmutatóknak, hanem legyenek örvendezôk, vidámak, megnyerôk és hozzájuk illôen kedvesek az Úrban.''[105] XCII. fejezet Hogyan kell bánni a test-testvérrel, hogy ne zúgolódjék 129 Egyszer ezt mondta a szent: ,,A test-testvérrôl megfelelô tapintattal kell gondoskodni, nehogy a rosszkedvűség kísértésébe essék. Hogy tehát ne essék terhére virrasztani és az imádságban illendôen kitartani, nem szabad alkalmat adni neki a zúgolódásra. Különben könnyen mondhatja: ťBelepusztulok az éhezésbe, nem bírom önsanyargatásod terhét tovább viselni.Ť De ha megkapta elegendô táplálékát, és mégis zúgolódik, ne feledkezzél meg róla, hogy a lusta öszvér sarkantyúra szorul, és a rest szamár szinte várja a botot.'' Ebben az egy pontban azonban nem egyezett szentséges atyánk szava cselekvésével. Testét ugyanis teljesen ártatlanul szigorú vezekléseknek és böjtöknek vetette alá, és ok nélkül megsokszorozta sebeit. Pedig lelkének heve idôvel testére is áthatott úgy, hogy amikor lelke Istent szomjúhozta, szentséges teste is módfölött epekedett utána[106]. ======================================================================== Az idétlen örömrôl Vita Secunda Második könyv XCIII. fejezet A hiú dicsekvés és képmutatás ellen 130 Amilyen szeretettel csüggött a szent az igazi lelki örömön, olyan gondossággal kerülte az idétlen örömet. Tudta ugyanis, hogy ami a tökéletesség útján elôbbrevisz, azt szeretni, ami ellenben visszavet, azt kerülni kell. Ezért a hiú dicsôségszomjat már csírájában igyekezett elfojtani magában, és egy pillanatra sem tűrt meg magában olyan érzést, mely bánthatná az Úr szemét. Ha tehát, mint sokszor megtörtént, füle hallatára magasztalásokkal halmozták el, ô bánkódott és sóhajtozott ezen, és szomorúságba fojtotta érzését. Egyszer télvíz idején, mikor szentünk elgyötört testét egy szál, hitvány foltokkal teletűzdelt habitus fedte, gvárdiánja, aki egyúttal állandó kísérôje volt, valahonnét egy rókabôrt szerzett, és azt a következô szavakkal ajánlotta fel neki: ,,Atyám, neked lép- és gyomorbajod van: az Úr iránti szerelmedre kérlek téged, engedd meg, hogy ezt a bôrt ruhád alá varrjuk. Ha nem akarod, hogy az egészet kibéleljük, legalább a gyomor táján engedd meg.'' Boldogságos Ferenc azonban így válaszolt: ,,Ha azt akarod, hogy megengedjem a bôr felvarrását belülrôl, kívülrôl is vettess ugyanakkora foltot ruhámra, hogy látása azonnal felhívja az emberek figyelmét a belülrôl felvarrt bôrre.'' A testvér ennek hallatára semmiképpen sem akart belenyugodni a dologba. Újra meg újra unszolta a szentet, de eredménytelenül. Végül is belenyugodott, és így kívülrôl is akkora foltot vetettek a szent ruhájára, mint belülrôl, mivelhogy ô sem kívülrôl, sem belülrôl nem akart másnak látszani, mint ami a valóságban volt. Ó, csodálatos egybehangzása a szavaknak és tetteknek: a külsônek és bensônek; mily tökéletes egyenlôsége az alattvalónak és elöljárónak! Te nem szeretted sem a külsô, sem a saját dicsôséget, mert egyes-egyedül az Úrban dicsekedtél. De nem akarom megsérteni azokat sem, akik bôrruhában járnak azzal, hogy azt mondom róluk, bôr helyett bôrt viselnek; hiszen tudjuk, hogy az ártatlanságuktól megfosztott elsô emberek szintén bôrre voltak utalva[107] XCIV. fejezet Hogyan vádolta magát képmutatással 131 Egyszer karácsony táján a Poggio Bustone-i remeteségben nagy sokaság jelenlétében így kezdte prédikációját: ,,Ti szent embernek tartotok engem, s ezért jöttök hozzám olyan nagy bizalommal. Nos hát én megvallom nektek, hogy ezen egész szent böjtben[108] zsírral fôtt ételeket ettem.'' Valóban, utólag sokszor torkosságnak minôsítette azt, amit eredetileg betegség miatt volt kénytelen megengedni magának. XCV. fejezet Hogyan vádolta magát hiú dicsôséghajhászással 132 Hasonló buzgóságtól ösztönözve azt is rögtön megvallotta, ha a hiú dicsôség keresésének vágya kísértette meg lelkét. Egy napon Assisiben jártában egy anyókával találkozott, aki alamizsnát kért tôle. Ô, mivel köpenyén kívül semmi mása nem volt, nagylelkűségében habozás nélkül azt adta oda neki. Mivel azonban utólag hiú megelégedettséget érzett magában, mindenki füle hallatára azonnal megvallotta, hogy imént a hiú dicsôség élvezésében tetszelgett. XCVI. fejezet Hogyan felelt azoknak, akik szemtôl szembe dicsérték ôt 133 Az Úr ajándékait igyekezett minél mélyebben szíve rejtekébe zárni, mert nem akarta, hogy az emberek dicséretének hajhászása bukásba sodorja. Ezért valahányszor szemében boldognak magasztalták, ô rendszerint így válaszolt: ,,Még fiaim és leányaim lehetnek; azért csak ne nagyon dicsérjetek. Senkit sem szabad dicsérni addig, amíg nem látjuk végét. Ha az, akitôl minden jót nyertünk, vissza akarná tôlünk venni, amit kölcsönbe adott, bizony nem maradna másunk, mint testünk és lelkünk, tehát pontosan az, amivel a hitetlen is rendelkezik.'' Ezt szokta mondani dicsérôinek. Magához ellenben így szokott beszélni: ,,Ferenc, ha egy útonállónak annyi kegyelmet adott volna a Magasságbeli, az kedvesebb volna színe elôtt, mint te.'' XCVII. fejezet Hogyan ítélte el a dicsekvôket 134 Ezt is gyakorta mondta a testvéreknek: ,,Azzal, amit bármelyik bűnös meg tud tenni, senki se dicsekedjék hazug önámítással. Mert lám, a bűnös is tud böjtölni, tud imádkozni, tud sírni és tudja testét sanyargatni. Csak egyet nem tud: kitartani Urának hűségében. Tehát csak azzal dicsekedhetünk, ha megadjuk Istennek az ôt megilletô dicsôséget, ha híven szolgálunk neki, és mindent, amit ad, neki tulajdonítunk. Az embernek legnagyobb ellensége a test; az nem tud semmire visszaemlékezni, hogy bánkódjék miatta, semmit elôre látni, hogy féljen bekövetkezésétôl. Egyetlen törekvése visszaélni a jelenvalókkal. Még rosszabb, hogy azzal él vissza és azt használja hiú dicsôségszomjának kielégítésére, ami nem neki, hanem lelkének adatott. Az erényeknek kijáró dicséretet, a virrasztásokat és imádságokat megilletô külsô elismerést mind magának foglalja le. A léleknek semmit sem hagy, és még a könnyek hasznát is maga igyekszik lefölözni.'' ======================================================================== A szent sebhelyek titkolásáról Vita Secunda Második könyv XCVIII. fejezet Mit felelt a szent a sebhelyek után tudakozódóknak, és milyen gondosan rejtegette azokat 135 Azt sem szabad elhallgatnunk, milyen nagy gonddal titkolta, s milyen szorgosan rejtegette a Keresztrefeszített szenvedésének jeleit, melyek a legmagasabb szellemek tiszteletét is méltán megérdemlik. Az elsô idôben, mikor a Krisztus iránti lángoló szeretet a szeretô lelket a szeretett lény képmásává formálta át, olyan gondosan igyekezett még testvérei elôtt is rejtegetni a nagy kincset, hogy sokáig még legbizalmasabb barátai sem tudtak róla. Az isteni gondviselés azonban nem akarta, hogy a sebhelyek mindvégig titokban maradjanak, és sohase jussanak bizalmas embereinek tudomására. De maguknak a sebeknek helye sem engedte meg az állandó titkolózást. Egyszer az egyik testvér a lábán levô seb láttára ezzel a kérdéssel fordult hozzá: ,,Mi ez, jó testvér?'' Ô azonban csak ennyit felelt: ,,Törôdj a magad dolgával!'' 136 Máskor meg ugyanaz a testvér mosás céljából elkérte alsó ruháját, és mivel látta, hogy az véres, visszaadása után így szólt a szenthez: ,,Micsoda vér az, ami ruhádon látszik?'' Mire a szent ujját a szemére téve így felelt a testvérnek: ,,Kérdezd csak, mi ez, ha nem tudod, hogy mi a szem!'' Egész kezét csak ritkán mosta meg, legfeljebb az ujjait nedvesítette meg, nehogy a körülötte állóknak szembe tűnjék titka; hasonlóan lábát is csak a legritkább esetben, akkor is lopva mosta meg. Ha valaki kezet akart neki csókolni, csak félig nyújtotta oda, inkább csak az ujja hegyét, hogy legyen mit csókolni; keze helyett gyakran köntösének ujját tartotta oda. Lábára gyapjúharisnyát húzott, hogy ne lehessen észrevenni a sebhelyeket; a durva gyapjú nyomásának mérséklésére pedig kis bôrdarabkát illesztett a seb fölé. Bár a szent atya teljesen nem tudta eltitkolni testvérei elôtt kezének és lábának sebeit, mégis rosszul esett neki, ha valaki észrevette ôket. Ezért tehát társai, mint okossággal eltelt férfiak, elfordították tekintetüket, ha valamilyen okból fel kellett fednie kezét vagy lábát. XCIX. fejezet Hogyan látta meg egy testvér kegyes csalással a szent sebhelyeket 137 Mikor Isten embere Sienában idôzött, véletlenül odajött egy bresciai testvér, aki nagyon szerette volna látni a szent atya sebeit. Váltig ostromolta tehát Pacificus testvért, hogy tegye ezt lehetôvé számára. Ô erre így felelt. ,,Mikor indulni készülünk, én majd kezét kérem, hogy megcsókoljam; mikor azután felém nyújtja, intek a szememmel, és meglátsz mindent.'' Csakugyan, mind a ketten felkészültek az útra, azután odajárultak a szent elé, és miközben térdre borultak elôtte, Pacificus testvér így szólt hozzá: ,,Áldj meg bennünket, kedves jó anyánk[109], és add kezedet, hadd csókoljam meg.'' És miközben a kedvetlenül odatartott kezet csókolta, intett a testvérnek, hogy nézzen oda. Utána a másik kezet is kérte, s azt is megcsókolta és megmutatta. A szent atyának csak távozásuk után támadt gyanúja, hogy valami kegyes csalásnak lett az áldozata. És mivel a jámbor kíváncsiskodást véteknek tartotta, azon nyomban maga elé idézte Pacificus testvért, és ezt mondta neki: ,,Bocsásson meg neked az Úr, mivelhogy sok szorongást okoztál nekem.'' Pacificus azonnal eléje borult, és teljes alázattal kérdezte: ,,Miféle szorongást okoztam én neked, kedves jó anyám?'' Minthogy azonban boldogságos Ferenc nem adott választ a kérdésre, az esetnek nem lett folytatása. C. fejezet Oldalsebérôl, melyet az egyik testvér meglátott 138 Míg kezén és lábán levô sebeinél, tagjainak szabad helyzete miatt, óhatatlan volt, hogy legalább egyesek meg ne lássák ôket, addig oldalsebét életében mindössze egy testvér volt méltó látni, az is csak egyetlenegyszer. Valahányszor ugyanis ruhát váltott, jobb kezével mindig gondosan eltakarta oldalsebét. Néha bal kezét illesztette általvert oldalára, és ily módon fedte be a szentséges sebhelyet. Egyszer az egyik testvér[110], miközben dörzsölte ôt, a seb érintésével nagy fájdalmat okozott neki. Egy másik testvér[111] pedig, aki módfölött szerette volna látni azt, ami mindenki más elôl el volt rejtve, így szólt hozzá: ,,Atyám, nem óhajtod, hogy kirázzuk ingedet?'' ,,Fizessen meg neked, testvér, az Úr, az bizony nagyon jó lesz'' -- felelte a szent. És a testvér, miközben az inget húzta, fürkészô szemmel figyelt, és íme, meglátta a kidudorodó oldalsebet. Ô volt az egyetlen, akinek a szent életében megadatott látni, halála elôtt senki másnak. CI. fejezet Hogyan kell titkolnunk erényeinket 139 Így ezen ember minden dicsôséget, mely nem Krisztust lehelte, messze ellökött magától, és minden emberi kedveskedést örök átokkal sújtott. Tudta ugyanis, hogy a hírnév keresése csökkenti a lelkiismeret bensô értékét, és meg volt róla gyôzôdve, hogy hasonlíthatatlanul rosszabb az erényekkel visszaélni, mint azok nélkül lenni. Hasonlóan tudta azt is, hogy semmivel sem kisebb dolog a szerzett erényeket megôrizni, mint azokat megszerezni[112]. De sajnos, sokkal többre ösztönöz bennünket a hiúság, mint a szeretet[113], és a világ szeretete gyakran diadalmaskodik Krisztus szeretetén. Nem teszünk különbséget érzéseink közt, és nem vizsgáljuk meg a szellemet, (mely cselekvésre késztet bennünket), és bár a hiú dicsôségvágy hajt bennünket cselekvésre, mégis úgy hisszük, hogy a szeretet vezet bennünket. És hozzá ha még olyan jelentéktelen jót cselekszünk is, nem bírjuk el súlyát[114], már életünkben lerázzuk magunkról, és így a túlsó partra üres kézzel érkezünk. Türelemmel elviseljük, hogy nem vagyunk jók, de azt már nem bírjuk el, ha nem látnak és nem tartanak bennünket jónak. Így bizony az emberek dicséretébôl élünk, mert nem vagyunk mások, mint emberek. ======================================================================== Az alázatosságról Vita Secunda Második könyv CII. fejezet Szent Ferenc alázatossága viselkedésében, érzésében és szokásaiban; az önszeretet ellen 140 Valamennyi erénynek dísze és ôre az alázatosság. Ha ez hiányzik lelki épületünk alól, még akkor is a pusztulás felé tart, ha egyébként felfelé emelkedni látszik. Egy annyi ajándékkal elhalmozott emberbôl nemcsak hogy nem hiányozhatott ez az erény, hanem ellenkezôleg, még a bôségesnél is bôségesebben telítve volt vele. Bár saját megítélése szerint nem volt több bűnös embernél, mégis mindennemű szentség fénye és dísze ragyogott rajta. Ezen az alapon igyekezett felépíteni lelkének épületét, olyan alapot vetve neki, melyet magától Krisztustól tanult. Elônyeirôl megfeledkezve mindig csak hibáit tartotta szem elôtt, és meg volt róla gyôzôdve, hogy sokkal több az a jó, aminek híjával van, mint az, amiben bôvelkedik. Egyetlen vágya az volt, hogy mindig jobb legyen, és nem elégedve meg a kezdeti erényekkel, mindig újabbakat fűzzön hozzájuk. Alázatos volt magatartásában, még alázatosabb érzületében, legalázatosabb pedig maga felôl való vélekedésében. Semmi jel sem árulta el benne Isten fejedelmét és a fôrangú prelátust, legfeljebb ez a drágagyöngy, mivelhogy a kisebbek közt is legkisebbnek mutatta magát. Ez az erény, ez a cím, ez a kiválóság árulta el benne a minister generálist. Szavaiból hiányzott minden hivalkodás, testtartásából minden mesterkéltség, cselekvésébôl minden rátartiság. Sok dolog értelmét kinyilatkoztatásból tudta meg; mégis amikor a közösség elé terjesztette azt, mások véleményét mindig eléje helyezte a magáénak. Társai felfogását biztosabbnak tartotta a magáénál, és mások nézete mindig célravezetôbbnek tűnt elôtte a sajátjánál. Azt is mondta, hogy nem hagyott el az Úrért mindent az, aki megtartotta saját gondolkodásmódját. Sokkal szívesebben hallotta, ha gyalázták, mint ha dicsérték, mert a gyalázás javulásra késztet, a dicséret ellenben bukásba dönt. CIII. fejezet A terni püspökkel és egy parasztemberrel szemben tanúsított alázatosságáról 141 Mikor egyszer Terniben a népnek prédikált, beszéde végeztével a város püspöke ilyen szavakkal ajánlotta ôt a jelenlevôk figyelmébe: ,,Ebben az utolsó órában ezzel a szegény és megvetett, együgyű és tudatlan emberrel dicsôítette meg Isten az ô Egyházát. Ezért érezzük kötelességünknek, hogy szüntelenül dicsérjük érte az Urat, jól tudván, hogy nem minden néppel cselekedte ezt.'' E szavak hallatára a szent mondhatatlan örömmel telt el, hogy a püspök ilyen félreérthetetlen szavakkal hitvány emberkének nyilvánította ôt. Mihelyt tehát beléptek a templomba, azonnal odaborult a püspök elé, és így szólt hozzá: ,,Igazán mondom, püspök uram, nagy tisztességben részesítettél engem, mert íme, csak azt hagytad meg számomra, ami jogos tulajdonom, minden mást ellenben elvettél tôlem. Mint tapintatos emberhez illik, különválasztottad a búzát az ocsútól, s a dicséretet Istennek, nekem pedig a semmit juttattad.'' 142 Isten embere azonban nemcsak a rangosokkal, hanem az egyenrangúakkal és az alatta állókkal szemben is mindig készebb volt fogadni, mint adni az intést és korholást. Egyszer, mivel betegsége és gyengesége miatt nem tudott gyalogolni, szamárháton vette útját egy kint dolgozó paraszt földjén. A paraszt mindjárt odafutott hozzá, és szorgalmasan tudakolta tôle, ô-e az a bizonyos Ferenc testvér. És mikor Isten embere alázatosan megvallotta, hogy valóban ô az, aki után tudakozódik, így szólott hozzá: ,,Hát csak igyekezzél olyan jó lenni, mint amilyennek tartanak, mivelhogy nagyon sokan bíznak benned! Ezért intelek, nehogy másként találj cselekedni, mint ahogyan várják tôled az emberek.'' Isten embere, Ferenc, ennek hallatára leszállott szamaráról, odaborult a paraszt elé, alázatosan megcsókolta lábát, és megköszönte neki, amiért kegyes volt ôt meginteni. Bár olyan nagy híre volt, hogy sokan egyenesen szentnek tartották, azért önmagát Isten és az emberek elôtt egyaránt hitvány embernek tartotta, és sem hírével, sem életszentségével, mely pedig csak úgy áradt belôle, soha nem dicsekedett, annál kevésbé szent testvéreivel és fiaival, akik érdemei jutalmául oly pazar bôségben adattak neki. CIV. fejezet Hogyan mondott le a káptalanon az elöljáróságról és arról, hogyan imádkozott ez alkalommal 143 A szent alázatosság erényének megôrzésére néhány évvel megtérése után az egyik káptalanon valamennyi testvér jelenlétében lemondott elöljárói tisztségérôl ilyen szavak kíséretében: ,,Ezentúl halott leszek számotokra. De itt van Cattani Péter testvér; mostantól fogva én is, és ti is valamennyien neki engedelmeskedünk.'' És azonnal odaborult eléje, s engedelmességet és tiszteletet fogadott neki. A testvérek erre sírva fakadtak, és fájdalmukban keservesen sóhajtoztak, látva, hogy ilyen kiváló atya elvesztése után árvaságra jutottak. Boldogságos Ferenc pedig felállott, és kezeit összetéve és szemeit az égre emelve így imádkozott: ,,Uram, neked ajánlom családomat, melyet idáig az én gondviselésem alatt tartottál. Most azonban, mivel betegségeim miatt, melyeket te nagyon jól ismersz, édességes Uram, nem tudom tovább gondját viselni, a ministerekre bízom vezetését. És ôk kötelesek lesznek majd az ítélet napján számot adni elôtted, Uram, ha akár hanyagságukból, akár rossz példaadásukból, akár pedig oktalan szigorúságuk miatt csak egy is elvész a testvérek közül.'' Ettôl fogva egészen haláláig csakugyan alattvaló maradt, alázatosabban élvén, mint bárki más a többiek közül. CV. fejezet Hogyan mondott le kísérôirôl 144 Egy más alkalommal pedig valamennyi kísérôjérôl is lemondott helyettese elôtt. ,,Nem akarom -- mondotta --, hogy ezen kiváltság révén különbnek látsszam testvéreimnél! A testvérek tehát aszerint fognak egyik helyrôl a másikra kísérni, amint az Úr sugalmazza nekik.'' És még hozzátette: ,,Láttam én már olyan vakot is, akit egy kiskutya kalauzolt az úton.'' Mert ô valóban abban találta dicsôségét, hogy minden különcködést és kérkedést távol tartson magától, hogy így Krisztus ereje lakozzék benne[115]. CVI. fejezet A rangot keresôk ellen mondott szavai és a Kisebb Testvér leírása 145 Mikor látta, hogy némelyek elöljáróság után törik magukat, olyanok, akiket minden mástól eltekintve már maga a vezetô szerep hajhászása is méltatlanokká tett, azt szokta mondani, hogy az ilyenek nem Kisebb Testvérek, hanem hivatásukról megfeledkezett és dicsôségükbôl kiesett emberek. Nem gyôzte eleget feddni azokat a szerencsétlen teremtéseket, akiknek nehezére esett, ha hivatalukból elmozdították ôket, s akik hivatalukban inkább a dicsôséget, mintsem a terhet keresték. Egyszer ezt mondotta kísérôjének: ,,Nem tartanám magamat Kisebb Testvérnek, ha nem felelnék meg az alább részletezendô követelésnek.'' Azután így folytatta: ,,Íme, mint a testvérek legfôbb elöljárója jelenek meg a káptalanon, ott prédikálok, és intem a testvéreket. Beszédem befejeztével azonban ezt vetik ellenem: ťIlyen tanulatlan és megvetésre méltó emberke nem illik hozzánk: nem akarjuk tehát, hogy tovább uralkodjál rajtunk[116], mert még beszélni sem tudsz, és különben is együgyű és tanulatlan ember vagy.Ť Végül mindenki részérôl gyalázattal és megvetéssel tetézve elkergetnek. Mondom neked, hogy ha a rám szórt gyalázó szavakat nem fogadom közömbös arccal, megszokott szívbeli vidámsággal és a szentség elszánt akarásával, semmiképpen sem vagyok Kisebb Testvér.'' És még hozzáfűzte: ,,Az elöljáróságban a bukás, a dicséretben az ellenkezôre fordulás, az alázatosságban az alattvalói alárendelés a lélek legfôbb haszna. Miért keressük tehát inkább a veszedelmeket, mint a biztos hasznot, holott az idôt érdemek szerzésére kaptuk?'' CVII. fejezet Hogyan akarta, hogy testvérei alá legyenek vetve a papoknak, és miért 146 Jóllehet azt akarta, hogy fiai minden emberrel békében éljenek, és mindenkinek mutassák meg, hogy ôk kicsik, a papokkal szemben szavával és példájával még nagyobb alázatosságra tanította ôket. Ezt szokta ugyanis mondani: ,,Mi a papok segítségére vagyunk rendelve[117] a lelkek üdvözítésében. Ami hiány mutatkozik tehát az ô szolgálatukban, azt nekünk kell pótolnunk. Annak idején mindenki munkája, nem pedig tekintélye szerint nyeri majd jutalmát[118]. Tudjátok meg, testvéreim, hogy a lelkeknek tett jó szolgálat minden másnál kedvesebb Isten szemében. Ezt pedig könnyebb elérnünk a papokkal való békés együttműködésben, mint a velük való torzsalkodásban. Ha ôk akadályokat gördítenek az emberek üdvözítése elé, azért Istent illeti a bosszúállás, és ô megfizet annak idején[119]. Vessétek tehát alá magatokat az egyházi elöljáróknak, hogy miattatok ne támadjon semmiféle féltékenykedés. Ha a béke fiai lesztek, s a papságot és a népet egyaránt megnyeritek az Úrnak, akkor sokkal kedvezôbb ítéletben részesültök majd az Úrtól, mintha a papság megbotránkoztatásával csak a népet nyernétek meg. Borítsatok fátylat a papok hibáira, pótoljátok sok mulasztásukat, és ha mindezt megtettétek, legyetek még alázatosabbak.'' CVIII. fejezet Az imolai püspök iránt tanúsított tiszteletérôl 147 Szent Ferenc egyszer a romagnai Imolába ment. Azonnal jelentkezett a város püspökénél, és engedélyt kért tôle a prédikálásra. A püspök azonban ezt válaszolta neki: ,,Testvér, elég, ha én prédikálok híveimnek!'' Szent Ferenc erre fejet hajtott, és alázatosan kiment; de egy rövid óra múlva újra megjelent. ,,Mit akarsz, testvér?'' -- kérdezte tôle a püspök. ,,Mit keresel megint itt?'' Boldogságos Ferenc pedig így felelt: ,,Uram, ha az atya az egyik ajtón kiűzi fiát, a másikon kell visszajönnie.'' A püspököt legyôzte ez az alázatosság; vidám orcával magához ölelte a szentet, és ezt mondta neki: ,,Ezentúl te és valamennyi testvéred általános meghatalmazásom alapján szabadon prédikálhattok egyházmegyém egész területén, mert szent alázatosságod kiérdemelte ezt.'' CIX. fejezet Szent Domonkos és Szent Ferenc versengése az alázatosságban és egymás iránti kölcsönös szeretetük 148 A világ két fényes csillaga, Szent Domonkos és Szent Ferenc egy alkalommal egy idôben tartózkodott Rómában az ostiai úr házában, aki késôbb pápa lett. Miután már sok édességes igét váltottak egymással az Úrról, a püspök végre így szólt hozzájuk: ,,Az ôskereszténységben az Egyház pásztorai szegény emberek voltak, s a szeretet, nem pedig a kapzsiság hevítette ôket. Miért ne nevezhetnénk ki tehát a ti testvéreitek közül is egyeseket püspököknek és fôpapoknak, hogy tanításukkal és életükkel példát adjanak a többieknek?'' A válaszadás körül valóságos harc támadt a két szent között; nem mintha egyik eléje akart volna vágni a másiknak, hanem ellenkezôleg, mindegyik a másikat biztatta, sôt, erôltette a beszéd megkezdésére. Mert valóban mindegyik fölötte állott a másiknak, mert mindegyik határtalan tisztelettel viseltetett a másik iránt. Végre is az alázatosság diadalmaskodott: Szent Ferencben annyiban, hogy nem akart elsô lenni, Szent Domonkosban pedig annyiban, hogy alázatosan engedelmeskedett az elsônek való szólás parancsának. A püspöknek adott válasza így hangzott: ,,Uram, testvéreim nagyon jó állásban vannak, csak megfeleljenek neki. Én tehát a magam részérôl sohasem fogom megengedni, hogy más hivatalt vállaljanak.'' Miután így röviden megfelelt, boldogságos Ferenc mélyen meghajolva a püspök elôtt így válaszolt: ,,Uram, testvéreimet azért hívják Kisebb Testvéreknek, hogy semmi esetre se merészeljenek nagyobbak lenni. Már élethivatásuk arra tanítja ôket, hogy alant maradjanak[120], és Krisztus alázatosságának nyomdokait kövessék, hogy majdan a szentek sorában annál inkább föléje emelkedhessenek másoknak. Ha tehát azt akarod, hogy gyümölcsöt hozzanak Isten egyházában, tartsd és óvd meg ôket hivatásuk állapotában, és akaratuk ellenére is kényszerítsd vissza ôket kicsinységükhöz. Kérlek, tehát, atyám, semmi szín alatt se engedd ôket méltóságra jutni, nehogy mint szegények, annál elbizakodottabbak legyenek, és másokkal szemben elviselhetetlenekké váljanak.'' Ez volt a két szent felelete. 149 És ti, a szentek fiai, mit szóltok ehhez? Nemtelen buzgalmatok és irigységtek elfajult, hivatalok után való törtetésetek pedig törvénytelen fiaknak bélyegez benneteket. Egymást marjátok és eszitek[121]; pedig minden háborúság és civódás kívánságaitokból támad[122]. A sötétség hatalmai ellen kellene tusakodnotok, és minden erôtökbôl a gonosz lelkek serege ellen hadakoznotok, és ti ehelyett egymás ellen fordítjátok fegyvereiteket. Az atyák, mivel tele voltak bölcsességgel, a kegyelemtábla felé fordított arccal[123], barátságosan tekintettek egymásra, a fiak ellenben, mivel csak úgy duzzadnak az irigységtôl, nem tudják elviselni egymás tekintetét. Mit tegyen tehát a test, ha a szív meg van osztva? Bizonyos, hogy a jámbor élet sürgetése világszerte gyümölcsözôbb volna, ha Isten igéjének hirdetôit a szeretet szorosabb kötelékei fűznék egymáshoz. Mert szavunk és tanításunk mindig gyanús marad, ha kétségtelen jelek szólnak amellett, hogy a gyűlölet kovásza még mindig bennünk erjed. Tudom, itt nem annyira a jókról, mint inkább a rosszakról van szó, akiket hitem szerint legjobb volna kiirtani, hogy ne mételyezzék tovább a szenteket. És végül mit mondjunk azokról, akik a maguk szemében bölcseknek látszanak? Atyáink az alázatosság és nem a fellengzés útján jutottak az (Isten) országába, a fiak ellenben a nagyravágyás útvesztôjében tévelyegnek ahelyett, hogy igazi hazájuk útját keresnék. Mi más következik ebbôl, ha nem az, hogy akiknek útját nem járjuk, azoknak dicsôségében sem osztozunk? Távol legyen ez tôlünk, Uram! Tedd tehát, hogy a tanítványok alázatos mestereik védôszárnyai alatt maguk is alázatosak legyenek. Tedd, hogy olyanok legyenek egymáshoz lélekben, mint a jóakaratú atyafiak, hogy megláthasd fiaidnak fiait, és békessége legyen Izraelnek[124]. CX. fejezet Miként ajánlották magukat egymás kölcsönös szeretetébe 150 Miután Isten szolgái, amint említettük, befejezték válaszaikat, az ostiai úr, aki módfölött épült mindkettôjük beszédén, bôséges hálát adott Istennek. Mielôtt elváltak volna, boldogságos Domonkos még arra kérte Szent Ferencet, hogy kegyesen engedje át neki kordáját, melyet derekán szokott viselni. Szent Ferenc azonban nem könnyen engedett, és ugyanolyan alázatossággal vonakodott a kérést teljesíteni, amilyen szeretettel a másik kérte. De végre is gyôzött a kérelmezô jámbor óhaja; az átengedett kordáját ruhája alatt nagy áhítattal övezte derekára. Végre kezüket kezükbe téve édes szavakkal kölcsönösen egymás szeretetébe ajánlották magukat. Szent Domonkos még ezt mondotta szent barátjának: ,,Szeretném, Ferenc testvér, ha a te és az én rendem egyesülne, és ezentúl egyazon szabály szerint élnénk Isten egyházában!'' Végül, mikor végleg elváltak, Szent Domonkos ezt mondta a körülötte állóknak: ,,Igazán mondom nektek, minden szerzetesnek ezt a szent férfiút, Ferencet kellene követnie; olyan nagy az ô szentségének tökéletessége.'' ======================================================================== Az engedelmességrôl Vita Secunda Második könyv CXI. fejezet Hogyan akarta, hogy az engedelmesség gyakorlására mindig legyen mellette gvárdián 151 Ez a körültekintô kereskedô, hogy mindenbôl hasznot húzzon, és egész életét érdemszerzésre fordítsa, állandóan az engedelmesség korlátai közt akart élni, és egy percre sem szűnt meg idegen vezetésnek rendelni alá magát. Ezért nem elégedett meg a generálisságról való lemondással, hanem az engedelmesség nagyobb érdeméért külön gvárdiánt kért maga mellé, és azt mint saját elöljáróját különös tiszteletben tartotta. Egyszer tehát ezt mondotta Cattani Péter testvérnek, akinek már korábban szent engedelmességet fogadott: ,,Az Isten szerelmére kérlek, ruházd át fölöttem gyakorolt hatalmadat kísérôim egyikére, akinek olyan készségesen fogok majd engedelmeskedni, mint tulajdon magadnak. Ismerem ugyanis az engedelmesség gyümölcsét, és nem akarom, hogy csak egy pillanat is a másnak való alárendelés haszna nélkül múljék el.'' Kérését természetesen azonnal teljesítették, és ô haláláig mindenütt alattvaló maradt, s gvárdiánjának mindenben készségesen engedelmeskedett. Egy alkalommal ezt mondta társainak: ,,A sok kegyelem közt, melyekkel elárasztott az isteni jóság, azzal is megajándékozott, hogy az egy órája beöltözött novíciusnak, ha történetesen ôt adnák mellém gvárdiánnak, éppen úgy tudnék engedelmeskedni, mint a legidôsebb és legtapasztaltabb szerzetesnek. Mert a szerzetesnek -- folytatta -- elöljárójában nem az embert kell látnia, hanem azt, aki iránt való szeretetbôl alárendeli magát. Minél hitványabb ember tehát a parancsoló, annál inkább tetszik Istennek az engedelmeskedô alázatossága.'' CXII. fejezet Hogyan írta le az igazán engedelmes szerzetest, és az engedelmesség három válfajáról 152 Más alkalommal meg, amikor társai közt üldögélt, így sóhajtott fel boldogságos Ferenc: ,,Alig van szerzetes a világon, aki tökéletesen tudna engedelmeskedni elöljárójának.'' Társai erre felélénkülve kérdezték tôle: ,,Mondd hát, atyánk, miben áll tulajdonképpen a teljes és tökéletes engedelmesség?'' Ô azonnal megadta a választ, és az igazán engedelmes szerzetest a holttetemmel hasonlította össze. ,,Végy -- mondta -- egy hullát[125], és tedd oda, ahová akarod. Látni fogod, hogy ha mozgatod, nem ellenkezik, ha leteszed, nem zúgolódik, ha eltávolítod, nem tiltakozik. Ha magasba emelik, nem felfelé, hanem lefelé néz; ha bíborba öltöztetik, még sápadtabbnak látszik. Így van az igazán engedelmes szerzetes is. Nem kutatja, miért mozdítják el, nem törôdik vele, hová küldik, és nem jár utána, hogy máshová rendeljék. Ha elöljáróvá teszik, akkor is megtartja természetévé vált alázatosságát; minél jobban tisztelik, annál méltatlanabbnak érzi magát a tiszteletre.'' Ismét más alkalommal ugyancsak errôl a tárgyról beszélgetve a nem keresett, hanem parancsolt engedelmességi gyakorlatokat a szándékosan keresettekkel és kérésre kiszabottakkal szemben szenteknek nevezte. Mind a kettôt jónak mondotta ugyan, de az elsôt célravezetôbbnek tartotta. Az engedelmesség legfôbb fokát pedig, melyben már semmi része nincsen a testnek és vérnek, abban látta, ha valaki isteni sugallatra a hitetlenek közé megy, vagy azért, hogy ott a lelkek üdvéért fáradozzék, vagy azért, hogy elnyerje a vértanúság koronáját. Azt tartotta, hogy az ezért való esengés fölötte igen kedves Isten elôtt. CXIII. fejezet Hogy nem szabad könnyelműen parancsolni az engedelmesség nevében 153 Azt tartotta a szent, hogy az engedelmesség nevében csak ritkán szabad parancsolni, és nem szabad mindjárt elsônek az után a fegyver után nyúlni, amelyiknek utolsónak kell lennie. ,,Nem szabad azonnal a kard után nyújtanunk kezünket!'' -- mondta. Az olyan szerzetesrôl viszont, aki nem siet tüstént eleget tenni a vett parancsnak, azt szokta mondani, hogy sem Istent nem féli, sem embertársát nem becsüli. És ez valóban így is van. Mert a meggondolatlanul parancsoló elöljáró tekintélye nem az-e, ami az esztelenül dühöngô ember kezében a kard? És van-e szánalmasabb lény, mint az engedelmességet megvetô szerzetes? CXIV. fejezet Egy testvérrôl, akinek kámzsáját[126] tűzbe dobatta, mivel, bár áhítatból, mégis engedély nélkül jött hozzá 154 Egy alkalommal az egyik testvér fejérôl, mivel engedély nélkül és egyedül jött hozzá, levétette és tűzbe dobatta a kámzsát. Senki sem mert utána nyúlni, mert mindenki félt a szent atya haragos arcától. Mikor végre a szent parancsot adott a kámzsa kihúzására, azt teljesen épnek és sértetlennek találták. Bár a csodát mindenki joggal a szent érdemének tulajdoníthatta, valami része az illetô testvérnek is volt benne. Mert hiszen a szentséges atya látásának vágya gyôzedelmeskedett rajta; csupán a kellô tapintat hiányzott belôle, amely pedig irányítója minden erénynek. ======================================================================== Azokról, akik jó, illetve rossz példát adnak Vita Secunda Második könyv CXV. fejezet Egy jó testvér példájáról és a régi testvérek szokásáról 155 Azt szokta mondani, hogy a Kisebb Testvéreket azért küldötte az Úr ebben az utolsó idôben, hogy a jó példa fényét vetítsék a bűn éjszakájában tévelygô emberek útjára. Azt is mondta, hogy úgy érzi, mintha a legkellemesebb illatokkal telne el, és drága kenôccsel kenegetnék, valahányszor a világon szétszórtan működô jámbor testvérek nagyszerű cselekedeteirôl hall. Történt egyszer, hogy egy Barbarus nevű testvér egy elôkelô ciprusi úr jelenlétében sértô szavakat használt rendtársa ellen. Mikor azonban látta, hogy a testvér az ô szavai miatt sértve érzi magát, fogott egy darab szamárganéjt, és azt, eltelve maga ellen szent haraggal, a szájába dugta, s közben ezt mondta: ,,Így, ganéjt illik rágnia annak a nyelvnek, amelyik a harag mérgét fröccsentette testvérére.'' Mikor a lovag ezt látta, módfölött elcsodálkozott, és mélységes megilletôdéssel távozott. Ezentúl a legnagyobb készséggel állott a testvérek rendelkezésére, és javaiból is bôven juttatott nekik. Valamennyi testvérnek az volt a bevett szokása, hogy ha valamelyikük szóval megsértette társát, tüstént földre borult elôtte, és a megsértett lábára, esetleg akarata ellenére is, testvéri csókot nyomott. A szent nem tudott eléggé örülni, mikor hallotta, hogy testvérei az életszentség példáit nyújtják, és bô áldással halmozta el azokat a testvéreket, akik szóval és példával Krisztus szeretésére ösztönzik a bűnösöket. Azt kívánta, hogy fiai tökéletesen hasonlók legyenek hozzá a lelkek üdvéért égô buzgalomban, amelytôl ô szüntelenül lángolt. CXVI. fejezet A szent átka egynémely testvér ellen, akik rossz példát adtak; milyen nehezen viselte el ezt 156 Akik gonosz cselekedetekkel és rossz példa adásával vétettek a szent szerzet ellen, azok félelmetes átkát vonták magukra. Egyszer, mikor arról beszéltek elôtte, hogy a fondi püspök két, eléje járuló testvérnek, akik nagyobb világmegvetésük fitogtatására a szokásosnál hosszabb szakállt növesztettek, ezt mondta: ,,Vigyázzatok, hogy rendetek szépségét el ne csúfítsátok ilyen új szokások bevezetésével,'' a szent tüstént felpattant, kezét az égre emelte, és könnytôl ázó arccal ilyen imádságra vagy inkább átokra fakadt: ,,Uram, Jézus Krisztus, te tizenkét apostolt választottál magadnak; ezek közül egy ugyan kiesett, de a többi hűségesen kitartott melletted, és egy szívvel-lélekkel hirdette szent Evangéliumodat. Te, Uram, régi irgalmadról való megemlékezéssel azért támasztottad ebben az utolsó órában a Kisebb Testvérek szerzetét, hogy segítségére legyenek szent hitednek, és közreműködésükkel kifejezésre juttassák Evangéliumod titkát. Ki fog tehát helyettük elégtételt szolgáltatni neked, ha hivatásuk elhanyagolásával nemcsak hogy nem adnak jó példát az embereknek, hanem egyenesen a sötétség cselekedeteit állítják eléjük? Legyenek átkozottak általad, szentséges Uram, nemkülönben egész mennyei udvarod által, és énáltalam, kicsiny (szolgád) által mindazok, akik rossz példájukkal összezavarják és lerontják, amit te elôbb ezen Rend szent testvéreinek kezével építettél, és most sem szűnsz meg építeni.'' Hol vannak azok, akik áldásoddal dicsekszenek, és azt állítják magukról, hogy tetszésük mértéke szerint élvezték barátságodat? Ha akadnak olyanok -- amitôl Isten mentsen -- akik bűneik megbánása nélkül és mások veszedelmére adtak helyet magukban a sötétség cselekedeteinek, jaj, azoknak, jaj, mindörökre[127]. 157 ,,A rossz testvérek cselekedeteit -- szokta mondogatni -- a jó testvérek is megsínylik, mert anélkül, hogy ôk maguk vétkeznének, magukon viselik a rosszak példájának bélyegét. Mintha éles karddal vernének át és azt egész nap bennem forgatnák!'' Ezért lehetôleg visszahúzódott a testvérek társaságától, fôleg azért, hogy ne kelljen megint rosszat hallania valamelyikükrôl, ami új fájdalmat okozna neki. Ezt is szokta mondani: ,,Eljön az idô, mikor a rossz példák annyira rossz hírbe hozzák Isten kedves szerzetét, hogy tagjai szégyellenek majd a világ szeme elé kerülni. Akik akkor kérik a Rendbe való felvételüket, azokat igazán a Szentlélek vezérli; azokon semmi nyomot nem hagy a test és vér, és valóban áldottak lesznek az Úrban. És bár nem fognak érdemszerzô cselekedeteket művelni, mivel a szeretet, mely a szenteket tüzes cselekvésre készteti, kihül bennük, mégis félelmetes kísértéseknek lesznek kitéve; akik azonban kiállják az idô próbáját, azok valóban különbek lesznek elôdeiknél. De jaj azoknak, akik a szerzetesi életnek csupán külsô látszatával dicsekszenek, (szellemi) tunyaságba süllyednek, és még csak meg sem kísérlik, hogy ellenálljanak a választottak megpróbálására rájuk bocsátott kísértéseknek. Mert csak azok nyerik el az élet koronáját, akik hűségesnek találtatnak[128], s akiket közben alaposan próbára tesz a kárhozottak gonoszsága.'' CXVII. fejezet Arról a kinyilatkoztatásról, melyet Rendje állapotára vonatkozólag kapott Istentôl; és hogy Rendje sohasem fog elenyészni 158 Szentünknek sok vigasztalást szereztek azok az isteni látogatások, amelyekbôl megbizonyosodott, hogy Rendjének alapjai sohasem fognak megrendülni. Arra is ígéretet kapott, hogy a bukottak helyébe a választottaknak kétségtelenül nagyobb száma fog lépni. Mikor ugyanis a rossz példákon ôrlôdött, és emiatt összeszedetlen lélekkel kezdett imádkozni, a következô szemrehányást hallotta az Úrtól: ,,Miért gyötröd magadat, te szegény emberke? Avagy úgy rendeltelek Rendem fölé pásztornak, hogy mellette megfeledkezzél arról, hogy igazi védelmezôje én vagyok? Éppen azért választottalak téged együgyű ember létedre, hogy amit benned és általad művelek, a többiek lássák és utánozzák, már akiben megvan a jóakarat az utánzásra. Én hívtam ôket, s meg is tartom és legeltetem is ôket; a bukott testvérek helyének betöltésére másokat támasztok; sôt, amennyiben még nem születtek meg, életre hívom ôket. Ne aggódjál tehát, hanem csak lelked üdvösségével gondolj! Mert ha háromra csökken is a Rend tagjainak száma, az én védelmem alatt mindig rendíthetetlen marad.'' És ettôl fogva nem szűnt meg hangoztatni, hogy egyetlen szentnek erénye messze meghaladja a tökéletlenek megszámlálhatatlan sokaságát, mint ahogyan egyetlen fénysugár szétoszlatja a sűrű sötétséget. ======================================================================== A henyélés és a henyélôk ellen Vita Secunda Második könyv CXVIII. fejezet Hogyan tudta meg a neki adott kinyilatkoztatásból, mikor szolgálja Istent, is mikor nem 159 Mióta ez az ember elvetette a mulandó dolgokat, és az Úrhoz kezdett ragaszkodni, idejének úgyszólván egyetlen percét sem engedte veszendôbe menni. Mikor már az érdemeknek hatalmas halmazát gyűjtötte az Úr kincstárába, mintha állandóan újjászületett volna, mind készségesebbnek mutatkozott lelkének edzésére. Súlyos bűnnek tartotta, ha valaki nem igyekezett szüntelenül a jót cselekedni, és a jóban való állandó elôrehaladás elmulasztását egynek vette a visszaeséssel. Mikor egyszer Siena közelében egy cellában tartózkodott, éjszakának évadján magához hívatta alvó társait, és így szólt hozzájuk: ,,Testvéreim, arra kértem az Urat, hogy kegyeskedjék tudtomra adni, mikor vagyok az ô szolgája, és mikor nem. Mert én semmi más nem akarok lenni, mint az ô szolgája. Ô pedig, az én határtalan kegyességű Uram, szokott jóságával az imént ezt a választ adta: ťTudd meg, hogy akkor vagy igazán az én szolgám, mikor szent dolgot gondolsz, mondasz és cselekszel.Ť Azért hívattalak tehát benneteket, kedves testvéreim, mert mindannyiszor szégyellni akarom magamat elôttetek, valahányszor e három szent dolog közül egyiket sem teszem.'' CXIX. fejezet Arról a büntetésrôl, melyet Porciunkulában a hiábavaló szavakra kiróttak 160 Máskor meg a Sancta Maria de Portiunculánál, amikor arra gondolt, hogy az imádság haszna az utána folytatott terefere következtében egészen elvész, a mihaszna szavak kiejtése ellen a következô orvosságot írta elô: ,,Aki mihaszna vagy fölösleges szót ejt ki, tartozik hibáját azonnal megvallani, és minden fölösleges szóért egy Miatyánkot elmondani. Azt akarom továbbá, hogy ha a hibázó testvér magától vallja be bűnét, a maga lelke üdvéért ajánlhatja fel a Miatyánkokat, de ha másnak figyelmeztetésére teszi ezt, imádságát a figyelmeztetô testvérért kell felajánlania.'' CXX. fejezet Milyen szorgalmasan dolgozott ô maga, és mennyire ki nem állhatta a henyélôket 161 Azt is mondta, hogy a langyosokat, akiknek foga nem fülik a munkához, Isten hamarosan kiveti szájából[129]. Senki sem állhatott meg elôtte munkátlanul anélkül, hogy haragos szavakkal rá ne támadt volna. Ô maga, mint a tökéletesség mintaképe, szüntelenül munkálkodott kezével, csakhogy egy pillanatot se veszítsen el az idô drága kincsébôl. Egyszer ezt a kijelentést tette: ,,Azt akarom, hogy minden testvérem dolgozzék, és gyakorolja magát a munkában; aki nem tud, tanuljon meg valamilyen mesterséget.''[130] És mindjárt meg is okolta: ,,Hogy kevésbé legyenek terhére az embereknek, és hogy a naplopásban tilosba ne tévedjen szívük vagy nyelvük.'' A munka hasznának illetve bérének megszabását azonban nem az illetô testvér kényére hagyta, hanem a gvárdián, helyesebben a szerzetescsalád tetszésére bízta. CXXI. fejezet Panasz a szenthez a lustálkodók és torkosok ellen 162 Legyen szabad, szent atyánk, panaszt emelnünk nálad azok nevében, akik tieidnek vallják magukat. Mert ma sokak szemében gyűlöletesek az erénygyakorlatok, fôleg azok szemében, akik mielôtt dolgoznának, pihenni szeretnének, s ezzel nem Ferenc, hanem Lucifer fiainak bizonyulnak. Több közöttük a beteg, mint a harcképes ember, holott mivel munkára születtek, egész életüket harcnak kellene felfogniuk. Nincs ínyükre a munka, szemlélôdésre képtelenek. Mivel különcködésükkel mindenkit zavarnak, s inkább szájukkal, mint kezükkel dolgoznak, gyűlölik azt, aki a kapuban megmondja az igazat[131], és még azt sem tűrik, hogy valaki akár csak az ujja hegyével is megérintse ôket. De még jobban csodáljuk azoknak arcátlanságát, akik -- boldogságos Ferenc szavával élve -- odahaza arcuk verítékével keresték kenyerüket, és most munka nélkül, a szegények verejtékébôl akarnak élni. Csodálatos agyafúrtság! Bár semmit sem dolgoznak, mégis azt vélhetnéd, hogy állandóan el vannak foglalva. Bezzeg számon tartják az evés idejét, és ha az éhség sürgeti ôket, készek a napot okolni, hogy elaludt. Ó, jóságos atyám, hogyan ismerhetném el a te dicsôségedhez méltóknak ezen emberek szörnytetteit? Mert még a ruhát is méltatlanul viselik! Te arra tanítottál bennünket, hogy e forgandó és gyorsan múló idôben az érdemek kincseit igyekezzünk gyarapítani, hogy ott, a másik életben ne legyünk kénytelenek koldulni; ezek ellenben még hazájuknak sem örülnek, s a végén számkivetésbe kerülnek. Nagyon divatos ma ez a betegség az alattvalók között, mivel az elöljárók mindenre szemet hunynak, mintha bizony lehetséges volna elnézni mások hibáját anélkül, hogy maga is ne osztozzék a bűnhôdésben. ======================================================================== Isten Igéjének szolgáiról Vita Secunda Második könyv CXXII. fejezet Milyennek kell lennie az igehirdetônek 163 A szent azt akarta, hogy Isten igéjének szolgái[132] állandóan lelki dolgokkal foglalatoskodjanak, és feladatuk ellátásában semmiféle más megbízással ne akadályozzák ôket. Azt mondta ugyanis, hogy az igehirdetôket a Nagy Király egyenesen arra szemelte ki, hogy a népeknek hirdessék az igét, melyet közvetlenül az ô szájából vettek. Ezt is mondotta: ,,Az igehirdetônek elôbb az imádság mélységébôl kell felszínre hoznia azt, amit azután szent beszéd formájában szerteáraszt. Mielôtt kimondaná a hideg szavakat, elôbb bensejében fel kell hevítenie azokat.'' Nagy tiszteletre méltónak tartotta ezt a tisztséget, és ellátóit minden megbecsülésre érdemeseknek. ,,Ôk -- mondotta -- a test élete, a sátán legyôzôi és a világ világossága.'' A szent teológia doktorait különleges tiszteletre méltóknak tartotta. Ezért egyszer ezt iratta valamennyi testvérnek: ,,Minden teológust és azokat, akik az isteni igéket hirdetik számunkra, tisztelnünk és becsülnünk kell, mint olyanokat, akik lelket és életet árasztanak felénk.''[133] És mikor egyszer Szent Antalnak írt, levelét ezzel kezdte: ,,Antal testvérnek, püspökömnek.''[134] CXXIII. fejezet A hiú dicsôség keresôi ellen és egy prófétai mondás értelmezése 164 Szánalomra méltóknak mondotta azokat az igehirdetôket, akik sokszor hiú dicsôségért teszik azt, amit tesznek. Az ilyenek felfuvalkodottságát olykor-olykor ezzel az ellenszerrel orvosolta: ,,Mit dicsekszetek az emberek megtérésével, holott igazában az én együgyű testvéreim térítették meg ôket imádságaikkal?'' Ezt a mondást pedig: ,,Míg sokat szült, ki meddô volt''[135], így értelmezte: ,,Meddô minden szegény testvérem, kinek nem az a tisztsége az Egyházban, hogy fiakat szüljön; az ítélet napján azonban sokakat fognak szülni, mivel az Örök Bíró az ô dicsôségük számlájára fogja majd írni mindazokat, akiket most az ô rejtekben végzett imádságuk érdeméért térít meg.'' Kinek sok fia volt, meddôségre jut[136], mivel az az igehirdetô, aki most örvendezik, mintha a maga erejébôl eszközölte volna ki annyi ember megtérését, akkor látja, hogy neki semmi része nem volt megtérésükben. Azokat a testvéreket, akik inkább szónokként, mint igehirdetôként kívántak dicsôséget szerezni, s inkább szónoki csillogással, mint érzéssel beszéltek, egyáltalán nem szívlelte. Azokról pedig, akik minden gondjukat beszédjük felcicomázására fordították, az áhítatra ellenben semmi gondot nem fordítottak, azt szokta mondani, hogy elvétették a szereposztást. Ellenben nem gyôzte magasztalni azokat az igehirdetôket, akik idônkint a maguk számára is keresték a bölcsességet, és bôven merítettek belôle. ======================================================================== A Teremtô szemlélése teremtményeiben Vita Secunda Második könyv CXXIV. fejezet A szent szeretete az érzô és érzéketlen teremtmények iránt 165 Ez a boldog zarándok, bár sietett minél elôbb elhagyni a világot mint számkivetésének földjét, nem kis hasznát vette a földi dolgoknak is. Mert a sötétség fejedelme ellen harctérnek használta a világot, Istennel való kapcsolatában pedig úgy tekintett beléje, mint jóságának fényes tükörébe. Minden műben az alkotó művészt dicsérte, és ami jót csak talált a teremtett lényekben, azt mind Teremtôjükre vezette vissza. Ujjongott az Úr keze minden tettének[137], és a szép látnivalókban az elevenítô okot és alapot szemlélte. Minden szép dologban a Legszebbre ismert, és minden jó ezt kiáltotta feléje: ,,Aki minket teremtett, maga a megtestesült jóság''. A teremtett dolgokban felismerhetô nyomaiban mindenütt a Szeretetreméltót követte, és mindenbôl lajtorját csinált magának a Magasságbeli trónjának megközelítésére. Határtalan szeretettel ölelt át mindent, s miközben az Úrról beszélt nekik, mindeneket magasztalására buzdított. Kíméletesen bánt a mécsesekkel, lámpákkal és gyertyákkal, és kezével meg nem zavarta volna lángjuk lobogását, mert az örök világosság jelét látta benne. A köveken tisztelettel lépkedett arra való emlékezéssel, aki sziklának mondatik[138]. Mikor ezt a verset kellett mondania: ,,A kôsziklára emeltél engemet''[139], hogy nagyobb tisztelettel fejezze ki magát, ezt mondta: ,,A szikla (Péter) lába alá helyeztél engemet.'' A favágó testvéreknek megtiltotta, hogy gyökerestôl kivágják a fákat, hogy így a kihajtás reménye megmaradjon számukra. A kertésznek pedig meghagyta, hogy a kert körül hagyjon valamekkora műveletlen területet, hogy azon a zöldellô füvek és a tarka virágok a maguk idejében tetszésükre magasztalják a minden teremtmények szépséges Atyját. Azt is megkívánta, hogy a kertben külön helyet jelöljenek ki az illatozó füveknek és virágoknak, hogy azok állandóan a mennyei édességet idézzék a szemlélôk emlékezetébe. Az útszélekrôl összegyűjtötte a férgeket, nehogy lábbal eltiporják ôket, s a méhek elé, hogy a kemény télben éhen ne vesszenek, mézet, és jó fajta bort tétetett. Valamennyi állatot a ,,testvér'' névvel illette, bár a szelídeket jobban szerette közülük. De ki tudna mindent felsorolni? Mert a jóságnak az az ôsforrása, mely mindenben minden[140] lesz, szentünknek már mindenben mindenként ragyogott fel. CXXV. fejezet Hogyan viszonozták a teremtmények szeretetét, és a tűzrôl, mely nem ártott neki 166 A teremtmények a maguk részérôl szintén igyekeztek viszonozni a szent szeretetét, és hálával fizetni sok jóságáért: ha kedveskedett nekik, rámosolyogtak, kérdésére válaszoltak, parancsainak készségesen engedelmeskedtek. Íme, néhány jellemzô eset. Szembetegségében kénytelen volt orvosi kezelésnek alávetni magát. A szállásukra kérettek tehát egy orvost. Az egykettôre megjelent, és mindjárt magával hozta az égetéshez szükséges vasszerszámot is. Megérkezése után a vasat azonnal tűzre tétette, hogy minél elôbb izzásba jöjjön. A boldogságos atya, hogy félelemtôl remegô testét bátorítsa, így kezdett a tűzhöz beszélni: ,,Tűztestvérem, ki olyan csodálatos vagy a teremtmények között, oly nagyon erôsnek, szépnek és hasznosnak alkotott téged a Magasságbeli. Légy tehát ebben az órában könyörületes hozzám, légy udvarias, mivelhogy én módfelett szeretlek az Úrban. Kérem a fölséges Urat is, aki téged alkotott, mérsékelje hevedet, hogy enyhe égetésedet ki bírjam állani!'' Könyörgésének végeztével keresztet vetett a tűzre, és bátran alávetette magát a műtétnek. Mikor az orvos kezébe vette az izzó vasat, a testvérek, akikben felülkerekedett a részvét, szanaszét futottak. A szent ellenben vidáman és bátran nézett eléje az égetésnek. A vas szinte sercegve mélyed bele a lágy húsba, s az égetés a fültôl egészen a szemöldökig húzódott. Hogy mekkora fájdalmat okozott az égetés, arról a legilletékesebb tanúnk, magának a szentnek szavai tanúskodnak. Mikor ugyanis a szétfutott testvérek egymás után visszaszállingóztak, a szent atya mosolyogva ezt mondta nekik: ,,Ó, ti kicsiny hitűek és hamar csüggedôk, miért futottatok el? Igazán mondom nektek, hogy sem a tűz perzselését, sem a test fájdalmát nem éreztem.'' Azután az orvos felé fordulva mondta: ,,Ha még nem volt elég a hús égetése, csak égesd tovább.'' És az orvos, aki hosszú gyakorlatában hasonló esetekben már a legkülönbözôbb viselkedést tapasztalta, egyenesen isteni csodát látott a dologban. ,,Igazán mondom, testvérek, ma csodadolgokat láttam'' -- mondta. Meg vagyok gyôzôdve arról, hogy szentünkben az eredeti ártatlanság állapota tért vissza, és ezért pusztán akarására a legvadabb lények is szelídre változtak. CXXVI. fejezet Arról a kis madárról, amelyik tenyerében helyezkedett el 167 Boldogságos Ferenc egyszer a Rieti-tavon át vette útját a grecciói remeteségbe. Útját egy kis bárkán tette meg. Az egyik halász egy kis vízimadárral kedveskedett neki, hogy legyen mivel szórakoznia az Úrban. A boldogságos atya nagy örömmel fogadta a madarat, és szelíden biztatni kezdte, hogy kinyújtott tenyerérôl szabadon távozzék. A madár azonban semmi kedvet nem mutatott a távozásra, sôt, mint valami fészekben, lekuporodott tenyerében. A szent pedig erre égre emelt szemekkel imádságba mélyedt. Mikor azután nagysokára, mintha messze idegenbôl jött volna, magához tért, gyengéden megparancsolta a madárkának, hogy minden félelmet félretéve térjen vissza régi szabadságához. És az a szent engedélyének és áldásának vétele után örömtôl repesve nagy szárnycsattogással tényleg eltávozott. CXXVII. fejezet A sólyomról 168 Mikor boldogságos Ferenc egyszer szokása szerint az emberek tekintete és csacsogása elôl menekülve egy remeteségben vonta meg magát, az ott fészkelô sólyom mély barátságot kötött vele. Éjszakának idején ugyanis abban az órában, melyben a szent a zsolozsma végzésére fel szokott kelni, énekével és lármájával pontosan felébresztette ôt. Ezzel igen kedves szolgálatot tett neki, mert gondosságával a lustálkodásnak még a lehetôségét is elvonta tôle. Mikor azonban a betegség a szokottnál jobban elôvette a szentet, a sólyom is nagyobb kíméletet tanúsított iránta, és valamivel késôbb adta meg a felkelésre szóló jelet. Mintha csak Isten kioktatta volna, csak hajnal felé csendítette meg könnyed érintéssel hangjának harangját. Nem csoda tehát, hogy a többi teremtmények is mondhatatlan szeretettel csüggtek rajta, mint olyan emberen, aki mindenkinél jobban szerette Teremtôjét. CXXVIII. fejezet A méhekrôl 169 Egyszer egy magányos hegyormon egy kis cellát rögtönöztek, melyben Isten szentje negyven napon át a legszigorúbban vezekelt. Mikor az idô elteltével távozott, a teljes magányosságban álló cella lakó nélkül maradt. Mindössze egy agyagedény árválkodott benne, melybôl szentünk inni szokott. Mikor azonban egy idô múlva néhány ember, a szent iránti tiszteletbôl, újból felkereste a helyet, az edényt méhekkel telezsúfolva találta. A kis állatok csodálatos művészettel építették belé sejtjeiket, mintegy jelezni akarván ezzel a szemlélôdés édességét, melybôl Isten szentje olyan bôségesen merített ottan. CXXIX. fejezet A fácánról 170 Egy sienai nemes ember egyszer egy fácánnal kedveskedett az akkor betegeskedô boldogságos Ferencnek. A szent nagy örömmel fogadta az ajándékot; természetesen nem azért, hogy elfogyassza, hanem azért, mert az ilyen állatokban a Teremtô iránti szeretetbôl gyönyörködni szokott. Ezért így szólt a fácánhoz: ,,Áldott legyen a mi Teremtônk, fácán testvérem!'' Majd a testvérek felé fordulva ezt mondta: ,,Próbáljuk meg, hogy fácán testvérünk velünk akar-e maradni, avagy inkább megszokott és neki kényelmesebb helyére óhajt visszatérni.'' Erre az egyik testvér a szent parancsára egy jó messze fekvô szôlôbe vitte a madarat. De az gyors futással egykettôre megint ott termett a szent cellája elôtt. Másodízben még messzebbre vitette; ám a fácán makacs szívóssággal újból visszatért a cella ajtajához, és az útját elálló testvérek ruhája alatt mintegy erôszakkal nyitott ösvényt magának. Erre a szent megparancsolta, hogy gondoskodjanak etetésérôl; ô maga pedig gyakran magához ölelte, és édes szavakkal becézgette. Mikor egy orvos, Isten szentjének lelkes tisztelôje, látta ezt a jelenetet, elkérte a testvérektôl a madarat; de nem azért, hogy megegye, hanem hogy a szent iránti tiszteletbôl tovább gondoskodjék róla. És mi történt? Az orvos hazavitte a fácánt, amely bánatában, hogy szent gazdájától elszakították, mindaddig nem akart ételhez nyúlni, míg csak távol tartották tôle. Az orvos módfölött csodálkozott ezen; azután fogta a fácánt, tüstént visszavitte, és rendre elbeszélte a vele történt esetet. És íme, a fácán, alighogy földre tették, és alighogy megpillantotta atyját, nyomban elfelejtette minden baját, és jó étvággyal csipegetni kezdett. CXXX. fejezet A tücsökrôl 171 Isten szentjének porciunkulai cellája közelében egy fügefán egy tücsök tartózkodott, és gyakran rázendített kellemes ciripelésére. A boldogságos atya néha-néha kezét nyújtotta feléje, és kedveskedve magához hívta: ,,Jöjj, hozzám, tücsök nôvérem'' -- mondogatta neki. És a tücsök, mintha csak eszes lény lett volna, habozás nélkül kezére ugrott. A szent pedig tovább biztatta: ,,Dalolj, tücsök nôvérem, és magasztald daloddal Uradat és Teremtôdet!'' És a tücsök nyomban szót fogadott, énekelni kezdett, és addig nem hagyta abba, mígcsak a szent, aki a maga dicséretét is beleszôtte énekébe, azt nem parancsolta neki, hogy térjen vissza megszokott helyére. Utána nyolc napon át, mintha csak oda lett volna szögezve, el nem mozdult helyérôl. A szent pedig valahányszor csak kijött cellájából, mindannyiszor megsimogatta kezével, és megparancsolta neki, hogy énekeljen; a tücsök pedig minden esetben készségesen engedelmeskedett parancsának. Egyszer azonban ezt mondta kísérôinek: ,,Engedjük most már szabadjára tücsök nôvérünket; hiszen elég örömet szerzett már dicsôítô énekével; nem akarnám, hogy ürügyet találjunk benne a hiú dicsekvésre.'' És a tücsök, amint megkapta a szabadságot, nyomban eltűnt, és soha többé azon a tájon nem mutatkozott. A testvérek, akik tanúi voltak az esetnek, nem gyôztek eleget csodálkozni rajta. ======================================================================== A szeretetrôl Vita Secunda Második könyv CXXXI. fejezet A Szent szeretetérôl; hogyan állította oda magát a lelkek üdvéért a tökéletesség mintaképének 172 Nem csoda, hogy akit a szeretet ereje a teremtmények testvérévé tett, azt Krisztus szeretete még szorosabb kötelékkel fűzte azokhoz, akik a Teremtô képmását viselték magukon. Azt szokta mondani, hogy a lelkek üdvözítésénél nincs semmi életbevágóbb feladat, és újra meg újra utalt arra, hogy Isten Egyszülött Fia egyedül a lelkekért kegyeskedett keresztre feszíttetni magát. Innét fakadt kitartása az imádságban, fáradhatatlansága a prédikálásban és túlzása a példaadásban. Nem tartotta volna magát Krisztus igazi barátjának, ha nem szerette volna a lelkeket, kiket Krisztus oly nagyon szeretett. Ez volt a fô oka annak, hogy annyira tisztelte a hittudósokat, akik Krisztus munkatársaiként ugyanazt a feladatot teljesítik, mint maga Krisztus. Még jobban, szívének még teljesebb odaadásával szerette testvéreit, a szó igazi értelmében vett hitfeleit és az örökké tartó örökségben osztályos társait. 173 Valahányszor csak szemrehányást tettek neki túlságosan szigorú életmódja miatt, mindig azt válaszolta, hogy neki kötelessége példát adni Rendjének, hogy miként a sas, repülésre késztesse fiait[141]. Ezért ártatlan teste ellen, mely már régóta készségesen alávetette magát a léleknek, és bár személyes bűneiért semmiféle büntetést nem érdemelt, mégis tisztán a példaadás kedvéért újabb és újabb fenyítéket alkalmazott, hogy ily módon másokat is a kemény utakon való járásra ösztönözzön. És helyesen cselekedett, mert az emberek jobban ügyelnek az elöljárók tetteire, mint szavaira. Te, atyánk, példáddal édesdedebben imádkoztál, könnyebben rábeszéltél másokat, és meggyôzôbben bizonyítottad állításaidat. Mert bár szóljanak az elöljárók az emberek vagy az angyalok nyelvén, de ha a szeretet példáit nem mutatják[142], nekem édeskeveset, maguknak pedig semmit sem használnak. Ahol nem félnek a feddéstôl, és ahol az ész helyét az önkény foglalja el, vajon elegendô-e a pecsét az üdvösséghez[143]. Mindazonáltal meg kell tenni, amit parancsolnak, hogy a kis patakok a kiszáradt csatornákon keresztül is eljussanak a virágágyakhoz. Hiszen olykor-olykor a tövisekrôl is szednek rózsát, s a nagyobbik lesz a kisebbik szolgája[144]. CXXXII. fejezet Az alattvalókról való gondoskodásról 174 Vajon ki viselte gondját alattvalóinak úgy, mint Ferenc? Állandóan az ég felé emelte karjait az igazi izraelitákért, és magáról egészen megfeledkezve kizárólag testvéreinek üdvösségére gondolt. Odaborult az isteni Fölség lába elé, lelki áldozatot mutatott be fiaiért, és kikényszerítette Istentôl, hogy jót cselekedjék velük. Aggódó szeretettel viseltetett a kisded nyáj iránt, mely nyomába szegôdött, nehogy a világról való lemondása után a mennyországot is elveszítse. Úgy érezte, hogy kirekesztve marad a mennyei dicsôségbôl, ha a gondjaira bízottakat is -- akiket lélek szerint nagyobb fájdalommal szült, mint annak idején anyjuk test szerint -- el nem vezérli oda. CXXXIII. fejezet A betegek iránti részvétrôl 175 Nagy volt benne a betegek iránti részvét és a gondoskodás szükségleteik kielégítésére. Ha jószívű világi emberek finomabb ételeket küldtek számára, jóllehet mindenki másnál jobban rájuk lett volna utalva, a többi betegnek jutatta azokat. Osztozott minden beteg kínjában, és ha már nem tudott rajtuk segíteni, legalább vigasztaló szavakkal tartotta ôket. Böjti napokon is evett, csakhogy a betegeknek ne essék terhére magukban enni, és nem restellt a beteg testvérek számára városszerte húst koldulni. Ugyanakkor azonban intette a betegeket, hogy viseljék türelemmel a nélkülözéseket, és ne botránkozzanak, ha nem történik minden úgy, ahogyan szeretnék. Ezért egyik regulájában[145] így intézkedett: ,,Kérve kérem valamennyi beteg testvéremet, hogy betegségükben ne veszítsék el türelmüket, és ne gerjedjenek haragra Isten, illetve testvéreik ellen. Ne törjék magukat túlzott mohósággal orvosságok után, és ne akarják a megengedett mértéken felül megmenteni a hamar halandó testet, mely ellensége a léleknek. Adjanak hálát mindenért, és igyekezzenek olyanok lenni, amilyeneknek Isten akarja ôket. Mert akiket az örök életre rendelt Isten, azokat a megpróbáltatások és betegségek fullánkjaival alakítja és neveli. Hiszen Ô mondotta: ťAkiket szeretek, azokat korholom és fenyítem.Ť[146]. 176 Egyszer egy beteg testvért, akirôl tudta, hogy szôlôre vágyik, magával vitte egy szôlôbe, ott letelepedett az egyik tôke alá, és hogy bátorságot adjon neki az evésre, elôbb maga fogyasztott el egy fürtöt. CXXXIV. fejezet A lelki betegek iránt érzett részvétérôl és azokról, akik másként cselekszenek 177 Még nagyobb szeretettel fonta körül, és még nagyobb türelemmel viselte el azokat, akikrôl tudta, hogy ingatagok, mint a gyermekek, kísértésekkel bajlódnak, és könnyen elcsüggednek. Ezért, ahol nem látott veszedelmet az elnézésben, lehetôleg kerülte a szigorú büntetéseket, hogy a lelket kímélje, kíméletesen bánt a vesszôvel. Azt szokta mondani, hogy az elöljárónak, aki atya és nem zsarnok, kötelessége megelôzni a bűnalkalmakat, és nem engedni, hogy elessék az, aki ha egyszer elesett, nagyon nehezen kel fel. Ah, napjaink szánalmas esztelensége! Nemcsak hogy nem emeljük fel, illetve nem támogatjuk a könnyen elesôket, hanem akárhányszor magunk is okai vagyunk elesésüknek. Semmibe vesszük, hogy a legfôbb Pásztortól elvonunk egy-egy juhocskát, melyért pedig Ô a keresztfán nagy kiáltással és könnyhullatással feláldozta magát[147]. Egészen másként cselekedtél te, szent atyánk; te inkább megjavítani, mint elveszíteni törekedtél a tévelygôket. Tudjuk azonban, hogy némelyekben olyan mélyen gyökeret vertek az vnfejűség hajtásai, hogy inkább égetésre, mint simogatásra volna szükségük. Nyilvánvaló tehát, hogy sokaknál hatásosabb a vasvesszô alkalmazása, mint a kézzel való simogatás. De mindennek megvan a maga ideje; az olajnak és a bornak éppúgy, mint a vesszônek és a botnak; a szigorúságnak éppúgy, mint az elnézésnek, az égetésnek éppúgy, mint a kenegetésnek, a börtönnek éppúgy, mint a testvéri közösségben való idôzésnek. A bosszúállás Istene és az irgalom Atyja mindent számon kér majdan; mindazonáltal inkább irgalmasságot akar, mint áldozatot. CXXXV. fejezet A spanyol testvérekrôl 178 Ez a szentséges férfiú mindannyiszor csodálatos módon magán kívül volt Istenért, és nem tudott betelni örömmel, valahányszor fiai életének jó illata hatott el hozzá. Egyszer egy igen buzgó spanyol pap abban a kitüntetésben részesült, hogy láthatta Szent Ferencet, és beszélhetett vele. Egy alkalommal ugyanis a következô jelentéssel örvendeztette meg a szentet a Spanyolországban élô testvérek életérôl: ,,Itteni testvéreid, akik egy szegényes remeteségben élnek, úgy osztották be idejüket, hogy egyik részük a házi munkákat végzi, másik részük pedig ezalatt elmélkedik. Ily módon a hét leteltével a dolgozók szemlélôdésre, a szemlélôdôk pedig kézi munka végzésére térnek át. Egy napon, mikor az asztal már meg volt terítve, és a távollevôk megadták a hívó jelt, valamennyi testvér megjelent egy kivételével, aki a szemlélôdôk csoportjába tartozott. Kevés várakozás után odamentek cellájához, hogy enni hívják ôt; ám az Úr különb asztalt terített számára. Arccal a földre borulva és kereszt alakban szétvetett karokkal találták. Az életnek legkisebb jele sem mutatkozott rajta; sem nem lélegzett, sem nem mozdult. Fejénél és lábánál egy-egy gyertya égett, és ragyogó fényével csodálatosan betöltötte a cellát. Békén hagyták[148], hogy ne zavarják elragadtatását, és ne költsék fel a kedvest, míg csak maga nem akarja[149]. Ezért megállottak a cella ajtajánál, és a fal mögül be-betekintettek az ablakon[150]. És aztán? Mialatt barátai szavát lesték annak, ki a kertekben lakozik[151], egyszerre csak kihunyt a fény, és a testvér magához tért. Azonnal felállott, és az asztalhoz mentében bocsánatot kért késéséért. Íme, ez történt a mi szép hazánkban'' -- fejezte be jelentését a spanyol testvér. Szent Ferenc megérezve fiainak jó illatát[152] nem tudta magába fojtani örömét. Menten felugrott, dicsérni kezdte az Urat, és mintha kizárólag az ô dicsôsége lett volna, hogy ilyen jó híreket hall testvéreirôl, szíve mélyébôl így tört fel a hálaadás: ,,Hálát adok neked, Uram, szegények megszentelôje és vezérlôje, hogy ilyen jó hírrel örvendeztettél meg engemet testvéreimrôl! Áldd meg, kérlek, testvéreimet bôséges áldásoddal, és szenteld meg különleges kegyelmeddel azokat, akik példájukkal, szerzetesi életük jó illatával töltik be a világot.'' CXXXVI. fejezet Azok ellen, akik a remeteségekben nem úgy élnek, mint kellene, és hogy a szent azt akarta, hogy minden közös legyen 179 Az eddigiekbôl láttuk szentünk szeretetét, mely kedves fiai minden sikerének hallatára örömre késztette; de nem hallgathatjuk el azt sem, hogy nem kevésbé szigorúan kárpálta azokat, akik a remeteségekben nem úgy éltek, amint élniük kellett volna. Sokan ugyanis a szemlélôdés helyét a puha kényelem színterévé változtatták, és a remeteélet rendjét, melyet a lelkek tökéletesítésére vezettek be, hitvány élvezetek keresésére fordították. A mai remetéknek[153] ugyanis az az alapelve, hogy ki-ki úgy rendezze be életét, ahogyan akarja. Ez természetesen nem vonatkozik mindenkire; hiszen tudjuk, hogy vannak testben élô szentek, akik remeteségben a legbölcsebb szabályok szerint rendezik be életüket. Azt is tudjuk, hogy az atyák, akik elôttük éltek, valóban a puszta vadvirágai voltak. Bárcsak korunk remetéi se fajzottak volna el attól a kezdeti szépségtôl, melynek dicsôsége örökre fennmarad. 180 Szent Ferenc, miközben szeretetre intette valamennyi követôjét, különösen a nyájasságot és a családias érzést emelte ki. ,,Azt akarom - - mondta --, hogy testvéreim valamennyien egyazon édesanya gyermekeiként viselkedjenek. Ha tehát az egyik habitust, kordát, vagy egyéb használati tárgyat kér a másiktól, az minden habozás nélkül engedje át neki. Hasonlóan a könyveket és más tetszetôs dolgokat is tekintsék közöseknek, sôt egyenesen kényszerítsék egymást elfogadásukra.'' Nehogy azonban olyasmit találjon parancsolni, amit Krisztus elôbb nem vitt véghez benne, mindezeknek megtartásában maga járt elöl jó példával. CXXXVII. fejezet Két francia testvérrôl, akiknek odaajándékozta habitusát 181 Történt egyszer, hogy két szent életű francia testvér találkozott Szent Ferenccel. Mindketten mondhatatlan örömmel teltek el, és örömüket csak fokozta az a körülmény, hogy már régóta vágyva vágytak a szent látására. Gyöngéd szeretetük kinyilvánítása és hosszabb édes társalgás után buzgó áhítatukban habitusának átengedését kérték tôle. És ô azon nyomban levetette, és félig meztelenül maradva készségesen odanyújtotta nekik. Erre egyikük magára öltötte a sokkal szegényesebb ruhadarabot, és végleg ruhát cserélt vele. De nemcsak ruháit, hanem önmagát is kész volt felajánlani; bármit kértek tôle, a legnagyobb készséggel állott rendelkezésre. ======================================================================== A rágalmazókról Vita Secunda Második könyv CXXXVIII. fejezet Hogyan akarta büntetni a rágalmazókat 182 Szent Ferenc, mivel szíve telis-tele volt szeretettel, gyűlölte mindazokat, akik gyűlöletesek voltak Isten szemében. A rágalmazókat meg éppen a bűnösök minden fajtájánál jobban utálta. Azt szokta róluk mondani, hogy mérget hordanak nyelvükön, és mérgükkel másokat is megfertôznek. Ezért a pletykálkodókat, ezeket a mérges bolhákat, ha beszélni hallotta ôket, messze elkerülte, és mint láttuk, még a fülét is elfordította, nehogy beszédjük hallása ôt is megmételyezze. Mikor egyszer hallotta, hogy az egyik testvér társa jó hírének befeketítésén fáradozik, odafordult helyetteséhez, Cattani Péter testvérhez, és ezt a megrendítô kijelentést tette: ,,Súlyos veszedelem fenyegeti rendünket, ha nem szállunk szembe a rágalmazókkal. Ha nem teszünk lakatot bűzt árasztó szájukra, sokaknak jó illata egykettôre bűzös szagot áraszt. Rajta tehát, vizsgáld meg az esetet serényen, és ha ártatlannak találod a megrágalmazott testvért, fenyítsd meg rágalmazóját olyan keményen, hogy mások is okuljanak belôle! Ha pedig te nem akarod megbüntetni, add ôt a firenzei ökölvívó kezébe. (Firenzei János testvért, egy szokatlanul magas termetű és bivalyerejű embert nevezte ökölvívónak.) A legszorgosabb gonddal légy rajta, úgyszintén a többi minister is, hogy megakadályozzátok ennek a vészthozó betegségnek továbbterjedését.'' Máskor meg azt, aki elrabolja testvére jó hírét, méltónak ítélte arra, hogy megfosszák ruhájától, és azt tartotta, hogy az ilyen ember még arra sem érdemes, hogy Istenhez emelje tekintetét mindaddig, míg csak vissza nem adja azt, amit elrabolt. Innét érthetô, hogy az akkori testvérek egészen különös módon óvakodtak ettôl a bűntôl, és szentül megfogadták magukban, hogy igyekszenek kerülni mindent, ami alkalmas mások jó hírének csorbítására, vagy megszólásra magyarázható. És ez így is volt rendjén. Mert mi más a rágalmazó, mint az ember epéje, a gonoszság kovásza és a föld szégyene? És mi más a kétszínű ember, mint a szerzet botrányköve, a kolostor mérge és az egyetértés megszakadása? Ó, mennyire bôvelkedik a föld színe ilyen mérget lehelô lényekben! Szinte azt lehet mondani, hogy nincs ember, aki el tudná kerülni irigyeinek marását. A rágalmazóknak jutalmat helyeznek kilátásba, és ha aztán sikerül megrontani az ártatlanságot, a gyôzelmi babér a hamisságnak jut osztályrészül. Íme, ha valaki nem tud a maga becsületébôl megélni, mások becsületének sárba tiprásával szerez magának élelmet és ruhát. 183 Ezt is gyakran mondotta Szent Ferenc: ,,A rágalmazó így okoskodik: Életembôl hiányzik a tökéletesség, és ezt a hiányt sem tudománnyal, sem más kitűnô adománnyal pótolni nem tudom. Ezért sem Isten, sem pedig az emberek elôtt nem tudok érvényesülni. De tudom, mit kell tennem: hibát fogok rá a választottakra, s ezzel megnyerem a nagyok kegyét. Mert tudom, hogy elöljáróm is csak ember, és olykor- olykor éppen engem használ eszközül célja elérésére, hogy a cédrusok kidöntése után a cserje pompázzék az erdôben. Ó, te szerencsétlen, emberhússal csitítsd éhségedet, és mivel másként nem tudsz élni, testvéreid húsán rágódjál!'' Az ilyen emberek nem jónak lenni, hanem csupán látszani kívánnak; váltig panaszkodnak mások hibáira anélkül, hogy a magukéit kijavítanák. Csak azokat dicsérik, akiknek pártfogását élvezni akarják, és menten felhagynak a dicséréssel, mihelyt megtudják, hogy dicséretük nem jut el az illetôk füléhez. A böjttôl ólomszínűre vált arcuk sápadtságát hamis dicséretekkel élénkítik, hogy ily módon a lelki emberek benyomását keltsék, és jogukban álljon elevenek és holtak fölött ítélkezni, de ôket megítélni másnak ne legyen joga[154]. Egyszóval tetszelegnek a szentség hírében, de megvalósítása érdekében a kisujjukat sem mozdítják; élvezik az angyal nevét, de nélkülözik erejét. ======================================================================== A minister generális és más elöljárók képének Vita Secunda megrajzolása Második könyv CXXXIX. fejezet Hogyan kell bánni a társakkal 184 Mikor elközelgett az idô, hogy az Úr magához szólítsa ôt, az egyik testvér, aki állandóan lelki dolgokkal foglalatoskodott, és ôszinte szeretettel csüggött a Renden, így szólt Szent Ferenchez: ,,Atyám, te maholnap eltávozol, és családod, mely nyomodba szegôdött, itt marad a siralom völgyében. Jelölj ki tehát valakit, ha találsz ilyet a Rendben, akin megnyugodhat a lelked, és akire nyugodtan rá lehet bízni a generálisság terhét!'' Szent Ferenc erre mély sóhajtások közt így válaszolt: ,,Fiam, nem látok olyan embert, aki alkalmas volna e sokrétű sereg vezetésére és e nagyra nôtt nyáj ôrzésére. Hanem ehelyett inkább megrajzolom, és mint a közmondás tartja, szinte ujjammal mutatom meg annak az embernek a képét, akiben a nagy családunk fejében megkívánható összes tulajdonságok visszfénylenek. 185 Mindenekelôtt szigorú életűnek, nagyon tapintatosnak és jó hírűnek kell lennie annak az embernek; olyannak, aki nem ismer részrehajlást, nehogy az egyik párt dédelgetésével az egész Rendben botrányt okozzon. Azután olyannak, aki kedvelôje és barátja az imádságnak, s idejét bölcsen meg tudja osztani lelke és a gondjaira bízott nyáj között. Ezért jó korán kell miséznie, s mise után hosszú- hosszú imádságban Isten oltalmába ajánlania magát és nyáját. Imádsága végeztével legyen bátorsága odaállani a közösség elé, legyen kész mindenkit kiszolgálni, feleljen minden hozzá intézett kérdésre, és egyforma szeretettel gondoskodjék mindenkirôl. Legyen ment minden részrehajlástól, ne tegyen kivételt, s a kicsinyekrôl és az együgyűekrôl éppen olyan szeretettel gondoskodjék, mint a nagyokról és a tudósokról. S ha meg is adatott neki az irodalmi kiválóság adománya, életmódját inkább a szent egyszerűség jellemezze, és gyarapítsa erényeit. Vesse meg a pénzt, fogadalmunk és szerzetesi tökéletességünk eme fô megrontóját. Amint az egy szegény szerzet fejéhez illik, adjon jó példát a többieknek, és sohase hordjon magával pénztárcát; neki magának legyen elég egy habitus és egy jegyzôkönyv, mint elöljárónak pedig egy írószertartó és a rendi pecsét. Ne gyűjtsön könyveket, ne fordítson kelleténél több idôt az olvasásra, s a tanulás kedvéért ne rövidítse meg hivatali idejét. Legyen vigasztalója a lesújtottaknak, utolsó menedéke a szorongatottaknak, nehogy, ha nem találnak nála gyógyírt, a kétségbeesés gonosz betegsége hatalmasodjék el rajtuk. Hogy az erôszakosakat szelídségre hangolja, inkább maga alázza meg magát, és engedjen valamit jogából, csakhogy a lelket megmentse Krisztusnak. A rendi szökevények, a veszendôbe ment juhok elôl ne zárja el szívének irgalmasságát; vegye fontolóra, milyen súlyosaknak kellett lenniük azoknak a kísértéseknek, melyek ilyen jóvátehetetlen bukásra vezettek. 186 Szeretném továbbá, ha a generálisban mindenki Krisztus megszemélyesítôjét látná, és a szükségesekben mindenki a legteljesebb odaadással járna kezére. Ehhez azonban szükséges, hogy ne keresse a megtiszteltetést, a nehézségeket éppúgy viselje el, mint a szerencsét. Ha betegség vagy kimerültség miatt kiadósabb ételre van szüksége, azt ne rejtekhelyen, hanem nyilvánosan, a többiek elôtt fogyassza el, hogy ezzel elejét vegye a törékeny test szükségleteirôl való gondoskodás miatti restelkedésnek. Elsôsorban a generális feladata behatolni a lelkiismeretek titkaiba, rejtett redôikbôl kihámozni az igazságot, és a fecsegôk elôtt elzárni fülét. Az is szükséges, hogy a generális olyan ember legyen, aki tisztsége megtartásáért semmilyen formában sem működik közre az igazság megrendítésében, s hivatalát inkább tehernek, mint kitüntetésnek érzi. Szeretetét azonban nem szabad odáig túloznia, hogy tétlen puhaságra vezessen, de elnézésének sem olyan korlátlannak lennie, hogy a fegyelem felbomlására vezessen. Egyszóval legyen szeretettel mindenki iránt, de ugyanakkor legyen nem kevésbé szigorú a gonosztevôkkel szemben. Azt is szeretném, ha környezetében erényes testvérek lennének, olyanok, akik, mint ô maga, mindenben mintaképei a jó cselekedeteknek[155]: szigorúak az élvezetek keresésében, bátrak a megpróbáltatások vállalásában, és olyan nyájasak, hogy bárki fordul hozzájuk, mindenkit egyforma szent örömmel fogadnak. Íme -- fejezte be fejtegetését --, ilyennek kellene lennie Rendünk minister generálisának.'' CXL. fejezet A minister provinciálisokról 187 Mindezeket a tulajdonságokat a minister provinciálisokban is megkívánta a boldogságos atya, bár a generálisban mindegyiknek szembetűnôbben kellett megmutatkoznia. Így a minister provinciálisoktól is megkívánta, hogy nyájasak legyenek alattvalóik iránt, és olyan szeretettel bánjanak velük, hogy a hibázó testvérek ne féljenek jóindulatára bízni magukat. Megkívánta továbbá, hogy a parancsolásban mértéktartók, a sértések megbocsátásában kegyesek legyenek, s legyenek készek inkább elviselni, mint másnak megbántást okozni; legyenek ellenségei a bűnnek, de orvosai a bűnösöknek. Mindenekfölött pedig azt kívánta, hogy életükkel a fegyelem tükreiként álljanak a többiek elôtt. Viszont azt is megkívánta, hogy az alattvalók a legnagyobb tisztelettel és szeretettel övezzék ôket, mint akik a gondok és fáradalmak terhét viselik. Azt szokta mondani, hogy akik ily módon és ilyen beosztás mellett kormányozzák a gondjaikra bízott lelkeket, azok Istentôl a legnagyobb jutalmat remélhetik. CXLI. fejezet Mit felelt a szent, mikor az elöljárók felôl kérdezték 188 Mikor egyszer az egyik testvér azt kérdezte tôle, hogy miért vetette el a testvérek gondját, és bízta ôket idegen kezekre, mintha neki már semmi köze sem volna hozzájuk, ô így felelt: ,,Fiam, én amennyire csak kitelik tôlem, szeretem a testvéreimet; mindenesetre még jobban szeretném, ha nyomaimban járnának; akkor nem idegenedtem volna el tôlük. De némely elöljárók idegen ösvényekre terelték ôket, és régi rendalapítók példáit állították eléjük; az én intelmeimet ellenben semmibe sem veszik. Csak a végén fog majd kiderülni, mire mennek eljárásukkal.'' Nem sokkal késôbb, amikor súlyos betegségben vergôdött, lelke felindulásában felemelkedett ágyában, és így kiáltott fel: ,,Kik azok, akik az én rendemet és testvéreimet kiragadták kezembôl? Menjek csak el az egyetemes káptalanra, ott majd megmutatom nekik, mi az igazi akaratom!'' A testvér azonban tovább kérdezte: ,,Miért nem mozdítottad el azokat a minister provinciálisokat, akik olyan sokáig visszaéltek szabadságukkal?'' Mire a szent atya mély sóhajtással ezt a megrendítô választ adta: ,,Hát csak éljenek kedvükre, mert kisebb baj kevesek, mint sokak romlása.'' Magától értetôdôen nem valamennyi, hanem csak némely elöljárókra értette ezt, akik hosszú elöljáróskodásuk révén feljogosítva érzik magukat, hogy törvényes örökségként igényeljék maguknak az elöljáróságot. Egyébként a szerzetesi elöljárók minden válfajában ezt ajánlotta legjobban: a szokásokon nem, legfeljebb jobbra változtatni, senkinek kegyét nem koldulni, a hatalmat nem gyakorolni, hanem a kötelességet teljesíteni. ======================================================================== A szent egyszerűségrôl Vita Secunda Második könyv CXLII. fejezet Miben áll az igazi egyszerűség 189 A szent nagy gonddal ápolta magában, és másokban is igen szerette a szent egyszerűséget, a kegyelem leányát, a bölcsesség nôvérét, és az igazság anyját. De nem mindenfajta egyszerűség tetszett neki, hanem csak az, mely Istenen kívül minden mást semmibe vesz. Az az egyszerűség, mely Isten félelmével dicsekszik, s mely rosszat sem tenni, sem mondani nem tud; az, mely miközben magát vizsgálja, nem tör pálcát más fölött, s mely elismeri az arra méltóbb hatalmát, de semmiféle hatalomra nem tör; ez az, mely kevésbe veszi a ,,görög'' kitüntetéseket[156], s a cselekvést többre tartja a tanulásnál és a tanításnál. Ez az, mely az isteni törvények értelmezésében a kárhozatra szántakra hagyja a kétértelmű szójátékokat, a külsô ragyogást és díszt, a hiú fitogtatást és finomkodást, s mely a külsô kéreg helyett a belsô tartalmat, a héj helyett a magot, a sokféle helyett a sokat, vagyis a legfôbb és változatlan Jót keresi. A szentséges atya ezt az egyszerűséget sürgette a tanult és tanulatlan testvérekben egyaránt, és meg volt róla gyôzôdve, hogy ez semmiképpen sem áll ellentétben a bölcsességgel, sôt, annak vér szerinti testvére; ezenfelül a szegények számára sokkal könnyebben megközelíthetô és hasznosítható, mint a tudomány. Ezért az erényekrôl írott dicséretét ezekkel a szavakkal vezette be: ,,Üdvözlégy, Bölcsesség Királyné, tartson meg téged az Úr nôvéreddel, a szent tiszta egyszerűséggel egyetemben.'' CXLIII. fejezet Együgyű János testvérrôl 190 Mikor Szent Ferenc egy alkalommal egy Assisi közelében fekvô falu mellett haladt el, egy János nevű igen-igen egyszerű ember, aki akkor éppen a határban szántogatott, járult eléje, és így szólt hozzá: ,,Szeretném, ha testvéreddé fogadnál, mert már régóta vágyakozom Isten szolgálatára.'' A szent örömmel szemlélte az ember együgyűségét, és így felelt kérésére: ,,Testvér, ha társunk akarsz lenni, add, amid van, a szegényeknek, és ha mindeneden túladtál, felveszlek!'' János erre tüstént kifogta ökreit, és az egyiket felajánlotta Szent Ferencnek. ,,Adjuk ezt az ökröt a szegényeknek!'' -- mondta. ,,Mert legalább ennyihez jogom van apai örökségembôl.'' A szent mosolygott ezen, de magában teljes mértékben helyeselte az ember egyszerű gondolkodását. Mikor szülei és kiskorú testvérei hallottak a dologról, nagy siránkozással odasiettek, bár inkább az ökör, mint az ember elvesztését fájlalták. A szent azonban megnyugtatta ôket: ,,Legyetek csak bizalommal! -- mondta nekik --, mert én ím ezennel visszaadom nektek az ökröt, a testvért ellenben viszem magammal.'' Valóban el is vitte, s miután ráadta a rendi ruhát, nagy együgyűségéért állandó kísérôjévé fogadta. És ettôl kezdve, ha Szent Ferenc valahol elmélkedett, Együgyű János minden mozdulatát vagy hajlását hűségesen utánozta. Ha tehát köpött, ô is köpött, ha köhögött, ô is köhögött, ha sóhajtozott vagy sírt, a maga sóhajtásait és könnyeit egyesítette a szent sóhajtásaival és könnyeivel; hasonlóan, ha a szent égre emelte kezét, ô is azt tette. Egyszóval állandóan rajta pihentette tekintetét, és mint tükörképének, minden tettét tökéletesen utánozta. A szent hamar észrevette ezt, és egy alkalommal kérdôre vonta, hogy miért tesz így. Ô erre így felelt: ,,Annak idején megfogadtam, hogy mindent megteszek, amit te cselekszel; veszedelmes volna tehát bármit is elmulasztanom.'' A szent módfölött örült ennek a tiszta egyszerűségnek; mindazonáltal édes szavakkal lelkére kötötte neki, hogy ezentúl ne tegye ezt. Kevéssel rá lelkének ebben a tiszta állapotában az Úrhoz költözött az együgyű testvér. A szent gyakran állította életét követendô példaként a testvérek elé, s mikor róla beszélt, nem János testvérnek, hanem kedveskedôleg mindig Szent Jánosnak nevezte. Megjegyzendô még, hogy az egyszerűségnek lényegéhez tartozik az elôdök törvényeinek védôpajzsa alatt való élés és a szentek példáira és tanításaira való állandó támaszkodás. Mert ugyan ki ad a világ bölcseinek annyi buzgóságot az égben uralkodó szentek követésére, amennyit a jámbor egyszerűség kölcsönöz annak, aki földi életében a szentekhez igyekszik idomulni? Mi következik ebbôl? Aki életében olyan hűségesen követte a szentet, az örök életbe eljutásban megelôzte a szentet. CXLIV. fejezet Hogyan ápolta fiaiban az egységet, és milyen példázatot mondott róla 191 Szentünknek állandó törekvése és szorgos gondja volt, hogy fiai közt megôrizze az egység kötelékét, hogy akiket ugyanaz a szellem vezérelt össze, ugyanaz az atya nemzett, azok ugyanannak az édesanyának kebelén békességben éljenek. Ezért azt kívánta, hogy a nagyok teljes egyetértésben éljenek a kicsinyekkel, a tudósok testvéri szeretetben forrjanak össze a tanulatlanokkal, sôt hogy a szeretet köteléke fűzze össze azokat is, akik a nagy távolság miatt nem érintkezhetnek egymással. Egyszer a következô, mély tanulságot rejtô példázatot mondta: ,,Íme, az Egyházban élô összes szerzetesek közös nagykáptalanra gyűlnek össze. Mivel a tanultak mellett ott vannak a tanulatlanok is, a tudósok mellett azok is, akik tudomány nélkül igyekeznek kiérdemelni Istennek tetszését, azért úgy döntenek, hogy a tanultak és a tanulatlanok részérôl is egy-egy szónok beszéljen. A tudósok szónoka sokáig habozik, és mert bölcs ember, így gondolkozik magában: ťEz nem alkalmas hely tudományom fitogtatására, ahol tökéletes tudósok vannak jelen; azután meg nem is illik olyan kiváló szellemek jelenlétében keresetten finomkodó érvek csillogtatásával mesterkélt színezetet adni beszédemnek. Talán gyümölcsözôbb lesz, ha egyszerűen beszélek.Ť Közben felvirrad a kitűzött nap, a szentek gyülekezetei egybesereglenek, és szomjas lélekkel várják a beszédet. A tudósok szónoka zsákba öltözötten és hamuval meghintett fejjel jelenik meg, és mindenkinek ámulatára inkább cselekedettel, mint szóval egészen rövidre fogja mondanivalóját: ťNagy dolgokat ígértünk -- mondja --, de még nagyobbak ígéretét bírjuk; az elôbbieket tartsuk meg, az utóbbiak után vágyakozzunk! Az élvezet rövid ideig tartó, a büntetés örökkévaló; a szenvedés múló, a dicsôség soha véget nem érô. Sokan vannak a hivatalosak, kevesen a választottak, de ezek is, azok is érdemük szerint nyerik jutalmukat.Ť A hallgatók megindult szívvel könnyekben törnek ki, és szentet megilletô tisztelettel övezik a bölcs szónokot. Eközben a tanulatlanok szónoka így morfondíroz magában: ťÍme, tudós testvérem mindent elragadott elôlem, aminek megtételére és elmondására eltökéltem magamat. De tudom, mit tegyek. Tudok kívülrôl egy pár zsoltáridézetet, úgy fogok tehát beszélni, mint egy tudós, miután tudós testvérem már elôttem eljátszotta a tanulatlan szerepét.Ť Elérkezik a következô nap, a tanulatlan testvér felmegy a szószékre, és egy zsoltáridézettel megadja beszédének témáját. És a Szentlélek sugallatából s Isten beléje öntött kegyelmébôl olyan hévvel, olyan mélyrehatóan és olyan lebilincselôen beszél, hogy valamennyien el vannak ragadtatva, és így kiáltanak fel: ťAz egyszerűekkel vagyon az ô társalgása.Ť[157].'' 192 Isten embere következô értelmezését adta példázatának: ,,A nagy gyülekezet a mi szerzetünk, mely egyetemes káptalan módjára a világ minden részébôl magába gyűjti az ugyanazon regula szerint élô embereket. Szerzetünkben is a tanult testvérek hasznot húznak a tanulatlanok erényeibôl, mikor látják, hogy egészen avatatlan emberek milyen tüzes hévvel keresik a mennyei igazságokat, és minden emberi tanítás nélkül, tisztán a Szentlélek ihletésébôl milyen nagy jártasságra tesznek szert lelki dolgokban. Viszont a tanulatlan testvérek is hasznukra fordítják a tanultak elônyeit, mikor látják, hogy kitűnô férfiak, akik világszerte mindenütt megbecsülésben élhetnének, éppen úgy megalázzák magukat, mint ôk. És ebben látom én e boldog család megejtô szépségét, mely sokféle adományával nem kis mértékben bírja a családatya tetszését.'' CXLV. fejezet Milyennek kívánta a szent hajkoronáját 193 Nyiratkozás alkalmával a szent gyakran mondta a borbélynak; ,,Vigyázz, nehogy túlságosan nagyra kerekítsd hajkoronámat! Azt akarom ugyanis, hogy egyszerű testvéreimnek is része legyen fejemen[158].'' Azt is akarta, hogy Rendje ne csak a gazdagok és tanultak, hanem a szegények és tanulatlanok elôtt is nyitva álljon. ,,Istennél -- mondotta -- nincs személyválogatás[159], és rendünk minister generálisa, tudniillik a Szentlélek Úristen szegény és egyszerű emberben is szállást vehet magának.'' Ezeket a szavakat a Regulába is bele akarta vétetni, de közbejött megerôsítése miatt elkésett vele[160]. CXLVI. fejezet Hogyan akarta, hogy Rendbe lépésükkor a nagy klerikusok is lemondjanak mindenükrôl 194 Egy ízben azt mondta a szent, hogy egy nagy klerikusnak[161], amikor szerzetbe lép, bizonyos értelemben még tudományáról is le kell mondania, hogy így ettôl a kolonctól is megszabadulva teljesen mezítelenül ajánlhassa magát a Keresztrefeszített karjaiba. Mert a tudomány -- mondta -- sokakat alkalmatlanná tesz a továbbhaladásra; bizonyos merevség fejlôdik ki bennük, mely nem engedi, hogy beletörjenek az alázatosság igájába. Ezért azt szeretném, ha minden tanult ember elôször ezzel a kéréssel fordulna hozzám: ťÍme, testvér, én sokáig forgolódtam a világban, ezért Uramat Istenemet sem ismerem igazában. Kérlek tehát, jelölj ki számomra valami csendes, a világ zajától távolesô helyet, hogy ott keserűségemben átgondoljam éveimet[162], összeszedjem szívem szétszórt gondolatait, és jobbra fordítsam lelkemet.Ť Mit gondoltok, mire viszi, aki így indul neki? Bizonyára, mint a bilincseibôl szabadult oroszlán, erôtôl duzzadva és mindenre készen vág neki, s a mennyei ital, melybôl megtérése kezdetén merített, állandó fokozatokban egyre jobban eltölti. Utoljára nyugodtan rá lehet bízni az ige szolgálatát, mert a belsô hév, melytôl izzik, kiárad belôle.'' Valóban bölcs tanítás! Mert mire van égetôbb szüksége annak, aki messze tartományból tér vissza, mint arra, hogy az alázatosság gyakorlásával kiirtsa magából és megsemmisítse azokat a világias érzéseket, melyek a hosszú megszokás révén beleették és beleásták magukat lelkébe. Aki egyszer belépett a tökéletesség iskolájába, az rövidesen a tökéletesség magas fokára jut. CXLVII. fejezet Minek tanulását kívánta a testvérektôl, és hogyan jelent meg egyik kísérôjének, aki prédikálásra akarta magát adni 195 Szentünk mindig fájlalta, ha valaki a lelkiek elhanyagolásával a tudományok után törte magát, különösen, ha az illetô nem maradt meg abban a hivatásban, melyben meghívatott[163]. ,,Azok a testvéreim -- mondta --, akik nagyon mohón vetik magukat a tudományok után, a visszafizetés napján könnyen üres kézzel találhatják magukat. Jobban szeretném tehát, ha inkább az erényekben edzenék magukat, hogy amikor elkövetkeznek a megpróbáltatás napjai, szorongattatásukban maguk mellett tudják az Urat. Mert egész biztosan eljön a megpróbáltatás ideje, amikor is a könyveket mint haszontalan limlomot ablakokba és félreesô helyekre fogják hányni.'' Ezt azonban nem azért mondta, mintha a Szentírás tanulmányozása is ellenére lett volna, hanem inkább azért, hogy elvonja a testvéreket a tudományokkal való fölösleges foglalkozástól, mert inkább azt akarta, hogy a szeretet által jókká legyenek, mint hogy tudálékoskodjanak. Azt is megérezte, hogy nincs messze az idô, mikor a tudomány nagy romlást fog elôidézni, míg a lelki dolgokkal való foglalatoskodás továbbra is támasza marad a léleknek. Egyszer egy laikus testvérnek, aki mindenáron zsoltároskönyvet szeretett volna magának szerezni, és erre engedélyét kérte, zsoltároskönyv helyett hamut nyújtott. Egyik kísérôjének pedig, aki prédikálásra akarta magát adni, már halála után megjelent álmában, megtiltotta neki terve megvalósítását, és szigorúan megparancsolta neki, hogy továbbra is az egyszerűség útját járja. És a testvér Istent hívta tanúul, hogy a látomása után olyan édességet érzett, hogy még napok múlva is a jóságos atya hangja visszacsengett fülében. ======================================================================== A szent különleges áhítatgyakorlatairól Vita Secunda Második könyv CXLVIII. fejezet Milyen megindulást érzett Isten nevének hallatán 196 Talán nem lesz fölösleges és hiábavaló legalább futólag érinteni Szent Ferenc különleges áhítatgyakorlatait; már csak azért sem, mert ez a jámbor férfiú, aki teljes mértékben élvezte a Lélek kenetét, bár mélységes kegyelettel viseltetett minden iránt, mégis feltűnô fogékonyságot mutatott bizonyos különleges áhítatgyakorlatok iránt. A társalgásban közönségesen használt szavak közt az ,,Isten szerelme'' kifejezést nem tudta mély megindultság nélkül hallani. E kifejezés hallatán megrázkódott, szent örömmel telt el, lángra gyúlt, mintha a külsô hang vonója szívének bensô húrját érintette volna. Azt tartotta, hogy az alamizsnának ilyennel való viszonzása fejedelmi bôkezűség, és balgáknak mondotta azokat, akik a pénznél kevesebbre értékelik ezt. Ami ôt magát illeti, azt az elhatározását, melyet még világi korában tett, hogy tudniillik egyetlen szegényt sem utasít el, aki Isten szerelméért fordul hozzá alamizsnáért, haláláig férfiasan megtartotta. Mikor egy ízben nem volt mit adnia egy koldusnak, aki Isten szerelméért alamizsnáért esengett, titokban fogta az ollót, és már azon a ponton volt, hogy kettévágja ruháját. Minden bizonnyal meg is tette volna, ha a testvérek észre nem vették volna szándékát, és más módon nem kárpótolták volna a koldust. ,,Nagyon kell szeretnünk -- mondta -- annak szeretetét, aki olyannyira szeret bennünket.'' CXLIX. fejezet Az angyalok iránti tiszteletérôl; mit tett Szent Mihály iránti szeretetébôl 197 Az angyalok iránt, akik együtt harcolnak velünk, s akik állandó kísérôink a halál árnyékában, igen nagy tisztelettel viseltetett. Azt mondta róluk, hogy mindenütt társainkként kell ôket tisztelnünk, és ôrzôinkként segítségül hívnunk. Azt is hangoztatta, hogy sohasem szabad megbotránkoztatnunk ôket, és jelenlétükben nem szabad semmi olyasmit elkövetnünk, amit embertársaink elôtt szégyellnénk megtenni. Mivel a kóruson az angyalok színe elôtt csendül fel a zsoltárének[164], megkívánta, hogy lehetôleg mindenki legyen jelen a kóruson, és ott zengedezzen bölcsességgel[165]. Gyakran mondta azt is, hogy Szent Mihályt, mint akinek a lelkek Istenhez kalauzolása a tisztje, különösen nagy tisztelettel kell öveznünk. Tiszteletére a Nagyboldogasszony napja és az ô ünnepe közé esô negyven napot buzgó áhítattal böjtölte végig. Többször mondta: ,,Ilyen nagy fejedelem tiszteletére mindenki köteles dicsérettel vagy valami különleges ajándékkal kedveskedni Istennek.'' CL. fejezet Szűzanyánk iránti áhítatáról; hogyan bízta oltalmára Rendjét 198 Jézus anyját mondhatatlan szeretettel fonta körül, mivelhogy testvérünkké szülte a fölséges Urat. Külön dicséretet költött tiszteletére, buzgón könyörgött hozzá, és olyan forró szeretettel adózott neki, amilyet és amennyit emberi nyelv ki sem tud fejezni. A legörvendetesebb azonban az, hogy Rendje védôasszonyává[166] rendelte a Szent Szűzet; az ô védôszárnyai alá helyezte, hogy ô gondoskodjék eltartásáról és megvédésérôl egészen az idôk végéig. Ó, szegények szószólója! Teljesítsd bennünk védôi tisztedet egészen az Atyától kitűzött idô végéig![167] CLI. fejezet Az Úr születése iránti tiszteletérôl; hogyan akart karácsony napján mindenkinek segítségére lenni 199 A gyermek Jézus születését minden más ünnepnél örvendezôbb lélekkel ülte meg; azt szokta mondani, hogy ez az ünnepek ünnepe, melyen a kisdeddé lett Isten emberi emlôkön csüggött. Gondolatban mohó vággyal simogatta végig a maga elé képzelt gyermeki tagokat, és a Kisded iránti részvét, mely mélyen beleszántott lelkébe, arra késztette, hogy gyermek módjára édes szavakat gügyögjön. Jézus neve olyan volt szájában, mint a lépesméz. Egyszer karácsony napján, mely akkor éppen péntekre esett, arról folyt a szó, szabad-e ezen a napon húst enni vagy nem. A szent ezt mondta Moricus testvérnek: ,,Vétkezel, testvér, ha pénteknek mondod azt a napot, melyen a ,,Gyermek született nékünk''. Ellenkezôleg, azt kívánom -- folytatta tovább --, hogy ezen a napon még a falak is húst egyenek; mivel pedig ez nem lehetséges, legalább kívülrôl kenjék be ôket.'' 200 Azt is akarta, hogy e napon a gazdagok vendégeljék meg a szegényeket és éhezôket, s szamaraik és ökreik elé a szokottnál nagyobb porció abrakot és szénát tegyenek. ,,Ha alkalmam lesz beszélni a császárral -- mondta --, megkérem, hogy általános törvénnyel parancsolja meg: akinek csak módjában van, gabonával és más magokkal hintsék fel az útszéleket, hogy ezen a nagy napon a madarak, s fôleg pacsirta nôvéreink bôséges eledelhez jussanak.'' Mikor arra gondolt, hogy e napon milyen nagy szükséget szenvedett a szegény Szűz, nem tudott parancsolni könnyeinek. Midôn egy alkalommal az egyik testvér ebédnél a Boldogságos Szűz szegénységérôl és szent Fiának, Krisztusnak szűkös helyzetérôl beszélt, ô azonnal felállott az asztaltól, fájdalmas sóhajtásait megkettôzve és könnyezve a puszta földre kuporodott, és ott ette tovább kenyerét. Királyi erénynek mondta a szegénységet, mivelhogy a Király és a Királyné életébôl olyan elbűvölôen sugárzik felénk. Mikor testvérei egy összejövetel alkalmával azt kérdezték tôle, melyik erény teszi az embert leginkább Krisztus barátjává, ô mintha csak szíve legbensôbb titkát nyilatkoztatta volna ki, így válaszolt: ,,Tudjátok meg, fiacskáim, hogy az üdvösség legbiztosabb útja a szegénység; ennek ezerféle a gyümölcse, de csak kevesen ismerik.'' CLII. fejezet Az Úr teste iránti áhítatáról 201 Az Úr testének szentsége iránt határtalan szeretettôl lángolt, is nem tudott betelni a szeretet ily nagy méltóságának és a könyörülô jóságnak csodálatával. Nagy hanyagságnak tartotta, ha naponkint legalább egy misét nem hallgatott, feltéve, hogy volt rá ideje. Gyakran járult a szentáldozáshoz, éspedig olyan buzgósággal, hogy másokat is áhítatra indított. Miközben minden tiszteletet megadott a szentségnek, minden tagját áldozatul ajánlotta fel, és a feláldozott bárány vétele közben lelkét áldozatul adta oda azon a tűzön, mely szívének oltárán szüntelenül lobogott. Franciaországot azért szerette, mivel barátja az Úr testének; ezért a szent dolgok iránti tiszteletbôl ott is kívánt meghalni[168]. Idôrôl idôre testvéreket akart szétküldeni a világba értékes szentségtartókkal, hogy ahol nem illô helyen találják megváltásunk árát, gondoskodjanak megfelelô elhelyezésérôl. Azt is kívánta, hogy a papok kezét, melyekkel a rájuk ruházott isteni hatalomnál fogva elkészítik a szentségeket, különös tiszteletben részesítsék. Gyakran mondogatta: ,,Ha egyszerre egy égbôl jövô szenttel és egy szegény áldozópappal találkoznék, elôször a pap üdvözlésére sietnék: odajárulnék hozzá, és megcsókolnám a kezét. És közben ezt mondanám: ťVárj csak, Szent Lôrinc!Ť[169] Ennek kezei az élet igéjét érintik, s következésképpen emberfölötti hatalommal rendelkeznek.'' CLIII. fejezet Az ereklyék iránti tiszteletérôl 202 Isten ezen kedves embere az istentiszteletért égô buzgalmában semminek sem mulasztotta el, ami Istené, megadni az illô tiszteletet. Mikor a massai tartományban fekvô Monte Casalén tartózkodott, meghagyta a testvéreknek, hogy egy, mindenkitôl elhagyatott templomból az ott ôrzött ereklyéket illô tisztelettel a maguk lakhelyére hozzák át. Bántotta ugyanis, hogy az ereklyék már régóta nélkülözik a kellô tiszteletet. Mivel azonban a szentnek valamilyen ügy közbejötte miatt máshová kellett távoznia, a testvérek megfeledkeztek parancsáról, és így elvesztették az engedelmesség érdemét. Mikor azután egy napon miséhez készülôdtek, és az oltárterítôt szokás szerint levették, az oltáron igen szép és kellemes illatot árasztó csontokat találtak. Ámultak a jelenségen, mivel ilyet még nem láttak. Isten embere, mikor kis idô múlva visszajött, szorgosan kérdezôsködött, megtették-e, amit az ereklyékre vonatkozólag parancsolt. És a testvérek kénytelenek voltak szégyenkezve megvallani hanyagságukat, de megbánásukra való tekintettel bocsánatot nyertek. A szent pedig ezt mondta: ,,Áldott legyen az én Uram, Istenem, aki ím maga vitte végbe, amit nektek kellett volna megtennetek.'' Vedd itt gondosan fontolóra Ferenc áhítatát, csodáld Isten törôdését hitvány semmiségünkkel, és magasztald a szent engedelmességet. Mert lám, ha a szent parancsának nem engedelmeskedik az ember, az Úr készségesen meghajol kérésére. CLIV. fejezet A kereszt iránti áhítatáról és egy titokzatos misztériumról 203 Végül ki tudná megérteni és kifejezni, mennyire távol állt tôle minden, csakhogy egyedül az Úr keresztjében dicsekedjék. Egyedül annak adatott meg ezt megérteni, akinek megadatott megtapasztalni. Igaz ugyan, hogy bizonyos értelemben mi is tapasztalhatunk belôle valamit magunkban, de a mindennapi használatban elkoptatott szavak távolról sem elegendôk a nagy titkok kifejezésére. És talán azért kellett ennek testben kinyilatkoztattatnia, mert szóval nem lehetett kifejezni. Ahol tehát elégtelen a szó, ott a csend beszéljen; hiszen ott is, ahol hiányzik a megfelelô kifejezés, maga a dolog beszél helyette. Legyen elég ennyit mondanunk az emberi fülek számára, mert még távolról sem világos, miért jelentkezett a szentben ez a titokzatos misztérium. Amennyit ô maga felfedett, az a jövôtôl várja magyarázatát és megokolását. Valóban igaznak és hitelre méltónak kell tartanunk azt, aki mellett a természet, a törvény és a kegyelem tanúskodik[170]. ======================================================================== A szegény úrnôkrôl Vita Secunda Második könyv CLV. fejezet Hogyan akarta, hogy a testvérek érintkezzenek velük 204 Nem szabad mellôznünk annak az anyaginál hasonlíthatatlanul nemesebb lelki épületnek megemlítését sem, amelyet a boldogságos atya San Damiano templomának kijavítása után a Szentlélek Úristen útmutatása szerint abban emelt. Mert nem szabad azt hinnünk, hogy amikor Krisztus a keresztrôl olyan csodálatos módon szólott hozzá -- hogy már puszta hallása is félelemmel és fájdalommal tölti el az embert --, egyszerűen csak a roskatag és összedôléssel fenyegetô épület helyreállítására buzdította volna. Ott ugyanis, amint azt a Szentlélek elôre megmondta, a szent szüzek rendjének kellett keletkeznie, akiket, mint élô kövek halmazát, a mennyei ház restaurálására akart felhasználni az Úr. Igaz ugyan, hogy mikor a Krisztusnak szentelt szüzek kezdtek számban gyarapodni és a világ különbözô tájairól egybeseregleni; mikor a kolostorban a teljes szegénység követésével a legnagyobb tökéletességgel rendezkedtek be, és az összes erények díszével ékesítették fel magukat, a szent atya fokozatosan visszavonult tôlük, de azért nem szűnt meg továbbra is gondoskodni róluk és a Szentlélekben szeretni ôket. Mikor ugyanis látta, hogy a tökéletességnek egyre több jelét adják, s készek Krisztusért minden megpróbáltatást elviselni, minden munkát vállalni, és el vannak szánva arra, hogy szent szabályaiktól sohasem térnek el, erôs ígérettel megígérte[171] nekik és bennük mindazoknak, akik hozzájuk hasonlóan vállalkoznak a Regula követésére, hogy ô és testvérei sohasem szűnnek meg segítségükkel és tanácsukkal rendelkezésükre állani. Ezt az ígéretét, amíg csak élt, hűségesen meg is tartotta, s mikor már halni készült, határozottan megparancsolta a testvéreknek, hogy ebben is kövessék példáját, mert -- mondotta -- a testvéreket és a szegény úrnôket ugyanaz a Lélek hozta ki a világból. 205 Mikor egyszer a testvérek afölötti csodálkozásuknak adtak kifejezést, hogy Krisztus szent szolgálóit nem örvendezteti meg gyakrabban személyes megjelenésével, ô ezt mondotta: ,,Ne higgyétek, kedveseim, hogy nem szeretem ôket szívem mélyébôl! Mert ha bűn volna Krisztusban gyámolítani ôket, akkor nemde még nagyobb bűnnek kellett lennie Krisztushoz csatolásuknak? Meg nem hívni ôket nem lett volna bűn, de meghívásuk után nem törôdni velük, a legnagyobb kegyetlenség volna. De íme, ,,példát adtam nektek, hogy amint én cselekedtem, ti is úgy cselekedjetek''[172]. Semmiképpen sem szeretném, ha valaki önként ajánlkoznék látogatásukra; ellenkezôleg, azt kívánom, hogy akiket szolgálatukra rendelnek, csak vonakodva és hosszas unszolásra vállalják a megbízást. Az is szükséges, hogy az illetôk lelki emberek legyenek, akiket hosszú, erényes és méltó szerzetesi életük ajánl.'' CLVI. fejezet Hogyan feddett meg egyeseket, akik szívesen mentek a nôvérek monostoraiba 206 Egyszer egy testvér, akinek két szent életű lánya élt az egyik monostorban, önként ajánlkozott, hogy bizonyos szegényes ajándékot, amit a szent odaküldeni szándékozott, szívesen elvisz rendeltetési helyére. A szent azonban keményen megfeddte ôt ajánlkozásáért, és olyan durva szavakkal utasította rendre, hogy nem tartom szükségesnek itt megismételni ôket. Az ajándékot pedig egy másik testvérrel küldte el, aki eleinte húzódozott ugyan, de késôbb mégis kötélnek állt. Egy másik testvér télvíz idején merô együttérzésbôl betért az egyik monostorba, mert még nem tudott a szent szigorú tilalmáról. A szent, mikor tudomást szerzett a dologról, arra kötelezte a testvért, hogy hóban-jégben több kilométernyi utat tegyen meg habitus nélkül. CLVII. fejezet Arról a prédikációról, melyet inkább példaadással, mint szóval mondott a nôvéreknek 207 A szent atya, mikor egyszer San Damianóban idôzött, helyettesének ismételt sürgetésére, hogy lányainak hirdesse az Isten igéjét, végre beleegyezését adta. Mikor a nôvérek szokás szerint összegyűltek, hogy hallgassák Isten igéjét, de még inkább azért, hogy lássák atyjukat, ô az égre emelte tekintetét, ahol szívét mindig tartotta, és imádkozni kezdett Krisztushoz. Utána hamut kért; ebbôl kört vont maga köré a padlón, a megmaradt részt pedig fejére hintette. A nôvérek várakozással tekintettek a boldogságos atyára, aki a körön belül mély csendbe temetkezett; szívük nem kis csodálkozással telt el. A szent egyszerre csak felállott, és nagy elképedésükre beszéd helyett a Miserere zsoltárra[173] gyújtott rá. Ennek végeztével gyorsan kiment a templomból. E néma prédikáció hatása alatt Isten szolgálói olyan mélységes bánattal teltek el, hogy szemükbôl valóságos könnypatakok ömlöttek, s alig tudták visszatartani kezüket, hogy ott mindjárt a helyszínen keményen meg ne fenyítsék magukat. Példájával megtanította ôket, hogy ne tartsák magukat többnek hamunál, és magukról való vélekedésükben ne engedjenek szívükhöz férkôzni egyetlen olyan gondolatot sem, amely nem ebben a körben mozog. Ilyen volt a szent érintkezése a szent nôkkel; ilyenek voltak látogatásai; módfelett hasznosak, de ritkák és kényszeredettek. A többi testvérre nézve is az volt az akarata, hogy készségesen szolgáljanak nekik Krisztusért, akinek szolgái, de úgy vigyázzanak magukra, mint a madarak vigyáznak a kitett tôrökre. ======================================================================== A testvérek regulájának ajánlása Vita Secunda Második könyv CLVIII. fejezet Boldogságos Ferenc Regulájának ajánlásáról és egy testvérrôl, aki állandóan magával hordozta azt 208 Szentünk valósággal lángolt a közösségi fogadalomért és a Reguláért, s azokat, akik hasonló buzgóságot tanúsítottak, különleges áldásával halmozta el. Úgy jellemezte a Regulát, mint az élet könyvét, az üdvösség reményét, az Evangélium foglalatát, a tökéletesség útját, a paradicsom kulcsát, az örök szövetség okmányát. Ezért megkívánta, hogy mindenkinek legyen belôle egy példánya, mindenki kívülrôl tudja, s az unalom elűzésére s a tett eskü emlékének az ébrentartására sohase szűnjék meg bensejében foglalkozni vele. Legyen mindig szinte a szemük elôtt, hogy irányítsa viselkedésüket, sôt mi több, vele kell hogy meghaljanak. Jól emlékezetébe véste ezt az intelmet szerzetünk egyik laikus testvére, akirôl hisszük, hogy a vértanúk sorában kell tisztelnünk, mivelhogy elnyerte a dicsô gyôzelem pálmáját. Ez a testvér ugyanis, mikor a szaracénok már a kivégzés helyére vezették, magasra tartott kezében a Regulát szorongatva alázatosan letérdelt, és így szólott társához: ,,Drágalátos testvérem, az isteni Fölség színe elôtt és teelôtted bűnösnek vallom magamat mindenben, amivel ezen szent Regula ellen vétettem''. Ezt a rövid gyónást nyomban követte a halálos kardcsapás, mely véget vetett életének; kevéssel rá pedig jelekkel és csodákkal kezdett tündökölni. Ez a testvér olyan fiatalon lépett a Rendbe, hogy alig bírta elviselni a Regulában elôírt böjtöket; de bár még gyermek volt, testén már vezeklô övet hordott. Boldog gyermek, aki ilyen szerencsésen kezdte, és még szerencsésebben végezte[174]. CLIX. fejezet Egy látomásról, mely a Regulát ajánlotta 209 A szentséges atyának az ég kegyelmébôl egyszer egy látomásban volt része, mely a Regulával állott kapcsolatban. Abban az idôben, mikor a testvérek a Regula megerôsítésérôl tanácskoztak, a szentnek, akit módfölött foglalkoztatott a kérdés, álmában a következô látomása támadt: úgy tűnt neki, mintha a földrôl rendkívül apró kenyérmorzsákat kellett volna felszednie, s azokat a körülötte tolongó sok éhes testvér között szétosztania. Mikor azonban habozott az apró morzsákat szétosztani, mert félt, hogy ujjai között esetleg a földre hullanak, felülrôl egy hang így biztatta: ,,Ferenc, a morzsákat gyúrd egyetlen ostyává, és így adj belôle mindenkinek, aki csak részesülni kíván belôle!'' Azonnal meg is tette, és íme mindazokat, akik nem kellô tisztelettel vették az ostyát, illetve vétele után nem tanúsítottak iránta elegendô áhítatot, azon nyomban lepra lepte el. A szent reggelre kelve mindent elmondott társainak; csak azt az egyet fájlalta, hogy nem tudta magyarázatát adni a titokzatos látomásnak. Kis idô múlva azonban, mikor éppen buzgó imádságban virrasztott, az égbôl ilyen szózat hallatszott: ,,Ferenc, a múlt éjszaka látott morzsák az evangéliumi igéket jelentik, az ostya a Regulát, a lepra pedig a bűnt jelképezi.'' Az akkori testvérek egyáltalán nem találták keménynek avagy zordnak a Regulát, melynek megtartására esküvel kötelezték magukat, s készek voltak még többet is magukra vállalni. Mert nincs ott helye a tunyaságnak és restségnek, ahol a szeretet ösztökéje mindig nagyobb tettekre sarkall. ======================================================================== Szent Ferenc betegségeirôl Vita Secunda Második könyv CLX. fejezet Hogyan beszélt egy testvérnek a test igényeinek kielégítésérôl 210 Isten hírnöke, Ferenc tömérdek fájdalmon és súlyos betegségen át követte Krisztus nyomdokait, és nem hátrált egyetlen lépést sem, míg csak tökéletesen el nem érte célját. Mert bármennyire fáradt volt és bármennyire kimerült szervezete, a tökéletességre való törekvésében egy pillanatra sem állott meg, és a fegyelem szigorúságából egy jottányit sem engedett. Mikor teste már teljesen kimerült, a legkisebb kíméletet sem tanúsíthatta iránta anélkül, hogy lelkiismerete szemrehányását ne hallotta volna miatta. Mikor tehát szükségét érezte, hogy bár akarata ellenére, alkalmas gyógyszerekkel csillapítsa testi fájdalmait, melyek már szinte elviselhetetlenek voltak, egy napon megkérdezte az egyik testvértôl, akinek tanácsára igen sokat adott: ,,Mit gondolsz, kedves fiam, azokról a szemrehányásokról, melyeket lelkiismeretem a testemnek nyújtott kedvezések miatt tesz? Attól fél ugyanis, hogy betegségében majd túlságosan kedvezek neki, és válogatott ínyencségekkel igyekszem majd segítségére lenni. Nem mintha különösebb gyönyörűséget szerezne neki; hiszen a hosszú betegségem miatt jóformán minden ízlelôképességét elvesztette.'' 211 A fiú érezve, hogy a felelet egyenesen az Úrtól jön, finoman válaszolt az atya kérdésére: ,,Mondd csak, ó atyám, ha jónak látod felelni, milyen készséggel engedelmeskedett tested -- amíg bírta -- parancsaidnak?'' A szent erre így felelt: ,,Fiam, tanúságot tehetek róla, hogy testem mindenben engedelmes volt, semmi tekintetben sem kímélte magát, hanem vakon teljesítette minden parancsomat. Sohasem húzódozott a munkától, nem került semmi nehézséget, csakhogy teljesíteni tudja a vett parancsokat. Mert abban az egyben tökéletesen egyetértettünk, már tudniillik ô meg én, hogy vonakodás nélkül szolgálunk Krisztus Urunknak.'' ,,De atyám -- folytatta tovább a testvér --, hol maradt a te nagylelkűséged, hol okosságod és nagy-nagy tapintatod? Hát ez méltó viszonzása egy hű barát jóságának: mohón kapni jótéteményein és a szükség napjaiban üres kézzel bocsátani el? Avagy milyen szolgálatot tudtál eddig tenni a te Uradnak, Krisztusnak a test segítsége nélkül? Nemde magad is bevallottad, hogy e cél elérése érdekében semmiféle veszedelemtôl nem kímélte magát?'' ,,Megvallom, fiam -- mondta az atya --, valóban így áll a dolog.'' Erre a testvér így szôtte tovább gondolatmenetét: ,,Hát ésszerű eljárás ez, hogy ilyen hűséges barátot, aki szinte a halálig szüntelen veszedelemnek tette ki magát és javait éretted, ilyen nagy szorultság idején egészen magára hagysz? Távol legyen tôled, atyám, aki a lesújtottaknak segítôje és támasza vagy, távol legyen tôled ez a bűn az Úr ellen!'' ,,Te pedig légy áldott, fiam -- viszonozta a szent --, hogy ilyen üdvös és hatásos orvosságot ajánlottál kétségeim ellen.'' És mindjárt utána nagy vidáman így kezdett beszélni testéhez: ,,Örvendj, test testvér, és bocsáss meg nekem, mert íme, mostantól fogva szívesen teljesítem kívánságaidat, és szükség esetén készségesen sietek segítségedre.'' De ugyan mi szerezhetett volna már gyönyörűséget a szegény elgyötört testnek? Mi tarthatta volna fenn azt, ami már minden porcikájában felbomlóban volt? Ferenc már meghalt a világ számára, de élt benne Krisztus. Számára a világ gyönyörűségei csak terhet[175] jelentettek, mert gyökeret vert benne Krisztus keresztje. És testén kívülrôl talán ezért fénylettek a szent sebhelyek, mert bent lelkében olyan mély gyökeret eresztett a kereszt. CLXI. fejezet Mit ígért neki az Úr betegségei fejében 212 Valóban csodálatos dolog, hogy bár a betegségek egész testében kimerítették, mégis volt elég ereje a bajoknak türelemmel való viselésére. Betegségeit nem kínlódásnak fogta fel, hanem nôvéreinek nevezte. Kétségtelen, hogy türelme több forrásból fakadt. Bizonyos, hogy a Magasságbeli azért engedte, hogy ne csak kezdô korában szakadjanak rá megpróbáltatások, hanem harcedzett férfikorában is bôven nyíljék számára alkalom újabb babérok szerzésére, hogy dicsôsége gyôzelmeinek arányában növekedjenek. Ebben a tekintetben is példát adott követôinek, mert íme, öregsége miatt[176] semmivel sem mérsékelte tevékenységét, és betegsége miatt egy hajszálnyival sem enyhítette önmagával szemben tanúsított szigorúságát. Nem csoda tehát, hogy már itt, a siralom völgyében tökéletes tisztulásra jutott. Hogy tartozását az utolsó fillérig le tudja törleszteni, a legkisebb foltot is, mely még hozzá tapadt, kiégette magából, hogy azután hófehér tisztaságban szárnyalhasson az ég felé. A szenvedésben tanúsított türelmének legfôbb oka azonban, véleményem szerint -- amint ezt ô maga másokról állította -- az elviseléséért kilátásba helyezett gazdag jutalom reménye volt. 213 Egy éjszaka, mikor betegsége még a szokottnál is nagyobb kínokkal gyötörte, szívében maga is mély részvétet érzett önmaga iránt. Nehogy azonban a mindig résen álló lélek testi módon találjon kiegyezni a testtel, akárcsak egy rövid idôre is, a türelem hajlíthatatlan pajzsát feszítette maga elé, és könyörgött Krisztushoz. Mialatt így imádságba merülve vívta harcát, az Úrtól jelképesen ígéretet kapott az örök életre. ,,Ha -- hallotta -- az egész föld, sôt az egész világegyetem színarany volna, és kiállott kemény megpróbáltatásaid fejében, fájdalmaid megszűnése után, a dicsôségnek olyan gazdag kincsestárát kínálnák viszonzásul neked, hogy hozzá képest a mondott tömérdek aranyhalmaz szóba sem jöhetô semmiség volna, nemde boldog volnál, és szívesen viselnéd tovább ideigtartó szenvedéseidet?'' ,,Ó, nagyon, de nagyon örülnék neki!'' -- mondta a szent. ,,Már akkor csak örülj -- viszonozta az Úr --, mert betegséged országom foglalója; türelmed jutalmául nyugodtan és biztosan számíthatsz ezen ország örökségére.'' Könnyű elgondolnunk, milyen kitörô örömmel fogadta ezt a boldogító ígéretet, és ezentúl nemcsak hogy türelemmel viselte, hanem egyenesen szeretettel magához ölelte a testi szenvedéseket. De ezt egyedül ô tudta átélni, mivel kifejezésére nem voltak megfelelô szavai. Egyet és mást azért mégis elmondott belôle társainak, már amennyire ki tudta magát fejezni. Ebbôl az alkalomból kifolyólag költötte a teremtményekrôl szóló himnuszát, melyben a Teremtô magasztalására szólította fel a teremtményeket[177]. ======================================================================== A szent atya átköltözésérôl Vita Secunda Második könyv CLXII. fejezet Élete végén hogyan buzdította és áldotta meg a testvéreket 214 Ezt mondja a Bölcs: ,,Az ember életének végén lesznek cselekedetei nyilvánvalókká.''[178] E mondás igazságát fényesen igazolva látjuk szentünk életében. Lám, aki vidám lélekkel járta az Úr parancsainak útját, az az erények minden fokát megjárva végül feljutott a csúcsra, és mint a hajlítható érc, a sokféle megpróbáltatás pörölycsapásai alatt tökéletesen kiformálódva elérte az elérhetô legnagyobb tökéletességet[179]. Csodálatos tettei akkor ragyogtak fel legfényesebben, istenes élete akkor mutatkozott meg legvilágosabban, mikor a múló világ csábításait lábbal tiporva akadálytalanul szárnyalt az ég felé. Mivel pedig szégyennek tartotta volna, hogy a világnak éljen, mindvégig szerette övéit, s a halált énekszóval fogadta. Mikor ugyanis érezte, hogy közelednek az utolsó napok, melyeken a múló fény kilobbanását az örök világosság kigyúlása követi, erényeinek példájával mutatta meg, hogy semmi közössége nem volt e világgal. Súlyos betegségétôl, mely egyúttal véget vetett további szenvedéseinek, egészen elcsigázva egy napon azt kérte, hogy csupaszon a puszta földre fektessék, hogy ama végsô órában, melyben ellenfele még támadást intézhet ellene, meztelenül vehesse fel a harcot szintén meztelen ellenfelével[180]. Valóban félelem nélkül várta a gyôzelmet, és imára kulcsolt kezeivel már az igazság koronáját tartotta. Így a földre fektetve és egy zsákszövettel letakarva, arcát szokása szerint az ég felé emelte, és egész lelkével a közelgô dicsôség felé figyelt. Eközben bal kezével jobb oldalának sebét takargatta, nehogy meglássák. A testvéreknek pedig ezt mondotta: ,,Én megtettem, amit tennem kellett, amit nektek kell tennetek, arra tanítson meg benneteket Krisztus.'' 215 E látványra fiainak szemébôl valóságos könnypatakok indultak meg, szívükbôl mély sóhajok szakadtak fel, és a részvéttel vegyes fájdalom egészen lesújtotta ôket. Eközben gvárdiánja, miután valamennyire erôt vett zokogásán, mintegy isteni sugallatra kitalálta a szent gondolatát: felállott, fogta habitusát alsóruhájával és egy zsákszövetbôl készült sapkával együtt, és így szólt a szent atyához: ,,Vedd tudomásul, hogy én ezt a habitust és alsóruhát ezzel a sapkával egyetemben a szent engedelmesség nevében csupán kölcsönbe adom neked. De hogy megtudd, hogy semmiféle tulajdonjogod nincsen hozzá, ím ezennel szigorúan megtiltom, hogy bárkinek elajándékozd ôket.'' A szent nagy örömmel hallotta ezt, és szíve túláradó vigassággal telt el, mert látta belôle, hogy a Szegénység úrnônek tett fogadását immár végig meg tudja tartani. Mert mindezt a szegénység iránti lángoló buzgóságból tette; ezért nem akarta még halálos ágyán sem, hogy saját, hanem csupán kölcsönkapott habitusa legyen. Hasonlóan fején is csak zsákszövetbôl készült sapkát viselt azoknak a sebeknek takargatására, melyek szemoperációjának emlékeként maradtak, holott finom és lágy gyapjúra lett volna szüksége. 216 Ezután a szent az ég felé tárta karjait, és magasztalta Krisztusát, mivel már minden terhétôl megszabadulva szabadon szárnyalhat feléje. Hogy pedig megmutassa, mindenben hű követôje Krisztusának, Istenének, ô is mindvégig szerette testvéreit és fiait, akiket kezdettôl fogva szeretettel ölelt magához. Ezért sorra magához szólította körülötte álló fiait, vigasztaló szavakkal enyhítette halálán érzett bánatukat, és atyai melegséggel Isten szeretésére buzdította ôket. Azután beszélt nekik a türelemrôl és a szegénység megtartásáról, fôleg pedig a szent Evangéliumnak mindenek fölé helyezésérôl. Miután testvérei valamennyien köréje sereglettek, kitárta föléjük jobbját, és helyettesén kezdve mindegyiknek fejére tette kezét, és közben így beszélt. ,,Isten veletek, fiaim; maradjatok meg mindvégig az Úr félelmében! És mivel az elkövetkezô kísértés és megpróbáltatás erôsen közeleg, boldogok lesznek azok, akik mindvégig kitartanak abban, amit kezdtek. Én immár Istenhez sietek; ezért az Ô kegyelmébe ajánlak valamennyiötöket.'' Ezután a jelenlevôkben megáldotta a többi testvért is, akik a világban szétszórtan éltek, sôt azokat is, akik a világ végéig utánuk jövendôk voltak. Ezt az áldást azonban, melyet a jelenlevôk személyében a távollevôknek osztott, senkinek sincs joga kisajátítani; amint az másutt már megíratott, az áldásnak különleges jelentôsége volt, de ezt inkább a hivatalra, mint a személyre kell magyarázni[181]. CLXIII. fejezet A szent haláláról; mit tett halála elôtt 217 Mialatt a testvérek keservesen sírtak és vigasztalanul búsultak, a szent atya kenyeret kért, azt megáldotta, megtörte, és mindegyiknek nyújtott belôle egy darabkát eledelül. Majd elôhozatta az evangéliumos könyvet, és Szent János evangéliumából felolvastatta magának azt a részt, mely így kezdôdik: ,,Húsvét ünnepe elôtt...''[182]. Ezzel annak a szentséges vacsorának emlékét újította meg, melyet utoljára fogyasztott tanítványaival az Úr. Mindezt ennek a szent cselekménynek emlékezetére cselekedte, hogy ezzel is megmutassa mélységes szeretetét, melyet testvérei iránt érzett. Az a néhány nap, mely haláláig még hátra volt, himnuszok zengedezésével telt el. Forrón szeretett társait nem gyôzte eleget biztatni, hogy vele egyesülve dicsérjék Krisztust. Ô maga, már amennyire tôle telt, erre a zsoltárra gyújtott rá: ,,Szavammal az Úrhoz kiáltok, szavammal az Úrhoz könyörgök...''[183]. A teremtményeket is Isten dicséretére szólította fel, és bizonyos versekkel, melyeket korábban költött, váltig biztatta ôket, hogy szeressék Istent. Sôt, magát a halált is, mely pedig mindenki más elôtt olyan félelmetes és gyűlöletes, dicséret zengésére biztatta, örömtôl repesve mintegy eléje futott, és mint kedves vendégét hívogatta: ,,Csak jöjj, halál nôvérem!'' Az orvost pedig így biztatta: ,,Nosza, orvos testvér, jósold meg halálom idejét, mely az élet kapuja lesz számomra.'' Azután a testvérekhez fordult: ,,Ha látjátok -- mondta --, hogy elérkezett a végsô órám, tegyetek le meztelenül a földre úgy, mint tegnapelôtt láttátok, és halálom beálltától számítva hagyjatok ott annyi ideig, amennyi egy mérföldnyi út kényelmes megtételéhez szükséges.'' Végre elérkezett az óra, és miután Krisztus minden titka beteljesedett benne, lelke boldogan Istenhez röppent. Hogyan látta egy testvér a szent atya lelkét elköltözése közben 217a Egyik testvére[184] és tanítványa, egy különben nagyon ismert nevű ember, látta, hogyan emelkedett a szentséges atya lelke a nagy vizek fölött egyenesen az égbe. Úgy tűnt neki, mint egy csillag, mely nagyságban a holddal, fényben pedig a nappal vetekedett, és egy fehér felhôn utazott. Nagy népsokaság verôdött össze, mely szüntelenül dicsérte és magasztalta az Úr nevét. Assisi egész népe csapatostul vonult fel, sôt odaözönlött az egész vidék, hogy tulajdon szemével lássa Isten nagy műveit, melyeket szolgájában megmutatott az Úr. A fiak keservesen sírtak ilyen kiváló atya elvesztésén, és szívük fájdalmának könnyekben és mély sóhajokban adtak kifejezést. Fájdalmukat azonban mérsékelte és gyászukat öröménekre fordította a csoda újszerűsége. Mert ott látták maguk elôtt a szentséges atyának Krisztus sebhelyeivel ékesített testét; keze fején és lábán nem is annyira a szegek okozta lyukakat, mint inkább magukat a húsból képzôdött és a húsba belenôtt szegeket látták, melyek a vas sötétbarna színét mutatták, úgyszintén vérrel aláfutott jobb oldalát. Teste, mely elôbb a természettôl sötétbarna volt, most fehérségtôl ragyogott, és mintegy elôvételezte a boldog feltámadás jutalmát. Tagjai nem merevedtek meg, mint a halottaknál szokás, hanem hajlékonyak és lágyak maradtak, mint a gyermekkorban. CLXIV. fejezet Egy látomásról, melyet Ágoston atya halála pillanatában látott 218 A Terra di Lavoro-i tartomány ministere abban az idôben Ágoston testvér volt; ez éppen utolsó óráit élte, s hosszabb ideje már beszélôképességét is elveszítette. Egyszer csak a körülötte állók füle hallatára hirtelen felkiáltott, mondván: ,,Várj csak, atyám, várj csak! Én is veled tartok.'' A testvérek nagy csodálkozására és kérdésére, hogy kivel beszél, bátran így válaszolt: ,,Hát nem látjátok, hogy Ferenc atyánk most megy az égbe?'' És szent lelke abban a pillanatban kiszakadt testébôl, és követte a szentséges atyát. CLXV. fejezet Hogyan jelent meg a szent atya halála után egy testvérnek 219 Egy másik szent életű testvérnek, aki éppen akkor buzgó imádságba volt merülve, szintén ugyanazon éjszaka és ugyanabban az órában jelent meg a boldogságos atya bíbordalmatikába[185] öltözve, és nyomában rengeteg ember járt. A tömegbôl sokan kiváltak, és ezzel a kérdéssel fordultak a testvérhez: ,,Testvér, ez nemde Krisztus?'' És ô ráhagyta: ,,Igen, ez valóban ô''. Mások viszont ezt kérdezték tôle: ,,Ez nemde Szent Ferenc?'' Ô megint csak azt felelte, hogy igen, ô az. Valóban neki is, meg a kísérô sokaságnak is úgy tűnt, mintha Krisztus és Szent Ferenc egy személy lettek volna. S aki megfelelô értelemmel tekinti a dolgot, semmiképpen sem fogja vakmerônek találni ezt az állítást; mert hiszen aki ragaszkodik az Úrhoz, az egy lélek lesz vele[186], és viszont Isten is minden lesz mindenben. Végre csodálatos udvarával a boldogságos atya egy rendkívül kellemes helyre érkezett, melyet kristálytiszta vizű patakok szeltek keresztül- kasul, s melyet mindenfajta zöldellô füvek, gazdag díszben pompázó virágok és szebbnél szebb fák ékesítettek. Középen egy csodálatos nagyságú és kimondhatatlan szépségű kastély állott. Az új égi lakó habozás nélkül belépett, és mivel bent már sok testvért s hozzá egy fényesen megterített és mindenféle ízes étellel megrakott asztalt talált, övéivel vidáman lakomázni kezdett. CLXVI. fejezet Az assisi püspök látomása a szent atya elköltözésével kapcsolatban 220 Az assisi püspök akkor éppen zarándokúton volt a garganói Szent Mihály templomához. Mikor visszatérô útjában betért Beneventóba, elköltözése éjszakáján látomásban megjelent neki boldogságos Ferenc atya, és így szólt hozzá: ,,Íme, atyám, itt hagyom a világot és Krisztushoz megyek!'' Reggelre kelve a püspök mindent elmondott kísérôinek, és az odahívott jegyzôvel pontosan feljegyeztette az elköltözés napját és óráját. Nagyon elszomorította a gyászeset, sokat sírt miatta, és nem gyôzte eleget fájlalni a jóságos atya elvesztését. Azután visszatért egyházmegyéjébe, otthon is mindent rendre elmondott, és bôséges hálát adott Istennek a kapott jótéteményekért. ======================================================================== Szent Ferenc szentté avatásáról és átszállításáról Vita Secunda Második könyv 220a A mi Urunk, Jézus Krisztus nevében. Ámen[187]. Az Úr megtestesülésének 1226. esztendejében, október 4-én, azon a napon, melyen elôre megmondotta, az apostoli férfiú, Ferenc, miután húsz teljes esztendôn át a legtökéletesebb módon szolgált Krisztusnak, s követte az apostolok életét és nyomdokait, kiszabadult a mulandó élet bilincseibôl, és boldogan Krisztushoz költözött. Assisiben temették el, s nyomban utána annyi és oly nagy csodákkal kezdett tündökölni, hogy rövid idôn belül a földkerekség nagy részét az új világ[188] csodálatára költötte. Mikor aztán már a világ legkülönbözôbb tájain a csodák új fényében tündökölt, és mindenünnen nagy számmal sereglettek össze emberek, akik az ô közbenjárására szabadultak meg bajaiktól, Gergely pápa, aki akkor bíborosaival és más egyháznagyokkal éppen Perugiában tartózkodott, érdemben kezdett foglalkozni a szentté avatással. Az összes jelenlevôk egyetértettek, és valamennyien ugyanazt ismételgették. Felolvasták és jóváhagyták a csodákat, melyeket szolgája közbenjárására művelt az Úr, s közben a legnagyobb dicséret hangján magasztalták a boldogságos atya életét és a világban való forgolódását. A fényes ünnepre meghívást nyertek a föld fejedelmei és az egyháznagyok egész gyülekezete megszámlálhatatlan sokasággal egyetemben. A kitűzött napon mindezek, élükön a boldogságos pápával, Assisi városába vonultak, hogy a szent nagyobb dicsôségére ott menjen végbe szentté avatása. Mikor végre valamennyien felvonultak az ünnepi alkalomra méltó módon feldíszített térre, elsônek Gergely pápa szólott a roppant tömeghez, és édes melegséggel hirdette Isten nagy tetteit. Szent Ferenc atyánkat is a legközvetlenebb szavakkal magasztalta, és miközben életének tisztaságáról beszélt, szinte felolvadt a könnyek árjában. Beszéde végeztével az égre emelte kezeit, és harsány hangon így kiáltott Gergely pápa...[189] CLXVII. fejezet A szent társainak imádsága hozzája 221 Íme, boldogságos atyánk, megkíséreltük, hogy együgyűségünkhöz képest méltó módon magasztaljuk fönséges cselekedeteidet, és dicsôséged öregbítésére szentséged töméntelen megnyilatkozásai közül legalább néhányat elhíreszteljünk. Tudjuk, hogy szavaink sokat elvonnak fényed ragyogásából, mivel távolról sem alkalmasak ilyen nagy tökéletesség nagyszerű megnyilatkozásainak kifejezésére. Azért arra kérünk tégedet is, meg olvasóinkat is, hogy inkább szeretetünkre, mint igyekezetünkre tekintsenek, és örüljenek neki, hogy az emberi toll messze alatta maradt ilyen csodálatos élet égbemeredô ormainak. Mert ó, szentek szentje, ki tudná magában átélni vagy másokkal közölni a te lelked lángolását, avagy ki tudná megérteni és kifejezni azt a kimondhatatlan szeretetet, mely szívedbôl szüntelenül Isten felé áradt? Mi ezt elsôsorban a te édes emlékezetedben való gyönyörködésbôl mrtuk, melyet, amíg csak élünk, nem szűnünk meg, ha mindjárt gügyögve is, másoknak is hirdetni. Mert íme, aki eddig éheztél, most a búza legjavával táplálkozol[190], s ki eddig szomjúhoztál, most az öröm patakjából iszol[191]. De hisszük, hogy nem részegülsz meg annyira házad dús javaitól[192], hogy miatta megfeledkezzél rólunk, fiaidról; hiszen az is, Akit ízlelsz, reánk emlékeztet. Vonj tehát magadhoz, tisztelendô atyánk, hogy keneteid illata után fussunk[193], ha mindjárt restségtôl elernyedteknek, a tunyaságtól lomháknak és a hanyagságtól szinte holtaknak is látsz bennünket. Kicsiny nyájad bizonytalanul imbolygó lépésekkel jár nyomodban; gyönge szemei nem tudják elviselni a te nagy tökéletességed vakító sugarait. Ó, tökéletesség tükre és mintaképe, tedd ismét olyanokká napjainkat, mint hajdanában voltak[194], s ne engedd, hogy eltérjünk tôled életünkben, miután hivatásunkban magadhoz hasonlókká tettél bennünket! 222 Most pedig az örök Fölség elé tárjuk alázatos könyörgésünket Krisztus szolgájáért, generálisunkért, a te szent alázatosságod örököséért és az igazi szegénységben versenytársadért, aki Krisztusod szeretetéhez való édes vonzódásból szeretô gondját viseli juhaidnak. Kérünk, szent atyánk, védelmezd, szeresd ôt, hogy szüntelenül a te nyomaidban járván ô is elnyerje azt a dicséretet és dicsôséget, melynek te már boldog részese vagy. 223 Szívünk minden érzésével könyörgünk hozzád, kegyes atyánk, azért a fiadért is, aki miként már korábban is megtette, alázatos tisztelettel újból megírta életrajzodat. Munkácskáját -- bár nem méltó érdemeidhez, mégis tehetségéhez képest szeretettel dolgozott rajta -- ezennel velünk együtt neked ajánlja. Kegyeskedjél ôt minden rossztól megóvni és megszabadítani, érdemeit gyarapítani, s végül imádságaiddal kieszközölni számára, hogy bejusson a szentek gyülekezetébe. 224 Emlékezzél meg, atyánk, összes fiadról, akik mint jól tudod, ezer veszedelemtôl körülvéve, csak távolról tudják követni nyomdokaidat. Adj nekik erôt, hogy ellen tudjanak állni; tisztítsd meg ôket, hogy ragyogók legyenek; vidámítsd meg ôket, hogy gyümölcsöket tudjanak érlelni. Áraszd ki rájuk a kegyelem és az imádság lelkét[195]; eszközöld ki, hogy bírják az igazi alázatosságot, mely téged ékesített; megtartsák a szegénységet, melyhez te mindig hűségesen ragaszkodtál; kiérdemeljék a szeretetet, mellyel te a megfeszített Krisztust szeretni meg nem szűntél! Ki az Atyával és Szentlélekkel egyetemben él és uralkodik mindörökkön-örökké. Ámen. SZENT FERENC CSODÁI (Tractatus de Miraculis) ======================================================================== I. fejezet. Hogy már rendjének keletkezése is Tractatus de csodaszámba ment Miraculis KEZDÔDNEK BOLDOGSÁGOS FERENC CSODÁI 1 Elhatároztuk, hogy elbeszélésünk rendjében, mellyel szentséges Ferenc atyánk csodáinak bemutatására vállalkoztunk, valamennyi közt elsônek azt a nagy csodát említjük meg, melyet a világ megintésére, felrázására, sôt megfélemlítésére szánt a Gondviselés. És ez a rend keletkezése, ezután a meddônek termékenysége és a sokféle népnek születése. Elgondolkodva szemlélte[1], hogy a régi világ a bűnök fertôjében vergôdik, hogy az egyházi rendek messze eltérnek az apostoli ösvény követésétôl, hogy a bűnök éjszakája sietôs útjának már felénél tart[2] és a vallási életre mélységes csend borul, mikor íme, egyszerre a földön termett az új ember[3], váratlanul új sereg tűnt elô, és a népek álmélkodva szemlélték az apostoli megújulás jeleit. Egyszerre felragyogott az Ôsegyház réges-régen feledésbe merült tökéletessége, melyrôl annyi csodálatos dolgot hallott a világ, de melynek eleven példáját senki sem látta. Miért ne mondhatnánk tehát, hogy az utolsók elsôkké lettek[4], mikor az atyák szíve csodálatos módon a fiakba, a fiak szíve pedig az atyákba tért[5]? Avagy nem csodálatos-e a két rendnek[6] ennyire fényes és világraszóló küldetése? Nem valami közeledô nagy esemény igézetét hordja-e ez magában? Mert lám, az apostolok ideje óta még soha ilyen hatékony és csodás intésben nem volt része a világnak. Azután csodálnunk kell a meddônek termékenységét. Mert, bízvást mondhatjuk, igazán meddô és kitikkadt föld volt ez a szegényes szerzet; híjával volt minden életfakasztó nedvességnek. Azután meddô volt, mert lám, sem nem aratott, sem gabonát csűrökbe nem gyűjtött[7], sem az Úr útján teli erszényt nem hordott magával[8]. És mégis minden reménytelenség ellenére reménységgel hitte ez a szent rend, hogy örököse lesz a világnak[9]; erejét vesztett teste és Sárának elapadt méhe ellenére[10] biztosra vette, hogy az isteni mindenhatóság belôle támasztja majd Izrael népét. Valóban, ennek a rendnek nincsenek teli éléstárai, sem zsúfolásig megrakott magtárai, sem nagy kiterjedésű földbirtokai, hanem csodálatos módon abból a szegénységbôl él, mely méltóvá teszi a mennyek országának bírására. Ó, isteni gyöngeség, erôsebb az embernél[11], mely keresztünkön viseli a dicsôséget és bôséggel árasztja el szegénységünket! Végül láttuk, hogy ez a szôlô tüneményesen rövid idô alatt elterjedt és a tengertôl a tengerig nyújtotta dús hajtásait[12]. Mindenünnen özönlöttek hozzá a népek, csoportosan tartottak feléje és minden elôzetes tervezgetés nélkül, élô kövek módjára állottak össze a csodálatos építmény mintaszerű felemelésére. De nemcsak azt látjuk, hogy fiakban bámulatosan rövid idô alatt megsokasodott a rend, hanem azt is, hogy megdicsôült, mert azok közül, akiket szült, számosan már a vértanúk koronájával ékeskednek[13], másokat viszont hitük tökéletes megvallásáért a szentek sorában tisztelünk[14]. De most már térjünk rá mindezek kútfejére, akirôl ezentúl beszélni szándékozunk. ======================================================================== II. fejezet. A sebhelyek csodájáról és a Szeráf Tractatus de megjelenésének módjáról Miraculis 2 Ferenc, az új ember, egészen új és különös csodával tündökölt, mikor egy egyedülálló, elôtte még soha és senkinek meg nem adott kiváltsággal, tudniillik a szentséges sebhelyekkel felékesítve jelent meg, és így a halál testében hasonlatossá lett a Keresztrefeszítettnek testéhez[15]. Ezért bármit mondjon róla az emberi nyelv, még mindig sokkal kevesebbet mond, mint amennyit megérdemelne. Fölösleges itt okot keresnünk, hisz csodával állunk szemben; de ugyanúgy fölösleges elôzmények után is kutatnunk, hiszen egészen egyedülálló jelenséggel van dolgunk. Valóban, Isten emberének minden igyekvése, magán- és nyilvános életében egyaránt, az Úr keresztje körül forgott, és attól az idôtôl fogva, hogy a Keresztrefeszített zászlója alatt kezdett vitézkedni, életét a kereszt legkülönbözôbb titkai szôtték át. Így, mikor megtérése kezdetén búcsút készült mondani a világ csábításainak, a kereszten függô Krisztus így szólította meg ôt imádsága közben, s képemásának ajkáról ezen ige hallatszott: ,,Ferenc, menj, és állítsd helyre házamat; mert látod, hogy egészen romokban hever.'' És attól az idôtôl kezdve szívébe kitörölhetetlenül mélyen belevésôdött az Úr kínszenvedésének emlékezete; valami csodálatos áthasonulással hordozta magában és szíve azonnal olvadozni kezdett, mihelyt szólni kezdett a Kedves[16]. Avagy nem keresztbe öltözött-e maga is, mikor a bűnbánatnak a kereszt jelével megjelölt ruháját öltötte magára[17]? Bár ez a ruha már csak azért is megfelelt szándékának, mivel szenvedélyes rajongója volt a szegénységnek, talán még ennél is hívebben fejezte ki a szentnek a kereszt titkára vonatkozó felfogását; mert miként lelke befelé a keresztrefeszített Úrba öltözött, azonképpen teste is kifelé minden porcikájában Krisztus keresztjének vértezetét viselte, és a mögéje zárkózott sereg az alatt a lobogó alatt harcolta Isten harcát, mellyel Isten egykoron a lázadó szellemek hatalmát megtörte. 3 Íme, Szilveszter testvér, az elsô testvérek egyike, egy minden tekintetben példás életű szerzetes, egyszer egy aranykeresztet látott kinôni a szent szájából, mely kinyújtott karjaival csodálatos módon átfogta az egész világot. Szavahihetô feljegyzésbôl[18] olvassuk, hogy Monaldus testvér -- egy életében, erkölcseiben és erénygyakorlataiban egyaránt kitűnô szerzetes --, mialatt boldogságos Antal testvér a kínszenvedés titkáról beszélt, testi szemeivel keresztrefeszített állapotban látta boldogságos Ferencet. Nemde az is rendi szokás nálunk, melyet még az elsô fiak jámbor hagyománya szentesített, hogy ahol csak a kereszt jelét látják a testvérek, azonnal megfelelô tisztelettel adóznak neki? Különösen kedvelt jele volt szentünknek a nagy Tau betű; valamennyi jel közül ezt szerette legjobban: ezzel zárta le leveleit[19], és ezzel rajzolta tele a cellák falait. Isten kiváló embere, Pacificus testvér, a mennyei látomások látója, egy alkalommal egy nagy Tau betűt látott feltűnni a boldogságos atya homlokán, mely különbözô színekkel volt ugyan festve, de mégis az arany fényében csillogott. Az emberi ész belátása és a katolikus meggyôzôdés zsinórmértéke szerint is méltónak látszott tehát, hogy akit a kereszt szeretete ilyen csodálatos módon elôkészített, az a kereszt csodálatos tiszteletében meg is dicsôüljön. Valóban semmi igazabbat nem lehet róla mondani, mint amit a szent sebhelyekrôl mondunk. 4 Maga a látomás ily módon ment végbe: Halála elôtt két esztendôvel a toszkánai tartományban fekvô alvernai remeteségben -- ahol mélységes szemlélôdésbe merülve már szinte a mennyei dicsôséget élvezte --, látomásban egy Szeráfot látott maga fölött lebegni, akinek hat szárnya volt, s aki kezeivel és lábaival egy keresztre volt szegezve. Két szárnya magasan a feje fölé nyúlt, kettô repülésre, a másik kettô pedig egész testének befödésére szolgált. Miközben ezt látta, nagy csodálkozással telt el. Mivel azonban semmiképpen sem tudta kihámozni, mire magyarázza a látomást, örömmel vegyes szomorúság szállotta meg lelkét. Egyrészt örült a kegyes tekintetnek, melyet a Szeráf reá vetett, másrészt meg a keresztrefeszítettség mély rémülettel töltötte el. Egy pillanatra sem szűnt meg törni rajta a fejét, mit is jelent voltaképpen ez a látomás. Mialatt így magánkívül ide-oda tekingetett és semmi elfogadható magyarázatot nem tudott kieszelni, íme, a rajta végbemenô változás egy-kettôre megadta a keresett felvilágosítást. Kezein és lábain ugyanis egyszerre kezdtek kiütközni a szegek nyomai úgy, mint elôbb a maga fölött, a levegôben lebegô keresztrefeszített férfiún látta. Kezei és lábai középütt szegekkel általverteknek látszottak; a szegek feje a tenyereken és a lábfejek felsô részén domborodott ki, hegyük pedig az átellenes oldalon nyúlt ki. A szegek feje a kezeken és lábakon kerek és fekete volt, fejük pedig hosszúkás és visszagörbített, és a húsból kiemelkedve szemmel láthatólag kimeredtek környezetükbôl. Jobb oldalán, mintha lándzsával ütötték volna át, egy pirosas heg volt, melybôl gyakran vér szivárgott, és ilyenkor az alsó ruhán kívül számtalanszor tunikáját is átnedvesítette. Isten embere, az angyali tisztaságú Rufinus testvér, mikor egy alkalommal fiúi gyöngédséggel dörzsölte a szent atyát, bemélyesztett kezével érezhetôen érintette sebét. Isten szentje fájdalmasan felszisszent az érintésre, a testvér kezét hevesen ellökte magától, és így kiáltott rá: ,,Legyen hozzád irgalmas az Úr!'' 5 Végül, mikor két esztendôvel késôbb bekövetkezett boldog kimúlásakor a siralom völgyét a mennyei hazával cserélte fel, és a csodálatos esemény híre megfoghatatlan gyorsasággal eljutott az emberek füléhez; rengeteg nép verôdött össze, mely egyértelműen az Úr nevét dicsôítette és magasztalta. Odasereglett Assisi egész lakossága, odaözönlött az egész környék. Mindenki látni kívánta az új csodát, melyet Isten újonnan állított bele a világba. A csoda újszerűsége vidám örömre változtatta a sírást, és a test szerinti látást álmélkodásra és elragadtatásra költötte. Ott látták maguk elôtt Krisztus szentséges sebhelyeivel ékesített boldog testét, kezein és lábain nem is a szegek lyuggatását, hanem magukat a szegeket, melyeket az isteni erô csodálatos módon húsából formált ki és húsával forrasztott egybe; s melyek bármely oldalról jövô nyomásra kifeszített húr módjára az ellenkezô oldalra pattantak vissza. Oldalát szintén vérrel aláfutottnak látták. Mi, akik ezt most mondjuk, szintén láttuk a sebhelyeket; akik most kezünkkel papírra vetjük ezeket a sorokat, valamikor ugyanezekkel a kezekkel érintettük ôket; akik most ajkunkkal bizonyságot teszünk mellettük, elôbb könnyben úszó szemekkel merengtünk fölöttük, és akik egyszer a szent evangélium érintésével esküt tettünk rájuk, egész életünkre valljuk igaz voltukat. Különben a szent életében rajtunk kívül más testvérek is látták a sebhelyeket; holta után pedig legalább ötvenen hódoltak elôttük, a világiak nagy sokaságáról nem is szólva. Kételkedésre tehát nincsen semmi ok; az örök jóság bôséges kitárulásának kétségbevonására se okunk, se jogunk nincs! Ó, bárcsak adná az Isten, hogy ennek a szeráfi szeretetnek jegyében minél több tag forrana össze a Fôvel, Krisztussal, és érdeméért a harcban méltóknak találtatnának hasonló fegyverekre, a mennyek országában pedig a dicsôség hasonló fokára emelkednének! És vajon ki volna olyan esztelen, aki azt merné állítani, hogy mindez nem tartozik hozzá Krisztus dicsôségéhez? De most már lássuk a hitetleneket ért büntetéseket, hogy a közömbösök okulást, a hívôk pedig még mélyebb ragaszkodást merítsenek belôlük. 6 Az apuliai tartományban fekvô Potenza városában élt egy Rogerius nevű pap, az ottani székesegyház kanonokja, egy köztiszteletben álló ember. A derék pap, mivel már hosszabb ideje betegeskedett, egy napon azzal a feltett szándékkal lépett be a templomba -- melyet többek közt boldogságos Ferencnek stigmákkal ékes képe is díszített --, hogy kizárólag gyógyulásért fog imádkozni. Mialatt azonban a sebhelyeken pihentette tekintetét, engedte, hogy gondolatai elkalandozzanak, és a kételkedés fullánkját nem próbálta a belátás segítségével idejében elfordítani magától. Az ôsi ellenség ösztönzésére szertecsapongó lelkében így kezdett magában beszélni: ,,Hát csakugyan igaz volna, hogy ez a szent ilyen feltűnô csodával fényeskedett, avagy övéinek jámbor csalása volt az egész? Nyilván úgy lesz a dolog, hogy csak kiagyalt tákolmánnyal állunk szemben; nem lehetetlen, hogy éppen a testvérek műve. Hiszen, ha ez igaz volna, felülmúlná az emberi értelmet és ésszel teljességgel felfoghatatlan volna.'' Ó, esztelen ember! Annál esztelenebb, mivel az isteni titok elôtt annál mélyebb alázattal kellett volna meghajolnod, minél kevésbé tudtad azt megérteni. Tudnod kellett volna -- ha ugyan volt benned belátás --, hogy Istennek semmibe se kerül folyton új csodákkal megújítani a világot és dicsôségének növelésére olyan csodákat művelni bennünk, amilyeneket másokban nem művelt. De lám, mi történt? Mialatt a pap ilyen gondolatokkal foglalatoskodott, az Úr olyan súlyos sebet ütött rajta, hogy a szenvedésbôl[20] tanulja meg: ne káromkodjon többé. Balkezének tenyerén -- balkezes volt ugyanis -- hirtelen égô fájdalmat érzett, és ugyanakkor olyasféle hangot hallott, mely a hajítógépbôl kilôtt lándzsa zúgásához hasonlított. Egyrészt sebét fájlalva, másrészt meg a hangon csodálkozva menten lehúzta kesztyűjét; tudniillik kesztyűs kézzel állott. És íme: míg korábban kezén a legkisebb sérülés nyoma sem látszott, most pontosan a közepén egy seb éktelenkedett, mely a nyíl okozta befúródáshoz hasonlított, s melybôl olyan perzselô hôség áradt, hogy úgy érezte, azon nyomban elolvad. És csodálatos! A kesztyűn semmiféle sérülés nyoma nem látszott; így a büntetésbôl ütött lappangó seb tökéletes mása volt az oldal rejtett sebének. 7 Két napon át jóformán mást sem tett, mint hogy kiabált és ordított a szörnyű fájdalomtól, és mindenki elôtt feltárta hitetlen szívét. Most már bezzeg fennen hangoztatta, hogy szentül hiszi Szent Ferenc sebhelyeinek igazságát, és esküvel állította, hogy a kételkedésnek minden kísértését száműzte lelkébôl. Egyúttal nagy áhítattal kérte Isten szentjét, hogy szent sebhelyeinek érdeméért siessen segítségére; sok könyörgését könnyeinek bôséges áldozatával nyomatékozta. És csodálatos! Mihelyst megtagadta hitetlenségét, lelkének gyógyulását azon nyomban követte testének felépülése is. Fájdalma egészen megszűnt, heve megenyhült és a sebnek semmi nyoma nem maradt vissza. A pap attól az idôtôl kezdve mély alázattal viseltetett Isten, és odaadó tisztelettel a szent iránt, a rendi testvérekhez pedig sírig tartó barátság fűzte. A különös nagy csodának igazságát esküvel is megerôsítették, és még inkább nyomatékozta a helybeli püspök esküje. Mindörökre csodálatos marad Isten áldott hatalma, mellyel Potenza városában ilyen nagy dolgot művelt. 8 A római nemes asszonyoknak, akár özvegyek, akár férjesek -- különösen akiknél a nemesség kiváltságához megfelelô vagyon is járul, és akiknek szívébe Krisztus különleges szeretetet oltott --, az a szokásuk, hogy házukban egy imádkozásra alkalmas kamrácskát, illetve szobát rendeznek be, és azt valami festett képpel, rendszerint annak a szentnek képével díszítik fel, akit különösen tisztelnek. Az egyik úrnô, aki egyaránt kitűnt erkölcseinek tisztaságával és származásának elôkelôségével, Szent Ferencet választotta pártfogójául. Megfestett képét ott tartotta titkos kamrájában, melyben titokban imádni szokta az Atyát. Az egyik napon különös áhítattal végezte imádságát, és szemével figyelmesen fürkészte a szent sebhelyeket. Mivel azonban sehol sem látta ôket, fájdalmas meglepetésében módfölött elcsodálkozott. Pedig a dologban nem volt semmi csodálni való: a sebhelyek egyszerűen azért nem látszottak, mivel a festô elmulasztotta odafesteni ôket. Az asszony napokon át évôdött a dolgon, de szólni senkinek sem szólt róla. Közben gyakran megtekintette a képet, és mindig fájó érzéssel pihentette rajta tekintetét. És íme, egy napon feltűntek rajta a csodálatos jegyek, mint más képeken is látszani szoktak: az isteni mindenhatóság pótolta azt, amit az emberi művészet elmulasztott. 9 Az asszony csak ámult-bámult és remegett a meglepetéstôl; azonnal hívatta leányát, aki készséggel követte hívását, és miután elmondta neki az esetet, vallatóra fogta, hogy eddig csakugyan sebhelyek nélkül látta-e a képet. A lány erôsen állította és esküvel is bizonyította, hogy a kép elôbb valóban sebhelyek nélkül való volt, most ellenben valóságos sebhelyek látszanak rajta. Mivel azonban az emberi ész számtalan tévedésbe esik és kétségbe vonja az igazságot, az asszony szívét ártalmas kételkedés szállotta meg: hátha kezdettôl fogva így volt megfestve a kép. Isten ereje azonban, nehogy az elsô csoda szégyent valljon, másodikkal tetézte azt. Tudniillik a sebhelyek egyszerre eltűntek a képrôl és a kép a megkülönböztetô jegyektôl megfosztva csupaszon maradt. Így a második jel megerôsítôje lett az elsônek. Én magam is láttam ezt az erényekkel ékes özvegyet; láttam és készségesen megvallom, hogy világi ruha alatt valóban Krisztusnak szentelt lelket hordott. 10 Értelmünket születésünktôl fogva annyira körülfonják érzéki benyomásaink és szerte csapongó képzelôdéseink, hogy állandóan hullámzó képzeletünk hatása alatt számtalanszor még olyasminek a kétségbevonására is kényszerítve érezzük magunkat, aminek igazságában pedig hinnünk kellene. Ezért nemcsak a szentek csodáit hisszük el nehezen, hanem még üdvözülésünk kérdésében is sokféle akadállyal kell megküzdenie hitünknek. Egy kisebb testvér, aki prédikálással foglalkozott és kifogástalan életű ember volt, sokáig rendületlenül hitt a szent sebhelyek történeti valóságában. Egyszer azonban -- vagy mert engedett a természetes hajlandóságnak, vagy mert a kelleténél többet foglalkozott a csodával - -, a kételkedés árnyéka vetôdött lelkére. Mindenesetre érdemes lett volna a lelkében dúló harcot közelebbrôl megfigyelni; eszével az igazságnak fogta pártját, képzelôdése ellenben mindegyre az ellenkezô irányba hajlította. Értelme, szolid érvekre támaszkodva azt bizonyítgatta, hogy valóban úgy van, ahogyan állítják, és ahogyan -- minden más pozitív bizonyítéktól eltekintve is -- az Anyaszentegyház hite tanítja. Másrészt meg az érzéki benyomások a csoda ellen tusakodtak; már csak azért is, mivel az egész természeti renddel ellentétben levônek látszott, és mert még soha sem volt rá példa. Egy napon késô este és a meddô küszködésbe belefáradva lépett szobájába a testvér; értelmének ellenállása egyre gyengült, képzelôdésének merészsége ellenben észrevehetôen megnôtt. Alvás közben megjelent neki Szent Ferenc sáros lábakkal, alázatos szigorúsággal és elnézôen haragos arccal. -- Micsoda harc dúl benned? -- kérdezte. -- Micsoda kételkedés szennyezi be lelkedet? Nézd kezeimet és lábaimat. Míg azonban összetett kezeit szabadon látta, sárral vastagon borított lábain nem tudta kivenni a sebhelyeket. -- Tisztítsd le elôbb lábaimról a sarat -- mondotta a szent --, és azután lásd a szegek helyét. A testvér tehát azonnal a szent lábai után nyúlt, és úgy tűnt neki, mintha csakugyan letisztította volna róluk a sarat, és közben kezével érintette volna a szegek helyét. Reggelre kelve tüstént sírásra fakadt és elôbbi, bizonyos értelemben sáros gondolatait nyilvános bűnvallomással engesztelte ki. 11 Hogy pedig mindenki lássa, hogy Krisztus gyôzhetetlen bajnokának szentséges sebhelyei milyen hatékonyak, s azonfelül, hogy egészen különleges jóindulat jelei és a legfôbb szeretet kiváltságlevelei, melyeket a világ nem gyôz eleget bámulni, milyen hatalmas fegyverek Isten kezében; bizonyságul legyen szabad egy újabban Spanyolországban, a kasztíliai királyságban történt nyilvánvaló csodára hivatkoznunk. Élt ott két ember, akik a legádázabb gyűlölettel törtek egymás ellen. Gyűlöletük nem ismert határt, egymás ellen való acsarkodásuk egy pillanatra sem tudott elpihenni, és a kölcsönös sértéseken kelt fájdalmuk mindaddig nem akart enyhülni, míg csak egyikük a másiknak kezétôl kegyetlen halállal halált nem hal. Ezért mindketten állig felfegyverkezve és nagyszámú kísérettel jártak, és gyakran cselt vetettek egymásnak, mivel nyíltan mégsem lehetett ilyen gazságot elkövetni. Egy napon késô este, mikor már besötétedett, véletlenül egy kifogástalan életű és jóhírű ember haladt át azon az útszakaszon, melyen a cinkosok egyike vetélytársa életére törve lesben állott. Emberünk szokásához híven a kompletórium[21] befejezése után a testvérek templomába sietett, hogy ott elvégezze szokásos imádságát, mivelhogy igen nagy tisztelôje volt boldogságos Ferencnek. Mikor a kérdéses helyre ért, a sötétség fiai menten a világosság fia ellen támadtak[22], mert a sötétben halálra keresett ellenfelüknek nézték. Miután minden oldalról halálos sebeket ejtettek rajta, félholtan otthagyták az útfélen. A hóhérok legkegyetlenebbike utoljára torkába döfte kardját, és mivel hamarjában nem tudta azt kihúzni, benne hagyta a sebben. 12 Az emberek mindenünnen odacsôdültek és az egész szomszédság égig ható jajszóval siratta az ártatlan ember halálát. Mivel még volt benne némi élet, az orvosok körében az a vélemény kerekedett felül, hogy a kardot egyelôre nem kell kihúzni a sebbôl. Talán a gyónásra való tekintettel tették ezt; hogy tudniillik az embernek módjában legyen esetleg jelekkel elvégezni gyónását. Egyébként az orvosok egész éjjel a vérzés elállításán és a sebek bekötözésén fáradoztak. A reggeli órákban azonban, mivel a sok és mély seb miatt semmire sem mentek, abbahagyták a munkát. A kisebb testvérek, akik az orvosokkal együtt ott állottak az ágy körül, mély fájdalommal eltelve várták barátjuk kimúlását. Ám ekkor megszólalt a barátok reggeli imaórára hívó harangja. A beteg felesége a harangszó hallatára sóhajtozva odament az ágyhoz és így szólt: ,,Uram, kelj fel gyorsan, menj a reggeli imaórára, mert íme, harangod szava hív!'' És lám, aki az imént még haldoklani látszott, most ismételten felsóhajtott és dadogó ember módjára sziszegô hangokat próbált kiadni. Azután kezét a torkába szúrt kard felé emelve mintha integetni akart volna valakinek, hogy húzza ki. És csodálatos! A kard abban a pillanatban kiugrott helyébôl, és mintha valami vasgyúró dobta volna, mindnyájuk szeme láttára egészen az ajtóig repült. Utána a beteg felkelt, teljesen meggyógyult, és mintha csak álomból ébredt volna, hirdette az Úr csodatetteit. 13 E látványra valamennyiük szívét olyan csodálkozás fogta el, hogy szinte magukon kívül voltak és azt hitték, hogy kísértetet látnak. A meggyógyult ember azonban így szólott hozzájuk: ,,Ne féljetek és ne higgyétek, hogy üres fantomot láttok, mert Szent Ferenc, akinek egész életemben mindig buzgó tisztelôje voltam, épp most ment el tôlem és teljesen kigyógyított minden bajomból. Szentséges sebhelyeit külön- külön hozzáérintette minden sebemhez és édes kenetükkel valamennyit meggyógyította; érintésükkel, mint látjátok, minden tört csontomat helyrehozta. Mikor a keblembôl felszakadt sóhajtásokat hallottátok, úgy látszott, mintha a szentséges atya távozni készülne anélkül, hogy a torkomba szúrt kardot kihúzná. Én erôtlen karommal intettem neki, mivel beszélni nem tudtam, hogy a kardot is húzza ki, mert az jelenti számomra a közvetlen halálveszélyt. Erre ô rögtön megragadta a kardot, és amint mindnyájan láttátok, erôs karral messze eldobta. És így, miután elôbb szentséges sebhelyeivel toroksebemet is megérintette és végigsimogatta, olyan tökéletesen meggyógyított, hogy most testem olyan épnek látszik, mintha semmi vágás vagy törés nem lett volna rajta.'' Ki ne csodálkoznék tehát ennek hallatára, és ki merné állítani, hogy amit a szent sebhelyekrôl állítanak, az nem isteni dolog? ======================================================================== III. fejezet. Az érzéketlen teremtmények s fôleg a tűz Tractatus de fölött gyakorolt hatalmáról Miraculis 14 Abban az idôben, mikor Isten embere szembetegsége miatt orvosi kezelésnek volt kénytelen alávetni magát, egyszer orvost hívattak hozzá...[23] 15 Boldogságos Ferenc egyszer az egyik remeteségbe készült, hogy ott szabadabban szentelhesse magát az elmélkedésnek...[24] 16 Gagliano-Aterno népes és tekintélyes község a sulmonai egyházmegyében. Élt itt egy Mária nevű asszony, akit az élet megpróbáltatásai Istenhez térítettek, s aki a legnagyobb odaadással viseltetett Szent Ferenc iránt. Az asszony egy napon egy teljesen víztelen hegyre indult az ott viruló juharfák ápolására. Mivel azonban elfelejtett vizet vinni magával, a perzselô hôségben hamarosan égetô szomjúság kezdte gyötörni. Mikor már egyáltalán nem tudott dolgozni és szinte félholtan vergôdött a földön, pártfogójához, Szent Ferenchez kezdett könyörögni. Ekkor a nagy kimerültségtôl rövid idôre elszunnyadt. És íme, odajött hozzá Szent Ferenc és nevén szólítva ôt ezt mondta neki: -- Kelj fel és igyál a vízbôl, melyet neked és sok másnak nyújt az isteni bôkezűség. Az asszony a hang hallatára megmozdult, de a fáradtságtól elnyomva megint elszenderült. Második hívásra a szertelen kimerültségtôl újból visszahanyatlott a földre. Végre harmadik hívásra a szent parancsának engedelmeskedve felállott, és egy közeli páfránybokrot megragadva azt gyökerestôl kiszakította a földbôl. Mivel a növény gyökerét egészen nedvesnek találta, kézzel és egy kis fadarabkával ásni kezdett körülötte. A gödör egykettôre megtelt vízzel, és a picinyke ér hamarosan forrássá dagadt. Az asszony jót húzott belôle; utána pedig megmosta vele szemeit, melyek hosszas betegeskedése következtében egészen elhomályosodtak úgy, hogy semmit sem tudott velük tisztán kivenni. A mosásra azonban felragyogtak szemei, és a régi elmosódó bizonytalanság helyett minden új ragyogásban tűnt fel elôtte. Az asszony azonnal hazasietett és Szent Ferenc dicsôségére késedelem nélkül elbeszélte mindenkinek a vele történt nagy csodát. Így az esetnek hamar híre futott és messze tájakig elhatott. Mindenünnen tömegesen özönlöttek a különféle betegségekben sínylôdô betegek és ott, miután elôbb lelkük üdvösségére gyónást végeztek, minden bajuktól megszabadultak. A vakok visszanyerték látásukat, a sánták járásukat, a vízibetegségben szenvedôk lelappadtak és a legkülönbözôbb betegségek ellen a leghatékonyabb orvosszerként használták a vizet. A kristálytiszta vizű forrás most is megvan s melléje idôvel Szent Ferenc tiszteletére oratóriumot építettek. 17 Abban az idôben, mikor Szent Ferenc súlyos betegen feküdt a San Urbanó-i remeteségben, egyszer felcserepesedett ajakkal egy korty bort kért, de azt válaszolták neki, hogy egyetlen csepp bor sem található a házban. Erre vizet hozatott és azt megjelölte a kereszt jelével. A víz abban a pillanatban más elemmé változott át, elveszítette eredeti ízét és új ízt öltött; ami elôbb tiszta víz volt, az most a legnemesebb borrá változott. Íme, ami nem tellett ki a szegénységtôl, azt megtette az életszentség. Megízlelése után Isten embere olyan gyorsan felgyógyult, hogy ha csodálatos gyógyulásának a csodálatos átváltozás volt a felidézô oka, ugyanakkor a csodálatos átváltozásnak a csodálatos gyógyulás volt legbeszédesebb bizonysága. 18 A rieti tartományban egyszer veszedelmes pestis dühöngött; különösen az ökrök között pusztított borzalmasan úgy, hogy utoljára már alig maradt élô ökör az egész tartományban. Ekkor egy istenfélô embernek álmában tudomására jutott, hogy azonnal a testvérek közel esô remeteségébe kell indulnia; ott az akkor ott idôzô boldogságos Ferenc mosdóvizébôl, illetve lábvizébôl merítenie, és azzal valamennyi ökröt meghintenie. Emberünk, már csak anyagi érdekeire való tekintettel is, jó korán felkelt, a kérdéses remeteségbe indult, és ott a testvérek segítségével, de a szent tudta nélkül, megszerezte a mosdóvizet, és azt a kapott parancsnak megfelelôen az ökrökre locsolta. És íme, Isten kegyelmébôl a pusztító betegség abban az órában megszűnt, és nem dúlt tovább abban a tartományban. 19 Egyes vidékeken a népek buzgó áhítata gyakran kenyeret és más ételeket ajánlott Szent Ferencnek megáldás céljából. Ezeket Isten különös kegyelmébôl hosszú idôn át tartogatták anélkül, hogy a legkisebb bomlás is mutatkozott volna rajtuk, és élvezésükre a betegek meggyógyultak. De az is bebizonyosodott, hogy pusztító villámcsapások és jégverés ellen is hatékony gyógyszerek ezek a megáldott ételek. Sôt, egyesek tapasztalatából az is kiderült, hogy a szent által viselt kötél vagy ruhái egyes darabjainak érintése szintén alkalmas a betegségek és lázak elűzésére és a régóta áhított egészség visszaszerzésére. Mikor Karácsony szent ünnepén a betlehemi kisded jászolának emlékét ülte és a kisded Jézus körül misztikus módon mindent az eredeti jelenetre emlékeztetô módon rendezett el, a történt nagy csodák közt, melyeket Isten mutatott, a jászolból kiemelt széna sokaknak üdvösséges gyógyszerül szolgált, fôleg várandós asszonyoknak és ragályos betegségbe esett barmoknak. De ennyi legyen elegendô az érzéketlen teremtményekrôl; most mondjunk egyet s mást az érzô lények engedelmességérôl. ======================================================================== IV. fejezet. Az érzô lények fölött gyakorolt hatalmáról Tractatus de Miraculis 20 Maguk a teremtmények is igyekeztek szeretettel viszonozni Szent Ferenc szeretetét és hálával fizetni vissza jótéteményeiért. Mikor egyszer a spoletói völgyet járta, Bevagna közelében egy helyen a legkülönbözôbb madaraknak megszámlálhatatlan sokaságát találta egybeseregelve. Isten szentje, mikor megpillantotta a madarakat, a Teremtô iránti különös szeretetébôl kifolyólag, mellyel minden lényt szeretett, gyorsan odafutott hozzájuk, és mintha csak eszes lények lettek volna, szokásos módon köszöntötte ôket. Mivel pedig a madarak mozdulatlanok maradtak, egészen közel ment hozzájuk, fel s alá járkált közöttük és ruhájával súrolta fejüket és testüket. Közben mérhetetlen örömmel és csodálkozással telt el és váltig intette ôket, hogy ne szűnjenek meg Isten igéjét hallgatni. --Madártestvéreim! -- mondotta -- nagyon, de nagyon kell dicsérnetek a ti Teremtôtöket és egy pillanatra sem szabad megszűnnötök Ôt szeretni, mert lám, tollakkal ruházott fel benneteket és szárnyakat adott a repülésre. Minden más teremtménynél szabadabbnak alkotott benneteket és a tisztaságos levegôt rendelte számotokra. Erre a madarak a maguk módján különös örömüknek adtak kifejezést: nyakukat nyújtogatták, szárnyukat emelgették, csôrüket tátogatták és a lehetô legnagyobb figyelemmel tekintettek rá. Mindaddig nem mozdultak el helyükrôl, míg csak a kereszt jelével meg nem áldotta ôket és engedélyt nem adott nekik a távozásra. Mikor visszatért a testvérekhez, hanyagsággal kezdte magát vádolni, amiért mindezideig nem prédikált a madaraknak. És ettôl a naptól kezdve nem szűnt meg a madarakat és az oktalan állatokat, sôt az érzéketlen lényeket is a Teremtô dicséretére és szeretésére buzdítani. 21 Egyszer egy Alviano nevű helységbe ment a szent prédikálni. A nép már együtt volt, és ô megadta a jelet a beszéd megkezdésére. Az ott fészkelô fecskék azonban olyan éktelen lármát csaptak, hogy emiatt egyetlen szavát sem lehetett hallani. Erre az összes jelenlevôk füle hallatára így szólott: -- Fecske nôvéreim, ideje már, hogy én is szóhoz jussak, mert ti már ugyancsak kibeszéltétek magatokat. Halljátok meg tehát Isten igéjét[25] és maradjatok veszteg, míg az Úr beszéde be nem teljesedik. És azok, mintha csak eszes lények lettek volna, abban a pillanatban elhallgattak és mindaddig el nem mozdultak helyükrôl, míg csak be nem fejezôdött a prédikáció. És valahányan csak látták ezt, mindnyájan csodálkozással teltek el és magasztalták érte Istent. 22 Parma városában egyszer egy fecske éktelen csivitelésével annyira zavart egy diákot, hogy elmélkedô helyén nem tudott mit kezdeni. Kissé türelmetlenül így kezdett magában beszélni: -- Ez a fecske minden bizonnyal azok közül való, melyek, mint olvassuk, egyszer mindaddig nem engedték Szent Ferencet prédikálni, míg csak hallgatást nem parancsolt nekik. Majd a fecskéhez fordulva így szólt: -- Szent Ferenc nevében parancsolom neked, hogy engedd magadat megfogatni. Erre a madár rögtön kezére szállott. A diák elcsodálkozott ezen és azonnal visszaadta neki szabadságát; de csivitelését soha többé nem hallotta. 23 Boldogságos Ferenc egyszer a Rieti-tavon át vette útját a grecciói remeteségbe...[26] 24 Más alkalommal, mikor ugyanazon a tavon hajózott, a kikötôben egy nagy eleven hallal lepték meg. Ô rendes szokása szerint testvér néven szólította a halat és a bárka egyik oldalán visszaeresztette a vízbe. A hal pedig, mihelyt vizet ért, nagy játékba kezdett és ezzel nagy gyönyörűséget szerzett a szentnek úgy, hogy nem gyôzte eleget magasztalni érte az Úr Krisztust. És mindaddig nem távozott el, míg csak parancsot nem kapott rá a szenttôl. 25 Mikor boldogságos Ferenc egyszer szokása szerint az emberek tekintete és csacsogása elôl menekülve egy remeteségben vonta meg magát, az ott fészkelô sólyom nagy barátságot kötött vele...[27] 26 Egy sienai nemes ember egyszer egy fácánt küldött az akkor betegeskedô boldogságos Ferencnek...[28] 27 Isten szentjének porciunkulai cellája közelében egy fügefán egy tücsök tartózkodott és gyakran rázendített kellemes ciripelésére...[29] 28 Szent Ferenc, mikor egyszer egy szegényes helyen tartózkodott, agyagedénybôl ivott. Távozása után a méhek csodálatos művészettel sejtjeikkel szôtték tele az edényt. Ily módon akarták jelezni az isteni szemlélôdés édességét, melybôl ott olyan bôven merített. 29 Grecciói tartózkodásában egyszer egy eleven nyúllal kedveskedtek neki. Ez mikor ismét a földre tették, hogy menjen, amerre jónak látja, a szent hívására gyors iramodással az ölébe ugrott. A szent nagy szeretettel fogadta és édes szavakkal intette, hogy ne engedje még egyszer megfogatni magát. Utána megáldotta és megparancsolta neki, hogy térjen vissza az erdôbe. 30 Mikor a Perugiai-tó szigetén tartózkodott a szent férfiú, hasonló eset történt egy tengeri nyúllal, mely pedig a legnehezebben megszelídíthetô állatok közé tartozik. 31 Isten embere egy alkalommal Sienából a spoletói völgybe jövet egy mezôre ért, melyen nagyszámú juh legelészett. Ô rendes szokása szerint szeretettel köszöntötte az állatokat, mire azok felemelt fôvel mind hozzá tódultak és hatalmas bégetéssel viszonozták köszöntését. Helyettese figyelmes szemmel kísérte a juhok magatartását, és mivel a többi testvérrel valamivel hátrább haladt, így szólt hozzájuk: -- Láttátok, mit műveltek a juhok szent atyánkkal? Valóban -- mondotta -- nagy szent ô, mert íme, még az oktalan állatok is atyjukként tisztelik, és még az esztelen lények is megismerik benne Teremtôjük barátját. 32 A pacsirták, egyébként a nappali fény kedvelôi és az alkonyi homály ellenségei, azon az estén, melyen Szent Ferenc e világból Krisztushoz költözött, annak ellenére, hogy a közeledô éjszaka homálya már meglehetôsen elôre haladt, mégis nagy számmal lepték el a ház tetejét és nagy zajjal keringtek fölötte, s nehéz volt eldönteni, hogy énekükkel örömüknek vagy fájdalmuknak akartak-e kifejezést adni. Fájdalmas öröm és örvendezô fájdalom szakadt fel szívükbôl vagy azért, mert a fiak árvaságát siratták; vagy azért, mert az atyának az örök dicsôségbe jutását hirdették. A városi ôrök, akik szokásos módon ôrizték a lakóhelyét, csodálkozással teltek el, és másokat is csodálkozásra késztettek. ======================================================================== V. fejezet. Miként állott az isteni jóság mindig készen Tractatus de Szent Ferenc kívánságainak teljesítésére Miraculis 33 Ennek az embernek nemcsak a természet szolgált mindig készségesen, hanem magának a Teremtônek kegyes jóvolta is állandóan rendelkezésére állott. Atyai jóságával szinte megelôzte kívánságait; és mint olyan embernek, aki tökéletesen rá hagyatkozik, szolgáló készségében mindenben segítségére volt neki. A javak hiányának érzését azon nyomban követte a kielégítés, a vágyat a beteljesülés. Megtérése hatodik esztendejében a vértanúság vágyától sarkallva Szíriába akart hajózni. Mikor azonban hajóra szállott, hogy tervét végrehajtsa, az ellenkezô szelek dühöngése társaival együtt a szlavón partra vetette. Mivel látta, hogy számításában csalódott, rövid habozás után bizonyos anconai hajósokhoz fordult és kérte ôket, hogy vigyék ôt is magukkal. Ezek azonban az útiköltség hiánya miatt kereken megtagadták kérése teljesítését. De Isten szentje az Úr jóságában bízva ennek ellenére társával együtt mégis a hajóra lopakodott. És íme, a Gondviselés rendelésébôl abban a pillanatban egy teljesen ismeretlen ember jelent meg, dúsan megrakva élelmiszerekkel. Ez magához intett egy istenfélô hajóst és így szólt hozzá: -- Fogd ezeket és szükség esetén juttass belôlük bôkezűen a hajón rejtôzô szegényeknek. Így is történt. Mivel azonban közben nagy vihar támadt, a hajósok több napon át küszködtek az evezéssel. Ezalatt élelmiszer-készleteik teljesen kimerültek, a szegény Szent Ferencéi ellenben még jóformán érintetlenül állottak. Sôt Isten különös kegyelmébôl és jóságából annyira megszaporodtak, hogy, bár a hajóút még sok napig tartott, egészen az anconai kikötô eléréséig bôségesen elegendôk voltak valamennyiük szükségletének kielégítésére. A hajósok tehát, mikor látták, hogy Isten szolgájának, Ferencnek érdeméért menekültek meg a tenger veszedelmeitôl; hálát adtak a mindenható Istennek, aki szentjeiben mindig olyan csodálatosnak és szeretetre méltónak mutatkozik[30]. 34 Szent Ferenc tervezett marokkói útjának meghiúsulása után Spanyolországból visszajövet súlyosan megbetegedett. Az éhség, kimerültség és vendéglátó gazdáinak faragatlan durvasága annyira megviselték, hogy három napra beszélôképességét is elveszítette. De azután hamarosan összeszedte magát, és mialatt Bernát testvérrel tovább rótta az utat, azt találta mondani, hogy szívesen ennék, ha volna, valami madárkából. És íme, a mezôségen át egyszerre csak egy lovas vágtatott oda, kezében a legízletesebb madárral és így szólt boldogságos Ferenchez: -- Isten szolgája, fogadd jó szívvel, amit az isteni jóság küld számodra. Ô természetesen örömmel fogadta az ajándékot, és mivel azt látta belôle, hogy Krisztus gondoskodik róla, nem gyôzte Ôt eleget áldani. 35 A szegények atyja egyszer betegen feküdt a rieti püspöki palotában. Egy napon elnyűtt ruhájába burkolózva így szólt egyik kísérôjéhez, akit gvárdiánnak rendelt maga fölé: -- Szeretném, testvérem, ha egy habitusra való posztót tudnál keríteni. A testvérnek, mikor ezt hallotta, ugyancsak fôtt a feje, hogyan lehetne az annyira szükséges és olyan alázatosan kért posztódarabot elôteremteni. Másnap már jókor reggel a kapu felé vette útját, hogy a városban próbáljon posztót szerezni. És íme, a kapu elôtt egy embert talált, aki éppen vele akart beszélni. -- Isten nevében -- mondta az ismeretlen --, fogadd el tôlem, testvér, ezt a hat személyre elegendô posztót, egyet tarts meg magadnak, a többit pedig lelkem üdvösségére oszd szét legjobb belátásod szerint! A testvér nagy örömmel tért vissza Szent Ferenchez és elújságolta neki az égbôl pottyant ajándék történetét. Mire az atya így válaszolt neki: -- Fogadd el a ruhákat, mert abból a célból küldték, hogy szükségletem ily módon nyerjen kielégítést. Hála legyen Annak -- folytatta --, akinek mintha egyes-egyedül mireánk volna gondja[31]. 36 A boldogságos férfiút, mikor egy remeteségben tartózkodott, orvosa, beteg szemeinek kezelésére mindennap meglátogatta. Egy napon a szent így szólt övéihez: -- Hívjátok meg az orvost és adjatok neki jó ebédet. A gvárdián azonban ezt felelte neki: -- Szégyenkezve vallom meg, atyám, de most olyan szegények vagyunk, hogy restelljük ôt meghívni. A szent azonban nem hagyta annyiban a dolgot: -- Kicsinyhitűek -- mondta --, miért akarjátok, hogy még egyszer mondjam? Ekkor az orvos, aki szintén jelen volt, közbeszólt: -- Én pedig, kedves testvérek, nagyon, de nagyon fogom élvezni a ti szegénységeteket. Erre a testvérek elszéledtek és éléstáruk egész készletét az asztalra rakták: egy kevéske kenyeret, még kevesebb bort, és hogy jobban csússzék az étel, a konyha némi fôzelékfélét is tálalt fel. Ám az Úr asztala megkönyörült a szolgák asztalán: egyszer csak dörömbölés hallatszott a kapun. A kapus testvér menten odafutott, és íme, egy asszony egy teli kosarat nyújtott át neki. Volt abban szép fehér kenyér, hal, rákpástétom, s azonfelül méz és tojás. Ennek láttára azonnal felvidult a szegények asztala és a silányabb ételeket másnapra téve, a finomabbak elfogyasztásához láttak. Közben az orvos mély sóhajtással így szólt: -- Sem ti, testvérek, sem mi, világiak, nem ismerjük érdeme szerint ennek az embernek szentségét. És bizonyára még jobban jóllaktak volna, ha a csoda nem táplálta volna ôket jobban, mint az eledel. Az atyai szem tehát állandóan rajta pihen övéin, és minél nagyobb szükségben van valaki, annál bôkezűbben gondoskodik róla[32]. ======================================================================== VI. fejezet. Settesoli Jacoba úrnôrôl Tractatus de Miraculis 37 A római Settesoli Jacoba asszony nemcsak elôkelô származásával[33], hanem jámborságával is kitűnt, s ezért a szent különös szeretetét élvezte. Dicséretére nem szükséges nemzetsége fényére, családja tekintélyére, nagy gazdagságára, erényeinek csodálatos tökéletességére és hosszas özvegyi megtartóztatására utalnom. Mikor tehát szentünk abban a betegségben feküdt, mely véget vetett minden szenvedésének, és élete szerencsés folyását még szerencsésebb véggel koronázta; néhány nappal halála elôtt éppen követet készült meneszteni Rómába Jacoba úrnôhöz azzal az üzenettel, hogy ha látni akarja jobb hazába költözését annak, akit földi zarándoklása idején olyan hôn szeretett, a legnagyobb sietséggel induljon hozzája. A levél hamarosan elkészült, utána megfelelô gyors futárt választottak és az menten hozzálátott a szükséges elôkészületek megtételéhez. Ám a kapuban hirtelen lovak dobogása, katonák lármája és népes kíséret forgolódása hallatszott. A testvérek egyike, éppen az, aki a futárnak az utasításokat adta, rögtön a kapuhoz sietett és íme, nagy álmélkodására éppen azt látta maga elôtt, akit a távolból hívni készült. Egészen magán kívül volt a csodálkozástól, a lehetô leggyorsabban a szenthez rohant, és nem bírván örömén uralkodni, így szólt hozzá: -- Nagy örömet mondok neked, atyám! Erre a szent mintegy kitalálva gondolatát, így válaszolt: -- Áldott az Isten, hogy Jacoba úrnôt, a mi testvérünket hozzánk irányította. Azonnal nyissatok neki kaput, s belépése után késedelem nélkül vezessétek ôt ide, mert Jacoba testvérre nem vonatkoznak az asszonyokat illetô megszorítások! 38 Nagy volt az öröm az elôkelô vendégek közt, és a lelkek vigasztalódása közben bôven hullottak a könnyek. És hogy a csoda teljességéhez semmi se hiányozzék, kiderült, hogy a szent asszony mindent magával hozott, amit a szent atya közeledô temetésére említett levelében kért tôle. Nevezetesen hozott: hamuszínű posztót a távozni készülô haldokló elgyötört testének befödésére, sok gyertyát, gyolcsot az arcára, vánkost a feje alá, és végül bizonyos ételt, melyet nagyon szeretett a szent; általában mindent, amit csak kívánhatott tôle és aminek vételére Isten sugalmazta. De tovább folytatom a különös zarándoklás történetét, hogy ne hagyjam vigasztalás nélkül a nemes zarándoknôt. A nagy sokaság, különösen a jámbor városi nép azt várta, hogy a halál hamarosan meghozza a szent újjászületését. A jámbor római vendégek megérkezése azonban valósággal felvillanyozta a szentet és halvány remény kezdett derengeni arra, hogy esetleg életben marad. Ezért az úrnô úgy határozott, hogy kíséretét hazaküldi, s maga csupán fiaival és néhány fegyverhordozóval marad vissza. De a szent ezt mondta neki: -- Ne tedd ezt, hiszen én szombaton meghalok, és így vasárnap valamennyi embereddel visszatérhetsz. És valóban úgy is történt: a mondott órában átlépett a megdicsôült egyházba az, aki olyan hôsiesen harcolt itt a küzdô egyházban. Ezúttal nem szólok a nagy népcsôdületrôl, nem a mindenünnen felcsendülô énekrôl, a harangok zúgásáról és a bôséges könnyekrôl; nem szólok a fiak siránkozásáról, a jó barátok zokogásáról és a hű társak sóhajtozásáról. Csak arra térek ki, ami alkalmas volt az atyai vigasztalástól megfosztott zarándoknô lelki felüdítésére. 39 Titokban és könnybe lábadt szemmel odavezették ôt, és miután halott barátja tetemét ölébe helyezték, a szent vikáriusa így szólott hozzá: -- Íme, akit annyira szerettél életében, tartsd azt most öledben is. És ô még forróbb könnyekkel öntözte a holttestet, megkétszerezte jajszavait és sóhajtásait, sokszorosan megismételte fájdalmas öleléseit és csókjait, és hogy jobban lásson, félrevonta fátyolát. Mit mondjak még? Szabadon szemlélte azt a drágalátos edényt, melyben az öt igazgyönggyel ékesített drága kincs rejtezett. Újra meg újra szemügyre vette azokat a sebhelyeket, melyeket az egész világ álmélkodására magának a Mindenhatónak keze ütött, és a halott barátja oldalán érzett szokatlan örömöktôl egészen új életre kelt. Rögtön az a gondolata támadt, hogy a páratlan csodát nem szabad titkolni, sem rejtegetni, hanem ellenkezôleg: megfelelô körültekintéssel lehetôvé kell tenni, hogy mindenki megtekinthesse. Az emberek mindenünnen csapatostul özönlöttek oda, és mivel csakugyan úgy találták, hogy az Úr semmi más nemzettel nem tett így[34], elteltek álmélkodással. De nem folytatom tovább, mert nem akarok hebegni ott, ahol beszélni nem tudok. Frangepán János, aki akkor még gyermek volt[35], s késôbb a rómaiak proconsula és a szent palota grófja lett, minden kételkedô elôtt kész elismételni és esküvel megerôsíteni, hogy akkor anyjával mindezt tulajdon szemével látta és kezével érintette. De térjen most már vissza a kegyelem különös kiváltságával megvigasztalt zarándoknô hazájába, mi pedig a szent halála után térjünk át más tárgyra. ======================================================================== VII. fejezet. A boldogságos Ferenc érdeméért feltámadt Tractatus de halottakról Miraculis 40 Most rátérek azokra a halottakra, akik Krisztus hitvallójának érdemébôl új életre támadtak, s egyúttal kérem hallgatóim és olvasóim figyelmét. Az elbeszélésben mellôzök sok körülményt, rövidségre törekszem és a csodalátók elragadtatásának mellôzésével csupán a csodák lényegére szorítkozom. A Benevento közelében fekvô Monte Marano nevű helységben egy elôkelô származású és kiválóan erényes életű asszony különös tisztelettel viseltetett Szent Ferenc iránt, és méltó módon szolgált neki. Az asszony egyszer megbetegedett, és állapota egyre súlyosabb lett, végre minden földi lény közös útjára tért[36]. Napnyugta táján halt meg, de temetését másnapra halasztották, hogy így alkalmat adjanak szerettei nagy sokaságának az összegyülekezésre. Éjszakára eljöttek az egyháziak, hogy zsoltárénekléssel virrasszanak és készüljenek a temetésre, de imádkozó férfiak és nôk nagy sokasága állta ôt körül. És íme, az asszony egyszer csak valamennyiük szeme láttára felemelkedett az ágyból, és a jelenlevô papok egyikét -- aki egyébként keresztapja volt -- magához intve így szólt: -- Gyónni akarok, atyám, hallgasd meg bűnömet. Én ugyanis meghaltam és pokolra ítéltettem, mivel azt a bűnömet, melyet mindjárt meg fogok nevezni, eddig mindig elmulasztottam meggyónni. Szent Ferenc közbenjárására azonban, akinek mindig nagy tisztelôje voltam, engedélyt nyertem arra, hogy visszatérjek testembe és ama bűnöm megvallásával bocsánatot nyerjek. Mihelyt tehát itt, valamennyiötök jelenlétében elvégzem gyónásomat, azonnal visszatérek a megígért nyugalom hazájába. És csakugyan, amint a remegô papnál nagy remegéssel elvégezte gyónását és megkapta a feloldozást, nyugodtan visszahanyatlott ágyára és elszenderült az Úrban. Vajon ki tudná méltó módon magasztalni Krisztus irgalmasságát? Ki tudná érdeme szerint hirdetni a gyónás erejét és szentünk érdemeit? 41 Hogy pedig világosan lássuk, hogy a szentgyónás csodálatos isteni ajándékát mindnyájunknak szívvel-lélekkel szeretnünk kell; másrészt meg, hogy méltó módon kidomborodjék, hogy szentünk mindig különös kegyelemben állott Krisztusnál, el kell mondanunk néhány csodát; olyanokat, melyeket még életében művelt, és olyanokat, melyeket holta után még kézzelfoghatóbban vitt végbe általa Krisztus. Mikor egyszer boldogságos Ferenc atya igehirdetés céljából Celanóba ment, ott egy lovag alázatos tisztelettel és buzgó kitartással ebédre marasztalta. A szent eleinte vonakodott és semmiképpen sem akarta elfogadni a meghívást; utóbb azonban engedett a sok unszolásnak. Elérkezett az ebéd ideje, és az asztalt gazdagon megterítették. A jámbor házigazda magán kívül volt az örömtôl és egész családjával boldog elragadtatással fogadta a szegény vendégek érkezését. Szent Ferenc azonban egyelôre állva maradt, szemét az égre emelte, s utána titkos jellel magához intette a házigazdát. -- Íme, vendéglátó testvérem -- mondotta --, engedtem unszolásodnak és eljöttem házadba, hogy együtt egyek veled. De fogadd készséges lélekkel intésemet, mert te már nem itt, hanem másutt fogsz étkezni. Ôszinte bűnbánattal gyónd meg tehát bűneidet és ne tűrd, hogy akárcsak a legkisebb szenny is meggyónás nélkül maradjon lelkeden. Az Úr még a mai napon visszafizeti, amiért ilyen alázatosan fogadtad a szegényeket. A férfiú vonakodás nélkül megfogadta a szent igéket és Szent Ferenc egyik társának, aki felszentelt pap volt, minden szépítgetés nélkül meggyónta minden bűnét. Utána rendelkezett házáról és a legkisebb kételkedés nélkül várta a szent szavainak beteljesedését. Végre asztalhoz ültek. Mikor már mindenki enni kezdett, keresztvetés után reszketô kézzel ô is kenyér után nyúlt. De még mielôtt kinyújtott kezét visszahúzhatta volna, feje lehanyatlott és lelke kiszállott. Ó, milyen felbecsülhetetlen a bűnösök számára a szentgyónás! Íme az egyik halottaiból támad fel, hogy gyónását elvégezhesse, a másik pedig a gyónás kegyelmével még életében megszabadul az örök kárhozattól. 42 Egy római jegyzônek alig hétéves fiacskája merô gyerekes kíváncsiságból mindenáron el akarta kísérni édesanyját, mikor az a Szent Márk templomba indult prédikációt hallgatni. Mivel azonban anyja visszaparancsolta, a visszautasítás fölött érzett bánatában, nem tudni, milyen ördögi sugallatra, palotájuk ablakából az utcára vetette magát, és ott, mivel minden porcikája összezúzódott, egy utolsó rángatózással kiadta lelkét. Anyja, aki még nem járt messze, fiacskája zuhanásának neszére gyanút fogott és gyorsan hazasietett; de otthon már csak halott fiát látta viszont. Felindulásában elôször magán akart bosszút állni, odacsôdült az egész szomszédság jajveszékelni, és ugyanakkor orvosokat is hívtak a halotthoz. De vajon ki tud életre kelteni halottakat? Az orvosi vizsgálat és a bajmegállapítás ideje már elmúlt; az orvosok legfeljebb azt állapíthatták meg, hogy az ítélkezés joga Istent illeti, de ôk segíteni már nem segíthetnek. Mivel a melegség és az élet, az érzékelés, a mozgás és erôkifejtés lehetôsége kiszállott belôle, az orvosok kénytelenek voltak halottnak nyilvánítani a gyermeket. A ferences Rao testvér, aki egész Rómában ünnepelt hitszónok volt, éppen arra készült prédikálni. Odasietett tehát a gyermekhez és mélységes hittel eltelve így szólt atyjához: -- Hiszed-e, hogy Isten szentje, Szent Ferenc életre keltheti gyermekedet annak a szeretetnek érdeméért, mellyel Isten Fia, Jézus Krisztus iránt mindig viseltetett? Erre az atya így felelt: -- Erôsen hiszem és vallom ezt. Egész életemre szolgájává szegôdöm és ünnepélyesen elzarándokolok sírjához. Ekkor a testvér kísérôjével együtt földre borult, és a többieket is imádkozásra szólította fel. Mikor ez megtörtént, a gyermek mozgolódni kezdett, felemelte karját, majd felült. Anyja azonnal hozzá rohant s magához ölelte, atyja pedig magán kívül volt az örömtôl. Az egész nép csodálkozással telt el és hangos szóval magasztalta Krisztust és az ô szentjét. A gyermek pedig az összes jelenlevôk szeme láttára fel s alá járkált és teljesen visszanyerte testi épségét. 43 Mikor a nocerai testvérek egy Péter nevű embertôl egy szekeret kértek, melyre pillanatnyilag égetô szükségük volt, az nagy meggondolatlanságában ezt válaszolta nekik: -- Inkább megnyúznék közületek kettôt Szent Ferencetekkel együtt, semhogy a szekeret átengedném. De abban a pillanatban megbánta, hogy ilyen durva káromlást követett el, kezével szájára ütött és bocsánatért könyörgött. Attól félt ugyanis, hogy tettét megtorlás követi, mint ahogy egykettôre meg is történt. Éjjel álmában úgy tűnt neki, mintha háza hangosan hejehujázó és táncoló férfiakkal és nôkkel telt volna meg. De ugyanabban a percben Gapharus nevű fia hirtelen megbetegedett és rövid idô múlva meghalt. Erre a táncok, melyeket az imént látott, szomorú gyászra és a hangos vígasság jajveszékelésre fordultak. Eszébe jutott Szent Ferenc ellen elkövetett káromlása és a büntetés súlyosságából megtanulta, milyen nagy bűnt követett el. A földön hentergett és egy pillanatra sem szűnt meg Szent Ferenc segítségéért könyörögni. -- Én vagyok az, aki vétkeztem[37] -- mondotta --, igazság szerint engem kellett volna sújtanod. Drága szentem, add vissza nekem -- aki immár bánom bűnömet -- azt, akit káromlásom miatt elragadtál tôlem. Neked ajánlom magamat és mindig készen állok szolgálatodra. Sôt, kész vagyok minden elsô terményemet neked ajánlani. És csodák csodája! E szavakra megelevenedett a gyermek és sírását visszatartva így mondta el halálának történetét: -- Miután meghaltam, odajött hozzám Szent Ferenc és egy sötét, szerfölött hosszú úton vezetett végig. Utána egy rendkívül kellemes és e világon semmi máshoz nem fogható gyönyörű kertbe helyezett. De rövid idô múlva ugyanazon az úton megint visszavezetett és így szólt hozzám: ,,Térj vissza atyádhoz és anyádhoz, mert nem akarlak tovább itt tartani.'' Én meg, amint parancsolta, visszajöttem. 44 Capua városában egy fiú, miközben társaival a Volturno folyó partján játszadozott, ügyetlensége miatt legurult a partról és beleesett a mély vízbe. A folyó árja gyorsan magával sodorta és holttestét az iszap alá temette. Játszópajtásainak sikoltozására egykettôre rengeteg ember és asszony verôdött össze és a gyermek esetének hallatára keservesen kiáltozni kezdtek: -- Szent Ferenc, add vissza e gyermeket apjának és nagyapjának, akik mindketten a te szolgálatodban serénykednek. Valóban, a gyermek apja és nagyapja tehetségéhez képest egy Szent Ferencnek szentelt szentegyházban teljesített szolgálatot. Mialatt a tömeg alázatos könyörgéssel Szent Ferenc segítségéért esedezett, egy távolabb álló úszóbajnok a lárma hallatára közelebb ment. Mikor megtudta, hogy a gyermek már több, mint egy órája esett a vízbe, Krisztus nevének segítségül hívásával és Szent Ferenc érdeméért lehányta ruháit, és azon meztelenül a folyóba vetette magát. Mivel azonban sejtelme sem volt, hogy hol esett a vízbe a gyermek, gondosan kikémlelte a partot és a folyó medrét. Végre Isten akaratából meglelte a helyet, ahol az iszap valóságos sírhantot emelt a gyermek holtteste fölé. Miután kiásta és a partra vonszolta, mély szomorúsággal szemlélte a tetemet. Bár a körülálló nép világosan látta, hogy a gyermek halott, mégsem szűnt meg sírva és jajveszékelve kiáltozni: -- Szent Ferenc, add vissza e gyermeket apjának! És boldogságos Ferenc, mint a kimenetel megmutatta, a nép áhítatának láttára és buzgó esedezésének hallatára pillanatok alatt feltámasztotta a halottat. Ez valamennyiük örömére és csodálkozására talpra állott, és alázatosan kérte, hogy haladéktalanul vigyék ôt Szent Ferenc templomába, mint akinek esküvel erôsített állítása szerint egyes- egyedül köszönhette feltámadását. 45 Sessa Aurunca városában, az ,,Oszlopok'' városrészben a lelkek elvesztôje és a testek gyilkosa, a sátán, egyszer egy házra rontott és azt romba döntötte. Ezzel annak a sok gyermeknek elpusztítását akarta elérni, akik akkoron a ház körül gyermeki játékokkal szórakoztak; de csak egyet talált el, akit az összeomló ház romjai agyonnyomtak. Az összedűlô ház robajára felneszelve minden oldalról férfiak és asszonyok siettek elô, és a halott gyermeket saroglyára helyezve szerencsétlen anyja elé vitték. Ez arcát és haját tépve keserű zokogás és patak módjára ömlô könnyek közt, már amennyire egyáltalán beszélni tudott, ezt kiáltozta: -- Szent Ferenc, Szent Ferenc, add vissza fiamat! De nemcsak ô, hanem a körülötte állók is, férfiak és asszonyok egyaránt, keserű könnyeket hullattak és váltig ismételgették: -- Szent Ferenc, add vissza e szerencsétlen anyának gyermekét! Az anya, miután már vagy egy óráig ilyen tépô fájdalomban vergôdött, végre összeszedte magát és ezt a fogadalmat tette: -- Szent Ferenc, add vissza nekem szeretett gyermekemet és én akkor ezüstszálakkal fonom körül oltárodat, új gyolcsot borítok rá, és egész templomodat pazarul ellátom gyertyákkal. Utána a holttestet ravatalra tették, és mivel még éjszaka volt, temetésre a következô napot tűzték ki. Éjféltájban azonban mozgolódni kezdett a gyermek, tagjai lassan felengedtek, és még virradat elôtt egészen magához tért és magasztaló szavakban tört ki. A nép és a papság, miután meggyôzôdött róla, hogy teljesen ép és egészséges, szintén hálát adott boldogságos Ferencnek. 46 Az apuliai hegyekben fekvô Pomarico helységben egy házaspárnak egyetlen kisleánya volt, akit zsenge korától fogva a legodaadóbb szeretettel vettek körül. Mivel nem volt rá remény, hogy másik gyermekük születik, a kislány volt minden szeretetük tárgya és minden aggódásuk oka. Mikor tehát egyszer halálosan megbetegedett, az apa is meg az anya is már szinte halottnak érezték magukat. Bár éjjel-nappal a legszorgosabb gonddal ôrködtek fölötte, egy reggelen mégis holtan találták. Talán az álom lepte meg ôket, talán a virrasztásban nem voltak eléggé vigyázatosak. Az édes gyermekétôl és az utód minden reményétôl megfosztott anya úgy érezte, hogy maga is utána megy a sírba. A temetés szomorú szertartására megjelentek a rokonok és szomszédok, és sürgették az élettelen tetem mielôbbi elhantolását. A szerencsétlen anya kimondhatatlan kínokban vergôdve és egészen beletemetkezve gyötrô fájdalmába, semmit se vett észre a körülötte történtekbôl. De egyszer csak megjelent elôtte Szent Ferenc, egyetlen társa kíséretében, és szelíd szavakkal így szólt hozzá: -- Ne sírj, mert bár egyetlen lámpásod fénye egészen kialudt, én újra meggyújtom azt! Erre az asszony rögtön talpra ugrott, és miután mindenkinek elbeszélte, mit mondott neki Szent Ferenc, kereken megtiltotta az élettelen holttest elvitelét. Utána lánya felé fordult, és a szent nevének segítségül hívása közben épen és elevenen emelte fel a ravatalról. Másra bízzuk annak az álmélkodásnak az ecsetelését, mely a jelenlevôket elfogta, és a szülôk még soha nem érzett örömének vázolását. 47 A szicíliai Ragusában[38] egy Gerlandinus nevű ifjú szüret idején szüleivel együtt kiment a szôlôbe. Itt, hogy a boros kádból könnyebben megtölthesse a tömlôket, egészen a prés alá állott; de az összetartó fák meglazulása következtében azok a hatalmas kôdarabok, melyekkel a törkölyt ki szokták préselni, rázuhantak és fején súlyosan megsebesítették. Atyja azonnal odasietett, de ahelyett, hogy kétségbeejtô helyzetében segített volna rajta, ott hagyta a halom kô alatt, ahogyan találta. A nagy jajveszékelésre végre a szüretelôk siettek oda, és a szerencsétlen apa iránti részvétbôl kiszabadították a fiút a romok alól. Azután begöngyölték és félretették az élettelen tetemet, s azontúl már csak eltemetésére gondoltak. Az apa azonban Jézus lábához borulva nagy buzgón könyörgött, hogy Szent Ferenc érdeméért -- akinek nagy ünnepe éppen küszöbön állott -- kegyeskedjék visszaadni egyetlen fiát. Megkettôzte könyörgését, fogadalmakat tett, s többek közt megígérte, hogy elzarándokol a szent férfiú hamvaihoz. Késôbb megjött az édesanya is, és szinte ôrjöngve vetette magát halott fiára; hangos zokogásával a többieket is részvétre indította. Ekkor a gyermek hirtelen talpra szökött, szemrehányásokat tett az ôt siratóknak és örömmel újságolta nekik, hogy az életbe való visszatérését egyes- egyedül Szent Ferenc közbenjárásának köszönheti. Az összesereglett emberek erre hangos szóval magasztalták a Magasságbelit, aki íme, szentje érdeméért kiszabadította a holtat a halál kötelékébôl. 48 Egy másik halottat Németországban támasztott életre. Errôl Gergely pápa úr Szent Ferenc átszállítása idején külön értesítette mindazokat a testvéreket, akik az átszállításon és a káptalanon részt vettek. Én ezt a csodát, mivel lefolyását nem ismertem, nem vettem fel; különben is azt hiszem, hogy a pápai állítás fölötte áll minden más bizonyításnak. De most már térjünk át azokra, akiket a halál torkából ragadott ki. ======================================================================== VIII. fejezet. Azokról, akiket a halál torkából hozott Tractatus de vissza az életbe Miraculis 49 Egy Rodulfus nevű nemes római polgárnak egy magas tornya és a toronyban természetesen ôre volt. Az egyik éjszaka, mikor az ôr a torony tetején már javában aludt; a meglazult, esetleg eltört felvonókészülék a fal párkányáról kiálló gerendákra esett; utána a gerendákkal együtt a palota tetejére zuhant és végül onnét a földre gurult. Az éles csattanásra természetesen az egész ház felébredt, és a házigazda ellenséges támadást gyanítva rögtön fegyverbe öltözött. Kivont kardját villogtatta a lába elôtt alvó ember fölött és már éppen átszúrni készült, mert hamarjában nem ismerte fel benne a toronyôrt. Felesége azonban attól félve, hogy esetleg a testvére az -- akivel férje halálos viadalba készül szállani --, megakadályozta ôt a szúrásban azzal, hogy tulajdon testével oltalmazta az alvót, és ezzel a kegyes nagylelkűséggel megmentette életét. És mily csodálatos volt az álomból való ébredés! Az ôr sem a kétszeres esésre, sem pedig a kísérô zajra nem ébredt fel. Csak kézzel való hosszas rázásra eszmélt fel, és mintha csak legédesebb álmából verték volna fel, így szólt urához: -- Micsoda dolog az, hogy felvertek álmomból? Még soha ilyen jóízűt nem aludtam, ugyanis boldogságos Ferenc karjai közt szenderegtem. Mikor azonban a többiek elôadásából megbizonyosodott lezuhanásáról, mikor lent a mélységben látta magát, holott az imént még fent a magasban aludt; módfölött csodálkozott és sehogyan sem tudta megérteni a dolgot. Ott mindenki füle hallatára megfogadta, hogy bűnbánatot fog tartani és ura engedélyével azon nyomban zarándokútra indult. Az úrnô pedig Szent Ferenc iránti tiszteletbôl és hódolatból egy szép miseruhát ajándékozott a testvéreknek, akik a városon kívül fekvô birtokán tartózkodtak. A Szentírás állítja és tömérdek példa igazolja, mily nagy a szíves vendéglátás jutalma. A mondott úr ugyanis Szent Ferenc iránti tiszteletbôl éppen azon az éjszakán két kisebb testvért fogadott be szállásra. Az ôr eseténél a többiekkel együtt a testvérek is jelen voltak. 50 A Campaniában fekvô Pofi nevű községben[39] bizonyos Tamás nevű pap többedmagával a javadalmához tartozó vízimalom kijavításán dolgozott. A malom alatt mély örvény nyílt, s abba egy bôvízű csatorna ömlött. A pap, miközben vigyázatlanul lépdelt a csatorna szélén, hirtelen belezuhant az árokba és ellenállhatatlan sodrással egykettôre a zsilipszabályozó gerendához került, mely mozgásával működésben tartja a malmot. Tehetetlenül vergôdött a gerendán és egyáltalán nem tudott elmozdulni onnan. Mivel hanyatt feküdt, a víz akadálytalanul ömlött szájába, s ugyanakkor hallását és látását is teljesen megbénította. De ha nyelve meg is bénult, szíve egészségesen vert, és azzal keservesen nyögve Szent Ferenchez könyörgött. Már hosszabb ideje feküdt így, úgyhogy mire társai odajutottak, már teljesen lemondtak életérôl. -- Tüstént fordítsuk meg a szabályozó rudat -- mondta a molnár --, hogy legalább a holttestét megkapjuk. Nagy erôlködéssel csakugyan megfordították a rudat, és íme, a vízben megpillantották a vergôdô testet. Mialatt a pap félholtan a vízben vergôdött, váratlanul ott termett egy kisebb testvér fehér habitusban, derekán kötéllel, és karjával mondhatatlan gyöngédséggel kiemelte ôt a vízbôl. Közben ezt mondta: -- Én vagyok Ferenc, akit te segítségül hívtál. A pap megmenekülése után magán kívül volt az örömtôl és ide-oda futkosva így kezdett kiabálni: -- Testvér, testvér! A körülötte állóktól pedig azt kérdezte: -- Hol van? Merre távozott? Azok pedig megrendülve arccal a földre borultak[40] és magasztalták Istent és az ô szentjét. 51 A capitanata tartományban fekvô Celano községbôl egyszer egy csomó gyerek a határba indult füveket szedni. A mezôn volt többek közt egy régi kút is, melynek száját egészen benôtték a dúsan sarjadó füvek. A kút vize megközelítôleg négy lábnyi mély volt. Mialatt a gyermekek szanaszét kóboroltak, egyikük vigyázatlanságból beleesett a kútba. Ámde a földi veszedelem bekövetkezését nyomon követte az égi segítség kiesdése[41]. -- Szent Ferenc -- sóhajtotta esés közben a fiú --, segíts most rajtam! Ezalatt a többiek erre-arra kószáltak, s mivel az eltűnt fiút sehol sem látták, elôször körbejárva kiáltozással, majd síró szóval hívogatták. Végre odamentek a kút szájához, és a lábak taposása nyomán felegyenesedni kezdô füvekbôl megértették, hogy társuk a kútba esett. Nagy siránkozással visszarohantak tehát a községbe, ott egy csomó embert segítségül hívtak, és azok társaságában tértek vissza a mindnyájuk megítélése szerint teljesen kilátástalan esethez. Az egyik ember kötélen leereszkedett a kútba és íme, ott látta a fiút a víz szélén ülve minden látható sérülés nélkül. Miután kihúzták a kútból, a fiú az odasereglett emberek füle hallatára ezeket mondotta: -- Esés közben Szent Ferenc segítségét kértem, és ô abban a pillanatban mellettem is termett eleven valóságában, kinyújtotta kezét, gyöngéden megfogott, és mindaddig tartott, amíg csak egyikôtök ki nem húzott a vízbôl. 52 Egy halálosan beteg anconai leány ápolásával már egészen felhagytak, s helyette inkább a temetéshez szükséges elôkészületek megtételéhez fogtak. Az utolsó pillanatban azonban megjelent neki Szent Ferenc és ezt mondotta neki: -- Bízzál, leányom, mert az én érdememért egészen meggyógyultál. Estig azonban senkinek se szólj róla, hogy visszaadtam egészségedet. Mikor tehát elérkezett az este, a lány hirtelen felült ágyában, mire a jelenlevôk rémülten szétfutottak. Azt hitték ugyanis, hogy a halott tetemét a gonosz lélek vette birtokába; és miután az eredeti lélek eltávozott belôle, most a sátán lépett örökébe. Csak anyja mert közelebb lépni hozzá és a gonosz lélekre -- akirôl azt hitte, hogy vele szembe áll, -- tömérdek átkot szórva mindenáron vissza akarta fektetni lányát. Ô azonban így szólt hozzá: -- Ne képzelj engem, anyám, gonosz léleknek, mert boldogságos Ferenc már három órakor megszabadított minden bajomtól, de megtiltotta, hogy mostanig szóljak róla. Ferenc neve egyszerre felvidította azokat, akiket az imént a gonosz lélek megfutamított. Azonnal asztalhoz ültetik a lányt és kényszerítik, hogy egyék az eléje tálalt csirkehúsból. Ô azonban a nagyböjtre való tekintettel vonakodott hozzányúlni. -- Ne féljetek! -- mondotta. -- Nemde látjátok Szent Ferencet fehér ruhában? Ô tiltja nekem, hogy a nagyböjtben húst egyem, és ugyancsak ô parancsolja, hogy egy bizonyos szegény asszonynak, aki jelenleg börtönben ül, gyászruhát vigyek. Nézzétek csak, nézzétek csak és lássátok, hogyan tűnik el! 53 Nettunóban[42] egy házban három asszony lakott. Ezek közül az egyik különös tisztelôje volt a testvéreknek, és még inkább Szent Ferencnek. Egyszer egy erôs szélroham romba döntötte a házat. A romok két asszonyt agyonnyomtak és maguk alá temettek. De íme, abban a pillanatban megjelent a csendes fohászkodással segítségül hívott boldogságos Ferenc, és nem engedte, hogy pártfogoltját a legkisebb baj is érje. A fal ugyanis, amelyhez lapult, pontosan magasságának megfelelô terjedelemben épen megmaradt; a lehulló gerenda pedig úgy helyezkedett el, hogy a ráhulló törmelék egész súlyát felfogta. Az emberek az összeomlás robajára odasiettek, a két halott asszonyt illendôen elsiratták, a testvérek életben maradt pártfogójáért hálát adtak Szent Ferencnek. 54 A viterbói egyházmegyében fekvô Corneto[43] jelentékeny és népes község. Mikor a kisebb testvérek itteni háza számára egy nagy harangot öntöttek, jóakaróik nagy számmal gyülekeztek oda, hogy kivegyék részüket a munkából. Miután az öntés befejezôdött, nagy vigassággal lakomázni kezdtek. Többek közt odavetôdött egy Bertalan nevű nyolcéves fiúcska is, akinek apja és nagybátyja szintén derekasan kivette részét az öntés munkájából; ajándékot hozott a lakomázóknak. Ekkor hirtelen erôs szélroham támadt, alapjában megrázta a házat, nagy és súlyos ajtaját egy váratlan fordulattal kivetette sarkából és a gyermekre döntötte. Mindenki meg volt róla gyôzôdve, hogy a roppant súly agyonnyomta a kisfiút; annál inkább, mivel az ajtó olyan tökéletesen betakarta, hogy semmi sem látszott belôle. Az öntés munkája zűrzavarba torkollott[44], és a lakomázók vidám hangulatát a gyászolók szomorúsága váltotta fel. Mindnyájan felugrottak az asztaltól s a gyermek nagybátyja magában Szent Ferencet szólítva a többiekkel együtt az ajtóhoz sietett. Az apa pedig -- aki a fájdalomtól megdermedt tagjaival mozdulni sem tudott -- hangos szóval és ünnepélyes fogadással Szent Ferencnek ajánlotta fiát. Felemelték a gyászos terhet és íme, akit mindnyájan holtnak véltek, mintha csak most ébredt volna fel álmából, egészen vidámnak látszott és semmi sérülésnek nyoma nem mutatkozott rajta. Így a zűrzavart ismét öröm váltotta fel[45], és a félbeszakadt lakomát nagy vigassággal folytatták tovább. Késôbb maga a gyermek mondta nekem[46], hogy míg az ajtó alatt feküdt, semmi élet nem volt benne. Tizennégyéves korában a kisebb testvérek közé lépett, s idôvel nagy tudós és ünnepelt szónok lett belôle. 55 Ugyanabban a községben egy kisgyermek lenyelt egy ezüst kapcsot, amelyet apja adott a kezébe. A kapocs annyira elzárta torkát, hogy egyáltalán nem tudott levegôhöz jutni. Apja keservesen sírt, önmagát fia meggyilkolásával vádolta, és mintha csak eszét veszítette volna, a földön fetrengett. Édesanyja haját és ruháját tépve szintén keservesen siratta a szerencsétlen esetet. Barátaik osztoztak fájdalmukban, látván, hogy az imént még egészséges gyermeket ily váratlan halál szakítja el. Ekkor az apa Szent Ferenc érdemeire hivatkozott és fogadalmat tett arra az esetre, ha fiát megszabadítja. És íme, a fiú abban a pillanatban kiköpte a kapcsot és a többiekkel együtt magasztalta Szent Ferenc nevét. 56 Egy Miklós nevű cepranói[47] ember egy napon kegyetlen ellenségei kezébe került. Ezek egyik sebet a másik után ejtették rajta, és mindaddig nem szűntek meg dühöngeni a szerencsétlen ellen, míg csak halottnak vagy legalább halni készülônek nem vélték ôt. Végre félholtan otthagyták ôt és vérbe borítva továbbálltak. Miklós, mikor az elsô ütéseket kapta, harsány hangon így kiáltott: -- Segíts rajtam, Szent Ferenc! Siess segítségemre, Szent Ferenc! A távolabb állók közül többen hallották szavát, de nem tudtak segíteni neki. Végre vérében ázottan hazavitték. Ô azonban egyre csak azt hangoztatta, hogy nem fog meghalni, meg hogy semmi fájdalmat nem érez, mert Szent Ferenc segítségére sietett neki és kieszközölte számára az Úrtól a bűnbánat kegyelmét. És csakugyan, mikor lemosták róla a vért, minden emberi reménytelenség ellenére teljesen felépült. 57 Lentini[48] lakói a közeli hegybôl egy hatalmas kôdarabot vágtak ki és azt Szent Ferenc egyik, felszentelés elôtt álló templomának fôoltárára szánták. Mikor vagy negyven ember egyesült erôvel azon fáradozott, hogy a követ szekérre tegye, az rázuhant az egyik emberre és azt sír módjára valósággal eltemette. Az embereket egészen megzavarta a váratlan eset; nem tudták, mihez kezdjenek, s ezért nagy részük csüggedten elszéledt. A visszamaradt tíz pedig siralmas hangon Szent Ferencet szólítgatta és kérte, hogy ne engedje ilyen siralmas halállal elpusztulni azt az embert, aki éppen az ô szolgálatában serénykedett. Ezalatt az eltemetett ember félholtan feküdt s a benne lakozó tevékeny lélek[49] Szent Ferenchez sóhajtozott segítségért. Végre a visszamaradt férfiak megemberelték magukat és a követ olyan játszi könnyedséggel mozdították el róla, hogy mindnyájan Szent Ferenc kezét látták benne. Az eltemetett ember teljesen sértetlenül talpra állott; aki az imént még valósággal halott volt, új életre kelt; akinek látása elhomályosult, újból visszanyerte szemeinek ragyogó fényét. Ebbôl mindenki megértheti, mit jelent Szent Ferenc segítsége reménytelen helyzetekben. 58 Hasonló, emlékezetre méltó eset történt a márkai San Severinóban. Mikor ugyanis Szent Ferenc assisi forrásának kiképzésére Konstantinápolyból egy hatalmas kôdarab érkezett és egy csomó ember gyorsan görgette maga elôtt, egyikük véletlenül alája került. A szerencsétlent nem csak halottnak, hanem teljesen szétmorzsoltnak is vélték. De neki, miként látta és a valóságban is történt, abban a pillanatban megjelent Szent Ferenc, felemelte a követ, és anélkül, hogy a legkisebb sérülést hagyta volna rajta, tovább hajította. Így történt, hogy a borzalmas látvány mindenki elôtt csodálatos látvánnyá vált. 59 Bertalan, gaetai polgár, éppen Szent Ferenc egyik templomának megépítésén dolgozott. Mikor azonban egy gerenda beillesztésén fáradozott, a rosszul elhelyezett gerenda lezuhant és nyakszirtjén súlyosan megsebesítette. Mivel nagy vérveszteséget szenvedett és szíve éppen csak hogy vert, az egyik testvértôl a szent útravalót kérte. Ezt azonban hamarjában nem tudta elôkeríteni, s mivel azt hitte, hogy közvetlen halálveszély fenyeget, Szent Ágoston[50] szavával vigasztalta a beteget: -- Hidd és vetted! A rákövetkezô éjszaka megjelent neki Szent Ferenc tizenegy társával és egy báránykával az ölében. Odament az ágyához és nevén szólítva ôt ezt mondotta neki: -- Ne félj, Bertalan, nem gyôz fölötted az ellenség, aki az én szolgálatomban akart téged megakadályozni, mert íme, egészségesen fogsz felkelni! Itt a Bárány is, aki után vágyakoztál, és akit jó szándékodban csakugyan vettél is. Mert testvérünk igazán jó tanácsot adott neked. Utána kezével végigsimította sebeit és megparancsolta neki, hogy haladéktalanul térjen vissza megkezdett munkájához. Valóban korán reggel felkelt és általános csodálkozására és bámulatára azoknak, akik félholtan hagyták ôt, teljesen épen és egészségesen jelent meg munkahelyén. A gyógyulás olyan váratlan volt, hogy mindnyájan azt hitték, hogy kísértetet és nem embert; szellemet és nem eleven húst látnak. Mivel itt a szent tiszteletére emelt épületekrôl van szó, helyénvalónak tartom ide beszôni egy eléggé különös csoda történetét. 60 A sipontói egyházmegyében fekvô Peschici nevű községben[51] két kisebb testvér egyszer arra vállalkozott, hogy templomot épít Szent Ferenc atyánk tiszteletére. De bármennyire törték magukat, az építéshez szükséges anyagot sehogyan sem tudták elôteremteni. Mikor egy éjszaka felkeltek alvásukból, hogy elimádkozzák a zsolozsmát, egyszerre csak hulló kövek zuhogására és csattogására lettek figyelmesek. Kölcsönös biztatásra, hogy mégis utána kellene nézni a dolognak, végre kimerészkedtek és íme, egy nagy csomó embert láttak, akik egymással versenyezve hordták a köveket. Valamennyien teljes csendben jöttek és mentek, és valamennyien fehérbe voltak öltözve. Az összehordott nagy kôkupac mutatta, hogy nem álomról van szó, sôt egészen a templom befejezéséig folyt a munka. Hogy pedig a munkások nem testben járó emberek voltak, kiderült akkor, mikor a legszorgalmasabb utánajárással sem sikerült akár csak egyet is elôkeríteni, akinek része lett volna benne. 61 Egy Castel San Gemignianói[52] nemes ember fia súlyosan megbetegedett. Már a végét járta, és a gyógyulás minden reményét feladták nála. Szemébôl vérpatak folyt, mint a kar felvágott erébôl szokott. Egész testén a közeli vég jelei mutatkoztak, és úgy látszott, mintha már ki is múlt volna. Szülei és barátai szokás szerint összegyűltek elsiratására, és a gyász elrendezése után már csak temetésérôl beszéltek. Eközben atyjának, akit minden oldalról a gyászolók sokasága fogott közre, eszébe jutott egy régebbi látomása. Gyors léptekkel Szent Ferenc ottani templomába sietett, és ott kötéllel a nyakában teljes alázatossággal az oltár elé vetette magát. Ebben a helyzetben fogadalmat tett, megsokszorozta imádságát és sóhajtásaival és könnyeivel kieszközölte Krisztusnál Szent Ferenc pártfogását. Utána visszatért fiához, és mivel azt teljesen meggyógyultnak találta, gyásza egyszerre örömre fordult. 62 A szicíliai Piazza Armerinában[53] egy ifjú, akit egyházi pályára szántak, egy nagybátyjának fogadalmára a szent atya közbenjárására visszatért a halál örvényébôl. 63 Ugyanott egy Sándor nevű ifjú pajtásaival egy magas hegyen kötélhúzással szórakozott; ám a kötél egyszer csak elszakadt és ô a mélybe zuhant. Mikor felemelték, mindenki holtnak hitte. Atyja azonban könnyekkel és sóhajtásokkal Isten szentjének, Ferencnek ajánlotta ôt és íme, abban a szempillantásban meggyógyult. 64 Ugyanabban a városban egy asszony súlyos tüdôbajban szenvedett; már a végét járta és éppen a lélekajánlást[54] végezték fölötte. Ekkor a jelenlevôk valamelyike a szent atyát hívta segítségül és lám, abban a percben meggyógyult. 65 A cosenzai egyházmegyében fekvô Rietiben[55] történt, hogy két odavaló diákgyerek az iskolában összeszólalkozott és a veszekedés hevében az egyik súlyos sebet ütött társa mellén. Mivel mellén kívül gyomrán is súlyos sérülést szenvedett, a megemésztett étel egyszerűen kifolyt a fiú gyomrából, új ételt pedig egyáltalán nem tudott magához venni. Az ételt ugyanis sem megenni, sem pedig valamilyen alkalmas szervben megtartani nem tudta, hanem a seben át emésztetlenül kiadta magából. Mivel az orvostudomány semmit sem tudott segíteni, a szülôk egy kisebb testvér biztatására fiukkal együtt bántatlanságot ígértek a tettesnek és egyúttal fogadalmat tettek Szent Ferencnek, hogy arra az esetre, ha a halálosan és az orvosok véleménye szerint reménytelenül beteg gyermeküket kiragadja a halál torkából, azonnal templomába küldik ôt és a templomot gyertyákkal tűzdelik körül. És amely pillanatban megtörtént a fogadalomtétel, olyan tökéletesen és csodálatos módon meggyógyult, hogy a salernói orvosok véleménye szerint az sem lett volna nagyobb csoda, ha halottaiból támadt volna fel. 66 Egyszer két kereskedô -- ügyeik intézésére -- egy idôben idôzött Trapaniban[56]. Közben az egyik halálosan megbetegedett. A segítségül hívott orvosok rögtön hozzásiettek, de egészségét nem tudták visszaadni. Erre egészséges társa fogadalmat tett Szent Ferencnek, hogy ha barátja visszanyeri egészségét, ô a szent ünnepén minden esztendôben énekes misét mondat. Mikor fogadalma megtétele után hazatért, társát, akit távozásakor már eszméletlenül hagyott, és akirôl biztosra vette, hogy már lefizette a halandóság adóját, régi jó egészségben találta. 67 Todi városában egy gyermek nyolc napon át valósággal halottként feküdt ágyában: csukott szájjal, lehunyt szemekkel és kormos fazék módjára megfeketedett arccal, kezekkel és lábakkal. Már mindenki lemondott életérôl. Anyja fogadalmára azonban csodálatos gyorsasággal megint erôre kapott. Bár a kisded beszélni még nem tudott, a maga gügyögô módján váltig állította, hogy Szent Ferenc szabadította meg. 68 Egy ifjú, mikor egy igen magas hegyrôl lezuhant, elveszítette beszélôképességét és valamennyi tagjának használatát...[57] 69 Egy Walter nevű arezzói gyermeket állandó láz és azonfelül fekélyek gyötörtek...[58] ======================================================================== IX. fejezet. Vízkórságban és bénaságban szenvedôkrôl Tractatus de Miraculis 70 Fano városában egy vízkóros ember boldogságos Ferenc közbenjárására tökéletesen megszabadult betegségétôl. 71 Egy gubbiói asszony, aki bénultan feküdt ágyában, boldogságos Ferenc nevének harmadszori segítségül hívására tökéletesen felépült bajából, és teljesen egészséges lett. 72 A sorai egyházmegyében fekvô Arpinóban[59] egy leány olyan súlyos bénulásban szenvedett, hogy tagjai és idegei teljesen felmondták a szolgálatot és képtelenné váltak bárminemű emberi munka végzésére. Szinte azt lehetett gondolni, hogy inkább a gonosz lélek gyötri a szerencsétlen gyermeket, semmint emberi lélek tartja benne az életet. A betegség kínjai annyira összeaszalták, hogy úgy látszott, mintha bölcsôs korához tért volna vissza. Végre anyja isteni sugallatra ölében a vicalvi[60] Szent Ferenc-templomba vitte, s miután ott bô könnyeket hullatott érte és kiadósan imádkozott, teljesen megszabadult betegségétôl és visszanyerte korábbi épségét. 73 Ugyanott egy ifjút, akinek száját elreteszelte a bénulás, szemeit pedig egészen elfordította, anyja az említett templomba akarta vinni. Mivel az ifjú semmiképpen sem tudott mozdulni, anyja távollétében imádkozott érte és íme, mire hazaért, tökéletesen meggyógyultnak találta. 74 Poggibonsiban[61] egy Ubertina nevezetű leány olyan súlyos és reménytelennek látszó betegségben feküdt, hogy szülei már lemondtak minden emberi segítségrôl, de annál alázatosabban esedeztek boldogságos Ferenc közbenjárásáért. Egyetértve fogadalmat tettek, hogy abban az esetben, ha lányukat talpra állítja szokatlan betegségébôl, a szent atya ünnepének vigíliáját minden évben böjttel ülik meg, magán az ünnepen pedig néhány szegényt megvendégelnek. És íme, alig tették le fogadalmukat, a lány tökéletesen megszabadult betegségétôl és veszedelmes bajának soha többé semmiféle utóhatását nem érezte. 75 Mancanella Péter, gaetai polgár bénulás következtében elveszítette karjának és kezének használatát, szája pedig annyira elferdült, hogy fülével került egy vonalba. Mikor pedig az orvosok kezelésére bízta magát, a tetejébe még látását és hallását is elveszítette. Végre teljes alázatossággal boldogságos Ferenchez fordult és a boldogságos férfiú érdemeiért minden bajától megszabadult. 76 Egy todi polgár olyan súlyos köszvényben (izületi sorvadásban) szenvedett, hogy fájdalmainak hevessége miatt egyáltalán nem tudott megnyugodni. Mikor már tökéletes ronccsá vált és az orvosok ügyeskedése semmit sem segített rajta, egy pap jelenlétében boldogságos Ferenchez fordult segítségért, és mihelyt fogadalmat tett, abban a szempillantásban visszanyerte egészségét. 77 Egy Bontadosus nevű ember mindkét lábán olyan metszô fájdalmat érzett, hogy minden mozgásra képtelenné vált, s emiatt késôbb étvágyát és alvását is elveszítette. Egy asszony váltig biztatta, hogy ajánlja magát boldogságos Ferenc oltalmába. Mikor egyszer kínzó fájdalmában arra a kijelentésre ragadtatta magát, hogy nem hisz a szentben, az asszony állhatatos sürgetésére utóbb mégis ezt a fogadalmat tette: ,,Szent Ferenc oltalmába ajánlom magamat és elismerem ôt szentnek abban az esetben, ha engem pár napon belül megszabadít ezen betegségemtôl.'' És íme, a maga legnagyobb csodálkozására azonnal felkelt és visszanyerte elveszett régi egészségét. 78 Egy asszony, aki már sok esztendeje fekvô beteg volt és magától mozdulni sem tudott, boldogságos Ferenc közbenjárására visszanyerte egészségét és utána bôségesen teljesítette fogadalmát. 79 Narni városában egy ifjú tíz esztendôn át rendkívül súlyos betegségben szenvedett, s teste annyira felpuffadt, hogy semmiféle orvossággal nem lehetett rajta segíteni. Mikor azonban anyja Szent Ferenc oltalmába ajánlotta ôt, azon nyomban visszanyerte áldott egészségét. 80 Ugyanabban a városban egy asszonynak egyik karja annyira elszáradt, hogy emiatt semmi munkát nem tudott vele végezni. Végre álmában megjelent neki boldogságos Ferenc és beteg kezét kinyújtóztatva a másikhoz hasonlóan alkalmassá tette a munkára. ======================================================================== X. fejezet. A hajótörésbôl kimentettekrôl Tractatus de Miraculis 81 Bizonyos hajósok mintegy tíz mérföldnyire a barlettai kikötôtôl[62] nagy veszedelembe kerültek. Mivel a vihar ereje állandóan fokozódott és már-már életükért kezdtek aggódni, kivetették a horgonyokat. Ám az orkán tombolása még magasabbra korbácsolta a tengert; így az történt, hogy a kötelek elszakadtak, a horgonyok a mélységbe zuhantak és ôk teljes bizonytalanságban és kilátástalanságban hányódtak a tengeren. Végre, mikor Isten rendelésébôl a víz lecsendesedett, minden igyekezetükkel a horgonyok megkereséséhez láttak, melyeknek kötelei vígan úsztak a víz felszínén. De bár valamennyi szentet segítségül hívták, és bár keményen verítékeztek a munkában, egész nap egyetlen horgonyt sem tudtak felszínre hozni. Ekkor egy Perfectus[63] nevű hajós, aki ugyan semmi jóban nem volt tökéletesnek mondható, ellenkezôleg, semmibe vette Isten dolgait, inkább ellentmondásból és csúfolódásból így szólt társaihoz: ,,Lám, valamennyi szent közbenjárását kértétek, de mint látjátok, egy sem jött segítségetekre. Forduljunk tehát ehhez a Ferenchez, aki egészen új szent, s kérjük ôt, hogy kapuciumával merüljön a tengerbe és hozza vissza horgonyainkat. Ha tapasztaljuk segítségét, Ortonában épülô új templomának ajánljunk fel néhány uncia aranyat.'' A többiek -- részben félelembôl -- hozzájárultak a gúnyos indítványhoz, és miután a gúnyolódót kellôképpen megfeddték, a maguk részérôl megerôsítették a fogadalmat. És íme, abban a szempillantásban a horgonyok minden látható segítség nélkül már ott úsztak a víz színén, mintha vasból egyszerre fává változtak volna. 82 Egy zarándok testileg, és elmebaja miatt -- melyben szenvedett - - lelkileg is nagyon legyengült állapotban éppen visszatérôben volt a Szentföldrôl. Feleségével együtt hajón utazott. Mivel még nem volt egészen ura akaratának, s mivel másrészt a szomjúság módfölött gyötörte, bár már minden víz kifogyott, hangosan így kezdett kiáltozni: ,,Menjetek csak bizalommal és merítsetek nekem egy pohár vizet! Boldogságos Ferenc ugyanis csordultig megtöltötte korsómat.'' Ó, csodák csodája! A korsót, melyet az imént még egészen üresen hagytak ott, most színültig megtelve találták. A rákövetkezô napon nagy vihar támadt, a hullámok elöntötték a hajót és olyan keményen táncoltatták, hogy már- már hajótöréstôl lehetett tartani. Ekkor a beteg megint kiáltozni kezdett: ,,Álljatok fel valamennyien és menjetek boldogságos Ferenc elé! Mert íme, személyesen jelent meg megmentésünkre.'' És ezzel hangos szóval és bôséges könnyhullatással lábához borulva imádta ôt. És lám, a szent megpillantására visszanyerte egészségét, a tenger pedig elcsendesedett. 83 Rieti Jakab testvér egyszer egy kis hajócskán akart átkelni egy folyón. Mikor célhoz ért, elôbb társait tette ki a partra, s azután maga is a kiszálláshoz kezdett készülôdni. Szerencsétlenségére azonban a hajócska felfordult, s míg a kormányos szerencsésen kiúszott, ô maga a mély vízbe merült. Partra szállott társai bensôséges hangon szólítgatták Ferencet és könnyes szemmel esedeztek hozzá, hogy segítsen fián. Maga a vergôdô testvér is, mivel a hatalmas örvény mélyérôl szóval nem tehette, legalább szívvel könyörgött segítségért. És íme, a személyesen megjelent szent atya segítségével úgy járt a mély víz felszínén, mint a szárazföldön és az elmerült hajócskát megragadva, azzal együtt lépett ki a partra. És mondani is csodálatos! Ruhája egészen szárazon maradt s tunikáját egyetlen vízcsepp sem érte. 84 A rieti tavon egyszer két férfi hajózott két asszony és egy gyermek társaságában. A hajócska egyszer csak váratlanul megbillent és egykettôre megtelt vízzel. A bent ülôket már-már halálos veszedelem fenyegette. Halálfélelmükben valamennyien kiáltozni kezdtek. Az egyik asszony különösen nagy bizalommal kiáltozta: ,,Szent Ferenc, aki életedben bizalmaddal tüntettél ki, nyújts most segítséget nekünk, veszni készülô embereknek!'' És a segítségül hívott szent azon nyomban megjelent és a színültig telt hajócskát minden baj nélkül partra kormányozta. A hajón többek közt egy kardot is vittek; ez a hullámok fölött úszva csodálatosan követte a hajót. 85 Bizonyos anconai hajósokat a viharos tengeren hányódva már-már az elmerülés veszedelme fenyegette. Már szinte lemondtak életükrôl, de azért nagy buzgósággal esedeztek Szent Ferenchez. És íme, a tengeren egyszerre nagy fény jelent meg, és a fénnyel együtt a szélcsendet is visszaadta Isten. A hajósok fogadalomból egy drága anyagból készült palliumot ajánlottak fel és sok más módon is kimutatták hálájukat szabadítójuk iránt. 86 Egy Bonaventura nevű testvér egyszer harmadmagával egy tavon csónakázott. De hajócskájuk egyik oldalán súlyos sérülést szenvedett, és ôk a beözönlô víz miatt a mélységbe merültek. Mialatt a mély vízbôl Szent Ferenc segítségéért könyörögtek, a vízzel telt hajó velük együtt egy szempillantás alatt a kikötôbe jutott. Ugyanez az eset ismétlôdött meg egy ascoli picenói testvérrel: egy folyó hullámaiba merülve Szent Ferenc érdemeiért szerencsésen megszabadult. 87 Egy pisai ember -- a Szent Kozma és Damján plébánia területérôl -- esküvel megerôsítette, hogy mikor egyszer sokadmagával a tengeren hányódott, abban a veszedelemben forgott, hogy hajóját a dühöngô vihar ereje egy kiálló hegynek sodorja és ízzé-porrá zúzza. A hajósok, mikor ezt látták, vitorlarudakból és deszkákból tutajt ácsoltak és a hajón levô utasokkal, mint valami várban, azon vonták meg magukat. Pisai emberünk azonban, mivel nem tartotta jól magát, a hullám erejétôl a tengerbe sodródott. És mivel úszni nem tudott, segítséget pedig senkitôl sem várhatott, reménytelenül a tenger mélyébe merült. Minthogy szólni nem tudott, legalább szívében teljes alázatossággal boldogságos Ferenc oltalmába ajánlotta magát; és íme, egy kéz kiemelte ôt a tenger mélyébôl és az említett tutajra helyezte. Így a többiekkel együtt szerencsésen megszabadult a hajótöréstôl; maga a hajó azonban valóban nekiment a hegynek és darabokra tört. ======================================================================== XI. fejezet. A bebörtönzöttekrôl és foglyokról Tractatus de Miraculis 88 Görögországban történt, hogy az egyik úr szolgáját teljesen ártatlanul a lopás vádjával illették. Ura azonnal kemény tömlöcbe vettette, erôsen megbilincseltette, és végül lábának levágására ítélte. Felesége mindent megpróbált nála az ártatlan ember kiszabadítása érdekében; de a megátalkodott szívű ember hallatlanra vette minden kérését. Ekkor az úrnô Szent Ferenchez fordult könyörgésével, és külön fogadalommal kérte számára pártfogását. És lám, a szerencsétlenek pártfogója tüstént ott termett, a börtönben ülô embert kézen fogta, bilincseit leoldotta, a börtön ajtaját megnyitotta, és az ártatlanul szenvedôt a szabadba vezette. ,,Én vagyok -- mondotta --, akinek úrnôd alázatosan pártfogásomba ajánlott.'' Ekkor nagy félelem fogta el, de mialatt leereszkedés közben a magas hegy meredélyeit kerülgette, egyszerre csak, nem tudni hogyan, hogyan nem, nyílt síkon találta magát. Azonnal visszatért úrnôjéhez és a valóságnak megfelelôen elmondta neki a csodát. Erre az úrnô fogadalmának megfelelôen egy viaszképet formált és azt odafüggesztette a szent képe elé, hogy mindenki láthassa. Megátalkodott férje egészen megzavarodott a történtek miatt. Mikor azonban megütötte feleségét, súlyos betegség szakadt rá, és attól csak akkor tudott megszabadulni, mikor meggyónta bűnét és alázatos szavakkal hirdette Isten szentjének, Ferencnek dicsôségét. 89 Massa Trabariában egy földhöz ragadt szegény ember bizonyos összeggel tartozott egy lovagnak. Mivel nagy szegénysége miatt nem tudott fizetni, hitelezôje letartóztatta ôt. A szegény ember kétségbeesetten könyörgött és Szent Ferenc iránti szeretetbôl haladékért esengett. Azt hitte ugyanis, hogy a lovag szintén tiszteli a híres szentet. A gôgös ember azonban visszautasított minden kérést, és a szent szeretetére való hivatkozást -- mint valami üres szóbeszédet -- kigúnyolta. ,,Ilyen és ilyen helyre foglak zárni -- mondotta --, ilyen és ilyen tömlöcbe taszítalak; ott azután sem Szent Ferenc, sem senki más nem tud rajtad segíteni.'' És ahogy mondotta, úgy is cselekedett. Talált egy sötét odut és erôsen megbilincselve abba záratta emberét. De kevéssel rá megjelent Szent Ferenc, feltörte a börtön ajtaját, darabokra törte a bilincseket és a kiszabadított foglyot visszavezette házába. Emberünk késôbb Szent Ferenc assisi templomába vitte széttört bilincseit, hogy amiben a kegyes atya jóságát tapasztalta, abban magasztalja csodálatos hatalmát. Így Szent Ferenc hatalma, miután megalázta a büszke lovagot, a foglyot, aki alázattal alávetette magát, kimentette bajából. 90 Egy hatalmas fejedelemnek öt tisztviselôjét merô gyanúból nemcsak erôsen megbilincselték, hanem azonfelül szűk tömlöcbe is zárták. A foglyok, miután hallották, hogy boldogságos Ferenc világszerte csodákkal tündöklik, nagy alázatosan az ô pártfogásába ajánlották magukat. Azután egy éjszaka egyiküknek álmában megjelent Szent Ferenc és kilátásba helyezte neki szabadulásukat. Az álomlátó nagy örömmel újságolta el fogolytársainak a kapott ígéretet. Ezek sírtak is, meg nevettek is, és bár még sötét éjszaka volt, fogadalmat tettek és hosszú imádságba merültek. Utána egyikük kapirgálni kezdte a csontnál is keményebb falat és íme, annak minden eresztéke olyan könnyen engedett a nyomásnak, mintha viaszból lett volna. A fal megfúrása után az illetô megpróbált kijutni, s kint leszedte magáról a bilincseket. Így egyik után a másik következett. De utána még egy roppant meredélyen kellett leereszkedniük, ha egészen szabadok akartak lenni. Ám vezérük, a merész Ferenc, a leereszkedéshez szükséges bátorságot is megadta nekik. Így mindannyian sértetlenül és biztonságban távoztak és közben hangos szóval hirdették a szent világraszóló tetteit. 91 Arezzói Albert, mikor jogtalanul követelt adósságok meg nem fizetése miatt rideg börtönbe zárták, ártatlanságának tudatában Szent Ferenc oltalmába ajánlotta magát. Nagyon szerette ugyanis a testvérek rendjét és a szentet valamennyi szentnél jobban tisztelte. Hitelezôje azonban káromló szavakkal egyre csak azt hajtogatta, hogy sem Isten, sem Ferenc nem tudja ôt kiszabadítani markából. A Szent Ferenc ünnepét megelôzô napon történt, hogy foglyunk a szent iránt való tiszteletbôl egy falatot sem evett, hanem egy szűkölködônek nyújtotta ételét. És íme, a rákövetkezô éjszaka, virrasztás közben megjelent neki Szent Ferenc. Belépésére a bilincsek maguktól lehullottak kezérôl, úgyszintén a láncok lábáról, az ajtó megnyílt, a fedélzet gerendái lehullottak, és ô minden tartóztatás nélkül visszatérhetett övéihez. Ezentúl mindig pontosan megtartotta fogadalmát: Szent Ferenc vigíliáját átböjtölte és az addig adni szokott viasz mennyiségét minden évben megkétszerezte egy unciával. 92 Egy citta di castellói ifjú, akit gyújtogatással vádoltak és ezért megbilincselve szigorú fogságban tartottak, teljes alázattal Szent Ferenc pártfogásába ajánlotta ügyét. Egy éjszaka, mikor bilincsekbe verve és ôreitôl körülvéve aludt, egyszerre csak erre a szózatra lett figyelmes: ,,Kelj fel gyorsan és menj, ahová akarsz, mert bilincseid meg vannak oldva.'' Késedelem nélkül teljesítette tehát a parancsot, és a börtönbôl kijutva egyenesen Assisinek vette útját, hogy lerója hálája adóját megszabadítójának. 93 Mikor Szent Péter székén IX. Gergely pápa úr ült, több tartományban szükségessé vált az eretnekek elleni eljárás megindítása. Ekkor egy Péter nevű castello di alifei embert is vizsgálat alá vontak. Más eretnekekkel együtt Rómában tartóztatták le. Gergely pápa azonban a tivoli püspökre bízta a fogoly ôrzését. A püspök egyházmegyéje elvesztésének terhe alatt vállalta az ôrizetet, s ezért eleinte keményen megbilincseltette a foglyot. Mivel azonban egyszerű fellépése eleve ártatlansága mellett szólt, késôbb lényegesen enyhített az ôrizet szigorúságán. Ekkor, úgy mondják, bizonyos odavaló nemes emberek a püspök iránti olthatatlan gyűlölettôl vezéreltetve -- hogy ôt a pápa által kiszabott büntetésbe sodorják --, titokban menekülésre biztatták Pétert. Ez szívesen hajlott biztatásukra, egy éjjel kilopakodott, és amilyen gyorsan csak tudott, elmenekült. A püspök, mikor errôl értesült, nagyon felindult; mert egyrészt félt a büntetéstôl, másrészt meg szerfölött bántotta ellenségeinek felülkerekedése. Azonnal szorgos vizsgálatot indított tehát, minden irányba felderítôket küldött ki, s mikor ezek újból visszahozták a szerencsétlent, hasonlíthatatlanul szigorúbb ôrizet alá vette. Sötét és minden oldalról erôs falakkal körülvett tömlöcbe vetette; bent pedig egy durva deszkából hevenyészett és vasszegekkel összerótt ketrecbe záratta. Mindezeken felül sok font súlyú bilincset rakatott rá, az eledelt pedig súly szerint s a vizet mérték szerint adatta neki[64]. A szerencsétlen már-már lemondott a szabadulás minden reményérôl. Isten azonban nem engedi az ártatlant elveszni; ezért szokott irgalmasságával neki is segítségére sietett. Péter ugyanis, mikor hallotta, hogy Szent Ferenc ünnepének vigíliája közeledik, sok sírással és könyörgéssel könyörületért kezdte ostromolni a szentet. Már azelôtt is nagy bizalommal viseltetett iránta, mert, mint mondotta, mindig azt hallotta, hogy az eretnekek különösen nagy dühvel csaholnak ellene. Az ünnep éjszakájának közeledtével a szent könyörületbôl csakugyan leereszkedett a tömlöcbe, nevén szólította emberünket és megparancsolta neki, hogy tüstént keljen fel. Ez félelemtôl remegô hangon kérdezte, ki szólítja, s mikor megtudta, hogy Szent Ferenc van jelen, tüstént felkelt, magához hívta ôrét és ezt mondta neki: ,,Egészen magamon kívül vagyok a felindulástól, mert van itt valaki, aki nekem felkelést parancsolt és azt állítja magáról, hogy ô Szent Ferenc.'' Az ôr azonban csak ennyit mondott neki: ,,Feküdj csak vissza, te boldogtalan, és aludj nyugodtan tovább. Úgy látszik, hogy egy kicsit megzavarodtál, mert ma nagyon vékonyan kosztoltál.'' Ám Isten szentje újból megparancsolta neki, hogy keljen fel. Úgy déltájban azután bilincsei maguktól széttöredeztek, s a következô pillanatban darabokra törve látta ôket lábánál heverni. És amikor a börtönben széttekintett, látta, hogy a szegek maguktól a levegôbe repültek, ketrecének deszkái szétestek és szabad utat nyitottak neki a távozásra. De bár teljesen szabad volt, az ámulattól moccanni sem tudott, hanem ehelyett az ajtóban összevissza kiabált és ezzel rémületbe ejtette összes ôreit. Ezek természetesen azon nyomban jelentették a püspöknek bilincseibôl való szabadulását. A püspök, mivel nem tudta mindjárt felfogni a csodát, elôször újabb szökésre gondolt. Annyira felindult ezen, hogy lefordult székérôl, melyen betegeskedése miatt üldögélni szokott. Mikor azonban megértette a dolgok igazi rendjét, nagy alázattal odajárult a tömlöcépülethez és világosan megismervén Isten erejét, buzgó áhítattal imádta az Urat. A bilincsek késôbb a pápa és a bíborosok elé is elkerültek, s ezek látván, mi történt, szintén nem gyôzték érte csodálni és áldani az Istent. 94 San Gemignianó-i Guidaloctust hamisan azzal vádolták, hogy egy embernek méreggel kioltotta életét, és hogy azonfelül ugyanazon ember fiának és egész családjának megmérgezését is tervezte. Ezért a város polgármestere elfogatta, súlyos bilincsekbe verette, és egy omladozó toronyba záratta. Mialatt azon járatta eszét, miféle büntetéssel veszítse el a szerencsétlent, a polgármester forgó kínpadra vonását rendelte el, hogy így kínzással vallomásra bírja. Elôször roppant súlyt rakatott rá, úgyhogy a végén összeroskadt alatta. Azután egy idôre abbahagyatta, majd meg újra elrendelte a kínzást, hogy így az egymást követô kínzásokkal bűnének minél elôbbi bevallására kényszerítse. Ô azonban ártatlansága érzetében vidám arcot mutatott és a kínok látszólag semmi fájdalmat nem okoztak neki. Utána nagy tüzet gyújtottak alá, de még a haja szála sem perzselôdött meg, jóllehet fejjel lefelé függesztették fel. Végül forró olajjal öntötték le; ô azonban, mivel ártatlannak érezte magát, és kezdettôl fogva Szent Ferenc pártfogásában bízott, mosolyogva tűrte mindezt. Azon éjszaka után, melynek reggelén kivégzésre kellett volna ôt elôvezetni, megjelent neki Szent Ferenc, és kimondhatatlan fényességbe öltözve örömtôl ragyogó és bizalmat sugárzó arccal egészen reggelig vele maradt. Áldott az Isten, aki nem engedi az ártatlanokat elveszni és a nagy vizek áradásában[65] mindig kész segíteni a benne bízókat. ======================================================================== XII. fejezet. A nehéz szüléstôl megszabadultakról és Tractatus de azokról, akik nem tartották meg a szent ünnepét Miraculis 95 Egy szlavóniai grófné, aki nemcsak elôkelô származás, hanem jellem tekintetében is messze kiemelkedett, igen nagy tisztelettel viseltetett Szent Ferenc iránt, és mindig készségesen állott a testvérek rendelkezésére. Szülése idején rendkívül heves fájdalmak lepték meg, és attól lehetett tartani, hogy a születendô gyermek anyja halálának okozója lesz. Úgy látszott, hogy nem tudja világra hozni a gyermeket anélkül, hogy maga is rá ne menne, és így erôlködésével nem szülni, hanem ellenkezôleg, életet kioltani készül[66]. Ám ekkor eszébe jutott Szent Ferenc nagy híre, erénye és dicsôsége; felserkent hite és lobot vetett buzgósága. Hathatós segítségért esedezett hozzá, mint bizalmas barátjához, mint a jámborok vigasztalójához és a lesújtottak menedékéhez. ,,Szent Ferenc -- mondotta --, teljes szívbôl esedezem kegyességedhez és eszemmel fogadom, amit ebben a pillanatban még nem is tudok kifejezni.'' És csodálatos a segítô készség gyorsasága! Alig hogy befejezte szavait, abban a pillanatban megszűnt a fájdalom, tetôfokra jutott a vajúdás és kezdetét vette a szülés. Megszűnt minden nyomasztó érzés és a gyermek szerencsésen a világra jött. A grófné nem feledkezett meg fogadalmáról, és nem lett hűtlen ígéretéhez: egy gyönyörű templomot építtetett és annak gondozását a szent iránti tiszteletbôl a testvérekre bízta. 96 Róma környékén bizonyos Beatrix nevű asszony közvetlenül szülés elôtt állott. Miután már negyedik napja holtan hordta méhében magzatát, súlyos aggodalmak és kínzó fájdalmak gyötörték. A halott magzat halállal fenyegette az anyát is és a még meg sem született kész veszedelmet jelentett szülôjére. Próbálkozott orvosi segítséggel is, de hiába, minden emberi beavatkozás hiábavalónak bizonyult. A paradicsomi átok kelleténél jobban megfogta a szerencsétlent, úgyhogy a magzatnak szánt sír az ô sírjának látszott. Végre közvetítôk útján teljes bizalommal a kisebb testvérekhez fordult, s alázatosan és bízó hittel valami Szent Ferenctôl származó ereklyét kért tôlük. Ezeknek isteni sugallatra sikerült egy darabot találniuk abból az övbôl, melyet valamikor a szent viselt. És íme, alig hogy rátették a betegre az övet, azon nyomban megszűnt minden fájdalma; a halállal fenyegetô ok, a halott magzat simán a világra jött és az asszony visszanyerte régi egészségét. 97 Egy Calvi dell'Umbria-i nemes úr Julianna nevű felesége hosszú éveken át elhalt fiait gyászolta és szüntelenül szerencsétlen elmúlásukat siratta. Mert valamennyi fiát a föld nyelte magába és az újabb sarjak születését hamarosan követte gyors elmúlásuk. Mikor tehát ismét egy négyhónapos magzatot hordott méhében, többet szomorkodott, mint örült miatta; mivel attól félt, hogy születésén érzett fonák örömét megint megrontja az elmúlásán érzett fájdalom. Egy éjszaka azután, miközben mélyen aludt, álmában egy asszony jelent meg neki, kezében egy formás csecsemôvel, ezt odanyújtotta az asszonynak és közben ezt mondta neki: ,,Fogadd szívesen ezt a kisdedet, melyet Szent Ferenc küld neked.'' Ô azonban vonakodott elfogadni azt, akit úgyis rögtön el kell veszítenie. ,,Miért fogadnám el ezt a gyermeket, mivel tudom, hogy miként a többiek, ô is hamarosan meghal?'' Az asszony azonban így felelt: ,,Fogadd csak el, mert akit Szent Ferenc küld számodra, az egész biztosan életben marad.'' Mikor már harmadszor váltottak ilyen szavakat, az úrnô végre karjába vette a kínált gyermeket. Erre azonnal felébredt álmából és részletesen beszámolt férjének látomásáról. Mindketten nagyon örültek a dolognak, és a születendô gyermekért többszörös fogadalmat tettek. Végre elérkezett a szülés ideje és az asszony fiat szült. Ez életben maradt, és viruló korában bôséges kárpótlást nyújtott az elhaltakért. 98 Viterbóban egy szüléshez közel álló asszony belsô fájdalmak és a szokásos asszonyi bajok miatt már szinte a halál örvényéig jutott. Kikérték az orvosok tanácsát, elhívták a javasasszonyokat; mivel azonban sem ezek, sem azok nem tudtak rajta segíteni, a kétségbeesés uralkodott el rajta. Nagy elesettségében boldogságos Ferenchez fordult segítségért s többek közt megfogadta neki, hogy ameddig csak él, mindig megtartja ünnepét. És íme, azonnal megszabadult fájdalmaitól és a szülést szerencsésen befejezte. De mikor elérte, amit kívánt, elfelejtette, amit ígért. Szent Ferenc ünnepén ugyanis fogadalma mellôzésével, sôt lábbal tiprásával ruhamosásra indult. De rögtön heves fájdalom fogta el, és ô a figyelmeztetô büntetésre jobbnak látta visszafordulni. Mihelyt azonban fájdalma valamennyire megenyhült, mivel azok közé az emberek közé tartozott, akik minden órában tízszer változnak, szomszédasszonyai szorgoskodásának láttára balga vetélkedésbôl elôbbi hibáját még nagyobb hibával tetézte. De egyszerre csak azon vette észre magát, hogy munkára kinyújtott jobb karját nem tudja visszahúzni, mert megmerevedett és elszáradt. Hiába próbálta kezének még épen maradt részét mozgatni, mert az is elszáradt. A szerencsétlent még etetni is a fiának kellett, mert magától semmit sem tudott végezni. Férje nem gyôzött csodálkozni a dolgon, és miközben okai után kutatott, rájött, hogy a baj felidézô oka csakis a Szent Ferencnek tett ígéret megszegése lehet. E felfedezésre ô is, meg felesége is félelemmel teltek el és haladéktalanul megújították a fogadalmat. Erre a fordulatra a szent is, aki egész életében mindig könyörületes volt, megkönyörült rajta és a bűnbánónak visszaadta tagjai használatát, amit elôbb az ígéretszegôtôl megvont. Mivel pedig a büntetés révén a bűn is nyilvánosságra jutott, az asszony példája lett mindazoknak, akik megszegik fogadalmukat és ijesztése azoknak, akik elhanyagolják a szentek ünnepeit. 99 Tivoli városában egy bíró felesége, miután már hat leánygyermeket hozott a világra, szertelen felindulásában elhatározta, hogy ezentúl tartózkodik a férjével való együttéléstôl és nem vesz részt abban a munkában, melynek gyümölcsétôl irtózik. Nagyon, de nagyon ellenére volt ugyanis, hogy mindig csak lányokat szül -- amiért ô Istent vádolta --, holott ô szíve minden vágyával fiúgyermek után sóvárgott. De nem szabad zúgolódva viselni a terhet, melyet a mindenható Isten törvénye rak az ember vállára. Az asszony azonban méltatlankodással telten egy egész esztendeig külön élt urától. De végre mégis magába szállott, magasabb parancsra kiengesztelôdött férjével, és gyóntató atyjának tanácsára boldogságos Ferenctôl kért fiúgyermeket azzal az elhatározással, hogy majd annak nevérôl nevezi el, akinek érdemébôl kapja. Nem sokkal késôbb csakugyan fogant és ikreket szült annak jóságából, akihez eredetileg csak egyért könyörgött. Az ikrek közül az egyik valóban a Ferenc, a másik pedig a Balázs nevet kapta. 100 Le Mans városában[67] egy elôkelô úrnô alacsony származású szolgálóját Szent Ferenc ünnepén is szolgai munka végzésére akarta kényszeríteni. Ez azonban, mivel lélekben elôkelôbb volt, mint származásában, a napra való tekintettel vonakodott a parancsot teljesíteni. Késôbb azonban az embertôl való félelem föléje kerekedett nála az istenfélelemnek, és bár kelletlenül, eleget tett a parancsnak. Kezébe vette a rokkát és ujjai megfogták az orsót[68]. De kezei azon nyomban megmerevedtek a fájdalomtól, s ujjait kínos görcsök szaggatták. A büntetés azután hamarosan nyilvánosságra hozta a bűnt is, mert a kínzó fájdalmat nem lehetett eltitkolni. A szegény szolgáló Szent Ferenc fiaihoz sietett, megvallotta nekik bűnét, megmutatta büntetését és bocsánatért esedezett. Erre a testvérek körmenetben a templomba mentek, s ott Szent Ferenc irgalmát kérték a leány meggyógyulására. És mialatt a fiak az atya kegyességéért esedeztek, a lány hirtelen meggyógyult, de kezén még sokáig égési sebeket viselt. 101 Terra di Lavoro tartományban[69] egészen hasonló eset történt. Egy asszony, akit szomszédasszonyai már több ízben megróttak, hogy még ilyen nagy ünnepen -- boldogságos Ferenc vigíliáján -- sem átall dolgozni, csak azért is egész estig dolgozott és egy pillanatra sem szűnt meg munkálkodni. Munkája végeztével azonban rémülten és fájdalommal vette észre, hogy kezei annyira elgyengültek, hogy úgyszólván mindennemű munka végzésére alkalmatlanná váltak. Azonnal felkelt, a tiszteletreméltó ünnepet, melyet az imént még lábbal tiport, magára nézve fô-fôünnepnek nyilvánította, és egy pap kezébe tett esküvel ünnepélyesen elkötelezte magát, hogy a szent ünnepét élte fogytáig illôképpen megtartja. És lám, fogadalma letétele után egy Szent Ferenc tiszteletére emelt templomba vezetik, és ott könnyhullatások közepette visszanyerte korábbi épségét. 102 Olite községben[70] egy asszony szomszédasszonya figyelmeztetésére, hogy Szent Ferenc ünnepét tartsa tiszteletben és ne szennyezze be szolgai munkával, így felelt: ,,Ha minden szakmának csak egy szentje volna is, a szentek száma tetemesen meghaladná a napok számát.'' De e vakmerô szavak kiejtése után isteni bosszúból elméje menten elborult és hosszú napokon át józan ész és emlékezet nélkül élt, mígnem egyeseknek boldogságos Ferenchez intézett könyörgésére megint visszanyerte elméje használatát. 103 A campaniai Piglio községben egy asszony Szent Ferenc ünnepén is rendületlenül végezte megszokott munkáját. Mikor pedig emiatt egy nemes asszony erôsen megpirongatta ôt és figyelmeztette, hogy az ünnepet mindenkinek bensô áhítattal illik megülni, ô hetykén így válaszolt: ,,Már csak kevés munkám maradt hátra; ha ezzel megbántom az Urat, ám ô lássa!'' De egyszerre csak azt látta, hogy vakmerô szavaiért közelben ülô lánykájának kell keservesen bűnhôdnie. A lány szája ugyanis egészen a füléig elferdült, szemei pedig, mintha csak kifolyni készültek volna, siralmas módon kifordultak. A környék asszonyai azonnal odacsôdültek és nem gyôzték eleget kárpálni az oktalan anyát ártatlan gyermekéért. Ô pedig fájdalomtól marcangolva azon nyomban a földre vetette magát és megfogadta, hogy ezentúl minden esztendôben megüli az ünnepet és a szent iránti tiszteletbôl megvendégeli a szegényeket. És mihelyt az anya jóvá tette bűnét, abban a pillanatban megszűnt lányának vergôdése is. 104 Tolentinói Máténak volt egy kislánya, akit Franciskának neveztek. Mikor azonban a kisebb testvérek Tolentinóból máshova költöztek, Máté úr annyira felingerült ezen, hogy még lányának nevét is megváltoztatta, és ezentúl Franciska helyett Mathea néven szólította. A névvel együtt azonban egészségétôl is megfosztotta gyermekét. Mivel a névváltoztatás az atya iránti megvetésbôl és a fiak iránti gyűlöletbôl történt, a lány súlyosan megbetegedett és hamarosan a halál örvényéig sodródott. Mialatt az apa a lánya elmúlása fölött érzett keserű fájdalomban vergôdött, felesége nem gyôzte ôt Isten szolgái iránt táplált gyűlölete és a szent nevének megvetése miatt pirongatni. Erre hirtelen támadt buzgalmában elôször a név körül támadt zavart szüntette meg, s lányát ismét eredeti nevével ruházta fel, melytôl az imént megfosztotta. Azután pedig a testvérek lakhelyére sietett vele és ott atyai könyörgéseivel a névvel együtt az egészséget is kiesdette számára. 105 Egy pisai asszony, mivel még nem tudta, hogy várandós, egész nap a városban épülô Szent Ferenc-templom körül szorgoskodott. Éjjel azután megjelent neki Szent Ferenc, elôtte két gyertyát tartó testvérrel, és így szólott hozzája: ,,Leányom, íme, fogantál és fiat fogsz szülni. Ebben, feltéve, hogy az én nevemet adod neki, sok örömödet fogod találni.'' Eljött tehát a szülés ideje és csakugyan fia született. Ekkor anyósa ezt mondta neki: ,,A fiút errôl meg errôl a rokonunkról Henriknek fogjuk hívni.'' Az anya azonban így felelt: ,,Semmiképpen sem, hanem a Ferenc nevet adjuk neki.'' De az anyós csak nevetett a nemes csengésű néven, mintha parasztos hangzásúnak tartotta volna. Néhány nappal rá azonban, éppen mikor megkeresztelni készültek, a kicsike veszedelmesen megbetegedett. Szomorúság szakadt a házra, és örömük bánatra változott. Mialatt az anya mély szomorúságában virrasztva töltötte az éjszakát, megjelent neki Szent Ferenc ismét két testvér kíséretében és szemrehányóan így szólott hozzá: ,,Nem megmondottam, hogy csak akkor találod örömödet fiadban, ha az én nevemet adod neki?'' Erre az asszony kiabálni és esküdözni kezdett, hogy semmi más nevet nem ad fiának. És a gyermek valóban meggyógyult, és a keresztségben valóban Szent Ferenc nevét nyerte el. Megadatott neki a kegyelem, hogy sohasem sírt és gyermekkorát teljes ártatlanságban élte át. 106 Egy toszkánai, arezzói asszony már hetedik napja vajúdott és egészen megfeketedett. Mikor mindenki lemondott róla, ô fogadalmat tett Szent Ferencnek és haldokolva is segítségért esedezett hozzá. És alig hogy letette fogadalmát, azon nyomban elszenderült. Álmában megjelent neki Szent Ferenc, nevén Andelasiának szólította és megkérdezte ôt, vajon ismeri-e ôt? Válaszára -- ,,Igen atyám, ismerlek'' -- tovább folytatta a kérdezést: ,,El tudod-e mondani az 'Üdvözlégy irgalmasság királynéja' kezdetű imádságot?'' ,,El tudom, atyám'' -- felelte az asszony. ,,Hát akkor kezdd -- mondotta a szent --, mire végére érsz, szerencsésen átesel a szülésen.'' Amint ezt mondotta, nagy szóval felkiáltott és ezzel eltávozott. Az asszony felébredt a kiáltásra és remegô hangon mondani kezdte: ,,Salve regina...'' Mikor ezeket a szavakat mondotta: ,,irgalmas szemeidet'' , még mielôtt végére ért volna a szavaknak, boldogan és szerencsésen egy szép fiúgyermeknek adott életet. 107 Egy szicíliai asszony, jóllehet tudta, hogy boldogságos Ferenc ünnepe van, mégsem tartózkodott a szolgai munkától, hanem egy sütôteknôt készített maga elé. Mikor azonban a teknôbe beleöntötte a lisztet és feltűrt karokkal gyúrni kezdte, egyszerre csak vérrel behintettnek látta azt. Módfelett csodálkozott ezen és menten szomszédasszonyaiért kiáltott. És minél többen jöttek ezen szokatlan látványra, a tésztát beágazó vérerek annál számosabbak lettek. Az asszony végre megbánta tettét, és megfogadta, hogy a szent ünnepén ezentúl tartózkodni fog minden szolgai munkától. És még jóformán le sem tette fogadalmát, a tésztában megszűnt a vér szivárgása. 108 Még a szent életében történt, hogy egy Arezzo környéki asszony teherbe esett, s mikor elközelgett a szülés ideje, hihetetlen szorongást állott ki. Már több napja vajúdott, mikor boldogságos Ferenc az egyik remeteségbe utaztában történetesen éppen azon a tájon haladt át, mégpedig beteges állapotára való tekintettel lóháton. Mindenki azt várta, hogy afelé a falu felé veszi útját, amelyikben az asszony szenvedett. Ô azonban már a remeteségben idôzött, mikor az egyik testvér a lóval, melyen a szent ült, visszatérô útjában a faluba érkezett. A község lakói, mikor meggyôzôdtek róla, hogy nem Szent Ferenc jött közéjük, nagyon elszomorodtak. Utóbb azonban tanakodni kezdtek maguk közt, nincs-e kezük ügyében valami, amit Isten szolgája kezével érintett. Mikor végre eszükbe jutott, hogy a kantárszárat kezével kellett fognia, siettek a kantárt a ló fejébôl kihúzni. És íme, az asszonynak, mihelyt magán érezte a kantárszárat, azonnal megszűnt minden fájdalma, s boldogan és szerencsésen megszülte gyermekét[71]. ======================================================================== XIII. fejezet. A meggyógyított sérvesekrôl Tractatus de Miraculis 109 Iseói Jakab testvér[72], aki meglehetôsen ismert és híres ember volt rendünkben[73], egyszer atyánk dicsôségére egy esetet mondott el életébôl, és egyúttal bensôséges hálát adott neki közbenjárására nyert gyógyulása kegyelméért. Még zsenge gyermekkorában történt ugyanis, hogy odahaza, szülei házában nagyon súlyos törést szenvedett, minek következtében egyes szervei eltorzultak, mások pedig rossz helyre kerültek. Ez természetesen nagyon sok szenvedést okozott neki. Atyja és hozzátartozói, akik tudtak bajáról, mély részvéttel voltak iránta, és többször megkísérelték, hogy orvosi beavatkozással segítsenek állapotán, de mindhiába. Mikor aztán a Szentlélek sugallatából lelkének üdvösségérôl kezdett gondolkodni az ifjú, teljes odaadással kezdte keresni Istent, aki meggyógyítja a megtört szívűeket és bekötözi sebeiket[74]. Érett megfontolás után Szent Ferenc rendjébe lépett anélkül azonban, hogy betegségérôl bárkinek szólt volna. De alig töltött valamennyi idôt a rendben, a testvéreknek tudomására jutott az ifjú betegsége. Nagyon sajnálták a fiút, mindazonáltal, ha még oly nehéz szívvel is, haza akarták ôt küldeni szüleihez. De a gyermek olyan állhatatosságot tanúsított, hogy végre legyôzte az alkalmatlan kényszerűséget. A testvérek ettôl fogva különös gondot fordítottak rá, és a fiú Isten kegyelmétôl megerôsítve a jó erkölcsök illatát kezdte terjeszteni. Idôvel derék férfiúvá fejlôdött, beállott a lelkek gondozásának munkájába és dicséretesen gyakorolta magát a fegyelemben. Szent Ferenc hamvainak átszállításánál[75] történetesen ô is jelen volt, és a többiek megszámlálhatatlan sokaságával ô is élvezte az átszállítás boldog örömét. Mikor a koporsó közelébe ért, melyben a szentséges atya teste pihent, megfogyatkozott erôihez képest hosszabb imádságba kezdett. És csodálatos módon szervei visszatértek rendes helyükre és ô teljesen meggyógyultnak érezte magát; menten eldobta sérvkötôjét, és ettôl fogva semmit sem érzett régi fájdalmaiból. 110 Egy pisai ember, mivel belsô részei egészen kifordultak, nagy fájdalmában és szégyenkezésében az ördög mesterkedésének tulajdonította a dolgot. Végsô kétségbeesésében elhatározta, hogy elveti magától az életet, és felakasztja magát. Közben-közben azonban, mivel lelkiismerete még nem tompult el egészen, Szent Ferenc nevét sóhajtozta, és ha erôtlenül is, segítségét kérte. És lám, istentelen szándéka azon melegében elpárolgott, és súlyos bajának rögtöni gyógyulását is elnyerte. 111 Egy Cisterna di Roma-i[76] ember fia olyan súlyos sérvvel kínlódott, hogy belsô részeit semmi módon sem tudta visszatartani. A sérvkötô, amit ilyen bajoknál használni szoktak, nála csak újabb és bonyolultabb szakadásokat idézett elô. Szerencsétlen szülei sokat búsultak ezen, és a szörnyű baj látása szomszédait és ismerôseit is mélységes részvétre indította. Megpróbáltak minden gyógymódot is, de mivel semmire sem mentek velük, apja és anyja utoljára Szent Ferenc oltalmába ajánlották ôt. A szent ünnepén elvitték ôt a tiszteletére épülô velletrei templomba[77], odatették a képe alá, fogadalmat tettek érte, és a jelenlevô sokasággal bô könnyeket hullattak. Mikor azután az evangélium éneklésére került sor, ezeknél a szavaknál: ,,Elrejtetted a bölcsek elôl és kijelentetted a kisdedeknek''[78], sérvkötôje magától darabokra szakadt, és a mit sem használó orvosságok semmibe foszlottak. A sebhely eltűnt, és visszatért az áhított egészség. Az Úr magasztalóinak és a szent tisztelôinek ajkán pedig hangos örömujjongás tört fel. 112 Ceccanóban, egy campaniai helységben, egy Miklós nevű káplán, mikor reggel a templomba lépett, olyan szerencsétlenül csúszott el, hogy belei egészen kifordultak. Paptársai és szomszédai rögtön segítségére siettek, felemelték és ágyba fektették ôt. Nyolc napon át olyan mozdulatlanul feküdt ott, hogy még szükségének végzésére sem tudott felkelni. Azonnal orvosokat hívtak hozzá; ezek meg is próbálták mesterségük minden fogását, de csak fájdalmait növelték vele; ahelyett, hogy meggyógyították volna, még fokozták baját. Mivel belsô részei kifordultak, a szerencsétlen ember olyan kínokat állott ki, hogy nyolc napon át még enni sem tudott. Mikor már egészen kétségbeesett és szinte halálra vált, boldogságos Ferenchez fordult segítségért. Volt neki egy jámbor és istenfélô lánya; ezt kérte meg, hogy esdje ki számára a szent közbenjárását. Erre az áldott lány rövid idôre kiment, imádkozni kezdett, és bô könnyhullatással esedezett atyjáért az Atyához. Ó, mily nagy az imádság hatalma! Atyja még imádság közben beszólította, és örömmel elújságolta neki váratlan meggyógyulását. Minden szerve visszatért rendes helyére, és ô egészségesebbnek érezte magát, mint annak elôtte. Meg is fogadta, hogy boldogságos Ferencet mindig különös pártfogójának tekinti, és ünnepét minden esztendôben megüli. 113 Egy spellói ember két esztendôn át olyan súlyos sérvvel bajlódott, hogy belei az alsó hasfalon mind kitüremkedtek...[79] 114 Egy János nevű ifjú ember a soranói püspökség területérôl belei kifordulása következtében olyannyira szenvedett, hogy az orvosok semmiféle gyógyszerrel nem tudtak rajta könnyíteni. Történt egyszer, hogy felesége véletlenül egy Szent Ferenc-templomba lépett be. Mialatt itt férje meggyógyulásáért imádkozott, egy egyszerű gondolkodású testvér ezt mondotta neki: ,,Menj csak haza, mondd meg férjednek, hogy ajánlja magát boldogságos Ferenc oltalmába, és a szakadás helyét jelölje meg a kereszt jelével.'' Az asszony rögtön hazasietett, és elmondta a hallottakat férjének. Ez habozás nélkül boldogságos Ferenc pártfogásába ajánlotta magát, megjelölte a szakadás helyét és lám, kifordult belei azon nyomban visszatértek rendes helyükre. János szerfölött csodálkozott a hirtelen gyógyuláson, és sokáig évôdött magában, vajon igazán meggyógyult-e. Mikor aztán egyszer magas lázzal feküdt, álmában megjelent neki boldogságos Ferenc, és nevén szólítva ôt, ezt mondotta neki: ,,Ne félj, János, mert csakugyan kigyógyultál bajodból.'' Ennek a csodának legkézzelfoghatóbb bizonyítéka, hogy boldogságos Ferenc egy alkalommal megjelent egy Róbert nevű jámbor szerzetesnek és kérdésére, ki ô, ezt válaszolta: ,,Ferenc vagyok, és egy jóbarátomat jöttem meggyógyítani.'' 115 Szicíliában egy Péter nevű ember, aki hasfalának átszakadása következtében nagyon sokat szenvedett, mihelyt megfogadta, hogy elzarándokol a szent sírjához, azon nyomban meggyógyult. ======================================================================== XIV. fejezet. A vakokról, süketekrôl és némákról Tractatus de Miraculis 116 A nápolyi ferences kolostorban bizonyos Róbert nevű testvérnek, aki már régóta vakságban szenvedett, a szemén egy kellemetlen kinövés támadt, mely nagyban akadályozta pilláinak mozgatását és használatát. Boldogságos Ferenc atyánk, az engedelmesség tükre és példaképe, mikor egy alkalommal a világ minden tájáról rengeteg idegen testvér verôdött össze, hogy a csoda újszerűségével megkezdett munkájuk folytatására ösztönözze ôket, a nevezett testvér meggyógyítására a következô utat választotta. Róbert egy éjszaka halálos betegen vergôdött ágyában; már a haldoklókért mondandó imádságot is elmondták fölötte. Ekkor váratlanul belépett hozzá a boldogságos atya három kiválóan szentéletű testvér: Szent Antal, Ágoston testvér és Assisi Jakab testvér kíséretében, akik, miként életében hűséges követôi voltak, azonképpen holtában sem váltak el tôle. A szent fogott egy kést, kivágta a vadhúst, azután visszaadta szeme világát, s végül kiragadta ôt a halál torkából. Azután így szólt: ,,Róbert fiam, a kegyelem, melyet közöltem veled, szolgáljon bizonyítékul a távoli nemzetekhez induló testvéreknek, hogy én megelôzöm ôket és irányítom lépteiket. Örömmel menjenek, -- folytatta -- és az engedelmességül kapott feladatot vidám lélekkel teljesítsék! Különösen azok a fiaim örüljenek, akik nemcsak az otthoni talajt hagyják el, hanem a földi hazát is elfelejtik, mert lám, rendületlenül kitartó vezérük és gondos vezetôjük van.'' 117 Az Anagni közelében fekvô Zancato községben egy Girardus nevű katona teljesen elvesztette szeme világát. Történt, hogy két messze idegenbôl jött kisebb testvér éppen az ô házában szállt meg, és az ô vendégszeretetét vette igénybe. Mivel az egész ház nagy tisztességgel fogadta és tejben-vajban fürösztötte ôket, a házigazda vakságából semmit sem vettek észre. Utána a hat mérföldnyi távolságban fekvô rendházba indultak a testvérek és ott nyolc napig idôztek. Egy éjszaka az egyiknek megjelent álmában Szent Ferenc és ezt mondotta neki: ,,Kelj fel gyorsan, és társaddal siess vissza vendéglátó gazdádhoz, aki bennetek annyira megtisztelt engemet és kedvemért olyan figyelmes volt hozzátok. Fizessetek neki vissza a kedves fogadásért, és a megtisztelést hasonlóval viszonozzátok. Ô tudniillik egészen vak, és semmit sem lát. Ezt a büntetést meg nem gyónt bűneivel vonta magára. Most tehát az örök halál sötétsége és véget nem érô büntetései várnak rá. Mert le nem vezekelt bűnei nem engednek számára más választást.'' Mikor az atya eltűnt, a fiú riadtan serkent fel, és társával együtt sietve teljesítette a vett parancsot. Mind a ketten visszatértek a vendéglátó gazdához, és útközben a látomás látója mindent elbeszélt társának. A gazda nem kevésbé csodálkozott a dolgon és megerôsítette, hogy minden csakugyan úgy van. Azonnal mély bánatra indult, önként meggyónta bűneit, és javulást ígért. És íme, a belsô ember megújulásával a külsô is visszanyerte szeme világát. A nagy csodának hamarosan híre futott, és a hallgatók lelkében nagy mértékben emelte a vendéglátás becsületét. 118 A görögországi Théba városában egy vak asszony, aki Szent Ferenc vigíliáján kenyéren és vízen böjtölt, az ünnep napján férje vezetésével már korán reggel a testvérek templomába ment. Ott mise közben, éppen Krisztus teste felmutatásakor kinyitotta szemét és íme, világosan látott, s azonnal mély áhítatba merült. Imádság közben aztán egyszer csak hangos szóval így kiáltott fel: ,,Hála legyen Istennek és az ô szentjének, mert íme, látom Krisztus testét.'' Ennek hallatára az összes jelenlevôk hangos örömujjongásba törtek ki; ô pedig az istentisztelet végeztével minden vezetés nélkül tért haza otthonába. Krisztus az élô Ferencnek szeme fénye volt, és amint akkor egész csodatevô hatalmát rá ruházta, azonképpen most azt kívánja, hogy testének minden dicsôség megadassék. 119 A campaniai Pofi községben egy tizennégyéves fiú hirtelen baleset következtében egészen elvesztette a bal szemét. Szeme a gyötrô fájdalom következtében annyira kiment, hogy nyolc napon át egy ujjnyi hosszú vékony húscafaton lógott a szemüregbôl, egészen elszáradva. Nem volt más hátra, mint levágni a húscafatot. Mivel azonban az orvosok egészen reménytelennek látták a helyzetet, a gyermek atyja szíve egész buzgóságával boldogságos Ferenchez fordult segítségért. És az elesettek gyámolítója ezúttal is készségesen hajolt a könyörgô esdeklésére; a kifolyt szemet csodatevô erôvel régi helyére illesztette vissza, és ismét az áhított fény ragyogásába öltöztette. 120 Ugyanazon tartomány Castro dei Volsci nevű helységében egy nagy halom fa ledôlt és dôltében fején olyan súlyosan megsebesített egy papot, hogy az bal szemére egészen megvakult. A pap azonnal a földre vetette magát, és siránkozva hangos szóval Szent Ferencet kezdte szólítgatni. ,,Siess segítségemre, szentséges atyám -- mondotta --, hogy ünnepedre fiaidhoz tudjak menni, amint megígértem nekik.'' Aznap ugyanis Szent Ferenc vigíliája volt. Mire papunk felállott, tökéletesen meggyógyult; az öröm és magasztalás ujjongásába tört ki, és a körülötte állókat is, akik az imént még sajnálkoztak esetén, örömujjongásra és csodálkozásra indította. Utána elment az ünnepre és mindenkinek elmondta a szent magán tapasztalt kegyességét és csodáját. Tanulják meg ebbôl mindnyájan tisztelni azt, akirôl tudván tudják, hogy egész biztosan megsegíti az ôt tisztelôket. 121 Még boldogságos Ferenc életében történt, hogy egy vaksággal megvert narni asszony a kereszt jelére, melyet szemeire vetett Isten embere, csodálatos módon pillanatok alatt visszanyerte elvesztett szeme világát. 122 Bizonyos Római Péter nevű monte garganói ember, mikor szôlôjében dolgozgatva fejszéjével egy fát akart kivágni, véletlenül a fa helyett tulajdon szemét találta el, éspedig olyan szerencsétlenül, hogy kettévágott szemgolyója kifelé lógott. Mivel ilyen kétségbeejtô helyzetben minden emberi segítséget reménytelennek látott, megfogadta, hogy Szent Ferenc ünnepén, ha megsegíti ôt, semmi ételt nem vesz magához. És íme, Isten szentje mindjárt ott helyben visszaillesztette szemét, a két részt összeforrasztotta és visszaadta régi látását. 123 Egy nemes ember fia, aki születésétôl fogva vak volt, boldogságos Ferenc érdemeiért visszanyerte áhított látását. Erre az eseményre való tekintettel az Illuminatus[80] nevet adták neki. A fiú késôbb, mikor eljött az ideje, belépett Szent Ferenc rendjébe, és amit szentül kezdett, még szentebbül végezte. 124 Bevagna a spoletói völgy egyik számottevô községe. Élt itt egy nagyon jámbor asszony, még jámborabb szűzlányával és leányunokájával, aki szintén nagy áhítattal viseltetett az Úr Krisztus iránt. Szent Ferenc többször igénybe vette a nôk vendégszeretetét. Az asszony egyik fia ugyanis, egy nagy tökéletességű férfi, a rendben élt. A három nô egyike, az unoka, vaksága miatt meg volt fosztva a külsô dolgok látásától; de a belsôk, melyek Istenre vonatkoznak, annál csodálatosabb világosságban állottak elôtte. Szent Ferencet egyszer megkérték, hogy szánja meg a lány baját, és egyúttal könnyítsen a másik két nô munkáján is. Erre a Szentháromság nevében nyálával háromszor megkente a vak szemeit és visszaadta áhítva áhított látását. 125 Castell della Pievében egy koldusfiú születésétôl fogva süketnéma volt[81]... 126 Egy apuliai asszony már régebben elveszítette beszélôképességét, és ezenfelül nagyon nehezen lélegzett. Egy éjszaka álmában megjelent neki Szűz Mária és így szólt hozzá: ,,Ha meg akarsz gyógyulni, menj Szent Ferenc venosai templomába; ott visszanyered áhított egészségedet.'' Az asszony menten felkelt, s mivel sem lélegezni, sem beszélni nem tudott, jelekkel adta tudtára övéinek, hogy Venosába szeretne menni. Rokonai azonnal beleegyeztek, és elindultak vele a kérdéses helyre. Az asszony, mihelyt belépett Szent Ferenc templomába, és ott szívvel-lélekkel a szent közbenjárását kérte, azon nyomban egy nagy darab húst hányt ki, és az összes jelenlevôk szeme láttára megszabadult bajától. 127 Az arezzói egyházmegyében egy asszony már hét esztendeje némaságban szenvedett. Közben állandó kéréssel ostromolta Istent, hogy kegyeskedjék megoldani nyelvét. És íme, egyszer álmában két vörös ruhába öltözött testvér jelent meg elôtte, és nyájas szavakkal buzdította ôt, hogy ajánlja magát Szent Ferenc oltalmába. Ô menten eleget tett buzdításuknak, és mivel beszélni nem tudott, szíve mélyébôl a szentnek ajánlotta magát. És mire felébredt, a napfénnyel együtt beszélôképességét is visszanyerte. 128 Egy Sándor nevű bíró, mivel gúnyt űzött boldogságos Ferenc csodáiból, az emberek általános elképedésére elvesztette beszélôképességét. És ez már több mint hat esztendeje tartott. És mivel ki-ki azzal bűnhôdik, amivel vétkezik[82], egy idô múlva mély bánatra indult és módfölött fájlalta, hogy kigúnyolta a szent csodáit. Ezért a szent haragja sem maradt tartós; az ôszintén bánkódó és ôt alázatosan segítségül hívó embernek visszaadta beszélôképességét, és újból kegyelmébe fogadta ôt. És ô ettôl fogva a szent szüntelen magasztalásával igyekezett kiengesztelni bűnét. A csapás sokkal nagyobb buzgóságra hangolta ôt. 129 Mivel az imént káromlásról beszéltünk, jónak látunk egy tanulságos esetet elmondani. Egy Gineldus nevű Borgo San Sepolcró-i katona nagyon arcátlan módon ócsárolta boldogságos Ferenc cselekedeteit és csodáit. Idegenek elôtt, akiket a szent emléke vonzott oda, tömérdek lekicsinylô dolgot mondott róla, s ezenfelül a testvérekrôl is sok sületlenséget fecsegett össze. Mikor egy napon kockázott, vakmerôségében és hitetlenségében így szólt a körülötte állókhoz: ,,Ha Ferenc csakugyan szent, tizennyolc pontom legyen.'' És csakugyan háromszor hatost dobott, és kilencszer egymás után minden dobásra háromszor hatot nyert. De esztelenségében nem érte be ennyivel, bűnét bűnnel, káromlását káromlással tetézte. ,,Ha igaz -- mondotta --, hogy ez a Ferenc szent, még ma kard járja át testemet; de ha nem szent, maradjak sértetlen.'' Isten haragja azonban nem tűrte tovább, hogy imádsága bűnné legyen[83]. A játék végén unokaöccse, mivel megsértette ôt, kardot rántott ellene és mellébe döfte. Így a gonosz ember még aznap meghalt, s a pokol zsákmánya és a sötétség fia lett. Vigyázzanak a káromlók és ne gondolják, hogy szavaik a levegôbe foszlanak, és hogy a szenteken ejtett sérelmeknek nem akad megtorlója. 130 Egy Sibilla nevű asszonyt, aki már évek óta vakságban szenvedett, egészen elcsüggedt hangulatban vezettek oda Isten szentjének sírjához. Bezzeg, mikor visszanyerte régi látását, kitörô örömmel és vigassággal tért meg otthonába[84]. 131 A sorai egyházmegyében fekvô Vicalvi községben egy születésétôl fogva vak leány, akit anyja boldogságos Ferenc egyik templomába vitt, Krisztus nevének segítségül hívására boldogságos Ferenc érdeméért megkapta a látás adományát, amivel addig nem rendelkezett. 132 Arezzo városában egy asszony, aki már hét esztendeje semmit sem látott, boldogságos Ferenc templomában, mely a város tôszomszédságában épült, visszanyerte elveszett látását. 133 Ugyanott egy szegény asszony fia boldogságos Ferenctôl, akinek oltalmába anyja ajánlotta, megkapta a látás kegyelmét. 134 Egy spellói vak ember a szent sírjánál újból visszanyerte elveszett látását[85]. 135 A firenzei egyházmegyében levô Poggibonsiban egy vak asszony magasabb sugallatra látogatni kezdte boldogságos Ferenc egyik szentélyét. A boldogtalan, mikor odavezették, az oltár elôtt a földre vetette magát. És íme, abban a szempillantásban visszanyerte látását, és vezetô nélkül tért vissza otthonába. 136 Egy másik, camerinói asszonynak, aki jobb szemére egészen vak volt, rokonai olyan posztódarabot tettek a beteg szemére, melyet valamikor boldogságos Ferenc keze érintett, és egyúttal fogadalmat tettek nevében. Mikor azután az asszony visszanyerte látását, bôséges hálát adtak érte az Úristennek és Szent Ferencnek[86]. 137 Hasonló eset történt egy gubbiói asszonnyal, aki fogadalma következtében visszanyerte elvesztett látását, és ezért nem gyôzött eleget örülni[87]. 138 Egy assisi polgár, akit, míg élt, szoros barátság fűzött boldogságos Ferenchez, már vagy öt esztendeje elvesztette szeme világát. Ezért valahányszor csak imádkozott, egyszer sem mulasztotta el boldogságos Ferencet barátságukra emlékeztetni. És íme, egyszer a szent sírjának puszta érintésére megszabadult bajától[88]. 139 Egy Albertinus nevű narni embernek, miután szeme világát elvesztette, pillái egészen a szemgödréig lenyúltak. Fogadalmat tett tehát boldogságos Ferencnek és íme, érdemeiért visszanyerte látását és egészségét. 140 Egy Villa nevű ifjú sem járni, sem beszélni nem tudott. Anyja fogadalomképpen egy viaszképet készített, és azt nagy áhítattal elvitte boldogságos Ferenc nyugvóhelyére. És lám, mire hazaért, fia javában járt és beszélt[89]. 141 A perugiai püspökség területén egy ember, aki nem tudott beszélni, mindig nyitott szájjal járt és ijesztôen lihegett, mivel torka erôsen meg volt dagadva és fel volt puffadva. Mikor azonban a szentséges test nyugvóhelyéhez járult, és a lépcsôkön le akart szállani a sírba, egyszerre heves vérhányás fogta el. De utána tökéletesen meggyógyult, és egészséges ember módjára kezdte nyitogatni és csukogatni száját[90]. 142 Egy asszony, akinek torkában egy kô volt, olyan égetô fájdalmat érzett, hogy nyelve száradásnak indult. Emiatt sem beszélni, sem enni, sem inni nem tudott. Bár sokféle orvosságot használt, semmi könnyebbülést vagy javulást nem érzett. Végül csak úgy magában fogadalmat tett boldogságos Ferencnek. És abban a pillanatban megnyílt daganata és a kô kiesett torkából[91]. 143 Egy Bertalan nevű ember a sorai püspökség területén fekvô Arpinóból már hét esztendeje süket volt. Végül boldogságos Ferenc nevének hívására visszanyerte hallását. 144 Egy asszony a szicíliai Piazza Armerinából, mivel beszélni nem tudott, szívének nyelvével könyörgött boldogságos Ferenchez. És íme, elnyerte a beszéd áhított ajándékát. 145 Nicosa városában egy pap rendes szokása szerint felkelt a reggeli zsolozsma elvégzésére. Mikor azonban a felolvasó szabály szerint áldást kért tôle, valami érthetetlenséget mormogott és fogait csikorgatta. Elborult elmével szállították lakására, és egy hónapra egészen elveszítette beszélôképességét. Mikor azonban egy istenfélô ember tanácsára fogadalmat tett Szent Ferencnek, mindjárt visszanyerte beszélôképességét és elméje is kitisztult. ======================================================================== XV. fejezet. A leprásokról és vérfolyásban szenvedôkrôl Tractatus de Miraculis 146 San Severino városában élt egy Atto nevű ifjú, kinek testét egészen ellepte a lepra. Minden tagja megdagadt és felpuffadt, úgyhogy maga is irtózattal szemlélte ôket. A szerencsétlen állandóan ágyban feküdt, és ezzel nagy bánatot okozott szüleinek. Atyja egy napon azt tanácsolta neki, hogy ajánlja magát boldogságos Ferenc oltalmába. A fiú örömest beleegyezett ebbe. Erre atyja egy gyertyamérôt hozatott, megmérte vele fia magasságát és megígértette vele, hogy ezentúl minden esztendôben ekkora gyertyát ajánl fel boldogságos Ferencnek. És lám, alig tette le fogadalmát, abban a pillanatban felkelt ágyából és tökéletesen megszabadult a leprától[92]. 147 Egy Bonushomo nevű fanói szélütött és leprás ifjú, mikor szülei boldogságos Ferenc templomába vitték, egyszerre kigyógyult mindkét bajából és visszanyerte egészségét[93]. 148 Egy Rogata nevű nemes asszony a sorai püspökség területérôl már huszonhárom esztendeje vérfolyásban szenvedett. Mikor egy napon hallotta, hogy egy gyermek népi nyelven azokról a csodákról énekel, melyeket Isten ama napokban boldogságos Ferenc által művelt, mélyen megindult, és könnyekbe tört ki, és hitbôl fakadóan így kezdett el beszélni: ,,Ó, boldogságos Ferenc atyám, ha engem is meg tudnál szabadítani bajomtól! Ennél nagyobb csodát még nem műveltél.'' A tömérdek vérfolyástól ugyanis az asszony számtalanszor már szinte halálra váltnak látszott; ha pedig megcsendesedett a folyás, egész teste megdagadt. De lám, mi történt? Az asszony néhány nap múlva úgy érezte, hogy boldogságos Ferenc érdemeiért egészen megszabadult bajától. Sôt Marius nevű fiát is, akinek egyik karja el volt törve, egyszerű fogadalomra meggyógyította a szent. 149 Egy szicíliai asszonyt, aki hét esztendôn át vérfolyásban szenvedett, Krisztus zászlótartója, boldogságos Ferenc, egészen meggyógyított. ======================================================================== XVI. fejezet. Az ôrültekrôl és az ördögtôl Tractatus de megszállottakról Miraculis 150 Folignói Péter, aki egyszer Szent Mihály fôangyal szentélyének meglátogatására indult, útközben jót húzott egy forrás vizébôl. Nyomban az az érzése támadt, mintha gonosz lelkeket nyelt volna. Megszállottsága három esztendeig tartott, és ezen idô alatt testileg egészen leromlott, ocsmányul beszélt és borzalmas dolgokat művelt. Végre, mikor kezével megérintette a szent atya sírját és alázatosan segítségét kérte, csodálatos módon megszabadult az ôt kegyetlenül sanyargató gonosz lelkektôl[94]. 151 Egy megszállott narni asszonynak éjjel álmában azt parancsolta a szent, hogy vessen magára keresztet. Az asszony azonban megszállottságában egészen elfelejtette a keresztvetést. Ezért a boldogságos atya maga jelölte meg ôt a kereszt jelével, és eközben megszabadította az ördög minden kínzásától. 152 Egy Cisterna di Roma-i asszony már öt esztendeje elveszítette eszének használatát, és ezzel egyidejűleg meg is vakult és meg is süketült. Fogaival ruháját szaggatta, tűznek, víznek neki ment; ugyanakkor súlyos vízkórsága szinte elviselhetetlenné fokozta szenvedését. Végre egy éjszaka, mikor az isteni irgalom könyörületre hangolódott iránta, üdvös látomásban részesült: boldogságos Ferencet látta egy csodaszép trónon ülni. Azonnal odavetette magát lábaihoz, és alázatosan gyógyulásért esedezett hozzá. Mivel azonban úgy látta, hogy még nem eléggé hajol kérésére, fogadalmat tett neki, és kötelezte magát, hogy iránta való szeretetbôl, ameddig csak lesz mibôl adnia, egyetlen hozzája forduló szegényt sem utasít el alamizsna nélkül. A szent rögtön visszaemlékezett arra a szerzôdésre, melyet annak idején ô kötött Istennel, és miközben megjelölte ôt a kereszt jelével, tökéletesen meggyógyította. 153 Egy norciai lány már hosszabb ideje betegeskedett, mikor végre rájöttek, hogy az ördögtôl van megszállva. Ugyanis gyakran fogait csikorgatta, magát tépdeste, sem magasságot, sem mélységet nem került, és általában semmiféle veszedelem elôl meg nem hátrált. Késôbb elveszítette beszélôképességét, úgyszintén tagjainak helyes használatát és az értelemnek legkisebb jelét sem mutatta. Szülei egészen megzavarodva egy nyugágyra kötözték ôt és szamárháton Assisibe vitték. Ott az Úr körülmetélésének ünnepén, mialatt az ünnepi misét énekelték, magatehetetlenül feküdt Szent Ferenc oltára elôtt. Egyszer csak nem tudni milyen pokoli dolgot hányt ki magából, mindjárt utána talpra állott, megcsókolta Szent Ferenc oltárát, és teljesen meggyógyulva ilyen szavakba tört ki: ,,Dicsérjétek Istent és az ô szentjét.'' 154 Egy nemes ember fia éppen olyan visszataszító, mint fájdalmas epilepsziában szenvedett. Szája habzott, szemei vadul forogtak, és tagjai helyes használatának felforgatásával valami pokoli dolgot köpködött. Szülei Isten szentjéhez kiáltottak, segítségét kérték, és kegyes pártfogásába ajánlották szerencsétlen gyermeküket. Egy éjszaka azután az édesanyának egy jóságos arcú férfi jelent meg álmában, és így szólt hozzá: ,,Azért jövök, hogy meggyógyítsam fiadat.'' Az anya azonnal felneszelt a hangra, remegve kelt fel és íme, fiát egészen meggyógyulva találta. 155 Azt sem tartom elhallgatandónak, hogy szentünk már életében egészen csodálatos hatalommal rendelkezett a gonosz lelkek fölött. Egyszer Sangemini községbe ment Isten embere a mennyek országát hirdetni. Ott egy istenfélô ember házában szállt meg, akinek feleségét köztudomás szerint a gonosz lélek gyötörte. Bár kérve kérték, hogy imádkozzék a szerencsétlenért, boldogságos Ferenc az emberek idétlen dicséretétôl való félelmében a leghatározottabban megtagadta ezt. Végre hosszas unszolásra a kíséretében levô három testvért a szoba három sarkába állította azzal a meghagyással, hogy imádkozzanak; maga pedig a negyedik sarokba húzódott ugyancsak imádkozni. Imádsága végeztével bizalommal odalépett az asszonyhoz, akit közben kegyetlenül gyötört a gonosz lélek, és Jézus Krisztus nevében távozást parancsolt az ördögnek. Ez a parancsra olyan hirtelen és olyan nagy dérrel-dúrral távozott, hogy Isten embere azt hitte, hogy felsült vele. Ezért bizonyos szégyenkezéssel azonnal továbbállott onnét. Mikor azonban egy késôbbi alkalommal megint keresztül ment a helységen, az asszony a piacon utána kiabált, lába nyomát csókolta és váltig kérlelte, hogy legalább egy szóra álljon meg. Végül sokak vallomásából meggyôzôdött az asszony meggyógyulásáról, de csak sok kérlelésre állott vele szóba[95]. 156 Más alkalommal, mikor Cittŕ di Castellóban idôzött a szent, megint egy megszállott asszonyt vezettek szállására. Az asszony megállt, elkezdte fogait csikorgatni és ugatásszerű kiabálásával rémítgette az embereket. Sokan nagy alázattal kérték Isten szentjét, hogy imádkozzék a szerencsétlen megszabadulásáért, és egyúttal utaltak a sok kellemetlenségre, melyet ôrültségével nekik is okoz. Boldogságos Ferenc elôször a kíséretében levô testvért küldte ki, hogy megbizonyosodjék róla, csakugyan ördögi mesterkedésrôl van-e szó, vagy csak egyszerű asszonyi csalafintaságról. Az asszony azonban mihelyt látta, hogy nem Ferenc áll elôtte, kinevette és semmibe vette a testvért. Ezalatt a szent atya ott bent buzgón imádkozott. Imádsága végeztével maga is kiment az asszonyhoz. De ez semmiképpen sem tudta elviselni jelenlétét, a földre vetette magát, és nagy üvöltözés közben ott hentergett. Erre Isten szentje az engedelmesség nevében távozást parancsolt az ördögnek; az rögtön el is távozott, és az asszonyt teljesen gyógyultan hagyta. ======================================================================== XVII. fejezet. A törést és zúzódást szenvedettekrôl Tractatus de Miraculis 157 A parmai tartományban egy családban olyan fiú született, akinek lába meg volt fordítva; tudniillik elöl volt a sarka, hátul meg az ujjai. A gyermek apja szegény ember volt, de nagy tisztelôje Szent Ferencnek. Nap nap után panaszkodott tehát neki szégyenére született fia miatt, aki csak arra való, hogy növelje szegénységét. Mialatt ezen töprengett, elhatározta, hogy erôszakkal is rendbe hozza fia lábát. A dajka nem emelt kifogást terve ellen. Csak arra várt tehát, hogy a gyermek tagjai a meleg fürdôben hajlékonyabbakká váljanak. Balga tervének megvalósítására azonban nem került sor, mert már a pólyából való kibontásnál kiderült, hogy a gyermek Szent Ferenc érdemeiért olyan tökéletesen meggyógyult, mintha elôbb semmi rendellenessége sem lett volna. 158 Az Amiternum közelében fekvô Scoppito községben egy házaspárnak egyetlen fiacskája volt, aki azonban inkább valami szörnyeteghez, mint emberhez hasonlított. A természet szeszélyébôl ugyanis mellsô tagjai hátul voltak elhelyezve; karjai a nyakával voltak összenôve, kezei melléhez, lábai pedig kezeihez tapadtak hozzá. Ezért inkább gömbre, mint emberi törzsre emlékeztetett. Szülei örökös szégyennek érezték a gyermeket, és szüntelenül búsultak miatta. Még a rokonok és szomszédok szeme elôl is gondosan rejtegették, részint fájdalomból, részint szégyenkezésbôl. Ráadásul a mélyen lesújtott férj örökös szemrehányásokkal illette feleségét, hogy nem fiakat szül, mint más asszonyok, hanem szörnyetegeket hoz a világra, melyek a legvisszataszítóbb vadállatoknál is utolsóbbak. Azt állította, hogy ez minden bizonnyal Isten büntetése felesége bűneiért. Az pedig nagy szomorúságában és szégyenében minduntalan Krisztushoz kiáltott, és Szent Ferencet kérte, hogy lesújtottságában és megalázottságában kegyeskedjék segítségére lenni. Egy éjszaka azután, mikor állandó szomorúsága miatt éppen egy szomorú álommal bajlódott, megjelent neki Szent Ferenc és nyájas szavakkal így szólt hozzá: ,,Kelj fel azonnal, és vidd gyermekedet egy közeli helyhez, mely nevemre van szentelve[96], és fürdesd meg az ottani kút vizében. Mihelyt ugyanis ezzel a vízzel leöntöd, azon nyomban visszanyeri teljes épségét.'' Az asszony azonban elmulasztotta megtenni, amit a szent gyermekére vonatkozólag parancsolt neki. Ugyanígy történt másodízben is; a szent újbóli megjelenésére és másodszori parancsára sem mozdult. A szent atya azonban nem vette rossz néven együgyűségét: harmadízben már a Boldogságos Szűz és szent apostolok fényes társaságában jelent meg, fogta az asszonyt és gyermekével együtt egy szempillantás alatt a mondott rendház küszöbére vitte. Közben azonban már derengeni kezdett, és a látomás szétfoszlott. Erre az asszony, aki egészen magánkívül volt az ámulattól és a csodálkozástól, bezörgetett a ház kapuján. A testvérek nem kevésbé álmélkodtak a dolog újszerűségén. Az asszony pedig teljes bizalommal várta tovább fiának immár harmadszor is megígért gyógyulását. Eközben a környék nemes asszonyai is nagy számban verôdtek össze, és csodálkozással hallották a történteket. Azonnal vizet merítettek a kútból, és a jelenlevô asszonyok legelôkelôbbje sajátkezűleg megfürösztötte a gyermeket. És íme, a gyermek azon nyomban meggyógyult, is tagjai rendes helyükre tértek vissza. A nagy csoda mindenkit bámulatra indított. 159 Az ostiai egyházmegyében fekvô Coriban egy ember egészen elveszítette lábát, úgyhogy se járni, se mozogni nem tudott. Kétségbeejtô helyzetében semmiféle emberi segítségre nem számíthatott. Ezért egy éjszaka, mintha csak maga elôtt látta volna ôt, így kezdett boldogságos Ferencnek panaszkodni: ,,Segíts most rajtam, Szent Ferenc! Emlékezzél csak vissza szolgálataimra és irántad tanúsított hűségemre. Hiszen valamikor szamaramon vittelek, és sokszor csókoltam szentséges kezedet és lábadat. Mindig tisztelettel viseltettem irántad, és mindig jóakaród voltam. És íme, látod, most meghalok ennek a kegyetlen fájdalomnak gyötrelmeiben.'' A szent megindult erre a panaszra; visszaemlékezett a vett jótéteményekre, és a ragaszkodásért érzett hálával szívében egy testvér kíséretében megjelent az ébren virrasztó beteg elôtt. Kijelentette neki, hogy egyenesen hívására jött, és hogy a gyógyító szereket is magával hozta. Erre egy kis pálcával, melyen a nagy T betű volt látható, megérintette a fájdalmas helyet. A fekély azonnal felfakadt. A nagy T betű azonban a gyógyulás után is mindmáig megmaradt. Szent Ferenc ugyanis ezzel a betűvel szokta megjelölni leveleit, ha szükségbôl vagy szeretetbôl írt valakinek. (A 160--167-ig tartó szakaszok szó szerint megegyeznek az 1Cel 127-- 134-ig terjedô részekkel.) 168 Egy Riccomagnus nevű ember a volterrai egyházmegyébôl, aki kezével is alig tudott a földön kúszni, és akit visszataszító csúfsága miatt tulajdon anyja is megtagadott, alázatosan boldogságos Ferenc oltalmába ajánlotta magát, és azonnal megszabadult bajától. 169 Ugyanabból az egyházmegyébôl két asszony, névleg Viridis és Sanguinea, annyira megnyomorodott, hogy csak akkor tudtak mozogni, ha mások vitték ôket. Közben kezükrôl, melyre mozgás közben támaszkodtak, egészen lehámlott a bôr. De alig tettek fogadalmat, máris visszanyerték egészségüket. 170 Egy Jakab nevű poggibonsi ember olyan siralmasan meg volt görnyedve és össze volt zsugorodva, hogy orrával a térdét verte. Ezért anyja, egy özvegyasszony, elvitte ôt boldogságos Ferenc egyik szentélyébe, és ott buzgón imádkozott gyógyulásáért. És íme, teljesen épen és meggyógyulva vitte ôt vissza otthonába. 171 Vicalvóban egy asszony leszáradt keze a szent atya érdemeiért az egészséges mintájára egészen meggyógyult. 172 Capua városában egy asszony megfogadta, hogy személyesen elzarándokol boldogságos Ferenc sírjához. De családi gondjai közepette egészen megfeledkezett fogadalmáról, s ezért büntetésül jobb oldala hirtelen megbénult. Idegbénulása következtében fejét és karját csak bizonyos irányban tudta mozgatni. A fájdalom annyira eluralkodott rajta, hogy jajveszékelésével szomszédait is állandóan zavarta. Egyszer véletlenül két testvér haladt el háza elôtt, és egy pap biztatására a szerencsétlenhez is betértek. Erre ô azonnal meggyónta fogadalmának elmulasztását, és a feloldozás elnyerése után még abban az órában teljesen egészségesen kelt fel; és büntetésén okulva a lehetô legrövidebb idôn belül beváltotta fogadalmát. 173 Egy Bertalan nevű narni ember, mialatt egy fa árnyékában szunyókált, nyilván a gonosz lélek mesterkedésére egész lábára megbénult. Mivel földhöz ragadt szegény ember volt, nem tudta, hová forduljon. Ám egy éjszaka álmában megjelent neki Ferenc, a szegények gyámolítója, Krisztus zászlóhordozója, és meghagyta neki, hogy menjen bizonyos fürdôhelyre. Mikor pedig útközben letért a helyes ösvényrôl, ezt a szózatot hallotta: ,,Békesség neked. Én vagyok az, akinek fogadalmat tettél.'' Azután odavezette ôt a kérdéses helyre; ott, mint világosan kivette, egyik kezét lábszárára, a másikat pedig lábfejére tette, és érintésével megelevenítette az elszáradt tagokat. Megjegyzendô, hogy emberünk akkor már erôsen benne volt a korban, és hatodik esztendeje bénulásban szenvedett[97]. 174 Már életében is sok hasonló csodát művelt a szent. Így mikor egy alkalommal a rieti püspökségben jártában egy faluba érkezett, egy asszony ölében vitte eléje nyolcesztendôs fiát, és könnyekben úszva odatette lába elé. A gyermek ugyanis már négy esztendeje olyan rendkívüli módon fel volt puffadva, hogy lábát semmiképpen sem tudta meglátni. A szent nagyon kegyesen fogadta ôt, és százszor szent kezét a beteg hasára tette. És íme, érintésére a daganat azonnal lelappadt, és a beteg meggyógyult. Utána boldogságban úszó anyjával együtt bôséges hálát adott Istennek és az ô szentjének[98]. 175 Toscanella városában boldogságos Ferenc egy alkalommal egy lovag házában szállt meg. Az ô egyetlen fia sánta és ezenfelül egész testében gyenge és fejletlen volt. Bár már messze túl járt a szoptatás évein, még mindig bölcsôben feküdt. Az apa alázattal a boldogságos férfi lába elé borult, és sírva kérte tôle fia meggyógyítását. Ô azonban méltatlannak érezte magát ilyen nagy kegyelemre és tiltakozott ellene; de végre a kérés állhatatosságától legyôzetve mégis imádkozni kezdett, majd a kereszt jelével megjelölte és megáldotta a gyermeket. És íme, a jelenlevôk szeme láttára és hangos örvendezésére abban a pillanatban teljesen épen állott fel és tetszése szerint ide-oda járt[99]. 176 Más alkalommal pedig, amikor Narniban járt, a város egyik polgára, bizonyos Péter nevezetű, éppen bénultan feküdt ágyában. Ô, midôn meghallotta, hogy Isten embere Narniba érkezett, megkérte a város püspökét, kegyeskedjék a magasságbeli Isten szolgáját az ô meggyógyítására elküldeni. Tudniillik annyira meg volt fosztva minden tagjának használatától, hogy csak nyelvét és szemét tudta annyira- amennyire mozgatni. Mikor boldogságos Ferenc hozzá járult, s a fejétôl a lábáig megjelölte ôt a kereszt jelével; a betegség abban a pillanatban elhagyta ôt, és visszanyerte régi egészségét[100]. 177 Gubbióban egy asszonynak mind a két keze össze volt zsugorodva úgy, hogy az égvilágon semmi munkát nem tudott végezni. Ez, mihelyt meghallotta, hogy Isten embere a városba jött, bánatos arccal és mély szomorúsággal azonnal eléje sietett, és esengve feléje tárta összezsugorodott kezeit. A szent könyörületre indult iránta; megfogta és azon nyomban meggyógyította kezeit. Erre az asszony nagy vidáman rögtön hazasietett, otthon saját kezűleg egy sajtot készített, és azt felajánlotta a szent férfiúnak. Az asszony bensôséges áhítatára való tekintettel letört belôle magának egy csipetet, a többit pedig visszaadta neki azzal, hogy odahaza családjával együtt fogyassza el[101]. 178 Egyszer egy éjszakára Orte városába tért a szent. Egy Jakab nevű fiú, aki már hosszú idô óta összezsugorodva feküdt, szüleivel együtt gyógyulásért fordult hozzá. A hosszas betegség miatt ugyanis feje egészen a térdéig görnyedt, és ezenfelül több csontja el volt törve. Mihelyt azonban Szent Ferenc keresztet vetett rá, azonnal kiegyenesedett, tökéletesen kinyúlt és egészséges lett. 179 Ugyanott egy embernek jó kenyérnagyságú golyvája volt, melyet a hátán, lapockái között viselt. Szent Ferenc érintésére azonban hirtelen és olyan tökéletesen megszabadult tôle, hogy híre-hamva sem maradt. 180 A Cittŕ di Castelló-i kórházban mindenki jól ismerte azt az ifjút, aki bénasága miatt már hét esztendeje állat módjára a földön kúszott. Anyja gyakran könyörgött érte Szent Ferenchez, kérve ôt, hogy csúszó-mászó fiának szerezze vissza járóképességét. Egyszer azután a szent elfogadta fogadását, és meghallgatta könyörgését. A szokatlan bilincsek egy pillanat alatt feloldódtak és a fiú visszanyerte tagjainak természetes használatát. 181 Rómában és környékén igen nagy hírben állott egy Praxedis[102] nevű remetenô, aki az örök Jegyes iránti szeretetbôl már közel negyven esztendeje egy szűk szobába zárkózva élt. Szent Ferenc különös barátságára méltatta ôt és -- amit egyetlen asszonnyal sem tett -- felfogadta az engedelmességre, azaz megengedte neki a rendi ruha, vagyis a habitus és a korda viselését. Történt egy napon, hogy bizonyos sürgôs ügyek elintézésére cellájának lapos tetejére kellett mennie; de valamilyen káprázatból elvétette a lépést, és a magasból a földre zuhant. Láb- és combtörést szenvedett, s ezenfelül válla is kificamodott. Mivel Krisztus szűz arája már sok esztendô óta nem látott emberi arcot és el volt szánva, hogy ezentúl sem lát, mint egy darab fa feküdt a földön, és segítség hiányában nem tudta, hová forduljon. Egy bíboros határozottan parancsolta, több szerzetes pedig ajánlotta neki, hogy hagyja el önkéntes börtönét és vegye igénybe valamely szerzetesnô szolgálatát, hogy elkerülje a halál veszedelmét, mely hanyagsága és nemtörôdömsége mellett könnyen bekövetkezhetett. Ô azonban hallani sem akart errôl és kézzel-lábbal tiltakozott az ellen, hogy csak a legkisebb mértékben is megsértse fogadalmát. Egy este teljes bizalommal borult az isteni irgalom zsámolya elé, és ilyen szavakkal kezdett panaszkodni boldogságos Ferencnek: ,,Szentséges atyám, te annyi emberen segítettél már szorult helyzetében, akit életedben nem is ismertél. Miért nem segítesz tehát rajtam, szerencsétlenen is, aki pedig életedben meglehetôsen élveztem kegyedet? Mert látod, atyám, vagy meg kell változtatnom elhatározásomat, vagy pedig vállalnom kell a biztos halált.'' Miközben szívében és ajkán ilyen és hasonló beszédeket forgatott, és a szívét betöltô keserű érzésnek mély sóhajokban és hangos zokogásban adott kifejezést, hirtelen álom ereszkedett szemeire és önkívületbe esett. És íme, a kegyes atya dicsôsége fényes öltözetében leereszkedett sötét börtönébe és édes szavakkal így kezdett hozzá beszélni: ,,Kelj fel, áldott lányom, kelj fel, ne félj! Fogadd teljes felépülésed jelét, és tartsd meg sértetlenül fogadalmadat!'' Ezzel kézenfogva felemelte ôt, de mindjárt utána eltűnt. Ô pedig egy ideig ide-oda forgott cellájában, és semmiképpen sem tudta megérteni, mit művelt benne Isten szolgája. Azt gondolta ugyanis, hogy látomása volt. Végül odament az ablakhoz, és ott megadta a szokásos jelet. Erre egy szerzetes rögtön odasietett, és az ámulattól magán kívül ragadtatva így szólt hozzá: ,,Mi történt veled, anyám, hogy így talpra tudtál állni?'' Ô azonban még mindig azt hitte, hogy álmodik, és sehogyan sem akarta elhinni, hogy rajta kívül van ott valaki. Ezért tüzet kért. Mikor aztán tüzet hoztak, végre magához tért, és mivel semmi fájdalmat sem érzett, rendre elmondta, ami vele történt. ======================================================================== XVIII. fejezet. Egynémely más csodákról Tractatus de Miraculis 182 A sabinai egyházmegyében egy nyolcvanéves anyókának két lánya volt. Ezek közül az egyik meghalt, és halálakor csecsemô fiát szoptatásra életben maradt nôvérére hagyta. Késôbb azonban férjétôl ez is gyermeket fogant, és emiatt emlôjébôl minden tej elapadt. Ilyen körülmények közt nem maradt senki, aki az árva kisdednek gondját viselte volna, és szomjúságában legalább néhány csepp tejet nyújtott volna neki. A szegény öregasszony módfölött szenvedett unokája miatt; de hiába, nyomasztó szegénységében nem tudott hová fordulni segítségért. Közben a gyermek állandóan gyengült és fogyott, s nagyanyja együtt halódott vele. Szegény asszony állandóan a tereket és házakat rótta, és eget-földet betöltött panaszával. Egy éjszaka a kisded sírásának elhallgattatására szájába tette fonnyadt emlôjét, és egyúttal sűrű könnyhullatással tanácsért és segítségért esedezett boldogságos Ferenchez. Az ártatlan kor kedvelôje azon nyomban megjelent, és szokott kegyességével segítségére sietett a segítségre szorulónak. ,,Jó asszony -- mondotta --, én vagyok Ferenc, akit az imént olyan bô könnyhullatással segítségül hívtál. Tedd csak emlôdet a gyermek szájába, mert az Úr bôven ellát majd tejjel.'' Az anyóka habozás nélkül teljesítette a szent parancsát és íme, a nyolcvanéves emlôk csak úgy ontották magukból a tejet. A dologról hamarosan tudomást szereztek mások is; hiszen tulajdon szemük tett róla bizonyságot. Mindnyájan csodálkozással látták, hogy a hajlott öregkor fiatalos hévvel telt el. A csoda láttára rengetegen sereglettek össze; ott volt többek közt a tartomány kormányzója is, aki saját tapasztalatából gyôzôdött meg arról, amit elôbb a hír után hinni nem akart. Mialatt ugyanis ott állott, és a dolog mibenléte iránt kérdezôsködött, a ráncos anyóka egész tejpatakot zúdított rá, és ezzel futásra kényszerítette. Mindnyájan áldották tehát az Urat, aki ilyen nagy csodákat művelt egymaga[103]. És egyúttal serény szolgálattal adóztak szolgájának, Szent Ferencnek. A gyermek pedig gyorsan növekedett a csodálatos táplálékon, és fejlôdésében hamarosan túlszárnyalta korát. 183 Egy Márton nevű ember egyszer két ökrével a községtôl messze esô legelôre ment legeltetni. Útközben azonban az egyik ökör véletlenül olyan szerencsétlenül törte lábát, hogy gyógyítására gondolni sem lehetett. Emberünk már bôrének lenyúzására gondolt; mivel azonban semmi alkalmas eszköz nem volt nála, elôbb hazament. Elindulása elôtt boldogságos Ferenc oltalmába ajánlotta az ökröt, nehogy, míg odajár, megegyék a farkasok. Másnap jókor reggel visszaindult az erdôbe, hogy az ott hagyott állatot megnyúzza. Ám az ökröt vígan legelészve találta. Törött lábát egyáltalán nem lehetett megkülönböztetni a másiktól. Márton hálát adott a jó pásztornak, aki ilyen jól gondját viselte állatának és visszaadta épségét. 184 Egy másik amiternói embernek már vagy három esztendeje ellopták egy ökrét. Panaszával boldogságos Ferenchez fordult, és alázatosan leborulva segítségét kérte. Egy éjszaka aztán, mikor éppen javában aludt, egy hangot hallott, mely ezt mondta neki: ,,Kelj fel és menj Scoppitóba; onnét visszahozhatod ökrödet.'' A hangra felneszelt, módfölött álmélkodott rajta, de azután megint elaludt. Mikor másodszor is megismétlôdött a látomás és újból hallotta a felszólítást, magára eszmélve mindenekelôtt megkérdezte, ki szólítja voltaképpen. ,,Én vagyok az a Ferenc -- hallotta a feleletet --, akihez könyörögtél.'' Emberünk azonban még mindig félt, hogy csak káprázatot lát, s ezért megint teljesítetlenül hagyta a parancsot. De mikor harmadszor is szólította ôt a hang, alázatosan engedelmeskedett a felhívásnak; elment Scoppitóba, ott épségben meglelte barmát, és mivel nagylelkűen visszaadták neki, hazavezette. És ezentúl úton-útfélen mindenkinek eldicsekedett az esettel, és egész életére hűséges szolgájává szegôdött Szent Ferencnek. 185 Antrodocóban[104] egyszer egy közrendű ember egy feltűnôen szép tálat vásárolt, és azt azzal adta át feleségének, hogy úgy vigyázzon rá, mint a szeme világára. Egy szép napon az asszony szolgálója fogta a tálat, és beletette a kilúgozásra szánt ruhákat. A tál azonban részint a nap hevétôl, részint a lúg marásától elrepedt, és teljesen használhatatlanná vált. A szolgáló remegve vitte a tál darabjait gazdasszonya elé, és inkább könnyeivel, mint szavaival elmondta neki a szerencsétlenséget. Az asszony nem kevésbé megijedt, és ismerve férje haragos természetét, biztosra vette az ütlegeket. A cserépdarabokat egyelôre gondosan eldugta, és egyúttal segítségért és közbenjárásért esedezett Szent Ferenchez. És lám, a szent közbenjárására a szétesett részek ismét összeállottak, és a tál megint ép lett. Nagy lett ezen az öröm az egész szomszédságban; akik az imént még részvéttel viseltettek a kárt szenvedett iránt, most együtt örültek vele. Maga az asszony volt az elsô, aki férjének elmondta a csodálatos esetet. 186 A márkai Monte dell'Olmóban egy embernek éppen, mikor meg akarta kezdeni a szántást, darabokra tört az ekevasa. Nagyon búsult emiatt; nemcsak az ekevas eltörését, hanem a napszám elvesztését is erôsen fájlalta. ,,Ó, boldogságos Ferenc -- kiáltott fel --, segíts most rajtam, hiszen látod, milyen bizalommal vagyok irántad szerencsétlenségemben. Íme, évenként egy mérô gabonát adok testvéreidnek, és ezenfelül szívesen dolgozok nekik, ha most segítesz rajtam, amint már oly sok emberen segítettél.'' És lám, mire befejezte imádságát, az ekevas ismét egybe állott, és olyan tökéletesen összeforrott, hogy a törésnek még nyoma sem maradt rajta. 187 Egy Máté nevű vicalvi klerikus halálos mérget ivott, és annyira rosszul lett tôle, hogy beszélôképességét is elvesztette, és már halálát várta. Egy pap váltig intette, hogy végezze el gyónását, de egyetlen szót sem tudott kipréselni belôle. Szívében azonban annál buzgóbban imádkozott Krisztushoz, hogy boldogságos Ferenc érdemeiért szabadítsa meg ôt. És alig hogy nagy keservesen kiejtette boldogságos Ferenc nevét, az összes jelenlevôk szeme láttára kihányta a mérget. 188 Anibaldi Transmundus római consulnak abban az idôben, mikor a toszkánai Sienában a podesztai tisztet viselte, volt egy Miklós nevű kedves embere; akit fôleg azért kedvelt, mivel az udvari szolgálatban mindig készségesnek mutatkozott. Ennek állkapcsát egyszer minden elôzmény nélkül olyan súlyos baj támadta meg, hogy az orvosok biztosra mondották halálát. Egyszer azonban álmában megjelent neki Krisztus Szűzanyja és megparancsolta neki, hogy tegyen fogadalmat boldogságos Ferencnek és haladéktalanul zarándokoljon el sírjához. Emberünk reggelre kelve hűségesen elmondotta álmát urának. Ez nagyon csodálkozott rajta, de egyúttal sietett minél elôbb végére járni a dolognak. Hűséges emberével együtt tehát azonnal Assisibe indult és íme, Szent Ferenc sírjánál teljesen meggyógyultan kapta vissza barátját. Csodálatos volt maga a meggyógyulás is, de még csodálatosabb a szent Szűz leereszkedése; hogy ilyen mélységes részvétet kegyeskedett mutatni a beteg iránt, és ennyire felmagasztalta szentünk érdemeit. 189 Szentünk egyformán segítségére volt minden hozzá fordulónak, és nem tett különbséget az emberek bajai közt. Spanyolországban, San Facundóban[105] egy embernek egy cseresznyefa állott a kertjében, mely évrôl évre meghozta a maga termését, és nem csekély hasznot hozott gazdájának. Az egyik évben azonban elszáradt a fa, és még gyökerei is kivesztek. Ezért gazdája ki akarta vetetni. Szomszédja azonban biztatta, hogy inkább bízza a fa sorsát boldogságos Ferenc gondjára. Megtette. És csodák csodája! Mikor eljött az ideje, a fa kihajtott, kilombosodott, kivirágzott, gyümölcsöket érlelt, és meghozta a szokott hasznot. Gazdája hálából ezért a nagy kegyért a fa termését minden esztendôben a testvéreknek engedte át. 190 Villasilosban[106] egyszer a férgek nagy pusztítást vittek végbe a szôlôkben. A lakosok egy domonkosrendi szerzeteshez fordultak ellenszerért a pusztító férgek ellen. Ô azt tanácsolta nekik, hogy tetszés szerint válasszanak ki két szentet, és utána sorsvetéssel döntsék el, hogy kettôjük közül melyik lesz alkalmasabb patrónus a féregjárás ellen. A lakosok választása Szent Ferencre és Szent Domonkosra esett. A sorshúzásnál Szent Ferenc neve került ki gyôztesen. Mindnyájan hozzá fordultak tehát könyörgésükkel; és közbenjárására azonnal megszűnt a csapás. Azóta különös tisztelettel viseltetnek a szent iránt, és rendjét is meleg szeretettel veszik körül. A szôlôcsoda emlékére minden esztendôben külön alamizsnát adnak a testvéreknek. 191 Palencia közelében egy pap gabonáját magtárban tartotta. Szerencsétlenségére azonban a magtárt minden esztendôben a zsizsikeknek, vagyis a gabonaférgeknek megszámlálhatatlan sokasága lepte el. A papnak, miközben nagy vesztesége láttán megfelelô ellenszer után kutatott, az a gondolata támadt, hogy magtára ôrzését boldogságos Ferenc gondjára bízza. És alig hogy elgondolta ezt, kevéssel rá az összes férgeket a magtáron kívül egy halomba hányva és megdögölve találta. És azontúl sohasem érte hasonló csapás. Ezért hálából könyörgése meghallgatásáért és a vett jótétemény viszonzásaként Szent Ferenc iránti szeretetbôl gabonájából minden esztendôben alamizsnát juttatott a szegényeknek. 192 Abban az idôben, mikor az apuliai tartományt a sáskajárás szörnyű csapása pusztította, Petramala község földesura földjét boldogságos Ferenc pártfogásába ajánlotta. És valóban, az ô földje teljesen ment maradt az átkozott veszedelemtôl, holott körülötte mindent megemésztett a sáskahad. 193 Egy galetai nemes asszonynak emlôi közt veszedelmes sipoly[107] támadt, mely bűzével és állandó fájásával tömérdek szenvedést okozott neki. S ráadásul semmi gyógyító szert nem talált ellene. Egy napon a testvérek templomába ment imádkozni. Ott egy könyvet látott, mely boldogságos Ferenc életérôl és csodatételeirôl szólt[108]. Nagy érdeklôdéssel böngészte végig tartalmát. Miután így megismerte a tényállást, sűrű könnyhullatás között felemelte a könyvet és a beteg helyhez érintette. Közben ezt mondotta: ,,Ó, Szent Ferenc, amilyen igaz az, ami ebben a könyvben rólad írva áll, olyan igazán szabadíts meg engem most szent érdemeidért ettôl a nyavalyámtól.'' Miután egy ideig még sírdogált és imádkozott, a könyv elmozdításával egyidejűleg olyan tökéletesen meggyógyult, hogy azontúl a sebhelynek még nyoma sem látszott. 194 Ehhez hasonló eset történt Görögországban: egy apa súlyosan sebesült fiáért ostromolta könyörgéseivel Szent Ferencet. ,,Isten szentje -- mondotta --, ha igazak azok a csodák, melyeket világszerte beszélnek rólad, Isten dicsôségére hadd tapasztaljam meg én is fiamon kegyességedet.'' És abban a pillanatban felszakadt a kötés és a sebbôl valamennyiük szeme láttára genny folyt ki; a fiú húsa pedig annyira megszilárdult, hogy bajának semmi nyoma sem maradt. 195 Az egyik testvér még boldogságos Ferenc életében valami borzalmas betegségben szenvedett. Gyakran egész testében görcsösen vonaglott úgy, hogy minden tagja mintegy körben forgott. Néha egész testében kinyúlt, és megmerevedve vállig felhúzott lábakkal embermagasságra felvetette magát; azután hirtelen a földre esett és tajtékozva fetrengett. A szent atya végre megszánta betegségét, és miután imádkozott érte, a kereszt jelével olyan tökéletesen meggyógyította ôt, hogy betegségének káros következményét soha többé nem érezte[109]. 196 A boldogságos atya halála után egyik rendi testvérünk az ágyékában támadt sipoly következtében olyan súlyosan megbetegedett, hogy végül a gyógyulás minden reményérôl lemondott. Mikor egy alkalommal elöljárójától engedélyt kért boldogságos Ferenc sírjának meglátogatására, az elöljáró magtagadta tôle az engedélyt, mert attól félt, hogy az út fáradalmaitól még nagyobb veszedelemnek teszi ki magát. Ez természetesen lehangolta a testvért. Egy éjszaka azonban megjelent neki Szent Ferenc és így szól hozzá: ,,Fiam, ne szomorkodjál többé, hanem inkább vesd le a rajtad levô bôrruhát a sebeden levô flastrommal együtt, tartsd meg a regulát és azonnal meg fogsz gyógyulni.'' Reggelre kelve a testvér mindent úgy tett, ahogyan a szent parancsolta neki és rögtön meggyógyult[110]. 197 Egy ember a fején súlyos nyíllövést szenvedett. Az orvosok nem tudtak rajta segíteni, mert a nyíl a szemüregen át hatolt be és ott maradt a fejben. Emberünk ekkor alázatos könyörgéssel boldogságos Ferenchez fordult. És alig hogy lenyugodott és elszenderült, máris hallotta boldogságos Ferenc hangját, mely meghagyta neki, hogy koponyájának hátsó részén távolíttassa el a nyílvesszôt. Mindent pontosan úgy tett, ahogyan álmában hallotta, és minden fájdalom nélkül megszabadult a nyíltól[111]. ======================================================================== XIX. fejezet. Végsô befejezés Szent Ferenc csodáihoz Tractatus de Miraculis Így erôsítette meg Krisztus Urunk kísérô csodajeleivel mindazt, amik az ô szentjérôl és a mi atyánkról megírattak és elôadattak. Bizonyára fonák dolog volna emberi ítéletnek alávetni azt, amit isteni csoda igazolt. Ezért én, a mondott atya kicsiny fia, alázattal kérek mindenkit, hogy az elôadottakat készségesen fogadják és tisztelettel hallgassák. Mert ha nincsenek is megfelelô külsô köntösbe öltöztetve, az elmondottak tárgyuknál fogva minden tiszteletet megérdemelnek. Ne vessék meg tehát az elbeszélô együgyűségét, hanem tekintsék inkább igazságra törekvését, odaadó buzgóságát és kitartó munkáját. Nem tudunk mindennap új dolgokat kitalálni, a négyszöget nem tudjuk körré változtatni, s az idôk és kívánságok változatos sokféleségét nem tudjuk egyetlen munkában kielégíteni. Nem azért fogtunk e könyv megírásába, hogy hiúságunkat elégítsük ki vele, és nem a magunk tetszésébôl merültünk bele az adatok gazdag sokaságába, hanem elsôsorban esengô testvéreink türelmetlen sürgetésére és elöljáróink parancsára fogtunk bele. Jutalmat érte Krisztus Urunktól várunk, tôletek pedig, testvérek és atyák, imádságot és szeretetet várunk. Legyen tehát úgy! Ámen! Vége a könyvnek. Krisztusnak legyen érte dicséret és dicsôség! ======================================================================== Jegyzetek Elôszó 1 Jordanus krónikája 19 2 1Cel 57 3 Gal 2,11 4 1Cel 56 5 Jordanus 16-19 6 Jordanus 17 7 Jordanus 59 8 Celanói Tamás a temetési misében énekelt Dies Irae szekvencia szerzôje. 9 Corsignani: De viris illustribus Marsorum, Roma, 1712. 10 Tamassia: S. Francesco e la sua leggenda. Padova, 1906. 37. old. 11 Het Latijn van Thomas van Celano biograaf van Sint Francisus. Amsterdam, 1947. 12 Ez jelzésül szolgált a felolvasó számára, hogy szünetet iktasson be, vagy mélyebb hangon folytassa. Funkciója a hangsúlyos verseléséhez hasonló. Fôbb formái: a) cursus planus (könnyű): '__ '____ : nóstris infúnde b) cursus tardus (lassú): '__ '____ : incarnatiónem cognóvimus c) cursus velox (gyors): '____ '____ : glóriam perducámur d) cursus medius (közepes): '__ '__ : régula nóstra e) trispondaicus: '__ '___ : diligénter adimplévit. Vö. Franziskanische Quellenschriften VIII, 48-49. 13 Szt. Bonaventura: Legenda Major XV, 7; Burka Kelemen fordítása. 14 Legenda Trium Sociorum (3Soc), német fordítás FranzQuSchr VIII, 169-276. 15 Dialogus de gestis sanctorum fratrum minorum auctore Fr. Thoma de Pavia, ex integro ed. f.M. Delorme, Quaracchi 1923 (Bibl. Fr. Asc. medii aevi V.) -- vö. FranzQuSchr VIII, 68- 70. 16 2Cel 26, amelyre megfelelnek az életrajz zárószavai: 2Cel 221. 17 3Cel 6.8 18 3Cel 148 19 3Cel 3.159 Szent Ferenc elsô életrajza (Vita Prima) 1 IX. Gergely pápa, korábban Hugolino bíboros, uralkodott 1227- -1241. III. Ince pápa unokaöccse és szellemének sok tekintetben méltó örököse volt. Bíboros korában hűségesen és sok megértéssel támogatta Szent Ferencet rendalapító és szervezô törekvéseiben. 2 Jam non admiror, si omnia nos a prima pueritia mala sequuntur: inter exsecrationes parentum crevimus. L. An. Seneca Epist. morales ad Lucilium 1. VI. ep. 8. num. 1. 3 vö. Szt. Ágoston: Vallomások II, 3,8 4 Zsolt 32,13 5 vö. Iz 48,9 6 Ezekiel 1,3 7 Zsolt 76,11 8 Tamás testvér e feltűnôen pesszimista megítélésének történeti értékére nézve lásd Balanyi Gy.: Assisi Szent Ferenc, Budapest, 1927. 23. o. 2. j. 9 Játék a latin ultio és unctio szavakkal. Tamás testvér nagyon szereti az effajta szójátékokat. 10 Ozeás 2,6 11 Lk 9,33, Mk 9,5 12 1Kir. 17,45 13 Szó szerint: a belsô emberbe rejtse (Ef 3,16). 14 Mt 12,44--46 15 Iz 3,8 16 Péld 16,16 17 Zsolt 54,23 18 Péld 7,9 19 Itt valószínűleg ismét Senecára gondolt szerzônk. Egyik levelében ugyanis ezt olvassuk: Habet enim hoc optimum in se generosus animus, quod concitatur ad honesta. Ep. mor. 1. IV. ep. 10. n. 2. 20 Zsolt 31,6 21 Péld 14,26 22 A latinban ez áll: ,,pater carnalis''; s ezt lehet ,,test szerinti atya'' értelemmel is fordítani. Mivel azonban Ferenc atyját csak mint ,,pater''-t említi másutt, itt a ,,carnalis''-t úgy is lehet fordítani, hogy ,,test szerint gondolkodó'' (vö. 1Cel 1). -- A ,,test szerint'' gondolkodó ember éles ellentétben áll a ,,lelki'' emberrel. Az az ember ,,test szerint gondolkodó'', akinek céljai földiek, akinek dacos rosszakarata szembehelyezkedik a jóval, és ellenszegül Istennek. A ,,lelki'' emberben az Én helyére az Úr lelke lép, aki az emberbôl mindent kiirt, ami a Gonosztól jön és a Gonoszhoz vezet. Mindkét fogalom gyakran elôkerül Szent Ferenc írásaiban és Tamás testvér művében. 23 Szerzônk itt Nagy Szent Gergely egyik szavával játszik: ,,Mezítelenül kell megküzdenünk a mezítelennel''. Nudi cum nudo luctari debemus. Homil. in Evang. 32. n. 2. vö. 2Cel 214. A fogalmazás mögött a párviadal képe húzódik meg, a harc a Sátánnal. A szerzô mondanivalója tehát: Ferenc utolsó ruhadarabjától is megszabadul, hogy így minden földi dologtól elszakadva, könnyebben küzdhessen a Sátánnal. Megjegyzendô azonban, hogy Nagy Szt. Gergely szavai Szt. Jeromos egyik fordulatának az alkalmazása, mely több levelében elôkerül ,,mezítelenül követni a mezítelen Krisztust ill. a csupasz keresztet.'' A ,,mezítelenség'' a szerzetesség gondolatvilágában a tulajdonnélküliségnek felel meg. Ilyen értelemben mondja hasonló összefüggésben Szt. Bonaventura még találóbban, mint Tamás testvér: ,,Így maradt hátra a fönséges Király szolgája mezítelenül, hogy kövesse a mezítelen, megfeszített Urat.''. (LM II,4). 24 San Verecondo, ma Badia di Vallingegno Gubbio közelében. 25 Régi adatok szerint Spadalunga Frigyes, de ez nem biztos. 26 Mt 5,42 27 1Kor 3,11 28 Szent Klára ,,megtérése'' 1212. március 19--én ment végbe. 29 Róm 2,29 30 2Kor 5,13 31 Az 1218--19-ben készült szabályzat két késôbbi pápai bullába, IX. Gergely 1239. május 24-én és IV. Ince 1245. november 13-án kelt levelébe beleszôve található. 32 Tamás testvér késôbb IV. Sándor pápa megbízásából csakugyan külön könyvet írt Szent Klára életérôl. Pennacchi F.: Legenda Sanctae Clarae virginis, Assisi, 1910. 33 A Szent Péter-templomról van szó. Helyére nézve 1. Assisi Szent Ferenc 87. o. 2. j. 34 Szerzônk a kis Szent György-templomra gondol, melynek helyén késôbb a pompás Szent Klára-bazilika épült. Szent Ferenc hamvai 1230. május 25-ig nyugodtak itt. 35 Tamás testvéren kívül egyetlen más életrajzíró sem említi. 36 Quintavallei Bernát testvér, 1241 és 1246 közt. 37 Mt 19,21 38 Valószínűleg Cattani Péter kanonok, káptalani ügyész, Szent Ferenc elsô helyettese a generálisságban, aki azonban már 1221. március 10-én meghalt. 39 Egyed testvér (+1262. április 22.) jóval túlélte Tamás testvért; tehát azt kell gondolnunk, hogy az itt mondottak csak utólagos betoldásként kerültek bele a szövegbe. De az is lehet, hogy egyszerű retorikai szójátékkal állunk szemben. (Post modicum consummavit-longo tempore durans) 40 Egyed testvért Sabbatinus, Moricus és Cappella János testvérek követték a belépésben. 41 Valószínűleg a Hosszúnak nevezett Fülöp testvér, akivel késôbb mint a szegény úrnôk vizitátorával találkozunk. 42 Az ,,egyszerűség'' , együgyűség, ,,simplicitas'' szó Szent Ferenc életében fontos szerepet játszik, és Tamás testvérnél is gyakran elôkerül. Egyszerű az, aki az Isten keresésében saját énjét kihagyja a játékból és Isten működését nem gátolja az emberi bölcsesség és okoskodás akadályával. Az egyszerűség fontos ismertetôjegye a közvetlenség. Az egyszerű ember az örökkévalóval egészen közvetlenül és alázatos tisztelettel lép kapcsolatba. 43 Lk 18,13 44 Mt 13,47--48. 45 Szerzônk itt ismét Fülöp testvérre gondol, mivel a nyolcadik maga Szent Ferenc volt. 46 Lk 54,23 47 Iz 11,12; Zsolt 146,2 48 Lk 17,10 49 Constanzói János, Barbarus, Vigilantei Bernát, Tancredi Angelus. 50 A klerikus általában a művelt, iskolázott embert jelenti Tamás testvér írásaiban. Amikor felszentelt papról van szó, akkor a ,,sacerdos'' szót használja. 51 Ennek a legrégibb regulának szövege nem maradt reánk, s a rekonstruálására tett eddigi kísérletek mind kudarccal végzôdtek. 52 III. Ince a Segni grófok családjából származott. Mikor 1198. január 8-án megválasztották, még csak 37 éves volt; +1216. július 16-án Perugiában. 53 Colonna János eredetileg a San Paolo fuori le mura monostor bencés szerzetese volt. 1193-ban bíboros, 1205-ben egyúttal sabinai püspök lett. 1215. 54 Advent második vasárnapi mise postcommuniojából. 55 Ti. arra igyekezett rábírni, hogy a már meglevô rendek valamelyikébe lépjen be. 56 Jób 5,11 57 A latin szöveg -- ,,Coeperunt... cum sancta paupertate ibidem habere commercium'' -- emlékeztet minket a ,,Sacrum commercium S. Francisci cum domina Paupertate'' (Szent Ferenc mennyegzôje a Szegénység Úrnôvel, Bp., 1981.) A ,,commercium'' szó szerzôdést jelent. Senecánál is olvashatunk hasonlót a szegénységrôl (Epist., lib. 1, ep. 2, n.4): ,,Tisztességes dolog a boldog szegénység.'' 58 1Kor 2,4 59 vö. 1Cel 82 -- A homo alterius saeculi ,,más kor embere'' megjelölés két dologra irányul: 1. Ferenc abból a mély hitbôl élt, hogy Krisztus halálával és feltámadásával már beköszöntött a végidô, amely az Úr újrajövetelével teljesül majd be. 2. Kortársai úgy vették észre, hogy Ferencben ez a másik, eljövendô kor már betört ebbe a világba. 60 Célzás Szent Ferenc alapításának hármas tagozódására, az Elsô, Második, és Harmadik Rendre. 61 Szent Ferenc maga adja a testvéri közösségnek az ,,ordo'' , rend megjelölést. 62 Sok falunak volt közös sütôkemencéje. 63 Iz 51,3 64 Rivo Torto a Monte Subasio egyik patakjának kanyargós medrétôl kapta a nevét. Hollétére lásd Balanyi: Assisi Szent Ferenc. 181. o. 65 Non murmur resonet, non querimonia/Sed corde tacito, mens bene conscia/Conservat patientiam. A zsolozsmáskönyv több vértanú ünnepére rendelt officiumának vesperásából. 66 IV. Ottó császárt 1209. október 4-én koronázták meg. Assisit visszatérô útjában, 1210. november 4-én érintette. 67 Zsolt 118,45 68 Lk 11,2. Mt 6,9. 69 A szent Végrendeletébôl. 70 Inclinatio utroque homine -- a külsô és a belsô (,,mindkét'') ember hódolatával. 71 Bonelli János 72 Szerzônk valószínűleg az 1224. évi arlesi káptalanra gondol. 73 Páduai Szent Antal, +1231. június 13. 74 Lk 24,45 75 A picenói Mucciából. A bolognai egyetem hallgatója volt, mikor Szent Ferenc prédikálására megtért. Késôbb a márkai rendtartomány provinciálisa lett. 76 ApCsel 2,37 77 Zsolt 30,13 78 A latinban a szabályos genitivus ,,Petri'' után az óumber ,,de Bernardone'' alak áll, melyet a fordításban megtartottunk. (Csak a Faleronei Kódexben található meg a latinos ,,Bernardonis'' forma). Bernardone a szent nagyapja. Ôt állítja Szent Ferenc apjával szembe, aki igen gazdag volt, nagyapja viszont valószínűleg kevésbé módos és alacsony sorból származott. 79 Péld 31,17 80 Zsolt 118,32 81 Karácsonyi János véleménye szerint a dalmáciai Zára kikötôjébe. Szent Ferenc rendjének története Magyarországon. I. Budapest, 1922. 6. o. 82 Miramolin, tulajdonképpen Emir-el-mumenin, a hívôk ura, a marokkói szultánok állandó címe. Ez idô szerint Mohamed-ben- Nasser volt a miramolin. 83 Tamás testvér ti. a szent spanyolországi útja után lépett be a Rendbe. 84 Gal 2,11 85 Illuminátus testvér 86 Melek-el-Kamel szultán 1218--1238. 87 A szent szíriai látogatására vonatkozó egykorú hiteles adatok legteljesebb összeállítását Golubovich J. nagy munkájában találjuk: Biblioteca bio-bibliografica della Terra Santa e dell'Oriente francescano. I. Quaracchi, 1906. 2--41. o. 88 Lk 4,30 89 Iz 1,10 90 2Krón 36,21 91 Viterbo közelében 92 Ti. a szeretet miatt, amellyel Isten szeret minket (genitivus subiectivus!). Ez a kifejezés gyakran elôfordul Szent Ferenc irataiban és Tamás testvérnél is. Szent Ferencnél mindig, Tamás testvérnél szinte mindig ez az értelme. A szent mindig arra figyelmeztet, hogy szeretnünk kell Istent, de soha nem használja az ,,Isten iránti szeretet'' (genitivus obiectivus) kifejezést, mintha az Isten szeretésében bármi elôrehaladást is tettünk volna, vagy már a miénk lenne ez a szeretet. Ô tudja, hogy ehhez nem elég az emberi erôfeszítés. (Vö. ennek megértéséhez 2Cel 196, ahol az utolsó mondatból kell kiindulni!) 93 Umbriában, Todi és Terni között. 94 Fil 1,23 95 Én 2,14 96 III. Honorius pápa, családi nevén Savelli Cencius, megválasztották 1216. július 18-án, +1227. március 18-án. 97 A túlzott dicséretek megértésére figyelembe kell vennünk, hogy Tamás testvér Hugolino bíboros, akkor már IX. Gergely pápa megbízásából fogott hozzá Szent Ferenc életének megírásához. 98 A firenzei találkozás minden valószínűség szerint 1217. nyarán történt. 99 minister -- a kisebb testvéreknél ,,szolga'' jelentésben; már az elnevezés is utal arra, hogy mi az elöljáró feladata. 100 Szent Ferenc második rendjének, a klarissza rendnek tagjai. 101 Zsolt 21,7 102 Róm 8,21 103 Másképpen: egy más kor embere; vö. 1Cel 36 104 Elsôsorban az ókori latin és görög szerzôkre utal. 105 Ez azon kevés helyek egyike, ahol Tamás testvér genitivus obiectivust használ. 106 Azaz 1223. december 25-én. 107 Utalás a húsvéti Öröménekre (Exsultet). 108 Az indictio 15 éves idôszakasz, melyet Kr. e. 3-tól számítanak. Így 1226 a 82. indictio 14. éve. Szent Ferenc tulajdonképpen október 3-án, szombaton este, napnyugta után halt meg. Az eltérés onnét van, hogy az akkori olaszok nem éjféltôl éjfélig, hanem napnyugtától napnyugtáig számították a napot. Így tehát 3-a napnyugtától kezdve már 4-ének számított. Illés testvér a szent halálát jelentô körlevelében csakugyan így jelöli meg a halál idejét: ,,Quarto Nonas Oct. die Dominica prima hora noctis praecedentis pater et frater noster Franciscus migravit ad Christum.'' 109 Zsolt 76,11 és Róm 6,7 110 Jak 5,17 111 Ef 5,32 112 A latinban a familiaritas szó áll, amit egyetlen szóval nehéz visszaadni. 113 Zsolt 72,1 114 2Kor 1,3 115 Szerzônk itt minden valószínűség szerint Szent Antal remete, Szent Ágoston, Szent Márton és talán Toursi Szent Gergely példájára céloz. 116 Tamás testvér talán Szent Mártonra gondol. 117 Mt 25,21 118 Rufinus testvér Szent Klára rokonságából való volt. 119 Zsolt 118,11 120 Celanói ezzel a találó metonymiával summázza a 73. részben megrajzolt képet. 121 Zsolt 62,2 122 Sirák 18,6 123 Fil 1,23 124 Kol 1,24 125 Illés testvér Cattani Péter halála óta (1221. március 10.) helyettese, vikáriusa volt Szent Ferencnek a generálisságban. 126 Sirák 38,4 127 A pápai udvar 1225. június 23-tól 1226. január 31-ig tartózkodott Rietiben. 128 Iz 50,4 129 Jn 5,35 130 Ter 49,26 131 vö. 1Cel 45 132 E célzások valószínűleg Tancredi Angelus, Rufinus, Leó és de Laudibus János testvérre vonatkoznak. A hagyományos felsorolás azonban Rufinus helyett Masseus, János helyett pedig Quintavallei Bernát testvért említi. 133 Ne felejtsük: a középkori ember szemében egy általános tiszteletben álló szent ereklyéje nagyobb kincset jelentett minden aranynál, ezüstnél. 134 Illés testvér 1226. október 4-én kelt körlevele. Boehmer H.: Analekten zur Geschiechte d. Franciscus v. Assisi. Tübingen- Leipzig, 1904. 91. o. 135 Tamás testvér itt nyilván erôsen elfogult Illés testvér, műve írása idején a rend helyettes generálisa javára. A szigorúbb irányzatot képviselô, ún. spirituális írók elôadása szerint a szent atya nem Illést, hanem elsôszülöttjét, Quintavallei Bernát testvért részesítette különleges áldásában. A testvér névtelen életírójánál így olvassuk: ,,Halála közeledésekor Szent Ferenc, mint egykoron Jákob patriarcha, így szólt fiaihoz, akik körülötte állottak és szeretetreméltó atyjuk elvesztésén siránkoztak: ,,Hol az én elsôszülöttem, Bernát testvér; jer ide, fiam, hadd áldjalak meg, mielôtt meghalnék.'' Ekkor Bernát testvér alázatosan és egész halkan, hogy a többiek meg ne hallják, odaszólt Illés testvérhez: ,,Atyám, állj oda jobbjára, hogy megáldjon!'' Illés testvér valóban úgy is tett. A szent azonban, aki a sok sírástól egészen megvakult, jobbjával megérintvén Illés fejét, felkiáltott: ,,Ez nem az én elsôszülöttem, Bernát testvér feje.'' Erre Bernát odaállott bal oldalára; Szent Ferenc pedig balját Illés, jobbját meg Bernát fejére téve így szólott: ,,Áldjon meg tégedet az én Uram, Jézus Krisztus Atyja... aki téged választott ki elsônek, hogy példát adj a rendben az evangéliumi élet követésére... Áldjon meg tehát az Úr Jézus Krisztus és én, az ô szegény szolgája, szintén megáldalak mindörökre... Légy parancsolója testvéreidnek, és azok legyenek alávetve a te fôhatóságodnak. ,,Chronica XXIV. Generalium Ordinis Minorum. Analecta Franciscana III. Ad Claras Aquas, 1897. 42. s k. o. 136 Józs 23,14 137 A Speculum Perfectionis szerint Angelus és Leó testvéreket. A tökéletesség tükre. Ford. Balanyi Gy. Budapest, 1926. 189. o. 138 Azaz a Naphimnuszt. 139 Zsolt 141,2 140 Jn 13,1 141 Szent Bonaventura titkára, Bessai Bernát szerint a kérdéses testvér Assisi Jakab volt. Liber de laudibus S. Francisci c. 1. Analecta Franciscana III. Ad Claras Aquas, 1897. 668. o. 142 Én 6,9 143 memorabile sacramentum 144 Sirák 36,6 145 Utalás a karácsonyi szentmise prefációjára. 146 Mt 6,22-23; oculus simplex -- ép szem, jó szem 147 Mt 12,34; Lk 6,45 148 Szóról szóra így olvassuk Szent Bernát életében. Patrologia Latina 185, 238. és 479. o. 149 1Kor, 2,2 150 Utalás a virágvasárnapi himnuszra: ,,Midôn szenvedni mentél, hódolva dicsértek ôk Téged; most, midôn mennyben trónolsz, mi zengjük elôtted a himnuszt.'' 151 Ef 2,19 152 Iz 33,7 153 Ez 28,14 154 Zsid 1,2-3 155 vö. A Húsvéti Örömének (Exsultet) sorával: Örvendjen a föld is, sugárzásában e villámló fényeknek, és megvilágosítva az örök Király ragyogása által, az egész földkerekség lássa meg, hogy a sötétség már elenyészett. 156 vö. És e láng [a háromágú gyertyáé] hogyha sokfelé osztjuk is, meg nem fogyatkozik a szétosztás által. 157 IX. (Szent) Lajos király (1226-1270) és Margit királyné, V. Rajmund provencai gróf lánya. 158 A frank szó elsôsorban szabadot, azután híreset és bátort jelent. 159 Fájdalmakkal járó, nem reumás ízületi betegség (ssúz) 160 cardines -- szójáték a cardinales (bíboros) szóval. 161 1Kor 1,27--28 162 A ghibellinek 1228. március 27-én, húsvét hétfôjén magát a misézô pápát is megtámadták és kiszorították a Szent Péter- templomból. 163 Rómát 1228. április 20-án vagy 21-én hagyta el. 164 A Spoleto melletti S. Paolo klarissza monostorról van szó. 165 IX. Gergely Assisiben elsô ízben 1228. május 26-tól június 10-ig, Perugiában pedig június 13-tól július 13-ig idôzött. 166 Szerzônk Briennei János jeruzsálemi királyra (1210-1225), szentünk ifjúkori álmai hôsének, B. Walternek testvérére céloz. János király mint ferences szerzetes fejezte be életét, 1237. március 23. 167 A Szent György-templomhoz, mely akkor még a városon kívül állott. 168 Jób 3,19 169 Sirák 50,6 170 1Tim 1,15 171 Ubaldini Octavianust IV. Ince pápa 1244. május 28-án bíborossá nevezte ki, +1273. Gergely pápának különösen kedves embere volt. 172 Capoccio Ranieri eredetileg cisztercita szerzetes volt; bíborossá még III. Ince nevezte ki. +1250. Tôle származik a Plaude turba paupercula és talán a Caelorum candor splenduit kezdetű ferences himnusz. 173 Jud 16,22 174 A Mira circa nos kezdetű szentté avatási bulla 1228. július 19-én már Perugiában kelt, ahol egészen 1230. február 6-ig tartózkodott a Kúria. 175 Tamás testvér valószínűleg az eredeti szentté avatási aktákból merítette a felsorolt csodákat. 176 cilicium -- vezeklô öv, szôrruha 177 Umbriában két Montenerót találunk; az egyik Perugia, a másik pedig Todi közelében fekszik. A harmadik, Montenero in Sabina, már rieti területre esik. 178 A Szent György-templomról van szó. 179 Coccorano Assisi és Gubbio közt található. 180 Spello városka Umbriában, régi neve Hispellum. 181 Az apuliai Monte Garganora. 182 Francesco (Ferenc) név népies kinyitott formája; ma inkább Cecco alakban járja. 183 Az itt felsorolt gyógyultak közül ô az egyetlen kisebb testvér. 184 Kóros körülmények következtében keletkezett csatorna, amelyen át váladék ürül ki. 185 A rühatka által okozott, erôs viszketéssel járó bôrbetegség. Szent Ferenc második életrajza (Vita Secunda) 1 Tamás testvér itt természetesen nemcsak a maga, hanem az anyaggyűjtô testvérek nevében is beszél. 2 vö. 2Cel 223, ahol ugyanez a megszólítás nem a Minister generálisnak, hanem Szent Ferencnek szól. 3 Iz 26,8 ,,emlékezés a lélek vágyódásában'' 4 A Ferenc név szórványosan már Szent Ferenc elôtt is elôfordult, de elterjedtté csak utána lett. Bihl M.: De nomine S. Francisci. Arch. Franc. Hist. 1926, 469. skk. 11. 5 Ef 2,3 6 Mt 11,11; Lk 7,28 7 Tób 4,7 8 forma (vö. 1Pét 5,3): példa, minta, típus 9 Utalás a karácsonyi szentmise prefációjára. 10 2Pt 1,4 11 Zsolt 31,6 12 Ez a bizáncinak tartott feszület ma a Szent Klára bazilikában látható, ahová a klarisszákkal együtt 1260-ban költözött át. 13 Én 5,6 14 Nem egészen szabatos beszéd, mert a stigmatizáció huszonkét évvel késôbb következett be. 15 carnalis -- test szerinti, test szerint gondolkodó 16 Zsolt 108,28 17 Mt 19,21 18 Lk 9,3 19 Lk 9,23; Mt 16,24 20 A propositum szó áll a latinban, azaz: életrend, életterv. 21 Ugyanezt a látomást Szent Domonkossal kapcsolatban is említik a legendák. Elôadásuk szerint 1215 végén történt a dolog, mikor a szent a IV. lateráni zsinaton való részvétel céljából Rómában idôzött. Tekintettel azonban arra, hogy korábbi életrajzírói semmit sem tudnak a látomásról -- elsônek a Tamás testvérrel egyidôben, 1244-46-ban működô Medici Konstantin tesz róla említést --, joggal idegen kölcsönzést láthatunk benne. A legenda ferences eredete mellett szólnak az elôadás jellemzô kifejezései is: homo modicus et despectus, opere ac doctrina, nemkülönben a pápa akkori lelkiállapota. 1215-ben, a ferences mozgalom rohamos kibontakozása idején már semmi értelme nem volt a habozásnak. Akkor már ,,alea iacta est.'' 22 Portiuncula -- részecske, kicsiny földdarab. 23 A szerzô itt valószínűleg a Zsidókhoz írt levél 11. f. 33- 38. szakaszaira gondol. 24 A disctretio okosság, megfontoltság, mértékletesség, megkülönböztetés, a megkülönböztetés adománya, tudás. Szent Ferenc esetében nem evilág okossága, hanem az Isten kegyelmére való hallgatás, saját erejének jó felmérése. 25 Zsolt 30,21 26 Nem Rómába, hanem Viterbóba, ahol a pápa éppen udvarával tartózkodott. 27 Ti. a bíborosok 28 Az eredetiben; interiorem hominem -- a belsô embert (vö. Róm 7,22; Ef 3,16) 29 IX. Gergely pápa 1241. augusztus 22-én halt meg. 30 Péld 26,11 31 Zsolt 106,26 32 A Szent kísérôi szentföldi útján Illuminátus, Cattaneo Péter, Cortonai Illés és Speyeri Cézár testvérek voltak. 33 A damiette-i vereség 1219. augusztus 29-én következett be. 34 A spanyol kereszteseket III. Honorius pápa is említi 1219. március 15-én kelt bullájában. 35 Zsolt 68,2 36 Péld 7,23 37 Zsolt 110,1--2 38 Péld 27,17 39 Uo. 18,19 40 Jel 3,11 és vö. Jak 1,12 41 Péld 26,11 42 Tamás testvér fejbôl idézi Páduai Szent Antal verses zsolozsmájának responzóriumát: ,,Pereunt pericula, cessat et necessitas...'' 43 Jób 15,27 44 A perugiai nemesek és közrendűek közt már 1214-ben és 1217- ben súrlódásra került sor. De ezeknél sokkal súlyosabb volt az 1223. évi viszály, amikor a számkivetésbe kényszerült nemesek Cittŕ di Castellóval és Gubbióval szövetkeztek hazájuk ellen. A véres és pusztító polgárháborúnak III. Honorius pápa vetett véget 1223. október 4-én kiadott bullájával. Szentünk jövendölése minden bizonnyal erre a harmadik összetűzésre vonatkozik. 45 MTörv 28,56 46 Szójáték: mulier (asszony) -- mollificare (meglágyít) 47 1Kor 7,14 48 A custódia jelenthet rendtartományt, vagy annak egy részét is. 49 Valószínűleg az a magister Nicolaus medicus, akivel 1203 és 1233 közt többször találkozunk a rieti okmányokban. 50 Ez a részlet késôbbi betoldásnak tűnik, mely sokban megegyezik Spirai Julián Szent Ferenc életrajzának 31. részével (vö. 1Cel 49,50). 51 A Szent e nevezetes kézírását Leó testvér hitelesítô soraival, mert hiszen neki szólt a levél, ma az assisi bazilika sekrestyéjében ôrzik. Vö. Ferences Források -- 1. 118--119. o. 52 1Kor 13,5 53 ,,Jaj nektek farizeusok és írástudók, ti képmutatók. Fehérre meszelt sírokhoz hasonlítotok.''( Mt 23, 27) 54 Celanói itt túloz, csak közép-itáliai viszonyokat tart szem elôtt. 55 Szójátékkal: opes inopes 56 Utalás Szent Ferenc Végrendeletére. 57 Egyszerű építési stílusban. 58 vö. Mt 8,20; Lk 9,58 59 Hugolino bíboros leveleskönyvébôl tudjuk, hogy az esemény 1219-ben vagy még valószínűbben 1221-ben játszódott le. 60 Minden valószínűség szerint Leó testvér. 61 A sienai tartomány montepulcianói kerületében, Chiusi közelében. 62 Alliterációk az Ostia városnévre; Ostiensis -- ostiai püspök, ostium = kapu, hostibus = ellenségeknek, hostia = felajánlási adomány. 63 Nudus -- csupasz, mezítelen 64 Mt 18,16 65 Zsolt 9,19 66 Zsolt 68,33 67 Mt 25,40 68 Vagyis Krisztus. 69 vö. 2Reg 6,4 70 2Kor 8,9 71 Nehezen lefordítható szójáték: ,,...Qui nullus ad eleemosynam fuerat, nullus iam frater; qui plures ad mensam plurimus daemon efficitur.'' 72 Talán manicheus eretnek volt, s mint ilyen ellensége a húsevésnek. 73 vö. Ter 12,1 74 Én 1,13 75 Zsolt 83,10 76 Iz 53,3 77 A latin otium a pihenésen kívül a szellemi munkát is jelenti, ellentétben a gyakorlati elfoglaltságot jelentô negotium-mal. 78 Jel 2, 17 79 Én 5,4 80 vö. Bölcs 7,22 81 ,,... totus non tam orans quam oratio factus.'' 82 Anélkül, hogy fejére hajtotta volna kapuciumát. 83 muscas -- szó szerint ,,legyektôl''. Ferenc ,,légy''-nek nevezte a semmirekellô testvért. 84 Szent Athanáznak Szent Antal apát életérôl írt könyvében hasonlót olvashatunk. (PL 73,128) 85 philosophus -- a bölcsesség kedvelôje 86 Ez 3,18--20 87 Lk 1,47 88 A szövegbôl kiderül, hogy itt inkább ,,testén'' lenne helyes, talán összetévesztette Szilveszter testvér látomásával (2Cel 109). 89 Frigyes császár. Egyesek azonban kétségbe vonják az elbeszélés hitelességét. 90 Iz 5,18 91 2Kir 14,14 92 Ez 1,3 93 Mivel a görög Thau betű a keresztre emlékeztet, Szent Ferenc szívesen használta névaláírás helyett (Ez 9,4. 6.). 94 Iz 55,11 95 Zsolt 95,2 96 Feltehetôleg San Damiano templomáról van szó. 97 vö. 2Kor 2,14 98 Utalás a Szent kereszt-himnuszra: ,,Egy erdô sem termett ilyet, ily virággal, gyümölccsel.'' 99 Péld 6,28 100 A két nô, általánosan elfogadott vélemény szerint, Szent Klára és Jacoba asszony volt. 101 Mt 17,20 102 Leone Brancaleone Hugolino bíboros mellett legkiemelkedôbb egyházi szereplôje volt III. Ince és III. Honorius korának. 103 Az udvari barátok nemes emberek házában kápláni tisztséget töltöttek be elöljáróik engedélyével. 104 A Speculum Perfectionis szerint magáé Luciferé. 105 vö. 1Reg 7,16 106 Zsolt 62,2 107 Ter 3,21 108 Sok középkori szerzetben Mindenszentek ünnepétôl Karácsonyig is böjtöltek. 109 Mater carissima. Pacificus testvér szájából, akit a versek királyának neveztek, nem is olyan különös ez a megszólítás. 110 Rufinus testvér 111 Illés testvér 112 Ovidius: Ars amatoria, II. 213. parafrázisa. 113 Szójáték a vanitas és a caritas szavakkal. 114 vö. Jób 31,23 115 2Kor 12,9 116 Lk 19,14 117 Itt Szent Ferenc a IV. lateráni zsinat határozatára utal, mely meghagyja, hogy a püspök alkalmas férfiakat állítson segítôtársul (káplán) a plébániai munka végzésére. 118 1Kor 3,8 119 MTörv 32,35 120 in plano subsistere 121 Gal 5,15 122 Gal 4,1 123 Kiv 25,20 124 Józs 24,16 Zsolt 127,6. A két szent találkozása 1217 ôsze, - - Szent Ferenc megismerkedése Hugolino bíborossal -- és 1221. augusztus 6. közt -- Szent Domonkos halála --, közelebbrôl meg nem határozható idôpontban ment végbe. 125 A hulla-kép nagyon régi az engedelmesség aszketikus irodalmában. Az ebbôl levezetett szókép, a ,,hullaengedelmesség'' félrevezetô és helytelen. Ld. Hugo Rahner szócikkét: ,,Kadavergehorsam'', a ,,Lexikon für Theologie und Kirche'' 5. kötetében. 126 A szerzetesi csuha része (csuklya, kapucni). 127 Ezeket a sorokat általában Illés testvérre vonatkoztatják, aki bukása után az egyházüldözô II. Frigyes császárhoz pártolt. 128 vö. Jak 1,12 129 Jel 3,16 130 vö. Test 20 131 Ám 5,10 132 ApCsel 6,4 133 Lásd: Test 13, Ferences Források 58. o. 134 Lásd: FF 89. o. 135 1Kir 2,5 136 Uo. 137 Zsolt 91,5 138 1Kor 10,4 139 Zsolt 62,3 -- Utalás a petra (kôszikla) és Péter apostol nevének kapcsolatára. 140 1Kor 12,6 141 MTörv 32,11 142 1Kor 13,1--3 143 A pecsét az elöljárói hatalom jelvénye. 144 Róm 9,12 145 vö. 1Reg 10 -- Ferences források 1. 32. o. 146 Jel 3,39 147 Zsid 5,7 148 vö. Lk 2,29 dimittur in pace 149 Én 2,7 150 Én 2,9 151 Én 8,13 152 Ter 27,27 153 anakhóréták -- Szent Jeromos: Eustochiumhoz a szüzességrôl c. levelében megfeddi ôket életmódjuk miatt. ,,Ketten-hárman vagy nem sokkal többen laknak együtt, saját tetszésük és akaratuk szerint élnek.'' (XXII,34) Magyarul: ,,Nehéz az emberi léleknek nem szeretni'', Helikon, 1991. 33. o. (ford. Adamik Tamás) 154 vö. 1Kor 14,37; 2,15 155 vö. Tit 2,7 156 2Makk 4,15 157 Péld 3,32 158 Itt a laikus testvérekre gondolt a szent, akiket nem illetett meg a klerikusi hajkorona. 159 Róm 2,11 160 A végleges regula 1223. november 29-én nyert pápai megerôsítést. 161 A klerikus szó a középkori szóhasználatban általában tanult (litteratus) embert jelentett, ellentétben a laikussal (illiteratus). 162 Iz 38,15 163 1Kor 7,20 164 Zsolt 137,1 165 Zsolt 46,8 166 Advocata -- szószóló, védôügyvéd. A XI. században írt ,,Salve Regina'' antifónára utal a szerzô, melyet a ciszterciek 1218-tól kezdve naponta énekeltek. 167 Ameddig a Rend fennáll, azaz a világ végéig (Gal 4,2). 168 Franciaországnak ez a hírneve a Belgiumban, tehát tulajdonképpen a Német-Római Birodalom területén fekvô Liége (Lüttich) városához kapcsolódik. Az itt élô Julienne de Mont- Cornillon csak 1230-tól hozza nyilvánosságra látomásait az Oltáriszentséggel kapcsolatban, és 1246-ban vezetik be Úrnapja ünnepét. Ferenc azonban 1216-ban Perugiában, III. Ince temetésekor találkozhatott Jacques de Vitry francia fôpappal, késôbbi nagy tisztelôjével, akitôl hallhatott az Oltáriszentség kultuszáról francia földön. Egyéb csatornákon is eljuthatott hozzá a hír néhány akkori francia szokásról: vrökmécses használata, a szentostya fölmutatása a misében, teológiai művek Krisztus testérôl és vérérôl, csodás események stb. 169 Szent Lôrinc, épp úgy, mint Szent Ferenc, csak diakónus és nem áldozópap volt. 170 Ez az egész homályosan megfogalmazott fejezet a stigmákra vonatkozik. 171 vö. KlReg2: Ferences Források -- 1. 62. o. 172 Jn 13,15 173 Vagyis az 50. zsoltár: Könyörülj rajtam, Istenem. 174 A késôbbi krónikások Electus testvérre gondolnak, aki talán még a szent életében szenvedett vértanúságot. 175 Szójáték a ,,crux'' szó kettôs jelentésével: teher -- kereszt. 176 Szent Ferenc halálakor mindössze 44 éves volt. 177 Ismertebb nevén a Naptestvér himnusza. 178 Sir 11,29 179 Zsolt 118,32.96. 180 Vö. 1Cel 15 181 Itt szerzônk lényegesen tompítja az Illés testvérnek adott áldás jelentôségét, melyet elsô életrajzában olyan feltűnôen kiemel. Ezért kritikusai részérôl sok megrovásban részesült. 182 13,1 183 Zsolt 141 184 Ez a leírás majdnem teljes egészében megegyezik az 1Cel 110, 112, 113 egy-egy részletével. 185 A diakónusok jellegzetes ruhadarabja. 186 1Kor 6,17 187 E leírás az 1Cel különbözô fejezeteibôl van összeállítva. 188 A megváltott, Krisztusban megdicsôült világ. 189 Lásd: 1Cel 126 190 Zsolt 81,17 191 Zsolt 36,9 192 Uo. 193 Én 1,3 194 Jer 5,21 195 Zak 12,10 Szent Ferenc csodái (Tractatus de Miraculis) 1 Celano nyitva hagyja, hogy ki ennek a mondatnak az alanya: Isten, Ferenc vagy talán a világ?! 2 Bölcs 18,14 3 Bölcs 18,15 4 Mt 19,30 5 Mal 4,6 6 Ti. a kisebb testvérek és a szegény úrnôk rendjének. 7 Mt 6,26 8 Lk 9,3; 10,4; ApCsel 18,25 9 Róm 4,18 10 Róm 4,19 11 1Kor 1,25 12 Ez 17,6-7 13 Az öt marokkói vértanú 1220. január 16-án, nyolc másik testvér 1227. október 10-én Ceutában, ketten pedig 1231-ben Valenciában szenvedtek vértanúhalált, valamennyien a móroktól. 14 Páduai Szent Antalt 1232-ban, Árpádházi Szent Erzsébetet és Rogerius da Todit 1235-ben avatták szentté. 15 Róm 7,24 16 Én 5,6 17 1Cel 22 18 1Cel 48 19 Legjobb példa erre Leó testvérhez intézett levele, mely eredetiben maradt reánk. 20 vö. Zsid 5,8 21 A zsolozsma esti, befejezô imaórája. 22 1Tessz 5,5 23 Lásd 2Cel 166 24 Lásd 2Cel 46 25 Ez 6,3 26 Lásd 2Cel 167 27 Lásd 2Cel 168 28 Lásd 2Cel 170 29 Lásd 2Cel 171 30 Vö. 1Cel 55 31 2Cel 43 32 2Cel 44 33 Jakoba asszony a Frangepán családhoz tartozó Settesoli Gracián özvegye volt. Szent Ferenc haláláig Rómában élt, azután Assisiben telepedett le, ott is halt meg, és az alsó bazilikában van eltemetve. 34 Zsolt 147,20 35 Jakoba idôsebbik fia, 1226-ban már inkább fiatalember volt. 36 Józs 23,14 37 2Kir 24,17 38 Siracusa közelében. 39 Ceprano és Ceccano között. 40 Szám 14,5 41 Szójáték: terrestre naufragium -- caeleste suffragium. 42 Latium tartományban, a Tirrén-tenger partján. 43 1922 óta Tarquinia. 44 Szójáték: fusioni confusio succedit 45 Szójáték: successit confusioni refusio gaudiorum 46 Kétségtelenül Celanói Tamás testvérnek. 47 Az ókori Fregellae a Liris folyó mentén. 48 Szicíliában, a siracusai tartományban. 49 Bölcs 15,11 50 A János evangéliumhoz írt magyarázatából (PL 35,1602) 51 Apuliában, a Monte Gargano északi lejtôjén. 52 Volterra és Poggibonsi között. 53 Castrogiovanni tartományban. 54 A szent kenet feladását követô imádság. 55 Calabriában. 56 Szicília észak-nyugati partján. 57 Lásd: 1Cel 140 58 Lásd: 1Cel 141 59 Arpinum Marius és Cicero szülôvárosa Latiumban. 60 Sora és Arpino között. 61 Szent Ferenc egyik kedves remetesége. 62 Apuliában 63 Perfectus: tökéletes. Valószínűleg egy kathar eretnek. 64 Ez 4,16 65 Zsolt 31,6 66 Nec tali nisu parere, sed perire. 67 Franciaországban, Tours-tól északra. 68 Péld 31,19 69 A quaracchi kiadók szerint a Campania maior elnevezés a Campania Felixre, vagyis a mai Terra di Lavoróra vonatkozik. 70 Spanyolországban, az aragoniai tartományban. 71 Lásd bôvebben 1Cel 63. 72 Iseo a Brescia tartományban a Lago d'Iseo mellett fekszik. 73 1248-ban római provinciális volt. 74 Zsolt 146,3 75 1230. május 25-én. 76 A via Appia mentén. 77 Az albanói hegyek déli lejtôjén. 78 Mt 11,25 79 Lásd 1Cel 144 80 Megvilágosult 81 Lásd 1Cel 147--148 82 Bölcs 11,17 83 Zsolt 108,7 84 Lásd 1Cel 136 85 Lásd 1Cel 136 86 Lásd 1Cel 136 87 Lásd 1Cel 136 88 Lásd 1Cel 136 89 Lásd 1Cel 149 90 Lásd 1Cel 149 91 Lásd 1Cel 149 92 Lásd 1Cel 146 93 Lásd 1Cel 146 94 Lásd 1Cel 137 95 Lásd 1Cel 69, itt Illés testvér említése nélkül. 96 A quaracchi atyák gyanítása szerint Aquila. 97 Lásd 1Cel 135 98 Lásd LM 12,9 99 Lásd 1Cel 65 100 1Cel 66 101 Lásd 1Cel 67 102 Praxedis ,,religiosa'' volt, de ezt a szót itt nem szabad apácának fordítani. Egyedül élt házában. A reneszánsz korig sok hozzá hasonló remetenô élt. 103 Zsolt 102,20 és 135,4 104 A régi Interocrium, Rieti és Aquila közt. 105 Ma Sahagún, Kasztíliában. 106 Ókasztíliában a palenciai tartományban. 107 vö. 1Cel 145 108 Célzás a szerzô Elsô Életrajzára. 109 Lásd 1Cel 68 110 Lásd 1Cel 145 111 Lásd 1Cel 143