Kérjük, az itt következô részt (314 sor) ne törölje ki, ha ezt a file-t továbbadja. Köszönjük. ======================================================================== A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár Isten hozta a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárban, a magyarnyelvű keresztény irodalom tárházában! A Könyvtár önkéntesek munkájával mindenki számára elektronikus formában terjeszti Isten Igéjét. A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár bemutatása ------------------------------------------------ Célkitűzés ---------- A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár (PPEK) célja az, hogy mindenki számára hozzáférhetôvé tegye a teljes magyarnyelvű katolikus egyházi, lelki irodalmat elektronikus formában. A lelkipásztori munka támogatása mellett elôsegíti az egyházi kutatómunkát, könyvnyomtatást és az írott, magyar keresztény értékek bemutatását, megôrzését, terjesztését. A könyvállomány mindenki számára ingyenesen rendelkezésre áll az Internet hálózaton keresztül. Egyházi intézményeknek és személyeknek postán is elküldjük a kért anyagot. Állomány -------- Minden szabadon másolható, szerzôi jogvédelem alá nem esô egyházi és vallási vonatkozású kiadvány része lehet a Könyvtárnak: a Szentírás (többféle fordításban), imakönyvek, énekeskönyvek, kódexek, pápai dokumentumok, katekizmusok, liturgikus könyvek, teológiai munkák, szentbeszéd-gyűjtemények, keresztutak, lelkigyakorlatok, himnuszok, imádságok, litániák, istenes versek és elbeszélések, szertartás- könyvek, lexikonok, stb. Irányítás, központ ------------------ Központ: St. Stephen's Magyar R.C. Church 223 Third St., Passaic, NJ 07055, USA (Az Egyesült Államok New Jersey államában levô Szent István Magyar Római Katolikus egyházközség) Levelezés: Felsôvályi Ákos 322 Sylvan Road Bloomfield, NJ, 07003, USA Tel: (973) 338-4736 Fax: (973) 778-4263 e-mail: felso@home.com A Könyvtár használata, a könyvek formája ---------------------------------------- Ebben az elektronikus könyvtárban nincs olvasóterem, hanem a szükséges könyveket ki kell venni (vagyis ,,letölteni''). Letöltés után mindenki a saját számítógépén olvashatja, ill. használhatja fel a szöveget. A hálózaton keresztül böngészni, ill. olvasni drága és lassú. A saját személyi számítógép használata a leggyorsabb és legolcsóbb, a könyv pedig az olvasó birtokában marad. Azoknak, akik nem rendelkeznek Internet-kapcsolattal, postán elküldjük a kért könyveket. Ebbôl a könyvtárból ügy kölcsönözhetünk, hogy nem kell (és nem is lehet) a kikölcsönzött könyveket visszaadni! A Könyvtár a kiadványokat kétféle alakban adja közre: 1. formálatlan szövegként, ami a további feldolgozást (könyvnyomtatás, kutatómunka) teszi lehetôvé szakemberek számára és 2. a Windows operációs rendszer Súgó (,,Help'') programjának keretében, ami a könnyű olvasást és felhasználást teszi lehetôvé mindenki számára (a szövegek -- külön begépelés nélkül -- egy gombnyomással egy szövegszerkesztô programba vihetôk át, ahol azután szabadon alakíthatók). A Könyvtárban található file-ok neve ------------------------------------ Minden kiadvány négyféle file formában található meg a Könyvtárban: text file (formálatlan változat), help file (,,Súgó'' formátum), sűrített text file és sűrített help file. Ezenkívül minden help file-hoz tartozik egy ikon file. Minden file nevének (file name) a két utolsó karaktere a verziószám (01 az elsô változaté, 02 a másodiké, stb). A file nevének kiterjesztése (file extension) mutatja a file típusát: txt: text file, zpt: sűrített text file, hlp: help file, zph: sűrített help file és ico: a Help file-hoz tartozó icon file. Például a Vasárnapi Kalauz című könyv elsô változatának (,,01'') négy formája: VASKAL01.TXT, VASKAL01.HLP, VASKAL01.ZPT, VASKAL01.ZPH; az ikon file pedig: VASKAL01.ICO. A sűrítést a legelterjedtebb sűrítô programmal, a PKZIP/PKUNZIP 2.04 DOS változatával végezzük. A sűrítés nagymértékben csökkenti a file nagyságát, így a letöltés/továbbítás sokkal gyorsabb, olcsóbb. A file-t használat elôtt a PKUNZIP program segítségével kell visszaállítani eredeti formájába. (Például a "PKUNZIP VASKAL01.ZPH" utasítás visszaállítja az VASKAL01.HLP file-t.) A file-ok felhasználási módjai ------------------------------ Mivel minden művet kétféle formában ad közre a Könyvtár, a következô kétféle felhasználási mód lehetséges. 1. A text file felhasználása Ez a file formálatlanul tartalmazza az anyagot. A felhasználó betöltheti egy szövegszerkesztô programba, és ott saját ízlése, szükséglete szerint formálhatja. Például ha az anyagot ki akarjuk nyomtatni könyv alakban (feltéve, hogy az szabadon publikálható), akkor ebbôl a text file-ból könnyen elô tudjuk állítani a nyomdakész változatot. Vigyázat! A text file minden sora sorvég-karakterrel végzôdik, ezeket elôbb el kell távolítanunk, és csak utána szabad a formálást elkezdenünk. A szövegben a kezdô idézôjelet két egymást követô vesszô, a felsô idôzôjelet két egymást követô aposztrófa és a gondolatjelet két egymást követô elválasztójel képezi (lásd a szöveg formájára vonatkozó megkötéseket késôbb). Az egyes fejezeteket csupa egyenlôségjelbôl álló sorok választják el egymástól. A file eleje ezt az ismertetést tartalmazza a Könyvtárról. Ezt a text file-t felhasználhatjuk szövegelemzésre is, amihez természetesen szükségünk van valamilyen elemzô programra. 2. A,,súgó'' file felhasználása Ez a file formátum igen egyszerű olvasást, felhasználást tesz lehetôvé a Windows operációs rendszerben megszokott ,,súgó'' programok formájában. (Az ajánlott képernyô felbontás VGA.) Az elektronikus könyv legnagyobb elônye az, hogy a szöveg elektronikus formában áll az olvasó rendelkezésére. A ,,Másol'' gombbal a teljes fejezet átvihetô a vágóasztalra [Notepad]) és onnan a szokásos módon: ,,Szerkesztés'' és ,,Másol'' [Edit és Paste] paranccsal bármilyen Windows szövegszerkesztôbe. Ugyanezt érjük el a Ctrl+Ins gombok együttes lenyomásával is. Ha nem akarjuk a teljes szöveget átvinni, akkor használjuk a ,,Szerkesztés'' [Edit] majd a ,,Másol'' [Copy] utasítást a program menüjérôl, minek következtében a fejezet teljes szövege megjelenik egy Másolás párbeszéd-panelban. A kijelölt szövegrészt a ,,Másol'' utasítás a vágóasztalra [Notepad] viszi, és onnan az elôbbiek szerint folytathatjuk a munkát. A programból közvetlenül is nyomtathatunk fejezetenként a ,,File'' és ,,Nyomtat'' [Print] utasítással. A nyomtatott szöveg formája kissé eltérhet a képernyôn láthatótól. A nyomtatott szöveg betűtípusa ,,Arial'', betűmérete 10 pontos. Ha más formátumra, betűtípusra vagy -nagyságra van szükségünk, akkor vigyük elôbb a szöveget a szövegszerkesztô programunkba, ott állítsuk be a kívánt formátumot, és utána nyomtassunk. Ahhoz, hogy a ,,súgó'' file-t használni tudjuk, a következôket kell tennünk (a ,,Vasárnapi kalauz'' című könyvvel mutatjuk be a lépéseket). 1. A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárból töltsük le a VASKAL01.HLP és a VASKAL01.ICO file-okat a saját gépünk ,,C:\PAZMANY'' nevű alkönyvtárába. (A VASKAL01.HLP helyett letölthetjük a sokkal kisebb VASKAL01.ZPH file-t is, de akkor letöltés után ki kell bontanunk a "PKUNZIP VASKAL01" utasítással.) 2. Készítsünk egy programindító ikont. A Programkezelôben kattintsunk elôször a ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű programcsoportra. (Ha az még nincs felállítva, akkor hajtsuk végre a fejezet végén leírt ide vonatkozó utasításokat.) Ezután válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és ,,Program'' utasításokat a menürôl. A párbeszed-panelban a következôket gépeljük be: Megnevezés: Vasárnapi Kalauz Parancssor: WINHELP C:\PAZMANY\VASKAL01.HLP Munkakönyvtár: C:\PAZMANY Ezután kattintsunk az ,,Ikon'' nevű utasításra, és adjuk meg a C:\PAZMANY\VASKAL01.ICO file-t. Ha ezután rákattintunk az így felállított ikonra, a program elindul, és olvashatjuk a könyvet. A ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű programcsoport felállítása: A Programkezelô menüjérôl válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és ,,Programcsoport'' utasítást. A párbeszéd-panelban a következôt gépeljük be: Megnevezés: Pázmány Péter E-Könyvtár Ezután zárjuk be a párbeszéd-panelt. Hogyan lehet a könyvekhez hozzájutni? ------------------------------------- A könyveket bárki elektronikus úton letöltheti a Könyvtárból (lásd a Könyvtár Internet címét) vagy postán megrendelheti (lásd a postai címet). Egyházi intézményeknek és személyeknek ingyen küldjük el a könyveket, mások a rendeléssel együtt 3 dollárt vagy annak megfelelô pénzösszeget küldjenek a lemez- és postaköltség megtérítésére. A Könyvtár használatának jogi kérdései -------------------------------------- Az általános elvek a következôk: 1. A Könyvtár mindenkinek rendelkezésére áll személyes vagy tudományos használatra. Ha a Könyvtár anyagát publikációban használják fel, akkor kérjük az alábbi hivatkozás használatát: ,,A szöveg eredete a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár -- a magyarnyelvű keresztény irodalom tárháza.'' 2. Egyházi intézmények és személyek kereskedelmi célokra is ingyenesen használhatják a Könyvtár anyagát, csak azt kérjük, hogy a kiadványuk elején helyezzék el az elôbbi utalást. A Könyvtár fenntartja magának azt a jogot, hogy eldöntse: ki és mi minôsül egyházi személynek, ill. intézménynek. Kérjük, keresse meg ez ügyben a Könyvtárat. 3. Ha a Könyvtár kiadványait nem egyházi intézmény vagy személy kereskedelmi célokra használja fel, akkor az elôbbi utalás feltüntetésén kívül még kérjük a haszon 20%-át a Könyvtár számára átengedni. A befolyt összeget teljes egészében a Könyvtár céljaira használjuk föl. Elôfordulhat, hogy ezek az elvek bizonyos könyvekre nem vonatkoznak, mert a szerzôi jog nem a Könyvtáré. Az ilyen könyv része az állománynak, lehet olvasni, lelkipásztori munkára felhasználni, de kinyomtatása, -- bármilyan formában --, tilos. Az ilyen jellegű korlátozások minden könyvben külön szerepelnek. (Lásd a könyvek elektronikus változatáról szóló fejezetet!) Hogyan lehet a Könyvtár gyarapodásához hozzájárulni? ---------------------------------------------------- Minden pénzügyi támogatást hálásan köszönünk, és a központi címre kérjük továbbítani. Az anyagi támogatásnál is fontosabb azonban az az önkéntes munka, amellyel állományunkat gyarapíthatjuk. Kérünk mindenkit, akinek a magyar katolikus egyház sorsa és az egyetemes magyar kultúra ügye fontos, hogy lehetôségeinek megfelelôen támogassa a Könyvtár munkáját. A munka egyszerű, bárki, -- aki már használt szövegszerkesztô programot --, részt vehet benne. Hogyan lehet az állomány gyarapításában részt venni? A munka egyszerűen egy-egy könyv szövegének számítógépbe való bevitelét jelenti. Elôször optikai beolvasással (szkennolással), automatikus úton, egy nyers szöveget készítünk, amit aztán az önkénteseknek ki kell javítaniuk. A munka lépései így a következôk: 1. Ellenôrizzük, hogy a kiválasztott könyv szabadon másolható-e (nem esik-e szerzôi jogvédelem alá), vagy meg lehet-e kapni a Könyvtár számára a másolás jogát. Ez ügyben vegyük fel a kapcsolatot a Központtal. 2. Ellenôrizzük, hogy a könyvet még nem kezdte-e el senki begépelni. Ez ügyben is vegyük fel a kapcsolatot a Központtal. A Könyvtár állandóan tájékoztat a begépelés alatt álló munkákról. 3. A könyvet küldjük el a Központnak, ahol optikai beolvasással elkészítik a nyers szöveget. 4. A Központ visszaküldi a nyers szöveget egy számítógépes lemezen a könyvvel együtt. A nyers szöveget tetszôleges szövegszerkesztô- formában lehet kérni. Ha az eredeti kiadvány nem alkalmas optikai beolvasásra (rossz minôség, régies betűtípusok stb. miatt), akkor az önkéntesnek kell a nyers szöveget is begépelnie. 5. Végezzük el a nyers szöveg ellenôrzését és javítását. Ez a munka legidôigényesebb része, és ettôl függ a végleges szöveg helyessége! Kövessük a szöveg formájára vonatkozó megállapodásokat (lásd a következô részt). 6. A kész szöveget küldjük vissza lemezen a Központnak. 7. A Könyvtár ezután elkészíti a kívánt file-formákat és a könyvet behelyezi a Könyvtár állományába. Megkötések a szöveg formájára ----------------------------- Mivel mindenki számára hozzáférhetô módon kell a szövegeket tárolnunk, egyszerűségre törekszünk. Általános szabály az, hogy semmilyen tipográfiai karaktert vagy kódot nem használunk, csak a billentyűzetrôl bevihetô karakterek szerepelhetnek a szövegben. A szöveg készítésekor kérjük a következô megállapodásokat betartani: 1. Margó: 1 hüvelyk (2.54 cm) bal- és jobboldalt. 2. Betűtípus: Arial, 10 pontos. 3. Alsó idézôjel: két vesszô szóköz nélkül, felsô idézôjel: két aposztrófa szóköz nélkül, gondolatjel: két elválasztójel szóköz nélkül, idézôjel idézôjelen belül: aposztrófa (alsó és felsô idézôjelként egyaránt). 4. Tabulátor karakter megengedett (a tabulátorokat fél hüvelyk, azaz 1.27 cm távolságra kell egymástól beállítani). 5. Semmilyan más formálási kód nem megengedett. 6. Lábjegyzet helyett szögletes zárójelbe kerüljenek a hivatkozások száma (pl. [1]), és a hozzátartozó magyarázatok a file legvégén egymás után, mindegyik új sorban kezdve. Érdeklôdés/Javaslat ------------------- A már meglevô állományról, a készülôfélben levô könyvekrôl, az önkéntes munka lehetôségeirôl és a Könyvtár legújabb híreirôl a következô címeken lehet tájékoztatót kapni: 1. levél: St. Stephen's Magyar R.C. Church 223 Third St., Passaic, NJ 07055-7894, USA 2. elektronikus posta (e-mail): felsoval@email.njin.net 3. elektronikus hálózat (World Wide Web): http://www.katolikus.hu/ppek vagy http://www.piar.hu/pazmany Minôség -- állandó javítás -------------------------- A Könyvtár állományának minôségét állandóan javítjuk, újabb és újabb változatokat bocsátunk közre (a file nevének utolsó két karaktere a változat számát jelenti). Kérjük ezért a Könyvtár minden tagját, olvasóját, hogy jelentsen minden felfedezett szöveghibát. A levélben (postai vagy elektronikus levélben egyaránt), közöljük az új, javított sort az ôt megelôzô és követô sorral együtt. Így a szövegkörnyezetben elhelyezve, könnyű lesz a hibát megtalálni és javítani. Miután a file új változata (új verziószámmal) felkerült a Könyvtárba, a régit töröljük. Kérjük, a könyvekkel és a Könyvtár munkájával kapcsolatos észrevételeit, javaslatait, kritikáját közölje velünk! Segítségét hálásan köszönjük. A könyvtár mottója egy szentírási idézet ---------------------------------------- Ha ugyanis az evangéliumot hirdetem, nincs mivel dicsekednem, hiszen ez a kötelességem. Jaj nekem, ha nem hirdetem az evangéliumot! Ha önszántamból teszem, jutalmam lesz, ha nem önszántamból, csak megbízott hivatalnok vagyok. (1Kor 9,16-17) ======================================================================== ======================================================================== VALLOMÁSOK KÖNYVE I. KI NEKEM KRISZTUS? MIÉRT VAGYOK KERESZTÉNY? Barlay Ö. Szabolcs Lektorálták: Naszályi Emil O.Cist. Futó Károly A millecentenárium emlékére A borító Vágvölgyi Éva akvarellje alapján készült Tartalomjegyzék ======================================================================== Tartalomjegyzék A könyv elektronikus változata Beharangozó I. Ki nekem Krisztus? Ki vagy Uram? Jézus Krisztus megnyitja az Eget felettünk I. A zárt világszemlélet tragédiája és csôdje II. A nyitott Ég Krisztusa A hűséges tanú A Tanítóm A Mesterem A Gyôztes A legjobb barát A Gazdám Jézus (Gyurkovics Tibor) II. Miért vagyok keresztény? -- Ki a keresztény? A bibliás ember Egy új világ felfedezése Az Advent teológiája és a várás művészete A semmihez sem ragaszkodás tudománya Légy irgalmas! Gondolatok az alázatról ,,Hogy örömötök teljes legyen'' ,,Szeress és tégy, amit akarsz?'' A lélekharang üzenete (Utószó) ======================================================================== A könyv elektronikus változata Ez a program az azonos című füzet második kiadásának elektronikus változata. A könyv 1999-ben jelent meg Budapesten a PANAX Kft. Nyomdaüzem készítésében (felelôs vezetô: Nagy József), az ISBN 963 85582 0 2 azonosítóval. Az elektronikus változat a szerzô, Barlay Ö. Szabolcs, engedélyével készült. A könyvet lelkipásztori célokra a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár szabályai szerint lehet használni. Minden más szerzôi jog a szerzô tulajdonában marad. A könyv borítójának festményét teljessegébén és színesben a ,,Szeress és tégy, amit akarsz?'' című fejezet végén hozza a program a rá vonatkozó utalás helyén. A festményt csak megfelelô képernyôbeállítás esetén (256 szín) mutatja a program torzításmentesen. A program címoldala a festmény egy részlete, pár színre redukálva. A nyomtatott kiadvány kapható a szerzônél a következô címen: P. Barlay Ö. Szabolcs 8000 Székesfehérvár Petôfi utca 2. Telefon: 06/30976-4800 ======================================================================== Beharangozó Könyveimben szándékosan nem írok ún. Elôszót vagy Bevezetést! Miért is írnék, hiszen ebben a rohanó világban a legtöbb olvasó nem nagyon tud idôt szakítani rá. És ha máskor sem írtam, most ennek az írásnak eleve nem kívánok ,,bevezetô elôszót'' írni. Helyette olyat teszek, ami látszólag megkerüli az olvasást, és nem a szemre, hanem a fülre kíván hatni. Ezért nevezem beharangozónak ezt a pár sort... Sajnos ritkán szólnak már harangjaink, -- különösen városainkban. Akarva, nem akarva tudomásul vettük, hogy a harangszó ,,zavarja'' sokak nyugalmát; inkább így mondanám: lelkiismeretét! Mert a harangok mindig figyelmeztetnek valamire, jelzést adnak: készüljetek fel, induljatok a templomba, az esküvôre, a temetôbe, imádkozzátok el az Úrangyalát, az Angelust! Vagy amikor ,,félreverik'' a templom összes harangját, figyelmeztetnek, hogy nagy égi vagy földi veszély fenyegeti a népet... Csodálatos hivatás ,,harangozónak'' lenni! Ezt negyven évvel ezelôtt, elsô börtönéveim után éltem át, mikor sem egyházi, sem világi fórum nem tudott, vagy nem akart engedélyt adni paptanári hivatásom gyakorlásához, és harangozó lettem. A két letartóztatásom közti hónapokban éltem át, mit jelent harangozni! Ez nem állás, hanem hivatás, küldetés... Annak fogtam fel akkor is, amikor Pécsett a fölséges fehérségben ragyogó, a Tettye oldalába odaálmodott Havas Boldogasszony templomának nem kinevezett, csak megtűrt harangozója lehettem. Tudatában voltam annak, hogy mit bízott rám a Jó Isten ott fent a hegyen, a város felett! És bár tudtam, hogy az én kis lélekharangom nem versenyezhet a püspöki székesegyház hatalmas bariton csengésű Szent Péter harangjával, mégis -- megvárva az ,,ô'' utolsó kongását --, úgy húztam a kötelet, mint Hunyadi János abban a felejthetetlen Illyés Gyula versben: ,,Húzzad János, húzzad...'', hogy hallja ország-világ a nagy csodát, a nándorfehérvárit, ahol az akkori világ legerôsebb, legjobban felfegyverzett hadseregére, a törökre halálos csapást mértek ôseink. A kis Dávid az óriás Góliátot ott, akkor még legyôzte... És mivel semmi másom nem volt, mint az a kis lélekharang, én is azzal a meggyôzôdéssel húztam kötelét, mint amivel Dávid fogta kezébe a parittyáját, Hunyadi János a kardját, Kapisztrán János a keresztjét! Így lettem hivatásos harangozó mindmáig! Szentmiséim elôtt mindig szól a harang: a Béke Királynôjének kis harangja a Tömô utcai kápolnában, vagy a ferences atyák pesti templomának nagy harangja szombat esti miséim elôtt. -- És ha valahol az erdô mélyén táborozom cserkészeimmel, a tábortűz mellett állva és egymás kezét fogva imádkozunk, mindig meghalljuk a Lélek harangját: ,,Lelkünk mélyén kél a visszhang: bim-bam...'' Ezt a tábortűzi esti harangszót soha nem tudja elfelejteni, aki egyszer hallotta. De nem elég nem elfelejteni, de tovább is kell adnunk. Mert ma megint meg kell tanulnunk harangozni. Ki-ki a maga ,,harangján'' képessége, hivatása és küldetése szerint. * Ezzel máris a lényeghez értünk! Aki megtisztel, és kezébe veszi könyvemet, megérti, hogy mostani helyzetünkben nem is lehet mást tennünk, mint ,,harangozni'', vagyis jelet adni életbe vágó fontos dolgainkra; ,,ahogy lehet'': szóban, írásban tanúságot téve, vagyis vallomást téve. Ezért nevezem könyvemet Vallomásnak, mint ahogy azt tettem és teszem hétrôl-hétre sokak jelenlétében. Megvallom, elmondom, hogy ki nekem Jézus Krisztus, -- hogy miért vagyok keresztény? Hétrôl-hétre jó erre a kérdésre válaszolni, mert csak így ébredünk rá arra, hogy kik is vagyunk, vagy talán nem is vagyunk? Közismert, gyakran emlegetett kifejezés ma az identitás, önazonosulás. Gyakori használata jelzi, hogy baj van a világban! Akármilyen hihetetlenül hangzik, a valóság mégis az, hogy az emberek lassan nem ismernek önmaguk legbensôbb, legigazibb énjére, emberségükre, hitükre, hazaszeretetükre. És bár ezek olyan alapvetô igazságok, hogy eddig fel sem merült kételkedni bennük, ma mégis megkísérlik bizonyítani, hogy a 2 x 2 olykor mégis 5! Így vagyunk hitünkkel is: mások akarják bizonygatni, hogy mit is jelent hívô kereszténynek lenni. Olyanok, akik még kezükbe sem vették az Evangéliumot, nemhogy olvasták volna. Olyanok, akik még nincsenek is megkeresztelve, akik ájtatos manókká szeretnének tenni minket ott bent a templom és a sekrestye félhomályában... Éppen ezért: ,,vere dignum et justum est, aequum et salutare'', vagyis ,,méltó és igazságos, illô és üdvös'', hogy elôször mi magunk szembesüljünk ezekkel a kérdésekkel, méghozzá bátran, egyértelműen, érthetôen, igazán és magyarán. * Az itt összegyűjtött elmélkedések csak látszólag különülnek két csoportba. Valóságban a kettô szervesen összetartozik egymással, hiszen a ,,Ki nekem Krisztus?'' kérdésben eleve benne van a következô témakör, a krisztuskövetés. A keresztény, vagyis a krisztiánusz megszólítás mindig is utalás kívánt lenni, hogy az illetô Krisztus tanítását, eszméit akarja megvalósítani életében, méghozzá teljes szívvel és értelemmel. Tehát az értelem logikája követeli, hogy elôbb a Krisztus- élményt vizsgáljuk meg önmagunkban, és ehhez csatlakozzék a krisztuskövetés témája. A könyv címe látszatra sok szubjektív elemet foglal magában. Ennek két oka van. Egyrészt nem kívánok senkit megtéríteni, -- legfeljebb segíteni szeretnék azoknak, akik Krisztus követését tűzték ki maguk számára. Másrészt érzékeltetni szeretném, hogy a hitigazságokat nemcsak tanítani lehet, hanem bemutatni azt, ami elemi erôként magával ragadja lelkünket. Az Úr Jézus ugyanis nemcsak Igazság, de Élet is! Olyan mint a könyv borítóján látható elbűvölô élmény: az égen az éltetô, fénylô napkorong, lent a megvilágított víztükör, rajta a vitorlás és a csónakban az ember, aki úton van: halad a túlsó part felé. Mert Jézus Urunk nemcsak Igazság és Élet, de Út is! Én mindössze azt tettem, hogy leírtam, mit látok ,,útközben'', amint felvont vitorlámba belekap a Szél, mely ott fúj, ahol akar (Jn 3,8). És közben szól a Lélek harangja: Vivos voco! A legtöbb harangon ugyanis régen ez volt olvasható: Hívom az élôket. Azokat, akik keresik Jézust, hogy követôivé válhassanak! ======================================================================== Ki vagy Uram? A kérdés olyan régi, mint maga az ember. Nemcsak mi magunk tapasztaljuk, hogy nem könnyű a helyes, megnyugtató válasz, de maga a Szentírás is ezt bizonyítja. A történelem bármelyik korszaka ugyancsak errôl visszhangozik. A mi századunk különösen arról nevezetes, hogy legnagyobb gondolkodóink, íróink, tudósaink szenvedélyes istenkeresôk, és ha másként nem tudják kifejezni magukat, ,,hiszek hitetlenül'' szavakat kiáltanak az ég felé. És ezt nem szabad kézlegyintéssel elintéznünk, mert e kérdések és jajkiáltások mélyén ôszinte, igazi Isten utáni szomjúság örvénylik. Nem szabad elfelejtenünk, hogy századunk nagy szentje, Charles de Foucauld a megtérése elôtti hónapokban még így ismételgette különös imáját: ,,Istenem, ha létezel, add, hogy megismerjelek''. Add, hogy megismerjelek! Lényegében itt és ezzel kezdôdik minden, akárcsak az életben, a barátságok, kötôdések, házasságok esetében. Elôbb megismerni, hogy abból szervesen bontakozhassék ki az értelmes, megalapozott szeretet-közösség. Elôbb meg kell, meg kellene ismerni Krisztust, hogy megszerethessem. Ezen a téren mérhetetlen a lemaradásunk. Nem ismerjük az Urat, -- éppen ezért értelmetlen a papok, szülôk türelmetlensége a családok közönye miatt. Addig hiába is várjuk a megkeresztelt, de a templomainkat kerülô tízezreket is, amíg nem ismerik meg Jézust. Hogy tudnák szeretni mindazt, amit elvárna tôlük az Egyház, ha nem mutatjuk meg nekik Jézust? Pedig óriási igény feszül az emberek lelkében, még a pogányoknál is, csak mi nem tudjuk kielégíteni igényüket. Bizonyára azért nem, mert mi sem ismerjük az Urat. Aligha vagyunk különbek, mint a francia utazó, akirôl Ossendowski ír a Szahara lelke című könyvében. Afrikai útja alkalmával találkozott egy pogány papnôvel, aki már hallott Jézusról, sôt isteni lénynek tartotta. Éppen ezért nevezte Aisszának. (Az ô nyelvükön ezzel a szóval fejezik ki az istenséget.) Szóba elegyednek, és az európai megkérdezi a papnôt: Miért gondolod, hogy Aissza (Jézus) isten? Megdöbbentô volt a feketebôrű asszony válasza: Mert aki úgy el tud felejtkezni önmagáról mások kedvéért, mint a ti Aisszátok, az nem lehet közönséges ember. Az író ezután épp arról számol be, amirôl az imént szó volt. Ti. a papnô megkérte a francia utazót, hogy beszéljen sokat Aisszáról, mondjon el mindent, amit csak tud róla, és tanítsa meg ôt arra az imára, amellyel hozzá szokott imádkozni... És a francia bevallotta, hogy nem tud róla semmit, mert nem ismeri, és nem szokott hozzá imádkozni. -- Eddig a történet! Érdemes ezen elgondolkodni: egy megkeresztelt európai nem tud a pogánynak mit mondani arról a Krisztusról, akinek köszönheti, hogy ,,európai''. Krisztustalan világban élünk, és nemcsak itt, de Nyugaton is. Évszázadok lassú, de biztos folyamatának eredménye ez. A Descartes-i kételkedéstôl az Isten halálát hirdetô Nietzscheig és Camus lázadásáig (,,Lázadok, tehát vagyok'') közel három évszázad telt el. Nem lehet csodálkozni, hogy a francia utazónak nincs mit mondania Jézusról... Hogy az ún. Nyugat hová jutott, azt a legújabb egyházi felmérések is hűen tükrözik: Franciaországban 35 évvel ezelôtt 6.000 kispap jelentkezett a szemináriumokban. Most mindössze 1.100. -- Viszont Ázsia nem keresztény országában, Indiában 1960-ban csupán 1.000 kispap készült a papságra, -- most 7.680! Az arány önmagában is jelzi, hogy hol keresik Krisztust? Franciaországban, amelyet valamikor az ,,egyház leghűségesebb leányának'' neveztek vagy Ázsiában, ahol Teréz anya és leányai tesznek Róla tanúságot?! És nálunk, Magyarországon, melyet évszázadokon át az európai kereszténység védôpajzsának neveztek? Nálunk mi a helyzet? -- A Magyar Televízió hírül adta, hogy Húsvétkor 300 budapesti lakost kérdeztek meg telefonon, hogy számukra mit jelent maga a fogalom: ,,húsvét''. A megkérdezettek 13%-a válaszolta azt, hogy ez a nap vallási tartalmat jelent nekik. Majd megszólalt egy lakótelepi fiatal pap, és elmondta szomorú statisztikáját: 170 iskolás közül 10 gyerek jár hittanra... Vagyis Budapesten is, mint az ország többi részében, a szülôk legfeljebb ,,küldik'' hittanra gyermekeiket, de ôk maguk nem ismerik Jézust! Krisztustalan világban élünk! Az ország szívének nevezett fôváros is -- számításom szerint -- 80-90%-ban Krisztus ismerete és szeretete nélkül éli mindennapi életét. A megkeresztelt katolikusok hatmilliós létszáma ténylegesen egymillió templomba járó hívôt jelent; de közülük is hányan mondhatják, hogy ismerik, szeretik és követik Jézust? Ezért életbevágó sorskérdés: Ki vagy Uram? Ezt minduntalan kérdezni, mondani, kiáltani kellene, úgy mint a próféták, a szentek, a filozófusok, tudósok, írók, művészek... Úgy mint Mózes, aki addig nem mert népe elé állni, míg nem kapott választ az Úrtól: ,,ha megkérdezik, mi a neve, mit feleljek erre?'' (Kiv 3,13). Valóban addig nem állhatok mások elé, nem hirdethetem az Evangéliumot, míg nem tudom, hogy ki vagy Uram? Mert nekem szegezik a kérdést: ismered-e? Találkoztál-e vele? -- Örök emberi igény: kell tudnom, hogy ki az Isten? És éppen ezért jogos az igényünk, a vágyunk, hogy választ is kapjunk rá. És az Isten válaszol. Sôt! Olykor az az érzésem, hogy Ô maga is akarja, szinte ,,provokálja'', hogy kérdezzük. Néhány jelenet a sok közül. -- Igen tanulságos ebbôl a szempontból Keresztelô János élete. Annak ellenére, hogy ô ismerte fel elsôként Jézusban a messiást, az Isten Bárányát, mégis jónak látta tanítványait elküldeni az Úrhoz, hogy ô oszlassa el a kételyeiket: ,,Te vagy-e az, akinek el kell jönnie, vagy mást várjunk?'' Mutatja ez a jelenet, hogy még Jézus legszűkebb ismeretségi körében is felmerülhet az imént megfogalmazott alapkérdés: Ki vagy Uram? Valóban Te vagy az, akinek mondanak? (vö.: Mt 11,2-6) Tôled szeretném hallani! Még meglepôbb az a történet, amelyrôl az evangéliumok számolnak be: Amikor Jézus a Jordán forrásvidékénél épült Cézárea közelében nemcsak arra kért tanítványaitól választ, hogy a nép kinek és minek tartja ôt, hanem külön felszólítja ôket, hogy ôk is nyilatkozzanak: ,,hát ti kinek tartotok engem'' (Mt 16,16). Ezért mondtam az imént, hogy Jézus olykor még a ,,provokációt'' is felhasználja, hogy döntésre vigye lelkünkben a vele kapcsolatos alapkérdést. Ez is mutatja, hogy Urunknak nem közömbös, hogy mit tartunk róla. És ha apostolainak nekiszegezte a kérdést, mindegyikünkkel ezt teszi. És ez kimondhatatlanul jó, mert jelzi, hogy Jézus mennyire fontosnak tartja véleményalkotásunkat. Az apostoloknak feltett kérdésre ugyanis nemcsak Péter válasza hangzott el, -- és a történelem folyamán sem képes azonnal mindenki Simon Péter hitvalló szavait Jézus lába elé tenni: ,,Te vagy a messiás, az élô Isten fia!'' Az Úr Jézus nagyon jól ismeri az emberi értelem tökéletlenségeit, korlátait, befolyásolhatóságát, és nem csodálkozik, ha akár földi életében, akár a történelem folyamán bármikor kérdésekkel ostromolják: Mondd meg, ki vagy? ,,Meddig tartasz még bizonytalanságban minket? Ha te vagy a Messiás, mondd meg nekünk nyíltan!'' (Jn 10,24) Ezen Jézus nem csodálkozik. Ellenkezôleg! Amikor Simon Péter társai nevében elmondta hitvallását, akkor Jézus nyíltan kijelentette, hogy ezt a váratlan konfessziót csak úgy volt képes megtenni, hogy erre a Mennyei Atya adott számára felvilágosítást. Valóban így van: Jézus istenségét felismerni képtelenség emberi okoskodással. Nem véletlenül jegyezte meg azonnal az Úr: ,,Boldog vagy Simon, Jónás fia! Nem a test és vér nyilatkoztatta ki ezt neked, hanem az én Mennyei Atyám'' (Mt 16,17). A ,,mondd meg, ki vagy'' alapkérdésre a legszélsôségesebb válaszokat halljuk. A feleletek vagy nyíltan vagy burkoltan, esetleg újabb kérdésben megfogalmazva hangzottak el, és hangzanak el ma is. Van aki Kaifás módszerével kényszerítené válaszra Jézust: ,,Esküvel kényszerítelek az élô Istenre: mondd meg, te vagy-e a Messiás, az Isten fia?'' (Mt 26,63) És Jézus válaszol, vagy hallgat. Ha a fôpap Istenre hivatkozik, válaszol, -- ha az erkölcstelen, cinikus Heródes kérdezi, hallgat (Lk 23,10). Pilátus is kérdezi, és Jézus válaszol, mert némi jóindulatot lát lelkében. Szeretné rávezetni az igazságra, de Pilátus minden igazság iránt közömbös, még most is, amikor maga az Igazság áll elôtte! Végtelen azoknak a száma, akik meg sem várják Jézus válaszát, és nem is kutatnak az igazság után, hanem eleve hiedelmekre, féligazságokra hallgatva, maguk adják meg a választ. Mi mindent mondottak már kétezer év óta Jézusra? Ráfogták, hogy forradalmár, amolyan szocialista néptribun, -- hogy hipnózissal szédítette a népet, elsôsorban tanítványait, -- hogy naiv idealista, akinek eszméi megvalósíthatatlanok, -- hogy melegszívű humanista, aki minden bűnt megbocsát, -- hogy (és most idézem az evangéliumot) ,,az a csaló...'' (Mt 27,63)... És sorolhatnánk a jelzôket, véleményeket a végtelenségig. Azt azonban érdemes megjegyezni, ezek egyike sem látta meg Jézusban az Isten fiát. Mennyi szépet ír Márai Sándor is Jézusról (,,lángész az irgalomban, zseni a kegyelemben...''), de csak az embert látja benne... Nem ismerte ô sem igazán, egészen, teljesen. Igy nem is szerethette... Kételkedett benne, halálát nem bízta Rá... Öngyilkos lett. Talán éppen emiatt? * Ahány ember, annyi sors! Az istenkeresésnek is van ,,sorsa'' bennünk. A damaszkuszi úton lovagló keresztényüldözônek másként válaszol az Isten, mint a feltámadás élményébôl egyelôre kimaradt, ,,duzzogó'' apostolnak. Ahány lélek, annyi kérdés és annyi válasz. Saulnak elôbb az út porából kell feltápászkodnia, hogy lelke legmélyebb zugából törjön fel a kérdések kérdése: ,,Ki vagy Uram?'' Ahhoz, hogy Saulból Pál lehessen, elôbb az üldözött Jézus Krisztussal kellett találkoznia. -- Mennyire másként válaszol Tamásnak az Úr! Ha mélyebben elemezzük a Tamás-problémát, nemcsak a kételkedését vesszük észre. Ha ugyanis valakinek, vagy valaminek a hiányát nagyon hangoztatjuk, lényegében azzal épp azt valljuk meg, hogy nagyon óhajtjuk, és szenvedünk miatta. Különösen akkor, ha rá kell ébrednünk arra, hogy közben mások könnyedén birtokba vehették azt, ami nekünk nem sikerült. Nagyon kell ismerni az emberi pszichét ahhoz, hogy Tamás viselkedését megértsük. Erre egyedül Jézus képes, ,,mert ô nem szorul rá, hogy bárki is felvilágosítsa az emberrôl. Tudta ô, mi lakik az emberben'' (Jn 2,25). Nem tudjuk, hogy mi lehetett az oka, de tény, hogy az Úr Jézus többet várt Tamástól, mint a többi apostoltól. A szemrehányásból egyértelműen kiderül, hogy Tamásnak el kellett volna fogadnia társai vallomását az Úr feltámadásáról és megjelenésérôl. Ezzel kellett volna példát adnia mindazoknak, akik mások tanúságtevése alapján jutnak el a hithez. Ehelyett Tamás némi duzzogással azon méltatlankodott, hogy ôt miért nem tüntette ki az Úr Jézus, -- miért jelent meg a többieknek, és neki nem? Mintha Tamás ,,lázadásában'' némi féltékenység is közrejátszana. Minderre azért mutatok rá, hogy felfigyeljünk az Úr Jézus végtelen szeretetére, amikor valaki nagyon keresi a vele való találkozást. Mert mi mást óhajtott Tamás, mint azt, hogy szemtôl szembe láthassa Mesterét, akit annyira szeretett, hogy húsvét elôtt kész volt vele együtt meghalni! (Jn 11,16) A ,,Ki vagy Uram?'' kérdésnek számos változata van. A tamási variáció a legmeghatóbbak egyike. Jézus válaszol neki, anélkül, hogy Tamás ijedtében megszólalna... Ezt teszi velünk is. Egyszercsak váratlanul elénk lép, és mielôtt megkérdeznénk: ,,Ki vagy Uram'', mi magunk ismerünk rá! -- ,,És Tamás felkiáltott: ,,Én Uram, én Istenem!'' (Jn 20,29) ======================================================================== Jézus Krisztus megnyitja az Eget felettünk I. A zárt világszemlélet tragédiája és csôdje Vallomásom Jézus Krisztusról sokkal többrétegű, semhogy egysíkú megközelítésben tudnám megfogalmazni. A mában élô ember, különösen ha keresztény, elmúlt századok eszméinek légkörében él; ami azt jelenti, hogy nemcsak az eszmék pozitív eredményeit, de azok hordalékait is ismeri, és akarva, nem akarva cipeli -- ha nem is a szívében, de a hátán, keresztként. Amikor Krisztusba kapaszkodom, és vallomást teszek róla, akkor abban közvetve az a felismerés is benne rejlik, hogy látom és megélem minden másnak -- eszmének és személynek -- elégtelenségét. Vagyis az idôk folyamán eljut az ember odáig, hogy nemcsak ismeri és idézi Péter apostolnak a jeruzsálemi fôtanács elôtt elmondott vallomását, hanem saját meggyôzôdéseként is vallja, hogy ,,nincsen üdvösség senki másban, mert nincs más senki az emberek között az ég alatt, akiben üdvözülnünk lehetne, csak Jézus Krisztus'' (ApCsel 4,12). Sokak szerint a jelekbôl arra lehet következtetni, hogy egy több évszázadot átívelô hullámvölgynek, örvénylô eszmék szakadékának utolsó fázisához jutottunk el. Ezután sok meglepô újat a hívô ember már aligha hallhat. Legfeljebb az eddigieket különbözô formában variálják az új eszmék megszállott hirdetôi. De éppen azért, mert egy hosszú folyamatnak egy fontos állomásához jutottunk el, érdemes a Krisztus-vallomás sötét hátteréül néhány lényeges megjegyzést tenni, anélkül, hogy az eszmék kitalálóinak személyét bírálnám. Ez egyedül a szívek és vesék vizsgálójának, az egyetlen Bírónak jogkörébe tartozik, -- különben is közülük nem egy közvetlenül vagy közvetett módon korrigálta nézetét, vagy ô maga is beállt az ,,Egyetlen'' táborába. Amikor most egy nagyon rövid összegzést nyújtok az elmúlt évszázadokban lezajlott világnézeti forradalom legfôbb állomásairól, az a szándékom, hogy érzékeltessem, miért elviselhetetlen a nyitottságra szomjas emberi szellem számára az a leplombált, hermetikusan lezárt világ, melyet ôk igyekeznek rákényszeríteni szellemünk nyitott egeket ostromló vágyaira. Talán senki nem gondolta, még maga Descartes sem, hogy milyen lavinaveszély rejlik a ,,cogito ergo sum'' eszmerendszerében. Hiszen, ha saját teremtett értelmem, gondolatom a mércéje a létezésnek, ezzel lemondok a külsô világ, a tôlem függetlenül létezô világ objektív felismerésérôl. Mindennek én vagyok egyetlen mércéje! És ha én kételkedni akarok (dubito ergo sum), ezáltal kétségbe vonható minden, még az Isten is. Sokan észrevették, köztük a szenvedélyes igazság-keresô Babits Mihály is, hogy E. Kant már az értelem aláásásáig jutott el, amikor szigorúan kiszabta az ész korlátait. Hiszen a tiszta ész kritikájával megingatta a talajt a gyakorlati ész követelményei alatt. A lavina megállíthatatlan! Ha ugyanis nem lehet megismerni az Abszolútumot, ha a metafizika lehetetlen, akkor nem lehet fejlôdésrôl, a történelem irányáról sem beszélni, sôt nem lehet ésszerűen megalapozni az erkölcsöt sem. Legfeljebb a matematika törvényei érvényesek, de nem a logikáé, vagy a metafizikáé. Ez már valóban ,,veszedelmes világnézet'', mert amilyen mértékben csökken az ésszerűség, a logikumok tekintélye, olyan mértékben emelkedik a tények tekintélye. Ebbôl szükségképpen meg kellett születnie a Wille zur Macht Nietzsche- i filozófiának. A ,,tényjog'' hirdeti az erôsebb jogát a gyengébb felett. És közben egyik ,,lázadó'' jön a másik után, és mindegyik számon kéri Istent a teremtésért; visszautasítják azt a világot, amelyben a Rossz oly nagy helyet foglal el. Kezdik káromolni emiatt az Istent. Majd késôbb úgy kezelik, mint velük egyenrangú lényt: megidézik az emberi igazságszolgáltatás elé. Baudelaire ,,megjátssza'' a romantikusok Sátánját, de az Isten még fogva tartja ôt. Dosztojevszkij Karamazov Ivánja kezében a bárd lehull: egy olyan Isten, aki hagyja, hogy az ,,igazak'' szenvedjenek, méltó a halálra. Aztán jön Nietzsche és megállapítja: az Isten meghalt. De van még az Istennek egy bázisa: az emberek lelkiismerete. Tehát neki ez ellen kell most harcolnia, az erkölcs ellen. Mert ha Isten nincs, minden megengedett. Ezért kimondja: mivel Isten meghalt, vagyis nincs, tehát nincs morál! -- De mit kezdjenek a lázadók a világgal? Míg kézzelfogható a teremtett világ, abból következtetni lehet a Teremtôre. Tehát még nem érzik teljesen szabadon magukat. És máris itt vannak Rimbaud és társai, a szürrealisták, a ,,lázadás specialistái''. Ôrjöngô dühvel porrá zúzzák a teremtés minden elemét, és maguk teremtenek egy új univerzumot, amelynek már semmi köze sincs a Teremtô Istenhez. Vagyis az ember, -- szerintük -- fölöslegessé tette Istent! Az örvény utolsó szakadékához értünk el: a fellázadt emberig, L'Homme révolté-ig, Albert Camus-ig. Szerinte ,,lázadunk, tehát vagyunk''. Teóriája válasz az elôbbiek metafizikai lázadására. Ez már a fasizmus és a bolsevizmus korszaka, melyben a lázadás forradalommá fajul. Az Isten elleni harc igazán a politikai forradalommal kezdôdik, a történelmi lázadással. Az emberek, hogy bebizonyítsák: tudnak Isten nélkül élni, erejüket összeadják, és olyan szervezetet hoznak létre, mely szemben állhat mindennel, az Éggel is. Ilyen szervezet vagy az egyéni terrorizmusban, vagy az állami terrorizmusban ölt testet. Az utóbbi két formában jelentkezik -- tudjuk tapasztalatból -- a fasizmus és a bolsevizmus terrorjában. Mindegyik azzal az ambícióval lépett fel, hogy az Isten halála után, megépíti végre az istenített emberek birodalmát... Hogy miért gondolják sokan, -- velem együtt -- hogy ez a szakadék utolsó örvénye? Mert Camus éppen a mi 1956-os szabadságharcunk heteiben döbbent rá, hogy ez a filozófia is hazug: halálra ítélték Istent, és még sem jött létre az istenített emberek birodalma! * E korán sem teljes körkép láttán minduntalan az Apostolok Cselekedeteinek ötödik fejezetében olvasottakra gondolok, Ananiás és Szafira történetére. Ez a házaspár összebeszélt, hogy becsapják az apostolokat: letagadják eladott birtokuk igazi árát, hogy kevesebbet adjanak a jeruzsálemi közösség kasszájába. Annak ellenére, hogy erre senki sem volt kötelezve és mindenki annyit adott önként, amennyit akart! És ha nem adott semmit, az sem volt szégyen. Elôbb Ananiás jött be a szobába, és Péter leleplezte. Rámutatott minden bűn lényegére: ,,Miért akartad becsapni a Szentlelket? Nem embereknek hazudtál, hanem Istennek''. E szavak hallatára Ananiás holtan rogyott össze, és holttestét kivitték... Röviddel ezután jött az asszony, aki semmit sem tudott az imént történtekrôl, -- azt sem tudta, hogy férje már nem él. Péter ôt is vallatóra fogta, -- Szafira is ugyanazt hazudta, mint a férje. Péter ekkor rászólt: ,,Miért tettétek próbára az Úr Lelkét? Nézd, azok akik eltemették férjedet, már a küszöbre tették lábukat, hogy téged is kivigyenek.'' Erre az holtan rogyott össze lábainál. A belépô ifjak már halva találták. Kivitték tehát, s férje mellé temették... De az utolsó mondatot is érdemes emlékezetünkbe idézni: ,,Nagy félelem fogta el az egész egyházat, s mindenkit, aki csak hallott errôl az eseményrôl'' (ApCsel 5,1-11). Az eddigiekbôl nyilvánvaló, hogy a felsorolt szellemi lázadók hosszabb távlatban halálra ítélték önmagukat, mert gyökerükben hazugságot hirdettek: tagadták a tényeket, a létezô valóságot, és saját tagadásukat akarták elfogadtatni a világgal. Legszívesebben ,,Az írástudók árulásának'', Julien Benda könyvének megállapításaival bélyegezném meg azt a lélekmérgezést, melyet ezek a lázadók okoztak az emberiség életében. A szellem világában ugyanis másként hatnak a mérgek, mint a fizikai, testi világban. A természet azonnal reagál a mérgekre, de a szellemi élet síkján évtizedek, századok kellenek, mire a téveszmék a ,,kisemberek'' életét is tönkre teszik. Közel száz év telt el azóta, hogy Nietzsche megírta könyvében az Isten halálát, -- és most mázolják rá a falakra az anarchisták: Meghalt az Isten! Az Istent káromló ,,szellemi vírus'' most roncsolja a társadalom legalsó rétegét is. De érdemes arra is felhívni a figyelmet, hogy a fertôzés folyamata sokkal szerteágazóbb. A ,,vírusokat'' ugyanis nagynevű írók, költôk, alkotóművészek és a szellemi élet számtalan képviselôje szinte szünet nélkül és minden rendelkezésükre álló eszközzel, burkoltan vagy nyíltan a rádióban, képernyôn, moziban, színházban tovább adta a nézôknek, olvasóknak, hallgatóknak. Olyan ez a fertôzés és fertôzôdés, mint a csernobili sugárzás: látszatra semmi sem történik, sôt átmenetileg a vegetáció megerôsödik, megnagyobbodnak a gyümölcsök, de aki táplálékként veszi magához, a halált eszi, issza és magát a rákot asszimilálja szervezetében. Igy jutottunk el az Isten és Krisztus nélküli mába, az erkölcsi nihilizmus, az erôszak, az anarchia világába. Az írástudók árulása megfertôzte az egész életet. És most a nagy képrombolók elérték azt, hogy az ,,isten halála'' után az ember is halott! Beckett abszurd drámáiban ezt a ,,hullaszagot'' lehet érezni, -- ahogy egyik hôse mondja -. Kevés író menthetô fel az alól a vád alól, hogy nem terjesztette közönyével vagy lázadásával ezt a ragályt. És mi, olvasók csak késôbb, rendszerint az író halála után tudjuk meg feljegyzéseibôl, naplóiból, hogy a nagy képrombolók felfogását elfogadta. Ki gondolta volna ,,menetközben'', hogy egy-egy Németh László-i dráma, vagy egy-egy Márai Sándor-i regény mögött is ez a szellem vergôdött. Ittuk szavaikat, és észrevétlenül megfertôzôdött a lelkünk. Mindezt tudnia kell annak, aki ismerni akarja azt a világot, melyben él. Az értékek helyébe lépô értéktelenség, maga a halál. Fel kell ismernünk, hogy egy gyökeréig mérgezett világban élünk! Elgondolkoztató, hogy az imént csupán futólagosan megemlített gondolkodók megkeresztelt emberek voltak, vagyis olyanok, akiknek Krisztust kellett volna képviselniök. Valójában épp az ellenkezôjét tették: elfordultak tôle, sôt aposztatákká váltak. Pedig volt köztük nem egy, aki pap, sôt szerzetes is szeretett volna lenni életének egy-egy szakaszában. Ezen azért érdemes elgondolkodni, mert bár ismerték az Evangéliumot és a benne rejlô eszméket -- Erasmus ezt Krisztus filozófiájának nevezte -- mégis messze lemaradtak a Krisztus elôtti nagy gondolkodóktól. Egy mondatban összefoglalva: a megkeresztelt, de hitüket megtagadó nyugati gondolkodók még a Krisztus elôtti, tehát ,,kereszteletlen'' bölcselôknél is reménytelenebb sötétségbe taszították az élet nagy kérdéseire választ keresô emberiséget. Elég ha Platonra vagy Aristotelészre gondolunk. Mindketten az emberi gondolkodás legmagasabb csúcsára hágtak fel, és a maguk erejébôl eljutottak a fizikán túli világnak, a metafizikai igazságoknak régióiba. Nem véletlen, hogy mindkettôjük eszmerendszerét alkalmasnak találták a legnagyobb keresztény gondolkodók, és Platont szent Ágoston, Aristotelészt szent Tamás építette be a krisztusi filozófia egészébe. Ha Ady Endre szavaival akarnám megközelíteni ezt a rendkívül tanulságos és nagy távlatokat mutató szellemi teljesítményt, akkor ,,Az idô rostájában'' című versére utalnék. Vannak eszmék, magvak, melyek életképtelenek, nem építik a Jövôt. Ezeket Ady ,,girhes eszméknek'' nevezi. Félretéve minden kirekesztô, megbélyegzô kritikát és hitvédelmi zászlólengetést, annyit mindenképpen észre kell vennünk a huszadik század utolsó évtizedében, hogy az elmúlt évszázadok aposztatáinak ,,girhes eszméi'' olyan ,,magvaknak'' bizonyultak, melyek legfeljebb a szabadosság anarchiáját voltak képesek létrehozni: Tiszta gabona helyett konkolyt. Bezárult felettük az ég! ,,Girhes eszméikkel'' betongyűrűt, vasfüggönyt vontak a világ fölé, és lehetetlenné akarták tenni, hogy a modern világ embere kitekinthessen a légmentesen lezárt földi élet ablakain át az Isten végtelenségébe. És ebbe bele lehet halni, meg lehet fulladni, -- nemcsak egyeseknek, de társadalmaknak is. Ennek vagyunk ma szemtanúi nyugaton, de itthon is sok esetben... II. A nyitott Ég Krisztusa Az elmondottakat nem világnézeti eszmefuttatásnak szántam, hanem hogy kézzelfoghatóbb és hitelesebb legyen vallomásom: Ki nekem Krisztus? A hitelességhez még más is hozzátartozik: egy börtönélmény. Negyven napi szigorított zárkára ítéltek egy kereszt miatt, melyet körömmel a falra mertem rajzolni. Abban a fogdában sohasem lehetett tudni, hogy melyik ôr mikor tör rá az emberre. Nagy meglepetésemre az egyik este egy jobbindulatú tiszt nyitott rám. Tudta, hogy pap vagyok, és szerette volna megtudni, hogy mi az oka rabságomnak, és miért nem teszek olyan vallomást, ami lehetôvé tenné szabadulásomat. Lényegében az eszméim iránt érdeklôdött: ,,Magyarázza meg nekem, hogy mi a maga hite, ami miatt képes ilyen sorsot vállalni?'' kérdezte. Mint mindig, most is a fal felé fordulva kellett állnom, -- de az egyórás ,,párbeszéd'' olyan izgalmas fordulatot vett, hogy végülis szemtôl szembe álltunk egymással. Tudtam, hogy most rendkívüli alkalom adódik számomra, -- elvégre ritkán kerül olyan helyzetbe egy bebörtönzött pap, hogy saját ôrének, egy gumibotos ávós tisztnek teológiai órát adjon a keresztény világnézet lényegérôl. Szerencsére hirtelen eszembe jutott teológus koromnak egy felejthetetlen dogmaórája, amikor tanárunk, Halász Piusz egy óriási X betűt rajzolt a táblára. Ezzel kívánta szemléletesebbé tenni mindazt, amit a keresztény teológia az emberi szellem nyitottságáról vall. A két átló metszôpontjában van az ember, aki lényegét tekintve képes a létezés teljességét magába ölelni. Testi léte miatt az anyagi világban nemcsak járatos, de ,,királya'' a materiának: benne jelenik meg az anyagi világ a maga legösszetettebb formájában. Ezért áll az anyagi világ csúcsán. Ugyanakkor nyitott a szellemi világ irányában, hiszen értelme és akarata van. Az ember minden anyagi korlátoltsága ellenére szellemi lény... Miközben ezeket elmondtam, ujjammal az ôr engedélyével a falra rajzoltam, mutogattam az átlókat, a metszôpontban elhelyezkedô embert, vagyis ôt magát, meg önmagamat is. -- Szándékosan ki sem ejtettem Jézus Krisztus nevét, hanem a praeambula fidei jegyében az arisztotelészi érveket emlegettem, és folytattam azokkal a legalapvetôbb tapasztalatokkal, melyeket minden ember, hívô, pap vagy hitetlen ávós tiszt egyaránt kénytelen elfogadni: az ember nyitott ,,felfelé'': minden érdekli, ami a létezéssel van kapcsolatban; állandóan kérdez, mert meg akarja tudni az igazságokat, -- jó akar lenni, erényeket, virtusokat szeretne gyakorolni (még a pogány görögök is írtak etikát!), -- szereti a szépet... Mindenre bólogatott, vagyis közös nevezôre jutottunk. Ezután már csak egy lépésre volt szükség: mindezt az értéket valahonnét, valakitôl kaptuk, akár pap vagyok, akár államvédelmi tiszt. Mi hivôk ezt a valakit Istennek, Jézus Krisztusnak hívjuk, neki tartozunk hálával, és tôle kaptuk a megbízatást, a hivatást, hogy mindezt megvalljuk és az életben, a börtönben is képviseljük. Az egyórás ,,kihallgatás'', a különös teológiai óra véget ért! Mindkettônk számára felejthetetlen élmény maradt. Azt akkor még nem tudtam, és csak szabadulásom után derült ki, hogy ugyancsak szigorított zárkában sínylôdô ügyvéd rabtársam mindezt végig hallgatta, és oly hatással volt rá, hogy megtért. Késôbb, visszaemlékezésének lapjain lerajzolta ezt a ,,hirhedt'' X betűt... Még ma is gyakran segítségül hívom ezt az ábrát egy-egy nehéz térítô utamon, mert jobbat ma sem tudok állítani, kézzel foghatóbbá tenni, mint a végtelenség felé haladó két átló rajzát, az X-betűt. És mivel a két átló nemcsak lefelé, de felfelé is egyre jobban kitárul, alkalmas arra, hogy a végtelenség jelével eljussunk az Abszolútumhoz, az Istenhez, aki maga a Lét, az Igazság, a Szentség, a Jóság, a Szépség. Ôrömnek szemlátomást élményt jelentett, hogy alkalmas partnernek tekintettem, és megtiszteltetésnek vette, hogy e különös ,,hittanórán'' görög filozófusokat soroltam fel elôtte, hogy még véletlenül se gondolhassa azt, hogy valami szektás megszállottság rabja vagyok... Nos, nemcsak a filozófiai és teológiai kiképzésemkor, de kint az életben, még az ilyen reménytelennek tűnô, embertelen és minden humánumot lábbal tipró börtönben is kimondhatatlan élményt jelentett -- és ma is! -- hogy Krisztus számomra kinyitotta az Eget; ami azt jelenti, hogy szabad és nyitott vagyok a végtelenség irányában. Ennek a gondolatnak szellemes tovább göngyölítése az az okfejtés, mely a paradoxonok nagymesterének, a konvertita Chestertonnak agyából pattant ki. Szerinte ugyanis mind a zárt, mind a nyitott világszemléletnek megvan a maga jellegzetes ábrája, szimbóluma. A zárt világ szimbóluma a kör. Chesterton ahhoz a kígyóhoz hasonlítja, mely kört alkotva a saját farkát harapja. Szerinte ,,lunatikusoknak'', holdkórosoknak kellene az ateista gondolkodókat nevezni, hiszen a kör alakú telihold olyan hatással van rájuk, hogy félrebeszélnek. Ezzel szemben Krisztus nyitott! Egyéniségét, tanítását a kereszttel szokás ábrázolni. A kereszt négy ága az egész világot, magát az univerzumot akarja átölelni: a földbe van beleverve, de az ég felé ágaskodik, -- karjának két ága Keletre és Nyugatra néz. Horizontális és vertikális dimenziójú, és maga Jézus Szentséges Szíve tartja egyben az egészet. Az Isten végtelen szeretete, vagyis a lándzsával átdöfött Szív hasította ketté a lunatikusok világának betonfalát. Már a názáreti hírüladás, az Annuntiatio is azt hirdeti: Meghasadt az Ég! Majd Karácsonykor Jézus kis gyermekkezével mutat az Égre, ahonnét angyalok szólnak a pásztorokhoz és minden jóakaratú emberhez. A Jordánban történô kereszteléskor, majd a Táborhegyén, külön is megjegyzik az Evangéliumok, hogy ,,meghasadt az Ég''. Nagypénteken délután háromkor a templom kárpitjának kettéhasadása, vagy Húsvét hajnalán a sziklasír hatalmas kövének megindulása, mi más lenne, mint jelképe annak, hogy Jézus Krisztus számára nem létezik semmilyen korlát, sem fizikai, sem a lunatikus gondolkodók szellemi korlátoltsága. A Mennybemenetel és a Pünkösd Szentlelke mutatja legjobban, hogy ezt a nyitottságot az Egyház az apostoloktól kezdve a világvégéig vallja, élvezi és hirdeti. És nem véletlen, hogy az elsô vértanúnak, Istvánnak is azért kellett meghalnia, mert ,,nagy hangon felkiáltott: Bizony látom a megnyílt eget, s az Emberfiát, amint az Isten jobbján áll'' (ApCsel 7,57). Lényegét tekintve a szentek titka is épp abban áll, hogy Krisztus kegyelmével rést ütnek a zárt világ vasfüggönyén, és belelátnak az Isten világába. Szent Pál, Erzsébet, Ferenc, Nagy Teréz, Ignác, Don Bosco, Mindszenty József, Apor Vilmos, Teréz anya titka ebben rejlik. Vannak természetesen sokan, nagyon sokan, akik hosszú és keserves vargabetűs utakon és útvesztôkön át jutnak el a ,,szomorú téli sötéten át'' Krisztus keresztjéhez. Nálunk Babits Mihály tudta ezt döbbenetes szavakkal megfogalmazni: ,,szennyes fekete bársony'' állt útjában éveken át, míg végre számára is meghasadt az Ég: ,,Örülök annak a kis résnek a függönyömön, mert rajta a végtelen terek mélyébe látni'' (Csillagokig). Amikor vallomást teszek Jézus Krisztusról, én is így tudom legjobban szavakba foglalni gondolataimat: ,,örülök annak a kis résnek a függönyömön''! Emiatt végtelenül hálás vagyok, -- és ezért boldog! Mert az igazi hála, mindig boldoggá teszi az embert! ======================================================================== A hűséges tanú Mindaz, amit eddig az Úr Jézusról elmondtam, természetesen a hit kegyelmének gyümölcse. Enélkül Jézus csupán egy názáreti mester, egy rendkívüli személyiség lenne. Igaz ugyan, hogy ennek elismerése is nagy teljesítmény a világ részérôl, -- hiszen alig van olyan ember, akit ne nyűgözne le személyisége... Számomra azonban mindez kevés! Hiszen az egész emberiség és ezen belül minden személy élete, sorsa függ attól, hogy van-e megkérdôjelezhetetlen hitele szavainak, tanításának. Jézus ugyanis olyan követelésekkel áll elô, melyek elevenünkbe vágnak. Éppen ezért nem szabad és nem is lehet megkerülni a kérdések kérdését: mi a biztosítéka, garanciája annak, hogy mindaz, amit Jézus mond, kijelent, állít, kér és követel, valóban igaz és nemcsak egyéni meglátás, vagy esetleg vágyálom?! Ezek a kérdések érthetôen foglalkoztatják az embert. Ebben nincs semmi meglepô, -- ezzel Jézus maga is minduntalan találkozott jártában- keltében. Maguk az apostolok, vagyis Jézus legközelebbi baráti körének tagjai is állandóan kérdéseket tettek fel az Úrnak, és Ô kétféleképpen reagált a hozzá intézett kérdésekre. Vagy azt mondta, hogy vizsgáljátok meg cselekedeteimet, vessétek össze a szavaimat tetteimmel, csodáimmal, és saját magatok adjatok választ feltett kérdéseitekre. ,,Ha nekem nem akartok hinni, higgyetek a tetteknek...'' (Jn 10,38). -- Vagy pedig feltárta isteni eredetét, vagyis az egyháztörténelem elsô és leghitelesebb teológiai óráit tartotta tanítványainak. És ezek az ,,órák'' is felfokozott hangulatúak voltak, jóindulatú, de életbevágó kérdések és kételyek kereszttűzében hangzottak el még Nagycsütörtök éjjelén is. Egyik barátja ostromolja kérdésekkel a másik után: Tamás még az utolsó napon sem tudja, hogy Jézus hova megy, -- Fülöp pedig képtelen felfogni a krisztusi teológiának, a krisztológiának legalapvetôbb tételét, Jézus isteni egységét az Atyával. ,,Már oly régóta veletek vagyok és nem ismersz engem, Fülöp? Hogyan mondhatod hát: Mutasd meg nekünk az Atyát? Nem hiszed, hogy én az Atyában vagyok és az Atya énbennem?'' (Jn 14,10) Nem szabad tehát megbotránkoznunk, ha ilyen és ehhez hasonló kérdésekkel állnak elénk még a hivôk is. Sokszor épp az ezekre adott válaszok mélyítik el hitüket, és indulnak el mélyebb vizekre (Lk 5,5). * A ,,ki nekem Krisztus?'' -- vallomásomhoz szervesen tartozik az a meditációm, melyet a Fô utcai magánzárkámban ugyanezzel a témával kapcsolatban folytattam. Félévig egyedül lenni, önmagában nem elviselhetetlen, ha velünk van Az, aki megígérte, hogy ,,nem hagylak árván benneteket'' (Jn 14,18). Bár tagadhatatlan, hogy örültem volna, ha a félhomályban legalább egy kis élôlény osztotta volna meg velem a rabságot. Éppen ezért érthetô, hogy a zsoltáros ujjongásával köszöntöttem azt a kis pókot, mely megkerülve az ôrök éberségét, mégis be mert jönni hozzám. A vele való ,,párbeszédem'' szorosan idetartozik. Tudniillik órákig figyeltem hálószövô mesterművét, és közben felrémlett bennem a megtért dán gondolkodónak, Jörgensennek híres példabeszéde a bolond pókról, mely lényegében -- Jörgensen szerint -- mi magunk vagyunk, ha fellázadunk! - - Íme a történet! A büszke pók mester volt birodalmának, a ,,pókhálónak'' elkészítésében. Annak idején, ki tudja már mikor, egy nagy vihar alkalmával az erdô egyik ágának végérôl leereszkedett, és merészen elkezdte szôni, fonni otthonát. Eleinte nem volt az nagyobb, mint egy kis, közönséges háló. Aztán egyre tágította, és több szobás várkastély lett belôle. Remek leshelyeket szôtt és számos bogarat fogott. Egy alkalommal, épp olyan vihar után, mint annak idején, amikor elkezdôdött itteni élete, megint megszemlélte birodalmának ,,oszlopait''. Eljutott ahhoz a bizonyos elsô szálhoz, amelyen annak idején leereszkedett, és amelyen, mint valami tartóoszlopon függött az egész háló-labirintus. Mivel ez volt a legrégibb, érthetô, hogy poros, megviselt és öreg volt. A dölyfös pók, az ôrült, fejébe vette, hogy ez már úgyis felesleges. Éppen ezért éles ollójával egyszeriben elvágta, mire zuhanni kezdett egész eddigi alkotása, és az alatta elterülô undok mocsárba esett legfrissebb trófeáival együtt. Alig tudott kimászni a sárból. Közben jutott eszébe, hogy saját oktalanságának, gôgjének esett áldozatul. Kezdhetett mindent elölrôl... Jörgensennek ezzel a klasszikus történetével akkor szoktam elôállni, amikor nem találok megfelelô fogalmat egy életbevágóan fontos igazság kifejezésére. És jelen esetben is errôl van szó! Hiszen most nem kisebb dologról kell beszélnünk, mint Jézus Krisztus személyiségének és szavahihetôségének igazolásáról. Ha valamikor és valahol idézhetô a shakespeari felkiáltás: ,,lenni vagy nem lenni, ez itt a kérdés'', akkor itt valóban ezt kell kiáltanunk. Vagy maga az Isten tanúskodik Jézus mellett, vagy hitelét veszti az Evangélium és benne, vele együtt mindaz, amit az Egyház tanít! Visszatérve a jörgenseni példázatra: hitünk ,,várkastélyának'' is van egy központi szála, amelyen függ az egész krisztusi eszmerendszer. Nem más ez, mint az a bizonyos kis ,,i'' betű, amelyrôl Madách óta oly sokszor szoktak gúnyosan beszélni, mondván, hogy az Egyház képes egy nyomorult, jelentéktelen betű felett élet-halálharcot vívni, és ezreket kiközösíteni, sôt máglyára küldeni. Elsô hallásra természetesen így valóban nevetséges a dolog, de ha a lényegre tekintünk, kiderül, hogy épp Jézus hitelérôl van szó: homousion vagy homoiusion. Valóban csak egy ,,i'' betű a különbség, de ezen dôl vagy bukik Jézus istenségének ténye. Vagy igaz az, hogy Jézus Krisztus Isten egyszülött Fia, aki Isten az Istentôl, egylényegű az Atyával, -- vagy ,,fogadott fia'' az Istennek, akit csak átvitt értelemben lehet Istennek nevezni, akár azért, mert saját maga így nevezte magát, akár azért, mert rendkívüli képességei miatt a közvélemény késôbb istenítette. Világos, hogy itt nemcsak a Szentháromság léte forog kockán, hanem az egész kereszténység hitele. A kérdés kezdettôl fogva lázban tartja a Krisztus-követôket, és már az elsô századokban voltak, eleinte kevesen, késôbb egyre többen, akik kétségbe vonták Jézus szavainak, önvallomásának szó szerinti értelmezését: ,,Én és az Atya egy vagyunk! Aki lát engem, látja az Atyát!... Mi egyek vagyunk'' (Jn 17,23). Jó tudni, hogy az Egyház azonnal felemelte szavát azok ellen, akik Ariusszal az élen tagadták Jézus szentháromságos eredetét, és a niceai (325), majd a konstantinápolyi (381) egyetemes zsinaton megfogalmazta azt a Credót, Hiszekegyet, amit minden vasárnap szó szerint együtt mondunk el felállva, ünnepélyes keretek között. Protestáns testvéreink közül egyedül a lutheránusok és a kálvinisták vallják ugyanezt a Credót, az unitáriusok Ariust követve tagadják. Visszatérve a magánzárkám kis pókjához és a jörgenseni példázathoz, egyértelmű, hogy mire vonatkozik az a bizonyos egyetlen szál! A filozófiai gondolkodás jól ismeri a ,,conditio sine qua non'' kifejezést. Ezzel akarja érzékeltetni, hogy vannak az eszmék igazságrendszerében olyan pontok, olyan feltételek, kondíciók, melyek vagy megvannak, vagy nincsenek meg. Ha nincsenek meg, akkor érvényét veszti mindaz, amirôl de facto szó van. Jelen esetben a conditio sine qua non Jézus istenségének ténye. Ez vagy létezik, és akkor van értelme tovább beszélni mindarról, amit mond, tanít, követel, -- vagy nem létezik, és akkor az élet mocsarába zuhan minden, amit Ô és Egyháza valaha is mondott, hirdetett. Nem véletlen, hogy a régi és modern ,,holdkórosok'' ettôl az egyetlen száltól akarnak megszabadulni, és minden tôlük telhetô módon rágják, szakítják, tépik csápjaikkal azt az alapigazságot, hogy Jézus Krisztus az Atya egyszülöttje. Éppen ezért roppant egyszerű a tézis: nem azt kell megvizsgálnunk egy gondolkodó, egy író, egy magát kereszténynek nevezô egyénnél, hogy mit mond magáról, vagy hogy mi a véleménye az Egyházról, hanem egyedül azt, hogy Istennel egylényegűnek vallja-e Krisztust! Senkit ne tévesszen meg, ha valaki istenhivônek vagy kereszténynek vallja magát, -- hiszen a Sátán is tudja, hogy van Isten, és aligha kételkedett ebben Sztálin -- Hitler -- Rákosi, és Kádár János is meg volt keresztelkedve. Itt egyetlen kérdésre kell választ adnunk mindannyiunknak: egyértelműen valljuk-e a Credóval: ,,Hiszek Jézus Krisztusban, Isten egyszülött Fiában, aki az Atyától öröktôl fogva született, Isten az Istentôl, világosság a világosságtól, valóságos Isten a valóságos Istentôl, született, de nem teremtmény, az Atyával egylényegű és minden általa lett...'' Ha igen, akkor érintetlenül és életképesen működik az a bizonyos elsô, ôs tartópillér, a pókháló ,,oszlopa'', -- de ha ezt valaki megtagadja, megmásítja, kikezdi vagy átvitt értelemben magyarázza, abban a pillanatban összeomlik mindaz, amit Jézus Krisztus vall és vár tôle. Olyan ez, mint az a bizonyos heti téma a fônyereménnyel: vagy minden számot megtalál valaki és hitelesítik is az illetékesek, vagy nem. Fônyereményt nem lehet ,,majdnem'' megnyerni. Itt is van conditio sine qua non. Miért gondoljuk, hogy az igazságok világában vagy a krisztológiában másként vannak a dolgok? Az eddigiekbôl az következik, hogy minden attól függ: igazolható-e Jézus vallomása önmagáról? Vagy ahogy János evangélista állítja, valóban ô az egyetlen, ,,hűséges tanú''? (Jel 1,5) Aki ehhez a kérdéshez nyúl, ismernie kell azt az óriási vitát, mely közel 150 éve tartja izgalomban a világot, és amely két táborra osztja a Jézussal foglalkozó embereket. Itt most csak utalnom kell a lényegre. Amikor Albert Schweitzer 1900- ban, tehát még mielôtt missziós orvos lett volna, megírta a Jézus életére vonatkozó kutatások történetérôl szóló művét, -- kiértékelte a liberális szentíráskritika eredményeit. Végkövetkeztetése vitathatatlannak tűnt: mindegyik szerzô Jézus igazi arcát akarta bemutatni, de annyira eltértek egymástól, hogy ez végül is a történelmi Jézusra vonatkozó kutatás csôdjét jelzi. És valóban egyre kevesebben vállalkoztak arra, hogy Jézus életérôl könyvet írjanak. Azt már ugyanis mindenki ismerte, amit Renan a maga hirhedtté vált Jézus életének 13. kiadása elé írt elôszavában 1864-ben: mindenki a maga képére alakítja Jézust, akirôl ô is sok mindent állított, többek között azt is, hogy Jézus egy elbűvölô ember volt: ,,Ce fut un charmeur''. -- Igen, ismerem R. Bultmann 1922-ben írt Jézus című könyvének elôszavát: ,,Semmit sem tudhatunk Jézus életérôl, mert a dokumentumok (vagyis az evangéliumok), melyekben a mítosz és a legenda keveredik, nem érdeklôdnek Jézus története iránt.'' Csakhogy azóta száznyolcvan fokos fordulatot vett a protestáns és a katolikus bibliakutatás, új kutatási eszközökkel dolgoznak: irodalmi, szerkesztéstörténeti, történelemkritikai módszerek segítségével meg tudják állapítani, hogy mi az a vitathatatlan valóság, amirôl az evangelisták vallanak. A világ leghíresebb tudósai, akadémikusai megírták az evangélium-kritika modern történetét. Aki errôl bôvebb ismereteket kíván szerezni, vegye kézbe a Szabó Ferenc jezsuita szerkesztésében megjelent Jézus Krisztus tegnap és ma című könyvet (Róma 1985), mely rádióbeszélgetések és vallomások formájában mindenki számára érthetô stílusban közli a legújabb eredményeket. Azt természetesen tudnunk kell, hogy a téma örök: Jézust mindig, ma is ellenfelek állják körül és bizonyítékokat követelnek. Ô pedig ezt feleli: Amit kérdeztek, azt nem lehet kívülrôl vett bizonyítékokkal igazolni. Be kell lépnetek a belsô összefüggésbe. Ha akaratotok készségével nem nyíltok meg, akkor számotokra minden bezárul! Ezért nélkülözhetetlen számunkra az a felmérhetetlen segítség, melyet János evangelista nyújt e kérdés feloldásában. Aki ugyanis nyílt szívvel olvassa az Újszövetséget, éreznie kell azt a nagy különbséget, mely a három elsô és János evangéliuma közt van. Talán még azt a kérdést is megfogalmazza magában az ember: vajon Máté, Márk, Lukács evangéliumának Jézusa ugyanaz a Jézus, mint a János evangéliumáé? És ezt nemcsak az mondatja az olvasóval, hogy János sokszor olyan eseményekrôl számol be, melyekrôl a másik három semmit sem mond, hanem inkább a merôben más, egészen új megvilágítás miatt. Nos, mielôtt tovább mennék, elmondom művészettörténészi élményemet az ún. reprodukciós problémák megoldásáról. Többször elôfordult velem, hogy egy-egy műalkotásról, szoborról különbözô oldalról, más síkból nézve készített felvételeket csak azért tudtam azonosítani és felismerni, mert az eredeti alkotást magam is láttam. Nemcsak ,,felül- és alulnézet'' okozhat meglepetést, de a gyengébb vagy erôsebb megvilágításban készült reprodukció is. Csak a látott, megélt tapasztalás segít kimondani, hogy az eredetirôl készült fotómásolatok mindegyike egy és ugyanazt az alkotást ábrázolja, és nem kell, nem szabad egyiket sem hamisnak bélyegezni. János evangéliumához visszatérve ugyanezt tudom mondani! Az Újszövetség minden szövegdarabja a Szentlélekben hangzik el, -- és ez a döntô. Míg az elsô három közös ,,nézôpontból'' mutatja be Jézust, ezért is nevezzük a három evangélistát szinoptikusnak, azaz együttnézônek, addig János, aki utolsóként ír Jézusról, öregember korában, saját élményeit, átélt és kezével tapintott, fülével hallott élményeit írja le: ,,Mi láttuk, tanúságot teszünk róla és hirdetjük nektek az örök életet, mely az Atyánál volt és megjelent nekünk...'' (1Jn 1,1-4). A negyedik evangélium ugyan utolsóként íródott, mégis ez mutatja meg számunkra leghitelesebben, hogy mi volt Jézus legfontosabb üzenete a világ számára. Jacques Guillet neves jezsuita biblikus ezt úgy igyekszik megmagyarázni, hogy János evangéliuma mintegy elmélkedés Jézus szavairól, de olyan elmélkedés, melyet mindig a hallott szó rögzít. Mégha a szavak az evangélistától jönnek is, a hallott szó mindig Jézusé. Mint Jézus tanítványa hallja Jézust beszélni, látja élni, nem talál ki semmit. Amit a szinoptikusok éppen csak jeleznek, azt János kifejti. Jézus szava visszhangot keltett benne, azt hallja rezonálni. Egyik evangéliumot sem szabad Jézus életrajzának tekinteni, -- Jánosét legkevésbé, hanem helyettesíthetetlen tanúságtételnek egy élô személy létérôl. ,,Valaki jelen van mögöttük'', mondaná Malraux. Ez az ellenállhatatlan jelenlét Jézustól jön, azt tükrözi, ami Ô volt, ahogyan odaadta önmagát, amikor velük élte, és feltárta legmélyebb mivoltát! János evangélista számomra ebben az elmélkedésben éppen azért olyan fontos, mert ô ,,visszhangozza'' legerôsebben, hogy Jézus mit vallott önmagáról. Azt a biblikusok ma már egybehangzóan állítják, hogy Jézus a ,,messiás'' (Krisztus) kifejezést nem engedte magáról híresztelni, -- és azt is állítják, hogy amikor magát Emberfiának nevezi, nem minden esetben kell a Dániel prófétánál olvasható apokaliptikus jelentésre gondolnunk, egyszerűen ,,embert'' jelent. És valóban, ha ezeket a figyelmeztetéseket szem elôtt tartjuk, és arra keresünk választ, hogy Jézus a legtöbbször és legfeltűnôbben hogyan nevezte magát, akkor rájövünk az elgondolkoztató tényre, hogy magát FIÚNAK nevezte, méghozzá olyan fiúnak, aki egyedülálló kapcsolatban van az Istennel. Ennek Jean Giblet, a louvaini egyetem professzora adja meg magyarázatát: ,,Végsô elemzésben a Fiú formula fejezi ki legkonkrétebben és legmélyebben Jézus misztériumát''. És ezzel a rövid, de lényegbevágó kitéréssel eljutottunk a kiindulóponthoz, ami arról a bizonyos ,,egyetlen'' szálról szólt: a pók elsô és legfontosabb pillérérôl, amin csüng, függ, lóg életének, otthonának, birodalmának alapja és értelme. Vagyis az az ,,ôs'' szál, amelyen a kezdet kezdetén leereszkedett a magasból a mélybe. Pünkösd után az Ôsegyház már Isten fiának, Krisztusnak, Messiásnak hívta Jézust; világ megváltójának, Úrnak, -- de ez már a többi ,,szál'', és mindegyik igaz! De az alapmisztérium az, amit Jézus minduntalan, különösen János evangelista tolmácsolásában elragadtatással jelez: én Fiú vagyok! Minden ember szólíthatja Istent atyának: Mi Atyánk! -- de úgy, ahogy Jézus szólítja, senki a világon. Érthetô és jogos az a különbségtevés, amit ô maga jelent ki: ,,az én Istenem, és az én Atyám, -- és a ti Istenetek, és a ti Atyátok'' szavak utalnak erre (Jn 20,18). Itt a titok szívéhez értünk el. És csak érzékeltetni lehet finom megközelítéssel, hogy mi volt a legfeltűnôbb az apostolok és a többi zsidó számára ebben a különleges Atya-Fiú viszonyban! Maga a megszólítás. Ti. az nem lett volna rendkívüli, hogy Jézus az Istent, mint atyát szólítja, de az ABBA (vagyis magyarul: édesapa, apuka) kifejezés alkalmazása minden elképzelést felülmúl. A zsidók így sohasem alkalmazták Istenre, nincs rá példa! Így csak kisgyermekek szólítják meg apjukat, és minden bizonnyal a gyermek Jézus is ,,abbának'' hívta Józsefet. Ezt a szót tanulja meg elôször a gyermek, amikor elkezdi szólongatni apját. Édesanyja tanítja meg erre: ,,nézd, ô a papa''... A Getszemáni kertben történtekrôl három apostol, Péter, Jakab és János mint szem- és fültanúk számoltak be. Csak megrettenve nézték, amint Mesterük földre borulva imádkozik. Csak néhány szót hallanak. Az egyik, amelyet Márk ôrzött meg, épp ez a bizalmas megszólítás volt: ,,Abba, Atyám! Neked minden lehetséges, vedd el tôlem ezt a kelyhet...'' (Mk 14,35) Míg a többi evangéliumban csak igen ritkán találkozunk ezzel a szóval, addig János evangéliumának majd minden oldalán olvasható, különösen az Utolsóvacsora leírásakor, és azokban a fejezetekben, melyek Istenhez való viszonyáról szólnak, legtöbbször ellenségeinek provokációjára. Hogy ki nekem Jézus? Végsô fokon ebben az összefüggésben tudom igazán elmondani: az egyetlen, aki Istenünket Abbának szólíthatja, és éppen ezért egyedül Ôneki hiszem el mindazt, amit az Istenrôl mond. ,,A Fiú ugyanis önmagától nem tehet semmit, csak azt teheti, amit az Atyánál lát. Az Atya szereti a Fiút, s mindent megmutat neki, amit tesz...'' (Jn 5,19-30) ,,Én azt hirdetem, amit tôle hallottam'' (Jn 8,27) Lát... hall... szeret... megmutat... Ki nekem Jézus? Az egyetlen hiteles tanú, aki nemcsak meg tudja nyitni az engem körülzáró világot, hanem a megnyitott égen keresztül beavat mindabba, amit csak Ô láthat, hallhat, tapasztalhat. Jézus számomra a Látó, a Halló, a Tanúságtevô Fiú, aki az Atyát szereti és akit Fiaként szeret az Atya. ,,Íme az én szeretett Fiam, akiben kedvem telik, Ôt hallgassátok'' (Mt 17,5). Hát hallgatom, úgy mint Pál, aki ezt így fejezte ki: ,,Tudom, hogy kinek hiszek'' (2Tim 1,12). Hiteles, hűséges tanúnak vallom Jézust, úgy ahogy legkedvesebb református testvérem, Gyökössy Endre mondta és vallotta legutóbb a Vigiliában: ,,A gazdámnak hiszek, aki nem hazudni jött erre a véres bolygóra, hanem az igazat mondta'' (1995 július). ======================================================================== A Tanítóm Már tizenötévesen megálmodtam, hogy a tanítói hivatást választom. És nem is akármilyet: paptanár szerettem volna lenni... Hogy a vágyálomból mi valósulhatott meg, nem rajtam múlott. Bárcsak egyetlen évet tölthettem kisdiákjaim körében, mindmáig felejthetetlen emlékek vésôdtek lelkembe. Osztályom, akkori tizenegyévesek, ma már hatvan felé járnak, mégis élô kapcsolatban vagyok sokukkal. Mindezt meditációim hátteréül és alaphangjaként említettem meg. Számomra, a pedagógus számára Jézus az egyetlen tanító. Az eddig átelmélkedett témák kellô alapot és magyarázatot nyújtanak ahhoz, hogy miért vallok így Jézusról. Miért Ô az egyetlen, vagy ahogy szokás mondani a ,,nagybetűs'' Tanító számomra? Igyekszem kifejteni. A szorgalmas, jó tanítványok ugyanis elôbb-utóbb utolérhetik tanáraik, professzoraik tudás-szintjét, és még az is elôfordulhat, hogy kikutatják azokat a forrásokat, melyekbôl mestereik merítettek. De hát kinek ne jutna eszébe most a páli figyelmeztetés: ,,ismerjem bár az összes titkokat és minden tudományt... A tudomány elenyészik, tudásunk csak töredékes...'' (1Kor 13,2-9). Jézus az egyetlen mester, aki tudását magából az Istenbôl meríti. Vagyis abból az emberi értelemmel, fogalommal ki sem fejezhetô végtelen forrásból, melyrôl Pál apostol is csak dadogva tud néhány szót mondani: ,,térdet hajtok Urunk Jézus Krisztus Atyja elôtt...'' És fel sem tudja fogni efezusi híveivel együtt, ,,mi a szélesség és hosszúság, magasság és mélység...'' (Ef 4,18). Pedig ô ,,elragadtatott a harmadik égig a paradicsomba és kimondhatatlan szavakat hallott'' (2Kor 12,2-4). Ennek ellenére képtelen emberi szavakba foglalni akár csak egy szikráját is annak, amit elragadtatásában látott, hallott. Hiszen ,,szem nem látta, fül nem hallotta, emberi ész fel nem foghatja'' azt, amibôl az Úr Jézus meríti tudását és isteni élményeit. Utolérhetetlen! Talán ezért is mondta tanítványainak: senkit ne nevezzetek tanítótoknak, mestereteknek... Mintha ezzel is értésünkre akarná adni, hogy ô az egyetlen, az utolérhetetlen Tanítónk. Az egyetlen, aki belelát abba a másik világba, amit mi csak sejthetünk, de egyedül eligazodni képtelenek vagyunk. Ô az a csalhatatlan látó és halló, aki látja és láttatja és hallja is mindazt, ami ott felfogható teremtett lény számára. Talán jobban meg tudom értetni magamat, ha a történelembôl vett példával közelítem meg a kérdést. Minden kíváncsi embert, gyereket, felnôttet egyaránt izgalomba tud hozni egy távcsô. Minél erôsebb a lencséje, annál közelebb hozza a messzi tárgyakat. Az pedig valóságos szenzáció, ha egy szakember magyarázatára figyelve, belenézhet valaki egy csillagászati messzelátóba... Sajnos vannak olyanok is -- nem kevesen! -- akik annyira bele vannak gabalyodva a földi élet látványaiba, hogy inkább nem néznek fel a csillagos égre. Galileo Galilei is találkozott ilyenekkel, még tudósokkal, fôpapokkal is. Inkább nem néztek bele speciális távcsövébe, csakhogy ne kelljen feladniok azt az év-ezredes hiedelmet, hogy a föld az univerzum központja. Nem véletlenül vizsgáltatta felül a pápa a Galilei per anyagát! Vagyis örülni kell, ha belenézhetünk egy jó, megbízható távcsôbe, -- különösen abban az esetben, amikor -- átvitt értelemben -- Valaki nem a bolygókat, üstökösöket, tejútakat kívánja megmutatni és megmagyarázni, hanem azok teremtôjét. Nos, Jézus az egyetlen, akinek ehhez meg volt a joga, a képessége. Sôt ez volt a küldetése. Nem véletlenül nevezi János evangelista óta Jézust a keresztény teológia Logosznak, vagyis Igének, Szónak. Aki pedig maga az IGE, természetes, hogy beszélni akar: közölni akarja velünk mindazt, amit ,,távcsövén'' keresztül lát, és emberi mondatokba akarja foglalni mindazt a ,,szélességet és hosszúságot, magasságot és mélységet'', amit érzékeny, isteni hallásával felfog abból a Harmóniából, mely az Isten belsô világa. Lényegét tekintve, az Újszövetség nem más, mint Jézusnak, az Isten Igéjének vallomása. Érthetô, hogy lenyűgözve hallgatta mindenki, amikor bármirôl beszélt. Még ellenségei is kénytelenek voltak megállapítani: ,,Így még ember nem beszélt'' (Jn 7,46). A tanárság nem állás, hanem hivatás. Atyáink annak idején a legszebb szóval illették azokat, akik feltárták elôttük a szellem világát: néptanítónak nevezték ôket. Az én korombeliek még ismertek ilyeneket. Városok, községek, kis falvak generációit tanították meg az Isten- és emberszeretés művészetére, európai és nemzeti kincseink megbecsülésére. Nekem is ilyen tanítóim és ilyen tanáraim voltak. Mindegyikük saját gyermekükként nevelt. Érthetô, hogy legszívesebben Petôfi szavaival tudnám érzékeltetni a hozzájuk fűzôdô viszonyomat: ,,és csüggtem ajkán szótlanul, mint gyümölcs a fán''. A nép, a nemzet, az egyház napszámosai voltak ôk, -- méltók arra, amire Széchenyi Istvánt nevelte az apja: köszönetként csókolja meg kezüket! A tanítói, pedagógiai hivatás művészetének mesterei két tehetséggel vannak megáldva: hiszik azt, amit tanítanak, és tanítványaikat saját egyéniségük hatására az igazságok elfogadására teszik képessé. Vagyis a mit és a hogyan olyan összefonódásáról van itt szó, mely képes ,,csodákat'' művelni. Például azt, hogy a tanuló még a legellenszenvesebb tantárgyat is képes kiváló eredménnyel elsajátítani, egyedül azért, mert kimondhatatlanul tiszteli és szereti az ,,utálatos'' tantárgy tanítóját! Az ilyen pedagógus szárnyakat tud adni tanítványainak... Mindezt hatványozott, sôt a legtökéletesebb mértékben megtalálom Jézus Urunkban, a Tanítómban! * Miket lát és hall Jézus? Vagyis milyen ,,tudományra'' oktat minket? Mivel a könyv második részében errôl úgyis lesz részletesen szó, ezért itt most csak néhány alapvetô igazságra hívom fel a figyelmet. De már elôre jelzem, hogy Jézus ,,tanrendje'', iskolájának leckéi, közösségi és ,,házi'' feladatainak elfogadása, követése, megvalósítása nem könnyű. Sohasem volt az, -- a ma emberének azonban különösen nehéz. Minél színesebb és hangosabb az evilági élet, annál több erôfeszítésünkbe kerül kimondani a nemet és választani az igent. Amilyen mértékben megtelítôdünk az evilággal, olyan mértékben csökken az ,,ingerküszöbünk'' finomsága az égiekre. Aki maradéktalanul azonosul az anyagelvűség elméleti és gyakorlati normarendszerével, nehezen tud eligazodni Jézus eszmerendszerének koordinátái között. Jézus szemében ugyanis más a ,,kicsiny'' és más a ,,nagy'', -- és ami itt ,,elsônek'' számít, Jézusnál alighanem mindig ,,utolsó'' helyre kerül! Aki itt megjátssza az ,,urat'', az esetleg odaát szánalmas szolga lesz a pokolban. Aki itt mindenkit bírál, elítél és megkövez, azt maga az Isten teszi az abszolút igazság mérlegére, és jaj annak! Aki itt megtért, bűnbánó utcanô volt, az Jézus szemében hamarabb üdvözül, mint a bűntelenségére gôgös ,,igaz''. Aki gôgjében elfelejti, hogy nem a maga erejébôl lett szent és azt gondolja, hogy ,,imaszíját'' lobogtatva jogosan megy elôre egészen az oltárig, az nem is sejti, hogy a templom leghátsó oszlopánál meakulpázva térdelô nyilvános bűnös kedvesebb Jézus szemében, mint ô. De az sem biztos, hogy a fémpénzét hangosan perselybe dobó dúsgazdag nagy ajándékának Jézus jobban örül, mint a szegény asszony egyetlen kis fillérkéjének, -- mellyel a papok ugyan nem sokra mennek, de az Isten igen, mert a gazdag vagyonának egy ezrelékét sem adta oda, a koldus azonban nagylelkűen odaadta az Úrnak azt a fillért, ami egész vagyonát jelentette. Mindazt tehát, aki Jézus iskolájába be akar iratkozni, készüljön fel erre a ,,fejetetejére'' állított értékrendszerre, hogy ne érje meglepetés. Közismert, hogy az űrhajósokat éveken keresztül olyan mesterségesen elôállított vákuumban képezik ki a legkülönbözôbb manôverekkel, melyek segítségével eldönthetô, hogy egyáltalán alkalmas- e az illetô jelölt a földi gravitáción kívüli feladatok elvégzésére. Jézus iskolájában nem ilyen jellegű aszkézisre kell gondolnunk, -- de arra igen, hogy tudjunk lemondani egyéni elképzeléseinkrôl, ha azok akadályoznának Krisztus követésében. * Jézus iskolájának ,,elsô'' osztályában a fôtárgy, vagyis tanításának legalapvetôbb fejezete, mondhatnám ábécéje, maga az Isten-fogalom. A Jahve és az Adonaj arcképe nem tökéletesen azonos azzal az Istennel, akit Jézus lát. Jézus, -- mint láttuk az elôbbi fejezetben -- az Istent azonosítja az abszolút Szeretettel! ,,Isten maga a szeretet'' (1Jn 4,8-16). És ráadásul szeretetével mindig mindent és mindenkit megelôz, mert ,,Isten elôbb szeretett minket'' (1Jn 4,9). Jánosnak, a szeretett tanítványnak ez a kijelentése szinte eszelôssé tette Ágostont és sok más szentet. Többek között ez a jánosi mondat mélyítette el az egyházatyákban, különösen szent Ágoston lelkében azt a teológiai eszmélôdést (Belon püspök kifejezése), mellyel kapcsolatba hozzák magát a teremtést is. Ennek lényegét, ha nem is szó szerint, ebben a mondatban foglalhatnánk össze: Deus creando aliquomodo extasim passus est! Vagyis amikor az Isten elhatározta (pontosabban: elhatározza!), hogy megteremti a világot, valamiképpen -- emberi szóval, dadogással kifejezve -- ,,extázisba esett''. A görög kifejezés nem azonos a mi mostani elkoptatott és nem egyszer pszichésen értelmezett szavunkkal, hanem a lényegre hívja fel a figyelmet: az extázis ugyanis annyi, mint kilépni önmagunkból! A Teremtô Isten ,,kilép'' önmagából, hogy megajándékozzon minket. Különben ez a szeretet lényege. Ha valaki igazán szeret, a másikra figyel, ,,elhagyva'' önmagát, kilép (,,extasim passus est'') a maga körébôl, hogy közelítsen a másikhoz. Odáig eljutott az emberi gondolkodás, hogy a világot Valaki mozgatja, akitôl ered a mozgató energia, de ôt senki sem mozgatja (Aristotelész), de azt egyedül Jézus látta és hallotta, hogy ez az energia az abszolút Szeretet. Az egyetlen Tanítónk, Jézus, ezt olyan alaptételnek, ôsigazságnak érzi és tanítja, hogy erre vezet vissza mindent: a madarakra, virágokra is ez a Szeretet vigyáz, ez öltözteti a mezôk liliomát Salamon király pompás ruházatánál is elbűvölôbben, -- ez él az édesanyák szívében, akik elfeledkezve a vajúdás gyötrelmeirôl, ,,kilépnek'' önmagukból és örülnek, hogy új élet született általuk a világra, -- ez a szeretet lüktet az apák szívében, amikor éhes gyermekeiknek kenyeret adnak és nem követ, ugyanúgy, ahogy Jézus is tette többezer éhes családdal... Ez a gondviselô isteni Szeretet várja vissza az atyai ház vagyonát elherdáló tékozló fiút, és ez kutatja fel a minduntalan elcsatangoló bárányt, és veszi vállára, hogy hazavigye az ég angyalainak örömujjongása közepette... Mindezt valahogy még fel tudja fogni szűk korlátok között mozgó emberi agyunk, de azt, hogy ez az Ôs-Szeretet valamiképpen még a pokol létezésével is kapcsolatba hozható, nos ezt csak Dante hívô szeme tudta felfedezni az Inferno bejárata elôtt. És minden bizonnyal helyesen teologizál, amikor az isteni igazság, a megdönthetetlen hatalom és bölcsesség mellett ott találja a mindent mozgató, életre hívó Szeretetet: ,,Fecemi... il primo Amore'' (Inferno 3. ének 9. verssor) az elsô, vagyis az Ôs-Szeretet, a mindent megelôzô Amore! Mindez azonban csak bevezetés, preludium ahhoz, amit az Úr Jézus lát és hall, és amit nekünk el akar mondani. Mert nemcsak a világ teremtését és fenntartását tulajdoníthatjuk az isteni Primo Amore-nak, hanem azt a minden emberi fantáziát felülmúló mentési akciót is, melyet épp Jézusra bízott az Isteni Szeretet. És ha valaki némi kételkedéssel fogadta az ágostoni-dantei okoskodást, akkor a Megtestesülés tényét és annak legbensôbb indítékát, vagyis az Ôs-Szeretet felénk fordulását kénytelen térdreborulva megvallani, hiszen ez nem teológiai eszmélôdés csupán, hanem Jézusnak, az Isteni Logosznak, az Istent látó és halló Igének nyílt vallomása azon a bizonyos éjszakán, amikor az örökös kételkedôk megszemélyesítôjének, Nikodémusnak ezeket mondotta: ,,Úgy szerette Isten a világot, hogy Egyszülött Fiát adta oda, hogy mindaz, aki benne hisz, el ne vesszen, hanem örökké éljen'' (Jn 3,16). Vagyis megismétlôdik az ,,extasim passus est''. Isten, épp azért, mert maga az Abszolút Szeretet (Primo Amore), megint ,,kilépett'' önmagából. Idézem újból Jacques Guillet jezsuita biblikus teológus szavait: ,,ez feltételezi azt, hogy valami történt Istenben, Isten szívében: elhatározás, döntés, szabad szeretet-aktus''. János evangelistán kívül különösen Pál apostolt ragadja meg ez a mindent felülmúló szeretet. Hihetetlen merészséggel arról beszél, hogy mit élt meg Isten, amikor odaadta értünk Fiát: ,,Isten azzal bizonyítja irántunk való szeretetét, hogy amikor még bűnösök voltunk, Krisztus meghalt értünk'' (Róm 5,8). Sôt kimondja azt, amit mi talán nem is mernénk megfogalmazni: ,,Ô (vagyis az Atya) tulajdon Fiát sem kímélte, hanem odaadta mindnyájunkért'' (Róm 8,32). És hogy nem elvont eszmefuttatásnak szánta ezeket a megdöbbentô szavakat, felbontja, és a többesszámú általánosítás helyébe önmagát és Jézushoz való viszonyát helyezi: ,,Krisztus szeretett engem, és önmagát adta értem.'' (Gal 2,20) Lehetetlenség nem észrevenni, hogy az ,,engem'' és ,,értem'' épp azt jelenti, hogy Pál apostol és vele az összes neves és névtelen misztikus az isteni ,,extasim passus est'' tényét saját személyére vonatkoztatja. A Krisztus követést éppen ezért nem szabad csupán aszkézisnek felfogni, hanem s szeretet viszonzásának: ha Isten engem így szeret, akkor most nekem is tennem kell valamit Érte és azokért, akiket így szeret! Bár a Találkozások Jézussal című meditációmban már említettem, itt újból idézem a francia liturgia extatikus felkiáltását a húsvéti Exultet szellemében, mely épp errôl a ,,pazarló'', ,,észbontó'' isteni Szeretetrôl ezt meri mondani: ,,L'amour de Dieu c' est folie'', vagyis az Istennek ez a mindent felülmúló szeretet-kitörése emberi mércével mérhetetlen, quasi ,,ôrültség'': ,,extasim passus est'': önkívület! Ezt csak az értheti, aki már megkísérelte önmagát, életét odaadni viszonzásként Istennek. Itt kezdôdik a mindannyiunk számára elérhetô misztika, mely nemcsak a kiváltságosoknak van fenntartva, hanem minden Krisztus követônek. * Az ige a nyelvtanban mindig azt jelenti, hogy a beszélônek fontos mondanivalója van, -- ha állítmány, akkor határozottan ,,állít'', kijelent valamit. Jézus minden alkalmat megragad, hogy beszéljen, elmondja azt, amit ,,távcsövén'' át lát, és amit isteni hallásával hall. Ez maga a reveláció, a kinyilatkoztatás = a tanítás! Ki nekem Krisztus? Ô a Tanítóm... én a tanuló. Ô csodálatosan tanít, én ámulva hallgatom! ======================================================================== A Mesterem Jézus követôi már a kezdet kezdetén észrevették, hogy másként tanít, mint Izrael többi tanítója. Abban az idôben ugyanis az volt a szokás, hogy azok választották meg tanítójukat, akik el akarták sajátítani a Törvény ismeretét, rejtett titkait, a Szövetség tudományát. Néhány évig tanítványul szegôdtek, majd tanítójuk, a rabbi ,,felszabadította'' ôket, és azontúl már ôk is taníthattak, magyarázhatták a Tórát, a Prófétákat. -- Ezzel szemben Jézus maga választotta ki tanítványait. Nem lehetett bárki az ô tanítványa. Még az sem, aki nagyon szeretett volna hozzá szegôdni. Gondoljunk arra a fiatalemberre, aki feltűnôen ragaszkodott Jézushoz, és mindent elkövetett, hogy beállhasson követôi szűkebb táborába. Mégsem sikerült, mert a feltételeket Jézus szabta meg! ,,Elôbb oszd szét vagyonodat, aztán vedd fel keresztedet és kövess engem (Mk 10,21). A ,,kövess engem'' elôtt mindig van valami, amit teljesíteni kell a tanítványnak. Legtöbbször ezt az önjelöltek nem szokták megtenni. Éppen ezért maga Jézus választja ki azokat, akikrôl eleve tudja, hogy mi lakik a lelkükben. Ezért jelenti ki egyértelműen: ,,Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak ki titeket! (Jn 15,16). Éppen ez a legbensôbb titka annak a viszonynak, ami Jézus és tanítványai között van: Jézus nem hagyja el ôket és nem engedi el ôket. Szoros kapcsolatot teremt velük. És nemcsak az ,,oktatás'' óráiban van tanítványaival, hanem velük jár-kel, velük él, megosztja velük legmélyebb titkait. A Mester több mint a Tanító. Az érettségi után akarva, nem akarva elválnak a tanár és a tanítvány útjai. Jézusnál, a Mesternél ez másként van! Feladatokat bíz rájuk, gondjukat viseli, tud minden jó és viselt dolgaikról. Különleges kapcsolat szövôdik Jézus és a tanítványai között: örülnek, ha vele lehetnek, és szomorúak, ha távozik tôlük (Jn 16,20). És ha rátalálnak, repes a szívük az örömtôl (Lk 24,32). Elég, ha messzirôl felismerik alakjának körvonalait, és örömükben felkiáltanak: ,,Az Úr az'' (Jn 21,7). Jellemzô, hogy bár együttvoltak a tanítványok, de csak János, ,,kit szeretett az Úr'', vette észre a parton rájuk váró Mesterüket. Jó ezen egy kicsit elgondolkodnunk, mert ebbôl is látni, hogy nem is olyan könnyű minden tanítványnak felismerni ôt. János felismeri, a többi nem. Sôt, Péter idegennek látja, és ingerülten válaszol az ,,illetô'' kérdésére. Tudniillik Jézus akarattal kérdezi tôlük -- hogy úgy mondjam -- provokálja ôket a sikertelen halfogás után, hogy fogtak- e valamit? A hirtelenkedô Péter ingerülten csak annyit kiált a part felé: ,,Nem''. Ingerültsége csak akkor csillapodik, amikor Jánostól hallja, hogy a parton álló és ôket kérdezô nem idegen, hanem maga Jézus. Annyira el volt foglalva önmagával, élete problémáival, az éjszakai sikertelen halfogással, hogy nem is vette észre Jézust! De mihelyst ráébredt a valóságra, azonnal bevetette magát a vízbe, és úszva, szaladva, magára véve köntösét (,,mert neki volt vetkôzve'') rohant Jézushoz (Jn 21,7). Még az sem érdekelte, hogy közben megtelt nagy halakkal a hálója. Mintha azt mondaná: mit érdekel engem a háló, a hal, ha a parton Jézus vár engem?! Végül a többinek is annyira bizonyossá vált Jézus jelenléte, hogy egyikük sem kérdezte: ,,ki vagy?'', -- hiszen tudták, hogy az Úr az!'' (Jn 21,13) Épp erre lenne nekünk is szükségünk! Ennek a meditációnak is az a célja, hogy észrevétesse életünk útvesztôiben a ránk váró Jézust. És nemcsak megláttatni, hanem olyan evidenssé tenni, hogy ne is kelljen kérdezni: ,,Te vagy az Uram?'' * A Mester több mint a Tanító! Nemcsak oktat, de feladatot is bíz a tanítványaira. Az a bizonyos mondat az Utolsóvacsorán, melyben értésünkre adja, hogy nem mi, hanem ô választott ki minket, még mást is tartalmaz, -- épp a lényeget, ami a kiválasztás szerves része és elválaszthatatlan következménye: ,,...én választottalak ki titeket és! arra rendeltelek, hogy munkátokkal gyümölcsöt hozzatok: maradandó gyümölcsöt''. Tehát aki Jézus tanítványa, vagyis kiválasztottja, arra ô feladatot bíz, elvárásai vannak vele szemben: dolgoznia kell (,,munkával gyümölcsöt hozni''), és nem is akárhogyan: eredményesen (,,maradandó gyümölcsöt?'') kell teremnie. Ha a Mester több mint a Tanító, akkor az apostol is más, ,,több'' mint a tanítvány. Azért más, mert képviselnie kell Mesterét a legkülönbözôbb helyzetekben mindig és mindenki elôtt. Ehhez azonban különleges viszonyra van szükség. Épp arra, amit Péter és apostoltársai éreztek Jézus iránt. Éreztek és cselekedtek! A szoros, eltéphetetlen kapcsolat Mester és apostolai között nem más, mint a szeretet. Nagycsütörtök éjszakáján Jézus nyíltan kéri tôlük: szeressetek engem! ,,Ha szeretnétek engem''... (Jn 14,28). És hogy ezen mit ért, félreérthetetlenül megmagyarázza: ,,Aki ismeri és megtartja parancsaimat, az szeret engem'' (Jn 14,21). Nem érzelmi kötôdésrôl van itt szó csupán, -- annál többrôl és nehezebbrôl! Vállalni ôt és a ránk bízott feladatot, a ,,maradandó gyümölcs'' megtermését. A Jézus iránti élô, eleven, egzisztenciális szeretet, személyes kapcsolat nélkül elképzelhetetlen a Krisztus követés! Nem ok nélkül kérdezi Jézus Pétertôl épp az elôbbi jelenet után, nem is egyszer, de háromszor, hogy képes-e ôt jobban szeretni, mint mások? Az apostoli küldetés bizalmi kérdés. Jézus elôbb vallomást vár Pétertôl, és csak ezután bízza rá legnagyobb kincsét, az Egyházat: minket, lelkünket, sorsunkat. Pünkösd után az apostolok ennek jegyében kezdték el működésüket. Péter soha nem felejtette el ezt a vallomástételt, és amerre ment, tanúságot tett Mesterérôl. Hiába tiltották el Jeruzsálem vezetôi, kiállt mellette, és vitatkozott még a fôpapokkal is. Szinte nem lehet ráismerni, -- ez már nem az a Péter, aki volt eddig. Szemébe vágja a fôtanácsnak, Jézus elítélôinek, az inkvizítoroknak, hogy meggyilkolták Izrael felkentjét, a Messiást! És amikor a negyven éves béna férfit meggyógyította János apostollal együtt, ezzel a merész kritikával illette a tanács tagjait: ,,Hát tudjátok meg, hogy mi annak a názáreti Jézus Krisztusnak segítségével gyógyítottuk meg ezt az embert, akit ti keresztre feszítettetek... Ô az a kô, melyet ti, az építôk elvetettek, de mégis szegletkôvé lett'' (ApCsel 4,12). A teremben mindenkiben meghűlt a vér. Az inkvizítorok felhördültek, mert megértették a vádat: ,,Ti most ránk akarjátok hárítani annak az embernek a vérét!?'' (5,28) Mi más ez, mint hitelesítése annak a vallomásnak, melyet hónapokkal elôbb Péter apostol tett az Úrnak: ,,tudod, hogy szeretlek téged!'' Ilyen vakmerôvé csak a szeretet képes átalakítani egy gyáva embert. Hol van már az a Péter, aki Nagypéntek hajnalán egy szolgálólánynak kérdésére szégyenteljesen azt hazudta, hogy nem is ismeri Jézust!? A témát nem véletlenül említem. Korunk, helyzetünk ugyanis majdhogynem azonos az éppen működni kezdô jeruzsálemi egyház életével. A párhuzam egyértelmű! Az akkori inkvizítorok -- látván, hogy tízezrével csatlakoznak Jézushoz -- azt akarták elérni, hogy az apostolok még nevét se ejtsék ki. El akarták némítani ôket! Féltek az igazságtól, az egyre erôsödô Egyháztól: ,,nincs szükségünk Jézusra''. - - Mi is ugyanilyen helyzetben vagyunk. Népünk elöljárói nagyon jól tudják, hogy néhány évtizeddel elôbb 60%-ban hirdethettük gyermekeinknek, értelmiségi-munkás-paraszt fiataljainknak Jézus nevét és evangéliumát, örömhírét, -- ma még 3%-ot sem érünk el. Hiába állnak sorba a szülôk az egyházi iskoláink kapuja elôtt, hiába van háromszoros túljelentkezés! Félnek Jézustól, -- sôt megtiltják az ország összes ún. állami iskoláiban, hogy nevét kiejtsük, hogy ismertessük legalább tanításának lényegét: Szeresd felebarátodat, és szeresd Uradat, Istenedet, Teremtô Atyádat! -- De a párhuzam folytatása még aktuálisabb. És éppen emiatt hozom elô a témát. Mert most nem sopánkodnunk kell, hanem nyíltan feltenni önmagunknak a kérdést: vannak- e közöttünk olyan apostolok, akik mindig és mindenütt tanúságot tesznek Jézus, a Mester mellett? Hol vannak a Péterek, Jánosok, akik a mostani inkvizítorok elé mernek lépni és meg merik mondani: ,,Mi nem hallgathatunk''. Hiába akartok elnémítani minket, -- tudjátok meg, hogy nekünk és gyermekeinknek szükségünk van Jézusra, ,,mert nincs más senki az emberek közt az ég alatt, akiben üdvözülnünk lehetne'' (ApCsel 4,12). Miért találunk ilyen kevés tanúságtevôt sorainkban? A válasz -- sajnos -- az elôbb említett tézis elsô tételénél keresendô, a párhuzamba hozott téma elsô részében. Alighanem az az oka hallgatásunknak, hogy nem ismerjük és éppen ezért nem is szerethetjük Jézust! Ismerni -- szeretni -- és neki vallomást tenni. Ez a sorrend! Megfordítva nem megy, -- abból legfeljebb újabb kudarcok sorozata várna ránk. Ezért életbevágó sorskérdésünk tisztázni, hogy ki nekünk Jézus Krisztus?! * Elgondolkoztató az a történet, amit 1907 nyarán jegyzett fel útinaplójában Borghese herceg, a nagy utazó. Abban az idôben merész vállalkozás volt autóval nekivágni a Gobi-sivatagnak. Borghese Pekingbôl két hónap alatt jutott el ide. A sivatagban végre egy fix pontot figyelt meg társával. A pang-kiangi telegráf állomás volt ez, mely nyolc napi járásra volt a legközelebbi emberlakta helységtôl. Megragadták a kínálkozó alkalmat és sürgönyt akartak küldeni Európába, hozzátartozóiknak; életjel a sivatagból! A hivatalvezetô felveszi az eléje tett szöveget, és ráírja a sürgönyre az 1. számot. ,,Ez ma az elsô sürgöny?'', kérdi Borghese. ,,Nem, kérem. Ez az elsô, amióta a hivatalt felállították. Hat év óta Önök az elsôk, akik innét a sivatag belsejébôl üzenetet küldenek.'' És közben egyik karaván ment el a másik után gazdag rakományokat cipelve tevék, igásállatok hátán... Mintha mi is ilyenek lennénk. Sivatag kellôs közepén élünk, -- beállunk a karavánba, cipeljük mindennapi életünk batyuit, és elmegyünk egy különleges értéket közvetítô, üzenetet továbbító ,,állomás'' mellett. Jézus Krisztus akaratából az ô Egyháza rendelkezik ilyen természetfeletti üzeneteket közvetítô-adó és vevô-,,távírdákkal''. És milyen kevés vándornak, keresztény szülônek jut eszébe, hogy megálljon és legalább hetenként egyszer, vasárnap családjával, gyermekeivel együtt ,,üzenetet'' küldjenek az Istennek, és választ kérjenek az Úr Jézustól, a Mestertôl. Pedig a sivatagban utazni életveszélyes vállalkozás. Tele van csapdával, és könnyen eltévedhetnek a karavánok. Nincsenek kitaposott utak, mert a homokviharok betemetnek mindent. És közben az állomás vezetôje, a posta mestere türelmesen várja a hozzá betérôket. A bejáratnál hatalmas betűkkel írt eligazító várja az utasokat: ,,Én vagyok az Út...'' A Mester nemcsak tanít, hanem utat mutat, melyen megmenthetjük a magunk és családunk, társadalmunk, hazánk életét a sivatagban. Lényegében ez itt a legfontosabb kérdés: rátalálok-e Jézusra? Szoros kapcsolatban állok-e Vele? Ettôl függ, hogy melyik embertípushoz tartozom a ,,sivatagban'', az élet forgatagában. Az egyiket azok alkotják, akik nem ismerik, vagy nem is akarják megismerni Jézust. A másikat azok, akik keresik, meg akarják ismerni, találkozni kívánnak vele, sôt mesterüknek fogadják. A kérdés annyiban bonyolultabb, mert a két típus egymás mellett él, mint a konkoly meg a búza. Tudvalevô, hogy ,,menet közben'', a vetés elsô fázisában nem nagyon lehet megkülönböztetni egyiket a másiktól. Ezt az aratás Urára kell bíznunk. Mi legtöbbször csak az események végén vesszük észre, hogy ki melyik típushoz tartozott. A két típus két életszemléletet vall, de ennek felismeréséhez is idô kell, történelmi távlat. Ha az ember arra gondol, hogy az 1700-as évek végén egy Lyon melletti faluban a Vianney család gyermeke, a kis János hogyan ámulta- bámulta az utcájukon átvonuló katonákat, akik között masírozott egy 27 éves barnahajú alhadnagy is, és szerette volna elôre látni kettôjük sorsát, aligha láthatta volna, hogy itt az elôbb említett két életszemlélet nézett egymásra. Az alhadnagy ugyanis a késôbbi Bonaparte Napoleon volt, akinek kezéhez százezrek élete, vére és tragédiája tapadt, -- a másikból az az arsi plébános lett, aki Mesterének vallotta Jézust, és százezreket vezetett Istenhez. Az egyik Jézusért élt, a másik önmaga dicsôségét kereste... Két ember, -- két típus --, két életeszmény. Mórus Tamás, a lord kancellár és VIII. Henrik, a király. Az egyik odaadja még az életét is Jézusnak a vérpadon, -- a másik mindenkit kiírt, aki útjában áll és ôrült terveit bírálja. Két ember, -- két életszemlélet. Az értékelés csak késôbb történik: VIII. Henrik sírja jéghideg, dísztelen márvány, -- a vértanú Mórus Tamás sírján mindennap friss, gyönyörű virágcsokor... Az életet azért kaptuk, hogy válasszunk: az igazságokat fogadjuk el, vagy az állandóan változó nézeteket? Amikor Heine elbűvölve állt az antwerpeni dóm elôtt, ezt a megszívlelendô kijelentést tette: Akik ezt építették, azoknak volt hitük, hittek a hitigazságokban. Nekünk csak nézeteink vannak. De nézetekkel nem lehet dómokat építeni! Csendesen hozzáfűzöm: nemcsak dómokat, de életet sem! Ki nekem Jézus Krisztus? Tanítóm és Mesterem, akinek vallomást tettem Péter apostollal együtt: Mester, Te mindent tudsz, azt is, hogy szeretlek Téged. És éppen ezért Te vagy életem szegletköve, akinek igazságaival építeni igyekszem az antwerpeni dómnál is fölségesebb Egyházadat mindenütt, ahol akarod... Utam! Igazságom! Életem! ======================================================================== A Gyôztes Lehet, hogy többen provokációnak ítélik, hogy épp a mostani idôkben merek azzal elôállni, hogy Jézus Krisztust az élet, a történelem gyôztesének nevezem. Sôt az egyetlen gyôztesnek! A kérdést csak bonyolítja, hogy maga Jézus is számtalanszor olyan kijelentéseket tett, melyek ellentmondani látszanak a magabiztos állításomnak. Ilyen esetekben szokta mondani Aquinói Tamás: ,,videtur, quod non''. Vagyis, úgy látszik, hogy a tézis nem igazolható. Hiszen az Úr Jézus gyakran krízishelyzetekrôl beszél mind a maga életével, mind az egyházéval kapcsolatban. Egymásután háromszor is figyelmeztette tanítványait, hogy milyen rettenetes halál vár reá; és nem rejtette véka alá azt sem, hogy az ôt követôknek is sok szenvedésben lesz részük. Milyen gyôzelemnek, vagy gyôzelmi esélynek lehet azt a kijelentését tekinteni, hogy ,,ha engem üldöztek, titeket is üldözni fognak'', hiszen a tanítvány nem lehet különb a mesterénél. (Jn 15,20; Lk 6,40) És vajon hova soroljuk az apostolok kétségbeesett kiáltását a már-már elmerülô csónakból? ,,Mester, segíts, mert elveszünk'' (Mt 8,25). És milyen gyôzelem az, amikor a nyáj soha nem lehet biztonságban, mert farkasok ólálkodnak a bárányok körül, és ráadásul a pásztorok között sem mindenki megbízható. Van közöttük béres is, aki belülrôl bomlasztja a virrasztók fegyelmét, és elszalad, magára hagyván a védtelen nyájat (Jn 10,12). Mindebbôl épp azt a következtetést lehet levonnia a logikusan gondolkodónak, hogy Krisztus egyháza a világ legveszélyeztetettebb intézménye, és a gyôzelem-ittasság helyett inkább azt a kérdést kellene megfogalmaznunk: vajon van-e még esélye az Istennek, hogy az embereknek legalább egy része elfogadja Ôt? És nem logikátlannak, zavart agyúnak kell-e tartanunk azt, aki a fenti figyelmeztetések ellenére azt állítja, hogy Jézus Krisztus az egyetlen gyôztese az életnek és a történelemnek? Bár senki sem szereti, ha zavart gondolkodásúnak, illúzió-kergetônek tartják, mégis kitartok az alaptétel igazsága mellett. Az azonban tény, hogy Jézus gyôzelmeinek rejtett élete van! Földhöz ragadt ember aligha veszi észre ezeket, mert hályog van a szemén... A másik ok magában a szemléletmódban keresendô. Érdemes megfigyelni magunkat, hogy mennyire egy dimenzióban szemléljük az életet. Általában egymásutániságban vonulnak el elôttünk a dolgok, az események. Még az is nehezünkre esik, hogy egymásmellettiséget erôltessünk szemléletünkre. A felgyorsult, rohanó világban pedig még inkább kisarkítjuk a dolgokat, és végletekbe esünk: vagy napsugarasnak látunk (szeretnénk látni) mindent, vagy a legsötétebb szemüvegen át nézzük sorsunk alakulását. Annyira hiányzik belôlünk a metafizikai érzék, hogy úgy kell meggyôzni minket a felhôk fölötti kék ég valóságáról. Az érzékeinkkel megtapasztalt dolgok, történések nem véglegesek. A szemlélôdô értelmünk sok megtapasztalás révén tudja és hozzávetôleges pontossággal ismeri a jelenségek belsô titok-rendszerét. Ebben jön segítségünkre a hit, melynek épp az a lényege, hogy olyan dolgokat is lát -- bár most még csak homályosan és tükör által --, melyeket ,,fizikai'' szemmel nem veszünk észre... Az Úr Jézus erre a szemléletmódra neveli a tanítványait és minden követôjét ma is. A legegyszerűbb példái, analógiái épp ezt a célt szolgálják. -- Van-e egyszerűbb ,,jelenség'', mint az apró mustármag? És mégis mit tárt lelkük elé az apostoloknak? A fejlôdés egyes fázisainak együttesét festette le szavaival: olyan óriás fát jelenített meg mindenki szeme láttára, hogy még a madarakat is odaképzelhették fészkestôl együtt. És hogy még teljesebb legyen szavainak, állításainak hitele, nos a földbe vetett mag fölé hajol, hogy megmagyarázza tanítványainak az élet titkát: elôbb ennek a kis magnak szét kell mállnia, meg kell halnia, -- látszatra el kell rothadnia -- hogy új élet, a leendô fa csírája megszülethessék belôle (Mt 13,31 -- Jn 12,24). Aki Jézus Urunktól eltanulja ezt a látásmódot, megérti, hogy mi a különbség az említett ,,egymásutániság'' és az eseményeket összefüggéseiben ,,egyszerre'' látó szemléletmód között. Az elôbbi például csak a földbe került mag széjjelesését, meghalását látja, -- a másik, Jézus szemével meglátja a felbomlásban a csírát, az életet is, a vajúdásban az élet örömét, mely elfelejteti a gyötrôdést, és felkiált ujjongva: ember született a világra! (Jn 16,21) * Minderre azért kellett rámutatnom, hogy Krisztus gyôzelmeinek a titkát meg tudjuk fejteni. Amikor a szentmisében felmutatom az Eucharisztiát, mindannyian fennhangon mondjuk, énekeljük: ,,halálodat hirdetjük Urunk, és hittel valljuk feltámadásodat, míg el nem jössz''. Tehát a halás és a feltámadás együttes szemlélete kell ahhoz, hogy Jézus Urunkat, mint az élet és a történelem egyetlen gyôztesét szemléljük, csodáljuk! Milyen gyôzelmekrôl van szó? Ki tudná felsorolni az összeset? Íme néhány: Jézus Krisztus a belsô, erkölcsi rend gyôztese! -- Emberi létünktôl elválaszthatatlan a jónak és a rossznak viadala. Az öntudatra ébredéstôl kezdve halálunk órájáig az a harc dúl bennünk, amit Pál apostolnál hitelesebben még senki sem tudott megfogalmazni: ,,...magam sem értem, mit teszek, mert nem azt teszem, amit szeretnék, hanem, amit gyűlölök... akarni ugyan kész volnék, de arra, hogy a jót meg is tegyem, nem vagyok képes... A belsô ember szerint örömömet találom Isten törvényében, de más törvényt tapasztalok tagjaimban: ez küzd értelmem törvénye ellen és a bűn törvényének rabjává tesz...'' (Róm 7,14-25). A helyzet oly drámai, mint amilyen volt az élet-halál harcát vívó bárka ,,legénységéé''. De! -- és itt lehet tetten érni megint a minden emberi drámát megoldani tudó Gyôztest: a tomboló viharban jelen van Jézus! Igaz, hogy bár a hullámok becsaptak az elmerülô-félben lévô csónakba, ,,Jézus a bárka farában egy vánkoson aludt'' (4,38). Az evangéliumi tabló nemcsak hiteles, de jelképes is az elmélkedô ember számára. Kell-e nagyobb kontraszt, mint ami a megrettent, edzett halászok és a vánkoson békésen alvó Jézus között tátong, aki -- és ezt ne feledjük -- Péterék szemében ,,csak'' ács volt! Mégis Ô a gyôztes. Hiszen nem a víznek, a bárkának, a viharnak szakembere: nem Péter vagy János csendesítette le a ,,tengert'', hanem Jézus, a Krisztus! Éppen ezért érdemes összevetni a vihar lecsendesítésének történetét az imént idézett páli vallomással, melynek a Szentírás magyar fordítója ezt a címet adta: Az ember belsô meghasonlottsága. Mennyire egybevág a kétségbeesett apostolok ,,Uram, Uram, ments meg minket, mert elveszünk'' Pál felkiáltásával: ,,Én szerencsétlen ember! Ki szabadít meg e halálra szánt testtôl'', vagyis az ember erkölcsi tehetetlenségétôl?! A válasz mindkét esetben az Egyetlen Gyôztesbe vetett biztonságtudatban található meg: ,,Hála legyen Istennek, Jézus Krisztus, a mi Urunk által'' (Róm 7,25). Akár fizikai, akár lelki, erkölcsi örvénybe kerülünk, egyetlen reményünk a mindent elrendezni tudó Jézus Krisztus, aki Úr! Mindkét esetben a gyôzelemnek az a feltétele, hogy Ôt, az életünk, sorsunk bárkájában ,,Alvót'' felébresszük, sôt görcsösen belekapaszkodjunk, és a beléje vetett bizalmunk jeleként állandóan, kitartóan ,,kérleljük'' (Mt 8,25), sôt ,,kiáltsunk'' Hozzá! (Lk 8,24). * A hívô ember, különösen ha történész, azt is fel tudja mérni, hogy Jézus Krisztus nemcsak egyéni sorsunk ura és belsô vívódásaink gyôztese, hanem azt is, hogy a történelemben is úr, -- és nemcsak az egyháztörténelemre gondolok, hanem ,,úr, s király a föld felett''. Az augustinusi Civitas Dei nyomában járva, kirajzolódik elôttünk a Schütz Antal által megfogalmazott ,,Isten a történelemben'' perspektívája, vagyis az a meglátás, hogy az emberiség -- minden látszat ellenére -- kis lépésekkel ugyan, de elôre halad. A nagy gondolkodók ezt a szerpentinhez vagy a spirálhoz hasonlítják. Vagyis nem látványosan, ,,toronyiránt'' halad a kívánatos legmagasabb csúcs felé, hanem ,,vargabetű'' módján, kacskaringós utakon járva. Senki nem tagadja, hogy a haladás mentén rengeteg az iszap, a törmelék, a szenny, a háború, -- mégis lehetetlen nem látni, hogy a Jézus Krisztus által hirdetett evangéliumi eszmék kovászként járják át a történelem minden egyes fázisát. De az is tény, hogy ennek felismeréséhez is ugyanaz a szemléletmód szükséges, melyrôl az elmélkedés elején szó volt. Látni kell az egyes korszakok talajába elvetett ,,mag'' szétmállásában, megsemmisülésében az új életnek, új eszméknek megszületését. Valahogy úgy, hogy az ôsi mondás érzékelteti, ti. a semen christianorum, az új keresztény generációk világra jöttét legtöbbször a mártírok Golgota- járása, vérverejtékezése elôzi meg. Hogy ez a jézusi látásmód mennyire hiányzik itt nálunk, még a hivôk körében is, mutatja az a pesszimista és velejéig hálátlan magatartás, ahogy szemléljük az elmúlt évtized eseménysorozatát. Mert ha valakinek nem volt elegendô az emberi mivoltunkat meggyalázó hitleri ôrjöngés feletti istenítélet, akkor legalább a szemünk láttán összeomlott, elemeire szétesett sztalini sátánizmus lesöprése a történelem színpadáról, csak kinyithatná a szemünket. Ritkán szokott ekkora léptekkel és ilyen látványosan megjelenni a történelemben a Gyôztes Isten. Az elsô hónapok eufóriája után mindenki elfelejtette talán saját családja, egyháza, hazája kálváriáját? Pedig, ha hét évvel ezelôtt valaki azt hirdette volna, hogy kártyavárként omlik össze Babilon, bizonyára kényszerzubbonyba csomagolták volna. Még a világ vezetôi sem voltak felkészülve ekkora ,,földrengésre''. Oly váratlanul ért minket is, hogy talán ezért nem vesszük észre a Gyôztes Isten üzenetét? Pedig már több ezer éve imádkozza, énekli az Isten népe azt a zsoltárt, mely elôre megmondja, hogyan válaszol az Úr azoknak, akik fellázadnak ellene. ,,Miért zúgnak a nemzetek, miért szônek hiú terveket a népek?... A Mennyben lakó csak mosolyog rajtuk, az Úr kineveti ôket. De haragjában egyszer majd rájuk rivall, dörgô szava rémületbe ejti ôket''. És ekkor adja át hatalmát Fiának: ,,Királyommá magam tettem ôt... örökségül neked adom a népeket, tulajdonod lesz a föld minden határa'' (2. zsoltár). Ezért mondhatta az apostoloknak: ,,Nekem adatott minden hatalom mennyben és a földön'' (Mt 28,19). Ezt lehet elfogadni, -- ez ellen lehet fellázadni, de akkor is igaz marad, amit örök útravalónak szánt nekünk az Utolsó vacsorán: ,,Bízzatok, én legyôztem a világot'' (Jn 16,33). Julianus aposztatáról, Nagy Konstantin unokájáról azt jegyezték fel, hogy bár keresztény nevelésben részesült, elhagyta hitét, üldözte a keresztényeket, és lelkében megvetette Jézust, akit gúnyosan csak ,,galileai ácsnak'' nevezett. A róla szóló legenda szerint cinikusan megkérdezte Jézustól: ,,mit csinálsz most, te názáreti?'' Mire Jézus elôre látva közeli halálát, így válaszolt: ,,Épp ácsolom koporsódat''. A fiatal, mindössze 30 éves császár a Szászánida Királyság ellen indított hadjáratban csata közben megsebesült, és meghalt. Utolsó perceiben is Jézussal viaskodott, -- öklét ég felé rázta és ezt kiáltotta: ,,Gyôztél galileai!'' Vannak, akik utolsó percig lázadnak ellene. De legtöbbjük nyíltan vagy titokban úgy tesz, mint Ady a holdas téli éjszakában a Krisztus- kereszt elôtt. Eleinte unta a faragott képet, s dalolt, hogyha keresztre nézett. Húsz év múltán nagyot fordult lelkében a világ, és gondolatban megint ott jár az erdôben:...'' s amit akkor elmulasztottam, megemelem kalapom mélyen. Ott repül a szánom az éjben''. -- Vagy a svéd August Strindberg, aki Inferno című könyvében még gyalázta hitünket, majd megtért és ezt írta: ,,Úgy jártam, mint az a hajós, aki nekivág a tengernek, hogy új földet fedezzen fel, és valahányszor azt hittem, hogy ismeretlen szigetet találtam, mindig kiderült, hogy az a mi régi Bibliánk volt!'' * ,,...és országának nem lesz vége!'' Hányszor jutott ez eszembe az egy évig tartó Fô utcai kihallgatásaim során, amikor egyik nyomozó a másik után azt szerette volna elhitetni velem, hogy ,,rossz lóra ültem'', mert az Egyház legfeljebb húsz évig fog élni, és utána egyszerűen megszűnik létezni. Mindent elkövettek, hogy megértessék velem: egy negyvenéves ember nem szegôdhet halálra ítélt eszmék szolgálatába!... Némán kellett hallgatnom érveiket, -- és ha a Gyôztestôl kapott hitem segítségével állhatatos maradtam is, azt azonban még elképzelni sem tudtam, hogy 30 év múltán Vallomásaim könyvében mindezt ország-világ elôtt elmondhatom. Megcserélôdött minden! Különbség mindössze annyi, hogy én nem kívánom ôket bilincsbe verni, gyötörni, megalázni. Mindössze szabadon akarom elmondani: Uraim, az Ô országának nem lesz vége! Ahhoz mindenképpen szoktatni kell magunkat, hogy ne ,,béka- perspektívában'' gondolkodjunk, és ne ragadjunk le a változások, szellemi forradalmak mentén szükségképpen felgyülemlett mocsár, iszap, szemét szennyében, hanem vegyük észre az Istentôl származó ,,mag'' meghalásának csodáját: az új vetés gyôzelmét. A mindennapi életben Jézus Krisztus -- látszatra -- egyik csatát veszti el a másik után; de a végsô ,,háborúnak'' mégis ô az egyetlen gyôztese. A ,,vereség Istene'' (Pilinszky) legyôzhetetlen, mert ,,vereségébe'' eleve bennfoglaltatik a feltámadás isteni megfelelôje. Az önmagát kiüresítô, még a kereszt botrányát is vállaló Jézust -- és követôit! -- az Isten ,,felmagasztalja''. Lehet nagyon elesett, meggyötört, ,,ráncokkal'' teli az Egyház, életének biztosítéka az a Jézus, akinek nevére -- az Atya akaratából -- kénytelen meghajolni minden térd a mennyben, a földön, az alvilágban (Fil 2,11) Rómában éppúgy, mint az Univerzum bármelyik pontján ,,az Atyaisten dicsôségére'', hogy ezáltal váljék nyilvánvalóvá: Jézus Krisztus az Úr!... vallja utolérhetetlen meggyôzôdéssel a Saulból lett Pál. De elôbb neki is a föld porába zuhanva meg kellett értenie, hogy hiába üldözi Jézust. Miért? Mert a damaszkuszi úton csak megsejtette, de késôbb felfogta, hogy Jézus Krisztus az élet értelme, mozgatója, aki a világot az ,,Omega pont'' felé vezeti (T. de Chardin). Ô az Alfa és az Omega (Jel 1,8), az Egyetlen Gyôztes. Kudarcaink közben ez számunkra a legnagyobb erô! ======================================================================== A legjobb barát Ahogy görgetem az alaptémát: ,,ki nekem Jézus Krisztus'', úgy épül bele egyre több személyes elem a ,,vallomásomba''. Nem véletlenül választottam címül éppen ezt a kifejezést. A Confessio eleve jelzi, hogy írója tudatosan vállalja a szubjektív megnyilatkozásokat. Különben miért lenne közölnivalója vallomás? Mindezt azért bocsátottam elôre, mert a most következô két meditációt némi töprengés után vetem papírra. Hogy mégis megteszem, annak épp az az oka, hogy buzdítsam az imádságos életükben elbizonytalanodókat, -- és hogy bátorítsam az elmélkedés útjára lépôket, vagy azon haladókat. Így is mondhatnám: merjünk egyéniségünknek megfelelô hangon párbeszédet folytatni az Úr Jézussal. * Aki a barátságról beszél, eleve ,,bemutatkozik'', -- vagyis jelzi, hogy számára nem közömbös a téma. Tehát feltárja mások elôtt, hogy életének egy fontos kérdésérôl van szó. Magyarán: örül, ha van barátja, és szorong, ha nincs. És ebben nincs semmi különös, hiszen az ember ,,társas'' lény (zoon politikon), személyiségének kibontakoztatásához nélkülözhetetlen a közösség, s azon belül bizonyos kötôdés barátokhoz. A nehézség ott kezdôdik, hogy nem is olyan könnyű meghatározni az igazi barát ismérveit. Bizonyára mindannyiunk számára van egy alapelvárás, ami aztán bôvíthetô, szűkíthetô. Sokan azért ,,baráttalanok'', mert igen magas a mércéjük: annyi mindent várnának el a baráttól, ami teljesíthetetlen. Sokan kevesebbel is beérik, de akkor késôbb ébrednek rá, hogy éppen az alacsony mérce volt az oka a sikertelenségnek... Amióta közénk lépett és elérhetô közelségben lehetünk Jézus Krisztussal, bizonyos értelemben könnyebb helyzetben vagyunk a barátság lényegének és funkciójának felismerésénél és elemzésénél. Soha nem lehetünk eléggé hálásak a Szentléleknek, hogy leíratta János apostollal -- ,,azzal a tanítvánnyal, akit szeretett az Úr'' -- az Utolsó vacsorán elhangzott megrendítô beszélgetést. Mindannyian tudjuk, hogy itt jelentette ki egyértelműen, hogy apostolaira úgy tekint, mint barátaira: ,,Barátaimnak mondalak titeket'' (Jn 15,15). Ez a meditáció lényegében ennek a kijelentésnek személyes, egyéni visszhangja. * Minél jobban haladunk elôre a korban, annál jobban tapasztaljuk, átéljük emberi mivoltunk legnagyobb sebét, azt a sajgó sebet, hogy magunkra maradunk. Alig vannak már társaink; itt hagytak osztálytársaink, pályatársaink, munkatársak, rendtársak, paptársak... Többen vannak odaát, mint itt. Egyre többet temetünk, -- és fogyunk! Míg fiatal az ember, ezt nem érzi, nem érzékeli, és éppen ezért nehezebben is érti. Sôt épp azt élvezik a fiatalok, hogy rohan körülöttük az élet, és ôk jönnek-mennek, változik óránként minden a világban és legtöbbször önmagukban is: élmények, állások, találkozások. ,,Panta rei''! Minden mozgásban van. Ilyenkor nem is gondolunk arra, hogy közben mindezektôl búcsúzunk is. Erre csak a meditáló ember tud rádöbbenni. Mondom néktek: mi mindig búcsúzunk (Reményik Sándor). Minden szótól, mit kimond a szánk... a hangtól... a színektôl... a csöndtôl... a rögtôl... a mosolytól, mely sugárzott ránk; minden sebtôl, mely fájt és égetett; minden képtôl, mely belénk mélyedett; az álmainktól, mik nem teljesültek, a lángjainktól, mik lassan kihűltek, a tűnô tájtól, mit vonatról láttunk... Minden mozog, száguld körülöttünk, -- és ugyanakkor mindentôl búcsúznunk kell. Nagy veszteség-listát hordunk mindannyian a szívünkben. Ezt érezték az apostolok is Nagycsütörtök éjszakáján, amikor olyan nagyon-nagyon elhagyatottnak érezték magukat, mert elszakíthatatlan szálak fűzték ôket Mesterükhöz, aki nemsokára elhagyja ôket. Azt is jó tudni, hogy minél mélyebb kapcsolat alakul ki egy nagy személyiséggel, annál fájóbb elvesztésének még a gondolata is. Hogy ezt az Úr Jézus mennyire észrevette, íme kimondja azt a szót, amivel leginkább ki tudjuk fejezni szorongásunkat a veszteség miatt: árvaság! ,,Nem hagylak árván titeket'' (Jn 14,18). Ha semmi mást nem örökítettek volna ránk az evangéliumok, csupán ezt a rövid mondatot, már ez is isteni örömhír = euangelion lenne! Mert a világmindenség legárvább lénye az ember, aki éppen emiatt tele van szorongással, félelemmel. Jézus, aki tudja nagyon jól, hogy mi lakik az emberben (Jn 2,25), mindezt látja. Ezért mondja ezen az estén is: ,,Ne nyugtalankodjék szívetek és ne szorongjon'' (14,28). De nemcsak mondja, hanem segíteni is akar. Méghozzá egyedül Ô tud segítségünkre sietni, mert egyedül neki van erre lehetôsége. Az apostolok természetesen azt még nem tudják, hogy ez hogyan fog megvalósulni. Azt gondolhatták, hogy talán idônként megjelenik közöttük, mint ahogy történt is Húsvét után, ott a tó partján, vagy az Emmausz felé vezetô úton... ,,Nem hagylak árván titeket!'' Ennek megvalósulásához Pünkösd kellett: Jézus elküldi a Szentlelket, akiben és aki által feloldódik az árvaságunk. Lényegében a Szentléleknek köszönhetünk mindent, hiszen ,,az Ô segítsége nélkül még imádkozni sem tudunk helyesen'' (Róm 8,26). A Lélek siet segítségünkre akkor is, amikor szeretnénk megtudni, hogy Jézus szemében ki a barát? Ki az a várva várt Valaki, aki feloldja árvaságomat? * A barát az, aki segít! Jézus nagyon jól tudja, hogy az apostolok most még elég zavart lelkiállapotban vannak, -- sok mindent nem értenek. Ôk maguk nemegyszer nyíltan megmondják, le is írják: ,,Ôk mitsem értettek ebbôl... nem értették, hogy mit akar vele mondani'' (ti. a kereszthalálról /Lk 18,34/). Péternek maga Jézus mondja: ,,Most még nem érted, amit teszek, de késôbb majd megérted'' (Jn 13,8). De nemcsak a szenvedés misztériumát nem voltak képesek felfogni, hanem az egyszerű példabeszédek összefüggéseit sem. Nem értették, hogy a jó pásztor maga Jézus, sem azt, hogy mit jelent az egy akol és egy pásztor. János épp ennél a példabeszédnél írja: ,,Amikor Jézus ezt a példabeszédet mondta nekik, ôk nem értették, hogy mit akart vele mondani'' (10,6). Jézus, a jó barát, nem engedi, hogy tanítványai kétségek közt maradjanak. Éppen ezért megígéri nekik, hogy a Lélek segítségével világos lesz számukra mindaz, ami most tele van kérdôjellel.'' A Lélek majd megmondja nektek, megtanít mindenre és eszetekbe juttat mindent'' (Jn 14,26). Kinek ne jutna eszébe diákkora? Hogy bíztunk a barátunkban, aki segítségünkre sietett, és súgott. Ehhez hasonló történik mindig, amikor eszünkbe juttat valamit az Úr Jézus a Szentlélek által. Nincs kínosabb helyzet, mint amikor agyunk, emlékezetünk felmondja a szolgálatot, és elfelejtünk, rosszul emlékezünk valamire, ami pedig lényegbevágó és fontos! Vagy torzítva látjuk a dolgokat... Jézus barátsága épp azt jelenti, hogy a Lélek által rájövünk az igazságra: ,,Amikor eljön Ô, az igazság Lelke, elvezet titeket a teljes igazságra'' (Jn 16,13). Nemcsak elvezet, hanem felszabadít görcseinkbôl. Kibogozhatatlannak tűnô gordiuszi csomóinkat egy pillanat alatt kettévágja. ,,Ha valóban tanítványaim vagytok, megismeritek az igazságot, és az igazság megszabadít titeket'' (Jn 8,33). Az igazi barátság szabaddá tesz! A legtöbb barátság itt a földön béklyóba köti az embert, rabbá tesz. Jézus szabaddá és felszabadulttá! * ,,Én megenyhítlek...'' Szorongásunk legfôbb oka, hogy nincs kihez menjünk, -- nincs senkinek ideje, kedve, energiája, hogy legalább végighallgassa az embert. -- Érdemes elgondolkodni azon, amit Prohászka ír naplójában egy Tolsztoj-rajongó esetérôl (1921. szeptember 16.). Egy szegedi művész oly elragadtatással olvasta Tolsztoj írásait, hogy elhatározta, minden áron látni akarja ôt, és beszélni szeretne vele. Eladta mindenét, -- vonaton, kocsin utazott. Az utolsó állomáson szétosztotta megmaradt pénzét, hogy ezzel is kimutassa, mennyire azonosul a mester eszméivel. A találkozás nagy nehezen megtörtént, de egészen másként végzôdött, mint ahogy a mi magyar rajongónk kiszínezte magának. Amikor ugyanis felajánlotta szolgálatát Tolsztojnak, az ingerülten beszélt vele, hiszen épp egy családi perpatvar kellôs közepébôl lépett a heteken keresztül hozzá száguldó magyar művész elé. ,,De hát mit akar Ön itt -- Aber was wollten Sie denn hier?'' -- kérdezte dühösen... Barátunk aztán megalázottan visszakoldulhatta magát Magyarországba. ,,Ezek a nagy puffancsok a szellemi világban. Más a kalamáris, s más a lélek'', fűzi hozzá Prohászka. Ilyen megalázottan kullogunk sokszor mi is, de csak addig, míg nem találunk rá arra a Barátra, aki épp az ellenkezôjét mondja és ajánlja: jöjj hozzám, mondd el, miért vagy oly szomorú (Lk 24,13-32, Emmausz, Jn 16,20), beszélj arról a teherrôl, melynek súlya alatt összeroskadsz, -- maradj nálam, pihenj meg (Mk 6,31), -- most csak veled, a te ügyeddel foglalkozom egy külön helyen (Mk 17,1)... De nemcsak egyesek számára nyílik ez a lehetôség! ,,Jöjjetek hozzám mindnyájan, akik elfáradtatok és meg vagytok terhelve: én felüdítlek titeket'' (Mt 11,28). Ki az igazi barát? Aki tud idôt szakítani rám, és amikor nála vagyok, csak én vagyok fontos számára. Kikapcsolja a rádiót, a képernyôt és én ott ülhetek lábainál (Lk 10,40). Ha így találkozhatom Jézussal, minden esetben megenyhülve, megerôsödve térek haza. Sôt! Éppen azért, mert hosszan mindent megmagyarázott, és ,,kifejtette az Írásokat'', kimondhatatlan öröm és boldogság költözik a lelkembe, amit környezetem is észrevesz: ,,ugye lángolt a szívünk, mondták egymásnak...'' (Lk 24,32). * ,,A Magasságbelinek ereje száll tereád...'' -- Erônk fogytán van, minduntalan elfáradunk, belefáradunk másokba, önmagunk elviselésébe. Jézus ezt annyira ismeri tanítványainál, hogy mást sem tesz, mint erôsíti ôket. Tudja, hogy mikor kell szünetet tartani a munkában, még az apostoliban is! És ilyenkor tör ránk a legveszélyesebb lelki kór, a panaszkodás, a pesszimizmus, a letargia, a mások hibáztatása. És még megfordul agyunkban az a gondolat is, hogy ,,kár az egészért! Minek?'' Az igazi barát éppen ilyenkor fogja meg az ember kezét, és kiemel az élet süppedô lápjából. Vállon ragad és ,,felvisz egy hegyre'', hogy innét felülrôl nézzem a nehézségeimet. Isteni perspektívákat tár elém. Jézus azért a legjobb barát, mert nemcsak feladatokat, célokat tűz elém, hanem erôt is ad azok megvalósításához. Ezt teszi mindig, úgy ahogy Názáretben is tette Máriával. Különben nem merte volna vállalni mindazt, ami -- emberi értelem számára -- lehetetlenségnek tűnt. ,,Hogyan történik ez, hiszen...?!'' Az igazi barát erôsít, erôt ad, amikor gyenge vagyok. Isteni feladatokhoz nem elegendô emberi erô. A Magasságbelinek erejére van szüksége Máriának, Keresztelô Jánosnak, Simon Jónás fiának, hogy Petra, azaz Szikla lehessen, -- Saulnak, hogy Pállá, Isten választott edényévé válhasson! A Szentlélek erejére van szükségünk, a Veni Creatorra, aki végrehajttatja bennünk az újjászületést, a szünet nélküli megtérést, hogy új emberré váljunk. A Teremtô Lélek működése rendet teremt bennünk, úgy ahogy olvassuk a Genezisben: vezérlô elv az ôskáosz felett... Döbbenettel és elragadtatással lehet csak olvasni, hogy milyen bátran vallotta meg mesterét az a Péter, aki néhány hónappal elôbb, még azt is letagadta, hogy valaha is látta volna ôt, nemhogy tanítványa lenne! Hasonlítsuk csak össze azt a két magatartást, melyrôl egyrészt mind a négy evangélium beszámol, vagyis a nagypénteki tagadás, másrészt a Pünkösd utánit, melyet az Apostolok Cselekedetei beszámolója rögzít: Péter templomi beszéde és a fôtanács elôtti bátor kiállása (ApCsel 3-4). Egyik magatartás épp ellentétje a másiknak! Egyedül a szemtanúk vallomása miatt hiszi el az ember, hogy itt ugyanarról a Péterrôl van szó. A látszólagos ellentmondást egyedül a pünkösdi Lélek teremtô aktusa volt képes feloldani: ,,a Magasságbeli ereje'' szállt rá és a többi apostolra. Itt a Creator újjáteremtô, a személyiséget belülrôl megtérítô működése érhetô tetten. Ez a magyarázata annak, hogy ez a Péter más, mint a nagypénteki ,,Simon, Jónás fia''... Aki kéri és engedi, hogy lelkét, egész életét Jézus birtokolja, tapasztalni fogja, hogy ilyen, vagy ehhez hasonló változás, megtérés = teremtô aktus érinti meg. Ez a magyarázata annak, hogy sokszor még mi magunk sem ismerünk rá régebbi önmagunkra. * De vajon Jézus barátsága nem ejt csorbát személyiségünkön? Elképzelhetô-e, hogy a villámnál is erôsebb ,,behatolása'' ne zúzza szét egyéniségünk szuverenitását? Közismert ugyanis, hogy a legtöbb barátság épp azzal a veszéllyel jár, hogy az erôsebb karakter akarva, nem akarva átalakítja, olykor deformálja a gyengébb személyiséget: összezsugorítja, netán rabszolgájává teszi. -- Jézus Urunk ismeri ezt a nehézségünket is. Éppen ezért olyan megnyugtató a nagycsütörtöki kijelentése: ,,...nem mondalak titeket szolgáknak, mert a szolga nem tudja mit tesz az ura. Barátaimnak mondalak titeket, mert mindent tudtul adtam nektek, amit Atyámtól hallottam'' (Jn 15,15). Jézus annyira vigyáz szabadságunkra, hogy még a kariótbeli Júdásnak is lehetôvé tette, hogy ,,tedd meg, amit tenni akarsz'' (Jn 13,27). Azt pedig minden ,,tékozló'' tudja, hallja és tévelygései közben égeti is a lelkiismeretét, hogy Jézus még az árulót is barátjának nevezte: ,,Barátom, miért jöttél?'' (Mt 26,50) Jézus Urunk nem teszi tönkre személyiségünket, épp ellenkezôleg! Ahogy a napsugarak nem égetik ki a rózsabimbókat, hanem segítik, hogy belülrôl kibontakozhassanak, ugyanúgy válunk barátságának felénk áradása révén kiteljesedett személyiséggé. Az apostolok közül errôl leghitelesebben az a János evangelista beszél, aki saját maga vallja, hogy ,,intimusa'', barátja lehetett az Úrnak, és még azt is megtehette, hogy az utolsó éjszakán keblére hajolhatott, hogy megkérdezhesse tôle, ki lesz az árulója (Jn 13,26). Ez a magyarázata annak, hogy Pál apostol szeretet-himnuszán kívül senki úgy nem tudott vallani a szeretetrôl, mint János, ,,akit szeretett az Úr''. Tehát inkább szabad kibontakozásról lehet beszélni Jézus barátságával kapcsolatban, semmint személyiségünk, szabadságunk csorbításáról. Úgy, ahogy Teilhard de Chardin mondja utolérhetetlen árnyalattal és magyarul nehezen visszaadhatóan: ,,Dieu fait se faire les choses''. Jézus azzal lesz legjobb barátommá, hogy segít kibontakoztatnom önmagamat, cselekvôvé teszi képességeimet: supponit, perfecit naturam! Felemeli, megszenteli énünket, hogy magunk tegyük magunkat önmagunkká! Ennek a belsô kibontakozásnak magnifikátos jelei vannak. Jézus barátsága szükségképpen boldogsággal -- méghozzá ,,nyolcszoros'' boldogsággal -- ajándékoz meg minket. Ezért Jézus Urunk külön imádkozik az Atyához, hogy ,,öröme teljesen a miénk legyen'' (Jn 17,13), és azt tôlünk senki el nem veheti! (16,22) Ki nekem Jézus Krisztus? Az egyetlen olyan barát, aki megtanít örülni, akinek barátsága boldoggá tesz. Olykor sajnálom, hogy már nem mondhatom a régi liturgia Lépcsôimájának zsoltárát, az Introibót, mely mindennap figyelmeztetett erre... (Laetificat iuventutem meam... Zsolt 42) Azt hiszem, most legjobban épp erre van szükségünk mindannyiunknak, papoknak, híveinknek, agyongyötört, kedvetlen népünknek. Az Úr Jézustól kapott örömmel kell járni-kelni a világban, hogy barátokat szerezzünk neki. Nem véletlenül szegezi nekünk Bernanos a kérdést: ,,Képesek vagytok-e megfiatalítani a világot, igen vagy nem?'' ...Figyelmeztetése ma sorskérdésünkre ad feleletet, ne felejtsük el az író válaszát: ,,Az evangélium mindig fiatal, csak ti vagytok öregek!'' ======================================================================== A Gazdám A Nobel-díjas Lagerlöf Selma svéd írónô a Veronika kendôje című könyvében Tiberius császár korába viszi olvasóját. A zsarnok császár Capri szigetén leprásan fekszik, és halálfélelem gyötri. Régi dajkája, Faustina minden elképzelhetôt megtesz, és Tiberius tudtával elutazik Palesztinába Jézushoz, a betegek gyógyítójához. Tervét nem úgy tudta megvalósítani, ahogy szerette volna, mert akkor érkezett Jeruzsálembe, amikor Jézust hóhérai -- épp a császár nevében -- a Golgotára hurcolják kivégezni. Faustina elszörnyülködve nézi a menetet, és könyörületbôl kendôt nyújt feléje, hogy megtörölhesse arcát. A kendô véres lett, rostjaiba beleitta magát a szenvedô Jézus arcképe... Ezt vitte vissza Tiberiushoz, aki nem leplet, véres kendôt, hanem magát Jézust akarta látni. ,,Miért hagytad meghalni?'' -- De még a kendôbôl is erô árad feléje. A halálos beteg császár elkezd beszélni vele. Hangja megcsuklik, és sírva mondja: ,,Bízom benned, könyörülj rajtam! Tudom, hogyha találkoztam volna veled, meggyógyítottál volna!'' És a császár meggyógyult. Krisztus arcvonásai észrevétlenül is kirajzolódnak azoknak lelkében, karakterében, akik követik Jézust, és közel kerülnek hozzá. Lényegében mindannyian egy Krisztus-arcot hordozunk magunkban. Lelkünk olyan mint Veronika kendôje. De nemcsak a nagypénteki arcvonásait ôrizzük meg, hanem az evangélium Jézusának ama arcélét, mellyel éppen azonosítjuk magunkat. Különben ezzel nem mondok valami különleges titkot, hiszen tulajdonképpen errôl tesz vallomást Pál apostol is egyik levelében: ,,Élek ugyan, de nem én, hanem Krisztus él bennem'' (Gal 2,20). * Mint minden élet, a bennünk kibontakozó krisztusi élet is fejlôdésen megy át. Vonatkozik ez a lelkünkben kirajzolódó krisztusi vonásokra is. A kibontakozásnak, lelki nagykorúvá válásnak állomásai, stációi vannak: a gyermekkor ,,Jézuska'' arca sokáig elkíséri az embert. A kamaszodó, majd az érettségire készülô fiatalt elgondokoztatja a magabiztos, a minden akadályt fölényesen legyôzô, a viharnak is parancsoló Mester. -- Amikor elôször találkoztam lelkem legmélyén Jézus Krisztussal, megragadott az a megértô jósága, mely egy paptanárom egyéniségébôl áradt felém. Ekkor fogalmaztam meg magamban: ,,Egy a fontos, egy a cél, élni Isten tenyerén''. Akkor Uramnak neveztem, lenyűgözött ereje, hatalma, imponált Diadalmas Világnézete. Az Eucharisztikus Kongresszust valóságos diadalútnak éreztem: Úr és Király a Föld felett, akit gyôzelmi énekkel magasztal Napkelet és Napnyugat... De azután az élet, mindegyikünk élete eljut a Golgotához, a keresztúthoz. Afrika legdélibb pontját egykoron Cabo tormentosonak, Gyötrelmek Fokának hívtak. A néphiedelem szerint egyetlen hajós sem tudott elmenni mellette anélkül, hogy el ne pusztult volna. 1497-ben Vasco da Gama volt az elsô, akinek sikerült élve áthajóznia, azóta Cabo de buona Speranza, vagyis Jóreménység foka a neve. A veszélyekkel, örvényekkel teli ,,gyötrelmek fokán'' csak Krisztusba vetett hittel, elszántsággal lehet áthaladni. Sok tízévig kellett küzdenem nekem is, sokakkal együtt, mire átjutottam a testi, lelki megpróbáltatások fokán. Mélyen elgondolkoztató, hogy épp abban az idôszakban, a börtönévektôl kezdve rajzolódott ki lelkemben Jézusnak egy új arcvonása. Néhány esetet mondok el magyarázatként. -- Amikor kitiltottak iskolámból, templomomból és nem volt szabad belépnem még kerületembe sem, földönfutóvá váltam. Ennek ellenére lehetetlen volt nem észrevennem, hogy Valaki gondomat viseli. Soha nem éheztem, és száműzetésem idején mindig volt, aki befogadott. Sorkosztos lettem. Kezdtem kibetűzni magamban Jézus új megszólítását, új nevét. Eleinte még nem értettem, ehhez még valami hiányzott! A börtön, melyre mindenki, én magam is rettegve gondoltam. Ki hitte volna, hogy abban az idôben ismertem fel Jézusban a Gazdámat! A börtön kegyetlenül rideg hely, ahol se templom, se oltár. A szigorított zárkában egyszercsak feltör emlékeim mélységébôl az az ima, amit közösen mondtunk el minden este a Completorium után: Tu Domine Universorum... Két véglet: a szűk zárka és a világmindenség, melynek Teremtôje és Ura azt kívánja, hogy én legyek a temploma, itt, a börtönben. ,,Ne kint keress. Templomod nem kint van, nem kôbôl van, hanem lelked legmélyén''. Intimitás! Bensôség a Fô utca sötét zárkájában... ,,Nem hagylak árván...'' Jó, jó! Gondoltam magamban, de errôl szeretnék meggyôzôdni is. Megtörtént. Íme néhány ,,jel'' a sok közül: A felismerhetetlenségig telefirkált cellám falára egy alig látható keresztet rajzoltam körmöm hegyével. Emiatt negyven napra szigorított fogdára ítéltek. Az itt átélt borzalmakat nem kívánom részletezni, de azt igen, hogy hogyan mutatta meg a Gazdám, hogy tényleg nem hagy árván. -- Éjfélkor nyílik a vasajtó, a napos ôrmester parancsot ad, hogy kövessem a szobájába. Ez mindig valami külön kieszelt lelki, testi megaláztatást jelentett. Itt most más történt. Elôször is le akart ültetni, hogy ezzel is kinyilvánítsa jószándékát irántam, akirôl tudta, hogy ártatlanul raboskodom. Azután táskájából fehér szalvétába csomagolt buktát vett elô, és ezekkel a szavakkal kínált meg: ,,A feleségem küldi''... De ez csak az elsô meglepetés volt. Néhány perc múlva rendôrköpenye belsô zsebébôl egy fényképet vett elô, és miután riadtan körülnézett, hogy felettesei nem vehetik-e észre, kezembe tette kislányának elsôáldozási képét. Egymásra néztünk! Katakombában éreztem magam: két keresztény titokban, az éj leple alatt találkozott a poklok poklában... Visszakísért a zárkámba. Egész éjjel nem aludtam. Kezdtem kibetűzni és ,,ízlelni'' Jézusnak, a legjobb barátnak új nevét: G-a-z-d- á-m. ,,Ne kint keress, lelked legmélyén vagyok!'' Intimitás... És hogyan folytatódott az említett kereszt-rajzolási történet (mely a zsidóknak ugyan botrány, a pogányoknak pedig oktalanság /1Kor 1,23/)? Tudomásul vettem, hogy még magam számára sem rajzolhatom le, nemhogy hordhatnám. -- Erre a következô történt a szigorított fogdában töltött negyven nap után: kiválasztottak több száz rab közül ún. egészségügyi szolgálatosnak. Ez többek között azt jelentette, hogy nemcsak lehetett, hanem kötelességem volt karomon hordani a közismert karszalagot: a fehér alapon álló vöröskeresztet! Örömöm határtalan volt. Elvették keresztemet? Megvertek miatta? -- és most ,,ôk'' köteleznek, hogy hordjam mindenki szeme láttára! De a történetnek még mindig nincs vége. Íme: a helyszín a hirhedt internáló tábor udvara Tökölön. Idôpont 1959 Húsvét reggel nyolc óra. Több mint ezer rab némán rója a köröket hátratett kézzel az ún. reggeli sétán. Az aznapi napostiszt az a hirhedt idôs hadnagy volt, akibôl dôlt a szesz. Tudta ki és mi vagyok, hiszen a kis kereszt miatt ô ütlegelt és ô verte szét fejemen a szemüvegemet. A séta végén maga elé parancsolt. Jelentkeztem. Karomon a Kereszt. Rám üvöltött: ,,Tud-e imádkozni?'' -- ,,Igen, tudok!'' -- ,,Akkor imádkoztassa a tábort''. Mindenkiben, rabokban, de az ôrökben is meghűlt a vér. Egy pillanat alatt felmértem a helyzetet és elkiáltottam magamat: ,,Tábor vigyázz! Imához!'', és elkezdtem hangosan a Miatyánkot. Rabtársaim lélekben mellém álltak, és torkuk szakadtából velem együtt megrendülve mondták az Úr imáját. Bent az épületben vállukra emeltek, hogy ilyen Húsvétjuk lehetett. Én vártam a retorziót. De nem engem, hanem a parancsot adó hadnagyot zárták be... * Nem szokásom rabságomról nyilatkozni, most is Gazdám miatt tettem, és nem magamról, hanem róla kívántam elmondani megrendítô szeretet- megnyilvánulásait. Ennek jegyében említem meg a márianosztrai élményemet is, mely még jobban belém véste, hogy ki vagyok én, és ki nekem Jézus Krisztus! A hirhedt börtön ún. szônyeg-részlegében volt egy társunk, aki munkánkra felügyelt, és ennek ürügyén a magyar és a világirodalom legszebb költeményeit mondta el nekünk, miközben csomóztuk kezünkkel a perzsaszônyegeket. Hihetetlen memóriával volt megáldva. Engem különösen Babits egyik verse ragadott meg, mely azóta is éltet és erôsít. Kutyájáról mond el felejthetetlen sorokat. Neve ugyan Ádáz, de jelleme nem az... Kiragadott mondatai is elegendôk, hogy érzékeltessem, mi miatt hozom elô Babits Mihály: Ádáz kutyám című versét: itt heversz mellettem, amióta a gazdád én lettem, ez a hely a legjobb tenéked, nem érhet itt semmi baj se téged... Mert boldog ki jámborul heverhet valami nagy, jó hatalom mellett... Elcsavarogsz néha, el is tévedsz olykor, de visszajössz, mert ugyan hova mennél? Tudod, hogy itt valaki hatalmas gondol veled, büntet és irgalmaz, hol apádnak, hol kínzódnak látszik, de te bízol benne. Bölcs belátás bízni abban, kit nem értünk, Ádáz! Az utolsó versszakban jön a nagy fordulat: a szellemes párhuzam önmagunk és a hűséges Ádáz között: ,,Óh, bár ahogy te pihensz lábamnál / bizalommal tudnék én is Annál / megpihenni, aki velem játszik, / hol apámnak, hol kínzómnak látszik / égi gazda, bosszú, megbocsátás, / s úgy nem értem, mint te engem, Ádáz!'' Ádázként csügg szemünk égi Gazdánkon, és ha el is csatangolunk, ázva- tépve mindig visszajövünk, mert ,,jó nekünk itt lennünk''. Szimatokból ezer láthatatlan ösvény vezet vissza hozzá, a Gazdához, akit oly sokszor nem értünk eszünkkel, csak a szívünkkel. * Veronika-leples lelkünkön sokféle ,,jézusvonás'' rajzolódik ki. A legmegnyugtatóbbak a Gazda arcvonásai. Ezek eleinte csak sejtetni engedik, de késôbb egyre felismerhetôbbé teszik azt a Jézus Krisztust, aki életünk célja, tartalma, akire rábízhatjuk magunkat, és aki egyre jobban birtokba vesz minket. Valahogy úgy, ahogy Gounoddal történt Mozarttal kapcsolatban. -- Eleinte annyira meg volt elégedve önmagával, hogy neve mellé senkit sem írt. Majd egyre többet foglalkozott Mozart zenéjével, stílusával, és már odaírta saját neve mellé -- de csak második helyre! -- imigyen: Gounod és Mozart. Majd ráébredt arra, hogy fel kell cserélnie a két nevet: Mozart és Gounod. Az utolsó években alázatosan megvallotta, hogy számára ,,minden'' Mozart... neve mellôl elhagyta saját nevét, és így maradt egyedül az utolérhetetlen Mozart! Hosszú út vezet az önteltségbôl az alázatig! És közben haladunk elôre, úgy ahogy Tiberius császár egykori dajkája, Faustina a Via Crucison... egyik stáció a másik után. Ezt vállalni kell. A keresztutat megkerülni nem lehet. Saul sem volt kivétel. Mekkora változás ment végbe benne István megkövezésétôl a damaszkuszi kanyarig, az üldözött Jézussal való találkozásától a teljes misztikus egyesülésig! ,,Szeretnék elköltözni, hogy Jézus Krisztussal egyesüljek'' (Fil 1,23).'' -- ,,Mindent szemétnek tartok, csakhogy Krisztust elnyerhessem'' (3,8).'' -- ,,Nem akarok tudni másról, csak Jézus Krisztusról (1Kor 2,2).'' -- ,,Élek ugyan, de nem én, hanem Krisztus él bennem! (Gal 2,20)'' Ki vagy Te nekem Jézus Krisztus? Voltál számomra Úr, Király, Hadvezér, voltál irgalmasszívű pásztorom, tanítom, mesterem, egyetlen barátom... Most vagy és maradj életem végéig Gazdám. Tibériuszék, Faustinák, hivôk, hitetlenek épp azt várják, hogy ezt a ,,kendôt'' mutassam meg nekik. Azt a Gazdát, aki ismeri még a hajunk szálát is, aki jó napokban, rossz napokban vigyáz ránk, ,,hiszen tudja mennyei Atyátok, hogy mi mindenre van szükségtek'' (Mt 6,33). ======================================================================== Jézus Jézus szalmaszál amibe kapaszkodunk Jézus szakadék amibe lezuhanunk Jézus kötél amit elengedünk Jézus remény amivel emelkedünk Jézus hangszer amivel megszólalunk Jézus zene amit elhallgatunk Jézus tenyér amivel adakozunk Jézus kenyér amit elfogadunk Jézus penge ami megsebesít Jézus gyenge aki megerôsít Jézus hatalom a végeken Jézusnak odaadom az életem Gyurkovics Tibor ======================================================================== Miért vagyok keresztény? -- Ki a keresztény? Meditációim második részében azt a megkerülhetetlen és idôszerű kérdést igyekszem több oldalról is megközelíteni, hogy miért nagy élmény ma kereszténynek lenni! Úgy is lehetne megfogalmazni a témát: ki a keresztény? De félô, hogy ez utóbbiban némi provokatív felhangot éreznének ki néhányan, -- pedig épp ez áll legtávolabb szándékomtól. Ezért az indirekt módszert használom, vagyis közvetve és áttételesen keresek választ erre a nagyon is összetett, de életbevágóan fontos kérdésre. Magyarán: azokat az értékeket, drágagyöngyöket, erényeket boncolgatom, melyeknek segítségével, birtoklásával és élésével -- minden más világnézettel és viselkedésmóddal szemben -- meg lehet ismerni, hogy ki a keresztény és ki nem, még akkor is, ha esetleg annak nevezi magát! Ezek az elmélkedések tehát szervesen csatlakoznak a Ki nekem Jézus Krisztus gondolatköréhez, hiszen kereszténynek = cristianusnak lenni mindig is azt jelentette, hogy az illetô Krisztust vállalja, követi és az ô kegyelmével éli is! Ebben a nagy ,,vállalkozásban'', életünk nagy drámájának megvalósulásában igyekszik segítséget nyújtani a könyvnek ez a része. Az Evangéliumokból tudjuk, hogy Jézus megosztotta életét tanítványaival, -- ezzel lehetôvé tette, hogy eltanulják élet- és gondolkodásmódját. Lényegét tekintve mindegyik fejezet az elhivatott Krisztus-követô életének egy-egy jellegzetes vonására mutat rá! ======================================================================== A bibliás ember ,,Beszélt az úton és kifejtette az Írásokat'' Krisztust követni képtelenség a Szentírás ismerete nélkül! Valljuk meg ôszintén: még a templomba járó keresztények sem ismerik, nem is nagyon olvassák a Bibliát. Erre akkor döbbentem rá, amikor feladatként egy-egy apostoli levelet javasoltam elolvasni a Krisztus-követésre vállalkozó, tehát nem a ,,kezdôk'', hanem a ,,haladók'' kategóriájába tartozóknak. Még jó, ha van otthon ,,valahol'' Biblia... Elöljáróban jó leszögeznünk azt, hogy Jézus Urunk annyira ismerte az Írást, hogy barátait, de ellenségeit is lenyűgözte jártassága. ,,Honnan vette mindezt?'', kérdezték többször, különösen azok, akikkel együtt élt, és tudtak róla mindent. A legváratlanabb pillanatokban kérdések kereszttűzébe került, és ilyenkor rendszerint egy-egy bibliai idézettel mutatott rá a rágalmazók hazugságaira, a csapdákat állító farizeusok gonoszkodásaira (Mk 11,17; Lk 20,17; Jn 5,39). Nemcsak betű szerint ismerte az Írást, hanem félelmetesen tudta az egyes igék, üzenetek összefüggéseit is alkalmazni. Amikor például az egyik írástudó ,,vizsgáztatni'' akarta: ,,Melyik az összes parancs között a legelsô?'', olyan két különbözô bibliai idézettel válaszolt, amibôl az írástudó azonnal észrevette, hogy Jézus teljesen ,,otthon'' van a Bibliának még a legrejtettebb világában, összefüggés-rendszerében is. Az Isten- és a felebarát szeretetének idézett mondatai ugyanis két különbözô ószövetségi helyen találhatók (MTörv 6,5 és Lev 19,18). A kettô összekapcsolása, sôt szoros és elválaszthatatlan egybetartozása a jézusi üzenet (euangelion) legnagyobb újdonsága. Ez annyira meglepte az írástudót, hogy felkiáltott: ,,Jól van Mester, helyesen mondtad!'' (Mk 12,32) * Mivel minden téren, ebben a kérdésben is, Jézust szeretnénk követni, érthetô, hogy mi is azt kérdezzük -- de más elôjellel, mint a csapdát állító farizeusok --, vajon honnét, kitôl és mikor sajátította el az Úr Jézus ezt a minden részletére kiterjedô Szentírás ismeretet? A válasz egyértelmű: Ô is, mint Galilea minden hithű gyermeke, a Biblia ismeretében nôtt fel. A biblikusok, történészek rekonstruálták a Jézus korabeli zsidó családok mindennapi életét, így József-Mária családjának hitéletét is. A Törvényt tisztelô családoknál íratlan szabály volt, hogy lakásuk bejáratának jobb ajtófélfájára felerôsítették azt a kis tokot, mely egy írott pergamencsíkot rejtett magában. Mezuzának nevezték. Ezen Izrael hitvalló imádsága volt olvasható, melyet elsô szava után Semanak neveztek, vagyis ,,Halljad''. Így kezdôdött ugyanis az imádság: ,,Halljad Izrael! Az Úr, a mi Istenünk az egyetlen Úr''. A Törvény megkövetelte, hogy a szülôk ragadjanak meg minden alkalmat és gyermekeik figyelmét irányítsák az Egyetlenre: ,,Vésd gyermekeid eszébe mikor otthon vagy, amikor úton vagy, amikor lefekszel, amikor felkelsz. Jelként kösd az imákat kezedre ...Írd fel ôket házad ajtófélfájára és kapujára...'' (Mtörv 6,4-9). A család tagjai, így Jézus is, valahányszor kimentek az ajtón vagy hazatértek, ujjaik hegyével megérintették a Mezuzát. Jézus a szülôi ház rejtettségében egészen Istennek szentelt életet élt. Józseffel együtt lépett be a názáreti zsinagógába, ahol a többi gyerekkel együtt tanult írni, olvasni, itt hallotta elôször a Törvény és a próféták szavát. Ennek ismeretében másként olvassuk a 12 éves Jézus jeruzsálemi történetét (Lk 2,41). Az írástudók, a Törvény ismerôi, tanítói és magyarázói elámultak Jézus kérdésein és feleletein. Ez nagyrészt Mária és József érdeme. Krisztust akkor követem igazán, vagyis akkor vagyok keresztény, ha a Bibliát rendszeresen olvasom, és családom életét is az Írás szellemével igyekszem áthatni. Óriási élményt jelent a gyermekek számára, ha saját maguk találják meg a vasárnapi szentmise leckéjének, evangéliumának, történéseinek bibliai leírását és lelôhelyeit. Valóságos ,,családi ki mit tud'' vetélkedôt lehet csinálni. ,,Ki találja meg elôbb?'' -- alapon könnyedén megismertethetjük családunk kis és felnôtt tagjaival a Szentírást. Nagyszüleink még ,,bibliás emberek'' voltak. Apáról fiúra szállt az ún. Családi Biblia, melynek hátsó lapjai sok mindenrôl tanúskodnak: családi események, esküvôk, születések, keresztelések, temetések adatai. Láttam olyan Bibliát is, melyben még azt is rögzítették, hogy mikor fejezték be és mikor kezdik újra elölrôl olvasni. Voltak -- nemcsak városokban, de falvakban is -- olyan asszonyok, férfiak, akik a Szentírás egyes részeit kívülrôl tudták. Édesanyám idôs korában is tudta a gyermekkorában rímes versbe szedett és megtanult 12 apostol nevét... Ahhoz, hogy keresztény generáció formálódjék, elôbb nekünk, felnôtt keresztényeknek kell ,,bibliás emberré'' válnunk! * Ahhoz, hogy a Szentírásban található igazságok, eszmék szellemét ki tudjuk alakítani a magunk életében, tovább kell elemezni és ,,ellesni'' az Úr Jézusnak, a szó igazi értelmében vett Bibliás Embernek viszonyulását az Íráshoz. Ezt legélesebben a názáreti zsinagógában történtek leírásánál érhetjük tetten. Ô ugyanis nemcsak betű szerint és összefüggéseiben ismerte a Bibliát, hanem a helyzetnek megfelelôen adaptálta is: magára vonatkoztatta. Éppen azért fordult drámaivá a helyzet, mert Izaiás 61. fejezetének mondatait olvasván, ,,összetekerte az Írást, leült, majd megszólalt: Ma beteljesedett az Írás, amit az imént hallottatok'' (Lk 4,14-30). Vagyis: amit felolvastam nektek, rólam szól, az én küldetésemet tartalmazza! Én vagyok a Lélek felkentje! Természetesen a mi esetünkben, tehát a mi biblia-olvasásunk alkalmával nem így kell értelmeznünk ezt az önmagunkra-vonatkoztatást, hanem a hallott, olvasott szentírási szövegben található személyes üzenet aktualitását kell keresnünk: mit üzen ezzel nekem a Szentlélek? Ha csendet teremtünk magunkban és alkalmat adunk a Léleknek, hogy megszólíthasson minket, hangoskodókat, az örökké rohanókat, akkor sokszor mély élményben lesz részünk! Legtöbbször így térnek meg a szentek, a konvertiták. Remete szent Antal egész fiatalon elvesztette szüleit. Kishúgának felnevelését tűzte ki feladatául. Egy vasárnapi szentmise evangéliumában azt az ismert mondatot hallotta: ,,add el mindenedet, és jer kövess engem''. A fiatalember nem tudott szabadulni ettôl az igétôl, -- üzenetnek vette, magára vonatkoztatta. Húgát a rokonoknál helyezte el, a megmaradt családi vagyont a szegények között osztotta szét, hátat fordított a világnak és remete lett. A szerzetesi eszmény legmarkánsabb képviselôjének, Remete szent Antalnak története itt kezdôdött. Életet formálóvá tud válni a Szentírás egy-egy üzenete... Szent Ágoston megtérése is a bibliaolvasáshoz fűzôdik. Évtizedekig tusakodott, százszor megfogadta édesanyjának, Mónikának tanácsait, -- de az utolsó szót képtelen volt kimondani. Kezdett kétségbeesni, sírt, imádkozott: ,,Még meddig vársz Uram?'' Kérte az Istent, hogy most Ô lépjen, hiszen a döntéshez szükséges utolsó lépést, az utolsó lökést képtelen megtenni a maga erejébôl. -- És ekkor történt a drámai fordulat! Egyik barátja kertjében sétálgatott gondolataiban elmerülve. Egyszercsak tiszta gyermekhangot hall. ,,Tolle-lege! Tolle-lege''... Vedd és olvasd! Ekkor bement a szobába, kezébe vette a Bibliát és Pál apostol Rómaiakhoz írt levelének ezt a részét olvasta: ,,Éljünk tisztességesen... ne fajtalanságban és tobzódásban... Inkább az Úr Jézus Krisztust öltsétek magatokra, és ne dédelgessétek testeteket, hogy bűnös kívánságokra ne gerjedjen'' (13,14). Ágoston számára világos lett minden, -- többé nem tétovázott, hanem átadta magát Jézusnak, és az Egyház mindmáig legismertebb, legolvasottabb tanítója lett. Hatása felmérhetetlen még a nem hivôk táborában is! Assisi Ferenc már elhagyta a világot, de még mindig nem volt elég világos számára, hogy melyik úton kövesse Jézust. 1209 február 24-én a Porcinkula kápolnában a 12 apostol szétküldésének evangéliumi leírását hallja: ,,Semmit se vigyetek magatokkal az útra, se botot, se tarisznyát, se kenyeret, se pénzt. Két ruhátok se legyen...'' (Lk 9,1- 6). ,,Ez kell nekem'', mondogatta Ferenc, és megértette, hogy az Úr Jézus egészen új utat jelölt ki számára és a köréje gyűlt közösségnek. Eddig a szerzetesek nem hagyhatták el kolostorukat, -- mostantól éppen megfordítva lesz: a szerzeteseknek -- mint barátoknak -- kell felkeresni a világban élô keresztényeket. Eddig az Istent keresô hívek mentek a kolostorokba, hogy imádkozni, elmélyülni, tanulni tudjanak, -- mától kezdve a szerzetesek mennek hozzájuk. Eddig az apátságokat körülvevô földeken állították elô az élethez szükséges termékeket, -- mától kezdve ,,házról-házra menve'' az igehirdetés közben kérjenek a néptôl (kolduló barátok)... És Ferenc, a gazdag posztó kereskedô fia, mindezt egy bibliai idézet elhangzásakor kapta üzenetként feladatul. -- ,,Ez az Isten igéje'', halljuk minden evangélium után. Jó lenne, ha ezentúl még ezt is hozzáfűznénk: ez az Isten igéje számomra! Ezt várja tôlem az Isten! Kérdezzem meg magamtól: vajon szólt-e hozzám valamikor ,,így'' a Lélek? Van-e nekem is olyan szentírási mondatom, idézetem, mely belém ,,vágott'', mint a villám? És amitôl kezdve változtattam az életemen? Egyáltalában van Bibliám? Olvasom? Ismerem? Roger testvérnek, Taize nagy apostolának üzenetét érdemes megszívlelnie minden Krisztus követônek: Tanuljatok egymástól katolikusok és protestánsok! A protestánsok jobban figyeljenek a katolikusok Eucharisztia tiszteletére, -- a katolikusok pedig sajátítsák el a protestánsok bibliaszeretetét. A kettô együtt az igazi keresztény élet alapja. * Mit jelent kereszténynek lenni? Miért vagyok boldog, hogy keresztény lehetek? Azért, mert a világon senkinek sincs olyan nagy kincs a birtokában, mint a keresztényeknek. Érdemes lenne egyszer elgondolkozni azon, hogy mi lenne -- és mi lett volna! -- a világgal, ha Édesanyánk, az Egyház nem adná generációról generációra kezünkbe a Szentírást?! Ha nem szólna hozzánk naponta az Isten igéje? Hiszen általa tudjuk meg, hogy mi az Isten szándéka, gondolata, üzenete, akarata életbe vágó dolgainkról. Hogy miért élek egyáltalában? Van-e célja, értelme emberi létemnek? Hogy mit kezdjek a lelkem legmélyén megszólaló hanggal, a lelkiismeretem szavával? Hogy mi a jó és mi a rossz? Hogy mi a kísértés és mi a bűn? Hogy van-e Sátán és van-e Ôrzôangyal? Hogy mi a test és mi a lélek? Hogy mi az akarat és mi az ösztön? Hogy van-e szükség önmegtagadásra, aszkézisre és mi a misztika? Hogy mi a szabadság és mi a szabadosság? Hogy mi a természet és mi a kegyelem? Hogy mi a hivatás és mi a küldetés? Mi a férfi és mi a nô? Mi a barátság és mi a szerelem? És mi a házasság? Hogy áldás-e az új élet az anyák szíve alatt, vagy teher, melytôl lehet, szabad erôszakkal is megszabadulni? Hogy mi és ki a világban élô keresztény és ki a szerzetes, a pap? Hogy mit kell tennem a hazámért és mikor vagyok hazaáruló? Mit tegyek, ha beteg leszek vagy már ,,halálraítélt'' vagyok? Ha szenvedek? Mit tegyek a szenvedôkkel? Ki a felebarátom? És mik a szentségek? Mi a szentmise? És mi történik, ha meghalok? Mindegyik kérdés elevenünkbe, sorsunkba vág. És a választ pontosan, egyértelműen megadja a Szentírás, méghozzá úgy, hogy bizton tudhatom: ,,ez az Isten igéje''. Nem kell minden esetben megvizsgálnunk: tényleg ez? Nincs csűrés és csavarás, módosítás vagy ,,alternatív'' értelmezés. A bibliás ember, vagyis a Szentírást kezében tartó, olvasó és a benne foglaltakat megvalósító keresztény ember személyiségében van egy bizonyos belsô harmónia, béke, biztonságtudat még akkor is, ha az élet kihívásainak kereszttűzébe kerül. Ennek az a magyarázata, hogy az Isten szaván, igéjén nyugvó világnézete van; tud disztingválni, különbséget tenni, véleményt alkotni; nem jön zavarba, ha farizeusok vagy mások csapdát állítanak és tôrbe akarják csalni. -- Hasonlattal élve: nem kapkod, mert ,,hajóját'' vagyis saját és a rábízottak életét az Istentôl kapott iránytű segítségével minden akadály és ellenszél dacára el tudja vezetni a megadott és vállalt úton a ,,túlsó partra''. A Szentírás az az iránytű, amihez biztonsággal igazodhatunk! ======================================================================== Egy új világ felfedezése Bár a keresztény ember ennek a világnak polgára, éppúgy mint mindenki más, mégis van egy speciális képessége, Istentôl kapott erénye, ami miatt mégis más, mint többi embertársa. Ezt a kincsünket hitnek nevezzük, isteni erénynek, a másik kettôvel, a reménnyel és a szeretettel együtt. Jelentôsége nem mérhetô semmi más értékkel, -- legfeljebb megkísérlem párhuzamba hozni gyenge hasonlatként azzal a szellemi forradalommal, ami a természettudomány világában robbant ki 1905-ben. Ekkor ugyanis, mint kék égbôl a villám szinte belevágott a magabiztos tudósok agyába Albert Einstein speciális relativitáselmélete. Kiderült, hogy több, addig megdönthetetlennek vélt elmélet megkérdôjelezendô. A fénysebesség területén végzett kutatások új mechanika szükségességére hívták fel a tudósok figyelmét, -- és az is világossá vált, hogy az euklideszi geometria sem alkalmazható a téridôre stb. Kiderült, hogy a fizika világában is mennyi feltáratlan titok van, -- és a legkiválóbb tudósok is kénytelenek voltak beismerni, hogy a fizika világának törvényei közül még csak keveset ismernek, -- új kutatásokra, új dimenziók, új távlatok feltárására kell összpontosítaniok minden erejüket és képességüket. Ilyen szellemi forradalomhoz lehetne hasonlítani az Úr Jézusnak azt az ajándékát, melynek segítségével egy eddig ismeretlen világ lett felfedezhetôvé számunkra. Neki köszönhetjük azt a dimenziót, melynek révén feltárul elôttünk az Isten természetfeletti világa. A Ki nekem Krisztus c. részben részletesen foglalkoztunk az Úr Jézusnak egyedülálló képességérôl, melyet Ô maga vallott: tanítása azon alapszik, amit az Atyánál látott és hallott. De abban a fejezetben arról még nem beszéltünk, hogy ennek a ,,látásnak'' és ,,hallásnak'' mi is részesei és birtokosai lehetünk az Isten végtelen jósága és kegyelme révén. Egyedül ez a titka annak, hogy a hit segítségével mindent másként, más fényben, más összefüggésben láthatunk. Ez a keresztény hívô nagy kiváltsága, de egyúttal emiatt válunk a hit nélküli emberek szemében gúnyolódásuk céltáblájává, úgy ahogy azt az Úr Jézus elôre megmondta követôinek. Az evilág urai és polgárai nehezen tűrik el ezen a téren is a másságot, a ,,különvéleményt'', és mindent megtesznek, hogy elszigeteljenek és hatástalanná tegyenek minket, ,,másként gondolkodókat'' és ,,másként látókat''... * A hit fényében látók és élôk tulajdonképpen vakok, vagy színvakok, vagy ,,csôlátók'' világában kénytelenek élni. Talán könnyebben tudom érzékeltetni a problémát, ha utalok Herbert George Wells angol író könyvére, A vakok országá-ra. Egy tudósokból álló expedíciót munkájuk közben utolért a lavina. Egyetlen egy férfi maradt életben. Elkezdôdött számára az élet-halálharc, hiszen sehol egy falu vagy menedékház. Utolsó erejét is összeszedve vánszorgott, amikor megpillantott egy emberlakta települést. Bár most úgy érezte, hogy megmenekült, mégis szörnyülködve látta, hogy a falu minden tagja vak, -- így született itt mindenki: nem volt szeme senkinek! Az ôrök a falu elöljárói elé vezették, akik megengedték, hogy közöttük éljen, ha megtartja a közösség törvényeit, és ha aláveti magát orvosi vizsgálatnak. Ez meg is történt: a vak orvos kezével megkereste a vándor tudós fejét, arcát, kitapintotta homlokát, két szemének helyét. Teltek, múltak a napok, -- mindenkivel beszélgetett, megismert egy leányt, akivel egyre többet sétált. A lány is feltárta elôtte életét, gondjait, -- ô pedig azzal kedveskedett neki, hogy beszéddel, szavakkal igyekezett számára érzékelhetôvé tenni a természet gyönyörű fáit, virágait, a napfelkelte pompáját. Szerelmesek lettek egymásba, de boldogságuk nem sokáig tartott. A falu vezetôsége ugyanis úgy döntött, hogy műtétnek kell magát alávetni: el fogják távolítani a szemét, hogy ô se lásson. Döntés elôtt állt: vagy megvakítatja magát, és akkor élhet szerelmével, -- vagy megtagadja a műtétet, de akkor életét kockáztatva igyekszik megszökni. -- Eljön az utolsó este, sétálni megy a lánnyal, és felejthetetlen szavakkal próbálja ,,lefesteni'' az örök vakságra ítélt szerelmének a naplemente csodás látványát. De egy váratlan pillanatban ott hagyja, el kezd rohanni: nem vállalja a vakságot, inkább cserben hagyja. Megszökött, -- hiába akarják elfogni, a vakok nem találják sehol... A fantáziadús regény bármennyire morbidnak tűnik, írója elérte célját, mert társadalmunk elé tükröt állított. Számunkra pedig segítséget nyújt abban, hogy felmérjük saját helyzetünket: a hit iránt színvakok, az Isten természetfeletti világát vagy egyáltalán nemlátók vagy torzítva látók, mindent megtesznek, hogy minket is lebeszéljenek a saját ,,szemünkkel'' = hitünkkel látott értékeink, élményeink átélésérôl, különösen azok közkinccsé tételérôl. Ha van rá lehetôségük, és politikai hatalomhoz jutnak, erôszakkal ,,műtenek'' meg, megvakítanak, -- ha erre nem nyílik lehetôségük, minden eszközt (újságot, rádiót, tömegtájékoztatást stb.) felhasználnak, ha kell, tudatos ferdítéstôl, rágalmazástól sem riadnak meg, hogy nevetségessé tegyenek minket, és elavultnak, sôt károsnak minôsítsék az Evangéliumot. Örülnének, ha elszöknénk mi is a maguk eszméi által irányított, vakságra ítélt világukból. * Mielôtt errôl a felfedezett világról és értékeirôl beszélnénk, elôbb magáról a hitrôl kell elmondanunk néhány fontos teológiai megjegyzést. Mindenekelôtt jó tudni, hogy valamit nem azért fogadok el, mert részben vagy egészben értelmem megérti vagy titkát megfejtem, hanem azért, mert az illetô tekintélye számomra nem kétséges. A természetfeletti, istenies hit esetében ez a tekintély maga az Isten, az ô végtelen tudása és igazmondása. Tehát Istennek tesszük a hit hódolatát. Nagy Szent Leó ezt így fejezte ki: Isten tekintélye az, aminek hiszünk. A hitbôl fakadó tudás azért különbözik minden egyéb tudástól, mert a többitôl eltérô közvetlen indítéka van, ti. az Isten tekintélye. Ezt azért fontos lelkünkbe vésni, mert bár abszolút bizonyosság esete áll fent, de ez nem zárja ki, hogy a hit szükségképpen ,,homályt'' is jelent: ,,még tükörben, homályban'' (és homályosan) látunk (1Kor 13,12). Ezért találkozunk a hittel kapcsolatban annyi ,,miért'', ,,hogyan'' és egyéb kérdôjellel, bizonytalansággal, félelemmel még a legnagyobbaknál is. ,,Miért tetted ezt velünk?'' -- ,,Hogyan lesz ez, mikor férfit nem ismerek?'' -- ,,Ne félj, Mária''. -- ,,Félelem fogta el ôket''. -- ,,És ôk nem értették''. -- ,,Ti is el akartok menni?''... ilyen és ehhez hasonló mondatokkal állandóan találkozunk az Evangéliumban. Ez a magyarázata az ún. hitbeli kísértéseknek, melyek legnagyobb szentjeinket is gyötörték, -- gondoljunk csak pl. Lisieux-i Teréz nôvérre, aki éppen ezért vérével írta le a Credót! Vajon hogyan reagál ilyenkor a mi Urunk? Egy alkalommal különös kéréssel fordultak Jézushoz az apostolok: ,,Mester, növeld bennünk a hitet'' (Lk 17,5). Kértek ôk már sok mindent az Úrtól: csendesítse le a vihart, -- mentse meg Pétert a vízbe fulladástól, -- hadd hívhassák le az istennyilát az ôket be nem fogadó szamaritánusokra, hogy föleméssze ôket... De végre most olyat kértek, amire valóban égetô szükségük volt: egyre növekvô hitet! Végre megértették, hogy a hit nem emberi erôlködés vagy teljesítmény, hanem ajándék, kegyelem, amit kérni kell az Úrtól. És Jézus ezt helyesli, bár némileg kiigazítja a hitrôl való gondolkodásukat, -- és ez most számunkra is igen fontos figyelmeztetés. Megérteti velük/velünk, hogy a hitbôl az Isten nem mindig ad sokat. Úgy tesz, mint a mannával a pusztában, vagy ahogy a Mi Atyánkban jelzi is: ,,mindennapit'' ad, vagyis tartalékról nincs szó. Ezt nem is illik kérni. Annyit viszont mindig ad a Tôle kérônek, ami aznapra szükséges és elegendô. Hogy itt az Úr Jézus valóban ezt akarja velünk megértetni, mutatja az apostolok kérésére adott válasza: elég ha csak csöppnyi hitetek van, olyan csöpp, mint a mustármag (hiszen az az összes mag között a legkisebb, legjelentéktelenebb), mert ennek az Isten-adta mindennapi hitnek is óriási ereje van: csodát tudunk vele tenni, feltéve, ha hitünkben élet van, nem csonka és nem nyomorék, hanem életet alakító. Ugyancsak a hitrôl kialakított tudásunkat tereli helyes irányba annak az éjszakai találkozásnak története, melyrôl egyedül Máté evangelista beszél. ,,Uram, ha te vagy, parancsold, hogy hozzád menjek a vízen! -- Jöjj'' válaszolt Péternek az Úr. És itt következik az, ami mindannyiunkkal oly sokszor megesik. Péter ugyanis hirtelen ráeszmél, hogy milyen képtelen, abszurd helyzetbe került, -- és ez elegendô ahhoz, hogy máris süllyedni kezdjen a méteres hullámokban (Mt 14,31). Nagyon figyeljünk most mindarra, ami történt, és amit Jézus mond. Feltűnô, hogy az Úr nem rója meg Pétert meggondolatlan vállalkozása miatt. Ha valamit a szemére hány, az a kishitűség, amit máskor is kifogásol és ugyancsak életveszélyben a háborgó tengeren (Mt 8,26). Mindkét esetben Jézus mutat rá, hogy a kishitűség mindig a kételkedéssel és a félelemmel van szoros kapcsolatban. És valóban, a kishitű nem azt jelenti, hogy nincs hite, hanem azt, hogy egy váratlan helyzetben minden elsötétül agyában, szívében, aminek következtében azt gondolja, hogy hitetlenné vált, vagy úgy érzi, hogy nincs is gondviselô Isten, akit eddig maga mellett tudott! Megretten, süllyedni kezd, nem érez talajt a lába alatt. Épp ellenkezôleg: felfogja, hogy milyen örvénylô mélységek tátonganak alatta. És mit kell ilyenkor tennünk? Azt, amit Péter: kiáltani, hogy mentsen meg a minden örvény fölött is uralkodó Úr Jézus: ,,Uram, ments meg!'', -- ,,Mester, mester elveszünk'' (Lk 8,24). Épp ekkor mutatjuk meg, hogy milyen életerô van mustármagnyi hitünkben! * A hitrôl szóló néhány megjegyzés után vizsgáljuk meg, hogy mi mindent láthat meg a keresztény a hit fényében, vagyis milyen világ az, amit a hívô felfedez a vakok országában? És egyáltalában, hogy válik ez lehetségessé? Minden szervünk a Teremtô Isten remeklése. Talán fokozottabban érvényes ez a megállapítás a szemünkre. Annyira természetesnek vesszük, hogy látunk, pedig azt valósággal csodának kellene neveznünk. Igaza van annak a neves írónak, aki a látás művészetérôl külön könyvet írt. A fénynek és a retinának együttes ,,játékából'' milyen titokzatosan születik meg bennünk a kép! De a fénytôl sok minden függ. A hajnali félhomályban csak a kontúrokat lehet megsejteni, -- és ahogy erôsödik a fény, úgy lesznek egyre erôsebbek a tárgyak vonalai. Félhomályban nem lehet különbséget tenni az emberi arcvonások minôsége között: idôs? fiatal? barázdákkal teli? gondterhes? Ennek észleléséhez erôs fény kell. Itt a földön, a fizika rendjében az optika tudománya sok minden titkot felfedezett már (mi mindenrôl tud már pl. a kvantumoptika vagy kvantumelektronika! stb.) ...Mekkora végtelennek tűnô ív feszül a fű között megbújó kicsi szentjánosbogár és a fénysugarakat összegyűjtô és meghatározott irányba visszaverô tükrös távcsövek, reflektorok vakító fényözöne között. És mi ez a mi Napunk mérhetetlen fényorgiájához képest... És mégis felülmúlja ezeket a természeti centrálékból kiáradó fényeket az Isten természetfeletti ,,naprendszere'', melynek központja Ô maga. Tôle származik minden fény, mert ô maga a Világosság. Ahol Ô világít, ott nincs szükség a Napfényére (Jel 22,5). Az Ige, a mi Urunk Jézus Krisztus titka épp abban rejlik, hogy ô ennek a Világosságnak birtokosa: Lumen de lumine. ,,Isten az Istentôl, világosság a világosságtól'', mondjuk, imádkozzuk minden vasárnap a Credóban. János evangelistára bízta rá a Szent Lélek, hogy a jézusi fényrôl mondjon el mindent, amit az Úrtól személyesen és látomásaiban (Jelenések könyve) megtudott. Senki úgy nem tudta megmagyarázni Krisztusnak és Krisztus követôinek hivatását, küldetését, mint János apostol, a szeretett tanítvány. Ô fogalmazta meg azt a drámai küzdelmet, melyet Jézusnak és minden hívô kereszténynek meg kell vívnia a sötétséggel. ,,A világosság a sötétségben világít, de a sötétség nem fogta fel'' (Jn 1,5). Mondhatnám H. G. Welsszel: az Igét az Atya a vakok országába küldte, hogy látókká tegye, üdvözítse ôket! A megkeresztelt ember megkapta a képességet = természetfeletti látószervet, hogy lásson. De fény nélkül vak sötétségben marad. Mint ahogy hiába van valakinek kiváló ,,sasszeme'', ha nincs fény, semmit sem lát. Az Evangéliumból tudjuk, hogy a hit és a fény együtt hozza létre az isteni látást. Mind a kettô, a hit is, a fény is ajándék, kegyelem. Tehát kegy!, -- amit szabad, kell kérnünk, de nem a mi emberi erôlködésünk hozza létre. Alázatunknak épp ez legyen a gyökere: hitünk és mindaz, amit a hit isteni fényében láthatunk Isten végtelen jóságának ajándéka, amiért szünet nélkül zengjen szívünkben a Glória, a Magnificat, a Te Deum!!! * Néhány ecsetvonás a hit fényében felfedezett világról: 1. A tudomány, a technika képtelen túllépni önmagán: mindig a világon belül marad. Egyszer optimista, és elhiteti önmagával, meg a hiszékenyekkel, hogy majd ô fogja megváltani a világot, -- máskor pedig pesszimista, mert látja, hogy képes elpusztítani a földet. -- De mi van a tapasztalati világon túl? Erre csak a hit képes válaszolni. Ez az, amirôl elmélkedtünk A nyitott ég Krisztusa kezdetű fejezetben. Egyedül ô törte át a látható világ falait. Azt a bizonyos analógiaként említett ,,távcsövet'' (vö.: A Tanítóm), az Úr Jézus nekünk is odaadja, hogy legalább körvonalaiban láthassuk és élvezhessük azt a természeten túli világot, mely túlmutat a természettudományok horizontján. A hit kitágítja valóságtudatunkat arra a területre is, amit az érzékek nem képesek megragadni. A metafizikát, mint filozófiai kutatási területet Aristotelész már ismerte, de azt nem láthatta, amit Jézus Krisztus látott, és amit az ô világosságának fényében mi is láthatunk, -- igaz, most még csak tükörben, homályosan, de ,,akkor'' majd szemtôl szembe, színrôl színre. Néhány kiváltságos már ebben az életben megkaphatja ezt az extázist, és ,,elragadtatik a paradicsomba, és kimondhatatlan szavakat hall, melyeket ember el nem mondhat'' (2Kor 12,4); de ez a másodpercekkel sem mérhetô elragadtatás össze sem mérhetô mindazzal, amit Isten azoknak készített, akik szeretik ôt. Az ugyanis olyan, amelyet még ,,szem nem látott, fül nem hallott, emberi szív föl nem fogott'' (1Kor 2,9 -- vö. Iz 64,4). Ugyanezt tapasztalta a három tanítvány a Táborhegyen, János evangelista Patmosz szigetén, de ugyanígy vall Avilai Teréz vagy Soubirous Bernadett... 2. A középkori teológusok így határozták meg a hitet: Fides facit videre, quae oculis non videntur = a hit lehetôvé teszi, hogy azt is meglássuk, amit szemünk képtelen meglátni! Más nézni és más látni. De a látás fogalmát is lehet fokozni. Tökéletesen érzékelteti ezt a mi magyar nyelvünk azokkal a zseniális, apró igekötôivel, melyekkel a legkisebb árnyalatot is ki tudjuk fejezni: Látni-átlátni-belátni- belelátni stb. Amikor most az Úr Jézus elé állunk, ezt a fajta ,,több szintű'' látást kérjük. Minél erôsebb a fény, annál többet, annál mélyebben látunk az Isten világából, -- belelátunk gondolatainak, szeretetének titkaiba, titkainak összefüggéseibe, melyeket hit nélkül képtelen az ember átlátni. Sôt egyedül a hit fényénél vagyok képes belátni, hogy az Istennek mi a terve velem, életem egy-egy váratlan eseményével. Az Evangélium éppen azért örömhír, mert megtanít látni olyat és úgy, amit és ahogyan hit nélkül soha ember itt a földön nem láthatna. Valóban igaz, hogy a hívô keresztény mindent másként és más dimenzióban lát! Csak néhányra mutatok rá: Csak a Jézus szemével látó ember képes úgy viselkedni az ôt bántó, rágalmazó stb. ellenségével, hogy az Úr kedvéért még imádkozik is, hogy képes legyen megbocsátani neki. Egyedül a természetfeletti hit nevel rá arra a jézusi ,,jogfilozófiára'', hogy különbséget kell tenni a bűnös és az ô bűne között. A bűnét gyűlölhetem, de a bűnöst nem! Jézus nem engedi meg, hogy egyenlôségi jelet (=) tegyek a kettô közé. Ha az igazságáért jogosan harcoló ember nem kapja meg a hit kegyelmének égi fényét, sôt fényözönét, képtelen erre a szintre felemelkedni. Csak a hitnek megvilágosító fényében vagyunk képesek belátni, hogy Isten minden egyes törvénye a magunk és az egész társadalom javát, biztonságát, méltóságát szolgálja. Másként fogalmazva: a természeti és erkölcsi törvények értelme, alapja, gyökere, bírája, érvényesítôje és végrehajtója maga az Isten, aki szentségének ,,magasfeszültségű'' áramát vezeti be mindegyik törvényébe. Ezek ellen fel lehet lázadni, de ,,agyonüti'' azt, aki hozzá mer nyúlni, vagy aki ellenkezni mer vele és áthágja. Legyen az egyén, család, ország. Csak az Istentôl kapott hit fényében vagyunk képesek észrevenni azokat az összefüggéseket, melyek például a mi generációnk erkölcsi szabadossága, már-már nihilizmusa és a 100 évvel ezelôtt hozott parlamenti törvények között vannak. Amit a szabadkôműves liberálisok akkor tettek a Wekerle kormány idején, annak végsô kifejlete a mostani állapot: házasság szentsége helyett a válások számának egyre nagyobb növekedése és száz magzat közül hatvannak életét orvosi asszisztenciával megölik a magyar szülôk. -- A statisztika is tud teológiává válni! A példákat oldalszám lehetne folytatni. De hiszen a következô fejezetek mindegyike épp arra kíván rámutatni, hogy milyen más világot tár fel a keresztény ember számára a hit fénye! -- Ki a keresztény? És miért vallom magam kereszténynek? Mert Krisztus szemével még az evilági dolgok és események mögé is láthatok. Az Isten országa nem a ,,vakok'', hanem a ,,látók'' hazája: mindent és mindenkit másként látunk, úgy ahogy egy régi legenda szemléltetôen mutatja be a remete párbeszédét. Sorra kérdezte tanítványait: mirôl lehet megismerni, hogy vége az éjszaka vak sötétségének és kezdôdik a nappal? Az egyik azt felelte: amikor messzirôl meg lehet különböztetni a birkát a kutyától. -- Nem, válaszolta a remete. A másik azt mondta: amikor már messzirôl meg lehet különböztetni a fügefát a datolyafától. -- Az ô válaszát sem fogadta el a remete. Hát akkor mirôl, kérdezték tanítványai. -- ,,Arról, hogy amikor egy ember arcába tekintesz és testvéredre ismersz benne. Amíg ez nem történik meg, addig éjszaka van körülöttünk''. Ezért oly érthetô és megrendítô az evangéliumi vak kiáltása Jézushoz: ,,Uram, add hogy lássak!'' ======================================================================== Az Advent teológiája és a várás művészete Egyre gyakrabban észre lehet venni, hogy idegenül állunk saját világunkban. Másként gondolkodik és másként viselkedik egy keresztény ember, mint a hit nélkül élô. Ezt különösen a ,,jeles napokon'', nagy ünnepeink idején tapasztalhatjuk. Országszerte mindenki megünnepli például a Karácsonyt. Mégis lassan úgy átalakítják legkedvesebb, legcsaládiasabb ünnepünket, hogy a keresztény ember ebben már nem is ismer rá a sajátjára. A magunkét azért nevezem kereszténynek, mert minden megnyilvánulása mögött Jézus megszületésének várása lüktet, -- míg a másik ezt csak alkalomnak tekinti és kihasználja. Ennek az elmélkedésnek többek között az a célja, hogy erre felfigyeljünk, és idôben kezdjük kialakítani magunkban a jellegzetesen keresztény magatartást. Ez már önmagában adventi feladat, és nem kis aszkézis kell hozzá. Hiszen ha nem vigyázok, könnyen magával ragad az a már-már beteges, hisztérikus járvány, mely ilyenkor hetekig valósággal lázas állapotba hozza népünk millióit. Nagy önmegtagadás kell ahhoz, hogy ne szédüljünk el a kirakatok fényének bűvöletében. Alighanem itt kezdôdik az az imént említett ,,másság'', az a kihívás, melyet vállalnia kell a magát kereszténynek valló embernek! * A krisztusi életet élô ember csodálatos készséggel van megáldva. Ezt mindannyian tapasztalhatjuk és élvezhetjük is, ha lelkünket ráhangoljuk az egyes idôszakok liturgiájára. Most az adventire szeretnék rámutatni, -- különösen arra az egyedülálló, múltat idézô képességére, mely valósággal kiragad minket a jelenbôl, és visszavisz a több évezredes múltba, amikor csak a hit és a remény pislogó fénye világított. Ezért van félhomály a templomban, és ez a magyarázata a négy gyertya fokozatosan erôsödô világosságának. Az elsô gyertya még csak az ôsszülôknek megígért megváltás világába viszi vissza lelkünket. És ahogy követi egyik hét a másikat, úgy erôsödik a reményünk: Nem hagy el minket az Úr! Az izaiási proféciák szava a Rorate dallamával elemi erôvel ragadja meg a Karácsonyra készülô keresztényt: Consolamini! Noli timere! Cito veniet salus tua! Salvabo te... Vigasztalódjatok, ne féljetek, hiszen közeledik már üdvösségtek. -- És a negyedik gyertya fényénél már megsejtôdnek Karácsony kontúrjai: Itt vagyok, én a Redemptor tuus! Egyre közelebb jön a te Urad, Istened, Megváltód... Minderre azért van szükségünk, hogy legyen ,,arányérzetünk'', vagyis igyekezzünk felmérni, hogy milyen végtelen kincs birtokában vagyunk. Hiszen mi nemcsak reménykedünk a Megváltó valamikori eljövetelében, hanem lehetôségünk van befogadni Ôt. Ahogy fogynak az adventi koszorú gyertyái, -- hiszen a gyertyáknak az a sorsuk, hogy csonkig égjenek -- olyan mértékben jön közelebb hozzánk az Adeste fideles bizonyossága: Jöjjetek, menjünk Betlehembe! És itt újabb segítséget nyújt a Szentlélek, aki létrehozója, teremtô művésze a liturgiának. A próféták adventje mellett ugyanis végigvisz bennünket a Názáretbôl Betlehemig vezetô úton. Azt javasolja, kéri, hogy Józseffel és Máriával -- no meg a csacsival -- tegyük meg azt a nehéz, fárasztó utat, melyet végig kellett járnia a Szent Családnak. Itt van a Szentléleknek felülmúlhatatlan ihletése a liturgiát átélôk számára. Nemcsak mondja, olvastatja, de oda is szegôdtet minket, adventi vándorokat a Jézust váró ,,fôszereplôkhöz''. Ez a titka az ún. iskola-drámáknak és a népi betlehemeseknek... Ennek az ihletésnek szívesen adnám az ,,empathia liturgica'' nevet, mert a várás művészetéhez nemcsak a Lélek belenyúlására van szükség, de a mi beleélési készségünkre is. Ha igaz az, hogy egymásközti életünk elmélyítéséhez nélkülözhetetlen a beleélés, sôt a beleérzés, akkor még jobban értékelhetjük a Szentléleknek ezt az adományát, hiszen ennek birtokában a megváltás drámájának szereplôivé válhatunk. Az emberek egymáshoz fűzôdô kapcsolatrendszerének legnélkülözhetetlenebb eleme a várás, a várni tudás élménye. Ezt a természetes, ösztönös erôvel feltörô vágyunkat kívánja felemelni és megszentelni a liturgia Lelke. A várni tudás élménye oly nagy jelentôségű, hogy érdemes elgondolkozni ezen a mondáson: mutasd meg hogyan tudsz várni és én megmondom, hogy ki vagy. Sôt még azt is, hogy milyen mélyen tudsz szeretni, mennyire tudsz önzetlen lenni. Amilyen mértékben tudsz rendet teremteni magadban és magad körül, olyan arányban lehet lemérni, hogy mit tartasz arról, akit vársz! Ismerôs? Gyakori látogató? Klubtag? Elöljáró? Legjobb barát? Netán maga Jézus? A várás így válik önleleplezôdéssé: önmagunk érzelmi, szellemi gazdagságának vagy szegénységének, mélységének vagy sekélyességének fokmérôjévé, tesztjévé. Minderre soha nem volt nagyobb szükségünk, mint most. Az utánunk következô generáció lassan nem is ismeri már a várás művészetét, -- és minden bizonnyal ennek épp mi vagyunk az oka. Az utolsó félévszázad felnôttei világszerte minden vonatkozásban, anyagi, szellemi síkon egyaránt, a birtoklás mámorában élnek: minél gyorsabban, minél többet! Lehetôleg mindjárt, azonnal megszerezni, birtokba venni, zsákmányolni, meggazdagodni! Amit szüleink még évekig, évtizedekig a türelem szívósságával valósítottak meg, azt mi -- és az utánunk következô generáció méginkább -- hónapokon, heteken belül akarjuk elérni. A ma emberénél ismeretlen a türelem, a körültekintés, a várás, a személyiségünket átalakító vágyakozás. Ennek szükségképp nem lehet más következménye, mint a kapkodás, a rohanás, a felületesség még a barátságban is, legfôképp a szerelemben. Néhány hónap, és minden mélyebb megismerés nélkül jön a házasságkötés. Mi más ez, mint a felelôtlenség salto mortáléja! Legtöbb ember ma már nem tudja lelkét a várás, a szent vágyakozás magaslatába emelni. Az ,,empathia liturgica'' épp ezen kíván és tud segíteni, amikor azt tanácsolja, hogy éljük bele magunkat az elsô karácsony-várás tanúinak és fôszereplôinek lelkivilágába. Mit jelent várni keresztény módra? -- Minden igazi várás két pólusú élmény. Valamit, valakit várni annyit jelent, hogy megindulok feléje. Jelen esetben: én megyek Jézus felé, sôt sietek eléje. De még a profán, hétköznapi várásnál is tudjuk, hogy a másik is vár engem, -- ô is akar találkozni velem. A karácsony elôtti liturgia világosan értésünkre adja, sôt érzékelteti, hogy miközben mi megindulunk a Megváltó felé, Ô is jön felénk. Nem véletlenül nevezzük az Adventet Úrjövetnek! A művészek, költôk, drámaírók a legkülönbözôbb módon tudják fokozni a várásban rejlô élményt. Kiderül, hogy várni legtöbbször nagyobb lelki mozgást, emóciót vált ki bennünk, mint a célbajutás, a találkozás! A két pólusú élmény magasztos feladattá válik. Ha ugyanis igazán szeretek valakit, és ô is engem, akkor képesek vagyunk nagy feladatokat magunk elé tűzni. Ez nemcsak az Ezeregy éjszakájában történik meg, -- ezt a Kisherceggel együtt minden várakozó saját maga is tapasztalhatja önmagában. Amikor a Kisherceg megtudta a rókától, hogy kapcsolatot teremteni valakivel annyi, mint ,,megszelídíteni'', akkor sajátította el azt a bizonyos művészetet: a várás művészetét. Szerinte jobb, ha mindig ugyanabban az idôben találkoznak, amiben elôre megállapodtak. ,,Ha például délután négykor érkezel majd, én már háromkor elkezdek örülni... De ha csak úgy, akármikor jössz, sohasem fogom tudni, hány órára öltöztessem díszbe a szívemet. Szükség van bizonyos szertartásokra is... ,,Miért? Ezt is megtudjuk: Ettôl lesz egyik nap más, mint a másik, -- az egyik óra különbözô a másiktól''. A kapcsolatteremtés tehát képes ,,megszelídíteni'' = barátokká tenni minket. Akit igazán, nagyon várunk, barátunkká válik, mi meg ôneki. Ez pedig óhatatlanul azzal jár, hogy ,,egyetlenné'' válik számunkra a világon. Minél több idôt pazarlunk valakire, annál fontosabbá válik számunkra, vagyis egyetlenné! Sajnos az emberek elfelejtették ezt az igazságot, üzeni mindannyiunknak Antoine de Saint-Exupery a rókán keresztül. Az itt elhangzott filozófia legmélyén ott csillog az Advent harmatcseppje, a várás misztikája, sôt az Úrjövet teológiája is! Vagyis ünneplôbe kell öltöztetni lelkünket, ha méltón akarjuk várni a felénk közeledô Jézust, és ha igazán el akarunk indulni feléje, az Egyetlenhez! * Az eddig elmondottakon túl észre kell vennünk, hogy Adventben egészen speciális várakozással találjuk szembe magunkat. Itt ugyanis élô modellekkel találkozunk. A liturgia mást sem tesz, mint ezekre az élô személyekre, ,,fôszereplôkre'' mutat rá, velük hoz kapcsolatba, beszélteti ôket, találkozásra invitál minket velük. Akarva, nem akarva szembesülni kell a prófétákkal, a Keresztelô Jánosokkal, a megfélemlített katonákkal, kereskedôkkel, írástudókkal, nyilvános bűnösökkel, vámosokkal... És ahogy közeledünk Karácsony ünnepéhez, úgy kerülünk egyre szorosabb kapcsolatba Máriával, Józseffel, ezzel a két istenes vándorral. Ebbôl az következik, hogy akkor lesz ,,klasszikus'', vagyis krisztusi, az eredetit megközelítô Adventem, ha ezekkel a ,,modellekkel'' személyes kapcsolatot teremtek a liturgia segítségével. Az ,,empathia liturgica'' épp ezt a készséget alakítja ki bennünk a Szentlélek utolérhetetlen és szavakban nem is megfogalmazható lélektani behatásaival, pszichológiai bravúrjaival, kegyelmi eszközeivel (Rorate, adventi koszorú, jászolkészítés, ,,szállást keres a Szent Család'', aszkézis, bűnbánat, ajándékkészítés stb.). Ugyanakkor óriási ,,mozgolódás'', vágyakozás, készülôdés észlelhetô az Isten oldaláról is. Az Incarnatio az Isten legirgalmasabb, legmegrázóbb közeledése felénk. Azért, mert megérkezésekor nem isteni fenségének félelmet keltô eszköztárát használja fel, hanem minden elképzelést felülmúlóan családi környezetben jön, gyermekként közeledik felénk. De még ezt is úgy, hogy kirekesztett vándort lássunk benne. ,,Nincsen, aki befogadja... Ôt, ki égnek s földnek ura''. A liturgia heteken keresztül nem tesz mást, mint -- mai hasonlattal élve -- ,,képernyôn'' közvetíti a betlehemi út eseményeit, és végül a szállás keresést, az istállóbarlangot, hogy ezáltal élménnyé formálódjék bennünk az Úrjövet egész drámája. Így mutatja be -- talán egy izaiási mondat reflexiójaként -- még a szamarat is, hogy ezzel is enyhítse ,,a Boldogságos Kismama'' szorongását. Felülteti tehát a szamár hátára, majd beviszi a barlangba is, hogy valamilyen formában, ilyen módon is kimutassa együttérzését... * Az elsô, az igazi, eredeti Advent aszketikus kelléktárát szándékosan tárja elénk a liturgia, hogy könnyebb legyen számunkra a beleélés, az empathia. Azt akarja, hogy a merkantilizmus, a szentimentalizmus minden csábítása és giccse ellenére engedjük lelkünkre hatni a megtestesülés eme módjának döbbenetét. Kitaszított vándorként kopogtat be hozzánk, hogy arra késztessen, hogy valamit mi is adjunk neki. A Názáretbôl útnak induló család sorsát azért vállalja Jézus, hogy mi jót tehessünk vele. Azt ugyanis a teológia egyértelműen bizonyítja, hogy mi, teremtmények csak ilyen módon vagyunk képesek kilépni saját tehetetlenségünk korlátai közül. Ugyan mit tud adni a szolga a világ urának, a királyok Királyának? Semmit. Ezért siet segítségünkre: felveszi a szolga alakját, hogy mi ,,nagylelkűek'' lehessünk hozzá! Aki a várva várt személy elé akar lépni, az szeretné valamivel meglepni, ajándékot adni. Ennek a gesztusnak van egy belsô funkciója, mondhatnám így is: misztikus jelleggel ruházzuk fel. Az ajándékban önmagunkat szeretnénk valamiképpen odaadni barátunknak, -- jelen esetben az Egyetlennek, Jézusnak. (Mintha közben hallanám a híres virágáriát: ,,Helyettem kis virág tégy vallomást...''). Advent teológiájában éppen azért kap központi szerepet Szűz Mária, mert ezt az önátadást, önmaga odaadását lelkileg és fizikailag egyedül ô tudja megvalósítani azzal, hogy megosztja életét, vérét magzatával, ,,méhének áldott gyümölcsével''. * Mit jelent kereszténynek lenni? Mikor valósítom meg a Krisztus- követés adventi feladatát? -- Egyrészt akkor, amikor a találkozás biztos tudatában várom Jézust, a gyermekek türelmetlen kíváncsiságával számolom a napokat, -- másrészt örömömet ajándék készítéssel és átadással szeretném kimutatni. És mi más lenne ez, mint a megtért, tiszta szív! Ennek örül legjobban az Úr; a Szűz Anya is csak ekkor fogja átadni legnagyobb kincsét, Jézusát. Ez az Adventnek, az Úrjövetnek lényege. Ez a záloga annak, hogy ne csupán érzelmeinket tegyük a karácsonyfa alá, hanem életünket adjuk oda Jézusnak. ======================================================================== A semmihez sem ragaszkodás tudománya ,,Aki vásárol, mintha meg sem tartaná...'' Tudománynak mondom, pedig valójában boldogság, -- a nyolc közül az elsô: ,,Boldogok a lélekben szegények, övék a mennyek országa'' (Mt 5,3). Azért nevezem mégis tudománynak, mert annyira ismeretlen fogalom ez már a mai világban, hogy külön meg kell rá tanítani még a hívôket is. Szomorú, sôt ijesztô jelenség ez, -- annak ellenére, hogy boldogság csírája rejlik benne, nem ismerik, és ezért nem is élnek vele. Hovatovább nem tudunk mit kezdeni legdrágább kincseinkkel. Mintha valamiféle agymosással kezelt volna minket ez a velejéig elvilágiasodott kor. Kereszténynek nevezzük magunkat, és nem ismerünk rá a legfontosabb erényeinkre. Mennyit kell magyaráznunk a ,,lélekben szegények'' helyes megértéséért! Legtöbben azt hiszik, hogy a lelkiszegénység magával az imbecilitással, együgyűséggel, egy bizonyos elmebetegséggel azonosítható. Érdemes elolvasni a Nobel-díjas Gabriel Garcia Marquez világhírű könyvét, a Száz év magány-t, mely épp ennek a megdöbbentô folyamatnak elemzését adja színes mese keretében. A mindenkitôl elidegenedô ma emberének szomorú tragédiáját egy vándorló csoport életének történésével mutatja be: az ôserdôben bolyongva eljut a csoport egy nagy tisztásra. Itt telepednek le, és hozzákezdenek nagy szorgalommal új életük megalapozásához. Vezérük, José Arcadio Buendia felfigyel arra, hogy a csoport tagjain rettenetes betegség tör ki: álmatlanság ejtette rabul mindegyiket. A kór egyik tünete, a feledékenység egyszerűen lehetetlenné tette a csoport normális életét. Senki nem ismert rá semmire. José fia például hiába kereste az ötvösmunkájához nélkülözhetetlen kis üllôt, amin a fémeket szokta kalapálni. Még a nevét is elfelejtette. José, a vándorló nép új Mózese úgy igyekezett segíteni, hogy minden tárgyra ráragasztotta a dolgok nevét: asztal, szék, óra, ajtó, kecske... Késôbb már bôvebb magyarázatokhoz folyamodott, és azt is ráírta a dolgokra, hogy mit kell velük csinálni. Például: ez tehén, minden reggel meg kell fejni, a tejet fel kell forralni stb. A helység fôutcáján pedig egy nagy táblát állított fel, melyen ez állt: VAN ISTEN. Ezzel akarta kiküszöbölni a legnagyobb veszélyt, hogy tudniillik ne felejtsék el Istenük, Teremtôjük létét. A világirodalmi szenzációra felfigyelt a fél világ, -- de ezzel még nem változott meg semmi, legfeljebb magukba néztek az emberek néhány óráig... * Akárhogy is van, meg kell ismernünk azokat az igazságokat, elveket, melyeket Jézus az evangéliumi élet kialakításához elengedhetetlennek hirdetett. Ezek egyike az a függetlenség, mely szabaddá teszi az embert mindentôl, ami könnyen elveheti érzékenységünket az égiek iránt. A szabadságot legtöbbször politikai értelemben vesszük, -- pedig az nem azonos azzal, amirôl itt most szó van. Mivel fizikai, testi világban élünk, száz és ezer szállal kötôdünk a minket körülvevô világhoz. Hasonlítunk Gulliverhez, akit a liliputiak megkötöztek, és nevetségessé tettek. Ezekrôl a bizonyos szálakról kellene most elmélkednünk, mert sokkal összetettebb kérdésrôl van szó, mint ahogy azt gondolnánk. Tévednénk ugyanis, ha azt állítanánk, hogy Jézus ellensége minden vagyonnak és hadat üzen a gazdagoknak. Ez túlzott leegyszerűsítése lenne a dolgoknak! Itt inkább az is-is filozófiájának és nem a vagy-vagy kizárólagosságának szempontjaira kell figyelnünk. Nagyvonalúan így lehetne megfogalmazni a krisztusi magatartást: lehetsz milliomos, de úgy kell élned, mintha nem lenne sok pénzed! Mindenekelôtt azt kell szemügyre vennünk, hogy az Úr Jézus hogyan viszonyult a vagyonhoz? Szavaiból, megnyilatkozásaiból az tűnik ki, hogy mint mindent, ezt a kérdést is pontosan a helyére tette: nem nézte le, de nem is értékelte fel az anyagi javakat. Ismerte a pénzt, gyakran találkozott az adószedôkkel, a pénzváltókkal, vámosokkal, -- tudta mindennek az árát. Ô maga is munkájával kereste meg a mindennapi kenyeret. Példabeszédeiben többször kitért a vagyonszerzésben rejlô veszélyekre, de nem zárta ki követôi közül a gazdagokat. Sôt találunk baráti körében jómódú férfiakat, asszonyokat. Nem tiltotta, hogy tanítványai vásároljanak összegyűjtött pénzükbôl azt, amire éppen szükségük volt. Ô is tudta, hogy közös pénzüket egyik apostola, a kariótbeli Júdás kezelte. Tehát nem vonta ki magát a hétköznapok gondjaiból. Ezen a téren is igaz szent Pál kijelentése: mindenben hasonló akart lenni hozzánk! Ugyanakkor azonban kemény szavakkal illette azokat, akik visszaélnek vagyonukkal, megkárosítják a szegényeket, kegyetlenkednek adósaikkal. Általában nem sok jót látott a vagyonosok körében, és figyelmeztette is ôket, hogy vigyázzanak, mert könnyen rabjaivá válhatnak a pénznek, és akadályozhatja ôket az üdvözülésben. Példa volt erre a gazdag ifjú esete, akit Jézus válaszút elé állított: csak akkor állhat be tanítványai közé, ha elôbb eladja vagyonát, és annak árát szétosztja a szegények között. Csakhogy erre ô képtelen volt, és szomorúan távozott. Ekkor jelentette ki Jézus: Nehéz a gazdagnak bejutni a mennyek országába! Nem mondta, hogy lehetetlen, csak azt, hogy könnyebb a tevének átmenni a tű fokán, mint a gazdagnak bejutni Isten országába (Mt 19,16-26). Azt is látta, hogy a vagyon, a kelleténél nagyobb jólét érzéketlenné tudja tenni az emberi szívet, mert ,,ahol a kincsed, ott a szíved is'' (Mt 6,21). Épp ez az oka, hogy választás esetén legtöbben az anyagi élvezetek mellett döntenek, és semmibe veszik az égieket. Érthetô tehát az az egyértelmű kijelentése, hogy nem lehet egyszerre szolgálni az Istennek és a Mammonnak! (Lk 16,13). Tehát az Úr Jézus látja a veszélyeket, ennek ellenére nem csap a másik végletbe, és nem átkozza meg a vagyont, sem a vagyonszerzést, legfeljebb Jaj-t kiált azokra, akik a vagyont életcéljuknak tekintik (Lk 6,24). Ezeket eszteleneknek nevezi, mert elfelejtik, hogy az Élet és Halál Ura ,,tolvajként'' bármelyik pillanatban, talán már ezen az éjjelen eljô, és elveszi mind egy szálig, amit szereztek (Lk 12,13-21). * Ezek tisztázása után áttérhetünk arra a jellegzetesen jézusi magatartásra, melyet kalandnak is lehetne nevezni. Több ilyenre bukkan rá az ember az Evangéliumban. Azokra a merész, bátor tanácsokra, javaslatokra gondolok, melyek megvalósításánál eleve megjelenik a kockázat lehetôsége. Jézus mégis felkínálja, mert erôs akarattal és együttműködve a kegyelemmel nagy esély van a gyôzelemre. Az anyagi javakkal kapcsolatban is felkínál az Úr Jézus egy lehetôséget, mondhatnám: kedvet nyújt egy csodálatos feladatra. Mintha azt mondaná mai szóhasználattal élve: vállalkozzál, élj okosan vagyonoddal, fektesd be, kamatoztasd kincsedet, de közben ne ragaszkodj semmihez. Tégy úgy, mintha nem volna a tiéd. Hogy valójában mit is kell ezen érteni, Pál apostol fogalmazza meg szembeállítva egymással a földet és az eget, az anyagot és a szellemet, a természetet és a kegyelmet. Íme: ,,...Az idô rövid, ezért akinek felesége van, éljen úgy, mintha nem volna, -- aki sír, mintha nem sírna, -- aki örvend, mintha nem örvendene, -- aki vásárol, mintha meg sem tartaná, -- s aki érintkezik ezzel a világgal, mintha nem érintkeznék vele, mert elmúlik a jelen világ. Szeretném, ha gond nélkül lennétek'' (1Kor 7,29-32). Mint látjuk, Pál apostol teljesen az Úr Jézus szellemét követve, nem úgy szembesíti az evilági dolgokat, értékeket a kegyelmi javakkal, hogy elítélné a természeti világot, hanem ô is felhívja a figyelmet egy másik magatartásformára, melyet a ,,mintha'' szóval jelöl meg. Nem is tehet másként, hiszen épp ô jelenti ki máshol, hogy ,,minden a tiétek''. Akár a világ, akár az élet, akár a halál, akár a jelenvalók, akár az eljövendôk: minden a tiétek. A kérdés csak az, hogy mi magunk kié vagyunk? Ettôl függ ugyanis az anyagiakhoz való viszonyulásunk. Ezért lényeges Pál apostol gondolatsorát végig figyelemmel kísérni: ,,Ti Krisztuséi vagytok, Krisztus pedig az Istené'' (1Kor 3,23). A semmihez sem ragaszkodás tudományának megszerzéséhez, vagyis a lelki szabadság, az anyagiaktól való kellô távolságtartás elsajátításához nélkülözhetetlen az elmélyült lelkiélet, de ugyanakkor annak a tudata is, hogy az Istent nem lehet felülmúlni a nagylelkűségben. Felejthetetlen és annyira emberi az a párbeszéd, ami épp ezzel kapcsolatban hangzott el a jövôjéért nyugtalankodó Péter apostol és az Úr Jézus között. Amikor ugyanis a tanítványok ráeszméltek arra, hogy mesterüket csak az említett kockázatvállalással, vagyis a ,,mintha'' antitézisével együtt követhetik, a két lábbal földönjáró, családos halász egy pillanatra megrémült a rizikó kiszámíthatatlanságától és látszólagos felelôtlenségétôl, -- ezért odaállt az Úr elé, és a maga ôszinte tisztaságával így adta elô félelmét: ,,Nézd, mi mindenünket elhagytuk, amink csak volt, és követtünk téged. Mi lesz a jutalmunk?'' (mai szóval élve: számíthatunk- e kárpótlásra). Jézus így válaszolt: ,,Bizony mondom nektek, senki sem hagyja el otthonát, testvéreit, nôvéreit, anyját, atyját, gyermekeit vagy földjét értem és az evangéliumért, hogy százannyit ne kapna már most ezen a világon -- bár üldözések közt -... másvilágon pedig az örökéletet'' (Mk 10,28-30). Bizonyára megnyugodtak az apostolok e szavak hallatára, -- annál is inkább, mert saját maguk tapasztalták, hogy Jézust igazolta mindig az Atya, és a gondviselésrôl szóló beszéde sem volt üres szó vagy szónoki fogás. Hiszen fôszereplôk voltak a tízezres tömegnek felkínált agapéban: ôk osztották szét a kenyeret, a halat az éhezôknek, és nekik kellett összeszedni a fölöslegben maradt ételeket. Az Úr nem ok nélkül kérdezte tôlük az utolsó vacsorán: ,,Mikor erszény, tarisznya és saru nélkül küldtelek titeket, szenvedtetek-e hiányt valamiben? -- Semmiben, felelték!'' (Lk 22,36) Mindenki vésse szívébe, agyába Péterék válaszát, a ,,semmiben'' kifejezést, amikor fontolgatni kezdi magában: megéri-e a kockázat, a ,,mintha'' magatartásának jézusi filozófiája, a semmihez sem ragaszkodás tudományának elfogadása... * Ne gondoljuk azt, hogy az eddig elmondottakkal kimerítettünk már mindent ebben a témában. Az igazi és a neheze még ezután következik. Tudniillik görcsösen ragaszkodni nemcsak anyagiakhoz lehet! Bár ez a gyakoribb, de nem kevésbé veszélyes az, amikor úgy leszünk rabjai szellemi értékeknek, vagy magunk gyártotta eszméknek, hogy emiatt elszakadunk az Igazságtól és az Élettôl: Krisztustól. Itt most nemcsak a szekták fixa ideáira kell gondolnunk, -- maradjunk csak a magunk háza tájánál. Milyen gyakran robbannak ki csúnya viták a különbözô irányzatok képviselôi között, mert mindegyik a maga igazát tartja egyedül üdvözítônek. Gondoljunk csak a különbözô egyházi mozgalmak vezetôinek és a mögéjük felsorakozóknak magatartására, a velük szembenállókra zúdított kritikájára. Hány idôs hitoktatónak nem köszönnek egykori tanítványai -- köztük nekem sem --, mert nem kívánunk például ,,bulányisták'' lenni. Milyen feloldhatatlannak látszó ellentét és ellenszenv osztja táborokba a régi hagyományokhoz, a külsô kerethez görcsösen ragaszkodó ún. konzervatívokat és az ôsi énekek, imák évszázados népi szokások helyett a magyar nyelvi és zenei ritmustól teljesen idegen stílust meghonosítani akaró egyházi és világi vezetôket! Itt kell megemlíteni azokat is, akik felhagytak templomba-járásukkal, lelkiéletükkel, szentségek vételével, mert bár magukat továbbra is kereszténynek mondják, saját eszméiket követvén azt vallják, hogy ,,Krisztus igen, -- de Egyház nem!'' Tudjuk tapasztalatból, hogy könnyebb megkereszteletlen ,,pogányokat'' megtéríteni, mint a téveszméikhez görcsösen ragaszkodókat! De ne másokkal foglalkozzunk. Inkább nézzünk önmagunkba. Istent, Jézust, Szűz Máriát, Szent Antalt, Szent Ritát ostromló magatartásunk mögött hányszor húzódik meg az önmagunk akaratát az Égiekre rákényszerítô dacosság. (Ennek megdöbbentô, de nem ritka példáját nyújtotta az a kétségbeesett asszony, aki azt mondta papjának: ha kérésemet nem hallgatja meg az Isten, és rákos férjemet nem gyógyítja meg, engem többet templomban nem látnak!). Tehát nemcsak világi eszmék, filozófiai vagy teológiai nézetek egyoldalú elfogadása vagy gôgös elvetése rejt magában olyan veszélyt, mely homlokegyenest ellentétes a jézusi magatartással, hanem saját lelkiéletünkben is minduntalan résen kell lennünk, hogy nyitottak maradjunk az isteni kegyelem számára, és ne akarjuk ráerôszakolni sem Istenre, sem másokra a magunk elgondolásait. Mondhatnám így is: ne nehezítsük meg a gondviselés munkáját. A szentek nagyon értették ezt a ,,tudományt''. Loyolai Ignác külön is lelkére köti a lelkigyakorlatozónak, hogy nevelje rá magát erre az erényre, vagy-is legyen indifferens! Ez nem közönyt jelent, hanem -- hasonlattal élve -- a plusz és a minusz együttes vállalását az Istentôl kért dolgainkban. Még pontosabban: bízzuk rá a gondunkat viselô Atyára kéréseink, vágyaink teljesülésének sorsát akár kis, akár életbevágó ügyrôl legyen szó. Kérhetünk, kitartóan imádkozhatunk számunkra vagy mások számára fontos dolgokért, de ilyenkor is kövessük az Úr Jézust, aki a Getszemáni kertben ,,térdreborulva így imádkozott: Atyám, ha lehetséges, vedd el tôlem ezt a kelyhet, de ne az én akaratom teljesedjék, hanem a tiéd... Majd halálfélelem vett erôt rajta, és még allhatatosabban imádkozott'' (Lk 22,42). Ha ezt a jézusi magatartást követjük, mindig számíthatunk az Úr megerôsítô kegyelmére és lelkünk békéjére: ,,Akkor megjelent egy angyal a mennybôl és megerôsítette'' (44). Ha jól megfigyeljük, ettôl kezdve az Úr Jézus valóban minden emberi elképzelést felülmúlóan viselkedett kínzóival, rágalmazóival, papi és világi bíráival szemben. Ennek egyetlen magyarázata abban rejlik, hogy nemcsak szavakkal, de teljes akarati odaadással is átélte a ,,ne az én, hanem a Te akaratod'' döntését. Indifferensnek lenni annyit jelent, mint eleve elfogadni azt is, hogy kérésem nem talál meghallgatásra, -- ,,hiszen tudja a ti Mennyei Atyátok, hogy mire van szükségetek, még mielôtt kérnétek'' (Mt 6,8). Mindezzel csak azt kívánom érzékeltetni, hogy a ,,semmihez sem ragaszkodás tudománya'' nem légbôl kapott ,,kitaláció'', hanem az Evangélium egyik ,,tantárgya'', -- Erasmus szavával élve: a Philosophia Christi egyik alaptétele. Aki ezt megtanulja és vizsgázik is belôle, valóban kereszténynek nevezheti magát! ======================================================================== Légy irgalmas! Irgalmatlan világban élünk! Éppen ezért reménytelen feladatnak tűnik, hogy meggyôzzük magunkat és másokat az irgalom gyakorlásáról, sôt apostolai legyünk egy olyan erénynek, melynek nincs sok esélye a gyôzelemre. Szeressem azt, aki gyűlöl engem? Legyek kíméletes ahhoz, akit legszívesebben keményen megleckéztetnék, hogy elmenjen a kedve az újabb gazságok elkövetésétôl? A problémát még bonyolítja, hogy saját logikánk is berzenkedik elfogadni olyas valamit, ami eleve logikátlannak tűnik. Ezzel szemben félreérthetetlen a jézusi kijelentés: ,,Tanuljátok meg mit tesz az: Irgalmasságot akarok és nem áldozatot'' (Mt 9,13). Hogy ez mennyire nélkülözhetetlen a keresztény ember lelkületében, a Krisztus követô karakterében, jelzi Jakab apostol kemény figyelmeztetése: ,,Az ítélet irgalmatlanul lesújt arra, aki nem irgalmas'' (2,13). * Az emberi gonoszság és az irgalmatlan magatartás illusztrálására jó példa Toblach várúr története. A gazdag gróf kemény büntetéseket szabott ki gaztetteket elkövetô szolgáira. Egyiküket vasra verve a vár börtönébe, egy pincehelyiségbe dobatta, és több napra étlen-szomjan magára hagyta. Közben fent a várban zajlott a vidám élet, jöttek-mentek a vendégek, -- lakomáztak, dôzsöltek, vadásztak -. Néhány nap múlva álmából felriadt a gróf: ,,elfelejtkeztem a rabról!'' Lerohan a pincébe és halva találja a szerencsétlen fiatalembert, eltorzult arca jelezte az éh- és szomjhalál rettenetes kínjait. -- A gróf ettôl a perctôl kezdve nem tudott szabadulni lelkiismeretének vádaskodásától, és önmaga büntetéséül bilincset tétetett a nyakába, és sokszor étlen-szomjan vezekelt... Mielôtt hozzákezdenénk a krisztusi irgalom misztériumának elemzéséhez, tanácsos elgondolkodnunk azon, hogy hány közeli és távoli rokonunk, barátunk kínlódik miattunk a testi éh- és szomjhalálnál még kegyetlenebb lelki agóniában, mert irgalmatlanok vagyunk velük szemben. Éppen ezért megkerülhetetlen a jézusi elvárás megoldása. Talán egy hasonlat segít a probléma megközelítésében. Olyan az irgalom témája, mint a dió. Nem elég a külsô, zöld héját eltávolítani, fel kell törni a csontburkot is. Az irgalmasságról, az ellenség szeretetérôl lehet buzdító szavakat mondani, moralizálni, -- de ez csak a külsô ,,héja'' a problémának. Van aki ennél megáll, pedig ezzel nem sokra megy! Legtöbbször csak a kezünk lesz tôle maszatos, mint amikor megkíséreljük eltávolítani a zöld burkot. A titkot és annak megfejtését elrejti az Isten, -- vagy-is a hasonlatot tovább alkalmazva: a dió legbelsejébe kell behatolni. Vajon az irgalom evangéliumi tanítását lehet-e misztériumnak nevezni? Ha misztériumnak nevezhetô mindaz, aminek megközelítéséhez, megértéséhez nem elegendô az emberi okoskodás, akkor ez a téma a ma élô ember számára titoknak számít. A hittitkokhoz viszonyítva bizonyos értelemben a morális élet misztériumai közé tartozik. Ezt azért jó hangsúlyozni, mert ebben az irgalmatlan világban a jézusi parancsok legtöbbjét, az irgalmasságot is csak a kegyelem által megvilágosított értelem képes elfogadni, és csak a kegyelem segítségével lehet gyakorolni! * Máté evangéliumában egymás után olvasható a ,,mondatott a régieknek'' kifejezés az ötödik fejezetben. Ezekkel a szavakkal vezeti be az Úr Jézus az Újszövetség új erkölcsi rendjét. A réginek mottója: Szemet szemért, fogat fogért! Vagyis a rosszat, az erôszakot rosszal, erôszakkal torold meg. Lényegében ez az ,,ököljog'' uralkodik mindmáig a világban akár az államok közt dúló háborúkról van szó, akár a családi, társadalmi harcok ádáz belsô csatáiról. Akció váltja ki a reakciót, mely rendszerint erôsebb, durvább viszonzásra késztet, -- és a folyamat szinte megállíthatatlan... A ,,mondatott a régieknek'' és az ,,én pedig mondom nektek'' két egymásnak ellentmondó magatartásra utal. Az egyik a természet, a másik a természetfeletti világ erkölcsisége, -- egyiket a Iustitia istennô alakja jelképezi, a másikat Jézus képviseli. Iustitia kezében mérleg van, és azt kívánja elhitetni az igazságot keresô emberekkel, hogy ítéleteiben megbízhatnak, mert a mérleg serpenyôibe tett cselekedetek megítélésénél a jogszabályok paragrafusait pártatlanul alkalmazza, ezért ábrázolják bekötött szemmel. Tudjuk tapasztalatból, hogy még a legkörültekintôbb bíráskodás is sebet ejt. Ép ez az igazságszolgáltatás fogalmazta meg a ,,summum ius, summa iniuria'' megállapítást: minél jobban akarják a bírák a jogot alkalmazni, annál nagyobb a veszélye annak, hogy jogtalanságot fognak elkövetni. Ennek az igazságszolgáltatásnak a lényege a számszerűség érvényesítése, a mennyiségen alapuló okoskodás és bíráskodás. A római jogalkotás tökélyre vitte ezt a szemléletet, és azóta sem változtattak rajta sokat. Mivel a legritkább esetben lehet ezt a lélek és a szellem sérelme nélkül gyakorolni, ezért Jézus homlokegyenest más szemléletet hirdet: ,,én pedig mondom nektek!'' Úgy lehetne ezt szemléltetni, hogy Jézus Urunk kezében is van mérleg, melyet az Atyától kapott. ,,Az Atya nem ítél meg senkit, hanem egészen a Fiúra bízta az ítéletet'' (Jn 5,22). Alighanem épp ez a magyarázata annak, hogy Jézus az evangéliumban minduntalan más eredményre jut, mint Iustitia istennô. Bár Jézus mérlegének is vannak serpenyôi, -- az egyikbe mindenképpen a mi életünk kerül. De már itt is lényegbevágó a különbség! Hiszen Iustitia csak a tetteket teszi mérlegére, -- ezzel szemben Jézus már a gondolatokat, szándékokat, de még a mulasztásokat is! Mérlegének másik serpenyôjébe nem az emberi paragrafusok súlyegységei kerülnek, hanem az Isten ,,evangéliumi milligrammjai'', vagyis az Igazság és a Szeretet mértékegységei. Érthetô, hogy a két mérleg más eredményhez jut. Végtelenül tanulságos ebbôl a szempontból szemügyre venni azokat a megnyilvánulásokat, melyekkel az Úr Jézus rá akarta vezetni apostolait erre az új szemléletre. Ennek lényege: mellôzni a mennyiségen alapuló számítgatásokat és a látszatra hagyatkozó ítéleteket. Íme néhány evangéliumi példa: A szôlôhegy munkásainak bérezésérôl szóló példabeszédnek épp az a csattanója, hogy számunkra nehezen érthetô a logikája. Nem ésszerű, szokatlan, sôt némileg provokatív, hogy a gazdaember ugyanannyi bért fizet az egész napon át dolgozó munkásnak, mint aki csak egy órát dolgozott. Nem ütközünk meg azon, hogy a munkások emiatt zúgolódni kezdtek a gazda ellen (Mt 20,11). A választ maga Jézus fogalmazza meg: ,,Nem tehetem az enyémmel azt, amit akarok? Rossz szemmel nézed talán, hogy én jó vagyok?'' -- Így jön létre a Iustitia mérlegének eredményével homlokegyenest ellenkezô végeredmény. Más a két mérleg, mások a súlyok. Mindkettôn minket mérnek, de a végeredmény nagyon különbözik egymástól. Bizonyára azért, mert Iustitia szeme be van kötve, -- Jézusé nincs! Iustitia nem látja meg azt, amit Jézus lát. Az egyik a látszat, a külsô szerint ítél, a másik a tettek mögött a lelket is látja, az egész embert. Hogy mennyire másként ítél a világ és mennyire másként az Isten, arra különösen a Tékozló fiúról szóló példabeszéd döbbenti rá az embert. Különösen akkor, ha szem elôtt tartjuk, hogy az atyai örökséget elherdáló, de hazavágyó fiú apja nem más, mint a Mennyei Atya. Tehát itt nem az igazságérzetét örömében elvesztô, elérzékenyült idôs emberrôl van szó, hanem magáról az Istenrôl, aki egészen másként gondolkodik és ítél, mint mi. Jézus nem ad igazat nekünk, akik el sem engedtük volna a családi vagyon nagy részét követelô fiúnkat, inkább bezártuk volna egy szobába, -- vagy ha mégis, akkor pedig legalább a visszatérte után éreztettük volna vele neheztelésünket és keményen megdorgáltuk volna. És aligha rendeztünk volna akkora örömlakomát, márcsak a nagyobbik ,,jó fiú'' érzékenysége miatt sem! Az irgalmasság teológiája nem a polgári büntetôtörvénykönyv szellemét tükrözi. Nem a bekötött szemű Iustitia mérlegére teszi az eseményeket, hanem nyitott szemmel belelát az önmagát már régen elítélô, a saját szégyenétôl megalázott fiú ôszinte konverziójába. De van itt még egy másik furcsaság is: a családi törvényeket, szokásokat megtartó, becsületes ,,jó fiú'' elmarasztalása. Iustitia megdicsérné, mert látszatra valóban minden elôírásnak megfelel, -- de szeretni, megbocsátani, együtt örülni nem tud a gôgje miatt. Hiába unszolja édesapja: gyere te is, -- örüljünk együtt, hisz ,,a te öcséd meghalt, de föltámadt, elveszett, de megkerült''. De az nem akart bemenni, -- sôt ,,megharagudott és szemrehányást tett apjának'' (Lk 15,29). Gôgjében saját jóságát tette rá Iustitia mérlegére: a maga ,,darabáruját'' akarta lemérni rajta. Jézus ezzel szemben a kisebbik fiú megtérését és alázatát tette rá a Mennyei Atya mérlegére. Az egyiken a mennyiséget mérik, a másikon a fajsúlyt. Az idôsebbik fel is sorolja jóságának, intakt magatartásának dicsérendô tetteit (,,soha meg nem szegtem parancsaidat''). A jutalom sem marad el, hiszen édesapja külön hangsúlyozza: ,,mindenem a tiéd''. Hiába, -- nem vesz részt a család közös ünnepi lakomáján. A gôg mindig elkülönít, -- saját magát zárja ki az Isten legbensôbb világából, ,,asztaltársaságának'' intimitásából. A példa jól mutatja, hogy az irgalmasság gyakorlásához alázat és szeretet kell, mely ,,a sérelmet fel nem rója'' (1Kor 13,5). A Názáreti Szűz Magnificatja óta nem lenne szabad elfelejtenünk a nagy igazságot: az Isten szétszórja a szívük szándékában gôgösködôket, de felemeli az alázatosakat'' (Lk 1,51). Elméletben mindezt tudjuk, de gyakorlatban legtöbbször másként viselkedünk, mint ahogy azt az Úr Jézus elvárná tôlünk. Mi talán ebben az esetben is gyengének érezzük az apát, -- keményebben viselkednénk a mindent elherdáló tékozlóval, és nem tekintenénk gôgnek az idôsebbik fiú magatartását... De csak addig, míg magunk is végig nem járjuk a tékozló fiú konverziójának szakadékait és hegycsúcsait. Akit a Jó Pásztor még nem emelt ki élete kátyújából, és nem vitte haza a vállán, az sohasem fogja megérteni és elfogadni a jézusi igazságszolgáltatást. * Még mindig nem hatoltunk a titok legbelsejébe, az irgalomnak Jézus által ígért következményeibe. Urunk ugyanis nem kisebbet állít, mint azt, hogy aki gyakorolja az irgalmasságot, az a Magasságbeli fia lesz. Tagadhatatlan, hogy irgalmasnak lenni még legádázabb ellenfeleinkkel szemben is, igen nehéz. Ezt emberi erôfeszítéssel nem lehet megtenni, - - ehhez isteni kegyelem kell. Ezért mondja Jézus, hogy közben állandóan nézzünk az Atyára, aki jóságos és irgalmas a hálátlanok és gonoszok iránt is: ,,legyetek irgalmasok, amint a ti Atyátok is irgalmas'' (Lk 6,36). Annyira szent és isteni tulajdonság az irgalmasság gyakorlása, hogy ,,istenivé'' alakítja azt, aki gyakorolja: olyanná lesz, mint az Isten! Érdemes elgondolkodni azon, hogy a Sátán ugyanezeket a szavakat mondta Ádámnak, Évának; de mennyire mást követelt tôlük. Azt hazudta, hogy ha nem engedelmeskednek az isteni parancsnak, egybôl olyanok lesznek, mint az Isten! (Szó szerint: ,,olyanok lesztek mint az istenek, akik ismerik a jót és a rosszat'' Ter 3,5). Az Úr Jézus ígérete mögött óriási feladat teljesítése a feltétel, -- vagyis, ha valaki vállalkozik arra, hogy még ellenségével is úgy viselkedjék, mint az Isten, akkor kirajzolódnak lelkén, jellemén az istengyermekség arcvonásai. Még a részletekbe is beavat minket: ha csak azokhoz vagyunk szeretetteljesek, akik minket szeretnek, és ha csak jótevôinkkel teszünk jót, nem vagyunk különbek a pogányoknál. Akkor válunk a Mennyei Atya Gyermekeivé, ha túllépünk a Iustitia által képviselt ,,do ut des'': adok, hogy te is adj egoizmusán. Mivel az önzés talaján mozgó emberi természet berzenkedik a szeretetnek ily magas hôfokú gyakorlásától, ezért az Úr Jézus nemcsak szavakkal és példákkal hirdette az irgalmasságot, hanem saját életében számos esetben be is mutatta. Az apostolokat állandóan nevelte, és minduntalan tapasztalta, hogy milyen nehéz velük megértetni, mit jelent az Isten szemében az irgalom. Szinte kézzelfoghatóvá teszi számukra, hogy az Atya irgalma nélkül lehetetlenné válna az élet. Ha nem lenne irgalmas, csak a gabona, a virág, a jók és a szentek kapnának napfényt, esôt, kegyelmet. De a Mennyei Atya nem vonja meg gondviselô jóságát az értéktelen gaztól, a semmit sem érô kórótól, az apja ellen fellázadó fiútól, a város rosszhírű asszonyától, a gyilkos latortól. És nemcsak beszél a lehetetlennek tűnô ellenségszeretetrôl, a vissza nem dobott kôrôl, hanem bebizonyítja, hogy meg lehet tenni: ,,Mikor arra a helyre értek, amelynek Koponyahely a neve, keresztre feszítették, -- és akkor felkiáltott: Atyám bocsáss meg nekik, mert nem tudják mit cselekszenek'' (Lk 23,34). Íme az ,,imádkozzatok rágalmazóitokért, szeressétek ellenségeiteket'' (Lk 6,29) nemcsak fennkölt igehirdetés, hanem vállalás egészen a Golgotáig a keresztfán... * Mindezt végig kell gondolnunk, és állandóan vissza kell térnünk ezekre az evangéliumi paraméterekre, jézusi ,,mutatókra'', ha meg akarunk barátkozni az isteni igazságszolgáltatás különös stílusával és logikájával. Kérnünk kell az Urat, hogy szoktasson le minket a bekötött szemű Iustitia bírói szemléletérôl, a jog abszolút és egyoldalú alkalmazásáról. Csak így tudjuk ellesni a jézusi igazságszolgáltatás legbensôbb titkát, mely abból áll, hogy a mérlegnek egyik serpenyôjében az Igazság, a másikban a Szeretet isteni ,,súlyegységei'' vannak, a mérleg nyelve pedig az Irgalom. Azt természetesen tudjuk nagyon jól, hogy így csak Isten tud ítéletet alkotni. Mi, teremtmény mivoltunk miatt igen nehezen tudjuk megteremteni a harmóniát, a szintézist az igazság és az irgalom között. Legtöbbször valamelyik irányban elbillen a mérlegünk. Ezt jól tudja az Úr Jézus, de nem mond le szándékáról, hogy minden körülmények között gyakoroljuk az irgalmat, mely mindenképpen tökéletességet tételez fel. Ezért célként elénk állítja: ,,legyetek tökéletesek, mint a ti Mennyei Atyátok'' (Mt 5,48). Isten sohasem igazságtalan, de mindig több mint igazságos, -- és ez a ,,több'', ez az irgalom! Kereszténynek lenni azért óriási élmény, mert Jézus Urunk megtanít arra, hogyan léphetünk ki az akció-reakció ördögi körforgásából, és az irgalom gyakorlása révén hogyan bontakozhat ki bennünk az Isten képére és hasonlatosságára teremtett ember. Az irgalmasság annyira hozzátartozik a Krisztus-követéshez, hogy a két fogalom elválaszthatatlan egymástól. Keresztény vagyok? Akkor irgalmasnak is kell lennem! ======================================================================== Gondolatok az alázatról ,,Humilitas est veritas'' Most a legkényesebb témák egyikéhez nyúlok. Gázpalackokat szállító teherautókon olvasható a ,,Robbanás veszély'' figyelmeztetés. De ha jól ismerjük a görögök etikáját és a skolasztikusok morálisát, egybôl észrevesszük, hogy itt alapjában véve a fôbűnök legveszélyesebbikérôl, a gôgrôl, a felfuvalkodottságról, illetve annak ellentétpárjáról szól az elmélkedés. Alcímnek legszívesebben a ,,Verebek és Sasok párbeszéde'' kifejezést használnám, ezzel is érzékeltetve az alázat virtusának legbelsôbb titkát, megértésének feltételét: a valóság felmérését és elismerését. Az analógiánál maradva: mindenkinek -- verébnek, sasnak egyaránt -- tudnia kell (,,illik tudnia''), hogy ô kicsoda, micsoda. És máris kezünkben tartjuk a ,,puskaporos hordó'' gyutacsát, minden moralitásnak, lelkiéletnek, erénygyakorlatnak alfáját és omegáját: az önismeretet! Bár ennek nélkülözhetetlenségét senki sem vonja kétségbe, de a magunk megismerésének, az önismeretnek elsajátítását, a szubjektív értékelés kiküszöbölését biztosítani igen nehéz! Ez a magyarázata annak, hogy még a meghívottak, a kiválasztottak közül is kevesen ismerik igazán = a valóságnak megfelelôen önmagukat. Bizonyára ezért mondhatta noviciusainak a szentéletű Dombi Márk, hogy a fôbűnök közül a gôg a legravaszabb és legveszélyesebb, mert még a szentségre törekvôk erénygyakorlataiba is befészkelheti magát. ,,A lelki élet hajszálgyökerein keresztül szinte észrevétlenül képes megfertôzni, ha nem vigyázunk'', mondta aszketika tanárunk, amikor az ,,erénygôg'' kifejezést elemezte. És ugyanerre figyelmeztetett Belon püspök is: ,,még a jóság is ki van téve a kísértésnek!'' * Amíg nem mérjük fel helyzetünket minden vonatkozásban, amíg nem döbbenünk rá ontológiai, genetikai, karakterológiai létünk összetevôinek kiszolgáltatott, törékeny jellegére, az Abszolútumtól való teljes függôségünkre, vagyis amíg nem éljük át teremtmény mivoltunkat, addig képtelenek leszünk akárcsak megközelíteni is az alázat mibenlétét! Ezen nem segít az sem, ha netán magas beosztásban vagy igen megtisztelô munkakörben teljesítünk szolgálatot, avagy valamelyik karizmával megajándékozva küld speciális feladat elvégzésére maga a Szent Lélek Isten. Talán segít megsejtetni az elmondottakban rejlô igazságot két olyan történet, melyben az alázat mibenlétének keresése és felismerése a lényeg. A szellemes furfangosságáról jól ismert Néri Fülöp azt a megbízatást kapta püspökétôl, hogy mondjon véleményt arról a nôvérrôl, akit egyre többen felkeresnek látnoki képessége miatt. Érthetô, hogy az egyházi hatóságok nem kedvelik az ilyen híreket, és vizsgálatot rendelnek el. Fülöp atya -- a késôbbi Néri Szent Fülöp -- útnak indult, és a zuhogó esôtôl latyakossá vált utca sarában szándékosan bepiszkította csizmáját. Amikor becsengetett a zárda kapuján, hivatta a nôvért, és megkérte, húzná le sáros csizmáját. Az apáca megrökönyödve utasította vissza: ,,ne alázzon meg ennyire! Mit képzel, mi vagyok én?'' -- Néri Fülöpnek elegendô volt ennyi ahhoz, hogy tollat ragadjon és kijelentse: Püspök atyám, nekem ez a nôvér sehogy sem tetszik, mert nincs benne alázat! A következô történet is az alázatról szól, de az ellenkezô oldalról közelíti meg a kérdést. Egy ír származású klarissza nôvér, Briege McKenna félreismerhetetlenül megkapta az Istentôl a gyógyítás ajándékát. Nemcsak ôt gyógyította meg az Úr Jézus gyógyíthatatlannak ítélt sorvadásából, hanem kiszemelte arra is, hogy imáival másokat is meggyógyítson. Igen ám, de Briege nôvér a leghatározottabban ellenállt az isteni gondviselésnek. Eleinte hallgatott errôl, majd elöljárójának és lelkivezetôjének azzal a reménnyel, sôt biztos tudattal számolt be a lelkében egyre parancsolóbban szóló isteni akaratról, hogy ôk úgysem járulnak hozzá az ilyen kétes, sôt veszélyes ,,üzenetek'' megvalósításához. A tények azonban világossá tették, hogy a klarissza nôvért eszköznek szemelte ki az Úr. Végül kénytelen volt engedelmeskedni, és imádságban elmerült lelkének erejét felhasználva sok száz beteget gyógyított meg általa az Isteni Orvos, Jézus Krisztus! A történetnek azonban csak ezután következik a témánkat érintô fejezete. Briege nôvér ugyanis csak ,,külsô'' engedelmesség alapján végezte gyógyító munkáját, lelke legmélyén ellenállást tanúsított: irtózott a nyilvános szerepléstôl, a rivaldafénytôl, az újság-írók tolakodásától. Vagyis önmaga körül forgott, jobban, mint ahogy az egy Isten jegyeséhez illik. A Tabernákulum elôtt folytatott párbeszédbôl kiderül, hogy milyen vakmerô ellenállást tanúsított: ,,Jézusom, én nem kérek semmiféle gyógyító ajándékot. Tartsd meg Magadnak''... Az egyházi jóváhagyással és a Francis A. Sullivan jezsuita elôszavával megjelent könyvbôl megtudhatjuk, hogy végül hogyan ,,adta meg magát'' a klarissza nôvér, és hogyan lett nemcsak fizikai, de lelki betegeknek is gyógyítója, sôt számtalan papi lelkigyakorlat felkért vezetôje. De számomra most nem ez a lényeg, hanem ami a dolgok mögött húzódik meg: Briege nôvér maga számol be arról, hogy az Úr Jézus kegyelme miként tette ôt alázatossá, -- mi mindennek kellett történni ahhoz, hogy magnificatos lelkülettel elmondhassa önmagáról: ,,Az Úr szolgáló leánya vagyok, történjék velem szavaid szerint'' (Lk 1,38). A kezdeti ellenállás feloldódott, a látszólagos, ,,külsô'' engedelmesség helyett igyekezett teljesen átadni önmagát az Úr Jézus kéréseinek, és nem akart semmi más lenni, mint eszköz a Gondviselés kezében. A feladatokat nem neki kellett keresnie, azokat Jézus maga tárta fel elôtte. Így lett munkatársa egy jezsuitának, akivel mind a mai napig nemcsak híveknek, de papoknak is lelkigyakorlatokat vezet és testi, lelki betegeket gyógyít. Mindezt azért tudja megtenni, mert naponta három órát tölt a Tabernákulum elôtt! Az önteltségnek igen sok fajtája létezik. Az elôbbi két történet csak kettôre mutatott rá. A ,,látnoknôvér'' többet tételezett fel magáról, mint kellett volna, -- a prófétáló tehetség nem zárja ki a taszító önteltséget, és képes megtagadni a szolgálatot: nem akarja lehúzni a szent pap sáros, piszkos csizmáját. -- A gyógyítás ajándékával kitüntetett nôvér is megtagadta kezdetben a szolgálatot ál-alázatból, ami szintén egy fajtája az önteltségnek: annyira telve volt önmagával, hogy nem engedte szóhoz az Istent, aki ,,segítséget'' (szolgálatot) kért tôle. Az eddig elmondottakból talán érthetôvé vált, hogy addig nem születhetik meg valakiben az alázat, amíg önmagával van tele. Ezt a gondolatot tökéletesen világítja meg a metafizikai mélységeket csodálatosan megeleveníteni tudó anyanyelvünknek ,,ön-telt'' kifejezése, amellyel tökéletesen ki tudjuk fejezni a gôg lényegét. Hiszen az alázat épp az önteltség ellentétje! Ezért mutat rá Pál apostol az Isten legalázatosabb Fiára, Jézusra, ,,aki szolgai alakot felvéve, kiüresítette önmagát'', vagyis ,,megalázta magát és engedelmes lett mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig'' (Fil 2,7). De az is világossá vált, hogy az alázathoz nélkülözhetetlen a tények felismerése és elfogadása. Aki képtelen ráébredni arra, hogy ô csak ember, vagyis természeténél fogva tökéletlen teremtmény, aligha fogja elviselni, hogy ,,csak'' eszköz legyen a Gondviselô Isten kezében. A gôgös ember nehezen tud ajándékot elfogadni, -- márpedig a tények igazolják, hogy puszta létünk és minden, ami létezésünkkel összefügg: ajándék! ,,Mid van, amit nem kaptál? Ha pedig kaptad, mit dicsekszel, mintha nem kaptad volna? Éppen ezért ne kérkedjék senki a másik rovására!'' (1Kor 4,7). A jó Istentôl annyi ajándékot kapunk, csak nem figyelünk rá. Mérhetetlen ostobák lennénk, ha a születésnapunkra kapott ajándéknak csak a külsô, mutatós csomagolásában gyönyörködnénk, ahelyett, hogy felbontanánk és megnéznék, hogy mi van benne! A tartalom a fontos, nem pedig a csomagolás. Semmiségünk átélése kell ahhoz, hogy hálával és alázattal ,,nyissuk ki'' az Istentôl kapott ,,csomagokat''. A Szent Lélek kegyelme tesz képessé minket arra, hogy megértsük és mélyebben átéljük mindazokat az ajándékokat, melyeket azért kaptunk a szentségekben, hogy fokról fokra megszentelôdjünk. A tapasztalat azt mutatja, hogy amilyen mértékben készek vagyunk elfogadni a tények által is igazolt kicsinységünket, kiszolgáltatottságunkat, olyan mértékben válunk alázatossá. Vagyis egyenes arány van a ,,veritas'' és a ,,humilitas'' között. Nagy Szent Teréznél eddig senki jobban, mélyebben, tökéletesebben és egyszerűbben nem tudta megfogalmazni, hogy mi is rejlik a Krisztus-követésnek egyik legnehezebben megvalósítható erénye, az alázat mögött. Hogy a humilitas est veritas, vagyis hogy a valóság felismerése, átélése és az alázat kibontakozása milyen szorosan összefügg, egy újabb történettel igyekszem bemutatni. -- Briege, az említett ír klarissza nôvér engedelmeskedve az Úr Jézusnak és elöljáróinak, számtalan pappal találkozott, hogy meghallgassa nehézségeiket és velük együtt imádkozzon megvilágításért. Egy alkalommal fiatal pap hívta fel telefonon, és kétségbeesve kért tôle segítséget: most tudta meg, hogy hangszalag- rákja van, pár hét múlva megoperálják, soha nem fog tudni beszélni, mert eltávolítják a gégefôjét. A nôvér azonnal arra gondolt, hogy az Úr Jézus bizonyára a naponta bemutatott szentmisére és a benne rejlô isteni erôre kívánja felhívni rajta keresztül a pap figyelmét, -- ezért így válaszolt: ,,Atya, én tudok és fogok is imádkozni Önnel a telefonon keresztül, de ma reggel nem találkozott Jézussal? Nem találkozik Vele mindennap?''. Ekkor Briege nôvér még nem tudta, hogy a pap kezdte elhanyagolni a napi misézést. Mondatai ennek következtében megdöbbentették a hat éve felszentelt papot: ,,Ön naponta érinti Jézust, -- sôt eledelül veszi magához, gondoljon arra, hogy Jézus valóban ,,lemegy'' mindennap az Ön beteg torkán! Senki jobb segítôhöz nem fordulhat, mint Jézushoz...'' A telefon másik végén a pap állandóan csak ezt mondta sírva: ,,Ó Nôvér, köszönöm, köszönöm.'' Három héttel késôbb elment a műtétre, majd felhívta újból a nôvért, és megrendülve mondta el, hogy orvosai a műtét helyett azt állapították meg, hogy hangszálainak semmi baja sincs, meggyógyult... De nemcsak testi betegségébôl, hanem lelki restségébôl is, és mind a mai napig az Eucharisztia elkötelezett apostola! Az összefüggés egyértelmű: a papnak elôbb át kellett élnie teljes kiszolgáltatottságát, hogy rádöbbenjen semmiségére. Ennek tudatában utolsó mentsvárként segítségért kiáltott Jézushoz Briege nôvéren keresztül. Így talált vissza a műtéttôl való rettegés katarzisán át az Élet Urához, akivel most már naponta találkozik a szentmisében. Megszületett lelkében az alázat, és el tudja fogadni, hogy mindene, hangszála is, Isten ajándéka. A fölényes, öntelt papból az Isten koldusa lett. Más szóval: eszközzé vált Isten számára abban, hogy hitelesen mutasson rá az Eucharisztiában köztünk élô Jézus kimondhatatlan szeretetére, segíteni akarására. Ha másként nem bír velünk az Úr, akkor a tények pörölycsapásával nevel rá az alázatra. Hogy ez mit jelent? Hogy hányféle úton-módon vezet rá semmiségünk felismerésére? Nos, megvallom, hogy engem például már fiatalkoromban egy vers olvasásakor kacagó jókedvemben vezetett rá, hogy ne legyek ,,felfújt hólyag'', mert könnyen úgy járok, mint a hároméves Bömbi a vásáron. Mécs Lászlónak köszönhetem ezt az életreszóló élményt, -- kiment barátjával és a kis Bömbivel a májusi vásárra, vettek a kisfiúnak egy vásárfiát: felfújásra való gumigömböt. Bömbi egyre nézte, hogyan feszül a bordó csoda madzagra kötve, szempárja tűzben égett, -- de sehogy sem lehetett megmagyarázni neki, hogy ne érintse a fák, bokrok tüskés ágaihoz, mert könnyen kipukkad. Így is történt, -- egy tövis megszúrta, szétpattant, s ,,a Bömbi bôszen bömbölt''. A szavalóversenyen azzal arattam a nagy sikert, amikor a vers lényegét sikerült átéléssel elôadnom: Bömbi ugyanis váltig azt kérdezte apjától, a költô pedig tôlünk és a világ összes ,,golyvás önteltjétôl'': ,,Ki fújt fel téged cifra hólyag?'' Jó volna minden este megintenünk magunkat, hogy jön a halál fullánkja! Minden gömböc kipukkadt eddig... * Mindent el kell követnünk, hogy megszabaduljunk gôgünktôl, hiszen addig nem tud mit kezdeni velünk az Isten, sôt Péter apostol szavai szerint ellenáll nekik (1Pt 5,5). Nem szólva arról, hogy az öntelt, kevély ember a világ legnevetségesebb lénye, mert nem veszi észre saját ostobaságát. Ez pedig abból adódik, hogy önteltsége színvakká teszi, és emiatt elveszti arányérzékét. Valamilyen képessége, tulajdonsága vagy karrierje miatt azt hiszi, hogy ô valaki és azt gondolja, joga van fennhordania orrát, gôgös fejét. Csakhogy szűk kapu vezet az üdvösségre, -- nemcsak szűk, de alacsony is! A gôgös ember beveri a fejét, és ezen mindenki gúnyosan kacag. A kevélység mindig butasággal, sôt bornírtsággal jár együtt, mert nincs perspektívája, nem lát messzebb orra hegyénél! Ezzel szemben az alázat a szeretet mellett az Úr Jézus tanításában központi szerepet tölt be. Nem véletlen, hogy az Evangélium elsô fejezetében a Boldogságos Szűz az alázat apoteozisát énekli, és rámutat arra a titokra, amit késôbb az Úr Jézus szüntelenül igazol és tanít: ,,felemeli Isten az alázatosokat, de a szívük szándékában gôgösködôket szétszórja'' (Lk 1,51). Jézus anyjának és méltóságának a titka az alázatában rejlik, -- és alázata miatt ,,méltatta tekintetre'' a Hatalmas és a Szent. Mert minél alázatosabb valaki, annál magasabbra emeli fel ôt az Isten. A világmindenség legalázatosabb személye Jézus Krisztus, és éppen ezért magasztalta föl ôt az Isten, és olyan nevet, olyan hatalmat adott neki, mely minden mást felülmúl. És mivel senki úgy nem üresítette ki önmagát, mint Jézus, ezért hajol meg elôtte minden térd a mennyben, a földön és az alvilágban. Ezért ô az Alfa és az Omega, -- Ô a kezdet, elsôszülött a holtak közül, és övé az elsôség mindenben (vö. Kol 1,18 -- Fil 2,5-11). Érthetô, hogy alázatot egyedül Jézustól vagyunk képesek elsajátítani. Nyíltan meg is mondja: ,,Tanuljatok tôlem, mert szelíd vagyok és alázatosszívű!'' (Mt 11,29). A gôgös mindig nyugtalan, zavaros és taszító, -- az alázatos emberben béke, lelki harmónia és nyugalom honol, úgy ahogy ezt Jézus elôre meghirdette: ,,...és nyugalmat találtok lelketeknek'' (uo). Az alázatot az Úr Jézus legtöbbször a farizeusi magatartás ellentétjeként mutatja be. Amikor rájuk olvassa egymásután a jajokat, mert elsôk akarnak lenni és megvetik a szolgákat, így nyilatkozik: ,,A legnagyobb legyen a szolgátok. Aki felmagasztalja magát, azt megalázzák, aki pedig megalázza magát, azt felmagasztalják'' (Mt 23,12). Ha másként nem tudja megértetni tanítványaival a gôg taszító voltát és az alázat ragyogó fölényét, akkor képes a legkézzelfoghatóbb példával megmagyarázni nekik ,,az elsôkbôl az utolsók és az utolsókból az elsôk'' filozófiájának lényegét: sose üljél az elsô helyre, mert ha jön nálad elôkelôbb, szégyenszemre felállítanak és az utolsó helyre küldenek. De ha az utolsó helyre telepedsz, a házigazda azt mondja: Barátom, jöjj feljebb! Így becsületed lesz az egész asztaltársaság elôtt (Lk 14,10). * Az ellentétpárokat vég nélkül lehetne felsorolni. Most még egyre érdemes különösen felhívni a figyelmet: hogyan reagál a bírálatokra a gôgös és hogyan az alázatos ember? Nem véletlenül említettem a bevezetôben, hogy ,,robbanás veszélyes'' témáról elmélkedünk. Carnegie szerint még a legjobb barátok is úgy viszonyulnak a kritikához, mint amikor égô gyufával közelítünk egy puskaporos szobához. Nos, próbáljuk elfogadni a pszichoanalízis figyelmeztetését, hogy az állandó érzékenykedés, sértôdöttség biztos jele a gôgnek. Milyen kevesen fogadják el ezt a megállapítást! Pedig ez a gondolat húzódik meg mögötte: ,,ki vagy te, hogy így mersz beszélni velem vagy rólam?''. -- Ezzel szemben az igazán nagy személyiségek, világhírű tudósok, művészek még saját szellemi fölényüket sem ismerik el. A számtalan példa közül íme néhány: Newton, a világhírű fizikus azért panaszkodik, mert olyan nagy tudósnak tartják ôt az emberek, pedig ,,én olyan kisfiúnak érzem magam, aki a tengerparton fényes kavicsokat és ritka kagylókat talál, de az igazság óceánja ismeretlen marad számára''. -- Amikor a hírnév csúcsán álló Haydnt a Teremtés című művének ôsbemutatóján a közönség szűnni nem akaró tapsviharral ünnepelte, könnyeivel küszködve felállt, kezét az Ég felé emelve ezeket a szavakat rebegte: ,,Nem tôlem való, hanem onnét felülrôl'' (Íme a szent Pál-i ,,mid van, amit nem kaptál?'' -- igazság zenekari variációja). -- Amikor Prohászka Ottokárt a városi elôkelôségek ünnepélyesen akarták fogadni a székesfehérvári pályaudvaron püspöki kinevezése alkalmából, ô egy másodosztályú kocsiból kiszállva kikerülte a küldöttséget, gyalog ment be a püspöki palotába, kopogott a portán, de a portás nem akarta beengedni. ,,Most mindenki kint van a püspök fogadásán'', mondotta. Mire az esernyôjét kezében tartó fekete reverendás Prohászka mosolyogva csak ennyit mondott: ,,Én lennék az''. -- Miért vagyok keresztény? Mert egyedül Jézus értette meg velem, hogy a veréb ne akarjon sas lenni, hiszen ô is a Teremtô csodája, -- és sasnak sem kell verébként viselkednie az út porában. Csupán tudnia kell, hogy Istentôl kapta szárnyait, meg a kék eget is! ...Mindent! ======================================================================== ,,Hogy örömötök teljes legyen...'' Öröm nélkül nem lehet élni! Nemcsak mi emberek, de alapjában véve a természet is sóvárog valamiféle játékosság, boldogság, öröm után. Lehetetlen nem észrevenni a virágok, madarak, állatok, vízesések rejtett, máskor meg kicsattanó mámorát... Korunk embere sem kivétel. Ha valamiben eltérés tapasztalható, az inkább az örömszerzés módjában lelhetô: nem elégszik meg a kis örömökkel, nem tud mit kezdeni a szellemi, lelki élményekkel, mert számára elsô helyen áll a fizikai, testi, anyagi élvezetek által megszerezhetô vagy megvásárolható öröm, amit inkább gyönyörnek kellene neveznünk. Emberi természetünknek általában, de különösen a mi társadalmunknak ez egyik legsebezhetôbb pontja. Elmérgesedett, elgennyesedett sebekkel teli társadalomban élünk, és ebben nevelkednek fel fiataljaink. A tények annyira ismertek, hogy nincs szükség igazolni a tézist. Ehelyett arra kell összpontosítanunk figyelmünket, ami valóban az igazi örömök forrása lehet számunkra. Hiszen nem is egy, hanem három ,,zóna'' találkozik bennünk, és mindegyik mélyén kiapadhatatlan források rejtôznek. Az isteni (kegyelmi), szellemi és testi világ hármassága nemcsak drámai feszültségek és tragédiák okozója, de kimondhatatlan isteni és emberi örömök forrása is lehet. És épp ebben jön segítségünkre az a Jézus, akinek üzenetét eleve örömtelinek, örömhírnek, euangelionnak hívjuk! (Nem véletlenül mondom a görög-latin örökségbôl átvett Evangélium megnevezés mellett a hangsúlyozottan kiejtett Örömhír-t, hiszen a Krisztus-követésnek ez a lényege!) Minden szülônek, pedagógusnak és lelkipásztornak azzal a boldog tudattal kell (kellene) végezniök munkájukat, hogy ennek a jézusi örömnek hírnökei és hirdetôi. Nem ismerek olyan filozófiai, pedagógiai rendszert, mely ennyire ,,öröm-centrikus'' lenne. Bele kell tehát mélyednünk ebbe a jézusi világba, hiszen tapasztalatból tudjuk, hogy az örömre szomjazók, idôsek-fiatalok egyaránt, milyen könnyen és boldogan merítenek a tiszta forrásokból. * Ha az Evangéliumot elmélyedve olvassuk és figyelünk az összefüggésekre, lenyűgözô élményben lesz részünk. Minden szó, minden jelzô újabb és újabb titkokat tár fel. Jézus legszűkebb köréhez tartozott János evangelista, ,,a szeretett tanítvány''. Neki köszönhetjük, hogy olyan eseményeket is feljegyzett, melyekrôl mások említést sem tesznek. Az örömre szomjas fiatalságunk számára szinte lenyűgözô hatással van az a tény, hogy Jézus egy szerelmes pár lakodalmát olyan fontos eseménynek tartja, hogy a napokig elhúzódó esküvôjükön édesanyjával és barátaival együtt megjelent, sôt ezt az alkalmat ragadta meg, hogy csodát téve segítségére siessen a bor nélkül maradt násznépnek. Hogy ez mennyire foglalkoztatta Jánost, mutatja, hogy külön fontosnak tartotta megjegyezni: ezzel kezdte Jézus az örömhírt! Jól véssük be lelkünkbe ezt a tényt: az Úr Jézus azt akarja, hogy úgy tekintsünk rá, mint örömszerzôre. Van tehát valaki, aki nemcsak ismeri olthatatlan szomjunkat az öröm, a boldogság után, hanem ôrködik felette és mindent megtesz, hogy örömünket senki és semmi el ne vegye. Jézus örömszerzéssel kezdi nyilvános működését, és halála elôtti napon, az utolsó vacsorán is arra kéri az Atyát, hogy a tôle kapott isteni örömöt teljesen átadhassa tanítványainak. Azért kell erre nyomatékosan felhívni a figyelmet, mert valóságos össztűz alatt tartják Jézus ellenségei az Evangélium tanítását, mondván, hogy az Egyház béklyóba köti még az egészséges ösztönöket is, és aszkézisével hadat üzen örömeinknek. Ezzel szemben épp arra szeretnék rámutatni, hogy Jézus örömünk oka! Nem ismerek senkit, aki azzal a szándékkal állt volna a világ elé, hogy megtanítson minket az igazi, teljes, maradandó örömre. Pedig minduntalan tapasztaljuk, hogy egyre kevesebb boldog ember él közöttünk. Hányszor kérdezem a fiataloktól, kisgyermekes anyáktól, apáktól: ,,boldog vagy?'', -- és milyen ritkán hangzik el azonnal és töprengés nélkül: ,,igen, boldog vagyok!'' Nincs szebb feladat, mint ebben az örömtôl megfosztott, boldogtalan világban hirdetni az Örömhírt. A legkeresettebb drágagyöngy ma annak a boldogságnak megszerzése, melynek elvesztése miatt nem kell állandóan remegni. Nem lehet meghatódottság nélkül olvasni Ady Endrének, a földi gyönyörök habzsolójának versét: ,,Éhezem Uram, a jókedvet, szomjazom nevetésed, szent Istene a kacagásnak''. Keresi, kutatja, hogy hol van ez az Isten? Egyetlen vágya: ,,lássam egyszer vidám arcodat'' (Könyörgés egy kacagásért). Ady a lényegre mutat rá: hiába rohanunk a földi örömök után, -- azok jönnek-mennek, és nem oltják a szomjunkat. Sôt egyre jobban ,,éhezzük a jókedvet''. A tényállás valahogy így hangzik: Tézis = az ember szünet nélkül küzd az örömért. Antitézis = de a földi dolgok percnyi örömeiben nem találja meg azt a boldogságot, amit keres. Szintézis = jön Jézus, és megtanítja örülni azt, aki vállalkozik követésére. -- Ennek titkáról szól a meditáció következô része. * A Jézustól felajánlott öröm nem emberi tákolmány, hanem Istentôl ered. Éppen ezért más ismertetôjegyei vannak, -- és mások megszerzésének feltételei. Mindenekelôtt Jézus nem múló javakat ad, -- nem néhány órányi örömöket. Mivel ajándéka Istentôl ered, ezért örökérvényű, és nem kell félni attól, hogy elmúlik. Ennek a titoknak mélyén az rejlik, hogy tulajdonképpen nem valamit, hanem Valakit kapunk az Istentôl. Ami az Evangéliumot illeti, azt kell megvizsgálnunk, hogy mi ebben a hírben az öröm? Elôször is az, hogy mindenki megszerezheti. Nincs ugyanis olyan elrontott élet, amelybôl Isten nem tudna valami újat és szépet létrehozni. Isten nemcsak a jóknak, hanem a gonoszoknak is atyja. Nincs semmi elveszve. Nem reménytelen egy elesettnek, egy tékozlónak sem a sorsa. Sôt Jézus külön ôket keresi, hiszen nem a jóknak, nem az egészségeseknek van szükségük orvosra, hanem a betegeknek. A minduntalan elcsatangoló bárányért valóságos expedíciót szervez, és amikor megtalálja, az angyali seregek orchestrájának örömújjongása közepette viszi haza a vállán. És segít megkeresni az ágy alá gurult utolsó fillérét annak a szegény asszonynak, aki máról holnapra tengeti életét, mégis derűs, sôt kiárasztja örömét baráti körére (Lk 15,10). Melyik társadalombölcselônek, filozófusnak jutna eszébe akárcsak elméleti síkon is olyan perspektíva, mely a kirekesztettek diadalmenetét nemcsak hirdeti, de tényként be is mutatja. A jézusi üzenet tehát azért örömteli, mert még a sárba, pocsolyába rekedt kis vízcseppnek is megadja az esélyt, hogy vissza tudja tükrözni a szivárványszínekkel játszó napsugarat. Ha ez így igaz, akkor vajon miért nem lesz mindenkibôl boldog keresztény? A most következô válasz alighanem rávilágít a legfôbb okra: kemény feltételekhez van kötve a jézusi öröm birtoklása! * A hétköznapi életben gyakran hallani ezt a kifejezést: valamit valamiért. Vagyis mindennek megvan a maga ára. Ezt nemcsak anyagiakra vonatkoztatják, -- vagyis az ,,ár'' nem okvetlenül pénz vagy valuta. Ezt a kifejezést átvitt értelemben használhatjuk a mi témánkra is. Vagyis nyíltan ki kell mondanunk: ahhoz, hogy valaki az eddig elmondottakat saját életében megtapasztalhassa, sajátjának mondhassa, bizony nagy ,,árat'' kell fizetnie. Az a jézusi kijelentés vonatkozik erre, melyet az Evangéliumban olvasunk: ,,aki követni akar, tagadja meg magát'' (Lk 9,23). Enélkül képtelenség alkalmassá tenni önmagunkat arra, hogy akárcsak észrevegyük is azt, amivel örömet akar szerezni nekünk az Úr! Ennek az önmegtagadásnak természetesen igen sok változata van, -- mindenkitôl mást és mást kér az Úr Jézus. Éppen ezért itt most az látszik legmegfelelôbbnek, ha az aszkézis lényegére mutatok rá, méghozzá a kánai menyegzôrôl szóló történet segítségével. ,,Állt ott hat nagy kôkorsó, a zsidóknál szokásos tisztálkodásra''. János evangelista szemtanúja volt mindannak, amirôl itt most szó lesz. Valóban nagy korsók voltak, hiszen az étkezés elôtti kézmosás céljából elhelyezett edények mindegyike közel 70-80 liter űrtartalmú volt. Mivel a Szűz Anya elôre figyelmeztette a szolgákat, hogy tegyék meg, amit Jézus majd mond nekik, ezért pontosan figyelemmel kísérhetjük, hogy mi történt. Jézus parancsára színültig megtöltötték vízzel a hat kôkorsót, vagyis kemény munkával kb. 5-6 hektolitert kellett a kútból kimerniök, és az edényekbe önteniök. A történet többi része már Jézusra tartozik, de annyi bizonyos, hogy a szolgák munkája nélkül nem történt volna meg a csoda. Más szóval: ha a korsók kitisztítását, színültig megtöltését vízzel, nem tették volna meg, akkor bor nélkül maradt volna a lakodalmas nép. Ha a parancsra teljesített munkát aszkézisnek nevezem, a jó bort örömnek vagy akár misztikának, érthetôvé válik mindaz, amit Jézus kijelentése magában foglal = isteni örömben csak akkor lehet részünk, ha megtesszük, amit Jézus kér vagy parancsol. ,,Hogy örömötök teljes legyen'', annak az a feltétele, amit ugyanennek a mondatnak elején olvasunk: ,,ha parancsomat megtartjátok, megmaradtok szeretetemben''. A kettô szervesen összetartozik egymással, úgy amint a szôlôtô gyökerébôl kinôtt szôlôvesszôkön csüngô hatalmas fürtök is elszakíthatatlan egységet alkotnak. A kánai menyegzô eseményeit nem véletlenül hozom összefüggésbe az utolsó vacsorán elhangzott beszéddel. Egyrészt azért, mert mindkét téma a szôlôhöz, borhoz illetve az engedelmességhez és a belôle fakadó örömhöz kapcsolódik, másrészt jó lelkünkbe vésni, hogy a kánai csoda Jézus működésének elsô cselekedete volt, az utolsó vacsorán elhangzottak pedig utolsó üzenete volt számunkra. A két téma azonos, és mindegyik az engedelmesség (aszkézis) és a szeretetbôl fakadó öröm (misztika) lényegére mutat rá (Jn 2,1-11 és 15,1-11). * Ezekre az összefüggésekre azért kellett felhívni a figyelmet, hogy e praemisssákból könnyebben megérthessük a meditáció lényegét. A lényeg pedig nem más, mint megtalálni a mindenkit egyaránt érintô titok megfejtésének kulcsát: hogyan szerezhetnénk meg a tartós, igazi örömöt, a boldogságot? A kánai menyegzô témájánál maradva, és leszűkítve a kérdést a mi társadalmunk legmélyebb sebére, arra várunk az Úr Jézustól választ, hogy miért bomlik fel ma annyi házasság, még az ún. templomban kötött házasságok is? -- A választ egy mondatban megkapjuk: azért, mert még a keresztények -- vagyis a Krisztus követôk -- legtöbbje is úgy akar boldog lenni és boldogítani, hogy a teljes öröm, a tartós boldogság feltételeit, az evangéliumi aszkézis törvényeit, nem ismerik, vagy ha ismerik is, nem hajlandók azokat szüntelenül gyakorolni. Pedig az Úr Jézus egyértelműen megmagyarázta, hogy aki tornyot akar építeni, elôbb üljön le, számítsa ki a költségeket, van-e mibôl elkészítenie. Ha ugyanis alapot vetett és nem tudja befejezni, mindenki kigúnyolja. És ugyanezt mondja a háborút indítani akaró királyról: elôbb fontolja meg, tízezerrel képes-e ellenségének húszezrével szembeszállni. Vagyis nevetséges dolog megfontolatlanul hozzákezdeni bármihez, -- különösen akkor, ha szellemi, kegyelmi életünkrôl és mások boldogságát is érintô ,,építésrôl'' van szó. És hogy még véletlenül se gondolhassuk azt, hogy Jézus ezekkel a példázatokkal is nem az aszkézis nélkülözhetetlenségét kívánja hangsúlyozni, ezzel fejezi be mondandóját: ,,Így mindaz közületek, aki le nem mond arról, amije csak van, nem lehet az én tanítványom'' (Lk 14,25-25). Az összefüggésekbôl nyilvánvaló, hogy ezzel a kereszthordozás szükségességére hívja fel a figyelmet. Egészen részletezve és konkrétan rátérve a kánai menyegzô fiataljainak és velük együtt mindannyiunk boldogságának, az igazi öröm birtoklásának feltételére, alkotóelemeire, szimbolikusan így összegezném a tézisben és antitézisben egymásnak feszülô és egymásnak ellentmondani látszó problémák szintézisét: 1. Mindenképpen meg kell hívnunk Jézust életünk mindennapjaiba, nemcsak a ,,lakodalomba'', és fel kell figyelnünk arra, hogy magával hozza édesanyját és tanítványait. 2. A szükségképpen jelentkezô nehézségek, drámai fejlemények, kudarcok (,,elfogyott a boruk'') közepette Mária közbenjárására számíthatunk: ,,Most segíts meg Mária... hol a szükség kínja nagy, mutasd meg, hogy anya vagy...'' De nemcsak kérni kell, hanem szívünkbe, agyunkba is kell vésni Mária szavait: ,,Tegyétek meg mindazt, amit Jézus mond'' (Jn 2,5). 3. Az Úr Jézus mindig minden esetben világosan megparancsolja, hogy mit kell tennünk. Itt, a kánai menyegzôn a következôket kérte: tisztítsátok meg a korsókat mielôtt friss, tiszta vizet öntenétek beléjük. Piszkos, nyálkás, mocsoktól szennyes edénybe hiába hordtok akármilyen keserves munkával, akár vödörszámra is vizet a kútból, nemes bort, megittasodást okozó, igazi örömöt, boldogságot, az annyira óhajtott ,,misztikus élményt'' nem kaphatjátok meg tôlem. Vagyis legyetek midannyian -- papok és hívek, szerzetesek és szerelmesek, jegyesek és házasok -- tiszták gondolataitokban, vágyaitokban, cselekedeteitekben, -- tegyétek meg mindazt, amit Mennyei Atyám parancsol nektek. Tartsátok meg a legalapvetôbb törvényeket (a Tízparancsban összefoglalt ún. természeti törvényekrôl van szó): ne paráználkodjatok, sem a házasságtok elôtt, sem házaséletetekben, -- szeressétek Istent teljes erôvel, tudással, szívvel és szeressétek egymást, úgy ahogy én szeretlek titeket, feláldozva magamat értetek. Szeressétek az Atyától küldött új életet, szerelmetek gyümölcsét, és egyetlen egyet se öljetek meg méhetekben. 4. Veletek vagyok mindig, mindenütt, minden örömötökben, bajotokban, ha megtartjátok mindazt, amit kérek tôletek. Nem szolgáknak tekintelek titeket, hanem barátaimnak, és mindent tudtul adok nektek. Azzal a szeretettel ölellek benneteket magamhoz, mely szeretettel engem szeret az Atya. 5. ,,Ezeket azért mondtam nektek, hogy az én örömöm legyen tibennetek és örömötök ezzel teljes legyen'' (Jn 15,11). Nos, ezek a jézusi ,,teljes örömnek'' alkotóelemei. Egyiket sem lehet félretenni, kihagyni, mert mindegyik olyan mint egy-egy sejt az élô szervezetben, tégla a kupolában, szegletkô a gigantikus gótikában. Mindegy, hogy miért nem találtam el a fônyereményhez szükséges számokat, -- vagy pontosan egyezik minden, vagy hiányozzék akár csak egy is, az eredmény nem kétséges... Jó lenne egyszer megérteni, hogy mindennek megvan a maga feltételrendszere, nemcsak a diplomaszerzésben és nemcsak a földnek, naprendszereknek mozgásában, nemcsak a makro- és mikrokozmosz pontos és következetes törvényrendszerében, hanem az etikában, a morálisban, a krisztusi Örömhír megvalósulásában is. A törvényeket természetesen lehet tisztelni, megtartani és lehet kinevetni, elvetni. Jézus szavait, tanácsait is lehet semmibe venni, de lehet teljes odaadással követni is. Csak egyet nem lehet tenni: úgy követelni tôle a ,,teljes örömöt'', hogy közben nem teljesítjük azokat a parancsokat, melyeket elvár tôlünk. Azt pedig az Egyház és a szentek életébôl tudjuk, hogy milyen boldogságban részesíti azokat, akik megteszik mindazt, amit mond és elvár tôlük. Mindent összegezve, egyértelmű a konklúzió: azért vagyok keresztény, mert az Úr Jézustól megkaphatom a kulcsot a ,,teljes öröm'' hétpecsétes zárának kinyitásához. Aki ennek tudatában él és cselekszik, az valóban Krisztus követôje. Az öröm annyira hozzátartozik a jézusi üzenethez, hogy lényegénél fogva örömhír. Ez pedig annyit jelent, hogy a Krisztus- követés és a boldog élet közé egyenlôségi jelet lehet tenni. Ki a keresztény? Krisztus örömével átitatott ember! ======================================================================== ,,Szeress, és tégy, amit akarsz?'' A mondat Szent Ágostontól ered, -- a kérdôjel tôlem! Nem azért, mintha nem tartanám igaznak, vagy kétségbe vonnám a szeretet mindenhatóságát, -- csupán azt kívánom jelezni a kérdôjelemmel, hogy ezt a kijelentést is, mint annyi mást, megfosztották eredeti tartalmától. Míg Ágostonnál a szeretet Istenbôl forrásozik, és átisteníti az embert, -- addig a mai embernél a szeretet inkább önös érdekeket szolgál és gátlástalanná tesz. Az eredeti szövegnek mára ez lett az értelme: bármit tehetsz, csak szeress! A filológus ezt szöveghamisításnak, fogalmak csúsztatásának nevezi, -- a közélet tisztaságáért felelôs gondolkodó pedig -- mai szóhasználattal élve -- ,,agymosásnak'' nevezi, ami a legveszélyesebb kórokozója erkölcsi életünknek. E fonák helyzet kialakulásának okait kutatva, itt most mindössze egyre mutatok rá: kb. 100 évvel ezelôtt anyanyelvünk -- amit jó lenne ezentúl is ,,édes'' jelzôvel illetni -- legtisztább fogalma és szava volt a SZERETET! Annyira tiszta volt, hogy legôsibb bibliai szövegeink a szeretett személyt -- vagyis azt, akit szeretünk -- ,,szeretônek' nevezték. Egyedül édes anyanyelvünk rendelkezik oly gazdagsággal, hogy az eredeti latin AMOR-t két fogalommal tudja kifejezni: szeretet és szerelem. Az obszcén, kétértelmű, frivol lelkiségtôl tartózkodó régi magyar irodalom e két fogalmat és vele együtt a két szót alig elválasztható rokonfogalomnak ismerte, tudta és használta. Én még hallottam kisiskolás koromban templomban, hittan-órán a régi biblia felejthetetlen szépségű és mélységű kifejezéseit: ,,Ez az én szerelmetes Fiam, ôt hallgassátok''. A két fogalom tisztasága miatt a fordítók, írók nemegyszer a ,,szerelem'' szavunkat a ,,szeretet'' helyett is használták, anélkül, hogy bárkiben jelentésbeli fogalom- zavart idézett volna elô. Ez a magyarázata a ,,Szerelmes Barátim'' kifejezésnek (Halotti Beszéd), vagy az ôsi eredetű szólásnak: Isten szerelmére! Mindezzel csupán érzékeltetni kívántam, hogy már magában az alapfogalom értelmezésében is benne rejlik a kétértelműség, ami mára odavezetett, hogy az eredeti Amor inkább az erotikával, testiséggel telített fogalommá vált. Így bizonyára érthetô az eredeti jelentésébôl kiforgatott ágostoni mondás végére tett kérdôjelem. Mert ha az axióma elsô fogalmán, vagyis a ,,szeress'' kifejezésen pánszexualista korunk erotikáját értjük, akkor kereken tagadnom kell az ágostoni mondat második részét, a ,,tégy, amit akarsz'' felszólítást. -- Nem marad más hátra, mint tisztázni, mit jelent az Úr Jézus száján az annyiszor elhangzott SZERETET fogalom. Az evangéliumi szeretet genezise és analízise segít megértetni a ,,Szeress és tégy, amit akarsz'' eredeti értelmét és isteni gyökereit. * A legtöbbször csak önmagával foglalkozó, ,,önös'', egoista embert elôbb arról kell felvilágosítani, hogy minden a saját maga szeretetének, vagyis az önszeretetnek minôségén múlik. A ,,Szeresd felebarátodat, mint önmagadat'' igazsága annyira reális és oly egyetemes érvényű, hogy ehhez képest a legújabb pszichoanalízis sem tud mást vagy jobbat ajánlani. Ha igaz az, hogy az önszeretet helyes vagy torz állapota alapjaiban befolyásolja a másokhoz fűzôdô kapcsolatunkat = szeretetünket, akkor sok mindent megértünk saját korunk erkölcsi visszáságaiból. Ezzel máris új távlatok nyílnak számunkra, hiszen ezzel az evangéliumi szeretetnek kulcsát tartjuk a kezünkben. Miért van annyi probléma a szeretettel? Mert az emberek nem jól és nem igazán szeretik még önmagukat sem. A rossz fa nem hozhat jó gyümölcsöt, -- és a vadszôlôn hiába keresek édes fürtöket! Ennek illusztrálására néhány összefüggésre érdemes felhívni a figyelmet. -- Aki agresszív, és mindenáron érvényesülni akar, -- bizonyára agresszív lesz embertársaival szemben is. -- Aki elhanyagolja önmagát, és tunya saját feladatainak elvégzésében, aligha fogja törni magát mások szolgálatában. -- Aki csupán testével, ösztöneinek kiélésével törôdik, szükségképpen ezzel a szándékkal közeledik mások felé is. -- Aki nem törôdik szellemi, természetfeletti életével, miért törôdnék a másik emberben elrejtett istenarccal, még akkor is, ha saját gyermekérôl van szó... A fentiek alapján lehetne beszélnünk egy jó értelemben vett egoizmusról, a krisztusi szempontokat alapul vevô énközpontúságról. Más szóval: elôbb rendezd önmagad helyes szeretetét, hogy tudjál másokat is szeretni! A kérdés annyira lényegbevágó, hogy lehetne így is fogalmazni: kereszténynek lenni annyi, mint helyesen, normálisan szeretni önmagunkat! A helyes önszeretet mércéjét az Úr Jézus így határozza meg: ,,Úgy bánjatok az emberekkel, ahogy akarjátok, hogy veletek bánjanak'' (Lk 6,31). * Az Isten akarata szerint létrehozott önszeretet (,,keresztény egoizmus'') olyan biztos alap, amely elbírja mindazt, amit az Úr Jézus a szeretetrôl tanít, és amit elvár tôlünk, ha követni akarjuk ôt. A Philosophia Christi (Erasmus kifejezése), vagyis az Evangélium szeretettana olyan összefüggéseket tár elénk, melyek meghaladnak minden emberi okoskodást. Elsôként arra a megdöbbentô összefüggésre mutatok rá, mely összeköti az Isten szeretetét az emberek iránti szeretettel, legyen az jó barát vagy ellenség. Jól ismerjük azt a jelenetet, amikor a szadduceusok elhallgattatása után az egyik farizeus kíváncsiságból kérdéssel ostromolta Jézust, hogy próbára tegye. ,,Mester, melyik a legnagyobb parancs a Törvényben?'' Mivel Mózes Törvénykönyvében 613 nagyobb és kisebb törvény volt, érthetô a feltett kérdés. Jézus válasza nemcsak azért lepte meg az írástudót, mert a törvények labirintusából a szeretetet tette elsô helyre, hanem azért is, mert a két különbözô könyvben megfogalmazott Isten- és emberszeretetet elválaszthatatlannak jelentette ki. Érdemes újból feleleveníteni azt a tömör megfogalmazást, mely lényegében nemcsak válasz a farizeus kérdésére, hanem Jézus új szövetségének Magna Chartaja is: Szeretni Istent teljes szívbôl, teljes lélekbôl, teljes erôbôl és! szeretni az embereket, mint önmagunkat! -- És hogy ne legyen senkinek sem kétsége afelôl, hogy itt nem szép szavak költôi megfogalmazásáról van szó, már a kijelentés végén újabb döbbenetet vált ki akkori és mostani hallgatóiból, amikor ezt mondja: ,,E két parancson függ az egész törvény és a próféták'' (Mt 22,34-40). Jézus válasza annyira szokatlan volt, hogy még az élenjáró törvénymagyarázó ,,szaktudóst'', az írástudók egyik vezetôjét is lelke legmélyéig felkavarta. Különösen Jézus kijelentésének második része, a felebarát szeretetének ekkora hangsúlyozása és az emberi szóval meg sem szólítható Jahve szeretetéhez való kapcsolása rendítette meg. Ilyet még senkitôl sem hallott, és ilyen szoros összefüggésre egyetlen próféta sem utalt. Hogy mennyire felkavarta az Úr Jézus a farizeus lelki nyugalmát, mutatja, hogy azonnal újabb kérdést tett fel, hogy tisztázza önmagában -- és eddig stabilnak hitt teológiai eszmerendszerében -- : ,,De ki az én felebarátom?'' A farizeusok mindig beretvaéles logikával operáltak. Teljesen érthetô, hogy nem tehetett fel más kérdést, hiszen ô még a szemet szemért, fogat fogért kategóriában szemlélte a világot. És nemcsak általánosságban akarta megtudni Jézus véleményét, hanem önmagára vonatkoztatva, konkrétan: ki az én felebarátom? -- A válasz az Evangéliumnak és az egyetemes történelemnek (irodalom- és szellemtörténetnek) egyik legfelségesebb példázata az irgalmas szamaritánusról. Lukács, az orvos örökítette meg egyedül ezt a megrendítô kinyilatkoztatást: mindenkit felebarátomnak kell tekintenem, még az útszéli árokban eszméletlenül fekvô ismeretlent, a véresre vert, kifosztott félholtat is, független attól, hogy zsidó vagy pogány, hívô vagy hitetlen. (Ezért nevezi Jézus ,,csupán'' egy embernek!). -- Érdemes arra is figyelmeztetni önmagunkat, hogy a párbeszédben száznyolcvan fokos fordulat állt be. A beszélgetés kezdetén a farizeus akarta kérdéseinek hínárjába szorítani Jézust, most pedig Jézus kényszeríti az írástudót, vele együtt mindannyiunkat: valljunk színt! Elfogadjuk-e, hogy a 613 törvény és a hozzácsatolt sok ezer paragrafus pontos megtartása mit sem ér, ha nem tekintjük felebarátunknak még az ilyen kifosztott ,,senkiházit'' is. Jézus nem azért jött, hogy megmaradjunk torz felfogásaink, eszméink állóvizében. Ezt az írástudót sem nyugtatta meg, ellenkezôleg! Úgy felkavarta tévedhetetlennek hitt teóriáját, hogy még véletlenül se higgyen a leviták, a papok kegyetlen vakságában, akik észrevették, de tovább mentek és nem segítettek a vérben, piszokban fetrengô testvérükön. A kérdésre most neki -- nekünk -- kell felelni: képes-e, akar-e lehajolni hozzá? Megtesz-e mindent érte bármilyen áldozat árán? A minôsítés a kérdezôre hárul! Ha mi is elmegyünk a haldokló mellett, meg sem közelíthetjük a lenézett, megbélyegzett szamaritánus emberségét. Ebben az esetben a pogány idegen megelôz bennünket hívôket, levitákat, papokat! -- Az írástudó az Úr Jézust akarta megleckéztetni, és íme most az Úr adta fel neki a nagy leckét, melybôl vizsgáznia kell... de nemcsak neki, mindannyiunknak! * Az Evangéliumban meghirdetett szeretetnek következô ,,fejezete'' (fázisa) választ ad arra a mindannyiunkban megfogalmazott kérdésre, hogy végül is miért kell minden embert felebarátként kezelnünk és szeretnünk? Sôt magát az életet? -- Itt most legyen elegendô utalni a könyv elsô részében tárgyalt témára -- A Tanítóm című fejezetben --, mely mindennek ôs-okát és mozgatóját az isteni szeretetben jelöli meg. Ez az a Dante-i Primo amore, vagy az egyházatyák megfogalmazásában: a Teremtô Isten szeretetaktusa (Deus creando aliquimodo extasim passus est). Azért van a világ, azért élünk, mert szeretetét nekünk ajándékozza az Isten. Az ember pedig az a lény, aki mindezt fel tudja fogni, sôt képes felismerni önmagában a Teremtô Isten ,,arcvonásait'', hiszen ,,egy Isten-arc van eltemetve'' bennünk. Az érvelés lényege: ha mindent az Isten szeretô aktusa hozott létre, és ha minden ember lényegénél fogva Isten képére és hasonlatosságára van teremtve, akkor mindenkire ezzel a közös szeretettel kell tekintenünk. Ezért van ontológiai alapja is az Úr Jézustól hallott ima megszólításának. Az Isten ugyanis nemcsak az én, hanem a mi Atyánk. Mindenkié, a gonoszoké is, éppen úgy, ahogy a Nap is egyaránt ontja áldó, éltetô sugarait gyümölcsfára, kóróra, búzára, konkolyra... Isten mindenkit szeret, különben nem élnénk! Sokan vannak, akik ,,ráéreznek'' a közös gyökérre, közös sorsra, a közös ,,származásra'', vagyis a szeretetbôl fakadt életre, -- és nemcsak tudósok, szentek, misztikusok, de kis gyermekek is. Maria Montessori, a neves orvos és pedagógus egyik írásában elbeszéli annak a hároméves kislánynak az esetét, aki ateista apjától megkérdezte, hogy honnét jött mindez: a világ, a föld, a csillagok, a Hold, a Nap? -- Az apa sok mindenfélérôl beszélt, még az evolúciót is megemlítette. Végül gúnyosan megjegyezte: És vannak olyan elmaradott, ósdi gondolkodású emberek, akik azt mondják, hogy van egy jó Isten, aki mindezt teremtette. Erre a kislány felugrott örömében, és tapsolva szaladni kezdett a szobában: ,,Ez az, papa, ez az! Tudtam, hogy Ô volt! Igen Ô volt''. Lényegében Jézus azért jött, hogy tanúságot tegyen arról, amit a hároméves olasz kislány extázisa megsejtett: mindent Isten szeretetének köszönhetünk. A krisztusi életbölcseletnek, vagyis az Evangélium szeretettanának újabb fejezete azzal a kinyilatkoztatással kezdôdik, melyet János, a szeretett tanítvány örökített meg a Nikodémussal folytatott éjszakai beszélgetésbôl: ,,Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda...'' (Jn 3,16). Az egyházatyák említett megfogalmazásában így fejezhetném ki a lényeget: Jézus Krisztus elküldésével, magával a megváltással az Isten ismét ,,extasim passus est'', vagyis ránk árasztotta végtelen szeretetét. Ezért a mi Urunk Jézus Krisztus nélkül képtelenek vagyunk felfogni az élet értelmét, mozgató és éltetô, fenntartó energiáját, a szeretetet! Hogy ez mennyire így van, kitűnik abból a nem mindennapi történetbôl, amit a Japánban működô magyar jezsuita mondott el. Órákon át elmélkedett apácák elôtt a szeretetrôl, -- meg volt gyôzôdve, hogy segített nekik minél tüzetesebben megmagyarázni és élménnyé tenni a szeretetet. Ámulatára azonban az egyik nôvér az elôadás végén felállt, és megkérdezte: Tessék megmondani, mi a szeretet? A teljes kudarc láttán nem tudott mást mondani, mint a következô nagy igazságot: Tessék Jézusra nézni, benne megtalálja a választ! -- Mire a nôvér felszabadultan kijelentette: Most már értem! Azt a szeretetet, amit Jézus hirdetett és megvalósított, valóban nem lehet emberi szavakkal, fogalmakkal megmagyarázni. Egyetlen megoldás az, ha nyomába szegôdünk, és vele élve, Ôt figyelve, személyesen tapasztaljuk meg az isteni szeretetnek jézusi megtestesülését. Az Evangélium lényegét tekintve Jézus szeretetének története. Soha senki nem tudná még elképzelni sem, hogy mit jelent szeretni, ha Jézus nem mutatta volna meg tanítványainak és a világnak. Minden egyes szava, cselekedete a szó eredeti értelmében incarnatio volt: megtestesítette, kézzelfoghatóvá, felfoghatóvá tette azt, amit Nikodémusnak mondott: Így szeret az Isten! Ki tudná felsorolni -- akár címszavakban -- mindazt, amit a szeretetrôl mondott és ahogy szeretett! Ki tanította meg a világot, hogy a leprás is ember, és hogy megtérte után az utcanô megelôzheti a tisztaságukra gôgös ,,igazakat''? Kitôl tudjuk, hogyan viselkedjünk a féltett testi, lelki kincseinket elherdáló, de újból hazatérô tékozlóinkkal, -- a minduntalan elcsatangoló ,,bárányainkkal'', -- a minket nem hétszer, hanem hetvenszer hétszer megsértôkkel, gyalázókkal, rágalmazókkal? Ki mutatott rá, hogy a szeretetnek csöppnyi fénye, kovásza, mustármagja elegendô ahhoz, hogy megmentsük családunkat és a világot? És kitôl lestük el, hogy milyen a jó pásztor, aki nemcsak egyenként ismeri övéit, de gondoskodik is róluk, sôt ha kell, életét is odaadja értük, mivel ,,nagyobb szeretete senkinek sincs annál, mint aki életét adja barátaiért'' (Jn 15,13). Kitôl tanultuk meg, hogy hogyan bánjunk a magukba roskadt, szégyenükben zokogó nagypénteki tagadókkal? Hogy szemrehányás helyett csak azt kérdezzük tôlük: Szeretsz-e még? * Valóban, ilyen hôfokon, ilyen önzetlenül és ilyen tisztán egyedül a megtestesült szeretet képes szeretni! Teljesen érthetô, hogy a kis japán nôvér szavak helyett azt akarta megtudni, hogy ki az, aki a szeretet filozófiáját maradéktalanul meg is valósítja. Erre egyetlen válasz létezik: Nézzen Jézusra! Szentséges Szívének szeretetébôl élünk azóta is, és kimeríteni nem fogja soha senki. A Szeretet himnuszát azért tudta Pál apostol megírni, mert elôbb Jézus elénk élte annak minden egyes szavát. És most térjünk vissza a fejezet címében szereplô ágostoni kijelentésre: ,,Szeress, és tégy, amit akarsz!''. -- Minden egyes szava igaz, de csak akkor, ha az Úr Jézustól tanult és megélt szeretettel szeretünk. Ez a szeretet ugyanis magától az Istentôl való, és képtelen bűnösen szeretni. Aki elsajátította az isteni szeretetnek és szeretésnek evangéliumi fokát és stílusát, az valóban azt teheti, amit akar, -- azon egyszerű oknál fogva, hogy úgy is csak azt teszi, ami igaz, jó, szép és szent, egyetlen szóval megnevezve: ami isteni, Istennel összeegyeztethetô, részérôl elfogadható. Miért vagyok keresztény? Az eddig felsorolt, tehát az egyes fejezetekben végigelmélkedett okokon kívül, mindenekelôtt azért vagyok keresztény, mert egyedül Jézus Krisztustól hallottam, láttam, tapasztaltam a minden elképzelést felülmúló szeretetet! Aki megtisztelt a Vallomások könyve című elmélkedéseim elolvasásával, bizonyára megérti, hogy miért választottam a borítón a ragyogó Napnak s a kék eget visszatükrözô víztükörnek művészi remeklését [lásd lent a teljes képet színesben]. Vágvölgyi Éva ezzel kívánta illusztrálni Pál apostol eksztatikus szavait Krisztus felülmúlhatatlan szeretetérôl: ,,Akkor majd föl tudjátok fogni az összes szentekkel együtt, mi a szélesség és hosszúság, magasság és mélység, megismeritek Krisztusnak minden ismeretet felülmúló szeretetét'' (Ef 3,17). Most már minden azon múlik, hogy a minket szimbolizáló vitorláshajó utasai felvont vitorláikkal és a Szent Lélek mindent megtisztító szelével együttműködve át akarnak-e jutni a Túlsó Partra!!? Életünk egyetlen nagy vállalkozásának sikerében bízva, a jézusi Örömhír derűjét élvezve, allelújás lélekkel adjunk hálát Urunknak, Istenünknek, hogy keresztények lehetünk! ======================================================================== A lélekharang üzenete (Utószó) A szokásos Utószó helyett a bevezetônél meghúzott harangok zúgását most egy igen messzirôl jövô, de erôsen hallható lélekharang üzenetével zárom le. Mi régi harangozók befejezésül mindig a ,,legkisebb'' hangjával búcsúztunk el. Talán azért, mert ennek ,,vékony'' és ragyogóan tiszta hangja végtelen bizalommal tölt el mindenkit... A második század végébôl maradt ránk egy levél, melyet talán egy jóindulatú pogánynak írt egy keresztény. Bizonyára az volt a célja, hogy megmagyarázza, kik is azok a keresztények. Itt csak kiragadott részeket emelek ki, -- a teljes szöveg a Papi Breviárium második kötetében: Az imaórák liturgiája II. 696. lapján található meg. Részletek a Diognétoszhoz írt levélbôl: A keresztényeket nem különbözteti meg a többi embertôl sem a táj, sem a nyelv. Öltözködésben, táplálkozásban a lakosság szokásaihoz alkalmazkodnak, de más szempontból egy csodálatos és mindenki számára hihetetlennek tűnô életmódot folytatnak. Mindenben részt vesznek, mindent eltűrnek. Házasságot kötnek, mint mások, -- gyermekeik születnek, de nem dobják ki magzataikat. Közös az asztaluk, de az ágyuk nem! Testben vannak, de nem a test szerint élnek. A földön élnek, de hazájuk az égben van. A fennálló törvényeknek engedelmeskednek, de életmódjuk felülmúlja a törvényeket. Mindenkit szeretnek, ôket azonban mindenki üldözi. Nem is ismerik, és mégis elítélik ôket. Koldusszegények, és mégis sokakat gazdagítanak. Megvetik ôket, de ôk tiszteletet adnak mindenkinek. A zsidók is, a pogányok is üldözik ôket, de maguk a támadóik sem tudják, hogy miért bántják ôket. Egyszóval: ami a testben a lélek, azok a keresztények a világban. A lélek jelen van a test minden tagjában, a keresztények is ott vannak a világ városaiban. A lélek ott lakozik a testben, de mégsem a testbôl való. A keresztények is itt vannak a világban, de ôk sem e világból valók. A láthatatlan lélek a látható testben van: a világban élô keresztények is láthatók, de vallásosságuk láthatatlan. A test haraggal támad a lélek ellen, mert akadályozza élvezeteiben, pedig semmi jogtalanság nem esett rajta. A világ is gyűlöli a keresztényeket, mert ôk visszautasítják élvezeteit, holott a világot nem sértették meg! A lélek be van zárva a testbe, de ô tartja össze az egész testet. A keresztények is úgy vannak a világban, mintha börtönben volnának, de mégis ôk tartják össze a világot. Isten olyan fontos ôrhelyre állította ôket, ahonnan nem szabad elmenekülniük. * Az ismeretlen levélíró eme megszívlelendô parancsának és könyvem utolsó mondatának végére azzal a kéréssel teszek pontot, amivel a középkori kódexmásolók szokták befejezni munkájukat: ,,Aki munkámat olvassa, mondjon értem egy Avét...''