Kérjük, az itt következô részt (314 sor) ne törölje ki, ha ezt a file-t továbbadja. Köszönjük. ======================================================================== A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár Isten hozta a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárban, a magyarnyelvű keresztény irodalom tárházában! A Könyvtár önkéntesek munkájával mindenki számára elektronikus formában terjeszti Isten Igéjét. A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár bemutatása ------------------------------------------------ Célkitűzés ---------- A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár (PPEK) célja az, hogy mindenki számára hozzáférhetôvé tegye a teljes magyarnyelvű katolikus egyházi, lelki irodalmat elektronikus formában. A lelkipásztori munka támogatása mellett elôsegíti az egyházi kutatómunkát, könyvnyomtatást és az írott, magyar keresztény értékek bemutatását, megôrzését, terjesztését. A könyvállomány mindenki számára ingyenesen rendelkezésre áll az Internet hálózaton keresztül. Egyházi intézményeknek és személyeknek postán is elküldjük a kért anyagot. Állomány -------- Minden szabadon másolható, szerzôi jogvédelem alá nem esô egyházi és vallási vonatkozású kiadvány része lehet a Könyvtárnak: a Szentírás (többféle fordításban), imakönyvek, énekeskönyvek, kódexek, pápai dokumentumok, katekizmusok, liturgikus könyvek, teológiai munkák, szentbeszéd-gyűjtemények, keresztutak, lelkigyakorlatok, himnuszok, imádságok, litániák, istenes versek és elbeszélések, szertartás- könyvek, lexikonok, stb. Irányítás, központ ------------------ Központ: St. Stephen's Magyar R.C. Church 223 Third St., Passaic, NJ 07055, USA (Az Egyesült Államok New Jersey államában levô Szent István Magyar Római Katolikus egyházközség) Levelezés: Felsôvályi Ákos 322 Sylvan Road Bloomfield, NJ, 07003, USA Tel: (973) 338-4736 Fax: (973) 338-5330 e-mail: felso@comcast.net A Könyvtár használata, a könyvek formája ---------------------------------------- Ebben az elektronikus könyvtárban nincs olvasóterem, hanem a szükséges könyveket ki kell venni (vagyis ,,letölteni''). Letöltés után mindenki a saját számítógépén olvashatja, ill. használhatja fel a szöveget. A hálózaton keresztül böngészni, ill. olvasni drága és lassú. A saját személyi számítógép használata a leggyorsabb és legolcsóbb, a könyv pedig az olvasó birtokában marad. Azoknak, akik nem rendelkeznek Internet-kapcsolattal, postán elküldjük a kért könyveket. Ebbôl a könyvtárból ügy kölcsönözhetünk, hogy nem kell (és nem is lehet) a kikölcsönzött könyveket visszaadni! A Könyvtár a kiadványokat kétféle alakban adja közre: 1. formálatlan szövegként, ami a további feldolgozást (könyvnyomtatás, kutatómunka) teszi lehetôvé szakemberek számára és 2. a Windows operációs rendszer Súgó (,,Help'') programjának keretében, ami a könnyű olvasást és felhasználást teszi lehetôvé mindenki számára (a szövegek -- külön begépelés nélkül -- egy gombnyomással egy szövegszerkesztô programba vihetôk át, ahol azután szabadon alakíthatók). A Könyvtárban található file-ok neve ------------------------------------ Minden kiadvány négyféle file formában található meg a Könyvtárban: text file (formálatlan változat), help file (,,Súgó'' formátum), sűrített text file és sűrített help file. Ezenkívül minden help file-hoz tartozik egy ikon file. Minden file nevének (file name) a két utolsó karaktere a verziószám (01 az elsô változaté, 02 a másodiké, stb). A file nevének kiterjesztése (file extension) mutatja a file típusát: txt: text file, zpt: sűrített text file, hlp: help file, zph: sűrített help file és ico: a Help file-hoz tartozó icon file. Például a Vasárnapi Kalauz című könyv elsô változatának (,,01'') négy formája: VASKAL01.TXT, VASKAL01.HLP, VASKAL01.ZPT, VASKAL01.ZPH; az ikon file pedig: VASKAL01.ICO. A sűrítést a legelterjedtebb sűrítô programmal, a PKZIP/PKUNZIP 2.04 DOS változatával végezzük. A sűrítés nagymértékben csökkenti a file nagyságát, így a letöltés/továbbítás sokkal gyorsabb, olcsóbb. A file-t használat elôtt a PKUNZIP program segítségével kell visszaállítani eredeti formájába. (Például a "PKUNZIP VASKAL01.ZPH" utasítás visszaállítja az VASKAL01.HLP file-t.) A file-ok felhasználási módjai ------------------------------ Mivel minden művet kétféle formában ad közre a Könyvtár, a következô kétféle felhasználási mód lehetséges. 1. A text file felhasználása Ez a file formálatlanul tartalmazza az anyagot. A felhasználó betöltheti egy szövegszerkesztô programba, és ott saját ízlése, szükséglete szerint formálhatja. Például ha az anyagot ki akarjuk nyomtatni könyv alakban (feltéve, hogy az szabadon publikálható), akkor ebbôl a text file-ból könnyen elô tudjuk állítani a nyomdakész változatot. Vigyázat! A text file minden sora sorvég-karakterrel végzôdik, ezeket elôbb el kell távolítanunk, és csak utána szabad a formálást elkezdenünk. A szövegben a kezdô idézôjelet két egymást követô vesszô, a felsô idôzôjelet két egymást követô aposztrófa és a gondolatjelet két egymást követô elválasztójel képezi (lásd a szöveg formájára vonatkozó megkötéseket késôbb). Az egyes fejezeteket csupa egyenlôségjelbôl álló sorok választják el egymástól. A file eleje ezt az ismertetést tartalmazza a Könyvtárról. Ezt a text file-t felhasználhatjuk szövegelemzésre is, amihez természetesen szükségünk van valamilyen elemzô programra. 2. A,,súgó'' file felhasználása Ez a file formátum igen egyszerű olvasást, felhasználást tesz lehetôvé a Windows operációs rendszerben megszokott ,,súgó'' programok formájában. (Az ajánlott képernyô felbontás VGA.) Az elektronikus könyv legnagyobb elônye az, hogy a szöveg elektronikus formában áll az olvasó rendelkezésére. A ,,Másol'' gombbal a teljes fejezet átvihetô a vágóasztalra [Notepad]) és onnan a szokásos módon: ,,Szerkesztés'' és ,,Másol'' [Edit és Paste] paranccsal bármilyen Windows szövegszerkesztôbe. Ugyanezt érjük el a Ctrl+Ins gombok együttes lenyomásával is. Ha nem akarjuk a teljes szöveget átvinni, akkor használjuk a ,,Szerkesztés'' [Edit] majd a ,,Másol'' [Copy] utasítást a program menüjérôl, minek következtében a fejezet teljes szövege megjelenik egy Másolás párbeszéd-panelban. A kijelölt szövegrészt a ,,Másol'' utasítás a vágóasztalra [Notepad] viszi, és onnan az elôbbiek szerint folytathatjuk a munkát. A programból közvetlenül is nyomtathatunk fejezetenként a ,,File'' és ,,Nyomtat'' [Print] utasítással. A nyomtatott szöveg formája kissé eltérhet a képernyôn láthatótól. A nyomtatott szöveg betűtípusa ,,Arial'', betűmérete 10 pontos. Ha más formátumra, betűtípusra vagy -nagyságra van szükségünk, akkor vigyük elôbb a szöveget a szövegszerkesztô programunkba, ott állítsuk be a kívánt formátumot, és utána nyomtassunk. Ahhoz, hogy a ,,súgó'' file-t használni tudjuk, a következôket kell tennünk (a ,,Vasárnapi kalauz'' című könyvvel mutatjuk be a lépéseket). 1. A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárból töltsük le a VASKAL01.HLP és a VASKAL01.ICO file-okat a saját gépünk ,,C:\PAZMANY'' nevű alkönyvtárába. (A VASKAL01.HLP helyett letölthetjük a sokkal kisebb VASKAL01.ZPH file-t is, de akkor letöltés után ki kell bontanunk a "PKUNZIP VASKAL01" utasítással.) 2. Készítsünk egy programindító ikont. A Programkezelôben kattintsunk elôször a ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű programcsoportra. (Ha az még nincs felállítva, akkor hajtsuk végre a fejezet végén leírt ide vonatkozó utasításokat.) Ezután válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és ,,Program'' utasításokat a menürôl. A párbeszed-panelban a következôket gépeljük be: Megnevezés: Vasárnapi Kalauz Parancssor: WINHELP C:\PAZMANY\VASKAL01.HLP Munkakönyvtár: C:\PAZMANY Ezután kattintsunk az ,,Ikon'' nevű utasításra, és adjuk meg a C:\PAZMANY\VASKAL01.ICO file-t. Ha ezután rákattintunk az így felállított ikonra, a program elindul, és olvashatjuk a könyvet. A ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű programcsoport felállítása: A Programkezelô menüjérôl válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és ,,Programcsoport'' utasítást. A párbeszéd-panelban a következôt gépeljük be: Megnevezés: Pázmány Péter E-Könyvtár Ezután zárjuk be a párbeszéd-panelt. Hogyan lehet a könyvekhez hozzájutni? ------------------------------------- A könyveket bárki elektronikus úton letöltheti a Könyvtárból (lásd a Könyvtár Internet címét) vagy postán megrendelheti (lásd a postai címet). Egyházi intézményeknek és személyeknek ingyen küldjük el a könyveket, mások a rendeléssel együtt 3 dollárt vagy annak megfelelô pénzösszeget küldjenek a lemez- és postaköltség megtérítésére. A Könyvtár használatának jogi kérdései -------------------------------------- Az általános elvek a következôk: 1. A Könyvtár mindenkinek rendelkezésére áll személyes vagy tudományos használatra. Ha a Könyvtár anyagát publikációban használják fel, akkor kérjük az alábbi hivatkozás használatát: ,,A szöveg eredete a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár -- a magyarnyelvű keresztény irodalom tárháza.'' 2. Egyházi intézmények és személyek kereskedelmi célokra is ingyenesen használhatják a Könyvtár anyagát, csak azt kérjük, hogy a kiadványuk elején helyezzék el az elôbbi utalást. A Könyvtár fenntartja magának azt a jogot, hogy eldöntse: ki és mi minôsül egyházi személynek, ill. intézménynek. Kérjük, keresse meg ez ügyben a Könyvtárat. 3. Ha a Könyvtár kiadványait nem egyházi intézmény vagy személy kereskedelmi célokra használja fel, akkor az elôbbi utalás feltüntetésén kívül még kérjük a haszon 20%-át a Könyvtár számára átengedni. A befolyt összeget teljes egészében a Könyvtár céljaira használjuk föl. Elôfordulhat, hogy ezek az elvek bizonyos könyvekre nem vonatkoznak, mert a szerzôi jog nem a Könyvtáré. Az ilyen könyv része az állománynak, lehet olvasni, lelkipásztori munkára felhasználni, de kinyomtatása, -- bármilyan formában --, tilos. Az ilyen jellegű korlátozások minden könyvben külön szerepelnek. (Lásd a könyvek elektronikus változatáról szóló fejezetet!) Hogyan lehet a Könyvtár gyarapodásához hozzájárulni? ---------------------------------------------------- Minden pénzügyi támogatást hálásan köszönünk, és a központi címre kérjük továbbítani. Az anyagi támogatásnál is fontosabb azonban az az önkéntes munka, amellyel állományunkat gyarapíthatjuk. Kérünk mindenkit, akinek a magyar katolikus egyház sorsa és az egyetemes magyar kultúra ügye fontos, hogy lehetôségeinek megfelelôen támogassa a Könyvtár munkáját. A munka egyszerű, bárki, -- aki már használt szövegszerkesztô programot --, részt vehet benne. Hogyan lehet az állomány gyarapításában részt venni? A munka egyszerűen egy-egy könyv szövegének számítógépbe való bevitelét jelenti. Elôször optikai beolvasással (szkennolással), automatikus úton, egy nyers szöveget készítünk, amit aztán az önkénteseknek ki kell javítaniuk. A munka lépései így a következôk: 1. Ellenôrizzük, hogy a kiválasztott könyv szabadon másolható-e (nem esik-e szerzôi jogvédelem alá), vagy meg lehet-e kapni a Könyvtár számára a másolás jogát. Ez ügyben vegyük fel a kapcsolatot a Központtal. 2. Ellenôrizzük, hogy a könyvet még nem kezdte-e el senki begépelni. Ez ügyben is vegyük fel a kapcsolatot a Központtal. A Könyvtár állandóan tájékoztat a begépelés alatt álló munkákról. 3. A könyvet küldjük el a Központnak, ahol optikai beolvasással elkészítik a nyers szöveget. 4. A Központ visszaküldi a nyers szöveget egy számítógépes lemezen a könyvvel együtt. A nyers szöveget tetszôleges szövegszerkesztô- formában lehet kérni. Ha az eredeti kiadvány nem alkalmas optikai beolvasásra (rossz minôség, régies betűtípusok stb. miatt), akkor az önkéntesnek kell a nyers szöveget is begépelnie. 5. Végezzük el a nyers szöveg ellenôrzését és javítását. Ez a munka legidôigényesebb része, és ettôl függ a végleges szöveg helyessége! Kövessük a szöveg formájára vonatkozó megállapodásokat (lásd a következô részt). 6. A kész szöveget küldjük vissza lemezen a Központnak. 7. A Könyvtár ezután elkészíti a kívánt file-formákat és a könyvet behelyezi a Könyvtár állományába. Megkötések a szöveg formájára ----------------------------- Mivel mindenki számára hozzáférhetô módon kell a szövegeket tárolnunk, egyszerűségre törekszünk. Általános szabály az, hogy semmilyen tipográfiai karaktert vagy kódot nem használunk, csak a billentyűzetrôl bevihetô karakterek szerepelhetnek a szövegben. A szöveg készítésekor kérjük a következô megállapodásokat betartani: 1. Margó: 1 hüvelyk (2.54 cm) bal- és jobboldalt. 2. Betűtípus: Arial, 10 pontos. 3. Alsó idézôjel: két vesszô szóköz nélkül, felsô idézôjel: két aposztrófa szóköz nélkül, gondolatjel: két elválasztójel szóköz nélkül, idézôjel idézôjelen belül: aposztrófa (alsó és felsô idézôjelként egyaránt). 4. Tabulátor karakter megengedett (a tabulátorokat fél hüvelyk, azaz 1.27 cm távolságra kell egymástól beállítani). 5. Semmilyan más formálási kód nem megengedett. 6. Lábjegyzet helyett szögletes zárójelbe kerüljenek a hivatkozások száma (pl. [1]), és a hozzátartozó magyarázatok a file legvégén egymás után, mindegyik új sorban kezdve. Érdeklôdés/Javaslat ------------------- A már meglevô állományról, a készülôfélben levô könyvekrôl, az önkéntes munka lehetôségeirôl és a Könyvtár legújabb híreirôl a következô címeken lehet tájékoztatót kapni: 1. levél: St. Stephen's Magyar R.C. Church 223 Third St., Passaic, NJ 07055-7894, USA 2. elektronikus posta (e-mail): felso@comcast.net 3. elektronikus hálózat (World Wide Web): http://www.communio.hu/ppek vagy http://www.piar.hu/pazmany Minôség -- állandó javítás -------------------------- A Könyvtár állományának minôségét állandóan javítjuk, újabb és újabb változatokat bocsátunk közre (a file nevének utolsó két karaktere a változat számát jelenti). Kérjük ezért a Könyvtár minden tagját, olvasóját, hogy jelentsen minden felfedezett szöveghibát. A levélben (postai vagy elektronikus levélben egyaránt), közöljük az új, javított sort az ôt megelôzô és követô sorral együtt. Így a szövegkörnyezetben elhelyezve, könnyű lesz a hibát megtalálni és javítani. Miután a file új változata (új verziószámmal) felkerült a Könyvtárba, a régit töröljük. Kérjük, a könyvekkel és a Könyvtár munkájával kapcsolatos észrevételeit, javaslatait, kritikáját közölje velünk! Segítségét hálásan köszönjük. A könyvtár mottója egy szentírási idézet ---------------------------------------- Ha ugyanis az evangéliumot hirdetem, nincs mivel dicsekednem, hiszen ez a kötelességem. Jaj nekem, ha nem hirdetem az evangéliumot! Ha önszántamból teszem, jutalmam lesz, ha nem önszántamból, csak megbízott hivatalnok vagyok. (1Kor 9,16-17) ======================================================================== ======================================================================== Bolberitz Pál Érték és Etika A. M. D. G Tartalomjegyzék ======================================================================== Tartalomjegyzék A könyv elektronikus változata Elôszó Krisztus elôttünk Öröm nélkül nem lehet élni Élet az élet után Fejlôdés, haladás, hit Az ünnepek ünnepe A harmadik évezred elé A nagyböjt értelme A húsvét, újjászületés Teremtô fejlôdés Tisztelet az édesanyáknak Vegyétek a Szentlelket! Úton Új tanév, új felelôsség Az önnevelés fontossága Örök sorsunk Újra karácsony van Jövôtervezés Együtt könnyebb Krisztus föltámadt, valóban föltámadt A munka értéke Nem vagyunk árvák Foglalkozás vagy hivatás? A kikapcsolódás értelme Család és iskola Felelôsségünk Adventbôl karácsonyba Új év az Atya éve Tisztes polgár, tisztes erkölcs Péter sziklájához Húsvét a mi reményünk Néked ajánljuk Szűzanyánk... Vegyétek a Szentlelket! Élni vagy túlélni? Keresztény optimizmus Hit -- tudás -- élet Felelôsen élni Szabadság és szeretet Betegeink Oktatás és nevelés Ahogy lehet Lelkigyakorlatok A megoldás Eszméért vagy eszmébôl? Az élet értéke Karizmák és karizma Élet az élet után Böjt és önmegtagadás Nevelés és erkölcs A vallás magánügy? Egyház és szekták Szabadság és béke Hit vagy tudás? Ezredvégi felelôsség A tudomány mint a földi üdvösség ígérete Szabadság nélkül nincs erkölcs, erkölcs nélkül nincs felelôsség Az ember természeténél fogva vallásos lény A nemzet megtartó ereje A művészeti nevelés jobbá teszi az embert A pap mint atya, az Atya évében ======================================================================== A könyv elektronikus kiadása Ez a program az azonos című könyv elektronikus változata. A könyv 1999-ban jelent meg a Magyar Kolping Szövetség kiadásában, az ISBN 963 03 9354 9 azonosítóval. Az elektronikus változat a szerzô engedélyével készült. A könyvet lelkipásztori célokra a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár szabályai szerint lehet használni. Minden más szerzôi jog a szerzô tulajdonában van. ======================================================================== Elôszó Az ezredvég értékválsággal küszködik. Tévedhetetlennek tételezett ,,örök'' értékek kerültek a történelem lomtárába. Új ,,értékek'' jelennek meg és harsogva hirdetik, hogy egyedül az ô birtoklásuk biztosíthat üdvösséget az ember számára. A korábbi hamis értékrendtôl csak abban különbözik kínálatuk, hogy az elôbbi az elméleti míg az utóbbi a gyakorlati materializmus világnézetét ajánlja. Van-e kiút az értékválságból? Van-e maradandóan igaz és valóban emberhez méltó értékrend? A kérdés különösen etikai, erkölcsi szempontból idôszerű. Mi a helyes erkölcsi cselekvés normája? Önmagunknak szabunk-e erkölcsöt vagy van olyan erkölcsi törvény, ami mindenkit és minden idôben kötelez? A kereszténységnek kétezer éve van válasza az emberhez méltó értékek után kutató elme számára Jézus Krisztusban, aki az ,,út, igazság és élet'' (Jn 14,6). E kötet olyan írásokat ad közzé, melyek már különféle újságokban, folyóiratokban, kiadványokban megjelentek de kevéssé hozzáférhetôk. A keresztény értékeket mutatják be és az etikai szempontot emelik ki abban a meggyôzôdésben, hogy a ,,teljes igazságra'' Krisztus vezet el minket Szentlelke által (Jn 16,13), hogy így dicsôítsük meg az Atyát. Budapest,1999. október 23. az Atya évében A szerzô ======================================================================== Öröm nélkül nem lehet élni Öröm nélkül nem lehet élni, -- különösen fiatal korban -- hangoztatta Kolping Adolf, s mennyire igaza van. Különösen napjainkban, amikor annyi ok van hazánkban a pesszimizmusra, jó gondolnunk arra, hogy a kereszténység az öröm vallása. Az evangélium örömhírt jelent. Ezért mindig kell találnunk okot az örömre. Öröm az örömben Furcsa lény az ember. Mindig talál magának okot arra, hogy szomorkodjék. Még akkor is, ha éppen örül. Mi lehet ennek az oka? Valószínűleg az, hogy az ember tökéletlen, befejezetlen létezô. Szellemi lelke mindig a legtökéletesebbre vágyik -- hiszen Isten képmására teremtetett -- ugyanakkor anyagi teste korlátaiba ütközik. Ez a feszültség elégséges alapot nyújt az elégedetlenségre. Érdekes emberek az amerikaiak, nekik ,,illik'' mindig örülni. Ez azért van így, mert az Egyesült Államokban mindenki bevándorló. Azért költözött oda, mert boldogtalan volt. Az új hazában pedig azzal ,,illik'' bizonyítania, hogy célba ért, hogy boldog, örül, mindig mosolyog. Természetesen ez csak a látszat, mert ott is vannak boldogtalan emberek. Ha szomorúak, akkor elmennek a pszichiáterhez, aki -- jó pénzért -- ,,igazat ad nekik'', s akkor ideig-óráig megnyugodnak. A magyar ember ezzel szemben más. Nálunk az a ,,divat'', hogy az emberek panaszkodnak és mindig valakit, vagy valamit szidnak, finomabban kifejezve: kritikát gyakorolnak másokon. Ha nálunk valaki azt mondja, hogy boldog, akkor igazában nem is lehet vele tovább beszélgetni, hiszen nincs közös téma. Bizonyos, hogy ezeréves történelmi traumáink okot adhatnak erre a kollektív pesszimizmusra, de nekünk, keresztény magyaroknak ép hitünk mindig nyújthat alapot az örömre. Nem szabad abba a hibába esnünk, hogy még a kákán is csomót keressünk, és ha tényleg van okunk örülni valaminek, akkor keressük a hibát, a tökéletlenséget, ami miatt még örömünk sem lehet egészen tiszta. Az öröm az elért boldogság tudatosulását kísérô felszabadító kellemes érzés. Jótékonyan hat a lélekre és a testre egyaránt. Az igazi öröm a lelkiismeret tisztaságából és a lélek békéjébôl fakad és ezt a nemes érzést a mélyen hívó embertôl semmi más nem ragadhatja el, csak a bűn. Öröm a bánatban A bánat a boldogság hiányából fakadó érzés. Passzív formája a szomorúság. Aktív megnyilvánulása az indulatosság, türelmetlenség, dühöngés, veszekedés. Kulturáltabb megfogalmazásban így fejezzük ki: idegesség. S már itt vagyunk a lényegnél. Az idegesség elsôdlegesen orvosi jelentésben rögzült tudatunkban és ezért úgy kezeljük, mint valamiféle ,,elfogadott'' betegséget, amihez úgymond ,,rohanó világunkban'' ,,jogunk van'', s ezért nincs erkölcsi színezete. Vagyis aki ideges, az erkölcsileg nem felelôs a tetteiért. Pedig nem egészen így áll a dolog. Biztos, hogy az idegességnek néha lehet fiziológiai háttere is, de semmiképpen sem ment fel mindig a felelôsség alól. Nem kötelezhetjük embertársainkat arra, hogy folyvást alkalmazkodjanak szeszélyes hangulatainkhoz, mint ahogy mi sem vagyunk mindig elnézôek mások idegességével szemben. Egész egyszerűen megfogalmazva: uralkodnunk kell magunkon. S ezt nem csupán az illem és a jó ízlés követeli meg tôlünk, hanem tartozunk ezzel Istentôl kapott emberi méltóságunknak is. Szent Pál apostol szépen fogalmaz, amikor ezt mondja: ,,A mi hazánk a mennyben van.'' A legtöbb bosszankodás, türelmetlenség, idegesség, bánat és szomorúság abból fakad, hogy ezt a világot hétköznapjainkban nem úgy tapasztaljuk meg, mint a mennyországot. Az az ember, aki nem hisz a halál utáni örök életben, a lélek halhatatlanságában és a test feltámadásában, az rövid földi élete során itt akarja minden szellemi és testi vágyát kielégíteni és amikor ez nem sikerül neki úgy, ahogyan elképzelte, akkor örömtelennek látja az életet. Különösen, ha valami baj is éri, akkor bűnbakot keres magának és ha nincs más, akkor még a nem-hívô ember is Istent vonja felelôsségre, hogy miért engedte meg azt, hogy vele ez vagy az történjen. Ám ha hitünk alapján tudatosul bennünk, hogy mi csak ,,átutazóban'' vagyunk itt a Földön, továbbá az, hogy földi életünk a próbatétel és az érdemszerzés ideje, amit jól fel kell használnunk és ha rájövünk arra, hogy a megpróbáltatás mennyi jót is kihozhat belôlünk, akkor --- ha átmenetileg szomorúak is vagyunk -- a lélek mélyén mégis tiszta öröm lakozik. Hasonlít a lelkünk a tengerszemhez, aminek a felszínén ugyan hullámok fodrozódnak, de a mélységben csend, béke és nyugalom honol. Öröm az Istenben A mi Istenünk nem szomorú Isten. Igaz, hogy nem is ,,jópofa'', kedveskedô, harsányan vidám. Egyszerűen boldog. Hogyan is mondhatott volna a mi Urunk Jézus Krisztus oly hiteles és fölemelô szavakat a boldogságról a hegyi beszédben, ha ô maga nem lett volna boldog? Igaz, hogy a Szentírásban sehol sem olvasunk arról, hogy az Úr Jézus nevetett volna, de bizonyára kedves mosoly ült az arcán, amikor magához hívta a kisgyermekeket és példaként állította elénk ártatlanságukat mondván, hogy ,,az ilyeneké a mennyek országa''. Akkor is öröm töltötte el a lelkét, amikor hangosan fohászkodva adott hálát a mennyei Atyának, hogy Isten országának titkát nem a világ hatalmasainak, hanem a kicsinyeknek nyilatkoztatta ki. A mennyei Atya örömét is kinyilatkoztatta a mi Urunk, amikor a tékozló fiúról szóló példabeszédében az elveszett, de bűnbánatot tartott vezekelt fiú visszafogadásáról beszél. Sôt, ebben a példabeszédben fordul elô a legtöbbször az örömre szólító buzdítás. Mi inkább hasonlítunk az idôsebb testvérhez, aki jóllehet bírja atyja bizalmát és örökségét, de mégis örömtelen az élete. Miért? Azért, mert irigy, mert nem tud megbékélni, mert a maga vélt igazához akarja igazítani Isten és ember akaratát. Ha tudatosítjuk magunkban Isten országának gyôzelmét, továbbá azt, hogy már megkaptuk a Szentlelket, akkor Pál apostol szavaival kiálthatunk fel: ,,Ki szakíthat el minket Krisztus szeretetétôl''? A világ, a maga kiszámíthatatlanságával, hálátlanságával, kegyetlen önzésével, a betegségeivel sem árthat nekünk. Erre utalnak Péter apostol levelének sorai: ,,Vajon ki árthat néktek, ha buzgók vagytok a jóban? Még ha szenvednetek kell is az igazságért, boldogok vagytok'' (1Pt 3,13-14). Maga az Úr Jézus pedig a minden körülmény fölött gyôzedelmeskedô örömrôl épp az utolsó vacsorán, szenvedésének elôestéjén szól, amikor ezt mondja: ,,Bízzatok, én legyôztem a világot.'' Pál apostol római fogságából, a teljes bizonytalanságból írta levelét a filippibélieknek. Ebben a levélben szerepel a legtöbbször az öröm. Így fogalmaz: ,,Testvéreim, örvendjetek! Újra csak azt mondom, örüljetek! Az Úr közel van.'' Örömünk oka, Isten öröme, ami hitünkben lesz hatékony. Szerezzünk másnak örömet és akkor mindig lesz örömünk. 1996. ======================================================================== Élet az élet után Október vége, november eleje van. A természet az ôsz színeit hordozza magán, s mindenütt az elmúlást juttatja eszünkbe. Egyszer a mi életünk is elmúlik. Eljön az idô, amikor meghalunk. A halál tényével való szembesülés fölveti a kérdést: van-e az életnek értelme, van-e a halálnak értelme, van-e élet az élet után? Az élet értelme Az élet értelme olyan kérdés, amire mindenki tud válaszolni, s ugyanakkor senki sem tud kimerítô választ adni rá. Költôk, tudósok írnak a világ, a történelem értelmérôl. Meghatározzák ezen valóságok végsô célját. Van, aki optimista értelmet ad az életnek, s vannak olyanok, akik rezignáltan, pesszimista szemlélettel tekintenek az életre. Egyik válasz sem teljes, s a különbözô válaszok sokszor ellentmondanak egymásnak. A katolikus katekizmus világos választ ad arra a kérdésre, hogy mi végett vagyunk mi itt e Földön? Azért, hogy Istent megismerjük, szeressük, neki szolgáljunk és ezáltal üdvözüljünk. Életünk értelme tehát az Isten-szolgálat és az ember-szolgálat. A kettôt nem lehet egymástól elválasztani. Ha csak Istennek szolgálunk, akkor könnyen abba a hibába eshetünk, hogy megfeledkezünk embertársainkról. Ha pedig csak az embereket szolgáljuk, elôbb-utóbb fölvetôdik a kérdés: érdemes-e önzetlenül az embereket szolgálni? Megérdemlik-e az emberek, hogy ôérettük éljünk? Vajon nem jobb-e, ha csak magunknak élünk? Itt látjuk, hogy milyen nagy jelentôsége van a második isteni személy megtestesülésének. Isten Fia nem csupán azért lett emberré, hogy bűneinktôl megváltson minket és megnyissa számunkra az örök élet kapuját, hanem azért is, hogy tanítson bennünket arra, hogy miképpen kell élnünk. Jézus Krisztus élete nem volt más, mint isten dicsôítése. Szent János evangéliumát át- meg átjárja az a szemlélet, hogy Ô azért jött, hogy a mennyei Atya megdicsôüljön általa a világban. Azt mondotta, hogy ,,ételem és italom az Atya akaratának teljesítése.'' Ugyanakkor meg a szinoptikus evangéliumokban azt olvassuk, hogy önmagáról megfeledkezve szolgálta az embereket, különösen a tévelygôket, betegeket és rászorulókat, de mindig úgy, hogy egyben hitet is kívánt tôlük. A halál értelme Martin Heidegger, századunk neves német filozófusa azt tanítja, hogy a halál az emberi lét legnagyobb ,,tette'', mert a halálban összegezôdik az emberi élet, továbbá a halálban ,,tér magához'' az emberi egzisztencia. A materialista világnézetű emberek nem sokat foglalkoznak a halállal. Egyszerűen tudomásul veszik, hogy az anyagi test ,,más'' anyaggá változik és mint másféle anyagi összetettség létezik, örökké. Lám, még a materialisták sem tudják kihagyni szótárukból az ,,örökké'' kifejezést. Márpedig az anyag örökké nem létezhet, hiszen mérhetô, számlálható, érzékelhetô, az ilyen létezôk pedig idôben és nem örökkévalóságban vannak. Nem szabad tehát öröklétet tulajdonítani olyan létezôknek, amik lényegüknél fogva mennyiségileg, sokaságban léteznek. Ami részekbôl áll, az összetett, ami pedig összetett, az az idô múlásával összetevô részeire bomlik. Az emberi test anyagi részekbôl áll. Halálnak nevezzük azt a történést, amikor az anyagi testünk visszafordíthatatlanul alkotó részeire bomlik. Ezzel nem is lenne baj, hiszen így értelmezve a halál ,,természetes''. De mi az oka annak, hogy a halállal való szembesülés megrendít bennünket? Miért menekülünk a halál gondolatától? Miért nem ,,illik'' bizonyos körökben a halálról beszélni? Miért akarjuk azt a látszatot kelteni, hogy nem múlt el fölöttünk az idô? Miért törekszünk egészséges életmódra, egészséges táplálkozásra? Miért eszménye a mai embernek, hogy élete végén ,,fiatalon'' ,,makk egészségesen'' költözhessen az urnába? A válasz nagyon egyszerű. Mert az ember nem csupán anyagi testbôl, hanem szellemi lélekbôl is áll. A szellemi lélek pedig nem tud meghalni, mert létmódja nem az összetettség és sokaság (amint ezt az anyag esetében láttuk), hanem az egység és az azonosság. Az önmagához tért, egyedi szellemi lelket nevezzük személynek. Minden ember egy külön személy. Nincs, nem volt és nem is lesz két egyforma személy. Isten végtelenül gazdag személyességének töredékes visszatükrözôdése ez az emberben. Minden vallás és filozófiai rendszer foglalkozik az öröklét problémájával. Még akkor is, ha tagadja az örökkévalóságot és úgy tesz, mintha a halál nem lenni drámai esemény az ember számára. Mi az öröklétre éspedig a személyes örök életre vagyunk meghívva. Ezért nem tudunk belenyugodni a magunk és szeretteink elmúlásába. A halál utáni élet A Hiszekegy-ben imádkozzuk és megvalljuk: ,,Hiszek a testnek föltámadásában és az örök életben''. Az örök életbe vetett hit sarkalatos tétele a keresztény hitrendszernek. Az ember a saját eszével maga is felismerheti, hogy vannak eszmék, tények, alkotások, amelyek túlélik az embert. Ám az megint csak elégséges magyarázatot igényel, hogy mi az oka annak, hogy a halál utáni életben nem hívô ember is valami maradandót szeretne létrehozni földi élete során. Errôl tanúskodnak a könyvek, amelyek túlélik a szerzôt, a gyönyörű műalkotások, technikai csodák, az ôsi piramisok és katedrálisok. Sok ember azért épít családi házat, hogy valami fönnmaradjon a halála után és rá emlékeztessen. Nagy embereknek haláluk után szobrot állítanak. Emléktáblát helyeznek el szülôházukra. Mindez bizonyítja, hogy az ember az öröklétre vágyik és hisz abban, hogy szelleme túléli a múlandó, esendô emberi testet. Még a materialista kommunisták is azzal vigasztalták magukat, hogy emlékük tovább él a munkásosztály tudatában. De mit ér az ember azzal, hogy fönnmarad az emléke, ha nem hisz abban, hogy van személyes örök élet? Az örök anyag, amiben szertefoszlik a halál után az anyagi test, nem tud emlékezni, nem tudja megismerni a róla való emlékezést. Ez ugyanis szellemi tevékenység. Tehát igazuk volt a régi görög filozófusoknak, akik hittek a szellemi lélek örök életében. A kereszténység azonban ennél sokkal többet mond. Az isteni kinyilatkoztatásból hittel tudjuk, hogy nem csak a lélek él örökké, hanem a test is föltámad. Krisztus ,,elôttünk'' ment, Ô legyôzte a halált. Ô a holtak ,,zsengéje''. Ô az ,,elsôszülött a holtak közül'', aki megígérte a benne hívôknek, hogy ha ugyanaz a lelkület lesz bennük, mint ami ôbenne volt, akkor dicsôségében is részesülnek. Szent Pál ezt így fogalmazta meg: ,,Ha vele együtt szenvedtünk, vele együtt fel is támadunk''. Ha sorsközösséget vállaltunk Krisztussal itt, a földi iletben, akkor új értelmet nyer életünk. A rossz problémája megoldódik. Az ártatlan szenvedésének kérdésére is választ kapunk, mert mindent az örökkévalóság szemszögébôl értékelünk. Vigasztal az a tudat, hogy Isten megfizet kinek-kinek tettei szerint. ,,Aki hisz és megkeresztelkedik, üdvözül, aki nem hisz, elkárhozik. Továbbá, ,,akik jót cselekedtek, föltámadnak és üdvözülnek, akik gonoszat tettek, föltámadnak és elkárhoznak'' -- mondja az Úr. 1996. ======================================================================== Fejlôdés, haladás, hit A modern idôk jelszava a haladás. A posztmodern korszakban, amiben élünk, sokan kétkedve teszik fel a kérdést: van-e az embernek, az emberiségnek jövôje? Van-e értelme a fejlôdésnek és haladásnak: A hit világosságánál, a kinyilatkoztatás fényében az egyháznak erre a kérdésre is van válasza. Mi az a fejlôdés? A fejlôdés fogalma a kibontakozás fogalmával rokon. Az ,,evolúció'' szó ugyanis arra utal, hogy valami valamibôl kibomlik, kigördül. Ehhez viszont feltételezni kell valami kiindulópontot és valami határ-, illetve célpontot, ami felé tart a folyamat. A fejlôdés gondolata a felvilágosodás korában jelenik meg európai kultúránkban és a múlt század végén, illetve századunk folyamán lesz általánosan elfogadott világ-magyarázó elvvé. Korábban az emberek statikus merevségben szemlélték a világot. Nézetük szerint mindennek megvolt a maga helye. Úgy gondolták, hogy az élet akkor szép, ha minden változatlan. Az egyház is hajlamos volt arra, hogy a korszak szellemének hódoljon. Amerika fölfedezése, késôbb az egész földkerekség megismerése azonban egyértelművé tette az európai ember számára a változás jelentôségét, sôt hasznát. Gondoljunk csak a gyarmatosítás ,,elônyeire''. A geocentrikus világkép átalakulása heliocentrikus világképpé szintén alapvetô változást jelentett a kozmológiai világkép értelmezésében. Ezzel függ össze az újkori természettudományos gondolkodás megjelenése. A természettudomány eredményeit jól fel lehetett használni a technikában. A technika pedig a régi világból új világot hozott létre. Az ember úgy gondolta, hogy a technika segítségével a régi (adott) világból új (megcsinált) világot képes létrehozni. Vagyis képes arra, hogy az Isten által teremtett elsô természetbôl maga által teremtett második természetet alakítson ki, és azt a saját hasznára fordítsa. A technikai fölfedezések a változást állították a középpontba. A folytonos változások által újabb és újabb eredményekhez juthatunk -- gondolták. A fejlôdés gondolata még népszerűbb lett a darwinizmus elterjedésével. A tudósok úgy vélték, hogy ezen elmélet ismeretében megtalálták a kulcsot a biológiai világ, az élôlények életében észlelhetô minôségi változások értelmezéséhez. Merre haladunk? A fejlôdéselmélet igézetének hatása a természettudományban nem hagyta érintetlenül a társadalomtudományokat sem. A társadalomtudományokban és a történelemtudományban a fejlôdés szó helyett inkább a haladás kifejezést kezdték használni. A múlt század során -- a természettudományok eredményeinek bűvöletében -- sokaknál a természettudományos szemlélet a társadalomtudományok művelésében is elôkelô helyet kapott. Egyesek számára úgy tűnt, hogy maga a társadalom is valamiféle élô organizmus, amiben a fejlôdés szükségszerű törvényei ugyanolyan determináltsággal hatnak, mint a biológiában. Itt azonban nagyobb hangsúlyt kapott a fejlôdés irányának emlegetése. A fejlôdés iránya a haladás. A haladás pedig mindig a jobb, a tökéletesebb megvalósítása felé mutat. Aki pedig kétkedve nézte a haladás egyértelmű optimizmusát, az egyenesen haladás ellenességgel lett vádolva. A fejlôdés és haladás optimizmusától átfűtött világszemlélet osztatlan bizalommal tekintett a jövô felé, ami méhében hordozza a mind tökéletesebbet, magát a boldogságot. Sokan úgy vélték (és vélik), hogy ha a kezünkben tartjuk a fejlôdés törvényének és a haladásnak kulcsát, akkor ezzel megnyílt számunkra az a ,,szép új világ'' (vö. A. Huxley azonos című könyve), ami az emberiség számára a földi mennyország. A fejlôdés és haladás megszállottai ezért gyanakodva tekintettek az egyházra, hiszen az egyház nem evilági, hanem túlvilági mennyországról beszél. Az egyház tanítását konzervatívnak, elmaradottnak, magatartását pedig reakciósnak nyilvánították, mert kétkedve tekintett a materialisták azon ,,idealista'' emberszemléletére, aminek alaptétele az a felfogás, mely tagadja az áteredô bűn létét és úgy véli, hogy a körülmények megváltoztatásával mintegy magától (vagy forradalmi úton, ami nem más, mint a felgyorsított, radikális fejlôdés, vö. ,,re- evolúció'') kifejlôdik a tökéletes ember (emberiség), akinek nincsen már szüksége isteni megváltásra. Így a fejlôdésbe és haladásba vetett osztatlan hit valláspótlékká vált, de ma már mind többen látják, hogy ez a naiv lelkesedés és hit megalapozatlan. Maga a fejlôdéselmélet is - - épp a természettudományos bizonyíthatóság szempontjából vizsgálva -- megkérdôjelezhetô, az emberiség pedig egyáltalán nem a jobb és tökéletesebb állapot felé halad. A hit válasza A hívô ember nem utasítja el sem a fejlôdés, sem a haladás gondolatát, hanem természetfölötti távlatba helyezi azt. A fejlôdés nem más, mint egy minôségi léttöbblet megjelenése az utóbbi mozzanatban a megelôzô mozzanathoz viszonyítva. Ám az evilági értelemben vett fejlôdés esetében van egy logikai nehézség. Miképpen lehet megmagyarázni az elôzô (kevésbé tökéletesbôl) az utóbbit (a minôségileg tökéletesebbet)? Okozhat-e egy tökéletlen egy tökéletesebbet, holott -- tudjuk -, hogy senki sem adhatja azt, amije nincs. Az Engels által hirdetett úgynevezett fejlôdési törvények (az ellentétek dialektikus egysége és harca, a mennyiségi változások átcsapása minôségi változásokba, a tagadás tagadásának törvénye) csak leírják a fejlôdés jelenségét, de nem magyarázzák meg. Ugyanis a léttöbblet kérdésére nem adnak választ. Ha azonban feltételezzük, hogy a fejlôdés olyan térben és idôben lezajló folyamat, aminek abszolút kezdete és abszolút végpontja van (és erre a világhírű jezsuita tudós, Teilhard de Chardin mutatott rá), ami nem lehet anyagi természetű, hanem szellemi valóság, vagyis a személyes élô Isten, aki a világ teremtôje és egyben végsô célja is, akkor azt is el kell fogadnunk, hogy Isten, mint elsôdleges és abszolút teremtô ok, másodlagos okok közvetítésével, amik a természeti törvények (vö. Aquinói Szent Tamás tanítása) érvényesíti az elsô ok erejét a fejlôdésben. Így már okságilag megmagyarázható, hogy az alacsonyabb rendű megelôzô mozzanatban erô szerint és képességileg már jelen van a minôségileg magasabb rendű (mint az elsôdleges ok közvetített létfenntartó szerepe), ami megfelelô alkalmak, feltételek és körülmények hatására ténylegesül a következô mozzanatban mint léttöbbletet nyújtó ok. Ám a feltételt, alkalmat és körülményt nem szabad összetéveszteni az okkal, ami a létezés rendjében mindig léttökéletesség közvetítést jelent. A fejlôdéselmélet tehát keresztény szempontból elfogadható, ha feltételezzük azt, hogy Isten a létezés abszolút kezdete és célja, ô az alfa és az ómega. Hasonló megvilágításban a haladás elmélete is elfogadható a keresztény ember számára. 1996. ======================================================================== Az ünnepek ünnepe Karácsony az ünnepek ünnepe. Azért, mert Jézus születése napján mindenhol a világon béke van, vagy legalábbis szeretnénk, hogy békesség legyen. A harcoló felek rövid fegyverszünetet tartanak, az emberek szeretik vagy szeretnék szeretni egymást. Karácsonykor az emberek ajándékot osztanak és a család felé fordulnak. A béke ünnepe ,,Dicsôség a magasságban Istennek és békesség a Földön a jóakaratú embernek.'' E szavakkal adja hírül az angyal Betlehemben a pásztoroknak Jézus születését. A messiás születésével békesség költözött ebbe a világba. Eljött az Isten országa, az ô uralma. Minden békesség lehetôségi feltétele a lélek békéje. A lélek békéje igazán akkor jön létre, amikor megbékéltünk Istennel. Szépen írja e békérôl Ady Endre: Uram... ,,békíts ki magaddal és magammal, hiszen te vagy a béke'' (Imádság háború után). A megváltó azért jött el közénk, hogy az emberi nem megbékéljen Istenével, akit az áteredô bűn következtében megbántott. Azóta van békétlenség ember és környezet, ember és ember közt. Azóta nem tud az ember önmagával sem megbékélni. A megváltás új helyzetet hozott létre. A béke adva van. A békességet teremtô golgotai áldozat megtörtént és Krisztus feltámadásában az engesztelô áldozat Istentôl elfogadtatott. Aki a hit által elfogadja a teremtés új rendjét, az már beköltözött a békesség birodalmába. Minden külsô béke és az arra való törekvés feltétele a belsô béke. A békét nem kívülrôl kell építeni, hanem belülrôl. A békemozgalmak a béke külsô feltételeinek megteremtésére buzdítanak. De mit ér a kész ház, ha nem lakják be, ha nem lehet igazán otthon? A béke nem az ellentétek megszüntetése, hanem felülmúlása. A béke nem a temetôk nyugalma. A béke olyan törekvés eredménye, melynek során nem azt keressük, ami elválaszt bennünket, hanem azt, ami összeköt. A békesség munkálásában valakinek mindig ,,veszteni'' kell. Veszíteni pedig csak az tud, aki alázatos. Az alázatosság gyakorlása pedig hitet feltételez. A hit ebben az esetben az a meggyôzôdés, hogy ,,amikor gyenge vagyok, akkor vagyok erôs'' -- amint Pál apostol írja. A béke ,,erô az erôtlenségben''. Ezt a békét sugározza magából a betlehemi kisded. A szeretet ünnepe Miért vágyódik szeretetre mindenki karácsony ünnepén? Azért, mert az elsô karácsony ünnepén Isten szeretete visszavonhatatlanul történelmünkbe lépett. Isten -- érdemtelenül -- elôbb szeretett minket, mint mi Ôt. ,,Nem hívnál, ha már elôbb nem szólítottalak volna téged'', írja az ókori nagy nyugati egyházatya, Szent Ágoston. Jézus pedig azt mondja Nikodémusnak, hogy ,,úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta érte. Aki benne hisz, meg nem hal, hanem örökké élni fog'', -- olvassuk Szent János evangéliumában. A szeretet jele az ajándékozás. Karácsonykor azért ajándékozzuk meg szeretteinket, mert érezzük, hogy mi is megajándékozottak vagyunk. Az ajándék nem bér. A bér az jár az elvégzett munkáért. A bért jogosan lehet követelni. Az ajándékot kapja az ember. Ezért az ajándék mindig meglepetés. És minél nagyobb meglepetés az ajándék, annál jobban meghat bennünket. Azért hatódunk meg, mert érezzük, hogy az ajándék túlcsorduló mértékű adomány. Nem jár nekünk. Az igazi, meglepetésszerű ajándék jel. Azt jelzi és azt juttatja az eszünkbe, hogy Isten irántunk való szeretete, ami Jézus születésében és áldozatában visszavonhatatlanul életünk része lett, nem jár nekünk. Ugyan melyikünk mérhetné a maga tökéletességét Isten szentségéhez? Ám érdemtelenségünk ellenére az emberszeretô Isten eljött közénk, sorsközösséget vállalt velünk, személyválogatás nélkül. Ha a hit által felismerjük ezt, akkor azt is belátjuk, hogy behozhatatlan adósságba keveredtünk Istennel. Ám ezt az adósságot törleszteni is lehet. Mégpedig olyan formában, ahogy azt Jézus meghagyta nekünk: ,,Amit egynek tettetek a legkisebbek közül, azt nekem tettétek.'' E jézusi programmal való azonosulás adja meg az emberi szeretet dinamikáját. A szeretetbôl sohasem elég, a szeretetnek mindig van még egy kis ,,jövôje'', behozni valója. A szeretet csak az örök életben lesz ,,behozott'', tökéletes. A szeretet az örök élet tartalma, gyakorlása pedig az örök élet létmódja. A krisztusi szeretet földi tetteiben elôvételezzük már az örök életet. Amikor szeretetet adunk és szeretetet elfogadunk, akkor már itt van köztünk a mennyország. A család ünnepe Régi mondás és ha bár szélsôségesen fogalmaz, mégis feltár valamit az igazságból: A jó asszony mennyországgá, a rossz asszony pokollá teszi az életet. Valóban, a család jó vagy rossz ,,sorsa'' az asszonyon múlik. Ha az asszony a szeretet légkörét teremti a családban, akkor ott békesség lesz. Ha kötekedve, folyvást a maga igazát akarja érvényesíteni, akkor a családban békétlenség lesz. Karácsony ünnepén a szentcsalád példájára tekintünk. Mind Szűz Mária, mind Jézus nevelôatyja, Szent József a kis Jézusra tekint. Ôt szolgálják és nem a maguk önös érdekeit. Otthont teremtenek az Isten Fiának itt a földön, pedig nem kaptak ,,helyet a szálláson''. A gyermeknek nem drága külsôség és sok játék kell, hanem a család melege, szeretete és békéje. Ezt a légkört pedig csak olyan szülôk tudják megadni neki, akik békességben vannak Istennel, emberrel, önmagukkal és ezért tudnak szeretni. De hogyan is lehet a karácsony a család ünnepe, ha felbomlóban vannak a családok. Hogyan ünnepelhet az a gyermek, akinek nagyon kicsi a családja, hiszen szülei sajnálják a pénzt egy kistestvérkére, vagy éppenséggel ,,túl nagy'' lett a család. A gyermek szinte számon sem tudja tartani sok-sok negyed- és féltestvérét, különbözô szintű és rangú apukáját, nagymamáját, nagynénijét, mert szülei -- állításuk szerint -- az ô érdekében, úgymond a családi béke kedvéért az ô igazi családját engedték szétesni. A szentcsalád ,,képe'' nem megható karácsonyi illusztráció. A szentcsalád modell, etalon. Ha Isten akarata az volt, hogy a második isteni személy családban legyen emberré, akkor a család szent dolog. A család sorsán áll vagy bukik egy nemzet sorsa. Önzô, házasság elôtti és házasságon kívüli együttélések helyett önzetlen, felbonthatatlan házasságra épülô családokban kell felnônie az új magyar nemzedéknek. Komoly szakértôk véleménye szerint, ha néhány éven belül nem számoljuk fel az egy vagy kétgyermekes családmodellt a három és négy gyerekesre, akkor az ezredfordulón a magyarság fokozatos kihalása visszafordíthatatlan fordulatot vesz. Hazánk, mint közismert, súlyos erkölcsi válságban van, mert az emberek elfordultak Istentôl. Ezért a legalapvetôbb erkölcsi törvényeket sem tartják meg. Boldog Adolf Kolping mondása ma is érvényes: ,,Ha a társadalom beteg és a család egészséges, akkor a társadalomnak még van esélye a gyógyulásra. Ám ha már a család is beteg, akkor a társadalom sem gyógyulhat meg.'' Karácsony ünnepe figyelmeztessen bennünket, hogy az apostolok szavait idézzem: ,,itt az alkalmas idô, itt az üdvösség napja''. Isten békéjét és szeretetét vigyük a világba, családjainkba, akkor kegyelemteljes karácsonyunk lesz. 1996. ======================================================================== A harmadik évezred elé Ezen a címen jelent meg II. János Pál pápa apostoli irata (,,Tertio millenio adveniente''), ami a harmadik évezred közeledtével felhívja a figyelmét minden katolikus embernek arra, hogy lelkileg méltóképpen készüljön fel az ezredfordulóra, a szentévre, hogy Krisztus születésének kétezredik évfordulóját az újjászületés jegyében tegyük emlékezetessé. Különösen az évkezdés, január hónapja alkalmas arra, hogy a fölkészülés ajánlott szempontjaira odafigyeljünk. 1994. november 10-én jelent meg Rómában a Szentatya említett apostoli irata (magyar fordításban hozzáférhetô a Szent István Társulat kiadásában). Az apostoli irat az 1994-97. közötti idôszakot a felkészülés idejének nevezi, amikor a jubileumi szentév, 2000. év jelentôségét tudatosítjuk magunkban. A második szakasz az igazi felkészülés ideje, ami 1997-tôl 2000-ig tart. A három esztendô, vagyis 1997-'98-'99, a háromszemélyű egy Istennek legyen szentelve: az 1997-es év a Fiúnak, Jézus Krisztusnak, az 1998-as a Szentléleknek, míg az 1999- es esztendôben a mennyei Atyát állítjuk lelki felkészülésünk középpontjába és így az elôkészületi idô szentháromságos, trinitárius jelleget kap. Elsô év: Jézus Krisztus Fontos, hogy a Kolping-mozgalom, mint katolikus egyesület, a maga sajátos kolpingi lelkisége szerint töltse meg tartalommal a lelki felkészülést, összejövetelein, rendezvényein. A pápai irat hangsúlyozza: ,,Jézus Krisztus az egyetlen megváltója a világnak, aki ugyanaz tegnap, ma és örökké'' (vö. Zsid 13,8). E témához kapcsolható Boldog Adolph Kolping írásaiban néhány idézet: ,,Jézus Krisztus, az Isten Fia a legteljesebb és leghatékonyabb igazság, ami az embernek egyáltalán adatott''. Másutt pedig ezt írja: ,,Krisztus, az Isten Fia, és ezért a legigazabb és egyedül érvényes megváltó és kiengesztelô Istennel, amint ezt a változatlan katolikus egyház tanítása hirdeti. A jézusi megváltás a kereszténység szilárd alapja és az is marad.'' Fontos, hogy alapítónk megszívlelendô szavait ebben az évben átelmélkedjük, hiszen oly sokat hirdetnek ma hamis megváltás ígéreteket. A szentatya nagy hangsúlyt helyez arra is, hogy a Jézus Krisztusnak szentelt évben jobban ismerjük meg a Szentírást, a Bibliát. Miért fontos ez? Azért, mert egyedül csak a Szentírásból tudjuk meg, hogy ki volt igazán Jézus Krisztus. Nem valamiféle vándortanító, nem is reform írástudó, vagy valamely szociális mozgalom alapítója, nem pusztán egy a próféták közül, hanem Isten hatalmas Fia, aki -- Szent Pál szavaival kifejezve -- ,,bűneinkért halált szenvedett és megigazulásunkra föltámadt''. Ahhoz, hogy Isten igéjének olvasása imádsággá formálódjék lelkünkben, szükséges, hogy hittel olvassuk a Szentírást, továbbá, hogy bibliaköröket szervezzünk, s azon keresztül -- tán érdeklôdôk és kívülállók bevonásával is -- közelebb hozzuk magunkhoz a Szentírás tanítását. A Biblia olvasása ne csupán vallási kíváncsiságunkat elégítse ki, hanem vegyük észre, hogy mind az Ó, mind az Új-Szövetség közvetlenül vagy közvetve, Jézusról szól. Második év: A Szentlélek 1998. a Szentlélek éve. Az elôkészület második évét a Szentatya kívánsága szerint a harmadik isteni személynek kell szentelnünk, akit az Úr Jézus kiárasztott a világra, s aki megszentelô isteni erejével jelenvalóvá teszi Krisztust, a világ megváltóját a történelemben, de különösen az egyházban és az embereket Krisztus tanítványaivá formálja. Ezzel kapcsolatban írja az apostoli irat: ,,A Szentlélek korunkban az újraevangelizálás fô ereje.'' E szavakkal a pápa arra utal, hogy a jubileumi év, 2000 a világ újraevangelizálásának ügyét szolgálja. János Pál pápa apostoli szolgálatának mottója is lehetne ez a szó: újraevangelizálás. Visszatérô gondolat ez Péter utódjának megnyilatkozásaiban, amit különös hangsúllyal emleget az európai kontinens vonatkozásában. A Kolping-mozgalom is ki akarja venni részét az újraevangelizálás ügyének szolgálatából, mégpedig a következô szempontok szerint: Elôször: Hangsúlyozni kell, hogy a hitbôl élünk és errôl tanúságot is teszünk. ,,Isten a világ Ura és az is marad''-- írja Adolph Kolping. Ehhez az Istenhez, aki Jézus Krisztusban kinyilatkoztatta magát, kell igazítani életünket, az egyház tanítása szerint. Ám ezt a világnézeti meggyôzôdésünket bátran kell hirdetnünk az embereknek. A Kolping- egyesület legyen a felkészülés ideje alatt Jézus-tanítvány iskola, ahol a tagok elmélyülnek és a Lélek erejével töltekeznek a tanúbizonyság tételre. Másodszor: Az egyházat, mint a köztünk továbbélô Krisztust, kell szeretni. Aki hittel elfogadja a szentháromságos egy Istent, annak el kell ismerni és szeretnie kell az Egyházban továbbélô Krisztust, hiszen az egyházat maga Isten Fia alapította. Amikor a Szentatya boldoggá avatta Kolping atyánkat, a következôket hangsúlyozta: ,,Kolping Adolph szemléletében az egyház volt az a hely, ahol az ember Isten igéjét hallgatja, ahol útmutatásokat kap az élet dolgaihoz, ahol lelkét a szentségekkel táplálja, melyek erôt adnak neki az életfeladat betöltéséhez''. Harmadszor: Az alapvetô emberi jogokat és értékeket szolgálni. Mivel a Krisztus-hívôk Jézushoz és az ô egyházához tartoznak, nem nézhetik közömbösen az emberi értékek lejáratását és az emberi jogok megsértését. Ezért elkötelezetten kell az életet szolgálnunk a ,,halál kultuszával'' szemben (vö. abortusz, eutanázia, házasság- és családrombolás). Aki e kérdésekben kompromisszumokra hajlik, az Jézus tanításának árulója. Negyedszer: A társadalmat a keresztény erkölcsi értékek és a katolikus társadalmi tanítás szerint alakítani. Adolph Kolping ezzel kapcsolatban ezt írja: ,,Feladatunk, hogy a keresztény hitet és erkölcsöt a tényleges társadalmi életben megjelenítsük és hatékonnyá tegyük''. II. János Pál pápa pedig hasonlóképpen figyelmeztet: ,,A keresztényeknek nem szabad visszahúzódniok. Jelen kell lenniök a munka, a hivatás és a közélet minden fórumán''. E pápai intelem megszívlelésében a Kolping-tagoknak példát kell mutatniuk. Harmadik év: a mennyei Atya éve Az 1999. évet a mennyei Atyának kell szentelnünk, akitôl létünket kaptuk és aki felé halad életünk -- reményeink szerint -- a mennyei dicsôségbe. Szépen ír errôl Szent János apostol: ,,Az örök élet pedig az, hogy ismerjenek téged, egyedül igaz Istent és egyszülött Fiadat, Jézus Krisztust'' (Jn 17,3). Úgy tekintsünk mennyei Atyánkra, mint a tékozló fiú édesatyjára, aki magához öleli a megtért bűnöst. Megszívlelendôk ezzel kapcsolatban Kolping atyánk szavai: ,,Minél jobban ismered az Istent, annál szívesebben szolgálsz neki''. Mindnyájan hivatalosak vagyunk arra, hogy az ezredfordulóra való elôkészület által a jubileumi szentév kegyelmeiben részesedjünk. Nem Istenen, hanem rajtunk múlik, hogy e kegyelmet elfogadjuk és éljünk vele. Ilyen értelemben kívánok minden magyar Kolping-családnak üdvözítô elôkészületet az ezredfordulóra. 1996. ======================================================================== A nagyböjt értelme A nagyböjt azért szent idô, mert elôkészület a húsvétra. A negyvenes szám emlékeztet bennünket a választott nép negyven évi pusztai vándorlására és az Úr Jézus negyven napi böjtjére. A nagyböjti szent idôben bűnbánatot tartunk és engesztelünk bűneinkért. Ezzel is kifejezzük, hogy sorsközösséget vállalunk a bűneinkért engesztelô és a Golgotán értünk meghaló Jézussal. De hogyan engeszteljünk? Az egyház ôsi gyakorlata szerint imádsággal, böjttel, alamizsnával. Az imádság Az Úr Jézus mondta: ,,Folyvást imádkozzatok és bele ne fáradjatok''. A keresztények imája nem olyan, mint a pogányoké, akik úgy gondolták, hogy sok beszédükkel mintegy ,,kifárasztják'' az isteneket. A keresztény imája az ima légkörében való élés. Nem véletlenül mondja Szent Ágoston: ,,Az ima a lélek lélegzetvétele''. Amint a test sem tud meglenni oxigén nélkül, úgy a lélek sem imádság nélkül. Még a nem hívô emberek is érzik ennek igényét, amikor a csendességet, kikapcsolódást keresik az élet rohanó áradatában. Az imádsághoz tehát elsôsorban csend kell, mert ha beszélünk, akkor hallgat az Isten, ha pedig hallgatunk, akkor beszél az Isten. Sokan arra hivatkozva nem imádkoznak, hogy annyi az elfoglaltságuk. A körülményekre is hivatkoznak, ami minden, csak nem csendes. A csendet ne másoktól várjuk. Azt magunknak kell megteremtenünk a lélek mélyén. Ez pedig mindig és mindenhol megvalósítható, csak egy kis jóakarat és elszánás kell hozzá. A lélek mélyén a csend légkörében megszólal a lelkiismeretünk. Ne fojtsuk el szavát, hanem csendben figyeljünk. A lelkiismeret nem csupán ítél felettünk, hanem eszünkbe juttatja jótulajdonságainkat is. Így a bűnbánatból fokozatosan hálaadás lesz. Lehet, hogy eszünkbe jutnak sérelmeink. Ne idôzzünk sokáig a sokszor megoldhatatlannak tűnô problémáknál, hanem figyeljünk a Szentlélek sugallataira. Ô pedig eszünkbe juttatja Szent Pál apostol szavait: ,,Az Istent szeretôknek minden a javukra szolgál''. Így fokozatosan imádságunk önmarcangoló monológból felszabadító dialógussá alakul át. Mert az ima a lélek beszélgetése Istennel. A böjt Az ember testbôl és lélekbôl áll. Ha valamelyik a kettô közül túlsúlyba jut, akkor az a másik rovására van. Ezt a materialista világ is elismeri, amikor a test és lélek egyensúlyát hangsúlyozza. Sokan -- egészségük érdekében -- szigorú fogyókúrát tartanak. Minden vallás valamilyen formában értékeli a böjtöt. A böjt ugyanis felszabadítja szellemi lelki energiáinkat. Ha a böjt nem magasabb rendű célért van, akkor könnyen öncélúvá válik. Úgy tekintünk rá, mint sikeres teljesítményre, s így önmagunkra koncentrálunk. A böjt nem más, mint a megengedett élvezetekrôl való lemondás, ami többnyire az ételben és az italban való megtartóztatást jelenti. A keresztények böjtje több ennél. Az ételben és italban való megtartóztatás csak külsô jele az imából fakadó lelkületnek, hogy késszé teszem magam Isten akaratának felismerésére és teljesítésére, még akkor is, ha ezt a hit homályában még nem értem, vagy megtétele számomra nehézséget jelent. A böjt nem cél, hanem eszköz. Alkalmassá tesz a belsô szabadság kialakítására és önzésem megfékezésére. Erô csak abból árad, aki erôt tud venni önmagán. A legnagyobb gyôzelem önmagunk legyôzése. A böjtölés ehhez kiváló segítséget nyújt. Napjaink fogyasztói szemlélete folyvást arra ösztönöz, hogy vegyünk és együnk meg mindent, ami a kezünk ügyébe jut. Ez azért is veszélyes életszemlélet, mert infantilizálja a társadalmat. A fegyelmezetlen gyermek ilyen élet-élvezô, mindent-követelô. A fogyasztói beállítottság a szabadság illúziójával kecsegtet, ugyanakkor észrevétlenül a tôke urainak rabszolgájává tesz. A keresztény ember nem abban nagykorú, hogy mindent kritizál (ez a kamaszkor ,,nagykorúsága''), hanem abban az értelemben, hogy ura önmagának. Testünk, lelkünk megfegyelmezése Isten erkölcsi törvényei és az evangélium tanácsai szerint, ez az igazi böjt, ami szabaddá tesz. Ilyen szabad ember volt Szent Pál apostol, aki joggal írhatta önmagáról: ,,Ha kell, tudok szűkölködni, ha kell, tudok bôvelkedni, mert számomra az élet Krisztus, a halál pedig nyereség.'' Az alamizsna ,,Szegények mindig lesznek veletek, de én nem leszek mindig veletek'' -- mondja a halálba induló Jézus tanítványainak, János evangéliumában. ,,Amit egynek is tettetek a legkisebbek közül, azt nekem tettétek'' -- hangoztatja az Üdvözítô. Az alamizsnálkodás elválaszthatatlan a Krisztus-követéstôl. ,,Mit ér a te hited, ha nincsenek cselekedeteid? - - kérdi joggal Jakab apostol levelében. Az élô hit abban nyilvánul meg, hogy segítünk a rászorulókon. Lehet ezt intézményesen és egyénileg is tenni. Ám fontos, hogy bármilyen formában jótékonykodunk, azt személyre szólóan tegyük. Kétségtelen, hogy az adakozás lemondással jár. Ezért fontos, hogy az ilyen jócselekedetnek ima és böjt fedezete legyen. Az alamizsnálkodásban ne önmagunkat keressük. Saját dicsôségünket, sikerélményünket. Aki mások dicséretét és háláját várja, az rosszul alamizsnálkodik. Aki használhatatlan kacatokat ad a rászorulóknak, az is helytelenül értelmezi a jótékonykodást. ,,Amint szeretnél, hogy veled tegyenek, te is cselekedj úgy felebarátoddal szemben'' --, figyelmeztet az Úr Jézus. Aki csak fölöslegébôl ad, az nem értette meg Üdvözítônk szándékát. Ha túlcsorduló mértékkel adakozunk, akkor meg fogjuk tapasztalni, hogy Istent nagylelkűségben nem lehet fölülmúlni. Imádság, böjt, alamizsna. Kiváló eszközök a nagyböjti idôben az engesztelésre, lelkünk megtisztítására, hogy Krisztussal együtt mi is föltámadhassunk. 1997. ======================================================================== A húsvét, újjászületés A húsvét és a tavasz ünnepe összefügg. Ez érthetô, nem csupán abból, hogy a mi Urunk Jézus Krisztus kereszthalála és föltámadása tavaszra esett, hanem az esemény jelentôségébôl és üzenetébôl is: a húsvét megváltásunk és lelki újjászületésünk ünnepe. A húsvéti eseményt és újjászületést jeleníti meg az egyház liturgiája a szent három nap, nagycsütörtök, nagypéntek és nagyszombat szertartásaiban. Az utolsó vacsora emlékezete Nagycsütörtök délelôtt a püspöki székesegyházakban ünnepélyes, úgynevezett krizma mise van. A megyéspüspök vezetésével nagyszámú papság részvételével a püspök ezen a szentmisén megszenteli a szent olajokat. Az olajszentelésnek ôsi hagyományai vannak mind a nyugati mind a keleti egyházban. Az olaj ôsi keleti jelkép, akárcsak a liturgiában megjelenô kenyér és bor. Az utóbbiak az étel és ital formájában jelzik, hogy a természetfölötti életünket is táplálni kell, míg az olaj ezen túlmenôen az egészséget és a gyógyítást is jelenti, illetve jelképezi mind a természetes mind a természetfölötti rendben. Amint a kenyér és a bor Krisztus testének és vérének külsô, járulékos jele a szentmisében, úgy a szent olaj a Szentlélek gyógyító és természetfölötti életet közvetítô hatékony jelképe. Mind a keresztség, mind a bérmálás szentségének kiszolgáltatásakor a pap szent olajjal keni meg a jelöltet, továbbá a papszenteléskor és a betegek szentségének kiszolgáltatásakor is a szent olajjal való megkenetésnek komoly jelentése van. Az olajszentelési misén a püspök külön áldja meg a keresztelendôk olaját (ezt használják a papszenteléskor is), a betegek olaját és a krizmát. Az olaj csak növényi (oliva) olaj lehet, míg a krizma balzsammal kevert faolaj. A görögkatolikusoknál a krizma olyan olaj, amibe hét keleti illatos fűszert kevernek, ami a Szentlélek hét ajándékát jelképezi. A mise után a megszentelt olajokat szétosztják az esperesi kerületeken keresztül az egyes plébániákra és ott a sekrestyében tisztes helyen tárolják a következô év nagycsütörtökéig. Nagycsütörtök este az ünnepélyes szentmisén a ,,Dicsôség'' eléneklése után a ,,harangok Rómába mennek'', azaz a nagyszombati húsvéti mise ünnepélyes ,,Glóriá''-jáig csak fakereplôk használata jelzi azt, amit egyébként csengôvel vagy haranggal jeleznek. A nagycsütörtöki esti szentmise az oltáriszentség és az egyházi rend szentségének alapítására emlékeztet. Utána következik az oltárfosztás szertartása, amikor minden díszt leveszünk az oltárról, ezzel is jelezve és átérezve a mi Urunk, Jézus Krisztus elfogattatásának kiszolgáltatottságát. Szép szokás ilyenkor, hogy nagycsütörtökön este a hívek elmélkedô virrasztásra gyűlnek össze az eljövendô szentsír kápolnában vagy mellékoltárnál és az Oltáriszentség jelenlétében átérzik Krisztus Urunk getszemáni-kerti szenvedô virrasztását. Úr Jézus halálának ünneplése Nagypéntek minden keresztény számára jelentôs ünnep. Református testvéreink e napot jobban ünneplik, mint a húsvétvasárnapot. Nagypénteken úgynevezett csonka mise van. A hangsúly az ige liturgiájára kerül. A csupasz oltárhoz -- melyen csak a lila lepellel borított kereszt van -- megérkezik a papság és a segédkezôk és mély leborulással fejezik ki hódolatukat az értünk meghaló üdvözítô tiszteletére. Az evangélium az Úr Jézus szenvedéstörténetét idézi, amit vagy teljes terjedelmében felolvasnak, vagy a kórus énekli a passiót. Felajánlás helyett a pap az egyház egyetemes szándékaiért imádkozik ünnepélyes formában. Átváltoztatás és Úrfelmutatás helyett történik a szent kereszt ünnepélyes fölmagasztalása, amit a papság és a hívek kereszt elôtti hódolata követ. Ezt követi a pap és a hívek áldozása és az Oltáriszentség ünnepélyes elhelyezése a szent sírban. A nagypénteki csonka misét megelôzi -- rendszerint délután három órakor az Úr Jézus halálának idôpontjában -- az ünnepélyes keresztúti ájtatosság, amikor imádkozva, elmélkedve egyes állomásaiban is átéljük mindazt a szenvedést, amit Üdvözítônk bűneinkért megváltásunk érdekében értünk elszenvedett. Feltámadás és újjászületés Nagyszombaton délelôtt szép szokás a szentsír látogatása. Lelket emelô élmény, amikor templomról templomra járva imádkozhatunk a fehér virágokkal díszített szentsíroknál, ahol a kitett Oltáriszentség alatt a halott Krisztus szobra van elhelyezve. Délután vagy este kezdôdik a feltámadás ünnepét bevezetô tűzszentelés. A tűz világít és melegít. A megszentelt tűzzel gyújtják meg a húsvéti gyertyát, ami Krisztust, a világ világosságát jelképezi. A vastag húsvéti gyertyába a pap öt tömjén-csomót helyez, ami Krisztus öt sebét jelzi, továbbá az idei év évszámával együtt ráírja az alfa és ómega görög betűket, ami azt fejezi ki, hogy Krisztus a kezdet és a vég. Ezután a diakónus (szerpap) ünnepélyesen beviszi a húsvéti gyertyát a templomba, ahol a hívek is meggyújtják kis gyertyáikat az elsötétített templomhajóban. Miután a diakónus elénekli a húsvéti gyertya himnuszát (Exultet), már a feltámadás örömének elôízével kezdôdik a szentmise, ahol az ó- és újszövetségi olvasmányok a megváltás elôkészítésének üdvtörténeti mozzanatait és azok újszövetségi értelmezését tárják elénk. Ezt megelôzôen már elhangzik a Glória dicsôítô éneke, a templom fényárba öltözködik, és megszólalnak a harangok, újra szól az orgona is. Az evangélium már a feltámadás örömhírérôl szól. A felajánlást bevezeti a vízszentelés. Majd a hívek megújítják keresztségi fogadalmukat és sok helyen az ôsi szokásoknak megfelelôen, vagy felnôtteket vagy gyermekeket keresztelnek meg az új keresztvízzel, ezzel is jelezve a keresztség húsvéti értelmét a keresztségben, ugyanis a vízben megmerítkezve meghaltunk a bűnnek, míg a vízbôl kiemelkedve megtisztultunk, újjászülettünk, természetfeletti életre keltünk, hiszen -- Jézus ígérete szerint -- ha meghaltunk a bűnnek, és vele együtt szenvedtünk, akkor vele együtt mi is föltámadunk. A nagyszombati szentmise tovább már a húsvéti öröm hangulatában ünnepélyes formában zajlik le és ezt követi a húsvéti körmenet, de ez nem minden országban szokás. Mi ôrizzük ezt a szép hagyományt és ne engedjük elsorvadni, mert sok ember, aki tán nem is gyakorló katolikus, nagyra értékeli ezt az ünnepélyes tanúságtételt hitünk mellett. Húsvétvasárnap az egyházi év legnagyobb ünnepe, hiszen azt az üzenetet hordozza, hogy Krisztus Urunk nemcsak meghalt értünk a keresztfán, hanem föl is támadt halottaiból, és ez azt jelenti, hogy a mennyei Atya elfogadta bűneinkért hozott áldozatát és így megváltásunk beteljesedett. 1997. ======================================================================== Teremtô fejlôdés Tavasszal az élet újra kezdôdik. Újjászületik minden, hogy termést hozzon. Honnan van az élet? Milyen erôk viszik célba? Magától jött létre, vagy teremtették? Fejlôdés eredménye-e, avagy kész adottság? Ilyen és ehhez hasonló kérdések újból és újból felvetôdnek. Keresztény világnézetünk alapján mit válaszolhatunk ezekre a kérdésekre? Élet Az élet nagy titok. Mindenki tudja, hogy mi, mégsem tudjuk fogalmát kimerítôen meghatározni. Minden embernek van közvetlen tapasztalása az életrôl, ugyanakkor zavarba jövünk, ha meg kell magyaráznunk az élet mivoltát. Még ma is érvényes a nagy ókori görög filozófus Aristotelés meghatározása az életrôl: az élet önmozgás. Valóban, a legtöbbször azt látjuk, hogy az élettelennel szemben, ami csak külsô hatásra tud mozogni, az élôt épp az jellemzi, hogy mozgásának okát önmagában hordozza. Ám máris felvetôdik a további kérdés, hogy honnan van az az energia az élôlényben, ami ôt belülrôl mozgatni képes? Hogyan képes önmagát fönntartani, miképpen tud fajspecifikusan működést kifejteni? Mi magyarázza meg autonómiáját, s az ebbôl fakadó spontaneitást (ami már a szabad tevékenység kezdete), a környezet kialakításának képességét és önmaga reprodukálására való késztetését? A materialisták az elôbbi kérdésekre azt válaszolják, hogy az élet nem más, mint a fehérjetestek különleges létezési módja. Válaszuk lényege tehát az, hogy az élet anyagi természetű valóság. A naturalisták, akik mindent a természettel kívánnak megmagyarázni, azt mondják, hogy az élet nem más, mint a természet fejlôdésének sajátos eredménye. Az ilyen és hasonló válaszok azonban adósak maradnak a ,,különleges'' és a ,,sajátos'' fogalmainak kimerítô magyarázatával. Azt a hibát követik el, hogy egy ,,mindenki'' által ismert valóság (élet) mivoltát egy megint csak ,,mindenki'' által ismert másik valóság (anyag, természeti fejlôdés) segítségével kívánják meghatározni. Pedig a helyzet ennél egyszerűbb. Az élet ,,minôség'', szemben az anyaggal, ami ,,mennyiség''. A mennyiség hordozza a minôséget. Az anyagi, testi, mennyiségi valóság hordozója a szellemi, anyagfeletti minôségi valóságnak. S mivel a közhiedelemmel ellentétben a minôség mindenestül sohasem vezethetô vissza a mennyiségre, az élet eredete és oka sem lehet az anyag. Teremtés Honnan van tehát az élet? Tán magától alakult ki, vagy valaki létrehozta? Akik arra hivatkoznak, hogy az élet magától alakult ki, sokszor a természetre gondolnak. Ám a természet maga is tisztázatlan fogalom, mert eredeti jelentése csak ,,leír'', de nem magyaráz meg semmit. Ugyanis a természet szó a szüléssel, illetve születéssel kapcsolatos. Újból csak az élet valamely megnyilvánulásáról beszél, de nem az élet létrejöttérôl. Elvontabban, a természet működési elvet jelent. További kérdés viszont, hogy minek a működési elvét fejezi ki és milyen értelemben kell itt az elv szót érteni, anyagi vagy szellemi értelemben? Ha anyagi értelemben vesszük, akkor az elv anyagi valóság, ez pedig ellentmondás. Az elv mindig szellemi összefüggésben magyaráz meg valamit. Tehát mind a materialisták, mind a naturalisták az élet keletkezésérôl szólva anyagról vagy természetrôl beszélnek, de e két szónak szellemi jelentést tulajdonítanak. Végsô soron meg kell állapítanunk, hogy az élet eredete szellemi valóság, ami nem matematizálható és létrejöttét önmagából nem magyarázhatja meg. A Biblia világosan megmondja, hogy az élet eredete tiszta, abszolút végtelen és örök szellemi és személyes valóság, akit Istennek nevezünk. Ô nem csupán az élet teremtôje, hanem egyben létben tartója és újjáteremtôje. Az élet nem jöhetett létre önmagától, a véletlenek sajátos összjátéka révén. Ahhoz, hogy az élet hordozására alkalmas fehérjemolekula jöhessen létre, ,,végtelenül'' sok, az aminosavak vegyülési lehetôségének oly nagy számára lenne szükség, amely szám meghaladná a világegyetem Einstein által meghatározott tömeg-számát. Ez pedig abszurd szám, vagyis képtelenség. Más bolygóról sem juthatott hozzánk valamiféle élô sejt, mert akkor arra kellene magyarázatot adni, hogy ott miképp jött létre az élet. Fejlôdés A fejlôdés lét-többlet megjelenést jelent az okozatban az okhoz viszonyítva. Ám az okság elve kimondja, hogy minden ok csak azt adhatja, ami lényege. Miképp okozhat tehát élettelen élôt? Ez az a kérdés, amire a materialista fejlôdés-elmélet, ami a teremtést tagadásba veszi, nem tud válaszolni. A fejlôdés jelenségét azonban elfogadhatjuk keresztény szempontból, úgy mint teremtô fejlôdést. Vagyis Isten megteremtette a világot és olyan szellemi (minôségi) létcsírákat helyezett el a természetben (melyeknek törvényhozója a teremtô és világfenntartó Isten), hogy ha a természet története során megjelennek olyan feltételek, körülmények és alkalmak, amelyek lehetôvé teszik, hogy a látszólag alacsonyabb rendű okban (amiben erô szerint jelen van Isten elsôdleges teremtôi oksága, az élet teremtésére vonatkozóan is) aktualizálódjék az a minôségi többlet, ami a követô okozatban már mint élô valóság jelenhessen meg az élettelenhez viszonyítva. A materialista fejlôdéselmélet egyik hibája, hogy a teremtô Isten szerepét az anyagnak tulajdonítja, a másik hibája pedig az, hogy a feltétel, alkalom és körülmény fogalmát összetéveszti a létesítô ok fogalmával. Isten tehát mint elsôdleges teremtôi ok a másodlagos természeti okokon keresztül érvényesíti az élet fejlôdésében is folyamatosan teremtô hatalmát. A múlt esztendôben ilyen értelemen nyilatkozott a szent atya, II. János Pál pápa a fejlôdéselmélet elfogadásának lehetôségérôl. Ám azt is hangsúlyozta, hogy míg az emberi test kifejlôdésérôl lehet így gondolkodni, az ember személyes szellemi lelke nem valamiféle természeti folyamat szükségszerű, másolható (klónozható) mozzanata, hanem Isten személyes tette, mert a fogantatás pillanatában minden embernek Isten közvetlenül teremti meg hallhatatlan lelkét, ami az ô képmása. Ez adja az emberi személy különleges értékét és méltóságát. 1997. ======================================================================== Tisztelet az édesanyáknak Anyák napját májusban ünnepeljük. Május hó egyben mennyei édesanyánk, a Boldogságos Szűzanya hónapja is. Korunk, ami minden hagyományos értéket megkérdôjelez, az anyai hivatásról is másképp vélekedik. Az anyaságot egyszerű biológiai funkcióvá szűkíti. Elválasztja a házasságtól, sôt a nôi hivatást is próbálja elszakítani az anyaságtól. Szükséges tehát, hogy keresztény hitünk tükrében újra átgondoljuk és a szeretet összefüggésében helyezzük ezeket az értékeket. Isteni szeretet Sokszor halljuk, hogy a kereszténység a szeretet vallása. Ez igaz, hiszen Isten maga a szeretet. ,,Szeretet az Isten, és aki szeretetben él, Istenben él, és Isten ôbenne'' -- írja Szent János apostol elsô levelében. Isten szeretetbôl teremtette ezt a világot és Jézus Krisztus szeretetbôl váltotta meg. Urunk Jézus pedig elküldötte nekünk a Szentlelket, aki a szeretet lelke. Az utolsó vacsorán Üdvözítônk új parancsot adott nekünk: ,,Ez az én parancsom, szeressétek egymást, mint ahogy én szerettelek titeket''. Tehát nem ajánlja vagy javasolja, hogy személyválogatás nélkül szeressük egymást, hanem kifejezetten megparancsolja, mégpedig isteni tekintélyével. Ám azt is megmondja, hogy miképpen gyakoroljuk a szeretetet. Nem elégedhetünk meg a negatív szeretettel: senkit sem bántunk, senkire rosszat nem mondunk. Jótettekkel és áldozattal kell szeretnünk. Az sem elégséges, hogy csak azokat szeretjük, akik minket is szeretnek. Ezt a pogányok is gyakorolják. Nekünk még azokat is szeretnünk kell, akik üldöznek vagy rágalmaznak minket. Szeretetünk nem szűkülhet a szimpátia vagy antipátia területére. Erre megint csak mindenki képes. Azt sem tehetjük meg, hogy pusztán egy szerepben vagy funkcióban szeretjük embertársainkat. Vége a szerepnek, beosztásnak, rangnak, pénznek, s vele együtt vége a szeretetnek is. Az sem elég, hogy csak addig szeretünk valakit, ameddig várhatunk tôle valamit. Ez kalmár szeretet és nem isteni szeretet. Furcsa lenne az is, ha csupán önmagunk eszményiesített lényegét a másikra kivetítve, a másikban önmagunkat szeretnénk. Nekünk önmagáért, személyre szólóan kell szeretnünk felebarátainkat. Így szeret bennünket az Isten és ezt a szeretetet kéri, parancsolja nekünk és ezt is fogja tôlünk számonkérni halálunk után. Szülôi szeretet Ebben a világban ritkán tapasztaljuk meg a tiszta, isteni szeretetet. Még a legszebb szerelem mögött is meghúzódhatnak önzô számítások. A szerelem lángolása sem tart örökké. Egyedül a szülôi szeretetben csillan fel a tiszta szeretet, mert az nem más, mint az isteni szeretetbôl való részesedés. Aki már találkozott az igazi szülôi szeretet önzetlenségével és melegével, annak lehet már némi sejtése arról, hogy mily csodálatos lehet az a szeretet, amivel Isten szeret minket és amilyen szeretettel vár az örök életben. A szülôi szeretet személyre szóló. A szülô elsôsorban nem szerepében, funkciójában, hasznosságában szereti gyermekét, hanem azért, mert van. Ezért igazán csak a szülôk és testvérek tudják ôszinte szívvel megünnepelni a gyermek születés- vagy névnapját, mert akkor és ott azt ünneplik, hogy a gyermek, a testvér van, létezik, úgy a maga egyedi megismételhetetlenségében. Az apai szeretet melegségét mérsékli az értelmi megfontolás. A szülô a gyermekét nem önmagának, hanem a társadalomnak, a nemzetnek, egyháznak neveli. Ezért az apai szeretetben ott van általában az igazságosság mozzanata is. Még ha néha fáj is az édesapának, de a gyermek jövôje érdekében alkalmasint szigorú mércéket is kell felállítania. A gyermek ezt érzi és az apai szeretet objektivitása biztonságérzetet ad neki. Az apai szeretet védô-óvó szeretet. A modern pszichoanalízis freudi ága az apai szerepet igyekszik kiiktatni a család és a társadalom életébôl. Ez súlyos neurózisokhoz vezet. Ott, ahol elhalálozás, vagy válás miatt a gyermek nem tapasztalja meg az apai szeretet biztonságát, neurózis alakul ki. Lányoknál az úgynevezett apakomplexus, fiúknál pedig vagy túlzott gátlásosság, félénkség, vagy ennek az ellenkezôje: arrogancia, nagyképűség, pimaszság, arról nem is beszélve, hogy az apát nélkülözô gyermek egész életében pótapákat keres magának, akár férj, akár hivatali fônök, vagy barát formájában. Az apát nem lehet kiiktatni. Isten teremtési rendjét büntetlenül nem lehet felforgatni. Anyai szeretet Az édesanya szeretetében a személyes melegség kerül az elôtérbe. Az édesanya is tud tárgyilagos lenni gyermekével szemben, de ezt csak nagy lemondások által képes gyakorolni. Az édesanya szeretete mindig kissé elfogult gyermekével szemben. Az édesanya csak látszólag haragszik gyermekére. Valójában mindig és minden körülmények között szereti gyermekét. Az édesanya számára nincs törvény, eszme, sérthetetlen személy, amikor gyermekérôl van szó. Minden akadályon keresztül tör és ha kell, boldogan áldozza fel az életét gyermekeiért. Ezért az édesanya elvesztése a legnagyobb megpróbáltatás az ember életében, amit csak az isteni szeretet pótolhat. Sem házastárs, sem gyermek, sem jóbarát nem képes úgy tekinteni az emberre, mint a saját édesanyja. Ezért veszélyes dolog minden olyan törekvés, amely a házasság és család szétzüllesztésére irányul, akár az állam és társadalom, úgymond magasabb rendű értékének szolgálatában, akár az egyéni szabadság- szabadosság áljelszavainak nevében. Ott, ahol szétzüllik a család, ahol szétesik a házasság, olyan szeretet károsodás éri a gyermekeket, amit soha senki semmivel nem tud pótolni. A pótcselekvések csak frusztrálják az embereket. Aki nem tapasztalta meg a hiteles szülôi szeretetet, az nehezen lesz fogékony Isten szeretetének befogadására, akit nem szerettek igazi szeretettel, az maga sem tud majd önzetlen áldozatos szeretettel másokat szeretni. Az isteni szeretetet az apai és anyai szeretet együtt jelenítik meg földi életünkben. 1997. ======================================================================== Vegyétek a Szentlelket! ,,Vegyétek a Szentlelket!'' -- e szavakkal adja át az Úr Jézus hatalmát a Lélekben az apostoloknak, hogy az ô nevében bocsássák meg a bűnöket. A Lélek kiárasztás az egyházra -- amit pünkösdkor ünnepelünk - - az üdvtörténet új korszakát nyitotta meg a történelemben. Ez a Szentlélek korszaka. Mi is ebben a korszakban élünk és a ,,Lélek erejében'' kell tanúbizonyságot tennünk Jézus igazáról, szóval és tettel. A Lélek lefoglal Az újszövetségi szentírás úgy beszél a harmadik isteni személyrôl, mint tiszta személyes szellemi valóságról, akit megszentelô léleknek, vigasztalónak nevez. Ô az, aki az Atyától és a Fiútól származik, és egylényegű az Atyával és a Fiúval. Az utolsó vacsorán az Úr Jézus róla beszél, mint aki eljövendô és aki majd az apostolok eszébe juttat mindent, amit a Mester tanított. Ô az, aki majd az apostolokat megerôsíti a tanúságtételben. Szent Ágoston találóan mutat rá, hogy a Szentlélek az Atya és Fiú egymás felé áradó szeretetének örök megszemélyesülése. Ô az isteni élet elve, s ezért joggal nevezzük Szentléleknek, hiszen a lélek szó jelentése is életelvet jelent. Amikor Jézus Urunk elküldte a Szentlelket, akkor az ô isteni életében (a természetfölötti kegyelmi életben) részesített minket. Ez a részesedés egyben lefoglaltságot is jelent, ha valaki megkeresztelkedik. A keresztségben Jézus Krisztus érdemeire való tekintettel a megváltás erejébôl, tagjai leszünk Krisztus titokzatos testének, ami az egyház. Ennek a testnek -- amint ezt Szent Pál apostol szépen tanítja -- feje Krisztus és a fô életébôl részesednek a tagok. A megváltás tehát -- ami a keresztségben aktualizálódik, személyre szólóan -- nem csupán az áteredô bűntôl és minden személyes bűntôl tisztítja meg a bűnbánót és keresztény hitét megvallót, hanem a krisztusi életben részesíti is a Szentlélekben. Ezért aki megkeresztelkedik, az megkapja a megszentelô kegyelmet. A Lélek által történô lefoglaltság egyszeri, mert Isten hűséges és -- az apostol kifejezését használva -- a ,,Lélek foglalóját'' vési lelkünkbe. Ezért mind a keresztség, mind a bérmálás, mind az egyházi rend szentségét csak egyszer lehet érvényesen fölvenni és nem lehet megismételni. Ezek ugyanis ,,jegyközlô szentségek'', mivel a Szentlélek pecsétjével lefoglalnak a keresztény hivatásra. A Lélek megerôsít A szellemi valóságok létét hatásukból tapasztaljuk meg. Amilyen a működés hatása, olyan a működtetô természete. Ha a működés hatása csak szellemileg tapasztalható meg, akkor a működtetô is szellemi természetű. Ha a hatás olyan beállítottságot és erkölcsi magatartást jelenít meg, mint ami Jézusra emlékeztet, akkor a ható ok maga a Szentlélek Úristen. Egyébként ez a szellemi hatások megkülönböztetése tudományának is az alapelve. Napjainkban erre különösen is szükség van, mert a pluralista világban számos -- akárhányszor vallási mezben jelentkezô -- szellemi hatás ér bennünket, ahol a látszat-jó és a féligazság sokakat megtéveszt. Csak az a szellemi (vallási) hatás származik a Szentlélektôl, amelynek működési ,,gyümölcsei'' Jézusra emlékeztetnek és az egyház tanításával összeegyeztethetôk. Más hatások és az ebbôl fakadó tettek sok értékes részigazságot tárhatnak föl és tiszteletre méltó tulajdonságokat jeleníthetnek meg, mégsem származnak a Szentlélektôl. Mivel Isten Szentlelke nem automatikusan fejti ki hatását a lélekben, hanem az isteni élet erejével szabadakaratilag együtt is kell működni, ezért lehetséges, hogy valakit megkereszteltek, de az isteni élet nem tudja kifejteni benne termékenyítô hatását. Szükség van tehát a Lélek megerôsítô erejére. Különösen nagykorúságunk kezdetén, amikor keresztény értelemben is nagykorúvá kell válnunk. Erre kapjuk meg az erôt a bérmálás szentségében, ami a keresztségi kegyelmek megerôsítését fejezi ki. A bérmálás szentségét, szükség esetén, bármely pap kiszolgáltathatja, mégis ünnepélyes kiszolgáltatója a püspök. Ez azért van így, mert a püspök az apostolok közvetlen utódja. S mivel az apostolok küldetése a helyi egyházmegyén túl a világegyházra is kiterjed, ezért jelenléte e szentség kiszolgáltatásában a bérmálkozó egyetemes (görög szóval ,,katolikus'') tanúbizonyságtevô küldetését is kifejezi. Bizonyos értelemben a papszentelésben és püspökszentelésben is ez az egyetemes mozzanat kerül az elôtérbe. Akár a bérmálásban, itt is a Szentlélek kiárasztása a püspök szolgálata által, sajátos megerôsítést jelent. A Lélek újjáteremt Amint testi életünket is regenerálni kell, úgy a lelki életünk is folytonos megújulásra szorul. Lelki életünk újjáteremtôje a Szentlélek. Újjáteremtése abban nyilvánul meg, hogy közreműködô együttműködésünkkel Krisztus vonásainak elhalványult kontúrjait újrarajzolja képünkön. Ez leginkább a bűnbánat szentségében történik, ami azért ,,fárasztó keresztség'', mert nem könnyű az alázatot gyakorolni, bűneinket megvallani és jóvátenni. Ám ne feledjük, hogy a méltó bánatra adott feloldozásban a pap a Szentlélek újjáteremtô erejét közvetíti számunkra. Ennek az erônek a hatékonysága abban nyilvánul meg, hogy természetes jótulajdonságainkat felfokozza és a természetfeletti érdemszerzés forrásává teszi. Így aki jó, az még jobb lesz a Lélek erejében. Az eucharisztia, a szentáldozás is a Szentlélek újjáteremtô kegyelme által teszi örök életre tápláló kenyérré Krisztus testét és vérét. Ezért mondja az Üdvözítô a kafarnaumi beszédében: ,,Ha nem eszitek az Emberfia testét, és nem isszátok az ô vérét, nem lesz élet tibennetek'' (Jn 6,53-54). Ha engedjük magunkat a Szentlélek által újjáteremteni, akkor megváltozik a világhoz -- szűkebb és tágabb környezetünkhöz -- a viszonyunk. Ôáltala és általunk szebbé és jobbá válik a földkerekség. Ebben hinnünk kell, mert nem a mennyiség, hanem a minôség számít. Vegyük tehát a Szentlelket, hogy lefoglalhasson, megerôsíthessen és újjáteremthessen mindnyájunkat. 1997. ======================================================================== Úton Földi életünk során folyvást úton vagyunk. Az úton-levés azonban nem öncél. A II. Vatikáni Zsinat az egyházról szóló dogmatikus konstitúciójában úgy fogalmaz, hogy az egyház Isten földön vándorló népe, ami az örök haza, a végsô cél felé halad. A cél milyensége minôsíti az utat. Ha van értelmes cél, akkor az útnak is van értelme. Ha adva van a természetfeletti cél, akkor az utat is természetfeletti módon kell végigjárni. Zarándokút Nem véletlen, hogy az egyházi élet gyakorlatát mindig is jellemezték a zarándoklatok. A zarándoklat olyan út, melynek célja valamilyen szent hely, ahová eljutunk, ahol lelkileg töltekezünk. Zarándoklatot lehet egyedül is végezni, de általában közösen végzik. A közös zarándoklat ugyanis közösséget teremt. S mivel a cél szent hely, ezért e szent közös cél a közösséget is szent közösséggé formálja. A zarándoklat célja, a ,,szent hely'' azért szent, mert ott valami különös és rendkívüli történt az Isten és ember kapcsolatában, ami a természetfelettit jeleníti meg a természetes rendben, az istenit hozza az emberi életbe, az örökkévalót csillantja fel az idôben. A legkitüntetettebb szent hely a Szentföld, vagyis a mai Izrael, ahol az Isten Fia emberré lett. Bűneinkért halált szenvedett, megigazulásunkra halottaiból feltámadott, ahol mennybe ment, s ahol elküldte a Szentlelket, továbbá ahol az Ószövetség nagyjai tapasztalták meg az élô Isten jelenlétét. Különösen Jeruzsálem és a Genezáreti tó vidéke áll közel a keresztény zarándokok szívéhez, mert ott szinte kézzelfoghatóan szólal meg a múlt, aminek a jelen és a jövô számára is van üzenete. De szent hely az imádsággal és imameghallgatásokkal megszentelt többi zarándokhely is. Ezek közül is elôkelô helyet foglalnak el azok a helységek, ahol Isten Anyja, a Boldogságos Szűz Mária megjelent és imára, engesztelésre, s megtérésre buzdított, mint Lourdes-ban, vagy Fatimában. A lengyelországi Mária-kegyhely, Czenstohowa, állandóan fogadja a zarándokokat, akik között sok a fiatal. Hiszen nekik sokszor egyhetes gyalogutat kell megtenniük, míg el nem jutnak a Fekete-hegyi Szűzanyához. A magyar Mária-kegyhelyek közül különösen Máriapócs, Csíksomlyó, Máriaradna, Gyôr, Máriabesnyô, Máriagyüd, Máriaremete vonzza nyáron a zarándokok tömegeit. Pihenés Nem véletlen, hogy a tízparancsolat elôírja az Úr napjának megszentelésével kapcsolatban a pihenés kötelezettségét. A pihenésre testünknek és lelkünknek egyaránt szüksége van. Számos ember úgy kíván kibújni a pihenés kötelezettsége alól, hogy sok dolgára hivatkozik. Pedig a ,,sok dolog'' csak kibúvó. A ,,sok dolgot'' sokkal gyorsabban meg tudnánk csinálni a munkanapokon, ha a pihenést megszentelnénk, Isten és a lelkünk ügyeivel törôdnénk. Ez a lélek karbantartás kiegyensúlyozottságot eredményez. A kiegyensúlyozott lélek gyorsabban és eredményesebben végzi feladatát. Amint a zarándoklat sem folytonos menetelés, nem is távgyalogló verseny, hanem pihenéssel, illetve a lélek és test felfrissítésével változatos, úgy földi életünk vándor- útja -- amit a zarándokút kicsiben jelenít meg -- is akkor lesz eredményes, ha a pihenést és kikapcsolódást megszenteljük. Vannak, akik, mivel pihenésüknek nem tudnak szellemi tartalmat adni, a tevékenységbe menekülnek, sôt még a magyar közmondásra is hivatkoznak, hogy ,,heverô szívben az ördög fészket ver''. Akinek a pihenés csak heverés, arra érvényes ez a közmondás. Ám az is igaz, hogy a magát agyonhajszoló ember szívében is fészket verhet az ördög. Ugyanis az agyonhajszolt idegek elveszítik ellenálló képességüket és így a lélek a kísértéseknek is sokkal könnyebben enged. A német nyelv szellemesen fogalmaz: léteznek ,,wichtige Menschen'' és vannak ,,richtige Menschen'', azaz léteznek ,,fontos'' emberek, és vannak ,,igaz'' emberek. A kettô ugyan elvben nem zárja ki egymást, de az úgynevezett fontos emberek valójában sem Istennek, sem az embereknek, legfeljebb önmaguknak fontosak, mert csak a saját sikereikben akarnak tetszelegni. Megújulás Földi zarándok utunkon a pihenés idejét nem semmittevéssel, hanem más- tevéssel kell gazdagítanunk. A pihenés nem passzív henyélés, hanem aktív töltekezés. Ez a töltekezés lehet a test regenerálását elôsegítô sport, kirándulás, táborozás és a lélek töltekezését szolgáló lelki nap, csendes nap, lelkigyakorlat. A lelkigyakorlat sűrített töltekezés Isten kegyelmével. A lelkigyakorlat kegyelmi idô, oázis az élet sivatagában való vándorlás útján. Amint az ifjúsági tábor sem csupán ,,jó program'', úgy a lelkigyakorlat célja sem lehet pusztán egy kis kikapcsolódás, más emberekkel való találkozás, vagy jó elôadások meghallgatása. Ez mind csak külsô és járulékos kellékek, de nem ez az értékes tartalom. A lényeg az, hogy mások segítségével, az ô jó példájuk és tapasztalataik alapján felbuzdulva alkalmasabbá tegyük lelkünket a kegyelem befogadására. Ennek feltétele a józan önvizsgálat, az eszményekkel való szembesülés, Isten személyünkre szabott akaratának felismerése és a végrehajtásra vonatkozó komoly szándék, illetve program kidolgozása. Ebben segíthet a lelkigyakorlat-vezetô, az Isten igéje, valamely jó lelki olvasmány, a csoportos vagy egyéni megbeszélés vagy a gyónás, esetleg életgyónás. Ha Istennek tetszô lesz pihenésünk, Istennek tetszô lesz életünk is. Ha természetfeletti javakkal töltekezünk, tartalmasabb és sikeresebb lesz természetes életünk. Ha az igaz úton haladunk földi zarándoklatunk során, bízvást remélhetjük, hogy az igaz célt is elérjük. Szépen fogalmaz a nagy ókori nyugati egyházatya, Szent Ágoston püspök: ,,Melius est per viam rectam clandicare, quam praeter viam fortiter ambulare'', vagyis jobb dolog a helyes úton sántikálva elôrehaladni, mint a helyes útról letérve bátran sétálgatni. 1997. ======================================================================== Új tanév, új felelôsség Az új tanév mindig új felelôsséget ró a szülôkre, tanárokra, nevelôkre és mindazokra, akiknek közük van az ifjúsághoz. Tanévkezdéskor fel kell szítaniuk magukban ezt a felelôsségtudatot, hogy a reájuk bízottakban is megszülessék vagy fokozódjék a felelôs életre való beállítottság. Fokozott felelôsség nyugszik a Kolping- családokon, hiszen egyesületünk egyik fô célja, hogy segítse a keresztény családok és ifjúság életét. Gyermek Magától értetôdônek tűnik, hogy ahol házasság van, ott gyermek is van. Jóléti és fogyasztói társadalmunkban azonban ez ma már nem természetes. Nyugati ,,mintákat'' követve már nálunk is elterjedôben van a gyermek nélküli ,,család'' önzô ideálja, sôt mind kevesebben kötnek házasságot (még pusztán polgári házasságot is). Sokan egyszerűen ,,csak'' együtt élnek több-kevesebb ideig ,,barátjukkal'', ,,barátnôjükkel'', míg meg nem unják egymást, s azután ,,békésen'' elválnak útjaik. Az elmúlt évben demográfiai kimutatások szerint Budapesten a művi abortuszok száma messze meghaladta az élve születések számát. Ez a jelenség mind történelmileg, mind világviszonylatban példa nélküli. Szociológusok becslése szerint, ha ez így megy tovább, kétezer- húszra, harmincra hazánk lakossága öt-hat millióra csökken és az aktív felnôtt dolgozó réteg oly csekély lesz, hogy képtelenné válik az elöregedett társadalom eltartására. Történelmi tapasztalat alapján mondhatjuk, hogy hazánk lakossága nem annyira elvek alapján vállal gyermeket, hanem anyagi motiváció szerint. Ezért a felelôs politikusoknak kellene szorgalmazniok a családvédelmet a többgyermekes családok szociális kedvezményekhez juttatását, az úgynevezett szociális háló kiépítését. Ám a keresztény embert nem csak az anyagiak motiválják. A Biblia tanítása alapján tudjuk, hogy Isten teremtôi parancsa a szaporodás: ,,Szaporodjatok és sokasodjatok'' -- mondja az Úr az elsô emberpárnak, s ez minden idôk emberére vonatkozik. A keresztény házasság fô célja is a gyermekáldás vállalása. Isten parancsának teljesítése pedig egybeesik jól felfogott nemzeti érdekünkkel: a magyarság fönnmaradásával. Nevelés A nevelés szó valószínűleg a ,,növelés'' fogalmával rokon. Az élôlények nem kész állapotban jönnek a világra, hanem gondoskodással fel kell ôket növeszteni. A nevelés tehát a gyermekben lévô testi-lelki adottságok kibontakoztatásában áll a gondoskodás által. Sok szülô úgy gondolja, és ez a sokáig tartó materialista nevelés eredménye, hogy kötelességének eleget tesz, ha gyermekének testi egészségérôl gondoskodik, illetve olyan pályára állítja gyermekét, ami éppen divatos, azaz, amivel nagyon sok pénzt lehet szerezni. Ez a felfogás azért vall materialista életszemléletre, mert nem veszi figyelembe az Úr Jézus mondását: ,,Nem csak kenyéren él az ember''. A szülônek nem magántulajdona a gyermek. Nem magának neveli, hanem Istennek és a hazának. De hogyan neveljen az a szülô, aki maga is nevelésre szorul? Ezért kap mind nagyobb jelentôséget napjainkban az úgynevezett felnôttképzés. Ez nem csupán új szakmák és új információk elsajátítását jelenti, hanem a szülôket fel kell készíteni (nem csupán biológiai értelemben) a szülôi hivatásra. Vannak, akik úgy próbálnak kibújni a szülô felelôsség alól, hogy folyvást a gyermek úgymond szabad döntésére hivatkoznak: majd a gyermek eldönti, hogy mit akar tanulni, majd a gyermek eldönti, akar-e hittanra és templomba járni, majd a fiatal eldönti, hogy milyen erkölcs szerint kíván élni. Persze érdekes, hogy ugyanezek a szülôk sokszor rákényszerítik saját elképzeléseiket pályaválasztáskor a gyermekükre és egészségügyi kérdésekben egyáltalán nem tekintik gyermeküket szabadon döntô felnôttnek. Vannak továbbá olyan szülôk is, akik úgymond a család érdekében kifejtendô önmegvalósításukra hivatkozva hárítják el maguktól az Isten által reájuk ruházott nevelési felelôsséget. Inkább fizetnek, nehogy nevelniök kelljen, vagy mindenestül az iskolára, esetleg az egyházra hárítják a nevelés feladatát. Az ilyen szülôk -- akik csak vakációk idején ,,foglalkoznak'' gyermekeikkel -- többnyire maguk sem rendelkeznek valamiféle nevelési elképzeléssel, s ezért valójában félnek gyermekeiktôl. Félnek eszményeket, szellemi értékrendet bemutatni a gyermeknek, hiszen az könnyen számonkérheti a szülôtôl az elmélet gyakorlatát. Pedig a nevelés elsô és igazán hiteles képviselôje a szülô a gyermek számára. Mivel a gyermek utánzó lény, ezért mintát, etalont, jó példát kell mutatni neki, amit elôször követ, majd értelmi alátámasztást, magyarázatot igényel. Iskola Míg a nevelés igazi otthona a családi fészek, addig az iskola feladata elsôdlegesen a megfelelô ismeretek közvetítése. Ám mivel az iskolákban többnyire gyermekek vannak, akiket nevelni is kell, az iskola nevelôi funkciója semmiképpen sem elhanyagolandó. Az iskolában maga az ismeretszerzés is áttételesen nevel, akár a tanítás, akár a tanulás, illetve a tanult anyag formájában. Ugyanakkor az iskolában a gyermek nagyobb közösségben él és dolgozik. Osztálytársai is nevelôhatással vannak rá. Ám ezt a nevelést megfelelôképpen kell irányítani. A közvetett nevelést nem szabad összetéveszteni a közvetlen neveléssel. Akik a világnézetileg semleges iskola eszményét vallják, úgy gondolják, hogy a gyermek eleve már jó és szabad döntésre képes felnôttnek születik és értékítéleteit nem szabad befolyásolni. Ez a felfogás azért téves, mert nem veszi figyelembe azt a tényt, hogy a gyermekre elsôsorban nem a kapott információ hat, hanem a felnôttek példája, ami akarva-akaratlan metakommunikációs formában, közvetve, sokszor a tudatalattin keresztül formálja, neveli a gyermek egyéniségét. Az oktató-nevelô felnôtt itt sem bújhat ki a nevelés felelôssége alól. Az iskolás gyermeknek, sôt a fiatalnak is szilárd és eszményi értékrendet kell bemutatni. Példákat kell eléje tárni, amit követhet. Magasra kell állítani a ,,mércét'', hiszen az élet amúgyis koptatja az embert. Ha az értékek skáláját alacsonyan húzzuk meg, akkor az életben még alacsonyabbra süllyedünk. Számos híres ember, költô gondolt vissza nosztalgiával iskolai éveire, ha kiváló nevelôi, tanárai voltak. Nem annyira az ismeretek maradtak meg emlékezetében, hanem tanítója, tanára jó szava, kiállása, jó példája, amibôl az élet forgatagában erôt meríthetett. Nem véletlen tehát, hogy hazánkban egyházunk is nagy hangsúlyt helyez a katolikus iskolák létrejöttére, gondjára. A katolikus iskolában a hittan nem különóra, hanem a tanrend szerves része. Az oktatásban pedig mindig a keresztény európai kultúra hagyományainak összefüggésében tárják fel a tananyagot. Olyan légkört kívánnak biztosítani, ahol a szülôk, a tanárok és a nevelôk egy közösséget alkotnak a diákokkal. A nevelôk pedig úgy nevelnek, hogy tanításukkal és jó példájukkal kedvet és szempontokat adnak az önneveléshez. Hiszen a nevelés célja az önnevelés. 1997. ======================================================================== Az önnevelés fontossága Idôs plébános vett részt lelkigyakorlaton. A lelkigyakorlat utáni idôkben egy paptársa megkérdezte tôle, hogy jól sikerülte-e a lelkigyakorlat. Az öreg plébános így válaszolt: ,,Nagyon jól, legalább két hét telt el utána, míg visszazökkentem a régi kerékvágásba.'' E megmosolyogtató válasz azonban mély igazságot hordoz magában. Az önnevelés nehéz feladat, sohasem vagyunk készen vele, és a ,,visszazökkenés'' veszélye folyvást fenyeget. Gondolatban Az önnevelést gondolatban kell elkezdeni. A gondolat ebben az összefüggésben nemcsak értelmi megfontolást, hanem akarati elhatározást is jelent. A gondolkodás feltárja számunkra azt a képet, amit eszményeink segítségével kialakítottunk magunkról. Ez az eszmény reális és megvalósítható terv kell, hogy legyen. Az önneveléssel szorosan összefügg tehát a helyes önismeret. Nem futhatunk olyan álmok után, amelyek megvalósíthatatlanok. Az önismeret akkor jó, ha alázatra épül. Az alázat pedig igazság. Legalább önmagunknak ne hazudjunk. Az igazságnak megfelelôen értékeljük egyéniségünket. Adjunk hálát Istennek örökölt jó tulajdonságainkért és az eredményekért, amit eddig elértünk. Ugyanakkor ne szépítsük dolgainkat. Számba kell vennünk bűneinket, hibáinkat is. Ezeknek az ismerete segít a jobbulás szándékában. Fiatal korban, amikor élettervet készítünk, akarva, akaratlan bizonyos minták ,,épülnek'' belénk és ezek szerint kívánjuk formálni életünket. Ám sokszor a minta elszakad a valóságtól, s akkor csalódunk. Elmegy a kedvünk az önneveléstôl. Az nem baj, ha jó hatások érnek bennünket. Minden nevelés ezt a célt szolgálja. De mit sem ér a nevelés, ha nem képes elérni azt, hogy felismerjem az önnevelés szükségességét és bele is fogjak. Az önneveléshez nemcsak jó belátás, hanem akaraterô is kell. Önzésre hajló emberi természetünk mindig a kényelmesebb megoldást részesíti elônyben. Márpedig az önnevelés nem kényelmes. A keresztény ember nincs egyedül az önnevelés fárasztó gyakorlatában. Hite által tudja, hogy a megváltás gyógyír a bűntôl megsebzett emberi természetre. Csak tegyük a magunk dolgát a saját erônkkel és Isten kegyelme kipótolja hiányosságainkat, hogy krisztusi emberré formálódhassunk. Szóban Nem elég eszményképeket kialakítani magunkban. Az sem elég, hogy szándékainkban jó elhatározásokat teszünk. Az ember akkor válik jellemessé, erkölcsileg értékessé, ha a gondolati elhatározás és a szó megegyezésbe jutnak egymással. ,,A szív bôségébôl szól a száj'' -- mondja az Úr Jézus az evangéliumban. Jakab apostol levelében pedig azt hangsúlyozza, hogy aki a nyelvét képes megfegyelmezni, az már valóban nagykorú kereszténynek mondható. Az önnevelés elsô és bárhol gyakorolható látványos gyümölcse a nyelv megfékezése. Ez nem örökös hallgatást jelent, hanem igaz beszédet, jóindulatú szót és a fölösleges bírálgatás elkerülését. Az a sok kritika, ami elhagyja ajkunkat, valószínűleg azért jellemzi életünket, mert önmagunk nevelését halogatjuk és inkább mások nevelgetésével foglaljuk el magunkat. Az az ember, aki imádságos lelkületű, bensô párbeszédet képes folytatni Urával, annak nem kell ,,külsô'' társalgással elterelnie a figyelmet belsô ürességérôl és magányáról. Akkor szól, amikor kell, azt mondja, amit szükséges, és úgy mondja, ahogyan ezt a helyzet megkívánja. Akkor viszont szól és nem hallgat, mondván: ,,Ne szólj szám, nem fáj fejem.'' Julius Caesarról jegyezték fel, hogy amikor indulatba jött, mindig tízig számolt magában és csak ezután szólalt meg. Már az is nagy haladás lenne nálunk, ha mi csak ötig számolnánk, mielôtt fölösleges szavakat kimondanánk. Tettben Hiába vannak szép szavaink, ha nincsenek jó tetteink. Nem szándékaink, hanem szavaink és tetteink alapján fog bennünket Isten halálunk után megítélni. ,,Amit egynek is tettetek legkisebb testvéreim közül, azt nekem tettétek'' -- mondja az Úr. Nem azért kell emberségesnek, segítôkésznek, irgalmasnak és megbocsátónak lenni, mert a humanista ember úgymond ,,ilyen'', hanem azért, mert minden emberben fel kell ismernünk Krisztus vonásait, akinek itt és most épp reánk van szüksége, az embertárson keresztül. Nem kétséges, hogy erkölcsileg értékes, jó tettet nem könnyű végrehajtani. Elméletileg mindnyájan jó emberek szeretnénk lenni, néha még szavakban is hangsúlyozzuk ezt, de amikor tettre kerül a sor, akkor mindig megtaláljuk a kibúvót: tegye a másik, neki több ideje van, neki nincs családja, most még nem teszem, mert gyengélkedem, majd, ha több idôm lesz, majd, ha nyugdíjba vonulok... Meddig kívánom még halogatni életem megjobbítását? Tán az utolsó ítéletig? Akkor már késô lesz! Majd meglátom! A jó tettet addig nehéz megvalósítani, míg bele nem kezdünk. Ilyen halogató esetekben igaz a magyar közmondás: ,,A tett halála az okoskodás.'' Amint belekezdek, már kedvem van a következô lépéshez, ugyanis látom, hogy valami már sikerült. Az önnevelés során nem szabad nagy ívű elhatározásokat tenni, mint például: ,,Ezután már jó leszek''. Az ilyen elhatározásokat nem fogja tett követni. A nagy feladatot kis részfeladatokra kell felosztani és ezután lépésrôl lépésre végrehajtani. Amikor a szentgyónás során jó elhatározásokat teszünk, akkor is célszerű elôbb egy kis jó elhatározást tenni, és ellenôrizni, hogy napról napra végrehajtottuk-e? Mindenki maga tudja, hol van az érzékeny pontja: van, aki gondolatait, fantáziálását nem tudja fékezni, hát akkor gondoljon olyan tisztességes, szép dolgokra, amelyek elvonják figyelmét a bűnös gondolatokról. Aki nyelvét nem tudja fékezni, határozza el, hogy meghatározott esetben nem övé lesz az utolsó szó, hanem hallgat. Aki kényelmes, lusta, határozza el, hogy minden nap csak egy kis dolgot intéz el és nem halogatja, de aztán végre is hajtsa! A sok apró jótett erénnyé kovácsolódik az ember szívében, megszokássá válik. Ha pedig vannak jó erkölcsi szokásaink, akkor már sokkal könnyebb megmaradni a jó úton, mint hogyha csak egyszer-egyszer teszünk valami jót. A folyamatos önnevelés pedig megnehezíti számunkra azt, hogy ,,visszazökkenjünk'' a régi kerékvágásba. 1997. ======================================================================== Örök sorsunk Novemberben a halottakra emlékezünk. Szeretteinkre, akik már elhunytak, hôsökre, akiknek példája ma is hat, ismeretlen, elfelejtett holtakra, hogy valaki róluk is megemlékezzék. Vajon elég-e az emlékezés? Akár egyéni, akár a kollektív megemlékezés egyszer elenyészik. Ezek után indokolt-e ilyen kijelentést tenni: ,,Emléke szívünkben örökre él''? A keresztény ember nem csupán vágyódik az örök életre, hanem a hit bizonyosságával tudja: a halál után örök élet vár ránk. Örök élet Földi életünk tudatos vagy tudattalan folytonos gondja, hogy a halál, az elmúlás kérlelhetetlenül elér bennünket. Mivé lesz az a sok fáradozás, amivel múlandó földi életünket ápoltuk, gondoztuk? Mi az, ami túlél bennünket? S ha túlél, mi hasznunk lesz abból? S ha szellemi vagy anyagi értékeket hagytunk magunk után, amibôl az utánunk következô nemzedék gyarapodik, vajon örülhetünk-e mások örömének a halálunk után? Ha nem hiszünk a halál utáni személyes örök életben, akkor még életünk értelme is megkérdôjelezhetô. Van-e akkor jelentôsége annak, hogy testünk ösztönös fenntartásán túl bármi értelmeset is cselekedjünk, ha elôbb-utóbb úgyis minden elmúlik? Nem csodálkozhatunk tehát azon, hogy szinte minden vallás és filozófiai rendszer valamilyen formában foglalkozik az öröklét problémájával, még ha tagadásba is veszi annak létét, vagy olyasmirôl állítja azt, hogy örökké létezik, ami lényegénél fogva szétesô és múlandó (mint például az anyag), vagy éppenséggel az a lényege, hogy nincs (azaz semmi, vö. nihilizmus). A lélek halhatatlanságának gondolata még a lélekvándorlást vallók tanításában is föllelhetô. Ám a személyes szellemi lélek egyszeriségének, teremtettségének és halál utáni örök életének gondolata a kereszténységben jelenik meg a legvilágosabban. A keresztény hitrendszer szerint életünk súlypontja a halál utáni örök életben van, ami nem jár ki emberi természetünknek, hanem Krisztus megváltói érdemeire való tekintettel kaptuk meg. Ez az élet létezik, s nem csupán vágy vagy vallási mítosz formájában, hanem követelményként, ha az ember maradandóságra és tökéletességre való egyetemes vágyát elégségesen meg akarjuk indokolni. Másvilág Az örök életet másvilágnak vagy túlvilágnak szokták mondani. Nem hagy bennünket nyugodni az a gondolat, hogy a halál után hová jutottak szeretteink és mi lesz a mi sorsunk, ha meghalunk? Az ember természetes vágya, hogy az erkölcsi rend egyszer maradéktalanul érvényesüljön. Még Immanuel Kant, a híres német filozófus, akit nehéz lenne vallási túlbuzgósággal vádolni, is azt mondja, hogy feltételeznünk kell, pusztán az eszünkkel is, Isten létét, aki az erkölcsi rendet a ,,helyére teszi'' halálunk után, továbbá a lélek halhatatlanságát, mivel -- amint tanítja -- itt a földön a jó és az erény legtöbbször nem kapja meg jutalmát, a rossz, a bűn pedig a maga büntetését. Keresztény hitünk fényében mi tudjuk, hogy a halál után Isten megítéli az embert, is amint az Úr Jézus János evangéliumában mondja, ,,a jók feltámadnak és üdvözülnek, a gonoszok pedig feltámadnak és elkárhoznak''. Ugyanakkor azt is tudjuk, hogy az egyház csak azokról állítja teljes bizonyossággal (oldó és kötô hatalmából adódóan), hogy üdvözültek, akik már boldoggá vagy szentté vannak avatva, továbbá azt is tudjuk, hogy mely cselekedetekkel lehet elkárhozni, ha lelkünk nem nyert a bűnbánat szentségében feloldozást, de az egyház senkirôl sem állítja teljes bizonyossággal, hogy a pokolban van. Egyházunk liturgikus gyakorlatában ez úgy nyilvánul meg, hogy a boldogokhoz és szentekhez imádkozunk mennyei közbenjárásukat kérve, a lehetséges kárhozottakért pedig azért nem imádkozunk, mivel a pokolból nem lehet kijutni, és a kárhozottak, mivel gyűlölik Istent és az ô egyházát, nem is igénylik, hogy értük imádkozzanak. Ám a szentmiséken nemcsak élôkért, hanem holtakért is imádkozunk, amikor szándékainkat Krisztus keresztáldozatának érdemeihez kapcsoljuk. A Szentírás tanítása szerint feltételezhetjük, hogy van tisztítótűz, és amikor az elhunytakért imádkozunk, akkor az ô mielôbbi üdvösségükért esedezünk. Ámbár a tisztítótűz vagy tisztítóhely nem fizikai értelemben vett tűz, avagy hely (hiszen a halál után a lélek nem anyagi, hanem szellemi létmódhoz kötve él), mégis komoly fájdalmat jelent a léleknek az a felismerés, hogy Istennek milyen elvárásai voltak vele szemben és ô mennyit mulasztott vagy vétett Isten örök szeretete ellen, amikor csak botladozva járt a Krisztus követés útján. Mégis, a tisztítóhely olyan ,,kórházhoz'' hasonlítható, amelybôl csak gyógyultan lehet kikerülni, s ez a gyógyult állapot a mennyország. A végsô cél Végsô célunk a mennyország, ami ott van, ahol a feltámadt és megdicsôült Krisztus van, ô pedig ,,ott'' van, ahol a mennyei Atya (hiszen ô mondotta: ,,én és az Atya egy vagyunk'') és a Szentlélek létezik. A mennyország létmódja nem anyagi létmód, vagyis nem összetett, mennyiségi, térben és idôben létezô, hanem szellemi létmód, ami egység szerint és mindent betöltôen van, mégis lényegileg különbözik a teremtett anyagi világtól. Az anyagi világból csak a tökéletességet hordozza, szellemi létmód szerint. Ezért írja az I. Korinthusi levélben Szent Pál apostol oly találóan, hogy a föltámadáskor ,,anyagi testet vetnek el és szellemi test támad föl, romlandó testet vetnek el és romolhatatlan támad föl.'' Életünk végsô célja tehát az üdvözültek örök boldogsága. Mi a boldogság? Boetius ókori keresztény filozófus szerint ,,határtalan élet, amiben egész szerint, egyszerre és tökéletesen birtokoljuk a legfôbb jót'', aki Isten. Minden evilági boldogságra törekvésünk során valami jóra vágyunk. Bűntôl és önzéstôl eltorzult tudatunk és akaratunk azonban sokszor lehorgonyoz az eszközöknél, a rész-céloknál és csak tehetetlen vágyódással néz az emberi méltóságunknak (istenképiségünknek) megfelelô végsô cél, Isten boldogító színelátása, az örök üdvösség, a mennyország felé, anélkül, hogy nagy akarásokkal, a kegyelemmel együttműködve valamit tenne is a cél érdekében. Pedig az elsô Timótheus levélben azt olvassuk, hogy ,,Isten akarata az, hogy minden ember üdvözüljön és az igazság ismeretére eljusson''. Ám Szent Ágoston azt is írja, hogy ,,aki megteremtett téged a te közreműködésed nélkül, nem fog üdvözíteni téged a te együttműködésed nélkül''. Isten boldogító színelátása nem unalmas foglalatosság. Az |dvözültek nem tudnak betelni Isten megismerésével, aki minden lét, harmónia, igazság, jóság és szépség foglalata. Benne ismerhetjük meg a világ és a történelem titkait, minden embertársunkat. Ez a színelátás több, mint a földi megismerés. Nem csupán birtokoljuk benne megismerésünk ,,tárgyát'' (az Istent), hanem közben a szeretet formájában mi is birtokoltak vagyunk. Ezért a mennyországba csak az juthat, aki engedi magát Isten által szeretni. Ehhez pedig hit és alázat kell. S ezen erényeket már itt, a földön be kell gyakorolni. Isten boldogító színelátása tehát nem más, mint tökéletesen szeretni és tökéletesen szeretettnek lenni. Ez örök sorsunk foglalata. 1997. ======================================================================== Újra karácsony van Az ember reménybôl él. Ez idôbeliségébôl és történetiségébôl fakad. Életünknek is a remény ad értelmet. Mit ér azonban a remény cél nélkül? Vannak rövidtávú céljaink. Ez nem elég. Emberhez méltó csak az idôn és történelmen túlmutató, végsô cél lehet. Ez pedig az örök üdvösség. Ezt a célt hozta el nekünk a názáreti Jézus, a Krisztus. Ezért ô a mi reménységünk. Jézus mindenkié Az ezredfordulón ünnepli a kereszténység Krisztus születésének kétezredik évfordulóját. II. János Pál pápa ezért rendelte el, hogy az ezredfordulót megelôzô három évet a Szentháromságos egy Isten imádásának szenteljük. Az 1997. év volt a Jézus-év. Kicsoda Jézus Krisztus? Hányszor merült és merül föl újra ez a kérdés a történelemben! Hányan vélték és vélik, hogy e kérdésre végérvényesen kielégítô választ tudnak (tudtak) adni! Pedig a názáreti Jézust senki sem sajátíthatja ki magának, mert ô mindenkié. Ugyanakkor viszont meghatározhatatlan, nem lehet tudományos módszerrel definiálni, mivel személye, természete egyszeri és megismételhetetlen. Maga a Krisztus- esemény történelmileg meghatározható. Születése, élete, halála történelmi esemény. Ám egyszeriségében és sajátos jellegében túlmutat a történelmen. Történelemfeletti és természetfeletti. Ha mégis meg akarjuk tudni, hogy ki ô, akkor hittel és bizalommal el kell fogadnunk bemutatkozását. ,,Én vagyok a jó pásztor'', ,,én vagyok a juhok számára az ajtó'', ,,én vagyok az örök élet kenyere'', ,,én vagyok az út, az igazság és az élet'', ,,én és az Atya egyek vagyunk''. Az ,,én vagyok'' kifejezésben visszacseng a Mózesnek kinyilatkoztatott Isten-név: Jahve. Vagyis Jézus Krisztus Isten hatalmas Fia. Ô az ,,emberfia'', aki Dániel próféta jövendölésében a végidôk ura, akinek Isten minden hatalmát átadja. Vagyis értelemszerűen az Isten Fia, Emberfia lényegében ugyanazt jelenti. Jézus Krisztusban Isten eljött hozzánk, egyszeri és megismételhetetlen módon. ,,Az ige testté lett és miköztünk lakozott'' -- írja János apostol evangéliumának prológusában. Valóságos Isten és valóságos ember ô, aki isteni személyét csodálatos módon isteni és emberi természetének működésében mutatja meg. Megváltás Amikor Pilátus megkérdezte Jézustól: ,,Tehát király vagy te?'' -- Jézus így válaszol: ,,Igen, az vagyok.'' ,,Az én országom nem evilágból való'', majd így folytatja: ,,Én azért jöttem a világba, hogy tanúságot tegyek az igazságról. Aki igazságból való, hallgat az én szavamra''. A ,,király'' szó megfelelôje a prófétai irodalomban a ,,messiás'' szó, ami ,,fölkent''-et jelent. Vagyis Jézus a Messiás, aminek a görög, illetve latin megfelelôje: ,,Krisztus'' (magyar kiejtéssel). Ám ezt az apostolok sem látták elég világosan. Amikor Jézus megkérdezte tôlük, hogy ,,kinek tartják az emberek az Emberfiát?'', azt válaszolták, hogy valamelyik prófétának vagy tán Keresztelô Jánosnak. ,,És ti kinek tartotok engem?'' -- olvassuk tovább Máté evangéliumában. S bizony az apostolok hallgatnak. Tán ôk is a közvélemény hatása alatt vannak? Ám Péter válaszol: ,,Te vagy a Messiás és az élô Isten Fia''. S most különösen figyelemre méltó, amit Jézus válaszol. Igazat ad Péternek, de hozzáfűzi, hogy ezt neki nem ,,a test és vér nyilatkoztatta ki, hanem a mennyei Atya''. S ezután adja át Péternek a fôhatalmat. A történelem tanúsítja, hogy a maga teljességében, pusztán emberi okoskodással nem tudjuk Jézus titkát megfejteni. Azt, hogy ô a Messiás, az élô Isten Fia, a megváltó, szabadító, üdvözítô király, ,,akinek átadatott minden hatalom a mennyben és a földön'', olyan misztérium, amit a mennyei Atya nyilatkoztat ki, az apostoli egyház és a péteri szolgálat közvetítésével. Az egyház Jézusról való tanúskodásának kötelezettsége és annak igazságtartalma ebben van megalapozva. Ám az egyház Pál apostol szavaival arról is tanúságot tesz, hogy ,,nem lehet más névben üdvösségünk, mint Jézus Krisztuséban'', mivel ô ,,isteni mivoltát nem tartotta olyan dolognak, amihez föltétlenül ragaszkodjék, hanem szolgai alakot fölvéve, engedelmes lett a haláláig, mégpedig a kereszthalálig. Ezért Isten olyan fölséges nevet adott neki, ami elôtt minden térdnek meg kell hajolnia a mennyben, a földön és az alvilágban, és minden nyelvnek meg kell vallania az Atyaisten dicsôségére, hogy Jézus Krisztus az Úr'' -- olvassuk Szent Pál apostolnak a Filippiekhez írt levelében. A megváltást önmagunk és az emberiség számára tehát nem múlandó földi javakban, sikerekben és hatalomban kell keresni, hanem megtérésében, bűnbánatban, és a Jézus Krisztusba vetett hitben. Újjászületés Jézus nem csupán egyszer született meg a judeai Betlehemben, a történelem ,,közepén'', hanem folyvást újjászületik bennünk. Jézus születésének és újjászületésének ,,kettôs'' ünnepe a karácsony. Érdekes a katolikus egyház istentiszteleti (liturgikus) rendje, amikor karácsony utáni napra, december 26-ra helyezi Szent István vértanú ünnepét. Szent Istvánt, a diákonust Jeruzsálemben megkövezték a Jézus Krisztusba vetett hit és tanúságtétel miatt. István, amikor megtért és megkeresztelkedett, akkor ,,újra megszületett'' benne Jézus Krisztus. Ám ô keresztségét komolyan vette mégpedig a végsôkig. S vértanúi halálában ezért végérvényesen megszületett benne Jézus, a világ megváltója. Az ô magatartása számunkra is példaértékű. ,,A hit által Krisztus lakjék szívetekben és ti gyökeret verjetek és alapot vessetek a szeretetben'' -- buzdít bennünket a nemzetek apostola. Vagyis, ahol élô hit, tiszta szív és krisztusi szeretet honol, ott karácsony van. Jézus újjászületik bennünk és közöttünk. Minden vallás izgató kérdése, hogyan és miként lehet Isten ,,ittlété''-t megtapasztalni. A keresztény válasz roppant egyszerű. Isten Fia emberré lett. Szűz anyától született. Megigazulásunkra keresztre feszíttetett és feltámadt. Ô meghalt, hogy mi ne haljunk meg örökre. S ô él, hogy halhatatlan életünk legyen. Vagyis Jézusban világra jött az Istennek tetszô emberség, s ahol ez a krisztusi emberség jószándékban, jóakaratban s önzetlen igaz tettekben megnyilvánul, ott újra megtestesül az Isten Fia. Újra karácsony van. 1997. ======================================================================== Jövôtervezés A múltra visszaemlékezünk, a jövôt tervezzük. Mindez a jelenben történik. A múlton változtatni nem lehet, de tanulságokat levonhatunk belôle. A jövô izgalmasabb. Lehetôségeket hordoz magában. Amikor a jövôt tervezzük, mindig az eszményire, a tökéletesre törekszünk, ám ugyanakkor meg kell maradnunk a realitások talaján. Föl kell mérnünk lehetôségeinket és képességeinket, nehogy csalódás érjen bennünket. Az év kezdete jövôtervezésre sarkall. ,,Általában'' az életünket meg kell újra terveznünk, ezen belül a rövid távú jövô lehetôségeit is végig kell gondolnunk. Élet-tervünk kialakítása BUÉK, mondjuk és kívánjuk egymásnak az újév kezdetén. Ez nem csupán annak a kívánságnak rövidítése, hogy ,,boldog új évet kívánok'', hanem keresztény katolikus szellemben azt is jelentheti, hogy Bízzuk Újra Életünket Krisztusra. Nem kétséges, hogy az ember ifjú korában, a felnôttség kezdetén egész életre szóló tervet, programot próbál kidolgozni magának, még ha ez csupán körvonalakban is van felvázolva. De valamiféle elképzelése mindenkinek van az ,,egész'' életre vonatkozóan. Ugyanakkor Istennek is van egy elképzelése mindnyájunk életérôl. Ez az elképzelés öröktôl fogva ,,készen van'' Istenben úgy, mint a mi ,,kész'' és örök jövônk. Ennek a jövônek mi csak elébe megyünk életünkkel. Az életterv kialakításának leglényegesebb mozzanata az, hogy felismerjük-e Isten reánk vonatkozó jövôtervét, ,,mikor'' ismerjük föl azt, és hogy végre is hajtjuk-e a számunkra kiszabott idô alatt. S mivel nem tudhatjuk, hogy ,,mennyi'' a reánk kiszabott idô, ezért veszélyes dolog halogatni Istennek tetszô élettervünk kialakítását és megvalósítását. Minden új év ,,új kezdet'', ami arra ösztönöz, hogy ne halogassuk életünk reformját. Tervezzük életünket úgy, mintha minden rajtunk múlna, tegyük a dolgunkat lelkiismeretesen, ne aggodalmaskodjunk a jövô miatt. Az eredményt bízzuk Istenre: Bízzuk újra életünket Krisztusra. A hivatás Nem csak foglalkozásunk van. Mindenkinek hivatás is adatott. A hivatás abban különbözik a foglalkozástól, hogy míg a foglalkozás többnyire hasznossági célokat szolgál, addig a hivatás kovászként átjárja egész életünket. A foglalkozást munkaidô alatt űzzük, a hivatás a magánéletünket is megtermékenyíti. Szerencsés dolog, ha valakinél a hivatás és foglalkozás egybeesik. A hivatás lendületet adhat a foglalkozásnak. Isten örök elképzelésében elsôsorban hivatásunk van. Ez keresztségünkbôl következik. Minden embernek, de a kereszténynek különösképpen, egész életével meg kell dicsôítenie a mennyei Atyát, amint azt Jézus tette. Ô azért jött, hogy a ,,mennyei Atya akaratát teljesítse''. A mi életünk értelme is az, hogy Isten reánk szabott akaratát felismerjük és teljesítsük, úgy mint keresztény élethivatásunkat. Isten akaratát felismerhetjük az Isten igéjébôl, az egyház tanításából, élet-körülményeinkbôl. Isten akaratának végrehajtása már a mi értelmünk és szabad akaratunk dolga, de mivel gyengék vagyunk, Isten kegyelme segít és erôsít minket az imádság és a szentségekben való részesülés formájában. Minden keresztény közös hivatása, hogy munkájának megszentelésével és családi, illetve emberi kapcsolatainak helyes megélésével a teremtô és megváltó Isten munkatársa legyen a világban és elômozdítsa Isten tervének megvalósulását. A hivatások között kitüntetett helye van a papi és szerzetesi hivatásnak, hiszen e hivatások gyakorlása nem csupán a saját, hanem mások megszentelését is szolgálja, mégpedig nem közvetett, hanem közvetlen módon. A hivatását teljesítô keresztény ember, amikor foglalkozását végzi, nem ,,mást'' tesz, mint a többiek, hanem ,,másképpen'' teszi azt, mint a világ fiai, akiknek nincs reménységük, s ezért szorongva aggódnak, nehogy foglalkozásukat elveszítsék. Sok nyugdíjas szomorú állapota arra vezethetô vissza, hogy elveszítvén foglalkozását, ha nincs hivatása, értelmetlennek látja életét. A közvetlen jövô Akárhányszor elôfordulhat bárkivel, hogy nincs lehetôsége hosszú távú jövôtervezésre. Ilyenkor rövid távon kell tervezni. A rövid távú jövô tervezéséhez józanság és alázat szükséges. Józanul fel kell mérni az adott körülmények között lehetôségeinket és képességeinket. Szembe kell néznünk az igazsággal. Ez az alázat. Csalódáshoz vezet, ha légvárakat építünk magunknak magunkról és a körülményekrôl. Ám amikre a múlt és jelen tapasztalatai alapján képesek vagyunk, azt a jövô feladataként kell megterveznünk. Ha túlságosan ,,realisták'' vagyunk és jövônket mindenestül ki akarjuk számítani, telve lesz szorongással és aggodalommal életünk, hiszen, ha nem is valljuk be magunknak, tudjuk, hogy a jövôt mindenestül nem tudjuk megtervezni. Kell valamit Istenre is hagyni. Ha nem engedjük Istent ,,belépni'' az életünkbe, akkor ô tapintatosan ,,visszavonul''. Ám az is túlzás lenne, ha mindent Istenre bíznánk. Ilyen helyzet is adódhat az életben, de ez aránylag ritkán fordul elô. Ne akarjak úgy ,,eredeti'' ember lenni, hogy másokat utánzok, s mindig mások elvárásaihoz igazítom életemet. Ha lelkiismeretesen teljesítem kötelességemet és hivatástudattal teszem azt, akkor nem kell eredetieskednem, mert ,,eredetivé'' válok. Merjem elfogadni önmagamat úgy, ahogy Isten szeretne látni, hiszen belôlem csak egy, egyetlen ,,példány'' van! Ne csüggedjek, s ne mondjam, hogy nekem már nincs jövôm! Ameddig élek, Istennek tervei vannak velem, s ezt teljesítenem kell. 1998. ======================================================================== Együtt könnyebb Sokan a szolidaritás fogalmával akkor találkoznak, amikor hallottak a nyolcvanas évek lengyel társadalmi mozgalmáról, ami elôkészítette a kommunizmus bukását a kelet-európai országokban. Valójában a szolidaritás a katolikus társadalmi tanítás ismert fogalma -- amire a Szentatya, II. János Pál pápa megnyilatkozásaiban sokat hivatkozik --, és összetartást, együttműködést jelent. Mi, magyarok ugyan ,,híresek'' vagyunk széthúzásunkról, de azt azért senki sem tagadhatja, hogy a bajban -- ha rövid idôre is -- tudunk összetartani, együttműködni. Együtt ugyanis könnyebb, mint egyedül. Egyén és közösség Az ember közösségi lény. Aristoteles megfogalmazása szerint ,,zoón politikon'', azaz politizáló élôlény, vagy ahogy Szent Tamás, a híres középkori hittudós mondja, ,,ens sociale'', közösségi létezô. A bibliai teremtéstörténet is arról beszél, hogy Isten ,,férfinak és nônek teremtette az embert'' és azt a feladatot adta neki, hogy ,,szaporodjon és sokasodjon'', továbbá, hogy ,,hajtsa uralma alá a földet''. A család Isten akaratából való ôsi és eredeti természetes közösség és ebbôl a vér szerinti közösségbôl nô ki a nagy család, a nemzetség, a törzs, majd a nemzet, valamint a nemzetek közössége, az emberiség. Napjaink globalizálódott világában mind jobban érzékeljük az egész emberiség közös gondját és felelôsségét. Számos gazdasági, társadalmi, politikai, tudományos és kulturális tevékenységben érvényesül a nemzetköziség és az egész emberiség együttműködése. Ám ezzel a globalizációs folyamattal párhuzamosan mind inkább érezhetô az elidegenülés az emberek, népek és nemzetek között, valamint az elszemélytelenedés. Vajon, mi lehet ennek az oka? Valószínűleg az, hogy elszakadtunk az eredeti közösségektôl és vagy az egyén, vagy a közösség, társadalom szerepét hangsúlyozzuk túl. Az emberek akárhányszor bizalmatlanok a közösségekkel szemben, mert azok túlságosan intézmény-jellegűek és elszemélytelenedtek. Amikor a közösség érdekeit úgy fogalmazzák meg, hogy az mindenképpen háttérbe szorítja az egyéni szempontokat, akkor sokan az egyén szabadságjogait és függetlenségét hangsúlyozzák. Sem az egyén, sem a közösség érdekeinek kijátszása a másikkal szemben nem helyes. Nincs egyén közösség nélkül és nincs közösség egyén nélkül. Nem egymás alá vagy fölé, hanem egymás mellé kell rendelni ôket. Közös ügy A közösségi konfliktusok kulcskérdése, hogy mi a lényeges és mi nem, mi a fontos, illetve a fontosabb. A viták és veszekedések forrása a legtöbbször az, hogy mindenki magának tartja fenn azt a jogot, hogy megállapítsa az objektív igazságot és értékrendet. Nem kétséges, hogy az egzakt természettudományok esetében az objektív igazság könnyebben meghatározható, mint az emberi kapcsolatok világában. De ott is fellelhetôk a tárgyi igazság és jóság objektív kritériumai: a közvetlen értelmi nyilvánvalóság, a neves és általában elfogadott emberi tekintélyek vélekedése, az isteni és egyházi parancsok tévedhetetlensége, az általában elfogadott és az élet által igazolt tapasztalatok. Ezekre lehet hivatkozni, viszont ismerni és alkalmazni is tudni kell ezen igazságokat, tapasztalatokat. Csakhogy nem elég egy vitában pusztán az igazságot feltárni. Úgy kell azt ,,tálalni'', hogy a többiek el tudják fogadni. A legtöbbször a ,,tálalás'' módja ellen vétkezünk és megelégszünk azzal, hogy tudásunkat, vagy ,,nagy hangunkat'' érvényesítettük. Meg kell szívlelnünk, hogy szolidaritásról, együttműködésrôl csak akkor lehet szó, ha nem mi akarunk bármi áron ,,gyôzni'', hanem a közös ügyet akarjuk gyôzelemre vinni. Minél magasabb rendű a közös ügy, cél, melyet mindnyájan szolgálni akarunk, annál inkább kell alkalmazkodnunk. A tolerancia (türelem) nem önmagában erény. A toleranciát a cél minôsíti. Ha a cél erkölcsileg értékes, akkor elérése érdekében áldozatokat is kell hozni. Az áldozatot ne a másiktól várjuk, hanem mi hozzuk. Biztos, hogy az áldozat jó példája elôbb-utóbb hatással lesz a közösség többi tagjára is. Tudatosan vagy tudattalanul ,,rájönnek'' arra, hogy csak akkor van értelme az életnek, ha másért, másokért élünk úgy, hogy ,,kilépünk önmagunkból''. Krisztus Urunk példája és kegyelme ebben sokat segíthet mindnyájunknak. Így mind az egyén, mind a közösség ,,megtalálhatja számítását'' a mindkettônél fontosabb közös ügy, közös eszmény szolidáris szolgálatában. 1998. ======================================================================== Krisztus föltámadt, valóban föltámadt ,,Ha Krisztus nem támadt föl, hiábavaló a mi igehirdetésünk és hiábavaló a ti hitetek, mert még mindig bűneitekben vagytok'' -- írja Szent Pál apostol az elsô korinthusi levélben. Nem kétséges, hogy Krisztus föltámadása, amit húsvétkor ünneplünk, keresztény hitünk központi tanítása. Nem valamiféle ,,meghaló és újjászületô'' istenek mitológiájáról van itt szó, hanem történelmi tényrôl. S ezért a megváltásunkról szóló evangélium sem hiedelem, hanem tény. A föltámadás ténye Az ôsegyház nem kitalálta, hanem fölfedezte Krisztus föltámadásának tényét. Jóllehet Krisztus Urunk földi élete során többször utalt eljövendô kereszthalálára, s az ezt követô föltámadására, az apostolokat mégis váratlanul érte a föltámadás. Érdekes megfigyelni, hogy az evangéliumok Jézus kínszenvedésének és kereszthalálának eseményeit csekély eltéréssel vagy hangsúly eltolódással, lényegében ugyanúgy írják le. Ám amikor Krisztus föltámadásáról számolnak be, szinte ,,kapkodva'' ragadják ki az eseményeket, amirôl beszámolnak és teljességgel hiányzik egyfajta ,,modell'', amihez igazodva a mítoszt műfajában szoktak vallási témákról írni. Ebbôl pedig lélektanilag arra következtetnek a szentírástudósok, hogy itt meglepô és váratlan eseményrôl való tudósítással állunk szemben, amit nem elôre kitervelt, fondorlatos céllal írtak meg a szerzôk, hanem valóban történelmi tényként kell kezelniünk Krisztus föltámadását. Persze, ebben az esetben nem akármilyen történelmi tényrôl van szó, hanem ,,a történelmi tényrôl''. Hiszen a föltámadás egyszeri és megismételhetetlen esemény volt, amit épp tényszerűségében nem lehet besorolni más, ezt megelôzô történelmi tények sorába. Hiszen ha ez lehetséges volna, úgy Krisztus föltámadása nem lenne az, ami, hanem csak egy tény a történelmi tények sorába. Krisztus föltámadása ezért a történelem középpontja, s olyan viszonyítási alap, amibôl kiindulva értelmezhetô a múlt és a jövô, s ez az új értelem nem más, mint hogy a föltámadás óta a történelem nem pusztán profán történelem, hanem az üdvösség története, üdvtörténet is. A föltámadás jelentôsége Krisztus föltámadása egyszerre történelmi és történelmen túli esemény. Egyszerre természetes és természetfeletti, egyszerre immanens és transzcendens történés. Magát a föltámadást nem látta senki. Ez a jelenség önmagában túlnô az emberi megfigyelhetôség határain. Ugyanakkor kísérô jelenségeit észlelték a Pilátus által odarendelt ôrök, akiket a helytartó a farizeusok kérésére rendelt a sírbolthoz, mivel a farizeusok (akik egyébként hittek ,,általában'' a föltámadásban) -- Máté evangéliumának tanúsága szerint -- tartottak attól, hogy úgymond ,,ez a csaló'' (ti. a názáreti Jézus) még képes halottaiból föltámadni és ezért a sírt ôrizni kell. Az apostolok és kenetet vivô asszonyok csak az üres sírt találták és a gondosan összehajtott halotti lepleket. Ôk lepôdtek meg a legjobban az üres sír láttán (vö. János evangéliuma), vagyis nevetséges az az ellenvetés hogy az apostolok ellopták volna Jézus holttestét. A harmadnapon való föltámadás pedig -- épp a korabeli zsidó közfelfogásnak megfelelôen -- azt bizonyítja, hogy nem tetszhalálról volt szó, vagyis Jézus nem a klinikai, hanem a biológiai halál állapotából támadt föl. Szent Pál apostolnak a korinthusiakhoz írt elsô levele idôrendben az elsô írásbeli beszámoló Krisztus föltámadásáról, ahol a nemzetek apostola a föltámadás utáni megjelenésekrôl szól: ,,Krisztus föltámadt..., megjelent elôször Péternek, aztán a tizenkettônek, azután egyszerre több mint négyszáz testvérnek jelent meg, akik közül többen még élnek, egyesek pedig már elhunytak.'' Pál apostol tehát még életben lévô tanúkra hivatkozik, s így húsvéti híradásának hitelessége ellenôrizhetô. A föltámadt Krisztus megjelenéseit az apostolok váratlan eseményként élik meg, de ami ugyanakkor reményt önt szívükbe: volt értelme a krisztusi életműnek. érdemes volt Krisztust követni, a kereszthalál nem értelmetlen bukása volt az igaz ügynek, hanem épp ellenkezôleg, a jó ügy gyôzelmének ilyen ára van. A megváltás beteljesedett. A föltámadás üzenete Krisztus föltámadása nemcsak a múlt eseménye, hanem a jövôbe ható és a mindenkori jelenben hatékony történés. A Szentlélek eljövetele után értették meg igazán az apostolok húsvét örök üzenetét: ,,halálodat hirdetjük Urunk és hittel valljuk föltámadásodat, amíg el nem jössz''. Különösen a szentmise, az Oltáriszentség hozza közel hozzánk a mába a föltámadt Krisztust. Hiszen amikor a szentáldozásban az örök élet kenyerét esszük, akkor az egész Krisztust vesszük magunkhoz, a kenyér és a bor külsô színében, teljes istenségében, teljes emberségében, keresztre feszített és föltámadt testében. S mivel isteni mivolta lehetôvé teszi, hogy az egy és sok ellentéte fölé emelkedjék, megsokszorozódva is Ô mindig egy és ugyanaz a valóságos Isten és valóságos ember. Ám a keresztség is magában hordozza a húsvét misztériumát, hiszen Pál apostol szerint a vízben való lemerülés és az abból tisztult kiemelkedés a Krisztussal való sorsközösséget fejezi ki: ,,Ha vele együtt meghaltunk, vele együtt föl is támadunk''. Aki keresztény lett, az Krisztussal sorsközösséget vállalt, hogy majdan társörököse legyen az Atya Országában, a mennyben. A föltámadás üzenete örömhír (euangelion), mert megalapozott reményt biztosít a világnak arról, hogy a bűntôl meg van váltva. Van kiút az élet kiúttalanságából. Hamis és szemfényvesztô minden megváltási és üdvözítô kísérlet az emberiség boldogítására, Krisztus megváltásán kívül. Az apostol így fogalmazza meg húsvéti örömünk okát: ,,Rövid földi szenvedésünk nem hasonlítható ahhoz a dicsôséghez, aminek részesei leszünk'', ha Krisztust hűségesen követjük itt a földön. 1998. ======================================================================== A munka értéke A rendszerváltás elôtt a hivatalos marxista ideológia központi gondolata volt a munka. A munka a legfôbb érték -- hangoztatták. A munkához való viszony határozta meg az emberek társadalmi és erkölcsi értékelését. Az ideológia eltűnésével a munkáról való vélekedés is megváltozott. Ma nem a munka, hanem a pénz a legfôbb érték. Épp az, amit a marxizmus annyira elítélt és megvetett elméletben. Mert a korábbi rendszer a mostanitól csak annyiban különbözött, hogy azelôtt a gyakorlati materializmust elméletileg is folyvást alá kellett támasztani, míg mára ez fölöslegessé vált. Maradt a gyakorlati materializmus. A munka és az ember ,,A munka nemesít'' -- hirdették a kommunisták. ,,A munka szabaddá tesz'' -- írták ki a náci koncentrációs táborok bejárata elé. Sajnos -- részben -- igazak e jelszavak, csakhogy a féligazság akárhányszor teljes hazugság. Azért, mert a féligazságot úgy állítja be, mintha ez a teljes igazság lenne. A munka van az emberért, nem pedig az ember a munkáért. A munka nem cél, hanem a munka alkalmas eszköz lehet az emberhez méltó cél elérésére. A munka valójában tevékenység, és mivel emberi tevékenység, sôt szabad tett, ezért a munkával együtt jár a felelôsség is. Ahol a szabadság és felelôsség kettôssége megjelenik, ott nem akármilyen tettrôl, hanem erkölcsi tettrôl, vagyis emberi cselekvésrôl beszélünk. A munkának tehát mindig erkölcsi színezete is van. A marxisták oly nagyra értékelték a munkát, hogy még az ember származását is a munkával hozták kapcsolatba. Azt hirdették és tanították, hogy a munka tette az embert emberré. Persze azt nem gondolták végig, hogy miképp dolgozhatott egy állat, hogy ,,évmilliók alatt'' aztán emberré váljon, amikor a munka épp azért sajátosan emberi cselekedet, mert feltételezi az értelmet és az akaratot. A munka ugyanis olyan tevékenység, ahol döntô szerepe van a tervezésnek, a cél kitűzésének és az eszközök megválogatásának. Csak ezután kezdôdhet meg az érdemi munka, azaz a végrehajtás. Vagyis nem a munka tette az embert emberré, hanem az értelmes ember (aki Isten képmása és Isten teremtette beléje a szellemi lelket, aminek képessége az értelem és a szabad akarat) elkezdett dolgozni és ez az értelmes tevékenység fejlesztôleg hatott vissza testére és lelkére. Az állat nem tud dolgozni. Még a majom is csak úgynevezett ,,próba-szerencse'' tevékenységet képes végrehajtani, amibe élénk fantáziával az emberi képzelôerô belevetíti a munka fogalmát. A munka és a világ ,,Hajtsátok uralmatok alá a földet!'', ,,műveljétek a paradicsom kertet!'' Ezek az Úristen szavai a Biblia elsô oldalán. Isten munkára teremtette az embert, de ez a munka a bűnbeesés elôtti állapotban hasonlított volna a gyermekek játék-tevékenységéhez. A játék is foglalatosság, akárcsak a munka. Néha nagyon is fárasztó foglalatosság, ugyanúgy, mint a sport. Mégis, szívesen játszunk, sportolunk. Miért? Mert szórakoztat, kikapcsolódást jelent. Ezzel szemben a munka fárasztó, felelôsségteljes tevékenység. Az áteredô bűn büntetéséhez tartozik, hogy a férfi ,,arcának verejtékével művelje a földet'', ,,tövist és bojtorjánt teremjen neki az'', s a halállal meg kell tapasztalnia a munka eredménytelenségét. Azóta a munka átok forrása is lehet. Ezért a munkától sokan menekülnek. E szellemben fogalmazódott meg a hetvenes-nyolcvanas évek egyik tréfás mondása Magyarországon: ,,A munkához úgy kell hozzáállni, hogy mások is hozzáférjenek!'' A munka tehát megváltásra szorul. Ám a munka megváltását nem a marxizmus- leninizmus ideológiája hozta el. Mert ez a világnézet ugyan mindig a munka örömérôl beszélt, de nem biztosította a munka eredményét. Azért, mert a munkát kollektivizálta, és az eltúlzott közösségi munka során az egyén nem látta sem a munka eredményét (hiányzott az alkotás öröme), sem a munka bérét, mert azt az állam és a kommunista párt zsebre vágta. Ugyanakkor ráébresztette az embereket arra, hogy pénzt és jólétet nem munkával lehet szerezni, hanem protekcióval, jó kapcsolatokkal, politikai megbízhatósággal. Ha ezek megvannak, akkor munka nélkül is lehet élvezni a ,,jó munka'' gyümölcseit. A munka kollektivizált, úgymond ,,megváltása'' az embereket felelôtlenné tette: az egyéni felelôsség helyébe lépett a kollektív felelôsség és a ,,majd úgyis megcsinálja helyettem más'' erkölcsromboló lelkülete. Hiába dolgozom jól, a párt és az állam nem azt értékeli. Ha pedig így áll a dolog, akkor ,,a semmittevést úgy kell csoportosítani, hogy az lázas tevékenységnek lássék'' -- mondották sokan és ezt is tették. A munka megváltása A munka megváltása Krisztus megváltásában gyökeredzik. Krisztus az egész világ és az emberiség egyetemes megváltója, s az egyetemességbe a munka is beletartozik. Jézus maga is harminc éves koráig názáreti ács volt. Fizikai munkát végzett. Utána pedig értelmiségi munkát, akárcsak egy írástudó rabbi. Emellett kiválóan értett a mezôgazdasághoz és állattenyésztéshez is. Errôl példabeszédei tanúskodnak. Jézus a munka megváltásával nem a munka tevékenységét szüntette meg, nem is a munkával járó fáradozást, hanem az ember lelkületét, aki a munkát végzi. A megváltott ember úgy dolgozik, mint a teremtô Isten munkatársa. Folytatja a világ teremtését egy ,,második természet'' és környezet kialakításával. De ez nem lehet Isten ellen épülô ,,bábeli torony'', mert akkor ezt a gôgös építményt az Isten lerontja. A tudomány és technika feladata az, hogy kijavítsa Isten teremtôi művében azt, amit az emberi önzés és a bűn hibaként és hiányként elültetett benne. Az így dolgozó ember munkája az emberi méltóságnak megfelelô tevékenység lesz. A munka erkölcsi jellegéhez tartozik a közösségi dimenzió. Számos feladatot nem tudunk egyedül elvégezni, hanem emberi együttműködésre és összetartásra van szükség. De ez nem mehet a másik rovására. A munkánál nem nézhetem csupán a saját hasznomat. Meg kell adnom a munkatársnak a maga bérét. A munkás visszatartott bére égbekiáltó bűn, ami a kizsákmányolót, csalót, korrupt, hazug munkaadót vádolja Isten színe elôtt. A munkavégzés közbeni együttműködés nem lehet basáskodás forrása, sem úgy, hogy egy dirigál, a többi pedig a rabszolgája. A keresztény munka a szubszidiaritás elvére épül, ami a kisegítés elve. Segítsek a munkatársamnak, de ne úgy, hogy helyette dolgozzam, hanem úgy, hogy akkor segítsem ki, amikor elakadt a munkában. Így lassan ô is képes lesz arra, hogy önálló, szakszerű munkát végezzen. A megváltott munka valóban ,,nemesít''. Az együttműködés még az önzô embert is ráneveli arra, hogy segítsen a másiknak, mert ha nem segít, majd neki sem segítenek akkor, ha rászorul a másikra. Napjaink nagy kísértése, hogy a munka leértékelôdött. A kreatív munka a kapitalista szemében nem érték. Ez a kiváltság néhány embernek van fönntartva. A többi végezhet -- különféle szinteken ,,pincér-'' és ,,rabszolga''-munkát, egy kicsit több pénzért, hogy azt majd elkölthesse a kapitalista szupermarketjében. Elgondolkodtató, hogy a mi mai kapitalistáink a korábbi kollektivizált munkarendszer hajcsárai voltak. 1998. ======================================================================== Nem vagyunk árvák ,,Nem hagylak árván titeket... Elküldöm nektek a Szentlelket'' -- mondja az Úr Jézus az utolsó vacsorán. Ígéretét teljesítette. Föltámadt halottaiból, fölment a mennybe és Pünkösd ünnepén elküldte a vigasztaló Szentlelket. Idén, az ezredfordulóra való lelki felkészülés idején, a Szentlélek évében, különös jelentôsége van e pünkösdi eseménynek. Szentlélek az egyházban Valaminek vagy valakinek a létezését és létezésének módját hatásaiból, működésébôl ismerhetjük meg. Az okot sokszor nem látjuk, de látjuk az okozatot, a hatást. Amilyen a hatás, olyan a ható ok is. A Szentlélek, a harmadik isteni személy létezését is hatásaiból ismerhetjük meg. Ô az igazság és a szeretet lelke. Amikor Szent Pál apostol a Lélek gyümölcseirôl ír, akkor ezeket a hatásokat sorolja föl: ,,A Lélek gyümölcsei: szeretet, öröm, békesség, türelem, kedvesség, jóság, hűség, szelídség, szerénység, önmegtartóztatás''. (Gal 5,22-23). Valóban, ahol e tulajdonságok megjelennek, ott a Szentlélek működik. Ám nem csupán az intézményes egyházban van jelen a Szentlélek. ,,A Lélek ott fúj, ahol akar'' -- mondja Urunk Jézus Szent János evangéliumában az éjszakai beszélgetés során Nikodémusnak. Bárhol és bármikor, ahol hiteles igazság, jóság, szépség, tiszta szeretet mutatkozik, ott megalapozottan feltételezhetjük a Szentlélek működését. A Szentlélek, mint az egyház ,,lelke'', szítja föl bennünk a hitet, éleszti a reményt, erôsíti a szeretetet. Ô mindig Krisztusról tesz tanúságot, mert azt hirdeti, amit Jézustól kapott. Jézus pedig az Atyához vezet minket. Szentlélek a szentségekben A Szentlélek különösen is jelen van az egyház szentségeiben és ott fejti ki egyértelmű hatását. Amikor megkereszteltek bennünket, akkor megkaptuk a Szentlelket. Szent Pál tanítása szerint Krisztus húsvéti misztériumának részesei lettünk: eltemetkeztünk vele, hogy vele együtt feltámadhassunk és örökké éljünk. A Szentlélek ezt az új, természetfeletti életet munkálja bennünk a keresztség hatására. A bérmálás szentsége megerôsíti bennünk azt a képességet, hogy a Szentlélekkel együttműködjünk. A bérmálás a keresztény nagykorúság szentsége. Ezzel befejezôdik hívô gyermekkorunk és elkezdôdik felelôs nagykorú krisztusi életünk. Tehát nem ,,kibérmálkozunk'' az egyházból, hanem ,,bebérmálkozunk'' az egyházba. Az eucharisztia szentségében Krisztus testével és vérével tápláljuk lelkünket. Magát Krisztust vesszük magunkhoz, de a Szentlélek ereje teszi jelenvalóvá Krisztust életünkben. A bűnbánat szentségében visszanyerjük keresztségi ártatlanságunkat, a megszentelô kegyelmet. A pap feloldozó szava azért hatékony, mert a Szentlélek működik benne és a bűnbánóban is, ha ôszintén megvallja és megbánja bűneit. A papszentelés olyan szentség, mint a keresztség és bérmálás. Csak egyszer lehet érvényesen fölvenni. Akit pappá szentel a püspök, az megkapja lelkébe a Szentlélek ,,pecsétjét'', foglalóját, ami eltörölhetetlen jegyet nyom a lélekbe és örökre lefoglalja a papot Krisztus-tanítói, prófétai, pásztori, kormányzói és papi áldozatbemutatói szolgálatának megjelenítésére az egyházban. A betegek szentségében is a Szentlélek működik, amikor a test és lélek elesett, veszélyeztetett állapotában felszítja a hitet és a reményt a betegben. A házasság szentségében -- a keresztség erejébôl fakadóan -- úgy működik a Szentlélek, hogy képessé teszi a házaspárt arra, hogy Krisztus irántunk való szeretetét tanúságtevô módon megjelenítsék a világban. Szentlélek a Szentírásban A Bibliát nem véletlenül mondjuk Szentírásnak. Ez a könyv ugyanis valóban szent könyv. Fô szerzôje ugyanis maga a harmadik isteni személy, a Szentlélek. Már Szent Pál apostol is azt íjra, hogy ,,minden Istentôl sugalmazott írás alkalmas a tanításra...'' Az apostoli egyház már a második században Kr. u. egyértelműen leszögezte, hogy mely szent könyvek tartoznak a szentíráshoz. E könyveket kanonikus könyveknek (canon = mérce) nevezzük. A kanonikus könyvekhez tartoznak az Ószövetség és az Újszövetség szent könyvei. E könyvek másodlagos szerzôi emberi szerzôk, akiket a Szentlélek sugalmazott. A kanonikus könyvek sora lezárult az utolsó apostol (Szent János) halálával. Azóta nincsenek újabb, sugalmazott szent könyvek. Az egyház tanítóhivatalának nem az a feladata, hogy újabb ,,kinyilatkoztatásokat'' találjon ki, hanem, hogy az apostoli hagyomány tükrében ôrizze, közvetítse és alkalmazza a Szentlélek által sugalmazott bibliai tanítást. 1998. ======================================================================== Foglalkozás vagy hivatás? Júniusban sok fiatalt foglalkoztat a kérdés: merre tovább? Nem csupán az érettségizô, diplomázó, hanem a szakmát választani készülôk, sôt az új iskolába menôk is felteszik a kérdést: mi legyek, milyen foglalkozást válasszak? Jól választok-e? Érdemes-e végérvényesen dönteni? Vagy majd valahogyan alakulnak a dolgok. Akármint is cselekszem, a következmények alól nehéz kibújni. Nem mindegy tehát, hogy mit teszek. Foglalkozás A legtöbb fiatal szüleitôl, környezetétôl azt hallja, hogy -- bármi is legyen -- jó foglalkozást kell választani. Akinek jó a foglalkozása, az sok pénzt keres. Akinek sok pénze van, az tarsolyában hordozza a boldogságot. Aki pedig boldog, az célba érkezett. Ugyan mi mást kívánhatna egy jó szülô gyermekének? Tehát jövedelmezô foglalkozást kell keresni. Régebben inkább jó szakmákat ajánlottak a fiataloknak, ma pedig jó foglalkozást. Ám a foglalkozások divatja gyorsan változik. Ma ez a jó, holnap pedig valami más. Ezért az ember élete folyamán sok mindennel foglalkozhat. A lényeg, hogy legyen valamilyen ,,papírja'', aminek alapján belépôjegyet igényelhet bizonyos foglalatosságokhoz. Az, hogy mivel foglalkozunk, visszahat jellemünkre, életszemléletünkre. Nyomot hagy rajta. Sokan azért váltják sűrűn világnézetüket, házastársukat, mert megszokták, hogy mindig a legkellemesebb, leggyönyörködtetôbb, legjövedelmezôbb életformát kell választani az önmegvalósítás útján. Ehhez pedig -- bárki és bármi -- csupán eszköz. Ma ez a szemlélet, divat. De nem ez a helyes megoldás. Nem rövid, hanem hosszú távon kell tervezni az életet. Nem az a fontos, hogy általában mit csinálnak az emberek, hanem az, hogy nekem mihez van kedvem. Továbbá, hogy mihez van tehetségem. Tehetsége minden fiatalnak van, csak fel kell fedezni. Ebben sokat segíthetnek szülôk, nevelôk, jó barátok és bizonyos ,,helyzetek''. Iskola, család, egyesület, közösség jól megszervezett programokkal teremthetnek olyan ,,helyzeteket'', ahol kiderül, hogy kiben, milyen képességek rejlenek. Akkor pedig bátorítani kell a kezdeti próbálkozásokat, segíteni a kibontakozást és lelkesíteni a döntésben. Hivatás Nem csak foglalkozás van, hanem hivatás is létezik. A foglalkozás űzése többnyire az anyagi hasznosságot tartja szem elôtt. A foglalkozás a munkaidôt tölti ki. A hivatás ezzel szemben a magánéletet is kitölti és a foglalkozástól függetlenül megmarad. A hivatásnál nem az anyagi jólét az elsôdleges, mert hivatásának gyakorlása közben az ember ,,magára talál'', és ez olyan boldogságot jelent, amit nem lehet pénzben kifejezni. A hivatásbeli foglalatosságra belsô ,,szó'', a lelkiismeret szava szólítja az embert. A hivatás lényege továbbá, hogy nem önmagunk, hanem mások szolgálatára, javára irányul. Ezért a hivatás gyakorlása boldogabbá tesz, mint a foglalkozás. Akinek hivatása van, az meg van gyôzôdve arról, hogy az emberek javát akarja. Ám senki sem tévedhetetlen. Sokszor, fiatal korban csak általánosságban körvonalazódik a hivatás tartalma. Ezért mások véleményét is meg kell hallgatnunk a hivatás-választásban. Sôt, mi több: mivel minden hivatás végsô soron Istentôl származik, Isten szavára és az ô egyházának tanítására is oda kell figyelnünk a hivatásbeli választás és döntés során. Annál magasztosabb egy hivatás, minél jobban mozdítja elô mások javát. Ezért a legmagasztosabb hivatás a papi és szerzetesi hivatás, mert mindkettô -- a maga módján -- az emberek örök üdvösségét szolgálja. Ott, ahol az emberek ezt a szolgálatot nem tartják fontosnak, a papi és szerzetesi hivatás leértékelôdik, nincs társadalmi megbecsülése. Ez azonban nem von le semmit ezen hivatások objektív értékébôl. Az orvos tudja, hogy jót tesz, még ha a beteg elutasítja is a gyógymódot. A szülô és nevelô teszi hivatásbeli kötelességét akkor is, ha a rábízottak szemében nem népszerű, amit tesz. Elkötelezettség Hivatás és elkötelezettség elválaszthatatlanok egymástól. Az elkötelezettségtôl azért fél sok fiatal, mert úgy érzi, ha valami (vagy valaki) mellett döntött, akkor valamiféle nagy ,,jó''-ról marad le az életben. Tehát legjobb, ha az ember mindent ,,végig''-próbál, illetve ,,kipróbál''. Akkor a döntése is -- ha már ez ,,elkerülhetetlen'' -- jobb lesz. Bizony ,,emberi'', ,,túlságosan is emberi'' ez a mentalitás. Kihagyja Istent a számításból, és ezért elszámítja magát. ,,Isten nagyobb a mi szívünknél. Ô mindent tud'' -- írja János apostol. Ne akarjak okosabb lenni az Istennél. Aki mindent akar, az semmit sem akar igazán. Legyen a foglalkozásom a hivatásom és a hivatásom a foglalkozásom. Hívô elszánással kötelezzem el magamat, s ha így ,,elveszítettem életemet, majd megtalálom azt'' szebb, teljesebb és tökéletesebb formában. 1998. ======================================================================== A kikapcsolódás értelme Nyáron igyekszünk nyaralni, kikapcsolódni. Szükség van erre, mert testben, lélekben új erôre kell kapnunk, hogy feladatainkat jobban tudjuk végezni. Sajnos, nem mindenkinek van meg a lehetôsége arra, hogy költséges nyaralásokon vegyen részt, mégis nagyon fontos, hogy mindenkinek legyen ,,szabadsága'', amikor egy kissé össze tudja szedni magát és kipihenten lásson neki kötelességei teljesítésének. Nyugalom Már a mózesi törvény is erkölcsi törvényként hangsúlyozza a szombati nyugalom fontosságát. Maga a szó (szabbath) is nyugalmat jelent. A nyugalom ideje azért van, hogy az ember testileg-lelkileg újjászülessen. Túlzás volt az a beállítottság, hogy a nyugalmat öncélnak tekintették. Erre mondja az Úr Jézus, hogy ,,nem az ember van a szombatért, hanem a szombat van az emberért''. Ám az is helytelen szemlélet, amit ma sokan vallanak, hogy a hétvégén kell minden olyan munkát elvégezni, amire hétközben nem volt idô. Persze vannak rendkívüli helyzetek, de ebbôl nem szabad rendszert csinálni. A nyugalom nem egy helyben való ülést jelent. A nyugalom arra való, hogy megszabaduljunk a hétköznapi tevékenységtôl és valami mást tegyünk. A nyugalom nem azonos a tétlenséggel. A nyugalom aktív pihenés, vagyis olyan tevékenység, melynek során a megszokott munkától lehetôleg tartózkodunk, és más képességeinket mozgósítjuk. Ha valaki szellemi tevékenységet folytatott, akkor most végezzen fizikai munkát, vagy fordítva. Ha valaki a munka során testének bizonyos képességeit foglalkoztatja, mégpedig a munka ,,kényszere'' alatt, akkor a nyugalom számára az lehet, hogy sportol, vagyis szabadon mozgósítja fizikai erejét. Az ilyen pihenés persze csak akkor kikapcsolódás, ha a lélek nyugalmát eredményezi. Ezért a nyugalom ideje mindig az Úr napja is, amit imával, lelki dolgokkal való foglalkozás által meg kell szentelni. Szabadság A pihenés és nyugalom idôszakát sokszor szabadságnak is nevezzük, hiszen a megszokott hétköznapi foglalatosságtól való megszabadulást fejezi ki. A szabadság nem szabadosságot jelent. A hétköznapi, kenyérkeresô munkától való felszabadulás -- egy meghatározott idôre -- alapvetô emberi jog, amit a munkaadónak biztosítania kell minden munkavállaló részére. Ha a munkáltató ezt nem teszi, akkor a kizsákmányolás lényege az, hogy a másik érdekeit nem veszi figyelembe, sôt emberi méltóságában megnyomorítja a neki kiszolgáltatott személyt. Ha valaki a másikat nem célnak, hanem pusztán eszköznek tekinti, az vétkezik. A pihenés idején a szabadsággal jól kell élni. Az igazi szabadság nem a rosszra, hanem a jóra irányuló szabadságot jelenti. A szórakozás nem tobzódást jelent, vagy bűnös vágyak kalandos kiélését, hanem olyan tevékenység folytatását, ami nemesíti a lelket, s amire nem volt idô a munkavégzés során. Ilyen tevékenység lehet az utazás, táborozás, rég nem látott rokonok, ismerôsök meglátogatása, sportolás és különbözô szabadidô tevékenységek gyakorlása, zarándoklaton való részvétel, lelkigyakorlat végzése. Kikapcsolódás A földi élet rövid ahhoz, hogy minden tehetségünket, képességünket kibontakoztathassuk. Ezért nagy áldás lehet a nyári szabadság ideje, mert akkor sok mindenre lehetôség nyílik. Persze csak akkor, ha elôre jól megtervezzük és megszervezzük a kikapcsolódás idejét. Nem kétséges, hogy a nagyon fárasztó munka után valóban szükség van a testi pihenésre és általában a ,,semmittevésre''. De ez nem tarthat sokáig, mert tunyaságra ösztönöz, és amint a közmondás is mondja, veszélyes, hiszen ,,heverô szívben az ördög fészket ver''. A jó kikapcsolódás az idôt hasznos élményt jelentô, érdekes idôtöltéssel gazdagítja. Olyan programokat biztosít, melyben való részvétel aktivizálja bennünk a munka során háttérbe szoruló énünket, olyan szerepek betöltésére ösztönöz, amelyeket év közben nem gyakorolhatunk. S épp ez a ,,másság'' az, ami ,,pihentet'', mert kikapcsol a hétköznapiság rutinjából. A rutin, vagyis a folyvást ismétlôdô tevékenység öli az életet. A kikapcsolódás pedig a változatosságot jelenti és az életet gazdagítja bennünk. A legjobb kikapcsolódás az, ha a ránk bízott -- fôleg fiatalok, gyermekek -- számára biztosítjuk a pihenést és a jó kikapcsolódást, hiszen ha másokért ,,elveszítjük'' életünket, akkor megtaláljuk azt. 1998. ======================================================================== Család és iskola Szeptember a tanévkezdés hónapja. Ilyenkor vannak a Veni sancte-k. Veni sancte Spiritus -- száll fel az imádságok ének. Katolikus diákok és szülôk fohászkodnak: Jöjj Szentlélek Úristen, töltsd be szívünket és elménket bölcsességed erejével, hogy tudásunkkal is Istent szolgáljuk, hogy tudásunk ne a bűn ,,okosságára'', hanem az üdvösségre vezetô tudáshoz vezéreljen. Ám Isten Szentlelke csak ott tudja érvényesíteni hatékonyan erejét, ahol hit és alázat van. Nagy a felelôssége az iskolának és családnak abban, hogy elôsegítse a lélek működését. Jó iskola Újabban divatba jött, hogy a szülôk a tanárokra, a tanárok pedig a szülôkre ,,mutogatnak'' (a gyermekek pedig mindkettôre), mondván, hogy a másik fél feladata az oktatás, a nevelés, vagy akár mindkettô. Ezen különösképpen nem kell csodálkoznunk, hiszen az erkölcsi felelôsség áthárításának, illetve elhárításának korában élünk (holott épp az erkölcsi felelôsség vállalása teszi az embert emberré). Ezen azonban változtatni kell. Az Úr Jézus elég világosan megmondja, hogy ,,aki a másik szemében a szálkát keresi, az nem veszi észre, hogy a saját szemében gerenda van'', ami vakká (elvakulttá) teszi arra, hogy a másik ember esetleg valóban meglévô hibáját tárgyilagosan és a nemes ügy elômozdítása érdekében felismerje. A másik folytonos bírálása semmiképp nem mozdítja elôbbre a gyermekek oktatásának és nevelésének ügyét. Márpedig ez a legfontosabb cél. Úgy kell nevelni és képezni a gyermekeket otthon, hogy erre épülhessen az iskolai oktatás és nevelés, továbbá úgy kell foglalkozni az iskolában a gyermekekkel, hogy az a családi életben is gyümölcsözô legyen. Ám ehhez megfelelô szülôkre és tanárokra lenne szükség. De vannak-e ilyenek? Bizonyára vannak. Mégis, sajnos, több az olyan tanár és szülô, aki maga is nevelésre és oktatásra szorul. Egymásra mutogatás helyett el kellene kezdeniök önmagukat képezni és nevelni, és akkor alkalmassá válnának arra, hogy másokat is tanítsanak és neveljenek. Jó család Elvileg iskolára nem is lenne szükség, ha a családi otthonban a gyermekeket a szülôk, testvérek, nagyszülôk és rokonok felkészítenék az életre. Született elsô nevelônk és tanítónk édesanyánk volt. Az édesapa feladata, hogy kitágítsa a gyermekek látókörét, bevezesse az élet rejtelmeibe és megtanítsa a külvilággal való helyes kapcsolat kialakításának szabályaira ôket. A nagyszülôk a múlt értékeit tárják fel unokáiknak és érzelmi menedéket nyújtanak az életben kapott sebek orvoslásához. A testvérek szolidaritásra nevelik egymást és segítve- bírálva mégis az összetartozás élményét nyújtják. Minden gyermeknek, ifjúnak alapvetô igénye, hogy önmagáért szeressék (az Isten is így szeret bennünket), márpedig ezt az elvárást csak a jó család tudja biztosítani, s így alap-iskolája lehet az életnek. Családias iskola Az iskola nem helyettesítheti a családot. Az egyáltalán nem lebecsülendô érzelmi élet nemességét, kultúráját a családi otthonban kell megtanulni. Számos szülô úgy gondolja, hogy szülôi kötelességének eleget tett akkor, ha a gyermek számára az infrastruktúrát biztosította. Ám semmiképpen sem elég a fogyasztói cikkek biztosítása és a jó taníttatás. A gyermeknek lelke is van és ezzel, sôt ezzel kell leginkább a szülônek foglalkoznia. Ha ezt a szülô és az iskolában a nevelô tanár nem teszi, akkor érzelemszegény, hamburger-evô, coca-cola- ivó gyermekek nemzedékei nônek majd föl, akik kultúrálatlan érzelmi és ösztönvilágukat a diszkók fény- és hangorgiájában élik majd meg. Idôt kell szánni a gyermekek és az ifjúság lelki nevelésére. Nem kétséges, hogy ez nem csekély idô-áldozatot követel mind a szülôtôl, mind a tanártól, mind a lelkipásztoroktól. Tehát a tanárnak az iskolában nemcsak oktatnia, hanem nevelnie is kell. Helytelen feltételezés, ha valaki azt gondolná, hogy a tanuló rájön magától mindenre (így lesz kreatív -- állítólag -- csak kérdés, hogy mire...). A gyermek és fiatal az igazságra kíváncsi, mégpedig a teljes igazságra, amit életkori szintjének és felfogóképességének mértékében kell feltárni elôtte. Nemcsak a hazugságok keltenek benne bizalmatlanságot, hanem a fontos igazságok és információk elhallgatása is. Ha az iskola nem elégszik meg a tudás közvetítésével, hanem pozitív és lelkesítô élményeket nyújt a diákoknak, továbbá ha a tanár jó példájával nevel és bizalmába fogadja a rábízottakat, akkor családias légkör alakul ki az iskolában, ahová a gyermek nem szorongva jár, hanem otthonra talál. Különösen az egyházi, katolikus iskolákban kell törekedni a családias szellem kialakítására, annál is inkább, mivel erre -- ahogy Pál apostol írja -- ,,Krisztus szeretete sürget minket''. 1998. ======================================================================== Felelôsségünk Tiszteletre méltó erkölcsi emelkedettség jele, ha valaki képes felelôsséget vállalni tetteiért. Sokáig éltünk a kollektív felelôsség korszakában, amikor az egyéni felelôsséget könnyen lehetett áthárítani a közösségre. A kisgyermek is nagy leleményességrôl tesz tanúságot, amikor ki akar bújni a felelôsség alól. Káin is menekült a felelôsségre vonás elôl, amikor azt mondta Istennek: ,,Hát felelôs vagyok én testvéremért?'' A felelôsségvállalás nemcsak az erkölcsi érettség, hanem a felnôttség feltétele is. Hiszen ,,senki sem sziget'', hanem felelôsek vagyunk önmagunkért, egymásért és a világért. Felelôség önmagunkért Isten ránk bízta az életünket. Gondviselése nem azt jelenti, hogy helyettünk cselekszik. Szabad akaratot ajándékozott nekünk, és a szabadsággal együtt jár a felelôsség is. A felelôsség azt jelenti, hogy mindig készen állok arra, hogy igaz választ adjak akkor, amikor számonkér az, akinek felelnem kell. A magyar nyelv találóan használja a ,,számonkérni'' szót. Ez a kifejezés arra az ôsi tapasztalatra utal, amikor a számadó juhásznak be kellett számolni urának, a nyáj tulajdonosának a juhok számáról a legeltetés után. Nem volt könnyű együtt tartani a nyájat, megakadályozni, hogy a nyájból egy se vesszen el. Felelôsségteljes munka volt számadó juhásznak lenni. Volt is becsülete a számadó juhásznak a faluban. A lelkiismeretünk szava, Isten szava bennünk. Figyelmeztet, óv a kísértés idején, megszólal akkor, ha felelôtlenül cselekszünk és lelkiismeretfurdalás formájában jelentkezik, ha vétkezünk. Senki sem szereti a lelkiismeretfurdalást. Ezért szívesen szabadulna tôle azzal, hogy külsô okokra hárítja tetteinek felelôsségét. Másokat okol a saját bűneiért. Vagy idôvel elhallgattatja lelkiismeretének szavát. Ideig-óráig lehet hivatkozni nevelésre, külsô körülményekre. De elôbb-utóbb felnôtté kell válni. Egyedül kell vállalni a felelôsséget tetteinkért. Vajon olyan emberré neveltük-e önmagunkat, amilyenné akartunk válni, amilyennek Isten elgondolt bennünket, vagy valahol ,,lesátoroztunk'' és egy helyben topogunk? Felelôsség másokért Csak aki önmagáért megtanult felelni, az tud felelôsséget vállalni másokért. Csak aki megtanult engedelmeskedni, az tud majd parancsolni. Jó parancsnok az, aki nemcsak ,,parancsolgat'', hanem felelôsséget is vállal beosztottaiért. Mivel ebben a világban minden összefügg, tágabb értelemben mindenki felelôs mindenkiért. Szűkebb értelemben azonban csak néhány emberért, embercsoportért vagyunk igazán felelôsek, hiszen lehetôségeink korlátozottak. Felelôs a szülô a gyermekéért, testvér a testvérért, barát a barátért, fônök a beosztottért, tanár a diákért, pap a híveiért, orvos a betegért. Alapelv, hogy leginkább azokért vagyunk felelôsek, akik gyengébbek nálunk és épp a mi segítségünkért folyamodnak. Felelôsségünket azonban nem vihetjük túlzásba. A túlzott gyámkodás megakadályozhatja a ránk bízottakban az egyéni szabadság kibontakozásának lehetôségét. A felelôsség elhárítás, a ,,kibújás'' a felelôsség alól ugyanúgy veszélyes, mint a másik maradandó ,,kiskorúsítása''. Különösen azoknak a szülôknek és nevelôknek kell erre odafigyelniök, akikre serdülô korú gyermekek vannak bízva, akiknek egyénisége épp kialakulóban van, s jóllehet még tüzetesen ,,oda kell figyelni'' rájuk, de meg kell engedni nekik azt is, hogy fokozatosan ,,elszakadjanak'' és megtanuljanak magukért felelôsséget vállalni. Ezért fontos, hogy családban, iskolában, egyesületben olyan feladatokkal bízzuk meg a fiatalokat, ahol önállóan cselekedhetnek, hogy megtanuljanak közben felelôsen élni. Itt is a szubszidiaritás, vagyis a kisegítés elve irányadó: akkor avatkozzunk bele a cselekvés menetébe, amikor feltétlenül szükséges, egyébként engedjük a másikat önállóan cselekedni. Felelôsség a világért Isten az emberre bízta a teremtés művének folytatását. Tehát munkánkkal a teremtô Isten munkatársai vagyunk. A munka nem csupán kenyérkereseti forrás. Nemcsak pénzért dolgozunk. A munka hozzátartozik az emberhez méltó élethez. Ezért is kell a munkanélküliség ellen küzdenünk. A munka elhanyagolása testileg-lelkileg lealacsonyítja az embert. Nem mindegy, hogy milyen munka kerül ki kezünk alól. Felelôsek vagyunk tehát a munkánkért. Munkánk gyümölcse erkölcsileg is minôsít bennünket, Isten önmagunk és mások elôtt. Csak a jó munka után édes a pihenés. Hiszen nem azért élünk, hogy pihenjünk. A munka fáradságos és ezért lemondásra, áldozatosságra nevel. Közben fokozatosan kialakul bennünk a felelôsségtudat. A munkavégzés közben tapasztaljuk meg, hogy a munkának jó vagy rossz eredménye lesz. A világ egyrészt kozmosz, környezet, másrészt történelem. Mindkettôért felelôsek vagyunk. Rajtunk is múlik, hogy tönkremegy-e környezetünk az emberi önzés és nemtörôdömség által. Mi is felelôsek vagyunk azért, hogy milyen irányt vesz a történelem szekere. Ezért nem zárkózhatunk el a közélettôl a magánélet szférájába egy elôkelô ,,elefántcsont toronyba'', hogy ,,fényes elszigeteltségünkbôl'' ,,bölcs'' tanácsokat vagy bíráló megjegyzéseket osztogassunk. A felelôs ember ott, ahol van, építi és szépíti a világot és a maga ,,tégláját'' is hozzáteszi a teremtés művének csodálatos építményéhez. 1998. ======================================================================== Adventbôl karácsonyba Nem csupán az egyházi évben van advent és karácsony, hanem az életünkben is. Születés és halál, várakozás és beteljesedés feszültségében múlik földi életünk. A történelem nem az idô értelmetlen körforgása, vagy a ,,semmibôl a semmibe'' való vak elôrelendülés, hanem értelme van. Az Ószövetség Krisztus elsô, az Újszövetség Krisztus második eljövetelének beteljesedésére vár. A várakozást tevékeny felkészülés teszi tartalmassá. Várakozás A ,,Jeles napokra'', ünnepekre életünk beteljesedett idôire feszülten várakozunk. Idôbeli életünknek ez ad tartalmat. Az ószövetségi választott nép is várta az ,,idôk teljességét'', a Messiás eljövetelét. De nem mindenki tudta felismerni a célba érkezett idôt, Isten országának eljövetelét. Amint az evangéliumi példabeszéd is mondja: ,,van, akinek épp akkor ökröt kellett vásárolnia, a másiknak meg házasodnia kellett...'' Napjainkban is így van ez. A hétköznapi élet fontosnak tűnô ,,foglalatosságai'' elterelik figyelmünket az ,,egyetlen fontosról''. Pedig vannak ,,idôk ', ,,alkalmak'', amik sohasem térnek vissza. Kell tudnunk idôt szakítani a ,,hallgatásra'', a ,,meghallgatásra'', fontos szavak kimondására, egy-egy jócselekedet azonnali megtételére. Mert soha vissza nem térô alkalmak ezek. Adventben az egyház liturgiája Szent Pál apostol szavaival figyelmeztet: ,,Használjátok fel az idôt, mert rossz napok járnak''. Felkészülés Adventi várakozásunk akkor gyümölcsözô, ha felkészülünk karácsonyra. Életünk adventje csak akkor lesz termékeny, ha jól készülünk fel a halálra. A történelem adventje akkor vezet célhoz, ha mi magunk is tevékenyen közreműködünk abban, hogy a ,,történelem szekere'' jó irányt vegyen. Nem elég az adventet ideges karácsonyi vásárlással kitölteni. Az sem jó felkészülés, ha már ,,elôre félünk'' a karácsonytól: hátha nem olyan lesz, mint amilyennek elképzeltük. Nem véletlenül irányítja a liturgia advent idején figyelmünket a kora reggeli ,,rorate'' szentmisékben a Boldogságos Szűz Mária alakjára. Tôle kell megtanulnunk a helyes felkészülés módját: ,,Legyen nekem a te igéd szerint'' -- mondotta az angyalnak, jelezvén azt, hogy nem ô akarja meghatározni a beteljesedés módját, hanem hittel tudja elfogadni azt a megoldást, amit az Úr készít nekünk. Beteljesedés A Szentatya, II. János Pál pápa Krisztus születésének kétezredik évfordulójára felkészítendô a ,,Tertio millenio adveniente'' kezdetű körlevelében az ezredfordulót megelôzô három esztendôt a Fiúnak, a Szentléleknek és a mennyei Atyának szenteli, míg az ezredforduló szentév lesz, amit a Szentháromságos egy Istennek ajánlunk. A sorrend tán kissé meglepô, de nem véletlen. Hiszen a körlevél az egyes isteni személyekhez kapcsolja az úgynevezett beavató szentségeket és ezek logikai sorrendjét követi. A Fiúval hozza összefüggésbe a keresztséget, ami nélkül nem lehetünk keresztények, megváltottak és az egyház tagjai. A Szentlélek éve, 1998, a Szentlelket állítja a középpontba és a Szentlélek szentségére, a bérmálásra összpontosít, ami a keresztség beteljesedése és a keresztény nagykorúság szentsége. A most kezdôdô liturgikus év a mennyei Atyának lesz szentelve, és ezzel van kapcsolatba hozva a bűnbánat szentsége, a szentgyónás, hiszen ha a bűn által elveszítettük keresztségi ártatlanságunkat, a megszentelô kegyelmet, akkor azt a bűnbánat szentségében, Jézus Krisztus érdemeire való tekintettel, visszanyerhetjük. Ezért az adventi idôben meg kell bánni és meg kell gyónni bűneinket. Ne csak a ,,mázsás'' bűnökre lendüljön ki lelkiismeretünk ,,mérlege'', hanem figyeljünk apró mulasztásainkra, hűtlenségeinkre, szándékos bocsánatos bűneinkre is. Gyarlóságaink felett ne hunyjunk szemet, mondván, hogy ,,ilyen az élet'', ,,mások is így csinálják'', továbbá ,,ezen már úgysem tudok változtatni''. A szentgyónásban segítô kegyelmet is kapunk jóra való törekvéseink sikerre viteléhez. A jubileumi év az ezredforduló éve, a Szentháromságnak és az oltáriszentségnek van szentelve, hiszen Jézus mondja: ,,Nélkülem semmit sem tehettek.'' Ha jó a felkészülés, jó lesz a beteljesedés is. Ennek az adventi felkészülés és a karácsonyi beteljesedés már elôképe. 1998. ======================================================================== Új év az Atya éve Az ezredforduló elôtti utolsó elôkészületi évbe léptünk, ami a Szentatya szándéka szerint az Atya éve. Míg a Fiú évében a keresztség szentségére, a Szentlélek évében a bérmálás szentségére, úgy az idei esztendôben a bűnbánat szentségére kell összpontosítani figyelmünket, hogy a kétezredik évet egészen a Szentháromságnak és az Oltáriszentségnek szentelhessük Isten dicsôségére és lelkünk javára. Apák kellenek Közismert dolog, hogy egy elkereszténytelenedett világban az apák szerepe jelentéktelenné válik. Az apa nevének hovatovább nincs jelentôsége a családban, hiszen mindenki olyan nevet vesz fel, amilyet akar. Az apára pusztán a nemzés szempontjából van szükség (bár erre is csak addig, amíg az ember-klónozás feleslegessé nem teszi). Az apa a modern társadalomban a család számára csak pénzszerzési forrás, hiszen ,,jó'' apa az, aki sok pénzt hoz haza. Ám ha a feleségnek sokkal jövedelmezôbb állása van, akkor az apa csak megtűrt ,,háztartásbeli'', aki ingyen elvégzi a ház körüli teendôket. Mivel a modern világban (ahol a nôk egyenjogúak), nincs szükség apákra (hanem esetleg csak ideiglenes szexuális partnerre), az apának nincs tekintélye. Sok fiatal nem is óhajt házasságot kötni, hanem amennyiben ez önmegvalósítását szolgálja, ideig-óráig tartó baráti-szexuális kapcsolatokat ápol és ezzel beéri. Ha pedig a nô éppen olyan hangulatban van, akkor szül egy gyermeket (akit ki tudja, honnan, vagy kitôl fogant, de ez nem is érdekes...) ,,Szép új világ'' -- mondhatnánk Aldous Huxley szavaival. Persze, nem is baj, hogy az ilyen önzô típusú emberek nem óhajtanak szaporodni. Így legalább önmaguk fajtáját irtják ki. A múlt század végén a pszichoanalízis atyja, Sigmund Freud támadta meg az apaságot és az emberiség mételyének nevezte, hiszen az apai tekintély (és Isten tekintélye) mint ,,felettes én'' és ,,szupercenzor'' minden neurózis forrása. Freud beteges vélekedése a huszadik század folyamán széltében- hosszában elterjedt, s ma már úgynevezett ,,jobb körökben'' közfelfogásnak számít. Pedig apák kellenek, mert amint anya és gyermek nélkül, úgy apa nélkül sincs igazi család. Atyák kellenek Az ,,atya'' szép magyar szó. Azt fejezi ki, hogy az apaság nem csupán rideg jogi fogalom, ami az egyik nemzô szülôre vonatkozik, hanem tartalma is van. Lelki tartalma, amiben jelen van a jóság, melegség és gondoskodás olyan formája, amit az édesanya nem tud biztosítani. Az atyaság erô és biztonság. Az atya a családi közösség meghatározó alapja. Ô hordozza a felelôsséget a családért. A sokszor elbizonytalanodó feleségnek, anyának és gyermekeknek ô jelenti a szilárd fogódzópontot. Kiáll a családért és kifelé képviseli azt. Erkölcsi és eszmei tartást ad a családnak és megvédi a családot. Felelôsséget vállal a családtagokért Isten és emberek elôtt. Az atyaság integrálja a kis-családot a nagy-családba és a nemzetbe, társadalomba. Ott, ahol nincsenek igazi atyák, a közösség elôbb-utóbb elveszíti eszmei erkölcsi összetartó erejét. Nem véletlen, hogy minden totalitárius és globalizálódó rendszer ellensége az apáknak, mert az atyai szerepet a maga személytelen intézményeivel és produktumaival maga akarja helyettesíteni. Tehát miközben harsányan támadja az atyaságot, ô tudja a legjobban, hogy milyen kulcsfontosságú szerepe van az apáknak a családban és társadalomban, de ezt magának akarja megszerezni. Folyvást az atyai tekintéllyel és hatalommal való visszaélésrôl szeretnek beszélni (amire kétségtelen, sok példát lehet felhozni), holott épp arra lenne szükség, hogy jó apákat, atyákat neveljenek. Isten, a mi Atyánk Bár az ószövetségi kinyilatkoztatás úgy beszél Istenrôl, mint aki tiszta szellemi, élô, személyes valóság -- aki a lét és valóság teljességét birtokolja --, továbbá erôs, hatalmas, mindentudó és mindenható, az erkölcsi rend szerzôje és számonkérôje, mégis Jézus Krisztus az Isten Fia nyilatkoztatta ki számunkra az Újszövetségben, hogy ez az Isten nemcsak a világ teremtôje és Ura, hanem egyben a mi mennyei Atyánk. Nem csupán igazságos, hanem irgalmas és emberszeretô. Jóságos, mint a tékozló fiú édesatyja, aki megbocsát a bűnbánó bűnösnek. Ez az Isten hűséges, s ha már mindenkiben megrendül a bizalmunk, Ô soha el nem hagy minket. A földi apák-atyák Istentôl kapják tekintélyüket. Ám ez a tekintély csak akkor lesz megalapozott, ha az apák-atyák folyvást tudatosítják magukban, hogy ôk Isten teremtményei és képmásai. Atyai tekintélyük csak akkor van, ha Isten tekintélyét elfogadják önmaguk felett. Ezért a földi atyaság rehabilitációja Isten atyaságának rehabilitációjával kezdôdik. Az atyaság azért juthatott válságba, mert az apák sokasága elfordult Istentôl. Az ilyen apatípus saját nevében akart ,,Istent játszani'' a maga családjában és ez az apaság karikatúrájához vezetett. Ott, ahol az Istent megölik, elôbb-utóbb az embert is meg fogják ölni, hiszen az ember a maga méltóságát Istentôl kapja. Ott, ahol az atyaság elfordul Isten atyaságától, az apai szerep is elhal. Ott, ahol nincsenek apák, az anyaság is elveszíti jelentôségét, hiszen a ,,béranyaság'', a ,,társadalom'', majd a klónozás az anyákat is fölöslegessé teszi. E válságos helyzetbôl csak egy kiút van: vissza kell térni Isten eredeti teremtési rendjéhez. Az apák merjenek lenni atyák, az anyák örüljenek annak, hogy édesanyák lehetnek, a gyermekek pedig örvendjenek annak, hogy nemcsak eltartóik, hanem szüleik is vannak. 1999. ======================================================================== Tisztes polgár, tisztes erkölcs Sokszor elhangzik napjainkban, hogy jogállamban élünk és polgári társadalmat kívánunk felépíteni. De vajon tudjuk-e, hogy mit kívánunk, vagy csupán homályos elképzelésünk van e fogalmak tartalmáról. Jogállamiságon akárhányszor azt értik, hogy a polgárok által hozott törvények uralkodjanak, vagyis a jog érvényesüljön. Polgári társadalmat áhítozunk és azt gondoljuk, hogy mintegy magától kapcsolódik ehhez a tisztes polgári erkölcs. Polgár és erkölcs A XX. század végi globalizálódó világ állameszménye a planetáris demokrácia, ahol a társadalmi egyenlôséget az biztosítja, hogy minden ember egyenjogú polgár. A polgár szó eredetét vizsgálva, a magyar kifejezés elemzése a fogalom helyes eredeti jelentéséhez vezet, hiszen a polgár nem más, mint az ókori városállam, a polisz szabad, jogokkal és kötelezettségekkel felruházott tagja. Más nyelvek ,,polgár''- fogalmát elemezve is azt láthatjuk, hogy e szavak a rendezett állami viszonyok között élô emberre, vagy a vár-lakóra, illetve a vár körüli védett település tagjára vonatkoznak. Úgy is mondhatjuk, hogy a vidéki földműves lakossal szemben a városlakó, a rabszolgával vagy jobbággyal szemben a szabad, városi foglalkozású ember a polgár. Ám a XIX. és XX. század társadalmi, gazdasági és politikai változásai kiszélesítették ezt a fogalmat, sôt általánossá tették a polgári státust, amit mi sem fejez ki jobban, hogy egy állam befogadott és elfogadott polgárát állampolgárnak nevezik, s ez gyakorlatilag mindenkire alkalmazható. A francia forradalmat illik polgári forradalomnak nevezni, s ez a forradalom rangot adott a ,,harmadik rend''-hez tartozó polgárnak, sôt emancipálta a feudális renddel szemben a polgári rendet. Ám épp az egyéni szabadságjogok túlhangsúlyozása osztotta meg újra a társadalmat, s így az egyenlôk között lettek ,,egyenlôbbek'', továbbá a szabadok között még ,,szabadabbak'', akik elnyomták a szabadversenyben hátrányos helyzetbe jutottakat. Így alakult ki egy új helyzet, ami a polgárt a korábban elítélt feudális nagyságokhoz tette hasonlóvá és kialakította a munkásság elnyomott osztályát. A szociális és szocialista mozgalmak - - a maguk módján -- próbáltak ezen az igazságtalanságon változtatni de hovatovább a polgárgyűlölô proletár maga is polgárrá lett, de -- sajnos, többnyire -- nem tisztes polgárrá. Mert a polgári lét lényege nem a gazdasági élethez való viszony, nem is a szociológiai besorolás, hanem az erkölcsi magatartás. Kiélezett történelmi határhelyzetek is alátámasztják ezt a tételt, mert megváltozott társadalmi, gazdasági és politikai viszonyok között is a polgársághoz való tartozás identitástudatát épp a tisztes polgári erkölcsi alapozta meg. Polgári erkölcs A polgári erkölcsöt az úgynevezett ,,haladó'' politikai baloldal (akár proletár, akár értelmiségi) körei élesen elítélték és kompromittálták. A polgári erkölcs ugyanis keresztény bibliai ihletettségű, amit a protestantizmus (ami fôleg polgári körökben terjedt el) vallásilag is legitimált. Ez az erkölcs szigorúan a tízparancsolat erkölcsiségére épült. Komolyan vette az igazságosság érvényesítését, ám ugyanakkor a kapitalizmus kialakulásával az egyéni önzésnek (amit akárhányszor takarékosságnak nevezett) és individualizmusnak tág teret engedélyezett. Eszménye volt a rendezett állam és társadalom, a jogrendet túlságosan összekeverte az erkölcsi renddel, s ezért széles teret biztosított a képmutatásnak, amivel joggal kivívta az ifjabb nemzedékek kritikáját, akik magát a kereszténységet és istenhitet azonosították a képmutatónak titulált polgári erkölccsel és szokás-vallásossággal, s így a polgári erkölcs akárhányszor az ateizmus útkészítôjévé is válhatott. S valóban, ott ahol a polgári erkölcs csak a saját csoport- és osztályérdekek ideológiája lett, pontosabban szólva, elszakadt természetfölötti keresztény eredetétôl, megszüntette a polgári lét erkölcsi alapját is, s így a ,,tisztes polgár'' semmitmondó, üres fogalommá vált. Keresztény erkölcs A keresztény erkölcsiség lényege, hogy ezt az erkölcsöt nem csoport- és osztályérdekek szokásrendje alakítja ki, hanem ez az erkölcs Istentôl történelmileg kinyilatkoztatott és a teremtett természet maradandó törvényeiben megalapozott erkölcs, aminek alapja, törvényhozója és számonkérôje maga az élô Isten. Vagyis vallás és hit nélkül hosszú távon nem lehet erkölcsös életet élni, mert az ember bűnre való hajlama kegyelem nélkül nem képes érdemszerzô erkölcsös jótettek létrehozására. A polgári erkölcs eltorzulása épp az volt, hogy el akarta hitetni önmagával (és másokkal), hogy Isten nélkül is képes az ember tisztes polgárrá válni, csak meg kell tartania a kialakult szokásokat. Napjainkban, amikor mindenki elôtt tapasztalatilag is világossá válhat, hogy Isten nélkül az ember a másik ember farkasa, egyértelművé lett, hogy a vallás nélküli világ már nem is erkölcstelen, hanem erkölcs nélküli világ, ahol a szabadságra és önmegvalósításra hivatkozó önzés a jogállamiság keretében még törvényes és igazolt formát is kaphat. Erkölcs nélkül az ember nem ember. S ,,ha nincs Isten, akkor mindent szabad'' -- mondotta Dosztojevszkij. Ha már nem lehet senkiben megbízni, mert a hazugság nem bűn, az ígéreteket és szerzôdéseket nem tartják meg, és ezt ,,ügyességnek'' nevezik, akkor az emberi együttélés válik lehetetlenné. Vissza kell tehát térni Istenhez, és az ô erkölcsi törvényeihez, és akkor az állampolgárok újból tisztes polgárok lesznek, akik nem gátolják, hanem segítik egymást a közös ,,ország'' építésében. 1999. ======================================================================== Péter sziklájához Ha nagyon leegyszerűsítve kívánjuk megfogalmazni azt, hogy mi, katolikusok miben különbözünk a többi keresztényektôl, akkor a következôt mondhatjuk: a szentmise áldozatban, a Szűz Mária tiszteletben és a pápaságban. A katolikusok elfogadják a pápaság intézményét, a péteri szolgálatot, mert úgy tekintenek Róma püspökére, mint Szent Péter apostol utódjára, akinek az Úr Jézus átadta a lelki fôhatalmat, s akinek ezt a hatalmat a jézusi szolgálat szellemében kell gyakorolnia, hiszen ô -- Nagy Szent Gergely pápa megfogalmazása szerint -- ,,servus servorum Dei'', vagyis ,,Isten szolgáinak szolgája''. A péteri szolgálat Az Úr Jézus kiválasztotta a tizenkettô közül Pétert és átadta neki fôhatalmát: ,,Te Péter vagy, azaz kôszikla. Neked adom a mennyország kulcsait. Amit megkötsz a földön, meg lesz kötve a mennyben is, amit feloldasz a földön, fel lesz oldva a mennyben is''. Azt is mondja az Úr, hogy ,,Erre a kôsziklára építem egyházamat'', és hogy ,,a pokol kapui nem vesznek erôt rajta'' (Mt 16,18-20). Arról nem szól az evangélium, hogy közben az Úr Jézus ,,magára'' mutogatott volna, azaz, amikor azt mondta, hogy ,,erre a kôsziklára építem egyházamat'', akkor magára gondolt és nem Péterre, mert akkor miért ad Péternek (akit egyébként Simon, János fiának hívtak) új nevet (pétros = kôszikla), és miért használ a továbbiakban is egyes szám második személyt: ,,neked adom a mennyország kulcsait'' (miért nem magának?). Nehéz elfogadni Isten nagyvonalúságát: egyszerű, de nyíltszívű galileai halászra bízza az emberiség örök üdvösségének ügyét. Egyébként ez is Jézus istenségének bizonyítéka. Ember ilyent nem tesz. Akármilyen nagy ember, a fôhatalmat megtartja magának és nem bízza másra, fôleg nem egyszerű, tanulatlan emberre. Jézus Pétertôl ezért csak egyet kíván cserébe: szeresse ôt. S ezt Péter mindvégig megtette. Még gyáva tagadása és hűtlensége pillanatában is. Ezért mondja neki késôbb a feltámadt Krisztus háromszor: ,,Péter, szeretsz te engem?'' ,,Legeltesd bárányaimat, legeltesd juhaimat'', továbbá, ,,s te egykor majd megtérve erôsítsd meg a hitben testvéreidet''. Péter sziklájához Péternek azért kellett elbuknia, hogy megtérhessen és alázatossá váljon. Az ô lelki hatalma pusztán részesedés Krisztus örök hatalmából, nem öntörvényű hatalmaskodás. A hatalmat Jézus stílusában kell gyakorolnia: ,,Aki elsô akar lenni közületek, legyen a többi cselédje''. Szent Péter utódai mindig akkor voltak ,,nagyok'', amikor nem akartak ,,nagyok'' lenni. Péter utódainak ,,ereje'' ,,gyengeségükben'' van. Hiszen Szent Pál apostol is így fogalmaz: ,,Amikor gyenge vagyok, akkor vagyok erôs.'' A gyengeség és esélytelenség nem érték önmagában, hanem csak akkor, ha ,,útkészítés'' a nagyobb erô, vagyis Isten erejének eljövetelére. Péter és utódai azért tudnak gyengéket erôsíteni, mert ôk a legnagyobb erôre, Isten erejére támaszkodnak a hitben és szeretetben. Ezért aki Péter sziklájába kapaszkodik, azt az Isten ereje megtartja az igazságban, szeretetben, hitben és reménységben. Aki pedig elereszti Péter szikláját, mert ,,pápább akar lenni a pápánál'', azt menthetetlenül elsodorja a ,,tenger árja''. A pápai tévedhetetlenség is ebbôl a belátásból fakad: a római pápa, mint Szent Péter utóda, hit és erkölcs dolgában -- ami örök üdvösségünk kérdését illeti -- ha mint ilyen, ünnepélyesen megnyilatkozik, akkor a neki adatott különleges Szentlélek- segítség erejében tévedhetetlenül tanít, vagyis ,,amit megkötött a földön, az meg van kötve a mennyben is''. Jézus Krisztus azonosítja magát az ô egyházával, hiszen ô az egyháznak, mint ,,titokzatos testnek'' a feje. Pápák és a pápa A ,,pápa'' szó nem a magyar ,,papa'' szóval kapcsolatos. Arra utal, hogy a népvándorlás idején Itáliában nem volt más tekintély, mint Róma püspöke, és ezért neki adták a korábbi, római császárság idején használatos szép címet: ,,pater patriae'' = ,,a haza atyja''. Ennek rövidítése a ,,pápa'' szó. Nemcsak jó, hanem rossz pápák is voltak a történelem során. Ám hit és erkölcs dolgában egy sem tévedett. A Szentlélek megoltalmazta ettôl az egyházat. A XX. századnak jobbnál jobb pápái voltak. A Szentatya, II. János Pál pápa, aki már kétszer is járt hazánkban, kétségtelenül ma a világ legnagyobb erkölcsi tekintélye, s az egész emberiség nagy családjának ténylegesen elismert ,,lelki atyja''. Mert a jézusi szolgálat szellemében gyakorolja a péteri fôhatalmat. 1999. ======================================================================== Húsvét a mi reményünk A magyar ,,húsvét'' szó használata valószínűleg azzal a vallási szokással kapcsolatos, hogy a negyven napi nagyböjt után Krisztus föltámadásának ünnepén vettek magukhoz ismét húst az emberek. Ám ez a jelentés csak felületes megközelítése az ünnep igazi tartalmának. Húsvét a legnagyobb keresztény ünnep, hiszen Krisztus kereszthalála és feltámadása megváltásunk gyôzelmét jelenti. Ha ugyanis ,,Krisztus nem támadt föl..., akkor még mindig bűneitekben vagytok'' -- írja Szent Pál apostol. ,,Csakhogy Krisztus feltámadt. Megjelent elôször Péternek, aztán a tizenkettônek, azután pedig egyszerre több mint ötszáz testvérnek jelent meg, akik közül többen élnek, míg mások már elhunytak'' -- olvassuk Szent Pál apostolnak az elsô korinthusiakhoz írt levelében, ami egyébként idôrendben az elsô híradás Krisztus feltámadásáról, hiszen az apostoli igehirdetésnek ez volt a központi gondolata. Mégis, úgy tűnik, egyesek kételkedtek ebben, s ezért kell Pál apostolnak Efezusból megerôsítenie a híveket. Krisztus valóban feltámadt. Ez történelmi tény. Hiszen hiteles tanúk bizonyítják, ellenôrizhetô. Nem csupán Péternek és a tizenkettônek jelent meg (itt a szám az apostoli kollégiumot jelenti, hiszen Judásnak nem jelent meg, de annál inkább a késôbb apostollá lett Pálnak a damaszkuszi úton), hanem egyszerre több mint ötszáz testvérnek, akik közül többen még élnek, és megkérdezhetôk. A názáreti Jézus nem tetszhalott volt. Valóságos halállal halt meg. A római százados, szívét lándzsával döfte át. Valóságosan eltemették a kôsírboltba és harmadnapra támadt föl halottaiból (a zsidók tapasztalati közmeggyôzôdése volt, hogy harmadnapra a halott biztosan holtnak tekinthetô). Az üres sír is azt bizonyítja, hogy föltámadt. Az apostolok nem lophatták el holttestét, hiszen ôk csodálkoztak a leginkább az üres síron. Egyébként is, ha valamiféle föltámadási mítoszt rögzítettek volna írásban az evangélisták, akkor minden evangélium egy bizonyos ,,séma'' szerint írta volna le a föltámadás körülményeit. Csakhogy épp az az érdekes, hogy minden evangélium más és más szempontot emel ki ugyanabból a történésbôl. Az üres sír és a feltámadt testben való megjelenések a mennybemenetelig Krisztus feltámadását bizonyítják. A mi feltámadásunk A lélek halhatatlanságáról már az ókori görög filozófusok és a keleti vallások is tanítottak. Ám a testet lenézték és megvetették. A második isteni személy megtestesülése ezért még Jézus és az apostolok korában is megütközést váltott ki: hogyan ,,ereszkedhetett le'' úgy az Isten, hogy megalázza magát azzal, hogy emberi testet ölt magára? Ám az isteni szeretet ,,leleményességét'' emberileg nem lehet ,,kikövetkeztetni. Jézus, aki a ,,bűnt kivéve mindenben olyan lett, mint egy ember'', megszentelte emberi testünket. Nem csupán itt a földön, hanem a túlvilágon is. Feltámadt testében ,,megôrizte'' sebeit, s ezzel megszentelte minden áldozatunkat és ártatlanul kapott sebünket. Saját sorsában kívánt részesíteni minket. Ô mondotta: ,,Ha majd fölmagasztaltatom, mindeneket magamhoz vonzok.'' S itt arra utal, amit Szent Pál apostol így fejez ki: ,,Ha vele együtt szenvedtünk, vele együtt fel is támadunk.'' ,,Atyám házában sok hely van. Azért megyek el, hogy helyet készítsek nektek'' -- mondja az Úr tanítványainak az utolsó vacsorán. Ha Krisztus az Atya örököse, akkor mi a megváltás gyümölcseként Krisztus érdemeire való tekintettel, mint az ô testvérei, ,,fogadott fiak'', társörökösök vagyunk. Reménységünk záloga Krisztus feltámadása a mi reményünk alapja, hiszen maga az Üdvözítô mondja: ,,Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, az bennem marad és én ôbenne, és én feltámasztom ôt az utolsó napon''. Hasonlóképpen hangsúlyozza a kafarnaumi beszédben, hogy ,,aki ezt a kenyeret (az eucharisztiát) eszi, az örökké él''. Vannak, akik igyekeznek a halál gondolatát távol tartani maguktól. Mások meg úgy vélekednek, hogy a haláltól nem kell félni, hiszen a ,,halál életünk szerves része''. Egyik vélekedés sem igaz. A halál múlandó létünk vége, és az örök élet kezdete. Nem csupán a lélek halhatatlan, hanem a test is részesedik az örök életbôl. Krisztus módjára a mi testünk is átalakul. Amint az apostol tanítja: ,,Romlandó testet vetnek el és romolhatatlan támad föl. Dicstelen testet vetnek el és dicsôséges támad föl. Érzéki testet vetnek el és szellemi test támad föl.'' Továbbá: ,,Ha földi sátrunk leomlik, a mennyben örök otthon vár ránk, amit nem emberi kéz alkotott.'' Ez a remény a keresztény optimizmus alapja. Életünk tehát már ,,megkezdett örök élet''. A húsvéti eseményre épülô húsvéti hit buzdít és kötelez arra, hogy már itt a földön erényes erkölcsi tetteinkkel a lelki embert a mennyei élet várományosát ,,építsük föl'' magunkban, hogy az Úr halálunk után ,,beállíthasson bennünket majdan szobros csarnokába'' (vö.: Babits Mihály: Pszichoanalízis christiana). 1999. ======================================================================== Néked ajánljuk Szűzanyánk... Május hónapban templomainkban a litániákon fölhangzik az ismert ének: ,,Néked ajánljuk Szűzanyánk a legszebb hónap alkonyát. Ezernyi híved zengi ma, ó üdvözlégy Mária''. Szűz Mária Isten anyja, az egyház anyja, az Isten által örökre elgondolt emberi nem legszebb virága, akinek Szent István királyunk fölajánlotta elárvult nemzetünket; s akinek Mindszenty József bíboros hercegprímás úr 1948-ban, a Mária-év alkalmából felajánlotta magyar hazánkat. ,,Néked ajánljuk'' nem csupán a legszebb hónap alkonyát, hanem családjainkat, országunkat, s az egész emberiséget. Családok oltalmazója Amint Szent Józsefben a családok védôjét tiszteljük, úgy Szűz Máriában családjaink menedékét látjuk. A Boldogságos Szent Szüzet találóan nevezi a magyar nyelv Szűzanyának, hiszen személyében tökéletesen egyesült az a két érték, ami a nôt nôvé teszi: a szüzesség és az anyaság. Az elterjedt materialista világnézet egyenes következménye az a szemlélet, ami élesen elválasztja a kettôt. A szüzességet szükséges rossznak, szégyenteljes dolognak, késôbb tán majd még fogyatékosságnak is tekintik. Nem csoda, ha ezután már az anyaság is veszít értékébôl, hiszen akárhányszor ,,terhes'', ,,állapotos'', sôt ,,neurotikus'' jelzôkkel illetik. Az anyaság ,,ráérôs'' nôk hobbyja lesz hovatovább, hiszen ha a nô ugyanolyan, mint a férfi, akkor a család és a gyermek, mint valami ,,plusz'', csak ,,púp a hátán'', ami önmegvalósítása során hátrányos helyzetbe hozza ôt a férfiakkal szemben. Ha valaki a szüzességet leértékeli, az elôbb-utóbb az anyaságot is semmibe veszi. ,,Mindennek rendelt ideje van'' olvassuk az ószövetségi bölcsességi irodalomban. Rendelt ideje van az anyaságnak. Aki nem tud várni, az nem érik be a neki rendelt feladatra. A szüzesség a házasságra való felkészülés ideje, mind a fiúk, mind a lányok számára. A biológiai érettségnek párosulnia kell a lelki érettséggel. Ha valaki lelkileg éretlenül és ,,nagy tapasztalatokkal'' megy a házasságba, az épp azt nem fogja megízlelni, ami a házasságot széppé teszi. Ezért is bomlik fel a házasságok több mint a fele hazánkban. A szüzességnek lelki vagy testi anyaságra kell irányulnia, míg az anyaság a szüzesség erejébôl táplálkozik. Szűzanyánk azért lehet családjaink oltalmazója Isten színe elôtt, mert benne e két nôi érték egyszerre testesült meg. Magyarok Nagyasszonya Ezer éves hagyomány, amit történelmi dokumentumokkal és művészettörténeti emlékekkel is igazolni lehet, hogy a magyarságban mindig mély volt a Mária-tisztelet. A magyarok Nagyasszonynak, Királynônek, Magyarország védelmezôjének (Patrona Hungariae) tekintették az Úr Jézus édesanyját. Képeken úgy ábrázolták, hogy fején hordozza István királyunk szent koronáját. Ezért Magyarország államformája megmásíthatatlanul a királyság. Államfô lehet ebben az országban bárki, de királya csak egy van: az, akinek Szent István királyunk felajánlotta a koronát és az országot. Kölcsey ,,Himnusz''- anak bevezetéséig a magyar himnusz a ,,Boldogasszony Anyánk'' kezdetű Mária-ének volt, amit a protestáns magyarok is lelkesen énekeltek. A magyar zászlókon még az 1848-as szabadságharc idején is a koronás Mária- kép díszelgett. Szűz Mária oltalmában bizakodott a magyar nép a sok ,,balsors'' idején, és Mária segítségével tudott a kereszténység védôpajzsa lenni, túlélvén a népirtások egész sorozatát. A magyar nép büszke nép. Csak Isten anyjának, a magyarok koronás Nagyasszonyának tekintélyét ismeri el maga fölött. Világ királynéja ,,Nekem adatott minden hatalom a mennyben és a földön'' -- mondja az Üdvözítô, de Krisztus királyi hatalmát megosztja édesanyjával. Ô pedig nem él vissza ezzel a hatalommal, hanem azt mondja ma is az embereknek, amit a kánai menyegzôn mondott a szolgáknak: ,,Tegyétek azt, amit Jézus mond!'' Máriát a ,,béke királynéjának'' is nevezzük, aki az elmúlt százötven év során mind gyakoribbá váló csodás jelenéseiben mindig a békére biztatja az emberiséget. Rámutat arra, hogy ahol békétlenség van a bűn miatt Istennel, ott megjelenik a békétlenség a családokban, társadalomban, nemzet nemzet ellen fordul, s végül a gyűlölködés, civakodás, irigység lelki-testi betegségbe taszítja az embereket. ,,Térjetek meg, tartsatok bűnbánatot, imádkozzatok, böjtöljetek. Imádkozzatok a családokért, a békéért!'' E figyelmeztetések azok, amelyek folyvást visszatérnek Szűz Mária intelmeiben. ,,Ha a család egészséges és a társadalom beteg, akkor a társadalomnak van esélye a gyógyulásra. Ám ha már a család is beteg, akkor a társadalom állapota reménytelenül megromlik.'' -- állapítja meg Boldog Kolping Adolf egy írásában. Kérjük a ,,legszebb hónap alkonyán'' a Szűzanyát az ének szavaival: ,,Békét adj szívünknek, Békét családunknak, Békét nemzetünknek, Békét a világnak!'' 1999. ======================================================================== Vegyétek a Szentlelket! A pünkösd utáni idôt az egyházi év liturgiája úgy tekinti, mint a Szentlélek idejét. Az Úr Jézus nem hagyott árván minket. Ígérete szerint elküldte nekünk a Szentlelket, a harmadik isteni személyt, akiben ô jelen van köztünk a világ végezetéig, és az Atyához vezet. Jóra való törekvésünkben tehát nem vagyunk egyedül. A Szentlélek eszünkbe juttat mindent, amire Jézus tanított és isteni erôt ad annak végrehajtásához. Ki a Szentlélek? E kérdésre hitvallásunk szövegével úgy válaszolunk, hogy a harmadik isteni személy, aki az Atyától és a Fiútól származik, aki Urunk és éltetônk. Ô az, akirôl az Úr Jézus azt mondja, hogy ,,nem hagy árván bennünket'', mert elküldi nekünk a Vigasztalót, aki eszünkbe juttat mindent, amit ô tanított. A Szentlélek az Atya és a Fiú öröktôl fogva egymásra irányuló szeretetének megszemélyesülése és az isteni élet kiáradása a teremtett világ felé. Ô a világ megszentelôdésének ,,elve'', ,,aki mindent az Atyához kapcsol''. Ôáltala kapott emberi természetet a Fiú, aki az ,,Isten Szentje'', és általa a Lélek erejében fejtette ki a második isteni személy a megváltás művét, de általa folytatódik is a megváltás a történelemben a világ végezetéig, míg egészen be nem érleli gyümölcseit. Ezért a Szentlélek az egyház éltetô ,,lelke'' is, hiszen az egyház Krisztus titokzatos teste, melyben a fô a feltámadt Krisztus, mi pedig e test ,,tagjai'' vagyunk. A pünkösd ünnepe tehát az egyház születésnapja. Lobogó lángnyelvek az apostolok és Szűz Mária feje fölött és a tisztító szélvihar jelenléte jelezte, hogy az Isten szellem, Lélek, és akik imádják, azoknak ,,Lélekben és igazságban'' kell ôt imádniok. A Szentlélek működése Anyagi hatásokat észlelve következtetünk vissza valamely működtetô anyagi-testi természetére. Szellemi hatásokat észlelve következtetünk valamely létezô szellemi lényegére. A Szentlélek ,,szent szellem'', s mint ilyen, nyilvánul meg a lélek mélyén és jóra ösztönöz bennünket. Krisztus megváltói érdemeire való tekintettel részesít az isteni életbôl. Ez a kegyelem, mert ingyen kapjuk ezt az ajándékot. A kegyelem csak akkor érezteti hatását, ha tudatosan és szabadon engedjük magunkra ,,hatni'', illetve együttműködünk vele. Hiába kaptuk meg a Szentlelket a keresztségben a megszentelô kegyelem formájában, hiába erôsíttetett meg bennünk a Lélek a segítô kegyelemmel bérmálásunkkor, ha nem működünk együtt vele, akkor ez ,,holt tôke'': megvan az örökség, de nem élünk vele. Sok megkeresztelt ember olyan, mintha meg sem keresztelték volna. Olyanok is akadnak (nem is kevesen), akik ifjú korukban ,,lebérmálkoztak'', vagy ,,kibérmálkoztak'' az egyházból. Pedig a keresztség által a mennyország örökösei lettünk, a bérmálás pedig az öntudatos nagykorú kereszténység szentsége. Alkalmassá tesz arra, hogy bátran tanúsítsuk és védelmezzük hitünket és aszerint éljünk. Milyen jó lenne, ha úgy szemlélnénk keresztény egzisztenciánkat, mint ami valami ,,többletet'' ad nekünk: több, értékesebb emberré válhatok erkölcsi szempontból a Szentlélek erejébôl. A Lélek által újjászületett ember nem ,,más'', mint a többi, de igenis ,,másként'', jobban, szebben, lelkiismeretesebben, becsületesebben tud élni, mint a többi ember, mert a Lélek ereje élteti, Krisztusra emlékeztetô emberré formálja. A Lélek gyümölcsei Már Izaiás próféta is megjövendöli, hogy a messiási idôkben az Úr kiárasztja az emberekre a Szentlélek ajándékait: az értelem, tudomány, a tanács Lelkét, a bölcsesség, erôsség, istenfélelem és a jámborság Lelkét. Meg is kapjuk ezeket a bérmálás szentségében. De e tulajdonságokat megérlelik bennünk azok az erények, melyeket Szent Pál apostol az Újszövetségben a ,,Lélek gyümölcsei''-nek nevez. Ezek pedig a szeretet, öröm, béke, türelem, kedvesség, jóság, hűség, szelídség, szerénység, önmegtartóztatás (tisztaság) (Gal 5,22). E tulajdonságok tartós gyakorlása erkölcsi erénnyé válik és keresztény jellemünkké lesz. Mit ér a hit cselekedetek nélkül? -- kérdezi Szent Jakab apostol levelében. Amint a hit csonka tettek nélkül, ugyanúgy az erkölcs sem állhat fönn huzamosabb ideig vallásos hit nélkül. ,,Hiszen nélkülem semmit sem tehettek'' -- mondja az Úr. Ám a Szentlélek ,,műveli'' bennünk Jézus tetteit. Nélküle sem lehetünk Istennek tetszô emberek, akik szeretetben és emberségben a legkiválóbbak kell, hogy legyenek. A buzgó imádság és a szentségekhez -- különösen a gyónás és az áldozáshoz való járulás -- élteti bennünk a Lelket, aki minket is éltet és megérlel az örök életre. 1999. ======================================================================== Élni vagy túlélni? Sokan úgy gondolják, hogy élni a legfontosabb. Ezért mindent túl akarnak élni. Mások meg úgy vélekednek, hogy ha összecsapnak a hullámok a fejünk fölött, akkor sem az életnek, sem a túlélésnek nincs értelme. Mi, keresztények tudjuk, hogy az élet Isten ajándéka, amivel hűségesen kell sáfárkodnunk: gyümölcsöt teremve, gazdagon kell visszaadnunk az életet Teremtônknek. Az élet ajándék Nagyon nehéz az élet fogalmát meghatározni. Bár a biológusok és az orvosok úgy tesznek, mintha tudnák, hogy mi az élet, ám ôk is csak materiális értelemben ,,leírni'' tudják az életjelenségeket, de meghatározni a fogalmát nem képesek. Még a nagy ókori görög bölcselô, Arisztotelész is csak annyit tud mondani az életrôl, hogy az ,,önmozgás'' jellemzi, szemben az élettelennel, amit ,mozgatnak''. Ám fölmerül a kérdés, ha az élet önmozgás, ,,belülrôl fakadó'' mozgás, akkor ki, vagy mi mozgatja? Erre is kitaláltak ,,kézenfekvô'' magyarázatot: a fejlôdés. De a fejlôdés fogalma is problematikus. Mert a fejlôdés idôbeliséget feltételez, nevezetesen azt, hogy a ,,megelôzô'' állapothoz viszonyítva a ,,következô'' minôségileg magasabb rendű, mint az elôzô volt. Itt azonban felmerül a nehézség, hogy miképpen tud egy alacsonyabb rendű magasabb rendűt okságilag létrehozni. Erre már Engels a múlt században kitalált egy magyarázatot: megfelelô körülmények és alkalmak esetén a mennyiségi változások ,,átcsapnak'' minôségi változásokba és ez hozza létre a magasabb rendűt. Ám itt viszont nehézséget okoz az ,,átcsapás'' fogalmának értelmezése, ami feltételezi azt a meggyôzôdést, hogy a mennyiség határozza meg a minôséget. Csakhogy a mennyiség nem azonos a minôséggel. A mennyiség összetett anyagi valóság (ezért lehet megszámlálni és mérni), míg a minôség ,,egyszerű'', s épp ezért nem mérhetô, hanem csak szellemi hatásait érzékeljük az anyagi valón. Az alkalom és körülmény fogalmát pedig itt összetévesztik az ok fogalmával, ami nem csupán értelmes megindokolást jelent, hanem a létezés tökéletességének közvetítését is. Kell tehát, hogy az idôbeli fejlôdési folyamatnak legyen kezdete és végsô célja. Ám az ôskezdet a valóság teljes tökéletességével kell, hogy bírjon, és nem lehet anyagi természetű (ami megfogyatkozhat a közvetítés során), hanem csak szellemi természetű, ami nem lesz se több, se kevesebb. Isten a fejlôdés ôsoka és végsô célja, aki másodlagos okokon keresztül érvényesíti oksági hatását, s ezért adott körülmények között rendezheti az alacsonyabb rendű létezést úgy, hogy magasabb rendűbe ,,csapjon át'', vagyis az élettelen élôvé, az állat emberré válhasson. Az élet tökéletesedés Nem az anyag és fejlôdés, hanem Isten az élet szerzôje. Az életet tisztelni kell, és ezért nem lehet sem a tudomány, sem a technika, sem az emberi önkény ,,játékszere''. Az élethez nagy alázattal kell közeledni. Ám Isten teremtési tervében nem a biológiai életé az utolsó szó. A biológiai élet érték, de nem a legfôbb érték. Ezért, aki az anyagi, biológiai életért feláldozza a magasabb rendű értékeket, aki mindent és mindenáron túl akar élni csak azért, hogy testi életét megmentse, az nem Isten tervei szerint él. ,,Aki szereti életét, az elveszíti azt, aki pedig elveszíti életét értem és az evangéliumért, megtalálja azt.'' -- mondja az Úr Jézus. S valóban, a tapasztalat igazolja az evangélium igazságát. Aki csak az anyagiakért él, elôbb- utóbb olyan hajsza rabja lesz, ami fölemészti testi egészségét. Aki pedig megszívleli a jézusi mondást, hogy ,,nem csak kenyéren él az ember...'', annak nem kell félnie a haláltól, hanem élete az örök élet felé lendül. Nem olyan kincseket gyűjt, ,,amit a rozsda megemészt, és a moly szétrág'', hanem ,,mennyei kincseket'' halmoz fel földi élete során, amelyek megmaradnak. Isten maga az élet, hiszen ,,minden neki él'' -- olvassuk az Apostolok Cselekedeteiben. Ezért a teljes élet felé, Isten felé kell törekednünk. Az ô élete szellemi élet. Ezért nekünk is a szellemi életet kell itt, a földön kiteljesítenünk. Az intellektuális szellemi életnél magasabb rendű, a cselekvést irányító erkölcsi, akarati, szellemi élet, hiszen a jótettek nyomot hagynak életünkön. Anyagi, testi életünk is fontos, mert eszköze szellemi életünk kibontakozásának, tökéletesítésének. Az élet célba érkezés Minden élôlény arra törekszik, hogy faji adottságainak megfelelô módon elérje tökéletességét, azaz célba érkezzen: születik, táplálkozik, szaporodik, elpusztul. Minden élôlény valamiképpen a másikért van. Az ember olyan élôlény, aki Istenért van. Ez a hivatása alapozza meg sajátos emberi méltóságát. Nem pusztán az a feladata, hogy hajtsa uralma alá a természetet, hanem az is, hogy ,,óvja, védje a paradicsomkertet''. Úgy kell tehát használni a földi javakat, hogy közben el ne veszítsük a mennyeieket. Minél inkább engedjük, hogy az isteni élet elve, a Szentlélek Úristen ,,átjárja'' énünket, annál inkább bontakozik bennünk az isteni élet a Krisztushoz való hasonlóság jegyében. A pihenés fontos, mert testi-lelki erôgyűjtést jelent, de ne legyen alkalom a léhaságra és tespedésre, hanem segítsen a végsô cél elérésére. 1999. ======================================================================== Keresztény optimizmus Amikor az optimizmus szót halljuk, akkor olyan beállítottságra gondolunk, amely abban az életszemléletben és magatartásban nyilvánul meg, ami a reménységre épül. Ám az optimista nem csupán reménységgel néz a jövô felé, hanem a múltban és eszményekben megalapozott reménnyel él. Sôt mi több, ebbôl adódóan a lehetô legjobbat és legjobban akarja cselekedni (vö. ,,optimus'' = legjobb -- a latin jelentés szerint). Évezredünk és évszázadunk utolsó iskolai évének kezdetén reménnyel és a tôlünk telhetô legjobbat akarással kell a jövô felé lendülnünk. Krisztus elôttünk Krisztus nem csupán a múlt, hanem a jövô értelmében is ,,elôttünk'' van. Isten Fia emberré lett, ez történelmi tény. Azóta számítjuk az idôt: Krisztus elôtt, Krisztus után. De Krisztus elôttünk is van, mint ,,kész jövô'': fölment a mennybe, ott ül az Atyaisten jobbja felôl, onnan lészen eljövendô ítélni eleveneket és holtakat -- imádkozzuk a Hiszekegy-ben. Ám Krisztus elôttünk van úgy is, amint ígérte föltámadáskor az apostoloknak: ,,Elôttetek megyek Galileába''. Ez a jelképes Galilea a mi földi életünk. Jézus él és elôttünk jár. Találkozni akar velünk, de csak akkor találkozhat, ha mi is keressük ôt, mint az apostolok. Példája meghívás és felhívás az ô követésére. A keresztény nem más, mint Krisztus-követô. Az élet akárhányszor kietlen, sivatagos területre vezetô úttalan ,,Galileájában'' hittel kell lába nyomát keresnünk és nyomába kell lépnünk. Ha pedig eltűnt a ,,lábnyom'' és elveszettnek érezzük magunkat, akkor ez nem azt jelenti, hogy elhagyott bennünket az Isten, hanem ellenkezôleg: fölemelkedett, s karjába vont bennünket, így emelve át minket az élet nehézségein. Azután újból látható lesz lábanyoma, s újult erôvel követhetjük. Milyen vigasztaló gondolat lehet számunkra az, hogy valaki már elôttünk, értünk, helyettünk végigcsinálta a földi életet, mégpedig az ,,igaz ember'' módjára. Érdemes tehát igaz embernek lenni, hiszen ennek és csak ennek az emberi életnek van igazán jövôje, sôt a halál után abszolút jövôje: ,,Aki bennem hisz, annak örök élete van.'' A pozitív ember A pozitív lelki beállítottságú ember igyekszik mindenben a jót észrevenni. Nincs a földön abszolút jó. Maga az Úr Jézus mondja: ,,Egyedül jó csak az Isten.'' Ám abszolút rossz sincs földi életünkben. Az idô a mi nagy pártfogónk: mindig megújulhatunk, megváltozhatunk, megtérhetünk. ,,Amíg élek, remélek'' volt a híres Prohászka Ottokár püspök jelmondata. A rossz ugyanis a jó hiánya, de mivel a lét maga -- mert Isten teremtménye -- jó, ezért még a legnagyobb bűnösben is van ,,valami'' az Isten tervébôl, még ô is jobbá válhat. Csak a halálunk után -- amikor már nem idôben létezünk -- fixálódik a jó és a rossz a mennyország és a pokol formájában. A túlzottan pozitív gondolkodás veszélyeket rejt magában, de a túlzottan negatív beállítottság is. Az elôbbi a rosszat is jónak mondja, míg az utóbbi mindenben a negatívumot, a kritizálhatót, a hiányt keresi (és sokszor meg is találja). Egyik sem keresztényi magatartás. Szépen fogalmazott annak idején Luther Márton, amikor azt mondta, hogy a hívô ember ,,simul iustus et peccator'', ,,egyszerre igaz és bűnös''. Mindnyájan megváltásra szorulunk és Isten kegyelme nélkül minden nemes erkölcsi törekvésünk kudarcra van ítélve, ám ugyanakkor Isten sem tud velünk mit kezdeni, ha a magunk részérôl mindent meg nem tettünk a jó érdekében. Jót és jól A keresztény optimizmus gyümölcse, hogy nem elégszünk meg az általában elfogadott jóval, hanem a legjobbat akarjuk. Erre napjaink divatos versenyszelleme is sarkall. Csak a legjobb számít, csak a legjobbat értékelik. Ám amikor örök üdvösségünkrôl van szó, akkor nem az evilági mérce és közmeggyôzôdés alapján ítélnek. Azt, hogy az adott esetben egy ember életének erkölcsi értékelésénél mi a legjobb, azt nem a befolyásos emberek csoportja, vagy a többség határozza meg, hanem egyedül az Isten. Egyedül ô lát bele az ember szívének mélyébe, és egyedül csak az ítélhet felettünk, aki már ,,elôttünk'' ment és tudja, mit jelent embernek lenni, de ugyanakkor ô a második isteni személy, aki az Isten szentségének és atyai irgalmának mércéje szerint ítélkezik. Tehát azt az erkölcsi jót kell tennünk, amit Isten törvényei írnak elô számunkra. Ezt fogalmazta meg Péter és János apostol is, amikor ezt mondották vád alá helyezésük alkalmából a választott nép akkor vallási vezetôinek: ,,Inkább kell engedelmeskedni Istennek, mint az embereknek''. De a jó ügy és jó cél még nem szentesíti az eszközt. A jót erkölcsi értelemben is jól, azaz emberségesen, krisztusi módon kell tenni. Akkor válunk keresztény értelemben pozitív és optimista emberré. 1999. ======================================================================== Felelôsen élni A kollektivizmus öröksége a kollektív felelôsség. Még szentgyónásaink szóhasználatában is akárhányszor elôfordul, hogy így fogalmazunk: ,,az ember'' ezt és ezt teszi... Ahelyett, hogy önmagunkat vádolnánk e szavakkal: ,,én ezt tettem''. Ha mindenki felelôs, akkor senki sem felelôs, mert mindig lehet a másikra vagy a megfoghatatlan körülményekre hárítani a felelôsséget. Márpedig a felelôsség éppen azt jelenti, hogy merek válaszolni egy reám vonatkozó kérdésre, és bátran elismerem, hogy engem illet a ,,felelés'' felelôssége. Ehhez a merészséghez és igazságszeretethez természetesen alázat szükségeltetik. Az alázat: igazság -- mondja Nagy Szent Teréz. Az igazságot azért nehéz elfogadni, mert elôfordulhat, hogy engem vádol. Szeretünk önmagunk és mások elôtt is a tökéletesség látszatában sütkérezni. Ám ezzel leleplezzük önmagunkat, hogy nem vagyunk tökéletesek. A tökéletesség az ember számára nem a beérkezettség állapotában rejlik, hanem a tökéletességre való törekvésben. Egyedül Isten tökéletes. Minél tökéletesebb valaki, annál inkább belátja, mennyire tévedhet, és cselekedetein mennyi javítanivaló van. Az ilyen ember ezért nem a másikat akarja folyvást tökéletesíteni. Nem kívánja önmaga és mások elôtt azt a látszatot kelteni, hogy míg másokban bôségesen van bírálni való, addig ô maga ,,kritikán felüli'' lény. Isten reánk bízta a teremtés művének folytatását. Felelôsségünk abban áll, hogy a teremtés isteni rendjének keretén belül építsük, szépítsük ezt a világot. Ám ha szabadságunkkal visszaélve felrúgjuk a teremtés isteni rendjét, és a természet ,,visszaüt'', akkor mi vagyunk felelôsek, nem az Isten. Az Úr szabad akaratot adott nekünk. Ha saját önzésünk és élvezetünk javára visszaélünk a szabadsággal és vétkezünk, akkor bűneink következményeiért mi vagyunk felelôsek. Isten embereket bízott ránk. Felelnünk kell értük. Nem mondhatjuk a testvérgyilkos Káinnal: ,,Hát ôrzôje vagyok én testvéremnek?'' A felelôtlen ember csak a saját érdekeire figyel emberi kapcsolataiban. A másik ember számára pusztán eszköz, saját önzô céljainak elérése érdekében. Ám a másikért való felelôsség nem jelenthet szabadságot korlátozó folytonos gyámkodást, a figyelmesség nem torzulhat gyanakvó ,,megfigyeléssé'', nyomozó-kíváncsiskodó ,,beszélgetéssé''. Leginkább azzal gyakorolhatjuk a felelôsséget a reánk bízottak felé, hogy ügyüket az Úr színe elé visszük. Imádkozunk értük. Istennel együtt könnyebben hordozzuk felelôsségünk súlyát önmagunkért, másokért, s a világért. Hit -- tudás -- élet Új ember 1998. ======================================================================== Szabadság és szeretet Mind a szabadság, mind a szeretet olyan valóságos igény az emberben, amely elválaszthatatlan a boldogságtól. Ám e két vágy összefüggô, nem mindig tisztázott és egységes megélése korántsem problémamentes életünkben. Sôt, a szabadság és a szeretet akárhányszor egymást kizáró ellentétbe is kerülhet. Vannak, akik úgy vélik, hogy vagy az egyik, vagy a másik tesz boldoggá, de a szabadság és a szeretet együttes birtoklása aligha valósítható meg. Hiszen aki szabad akar lenni, az igyekszik önmagát mindentôl és mindenkitôl függetleníteni, és ebben az összefüggésben úgy éli meg a szeretet tapasztalatát, mint valamiféle függôséget, kiszolgáltatottságot és alárendeltségi viszonyt. Ugyanakkor sokan úgy gyakorolják a szeretetet, hogy ,,agyonszeretik'' a szeretendô személyt, és akarva-akaratlanul annyira személyiségük befolyása alá vonják a másikat, hogy az a nagy ,,védettségben'' szinte úgy érzi, elveszítette önmagát, feláldozta szabadságát. Ez a bizonyos ,,fojtogató'', ,,fullasztó'' szeretet helytelen szeretet. Abban az illúzióban ringatja önmagát, hogy ô jót akar a másiknak, de valójában azért tesz rosszat vele, mert meggyôzôdése (még ha ezt nem is vallja be önmagának), hogy egyedül csak ô tudhatja, a másiknak mi szolgál a javára. Ezt bizony egyedül csak az Isten tudhatja -- ember nem. A fojtogató szeretet nem az Isten szeretetébôl, hanem önmagunk túlzott becsülésébôl és a helytelen önszeretetbôl táplálkozik. Nem engedi szóhoz jutni a másikat. Sokszor meg sem hallgatja és ezért nem is hallja, csak akkor, amikor a másik már kiált. Akkor viszont csodálkozik, és folyvást jószándékára, nem egyszer komoly áldozataira hivatkozik, amiért ô -- állítólag -- csak hálátlanságot kap. S akkor a rosszul szeretô ember elkezdi önmagát sajnálni, amibe nem lehet belefáradni. Az Isten szeretetébôl származó emberi szeretet akkor helyes, ha a másikat felszabadítja. Engedi magához térni. Elvezeti igazi önmagához, hogy majd felelôs, szabad személyként még jobban szerethesse Istent és az embert. Az igazi szeretet tud elengedni -- még akkor is, ha ez nagyon fájdalmas --, meri a szeretett személyt odaadni a végtelen szeretetnek, és bízni abban, hogy Isten visszaadja a másikat, sokkal érettebben, szabadabban és tökéletesebb szeretetben. A hit kockázata nélkül nincs igazi szeretet. A ,,reménytelenség elleni remény'' nélkül nincs igaz szeretet. A jó szeretet tud várni és visszavárni. Az igazán szeretô szívtôl ,,szabad'' elmenni, de ,,szabad hozzá visszatérni is. Pál apostol Filemonhoz írt levelében ezt a szeretetet ajánlja. Filemon ,,engedje'' el Onezimus nevű szökött rabszolgáját, hogy visszakaphassa sokkal tökéletesebb formában -- úgy, mint testvérét Krisztusban. Hit -- tudás -- élet Új ember 1998. ======================================================================== Betegeink Az Ószövetség a betegségben pusztán a bűn büntetését látta, és hajlamos volt arra, hogy a beteg embert erkölcsileg is ,,gyanús'' elemnek tekintse. Döntô változást jelentett azonban az Újszövetség a betegek szemléletében. Az evangéliumokban sokszor jelenik meg az Úr Jézus mint a betegek gyógyítója. Ám nem csodadoktor minôségben. Az Úr a gyógyulás feltételeként szabja meg a hitet. A betegnek hinnie kell, hogy Jézus Krisztus az ô személyes megváltója is. Krisztus Urunk gyógyításaiban maga a második isteni személy gyógyítja a betegeket, egyetlen teremtô, hatékony szavával. Ezzel is azt jelzi, hogy Isten Fia azért jött közénk, ,,hogy életünk legyen és bôségben legyen''. Ez az élet azonban nem a mulandó, hanem az örök életre van betájolva, s a gyógyulás elsôsorban a lelket érinti, aminek a test gyógyulása csak következménye. Csakhogy a test nem mindig gyógyul meg, hiszen keresztségünk után is még magunkon hordozzuk az áteredô bűn nyomait: a lélek gyengeségét, a betegséget és a halált. Krisztus követôi azonban a hit által tudják, hogy megváltottságuk e földi élet során nem azt jelenti, hogy bajok, kísértések és megpróbáltatások nélkül ,,eveznek végig az élet tengerén'', hanem hozzáállásuk változik meg e dolgokhoz, ha együttműködnek az isteni kegyelemmel. Nem arról van szó, hogy nem lesznek betegek, hanem arról, hogy másként fogják megélni a betegséget. A betegségben nem feltétlenül a fájdalom a rossz (ezen az orvostudomány igen gyakran tud már segíteni), hanem a bizonytalanság, a kiszolgáltatottság, a reménytelenség, a lélek fokozott érzékenysége és sérülékenysége az, ami nehezen elviselhetô. Jézus azt tanítja: betegeinkben Ôt kell látnunk, hiszen ,,betegségeinket ô hordozta, fájdalmainkat ô viselte, a mi bűneinkért töretett össze.'' Ez a beállítottság motiválja beteglátogatásainkat: mintha Jézust látogatnám, segíteném, ápolnám rászoruló beteg embertársamban. A beteget pedig az erôsíti, hogy nincs egyedül. ,,Valaki'' már ,,elôtte járt''. Jézus az, aki segít a kereszthordozónak a keresztet viselni. Ezért ô nem ,,más'' beteg, hanem ,,másként'' beteg. S vonatkozik ez a beteglátogatóra is. Ne nehezítsük a beteg amúgy is nehéz helyzetét azzal, hogy a szenvedô Jóbot vigasztaló ,,barátok'' módjára kioktatjuk, és ezzel azt a benyomást keltjük, mintha ô maga lenne betegségének oka. Ne rendezzünk családi vagy baráti találkozót a ,,beteg feje fölött''. A beteg érezze, hogy most ô és nem látogatói vannak a középpontban. Ez a helyes krisztusi, lélekerôsítô és gyógyító vigasztalás. Hit -- tudás -- élet Új ember 1998. ======================================================================== Oktatás és nevelés Az oktatás tudást, a nevelés erkölcsöt közvetít. Mindkettôre egyformán szükség van -- különösen fiatalkorban. Oktatást és nevelést nem lehet elválasztani egymástól. A tudás nem öncél. A tudásnak meg kell ,,testesülnie'', mert az ,,Ige testté lôn.'' Veszélyes, ha a tudás csak ,,ember alatti'' valóságokban és pusztán hasznossági vonatkozásban realizálódik. Márpedig napjainkban ez a veszély áll fönn: a tudás ugyanis manapság nem az igazságot szolgálja, hanem az igazság alá van vetve a hasznosságnak és kényelemnek, vagyis az igazság csak akkor és annyiban érdekes, amikor és amennyiben az elôbbi célokat szolgálja. Ebben a szemléletben fölöslegessé válik a nevelés. Ez a beállítottság -- akarva vagy akaratlanul -- tagadván az áteredô bűnt, úgy tekint az emberre, mint kész és tökéletes valóságra. Ebben a szemléletben egy ember bármit is tesz -- ha ez nem ütközik valamely hatalommal rendelkezô állami szervezet jogi törvényeibe -- erkölcsileg jónak tekinthetô, hiszen (ahogy sokan gondolják) az erkölcsi törvény (ha egyáltalán ilyesmi létezik) nem Istentôl, hanem az emberi közmeggyôzôdésbôl származik, amelyet a közmegegyezés legitimál. Tehát ,,ami és ahogy van'', az a jó. A gyermekeket csak oktatni kell a hasznos (jövedelmezô) tudás megszerzésére, nevelni viszont nem szabad. Nôjenek fel úgy, ahogy akarnak! Családban és iskolában egyaránt ez a felfogás terjedt el az elkereszténytelenedett Európában. Persze, a gyomnövény is jó (mint gyomnövény), de káros, mert nem engedi a hasznos és nemes növényt növekedni. A szülôi és iskolai nevelés feladata az, hogy a tudás közvetítésével neveljen is. A kettô elválaszthatatlan egymástól. Minden szülô és tanár (sôt diák is) lényével nevel. Kisugárzása van. Az sugárzik belôle, amit eddig tett (vagy elmulasztott), megélt, megszenvedett. Verba volant, exempla trahunt. (A szavak elrepülnek, a példa viszont vonz.) -- mondja a latin közmondás. Sok pedagógus, aki el akarja hárítani magától a nevelés felelôsségét, erre nem gondol. Akkor is nevel, amikor elzárkózik a neveléstôl. Csak ilyenkor rosszul. Hosszú távon mind a jó, mind a rossz példának hatása van, és ezt az Isten számon kéri mindazoktól, akik nevelôi feladatot töltenek be. Tanárnak, szülônek idôt kell szánnia a gyermekre. S ha a nevelés azonnal nem hozza is meg a gyümölcsét, hinni kell abban, hogy az elvetett jó mag egyszer majd meghozza termését. Ha pedig ,,reménytelen'' a helyzet, akkor imádkozni kell a reánk bízottakért. Nem egyszer, hanem sokszor, kitartóan. Isten pedig lépni fog, ha mi már nem tudunk. Hit -- tudás -- élet Új ember 1998. ======================================================================== Ahogy lehet Sok fiatal gondja, hogy életét úgy alakítja, ,,ahogy lehet''. Nem kétséges, hogy e felfogás mögött józan realitásérzék is lappang, hiszen a cselekvésnél a valóságos lehetôségekbôl kell kiindulni. Ám kérdés, hogy mi a valóság? Pusztán azon adottságok összessége, amelyeket a divat diktál? Vagy ahogyan másik is csinálják? A valóság több a jó állásnál (bármi áron!), a jól jövedelmezô vállalkozásnál (bármire vállalkozunk, csak jól fizessék meg!), a valamiféle divatos diplománál (jogász, közgazdász), amellyel itt és most ,,jól be lehet futni''. A valóság nem csupán anyagi, fogyasztói, hanem szellemi, sôt természetfölötti valóság is. Valójában ez utóbbi az igazi, a maradandó, az örök értékeket hordozó valóság. Az anyagi, a mulandó csak eszköz, hogy a végsô, örök és tökéletes célt elérjük. Miért van válságban a házasság és a család? Azért, mert itt is az a szempont kerül elôtérbe, hogy ,,nekem jó legyen''. Addig élünk együtt, ameddig ,,jó vagy nálam'' -- mondják sokan. Elszomorító, milyen gyakori a fiatalok között a döntési tehetetlenség. Képtelenek eldönteni (különösen a fiúk), hogy mit kezdjenek az életükkel. A lányok egy fokkal könnyebb helyzetben vannak. Elôbb-utóbb férjhez mennek, aztán majd valahogyan alakulnak a dolgok. Régebbi korokban épp a fiatalokat jellemezte az eszmék iránti elkötelezettség. Mintha ez a beállítottság ma kiveszôfélben lenne. Mi lehet ennek az oka? Tán a korszellem? Vagy az, hogy minden eszme leértékelôdött? Vagy tán az, hogy a fiatalok tanárai és szülei között csak ritkán akad igazán elkötelezett ember? Vagy tán az, hogy akiknek nevelni kellene, maguk is nevelésre szorulnának? Ki tudja? Ám az bizonyos, hogy emberhez méltó eszmények és elkötelezettség nélkül nem lehet élni, legfeljebb vegetálni. Viszont épp itt van a probléma. Ha elkötelezem magamat, akkor szabadságomat is önként korlátozom -- vallják sokan. Mindent ki kell próbálni, ,,ahogy lehet...'' Ettôl leszek boldog -- hangoztatják. A helyzet azonban az, hogy mindent kipróbálni nem lehet, hanem csak több vagy kevesebb lehetôséget. Tehát soha sem leszek igazán boldog. Illetve igen. Ha Isten és az ô törvénye mellett elkötelezem magamat, egy egész életre. Jól bevált tapasztalat igazolja: csak egy dolgot nem kell megbánni a földi élet során, azt, hogy ha Krisztus útján igyekeztünk járni. Megéri. Mert ha a halál után nincs semmi, akkor sem veszítettünk, hiszen tisztességes életet éltünk. De ha mégis van túlvilág akkor mindent megnyertünk. Hit -- tudás -- élet Új ember 1998. ======================================================================== Lelkigyakorlatok A nyár nem csupán a testi, hanem a lelki felfrissülés ideje is. Számos lelkigyakorlatos házban országszerte rendeznek a lelki igényesség jegyében különféle lelkigyakorlatokat ezekben a hónapokban. Ezek többnyire úgynevezett zárt lelkigyakorlatok, ami azt jelenti, hogy a résztvevôk elvonulnak a világ zajától, és a lelkigyakorlatot vezetô pap segítségével a csendben próbálnak találkozni Istennel. Régi és bibliailag -- sôt általában vallástörténetileg -- megalapozott tapasztalat bizonyítja, hogy ha hallgatunk, megszólal az Isten. Mégis, a sajátos értelemben vett lelkigyakorlat módszertanát az újkorban Loyolai Szent Ignác, a jezsuita rend megalapítója dolgozta ki, és azóta lett az imádság és elmélkedés ezen formája a katolikus lelkiség szerves része. Természetesen imádkozni és elmélkedni sokféleképpen lehet. A lényeg az eredmény: a lélek felfrissülése, újjászületése, visszatalálása Istenhez. Ám a gyakorlat azt bizonyítja, hogy szervezett és fegyelmezett formában ez rendszerint sikeresebben valósul meg. Ezért szükséges, hogy a klasszikus lelkigyakorlat néhány fontos mozzanatára odafigyeljünk. A lelkigyakorlat nem elsôsorban az ismerôsökkel és a régi barátokkal való találkozás, hanem az Istennel való találkozás kitüntetett helye és ideje. A lelkigyakorlat, még ha közösségben történik is, a magány helye. A magánynak pedig szerves része a külsô és belsô csend. A külsô csend azt jelenti, hogy nem beszélünk másokkal. A belsô csend pedig azt, hogy fegyelmezzük gondolatainkat, képzeletünket. Ezért fontos, hogy a lelkigyakorlat vezetôje pontos programot írjon elô. Ez rendszerint elôadások, elmélkedések és imádságok, áhítat gyakorlatok és természetesen a szentmise keretében valósul meg. Ám e program nem lehet túlzsúfolt, ugyanis ez külsô keret és segítôeszköz, nem pedig cél. A cél az, hogy a programok segítsenek az elmélyülésben, imádságban, elmélkedésben és így Istennel személyes kapcsolatunk alakuljon ki, amelynek életünk megújulása a következménye. Az önmagunkkal való találkozás szokta megelôzni az Istennel való szellemi találkozást. Önmagunkkal találkozni az igazságban nem mindig szívderítô. A lelkigyakorlat vezetôje egyben lelki vezetô is. Vele kell megbeszélni lelki problémáinkat. A jó szentgyónás (esetleg életgyónás) fontos mozzanata a sikeres lelkigyakorlatnak, melynek gyümölcse a jó elhatározás. Ne általános legyen, hanem konkrét és megvalósítható. Akkor sikeres lesz a lelkigyakorlat. Hit -- tudás -- élet Új ember 1998. ======================================================================== A megoldás A kollektivizmus elvére épülô társadalmi rendszer abban egyezik az individualizmus szemléletére épülô társadalmi berendezkedéssel, hogy egyik sem veszi ténylegesen figyelembe az emberi méltóságot és mindkettô a gyakorlati materializmus talaján áll. Ezért egyik irányzat sem oldja meg a társadalom alapvetô problémáit. Ugyanis mindkettô abból a téves alapmeggyôzôdésbôl indul ki, hogy az emberi méltóság szerinti élet értékeit nem kell tanítani, hiszen azt mindenki születésébôl adódóan tudja. Erkölcsre nem kell oktatni, hiszen változatlan erkölcsi elvek nem léteznek, hanem csak folyvást változó emberi szokások, melyeknek szabályairól nap nap után értesülünk. Az erkölcsöt ugyanis mindig az uralkodó társadalmi (és gazdasági-politikai) érdekek határozzák meg. Az erkölcsi nevelés pedig egyenesen káros, hiszen a nevelés befolyásolja a lelket és így a nevelés nem más, mint az emberi szabadságjogok lábbal taposása. A tapasztalat persze napról napra az ellenkezôjét bizonyítja, ezért van rossz közérzetünk a társadalomban. Ezért jellemzi bizalmatlanság és bizonytalanság közösségi életünket, emberi kapcsolatainkat. Korunk álprófétái természetesen erre is tudnak szép és vigasztaló szavakat mondani: Nem Istenben kell hinni, hanem a társadalmi haladásban, és ,,idôvel'' (néhány száz, vagy ezer év múlva...) az emberiség majd eljut arra a tökéletes állapotra, ahol és amikor már minden és mindenki jó lesz. Korábban ez az utópia az osztály nélküli társadalom illúziója volt, most pedig a fogyasztói, globalizálódott társadalom ,,szép új világa''. Ezzel szemben viszont világosan kell látnunk, hogy csak egy helyes megoldás van. S ez nem más, mint az egyház társadalmi tanítása, amely a kinyilatkoztatott hit- és erkölcsi elvekre épül. Elveti az istentagadó ateizmust és az erre támaszkodó elméleti és gyakorlati materializmust. Az emberi méltóság itt nem elv, hanem az istenképiségbôl következô erkölcsi gyakorlat. Az egyház a perszonalizmus elvébôl indul ki. Az emberi lényeget nem annak úgymond ,,nembeli'' lényegiségébôl vezeti le, nem is az emberi közösséget atomizáló személytelen individualizmus elvébôl, hanem az egyszeri és megismételhetetlen személyességbôl értelmezi az emberi méltóságot, amelyet a krisztológia alapoz meg. Az emberi méltóság szerinti élet a Krisztus szerinti élet. Ezért van értelme az önzetlenségnek, szeretetnek, szolidaritásnak, becsületnek, segítôkészségnek, megbocsátásnak, elvhűségnek, önfeláldozásnak. Másként mindez csak jámbor óhaj, amely hajótörést szenved a legelsô önzô érdek szikláján. Hit -- tudás -- élet Új ember 1998. ======================================================================== Eszméért vagy eszmébôl? Vannak, akik eszméért élnek és vannak, akik eszmébôl. Akik eszméért élnek, azoknak tartalmas, ám kockázatos az életük. Ôk ugyanis nem ,,bármi áron'' akarnak az eszmék és eszmények fénykörében sütkérezni. Tudják, hogy az ember több, mint a teste és a vagyona. Meg vannak gyôzôdve arról, hogy az emberi életnek magasabbrendű értelme is van, amely több az ,,átlagos'' emberinél. Aki eszméért, valami szent ügyért él és annak elkötelezi magát, az szellemi ember. Tudja, hogy a szellemi valóság maradandó, örök. Túléli a biológiai embert. Mivel az eszme szellemi, az igazságot és erkölcsi jóságot is hordozza. Nem véletlenül írja Szent Ágoston, a kiváló ókori egyházatya, hogy ,,aki az igazságot keresi, az örökkévalóságot találja''. Az eszméért élô ember nem változékony jellem. Minél magasabbra helyezi a mércét, annál erôsebben kerül a szellemi értékek vonzási körébe. Az igazság mintegy ,,megtörténik'' benne. Az eszméért élô ember az igazság szerint akar élni, hogy az igazság testet ölthessen benne. ,,Valakivel'', ,,Valakiben'' ez már megtörtént. Ô a második isteni személy, akiben a Logosz testet öltött. ,,És az Ige testté lôn és közöttünk lakozék'' -- olvassuk a János-evangélium prológusában. Akik benne hisznek, azoknak erôt adott, hogy Isten fiaivá formálódhassanak, a Lélek erejében. Az Ô eszménye az volt, hogy a mennyei Atya akaratát teljesítse. Kiengesztelje Istent az emberrel, s közben áldozattá váljon az ,,ügy'' szolgálatában. Azóta értelme van minden igaz ügyért hozott áldozatnak. Az igaz ügyért hozott áldozat elôbb-utóbb meghozza gyümölcsét. Aki eszmébôl él, az mindebben nem hisz. Ôt csak a közvetlen érdekek izgatják. Nem lelki, hanem testi ember az ilyen. Kalmár-szemlélettel jár-kel a világban. Felismeri, hogy vannak eszmék, ügyek, amelyeket ,,jól el lehet adni''. Sôt meg lehet belôlük gazdagodni. Az eszmébôl élô ember életében minden változékony, de egy maradandó. Ez a saját, ,,jól felfogott,'' rövid távú érdeke. Ha ügyesen ,,emelgeti'' az aktuálisan gyôztes vagy gyôzelemmel kecsegtetô zászlót (és nem téveszti el az emelgetés ,,ritmusát''), még sokra is viszi, ideig-óráig, itt a földön. De mi lesz vele ,,odaát''? Itt a földön is hamarosan elfelejtik. Jön helyette más. Az eszméért élô embert viszont tisztelet övezi. Hit -- tudás -- élet Új ember 1998. ======================================================================== Az élet értéke Sok szó hangzik el mostanában az értékrend válságáról. Az értékek közt elôkelô helyet foglal el az élet. Hazánkat, sajnos nem az élet tisztelete és értékelése, hanem inkább a halál kultusza jellemzi. A sok öngyilkosság, az önpusztító szenvedélyek, a művi abortusz és az euthanázia kultusza mind azt bizonyítják, hogy a mi népünk nem szereti az életet. Pontosabban fogalmazva: önzô módon szereti a saját életét, de nem szereti a másokét. Ha az élet érték mivoltát a manipulált közvélemény, s az erre épülô közmegegyezés dönti el, akkor egyesek vagy csoportok érdekei fogják meghatározni, hogy mi az élet és hogy ki él egyáltalán. Véleményüket pedig úgy fogják ,,tálalni'', mint a társadalom közakaratát, amelyet a ,,tudomány'' is természetesen alátámaszt. Ám ha ez még igaz lenne is, tudni kell, hogy a tudomány esetleges, jelenlegi fejlettségi szintje nem felülmúlhatatlan, a tudomány is tévedhet. Ami pedig a társadalmi közakaratot illeti, az is változékony, befolyásolható és végérvényes döntésekre -- fôleg erkölcsi kérdésekben -- alkalmatlan. Az élet olyan érték, amelyet nem lehet pusztán ,,alulról'' meghatározni, hanem fogalmát ,,felülrôl'' is meg kell világítani. Az élet nem csupán biológiai fogalom, melyet mindenestül ki lehet vetíteni az emberre. Az élet teljessége az evilági rendben az élet ,,magához térése'' a személyes szellemi életben. Az emberi faj és az egyedi ember életének értékét és méltóságát az adja, hogy a szellemi létmódban valósul meg leginkább az, ami a növényi és állati élet szintjén pusztán az anyagi meghatározottságok keretében, lefojtva, tökéletlenül és öntudatlanul nyilvánul meg. Ez pedig a tudatosság és a szabadság képessége. E tulajdonságok emelik föl az embert a faji lét fokáról a személyes lét szintjére, ahol az öntudat és éntudat formájában ,,magához tér'' az élet, és az anyagi testet a szellemnek veti alá. Keresztény hitünk pedig még ennél is magasabb szintre emel. A húsvéti esemény és húsvéti hit arról tudósít, hogy Isten kegyelmébôl a megváltás gyümölcseként lehetséges számunkra olyan élet is, ahol a test és lélek már nem állnak ellentétben egymással, hanem a gyôzedelmes lélek, a ,,Krisztusba öltözött'' új ember testét átjárják az örök életre rendelt szellemi lélek erôi: az anyag célba érkezett, átszellemiesült, mert ,,Krisztus halálával legyôzte a halát, és föltámadásával új életet ajándékozott nekünk''. Hit -- tudás -- élet Új ember 1998. ======================================================================== Karizmák és karizma Korunk embere különösen fogékony a rendkívüliségre. A reklámok özöne, amely körülvesz bennünket, még fokozza is ezt az igényt bennünk. A rendkívüli teljesítmény, a rendkívüli siker minôsíti az embert -- gondolják sokan. Nem csodálkozhatunk tehát azon, hogy vallási vonatkozásban is a rendkívüliségeknek van sikerük. Hazánk az elmúlt években nem csupán gazdasági, hanem szellemi, vallási értelemben is szabad piac lett. Számos új, eddig ismeretlen vallási mozgalom keresi nálunk új híveit. S mindahány rendkívüliségeket kínál. Rendkívüli bibliát, rendkívüli bibliamagyarázatot, rendkívüli élményt, rendkívüli gyógyulást, rendkívüli imát. A karizmatikus mozgalmak is elsôsorban rendkívüliségükkel hatnak. Gyakran hivatkoznak szentírási helyekre és az ôsegyház karizmatikus gyakorlatára. Bizonyos, hogy általában a vallás -- de a kereszténység különösképpen -- valamiféle rendkívüli élményt képes nyújtani. Ez a rendkívüliség -- éppen napjainkban -- azért lehet vonzó, mert a felkínált ,,lelki élmény'', a bensôséges ima, a meditáció, az Istennel való különleges kapcsolat reménye kiszakít a ,,rendes'' hétköznapi kerékvágásból, a tér és az idô rutinszerűen ismétlôdô szakaszosságából. Korábban, amikor például az egyházi ünnepekkel együtt élt a társadalom, amikor az ünnepek liturgikus élményei, a különféle vallási kulturális rendezvények jelentették az egyetlen ,,rendkívüliséget'', kevésbé volt olyan nagy jelentôsége a karizmatikus mozgalmaknak, vagy ha voltak, akkor rendezett formában a kolostorok falai mögé húzódtak vissza és onnan sugároztak kifelé. Napjaink szekularizálódott, elvilágiasodott társadalmában viszont fokozott érdeklôdésre számíthat minden karizma. De mégis, mi az a karizma? A szó görög eredetű: szeretetet jelent. Isten szeretetét, amely kiárad a világra, és akár rendkívüli tettekben, az erények rendkívüli, hôsies gyakorlásában is megnyilvánulhat. Nem kétséges, hogy az ilyen jelekre szüksége van a világnak. Csakhogy a karizmatikus tettek elsôsorban a Szentlélek tettei. A hívô ember akkor ,,jó karizmatikus'', ha alkalmas eszköze a Szentléleknek. Erre pedig kitartó, állhatatos vallási és erkölcsi élettel kell fölkészülni. Furcsa lenne, ha valaki önmagáról állítaná, hogy: egy karizmatikus. Ám figyelemre méltó, ha mások állítják róla ezt. Szent Pál apostol az I. Korinthusi levél 13. fejezetében sokat szól a karizmákról. Mégis végül a szeretet-himnuszban azt tanítja, hogy a legfôbb karizma a szeretet. Ezen belül is elsôként említi: ,,A szeretet türelmes''. Hit -- tudás -- élet Új ember 1998. ======================================================================== Élet az élet után Húsvét azért a remény ünnepe, mert van élet az élet után. Krisztus föltámadása halottaiból olyan történelmi esemény, amely túlmutat a történelmen, s ezért hatékonyságában átfog idôt és örökkévalóságot. Azt bizonyítja, hogy szenvedés és halál nem küszöbölhetô ki mindenestül idôbeli létünkbôl, de a hit megvilágításában van értelme. Föl tudjuk dolgozni, mint Istennek tetszô és hódolatunkat kifejezô áldozatot, ugyanakkor a természetfölötti energiákkal való töltekezés nagy lehetôségét hordozza, hiszen ha ,,Vele együtt meghaltunk, vele együtt fel is támadunk''. Az ember, működési hatásaiban, fölismeri, hogy nem csupán anyagi test, hanem szellemi lélek is. Ez utóbbi pedig a maradandóra, végtelenre, örök létre van betájolva. A lélek halhatatlansága régi meggyôzôdése az emberiségnek, csak más és más formában nyer kifejezést. Ám a halandó ,,hús'' test örök-léte már nem olyan dolog, amit a tapasztalat vagy az értelmi belátás útján ki tudnánk következtetni. A test megdicsôülése az örök létben isteni ajándék. Krisztus szenvedésével és halálával érdemelte ki számunkra. Ez nem jár ki a bűnt hordozó emberi természetnek, ami halálra utalt lét. Isten kifürkészhetetlen jósága és emberszeretete adta nekünk a Fiú megtestesülését, de föltámadását is. S a második isteni személy ezzel megszentelte az emberi természetet. A megváltással ,,kihúzta'' annak méregfogát, a bűnt. Amikor megkeresztelkedtünk -- s minden szentség a keresztbôl meríti erejét --, Krisztus sorstársai lettünk. Ez adottság és egyben lehetôség. Ám rajtunk múlik, hogy élünk-e vele. Itt a földi lét során kell formálnunk magunkban a ,,Lélek erejében'' az új embert, aki Krisztust ölti magára, igazságban és életszentségben. A megtestesülés és megváltás alapozza meg az ember méltóságát, minden emberét, ki nem rekesztve senkit. Az emberi közmegegyezés sérülékeny és változó. Vélekedése csak akkor fogadható el, ha megegyezik Isten üdvözítô akaratával, törvényeivel, melyeket az egyház közvetít. Az élet Isten ajándéka. Különösen az emberi életnek van méltósága, mert azt a második isteni személy megszentelte és legitimálta. Élet és halál fölött ember nem dönthet, csak védelmezheti, óvhatja, orvosolhatja azt, aminek Isten az Ura. Az önzô ,,testi'' embert fokozatosan le kell építenünk magunkban, hogy épülhessen bennünk a Lélek által éltetett ,lelki'' ember. Mert csak ennek van jövôje, abszolút jövôje. Hit -- tudás -- élet Új ember 1998. ======================================================================== Böjt és önmegtagadás Volt idô, amikor a katolikus egyházat sok támadás érte, mivel -- úgymond -- test-ellenes, megveti az anyagi világot és csak a lélekkel, szellemmel foglalkozik. Napjainkban mintha épp az egyháznak kellene a test és az anyagi világ méltóságáért küzdenie. Mennyi szemrehányás és támadás érte a katolikusokat a pénteki böjt miatt, most meg szinte mást sem látunk a képernyôn, mint a fogyókúrát ajánló programokat. Ha a katolikus egyház ajánlotta az ételben, italban, dohányzásban a mértékletességet, akkor az ember-ellenes tevékenység volt. Ám ha egyesek üzleti érdeke úgy kívánja, akkor ugyanez egészséges, sôt a legnagyobb jótétemény az emberiség számára. Valamiként úgy állunk ezzel a dologgal is, hogy amikor én találok ki valamit, az azért jó, mert az én ötletem, ha viszont más mondja ugyanezt, az azért rossz, mert a másik mondja. A katolikus egyház, amikor a Biblia és a szent hagyomány alapján hangsúlyozza, sôt alkalmasint kötelezôvé is teszi a böjtöt és önmegtagadást, akkor ezt azért teszi, mert az isteni kinyilatkoztatást közvetíti az ember számára. A böjt és önmegtagadás -- önmagában nézve - - közömbös emberi cselekedet. Lehet jó és rossz célra is használni. Az anyag és a test is önmagában erkölcsileg közömbös valóság. Ám szándékunktól és elhatározásunktól függôen lehet az erény és a bűn eszköze is. Akárhogy is vélekedik valaki a lélek, a szellem eredetérôl, azt nem tagadhatja le -- működési megnyilvánulásainak láttán --, hogy másféle módon létezik, mint az anyag és a test. Az utóbbi ugyanis az összetettség, tér és idôbeliség, míg az elôbbi az egység és halhatatlanság módjára létezik. Ha más módon is, de test és lélek, anyag és szellem ,,vannak'', léteznek. S lényegüknek megfelelôen kell létezniök. Vagyis a szellemi léleknek kell irányítania az anyagi testet és nem fordítva. Az anyag és a test az értelem és a szabad akarat irányítása nélkül vakon teljesíti a természet parancsát. De a természet is meg van váltva: természetfölöttivé kell válnia. Túl kell nônie önmagán. Akkor tudja csak betölteni igazi szerepét. A szellemi lelket is fegyelmezni kell, nem csupán az anyagi testet. A lelki tunyaság veszélyes lehet, mert megakadályoz abban, hogy végiggondoljuk az igazságokat és jóra használjuk szabadságunkat. A lelki ,,torkosság'' pedig nem válogat a szellemi értékekben, elvész a részletekben, s az egyedül fontosat, Istent és az ô akaratát nem veszi figyelembe élete alakításában. Az önmegtagadás nem élettagadás, hanem életigenlés. A böjt nem fogyókúra, hanem erôtartalékolás a magasabbrendű feladatok vállalására. Hit -- tudás -- élet Új ember 1998. ======================================================================== Nevelés és erkölcs A neveléssel mindenkinek kapcsolata van. Vagy azért, mert nevelik, vagy azért, mert nevel. S mivel az önnevelés egész életünket átható program, egyszerre vagyunk nevelôk és neveltek. A nevelés nem öncélú tevékenység. A nevelés célja az önnevelés. Jó nevelô az, aki tud szempontokat adni az önneveléshez: szóban és tettekben. Az ember ,,utánzó lény''. Elôször mintát kell neki adni. Ha látja a mintát, a példát, és az vonzó számára, akkor utána szívesebben figyel a nevelési elvekre, a nevelés tartalmára. Az elmélet ismerete azért fontos, mert a nevelô ezáltal tudatosítja a rábízottakban, hogy az ô jó példája nem pusztán egyedi eset. Amit tesz, azt valamilyen módon minden embernek, minden idôben meg kell tennie. Mik ezek az egyetemes elvek, amelyek cselekvésünk mércéjéül szolgálnak? Az erkölcsi rend alapelvei, továbbá ennek konkretizálása az erkölcsi törvényben. Az erkölcsi törvény akkor jó és maradandó, ha megvalósítása biztosítja az emberi méltóság szerinti életet. Fontos, hogy az erkölcsi törvény teljesíthetô legyen. Ezért az erkölcsi törvénynek az emberi természet maradandó adottságaihoz kell igazodnia. Nem kétséges, hogy az erkölcsnek vannak korhoz és helyhez, szituációhoz kötôdô, a szokásrendhez igazodó vonásai is. Ám ha ezek a szempontok túlsúlyba jutnak, akkor az a furcsa helyzet állhat elô, hogy a szokások változásával folyvást változik az erkölcsi magatartás, vagy az, hogy a helyi szokás az egyetemesség és idôfelettiség igényével lép fel, s így akárhányszor idejétmúlttá, sôt alkalmasint megvalósíthatatlanná válik. Ki mondja meg nekünk, mi az emberi méltóság? Ki tudja pontosan meghatározni azt, mi az emberi természet? Ha pusztán az emberi közmegegyezésre hagyatkozunk ilyen fontos kérdésekben, végzetes csalódás áldozatai lehetünk. Egyedül az isteni kinyilatkoztatás, amit az egyház közvetít számunkra, képes arra, hogy maradandó eligazítást adjon nekünk ebben a témában. Az ember méltósága teremtettségében és istenképiségében, továbbá a megváltás egyetemességében van megalapozva, az emberi természet eszményi megvalósultsága pedig az Isten Fia megtestesülésében, történetiségében és a Boldogságos Szent Szűz makulátlan emberségében áll elôttünk. A keresztény nevelés célja tehát, hogy a hit elveibôl kiindulva erkölcsös emberré formáljon. Olyan emberré, aki a názáreti Jézusra és Szűz Máriára emlékeztet. Az erkölcsi nevelés mindig magasra helyezi a mércét. Az élet ugyanis koptatja az embert. Ha magasról csúszik lefelé, akkor még mindig ,,szinten marad''. Ha alacsonyról, akkor a mélységbe zuhan. Hit -- tudás -- élet Új ember 1998. ======================================================================== A vallás magánügy? Sokan gondolják (és mondják), hogy a vallás magánügy. Vajon igazuk van-e? Közismert, hogy a katolikus kötôszó nem így hangzik: ,,vagy- vagy'', hanem így: ,,nemcsak -- hanem is''. Azaz minden tévedésben valami igazság is rejtôzik, mert ha nem lenne benne igazság, akkor tévedni sem lehetne, ugyanis aki téved, meg van gyôzôdve arról, hogy az igazság talaján áll. Ebben az esetben a részigazság az, hogy a vallási és az ezzel összefüggô erkölcsi életnek valóban van egy olyan egyedi személyes vonatkozása, amely ,,kimondhatatlan'', ,,közölhetetlen'', s valószínűleg többen erre gondolnak, amikor azt mondják, hogy a vallás magánügy. Kétségtelen ugyanis, hogy mindenkinek egyedi és megismételhetetlen ,,élettörténete'' van az Istennel való kapcsolatában, amirôl a lelkiismeret tanúskodik. Az sem lehet vitás a hívô ember számára, hogy minden ember a maga személyi mivoltában, egyedileg is az Isten képmása, és életével egészen egyéni módon kell Istent megdicsôítenie, amit más helyette nem tehet meg. Ám ugyanakkor arról sem szabad megfeledkezni, hogy amint nincs két egyforma ember, más vonatkozásban viszont mi, emberek nagyon sokban hasonlítunk egymáshoz. Ezért lehetnek és vannak közös ügyeink. Ilyen közös ügy az is, hogy az egyházon belül tagok vagyunk. Szent Pál apostol, amikor a Krisztus Urunk által alapított egyház lényegét kívánja megvilágítani, az emberi test és a benne lévô szervek kapcsolatára utal. Amikor a test tagjairól beszél, valójában a test szerveire gondol. S ez fontos különbség. A tagok lehetnek egymás mellett vagy egymástól elkülönülve, de a test szervei szoros, élô kapcsolatban vannak egymással és a fôvel. E hasonlatban -- ami reálisan van megalapozva a természetfeletti rendben -- a fô maga Krisztus, a föltámadott, aki az Atya jobbján ül, s aki örök közbenjárónk a mennyben. Az ô élete, amely az egyház tagjaiban kegyelemként működik, a Szentlélek. A Fô élete árad a testben. A Fô nem ,,vonja vissza'' megtestesülését, s ezért nem lehet meg a test nélkül, amint a test sem lehet meg a fô nélkül. Krisztus és az egyház szorosan összetartozik. Az egyház tagjait pedig a közös hit és szeretet tartja egyben. Vallásosságuk (a Fôhöz való kapcsolatuk) így sok közös jegyet hordoz. A vallás tehát nem pusztán magánügy, hanem közügy is. Mindnyájunk közös ügye, s csak mint ilyen lehet személyes ügyünk. Hit -- tudás -- élet Új ember 1998. ======================================================================== Egyház és szekták A szektákkal elôbb-utóbb minden hívô ember találkozik. Közös ismertetôjegyük, hogy -- érdekes módon -- mindig hívô keresztény embereket próbálnak ,,megtéríteni''. Sikerrel azonban csak ott járnak, ahol a megtérítendô nem komolyan vallásos, és ezért nem kapta meg azokat az értékeket, amelyeket a maga egyházában is megkaphatott volna. Az ilyen hívô hajlamos arra, hogy elfogadja a szektások ama érvelését, miszerint a történelmi keresztény egyházak nem is rendelkeznek azokkal az értékekkel, amelyeket a szektás közösség felkínál, továbbá tájékozatlansága miatt könnyebben el is hiszi az egyház hibáinak és úgymond történelmi bűneinek hitelrontó elôítéleteit. A szektákról tudnunk kell azt, hogy maga az elnevezés latin szóból származik, és elválasztást, leválasztást jelent. Szektás az, aki kivált, levált valamely történelmi keresztény egyházi közösségbôl. Tágabb értelemben természetesen más szervezett, nagyobb egyházaknak, vallási közösségeknek is vannak ,,szektái''. A szektás vallási közösség tanrendszere a katolikus egyház szakkifejezésével megnevezve ,,eretnekség''. Ez a szó viszont görög eredetű, és jelentése válogatást fejez ki. Eretnek az, aki válogat a katolikus egyház hitigazságai között, a neki tetszôket tanrendszerré csoportosítja és így leválasztja magát arról az egyházról, amelyet Jézus Krisztus alapított, és amely egyetemes (katolikus), teljes összefüggésében tárja elénk az isteni kinyilatkoztatást, nem pedig ,,válogatott'' formában. Mivel a válogatásnak sok csoportosító szempontja lehet, ezért sok eretnekség és szekta van. Így volt ez már az egyház történetének kezdete óta. Ám az eretnekek és szektások -- jóllehet részletekben számos tiszteletre méltó erényt és igazságot tudnak felmutatni -- nélkülözik az egyház apostoliságát. Nem tudják ugyanis visszavezetni önmagukat a Jézus Krisztus által alapított és az apostolok, illetve utódaik által közvetített egyházra. A szektásokban az a vonzó, hogy igyekeznek újra felfedezni az Evangéliumot. Ez helyes, de az apostoli jogfolytonosságtól és ,,Péter sziklájától'' elszakadni veszélyes. Helyesen írja Leibniz, a híres filozófus: ,,A szektáknak igazuk van abban, amit állítanak, de nincs igazuk abban, amirôl hallgatnak.'' A szektákkal kapcsolatos magatartásunkra vonatkozóan sokat mondhat számunkra Pál apostol Timótheushoz szóló igéje: ,,Testvérek, mindent vizsgáljatok meg. A jót tartsátok meg, a rosszat vessétek el!'' A szektásoknak pedig azt ajánljuk, hogy ne a hívôket, térítsék, hanem a hitetleneket, hiszen ez közös feladatunk. Hit -- tudás -- élet Új ember 1998. ======================================================================== Szabadság és béke Sokan úgy gondolják, hogy a szabadság állapota maga a boldogság. Azért akarnak szabadok lenni, hogy boldogok lehessenek. Ám a szabadság sohasem cél, hanem csupán eszköz arra, hogy valamely célt külsô és belsô akadályoktól mentesen, saját elgondolásunk szerint elérhessünk. A szabadság tehát útonlét, és nem célba érkezés. Ám ha a cél nem megnyugtató, ha elérése és tartalmának birtoklása nem vezet elégedettségre, s nem jelent békét és megnyugvást, akkor akárhányszor nem a cél tartalmának tökéletlenségében szokták keresni a hibát, hanem bűnbakokat keresnek, akik vagy amelyek a szabadság gyakorlásában akadályt jelentenek. Ezeket teszik felelôssé azért, hogy a cél elérése nem jelentett igazi boldogságot. Marad tehát a szabadságért való újabb küzdelem. Napjaink szabadság-ideológiája is ebbôl a beállítottságból fakad. Sôt, mi több, a fogyasztásközpontú életszemlélet is erre a szemléletre épít. Egyrészt újabb és újabb áruk gyártásával próbálja anyagi elônyeit biztosítani, másrészt reklámhadjáratával úgy tünteti fel fogyasztási cikkeit, mintha ezek birtoklása végsô és felülmúlhatatlan boldogságot biztosítana a fogyasztónak. Arról nem is szólva, hogy az áhított árucikkek mind anyagi jellegűek, és birtoklásuk, élvezetük anyagi élvezet. Az anyagi javak érzéki élvezete pedig azt sugallja, hogy a boldogság tartalma nem más, mint a kellemes érzések és érzelmek élvezete. Ha pedig az ember kellemesen érzi magát, akkor megelégedett, boldog és béke honol a szívében. Ám az így felvázolt boldogság, amelyhez a szabadság útján lehet eljutni, hamis, mert a fogyasztói ipar újabb élvezeti és használati cikkeket produkál, amelyek újabbak, divatosabbak, modernebbek az elôzôeknél, s természetesen ezért -- drágábbak. Akkor aztán a fogyasztó több pénzre áhítozik, mert úgymond, addig boldogtalan, ameddig az újabb árut meg nem vásárolja. Amikor azután elérte célját, nem tud megnyugodni, mert kiderül -- a médiumok gyors információközlése révén - -, hogy akad a világon valaki, aki azért boldogabb, mert birtokol valamit, ami még nekem nincs meg. Marad tehát a folytonos küzdelem a szabadságért (az elérendô célt akadályozó erôk elleni küzdelem), mert állítólag csak így lehet eljutni a tökéletes javak békés, zavartalan birtoklásához. Csakhogy az anyagi javak mértéktelen birtoklása nem ad megnyugvást és békét. Mi nem a szerzés és birtoklás, hanem az adás és önfeláldozás boldogságára kaptunk meghívást. Ez teszi célba érkezetté szabadságunkat és ez ad igazi békét. Hit -- tudás -- élet Új ember 1998. ======================================================================== Hit vagy tudás? A hit és a tudás egymással való vagylagos szembeállítása már hétköznapi beszédünk szóhasználatának sajátja lett. Jelentése pedig azt sugallja: vagy a hit vagy a tudás nyújt biztos és igazolt ismeretet. Ám mivel a hit -- szemben a tudással -- sem értelmi belátással, sem természettudományos tapasztalással nincs alátámasztva, csak a tudás adhat pozitív ismeretet. Ezt az elhamarkodott és elnagyolt megállapítást cáfolja II. János Pál pápa 1998. szeptember 14-én kiadott ,,Fides et ratio'' kezdetű körlevele, amely nem a ,,hit és tudás'', hanem a ,,hit és ész'' címet viseli -- és nem véletlenül. A Szentatya éppen arra mutat rá ebben a körlevélben, hogy mind a hit, mind az ész sajátos megismerô képesség bennünk, s mindkettô tudást eredményez, csak más és más módon. A hit és a tudás szembeállítása ugyanis azt a burkolt állítást hordozza, hogy a hit által nem lehet tudományos értelemben vett tudáshoz jutni, hanem csak irracionális élményekhez, amelyek esetleg tudományos elemzés tárgyát képezhetik. A körlevél -- az eszmetörténeti háttér bemutatásával -- éppen arra hívja fel korunk emberének a figyelmét, hogy a hit és az ész kölcsönösen feltételezik és segítik egymást. ,,A hit igényli, hogy tárgyát az ész segítségével ragadja meg, az ész viszont keresésének csúcspontján szükségszerűen arra vezet, amit a hit elébe tár''. (4. fejezet, 42. p.) Míg az ész racionális tudást ad, addig a hit bölcsességhez vezet -- olvassuk a körlevélben. A bölcsesség átfogó és elmélyült tudáshoz segít, és sajátos tárgya az isteni kinyilatkoztatás. Az ész felsôbbrendűségének hiedelme abból a meggyôzôdésbôl és naiv optimizmusból fakad, hogy az embernek üdvössége és boldogulása érdekében nincs szüksége isteni segítségre és megváltásra, hiszen minden problémáját képes a maga erejébôl megoldani. Persze ez a szemlélet is hitbôl fakad, de nem természetfölötti, hanem csupán természetes hitbôl. Vagyis e felfogás szerint valójában nem is a természetes hit, hanem a természetfölötti hit (amely az isteni kinyilatkoztatás elfogadására irányul) áll szemben az ésszel. Ám ez sem igaz, mert igazság csak egy van. Nincs külön igazsága a vallásos és a ,,világnézetileg semleges'' észnek. Az egy és egyetlen igazságot (ami végsô soron Isten igazság mivoltában gyökeredzik,) azonban több szinten és különféle oldalról, illetve képességgel lehet megközelíteni. A mi felelôsségünk, hogy meddig jutunk el az igazság megismerésében. Hit -- tudás -- élet Új ember 1999. ======================================================================== A tudomány mint a földi üdvösség ígérete -- A tudomány általános és egyetemes -- minden tudományra érvényes -- meghatározása szerint: olyan értelmi tevékenység gyümölcse, amely értelmi tevékenység biztos ismeretre törekszik. A biztos ismeretre törekvés a tudomány elsô ismérve. Ez a bizonyosság különbözik a hétköznapi ismerettôl, melynek esetében fölismerhetô ugyan a biztos ismeretre törekvés, de hétköznapi tudásunk gyakorta vélekedésbe csap át, s ez számos köznapi vita forrása lehet. A vélekedés jelzi: a megismerés nem nevezhetô biztosnak, hiszen hallomásra, mások véleményére épül. A tudomány az ismeretek igazolására törekszik. A megismerés akkor vezet bizonyossághoz, ha okokkal alátámasztott; a tudományos ismeret tehát okokkal alátámasztott biztos ismeret. Ez sem elégséges azonban, hiszen hétköznapi ismereteinkben is gyakran hivatkozunk okokra. Végsô, további bizonyításra nem szoruló alapelvekre van szükség. A tudomány e szerint alapelvekre visszavezetett, okságilag alátámasztott biztos megismerésre törekszik. Mit jelent a ,,biztos megismerés''? Egyáltalán mit lehet megismerni, mit értünk ,,ok''-on, s mit jelentenek az ,,alapelvek''? -- Valóban, ezek fontos metafizikai és ismeretelméleti alapkérdések. Ám további kérdések is feltehetôk: a tudomány fogalmát az újkori természettudományos beállítottság vagy a pozitivista tudományfogalom -- ez utóbbi a természettudományos módszert igyekszik alkalmazni a humán tudományokra is -- netán a nyelvanalitikus tudományeszmény határozza meg --, hogy csak egy-két példát említsek. E fölfogások egyaránt azt a benyomást keltik -- s ez vitatható --, mintha pontosan ismernék a végsô alapelveket és válaszokat. A materialista az anyagot tekinti abszolútumnak. A pozitivizmus szerint végsônek tekintendô mindazon tudománymódszertani alapelv, amelyek segítségével a pozitivista a tapasztalati úton megragadható vagy a múltból igazolható tényeket, jelenségeket valamilyen -- általában logikai -- összefüggés alapján rendszerezi. A nyelvcentrikus tudományfogalom információkra, nyelvi megnyilvánulásokra szűkít le mindent. Beláthatjuk tehát, hogy a végsô, további bizonyításra nem szoruló alapelvek meghatározása korántsem egyértelmű. Mit értünk egyáltalán megismerésen? -- Legáltalánosabb értelemben a vizsgálat alá vont tárgy megismerésérôl van szó. Milyen mértékben vagyunk képesek erre? Teljességgel aligha, s ezért a hétköznapi, vulgártudományos megismerés- fölfogás -- amely a tökéletes megismerést hirdeti -- elégtelen. Minél elmélyültebb tudós valaki, annál inkább tisztában van a tudós tudatlanságával. Mit értünk okon? Logikailag csupán annyit, hogy valamit elégséges módon szükséges megindokolnunk? További kérdés: mit értsünk azon, hogy ,,elégséges módon''? Az okság ugyanakkor ontológiai fogalom is: az ok valamilyen léttökéletességet közvetít valami felé, ami képes azt befogadni. Már a tudomány fogalmi meghatározása is próbára teszi a gondolkodó embert, aki biztonságra törekszik. -- A mindent leegyszerűsíteni kívánó vulgártudományos szemlélet -- amellyel gyakorta találkozunk -- bizonyára a technikai civilizáció elterjedésével függ össze. A technika a természettudományból ugyanis csak azt alkalmazza, ami gyakorlatilag használható, és az életet kényelmesebbé, szebbé teszi. Ezt a prgamatizmust vetítik azután vissza a tudományra, s így alakul ki az az elképzelés, hogy a tudomány segítségével minden megismerhetô. Ám épp a modern atomfizika megfigyelései és mérései intenek óvatosságra. Hogyan juthatunk biztos ismerethez --, hogy a kérdések sorát folytassuk. Akárhányszor a közvetlen, érzéki tapasztalás útján -- a legtöbb ember számára ez a megismerés leggyakoribb formája. A megismerés másik formája a tekintély, illetve a hit. Számos olyan ismerethez jutunk, amelyeket bizalom alapján fogadunk el. A történelemtudományban például elsôbbség jut a biztos ismeretek ily módon való megszerzésének. A tisztán elméleti tudományok, mint a matematika és a logika esetében az értelmi nyilvánvalóság alapján fogadjuk el valamely ismeretet igaznak, vagy tekintjük hamisnak. A három ismeretigazoló tényezô -- a tapasztalás, az értelmi belátás és a hit -- azonos hangsúllyal van-e jelen korunk tudományos megismerési törekvéseiben? -- Az újkori természettudományok azt sugallják, hogy a tapasztalati megismerés és annak matematikai alátámasztása az egyetlen igaz és helyes módszer. Ez a szemlélet -- elsôsorban a materializmus által -- mélyen beivódott a magyar közgondolkodásba. Galilei nevezetes megállapítása is sokakra hat, amelyet mintegy dogmaként fogadnak el az újkorban: minden minôség teljességében a mennyiségre vezethetô vissza, s ez a művészi szépre és az erkölcsi jóra is áll -- gondolják. Ebbôl következôen anyagi elemekre épül a szellemi felépítmény -- amint ezt a marxizmus hirdette. Ma már ilyen formában nem tanítják ezt a nézetet, a tudat mélyén azonban mint elôítélet továbbra is él. A nyugati világban ugyanakkor szinte végletesen pragmatikus szempontok vezérelte tudományszemlélet nyilvánul meg: azt tekintik tudományosnak, ami közvetlenül és gyakorlati téren igazolható és kiszámítható. Miért lényeges a ,,kiszámíthatóság''? Ez a tudományos megismerés rendkívül fontos mozzanata. Ha valamely jelenséget matematikai formába öntünk, azaz törvénnyé tesszük, ezáltal magában hordja a szükségszerűség mozzanatát. Szükségszerű az, ami nem lehet másként: így kellett lennie a múltban, így van a jelenben, s a jövôben is így kell elôfordulnia a jelenségnek azonos körülmények között. Az ilyen törvény mintegy meghaladja az idôt, hiszen átfogja a múltat, a jelent és a jövôt, s mind a múltat, mind a jövôt kiszámíthatóvá teszi. Erre a szemléletre épül például -- a természettudományos módszer illetéktelen alkalmazásával a humán tudományokra -- a történelmi materializmus, azon belül többek között az osztályharc elmélete. A tudományos módszer alkalmazása e szerint közvetlen hatást gyakorol mindennapi életünkre, befolyásolja a társadalomban elfoglalt helyünket, s megszabja cselekvéseink határait, hiszen már ideológiaként jelenik meg. Ez lenne a tudomány hasznossága? -- A matematizálható természettudomány -- az élet által, fôleg a technikában visszaigazolt -- törvényei átültethetôk a társadalomba, ez azonban feltételezi azt az elgondolást, hogy az ember pusztán anyagi valóság. Ebben az esetben viszont az ember szabadságát vagy tagadni kell, vagy pedig a végletekig fokozni, amikor az már tartalmatlanná válik. Ez a marxizmus, és sok tekintetben a liberalizmus ideológiája... -- A társadalomra átültetett természettudományos szemlélet azt kívánja, hogy az ember manipulálható, megnyilatkozásaiban kiszámítható legyen, mint bármely fizikai, biológiai létezô. A közgazdaságtanban is megfigyelhetô a természettudományos világnézet dominanciája: kiszámítható társadalomra, kiszámítható gazdaságra törekszik. Az elmondottak alapján továbbvive a gondolatot: aki a jelenben birtokolja a múltat és a jövôt egyaránt, az mintegy a Földön ,,üdvözült állapotba'' kerül. A mennyek országa az örök jelen állapota, ahol az üdvözültek -- és a kárhozottak is -- tisztán ismerik a múlt összefüggéseit, a jövô pedig jelenné válik. Ennek -- az említett felfogások értelmében -- elôíze itt a Földön a múlt és a jelen uralása, s az ilyen ,,üdvösség'' tartalma a lehetô legjobb javak teljes és biztonságos élvezete. Isten messze van -- szokták mondani. Miért imádjanak az emberek elvont isteneket, amikor az ,,üdvösség'' bankszámlák, kényelmi eszközök segítségével elérhetô. A mai ember üdvösségkeresése a minden nehézséget megoldó társadalmi berendezkedés keresésére irányul. Támaszt adhat ehhez például a pszichoanalízis tudománya, amely az egyénnek segít a múlt feldolgozásában, azaz legyôzésében -- mintegy emlékeztetve az Internacionale következô sorára: ,,...a múltat végképp eltörölni...''. A tudomány nagy felelôssége, hogy látványos, elsôsorban technikai sikerekkel, a reklám és a propaganda segítségével elhiteti az emberekkel: rövid távon, még az életükben, de legalábbis unokáik életében teljes bizonyossággal, a tudomány és a technika képes lesz a múlt és a jövô birtoklására. Erre vonatkozik az ismert kijelentés: ,,majd a tudomány haladásával megoldunk minden kérdést''. Ugyanakkor a tudomány ,, mindenhatóságából'' való kiábrándulással is találkozhatunk. A környezeti ártalmak például egyre több kételyt támasztanak a tudomány ,,megváltó'' szerepével kapcsolatban. -- A korábban elmondottak félművelt, de magukat ,,okosnak'' tartó emberekre vonatkoznak, akik a felületes megismerés, a természetes hit vagy a közvetlen értelmi belátás által mindenrôl kész ismerettel rendelkeznek. Valamely szakmát tisztességesen, jelentôs erôfeszítések által elsajátítanak, ám ez korántsem azonosítható az intelligenciával. Ennek birtokában ugyanis szükséges föltenni az alapvetô kérdéseket: miért működik valami, mit jelent egyáltalán, hogy működik? A szakember érdeklôdése csupán arra szorítkozik, hogy miképpen működik valami, van- e gyakorlati haszna, s ezáltal pénzben kifejezhetô értéke. Ez a gyakorlati magabiztosság a félművelt emberek gôgjének alapja. Az ilyen ember nyilván aligha gondolkodik az egyházról és az Istenrôl, hiszen az alapvetô kérdéseket kellene föltennie. Ugyanakkor mégis véleményt formál, tehát ismeretekkel rendelkezik róluk. -- A szakbarbár típus, aki állítólag ,,mindenrôl mindent'' tud, az egyházról és az Istenrôl is az említett sémák alapján gondolkodik, amelybe olyan panelek tartoznak, mint például az inkvizíció, a papok fegyvermegáldása, az egyház gazdagsága -- s ezt fogadja el feltétlen igazságnak. Sajnos, Magyarország lakosságának többsége ily módon gondolkodik. Korábban Marx mondotta: meg kell szüntetni a szegénységet, s ezáltal megszűnik az istenhit és a vallás. A marxizmusnak nem sikerült a szegénységet megszüntetnie, ám ma másféle ideológia nevében, ugyanezt hirdetik. A különbség csupán annyi, hogy a szabadversenyes kapitalizmus programja a szocializmus atyáskodásával szemben aktív életprogramot hirdet: fussunk a pályán, aki bírja, marja! S akik nyernek, azok sikerpropagandáját hirdeti a rádió, a televízió. Láthatjuk tehát, hogy a felszínesen gondolkodó ember szintjén a tudomány fogalma hogyan adaptálódik világnézetté, és válik a technika segítségével valláspótlékká, s lesz a ,,jelen'' az üdvösség tartalma. Nem csodálkozhatunk, ha az ilyen ember ezek után kétségbe vonja a teológia tudomány jellegét, hiszen -- vélekedése szerint -- annak témája, az Isten, illúzió, tapasztalati úton nem megragadható, matematikai törvénybe se foglalható, legföljebb tekintély alapján hihetô el a papoknak, ám tôlük, az egyházzal kapcsolatos korábbi elôítéletek alapján ezt az igazságot nem fogadja el. Új ember 1997. Elmer István ======================================================================== Szabadság nélkül nincs erkölcs, erkölcs nélkül nincs felelôsség A rendszer megváltozott, de az emberek nem változtak. A legfelsô szinten tiszta szándék, önzetlen akarat van, de alatta ott az elmúlt évtizedek szemete -- írja Bolberitz Pál teológus, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Hittudományi Karának professzora, aki a rendszerváltás óta papként és nemzetközi hírű filozófusként is gyakorta ráirányítja a figyelmet a társadalmi átalakulás veszélyes ellentmondásaira, miként ez a vele készült beszélgetés során is megfogalmazódott. -- Professzor úr, szokatlanul aktuális címet választott új könyvének. Szabadság és erkölcs... -- Ez részben figyelemfelkeltés akar lenni, hogy azoknak az érdeklôdését is megragadjuk, akik a cím láttán nem kifejezetten a keresztény életkérdések iránt érdeklôdnek. Ennél fontosabb, hogy ebben a könyvben olyan tanulmányok vannak, amelyek többségükben valóban a szabadság és erkölcs kérdéseivel foglalkoznak. Ez az összefüggés a tudomány és a gyakorlat számára egyaránt kézenfekvô, ugyanakkor a magyar és általában a kelet-európai társadalmi viszonyok megértése szempontjából alapvetô is. Elég, ha csak arra utalok, hogy az erkölcs mindig a felelôsséggel kapcsolatos. -- Ennek feltétele pedig a szabadság... -- Valóban: aki nem szabad, az nem rendelkezik erkölccsel és felelôsséggel sem. A mai világban azonban az emberek egy része hajlamos azt hinni: a szabadság egyfajta szeszéllyel azonos, tehát azt teszem, ami éppen jól esik, ami az eszembe jut. A szabadság gyakorlása -- e felfogás szerint -- tehát nem más, mint érvényt szerezni önmagában a szabad akaratnak. Ez azonban sokszor nagyon alacsony szintű szabadság... -- Ezek szerint a szabadságnak vannak fokozatai is? -- Többféle szabadság-fogalom is létezik. Ismerjük például a korlátozott szabadság fogalmát. A legtermészetesebb emberi érzések egyike, ha ettôl valaki szabadulni igyekszik. A következô kérdés, hogy ha ettôl megszabadultunk, akkor mit tegyünk. Ha a jó és a rossz között kell választani, nyilvánvalóan a jót választjuk, és ha több jó is van, akkor a legjobbat. A választás szabadsága ezért nyilvánvalóan arra irányul, hogy akaratom megnyugodjon abban, hogy a legjobb mellett döntök. Ez tehát a szabadság teljessége. Úgy érzékelem, hogy a mai magyar társadalom olyan állapotban van, mint az, aki hosszú ideig börtönben volt, majd korlátaitól megszabadulva kikerült a szabad világba és el kell döntenie: milyen villamossal menjen haza. A börtön mögötti állomáson azonban nagyon sok kocsi van és mindegyik a városba visz és az emberünk felszáll a legszebb, a leginkább tetszetôs villamosra. -- Igen, de valaminek az alapján el kell döntenie: miért az a legszebb. -- Ez a reklám és marketing szerepe. Ennek az a természetes beállítódása, hogy mindig az általa legjobbnak tartottat ajánlja, de korántsem biztos, hogy a legsárgább villamos a legszebb. A választásban valamilyen mögöttes üzleti szándékok kapnak helyet. Van tehát egy változó szereplôjű, virtuális világ, mely szándékosan azt hazudja: ô kínálja a legjobbat. Ez a helyzet képes olyan mértékig dezinformálni, hogy a szabadság megreked egy alacsonyabb szinten. Ezt az állapotot leginkább a kamaszkori jelenségekhez lehet hasonlítani, hiszen ennek az életkornak a sajátossága, hogy megszabadulva a gyerekkori korlátoktól, szinte mindent ki akar próbálni az ember. Ahhoz azonban, hogy a felnôtt állapotba, a valódi döntési szabadságba eljussunk, kialakult koncepcióra, objektív értékrendre van szükség, ami szerint el lehet dönteni: mi a maradandó. Ez lehet a hit, de lehet tartós életeszmény is, amelynek a horizontjába elhelyezhetôk a választási esélyek. Tehát így már korántsem biztos, hogy a legsárgább villamosra szállunk fel... -- Melyik az a villamos, amelyikre végképp nem kellene felszállni? -- Nyilvánvalóan a bűn. -- A bűnökhöz való visszajutás egyben azt is jelenti: nincs maradandó minta, amit kövessenek. -- Itt azonban fel kell tenni a kérdést: mihez viszonyítva maradandó? Abban mindenki meg tud egyezni, hogy az emberi méltósághoz képest, amivel mindaddig nincs baj, míg helyes antropológiai képem van és mindenki tudja: mit jelent ez. Csakhogy ma olyan világban élünk, ahol ezt közmegegyezés szerint döntik el és az nem mindig tévedhetetlen. Sôt: egyesek szerint ez nem is fontos, mert holnap új közmegegyezés jöhet létre. Továbbá hat még a régi beidegzôdés is, hogy az erkölcs olyan társadalmi tudatforma, amely jó vagy nem jó, de mindig a közösség határozza meg. Ez akkor lenne igaz, ha a közösség tévedhetetlen lenne. Ez a kollektivizmus egyik legsúlyosabb tévedése, amely abból indult ki, hogy a társadalom nagy csoportjainak, ,,alapvetô osztályainak'' mindig igaza van. Meg kell mondanom: azért folytatódhat ez a szemlélet, mert a mai liberális ideológia is ilyen. Csak nem a munkásosztály, hanem a globalizálódó világ megfellebbezhetetlen közvélekedésére apellál. -- Ennek a világnak a korlátai azonban nehezebben láthatók és elviselhetôbbek is. -- Ezért kell e korlátokra rámutatni, s ebben a kétezer esztendô kereszténységnek rendkívül jelentôs szerepe van. A kereszténység tanítása ugyanis azt hangsúlyozza, hogy az ember nem abszolút jó, tehát szent, de nem is abszolút rossz. A marxizmus -- és ezt még a felvilágosodás korából örökölte -- azt tételezte, hogy az ember alapjában véve jó, csak a körülmények rosszak. Ezeket meg kell változtatni és automatikusan megjelenik a jó ember. Ezért a marxizmus igazából nem is dolgozott ki etikai rendszert, hiszen úgy vélte: az etikát jogrenddel is lehet helyettesíteni! Amúgy is: az erkölcs mindig személyre szólóan fogalmazza meg a cselekvés szabályait, a marxizmustól pedig távol áll a perszonalizmus, hiszen kollektivista szemléletű ideológia volt, tehát nem törôdött azzal, hogy az emberi személynek mi a véleménye. A 20. századi másik nagy eszmerendszer, a fasizmus pedig abból a tételbôl indult ki, hogy az ember rossz. Mindkét irányzat abban akart jeleskedni, hogy az embereket az általa elképzelt jóra nevelje, illetve a nevelhetetleneket kirostálja. A kereszténység realista álláspontot képvisel. Ez annyit jelent, hogy az áteredô bűnrôl szóló tanról -- melyet Rousseau óta tagadnak az európai kultúra egyes részei -- például azt mondja: ez nem körülményektôl, hanem az embertôl függ, vagyis, az Isten és az ember kapcsolatának megtörésében, diszharmóniájában van a bűn. Ami végsô soron nem más, mint egy alapvetô bizalmatlanság a Teremtô jósága, emberszeretete iránt, ami megjelenik minden hitetlenségben. Mi azonban azt valljuk, hogy az áteredô bűn annyira nem rontotta meg az ember természetét, hogy reménytelenné vált volna a helyzet, hiszen éppen az Sszövetségi Szentírás bizonyítja: van remény, csak csupán a maga erejébôl az ember gyenge ahhoz, hogy üdvözüljön. Ezért küldi az Isten Egyszülött Fiát hozzá, hogy megmutassa nekünk az utat, hogyan kell helyesen erkölcsileg cselekednünk és ehhez a Szentlélek által megadja az Isten kegyelmét annak, aki ezt igénybe veszi. Az ember pusztán a maga erejébôl erkölcsileg értékes tettet, legalábbis olyat, amely az örök életre is érdemszerzô, nem tud végrehajtani. Ez tehát a megváltás- tan lényege, hogy a felelôs szabad önnevelés útján kell járnunk, s itt válik újból lényegessé a szabadság-fogalom, mert az Isten senkit nem kényszerít arra, hogy jó legyen, viszont hangsúlyozza az ember felelôsségét. -- A kommunizmus bukása után mindenki azt gondolta, hogy gyors természetű visszatérés következik be ezekhez az értékekhez. Ezzel szemben ma úgy látszik, lassú és ellentmondásos folyamattal kell számolni... -- Régi igazság, hogy lerombolni valamit sokkal könnyebb, mint felépíteni. Ami 1945 után történt, az nem volt más, mint diktatórikus eszközökkel végrehajtott agymosás, aminek nyomait csak nemzedékek alatt sikerül majd eltüntetni. Súlyosbító tehertételnek tudhatjuk be, hogy a rendszer, fôleg 1956 után ebben anyagilag is érdekeltté tette az embereket. Nagy tömegekkel volt képes elhitetni, hogy a kommunizmus örökké tart és egzisztenciálisan magához tudta kötni a társadalom jelentôs részét, s ezzel együtt a történelem során felhalmozott, a kereszténységhez kötôdô értékeket, mintegy múzeumba helyezte. Persze, volt egy kisebbség, amely nem hitt ebben, de most a többségrôl beszélek, azokról, akiknek a nagy célok általában közömbösek, s többnyire oda helyezkednek, ahol a nagyobb szelet kenyeret adják. A magyar történelem hányattatásai következtében alakult ki az a sajátos nemzeti vonás, hogy az itt élôk jó része túlélésre rendezkedett be. Mindezek mellett a keleti marxizmust jól kiegészítette a nyugati, fogyasztói szemléletű materializmus, amely a többi kelet-európai országhoz képest talán nálunk volt a leghatékonyabb, ami mára még erôteljesebbé vált. -- Így lettünk a legvidámabb barakkból a legszomorúbb szupermarket, de hogyan lehetne ebbôl kijutni? Csakis hosszú távon és kitartó munkával. Az emberek túlnyomó része ugyanis hosszú évtizedek alatt hozzászokott: mindig megmondják neki, hogy mit kell csinálni. A magyar emberek többsége mára már alapvetôen bizalmatlanná vált minden eszmeiség iránt és majdnem kizárólag a saját pillanatnyi érdeke szerint cselekszik csupán. Hiányzik a tartás az eszményi életcél, amit tartósan nem lehet helyettesíteni a megszerezhetô javakkal. A 20. századi magyar történelem diktatúrái minden eszmeiséget porrá zúztak. Tragikus, hogy most szinte családi hagyománnyá vált: ne higgy semmiben, mert bármiben is hiszel, azonnal kitörik a nyakad. Paradox megoldásként egy újabb, belülrôl vezérelt ideológia jöhetne. Komolyan bízni azonban csak abban lehet, hogy a mindig is minôséget hordozó kisebbség példái hatnak majd. -- Történelmi tapasztalatok azt mutatják, hogy azokban a helyzetekben, amikor a nemzet képes volt felülemelkedni önmagán, az egyház jelentôs szerepet játszott. -- Ez igaz, de 1945 után az egyház világi javaival társadalmi pozícióinak jó részét is elveszítette. Ha az egyháznak nincsen evilági hatalma -- s ezen nem elsôsorban anyagi javakat, hanem társadalmi befolyást értek --, akkor nem képes nagyobb szerepet játszani. Lehet imádkozni, sôt vezekelni is -- van is miért --, de ennek a gyümölcse csak hosszú távon érhet be. 1990 után az egyház azt az utat választotta, hogy újból megpróbálja életre kelteni azt az intézményhálózatot -- iskolákon és szociális létesítményeken keresztül --, amelyek révén nagyobb szerepet vállalhat a társadalom működésében. Mindez természetesen evangéliumi küldetésbôl fakad, ám nem szabad elfelejteni: nagy történelmi korszakokban ezek az intézmények egyidejűleg testesítették meg az állandóságot és a világi korszerűséget. A magyar iskolarendszer évszázadokon át elképzelhetetlen lett volna a történelmi egyházak nélkül, sôt: az iskolarendszer kialakulása is. -- Visszatérve a könyv alapgondolatához, azt már látjuk, hogy a szabadság és erkölcs viszonyrendszere nagyon nehezen bontakozik ki a mai magyar társadalomban, de milyen szerepe lehet ebben a hitnek? -- A hit és az erkölcs szoros összefüggésben vannak egymással és ez a mai világban rendkívüli fontosságú. Ott, ahol nincs hit, vagyis az a képesség bennünk, amely a transzcendens horizontot feltárja, akkor az erkölcs végletesen szubjektívvé válik. Ezért egyes liberális próféciák szerint máris eljutottunk a fejlôdésnek arra a szintjére, hogy egy erkölcs nélküli világban fogunk élni. Szerintük az ember ma már annyira tökéletes, hogy nincs szüksége erkölcsre. Szerencsére ez nem így van, hiszen amióta emberek élnek a földön, mindig volt lelkiismeretük és mindig választaniuk kellett a jó és rossz között és ez így lesz a jövôben is. A hittôl pedig azért nem lehet elválasztani az erkölcsöt, mert az alapozza meg az erkölcsöt. Abban a társadalomban, amelyben nincs az embereknek belsô cselekvési normarendszere, ami nem ellenôrizhetô a rendôrség és más hatóságok által, s ami Istentôl származik, ott a jogrend is bizonytalan lábakon áll és elôbb-utóbb összeomlik, ugyanis a jog érvényesülése ki nem mondottan feltételezi az erkölcs minimumát. -- A magyar társadalom ma meglehetôsen erkölcshiányos állapotban van... -- Azok, akik az erkölcsöt ki akarják iktatni az emberi életbôl, pontosan tudják: nincs erkölcs akkor, ha nincs abszolút instancia, természetfeletti dimenzió, vagyis Isten. Hiába mondják, hogy én csak önmagam elôtt vagyok felelôs, hiszen az ember önmagában is csalódhat. Ezért nem pusztán etikát kellene tanítani az iskolákban, hanem hit- és erkölcstant. Nem elégséges fakultatív módon tájékoztatni az ifjúságot arról, hogyan vélekedtek emberek erkölcsi kérdésekrôl és majd ô eszerint választhat, ha nincs hite. Többek között ezért vannak ma végveszélyben a családok, mert nincs erkölcsi kohézió bennük. Elszomorító, hogy a fiatalok egy része már polgári házasságot sem köt, holott ez az erkölcs minimumát hordozza, egy legalábbis huzamosabb elkötelezettséget egy másik ember mellett jóban-rosszban. Ebbôl következik, hogy önzô és magányos emberek halmaza alakulhat ki a társadalomban, ahol nem tudnak az emberek szívvel-lélekkel együttműködni. Nem kétséges, hogy a túlzott individualizmus a kollektivizmus ellentéteként alakult ki. Az alapvetô emberi adottságokat azonban nem lehet kiirtani a lélekbôl. Az emberi természet Isten által teremtett, s megváltatott Jézus Krisztus által. Az emberekben eredendôen megvan a jó szándék, csak az útmutatás hiányzik... -- Meg a jó példa is, amit követni lehetne. -- Magyarország ebbôl a szempontból is komolyan figyelembe vehetô kulturális múlttal rendelkezik. Érdekes, hogy ez játszik döntô szerepet a világ magyarságának összetartásában is. Szociológiailag megfigyelt tény, hogy a nyelvújítás után, a 19. században olyan erôsen a keresztény erkölcsiség talaján álló kultúra alakult ki nálunk, amely ma is a legfontosabb nemzeti kohéziós erô. Az iskolákban leginkább erre a kulturális alapra kellene építeni. -- A megújuláshoz azonban közvetlenebb példák is kellenének! -- Igen, ez így van. Szerencsére, a mai kormányzatnál ennek jelei már láthatók. A magyar vezetô garnitúra egészét tekintve azonban nem ilyen kedvezô a kép. A szociális és egészségügyi hálózat elmaradottságai jelentôsen gátolják az életviszonyokon keresztül is az erkölcsi megújulást. Jól megfigyelhetô például, hogy a vezetô réteg egészét tekintve hiányzik az eszmeiség is, amely szilárd iránymutató lehetne. A kommunizmus alatt mindent elsöpört az állítólagos eszmei szilárdság, ma pedig a pragmatikus szempontok döntenek el szinte mindent. Ez ugyan világjelenség, de megújuló államoknál túlzó tévedés, s legalább egy prioritásnak lenni kellene: próbáljuk meg a magyar népet magyarnak tekinteni és a vezetôk szolgálatnak tekintsék a vezetést és ne politikai alapú üzleti vállalkozásnak, ne pusztán a saját anyagi javaik legyenek a fontosak. Ezzel csupán azt akarom kifejezni, amit a mostani könyvem számos írása is tartalmaz: a rossz örökség nem könnyen tüntethetô el. A megoldásokat sürgeti az idô, s ebben szerepet vállalt és vállal is az egyház, de csupán a karitatív szervezetek nem tudják megoldani azt, amit az államnak kellene megoldania, s az egyházi iskolák sem pótolhatják a magyar iskolarendszer hiányosságait és az utóbbi években csak fokozódott az összekuszáltságból adódó bajokat. Jogos viszont a megközelítés, hogy azokat a feladatokat, amelyeket az államtól vállalnak át az egyházi intézmények, értékén becsülje meg az állam. Ami az iskolákat illeti, most is szeretném hangsúlyozni: nincs világnézetileg semleges iskola (mint ahogy ilyen ember sincs). A hit- és erkölcstan tanrendbe illeszkedô, de fakultatív tárgyként történô bevezetése alapvetôen fontos lenne minden iskolában, amelyhez a történelmi egyházak és a jelentôsebb felekezetek adhatnának segítséget. Ez az állami iskolákban nem kötelezô vallásoktatást jelent, hanem azt, hogy olyan eszmerendszert kapjon a jövôbeni felnôtt generáció, amely emberi tartást, helyes életelveket alapoz meg benne. Visszatérve a könyv alapgondolatához: akkor van szabadság, ha lesz erkölcs és akkor van erkölcs, ha lesz igazi szabadság, és mindkettô akkor teljesedhet ki, ha lesz hit. Kovács Lajos Péter Új Demokrata, 1999. ======================================================================== Az ember természeténél fogva vallásos lény A Pázmány Péter Katolikus Egyetem Hittudományi Karának újjávarázsolt épületében kerestük fel Bolberitz Pál teológust, filozófiaprofesszort, akit a szellemi-lelki újjászületés esélyeirôl, a divatos ideológiákról és az egyház társadalmi szerepvállalásáról faggattunk. -- Egyre több szó esik a 2000. évrôl, a vallási megújulásról. Van-e az egyháznak ehhez kapcsolódó társadalomépítô programja? -- Sem a szélsôséges individualizmus, sem pedig a szélsôséges kollektivizmus nem járható út. Meg kell találni a középutat, amely az egyén személyi jogait és méltóságát tiszteletben tartja, ugyanakkor pedig a közösség javát is szolgálja. Az egyén érdekének mindenek fölé helyezése eldologosította az individuumot, sérült az emberi méltóság. Furcsa módon ezért az individualizmus a kollektivizmus melegágya. Ennek döbbenetes példáit adja a modern kapitalizmus, amely a globalizáció és a fogyasztói szemlélet révén gazdasági szinten alapoz meg újabb totalitárius társadalmat, ez pedig a politikát is veszélyeztetheti. Éppen ezért a keresztény társadalomelmélet az egyedet nemcsak egyénként, hanem személyként is tekinti. A materialista -- s nem csupán a marxista -- alapú felfogás mindig részekben és személytelenül tekinti az embert. Nem fölülrôl, a szellemi lényege oldaláról, hanem alulról definiálja, így az ember csupán test, fogyasztói individuum, melybôl különbözô konstrukciók hozhatók létre. Ez azonban mindig elszemélytelenít és az emberi méltóság rovására megy. A társadalomépítésben a gyakorlati materializmus jelenti az igazi veszélyt, mert csupán építôkockának tekinti az egyéneket. Az etika az isteni erkölcsi törvények leképezôdése. Etika nélkül nem lehet beszélni rendezett társadalomról, amit ma jogállamnak szeretnek nevezni. A jog alapja az erkölcs. A társadalom természetes alapadottságaitól eltérô jogrendet nem lehet az emberekre kényszeríteni, mert akkor a jogállam nem működik. -- Vitát szokott kiváltani a történelmi egyházak elkülönítése a többitôl. Elôjogokat is emlegetnek... -- A történelmi egyházaknak nincsenek elôjogaik. Azonban nagyon sok olyan értéket hordoznak múltjukból, amely az egész emberiség számára nyitva álló kincsestár. Akadnak, akik mindezt múzeumban látnák szívesen. Nagyon veszélyes az a Magyarországon is hallható vélekedés, hogy a történelmi egyházak azért történelmiek, mert múltjuk ugyan van, de jövôjük nincs. Az egyházak nem múzeumôrök. A múlt értékeibôl is kell meríteni a jelen és a jövô számára. A múltat végképp eltörölni kívánók alap nélküli házat építenek. A mai magyar társadalom egyik legfôbb problémája a gyökértelenség. Aki viszont csak a mának él, az jövôt sem tud építeni, mert nincs jövôképe. Óriási elôítélet-rendszert tápláltak évtizedeken át az emberekbe. Az ember azonban természeténél fogva vallásos lény. Legfeljebb pótlékként popsztárt, filmcsillagot, futballistát imád, az evésért vagy egy politikai eszméért lelkesedik. -- Miért nôtt meg az érdeklôdés a szekták iránt? -- Mint mondtam, az ember alapvetôen vallásos lény, s ha ismerethiány vagy elôítéletek miatt elfordul a keresztény megoldástól, tartalmat keres annak, amit imádni óhajt. Az emberek igényesebb része felismeri, hogy ô nem csupán test. Ilyenkor gyakran pszeudovallási megoldásokat keresnek. Az újnak mindig van vonzereje, mert nincs benne a történelmi hordalék, elôítélet. Szellemi, vallási értelemben is szabadpiac van. Nincs szó viszont a szekták tömeges térhódításáról. Az emberek jelentôs része ugyanakkor fogyasztói mentalitású, egyik pillanatról a másikra él, mert tudatosan elvették tôle a nemzeti, családi és regionális múltját, megszüntették a kapcsolódási pontokat. Így aztán nem tud összehasonítani, vagyis értékelni. -- Milyen jelei vannak ennek a mindennapokban? -- A globalizációnak nevezett totalitarizmus így tanít: ne ismerd a múltadat, mert akkor lehet, hogy nem fogsz bemenni a személytelen szupermarketbe. Ne ismerj olyan iparost, aki személyre szólóan készít cipôt. Ne beszélgess jó ismerôsként a kis bolt kereskedôjével, hanem lapátolj be mindent a személytelen polcokról, mert csak így éri meg a gyártóknak. Nem a szektaveszély a legnagyobb probléma, hanem arról van szó, hogy a látványos, könnyen fogyasztható dolgok divatját éljük. Megjegyzem, egyes szekták igen szigorúak, és éppen az irányítottság iránti igénynek, a nyájszellemnek felelnek meg. Az emberi természet azonban szereti a lelkiismeret szabadságát, ezért e szektáknak nem jósolok nagy jövôt. Inkább azt furcsállom, a szekták elsôsorban a történelmi egyházak tagjait akarják úgymond megtéríteni. Miért nem a hitetlenekkel kísérleteznek? -- A fogyasztói ideológiák nagyobb hatékony csatornákon áradnak az emberekhez. Versenyre kel az egyház ezekkel? -- Nem tudunk és nem is akarunk senkivel, semmiféle hatalomért, világuralomért versenyezni. Jézus mondta: az én országom nem e világból való. Soha nem fogjuk tudni ezeket az eszközöket olyan hatékonyan használni, mint azok, akiknek nincsenek erkölcsi gátlásaik. Természetesen az egyháznak az idôk jeleinek megfelelôen kell a hitet hirdetnie. A modern eszközök alkalmazása jó, de nem cél, fôleg nem bármi áron. -- Ön hogyan értelmezi a világnézeti semlegesség fogalmát? -- Semleges világnézet a valóságban nem létezik. Az emberi mivolt nem jelent önmagában pozitív és követendô értékrendet. Értékrend nélkül a társadalom szétesik. Éppen a közjót szolgáló szolidaritás szűnik meg. Önmagában a hittantól nem lesznek vallásosak a gyermekek, ám meg kell ismerniük ezt az értékrendet. Meg kell tanulnunk az egész múltunkra épülô vallási kultúrát, mert erre épül a jövônk. A világnézeti semlegesség a mindenbôl valamit, az egészbôl semmit szemléletmód térnyerését jelenti. Nem igaz, hogy az ember akkor szabad, ha nincs a pillanatnyi érdekétôl eltérô értékrendje. E szemlélet az egész társadalmat, nemzetet, hazát is bomlasztja. Akadnak, akik szerint így nem lehet Európához csatlakozni. Nekünk azonban nem Európa bűneihez, hanem Európa erényeihez kell csatlakoznunk. Attól, hogy valamit Brüsszelben mondanak, még nem válik örök igazsággá. -- Milyen legyen az állam és az egyház kapcsolata? -- Jó lenne, ha végre a történelmi egyházakat, iskoláikat nem olyan megtűrt magánjellegű kezdeményezéseknek tekintenék, amelyeket az állam hangulata függvényében kegyeskedik támogatni, mintha egy érdekes nemzetiség vagy társadalmon kívüli fura szervezôdés lennénk. Az államnak a közjó legfôbb ôrének kell lennie. Az adófizetôk tartják el az államot, és nem fordítva. A rendszerváltás után majd' egy évtizeddel ez még mindig nem vált evidenciává. Sajnos, Magyarországon volt talán a leghatékonyabb a marxista nevelés az elmúlt évtizedekben. Éppen ezért nem lehet csak konzerválni a lelki romokat. Az államnak tehát nemcsak a meglévô adottságokat kell tudomásul vennie, hanem segítenie kell a társadalmat hitének és lelkiismeretének újraépítésében. Ehhez azonban elôször meg kell ismertetni az értékeket. Az ismereteket átadó -- például a hittantanár -- azonban nem lehet másodrendű állampolgár. Az esélyegyenlôséget a gyakorlatban kell biztosítani. Nemcsak az egyes emberek, hanem a közösségek személyi méltóságát is tisztelni kell. -- Ön szerint mikor lesznek a rendszerváltás során sajátos módszerekkel vagyont és hatalmat szerzôk fogékonyak az erkölcsi értékekre? -- A harmadik-negyedik nemzedék talán már rádöbben majd, hogy nem csak kenyérrel él az ember. -- Sokan emlékeznek professzor úr Antall József temetésén elmondott búcsúztató beszédére, amelyben feltette a kérdést: vajon Illés után jön- e Elizeus? Jön? -- Bárcsak jönne! Meszleny László Magyar Nemzet,1998. ======================================================================== Bolberitz Pál a középosztály tisztességérôl. A nemzet megtartó ereje Magyarország a dolgozók világából végre a polgárok világába akar átalakulni -- vélekedik Bolberitz Pál pápai prelátus, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem hittudományi karának egyetemi tanára. -- Jól tudjuk, 1945-tôl '90-ig a társadalom minden tagját dolgozónak szerették nevezni ebben az országban. Akiknek a valóságban a munkához nem sok közük volt, de hát valamilyen dologhoz volt közük, s ilyen értelemben dolgozóként könyvelték el ôket. E világ -- s a munkás-paraszt szövetségbôl álló társadalom -- fölött végérvényesen elfutott az idô. S maradt egy átkos örökség, a lejáratott polgár szó: évtizedekig csak olyan pejoratív kifejezéseket ismertünk, mint kispolgár, nyárspolgár, nagypolgár. -- A polgár olyan ember, aki gondolkodásmódjában és életformájában nem tartozik sem a politikai, sem a gazdasági elithez, de még a társadalom peremén élô emberekhez sem. S nem is szeretne odatartozni. Egy polgári beállítottságú ember nem szeretne újgazdag lenni, mert az újgazdag még nem polgár; szerencséje volt csupán, hogy valamivel sok pénzhez jutott, de nem tud élni vele, hiányzik a mindennapjaiból a polgár életformája és szemlélete. Érdekes megfigyelni: még az is, aki a rendszerváltozás elôtt (párt)elithez tartozott, az idô múlásával a lelke legmélyén egy polgár szintjén szeretne konszolidálódni. Gyermekeik, akik már nemigen akartak szüleik nyomdokaiba lépni -- legfeljebb anyagi javaikat, meg korábbi hatalmukat irigyelték --, s már mímelték azt az életformát, amely Magyarországon jóval korábban bizony megvolt. Úgy nevezték: középosztály. S ez ténylegesen az a társadalmi réteg, amely a nemzet megtartó ereje volt, s amely értékhordozó lehet ma is. Jelenleg az tapasztalható -- jóllehet évtizedekig agyonhallgatták, leszólták --, hogy minden irányból, fölülrôl is, alulról is ebbe a középosztályi életformába, életszemléletbe akarnak bejutni az emberek, ezen a szinten akarnak konszolidálódni, a tradíció, a hagyomány átadásából részesedni. Ez a középosztály -- s már nem csak az értelmiség tartozik ide -- a rendszerváltás óta nemzetmegtartó erôvé nôtte ki magát. -- Polgárnak lenni az én szememben annyit jelent, hogy valakinek polgári tisztessége van. Azt az erkölcsi, értékhordozó, értékmegtartó erôt nevezem ennek, amely az európai kultúrában elválaszthatatlan a 2000 éves egyházi tradíciótól. Akár bevallottan, akár nem: a polgárság olyan kultúrát hordoz, szív magába és ad tovább, amely Európában elszakíthatatlan a kereszténységtôl. Lehet egy polgár ateista, akkor is keresztény értékek hordozója, továbbadója, mert ha nem az, akkor nem polgár. S ez a keresztény értékrend nem másra, mint a tízparancsolatra épül. Még az ateista is ezt vallja: hazudni nem szabad, a tisztességes embernek megbízhatónak, szorgalmasnak, igazmondónak kell lennie a társadalomban, tisztelnie kell az életet, a családot, a házasságot. Persze bizonyos elemek -- amelyek furcsa módon magánéletükben polgárok, de megnyilatkozásaikban leszólják ezeket az értékeket -- támadják ezt a tradíciót. -- Felgyorsítani az egyház nem tudja a polgárosodás folyamatát, csupán ajánlhatja ezt az erkölcsi magatartást. Ez kifejezetten a kormány feladata, mert az ô kezében van a pénz, a hatalom, a törvénykezés. S igenis csak a kormány tud olyan törvényeket hozni, amellyel az embereket ilyen vágányra lehet állítani. Nem véletlen, hogy az új kormányban családügyi minisztérium jött létre, mert az elmúlt évtizedekben annyira elidegenítették a házasság és a család eszményét az eredeti keresztény eszmétôl, hogy az már alapjaiban veszélyezteti a társadalom és a magyarság létét. Holott épp a család a polgári életforma gyakorlati alapja -- hangoztatja. (k. b.) Napi Magyarország, 1998. ======================================================================== A művészeti nevelés jobbá teszi az embert Ma már közhelynek számít, hogy az európai ember értékválságban él, ugyanakkor az is letagadhatatlan, hogy értékes életet kívánunk élni. Kérdés tehát, hogy Mit tekintünk értéknek? Egy vagy több érték van-e? Az értékek között van-e rangsor? Az értékek alá- vagy mellérendelt viszonyban vannak-e egymással? E témákat kívánom megvilágítani bölcseleti szempontból. Elsô kérdésünk: Mi az érték? Az érték önmagában nézve valamiféle léttöbblet, léttökéletesség. Ami kívánatos és épp' ezért a törekvés célja, a remény tárgya lehet. Ez persze feltételez valamely törekvô alanyt, amelyben ösztönösen vagy tudatosan él a vágy, hogy léthiányát kiegészítse, és az érték birtoklása révén az összhang, megelégedettség és megnyugvás állapotába jusson. Ha ez az állapot zavartalan, akkor boldogságnak nevezzük. Nyilvánvaló, hogy az értékre való törekvés a boldogságra való törekvéssel van összefüggésben. Mivel a törekvés a megvalósítás rendjében bizonyos fokozatosságot és egymásutániságot feltételez, az értékre való törekvés az idôbeliséggel is kapcsolatos. Valójában értékre törekedni csak idôben létezô lény képes. Minden létezô a lényegi természetének megfelelô értékre törekszik, mert az érték mint tárgy, s a törekvô mint alany lényegi egymásra hangoltsága az értéktörekvés feltétele. A szellemi természettel nem rendelkezô létezôk a természeti törvények szükségszerűségével, illetve ösztönösen törekednek fajspecifikus értéktárgyukra. Az idôben és történelemben élô, értelemmel és akarattal felruházott létezôk -- vagyis az emberek -- tudatosan törekednek szellemi természetű értékek birtoklására. Mivel az ember testbôl és lélekbôl áll, megteheti -- részben ösztönösen, részben szabad akarattal --, hogy alacsonyabb rendű értékekre, vagyis pusztán anyagi, testi, érzékletes értékekre törekedjék, de akarva-akaratlan, tudatosan vagy tudattalanul ezen értékekben is a lényegi természetének és szellemi törekvô képességeinek megfelelô értékekre, azaz szellemi értékek birtoklására vágyik, hiszen végsô megnyugvást csak ezeknek birtoklása jelenthet számára. Az idôben és történelemben kibontakozó létezôk értéktörekvése és értékbirtoklása visszahat magára a létezôre, és tökéletesíti azt. Ugyanakkor csak az ember képes az értékmegvalósító tevékenységre, mivel értelme képes meglátni és felfedezni a dolgokban nem mindig egyértelműen megnyilvánuló értékmozzanatot. Az érték kiásása burkából -- ez a kultúrtevékenység. Az érték tudatos hasznosítása -- ez a civilizáció. Amennyiben az értékmegvalósító tevékenység magára az emberre hat vissza, és az objektív értékrendhez igazítja cselekedeteit -- azaz értékesebbé teszi az embert --, akkor önmegvalósításról beszélünk, s ha ez a tevékenység összhangban áll az erkölcsi értékekkel, akkor önnevelésrôl, vagy az erkölcsi jellem kialakításáról szólunk. Arisztotelész óta ismert az ember hármas értékmegvalósító tevékenysége: a teoretikus, azaz intellektuális, a praktikus, azaz erkölcsi és a poetikus, azaz művészi, technikai, szellemi aktivitás. Az intellektuális aktivitás az igazság értékére, a praktikus az erkölcsi jóra mint értékre, a poetikus a művészi szép, illetve technikailag hasznos érték létrehozására irányul. Mi az értékrend? Platón óta a filozófia tud a lét transzcendentális tulajdonságairól, ám a skolasztika bölcselete dolgozta ki az errôl szóló elméletet. Ezek szerint a lét rendelkezik a létezés aktusának tulajdonságával, ami a lét egységét, igazságát, jóságát és szépségét úgy foglalja magába, hogy e tulajdonságok a valóságban felcserélhetôk, és csak értelmi különbözôség áll fenn közöttük. Ebben az értelemben mindaz, ami létezik, egy is, igaz is, jó is és szép. De ami egy, az létezik, igaz, jó és szép is. Továbbá, ami igaz, az létezik, egy, jó és szép. Ami jó, illetve szép, az létezik, egy, igaz és szép, illetve jó is. Természetesen a lét transzcendentális tulajdonságainak fölcserélhetôsége csak a lét metafizikai szintjén történhet meg. Kölcsönös átfedôségük csak e szinten érvényesül. A létezôk pusztán analóg módon részesednek a létbôl, és így a transzcendentális léttulajdonságok is csak tökéletlenül cserélhetôk fel a létezôk világában. Ugyanakkor viszont nem kétséges, hogy minden létezô azon van, hogy benne a lét mind tökéletesebben valósuljon meg, s ugyanez vonatkozik az egységre, igazságra, jóságra és szépségre is. E törekvés transzcendentális lehetôségi feltétele pedig nem más, mint a létezôk analóg részesedése az összetettség szintjén magából a létbôl, illetve a lét egységébôl. Ezért minél tökéletesebben részesedik valamely létezô a lét egységébôl, annál magasabb rangsorban helyezkedik el a létezôk világában, vagyis annál igazabb, jobb vagy szebb. Aligha vonható kétségbe ama tény, hogy az egység akármely formában való megjelenése -- ami legelvontabban a rend mozzanatában jelenik meg -- vonzó az ember számára még akkor is, ha ez a szétszórtság, szétesettség, rendezetlenség formájában tételezôdik benne. Az egység mint szintézis, identitás, összhang, béke, megfelelôség, elégedettség az értékek hierarchiájában elsô helyet foglal el, mert a lét transzcendentális tulajdonságaiban ugyanúgy feltételként jelenik meg, mint maga a lét. Az igazság megfelelôséget jelent: a fogalom, az ítélet, a következtetés és a dolog, a tény, az adat, a jelenség között. A jóság szintén megegyezés a logosz és az ethosz viszonyában, mivel a cselekedet és a cél közti megegyezést fejezi ki erkölcsi és jogi vonatkozásban -- a szabad és felelôs tett és a törvény egybevágóságát. A szépség hasonlóképpen az alkotói elképzelés és annak megvalósulása közti egységet jeleníti meg -- az igazság és jóság implikálásával (bennfoglalásával), az érzékek számára gyönyörködtetô formában. A concordia (egyetértés, összhang) szintén egység a társas kapcsolatok személyi vonatkozásaiban, amennyiben egyetértést, békét és szeretetet jelenít meg. Ám egy technikai produktum is akkor értékes -- a hasznosság vonatkozásában --, ha a részek úgy igazodnak az egészhez, hogy a rend és az összhang a természet rendjét és összhangját jeleníti meg, s mint ilyen, emberibbé, civilizáltabbá teszi az életet. A középkori szerzôk közül nem egy a szentséget is a lét transzcendentális tulajdonságai közé sorolja, és nem alaptalanul! Mert a vallási érték épp' a szentség felmutatásával fejezi ki azt az egységet, ami minden vallási meggyôzôdés elôfeltétele: azt, ami Isten is ember közt fennáll és formálódik, az ember üdvössége érdekében. Mi az értékpluralizmus? Az értékek pluralizmusáról szóló kijelentések -- burkoltan vagy kifejezetten -- azt az állítást hordozzák, hogy az értékek közt nincs hierarchikus rangsor, hanem minden érték azonos szinten jelenik meg, és egyenlônek tekintendô. Nem kétséges, hogy ontológiai szinten, önmagában nézve, a maga rendszerében minden érték egyben önérték is, s mint ilyen, azonos szinten van a többi értékkel. Az is bizonyos, hogy minden értékmegvalósító tevékenység, értékelés -- mint szabad, szubjektív tudati aktus --, értékre törekvés, illetve értékbirtoklás egyenlô módon megbecsülést érdemel. Ám ez még nem jelenti azt, hogy objektív értelemben is minden érték egyenlô rangú. Az értékeknek objektív rangsoruk van, mégpedig abból a szempontból nézve, hogy mennyiben mozdítják elô az emberi méltóságot. Ám az emberi méltóság fogalmának a meghatározása korántsem olyan egyszerű, mint amilyennek elsô benyomásra tűnik, hiszen ezen érték tartalma antropológiai szemléletünk függvénye. Kérdés, hogy milyen oldalról határozom meg az embert? Ha az állatvilág oldaláról és a fejlôdéselmélet összefüggésében, akkor lehet azt mondani, hogy az ember a legfejlettebb állat, és épp' az állatvilágtól való különbözôsége alapozza meg méltóságát. Ám ha a környezetvédelem oldaláról közelítek, s az emberre úgy tekintek, mint a természeti környezet megrontójára, akkor már kérdéses lesz az emberi méltóság fogalmának értéktartalma. Ha viszont elfogadjuk, hogy az ember szellemi lélekkel rendelkezik, és a szellem fogalmat nem szűkítjük le pusztán a biológiai meghatározottságú tudati tevékenység alanyi esetére, hanem transzcendens valóságként tételezzük -- mely önálló szubzisztálásra is képes --, akkor azt is el kell fogadnunk, hogy a szellem épp' működése és aktivitása során az egységmozzanat elôbb felvázolt olyan tulajdonságaival rendelkezik, amelyik az alacsonyabb létszinteken semmiképpen sem mutatkozik meg oly' tökéletes formában, mint az embernél. Nevezetesen, csak az emberben tér magához a szellem, az önreflexió, az öntudat és éntudat megnyilvánulásaiban, vagyis személyes szellemként. Tehát az emberi méltóság értékét nem a közmegegyezés, vagy az úgyszintén változékony közvélemény határozza meg, hanem értéke önmagában áll fönn, minden változékony értékeléstôl függetlenül, értékét pedig szellemi személyessége adja, ami aktivitása során a végtelen szellemi értékekre, a létre, az egységre, az igazságra, a jóságra és a szépségre irányul. S az értékmegvalósító tevékenység a tudomány, a művészet, az erkölcs és a vallás művelésében ténylegesül. Beszélhetünk tehát az értékek pluralizmusáról -- amennyiben az értékekre sokan, különféle idôkben törekedtek és törekszenek --, de ugyanakkor el kell fogadnunk az értékek hierarchikus rangsorát is, amennyiben a szellemi értékek magasabb rendűek az anyagi értékeknél. S végül engedtessék meg nekem -- mint teológusnak és papnak -- egy kis teológiai kitekintés ebben a témakörben. Pusztán a szellemi értéket elôkelôbbnek tekinteni, olyan beállítottsághoz vezet, ami az idôbeli, anyagi, világi és testi értékek túlzott leértékeléséhez és lealacsonyításához vezethet. A keresztény kinyilatkoztatás középpontjában áll a Názáreti Jézus alakja, aki Isten hatalmas Fiának bizonyult, s akiben Isten Fia emberré lett. Ô történelmünknek visszavonhatatlan része, ugyanakkor életével, halálával és föltámadásával egyszer s mindenkorra megalapozta az emberi méltóságot. ,,Nincs másban üdvösségünk, egyedül a mi Urunk, Jézus Krisztus nevében'' -- mondja Pál apostol --, mivel Ô ,,a bűnt kivéve mindenben olyan lett, mint egy ember.'' Továbbá halottaiból feltámadt, s magával együtt minket is feltámaszt halálunk után, és az örök élet részeseivé teszi személyválogatás nélkül mindazokat -- feltárván nekik az üdvösség lehetôségét --, akik hisznek Ôbenne. Az ember fölemeltetése a természetfölötti rendbe olyan antropológiai szemléletet hordoz, ami nem csupán alulról, hanem felülrôl is értelmezi az emberi lényeget, ami a teózisban élheti meg végsô beteljesedését. Az emberi méltóság -- s egyben az érték is -- Krisztusban hordozza teljességét, Krisztusban testesül meg, hiszen Krisztusban egyszeri és egyszerű, vagyis az összetettség kizárása értelmében és formájában van meg a lét, az egység, az igazság, a jóság és a szentség objektív tartalma, mégpedig felülmúlhatatlan és elveszíthetetlen módon. Ugyanakkor ,,Benne foglaltatik össze minden, ami a mennyben és a földön van'' -- ahogy Pál apostol fogalmaz a kolosszeiekhez írt levelében --, tehát a teremtett világ alacsonyabb szinten realizálódó összes értéke is, de célba érkezett és megdicsôült formában. Szépen írja János Evangéliumának prológusa: ,,Mindnyájan az Ô teljességébôl merítettünk'', hiszen az értékrendnek Ô az alfája és az ómegája. S végül -- miután láttuk, hogy a kultúra értékmegvalósító tevékenység, és a kultúrához tartozik a művészet is -- szeretnék még néhány befejezô gondolatot mondani a kultúra és a művészet szerepérôl az oktatásban. Úgy gondolom, hogy a szellemi értékek iránt fogékony minden gyermek. Nézetem szerint épp' azért, mert az ember tudati fejlôdésében elôször jelenik meg az érzékelô tapasztalás, majd a percepcionális tapasztalás a fantázia és a képzetek szintjén, ami megelôzi a tudatot; ezért a gyermek ezen a szinten már igen korán megtapasztalja az igazságot, az erkölcsi jóságot, az összhangot, az egységet és a harmóniát. Nem véletlen, hogy érzékletes népmesék, állatmesék, képek formájában próbálják a gyermek szellemét művelni, kulturálni, próbálnak vele az óvodában értékmegvalósító, úgynevezett kreatív tevékenységet végeztetni, hogy formálódjék és aktualizálódjék személyisége. Ez a nevelés sajnos kissé háttérbe szorul a mai iskolai oktatás szintjén. Oktatásunk nagyon erôsen az intellektuális és a racionális képzésre koncentrálódik, és így nagy baj áll be a gyermekek oktatásában az iskolában. Nevezetesen az, hogy ha valamit a ,,szônyeg alá söprünk'' és nem akarunk róla tudomást venni, mondván, hogy erre nincs óra, nincs idô, nincs pénz -- mert a kifogások közismertek --, és csak a praktikus ismeret a fontos. E pragmatikus beállítottság elsorvasztja a művészeti nevelést. A művészeti nevelés jobbá teszi az embert. Miért fontos, hogy az ember jobb legyen? Két vonatkozásban: az egyik a munka-ethosz, a másik pedig a viselkedési kultúra. A munkaerkölcs: az, hogy más legyen a hozzáállás a munkához, hogy ne rabszolgaként ismétlôdô funkciókat hajtson végre az ember a mindennapi betevô falatért, hanem kreatív módon dolgozzon. Keresztény megvilágításban: folytassa Isten munkatársaként a teremtés művét, és beteljesedéshez vigye, ha ezt egy teológiai horizontban értelmezem. A viselkedési kultúra. Nem kell külön megemlítenem, hogy a munkaerkölcs mellett a viselkedési erkölcs is szomorú állapotban van Magyarországon. Ez is a művészeti nevelés háttérbe szorításának a következménye, mind a családban, mind az iskolában. A művészet művelése manapság szakma lett. A művészet művelése ugyanolyan lett, mint a sport. Magyarországon nincs sportkultúra, mert többnyire csak sportszakmát űzô profik vannak, akik pénzért sportolnak, és nem játékból. Ez kenyérkereseti lehetôség, vagy üzlet. De ugyanez van a művészettel is. Csak a legkiválóbbat tanítjuk, csak a legsikeresebbre figyelünk oda, mert ez hozza a pénzt és az üzletet. Ez pedig a művészet és a sport kigúnyolása. Azt kell tehát tenni, hogy az emberekben a méltóságra való ráébresztéssel, a személyes identitásnak és értékeknek a megmutatásával egy olyan beállítottságot kell kialakítani, ami úgy szabályozza az emberek egymás közti kapcsolatát a hétköznapi társadalmi viselkedés vonatkozásában, hogy ne kelljen mindenki mellé egy rendôrt állítani. 1999. ======================================================================== A pap mint atya, az Atya évében Az ezredforduló elôtti három esztendôt a Szentatya, II. János Pál pápa, a szentháromságos isteni személyeknek ajánlotta, s a Fiú majd a Szentlélek éve után ebben az esztendôben az Atya évét ünnepeljük. Az egyház lelkipásztori gyakorlatában az atyaság fogalma legalább annyira ismert és használt kifejezés, mint az anyaságé, s ezen aligha csodálkozhatunk, hiszen a kinyilatkoztatás is Atya-Istenrôl beszél, sôt mi több, minden atyaságot Isten atyaságából eredeztet, így nem csupán a testi, hanem a papok lelki atyaságát is. Mégis, azt kell tapasztalnunk, hogy a kereszténység által formált kultúrákban és civilizációban jelenleg az atyaság válságának lehetünk tanúi. Az atyaság válsága Az atyaság válsága az európai kultúrában fokozatosan jelenik meg, és valószínű, hogy a hagyományos -- Istentôl eredeztetett -- érték- tekintélyek devalválódásával kapcsolatos. A reformáció megkérdôjelezi a pápaság által vezetett egyház tekintélyét (1517), a szabadkôművesség megjelenése tagadásba veszi Jézus istenségét (1717), majd az elsô ateista világkongresszus Szovjet-Oroszországban deklaráltan tagadja Isten létét (1917). S ha ehhez hozzávesszük az angol, majd a francia forradalom ,,hivatalos'' király-gyilkosságait, nem csodálkozhatunk azon, hogy személytelen póttekintélyek jelennek meg, mint például az ész, a természet, az örök anyag, a népfölségi elv különféle politikai megnyilvánulásai, a ,,tudomány haladása'', illetve a gazdasági erô mindenhatósága. E személytelen értékek uralma ugyanakkor vagy a diktatúrák személyi kultuszának, vagy a szélsôséges, minden emberi szolidaritást mellôzô individualizmusnak biztosít tág teret. A nôi egyenjogúság túlzott hangsúlyozása, majd a család értékének háttérbe szorítása az apai tekintélyt is lejáratja. Századunkban Sigmund Freud nyíltan is kimondja, hogy a kereszténység Istene zsarnok atya-isten, olyan ártalmas ,,felettes én'', ,,szupercenzor'' az ember tudatalattijában, amitôl az ember emancipációja érdekében feltétlenül meg kell szabadulni, és az ,,ártalmas'' atya-képet ki kell iktatni a gyermekek tudatából. Így jelenik meg -- fôleg Amerikában -- ama álszent gyermek-kultusz (fôleg a második világháborút követô évtizedekben), amely különösen a médiák közvetítésével a gyermeket állítja példaképül az apa elé. E jelenségek ismeretében meglehetôsen egyértelműnek tűnik, hogy ahol nincs isteni tekintély, ott a szülôk is elôbb-utóbb elveszítik tekintélyüket, amivel tudniillik Isten ruházta fel ôket. Ez nem csupán az apai-atyai tekintély látványos háttérbe szorulásában nyilvánul meg, hanem hovatovább az anyaság értékének és tekintélyének csorbulásához is vezet, aminek napjainkban már számos jelét észlelhetjük. Jézus Atyja és a pap atyasága Nem kétséges, hogy az apaság-atyaság fogalma a tekintély fogalmával kapcsolatos. Az apaság válságát -- történelmileg -- tekintély rivalizációnak is nevezhetjük: az egyik tekintély helyébe valami más tekintély kíván lépni. A magyar ,,tekintély'' szóban rejtve ott van a ,,tekintet'' szógyök, s a jelentésbeni összefüggést az is elárulja, hogy a régebbi magyar nyelvhasználat ,,tekintetes''-nek szólította azt, akinek valamiféle hivatali tekintélye volt. Ugyanakkor a ,,tekintély'' latin megfelelôje, az ,,auctoritas'', olyan jelentésre utal, ami az ,,auctor'' szóval kapcsolatos, ez utóbbi viszont szerzôt, illetve valaminek az eredetét fejezi ki. Ilyen értelemben tekintélye van annak, aki valamit létrehoz, valami új szervezôje, s igazi tekintélye annak van, aki ,,eredeti'', vagyis az újnak nem más, hanem ô maga a szerzôje. Ebben az értelemben igaz, hogy még egy tekintély-tagadó, tekintély- ellenes világban is van tekintély, ami vagy aki érték-megvalósító tevékenysége miatt ,,tekintetre'' érdemes, akire oda kell figyelni, aki vagy ami a közösség magasabb rendű értékek iránti vonzódását megtestesíti, és az értékek, eszmények felé való fölemelkedést biztosítja. Mivel minden lét és élet végsô létesítô oka Isten, ezért egyedül ô ,,eredeti'' és tekintetre méltó, azaz minden tekintély ôsforrása és minden teremtett tekintély alapja, illetve transzcendentális lehetôségi feltétele. Ezért érthetô, hogy az apaság-atyaság fogalma, közvetlenül vagy közvetve, minden vallásban megjelenik. Az apaság inkább a biológiai eredésre, míg az atyaság a szellemi-lelki eredésre utaló fogalom. Figyelemre méltó, hogy az ókor jeles görög bölcselôje, Platón, ,,Timaiosz'' című dialógusában a kinyilatkoztatás híján is ,,ráérez'' a teremtô Isten gondolatára, és az ideák-ideáját, a legfôbb jót (agathon) ,,patér''-nak nevezi, ami atyát jelent. Az Ószövetség többször használja az ,,Ab'' szót az atyára vonatkoztatva, amirôl a jelenlegi kutatások állása szerint azt kell mondanunk, hogy etimológiailag megfejthetetlen jelentésű ôs-szó. Mégis e szó használata a Szentírásban mindig az ,,eredet'', ,,szerzés'', ,,lét'' és ,,élet-adás'', ,,nemzés'' összefüggésében jelenik meg. (NB. Elgondolkodtató ezzel kapcsolatban az a legújabb kutatási eredmény -- ha hitelt érdemlô --, hogy az utód nemét a nemzô apa ivarsejtje dönti el, míg a nôi petesejt ily értelemben semleges.) Az ,,atya'' szó az Ószövetségben megtisztelô jelzô, cím is egyben. Néha a prófétákat, akárhányszor a rabbikat illetik ezzel a megszólítással. Az Újszövetségben Jézus szájából hangzik el elôször az ,,Abba'' arám kifejezés (ami az ,,Ab'' vocativusa Istenre alkalmazva, ami aztán jelentésében önálló életet kezd élni az evangéliumokban. (NB. az ,,Abba'' becézô formula görög megfelelôje a ,,pappa'', ami a magyar nyelvben is az apaság becézô, bizalmas megfogalmazása.) Amikor egyrészt nyilvánvaló, hogy Jézusnak (mint Fiúnak) más a viszonya az Isten- Atyához, mint az apostoloknak, mégis azt látjuk más oldalról, hogy a hívek az apostolokat (különösen Szent Pál leveleiben tűnik ez föl) atyának tekintik, akik az evangélium által új életet közvetítettek nekik. Késôbb is az atyaság, mint a természetfeletti életben való részesedés forrása, jelen van az egyház gyakorlatában, és hol a szerzeteseket (vö. a keleti egyház ,,sztarec'', ,,ojtyec'' megnevezésével), remetéket, de leginkább a püspököket és papokat illeti ez a megszólítás. Itt kell megjegyeznünk, hogy hazánkban a huszadik század elején megalakuló Regnum Marianum papi mozgalom által kezdett elterjedni az a szokás, hogy az egyházmegyés, úgynevezett világi papokat is atyának kezdték szólítani. Nem kétséges tehát, hogy a pap lelki atyaságának eredete visszamegy ószövetségi megtisztelô címre, teológiai jelentése viszont arra utal, hogy a papnak azért jár tisztelet és megbecsülés, mert természetfölötti irtelemben ,,életet ad'', ,,nemz'' (vö. ,,gennao'', gör.). A II. Vatikáni Zsinat dokumentuma a papságról is ily összefüggésben nevezi a papot atyának és tanítónak. (Vö. Presbyterorum Ordinis dec. art. 9.) Ám kérdés lehet, hogy egyáltalán nevezhetô-e a pap sajátos értelemben atyának, hiszen maga Jézus Urunk figyelmeztet az evangéliumban: ,,Senkit se szólítsatok atyának, mert egy a ti atyátok, a mennyei.'' (Mt 23,8). Válaszunk e kérdésre az, hogy sajátos értelemben nem nevezhetô a pap atyának, de a részesedés alapján, analóg értelemben igen, hiszen igaz, hogy jóllehet nem létrehozója (causa efficiens), mégis szükségszerű és a létesítô októl elválaszthatatlan eszközszerű oka (causa instrumentalis, necessaria, realis) a kegyelemnek, az isteni élet közvetítésének az egyházban és az egyházért. További kérdés e témakörben, hogy kinek az atyaságában részesedik a pap atyasága? Tán Isten, a mennyei Atya atyaságában? A Krisztus-esemény és a Szentháromság titkának ismeretében ezt nem állíthatjuk. Legfeljebb azt, hogy Jézus Krisztuson keresztül részesedik a pap a papszentelés révén Isten atyaságában, mégpedig a ,,Lélek erejében'' (Lk 4,1). Maga az Úr Jézus mondja: ,,Senki sem juthat el az Atyához, egyedül csak énáltalam'' (Jn 14,6), továbbá ugyancsak ô mondja: ,,Nélkülem semmit sem tehettek'' (Jn 15,5). Ám itt is felmerülhet a kérdés: ha Jézus Krisztuson keresztül részesedik a pap Isten atyaságában, akkor van-e értelme annak, hogy ebben az összefüggésben egyáltalán beszéljünk teológiai értelemben Atyáról és Fiúról? A szentháromságtan ismeretében erre az a válasz, hogy igen, mert az Atya és a Fiú lényegi természetét illetôen (vö. ,,uszia'') egy, de személyében három: Atya, Fiú és Szentlélek. A félreértések dogmatörténeti szempontból abból adódtak, hogy a hyposztaszisz görög szó nem persona-t jelent, hanem lényeget, szubsztanciát, mégis a személy jelentésével is használták. Itt meg kell jegyeznünk, hogy az ember személye zárt individuális öntudattal és korlátozott szabad akarattal van felruházva. Ezért képes ,,megsokszorozódni'' az általános emberi természetben. Az Isten személye ezzel szemben tökéletes ,,én'', vagyis nem zárt öntudattal és nem korlátozott szabadsággal bír, hiszen szabadságának ,,korlátja'' egyedül a saját isteni lényege és léte. Az isteni személy ezért nem tud ,,megsokszorozódni'', mint individuum valamiféle általános isteni lényegben, illetve természetben, hiszen ô abszolút személy. Mégis, a Szentháromság titka feltárja számunkra az isteni személyek hármasságát. E titok megértését nem tudjuk teremtett matematikai analógiákkal megközelíteni, legfeljebb a személy tökéletességének feltételezésével. Az isteni személyek között egymást tökéletesen kizáró ellentét (oppositio contradictoria) van. Az egyik isteni ,,én'' kizárja a másikat ,,egészen'' nem a másik, de ez a személyi önállóság nem zártságot fejez ki és nem korlátozottság, hanem épp ellenkezôleg: a személy lényegébôl fakadó nyitottság a másik isteni személy, isteni ,,én'' felé. Aquinói Szent Tamás helyesen világít rá arra, hogy a szentháromsági személyek közötti viszony (relatio) nem arisztoteleszi értelemben vett járulék (accidens), hanem úgynevezett subsistens relatio, vagyis a substania módjára létezô viszony, mivel Istenben minden tökéletes (még az accidens is!). Ezt az örök subsistens relatio- t fejezik ki az újszövetségi elnevezések: Atya (aki lényegileg hordozza önmagában a relatiót), Fiú (aki lényegileg hordozza a relatiót az Atya felé) és a Szentlélek (szent ,,szellem'', isteni élet-erôteljesség), aki a személyes Atya-Fiú kapcsolat örök gyümölcse. E tökéletes szeretet- viszony alapján, mely ugyanakkor abszolút megôrzi az egyes isteni személyek felülmúlhatatlan személyes egyediségét, ,,én''-jét, világossá válik a hit által szerzett ismeret Isten lényegérôl, hogy az nem más, mint az örök és felülmúlhatatlan szeretet. A szeretet lényegéhez tartozik, hogy ,,nem tud'' létezni egyedül, ugyanakkor nem tud hitelessé válni, ha nem szabad és független érett személyek szeretik egymást. Tehát miközben a szeretet a személyek legalább ,,hármasságát'' (Atya-Fiú-Szentlélek) feltételezi, ugyanakkor lényegéhez tartozik az egységesítés, egység, egyesítés, kizárólagosság. A szeretet misztériuma tehát betekintést nyújthat a Szentháromság ,,hármas-egy'' titkába. Pantokrator Miképp részesedik az újszövetségi papság Jézus Krisztus által Isten atyaságában? Az isteni mindenhatóságon keresztül, melynek a Fiú megváltói érdemeiért részese lett az újszövetségi üdvrendben. Péter apostol pünkösdi beszédében mondja: ,,Ti kiszolgáltattátok Ôt, az igazat a pogányoknak..., de Isten feltámasztotta Ôt halottaiból'', ... ,,jobbjára ültette'' (ApCsel 2,24). Jézus missziós parancsában pedig ezt olvassuk: ,,Nekem adatott minden hatalom a mennyben és a földön'' (Mt 28,19). A jánosi ,,logosz'' prológusban pedig ez áll: ,,Kezdetben volt az ,,Ige'', aki ,,Istennél volt'', ,,Isten volt az Ige!'', ,,Ô volt kezdetben Istennél'', ,,Az Ige testté lôn és miköztünk lakozék'' (Jn 12,14). Imájában pedig ezt mondja Jézus: ,,Mindent átadott nekem az atya'' (Lk 10,22). Szent Pál apostol Kolosszeiekhez írt levelének szellemében pedig az ókori egyházatya, Origenész így ír: ,,Amikor a Fiú majd befejezi művét, és az egész teremtést elvezeti a teljességhez, akkor ô maga is alá lesz vetve mindannak, amit az Atyától fog birtokolni, és benne fog befejezôdni a mű, amit az Atya rábízott azért, hogy Isten legyen minden mindenben'' (vö. Origenes: De principiis). Elgondolkodtató, hogy az ókeresztény ikonográfia Jézust Pantokratorként szívesen ábrázolja, kifejezve ezzel azt a meggyôzôdést, hogy Krisztus a világmindenség és a történelem ura. Ha igaz ama hívô tapasztalat alapján megfogalmazott mondás, hogy az ,,imádság törvénye a hit törvénye'' (Lex orandi lex est credendi), akkor ennek analógiájára tán az is mondható, hogy a vallási ábrázolás törvénye is tükrözheti a hitbeni felfogást (,,Lex pingendi lex est credendi''), ami különösen a keleti egyház gyakorlatában vált hatékonnyá. A pantokrator-ábrázolás mögötti teológiai jelentés jelen összefüggésben azt fejezi ki, hogy Jézusnak mindent átadott az Atya (nem csupán préegzisztenciális értelemben, hogy ô az örök Fiú, hanem a megtestesülés és a megváltás óta történelmi és eszkatologikus értelemben is) mindaddig, míg vissza nem ad mindent az Atyának, így az ,,atyaságot'' is. Ám a történelem végezetéig a Fiú az, aki a Szentlélekben Isten atyaságát gyakorolja az egyház és az egész emberiség felé, mégpedig azért, mert tudott egészen ,,Fiú'' lenni, és ezzel megdicsôítvén az Atyát az Atya is megdicsôítette ôt (vö. Jn 8,54). A pantokrator fogalmának helyes jelentése tovább vezet témánk megvilágításában, nevezetesen abban, hogy miképpen kell értelmeznünk az isteni mindenhatóságot az újszövetségi üdvrendben. A pantokrator görög eredetű szót latinul omnipotensként szokták fordítani, ami mindenhatóságot jelent. Ám ez a fordítás helytelen, mert a pantokrator latinul nem omnipotens, hanem omnitenens jelentéssel bír. E szó pedig nem mindenhatót, hanem mindent fenntartót jelent. Tehát relacionális fogalom, ami viszonyt fejez ki ahhoz, amit fenntart, ami felett tekintélyt gyakorol, aminek szerzôje. Ezzel szemben az omnipotens- mindenható görög megfelelôje nem a pantokrator, hanem a pandynamosz, aminek jelentése: ,,mindent megtehet, amit csak akar'', vagyis e szó nem máshoz, hanem önmagához való viszonyt fejez ki. S e jelentésárnyalati mozzanatban ragadhatjuk meg az ,,atyaság''-fogalom történelmi elidegenülésének mozzanatát: a pantokratort omnipotentiának fordították, s így Isten fogalma is torzult jelentést kapott, hiszen az isteni mindenhatóságot -- amit a pantokrator Jézus Krisztus is birtokol -- kezdték az emberi önkény módjára elgondolni, s azt Istenre, továbbá minden Istentôl származó tekintélyre kivetíteni. Mert mindenható az, aki mindent megtehet: vagyis például bűnt is elkövethet, úgymond ,,négyszögletű kört'' is teremthet, képes teremteni egy akkora követ, amit maga sem tud fölemelni. De a mindenható megtehetné azt is, hogy ne legyen bűn, baj, szenvedés a világon, csakhogy nem teszi. Akkor pedig nem mindenható, hanem hazug, becsap, nem jó, hanem rossz Isten, rossz Atya, és mindaz, aki tekintélyét tôle eredezteti (vö. földi apák, szülôk, királyok, papok), megalapozatlan, külsôdleges és történelmileg esetleges, múlandó tekintéllyel rendelkezik csupán, mely bármikor elvehetô tôle. Jézus mindenhatósága Az Atya a Fiú által mindenható. Isten atyasága mindenhatóságában nyilvánul meg. Ezt a mindenhatóságot a jelen üdvrendben Jézus Krisztus, az Isten Fia gyakorolja a Szentlélek közvetítésével. Az Atya ebben az összefüggésben ,,lemondott'' mindenható atyaságáról, válaszként Jézus engedelmességére a keresztfán. Az Atya, mindenhatóságáról való lemondása épp ,,hallgatásában'' nyilvánult meg nagypénteken, de húsvét vasárnap mindenhatóságát úgy mutatta meg, mint az irgalom ,,alapelvét'', lényegét. Az Atya irgalmas szeretete adott életet annak, aki a keresztre feszített erôtlenségében halt meg. Az Atya e sajátos mindenhatóságának jelentését mintegy elôképszerűen fejezi ki az ószövetségi Bölcsesség könyve, amikor így fogalmaz: ,,Te megkönyörülsz mindenen, mert te mindent megtehetsz'' (Bölcs 11,23). A ,,mert'' szócskának itt döntô jelentôsége van. Az isteni mindenhatóság ebben az idézetben úgy jelenik meg, mint isteni irgalom. Itt fölsejlik már az újszövetségi ,,irgalmas mennyei Atya'' fogalma, ami leginkább a tékozló fiúról szóló példabeszédben nyer megfogalmazást. Jézus Krisztus evangéliumi tanításai és tettei pedig azt fejezik ki, hogy Jézusban Isten atyasága nem a mindenható képességben vagy önkényben, hanem a mindenható irgalomban nyilvánult meg. Milyen ez a jézusi mindenhatóság, ami irgalomban nyilvánul meg? Tökéletes pantokrator (omnitenens) hatalom, amibôl teljességgel hiányzik a hatalommal való visszaélés mozzanata. Figyelemre méltó, amit a jeles múlt századbeli dán filozófus, Kierkegaard ír ezzel kapcsolatban Naplójában (1846): ,,A legnagyobb, amit egy létezôvel tenni lehet, sokkal inkább felette áll annak, amire az ember képes, és ez a szabaddá tétel. Ennek a megtételéhez szükséges a mindenhatóság''. Isten mindenhatósága végsô soron szabadságának másik elnevezése. Mert Ô teljesen független attól, akit Ô szabaddá akar tenni. A Mindenhatónak ugyanis szabadságában áll az, hogy igazi hiteles szabadságot szítson föl. Isten tehát Krisztusban nem szolgákká tett minket (vö. Szent Pál apostol szabadságról szóló tanításával: ,,nem a szolgaság lelkét kaptátok'', továbbá ,,a szabadságra Krisztus vezetett el minket''), hanem szabaddá. Idevág egy találó hegeli gondolat, amit a nagy német filozófus kommentárként fűz egy Arisztotelésznek tulajdonított aforizmájához (,,Isten nem irigy'') ,,Philosophie der Religion'' című munkájában: ,,Isten nem vesztegeti el magát, amikor megnyilatkozik''. Ez azt jelenti, hogy Isten (Krisztus) nem ,,félti'' a hatalmát, nem lesz ,,kevesebb'', amikor ad és szeret. Ezért lehet Jézus mindenhatósága irgalom, nagylelkűség és szeretet. Virtus in infirmitate Mivel az ember-Jézus földi élete során, úgy is mint Fiú, mindvégig az Atyára támaszkodott a ,,Lélek erejében'' (vö. ,,Ételem és italom, hogy Atyám akaratát teljesítsem'', továbbá az utolsó vacsorán: ,,Azért jöttem, hogy nevedet megdicsôítsem''), ezért tudott ,,erôs lenni az erôtlenségben''. Csak aki gyenge (és vagy nincs támasza, avagy csupán látszat-támaszai vannak), az fitogtatja nem-lévô hatalmát. Aki viszont az ,,Erôs''-re támaszkodik, amint ezt Szent Pál apostol tette, arra tudnak támaszkodni a gyengék és elesettek, mert érzik rajta a magasabb rendű erôt. Ám ha csak látszólag erôs az, aki erôsnek hiszi magát, továbbá aki folyvást erejének és hatalmának visszaigazolását áhítja, arra hogyan támaszkodjanak? Találóan ír errôl az apostol az 1. Korinthuszi levélben: ,,Az Úr megszégyeníti az erôsek erejét és kigúnyolja evilág bölcseinek okosságát'' (1Kor 1,19). Az újszövetségi papság atyasága Krisztus atyaságából részesedik a papszentelés révén, mégpedig úgy, hogy az egyházi rend szentségében a Szentlélek erejével Krisztus mintegy ,,belehatol'' a pap személyiségének legmélyébe (vö. ,,eltörölhetetlen jegy''), és ezáltal képessé teszi ôt arra, hogy miniszteriális, helyettesítô értelemben (ministerium = szolgálat), de mégis ,,in persona Christi'' vagyis Jézus személyében, s az egyházban és az egyházért gyakorolja Jézus legfôbb tanítói, papi és pásztori hatalmát. A pap atyasága tehát Isten atyaságának megjelenése a Krisztushoz való különös kötôdés révén. Ezt az atyaságot a papnak az irgalommá, nagylelkűséggé és szeretetté átalakult ,,mindenhatóság'' formájában kell gyakorolnia, amint ezt Ura és Mestere, Krisztus tette. A pap lelki-atyai ereje Krisztus ereje, ami nem más mint erô az erôtlenségben. Minél inkább ,,támaszkodik'' (vö. imaélet, életszentség) a pap az Úrra, annál inkább részesedik Isten erejébôl, és annál inkább támaszkodhatnak rá a hívek, mint lelki- atyára, aki természetfeletti életet közvetít számukra Istentôl az üdvösségük érdekében. Az úgynevezett szolgálati papság fogalmát is ebben a megvilágításban kell helyesen értelmezni. A pap szolgálata a hívek felé nem ,,kiszolgálás'', nem is valamiféle ,,szolgáltatás'', hanem Isten (Krisztus) szolgálata, de nem szolgaként, hanem ,,barát''- ként, szabad engedelmességben. A szolgálati papság azt jelenti, hogy az újszövetség papja nem a saját nevében hirdeti az igét vagy mutatja be a szentmise áldozatot, hanem úgy, hogy a titokzatos test az egyház mennyei fejét, Krisztust jeleníti meg, teszi jelenvalóvá a ,,test'', vagyis az egyház tagjai számára. Amint fô nélkül nincs test, úgy Krisztus és pap nélkül nincs egyház. A pap tehát ,,alter Christus'', másik Krisztus úgy, mint Krisztus ,,képmása'', ,,ikonja'', s e megtisztelô címhez folyvást méltóvá kell lennie. Összegezésként a következôket mondhatjuk: Indokolt, hogy a papot atyának nevezzék és szólítsák még egy atyanélküli világban is, mert ez jel. Jelzi azt, hogy atyákra (mind természetes, mind természetfeletti irtelemben) szükség van. Minden atyaság ,,súlyát'' az Istenre való hagyatkozás, az ô törvényeinek képviselete és megtartása adja meg. Az atyai tekintély Isten tekintélyébôl származik. Ahol nincs hiteles tekintély, ott nincs objektív rend, és ott az emberi család, közösség, társadalom szétesik. Isten atyai tekintélyét teremtett emberi tekintély nem pótolhatja, de az elôbbi feltételek mellett megjelenítheti. Bármely atyai tekintély csak akkor számíthat erôre és maradandóságra, ha azt Krisztus alázatával gyakorolják: ,,Aki elsô akar lenni közületek, legyen a többi cselédje'' (Mt 20,27). Jel 1999.