Kérjük, az itt következô részt (314 sor) ne törölje ki, ha ezt a file-t továbbadja. Köszönjük. ======================================================================== A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár Isten hozta a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárban, a magyarnyelvű keresztény irodalom tárházában! A Könyvtár önkéntesek munkájával mindenki számára elektronikus formában terjeszti Isten Igéjét. A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár bemutatása ------------------------------------------------ Célkitűzés ---------- A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár (PPEK) célja az, hogy mindenki számára hozzáférhetôvé tegye a teljes magyarnyelvű katolikus egyházi, lelki irodalmat elektronikus formában. A lelkipásztori munka támogatása mellett elôsegíti az egyházi kutatómunkát, könyvnyomtatást és az írott, magyar keresztény értékek bemutatását, megôrzését, terjesztését. A könyvállomány mindenki számára ingyenesen rendelkezésre áll az Internet hálózaton keresztül. Egyházi intézményeknek és személyeknek postán is elküldjük a kért anyagot. Állomány -------- Minden szabadon másolható, szerzôi jogvédelem alá nem esô egyházi és vallási vonatkozású kiadvány része lehet a Könyvtárnak: a Szentírás (többféle fordításban), imakönyvek, énekeskönyvek, kódexek, pápai dokumentumok, katekizmusok, liturgikus könyvek, teológiai munkák, szentbeszéd-gyűjtemények, keresztutak, lelkigyakorlatok, himnuszok, imádságok, litániák, istenes versek és elbeszélések, szertartás- könyvek, lexikonok, stb. Irányítás, központ ------------------ Központ: St. Stephen's Magyar R.C. Church 223 Third St., Passaic, NJ 07055, USA (Az Egyesült Államok New Jersey államában levô Szent István Magyar Római Katolikus egyházközség) Levelezés: Felsôvályi Ákos 322 Sylvan Road Bloomfield, NJ, 07003, USA Tel: (973) 338-4736 Fax: (973) 338-5330 e-mail: felso@comcast.net A Könyvtár használata, a könyvek formája ---------------------------------------- Ebben az elektronikus könyvtárban nincs olvasóterem, hanem a szükséges könyveket ki kell venni (vagyis ,,letölteni''). Letöltés után mindenki a saját számítógépén olvashatja, ill. használhatja fel a szöveget. A hálózaton keresztül böngészni, ill. olvasni drága és lassú. A saját személyi számítógép használata a leggyorsabb és legolcsóbb, a könyv pedig az olvasó birtokában marad. Azoknak, akik nem rendelkeznek Internet-kapcsolattal, postán elküldjük a kért könyveket. Ebbôl a könyvtárból ügy kölcsönözhetünk, hogy nem kell (és nem is lehet) a kikölcsönzött könyveket visszaadni! A Könyvtár a kiadványokat kétféle alakban adja közre: 1. formálatlan szövegként, ami a további feldolgozást (könyvnyomtatás, kutatómunka) teszi lehetôvé szakemberek számára és 2. a Windows operációs rendszer Súgó (,,Help'') programjának keretében, ami a könnyű olvasást és felhasználást teszi lehetôvé mindenki számára (a szövegek -- külön begépelés nélkül -- egy gombnyomással egy szövegszerkesztô programba vihetôk át, ahol azután szabadon alakíthatók). A Könyvtárban található file-ok neve ------------------------------------ Minden kiadvány négyféle file formában található meg a Könyvtárban: text file (formálatlan változat), help file (,,Súgó'' formátum), sűrített text file és sűrített help file. Ezenkívül minden help file-hoz tartozik egy ikon file. Minden file nevének (file name) a két utolsó karaktere a verziószám (01 az elsô változaté, 02 a másodiké, stb). A file nevének kiterjesztése (file extension) mutatja a file típusát: txt: text file, zpt: sűrített text file, hlp: help file, zph: sűrített help file és ico: a Help file-hoz tartozó icon file. Például a Vasárnapi Kalauz című könyv elsô változatának (,,01'') négy formája: VASKAL01.TXT, VASKAL01.HLP, VASKAL01.ZPT, VASKAL01.ZPH; az ikon file pedig: VASKAL01.ICO. A sűrítést a legelterjedtebb sűrítô programmal, a PKZIP/PKUNZIP 2.04 DOS változatával végezzük. A sűrítés nagymértékben csökkenti a file nagyságát, így a letöltés/továbbítás sokkal gyorsabb, olcsóbb. A file-t használat elôtt a PKUNZIP program segítségével kell visszaállítani eredeti formájába. (Például a "PKUNZIP VASKAL01.ZPH" utasítás visszaállítja az VASKAL01.HLP file-t.) A file-ok felhasználási módjai ------------------------------ Mivel minden művet kétféle formában ad közre a Könyvtár, a következô kétféle felhasználási mód lehetséges. 1. A text file felhasználása Ez a file formálatlanul tartalmazza az anyagot. A felhasználó betöltheti egy szövegszerkesztô programba, és ott saját ízlése, szükséglete szerint formálhatja. Például ha az anyagot ki akarjuk nyomtatni könyv alakban (feltéve, hogy az szabadon publikálható), akkor ebbôl a text file-ból könnyen elô tudjuk állítani a nyomdakész változatot. Vigyázat! A text file minden sora sorvég-karakterrel végzôdik, ezeket elôbb el kell távolítanunk, és csak utána szabad a formálást elkezdenünk. A szövegben a kezdô idézôjelet két egymást követô vesszô, a felsô idôzôjelet két egymást követô aposztrófa és a gondolatjelet két egymást követô elválasztójel képezi (lásd a szöveg formájára vonatkozó megkötéseket késôbb). Az egyes fejezeteket csupa egyenlôségjelbôl álló sorok választják el egymástól. A file eleje ezt az ismertetést tartalmazza a Könyvtárról. Ezt a text file-t felhasználhatjuk szövegelemzésre is, amihez természetesen szükségünk van valamilyen elemzô programra. 2. A,,súgó'' file felhasználása Ez a file formátum igen egyszerű olvasást, felhasználást tesz lehetôvé a Windows operációs rendszerben megszokott ,,súgó'' programok formájában. (Az ajánlott képernyô felbontás VGA.) Az elektronikus könyv legnagyobb elônye az, hogy a szöveg elektronikus formában áll az olvasó rendelkezésére. A ,,Másol'' gombbal a teljes fejezet átvihetô a vágóasztalra [Notepad]) és onnan a szokásos módon: ,,Szerkesztés'' és ,,Másol'' [Edit és Paste] paranccsal bármilyen Windows szövegszerkesztôbe. Ugyanezt érjük el a Ctrl+Ins gombok együttes lenyomásával is. Ha nem akarjuk a teljes szöveget átvinni, akkor használjuk a ,,Szerkesztés'' [Edit] majd a ,,Másol'' [Copy] utasítást a program menüjérôl, minek következtében a fejezet teljes szövege megjelenik egy Másolás párbeszéd-panelban. A kijelölt szövegrészt a ,,Másol'' utasítás a vágóasztalra [Notepad] viszi, és onnan az elôbbiek szerint folytathatjuk a munkát. A programból közvetlenül is nyomtathatunk fejezetenként a ,,File'' és ,,Nyomtat'' [Print] utasítással. A nyomtatott szöveg formája kissé eltérhet a képernyôn láthatótól. A nyomtatott szöveg betűtípusa ,,Arial'', betűmérete 10 pontos. Ha más formátumra, betűtípusra vagy -nagyságra van szükségünk, akkor vigyük elôbb a szöveget a szövegszerkesztô programunkba, ott állítsuk be a kívánt formátumot, és utána nyomtassunk. Ahhoz, hogy a ,,súgó'' file-t használni tudjuk, a következôket kell tennünk (a ,,Vasárnapi kalauz'' című könyvvel mutatjuk be a lépéseket). 1. A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárból töltsük le a VASKAL01.HLP és a VASKAL01.ICO file-okat a saját gépünk ,,C:\PAZMANY'' nevű alkönyvtárába. (A VASKAL01.HLP helyett letölthetjük a sokkal kisebb VASKAL01.ZPH file-t is, de akkor letöltés után ki kell bontanunk a "PKUNZIP VASKAL01" utasítással.) 2. Készítsünk egy programindító ikont. A Programkezelôben kattintsunk elôször a ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű programcsoportra. (Ha az még nincs felállítva, akkor hajtsuk végre a fejezet végén leírt ide vonatkozó utasításokat.) Ezután válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és ,,Program'' utasításokat a menürôl. A párbeszed-panelban a következôket gépeljük be: Megnevezés: Vasárnapi Kalauz Parancssor: WINHELP C:\PAZMANY\VASKAL01.HLP Munkakönyvtár: C:\PAZMANY Ezután kattintsunk az ,,Ikon'' nevű utasításra, és adjuk meg a C:\PAZMANY\VASKAL01.ICO file-t. Ha ezután rákattintunk az így felállított ikonra, a program elindul, és olvashatjuk a könyvet. A ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű programcsoport felállítása: A Programkezelô menüjérôl válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és ,,Programcsoport'' utasítást. A párbeszéd-panelban a következôt gépeljük be: Megnevezés: Pázmány Péter E-Könyvtár Ezután zárjuk be a párbeszéd-panelt. Hogyan lehet a könyvekhez hozzájutni? ------------------------------------- A könyveket bárki elektronikus úton letöltheti a Könyvtárból (lásd a Könyvtár Internet címét) vagy postán megrendelheti (lásd a postai címet). Egyházi intézményeknek és személyeknek ingyen küldjük el a könyveket, mások a rendeléssel együtt 3 dollárt vagy annak megfelelô pénzösszeget küldjenek a lemez- és postaköltség megtérítésére. A Könyvtár használatának jogi kérdései -------------------------------------- Az általános elvek a következôk: 1. A Könyvtár mindenkinek rendelkezésére áll személyes vagy tudományos használatra. Ha a Könyvtár anyagát publikációban használják fel, akkor kérjük az alábbi hivatkozás használatát: ,,A szöveg eredete a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár -- a magyarnyelvű keresztény irodalom tárháza.'' 2. Egyházi intézmények és személyek kereskedelmi célokra is ingyenesen használhatják a Könyvtár anyagát, csak azt kérjük, hogy a kiadványuk elején helyezzék el az elôbbi utalást. A Könyvtár fenntartja magának azt a jogot, hogy eldöntse: ki és mi minôsül egyházi személynek, ill. intézménynek. Kérjük, keresse meg ez ügyben a Könyvtárat. 3. Ha a Könyvtár kiadványait nem egyházi intézmény vagy személy kereskedelmi célokra használja fel, akkor az elôbbi utalás feltüntetésén kívül még kérjük a haszon 20%-át a Könyvtár számára átengedni. A befolyt összeget teljes egészében a Könyvtár céljaira használjuk föl. Elôfordulhat, hogy ezek az elvek bizonyos könyvekre nem vonatkoznak, mert a szerzôi jog nem a Könyvtáré. Az ilyen könyv része az állománynak, lehet olvasni, lelkipásztori munkára felhasználni, de kinyomtatása, -- bármilyan formában --, tilos. Az ilyen jellegű korlátozások minden könyvben külön szerepelnek. (Lásd a könyvek elektronikus változatáról szóló fejezetet!) Hogyan lehet a Könyvtár gyarapodásához hozzájárulni? ---------------------------------------------------- Minden pénzügyi támogatást hálásan köszönünk, és a központi címre kérjük továbbítani. Az anyagi támogatásnál is fontosabb azonban az az önkéntes munka, amellyel állományunkat gyarapíthatjuk. Kérünk mindenkit, akinek a magyar katolikus egyház sorsa és az egyetemes magyar kultúra ügye fontos, hogy lehetôségeinek megfelelôen támogassa a Könyvtár munkáját. A munka egyszerű, bárki, -- aki már használt szövegszerkesztô programot --, részt vehet benne. Hogyan lehet az állomány gyarapításában részt venni? A munka egyszerűen egy-egy könyv szövegének számítógépbe való bevitelét jelenti. Elôször optikai beolvasással (szkennolással), automatikus úton, egy nyers szöveget készítünk, amit aztán az önkénteseknek ki kell javítaniuk. A munka lépései így a következôk: 1. Ellenôrizzük, hogy a kiválasztott könyv szabadon másolható-e (nem esik-e szerzôi jogvédelem alá), vagy meg lehet-e kapni a Könyvtár számára a másolás jogát. Ez ügyben vegyük fel a kapcsolatot a Központtal. 2. Ellenôrizzük, hogy a könyvet még nem kezdte-e el senki begépelni. Ez ügyben is vegyük fel a kapcsolatot a Központtal. A Könyvtár állandóan tájékoztat a begépelés alatt álló munkákról. 3. A könyvet küldjük el a Központnak, ahol optikai beolvasással elkészítik a nyers szöveget. 4. A Központ visszaküldi a nyers szöveget egy számítógépes lemezen a könyvvel együtt. A nyers szöveget tetszôleges szövegszerkesztô- formában lehet kérni. Ha az eredeti kiadvány nem alkalmas optikai beolvasásra (rossz minôség, régies betűtípusok stb. miatt), akkor az önkéntesnek kell a nyers szöveget is begépelnie. 5. Végezzük el a nyers szöveg ellenôrzését és javítását. Ez a munka legidôigényesebb része, és ettôl függ a végleges szöveg helyessége! Kövessük a szöveg formájára vonatkozó megállapodásokat (lásd a következô részt). 6. A kész szöveget küldjük vissza lemezen a Központnak. 7. A Könyvtár ezután elkészíti a kívánt file-formákat és a könyvet behelyezi a Könyvtár állományába. Megkötések a szöveg formájára ----------------------------- Mivel mindenki számára hozzáférhetô módon kell a szövegeket tárolnunk, egyszerűségre törekszünk. Általános szabály az, hogy semmilyen tipográfiai karaktert vagy kódot nem használunk, csak a billentyűzetrôl bevihetô karakterek szerepelhetnek a szövegben. A szöveg készítésekor kérjük a következô megállapodásokat betartani: 1. Margó: 1 hüvelyk (2.54 cm) bal- és jobboldalt. 2. Betűtípus: Arial, 10 pontos. 3. Alsó idézôjel: két vesszô szóköz nélkül, felsô idézôjel: két aposztrófa szóköz nélkül, gondolatjel: két elválasztójel szóköz nélkül, idézôjel idézôjelen belül: aposztrófa (alsó és felsô idézôjelként egyaránt). 4. Tabulátor karakter megengedett (a tabulátorokat fél hüvelyk, azaz 1.27 cm távolságra kell egymástól beállítani). 5. Semmilyan más formálási kód nem megengedett. 6. Lábjegyzet helyett szögletes zárójelbe kerüljenek a hivatkozások száma (pl. [1]), és a hozzátartozó magyarázatok a file legvégén egymás után, mindegyik új sorban kezdve. Érdeklôdés/Javaslat ------------------- A már meglevô állományról, a készülôfélben levô könyvekrôl, az önkéntes munka lehetôségeirôl és a Könyvtár legújabb híreirôl a következô címeken lehet tájékoztatót kapni: 1. levél: St. Stephen's Magyar R.C. Church 223 Third St., Passaic, NJ 07055-7894, USA 2. elektronikus posta (e-mail): felso@comcast.net 3. elektronikus hálózat (World Wide Web): http://www.communio.hu/ppek vagy http://www.piar.hu/pazmany Minôség -- állandó javítás -------------------------- A Könyvtár állományának minôségét állandóan javítjuk, újabb és újabb változatokat bocsátunk közre (a file nevének utolsó két karaktere a változat számát jelenti). Kérjük ezért a Könyvtár minden tagját, olvasóját, hogy jelentsen minden felfedezett szöveghibát. A levélben (postai vagy elektronikus levélben egyaránt), közöljük az új, javított sort az ôt megelôzô és követô sorral együtt. Így a szövegkörnyezetben elhelyezve, könnyű lesz a hibát megtalálni és javítani. Miután a file új változata (új verziószámmal) felkerült a Könyvtárba, a régit töröljük. Kérjük, a könyvekkel és a Könyvtár munkájával kapcsolatos észrevételeit, javaslatait, kritikáját közölje velünk! Segítségét hálásan köszönjük. A könyvtár mottója egy szentírási idézet ---------------------------------------- Ha ugyanis az evangéliumot hirdetem, nincs mivel dicsekednem, hiszen ez a kötelességem. Jaj nekem, ha nem hirdetem az evangéliumot! Ha önszántamból teszem, jutalmam lesz, ha nem önszántamból, csak megbízott hivatalnok vagyok. (1Kor 9,16-17) ======================================================================== ======================================================================== Brey Henriette Fehérvasárnap Elbeszélések elsô áldozók részére Németbôl fordította Dr. Székely László Nihil obstat. Dr. Ioannes Palkó, censor. Nr. 1145/1926. Imprimatur. Sabariae, die 30. Aprilis 1926. + Ioannes episcopus Sabariensis. Tartalomjegyzék ======================================================================== Tartalomjegyzék A könyv elektronikus változata A Kiadó elôszava Fehérvasárnap (költemény) Fényes napok Ég és föld között Egy elröppent kis lélek Az ébresztô hang Csak te! Egyedül vele ,,Nemde szívünk gerjedezett...?'' Csak egy vízcsepp Halálos szeretet Szerencsés utat! Egy fénysugár Ugyanabban az órában A füstölgô mécsbél Galambszárnyak Zárószó ======================================================================== A könyv elektronikus kiadása Ez a program az azonos című könyv elektronikus változata. A könyv 1926-ban jelent meg a Martineum Könyvkiadó gondozásában. ======================================================================== A Kiadó elôszava A kis olvasók valószínűleg kíváncsiak arra, ki az, aki ezeket a történeteket írta. Egy németországi írónô, Henriette Brey. Valamikor mint kislány ô is várva-várta az elsô szentáldozás napját. Fehér koszorúval a fején, virágos gyertyával a kezében boldogan járult az oltárhoz. Mikor elôször vette magához az Úr Jézust, megígérte neki, hogy mindig jó akar maradni és az ô követôje lesz. Az élet tavasza mosolygott reá, mint valami tündéri délibáb. Szegény kislány gondolta- e, hogy sok minden másképp lesz az életben, mint ahogyan elképzelte magának? Krisztus követôje lett, de a töviskoszorús Krisztusé. Elmúlt a gondtalan gyermekkor. Az élete útjára sok göröngy került s az öröm rózsái mellé mind sűrűbben nôttek a fájdalom tövisei. Sok megpróbáltatás és testi-lelki szenvedés érte. Tanuló évei alatt súlyos betegséggel látogatta meg a jó Isten. Csak az ô akaraterejével volt lehetséges, hogy mégis elvégezte tanulmányait. És betegen azóta is állandóan tanul és dolgozik. A nehéz sors és a szenvedés sokszor csal könnyeket a szemébe. De a szíve mélyén béke és csendes derű mosolyog. Ti talán nem is értitek, hogyan lehet valaki boldog, ha szenved. De ô megérti és könyveiben titeket is megtanít rá. Boldog, mert vigasztalja és erôsíti az Üdvözítô, aki valamikor azt mondotta: Jöjjetek hozzám, akik szenvedtek és én majd megenyhítlek titeket! Az írónô mint kislány az elsô szentáldozásakor hűséget fogadott az Úr Jézusnak, aki viszont szintén nem hagyja el ôt az élet nehézségeiben. Bizonyára láttatok már az erdôben fenyôfát, amelyet megszúrtak. A sebbôl gyanta szivárog, a fenyôfának könnye és szív-vére. Ez a gyanta illatos. Ha megszárad és tűzre teszik, tömjénillatot áraszt. Aki nektek ezeket a szép elbeszéléseket írja, annak a lelkét is megnemesítette, gyengéddé, finommá és erényessé alakította a szenvedés. Sebek élesztik az erényt, tartja a régi közmondás. A türelmesen elviselt szenvedés megtanította arra, hogyan kell bensôségesen szeretni a jó Istent és felebarátait. Mindenkihez van jóságos, vigasztaló szava. Különös módon szereti az írónô a virágokat. Ô maga beteg, nem mehet ki szép tavaszi napokon a zöld rétre vagy a kertbe virágokat szedni. De a gyermekek tudják, hogy szereti a virágokat és visznek neki. Örül a virágoknak, gyönyörködik bennük, aztán elküldi az oltárra, hadd illatozzanak a szentségi Üdvözítônek. De a rét virágainál és a kert rózsáinál is szebbek az ártatlan gyermekszívek. Az Úr Jézusnak ezek a virágok az igazi kedveltjei, mert a mennyország tündöklik rajtuk. És még a gyermeklelkek is talán akkor legkedvesebbek, mikor ôrzôangyalaik elsô szentáldozáshoz vezetik ôket. Azért szereti az írónô is különösképpen az elsô áldozókat. Nekik meséli el legszebb történeteit. Az ô fogékony szívükbe ülteti el az erények virágait, hogy az Úr Jézusnak sok öröme teljék bennük. Mikor ezeket az elbeszéléseket kiadta, azt írta az elejére: ,,Egyengesse ez a könyv az eucharisztikus Jézus útját a vallásos gyermekekhez s legyen számukra a fehérvasárnapi boldogság kedves emléke.'' Olvassátok tehát ôket és ôrizzétek meg emlékül. Vegyétek elô késôbb is, mikor idôsebbek lesztek, legalább az elsô szentáldozástok évfordulóján. Akik ezekben a történetekben szerepelnek, azok a ti pajtásaitok. Sok ismerôst találtok bennük. Egyikben-másikban talán magatokra ismertek. A jókban is, a tökéletlenekben is. Most az élet tavasza mosolyog felétek. Hogy milyen sors vár reátok, azt csak a jó Isten tudja. A mennyországba vezetô út keskeny és göröngyös, így mondta ezt maga az Üdvözítô. Egy azonban bizonyos, hogy az Úr Jézus az Oltáriszentségben mindig veletek marad és nem hagy el az élet nehézségeiben. Ne csüggedjetek el, ha talán kevés rózsa terem a számotokra és tövisek sebeznek meg az éltetek útján. Csak el ne hervadjon szívetekben a megszentelô kegyelem rózsája. Ha nem lesztek hűtlenek az Úr Jézushoz, akkor tövisek közt és meredek utakon is a Fehérvasárnap angyalai kísérnek benneteket! Dr. Rogács Ferenc ======================================================================== Fehérvasárnap Napos napok!... fényes napsugárban Közeledik a fehérvasárnap. Gyermekszemek örömtôl csillognak, Kicsi szívek boldogan dobognak. S tavaszdíszben, mint a liliomok, Várják, hívják, köszöntik a napot. Sok várásra jô bíborszárnyakkal, S a vágyakra rásüt a szép hajnal. A nagy nap is virrad valahára... A harangok ujjongó érc szája Hív mindenkit égi vendégségre... S a gyermekek lelkes vágytól égve A kezükbe égô gyertyát vesznek S mindenfelül Jézushoz sietnek. Szeretettel a világ királya Szívükbe száll s csókot lehel raja. Napok napja, szép fehérvasárnap! Gyermekszívek epedezve várnak. Borítsd fénybe minden gyermek lelkét, Míg fel nem vált az örök fényesség! ======================================================================== Fényes napok Szépen, szeplôtelenül kerültek ki Isten kezébôl a napfényes nappalok. Azt akarta a jó Isten, hogy az emberek ilyenkor örüljenek szép világának és a világosság műveit cselekedjék. Szépek a tiszta, csillagos éjszakák is. Ezeket azért adta a jó Isten, hogy kék köntösükkel betakarják az embereket. Hadd nyugodjanak és gyűjtsenek erôt a következô napra. De nemsokára elfeledkeztek az emberek a Teremtôrôl és parancsolatairól. Gonoszak lettek. Bűneikkel beszennyezték, megszentségtelenítették a napokat. A napok erre elvesztették ragyogó szépségüket az Isten szemében. Homályosan, szennyesen, eltorzultan állottak elôtte. És mindegyre inkább sötétek és gonoszak lettek. Annál inkább elromlottak, minél többet vétkeztek rajtuk az emberek, s minél jobban meghiúsították azt a célt, amelyet Isten eléjük tűzött. A napokból évek lettek, s az évekbôl századok és évezredek. A bűn pedig rengeteg nyomort és átkot hozott a világra. A sötétség mély örvényébe, a halál árnyékába merítette a földet. Az ôseredeti szépség alig csillámlott már rajta. De amikor eljött az idôk teljessége, feltűnt az égen a betlehemi csillag. Isten elküldte a sötét világba Fiát. Ô volt az ,,Atya fénye'', ,,világosság volt a világosságból.'' ,,Tüzet jöttem bocsátani a földre -- mondotta ô -- és mit akarok, ha nem hogy felgyulladjon?'' Akkor megviláglott a napok arca. A remény ragyogott fel rajta. Az Úr újra visszaadta nekik eredeti szépségüket. És egy napot teremtett! Egy napot: a fény és dicsôség napját. Egy napot: és ennek a napnak hosszú idôkön át, az örökkévalóságon át kellett tündökölnie. Ez volt az az örökön áldott nap, amelyen Jézus a szeretet szentségét rendelte és megígérte, hogy gyermekei között marad a világ végezetéig. Már nem volt sötét és elátkozott a világ. Hisz az Oltáriszentség napja bevilágította. És ahova az ô sugarai estek, ott földerült az emberek homloka és tele lett a szívük szeretettel, boldogsággal, vággyal. Kívánkoztak annak a befogadására, ,,aki szépséges az emberek fiai között''. Igaz, jöttek szomorú, zavaros idôk is: baj, betegség nyomor, háború. A mindennapi gondok úgy elárasztották az emberek lelkét, hogy az eucharisztikus napról gyakran megfeledkeztek. De sokszor jönnek napok, amelyek oly fényesek, oly tündöklôk, hogy a fényük már messzirôl ragyog. A hajnal is már napkelte elôtt fénybe borít mindent. Vannak napok, amelyek fényükkel még sokáig beragyogják az utánuk következô idôt. Az estipír is bíborszínben ég a hegycsúcsokon és az égen, mikor már rég letűnt a nap. Ismeritek ezeket a napokat? Ilyenkor fényes, magasztos, nagy dolog történik. Ezeken az Úr különösképpen mutatja meg szeretetét. Ilyen fényes napok azok, amikor az eucharisztikus Isten a kicsiny, ragyogó ostyában trónol az oltáron, vagy amikor áldást osztva jár körül az utcákon. És legkivált ide tartoznak a szeretetnek, vágynak s várakozásnak ama sejtelmes napjai, amelyeken tiszta, áhítatos gyermekszívek készülôdnek, hogy elôször fogadják szívükbe az angyalok királyát. Bizony ezek világító napok! És minden ilyen napnak van egy angyala, akit a jó Isten megbízott, hogy aranybetűkkel írja fel, ami szépet, nagyot és fényeset látott. De a fehérvasárnap angyala a legszebb közöttük. Neki sugárkorona van a fején s a ruhája fénylik, mint a frissen hullott hó. Holdsütéses tavaszi éjszaka volt. A kertekben zokogott a csalogány s a bokrok tövébôl felillatozott az ibolya. A magányos, alvó templomocska körül hirtelen fény csillant meg. Szárnyak suhogását lehetett hallani. A fényes napok angyalai ide repültek ezüst holdsugarakon. Meg akarták ünnepelni a napok napját. Mert épp ma van fehérvasárnap elôéjszakája. A toronyóra éjfélt ütött. A fehérvasárnap angyala megszólalt: -- Mielôtt felragyogna még a reggel elsô sugara, hadd köszöntsük azt a helyet, amelyen az üdvözítô járt, mikor még a földön idôzött. Akkor az angyalok kitárták szárnyukat s a gondolat sebességével repültek el alvó városok és falvak fölött, hegyen, völgyön, folyókon és tengereken át. A szentföldre érkeztek. Megcsókolták Jézus lábainak világító nyomait. Ember ezeket meg nem látja, de az angyali szemek majdnem kétezer év multán is észreveszik a szent nyomok csillámlását az utakon és ösvényeken. Elmentek a boldogság hegyére is. Itt virrasztott, itt imádkozott nem egyszer az Úr Jézus. Itt mondta boldognak a szegényeket, a tisztaszívűeket, a szelídeket, a békességeseket, a türelmeseket. És itt csodálatosan virult és illatozott minden. A lejtôkön mandulafák roskadoztak, rózsaszín és hófehér virágaik terhe alatt. Tüzes színű jácintok ékeskedtek a gyep között. Mindenütt pompáztak a királyi liliomok, amelyekrôl azt mondotta az Úr, hogy Salamon minden ékességébe felöltözve nem volt, mint egy ezek közül. Ott feküdt még a nagy kô is, amelyen az Úr egyszer nyugodott. A fehérvasárnap angyala tisztelettel hajolt meg elôtte és megcsókolta. Azután leült, de nem a kôre, csak az elôtte levô pázsitra. Angyali alázatosságában nem mert volna a kôre ülni. A többi angyal körben helyezkedett el körülötte a füvön. Újra a fehérvasárnap angyala emelte fel szavát. Hangja úgy hangzott, mint valami nagyon kedves zene: -- Áldjátok az Urat minden angyalai! dicsérjétek és magasztaljátok ôt égnek minden szentjei! Magasztaljátok ôt, emberek fiai, mert nektek megadatott, ami nekünk angyaloknak meg van tagadva. ,,Boldogok a tisztaszívűek'' -- mondta egykor az Úr ezen a helyen. Néhány óra múlva sok tiszta gyermeklelket vezetünk majd az isteni gyermekbarát elé... Ó végtelen szeretet és leereszkedés; az Úrnak öröme telik benne, ha az emberek gyermekei között lehet!... Mi angyalok nem tudunk mást, csak csodálkozni, csak alázattal leborulni és szeráfi lángolással imádni ôt. Felfogni, felérteni nem tudjuk ezt a titkot. De hadd lobbanjon még inkább lángra szívünk! Hadd magasztaljuk az Urat tetteiben! Mesélje el hát most mindenikünk, testvéreim, ki mi szépet és fényeset látott a maga napján. Meséljetek lelki harcokról, küszködésekrôl, bukásokról és lelki feltámadásokról! Beszéljetek ártatlanságról és bánatról és vágyról és teljesedésrôl. Hisz minden az Isten szeretetét és irgalmát magasztalja! Az angyalok örömest beleegyeztek az indítványba. De elôbb még elénekeltek egy dicsérô dalt az eucharisztikus Isten tiszteletére. Olyan szépen csak angyalok tudnak énekelni. Tiszta hangjuk csengett, mint ezüst hárfahang. ======================================================================== Ég és föld között Elôször egy fényes angyal beszélt, akinek szemei szépek voltak, mint a csillagok. -- Éjjel-nappal egy csendes zárdatemplom tabernákuluma elôtt térdeltem számtalan kerub és szeráf társaságában. Nagyon kedves hely volt ez. Jegyesek fogadták itt reggelenkint tiszta szívükbe az Urat. Ünnepelték Jézus szeretetét. A jámbor apácák naponkint járultak az Úr asztalához, vagy legalább is igen gyakran. De velük nagyon sok növendékük is megáldozott. A kolostornak messze földön híres volt a nevelôintézete és iskolája. Igen sok szülô örült, ha gyermekeit a nôvérekre bízhatta. A fiatal lelkek között, akik az Urat különösen szerették, volt egy, aki ellenállhatatlanul vonta magára figyelmemet. Úgy szerette az Oltáriszentséget, olyan boldog volt, ha Istenét szívébe fogadhatta! A neve Angyalka volt. Már a neve miatt is vonzódtam hozzá. De még inkább tetszett nekem benne az ártatlanságnak és érintetlen tisztaságnak az a lehelete, amely tiszta szemeibôl áradt. Úgy tizenöt-tizenhat éves lehetett. Elsô szentáldozása óta már több év múlt el, de lelkében, még láttam, ott ragyogott az elsô szentáldozásnak fénye, naponta felújult annak az órának a boldogsága. Sokszor aggódó gonddal gondoltam ennek a jámbor gyermeknek jövôjére. Megôrzi-e majd sértetlenül a koronáját? Nem fog-e elhomályosulni fénye? Épp oly tiszta, szeplôtlen marad-e a lelke, mint eddig volt? Mert nem mindenki maradt meg úgy, ahogyan a szent helyet elhagyta. Néhányan -- kevesen -- visszatértek a kolostorba és fátyolt öltöttek. Az Úr lett lelkük jegyese. A legtöbben kint maradtak a világban; híven és bátran töltötték be ott az Istentôl nekik szánt helyet. De néhányan a világ forgatagában elvesztették drága kincsüket, elfelejtették szeplôtlen ifjúságukat, s szívük tisztaságát odadobták, megszentségtelenítették múló érzéki örömökért. Mi lesz Angyalkából? Ha a világiasság lehelete elhomályosítaná ezt a szűzi lelket? -- Ó, akkor mégis jobb volna, ha az Úr most magához venné azt a lelket, mely ôt annyira szerette és amelyet ô is annyira szeretett! Egy napon a gyermek áhítattal, bensôséggel telve térdelt a tabernákulum elôtt. Hiszen napjában oly gyakran jött rövid üdvözlést mondani Megváltójának. Akkor megpróbáltam közölni az Úrral az én aggodalmaimat. És tisztelettel kértem ôt: ha ô is így akarja, ültesse inkább az ég kertjébe ezt az édes virágot, mielôtt a föld pora érné. Istenien szelíd mosolygás tündöklött a mennyei Atya szent arcán. Így szólt: -- Ne félj. Ô az én kiválasztottaim közé tartozik. Egykor követni fogja a Bárányt, akárhova megy. De kérésed teljesüljön: az a tiszta, angyali lélek legyen már most társatokká az égben. Csak egy kikötésem van: Angyalka maga döntse el, akar-e még tovább is a földön maradni, vagy már most be akar-e menni a mennyei dicsôségbe? Ha az utóbbit választja, akkor szólítsd testvéredet, a Halál angyalát. Csókolja meg a homlokát, hogy fájdalom nélkül szenderüljön el. S aztán hozza fel lelkét a földrôl az égbe. Imádva hajoltam meg az Úr szent végzése elôtt. Ugyan csodálatosnak és különösnek tűnt fel nekem, hogy az Úr az emberre bízza a választást, most akar-e meghalni, vagy késôbb. De az Isten végzéseit nem fürkésznünk, hanem alázatosan imádnunk kell. Az Úr parancsa szerint követtem a fiatal lányt, amint a kápolnából kilépett, örültem, hogy nemsokára a mienk lesz, mert abban egész bizonyos voltam, mit fog választani. A földi siralomvölgy és az égi boldogság között -- hogy eshetnék itt nehezen a választás? A leányka a zárdakertbe ment. Egy magas, árnyas, lombos út alatt lassan föl-le sétált; tankönyv volt a kezében. A lugasút végén egy szép Jézus-Szíve szobor állott. Valahányszor arra elhaladt, mindannyiszor feltekintett a könyvbôl nagy szeretettel és azt suttogta: -- Édes Üdvözítôm, legszívesebben volnék állandóan nálad, szeretnék mindig veled beszélni. De hiszen te tudod, nekem most szorgalmasan kell tanulnom, hogy reggel jól tudjam a leckémet. Megfordult és visszafelé indult az úton. Én oldalt várakoztam rá a fák között. És mikor elhaladt mellettem, elôléptem és köszöntöttem ôt: -- Üdvözlégy, Angyalka, kis testvérlélek! Nem ijedt meg. Hiszen szíve mindig az angyalok királyánál idôzött, s azért egyáltalán nem csodálkozott, hogy hirtelen egy égi fejedelmet lát maga elôtt. Csak nagyon megörült és azt mondta: -- Üdvözlégy, szép angyal, Isten fényes követe! Nem tudom testvéreim, hogy ô a testi szemével látott-e engem, s hogy ajka mondta-e ezeket a szavakat? Talán csak a lelke szemével látott s a lelke tette a kérdéseket s adta a válaszokat. Isten ezt nem nyilvánította ki nekem. De én hallottam a szavait s örömtôl sugározva nézett rám. -- Az édes Jézustól jössz? -- kérdezte -- Üzen valamit? -- Igen, kedves liliomszál! A legörvendetesebb üzenetet küldi, még ma be szabad menned a paradicsomba! De csak ha magad is akarod. Az Úr szabad választást enged neked. Ha még tovább is a földön akarsz élni, legyen. De ha szíved az égbe vonzódik, akkor kiterjeszti föléd szárnyait azonnal a Halál angyala és elvisz az örök üdvösségre. A leány ragyogó szemmel állt elôttem. Kezét hevesen dobogó szívére szorította. Kis ideig habozott, azután csendesen megkérdezte: -- Az Úr valóban szabadon enged választanom? -- Igen -- De én máris tudom, hogy te mit választasz. -- Ó, akkor hát kedves angyal, én az életet választom! Kérem a jó Istent, hagyjon még itt a földön. Nem tudtam szólni csodálkozásomban. -- Hogyan! -- kiáltottam -- te a földet választod, ezt a siralomvölgyet, mikor az ég tárva áll elôtted? Tűnôdve nézett maga elé. -- Igen. Siralomvölgynek mondják. Alighanem az. Nekem azonban paradicsom! -- Sugárzón nézett rám. -- Ó kedves angyal, az ég szép, de a föld még szebb! Hitetlenül meredtem rá. Nem értettem a kislányt. Ennyire csalódtam volna benne? Ennyire csüngött volna a földön és a múló földi örömökön? -- Ó gyermek -- mondottam szomorúan -- hogyan szeretheted annyira a földet? Hogyan tudod összehasonlítani az éggel? Nem gondolsz az ég végtelen szépségére? A mondhatatlan gyönyörre, amelyet a megdicsôült lelkek élveznek? Az összes angyalok és szentek ujjongására, akik királyuk köré csoportosulva éneklik: ,,Szent, szent, szent a seregek Ura, Istene?!'' Nem ismered a szót: ,,Szem nem látta, fül nem hallotta, sem az ember szívébe föl nem hatolt, amit Isten azoknak készített, akik ôt szeretik?'' Ô csak mosolygott. -- Igen, ezt mind tudom. És mégis úgy tűnik fel nekem, hogy szebb a föld, mint az ég, hiszen az Oltáriszentségben velünk van, mienk az Úr Jézus! Ott lakik a mi oltárainkon és velünk marad a világ végezetéig! Elnémultam. és tisztelettel tekintettem a gyengéd leánykára. Tehát ezért volt neki a föld paradicsom! Nem a világ örömei, nem! a szeretet tartotta vissza. Szeretetbôl mondott le az ég örömeirôl! Sokáig hallgattam és mintegy álomba merülten jártam a lány mellett. Azután fölemeltem a fejemet. Nem, Angyalkának, még sem volt igaza. Igaz, az Úr könyörületbôl leereszkedett és az emberek között lakott. De az égben mégis csak minden dicsôségében látható. Az emberek pedig bizonytalanul járnak a földön. Nem tudják, mi lesz az örök sorsuk. -- Balga gyermek -- mondottam én -- itt csak fátyolon keresztül látod ôt. Mi azonban a mennyországban isteni szépségében, mint Istent szemléljük örökkön örökké! -- Igen, mint végtelen Istent, mint az örökkévalóság királyát. De a földön emberségével van jelen, egész kedvességével és édességével. Megmutatja, hogy gyönyörűsége az emberek fiai között lenni. -- Az égben is jelen van az emberi természetével is! Nem tanultad, hogy az Olajfák hegyérôl megdicsôült testével felméne a mennyekbe? -- Minden bizonnyal, kedves angyal, az az ô átszellemült teste, amely most örök dicsôségben van. Ámulattól elbűvölve, mélységes imádásban borultok térdre elôtte -- elôtte, aki még az ô tiszta lelkeiben is talál szeplôt -- elôtte, akinek arcát szemlélni méltatlanoknak érzitek magatokat. Tisztelettel telve feditek el arcotokat szárnyaitokkal. De mi -- ó mielôttünk elrejti istenségét a kicsiny fehér ostyába, hogy senki se féljen tôle. Mi, emberek minden órában elpanaszkodhatjuk neki minden bajunkat, elmondhatjuk neki szeretetünket. És ô türelmesen meghallgat minket és vár ránk éjjel-nappal hűséges szeretettel. Ó, ki olyan szerencsés, mint mi! Ô szeret!... Ô szeret minket!... -- Ó, hiszen minket is szeret, Angyalka! Pompás tehetségekkel látott el, az ég fejedelmeivé tett, követeivé választott minket. A lányka összekulcsolta mellén kezeit és így szólt: -- Igen, szeret titeket, de nem úgy, mint minket, embereket! Mondd csak, elhagyta ô értetek a mennyet? Volt közöttetek angyali alakban? Tanított titeket, szenvedett értetek? Nélkülözött értetek fájdalmasan? Meghalt értetek irtózatos kínok között? -- Nem, ily nagyot csak értünk, emberekért tett! Ó, hogyan szeret minket! Arca hevült a szeretettôl. Nem tudtam neki mit válaszolni, azért folytatta: -- S ez még nem elég. Mikor az Úr visszatért az ég boldog hajlékaiba, nem tudott elválni tôlünk. Módját kereste, hogy nálunk maradhasson. És akkor gondolta ki a csodák csodáját -- az ô szentséges testének és vérének szentségét! Mivel szerette övéit, mindvégig szerette ôket. A végtelen nagy Isten megalázta magát értünk emberekért, s eledelünk lett a kenyér igénytelen színe alatt! Egy Isten a teremtményeiért! Sugárzó arccal állt elôttem. Nem tudtam levenni tekintetemet tiszta vonásairól. Halkan szólott tovább: -- Ti angyalok, szeretitek ôt. Ô e felôl biztos. Nektek nincsenek bűneitek. Kísértés nem környékez meg benneteket. Nem veszíthetitek el ôt. De a mi szeretetünkért verseng! Utánunk jár, kér, esdekel viszontszeretetet: ,,Gyermekem, add nekem szívedet!... Lásd, én ajtód elôtt állok és zörgetek. Nyiss fel nekem, leányom, nôvérem, jegyesem!'' Elhallgatott és szeme odairányult, ahol a fák között a kápolna tornyocskája emelkedett. Tudta, hogy ott van szerelme. Reá gondolt. Új ellenvetést tettem. -- Nálunk, a mennyben nincs bűn, nincs folt. De itt a földön sokat vétkeznek az emberek. A szomorúság árnya borult homlokára. Fejét lehajtotta. -- Igen, ez igaz, Isten angyala! Mi gyakran megfeledkezünk az Isten parancsairól. Bántjuk édes Üdvözítônket, mert szegény, gyarló emberek vagyunk. Sokféle kísértés környékez bennünket. Azonban -- könnyes szemmel tekintett rám -- tudod, mily jó a gyóntatószékben térdelni s azt a drága szót hallani: ,,Ego te absolvo -- én feloldozlak téged bűneidtôl -- megbocsáttatnak neked bűneid, menj békében!'' Tudod mit mondott az Úr: ,,Akinek sok bocsáttatik meg, jobban szeret.'' És -- sírtál te már valaha? Ismered te a könnyek vigaszát? Ó mily szent jótétemény, hogy az ember kisírhatja magát a legméltóságosabb Oltáriszentség elôtt! Ó mint dagad a szív a szeretettôl, mily boldog az ember egy jó gyónás után! -- De ezt te nem vagy képes megérteni! -- Nem, kedves lélek-testvér -- mondtam én szégyenkezve -- de mi is boldogok vagyunk! Hiszen mi színrôl-színre látjuk ôt. Akkor csodálatos fényben ragyogtak meg a fiatal lányka vonásai: -- Mondd, hát te megölelheted, magadhoz szoríthatod Ôt? ... Magadhoz veheted a szentáldozásban? Szabad neked Ôt élvezned s a szívedbe fogadnod? Lásd, ez a földi lét boldogsága! Ez olyan szerencse, amilyent az ég nem ismer. Ezt csak a föld adhatja meg! Ó, a szentáldozás valami olyan nagy, magasztos, boldogító dolog! Égen-földön nincs méltó szó a kifejezésére. És beszélnék bár az angyalok nyelvén, nem tudnám neked a mi szerencsénket megmagyarázni! Átszellemülten állott elôttem. Természetfeletti szépségben tündökölt a lelke. -- És a mi életünk legszebb napja az elsô szentáldozás napja! Akkor tér be elôször az Üdvözítô gyermekei szívébe. A szeretet viszi rá, hogy egyesüljön velünk, hogy egészen egy legyen velünk. Ô gyönyörűséges élvezet! Mily felfoghatatlan annak az áldott napnak boldogsága! Ha rágondolok, tágítja szívemet az öröm... -- Az oltár fényárban úszott, gyertyák égtek, virágok illatoztak, az orgona édes hangokon búgott: Minden szavam, minden tettem, Jézus, neked szentelem, Élve, halva tied vagyok, Maradj velem szüntelen! -- És mi, szerencsés gyermekek, menyasszonyként öltözve, fátyolosan, koszorúzottan, dobogó szívvel sóvárogtunk a boldog pillanat után, mikor a pap az Úr testét nyelvünkre helyezi... ,,Uram, nem vagyok méltó... Jöjj hozzám, Uram Jézus, vágyom utánad ...'' És akkor, akkor -- -- A leányka elhallgatott. Leigázta az emlékezés. -- Szólj tovább, kedves lélek -- kértem meghatottan. De ô a fejét rázta. -- Lehet azt kifejezni, ami nagyobb a szavaknál? Azt hittem, meghasad a szívem a boldogságtól. Mélyet lélegzett. Kis idô múlva újra kezdte: -- Kimondhatatlanul szép volt az elôkészületi idô is. Már beleragyogott abba is a fehérvasárnap fénye. Ezekben a napokban készítgettük elô szívünket a király fogadására. Ó, sok rendezni, gyomlálni, ültetni valónk volt akkor. Széppé és fényessé kellett alakítani mindent. Nekem is sok hibám volt, kedves angyal! De mily szép volt maga az a munka: tökéletlenségeimet legyôzni, lassankint leszokni róluk, az akaratot erôsíteni, a szívet tisztogatni! Mily szép dolog áldozatokat hozni, önmagunkat fölülmúlni! Mily boldogító tudat, ha este elmondhatjuk: ,,Nézd, édes Üdvözítôm, ezt tettem ma érted -- ezt a hibát gyôztem le -- ebben tagadtam meg magam. Ezt a jót cselekedtem irántad való szeretetbôl, ezt az áldozatot hoztam érted. Meg vagy velem elégedve? Jól cselekedtem?'' S a lélek érzi, Jézus hogyan örül s áldja meg gyermekét. Ez oly édes érzés, hogy te azt meg sem értheted. Még egy utolsó ellenvetéssel próbálkoztam. -- De az égben nincs fájdalom -- mondottam. -- Isten ott minden könnyet letöröl kiválasztottainak szemérôl. Halál nem lesz többé, sem jajgatás, sem panasz, sem fájdalom. A földön pedig sok a szenvedés, betegség és mindenféle baj. -- Ó, éppen ez az elônye a földnek! -- mondta a lány vidáman. -- Tudtok ti angyalok az édes Üdvözítôért szenvedni s szerelmeteket így megbizonyítani? Nem! De mi, emberek erre is képesek vagyunk. Ô szenvedett értünk s nekünk szabad szenvednünk érte -- szeretetbôl! Ô a szenvedés minden órájáért örök örömeket fog adni. De még jutalom nélkül is elviselnôk szívesen a fáradalmainkat, csak azért, hogy neki tessünk. Mert így leszünk hozzá hasonlók, így járunk mindig jobban a kedvében. Elhallgattam. A jámbor gyermek legyôzött. Sétálásunkban újra elérkeztünk a Jézus-Szíve szoborhoz. Bensôséges pillantással üdvözölte azt a lányka s újra hozzám fordult: -- Igen, kedves angyal... van itt a földön egy olyan édes boldogság, amely miatt én nem cserélném el a földet a mennyért. Mondd meg az én édes Üdvözítômnek: ha megengedi, én még itt maradnék ezen a szép földön, amelyet megdicsôít az Oltáriszentség. Ha majd az Úr maga megállapítja az idôt és elhív, akkor szívesen követem a Halál angyalát s örökön boldog leszek a mennyben veled és az összes égi lelkekkel együtt. De most csak azt ismételhetem, hogy az ég szép, de a föld még szebb! Én pedig testvéreim, tisztelettel hajoltam meg ez elôtt a gyöngéd, szeráflelkű leány elôtt. Legyôzött. És ha az angyalok csak egy kicsit is tudnának irigykedni, én irigyelném az embereket az Oltáriszentség napjáért, mert az paradicsommá teszi a földjüket. ======================================================================== Egy elröppent kis lélek Komoly méltósággal lépett egy másik angyal a körbe s így kezdett szólni: -- Testvéreim, az én szeretetem felkeresi azokat a kicsiny, homályba burkolt lelkeket is, akiket nem csókol meg a napsugár. Hallgassátok, amit mesélek nektek. Csengetnek. Az iskolában vége az elôadásnak. De ma a tanulók kis csapata nem szóródik úgy széjjel minden irányba, mint máskor. Ma nem akarnak minél elôbb hazaérni a meleg kályha mellé. Nem, ma a gyermekek mind a piactér felé tódulnak. Mert délben egy nagy zöld kocsi érkezett a faluba, a komédiás kocsi. S egy órára rá, hogy megérkeztek, egy férfi lovagolt az utcákon végig. Sárga-vörös csikós ruhája volt, rajta arany vállszalag. Pompás tarka tollas kalap volt a fején. Trombitált, csengetett, s furcsa szavakban beszélt. Ünnepélyesen kihirdette, hogy ma este színház lesz. Genovévát adják elô. Gyönyörű, megható lovagjáték! Csak felnôttek részére! A gyermekek számára elôzetesen öt órakor babaszínház lesz s ,,Tünde, a kis kötéltáncos királynô'' is fellép. Ez igen nagy eset lesz. A kedves gyermeksereg izgalomban volt. Már amúgy is igen sokan kaptak ki az iskolában figyelmetlenségért. Most aztán mindenki a piacra futott. Kíváncsiak voltak, mi történik ott. Csakugyan, már ott volt az emelvény, mindenféle felszereléssel! Mögötte valami színpad féle állt. Szürkés vászonleple mögött erôsen munkálkodtak. Három furcsán cicomázott férfi dolgozott rajta. A hosszú zöld kocsi oldalt állott, a piactéri nagy hársfa alatt. Már becsukták. Asszonyt vagy éppen kötéltáncos királynôt sehol sem lehetett látni. A gyermekek fontoskodva csacsogtak, kicserélték sejtelmeiket. Gyorsan hazasiettek, megették a vajaskenyerüket és néhány krajcárt kértek az édesanyjuktól. Szegényebb gyermekeknek öt krajcárt kellett fizetniök; ha valakinek csak kettô volt, az is beállhatott a többi háta mögé. Hamarosan újra összeverôdött egy kis csoport a piactéren. Feszült várakozás. Mikor a közeli templomtorony öt órát jelzett, felgördült a függöny s titokzatos csodái feltárultak a dobogó gyermekszívek elôtt. Tátott szájjal lelkesülten, ujjongva meredtek a fiúk s lányok a színpadra. A hófehérke és a hét törpe páratlan szép történetét játszották. Ó, milyen szép volt! Még szebb, mint ha könyvben olvasná az ember! Mindenki vidáman tapsolt a végén. Akkor tudniillik a királyfi elvette Hófehérkét s aztán legördült a függöny. A színdarab után minden szem az emelvény felé fordult, amely a köteleket tartotta. Azon kellett a kis kötéltáncosnônek megjelennie. Már itt is van! Szép kis lány, alig lehet tíz éves! Finom az arcocskája, sötétkék a szeme. Hosszan lobogó selymes haját arany abroncs tartja össze. Rövid, ezüstös ruhája csodálatosan szép. Minden mozdulatra csillog-villog. Két ragyogó aranyszárny van a vállán. Jaj, de gyönyörű! -- sóhajtotta a nézôtéren Rostos Margitka barátnôjének, Böde Annusnak. Éppen olyan, mint a tündér- királykisasszony a mesében! -- Igen -- suttogta Annus -- nézd csak pompás ruháját. Csupa ezüst! Jaj de gazdag lehet ez! Jaj de boldog lehet! De elhallgattak mindketten. A kislány meghajolt a nézôk elôtt s villámgyorsan felkúszott az emelvény oldalán. Egyszerre fenntermett a ringó kötél közepén. Meghajolt újra s megkezdette művészetének bemutatását. A gyermekszemek aggódva tekintettek oda. Néhányan felkiáltottak ijedtükben. De úgy látszott, a kicsike ott fenn nem ismerte a félelmet, a szédülést; ügyesen tornászott végig a mélység fölött. Mindenféle merész bűvészmutatványt adott elô. Végén már táncolt is a kötélen. A nézôk lélegezni sem tudtak a csodálkozástól, az aggodalomtól. Még a felnôttek is (már bejöttek néhányan) tágra nyitották szemeiket. Hja bizony, ez csakugyan a kötéltáncosok kis királynôje! Végre a bájos lányka egy merész lendülettel a földre ugrott. Ujjongó tapsvihar keletkezett. Izgatottan távoztak a gyermekek. Még telve voltak azzal, amit láttak és hallottak. Annus és Margitka is egész úton hazáig arról a sok szép dologról beszélgettek, amit ma láttak. De különösen azt a csodálatos lánykát emlegették, aki oly finom, oly szép volt, mint egy angyal! És micsoda pompás, ragyogó ezüst ruhában lépett föl! -- Hej, az bizonyára boldog lehet -- mondta másodszor is Annus -- semmi dolga sincs, csak pompás ruhákban táncol és ugrándozik. Mindig bűvészkedik és szép színdarabokban játszik. -- Ó, de boldog lehet az ilyen! -- Az, és iskolába sem kell járnia -- jegyezte meg Margitka, és nagyot sóhajtott, mert az iskola kényes pontja volt. A tanulás nehezen ment neki. Ezen az estén sok gyerek alig tudott elaludni. A színház tarka alakjai még az álmukba is belejátszottak. Még a következô napokban is sokat emlegette Annus és Margitka: ,,Tündének jó dolga van, neki könnyű!'' Másnap este ugyanis a kis Tünde aranyrojtos piros bársony ruhában jelent meg, a rákövetkezô estén pedig égszínkék selyemruhája volt: a szélén gyöngyök és színes kövek csillogtak. Hogyan lehetnek valakinek ilyen szép dolgai? Hej, irigylésre méltó kislány ez a Tünde. Három nap múlva igen hideg lett. A piacon abbahagyták a mutatványokat. Mégis úgy hírlett, hogy a színészek a faluban maradnak. Itt akarják megvárni talán a tavaszt is. Hiszen más helyeken sem kezdhetnek most semmibe. Az ilyen kóborló nép mindenütt otthon van. Böde Annus és Rostos Margitka megcsinálták másnap a házifeladatot, utána pedig kimentek a faluba. Meg akarták nézni, van-e már jég a patakon? Ahogy a malom hídja felé mennek, hát látják, hogy a karfájának támaszkodik egy idegen gyermek. Közelebb érnek, a gyermek feléjük fordul. A lányok megdöbbennek. -- Nem Tünde az, a kis kötéltáncos? Nem, lehetetlen! Az mégis egészen máskép festett: úgy ragyogott, úgy pompázott, olyan finom volt! És mégis -- csakis ô lehetett! De milyen különös! Egyáltalán nem volt olyan szép, rózsás arcú, mint akkor este. Most sápadt és szomorú. Ajka akkor mosolygott, most reszketett -- talán a hidegtôl, -- talán a sírástól? Most is rajta van a piros bársonyruha, de az is olyan szegénynek, olyan rongyosnak tűnik fel! Az ujjai egészen ki voltak cserepesedve. A két lány egészen furcsán érezte magát erre a fölfedezésre. Csodálkozva néztek a gyermekre. Megszólítsák? Szégyenlôsen tovább akartak menni. De volt valami a gyermek arcában, ami megigézte ôket. Sóvárgást és szomorúságot láttak rajta. Némán állva maradtak elôtte. -- Játszani mentek? -- kérdezte bátortalanul az idegen gyermek. A két kis lány bólintott. Szólni nem mertek. -- Akarsz... akarsz velünk játszani? -- nyögte ki végre Annus gyámoltalanul. A kóbor lány szeme felcsillant. -- Igen, ha megengeditek. Felállt a híd karfájáról s hozzájuk csatlakozott. Hármasban lassan tovább mentek. -- Mi a neved? -- kérdezte Margitka szemérmesen -- Tünde. -- Tünde? Igen -- de ugye, ez nem valami igazi név? Úgy hangzik, mint a tündérek neve a mesékben... s este te is tündérkirálynôt játszol. De bizonyára van egy másik, rendes keresztneved is? -- Nem tudom -- mondta a gyermek. -- Hát az édesanyád hogyan szólít? -- Ó... az én anyácskám régen meghalt. A lányka szeme könnybe lábadt. Igen, ô is csak úgy hitt, hogy Tünde! De sokszor azt is mondta, hogy Frida. -- Úgy? Akkor hát Elfrida a neved? -- Annus okos volt. Neki ez mindjárt eszébe jutott. Nem hiába, épp most olvasott olyan történetet, amelyben valami Elfrida is szerepelt. Tünde vállat vont: Talán... én nem tudom. -- No, mi azonban így hívhatunk téged -- vélte Margitka, és hozzátette: Neked jó dolgod van, nem kell tanulnod, nem kell iskolába járnod. -- Ó, én olyan szívesen mennék iskolába. De oly szívesen! szólt Elfrida. -- Ott sokkal szebb, mint nálunk. Azt hiszed, hogy nekem nem kell tanulnom? -- Keserű vonás mélyedt a sápadt gyermekarcba. -- Csak nektek kellene naponta órák hosszat gyakorlatozni a kötélen. A végén már fáj minden csontom. S míg el nem találom, mindig kikapok. -- Ah, verést is kapsz? -- Igen, sokszor. Apám meghalt. Egyszer lezuhant a kötélrôl. Akkor a nagybácsi felfogadott. Már tudtam valamelyest táncolni. Most az ô számára keresek kenyeret. Megver, ha nem tudok valami újat jól megtanulni. És Esmerildának is -- tudjátok, aki a Genovévát játszotta - - igen gyors a tenyere. A két lány szótlanul állt ott. -- De a szép ruhák! -- suttogta Annus bátortalanul. -- Ó azokat csak este hordom. Nem is olyan szépek. Napközben ... nézzétek csak -- rámutatott a feslett helyekre, a lyukakra és szakadásokra. Nem volt sem sapkája, sem bundája, sem kesztyűje. Vékony kis kabátjában vacogott a hidegtôl. Nem telt bele félóra s már tisztában voltak vele Annus és Margitka, mennyit szenved ez a boldog gyermek. Atyját, anyját elvesztette. Mint fészkébôl kivert madár hazátlanul küszködött. Lelkiismeretlen rokona kiszipolyozta. Veréssel és koplaltatással tanította a mutatványokra -- mint a kutyát szokás. -- Este ki kellett öltözködnie, szépnek és mosolygósnak kellett lennie. De különben nyomorgott és szenvedett. Ez volt tehát Tünde a ,,szerencsés, irigylésreméltó kötéltáncos- királynô!'' Ezen a napon mélyen eltűnôdve mentek haza Annus és Margitka. Következô nap délutánján nem volt iskola. Elfrida már várt új barátnôire. Úgy beszélték meg tegnap, hogy találkoznak. -- Igen, de elôbb még egy negyedórára a templomba kell mennünk -- szólt Annus -- késôbb már nem juthatnánk hozzá. Hiszen te is velünk jöhetsz addig. -- Ide bemenjek? -- kérdezte Elfrida csodálkozva. -- De hát miért? mit csináltok ti ott? -- Nohát az édes Jézust akarjuk meglátogatni. Múlt hét óta készülünk mi is az elsô szentáldozásra -- jelentette Annus. -- Az elsô szentáldozásra? ... mi az? Megdöbbenve néztek rá. -- De Elfrida, azt mégis csak tudnod kell. Fehérvasárnapon mehetünk az elsô szentáldozáshoz! Szegény gyermek gyámoltalanul nézett rájuk. -- Elsô szentáldozás?... mi az? kérdezte újra. Margitka eliszonyodva csapta össze a kezét. -- Hát te azt sem tudod? Ugyan -- talán cigánylány vagy te? -- dadogta. Félelem szállta meg. Elfrida szemei könnyesek lettek. -- Nem -- mondta csendesen -- de hát én nem tudom, mi az! -- Csak ne sírj, Elfrida -- kérlelte Annus. Ô volt a szelídebb. -- Te bizonyosan régóta nem voltál már hittanórán. A szentáldozás, tudod, az Úr Jézus maga, aki a mi szívünkbe jön: Jézus Krisztus! Elfrida figyelmesen hallgatott rá. Jézus nevénél eszébe jutott: -- Ó, az édes Jézus? Igen, róla már hallottam. Anyus mesélt róla valamikor. Ó ez már olyan régen volt. Nem is tudok már sokat belôle. Csak azt tudom, hogy ô olyan jó és úgy szereti a gyermekeket. Anyus megtanított egy versikére is. Ezt minden reggel fel kellett mondanom: Kis szívecském van énnekem, Kevés a hely benne, Mind a tied én Jézusom, Ha még annyi lenne. De különben semmire sem emlékszem. Iskolába sohasem jártam. A nagybácsi azt mondja, hogy arra nincs szükségem. Kérlek, meséljetek róla! Most hát látta Annus és Margit, hogy az a gyermek még sokkal szerencsétlenebb, mint ahogy tegnap tapasztalták! Kis pogány. A lelke is hányódott, idegen, hontalan. Nem tudta s mégis éhezett annak a szeretete után, akit nem ismert. Tanácstalanul néztek össze. Mit csináljanak? Aggodalom szállt a szívükre. Végül Annus döntött: -- Hallgass ide, Frida! Ne menjünk el veled a plébános úrhoz? Ô odaát lakik. Sokkal jobban el tudna neked mindent mondani, mint mi. -- Ó nem -- szabadkozott a gyermek. -- Ha a bácsi megtudja, megint csak megszid és elver. -- Már tudom, -- kiáltott Margit örömmel. -- Elmegyünk mihozzánk. Otthon elmesélünk Elfridának a bibliából mindent. Felolvassuk neki és megtanuljuk a katekizmust. Ezt megtehetjük mindennap. Édesanyám szívesen megengedi, nem lesz ellene kifogása. Elfrida szeme ragyogott -- ó igen, így olyan szép lenne. De akkor el kell mondanotok mindent az édes Jézusról. De hátha a nagybácsid észreveszi? -- vetette közbe Annus. -- Dehogy! Ha már megvagyok a gyakorlatozással, senki sem törôdik velem többet. Gyertek, menjünk most mindjárt -- kérte Elfrida. -- Igen -- egyezett bele Annus -- és akkor mindennap elmesélhetjük neked, amit a plébános úr a hittanórán magyarázott. Ha aztán majd mindent tudsz, meg fogjuk kérdezni, szabad-e neked is a szentáldozáshoz járulnod? De most elôbb jöjj a templomba. Megmutatjuk neked, hol lakik az Úr Jézus! Félôs tisztelettel térdelt az idegen kóborló gyermek, talán elôször életében, a templomban. A két lány suttogva magyarázott neki. Ájtatosan figyelt. A hontalan, kósza lélekben olyan érzés támadt, mintha otthonra talált volna. Több héten át napról-napra összejött a kis kötéltáncos leány új barátnôivel. És az isteni gyermekbarát bizonnyal örömét találta a két lányka apostoli buzgalmában: olyan nagyon igyekeztek azt az elhagyott kis lelket ôneki megnyerni. És a gyermek is olyan szomjazással, olyan vággyal fogadta a szeretet üzenetét. Tágra nyitotta szívének kapuit, hogy az isteni szeretet csodáit művelhesse benne. Órák hosszat olvasott most Elfrida azokban a szent könyvekben, amelyeket Annustól kapott kölcsön. Iskolába ugyan sohasem járt, mégis folyékonyan tudott olvasni. Még atyja megtanította a legszükségesebbekre s azóta sem felejtette el az olvasást. Mindig egy régi történelmi könyvet forgatott. Ez volt életének egyetlen változatossága. Most eldugta a bibliát és katekizmust szekerükön egy zugba s ha egyedül volt, elolvasta azt a sok szent, nagyszerű, csodálatos dolgot, amit neki Annus és Gitka magyaráztak. Lelke hamarosan felfogott mindent s nagy vágy támadt benne, hogy az édes Üdvözítôt magához vehesse a szentáldozásban. De ah, olyan boldog ô sohasem lehet! Csüggedten hajtotta le fejét. Éjszaka titokban forró könnyeket sírt... Azonközben eljött a farsang vége is. Éjjeleken enyhébbre vált az idô. Azért húshagyókedd estén a piacon új elôadást akartak bemutatni. Úgy hirdették, hogy ,,nagyszerű színdarab lesz a tündérkirálynô bámulatos mutatványaival.'' Elôzôleg Elfridának egész napon át gyakorlatoznia kellett. Hej, nem egyszer suhogott a korbács sovány kis hátán. Remegett a felindulástól. De mire este lett, izgalmának semmi nyoma sem maradt. Mosolyogva, bájosan, rózsaszín fátyolba öltözve állt ott és fogott a dolgába. A vendégek visszafojtották lélegzetüket, feszülten figyelték a nyaktörô mutatványokat. Harsogó tapsvihar tört ki mindig, ha a kis művész egy- egy nehéz számot szerencsésen kiállott. Most jött a legnehezebb pont: a ,,salto mortale,'' a halálugrás. A kötélrôl fel kellett pattannia, mint egy gummilabda, a levegôben bukfencet hánynia s aztán leesve a kötelet újra elkapnia. Egy pillanatig egyenesen állt a kötélen, mintha erôt gyűjtene. Valóban ingadozott a kis teremtés, vagy talán csak úgy látszott? Azután kitárta karjait, a könnyű test fölpattant..., S akkor ... sok torokból rémes kiáltás tört ki. A földön mozdulatlanul feküdt egy véres test!... A védôháló átszakadt és az esést csak keveset enyhítette. Az emberek megdermedtek. A vér megakadt az ereikben. Mindenki felugrott. Gyors ide-oda rohanás, kiabálás, kérdezôsködés... A függönyt leeresztették. A tulajdonos eltorzult arccal lépett a függöny elé: -- Csak egy kis baleset, -- szólt nyugtatólag. -- Nem jelent semmit! Kérem a tisztelt vendégeket, maradjanak nyugodtan. De a vendégeknek elég volt a komédiából. Öt perc alatt kiürült a nézôtér. Csak néhányan mentek a kulisszák mögé s ajánlkoztak, hogy segítenek. Benn a kötéltáncos gyermek tört tagokkal feküdt. Gitka mindent elmesélt anyjának. Ô meg még aznap este tárgyalt a plébános úrral. A tisztelendô úr azután elment hazulról, még néhány dolgot kellett elvégeznie. Következô reggel korán elhagyták a színészek a falut. Elfrida pedig halálos betegen feküdt párnái közt a falu kis kórházában. Jött az orvos, megvizsgálta és megtett mindent, amit még tehetett. -- A törött lábak még meggyógyulhatnának -- mondotta. -- Azonban súlyos belsô sérüléseket is szenvedett. Szegény kis teremtés nem húzza már sokáig. Mikor a beteg magához jött, a plébános úr ott ült ágya mellett. Vigasztalta és nyugtatta. Azt is megvizsgálta, hogy az Isten kegyelme s két derék, elsô szentáldozásra készülô tanítványának buzgósága mit eredményezett nála. És azt találta, hogy esze, szíve, lelke nagyon jól elô van készítve. Már csak a legközelebbi elôkészület van hátra. Ezen a napon állandóan mellette maradt s amikor a gyermek fájdalmai megengedték, folytatta a kis apostolnövendékek művét. Elfrida tele volt szeretettel és igen vágyakozott az édes Jézus után. A plébános úr nem akarta ôt tovább visszatartani Tôle. Azt kérdezte a gyermektôl: -- Hátha téged nagyon szeret az Úr Jézus és mindig magánál akar tartani és mindjárt el is vinne magával az égbe? ... Elfrida szemei felragyogtak: -- Ó igen... az égbe ... -- suttogta -- soha többé a kötélre ... mindig Jézusnál maradni... ó édes Jézus, jöjj, vigyél el engem!... Másnap a csendes kórházban megható ünnepség folyt le. Az isteni Üdvözítô már földi életében is szerette a gyermekeket. Most betért ennek a szegény, elhagyott, összezúzott gyermeknek a szívébe. Elfrida megható szeretettel és bensôséggel fogadta édes Jézusát. Csak a plébános és a kedves nôvér voltak jelen, meg Annus és Gitka. Ôk mutatták meg barátnôjüknek az utat az Úrhoz és ôk részesítették ebben a nagy szerencsében. Forró könnyeket hullatva álltak az ágy mellett. Szemüket nem tudták elfordítani a szegény kis Elfrida szenvedéstôl halvány, átszellemült, boldog arcától. Még akkor este elvitte magával a jó pásztor a fáradt, hányatott kis juhot, amely támolyogva és félénken, idegenül és hazátlanul bolyongott a földön. Felvitte magához az égbe, hogy szívén otthonra és megnyugvásra találjon. ======================================================================== Az ébresztô hang Egy másik angyal kezdett el mesélni. Így szólt: -- Nagyhéten történt. Egyszer a háború alatt nagyon komoly és ünnepélyes hangokat hallottam. Kedvet kaptam rá és utána lebegtem a harang hangrezgéseinek. Régi, egyszerű templomba értem. Éppen hadiájtatosság volt. Sokan voltak benn. Buzgó áhítattal imádkoztak a harcok irányítójához. Imádkoztak a kedveseikért. Sok-sok könnyhullatást láttam, sok felszálló sóhajtást hallottam. Meghatva figyeltem az esengô befejezô dalra: Imádunk szent ostya, Drágalátos manna, Seregeknek ura, Királyok királya, Üdvözlégy angyali kenyér, Váltságunkért adatott bér, Drága szent test és vér. Áldd meg országunkat, Mi magyar hazánkat, Vezéreljed jóra A mi királyunkat. Ments meg minket ellenségtôl, Döghaláltól és éhségtôl, Krisztus teste s vére. A dal hangjai elzengtek. Az esti háborús ájtatosság bevégzôdött. Csendben távoztak el az emberek a templomból. Fáradt aggastyánok, hervadt anyókák, bánatos asszonyok bizalommal teljes pillantást vetettek az oltárra s azután mindnyájan nyugodtabban, vigasztaltabban tértek haza. Isten oltalmazza meg kedveseiket ott kinn a vad küzdelemben. S ha másképp határozott volna -- ha a legsúlyosabb áldozatot követelné... mégis segítsen elviselni!... Gyermek kevés volt jelen az ájtatosságon. Csak néhány idôsebb. Hiszen késôn kezdôdött: este nyolc órakor. Az anyák nagy elfoglaltságuk miatt csak ilyenkor jöhettek. Ebben az idôben pedig a kisfiúk és kislányok már javában aludtak az ágyban. A tanító úr amúgy is elvezette tanítás elôtt a gyermekeket a templomba: tartottak nekik külön hadiájtatosságot. De Hám Rikárd mindig ott volt a litániákon, pedig csak tíz éves volt. Elsô szentáldozásra készült, azért anyja magával vitte. Ott ülhetett a nagyok között a családi helyükön. Elég büszke is volt rá. Tegnap anyja meghűlt, nem tudott elmenni. Rikárdot sem akarta elengedni. Kis lurkóknak nem jó este az utcán járkálniok. De Rikárd olyan nagyon kérte. Hiszen csak néhány lépés tôlük a templom! Csak a sarkot kell megkerülni. Hiszen ô nem fél. Meg aztán édesatyjáért is kell imádkoznia, aki kinn van a harctéren. -- Erre a szóra anyja eleresztette. Rikárdból azonban nem a buzgóság beszélt. Csuka Karcsival, Bot Fricivel megbeszéltek egy vidám csintalanságot. Az volt a tervük, hogy ájtatosság után csöndesen a lányok után osonnak, titkon meghúzzák a copfjukat, azután -- új! húj! egy mellékutcában eltűnnek. -- Ej, ez finom tréfa lenne! A lányok úgyis mindig olyan ijedôsek -- mondta Kari lekicsinylôleg -- mindjárt sikítoznak és elszaladnak. Kari és Frici épp oly pajkos gyerekek voltak, mint Rikárd. Azonban ájtatosság alatt, mikor Rikárd éppen anyja helyén a nagy padban büszkélkedett, egyszerre csak elment a kedve a csintalanságtól. Elôtte egy anyóka térdelt és keservesen sírt. Az öreg Forgó néni volt: öt fiát vesztette el a háborúban. Talán éppen most kapta meg az egyik fiáról a gyászhírt! Rikárd egyszerre szomorú lett. Talán, ó talán éppen ebben az órában került halálos veszedelembe az édesapja! Talán meg is sebesült. És ô, Rikárd ostoba csínyeket forgatott fejében! Eszébe jutottak és üldözték azok a szavak, amelyeket anyja az újságból olvasott fel: Minden perc arra int: Emberek pusztulnak. Az óra azt üti: Testvéred meghalhat. Gondolj rá untalan; Emberek pusztulnak, Testvéred meghalhat, Háború van. Igen, ,,emberek pusztulnak, testvéred meghalhat.'' Rikárd egészen megszégyenült. Csüggeteg lett. Hogyan is tudott ostoba csínyekre gondolni! S a mellett elsô szentáldozásra készül! -- Mikor az ájtatosságnak vége lett, még ott maradt térdepelve. Elment a kedve az eszeveszett játéktól. Csak várjanak rá Frici és Károly, míg bele nem fáradnak; aztán menjenek haza nélküle. A templomszolga körülcsoszogott az oltogató rúddal és eloltotta a gyertyákat. Rikárd kiosont a padjából az elôcsarnokba. Ott a torony alatt a Fájdalmas Szűz képe volt. Néhány gyenge fényű gyertya vetett rá világosságot. Asszonyok térdeltek körülötte. Rikárd mögéjük térdelt. Vagy egy negyedórába került, míg a sekrestyés az oltárt másnapra elkészítette. Félénken nézett maga körül. Milyen kísértetiesnek tűnt fel minden: a templom sötét, elôl az oltárt csak egy gyertya világítja meg, az öreg ember csendesen tesz-vesz körülötte... itt a torony alatt sötét alakok a Szent Szűz képe körül és a Szűzanya a Fia holttestét tartja ölében. A gyertyafény bizonytalan, fellobbanó fényt vetett a titokzatos holttestre. Mily kékes-sápadt, mily halotthalvány volt itt a Megváltó! Ni! Nem vetette most hirtelen fel a tekintetét? Mintha Rikárdra nézett volna! Oly fájdalmasan ... oly panaszosan ... Nem. Tévedett. Csak a gyertyafény volt. Természetesen a gyertya fénye! Vagy mégsem? -- Megint úgy érezte Rikárd, hogy azt a panaszos, szemrehányó tekintetet látja. Mintha mondaná: ,,Én nemzetem, édes népem, te ellened mit vétettem?'' De mikor jobban odanézett... nem, a szemek zárva voltak. Rikárd mély, remegô lélegzetet vett. Ah, ez azért jött csak, mert már nagyhét van, holnap nagycsütörtök lesz és aztán jön a gyónás. És nemsokára, bizony már nemsokára fehérvasárnap! Igen, és neki itt még esztelen csínyek jártak az eszében. Jobb lett volna, ha készülôdik, javulásra, szívének a tisztítására gondol! Rikárdnak melege lett. Kezdte magát kényelmetlenül érezni. Jól elkészült-e? Leküzdötte-e a hibáit? Dehogy. Nem készült méltón az elsô szentáldozásra. Épp oly vad és rakoncátlan volt ebben a fontos, szent idôben is, épp oly szeszélyes, pontatlan, kotnyeles, okvetlenkedô, veszekedô! Igaz, a katekizmust megtanulta; de inkább csak hiúságból. Nem tudta elviselni, hogy mások legyenek elôtte. Tanulásban, meg mindenben, még a játékban is elsô, vezetô akart lenni. Az ô akarata szerint kellett mindenkinek igazodnia, az ô feje szerint kellett mindennek történnie, máskülönben kész volt a perpatvar, a veszekedés. Ó mily rengeteg hiba jutott Rikárdnak eszébe! Különös, mennyi apró kis fény támadt benne ebben a homályos templomban. Lelkében valami elkezdett suttogni: ,,Tudod-e még, Rikárd, mily engedetlen voltál tegnap édesanyáddal szemben? Emlékszel még rá? Tegnapelôtt nem csináltad meg a leckédet s a tanító úrnak azt hazudtad, hogy nem volt rá idôd? Emlékszel még... emlékszel még...?'' Ekkor a sekrestyés csörgetett arra a kulcsköteggel. Rikárdnak mennie kellett. Szorongva ment haza. Az utca egészen üres és elhagyatott volt. Hideg szél kerekedett. A házak sötéten álltak. Csak itt-ott csillámlott elô a boltok redôjén át némi világosság. Kihalt és csendes minden. Rikárd arra gondolt, milyen szomorú sorsa lenne egy idegen, fáradt vándornak, ha most éjszaka hajléktalanul menne végig ezen a halott, üres, sötét utcán és a házak mind zárva maradnának elôtte. S akkor eszébe jutott az ige: ,,íme, az ajtó elôtt állok és zörgetek.'' Vagy talán mondta is valaki?... Miért is jöttek ma rá mindig ilyen gondolatok? Igen, az Üdvözítô tényleg ott állt az ajtó elôtt: szívének ajtaja elôtt és kopogott... már régóta ... és mindig hiába. -- Rikárd közönyösen hagyta ôt állni a hidegben, a sötétségben. Szabad neki Jézust egyáltalán a szívébe fogadnia? Hiszen a szíve oly rendetlen, szeretetlen, sötét, nagyon sivár. Rikárd mélyet sóhajtott s aztán felsietett a házuk lépcsôjén. -- De fiam, hol voltál eddig? -- Kérdezte anyja aggodalmasan -- a litániának már rég vége van. Imádkoztam idáig -- mondta Rikárd csendesen. -- Igen, -- intette anyja komolyan -- imádkozzál áhítattal, hogy az Úr Jézus megsegítsen. Fehérvasárnapig már rövid az idô. Fiam, te sokat mulasztottál. Ezekben a napokban pótolj mindent, hogy az Úrnak méltó hajlékot készíthess szívedben. -- Igen, anyus -- ígérte Rikárd s küszködött a könnyeivel. Rikárd már rég az ágyban feküdt, de még nem aludt. Megvárta, amíg megszólal a kilencórai harangszó a hadbavonultakért. Régi háborús szokás ez arrafelé. Sok plébános bevezette újra a világháború alatt. Itt is így volt, ebben a templomban. A legnehezebb, a legtompább harang szólt ilyenkor. Rikárdnak mindig mélyen a szívéhez szólt, valahányszor megkondult! Ilyenkor mindenki elimádkozott legalább egy Miatyánkot. Ma is ijedten rezzent össze Rikárd, mikor kilenc órakor a hadiharang megkondult az éjszaka csöndjében. Lassan, komolyan szólt. Három verset húztak s oly hosszan, mint ameddig a Miatyánk tart. Most még meghatóbban zengett: panaszosan, intôn, megrázóan. Rikárd összekulcsolta a kezét, imádkozott atyjáért, aki messze volt, a háborúban. Imádkozott, hogy megismerje és mélyen megbánja a bűneit. Húsvétig most már nem is fog hallani harangszót. Hisz holnap, nagycsütörtökön, elhallgatnak a harangok, elnémul az intô, komoly ébresztô harangszó. Rikárd ájtatosan imádkozott és lassankint elaludt... De remegô lelke, melyen Jézus kopogtatott, nem tudott megnyugodni: reszketve, az Urat keresve röpdösött körül. És elballagott az éjsötét utakon a templomhoz. De a templom zárva volt. A lélek tovább ment. Megkerülte a templomot, egy szűk utcán át eljutott a Szentlélek-kolostorhoz. Mellette az Úr Jézusnak egy kôszobra állott. A lélek ott maradt állva. A háttérben magasra meredt az üres kereszt. Még rajta csüngtek a kötelek, amelyekkel a magasba vonták. Elôtte pedig egy kidöntött fatörzsön ott ült az Úr nagy nyomorúságában. Ott ült fázva, kínoktól szétszaggatva. A töviskoronás fô mélyen meghajolt, a szent test a gyötrelmektôl meggörbedt, remegô térdeit összeszorította. Kezei szégyenletesen össze voltak kötözve s tehetetlenül csüngtek alá. A megható szobron mérhetetlen fájdalom és szeretet volt kifejezve. Jámbor elôdök állították a szobrot, s minden pénteken égett egy mécses elôtte. A nép csak várakozó Krisztusnak nevezte -- mert ott ült az úton és várt. -- Várt... Mire várt? Ó, hogy valaki jöjjön, gondoljon fájdalmaira s hozzon vigasztalására szeretô szívet, szívet, szívet! Rikárd lelke letérdelt a kereszt elôtt. És íme -- a szobor megnyitotta szemeit -- azokat a mély, hűséges Megváltó-szemeket. Ránézett és csendesen mondotta: ,,Végre megjöttél.'' -- Ó Uram! -- kiáltotta a lélek -- hát annyira vártál reám? -- Igen, gyermekem. Én vártam rád régóta! Hívtalak. Zörgettem nálad - - gyakran, gyakran! Szóltam hozzád a hitoktatáson, mikor a szentáldozásról volt szó; a tisztelendô úr, a tanító úr, az édesanyád feddésében. Szóltam hozzád sok-sok kegyelem révén. De te nem gondolsz az én szeretetemre. Alig gondolsz rá, hogy hozzád jövök. Te nem készítesz számomra helyet a szívedben, hogy nálad pihenhessek és szívesen veled legyek. A gyermek lélekben mély szégyenkezéssel hajtotta le fejét. S amikor újra felemelte, hogy megijedt! Jézus minden sebe újra megnyílt s vér áradt belôlük. Remegve kérdezte: Uram, miért tüzelnek olyan pirosan a sebeid? -- Ó lélek, te érted vérzek és szenvedek! A te engedetlenséged, a te civódásod szúrta a töviseket a homlokomba. A te hanyagságod, torkosságod, hiúságod korbácsolt engem véresre. A te hidegséged miatt fázom. Te oly közönyös és szeretetlen vagy, az elsô szentáldozással oly keveset törôdöl. Látod, ezzel döfted át a kezem s a lábam. Gyermekem, ezt szenvedtem éretted -- s mit teszel te értem? ... Íme, az ajtó elôtt állok és zörgetek. A lélek porban feküdt elôtte. -- Uram bocsáss meg -- nyögte. -- Ezután másképpen lesz. Ma, még ma megkezdem a javulást! Igen, én kitárom a szívemet elôtted: jöjj a szívembe fehérvasárnapon... Uram, meg fogod látni: ezekben az utolsó napokban még egyszer olyan jó és engedelmes leszek. Jámbor akarok lenni, szófogadó, szelíd. Keresem a magányt, megtagadom magamat. Szépen fogok imádkozni. Ezután úgy vágyom utánad, úgy szeretlek téged, ahogy csak tudlak. Uram! Uram, megbocsátasz nekem? ... Aztán akkor szívesen jössz a szívembe? A lélek esengve nézett fölfelé -- és íme egyszerre ragyogni kezdtek a sebek, mint megannyi nap s egy édes hang szólalt meg ünnepélyesen: -- Igen, gyermekem ... Most menj szépen haza békességben! Csupa hála volt a lélek, mikor felemelkedett és eltűnt. Rikárd pedig felébredt. Szívében bensôséges hála égett. A szeretet tüze felgyulladt benne. És napról-napra tisztábban és ragyogóbban lángolt. A szilaj fiút áhítatos, szelíd, kedves gyermekké alakította. Fehérvasárnap pedig örömmel tért be az Úr egy szívbe, amely tiszta volt és utána kívánkozott. ======================================================================== Csak te! Egy kedves angyal csengô hangon kezdett el szólni: Szegény az a gyermek, aki nem mehet Jézusához. Még akkor is, ha gazdag, ha úgy el van árasztva gazdagsággal és szeretettel, mint az a kis lány, aki ott lakott abban a pompás villában a városon kívül. Pedig fehér, ártatlan kis lélek volt. Nagyon szerettem, láthatatlanul sokszor mellette lebegtem. Egy csendes decemberi napon is, amikor atyja épen lovaglásból tért haza. -- Irmgard, kedvesem, nézd csak, mit hoztam neked -- kiáltott Benedek úr, mikor belépett a pompásan berendezett gyermekszobába, ahol egyetlen kislánya olvasott az asztalnál. -- Ma délben megint a városban voltál, papa? -- kérdezte a kicsike atyját kedvesen köszöntve -- nem is hallottam a kocsizörejt. -- Igen, mert lovagoltam. De nézz csak ide! -- Finom ládikát nyitott fel és pompás babát vett ki belôle. Valóságos csodamű volt. Egészen úgy volt öltözve, mint Csipkerózsa a mesében: hullámos, szôke, igazi haja volt, afölött meg ezüst fátyol és aranykorona. -- Milyen csodaszép! -- kiáltott Irmgard és boldogan szemlélte, szívére szorította a babát. -- Egészen olyan, mint a mesében. Kedves apus, te mindig ilyen szép dolgokat adsz. Karját apja nyaka köré fonta. Benedek úr hallotta, hogy önkéntelenül valami sóhajtás-féle jött a kislány ajkára. -- Nos -- kérdezte mosolyogva -- most sem vagy megelégedve? -- De igen, papa ... csak ... -- No, mi kellene még, kis mókuskám? Csak mondd meg, ha kívánsz még valamit. Azt akarom, hogy az én kislányom örüljön és mindig vidám legyen a szeme. -- Ó papa ... én ... én annyira szeretnék ... elsô áldozó lenni -- kérte Irmgard szemérmesen. Aggodalmasan nézett atyjára. Gyermek létére már rég kitalálta, hogy szülei vallásról, Istenrôl nem szerettek hallani. A gazdag házban sehol sem volt feszület, szentkép vagy szenteltvíztartó. Sohasem beszéltek neki a kis Jézusról. -- Mit? -- kérdezte elkedvetlenedve atyja. -- Hát ezt meg ki verte a fejedbe? --- Senki. De ... én mégis annyira szeretném fehérvasárnap az édes Üdvözítôt szívembe fogadni. Benedek úr vérvörös lett. Még csak ez kellett! Hogy jött a gyermek erre a gondolatra? Iskolába, hittanórára legfeljebb egy vagy két évig járt. Azóta nevelônô foglalkozott vele, de annak nem volt szabad elôtte vallásról és Egyházról szólnia. Benedek úr és felesége fölöslegesnek tartották. Katolikusok voltak ugyan mind a ketten, de langyosak és közönyösek. Évek óta nem jártak már templomba s csak azon voltak, hogy minden mulatságból kivegyék a részüket, kiélvezzék az életet, mintha mindig vasárnap volna. S most az ô gyermeke... nem, nem, az nem megy! Egy elsôáldozási ünnep s minden, ami vele összefügg ... meg a visszaemlékezés ... nem, ezt a felesége nem nézné szívesen! Irmgardnak se jó, ha komoly gondolatokkal foglalkozik, templomba fut, imádkozik, gyónik... -- Apus, szabad? -- kérte újból a kicsike és atyja kezét simogatta. , -- Lehetetlen kedvesem -- mondta gyöngéden -- vesd ki a fejedbôl ezeket a gondolatokat. Te még túlságosan fiatal vagy. Késôbb, évek múlva, majd meglátjuk. -- De papa, hiszen én tizenegy éves vagyok! Károly, a postásék fia és a kertészék Juliskája, annyi idôsek, mint én, aztán már áldozhatnak. -- Gyermekem, ez a lépés igen komoly. A mama tizennégyéves volt, mikor elôször áldozott. Neked is elég lesz akkor. -- Ó papa, most másképp van, mint azelôtt. Hiszen a Szentatya már megengedte, hogy a gyermekek 9--10 éves korukban áldozhatnak. A Julis mondta! Benedek úr türelmetlenül kelt fel. -- Én azonban nem engedem meg. Többet ne is említsd! Aztán fejecskéjét gyöngéden magához ölelte, mert látta, hogy arca elszomorodott és azt mondta: -- Most csak játsszál szépen a kis Csipkerózsával. Holnap a mama is megjön s bizonyosan ô is hoz neked valami szépet az útról. Ma éjszaka biztosan fagyni fog, nemsokára a tó is befagy, akkor elmész majd Elza kisasszonnyal korcsolyázni. Három hét múlva meg karácsony lesz; te meg írsz szépen a Jézuskának levelet. Megírod, hogy mit hozzon karácsonyra. Gyermekem, légy vidám és jókedvű! Megcsókolta és elment. De Irmgard nem volt vidám és jókedvű. Nézte a szép babát, de aztán csendesen félretette. Elôvette azt a könyvet, amelyet atyja bejövetelekor félretett. Katekizmus volt. Elkezdett olvasni belôle. De nemsokára a könnyei hullottak a papírosra: a szentáldozásról olvasott! Milyen szívesen járult volna ô is a szentáldozáshoz! Hiszen olyan bensôségesen szerette az Urat. Korábban nem sokat tudott róla. Két év elôtt azonban édesanyjának tüdôgyulladása volt s el kellett mennie délvidékre. Akkor Irmgard három hónapig rokonoknál tartózkodott. A nagybácsi házában mélyen vallásos szellem uralkodott. Sohasem mulasztották volna el a közös imát, a misehallgatást, a szentáldozást. Egész új világ tárult föl itt Irmgard elôtt. A nagynéni látta, hogy a szegény gazdag gyermeknek éppen az hiányzott, ami a legszentebb és legmagasztosabb. Megtanította hát a jó Isten szeretetére. Unszoló kérésére megengedte, hogy unokatestvéreivel a plébános úr oktatásaira eljárjon. És a mag jó földbe hullott. A tiszta gyermeki szív tágra nyílt az isteni szeretet elôtt. Nagynénije katekizmust is adott neki. Attól fogva szorgalmasan olvasta -- de csak titokban, hogy Elza kisasszony, a nevelônô meg ne lássa. Igen, Irmgard valóban szegény gazdag gyermek volt. Igaz, a szülôk gondos és gyöngéd szeretettel vették körül, elhalmozták ajándékokkal, minden kívánságát teljesítették. De nem tudták, hogy a gyermekük lelke valami magasabb, valami örök után éhezett és szomjazott. Nem értették, hogy a szívet, ha Jézus után vágyódik, nem elégíthetik ki a világ örömei. És Irmgard vágyott, igen vágyott az édes Üdvözítô után! Újra meg újra elvégezte a lelki áldozást. Unokanôvére, Hedvig akkor éppen elsô szentáldozásra készült. Ô mondta neki, hogy az Úr Jézusnak kedves a bensôséges vágyakozás. Hedvig tanította meg arra a szép imára is: ,,Édes Jézus, jöjj hozzám!'' Különösen két szakaszát igen megszerette, annyira ôrá illett: Kis szívemnek túlkevés Minden földi élvezés. Csak Te vagy az, Jézusom, Aki után szomjazom. Nagyon vágyom utánad, Nem nyughatom, csak nálad. Fogadd szívem örökbe, Legyen tied örökre! Bizony nem tudta ôt semmi élvezet, semmiféle ajándék boldoggá tenni, ha a legfôbb boldogságot nélkülöznie kellett. Károly és Juliska a házi alkalmazottak gyermekei, fehérvasárnap magukhoz vehették az Úr testét. Még a legszegényebb gyermekek is örültek a nagy napnak. Csak neki, a szegény gazdag gyermeknek nem volt szabad az Úr asztalához járulnia. Fejét az asztalra hajtotta s keserű könnyeket sírt. Másnap reggel Irmgard anyja hosszú útról tért haza. Meleg szeretettel ölelte szívére leánykáját. Gyönyörű ajándékokat is hozott kedves gyermeke számára. Irmgard gyengéden megköszönte és igyekezett örömöt mutatni. És mégis este, mikor ágyában feküdt, csendesen, észrevétlenül sírdogált és hô epedéssel imádkozta: Kis szívemnek túlkevés Minden földi élvezés. Csak Te vagy az, Jézusom, Aki után szomjazom ... Irmgard egészsége mindig törékeny volt. A következô hetekben sápadtnak és szomorúnak látszott. A szülôk nagyon aggódtak egyetlen gyermekükért. Minden módon igyekeztek ôt felvidítani. Az anyja megkérdezte az orvost, de az nem tudott semmiféle betegséget megállapítani. Persze nem is sejtette, hogy a gyöngéd gyermek lelke a vágytól volt beteg. Az apa rég elfelejtette Irmgard kérését, hiszen többet nem említette. Talán csak múló ötlet volt tôle, gondolta magában. Képzelhetjük, mennyire ámultak a szülôk, mikor Irmgard karácsonykor csak ezt a néhány szót írta fel karácsonyi kívánságának: ,,Fehérvasárnap szeretnék a szentáldozáshoz járulni, nincs semmi más kívánságom.'' A szülôk meglepetve néztek egymásra. Mi volt hát gyermekükkel? Hogy jött erre a különös kívánságra? Ezt csak nem lehet teljesíteni! Leánykájuknak még nem szabad teletömnie a fejét vallási kérdésekkel és dolgokkal, hittel, Egyházzal, parancsolatokkal, bűnökkel és más effélével. Nem, nem, arra még ráér -- még ugyancsak ráér! Így vigasztalták a kicsikét s a ragyogó karácsonyfa tövében gazdag ajándékokat halmoztak fel számára. A szelíd gyermek nem szólt többet szívbeli kívánságáról, de a napsugaras vidámság mindjobban eltűnt róla. Újév után nagyvárosi villájukba szoktak jönni, hogy a farsangot jobban élvezhessék. Idén is úgy tettek. Remélték, hogy az új benyomások el fogják szórakoztatni gyermeküket. Benedek úr és neje számára most mámoros ünnepségek ideje következett. Színház, bál, hangverseny, jelmezes estélyek ... majdnem mindennapra jutott valami új. Irmgard is elment kis pajtásainak néhány mulatságára és ott igen vidáman voltak. De a lelkén mindig keresztül hangzott a szó: Kis szívemnek túlkevés Minden földi élvezés. Eljött a farsang vége is. Házuk erkélyérôl nézték végig a szülôk Irmgarddal a pompás farsangi menet órák hosszat tartó felvonulását. Este álarcos bálra mentek. Elza kisasszony engedélyt kapott, hogy egy jó ismerôs család meghívását elfogadhassa. A cselédek titokban elosontak hazulról mulatni. Csak az öreg szakácsnô gubbasztott a konyhán. Irmgard egyedül maradt szépen berendezett szobájában. Egy darabig kinézett az utcára. Olyan sivár, gonosz sürgés-forgás folyt ott! Ugyan hány vétek bánthatta meg most az Istent? Egyik szobalány mondta neki, hogy a közeli barátok templomában negyvenórás szentségimádás van a világ bűneinek engesztelésére. Itt tehát ki lesz téve az Oltáriszentség -- gondolta magában Irmgard dobogó szívvel. Legalább megláthatná most az isteni Üdvözítôt. Megmondhatná neki, mennyire sóvárog utána! Heves vágy fogta el. Remegve húzta fel fehér bundácskáját, vette a muffját -- és gyorsan elindult. Nem mert egyenest az utcára menni. Lassan suhant a kertbe, mely a villa körül volt, kinyitotta az oldalajtót s egy csendes, néptelen utcába jutott. Még csak egy pár lépés, megkerüli az utcasarkot és ott van a templom elôtt. Belép. Gyertyafényben, virágtengerben tündökölt az oltár. Közepén ott volt a szentségtartó, benne a fehér ostya, amelynek színe alatt az Úr rejtôzködik. Két éve nem látta már ôt Irmgard, vágyott a szíve utána. Letérdelt egy padban. Szemeit változatlanul a szent ostyára irányította. Arca könnybeborult. Mennyi minden mondanivalója és kisírni valója volt az Úr Jézus számára! Hiszen ô látta és hallotta ôt! Rábízta minden bánatát -- hasztalan reménykedéseit és óhajtásait, fájdalmas nélkülözését. Megkérte Jézust, változtassa meg szülei szívét. Csak Jézusra vágyakozott és az ô szeretetére. ,,Kis szívemnek túlkevés minden földi élvezés'' ... imádkozta újra meg újra. Egy órahosszat maradt Irmgard a tabernákulum elôtt. Azután tétovázva elhagyta a templomot. Alig tudott megválni tôle. Szinte úgy érezte magát, mintha a mennyben lett volna. De irtózatosan kifáradt. Kimerítette az ima, a sírás, a sok térdeplés, a szokatlan erôfeszítés és felindulás. Az utcára érve félénken és remegve lapult a házakhoz. Mindenütt vad zsivaj és rikácsolás. Egy utcasarkon váratlanul egy részeg emberrel ütközött össze. -- Ohó, kis hófehérkém, -- nevetett a részeg s úgy mellbe lökte, hogy hanyat vágódott s fejecskéjét egy lámpavasba verte. Mozdulatlanul fekve maradt a földön. A részeg ember megijedt és elszökött. Pillanat alatt egész embergyűrű keletkezett a gyermek körül. Sokan sajnálkoztak, de senki sem ismerte a kicsikét. Véletlenül arra jött egy orvos, fölemelte a könnyű kis testet s bevitte egy közeli kórházba, ahol a kedves nôvérek voltak s mindjárt ágyba fektették. -- Nem sérült meg -- mondta az orvos gondos vizsgálat után. Csak elájult az esés és az ijedelem következtében. De úgy látszik, valami erôs fölindulás, vagy aggodalom is hozzájárult, mert nézze, kedves nôvér, az arcocskája egészen ki van sírva. Cseppeket írok neki. Elôször kis láza lesz, utána nyugodtan fog aludni. Éjszaka azonban virrasszon mellette, kedves nôvér! --- Doktor úr, nem tudja, kié ez a kislány? -- Nem. Most nem is kérdezhetjük meg tôle. Most feltétlen nyugalomra van szüksége. Kérdezze meg holnap reggel s azután értesítse a szülôket. Szegény kicsike! Úgy látszik elôkelô szülôk gyermeke. No, jó éjt, kedves nôvér! Irmgard szüleinek gyötrelmes volt az éjszakájuk. Mikor hazatértek, értesültek, hogy eltűnt a kislányuk. Fájdalmuk határtalan volt. Aggodalmasan kutattak át mindent -- hasztalan. Talán valaki kicsábította az utcára s ott a vad zűrzavarban ... Ezt a rémes eshetôséget nem merték végig gondolni. Szegény lánykájuk! Keserű szemrehányásokat tettek maguknak, hogy a kicsit magára hagyták. Utolsó idôben mindig olyan csendes és szomorú volt. Miért? Talán még mindig az a furcsa vágya volt a szentáldozás után? Ó, csak visszakapnák a lánykájukat! Most már szíves-örömest beleegyeznének szívbeli kívánságába! Ezt könnyek között fogadták meg. Így múlt el egy aggodalmas éj. Csak reggelre tudták meg, hogy gyermekük él és egészséges, bár még kicsit gyengén és fáradtan fekszik a kórházban. Negyedóra múlva karjaik közt tarthatták lánykájukat. -- Ó anyus -- suttogta Irmgard félénken -- bocsáss meg... a Jézuskánál voltam a templomban ... Csak látni akartam egyszer és meglátogatni ... mert hisz én nem ... -- Nem szabad annyit beszélni -- szólt közbe a nôvér -- a kicsikének nem szabad felizgulnia. Még gyenge, a doktor úr mondta. Az önök lánykája bizonyosan igen jámbor gyermek, buzgón készül az elsô szentáldozásra. Éjszaka láza volt s még lázában is folyton a tabernákulumról, a szentostyáról beszélt és oly szépen végezte a lelki áldozást. Mindig ezeket a szavakat ismételte: ,,Kis szívemnek túlkevés minden földi élvezés.'' Milyen örömükre lehet önöknek ez a gyermek! Az anya sírt. Az apa Irmgard fölé hajolt s megtörtén kérdezte: Még mindig olyan nagyon vágyol a szentáldozás után, kedvesem? Irmgard összekulcsolta a kezét. Nem szólt semmit, de szemei könnyben úsztak. Atyja megcsókolta. -- Nos, akkor legyen meg a kívánságod. Ugye anyus? -- Igen édes gyermekem -- mondta az anya sóhajtva -- fehérvasárnap elmész szépen az elsô szentáldozáshoz és mi segíteni fogunk az elôkészületben. -- Ó apus, anyus!... Köszönöm nektek ... köszönöm ... és átszellemült arccal, szemében végtelen boldogsággal ölelte át szüleit. Mint egy angyal készült ezután Irmgard életének legboldogabb napjára. Arcocskája a következô hetekben megint üde és egészséges volt. Boldogság, vidámság sugárzott le róla. De a szülôk is kezdtek magukba szállani. A visszaemlékezés, a kegyelem órái következtek számukra is. És fehérvasárnap, mikor Irmgard az Úr asztalához járult, szülei szívébe is beszállt ugyanazon a szentmisén az isteni vendég. Így még nagyobb volt a gyermek öröme. A kedves, ártatlan gyermek most oly bensôségesen tudta imádkozni: Fogadd szívem örökbe. Tied legyen örökre! ======================================================================== Egyedül vele Az egyik angyal olyan fenségesen szép volt, mint egy égi fejedelem és olyan kedvesen gyöngéd, mint egy tiszta, ártatlan gyermek. Most ô került sorra s így szólt. A Szeplôtelen Fogantatás fiúinternátusában megszólalt a kisharang. A lefekvést jelezte a növendékeknek. A kápolnában befejezték az esti imát és a fiúk párosával mentek a lépcsôn hálószobáikba a háziszabályok elôírása szerint. Ma Páter Vigilius volt a felvigyázó fönt a hálóteremben. Komoly, szeretô tekintettel kormányozta a nagyokat, anyás gondoskodással dédelgette a kicsinyeket. Még jöttek hozzá néhányan különbözô ügyekben. Egyiknek elszakadt a ruhája szilaj játék közben. A másiknak fájt valamije. A harmadik szeretetlenül viselkedett s most azért a szívére kellett beszélni. Egy szeles fiú örömében egy levelet dugott még gyorsan a Páter kezébe: ma kapta hazulról, édesanyjától! Ezt a Pátert szerette legjobban, muszáj volt neki megmutatni, hadd részesedjék ô is örömében. Egy nagyobb növendék lelki ügyekben akart a Pátertôl tanácsot kérni. Végre mind elcsendesedtek. Páter Vigilius végigment a hálóterem hosszú során, egészen Ostoros György cellájáig. Mindig ez volt az utolsó útja, ha ô volt a napos. A kis Gyurkának mindig kellett egy jó szót szólnia, imádkozott vele, keresztet tett homlokára, mint édesanyja szokta. Ó, az édesanyja! Már zsenge kis korában elvesztette ôt a szegény fiú. Atyját állása sokszor távoltartotta hazulról, azért bízta az anyátlan árvát a jó szerzetes atyák oltalmára. Szegénynek ott viselték legjobban gondját. Már több éve volt itt Gyuri. A jó páterek nem fösvénykedtek a szeretetben. Különösen P. Vigilius zárta puha szívébe a fiút. A kis, szeretetet nélkülözô lélekkel melegen bánt, hogy ne nélkülözze túlságosan az édesanyját. Egészen persze nem pótolhatta ôt. Lehet-e egyáltalában pótolni az édesanyát? P. Vigilius éppen szét akarta húzni a fehér függönyt Gyuri ágyán, mikor a fiú kijött. Már várt rá, fel is volt öltözve. Elvesztette az olvasóját. Bizonyosan az esti imánál, a kápolnában csúszott ki a zsebébôl. Pedig az olvasót édesanyjától kapta még, nélküle aludni sem tudott volna. Esdve nézett a gyermek szeme a szerzetesre. P. Vigilius szívesen megadta neki az engedélyt, hogy elmenjen az olvasóért. -- De nem félsz? -- kérdezte szeretettel cirógatva a fiú haját. A kápolnában sötét lesz, csak a holdfény világít be az ablakon. -- Félni? -- Mosoly vonult át a gyermekarcon. Hiszen az édes Jézus van ott, mitôl félnék? örülök, legalább ma még egyszer köszönthetem. Meghatottan nézett P. Vigilius utána. Igen, derék, jó fiú ez a Gyuri, azonban... a Páter sóhajtott, azonban szilaj és pajkos is. Olyan nehezen tudott valamirôl lemondani, önfejűséggel és daccal sokat kellett küszködnie. Természetesen sokat küzdött ezek ellen a gyermeki hibák ellen. Nagyszerű jófeltételeket tett, sírt is hozzá, mégis minden a régiben maradt. Talán most, hogy az elsô szentáldozáshoz készült, nagyobb sikereket ért el a lelkiharcban. És P. Vigilius feltette magában, hogy ezentúl még több szeretetet tanúsít a gyermek iránt és még többet imádkozik érte, mint eddig. György eközben kinyitotta a kápolna ajtaját. A páterek közös imája még nem kezdôdött el, a kápolnában nem volt senki. Csak a holdfény sütött be. Elül, a fôoltár közelében, mint lángoló rubin ragyogott az öröklámpa. Alázatos csönd volt benne. Mégis szorongó érzés támadt a fiúban. Csendesen és elfogódottan ment a helyére. Már eszébe jutott, hogy olvasóját a padba dugta az imakönyvek közé. Csakugyan itt is volt. György fölvette és letérdelt, hogy az Oltáriszentségben jelenlevô Istent rövid imával köszöntse. -- Te olyan egyedül vagy itt, édes Üdvözítôm -- imádkozta. -- Mégegyszer jó éjt akarok kívánni neked. Oltalmazz meg ezen az éjszakán. Bocsáss meg, ha megbántottalak. Segíts meg, hogy jól elôkészíthessem szívemet, hogy fehérvasárnap szívesen jöjj hozzám. Tudod, nekem annyi a hibám. Segíts, hogy leszokhassam róluk. Jézus, édes Jézus... Csend volt, mélységes csend. Csak a sekrestyében ketyegett az óra. És a piros mécses lángja sercegett. Mint valami titokzatos bűvölet, úgy fogta meg a fiú szívét a csend. A kórus ablakain át a holdsugarak rézsűt áradtak be. Végig simultak a szônyegen és megpihentek az oltár lépcsôin, mintha az Úr lábaihoz borulva áldását kérték volna. György szíve hirtelen megdobbant. Közel lenni hozzá, áldását venni! És miért ne? Nem volt-e olykor elég közel az oltárhoz, amikor P. Vigiliusnak ministrált? Igen -- de ez mégis egészen más. Még vonakodott, de mégis mintha valami titokzatos hatalom vonná a tabernákulum felé. Még egyszer körülnézett. Senki sem volt a kápolnában. Lassan felkelt s lábujjhegyen ment elôre. Megkerülte az áldoztató rácsot, az oltár elsô lépcsôjére ért. Itt visszariadt. Szabad-e? De a titokzatos hatalom hívta, egyre hívta. Felment a második, harmadik lépcsôn és letérdelt. Fejét az oltárra támasztotta. -- Jézusom -- suttogta -- itt vagyok. Látsz engem? Tudod, hogy itt vagyok? De nem, még nem volt elég közel hozzá. Ahogy térdelt, nem láthatta a tabernákulumot. Az oltár széles asztala elfedte elôle. Megint fölkelt, rátámaszkodott az oltárra, amennyire tudott elôrehajolt és mintegy megbűvölten nézett az arany ajtócskára. Az ajtó mögött rejtôzött a gyermekek szeretô, jóságos barátja, a nagy Isten, aki egyszer kedves gyermek alakjában sírt a jászolyban a hideg, a szegénység, az elhagyatottság miatt. Itt is ilyen elhagyatott! -- Jézus, édes Jézus, szeretlek téged -- súgta a fiúcska. Eszébe jutott egy szó, amit valamikor imádságos könyvében olvasott. Az Énekek Énekébôl való volt. ,,Íme az én szerelmesem a fal mögött áll, áttekint az ablakon s keresztülnéz a rácson.'' A fal volt az arany ajtócska, az ablak és a rács, -- az a kehely és az ostya színe! Mi nem látjuk ôt, de az ô szemei keresztül látnak minden leplen. -- Rám is tekint -- gondolta a gyermek. Én a tabernákulumra nézek, ô pedig egyenest a szemembe. S a szememen át a szívembe lát. -- Csüggedten hunyta le György a szemeit. Ah, az édes Üdvözítô sok hibát látott ott, sok rakoncátlanságot, makacsságot és engedetlenséget. De mindjárt ki is nyitotta a szemét. Hiszen az Úr Jézus úgyis mindent lát! Szégyenlôsen nézett a tabernákulum felé. -- Ki tudsz még állni engem, édes Üdvözítôm? kérdezte. Én olyan, de olyan szívesen lennék jó, dehát az olyan nehéz! Mindig újra elfeledkezem róla. Lábujjhegyre ágaskodott, hogy a homlokát a tabernákulumhoz támaszthassa. Bizalmasan súgta a kulcslyukba: -- Édes, kedves Jézusom, ugye megbocsátasz nekem? Ugye újra szeretsz engem? Te is örülsz, nemde, hogy hozzám jöhetsz nemsokára? Ó mondd! Szólj hozzám egy szót, édes Jézusom! Hiszen oly sokszor tettél már jót. Olvastam abban a könyvben, amit P. Vigiliustól kaptam. Te oly sokszor szóltál ki a tabernákulumból azokhoz a szentekhez, kiket szerettél. Én is úgy szeretlek téged ... úgy szeretlek ... szólj hozzám is valamit! De minden csendes maradt. Gyuri feszülten figyelt. Semmi hang. Most egészen lángolt a buzgóságtól és a vágytól. -- Szerelmes Jézusom -- kezdte újból -- én más leszek ezentúl, egészen más. örömet akarok neked szerezni. Egészen alázatos, szelíd és engedelmes akarok lenni. Ugye akkor meg leszel velem elégedve?... Felelj, csak egy szót legalább! De senki sem felelt. Az Üdvözítô hallgatott. A gyermek szemébe könnyek gyűltek. Miért nem szól? Talán haragszik? Nem tudna legalább egy szót hozzá intézni? Ám most halk és gyöngéd hang zsongott Gyuri szívében: -- Hát nem értesz az ô nyelvén? Nem látod, hogy az Úr a hallgatásban szól a szívedhez? Jézus hallgatása oly édesen, szívrehatóan beszél! Csendesen lakik itt az Úr! Ha meglátogatják, ha magára hagyják -- ô egyaránt hallgat. Szeme mindent lát. Észreveszi, ha valaki szereti, ha közömbös, ha gyűlöli. És hallgat. Hallgat, amint máskor is hallgatott. Tudod, hogyan korbácsolták, kínozták, gúnyolták, csúfolták az emberek. Olvastad ugye ezt a szót: ,,Jézus pedig hallgatott.'' Így hallgat még mindig és türelmesen várja, hogy valaki eljön és meglátogatja. Bezáratja magát, egész éjszaka egyedül marad -- és hallgat és tűr és szeret és imádkozik. És te? Tudsz-e te hallgatni? Hogyan felfortyansz sokszor, ha valami nem megy a kedved szerint! Hogyan tudsz ellenkezni! Múltkor, mikor az osztály kirándult és neked itthon kellett maradnod, nem büntetésbôl, hanem csak azért, mert a jó atyák féltették az egészségedet -- milyen elégedetlen voltál! Makacsságból sírtál és a lábaddal toporzékoltál. Semmirôl sem tudsz lemondani? Semmit sem tudsz tűrni? Sohasem akarsz hallgatni? Figyelj arra az édes hangra, amely az ô hallgatásából beszél. Hogy csalogat, hogyan hív téged! Forró szeretetrôl beszél -- irántad való szeretetrôl! A lelkiismeret hangja a gyermek bensejében elhallgatott. Gyuri mélyet lélegzett és erôsebben szorította homlokát az oltárra. -- Jézus -- édes Jézus...! Ekkor megijedt. Mintha maga mögött halk zörejt hallott volna. Félénken nézett hátra. Senki sem volt ott. Csak a hold sütött tisztán és világosan az ablakon át. Pedig mégis járt itt valaki. P. Vigilius nyugtalankodott a gyermek hosszú elmaradásán s utána jött. Igen halkan nyitotta ki az ajtót s bámulva pillantotta meg a gyermeket, amint az oltárhoz simult s fejét a tabernákulumhoz szorította. Meg volt hatva. Óvatosan visszavonult és becsukta az ajtót. Ha maga az Úr Jézus társalog a gyermekével, akkor ember ne zavarja!... György aközben kitárta mindkét karját. -- Jézus, édes Jézus! Igen én értek a te nyelveden. Jézusom, meglátod méltóan elô fogom készíteni szívemet. Csak itt volna már az a nap! Úgy kívánkozom utánad, szeretnék már egészen nálad lenni. Megint lábujjhegyre állt. A könnyű, karcsú termet az oltár asztala fölé lendült. Most hát egészen közelében volt, szôke fejecskéjét a tabernákulum ajtaján nyugtatta. Ajkát az arany ajtócskára szorította. Szíve lángolt. -- Jézus... ily közel vagyok hozzád... Csak az ajtó választ el minket. Jöjj!... Jézusom. Üdvözítôm, jöjj, óh jöjj. Nem bírom ki a várást. Még oly messze van ide fehérvasárnap... jöjj most mindjárt! Hang nem hallaszott. De az öröklámpa fénye fellobbant. Valami titokzatos, édes jelenlét, valami csodálatos boldogság árasztotta el a fiú szívét. Szent áhítatában megremegett. Soká, soká tartotta még fejét az arany falhoz szorítva, amely mögött Istenének szíve dobogott s iránta való szeretettôl lángolt. Azután lassan visszacsúszott s mintegy álomban ment a hálóterembe. Mintha álmodott volna, mikor P. Vigilius mellett elhaladt. De a pátert meglepte a gyermek különös arckifejezése. Szeretettel megállította. -- Gyermekem, mi van veled? -- kérdezte aggódva. György ránézett, mintha egy más világból hívta volna vissza. -- Egyedül voltam az édes Jézussal -- súgta a fiú. Beszélt velem! Ó páter -- hirtelen belevetette magát hű atyai barátjának karjaiba, -- én mostantól fogva más leszek... Jézus volt, Jézus szólt... Nem, most nem tudott volna édes titkáról nyilatkozni. -- Majd egyszer mindent elmondok ... úgy szeretem az Üdvözítôt! -- Édes gyermekem, az Isten áldjon meg, -- mondotta a jámbor szerzetes és áldásra tette kezét a szôke fejecskére. Menj aludni. A gyermek hamarosan elaludt boldog mosollyal az ajkán. Azt álmodta, hogy angyal az édes Jézus társaságában. P. Vigilius sem adott még sohasem bensôségesebb áldást valakinek, mint ezen az estén az ô kis árva pártfogoltjának, akit az Úr maga vett szívére s tanított meg szerelmére. ======================================================================== ,,Nemde szívünk gerjedezett...?'' Most a fehérvasárnap angyala emelkedett fel annak a sziklának a tövébôl, amelyen egykor az Úr nyugodott. Földöntúli szépségben állott ott. A teli hold ezüst sugarakat szórt fehér alakjára, arany szárnyaira. De a holdnál is szebben ragyogott az angyal édes arca, csillogó szeme, tündöklô aranyhaja. Hangja csengett, mint az ezüst harang, amikor megszólalt: -- Testvéreim, észak, kelet dél és nyugat tájairól jöttetek, hogy itt, ezen a szent helyen várjátok be azt a napot, amely minden napnak koronája. Az Úr sok szépet és csodálatosat mutatott nektek. Fényességes napokat éltetek át. De semmi sem hasonlítható ahhoz a boldogsághoz, amelyet én évenkint fehérvasárnapon szemlélhetek. Mert a fehérvasárnap magában foglalja a szerencse teljességét. Olyan nagy ez a boldogság, hogy még a mi angyali nyelvünk sem fejezheti ki kellôképen. Boldogok, százszor boldogok azok a gyermekek, akik ebben a nagy kegyelemben részesülnek, akiknek szívébe az angyalok királya és a világ Ura kenyér színében leszáll. Ó, ha látnátok az ártatlan gyermeklelkek örömét és ujjongását! Valóban, testvérem -- s most ahhoz az angyalhoz fordult, aki legelôször beszélt -- igazad van: ha mi angyalok képesek volnánk irigykedni, én irigyelném az embereket, mert azoknak megadatott, ami nekünk nem lehet osztályrészünk. Emlékeztek még, testvéreim, arra a húsvéthétfôre, amelyen a feltámadt Üdvözítô csatlakozott a szomorkodó emmauszi tanítványokhoz, aztán megvigasztalta ôket és feltárta elôttük az írások értelmét? Végül megismerték ôt a kenyérszegésben és Jézus eltűnt szemük elôl. Akkor így szóltak egymáshoz: ,,Nemde szívünk gerjedezett az úton, amikor ô beszélt?'' Testvéreim, az én szívem is gerjedez a szeretettôl, a hálától, a csodálkozástól, az ámuló tisztelettôl! Csak arra kell tekintenem, mily nagyot tesz az Úr az emberekkel! Az emberek a fehérvasárnapot legboldogabb napjuknak mondják. Igazuk van! Soha többé az életben nem Ízlelhetnek olyan tiszta, mély, szent boldogságot, mint azon a napon! * * * A föld hatalmasai közül is kivált Napóleon császár. Az Úr keze általa korbácsolta meg a népeket, amelyek elfordultak tôle. A fél világot letiporta. Ma már por és hamu a teste, de valamikor Egyiptomtól az Északi-tengerig terjedt hatalma és mindenki remegett tôle. Hatalma tetôfokán állott, dicsôség és tisztelet övezte, nagyságok hízelegtek neki, népe körülrajongta. Gyakran mégis belsô ürességet érzett magában és vágyakozott a gyermekkora békessége után. Egy napon hű tábornokainak meghitt körében ült, akik száz gyôzelmes csatát küzdöttek vele végig. Szóba jött a siker, a boldogság is. Egyikük felvetette azt a kérdést, melyik volt a legboldogabb nap a császár életében. Mindenki kérdôn nézett a császárra. Bizonyára az a nap volt a legboldogabb, amelyen az elsô csatát nyerte. Micsoda büszke, magasztos önérzet töltötte el akkor a szívét! De Napóleon ,,nem''-mel felelt. Hát akkor az a nap, amelyen császárrá koronázták, szólt egy másik. De a császár erre is tagadóan rázta a fejét. Találgatták össze-vissza. Talán amikor a nép lelkesen ünnepelte bálványát? Vagy amikor a császár esküvôjét tartotta és a szerelem boldogságát is megtalálta... Nem, nem az volt! Talán az az örvendetes nap, amikor a császárnak fia született, akit trónörökösnek hívtak és nagy ujjongás közt római királynak neveztek? A császár erre is csak a fejét rázta. S azután komolyan így szólott: -- Uraim, ezek mind szép, büszke és vidám napok voltak. De ... de életem legboldogabb napja elsô szentáldozásom napja volt! Felkelt s hallgatagon elhagyta a társaságot. * * * Igen, testvéreim, nincs nagyobb gyönyörűség az ég alatt, mint a jól, méltón végzett elsôáldozás. Voltak, akik az életben késôbb eltévelyedtek, de a fehérvasárnap emléke újra visszavezette ôket az igaz útra. Várva-várom ezt a napot minden évben, örvend az én szívem Istenben, hogy látnom engedte szeretetének csodáit. Láttam a fehérvasárnapot a nagyvárosok díszes templomaiban. A jámbor katolikus nép szereti pompával ünnepelni az Oltáriszentséget. Azért itt is csodálatos fényt és leleményes pompát fejtettek ki. Voltam egyszerű, kis falusi templomokban is, ahol az Úr szegényen lakott a szegények között s a szeretetnek kellett kárpótolnia a pompa hiányát. Láttam a fehérvasárnapot zárdatemplomokban, ahol jámbor apácák vezették a növendékeket a szent vendégséghez. Sôt a börtönbe is láttám bevetôdni ennek a szent ünnepnek a fényét, mert ott meg a fehérvasárnap emlékezete csalt elô egy-egy rejtett könnycseppet megátalkodott bűnösök szemeibôl. Nem mindig ezen a szent helyen vártam be a fehérvasárnap hajnalpírját. Sokszor vágyat éreztem és már éjszaka elrepültem meglesni a kiválasztott gyermekeket, akik szenderegve várták az égi boldogságot. Hadd meséljek el egyet-mást ebbôl, kedves testvéreim. * * * Egyszer a holdsugárral együtt szálltam le egy szegény padlásszobába, amelyben egy kislány aludt. Egy székre volt téve a másnapi ünnepre szánt ruha. Bizony csak szegényes ruhácska volt s az sem új. Az anyja szegény özvegyasszony volt, nem tellett neki. Egy olcsó kis koszorú volt a ruha fölött. De mit törôdött vele a kis Annus? Csendes, szelíd gyermek volt. Nem éppen nagyon okos, de azért derék, értelmes és szerény. A tanulás fáradságába került. Volt a katekizmusban néhány kérdés, ami sehogy sem ment a fejecskéjébe. De a tanulás értelmét: az Úr szeretetének ismeretét mélyen átértette. És szeretetben, buzgóságban, vágyakozásban senki sem volt különb nála. Szíve lángolt a szeretettôl. Csendesen pihent, kezeit a mellén összekulcsolta, bájos mosoly volt gyermekded arcán. Tudtam, hogy az Úr örömmel száll majd az ô szívébe, hiszen az ilyen ártatlan, egyszerű lelkek az ô kis barátai. Halkan lehajoltam a szegényes nyugvóhely fölé és csókot leheltem a gyermek tiszta homlokára. * * * Tovább lebegtem az éjszakán át. Egy várhoz értem, amely tornyával büszkén nézett messze a vidékre. Fehér selyemmel bevont, nagy hálószobában egy mécses gyenge fénye ragyogott s a fehér díszekre rózsaszín fényt öntött. Két nagy asztalon voltak kiterítve az ünnepi ruhák. Volt ott egy csodafinom szövet. Csipkével beborítva úgy tűnt fel, mintha napsugártól és hóból szôtték volna. Mellette hímzésekkel díszített habos selyemfátyol s egy drága mirtuszkoszorú. Nyitva volt a mellette levô szoba ajtaja is. Ott megint egy rakás csillogó drága ékszer volt, amelyeket az elôkelô gyermek ajándékba kapott. Csak úgy csillogott-villogott az aranytól, drágakôtôl és számtalan pompás dologtól. De a kis hercegnô, a hercegi család egyetlen leánya rá se nézett mind erre a pompára és ragyogásra. Pillantást sem vetett a nyitott ajtó felé. Az ablaknál ült és kitekintett a világos, holdfényes tavaszi éjszakába. Nem tudott aludni. Túlságosan tele volt a szíve boldogsággal, ha a holnapi napra gondolt. -- Nemsokára -- susogta -- édes Megváltóm, nemsokára a szívemben leszel. Szeme végigsiklott a fehér elsô áldozási ruhákon. Mosolygott. De gondolatai a messze távolba szálltak. Díszíthetik ôt holnap a mély jelentôségű fehér menyasszonyi ruhával. Lelki szemei a jövôben egy más képet láttak: barna, durva szerzetesruhát. Az illatos, fehér, finom fátyol helyett fekete, darócfátyolt látott, ezüstöv és virágfüzér helyett csomós kötelet, amelyen olvasó függött... És mosolygott. Tavaly egyszer hercegi szüleivel meglátogatta nagynénjét, aki egy nôi zárdában apácafônöknô volt. Azóta gyökeret vert szívében az a gondolat, hogy ô is Jézus jegyese lesz, az Úrnak szenteli magát. Mária, a kis hercegnô igen jámbor nevelésben részesült. A legjobb tanítók képezték szellemét. Felfogásban ismeretekben megelôzte korát. De szívét, lelkét a nemes szülôk maguk alakították és gyöngéd jámborságot, angyali tisztaságot, önzetlen áldozatosságot ültettek bele. Mária hercegnô kezét hangosan dobogó szívére szorította. Még nem volt itt az ideje, hogy szüleinek szóljon a vágyáról. De tudta, hogy szülei nem fogják ellenezni kívánságát, ha megjön az ideje. Hiszen ôk csak gyermekük szerencséjét tartották szem elôtt. Holnap azonban, holnap el fogja mondani titkos vágyait, csendes óhajtását az Úrnak... Szelíden megsimogattam a kis hercegnô selymes, aranyfürtjeit és tovább repültem. * * * Benéztem egy faluvégi kis házba. Gyermek térdelt az ágy mellett és buzgón imádkozott. Meg se hallotta, hogy az ajtó nyílott és anyja lépett be. Még egyszer jó éjszakát akart kívánni s gyermekének tiszta szemében vigaszt találni. Sírt. -- Anyus, ne sírj -- kérte a gyermek. -- Szegény fiam, milyen szomorú fehérvasárnapod lesz. -- Szomorú? Ó nem, anyám! Ha az édes Üdvözítô jön, csak nem lehetek szomorú! -- Fiam ... az atyád!... Milyen boldogok lehetnénk és most? ... Többet nem szólt, de a fiú megértette bánatát. Bizony kemény sors volt az, rettenetesen kemény! Az atyja börtönben! Képzelhetô ennél valami borzasztóbb? Anyja felsóhajtott keserű fájdalmában. Hogyan juthatott férje annyira? Hiszen házasságuk elsô idejében olyan jó, derék ember volt. Csak az ivást, azt nem tudta elhagyni és évrôl-évre mindig lejjebb süllyedt. Aztán rossz pajtások hatalma alá került s így csúszott a lejtôs pályán lefelé. Most gonosz bűntény miatt vigasztalan börtönfalak mögött ült, dacosan, elkeseredetten. Nem hallgatott hű feleségének bíztatására, sem ártatlan gyermekének kérésére. Ha legalább a lelke Istenhez térne -- ó, akkor el lehetne viselni a szégyent és csapást. -- Anyus, légy nyugodt -- mondta a fiú -- az édes Üdvözítô most minden kérésemet meghallgatja. Én megkérem ôt, adjon atyámnak jó gondolatokat, vigasztalást és békét. Imádkozni fogok, hogy a fehérvasárnap megint közelebb hozza ôt a jó Istenhez. És anya s gyermeke együtt imádkoztak, ahogy csak a szeretet és az ártatlanság imádkozni tud. Áldva emeltem rájuk kezemet... Aztán átrepültem a szomszéd városba. Elôkelô paloták, alvó utcák fölött szálltam, majd szűk, piszkos sikátorok fölött, ahol a szegénység házai szorongtak. Óriási, komor épületbe jutottam. Ez volt a börtön. Félénken bepillantottam egy szűk, elrácsolt fülkébe. A fekvôhelyen férfi feküdt. Álmában nyugtalanul hánykolódott. Homlokán nagy izzadtság- cseppek. Korábbi zajtalan, nyugodt családi boldogságáról álmodott, amelyet saját kezével rombolt széjjel. Látta nagy bűnét, megátalkodottságát Istennel szemben. Látta jövendô útját, amely lefelé vezetett a fogságig, az örvényig, amelybôl nem volt többé mentség. Sóhajtva és nyögve ébredt fel. -- Csak álom volt -- mormogta megrendülve. Lelkiismerete azonban nyugtalan és izgatott volt. Hát az álomnak nem volt igaza? Korábban milyen szerencsés volt! Békességet élvezett Istennel, a világgal. S most sivár életével nyomorba döntötte feleségét és gyermekét. És milyen kemény nyakkal, gúnyosan, konokan utasította vissza az ôsz fogházi lelkész intelmeit, aki ôt Istennel akarta kibékíteni. Hová vezetett az útja? A toronyóra kísértetiesen tizenkettôt ütött. Megrezzent. Új nap kezdôdik! Vasárnap lesz vagy hétköznap? Nem tudta. Az idô örök egyhangúságában nem tudta megkülönböztetni a napokat. De mégis...! Hirtelen eszébe jutott, hogy fehérvasárnap kezdôdik! A lelkész mondta neki s figyelmeztette ártatlan gyermekkorára is. Ajkát összeharapta. Nem akart rágondolni. De rá kellett gondolnia, mert egyetlen gyermeke ma járul az Úr asztalához. Kedves gyermeke, ártatlan fia! Ó milyen érzelmekkel gondolhat megtévedt atyjára, aki olyan rossz példát adott, aki fiának örömünnepén a börtön falai között ül! Hogyan emésztôdhetik érte drága felesége! Az oltárnál szeretetet és hűséget esküdött neki s most lám, csak gondot, csak szégyent szerzett neki. Szemét befödte kezével. -- Hej apám, anyám, ha látnátok engem -- nyöszörögte fojtott hangon. Valamikor olyan tiszta, ájtatos voltam, mint a fiam ma s oly boldog is. Mi lett belôlem! Fiam, drága feleségem, bocsássatok meg! Ó ha megváltozhatnám!... Ám az Úr, aki nem jött hívni az igazakat, hanem a bűnösöket, kopogtatott ebben az órában egy szegény bűnös szívén. A jámbor elsô áldozó gyermek imája, saját elsô áldozásának emléke megindították ezt a megkeményedett szívet. A kegyelem befejezhette művét. Láttam, hogy a férfi sírt. Akkor áldottam az isteni irgalmasság működését, kitártam szárnyamat és elrepültem. * * * Egy nagy bérkaszárnya padlásszobájában vézna kis lány feküdt. De nem aludt. Ismertem a gyermeket. Atyját, anyját elvesztette s rokonaihoz került. Szülei azonban bizonyosan jobb szerették volna halva látni, ha elôre látták volna, mily romlott, istentelen környezetbe fog kerülni ártatlan gyermekük. Mert a rokonok gonoszak voltak. Rossz erkölcsök harapóztak el náluk. Majdnem csodaszámba megy, hogy Ágnes tiszta és szeplôtelen tudott maradni köztük. Minden gonosz lepergett róla, mint a víz a hattyú fehér tolláról. Olyan volt, mint a mocsár fölött tenyészô virág. Valahányszor rátekintettem, mindig azokra a bájos, fehér tündérrózsákra gondoltam, amelyeknek gyökerei a lápba mélyednek s mégis tisztán és mocsoktalanul virágoznak, kelyhük a tiszta napsugarat issza. Ágnes nem aludt. Gyönge gyermeki kezeit mellén keresztbe tette és imádkozott. -- Édes Üdvözítôm! Oly boldog vagyok, hogy te holnap hozzám jössz. Te vagy az én egyetlen örömöm. Tudod, itt senki sem ismer téged. Nem szeretnek, nem beszélnek rólad. Mindig csak csúnyákat beszélnek, hogy megijedek és sírnom kell... Drága Jézusom, ha te elôre látod, hogy én valamikor rossz lennék, hűtelenül elhagynálak téged ... akkor, kérlek téged, végy el inkább ebbôl a világból, végy magadhoz a mennybe. Nem akarlak téged elveszteni!... Az égben viszontlátnám jó szüleimet, meglátnám a szép Szűzanyát, az angyalokat és szenteket mind... Itt olyan egyedül vagyok, ott veled volnék mindig ... Édes Üdvözítôm inkább akarok meghalni, mint vétkezni! Azután megint elaludt. Én pedig fölébe hajoltam s megcsókoltam a homlokát. Mert láttam rajta az Úr jelét. Láttam rajta, hogy testvérünk, a Halálangyal le fogja szakítani ezt a tiszta liliomot az égi kert számára, még mielôtt bevégzôdnék az év. * * * Sebes szárnyon szálltam hegyen-völgyön át. Elrepültem abba az országba, ahol minden idôk legborzalmasabb háborúja dühöngött. Szomorú dolgokat látott a szemem. Kedvem lett volna sírva eltakarni a arcomat. Vértôl párolgó csatatereken repültem keresztül. Az ágyuk irtóztató dörgése megrendítette a levegôt. Süvöltve röpdöstek a gránátok s halált és pusztulást küldöttek széjjel. Köröskörül a látóhatár szélén bíbortűzben falvak és tanyák égtek, mint megannyi lobogó fáklya. Az erdôk szélén egy katona állt ôrt állomásán, éjjeli egyedüllétben. Órák hosszat állott itt, kezét szilárdan tartotta puskáján. Feszülten figyelt, kémlelt az ellenség felé. Ellenséget azonban semerre sem lehetett kifürkészni. S így a háború borzalmaiból hazamenekülhettek a fiatal katona sóvárgó gondolatai: drága meghitt otthonukba, atyjához, anyjához, kedves testvérkéjéhez. Lassan megsimogatta kabátzsebét. Levél volt benne, ma érkezett Vilmától, a kis nôvérétôl. A levél lelke mélyéig meghatotta. Egy húrt ütött meg a szívében és az még most is rezgett. Rezgett, csalogatott és hangosan kiáltott a magányos éjszakában. Vilma beszámolt a levélben nagy szerencséjérôl. Fehérvasárnap mehet az elsô szentáldozáshoz! Csak egy hiányzott örömébôl: kedves bátyja, messze van és nem vehet részt rajta. ,,De én nagyon buzgón fogom az édes Üdvözítôt kérni, ôrizze meg az én kedves bátyámat -- írta. -- Kérlek, kedves bátyám, ha lehet, te is járulj fehérvasárnap a szentáldozáshoz. Akkor lélekben találkozni fogunk.'' A levél igen különbözô érzelmeket váltott ki lelkébôl: megindultan gondolt testvérkéjére, de kellemetlen érzés is gyötörte. Néhány óra múlva itt lesz fehérvasárnap. Fehérvasárnap! Mily különösen érintette ez a szó! Ez már mind messze volt mögötte. Nem lett rossz, ó nem! Derék, tisztességes ember maradt. De a vidám diákévekben észrevétlenül eltért a gyermekkora jámbor szokásaitól. Templomba ritkán ment. Szentségekhez még ritkábban. Félt a társai gúnyos nevetésétôl; sokan közülük más vallásúak is voltak. Így aztán lassankint langyos és hideg lett. Végül még az imát is elhagyta s legvégül a hitét is elvesztette. Mikor a háború kitört, az ifjú egyetemi hallgató vidám lelkesedéssel állt a zászló alá. A hazáért harcolni magasztos, szent dolog, így gondolkodott. De arról hallani sem akart, hogy a jó Istennel rendbehozza ügyét, mielôtt a halálveszedelembe indul. Kedvetlenül rázta a vállát s nem vette szívére édesanyja könnyeit és kérelmeit. A levél ropogott a zsebében. ,,Járulj az Úr asztalához'' -- hallotta nôvérkéje kedves hangját a távolból. Kezét homlokára tette. Nehezen lélegzett. És most, mikor magányos ôrségen, fehérvasárnap éjjelén a csillagos éjszakában állott, ágyúdörgés és fegyvercsörgés között, lobogó tűzvészek vérpiros világításában kezdett az Úr szava a lelkéhez szólni. Komoly és mély szavakat szólt hozzá. Ilyen igéket még sohasem hallott, ilyenekre még sohasem gondolt. De még védekezett az Isten szelíd ráhatása ellen. -- Eh mit? -- gondolta. -- Idegessé tett a hazagondolás! Vilma jó kis lány, jót akart. Igazi kis angyal, holnap boldog lesz. De mi az nekem? Ima, templombajárás és más effajta jámbor portéka ... nem nekünk való. Csak a helyemet álljam meg becsülettel. Csak a kötelességemet teljesítsem híven, lelkiismeretesen, a jó Isten azzal megelégszik és megsegít. A királynak hűséget esküdtem! Életemet és véremet adom a hazáért!... Az eskümet megtartom. Ez az igazi férfi-becsület. Isten nem kíván többet. Én nem leszek alamuszi, szenteskedô. Így igyekezett magát megnyugtatni. De a szelíd hang azt mondta benne: -- A királynak hűséget esküdtél. Mondd fiam, nem esküdtél hűséget már korábban egy más uralkodónak? Nem emlékszel már azokra a szavakra, melyeket egykor eskü gyanánt énekeltél: Szent esküt esküszünk, Ó Jézusunk neked, Hogy hozzád hűtlenek, Soh'sem leszünk! Meg is tartottad az esküdet? A hazáért bátran küzdöttél... az Istenért is? Nem tett téged hűtlenné és félénkké a barátaidnak már egy gúnyos arcvonása is? Fiam, így tartod meg szavadat a királyok királyának? Még sokat mondott az a szelíd hang, mely mégis oly hatalmas, hogy jeget olvaszt és sziklát zúz össze. Ez a szív pedig nem volt jég- vagy kô-szív. Csak a langyosság homokja temette be a szent forrásokat, csak a világiasság hamvasztotta el a finom, fehér virágokat. Az ifjú katona leeresztette fegyverét a földre s kezeit a puskacsövön összekulcsolta. Szeme az örök csillagokra volt irányozva, amelyek halványan ragyogtak a tűzpiros égen. Szíve pedig gerjedezett, mikor az Úr szavát leste, mint ahogy a tanítványok szíve lángolt, amikor velük beszélt az úton. -- Holnap -- susogta -- holnap meggyónom a tábori lelkésznél, szentáldozáshoz járulok, mint a kis Vilma... és oly boldog leszek, mint ô! És testvéreim, az én szívem is lángolt az Úr jósága miatt. Mert ô meg tudja találni övéit a háború zűrzavarában és a gránátok süvöltése közt is. És kitártam két karom az ifjú harcos fölött és megáldottam ôt. Azután kibontottam szárnyamat és a háború borzalmaiból az örök békesség hónába szálltam. ======================================================================== Csak egy vízcsepp Nem nagy, nem fenséges dolgokról fogok nektek mesélni -- szólt egy bájos angyal, akinek fényes volt a ruhája, mintha csillogó szivárványból lett volna szôve. Csak egy vízcsepprôl akarok beszélni. Az bizony kicsiny, jelentéktelen dolog az emberek szemében. De Istennek semmi sem kicsiny és igénytelen. Nagy és kicsiny egyforma elôtte. Mind a kettô a mindenhatóságának egy csodája s mindenik a maga nyelvén hirdeti az Isten jóságát. A kis vízcsepp a tengerbôl szállt fel a kék égre sok millió testvérével együtt. Egy fehér felhô felfogadta és vele szállt a messze- messze világba. Átrepült tengeren, hegyeken, folyókon és városokon. És oly sok szépet és pompásat látott, hogy szeretett volna leszállani a földre. De a felhô mindegyre tova lebegett. Egyszer egész napon át egy helyben állt meg a felhô. Éppen egy kolostor fölött pihent meg, amely hegytetôn állott. Az esôcseppecske hallotta a barátok karénekét. Nem tudott mindent megérteni, mégis sokat meghallott belôle. -- Áldjátok nap és hold az Urat! -- énekelték a szerzetesek. -- Minden egek fölötti vizek, dicsérjétek és magasztaljátok mindörökre az Urat. Áldjátok minden záporesô és harmat az Urat! Áldjátok kútforrások, tengerek és folyóvizek az Urat! Hideg és hôség, jég és hó, villámok és felhôk, áldjátok az Urat! Ekkor a vízcseppet csodálat s öröm töltötte el. Hát még a lelketlen teremtmények is magasztalhatják a Teremtôt! Azt mondta a felhônek: -- Maradjunk itt, hadd dicsérjük mi is az Urat! -- Elôbb meg kell látnod, hogyan dicséri ôt az egész föld -- felelte a felhô. És tovább nyargalt erdôk és kacagó völgyek felett. Látta a csepp a magasból, mily szépen zöldelltek a fák és mind a növények. A mezôk virágokkal voltak kihímezve és a virágok mind felemelték a fejecskéjüket a nap felé és ragyogtak és pompáztak csodálatos színpompában, és néma ajkakkal magasztalták az Isten jóságát és mindenhatóságát, hogy az emberek örömére alkotta és olyan szépen feldíszítette ôket. -- Igen -- gondolta az esôcsepp -- az egész föld dicséri az Urat. Éj lett. Az esôcsepp látta a csillámló csillagokat, amint csendes pályájukon keringtek. S mikor megint nappal lett, leveleken és fűszálakon harmat csillogott. Nemsokára rekkenô lett a hôség. Vihar közeledett. Villámok hasították át a fellegeket. Az emberek összekulcsolt kezekkel remegve állottak meg Isten nagysága elôtt. És fény és árny, harmat és dér, hôség és hideg, viharok és fellegek dicsérték az Urat. A kis vízcsepp erre panaszkodni kezdett: -- Csak én vagyok olyan szegény, szerencsétlen, csak nekem nincs mivel dicsérnem az Urat. -- Csacska gyermek -- intette a felhô -- várj nyugodtan, míg megjön az órád. A felhô körútján elérkezett az Óceán fölé. Nagy vihar dühöngött. A hullámok hegymagasságnyira csaptak fel és fehér tajtékok hömpölyögtek. A tenger hatalmasan dörgött és zúgott. Fenséges, dübörgô istendicséret volt a dala. Igen, ,,szelek és tengerek magasztalják az Urat!'' És a vihar szele erôs szárnyaira vette a felhôt és ragadta újra ôrült sebességgel tengerek és szárazföldek fölött. Ezután lassan evezett a felhô tovább. Átúszott az Alpesek fölött, ahol a hegycsúcsokat örök hó és jég fedi. Mily csodálatos pompa! Mily fenségesek ezek a hómezôk! A gleccserek olyanok voltak, mintha egy vadul hullámzó tenger hirtelen jéggé fagyna. És ezek a meredek, merész égbetörô ormok! Hogyan csillogtak és tündököltek a szivárvány összes színeiben. És a nap a jégmezôre sütött. Lavinák dörögtek, vizek zuhogtak a völgybe! Látta a vízcsepp, amint néhány ember felfelé kapaszkodott a hegyen. Minden veszéllyel dacoltak, csakhogy a hegyi táj káprázatos csodáit szemlélhessék. És tisztelettel, ámulattal álltak és hajoltak meg a Teremtô nagysága elôtt. ,,Jég és hó dicsérik az Urat, források és folyamok áldják az Urat.'' Szállton szállt tovább a felhô városokon és országokon át. Egyszer csak igen elszomorodott az esôcsepp s panaszosan mondta: -- Hogyan dicsérhetném én az Urat, hiszen nagyon kicsiny vagyok. Se hangom, mint a madárnak és a harangnak, se színem, se alakom nincsen. Pedig én mégis szeretném dicsérni Ôt. Jó volna áldani és magam feláldozni Neki. De eljött az esôcsepp órája is. A felhô mélyen aláereszkedett egy csodaszép vidék fölé. A föld szomjazott, a virágok fejecskéje lekonyult, az emberek vágyakozva tekintettek fel. Ekkor a fehér felhô megnyitotta ölét és enyhítô esôt küldött a földre. Minden felfrissült és megifjodott utána. Az esôcsepp pedig éppen egy liliom kelyhébe esett, amely csöndes, szép kolostor kertjében díszlett. Hófehér szirmokon pihent. Felnézett az aranysárga virágporra. A porzók úgy nyúltak ki a virágból, mint valami korona. Az esôcsepp megremegett az örömtôl és a várakozástól. Amikor az esô elvonult s a nap felragyogott, mindenféle színben tündököltek az esôcseppek, mint a drágakövek. Két kedves nôvér sétált végig a kertben. Nézd csak, Celesta nôvér -- kiáltotta az egyik -- nézd azt az esôcseppet ott a liliom kelyhében. Úgy ragyog, mint a gyémánt! -- Ó de kedves -- mondta a másik ámulva. -- Vigyük ezt a liliomot a kis Jézusnak, Szerafika nôvér, hadd illatozzék az ô számára. Óvatosan lemetszették a liliomot és a kápolnába vitték. Az Oltáriszentség éppen imádásra volt kitéve. A nôvérek az oltárra állították a liliomot egy kristályvázában, az arany szentségmutató lábához. Itt pihent hát az esôcsepp a liliom kelyhében s telve volt boldogsággal és örömmel. A gyertyák beletükrözôdtek a fényébe, de a kis csepp nem ügyelt arra a pompára, amely körülötte volt. Szakadatlanul fölfelé nézett Urához és teremtôjéhez. Boldog volt. Más lények is dicsérhették és áldhatták az Urat. De melyiknek jutott az a boldogság, hogy az ô közelében maradhatott, szemtôl-szemben idôzhetett vele és lábánál halhatott meg. Végigborzongott rajta a gyönyör; hálával és szeretettel tekintett fel az Úrhoz. Érted leheltem ki most az életemet, Uram! -- suttogta -- elmúlásomban is körötted lebegek ködfátyol alakjában ... Ó boldog halál! A liliom kilehelte illatát és az illat hullámai lassan vitték fel a kis vízcsepp életét a minden élet forrásához. ======================================================================== Halálos szeretet Jertek velem vissza, elmúlt századokba -- szólt most egy bájos, szelídarcú angyal -- tündöklô virágot mutatok nektek az Isten kertjében. Nemes család sarja volt és mint az áldozati gyertya fogyott el, emésztôdött fel az Oltáriszentség elôtt. Halljátok történetét. Régóta küszködött a nemes grófnô a jó Istennel az imádságban, forrón kérte, ajándékozza meg gyermekkel. Nem akarta ô magának megtartani a gyermeket -- nem. A jó Istennek akarta adni, az ég számára felnevelni. Csak abban a szerencsében szeretett volna részesülni, hogy az eget angyallal ajándékozhatja meg. És lám, a jó Isten végre meghallgatta kérését, a Lambertiniek ôsi törzsén új sarj hajtott ki. Elbájolva tartotta az anya a törékeny kis gyermeket kezében. Lelke hálával telt el a jó Isten iránt. Csupa áldozatosság, csupa jószándék volt. Isten ajándékának tekintette gyermekét s a kis lélek elsô gerjedelmeit hozzá terelte. És Imelda, a leányka, növekedett, jámborán, mint egy angyal, kedvesen, mint a vidám napsugár, tisztán, mint harmatos, tavaszi virág. Mikor már akkora lett, hogy gyenge gyermeksége az anyai ápolást nélkülözhette, a grófnô a domonkos apácák kolostorába vitte. A jámbor apácáknak kellett ôt Krisztus jegyesévé felnevelniök. Itt a kolostor szent csarnokában csodálatos szépségben virult fel Imelda lelke. Szíve gyengéd szeretettel lángolt fel az Úr Jézus iránt. Tudta róla, hogy jelen van az Oltáriszentségben. A tabernákulum volt számára a világ közepe. Titokzatos, ellenállhatatlan erô vonzotta mindig a kápolnába. Az oltár elôtt órákat töltött, mint gerle, amely fészkére talált. Csak egy nagy gondja volt. Látta, hogy a nôvérek mindig az Úr asztalához járultak és az angyalok kenyerét, a tiszta lelkek vigaszát, a szüzek királyát fogadták magukhoz. És forró kívánság támadt benne, hogy ô is szívébe fogadja az édes Üdvözítôt. Ostromolta a fônöknôt, hadd részesüljön ô is ebben a szerencsében. De a kérését nem teljesítették. Még sok éve hiányzott abból a korból, amelyet akkoriban megköveteltek. A szerény, alázatos, jámbor nôvérek nem mertek volna ekkora kivételt tenni növendékükkel. Imelda lecsüggesztette fejecskéjét és fájdalmasan panaszolta el bánatát az eucharisztikus Üdvözítônek. Eljött Ô mindenkihez. Csak neki kellett utána csillapítatlanul szomjaznia! Szinte elepedt a vágyakozástól és az izzó szeretettôl. -- Milyen boldog vagy te, kedves nôvér -- mondta gyakran tanítónôjének -- hozzád sokszor jön az édes Jézus. De én ... -- Mélyen felsóhajtott. -- Mondd csak, kedves nôvér, ugye úgy érzed magad, mintha már az égben volnál? Én azt hiszem, bele kellene halnunk a gyönyörűségbe, ha Ô velünk van! Blandina nôvér mosolygott s megcirógatta kedves növendéke fejét. -- Várj csak türelmesen, kedvesem. Még néhány év s azután hozzád is eljön. Ah, ez gyönge vigasz volt, még évekig várni! Imeldát eközben tovább emésztette a vágy és a mondhatatlan szeretet az Úr Jézus iránt. Szeme földöntúli fényben ragyogott. Teste is mindig finomabb és gyengébb lett, mintha átlátszó lepel lett volna csak egy égô lélek számára, amely már mozgatta szárnyait, hogy az ég felé röpüljön. Egy napon megint a szent áldozáshoz járultak a nôvérek. Imelda valahol hátul térdelt és néma sóvárgással nézte a szent cselekményt. Ezek voltak mindig a legfájdalmasabb pillanatok, látni, amint az Úr jegyeseinek szívébe száll. Igen, mindenkihez elment az Úr, csak ôt kerülte el. Kezét dobogó szívére szorította. Forró esdeklésben könnyek patakzottak a szemébôl. Észre sem vette. Hiszen csak egyet látott -- csak Ôt! És most valami csodálatos nagy dolog történt. A pap éppen a következô nôvérnek akarta adni a szentostyát. De az kiröppent az ujjaiból és elszállt. Megrémülve nyúlt utána, de a szent test mindig tovább lebegett. Nagy ijedelemmel ment utána -- egész addig a helyig, ahol Imelda térdelt. Ott a gyermek feje fölött lebegve, állva maradt az Oltáriszentség. A lányka vágyban égô szeme vonta ide a szentostyát. Most pedig boldogan nézett rá. Most megértette a pap a csoda értelmét. Az Úr be akart térni az angyali tisztaságú gyermek szeretettôl égô szívébe! Tisztelettel vette hát a szentostyát és Imeldának nyújtotta. Mindenki ámulattal szemlélte a csodát. Könnyekig meghatva nézték, mint hajtja le imádásra a gyermek a fejét összekulcsolt kezére. Most hát szívében volt az ô szerelmese. Az egész világ elsüllyedt körülötte, vágya teljesedett. A szentmisének vége, a kápolna kiürült. Csak néhány nôvér maradt még vissza, térdepelve imádkoztak. Nem tudtak megválni a csoda színhelyétôl, a gyermek nézésétôl. Imelda még mindig mozdulatlanul térdelt. Áhítatba merült. Bizonyára jámbor társalgást folytatott az Úrral... Soká, soká maradt így. A nôvérek aggódni kezdtek. Nem merték a csodás kegyelemben részesült gyermeket elmélyedésébôl felzavarni. De végre mégis csak -- a gyenge kis testnek sok lesz a megerôltetés, hagyja már abba, evés-ivással erôsödjék, azután majd újra imádkozhatik! Így gondolkoztak a nôvérek s odamentek és fülébe súgták a nevét. Imelda nem hallotta. Csendesen meglökték. Nem adott feleletet. Akkor szeretettel megölelték s kezét elvonták az arcától... és ijedten rezzentek össze ... térdre ereszkedtek ... Imelda meghalt! A szeretet hevétôl meghasadt a szíve. Az Úr karjában halt meg. Belehalt szerelmébe. ======================================================================== Szerencsés utat! A következô angyalnak kéken ragyogott a szeme, mint a tenger. Verdeste ezüst szárnyait s így kezdett szólni. -- Én ugyan felnôttrôl fogok mesélni, de azért az én emberemnek is gyermekszíve és hűséges gyermekszeme volt. Láng Ottó volt a neve és tengerész volt egy nagy óceánjáró kereskedelmi hajón. Tizennégy éves volt, mikor szüleit elvesztette. Tele volt kalandvággyal s nagyon kívánkozott idegen világrészek felé. Hamburgban beállt hajósinasnak s attól fogva mindig hű maradt a tengerhez. Többször körülutazta a világot. Megismerte a földnek valamennyi vidékét és tengerét. Volt Kínában és Japánban. Ismerte Kalifornia aranymezôit, a varázslatos Salamon-szigeteket, Indiát és a Fáraók csodaországát. Látta Ceylon forró égövi pálmaerdôit és Új-Guinea paradicsommadarait. Szárazon és vízen a veszedelmek ezer nemét állottá ki. Egyszer pusztító tájfunba került és hajótörést szenvedett a vad napéjegyenlôségi viharokban. Csak három társával menekült meg a hajóroncsokon. Az ár egy korallszigetre sodorta ôket s majdnem éhen pusztultak, mikor egy arra járó gôzhajó észrevette segély jeladásaikat és megmentette ôket. Igen, Láng Ottó sokat mesélhetett volna, mikor mások példájára hannoveri otthonát néha felkereste. De ezt csak igen ritkán, sokszor csak évek után tette. S olyankor sem sokat mesélt. Nem szeretett dicsekedni. Csendes, magábavonult természet volt. A többi matróz eleget bosszankodott is merevsége és hallgatagsága miatt. A tengerészek mind vidám alakok voltak. A szó könnyen kiszaladt a szájukon, a pénz a pénztárcájukból. Ha a hajó kikötôbe ért és partra szállhattak, a legtöbben nem tudtak okosabbat tenni, csak a kikötôi csapszékekben itták s mulatták el a pénzüket. Olyankor alaposan kitombolták magukat, hogy kárpótolva legyenek a tengeri utak nélkülözéseiért. Láng Ottó azonban más volt, mint a többiek, ô még nem felejtette el jámbor gyermekkorának emlékeit, haldokló édesanyjának utolsó intelmeit. Gyermekkorának földjén úgy állott az elsô szent áldozás napja, mint egy világító torony s ennek a toronynak fénye ragyogta be élte tengerét. Ezért nem süllyedt el a viharokban, ezért nem tehették tönkre az élet zátonyai, örvényei és szirtjei. Partra érkezve mindig elsô dolga volt németül tudó papot keresni és a szentségekhez járulni. Amíg a hajó a kikötôben maradt, naponta elment a templomba. Így szokta meg már gyermekkorában. Hiszen ugyanaz a Jézus, ugyanaz az Oltáriszentség várt rá idegen földön is, mint odahaza. Egyszer öt évi távollét után érkezett meg szülôvárosába. Véletlenül éppen népmisszió volt a városkában. Egy közeli kolostor szerzetesei tartották. Láng Ottó az Isten ujját látta ebben. Az Úr intette ezzel is, hogy készüljön el nagy utazásra, az örökkévalóságba. Ugyan java korában élt s nem gondolt a halálra. De ez nem tesz semmit. Ilyen jó alkalom aligha kínálkozik többé. Mindig jó a tengeri utazás elôtt mindent rendbehozni, -- gondolta Ottó az ô tengerész észjárásával. Az ember nem tudhatja, mi jön. Minden eshetôségre készen kell lenni. Hiszen a tengerészt csak egy ingó palánk választja el a haláltól. Így hát szorgalmasan résztvett a lebarnult arcú, idegen kinézésű matróz a szentbeszédeken s rendbehozta élete sajkáját. Hívd Krisztust élted hajójába Mélységes bizalommal... Ezt a régi egyházi éneket is énekelték egyszer azokban a napokban. És Páter József, egy nyúlánk, sötéthajú fiatal pap megrázó intelmet fűzött az énekhez: ,,... És ha örjöngenek is a viharok és hegymagasságnyira dagadnak is a hullámok és már-már elsüllyed a hajó -- így végezte szavait -- miért csüggednénk? Ha Jézus van a szívünkben, dühönghet a vihar, nem kell félnünk. Átkormányoz ô bennünket a hullámtorlódásokon, az örök béke kikötôjébe.'' Ezek a szavak tetszettek Ottónak, olyan szakmábavágók voltak. Bólogatással fejezte ki tetszését a fiatal misszionáriusnak, aki éppen leszállt a szószékrôl. Az esti ájtatosság után el is ment a plébániára s Páter Józseffel óhajtott beszélni. Meglehetôs nagy pénzösszeget nyújtott át a szerzetes nagy örömére és ámulatára. -- Önöknek van missziójuk a Salamon-szigeteken -- mondotta. -- Arra szántam. Nekem nincs családom. Valamivel hozzá akarok járulni, hogy a vad pogányok az Úr Jézust megismerjék. Úgy gondolom, hogy Ô majd ezért a jó halál kegyelmében részesít, szerencséssé teszi utolsó utazásomat és nem enged meghalni a végsô szentségek nélkül. A pap mélyen meg volt hatva és megilletôdve ragadta meg mindkét kezét. -- Isten fizesse meg -- mondotta. -- Igen, én biztosan hiszem, hogy az Úr önnel lesz, ha az örökkévalóság révébe evez. Hiszen Isten nem hagyja magát nagylelkűségben fölülmúlni. Utazzék bár messze-messze az óceánon, neki van hatalma rá. Ô tudja úgy kormányozni a dolgokat, hogy az ön kívánsága teljesüljön. Isten önnel, kedves barátom! Viszontlátásra az örök haza révében! Még néhány évet utazott Láng Ottó a tengereken. De egyszer eljött az utolsó útja. A forró passzátszelek lázas betegségbe döntötték. Haldokolva feküdt kajütjében. Pap nem volt a hajón. Az orvos feladott minden reményt. De éldegélt még egyik napról a másikra. -- Nem fogok meghalni -- mondotta világos pillanataiban ápolóinak. -- A hajó kormányosa nincs még a hajón. Azt hitték, képzelôdik. Hideg borogatásokat raktak a homlokára. Néhány nap múlva a hajó befutott Brazília fôvárosának, Rio de Janeirónak kikötôjébe. Ez a világ egyik legszebb kikötôje. A nagy beteget szárazföldre vitték s a San-Trinitad kórházban helyezték el. Napokig feküdt eszméletlenül. A kedves nôvérek hűségesen ápolták. Mikor fölébredt, hazai hangok ütötték meg a fülét. Német volt a nôvér, aki ápolta. -- Nôvér ... kérem ... papot! Ez volt az elsô, amit a beteg mondott. -- Jobban van? -- kérdezte a nôvér barátságosan. -- A kérését azonnal teljesítjük, mindjárt jön egy padre. -- Nem, -- kérte a beteg nagy erôfeszítéssel. Nem ide való padrét... német papot... ha lehet. -- Igen, igen, azt mondom éppen -- magyarázta a nôvér -- mi itt minden papot padrénak nevezünk. De van itt a maristák kolostorában egy német atya is, már üzentem érte. Nemsokára jött egy szerzetes. Dicsértessékkel köszönt és résztvevôén hajolt a beteg tengerész fölé, akinek itt kellett meghalnia távol a hazájától. De egyszercsak ámulat ült az arckifejezésére. Hol találkoztam én ezzel az emberrel? Igen ismerôsnek tűnt fel! Kutatni kezdett emlékezetében. Brazíliában? Nehezen. Hiszen csak egy éve volt itt. Bizonyára még a régi hazában! De Láng Ottó is nagy szemeket meresztett a belépô páterre. Ez az elôkelô megjelenés... De hol is látta? Magas, nyúlánk, finom termete volt a fiatal papnak. Nemes homlokát sötét haj vette körül. Sötét szemei melegen és részvevôén néztek. Mégis csak ismeri ôt valahonnan! Valahol... s hirtelen eszébe jutott: hiszen ez József atya, aki akkor otthon a missziót tartotta! Fonnyadt vonásain fény ömlött el. -- Páter! Páter! Ön az? ... Emlékszik még? ... Ugyanakkor a szerzetes tiszta szemeiben is felcsillámlott a megismerés. Mindkét kezét a betegre tette. Most már tudom! -- kiáltotta meghatottan. Ön az, aki olyan nagylelkűen támogatta a missziót, hogy a jó Istent is adósává tette!... Hogyan működik a gondviselés! Nem megmondottam önnek, hogy a jó Isten nagylelkűségben nem hagyja magát felülmúlni? Most teljesítette az ön utolsó kívánságát! Megrázó viszontlátás volt ez! Telve békességgel és vigasszal! A pap nem hagyta el többé haldokló matrózát. Virrasztott és imádkozott vele. Soká nem tartott már. Az örökkévalóság partjáról beragyogott már a fény a betegszobába. Bensôséggel, gyermekded jámborsággal vette magához Láng Ottó a szent útravalót. Most szívében hordta hát Megváltóját! Hallgatva pihent, majd halkan megnyíltak ajkai. Istennel beszélt? vagy valamit mondani akart még? Szeretettel hajolt József atya föléje s megkérdezte: -- Akart még valamit mondani, kedves barátom? Van még valami gondja, vagy nyugtalansága? Fél talán valamitôl? Ekkor felnyitotta szemét a haldokló s gyermekded csodálkozással tekintett papi vigasztalójára. -- Félni? -- susogta -- Miért félnék?... Hiszen ... a kormányos... már... a hajómon van. Szeme megint becsukódott. Halvány arcára átszellemültség fénye vetôdött. Így aludt el az Isten szívén, mint egy fáradt gyermek. József atya megindultan csukta le a halott szemhéját. Könnyezett. -- ,,Hiszen a kormányos már a hajómon van.'' Reménnyel teljes szó! Igen, Jézus a szívében volt s élete sajkáját biztosan kormányozta a béke révébe! ======================================================================== Egy fénysugár A következô angyal szép volt, mint a nap. Szeme mély, mint a tengerszem s valami átszellemült részvét sugárzott belôle. Végignéztem egyszer -- mesélte -- egy fehérvasárnapot a vakok intézetében. Nem tudom, van-e a világon hely, ahol meghatóbb volna az elsô szentáldozás megünneplése. Milyen ellentétek! Mély földi nyomor és magas mennyei élvezet együtt! A föld szempontjából sötét éj a sorsuk, tiszta lelkükbe mégis az jön el, aki világosság a világosságból, aki az Örök Atya fénye, a vakító kegyelmi nap, a jóságos Üdvözítô, aki életében oly sokszor gyógyította meg a vakokat. Ünnepélyes harangzúgás. A vakok intézete elôtt rendezkedik az ünnepi menet, amely a tizenkét szerencsés gyermeket fogja elvezetni a kerti ültetvények között a közeli templomig. Párosával mennek, mindenki a párja kezét fogja. Kedves nôvérek és tanítók vezetik ôket. Oldalt a gyermekek szülei és rokonai vannak, ôk is csatlakoznak a menethez. Mindenki komolyan s bánatosan nézett a vak elsô áldozókra. Egy egyszerűen öltözött asszony keserves sírásra fakad, amikor az ünnepi menet megindul. Az ô gyermeke is köztük van, de nem látja anyját. Szemébôl nem lehet kiolvasni a nagy örömet, mert szegény gyermekének szemei holtak és merevek. Sohasem érezte még át ily mélyen a gyermek szerencsétlenségét, mint ma. Mellette egy elôkelô asszony áll. Az arca halvány, a szenvedés vonásai mélyen vannak belevésve. Szánakozva nézi a síró asszonyt s barátságosan mondja: -- Vigasztalódjék jó asszony! Hiszen a gyermeke ma olyan boldog. Isten sokszor küld ránk súlyos szenvedést, az bizonyos. De mégis meg kell nyugodnunk szent akaratában. Ô tudja, miért teszi. Csak azt nem szabad elfelejtenünk, hogy még sokkal rosszabb is lehetne. Az asszony szomorú pillantást vetett rá. -- Önnek is van gyermeke? -- kérdezte. -- Nem, saját gyermekem nincs. Csak nagynénje vagyok egy kis áldozónak. A szüleivel eljöttem én is. -- Ó -- kiáltott a szegény asszony -- akkor nem is tudja, asszonyom, mi az, egy anya számára milyen fájdalmas érzés, ha a gyermeke vak. Férjem meghalt s egyetlen gyermekem vak. -- Ez akkor kétszeres csapás. De talán még van nehezebb sors is, jó asszony -- mondta a hölgy könnyes szemmel. Én is özvegyasszony vagyok. Nekem is csak egy gyermekem van és az elmebeteg. Tizenöt éves a fiam s elmegyógyintézetben van! Soha nem hallottam tôle azt az édes szót: édesanyám! Soha egy értelmes gyermeki szót. Istenrôl, mennyországról semmit sem tud. A kis Jézus sohasem térhet be a szívébe, mint most ezekhez a vak gyermekekhez. Lássa, ez meg nagyobb csapás! És mégis meg kell hajolnunk Isten szent akarata elôtt. -- Istenem -- sóhajtott az asszony halkan! és csüggetegen szorította meg a beszélô kezét. -- Mennyire sajnálom önt! Igaza van ... többet nem panaszkodom... És visszaemlékezett arra a régi mondásra, hogy selyem és bársony is sok szenvedést takarhat. Együtt haladtak a menet után. Egy öreg galambôsz hajú ember lassan követte ôket. Ez volt Balás úr, az intézet zenetanára. A két asszony mögött állott s meghallotta beszélgetésüket. Ajka fájdalmasan megremegett. -- Vaknak lenni... kemény, kemény kereszt -- mormogta magában. És mégis, ma a vak gyermekek is boldogok. Hiszen ma a legjobb orvos, a leghathatósabb vigasztaló jön hozzájuk. De ha valakinek elmebajos a gyermeke, az még rettenetesebb. A hölgynek igaza volt. Szegény anya!... És mégis van még ennél is nagyobb baj. A tébolyodott gyermek nem ismeri az Üdvözítôt, igaz. De legalább nem is bánthatja meg! Nem vétkezhetik, nem kárhozhatik el, a mennyország biztosítva van számára. Én azonban... az én egyetlen gyermekem lelkileg vak! A lelke tévelyedett el... már oly sok év óta... Ó Uram, mentsd meg ôt! Világosságodnak egy sugarát küldd az ô lelke homályára. Ne engedd, hogy az örök éjszakába zuhanjon ... Mélyen lehajtott fôvel ballagott a templomba. Szomorú töprengésbe merült. Az öreg tanító arcába mély barázdákat szántott a fájdalom. Haja idô elôtt megôszült. Feleségét már régen sírbavitte a fiáért való gond. Pedig az ô Lorándja valamikor jó, ártatlan fiúcska volt. Haj, mikor az elsô szentáldozásra készült, milyen tiszta volt a szíve! De az már régen volt. Kint a káprázatos nagyvilágban megfeledkezett Loránd arról a jámbor nevelésrôl, amit a szülôi házban kapott. Elfelejtette a fehérvasárnap jó feltételeit. Az élet kísértései megkörnyékezték. Az egyetemen úgy járt, mint sokan mások: elvesztette a gyermekkora hitét. S akkor el akarta tompítani a lelkiismeretét, könnyelmű társaságba keveredett. Megízlelt minden bűnös élvezetet, gyűlölte, gúnyolta az Egyházat és az ô szolgáit. A világban volt ugyan tekintélye, elôkelô állása. De a lelke hajótörést szenvedett. Vak volt és tévelyedett. Mennyit búsult az öreg ember eltévedt fiáért. Intette, kérte, esdve kérte, -- mindhiába. Végre is megdühödött Loránd s minden összeköttetést megszakított az atyjával, kikérte magának a gyámkodást és sok év óta elkerülte a szülôi ház táját... Az ünnepi menet megérkezett a templomba. Az áldozáshoz készülô gyermekeket az elsô padokba vezették. Balás úr letérdelt egy padban hátul a templomban. Az orgonát ma egy fiatalabb kolléga kezelte, mert az ô elaggott kezei egy idô óta fölmondták a szolgálatot. A kis templom tömve volt áhítatos közönséggel. Az orgona hangjai ünnepélyesen áradtak szét a templomban. A vakok kara jól be volt tanítva. Négy hangon, csodaszépen énekelték: ,,Jöjj hozzám, Uram Jézus!'' Azután a pap megragadó beszédet intézett a hallgatókhoz s megújíttatta velük a keresztségi fogadalmat. A tizenkét gyermek hangja örömtôl reszketett a feleletkor. Most kezdôdött az áldozat: a szentséges átváltozásnak fenséges pillanata... és azután.... és azután közeledett a boldog pillanat, amelyben az Isten Fia betér a legszegényebb és legkedvesebb gyermekeihez. Az orgona édes dallamokat, gyöngéd égi futamokat játszott. Szem nem maradt szárazon, mikor a vak gyermekeket gondosan elôre vezették s aztán az oltár lépcsôire léptek, hogy a pap kezébôl vegyék magát az angyalok kenyerét, a szegények, betegek és vakok barátját. A templomban az Úrfelmutatás után kis mozgalom támadt. Egy elkésett jövevény kinyitotta az ajtót s mikor látta, hogy a templom tömve van, a küszöbön maradt, megállott a bejárat félhomályában. Úgy látszik, egyenest a vonatról jött, még utiruhában volt, táskával a kezében. Magas termetű, fiatal férfi volt. Szeme hidegen, gôgösen nézett, szinte kissé gúnyosan. Az elôkelô idegen úrban, aki türelmetlenül és unatkozva állott, bizonyára senki sem ismerte volna fel Balás Lorándot. ,,Uram nem vagyok méltó'' -- játszotta most az orgona szelíd hangon. A fiatalember fölemelte a fejét. Olyan sajátságosán érintették ezek a hangok. Mint régi, meghitt emlékek az elmúlt gyermekkorból... Szinte könnyesek lettek szemei. Talán az atyja játszott? Oldalt nézett, az orgona felé. Nem, az emelvényen idegen ült. Dr. Balás Loránd az állomásról egyenesen hazament, jövetelérôl senki sem tudott. A szolgálólány nem ismerte. Csak annyit mondott az idegen úrnak, hogy Balás úr a templomban van. Loránd nem akart egyedül otthon maradni, ahol minden a halott édesanyjára és rég letűnt gyermekkorára emlékeztette. Inkább elment, hogy a templom elôtt várakozzék atyjára. De az istentisztelet nagyon soká tartott. Megunta a várakozást. Belépett. Kissé meglepte, hogy elsô áldozáshoz járulnak ott benn, hozzá még éppen a vak gyermekek... Fehérvasárnapra nem gondolt. Minél tovább nézte, annál kellemetlenebbül érezte magát. Nem szívesen gondolt vissza elsô áldozására, mert akkor ô is... nem, nem gondol vissza korábbi dolgokra ... Nyugtalanul jártatta tekintetét a templomon végig. Végre megtalálta atyját. Egészen hátul, alig pár lépésnyire tôle. Mélyen lehajtott fejjel térdelt. Loránd bensejét hirtelen égetni kezdte valami. Milyen fehér lett az atyja haja és törékeny a termete! És ô volt a bűnös benne... ô, az egyetlen gyermek! Anyja meghalt... atyját aggságba kergették a gondok... Évekig nem törôdött a szüleivel. Haragudott rájuk, hogy nem hagyják békében örökös kéréseikkel és intelmeikkel. Elkerülte szemrehányó tekintetüket, sóhajukat, könnyeiket -- s járt a maga útjain. S ezek az utak valóban nem jó utak voltak! Bensejében valami furcsa, kínos érzés, szinte bánatféle gerjedt fel, amikor az életét végiggondolta. De hogyan is történt? A közönséges úton csúszott le ô is, mint olyan sokan. Elôbb csak langyos volt. Azután jöttek a rossz barátok, hitetlen iratok. Hozzájárult a maga gôgje is. Kevélységbôl nem vetette alá magát az Egyház tekintélyének. Egy Istentôl messze származott társaság hízelgett neki s bomlasztó tanokat csöpögtetett belé. Mindez gyorsan lehúz az örvénybe egy fiatal embert, akit semmi sem tart. Már mélyre jutott. Szóval és tollal gúnyolta mindazt, amit korábban szentnek tartott. Persze amellett nem érzett bensô megnyugvást. Ellenkezôleg -- a lelke legmélyén sohasem hallgatott el egy halk, intô, szemrehányó hang. Utóbbi napokban különös volt, hogy annyit kell atyjára gondolnia s rég elkerült hazájára. Végül is halk honvágy ébredezett benne. Ha egyszer hazautaznám ...? Utolsó éjszaka atyjáról álmodott. Koporsóban látta ôt. Mélyen megrendült. Ha az öreg ember tényleg meghalna? -- Egyedül, elhagyottan egyetlen fiától? Ez a gondolat megrémítette. Mohón elôkapta a menetrendet a polcról, megnézte, hogyan indulnak a vonatok -- s egész korán haza utazott szülôvárosába. Dr. Balás feleszmélt álmodozásából. Az orgona elhallgatott, egyszerre mély csönd támadt. Körülötte mindenki térdre borult s mellét verte. Az oltár elôtt állt a pap, szent ostya volt a kezében. Háromszor csendültek át a csendességen az ezüstcsengôk és az alázatos, áhítozó szavak: ,,Domine, non sum dignus,'' Uram nem vagyok méltó! Dr. Balás egymaga maradt állva. Még ott állt mereven, fejét is magasra tartotta. De mikor most a szent ostyára tekintett, végigborzongott rajta valami s térdre kényszerítette. Maga sem tudta, miért... Mereven bámult az áldozó vak gyermekekre. Lassan, tapogatózó léptekkel, összekulcsolt kézzel járulták az Úr asztalához. Arcukon a bensô boldogság átszellemültsége tündökölt. Néhánynak könny csordult ki kialudt szemébôl. Egy kis lány felfelé szegzett fejjel, tágra nyílt szemgolyóval tekintett a szent ostyára. Mintha annak a mennyei dicsôségébôl várt volna egy sugarat szegény, világtalan, fénytelen szemeibe. Mintha azt akarta volna mondani: ,,Édes Jézusom, én nem láthatlak téged. Hiszen vak vagyok. De te nézz reám .... nézz az én szemeimbe... egyszer ezek meglátnak majd téged az örök fényességben!'' A jelenlevôk majdnem mind sírtak. Balás Loránd is mélyen megilletôdött. Ezek a gyermekek súlyos sors alatt nyögtek, örök éjben éltek, ki voltak zárva a fény, a ragyogás, a szín birodalmából, a jó Isten világának minden szépségébôl. És lám, mégis boldogok voltak, mert Istent hordták szívükben! Mi volna az ô életük, az ô jövôjük Isten nélkül, a szent áldozás vigasza nélkül? És ô? Neki egészséges a szeme. Van mindene, amit csak nyújthatott neki az élet. Gondolt-e valaha is arra, hogy azt a jó Isten önként adta neki, hogy másképp is történhetett volna! Megköszönte-e ezt valaha? Nem arra használta-e fel Isten ajándékait, hogy velük sértse meg ôt?... És egykor -- egy fehérvasárnapon -- ô is oly ájtatos, oly ártatlan fiúcska volt! Akkor ô is boldog volt, leírhatatlanul. De most... Arcát kezébe rejtette. Lélekben újra az oltár elôtt látta magát. Ott térdelt szentelt gyertyával a kezében. Hallotta az ünnepélyes hűségeskü szavait, a hit, remény, szeretet, az áhítat imádságait! És újra érezte az elsô szentáldozás mennyei boldogságát! És látta a szülôk örömtôl ragyogó arcát, mikor megölelték.,. Istenem, mi lett a fogadalomból? Hogyan tartotta meg?! Lelkileg lett vak. Téves utakon járt az örvény felé. Ujjai között két nehéz könnycsepp folyt le. Ebben az órában a jó pásztor kopogtatott az eltévedt bárányka szívén. Úgy meghatották szívét a mai élmények, hogy nem zárkózott el többé a kegyelem hívó szava elôl. Sokáig maradt térdelve Balás Loránd, büszke fejét mélyen meghajtotta, arcát két kezébe temetve. A szent ünnepélynek vége lett. A templom kiürült. Még csak az öreg zenetanár térdelt a helyén. Bizonyosan sok kiesdeni valója volt még attól, aki a szíveket úgy kormányozhatja, ahogyan akarja. Loránd látta, hogy többször kendôjével törli a szemét. Kitalálta, mily szándékra imádkozott atyja. Végre felkelt az öreg úr. Lóránd a templom elôcsarnokába ment, hogy ott várja be ôt. Az aggastyán fel sem tekintett, fáradt léptekkel akart elhaladni az idegen mellett, mikor egyszerre ezek a szavak ütötték meg a fülét: ,,Atyám, én vagyok, a te fiad... Atyám, bocsáss meg!''... És érezte, hogy fia átkarolja ôt. -- Loránd ... Lorándom ... dadogta örömtôl izgatottan -- haza ... haza jöttél? ... Igen, atyám, hazatértem, hozzád... és Istenhez. Egy fénysugár esett a lelkembe -- megismertem lelki vakságomat és tévedéseimet. Elsô szentáldozásom boldog emlékezete felismertette velem. Kivezette atyját magával, leültek a sétatéren egy padra, ott elmondott neki mindent. Boldogságtól áradozva ölelte át az öreg ember. Istennek legyen hála, hogy éppen ma vezetett téged hozzám -- mondotta megilletôdve. Fehérvasárnapon, a gyermekeink elsô áldozása napján. Még ma is tesz ô csodákat, megvilágítja a lélek szemeit -- ô, a jó pásztor, a világosság a világosságból, az örök igazság és szeretet! ======================================================================== Ugyanabban az órában Újra fölemelte szavát a fehérvasárnap angyala. A hangja oly kellemesen csengett, hogy mindenki elragadtatással figyelt rá. -- Hallgassátok csak tovább, kedves testvéreim, még valamit akarok mesélni. Egy kedves kis lánykára gondolok most. Ott lakott egy szôlôvel befuttatott falusi tanítólakban s vigasza volt édesanyjának a nehéz idôben. Mert az apának el kellett hagynia feleségét, gyermekét s 53 kis tanítványát. Háborúba vonult. Kovács tanító hetek óta nem írt már. Felesége és leánya nagyon sokat aggódtak érte. -- Imádkozzál, gyermekem -- intette az anya mindig újra -- imádkozzál, hogy a jó Isten megvédelmezze apát. A gyermeki lélek imádsága áttör a felhôkön. És megint elmondták szokás szerint a fájdalmas olvasót. -- Anyus -- mesélte késôbb Hedvig -- ma láttam a boltban a papírkereskedés kirakatában egy szép képeslapot. Egy anya volt rajta, amint a székben ült és éppúgy szomorkodik, mint ahogy te szoktál, anyuskám. Három gyermek állt körülötte, összekulcsolt kezekkel. Olyan ájtatosan imádkoztak. A kép alatt volt egy szép mondás is: Imádkozzatok, kedves gyermekek! Háború van most, irtó fergeteg. Halál fenyeget apát és fivért. Imádkozzatok gyôzedelemért! Az anya mélyet sóhajtott. -- Igen, gyermekem -- mondotta remegô hangon -- ma százezer anya érzi ezt az aggodalmat szívében. A jó Isten oltalmazza, meg derék, bátor katonáinkat. Fehérvasárnap majd imádkozzál erre a szándékra. -- Ó anyus, hát csakugyan mehetek a szent áldozáshoz fehérvasárnap? - - kiáltotta a kis Hedvig örömmel. -- A plébános úr azt mondta, várjuk meg, mit ír édesapa; hátha ô is jelen akar lenni elsô áldozásunkon. -- Tudom, kicsikém. De apus oly régen nem írt már -- mondta az anya és újra sóhajtott. -- De azt hiszem, ez az ô kívánsága is, habár még csak kilenc éves vagy. Holnap megmondhatod a plébános úrnak. Ezen az estén könnyű szívvel ment Hedvig aludni. Csupa öröm és hála volt a lelke. A legkedvesebb kívánsága teljesül! Fehérvasárnap ifjú szívébe száll az édes Jézus! Az isteni gyermekbarát, a jóságos, aki magához hívott minden fáradozót és búval terheltet! Ó, hogyan fog akkor édesatyjáért imádkozni! -- Ah, miért is van atyja olyan messze! Hiszen mennyivel szebb volna, ha ezen a napon a gyermekek áldozása után a szülôk is az Úr asztalához járulnának. Milyen jó volna, ha apa, anya tanúi volnának nagy szerencséjének és részt vennének örömében! Ó, az a szerencsétlen háború! Igen, sokat kell imádkoznia! Hiszen az imakönyvben az van a jó Istenrôl, hogy a ,,küzdelmek és gyôzelmek Istene.'' Ô elveheti a szenvedô hazáról a háború ostorát. És a boldogságos Szűzanyát a béke királynôjének hívjuk. Ó, hát segítsen rá, hogy a háború tűzvésze hamarosan kialudjon és a béke zászlai lengjenek. -- Kedves Istenanya -- imádkozta Hedvig áhítattal -- tárd ki palástod édesapám fölött és fogd fel vele mind a golyókat! Vidám és mégis aggódó gondokkal aludt el a kis Hedvig. Másnap vidám izgatottsággal jött haza az iskolából. -- Anyus, anyus! Vizi tanító úr levelet kapott apától -- kiáltotta már az ajtóból, szinte berontva. Vizi tanító úr régi kollégája volt Kovácsnak. Rég nyugalomba vonult már, de most, hogy a háború kitört, újra felajánlotta szolgálatát a hazának s Hedvig atyját helyettesítette. -- Apa üdvözli mind a gyerekeket. Azt üzeni, hogy legyenek jók és szorgalmasak, tanuljanak jól és imádkozzanak szépen. Mi is biztosan nemsokára kapunk levelet, mert jelzi éppen, hogy nekünk is írt és reméli, hogy mind a két levél megérkezik. Hedvig nagy örömében nem is engedte szóhoz jutni anyját. Csak most vette észre, hogy az ô arca is örömtôl sugárzik. -- Igen, gyermekem, már meg is jött a kedves levél -- mondta Kovácsné megindultan. Apának könnyű sérülése van a kezén. Nem tudott maga írni, de mégsem akart minket nyugtalanítani. Hiszen ô olyan gondos. Meg azután a postán hosszú ideig fennakadás volt. Ezért nem kaptunk oly régóta írást. Gyere be a szobába, felolvasom apa levelét. Könnyes szemmel olvasták mindketten a harctérrôl jött levelet. Sok szeretet, hűség, nemeslelkűség és Istenben való bizalom beszélt belôle. ,,És én óhajtom, hogy az én kis Hedvigem fehérvasárnap elsô szentáldozáshoz járuljon'' -- volt a levélben. ,,Persze én is szeretnék jelen lenni. Ez bizony nektek is, nekem is áldozat, hogy leánykám életének legszebb napján édesapja hiányzik. De, hogy egy esztendôt várjon? Nem! Mikor volna jobban szükségünk az ártatlan gyermekek imádságára, mint most? Ajánlja fel a kis Hedvig elsô szent áldozását értem, meg a hazáért, bátor, hôs seregünkért, amely életével és vérével védi a drága hazát. Aztán fogadja magába minél gyakrabban az édes Üdvözítôt. Ez majd megéri azt a hiányt, hogy fehérvasárnap nem lehetünk együtt. Talán Istenben mégis találkozhatunk, mert, hacsak lehetséges, ezen a nagy napon én is a szentségekhez járulok. Az én kis Hedvigem eszközölje ki nekem az Úrnál ezt a kegyelmet...'' A gyermek szeme könnyben úszott. -- Édesanyám! Milyen szépen ír apa! -- sóhajtotta. -- Igen, igen, megteszem. Érte ajánlom fel szent áldozásomat és a katonákért, akik védelmeznek bennünket és édes hazánkat. És imádkozom, hogy édesapa is a szent áldozáshoz járulhasson. Te és én itt... ô ott. Meghatva ölelte keblére az anya gyermekét. Kovács Hedvig számára megkezdôdött most az elôkészület ideje. Igaz, hogy a nagy nap komoly, súlyos, háborús idôre esett. Mégis messzirôl keresztül ragyogott így a fájdalom és aggodalom komor felhôin annak a fényes napnak a tavaszi fénye, amely a háborúban is megtartotta földöntúli ragyogását. A kis Hedvig tudta, milyen szerencse vár reá. De azt is tudta, milyen feladatot rótt rá atyja. Neki kellett közbenjárónak lennie az édes Üdvözítônél. Imádkoznia kellett a hazáért, a vitéz seregekért. Kis áldozatokat kellett hoznia köszönetképpen azokért a nagy áldozatokért, amelyeket kinn a fronton hoztak a hazáért. Arról volt szó, hogy ,,hűséggel viszonozza a hűséget.'' Most hát meg kellett tisztítania szívét a hibáktól, fölékesítenie gyermeki erényekkel, hogy a seregek ura szívesen jöjjön hozzá és teljesítse kérését. És Hedvig komolyan vette a dolgot. Azelôtt könnyen fölfortyant benne a pulykaméreg; most azonban szelíd lett és engedékeny. Többször talán gondatlan, rendetlen és kapkodó volt. Ezentúl édesanyjának nem lehetett panasza rá. Nap-nap után ott térdelt a kislány az esti szürkületben a tabernákulum elôtt és imádkozott: ,,Édes Jézus, nemsokára hozzám jössz. Édesapám nem lehet itt... De azért térj be hozzá is azon a napon!...'' Szívesen mondta el azt az imádságot, amelyre a tanító úr tanította. A misekönyvbôl való ez, mondta a tanító úr. Hedvig leírta magának, mert meg kellett tanulni könyv nélkül és a szentmisénél imádkozta: ,,Isten! Te széttiprod a háborúkat. Te legyôzöd hatalmas védelmeddel azokat, akik a benned remélôket támadják. Ó, segíts szolgáidnak! A te irgalmasságodat ostromoljuk, hogy ádáz ellenségeinket legyôzhessük és szüntelen hálaadással dicsérhessünk téged a mi Urunk Jézus Krisztus által, aki veled él és uralkodik mindörökkön örökké. Ámen.'' Esti imánál pedig verses imádságot mondott el édesanyjával együtt egy fehér kis verseskötetbôl: Valaki messze, messze van, Felé száll szívem szüntelen. Kezem imára kulcsolom, Úgy kérlek téged, Istenem! Megvédelmezni a hazát Bátran és híven síkra szállt. Ha bomba robban szerteszét, Vészbôl vezesd ki életét! Ha csendben áll ôrt ôrhelyén, Ha gránáttűzben áll szegény, Ha vér fedi a harcmezôt, Te lásd meg, óvd meg s hozd meg ôt! A hetek gyorsan múltak. Egy-kettôre megjött a nagy ünnep. A hűséges anyai szemekbôl hullottak a könnyek Hedvig fátyollal, koszorúval ékesített szôke fürtjeire. A gyermek is sírt. -- ,,Ó anyus, az édesapa...'' -- többet nem tudott szólni. -- Hozd még az áldozatot, kedvesem -- suttogta az anya. Imádkozzál, hogy az Úr ma az ô szívébe is szálljon! És most ne gondolj másra, csak Uradra, Üdvözítôdre -- és örülj! A gyermek megvigasztalódott. Forró szeretetben dobogott a szíve a pillanat felé, amely vágyódását csillapítani fogja. Komolyan és összeszedetten ment anyja kezét fogva az iskolába s onnan a többi gyermekkel ünnepi menetben, harangzúgás és orgonaszó közben a templomba. Megkezdôdött a legszebb földi ünnep. Szebb, mint egy király koronázása, szebb, mint a legpompásabb gyôzelmi ünnep. Egy óra sem telt bele s már betért az Úr kedveltjének tiszta szívébe. Kovács Hedvig, a jámbor gyermek, túlontúl boldog volt. Szíve remegett a boldogságtól. Jézus, az édes Jézus volt nála! Most semmit sem tagadhat meg tôle! -- Jézus -- fohászkodott -- az édesapám... hiszen tudod! Térj ma az ô szívébe is... Jézus, édes Jézus...'' És érezte, hogy az Úr teljesíteni fogja kívánságát. * * * Ugyanaznap történt. Fehérvasárnap napja felkelt az alacsony halmokon. Népfölkelôk és ifjabb katonák vonultak el egy gránátokkal felszaggatott, elhagyott csatatéren. Mindenütt óvatosan szimatoltak fedezékek után. A lövészárokból jöttek. Éppen felváltották ôket, hogy néhány pihenô napjuk legyen a harcvonal mögött. Rendesen éjszaka történt a fölváltás. Az ellenség különben könnyen észrevehette volna ôket. De ma megkéstek a fölváltók. Heves srapnelltűzbe jutottak volna, azért egy órai kerülôt kellett tenniök. Irtózatos volt látni az elhagyott csatateret. Mindenütt mély gránátlyukak, mindenfelé magányos és tömegsírok. Tört fegyverek, hátizsákok, hüvelyek hevertek köröskörül. Köztük véráztatott ruhadarabok. Itt-ott szalmával fedett helyek, amelyeken a sebesülteket kötözték. Véres kötôszerek hevertek a földön. A leégett házak szomorú látványt nyújtottak. És mindezek fölött a halál hallgatása! Némán haladtak tovább a katonák; éhesen és halálra fáradtan. Hirtelen megállt Kovács tanító, a népfölkelô és kinyújtotta karját egy kis domb felé. Összelövöldözött kápolna állt ott félig romba dôlve. -- Öt nap elôtt még ép és sértetlen volt a kápolnai -- mondotta fájdalmasan. Az ellenség lövöldözése borította lángba. -- Bizonyosan repülôk voltak és bombát vetettek rá -- gondolta barátja, Böröcz Károly népfölkelô. Látni a repedéseken. -- Mi lett az Otáriszentséggel? -- ez a sejtelem hirtelen ijedelemmel villant át a tanító agyán s ki is fejezte aggodalmát. Volt velük egy fiatal, alig 19 éves önkéntes, Bedô Imre, aki éppen akkor került ki a kis szemináriumból. Most egészen elsápadt. -- Csak nem volt benn a Legfölségesebb? -- mondta nyomott kedvvel. -- De alighanem -- felelte a tanító. A mi tábori lelkészünk még húsvétkor itt mondta a szentmisét. A katonák többször jöttek ide csendes imára. A szent ostya benn volt, öt nap elôtt magam is imádkoztam; az egyszerű, dísztelen oltár elôtt, mielôtt még a lövészárokba mentünk volna. Menjünk fel és nézzük meg! A katonák nagyobb része vonakodott. Ki voltak merülve, nyugalom után sóvárogtak. -- Eh, a szentostyák már biztosan meg vannak mentve -- mondották. Most csak gyertek. De Kovács tanítót valami csodálatos érzés odavonzotta. -- Ki tudja? -- mondta kételkedve. Hátha a tábori pap éppen egy távolabbi csapattestnél volt és akkor kapott parancsot az indulásra. És a parancs: parancs; akkor visszamaradni nem lehet! Nem, meg kell gyôzôdnöm a dologról! Ki tart velem? Böröcz, Károly és Bedô Imre azonnal jelentkeztek. A többiek tovább vonultak. Hárman tehát üggyel-bajjal felkapaszkodtak a domb lejtôjén és a kápolnához értek. Igen, felülrôl kellett a bombának lecsapnia. Egy hatalmas robbanás vetette szét s borította lángba a falakat. Csupasz, kormos omladékok... A torony még állott. Mint fenyegetôen fölemelt kar, nyúlt a levegôbe. Törmelékek, romhalmaz, megszenesedett padok fölött hatoltak a templom belsejébe. Szomorú látvány tárult eléjük. A kórusnak egy része még megvolt, de a színes ablaküvegek mind be voltak törve. Maga az oltárasztal szintén megmaradt, azonban az építménye a tabernákulummal együtt egyetlen egy romhalmazban hevert a földön. Itt lakott-e még az Úr, amikor a szerencsétlenség történt? A tanítót félelem fogta el. A többit megelôzve lázasan kutatott az omladékok között. A többiek buzgón segítettek. Az oltár közepe, egy hatalmas, fára festett kép, ferdén feküdt egy romhalom fölött. Fölemelték s íme!... Mind a hárman csaknem egyszerre kiáltottak fel s térdre borultak. Az összezúzódott tabernákulum volt alul! A nagy áldoztató kehely kigurult, fedôje a súlyos esés következtében lepattant, a benne levô három ostya kiesett s a földön hevert. Törmelék és pusztulás között az ég és föld királya! Kovács egy könnyet törölt ki szemébôl. Böröcz fohászkodott, mintha valami fojtogatná. A fiatal kispap összekulcsolta a kezét és megrendülten, mégis átszellemülten nézte a megható látványt. Egy darabig imádkoztak. De most mit tegyenek? Magukkal vigyék? Nem, azt nem szabad. Papot hívjanak? Errefelé híre sem volt papnak. Itt hagyják? ... arra gondolni sem lehet! Azon-felül a falak is leszakadhatnak minden percben! -- Pajtások, mondjátok, mit tegyünk? -- kérdezte a tanító. Böröcz Károly tétován hallgatott. A fiatal önkéntes szerényen mondta: -- Ha... ha talán... ha óvatosan... -- Megakadt. -- Nos? -- Úgy gondolom ... vízbe tehetnénk. Akkor feloldódnak a színek és eltűnik a szentségi jelenlét... akkor megóvjuk mindenféle tiszteletlenségtôl. -- Borzongva nézett le a fehér ostyákra, amelyek fehéren és szeplôtelenül pihentek a porban. -- Kinek volna bátorsága az Urat a kezével érinteni? -- mormogta azután és új gondolata támadt. Fölállt, keresett, kutatott. Végre is talált a romok között néhány gyertyatartót és viaszgyertyát. Ezeket meggyújtotta és a szent ostyák mellé tette. Az Üdvözítô ne maradjon fény nélkül. A tanító gondolkodva nézte az ifjú készülôdését. Egyszerre pompás sugallata támadt... sápadt, pirult izgalmában. Istenem ... hátha a te ujjmutatásod volt ez! -- Barátaim -- szólalt meg reszketô hangon -- én tudok valami jobbat. Vízben feloldani! Nem. Azt nem tudnám megtenni... -- Nem ám -- egyezett bele Böröcz is -- megfullasztani... -- Bajtársak -- kezdte újra Kovács-- ma fehérvasárnap van. Ugyanebben az órában ezer és ezer gyermek térdel otthon és elsô ízben fogadja szívébe az égi királyt. Az én gyermekem is köztük van, az én kis Hedvigem ... -- Elhallgatott. A megindultság erôt vett rajta, kezével a szeméhez kapott. -- Igen, igen -- mormogta Böröcz Károly és bólintott maga elé -- még két év és az én kis fiacskám is odaér. De akkorra béke lesz ... béke... S az önkéntes tiszta, fiús arca csendesen felragyogott, mert saját elsô szentáldozására gondolt. -- Én nem lehetek otthon -- folytatta a tanító. Mégis kedvem lenne legalább itt, az ellenséges földön a szentáldozáshoz jutni. Szerettem volna kislányommal egy napon megáldozni s már szomorú voltam, hogy nem találok módot rá. És most, barátaim ... nem különös? Hárman vagyunk itt, -- mind a hárman hívôk és hívek az Egyházhoz ... húsvétra meggyóntunk... és ... és három szent ostya van itt... A másik kettô rámeredt. Kitalálták, mit akart mondani. -- Azt... -- a derék Böröcz dadogott -- hja hát, szabad ezt? De Bedô Imre, a fiatal kispap örömmel kiáltott fel: -- Hogyne! Megüljük fehérvasárnapot! Szabad! Az elsô keresztények haza is vihették magukkal a szent ostyát... Most megragadó jelenet következett. Kovács tanító a tabernákulum belsejében keresett egy darab gyolcsot, vagy selymet. Homokos, piszkos kezével csak nem érinti meg a szent ostyát... nem, nem! Azután mind a hárman letérdeltek és imádták a Szentséget. Kovács tanító elmondta a Confiteort s a kispap felelt. Még felindították magukban a bánatot és a hit, remény, szeretet, alázat és vágy gerjedelmeit. És aztán ... A tanító ujját fehér selyembe csavarta és mélyen meghajolva, a tisztelettôl szinte megborzadva vette fel a szent színeket a földrôl. Társainak nyújtotta, mint egy pap s utoljára maga is magához vette. És az Isten angyalai jelen voltak ennél a megrázó fehérvasárnapi szentáldozási ünnepélynél. Az Úr meghallgatta a jámbor Hedvig imáját. Ugyanabban az órában, amelyben a drága kedves hazában az ô szívébe szállt Jézus, betért atyjához is ellenséges földön, elhagyott csatatéren, szétlôtt kápolnácskában! Forró hálaadást végzett a három katona s azután lejöttek a dombról. A fehérvasárnap napja már ragyogott a kék égen. Egy pacsirta örömujjongással vágott neki a tavaszi levegônek. A sírok között, a pusztulás fölött már fűszálak sarjadoztak és százszorszépek nyitották ki szemérmesen a kelyhüket. Az élet gyôzött a halál fölött. Egy elpusztult major közelébe értek. Kovács tanító egy kopár cserjérôl viruló, hófehér virágba borult kökényágat tört le. Betette imakönyvébe a mai felejthetetlen fehérvasárnap emlékére! ======================================================================== A füstölgô mécsbél Gyakran tapasztaltam, testvéreim -- mondta most egy komoly, szelíd, mély nézésű angyal -- hogy egy jól végzett elsô szentáldozás döntô volt az egész életre; sôt áldását rásugározta egészen a késô öregkorra. Nem egy lélek felejti el ugyan a világi zajban szent feltevéseit és járja a bűn útját. De a nagy nap emléke világító fáklyája marad, amely sohasem alszik ki. Mint nap ragyog gyermekkora egén. És egyszer, a bűn éjében, mikor már minden csillag kialudt, erre az egyre esik a lélek tekintete. És az emlékezet csillaga visszavezeti ôt Istenhez, az Oltáriszentséghez, mint ahogy a betlehemi csillag a napkeleti bölcseket is a jászolhoz vezette. Éppen egy ilyen lélekrôl mesélek nektek, akit az Úr, a jó pásztor szeretete fehérvasárnapon vezetett vissza. A templom ünnepélyesen volt díszítve. Telve volt örvendezô és meghatott emberekkel. Az oltár elôtt térdeltek azok a szerencsések, akikhez ma volt elôször eljövendô az ég Ura. Az agg plébános éppen most fejezte be buzdító beszédét, a keresztségi fogadalmat megújították s most hangosan és ünnepélyesen hangzott a gyermekszájakból a dal: ,,Keresztségi fogadalmam híven megôrzôm én'' ... Néhány felnôtt velük énekelt, vagy titkon könnyet törölt ki szemébôl, ha saját, régmúlt, ártatlan ifjúságára gondolt. Hátul a templomban az oszlopokhoz támaszkodva, a gyóntatószéktôl félig elfödve, állott egy férfi. Arca betegesen halvány, ruhája lerongyolódott. Még jó, hogy mélyen a sarokba húzódott, így senki sem ügyelt rá. Máskülönben még felismerték volna egyesek a ,,vörös Bencét'' s megijedtek volna. Mert a vörös Bencétôl mindenki félt! Kilenc év elôtt zsandárok vitték a városi börtönbe, mert a gazdag Hordós feljelentette egy véreskimenetelű veszekedésért. Akkor megesküdött Bence, hogy bosszút áll Hordóson és mindazokon, akik ellene tanúskodtak! Azonban nem jött vissza. Többet nem hallottak felôle. A faluban senki sem tudta, mi lett Bencével. Mert alig hogy kiszabadult, egy rossz barátja elcsábította. Betört vele s nagyobb pénzösszegeket lopott. Elfogták és újra bebörtönözték. Tél idején eresztették ki a fogságból. Éhezve és dideregve kóborolt a vidéken. Akkor bosszút lihegve gondolt Hordósra. Igen, bosszút áll rajta, házát, pajtáját fel fogja gyújtani. Koldulva jutott el hazáig. Tegnap érkezett meg. Ezen az éjszakán kint aludt. Miseidô alatt akart a Hordós házához lopózkodni. Nem tudta, hogy fehérvasárnap van. De távolról zászlókat látott lobogni a házakon és hallotta az ünnepi harangzúgást s hirtelen elnehezedett a szíve. Elment a nyitott templom mellett. Senki sem volt ott. Mindenki az iskolához sietett, hogy az ünnepi menetet kísérje. A hontalan embert most hatalmas érzés vonta a templomba. Oly rég nem volt már bent! Félénken lépett be s egy sötét zugot keresett magának. Most ott állt. Szíve tele keserűséggel és dühvel, úgy nézte az elsô áldozó gyermekek bevonulását. Tiszták voltak, szent örömöt sugárzott az arcuk. Bence figyelt a pap megragadó szavaira, hallotta a keresztségi fogadalom megújítását. ,,Keresztségi fogadalmam híven megôrzöm én'' -- zúgott a templomon végig. Feje lekonyult. Lelkében hangok ébredeztek, amelyek régóta szunnyadtak. Valamikor ô is ott térdepelt az oltár elôtt. Akkor még boldog, ártatlan gyermek volt! Akkor ô is megesküdött, hogy állani fogja a szent keresztségben tett fogadalmát, szeretni fogja Krisztust, derék, jó keresztény lesz ... Megtartotta-e az esküjét? Akkor olyan derék fiú volt -- hogy is történhetett, hogy a bűn útjára került? Csak úgy, ahogy az ilyesmi történni szokott. Apja-anyja egymásután gyorsan elhaltak. Bence akkor felmondott Hordósnak, akinél eddig szolgált. Félórányira tôlük volt egy gyár. Ott többet fizettek. Oda állt be munkásnak. Hiába intette a plébános, aki mindig nagyon szerette. Pedig a szabadság, a könnyen szerzett pénz nem hoztak áldást Bencére. Hamarosan rossz barátokra tett szert. Azokkal ivott, kártyázott, tivornyázott, könnyelmű csínyekben vett részt. Isten, vallás, papok, felsôbbség fölött csak gúnyolódtak. Bence kezdetben néha ellenszegült. De nemsokára félni kezdett gúnyos nevetésüktôl. Lassankint egészen elhidegült vallási kötelességei iránt. S ettôl fogva a kísértônek könnyű dolga volt vele. A férfi mélyen sóhajtozott ott a templom sötét zugában. Hja, ha az anyja nem halt volna meg, ô sem süllyedt volna ennyire! Nem az anyja vezette-e éppen ezen a napon, fehérvasárnap a templomba? Ebben a templomban keresztelték, itt vette magához az Úr testét és milyen boldog volt! Ah, az édesanyja! Mint ölelte át a nagy nap elôestéjén! Mint áldotta meg és mondta neki: ,,Fiam, maradj mindig olyan jó, jámbor, mint ma vagy! Maradj hű! Ne felejtsd el ezt a napot! S ha a késôbbi életedben mégis eltévelyednél, gondolj elsô szentáldozásodra s térj meg a jó pásztorhoz, aki az elveszett báránykát is örömmel veszi ölébe'' ... Miért csak most jutottak eszébe ezek a szavak? Igen, ô messze tévedt az útról! Ha édesanyja tudná, min töri a fejét... Hirtelen arca elé tette két kezét mély szégyenkezésében. Úgy érezte, mintha elhagyná minden bosszúvágy és minden keménység és keserűség. A templomban tovább haladtak a szent cselekmények. Az orgona játszott. Elhangzottak a szép elôkészületi imák. Jött az Úrfölmutatás. Mély csend. Ezüstcsengôk csilingelnek. Minden térd mélyen meghajol. Mindenki imádja az Isten Fiát, aki a pap kezében van. Ekkor az a szegény ember ott a háttérben szintén letérdelt és a mellét verte. S újra imák és énekek következtek. Aztán alázatosan és epedve; zengett az ének: ,,Ó Uram, nem vagyok méltó, hogy bejöjj hajlékomba.'' -- Ó Uram, nem vagyok méltó -- mormogta a vörös Bence. Nem, nem volt méltó rá. Nem érdemli meg, hogy Isten megbocsásson neki! Nem tud jó ember lenni többé. Túlságosan mélyre züllött. Nem térhet vissza többé. Az ének azonban tovább folytatódott: ,,Hanem csak egy szóval mondjad és meggyógyul az én lelkem.'' ,,Csak egy szóval mondjad.'' Mint vigasztalás és remény hullottak ezek a szavak a szívébe. Ha Isten megbocsátana neki? Hiszen a latornak is megbocsátott a kereszten!... A jó pásztor szívesen veszi ölébe az elveszelôdött báránykát. Jézus nem oltja ki a füstölgô mécseket! ,, ... És ha késôbb mégis eltévednél az útról, térj vissza, térj vissza!'' -- mondta boldogult édesanyja elsô szentáldozása napján. Érezte, hogy forróság futja el szemét. Elsô szentáldozásának fénye még nem aludt ki egészen lelkében. Egy gyönge szikrácska pislogott még, abból még világító láng lehet! Hatalmasan feléledtek benne élete legszebb napjának emlékei. Azt súgták fülébe, hogy még minden jóra fordulhat, csak Istenhez kell térnie. Ezüst csengés keltette fel fájdalmas tűnôdésébôl. Megint térden állt mindenki. Feltekintett. Látta az ôsz plébánost, ô keresztelte, ô nyújtotta neki az elsô szentáldozást. Most az oltárnál állt, balkezében az arany kelyhet fogta, jobbjával szentostyát tartott fölötte. Édes orgonaszó mellett sorjában léptek az oltárhoz fiúk és lányok. Kezük összekulcsolva, örömtôl, vágytól és boldogságtól reszketve fogadták a pap kezébôl az élet kenyerét, az angyalok királyát, a világok Urát... Hosszan, hosszan nézte ezt a jelenetet az elbocsátott fegyenc. Két nehéz könnycsepp lassan gördült végig csontos arcán. Észre sem vette. Sóhajtás fakadt fel a szíve mélyébôl. Kezét arcára szorította s többet nem látott, nem hallott abból, ami körülötte végbement. * * * Ugyanaznap délben történt. A galambôsz plébános éppen befejezte ebédjét. Székébe ült, hogy kissé kipihenje magát. A hosszú reggeli ünnep erôsen elôvette az öreg urat. Lehunyta szemét, de az álom csak nem akart jönni, öröm, és bánat töltötte el szívét, örült, hogy annyi ártatlan gyermeklelket vezetett az Üdvözítôhöz. Búsult, ha a jövôre gondolt. Mi lesz ezekbôl a gyermekekbôl? Mily sokan térdeltek már fehérvasárnap az Úr asztalánál -- tisztán, romlatlanul, telve szeretettel és a legjobb feltevésekkel... és mégis, mivé tette ôket az élet! Igaz, a legtöbben becsületesek maradtak. De néhányan, ó, néhányan hajótörést szenvedtek. Itt van a Kapa Márton, vad verekedô lett belôle. Ott van a Tima János, aki mindenét elitta és a családját nyomorba döntötte. Ott a Pék Anna, aki annyi botrányt okozott. És még néhányan mások... Egy a javítóintézetbe, egy a dologházba került. Egyet pedig, a vörös Bencét, a fogházban kellett viszontlátnia! És éppen Bencét, aki valamikor olyan derék fiú volt! De persze a rossz társaság... A plébános akkoriban, mihelyt értesült az ítéletrôl, rögtön meglátogatta ôt a fogházban s a szívére beszélt. De a szegény fickó el volt keseredve és vadulva. Hallani sem akart megtérésrôl. Mennyit imádkozott érte azóta a plébános! Vajon a világ melyik részén kóborol most? Talán lezüllve meghalt? A jó plébános elôvette olvasóját és elkezdett imádkozni. Kérte a jó Istent, hogy a mai napon áldozók hűségesek maradjanak. Felajánlotta olvasóját a régiekért is, akik a jó útról letértek, hogy a jó pásztor újra visszavezesse ôket és új tűzre szítsa a szívükben lappangó parazsat, amely talán még nem aludt ki. Végre szemei lezáródtak. Kint csengettek. A zajra felébredt. Hallotta is, amint az öreg Borbála mondotta: -- Nem, ma nem lehet. A plébános úr nagyon fáradt. Jöjjön vissza holnap. A plébános rögtön fölemelkedett és merev tagokkal ment az ajtóhoz. Nem, senkit sem szabad elutasítani, aki segítséget keres. -- Ki van itt, Borbála? -- kérdezte. A folyosó félhomályában egy embert látott. -- Jöjjön csak, jó ember -- folytatta, és visszament a szobába. -- Nos? kérdezte barátságosan, mikor az ajtó bezárult s a látogató zavarodottan állva maradt. Mi terheli a szívét? Beszéljen csak nyugodtan. -- Plébános úr -- dadogta a férfi -- hát nem... nem ismer ... már? ... Bámulva nézett rá az öreg úr. -- Nem ... nem tudom ... Ön emlékeztet valakire ... -- Az ablak felé fordította s közvetlen melléje lépett. -- Istenem! -- kiáltotta aztán meglepôdve -- hiszen Ön ... hiszen te vagy a Csiga Bence! -- Ijedten rogyott székébe. A meglepetés túlságosan nagy volt. -- Igen, az vagyok. Az, aki évekig ült a fogházban -- mondotta. -- Az, aki elzüllött csavargó lett s haza jött bosszút állni. -- Bence -- kiáltott a plébános remegô hangon. -- Szegény fiú, mi lett belôled? Pedig valamikor olyan derék, olyan jámbor voltál! Ezelôtt tizenhét évvel -- emlékszel még? Gondolj csak erre a napodra! -- Plébános úr -- mondta Bence rekedten -- ma reggel a templomban voltam... és ... visszagondoltam elsô szentáldozásomra ... és ... boldogult édesanyámra... és... -- Leborult a pap térdeire. -- Ha még van idô ... ha még nem késô ... -- A kemény férfi sírt. A plébános megfogta mindkét kezét és erôsen megszorította. -- Fiam, Isten hozott! -- kiáltotta bensôségesen és az ô szemében is megjelentek az öröm könnyei. -- Akkor hát mégis meghallgatta a jó Isten, amit érted imádkoztam. A jó pásztor ma hazavezetett téged -- az elsô szentáldozásod emlékezete által! A repedezett nádszálat nem törte össze, a füstölgô mécsbelet nem oltotta ki. A gyönge kis tüzet új lángra élesztette, hogy megvilágítsa és felmelegítse a lelkedet és beleragyogjon jövô életedbe! Neki legyen dicséret s hódolat mindörökké! ======================================================================== Galambszárnyak Megint megcsendült a fehérvasárnap angyalának hárfaszerű hangja. -- Örökre felejthetetlenek lesznek nekem, testvéreim, azok az események, amelyeket fehérvasárnapokon tapasztaltam. De a csillagok sem egyformák; vannak ragyogóbbak és halványabbak. A fehérvasárnapok közt is éltem át olyanokat, melyek mélyebben hatottak meg és eltörölhetetlenül vésôdtek a lelkembe. Egy ilyen fehérvasárnapról fogok most mesélni. Sok-sok éve múlt már, de még mindig magam elôtt látom azt a kedves gyermeket, akit már akkor mélyen a szívembe zártam. A kis Walter Imre atyja orvos volt egy rajnamenti városkában. Volt valami finom, érintetlen tisztaság a gyermek vonásaiban. A lelke angyali tisztaságú volt. Gyöngéd fehér szárnyai voltak. Egy ideig azt hittem, hogy azok a szárnyak egyszercsak elviszik ôt a földrôl az ég boldog virányaira. A fiúcska egészsége ugyanis gyenge volt. Többször súlyosan meg is betegedett. De az édesanyja imái küszködtek a jó Istennel. -- Hagyd ôt életben, Uram! -- esedezett könnyek között -- ha ez a te akaratod! Nem magamért, hanem a te nevedért! Hogy tehessen még valamit a te dicsôségedre, abban a munkakörben, amit szántál neki. Ha szíve szent sátorod felé vonzódik, szíves örömest fogom feláldozni neked elsôszülöttemet. Ha más pályán működik a te országodért, akkor is boldog leszek. Csak add vissza az életnek az én édes gyermekemet! S Isten meghallgatta könyörgését. A Halálangyal nem kapott felhatalmazást a tiszta virág letörésére. Imre meggyógyult, vidám s mégis elmélyedô fiúvá serdült. Jámbor, szorgalmas volt, szíve nyitva minden szép, jó és nemes számára. Szelíd kedélye miatt mindenki szerette. Már gimnáziumba járt. Tanárai nagyon dicsérték képességeit. Dr. Walter büszke is volt fiára. Remélte, hogy egyszer majd derék orvos lesz s folytatja apja hivatását. Az édesanya nem szólt bele semmit. Szeme szeretettel csüngött a gyermekén. Csak derék, nemesszívű ember váljék belôle! Majd akkor Isten megmutatja a maga idejében azt a hivatást, amelyet neki szánt. Már korán tudta Imre az égiekre irányítani a szívét. Legszívesebben a nagy szentek történetét olvasta, akik fölülmúlták a világot és nagyot tettek az Isten országáért. Ô is álmodozott ugyan, mint a többi gyermek, messze csodaországokról és nagy tettekrôl. De nem indiántörténeteken, kalandokon és fantasztikus eseményeken kapkodott. Azok csak feltüzelik az agyat s képtelenné tesznek az igazi munkára. Nem. Walter Imre arról álmodozott, mily szép és magasztos dolog volna, misszionáriusnak, hithirdetônek lenni, kivonulni messze pogány országokba, megvinni a pogány négereknek az örvendetes hírt az Isten országáról. Megváltani a lelküket az ördög bilincseitôl. Igen, az az igazi hôsiesség: földiekben szegényen, kereszttel a kezében, csak Istenre számítva elônyomulni a forróövi ôserdôkbe, a vadon gyermekei közé! Imre szíve lelkesen dobogott, ha ezt maga elé képzelte. Anyja egyszer magával vitte a közeli nagyvárosba. Egy Jézus Szíve-misszionárius tartott elôadást. Elmondta, hogy működött a sötét Afrikában. Imre lelkesülten figyelt! Új világ nyílt meg szemei elôtt. Szeretett volna mindjárt be is állni. De ah, hiszen még csak gyenge gyermek! Elôadás után meglátogatta édesanyjával a kis missziós kiállítást, melyet a másik teremben rendeztek, hogy felkeltsék az érdeklôdést a missziók iránt. Mi minden látnivaló volt ott! Lehetett ott látni templomi szereket, amelyeket városi hajadonok készítettek a misszió számára, színes ruhácskákat néger gyermekek részére. De a csillogó selymeknél és színpompás öltözeteknél is jobban tetszett neki az a rengeteg tárgy, amit a misszionáriusok Afrikában gyűjtöttek. Voltak itt hatalmas lándzsák, széles kardok, éles kések, hegyes nyilak. Iszonyat futotta át arra a gondolatra, mi minden kárt okoztak már ezek a gyilkoló szerszámok a messze Afrikában. S mellettük nagyszerű pipák, nádfurulyák, elefántcsont-fuvolák és sajátságos zeneszerszámok, amilyeneket még sohasem látott. Érdekesek voltak az ékszertárgyak is, amelyeket rézbôl, vasból, üres gyümölcsbôl és magvakból állítottak elô. Hát még a furcsa edények és szövetek és a különbözô elmésen kigondolt szerszámok! Nagy fényképeken látta a fehérruhás missziós papokat, amint dolgoztak, fát vágtak, házat építettek, gyermekeket oktattak és az ôserdôben szentmisét mondtak. Ó, ha ô is ebben a szép országban lehetne! Igen, ha késôbb ô is misszionárius lenne s egy ilyen szegény istálló-templomocskában a szegény feketéknek az édes Jézusról mesélhetne! De ni, a terem sarkában egy állványon, Jézus Szíve szobor állt. Elôtte két néger figurát látott. Az egyik eléggé fel volt öltözve, olvasót hordott a nyaka körül. Kezeit összekulcsolva vidám pillantással nézett fel Jézus Szívéhez. Ez keresztény volt. A másik oldalon térdelt egy szegényes köténybe bújtatott néger gyerek. Arcát szomorúan rejtette kezébe. Ez jelképezte a pogányságot. Vonásaiban, tartásában benn volt a pogányság minden vigasztalansága és kétségbeesése. A fiú fogékony és lágy szívére felejthetetlen hatással volt ez a megható szobrászmű. Ezeken a szegény gyermekeken segíteni! Elvenni tôlük a pogányság sötét éjjelét! Ezentúl buzgón olvasta Imre a Jézus Szent Gyermeksége füzeteit. Részvéte a szegény pogány gyermekek iránt mindegyre nagyobb lett. Tiszta kék szemébôl vágyat lehetett kiolvasni. Mintha tekintete, gondolata a messzeségben járna. Múlt az idô. Imre az elsô szentáldozáshoz járulhatott. Akkoriban még tizenkét éves koruk elôtt nem áldozhattak a gyermekek. A vágyak évei voltak ezek a jámbor gyermekek számára. Figyelte az idôsebb gyermekeket, akik már részesülhettek ebben a nagy örömben. Most azonban az ô számára is közeledett a nagy nap. Egyik napon hittanóráról jött haza. -- Anyus, anyus! -- örvendezett -- már készülünk az elsô szentáldozásra. Mennyire örülök neki! Még három hónap, aztán itt van a boldog óra! Ó anyus, most aztán jól neki kell látnom a készülésnek! Mire az édes Jézus hozzám jön, a szívemnek egészen tisztának kell lennie! Szeme csillogott. Az anya gyöngéden megölelte. Azt gondolta magában, hogy Imre már most olyan, mint egy kis angyal. De azért csak annyit mondott: -- Igen, gyermekem, így van rendjén. Nem tehetsz elég sokat, ha meggondolod, milyen nagy vendég érkezik hozzád. -- És én akkor angyalkád leszek -- kiáltott örömmel a kis Cilike -- liliom lesz a kezemben, meg koszorú a fejemen. Izgatottan futott el a képeskönyvéért. -- Ilyen szép angyalka leszek -- mondotta büszkén s odatartotta testvérének a könyvét, amelyben egy szép angyal volt lerajzolva. -- Olvasd el Imre, ami alatta van -- kérte. Mosolyogva vette kezébe Imre a könyvet és olvasta: Elmondom mostan, kedves gyermekek, Mily szép és kedves az angyalsereg. Mint mikor földünk tavasz látogatja, Úgy tündöklik az angyalkáknak arca. A szárnyuk ragyog, mint hold ezüst fénye, A szemük tiszta s olyan kék a mélye. Aranyhajukon virágkoszorú, Arcuk és szívük sohse szomorú. Az éjeket űzik a nappalok: Az angyalarc mindig fényben ragyog! -- Én is angyalka leszek -- csacsogta közbe a kis Dóra. Szárnyam lesz, aztán elrepülök messze, az égbe, a testvérkémhez ... -- Te még nagyon kicsiny vagy, Dóri -- oktatta Cilike fontoskodva kis húgát. Ha egyszer megint fehérvasárnap lesz, te is lehetsz angyalka! S a kis Dóra meg volt elégedve. Most Imre számára nagy, sejtelmes idô következett. Csupa vágyakozó várakozás volt. Tele volt a szent kegyelem csodáival, alázatos imádsággal, forró fáradozással, hogy a legkisebb hibáit is megjavítsa. És soha gyermek nem követte készségesebben a kegyelem hívó szavát, mint Walter Imre. A szent közelség lehelete ült arcvonásain. Sokszor úgy rémlett, mintha fényes kör övezné tiszta homlokát. Vágya mindegyre nagyobb és nagyobb lett. ,,Ki ad nekem szárnyat, mint a galambnak, hogy repüljek és megnyugodjam?'' Ezt az idézetet akkoriban olvasta Imre s szívének szava járása, vágyainak kifejezôje lett. Sohasem ment ki az agyából. Ó ki ad nekem galambszárnyakat, hogy Jézushoz repüljek? -- ez volt forró könyörgése. A nagy nap megjött. Mélyen, ünnepélyesen, ékesen zengtek-zúgtak a harangok. Soha, soha, még karácsonykor, még a gyôzedelmes húsvét napján sem zengett annyi ujjongás és örvendezés a harangok szavában, mint ma. Az áldozó gyermekek ünnepi menete lassan vonult fel az iskolából a templomig. Elôl mentek a papok ünnepi díszben, sok-sok ministránssal. A nagy kereszt, amit a menet élén vittek, csillogott a napfényben. A selyemhímzésű lobogókat lengette az enyhe reggeli szellô. Fehérruhás ,,angyalkák'' csapatja pálmaággal, liliommal vette körül a szerencsés gyermekeket. Az egyházi énekkar azt a régi, híres dalt énekelte, amely már a szülôknek is régi ismerôsük volt. Engedjétek hozzám jönni A kedves gyermekeket. Bizony mondom, mennybe jutni Csak gyermekszívvel lehet, Így szólt áldást adva rájuk Az égi gyermekbarát, Így intett szívtisztaságra: Értsétek meg szent szavát! S a harangok csengtek-bongtak, zúgtak-búgtak. Nem egy felnôtt szeme borult könnybe, mikor a kiválasztott gyermekek boldogságtól kipirult arcát, bensôséggel lehajtott homlokát, összekulcsolt kezeit látta. Felzengett az ének második szakasza: Szent örömmel jönnek ôk ma És borulnak kebledre, Szűz vágyukban, szerelmükben Teljék szívednek kedve. Szállj szívükbe, áldd meg ôket, Nyugtasd fejük szíveden, Ôrködj, hogy a szívük, mint ma, Mindig oly tiszta legyen! A templomkapú tárva volt. Az oltárra lehetett látni. Sok gyertya vette körül. Ragyogtak, mint a csillagok. Az oltár mindkét oldalán pálmák emelkedtek, tavaszi virágok illatoztak. A menet a küszöbre ért. Most az orgona vette át, hatalmas bugással az elôbbi ének dallamait. A harmadik szakaszt énekelték. S azután következett a gyakran látott -- örökön új, örökön emlékezetes jelenet, amelynek párja nincs az egész esztendôben. A szentbeszéd alatt mély csend uralkodott. Mikor a keresztségi fogadalom megújításáról volt szó, remegô gyermekhangon csengett bele az ünnepélyes csendbe a vallomás: ,,Hisszük... ellene mondunk...'' A hűségesküt az oszlopok és a boltozat visszhangozták. Az angyalok is tanúi voltak. Sôt az Úr is az Oltáriszentségben hallotta az esküt és elfogadta. Walter Imre szemét a szentségtartóra szegezte. Mintha el akart volna merülni mélyen az Üdvözítô kedves, hűséges szemeibe. Szíve lángolt a szeretettôl. -- Jézus ... Jézus ... -- Többet nem tudott suttogni, sem gondolni. Szívének minden dobbanása, minden érverése a szeretetnek egy-egy gerjedelme volt. Lelkének csakugyan galambszárnyai nôttek és úgy szállt Jézus felé: a vágy, a szüzességi tisztaság galambszárnyain. Mint álom, múlt el a szent cselekmény, a felajánlás, az átváltozás. Mintha messzeségbôl szálltak volna felé a gyermekek feleletének a hangjai. Az orgona zúgása is mintha égi magasságból folyt volna le. És most... most... millió láthatatlan angyal imádta most porba borulva az Urat, vagy nézett leküzdhetetlen sóvárgással oda. Ebben a pillanatban szerettek volna mind földi gyermekekké válni... A föld, úgy tűnt fel, visszatartja a lélegzetét, mert újra megtörtént a szeretet felfoghatatlan, megmérhetetlen csodája: az Úr átadta magát a pap felszentelt kezébe, hogy kicsiny, fehér ostya alakjában kerüljön a nagy kegyelemben részesülô gyermekek nyelvére. Betért a szívükbe és lakást vett bennük. Imre szinte megborzongott a tisztelettôl. Végtelen öröm zsongott át a szívén és megremegtette. Körülötte elsüllyedt a világ. Jézus nála volt s ô Jézusnál. A gerlice megtalálta fészkét: gyermeklelke Jézus szívére simult. Olyan sok volt a mondani-, kérnivalója. Alig lett kész vele. Sokat kért és nagy dolgokat. Nemcsak magának, hanem kedvesei számára is. Az Úr szereti a nagylelkűeket. Szent elhatározásokat tett, csendes ígéreteket mondott. S végül ott volt az a nagy dolog, amely a szívét szorongatta! Annyi szent félelemmel, csüggedéssel, csodálkozással gondolt rá mindig. Szíve talajában mint nemes mag volt elrejtve ez a gondolat és most az Úr szent jelenlétében gyôzelmesen hajtott ki a napvilágra, mint egy virág. Az Úrnak akart szolgálni, testben, lélekben tisztán. Pap akart lenni -- misszionárius. Szerencsésebb volt, mint sok millió pogány. Azok szegények a sötétségben, a halál árnyékában ültek s hiába vágyakoztak az Úr után. De nem, még csak nem is kívánkozhattak utána, hiszen egyáltalában nem is tudtak róla! De a lelkük halhatatlan, Isten képmására teremtett lelkük sóvárgott az örök fény felé. Szegény kicsiny pogány gyermekek! Hát hibájukon kívül meghaljanak szomorú állapotukban -- elpusztuljanak nyomorban és éjben? Sohase ismerjék meg az édes Üdvözítôt? Sohase tudjanak a boldogságos Szűzrôl? Sohase fogadják szívükbe az Urat? Talán kitagadott gyermekek ezek a szegények? Nem. Az Úrnak áldozatos lelkek kellenek, akik országát terjesztik. Az afrikai négerekért is meghalt Jézus, legyenek ôk is Isten gyermekeivé. ,,Az aratás sok, de a munkás kevés'', panaszolta fel maga az Úr. És Walter Imre, a tizenkétéves áhítatos gyermek életének legszentebb és legboldogabb órájában egészen a mindenség Urának szentelte magát. Felajánlotta neki életét, hiszen ô atyja azoknak a szegény, tévelygô népeknek is, akik még nem voltak egy akolba gyűjtve. Kiesdette tôle a papi, a hithirdetôi hivatást. És az Úr megáldotta ôt. Teljesítette kérését. Elfogadta áldozatát. Homlokát megjelölte azzal a láthatatlan jellel, amelyet csak az angyalok tudnak elolvasni, amely így szól: Ego miles Christi. Én Krisztus katonája vagyok. És lelke galambszárnyai ettôl fogva csak szűzi magasságokban szálltak. Nôttek, erôsödtek, hogy egyszer átrepülhessék az Óceánt. * * * Sok év telt el azóta. A végtelen Óceánon büszke hajó szelte a hullámokat. Fehér tajtékbarázdákat vont maga után. Delfinek és repülôhalak vonultak utána. Játszadoztak a habzó hullámokban. Éjszaka volt. Csak a kormányos, meg a szolgálattevô és ôrködô matrózok voltak ébren a hajón. A többiek elaludtak. Volt talán néhány nyugtalanul verô szív is az alvók között. Talán egy aranyat, gyémántot szimatoló kereskedô. Talán egy kalandor, akit csalogatott az ismeretlen. Talán voltak, akik Európában rosszat tettek és most bajjal és sötét bűnnel terhelten idegen földön akartak új életet kezdeni. Volt azonban az utasok között egy, aki magasztos gondolatok között virrasztott. Egy misszionárius. A hajó karfájánál állott s a déli ég csillagpompájára nézett. A Dél csodálatos kereszt-csillagzata tündöklô fényben ragyogott. Imre atya összekulcsolta a kezét. Nagy vagy te, Uram és csodálatosak a te műveid! Még nagyobb a te szereteted. Dél csillagainál szebb Betlehem csillaga, amely felkelt a pogányok megvilágítására. Uram, vágyaim célpontja közel van már! Hajóm sóvárgásaim földjére ér. Uram, neked ajánlok fel mindent. Kezedbe teszem le szándékomat, működésemet, szenvedéseimet. Áldj meg engem! Adj erôt és bátorságot! Lelke kitárta szárnyait és átrepült a vadon fiaihoz, akinek világosságot akart vinni. A reggel felvirradt. Bíborban, aranyban ragyogott. Ilyen ragyogó pompájuk csak a délszaki hajnaloknak van. És íme, egészen távol a szemhatáron a tengerbôl szürkéslila sáv tűnt fel. -- Föld! Föld! -- ujjongtak. S mire a nap delelôre ért, az utasok bámuló szeme elôtt terült el Afrika erdôs partja. A tengerparton fehér házikók álltak. Fölöttük magas pálmák lengették fényes koronájukat. A déli nap erôs, zavartalan fényt árasztott a szép képre. A misszionárius a hajó szélén állt s áldásra tárta ki karját. -- Üdvözlégy, te szegény föld! Te lész az a legelô, amelyein Krisztus báránykáit vezetni fogom. A szemnek ugyan paradicsomi szépségben ragyogsz és tündökölsz. De mégis sötét vagy, mert az Oltáriszentség napja nem ragyog benned, mert a gyermekeid a halál árnyékában ülnek. Ragyogjon föl neked minél elôbb Jézus Krisztus, az Úr, az Ostya fénye, a világosság a világosságból! * * * És ismét telt-múlt az idô. A széles Kongo-erdôben egy tisztáson kis kápolna állt. Szegényes volt és dísztelen. Ágakból és tömésföldbôl készült. Lombok fedték. Egyszerű oltár állott benne. Valamikor egy európai falusi kápolnácskában túlságosan szegényesnek találták. De az Üdvözítô nem vetette meg a szegényes lakást legszegényebb gyermekei közt. A vadak szemei pedig gyönyörködéssel csüngtek rajta. Fehérvasárnap volt. Imre atya, az áldozatos misszionárius állt az oltár elôtt. Anyanyelvükön szólott fekete áldozóihoz, akik ma elôször járultak az Úr asztalához. Nemes vonásai már nélkülözést árultak el. De ma szent öröm dicsôítette meg ôket. Emberfeletti fáradalmakon és munkákon ment át. Néha már-már szinte ellankasztották a szárnyalását, de ma végre az ô zsengéit vezethette az Úr elé. A fekete gyermekeken fehér ruhácska volt. Az ô szemükbôl is öröm és boldogság sugárzott. Lángoló áhítattal fogadták szívükbe az Urat. A bôrük színe ugyan fekete volt, de kis lelkük fehér lett és a keresztség tisztaságában ragyogott. Fehérvasárnap, fekete Afrikában: Páter Imre számára a legszebb boldogság napja volt. Lelkének galambszárnyai új lendülést kaptak, új erôt éreztek. -- Uram! -- imádkozott e nap estéjén, mikor kunyhójába tért -- mindent Érted! Add, hogy dolgozhassam, szenvedhessek, áldozatot hozhassak Érted! Csak Hozzád juthassak közelebb! Csak lelkeket adj nekem, Uram, lelkeket! Egyszer azonban, ó Uram, ha majd napi munkám beteljesedett, olts szárnyat szívemre, hogy az örök hazába szárnyalhassak. Jézus Szent Szíve, örök halmok kívánsága! Add, hogy hazaröpülhessek, mint a galamb a fészkébe és megnyugodhassam szárnyad árnyékában! ======================================================================== Zárószó Mikor az utolsó angyal befejezte beszédét, halk hajnali szellô támadt s odavitte a mandulafák és liliomok illatárját. És íme keleten csillogott már az új nap hajnalpírja és beletükrözôdött a Genezáreti tó égszínkék tükrébe és ragyogott, mint az olvasztott arany. Ekkor a fényes szellemek mind felemelkedtek. S a fehérvasárnap angyala így szólt: -- Lássátok, testvéreim, virrad a nap. Itt az óra, amelyben az Úr csodáit újra szemlélhetjük. Rajta tehát, szálljon kiki arra a helyre, amelyet az Úr kijelölt neki! Örül a lelkem, ha megint közeledni látom az ártatlan gyermeklelkeket a szent vendégséghez. Az isteni szeretet fénye visszatükrözôdik a tiszta gyermekszemekben. A fehérvasárnap fénye tovább fog ragyogni a lelkemben örökön, örökre! Az angyalok erre kitárták szárnyukat és hegyeken, völgyeken és tengereken át elrepültek az emberek lakóhelyeihez. Lehetett is látni, amint egy fehér felhô ragyogva szállott a levegôben. A városokban és falvakban mindenfelé harangozni kezdtek. Zászlók lobogtak, fiatal berkenyefák lengették fátylaikat a reggeli szélben. Tavaszi virágok illatoztak. Fénykévék lövelltek át a levegô mély kékségén. Csodálatos fényességben emelkedett fel a nap. A fehérvasárnap.