Kérjük, az itt következô részt (314 sor) ne törölje ki, ha ezt a file-t továbbadja. Köszönjük. ======================================================================== A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár Isten hozta a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárban, a magyarnyelvű keresztény irodalom tárházában! A Könyvtár önkéntesek munkájával mindenki számára elektronikus formában terjeszti Isten Igéjét. A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár bemutatása ------------------------------------------------ Célkitűzés ---------- A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár (PPEK) célja az, hogy mindenki számára hozzáférhetôvé tegye a teljes magyarnyelvű katolikus egyházi, lelki irodalmat elektronikus formában. A lelkipásztori munka támogatása mellett elôsegíti az egyházi kutatómunkát, könyvnyomtatást és az írott, magyar keresztény értékek bemutatását, megôrzését, terjesztését. A könyvállomány mindenki számára ingyenesen rendelkezésre áll az Internet hálózaton keresztül. Egyházi intézményeknek és személyeknek postán is elküldjük a kért anyagot. Állomány -------- Minden szabadon másolható, szerzôi jogvédelem alá nem esô egyházi és vallási vonatkozású kiadvány része lehet a Könyvtárnak: a Szentírás (többféle fordításban), imakönyvek, énekeskönyvek, kódexek, pápai dokumentumok, katekizmusok, liturgikus könyvek, teológiai munkák, szentbeszéd-gyűjtemények, keresztutak, lelkigyakorlatok, himnuszok, imádságok, litániák, istenes versek és elbeszélések, szertartás- könyvek, lexikonok, stb. Irányítás, központ ------------------ Központ: St. Stephen's Magyar R.C. Church 223 Third St., Passaic, NJ 07055, USA (Az Egyesült Államok New Jersey államában levô Szent István Magyar Római Katolikus egyházközség) Levelezés: Felsôvályi Ákos 322 Sylvan Road Bloomfield, NJ, 07003, USA Tel: (973) 338-4736 Fax: (973) 338-5330 e-mail: felso@comcast.net A Könyvtár használata, a könyvek formája ---------------------------------------- Ebben az elektronikus könyvtárban nincs olvasóterem, hanem a szükséges könyveket ki kell venni (vagyis ,,letölteni''). Letöltés után mindenki a saját számítógépén olvashatja, ill. használhatja fel a szöveget. A hálózaton keresztül böngészni, ill. olvasni drága és lassú. A saját személyi számítógép használata a leggyorsabb és legolcsóbb, a könyv pedig az olvasó birtokában marad. Azoknak, akik nem rendelkeznek Internet-kapcsolattal, postán elküldjük a kért könyveket. Ebbôl a könyvtárból ügy kölcsönözhetünk, hogy nem kell (és nem is lehet) a kikölcsönzött könyveket visszaadni! A Könyvtár a kiadványokat kétféle alakban adja közre: 1. formálatlan szövegként, ami a további feldolgozást (könyvnyomtatás, kutatómunka) teszi lehetôvé szakemberek számára és 2. a Windows operációs rendszer Súgó (,,Help'') programjának keretében, ami a könnyű olvasást és felhasználást teszi lehetôvé mindenki számára (a szövegek -- külön begépelés nélkül -- egy gombnyomással egy szövegszerkesztô programba vihetôk át, ahol azután szabadon alakíthatók). A Könyvtárban található file-ok neve ------------------------------------ Minden kiadvány négyféle file formában található meg a Könyvtárban: text file (formálatlan változat), help file (,,Súgó'' formátum), sűrített text file és sűrített help file. Ezenkívül minden help file-hoz tartozik egy ikon file. Minden file nevének (file name) a két utolsó karaktere a verziószám (01 az elsô változaté, 02 a másodiké, stb). A file nevének kiterjesztése (file extension) mutatja a file típusát: txt: text file, zpt: sűrített text file, hlp: help file, zph: sűrített help file és ico: a Help file-hoz tartozó icon file. Például a Vasárnapi Kalauz című könyv elsô változatának (,,01'') négy formája: VASKAL01.TXT, VASKAL01.HLP, VASKAL01.ZPT, VASKAL01.ZPH; az ikon file pedig: VASKAL01.ICO. A sűrítést a legelterjedtebb sűrítô programmal, a PKZIP/PKUNZIP 2.04 DOS változatával végezzük. A sűrítés nagymértékben csökkenti a file nagyságát, így a letöltés/továbbítás sokkal gyorsabb, olcsóbb. A file-t használat elôtt a PKUNZIP program segítségével kell visszaállítani eredeti formájába. (Például a "PKUNZIP VASKAL01.ZPH" utasítás visszaállítja az VASKAL01.HLP file-t.) A file-ok felhasználási módjai ------------------------------ Mivel minden művet kétféle formában ad közre a Könyvtár, a következô kétféle felhasználási mód lehetséges. 1. A text file felhasználása Ez a file formálatlanul tartalmazza az anyagot. A felhasználó betöltheti egy szövegszerkesztô programba, és ott saját ízlése, szükséglete szerint formálhatja. Például ha az anyagot ki akarjuk nyomtatni könyv alakban (feltéve, hogy az szabadon publikálható), akkor ebbôl a text file-ból könnyen elô tudjuk állítani a nyomdakész változatot. Vigyázat! A text file minden sora sorvég-karakterrel végzôdik, ezeket elôbb el kell távolítanunk, és csak utána szabad a formálást elkezdenünk. A szövegben a kezdô idézôjelet két egymást követô vesszô, a felsô idôzôjelet két egymást követô aposztrófa és a gondolatjelet két egymást követô elválasztójel képezi (lásd a szöveg formájára vonatkozó megkötéseket késôbb). Az egyes fejezeteket csupa egyenlôségjelbôl álló sorok választják el egymástól. A file eleje ezt az ismertetést tartalmazza a Könyvtárról. Ezt a text file-t felhasználhatjuk szövegelemzésre is, amihez természetesen szükségünk van valamilyen elemzô programra. 2. A,,súgó'' file felhasználása Ez a file formátum igen egyszerű olvasást, felhasználást tesz lehetôvé a Windows operációs rendszerben megszokott ,,súgó'' programok formájában. (Az ajánlott képernyô felbontás VGA.) Az elektronikus könyv legnagyobb elônye az, hogy a szöveg elektronikus formában áll az olvasó rendelkezésére. A ,,Másol'' gombbal a teljes fejezet átvihetô a vágóasztalra [Notepad]) és onnan a szokásos módon: ,,Szerkesztés'' és ,,Másol'' [Edit és Paste] paranccsal bármilyen Windows szövegszerkesztôbe. Ugyanezt érjük el a Ctrl+Ins gombok együttes lenyomásával is. Ha nem akarjuk a teljes szöveget átvinni, akkor használjuk a ,,Szerkesztés'' [Edit] majd a ,,Másol'' [Copy] utasítást a program menüjérôl, minek következtében a fejezet teljes szövege megjelenik egy Másolás párbeszéd-panelban. A kijelölt szövegrészt a ,,Másol'' utasítás a vágóasztalra [Notepad] viszi, és onnan az elôbbiek szerint folytathatjuk a munkát. A programból közvetlenül is nyomtathatunk fejezetenként a ,,File'' és ,,Nyomtat'' [Print] utasítással. A nyomtatott szöveg formája kissé eltérhet a képernyôn láthatótól. A nyomtatott szöveg betűtípusa ,,Arial'', betűmérete 10 pontos. Ha más formátumra, betűtípusra vagy -nagyságra van szükségünk, akkor vigyük elôbb a szöveget a szövegszerkesztô programunkba, ott állítsuk be a kívánt formátumot, és utána nyomtassunk. Ahhoz, hogy a ,,súgó'' file-t használni tudjuk, a következôket kell tennünk (a ,,Vasárnapi kalauz'' című könyvvel mutatjuk be a lépéseket). 1. A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárból töltsük le a VASKAL01.HLP és a VASKAL01.ICO file-okat a saját gépünk ,,C:\PAZMANY'' nevű alkönyvtárába. (A VASKAL01.HLP helyett letölthetjük a sokkal kisebb VASKAL01.ZPH file-t is, de akkor letöltés után ki kell bontanunk a "PKUNZIP VASKAL01" utasítással.) 2. Készítsünk egy programindító ikont. A Programkezelôben kattintsunk elôször a ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű programcsoportra. (Ha az még nincs felállítva, akkor hajtsuk végre a fejezet végén leírt ide vonatkozó utasításokat.) Ezután válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és ,,Program'' utasításokat a menürôl. A párbeszed-panelban a következôket gépeljük be: Megnevezés: Vasárnapi Kalauz Parancssor: WINHELP C:\PAZMANY\VASKAL01.HLP Munkakönyvtár: C:\PAZMANY Ezután kattintsunk az ,,Ikon'' nevű utasításra, és adjuk meg a C:\PAZMANY\VASKAL01.ICO file-t. Ha ezután rákattintunk az így felállított ikonra, a program elindul, és olvashatjuk a könyvet. A ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű programcsoport felállítása: A Programkezelô menüjérôl válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és ,,Programcsoport'' utasítást. A párbeszéd-panelban a következôt gépeljük be: Megnevezés: Pázmány Péter E-Könyvtár Ezután zárjuk be a párbeszéd-panelt. Hogyan lehet a könyvekhez hozzájutni? ------------------------------------- A könyveket bárki elektronikus úton letöltheti a Könyvtárból (lásd a Könyvtár Internet címét) vagy postán megrendelheti (lásd a postai címet). Egyházi intézményeknek és személyeknek ingyen küldjük el a könyveket, mások a rendeléssel együtt 3 dollárt vagy annak megfelelô pénzösszeget küldjenek a lemez- és postaköltség megtérítésére. A Könyvtár használatának jogi kérdései -------------------------------------- Az általános elvek a következôk: 1. A Könyvtár mindenkinek rendelkezésére áll személyes vagy tudományos használatra. Ha a Könyvtár anyagát publikációban használják fel, akkor kérjük az alábbi hivatkozás használatát: ,,A szöveg eredete a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár -- a magyarnyelvű keresztény irodalom tárháza.'' 2. Egyházi intézmények és személyek kereskedelmi célokra is ingyenesen használhatják a Könyvtár anyagát, csak azt kérjük, hogy a kiadványuk elején helyezzék el az elôbbi utalást. A Könyvtár fenntartja magának azt a jogot, hogy eldöntse: ki és mi minôsül egyházi személynek, ill. intézménynek. Kérjük, keresse meg ez ügyben a Könyvtárat. 3. Ha a Könyvtár kiadványait nem egyházi intézmény vagy személy kereskedelmi célokra használja fel, akkor az elôbbi utalás feltüntetésén kívül még kérjük a haszon 20%-át a Könyvtár számára átengedni. A befolyt összeget teljes egészében a Könyvtár céljaira használjuk föl. Elôfordulhat, hogy ezek az elvek bizonyos könyvekre nem vonatkoznak, mert a szerzôi jog nem a Könyvtáré. Az ilyen könyv része az állománynak, lehet olvasni, lelkipásztori munkára felhasználni, de kinyomtatása, -- bármilyan formában --, tilos. Az ilyen jellegű korlátozások minden könyvben külön szerepelnek. (Lásd a könyvek elektronikus változatáról szóló fejezetet!) Hogyan lehet a Könyvtár gyarapodásához hozzájárulni? ---------------------------------------------------- Minden pénzügyi támogatást hálásan köszönünk, és a központi címre kérjük továbbítani. Az anyagi támogatásnál is fontosabb azonban az az önkéntes munka, amellyel állományunkat gyarapíthatjuk. Kérünk mindenkit, akinek a magyar katolikus egyház sorsa és az egyetemes magyar kultúra ügye fontos, hogy lehetôségeinek megfelelôen támogassa a Könyvtár munkáját. A munka egyszerű, bárki, -- aki már használt szövegszerkesztô programot --, részt vehet benne. Hogyan lehet az állomány gyarapításában részt venni? A munka egyszerűen egy-egy könyv szövegének számítógépbe való bevitelét jelenti. Elôször optikai beolvasással (szkennolással), automatikus úton, egy nyers szöveget készítünk, amit aztán az önkénteseknek ki kell javítaniuk. A munka lépései így a következôk: 1. Ellenôrizzük, hogy a kiválasztott könyv szabadon másolható-e (nem esik-e szerzôi jogvédelem alá), vagy meg lehet-e kapni a Könyvtár számára a másolás jogát. Ez ügyben vegyük fel a kapcsolatot a Központtal. 2. Ellenôrizzük, hogy a könyvet még nem kezdte-e el senki begépelni. Ez ügyben is vegyük fel a kapcsolatot a Központtal. A Könyvtár állandóan tájékoztat a begépelés alatt álló munkákról. 3. A könyvet küldjük el a Központnak, ahol optikai beolvasással elkészítik a nyers szöveget. 4. A Központ visszaküldi a nyers szöveget egy számítógépes lemezen a könyvvel együtt. A nyers szöveget tetszôleges szövegszerkesztô- formában lehet kérni. Ha az eredeti kiadvány nem alkalmas optikai beolvasásra (rossz minôség, régies betűtípusok stb. miatt), akkor az önkéntesnek kell a nyers szöveget is begépelnie. 5. Végezzük el a nyers szöveg ellenôrzését és javítását. Ez a munka legidôigényesebb része, és ettôl függ a végleges szöveg helyessége! Kövessük a szöveg formájára vonatkozó megállapodásokat (lásd a következô részt). 6. A kész szöveget küldjük vissza lemezen a Központnak. 7. A Könyvtár ezután elkészíti a kívánt file-formákat és a könyvet behelyezi a Könyvtár állományába. Megkötések a szöveg formájára ----------------------------- Mivel mindenki számára hozzáférhetô módon kell a szövegeket tárolnunk, egyszerűségre törekszünk. Általános szabály az, hogy semmilyen tipográfiai karaktert vagy kódot nem használunk, csak a billentyűzetrôl bevihetô karakterek szerepelhetnek a szövegben. A szöveg készítésekor kérjük a következô megállapodásokat betartani: 1. Margó: 1 hüvelyk (2.54 cm) bal- és jobboldalt. 2. Betűtípus: Arial, 10 pontos. 3. Alsó idézôjel: két vesszô szóköz nélkül, felsô idézôjel: két aposztrófa szóköz nélkül, gondolatjel: két elválasztójel szóköz nélkül, idézôjel idézôjelen belül: aposztrófa (alsó és felsô idézôjelként egyaránt). 4. Tabulátor karakter megengedett (a tabulátorokat fél hüvelyk, azaz 1.27 cm távolságra kell egymástól beállítani). 5. Semmilyan más formálási kód nem megengedett. 6. Lábjegyzet helyett szögletes zárójelbe kerüljenek a hivatkozások száma (pl. [1]), és a hozzátartozó magyarázatok a file legvégén egymás után, mindegyik új sorban kezdve. Érdeklôdés/Javaslat ------------------- A már meglevô állományról, a készülôfélben levô könyvekrôl, az önkéntes munka lehetôségeirôl és a Könyvtár legújabb híreirôl a következô címeken lehet tájékoztatót kapni: 1. levél: St. Stephen's Magyar R.C. Church 223 Third St., Passaic, NJ 07055-7894, USA 2. elektronikus posta (e-mail): felso@comcast.net 3. elektronikus hálózat (World Wide Web): http://www.communio.hu/ppek vagy http://www.piar.hu/pazmany Minôség -- állandó javítás -------------------------- A Könyvtár állományának minôségét állandóan javítjuk, újabb és újabb változatokat bocsátunk közre (a file nevének utolsó két karaktere a változat számát jelenti). Kérjük ezért a Könyvtár minden tagját, olvasóját, hogy jelentsen minden felfedezett szöveghibát. A levélben (postai vagy elektronikus levélben egyaránt), közöljük az új, javított sort az ôt megelôzô és követô sorral együtt. Így a szövegkörnyezetben elhelyezve, könnyű lesz a hibát megtalálni és javítani. Miután a file új változata (új verziószámmal) felkerült a Könyvtárba, a régit töröljük. Kérjük, a könyvekkel és a Könyvtár munkájával kapcsolatos észrevételeit, javaslatait, kritikáját közölje velünk! Segítségét hálásan köszönjük. A könyvtár mottója egy szentírási idézet ---------------------------------------- Ha ugyanis az evangéliumot hirdetem, nincs mivel dicsekednem, hiszen ez a kötelességem. Jaj nekem, ha nem hirdetem az evangéliumot! Ha önszántamból teszem, jutalmam lesz, ha nem önszántamból, csak megbízott hivatalnok vagyok. (1Kor 9,16-17) ======================================================================== ======================================================================== Gyéressy Ágoston: Boldog Özséb élete A Méltóságos és Fôtisztelendô Esztergomi Székes Fôkáptalannak, melynek egykor Boldog Özséb is tagja volt, ajánlja munkáját a Szerzô Nihil obstat P. Julius Besnyô censor Ord. Nr. 13/1938. Imprimatur Budapest, die 31. Maji 1938. P. Pius Przezdziecki Prior generalis. Nihil obstat Dr. Michael Török censorum praeses Nr. 5241/1938. Imprimatur Strigoini die 6. Decembris 1938. Dr. Joannes Drahos vicarius generalis Tartalomjegyzék ======================================================================== Tartalomjegyzék A könyv elektronikus változata Bevezetô 1. Özséb kanonok 2. Tatárveszedelem 3. A Palásrend Ádventje 4. Boldog Özséb látomása 5. Pilis pálos lelke 6. Az elsô Provinciális Perjel 7. Rómában 8. A Szent halála 9. Kanonizáció felé? Felhasznált irodalom ======================================================================== A könyv elektronikus változata Ez a program az azonos című könyv elektronikus változata. A könyv 1938-ban jelent meg a Pálos Rendház kiadásában. ======================================================================== Bevezetô Egy nagyobb munkának (,,Szent magyar pálosok''[1]) elsô befejezett darabja ez az életrajz. Megírására három dolog ösztönzött: 1. Rendbe lépésem elôtt tett fogadalmam! 2. Hála a Gondviselés iránt! Minden szent az ô kegyelmének és szerelmének remeklése! Ha nem adóznánk ezért csodálattal az isteni Művész elôtt, megérdemelnôk, hogy beszüntesse újabb csodáit! Féljünk a hálátlanságtól! És dicsérjük az Urat szentjeiben! 3. Egy-egy ilyen élet példa és bátorítás és figyelmeztetés számunkra! Különösen nekünk, pálosoknak, mérhetetlenül fontos, hogy szentéletű atyáink és testvéreink életét megismerjük, különben nem követhetjük ôket. S ha nem követjük ôket, méltatlanok leszünk hozzájuk... Ez a hármas gondolat volt tehát az, ami engem szakadatlanul serkentett és ösztökélt és bátorított a szent magyar pálosok s itt elsôsorban: Boldog Özséb életének megírására. Enélkül, bevallom, nem lett volna merszem hozzá. Nem is gondolva arra, hogy a szentek életét csak szentek tudnák hitelesen megírni, nem a stílus-mesterség, hanem -- ami ennél is fontosabb -- a lélekrokonság csalhatatlan eszközeivel: ismeretlen régi századokba kellett hatolnom, elmúlt korok papíros életébe kellett temetkeznem, könyvtárak betű-rengetegében kellett barangolnom, folyton aggódva, vajon az igazat, az egész igazat sikerült-e megtalálnom, nem hamisítom-e meg -- tudtomon kívül -- a dolgokat, nem mondok-e többet, vagy kevesebbet a kelleténél? S ami a leginkább érdekelt a kortörténeti események lehetôleg pontos föltárásán túl: a szent lelki életének fejlôdését, életszentségének titkát szerettem volna ellesni. S be kell vallanom, hogy a hétszázéves messze-múlt ködös távolában az adatok szűkszavúsága és töredékessége miatt ez csak igen tökéletlenül sikerülhetett. De vajon a mai szentek még oly bôséges naplójából és ezer apró följegyzésébôl és levelezésébôl lehet-e tökéletesen megfejteni azt a csodálatos titkot, aminél csodálatosabb és titokzatosabb dolog nincs: a szent belsô életét? Igyekeztem tehát Boldog Özsébre vonatkozó minden életrajzot, írást, följegyzést áttanulmányozni s azt itt értékesíteni. Úgy hiszem, nincs olyan fontosabb adat vagy részlet, ami elkerülte volna figyelmemet és érdeklôdésemet. Talán mondanom sem kell, hogy minél jobban elmerültem az elém táruló meglehetôsen ismeretlen világban, annál mélyebb és mohóbb szenvedéllyel igyekeztem minden zugolyát átkutatni. Kimondhatatlan öröm volt, középkori kéziratok és kódexek fölé hajolva furcsa cifrázatú, vagy rossznyomású, de mindenképp szemrontó betűiket syllabizálni s ódon leheletüket beszívni... S legkedvesebb emlékeim közé fognak tartozni az Országos Levéltárban, a Fôvárosi Könyvtárban és a Vatikáni Levéltárban töltött órák... Boldog Özséb életrajzának megírásánál elsôsorban az ôsforrást tartottam állandóan kéznél: a XVI. század elejérôl származó s az Egyetemi Könyvtárban ôrzött kéziratos példányát, illetve egyik másolatát Gyöngyösi Gergely, pálos rendfônök és történetíró Krónikájának. Gyöngyösi, ki hét évig volt Rómában perjel, nagyműveltségű és szentéletű pálos, 1528-ban, a legsúlyosabb idôkben lett az egyetemes Rend Generális Perjele, bevallja, hogy Krónikája csak folytatása és kiegészítése egyik tudós rendtársa, Dombrói Márk (+1510), isztriai vizitátor történelmi művének, mely sajnos elveszett. Gyöngyösi rendfônök a pálos monostorok vizitációja során készítette följegyzéseit s gyűjtötte adatait, igazán gondviselésszerűen az utolsó órában, mielôtt a török mindent elpusztíthatott volna. Ebbôl merített a valamivel bôvebb, de nem mindent feldolgozó, pálos Annalesek (I. kötet 1663, Wien) ékes és okos tollú szerzôje. Ôt pedig a jezsuita bollandisták használták forrásul. A többi életrajz, különösen az utóbbi idôk magyar életrajzai, mind innen merítettek, melyek közül kétségkívül a legmelegebb és leghangulatosabb feldolgozás Balázs Benediktáé (Pannónia Virágoskertje, 1929 Budapest). Egyes szerzôk túlhaladott, vagy téves megállapításait vita helyett hallgatással mellôztem. Pl., hogy újabb írók Özséb Atya halálának évét -- érthetetlen módon -- 1273-ra teszik, amikor legrégibb forrásaink kétségen kívül 1270-rôl beszélnek... Ajánlom pedig ezt a kis munkát Gyöngyösi Gergellyel ,,a Mindenható, az Istenanya és Remete Szent Pál dicséretére, dicsôségére és tiszteletére'' s magyar Testvéreim szeretetébe! ____________________ [1] L.: folytatólagosan közölve ,,A fehér barát'' II. 2. számától kezdôdôleg ======================================================================== 1. Özséb kanonok III. Ince, (1198--1216) az Egyház egyik legnagyobb pápája, fatányéron költötte el azidôben egyszerű ételét, mivel minden aranyát-ezüstjét Jeruzsálem felszabadítására adta, mikor a keresztes vitézek -- mélységes fájdalmára s megütközésére -- a Szentváros helyett Zárát vívták a magyaroktól a dalmát partokon, Dandolo velencei dogétól biztatva. Nem sokkal ezután vetôdött Toulouse-ba egy fiatal castiliai nemes, Domonkos kanonok, püspöke kíséretében, aki úton volt királya megbízásából Dánia felé; a prédikátorok szerzetalapítójának, kinek ereiben egyik ôsének felesége révén magyar vér is lángolt, egész életére döntô hatással volt ez a provencei út, melyen egy eretneket, a vendégfogadóst, sikerült jó szóval az Egyház hűségére bírni, az eretnekségektôl túlburjánzó Dél-Franciaország földjén. A húsz éves Francesco di Bernardone dalolva pengette lantját Umbria derült és mámoros és csillagoktól szikrázó éjszakájában, ezüstös olajfalombok alatt, míg jókedvű társai majd halálra nem nevették magukat bohó és ártatlan tréfáin; senkisem hitte volna közülük, hogy a társaság lelke egykor majd az Úr stigmáit fogja hordozni testén... A gôgös és gazdag Firenze hét szent gyermek bölcsôjét ringatta ekkor, kiket a Madonna elôre kiválasztott már szolgáinak... Ezidôtájban született Esztergomban Özséb is! Ezt a nevet kapta a szent keresztségben. A görög eredetű Eusebius körülbelül Isten ,,igaz tisztelôjét'' jelenti. A magyar nyelv, a maga eredeti kiejtésében, amint Achillesbôl Ehellôst, Irenaeusból Ernyét, Quirinusból Kerényt, Aegidiusból Egyedet és Sixtusból Sükösdöt csinált, úgy Eusebiust Özsébnek mondotta. A római martyrológium tizenhat kanonizált szentet ismer e néven. Ezek közül tizenkettô vértanú az elsô századokból, egy szerzetes, három pap, négy püspök (samosaténi, vercelli, milánói és bolognai) és egy pápa; van köztük egy ,,palatinus'' is (III. 5.) Szüleit Özsébnek közelebbrôl nem ismerjük. Legrégibb forrásaink csak azt említik, hogy híres, nemes magyar családból származott. Egyik újabb életrajzírója (Balázs Benedicta) a királyi udvar várispánjának teszi meg atyját; sôt vannak, akik a királyi család rokonságával hozzák kapcsolatba (Tormay Cécile). Bizonyosat azonban nem tudunk. Születésének éve is ismeretlen. (1200 után?). Csak azt jegyezték föl krónikásaink, hogy Esztergomban született. Esztergom vára, mely már a rómaiaknak is erôs castruma volt a quádok ellenében, Magyarország ,,metropolisa'', Géza fejedelemtôl IV. Béláig, királyaink székhelye volt. Mint az ország fôvárosa olyan pompával épült, hogy a keresztes hadakkal itt megfordult idegen lovagok, sôt a német császár és a francia király is, csodálattal és irigykedve bámulták; s hétszáz esztendô múltán mi is lenyűgözve állunk elôásott romjainál... ,,Jött ide kereskedô ..., velencei éppúgy, mint orosz... Piacán... sátoros kereskedôk tanyáztak, vargák, kalaposok, kesztyűsök ültek, eladó rabszolgák sem hiányoztak'' (Pauler: A magyar nemzet története... I. 446). Itt növekedett föl a kis Özséb, kinek lelki fejlôdését nagy gonddal és figyelemmel kísérték és írták meg a Pálosrend történetírói. Ezek szerint tehát a gyermek már igen korán megtanulta a betűvetést. Csöndes fiúcska volt, kit a könyvek jobban érdekeltek, mint a játékok. Szeretett elvonulni a többiektôl. Kerülte a lármás pajtásokat s rakoncátlan gyermeki csínytevésen sohasem kapták. Szerény volt, hallgatag és komoly: így jellemzi ôt bollandista életírója is, P. Hevenessy. Hamvas gyermekarcán az érintetlen lélek derűs szépsége ragyogott. És ártatlanságát haláláig megôrizte! Míg társai serdülô korba jutva az érzékiség tövisbozótjába belehemperegtek, ô szigorú böjtöket tartva és imádságban átvirrasztott éjszakák árán sértetlenül megôrizte szíve tisztaságát. Följegyezték róla azt is, hogy a sok böjt és virrasztás és a hosszú imádság nemcsak nem hervasztotta el szépségét, hanem, mint a három babyloni ifjú esetében is, kikrôl Dániel beszél, azt napról-napra sugárzóbbá tette. Akik ezt a tiszta szívű és okos gyermeket láthatták, minden különösebb jövendômondó tehetség nélkül is megjósolhatták, hogy szent pap lesz még belôle. Amikor tehát annak ideje eljött, szülei beadták a híres esztergomi káptalani iskolába, hol a hét szabad művészet minden titkába beavatták. Kétségtelen, hogy a kanonok urak, kik mesterei voltak, köztük a nagynevű Jakab ,,skolasztikus'' kanonok, nagyon megszerették a csöndes és szerény nemes úrfit, ki szomjasan leste tanításaikat, lázasan bújta kódexeiket s oly örömmel és lelkesedéssel imádkozott és énekelt velük a bazilikában; a káptalani iskola, mely még Szent István idejében alakult (1028), különösen énekkultúrájáról volt nevezetes. Az esztergomi bazilikát 1196 körül építtette újjá egy tűzvész után Jób érsek. Bizonyára nem maradt el szépségben és gazdagságban a királyi palota kápolnájának csodálatos faragású oszlopai és csillagos portáléi mellett, melyeknek tökéletes művészetét ma sem gyôzzük eléggé csodálni. A katekumenek udvarából az ,,Ékes kapun'' át lehetett a székesegyházba lépni, melynek nyolcszögletű oszlopai két salzburgi márványból faragott oroszlán hátán nyugodtak. A fölírás hívogatólag szólt: ,,A kapu nyitva, az Élet Jegyese vár, jöjjetek.'' A mozaik kép Szent Istvánt ábrázolta, amint koronáját felajánlja a Boldogságos Szűznek: ,,Fogadd el és kormányozd Országomat Édes Szűz Mária!'' Ebben a gyönyörű bazilikában csengett hát föl annyiszor a fiatal Özséb áhítatos és lelkes éneke a legédesebb misztérium bemutatásánál: az ünnepi misén, vagy a szent zsolozsma végzésénél, melynek mély értelmű liturgiáját nagyon megszerette. Nem csoda hát, ha az esztergomi fôkáptalan örömmel iktatta tagjai közé a nemes és tiszta életű ifjút. A kanonoki intézmény akkor már félezer évre tekinthetett vissza. ,,Szent Krodegang, metzi püspök a VIII. század derekán Szent Benedek szellemében szabályozta a városi papság életrendjét ... A szabad életet élô összes papokat -- a székesegyházi iskolákban képzett kispapokkal együtt -- kolostori életre kötelezte'' (Hóman: Magyar történet I. 192). Közösen laktak, közösen imádkoztak, közösen étkeztek... Mindennap mélységes és könnyes áhítattal mutatta be Özséb kanonok a szentmisét, ami abban az idôben nem tartozott a gyakori és megszokott dolgok közé. Olyan mély, Istenbe merült áhítattal misézett, jegyzi meg P. Hevenessy, hogy akik látták, Isten szeretetére gyulladtak. Hogy pedig a szent Áldozatot minél tisztább lélekkel mutathassa be, gyakran gyónt gondosan megvizsgálva lelkiismeretét s ôszinte bánatot indítva, nehogy méltatlanul egye az Úr szent Testét s ítéletet igyon az Üdvösség áldott Kelyhébôl. S mivel nagyon szerette az Urat, szívesen beszélgetett Vele az imádságban. Elsô buzgóságából semmit sem hanyagolt el. Sôt egyre növekedett az istenes életben. Az imádságból fentmaradt idejét sem töltötte tétlenül. Nem szerette a sok és haszontalan beszédet. Egy percet sem hagyott kihasználatlanul. Elvonult és könyveket írt, melyeknek sajnos ma már a címe sem maradt meg. Különösen a jogban volt otthon. Mint kanonok, kinek ugyancsak ismernie kellett a kánonokat, jól tudta, hogy -- Gratianus egyik dekrétumának szavai szerint -- ,,akinek porciója az Isten, nem szabad mással törôdnie, csak Vele'' (XII. Qu. 1.). Az egyházi tonzúrával ô is ezt a részt, a legjobbat választotta: az Istent, ki egyedüli öröksége s öröme volt. ,,Olyan filozófiát tanított, írja Gyöngyösi Gergely, mely nem az emberek, hanem az Isten tetszését vívta ki. De a szavak mellett sohasem felejtkezett el a tettek pedagógiájáról. Tudta, hogy elôször neki kell követnie azt, amit tanít, nehogy míg másokat oktat az üdvösség útjára, Szent Pál Apostollal szólva, maga elvesszen. Egyházi méltósága még alázatosabbá tette. Nagy szeretettel oktatta az egyszerűeket, a tudatlanokat a hit örökszép titkaira, vigasztalta a szenvedôket s anyagilag is támogatta, ha rászorultak. Családja gazdagsága s kanonoki jövedelme folytán lehetôvé vált számára, hogy a ,,szegények atyja'' legyen. Senkit sem bocsájtott el üres kézzel, aki csak hozzáfordult. Jobbnak tartotta a Mesterrel adni, mint kapni. Azok között, kik küszöbén megfordultak, érdekes vendégek akadtak olykor: a környezô hegyek remetéi, kik szent magányukat az ima és a munka között megosztva, néha Esztergomba is elvetôdtek, egyrészt, hogy az ünnepeken tiszta szívvel járuljanak az Úr asztalához, másrészt, hogy amit két kezük szorgalmával készítettek (vesszôkosárkákat, stb.), más hasznos dologra cseréljék. Jól tudták, hogy a jószívű Özséb ,,kanonok háza tárva-nyitva áll mindig elôttük, nem szégyellték hát gyakorta meglátogatni ôt, hisz legjobb barátjuknak ismerték meg. Ô is különös örömmel és szeretettel fogadta ôket, látta istenes szándékukat és tiszta életüket. Egyszerűségük, jámborságuk, igénytelenségük, valódi Isten-szolgálatuk csodálattal és tisztelettel töltötte el s egyre jobban kezdett érdeklôdni irántuk. Szívesen hallgatta, amint ezek a jó emberek zavartalan és gondtalan életük egyszerű és rejtett örömeirôl beszéltek, az erdôk templomi csöndjében és áhítatában... Elôször talán kíváncsiságból maga is kiment hozzájuk s ha a szavak nem tudták volna meggyôzni, a tapasztalat minden ékesszólásnál hatalmasabban beszélt. A remeték élete rendkívül mély hatással volt reá. Szívét, mint Gyöngyösi Gergely írja, megsebezte az Isten szeretete, kit a remeteségben szabadabb szívvel tökéletesebben szolgálhat, mint a világban. S mivel a világ úgysem érdekelte túlságosan s az elvonult, kontemplatív élethez kezdettôl fogva vonzódott, úgyszólván semmi akadályra sem talált nála az a gondolat, hogy otthagyja a világot s elvonul ô is a magányba. Özséb azonban nem volt a hirtelen fellángolások embere. Szigorú és hosszú próbáknak és önvizsgálatoknak vetette alá magát, hogy lássa, valóban Isten hívja-e ôt a remeteségbe. Abban az idôben még többet imádkozott. S mivel nem bízott a maga ítéletében, néhány barátjával s ismerôsével közölte szándékát. Ezek között azonban több ellenzôre talált, mint helyeslôre -- írja P. Hevenessy Gábor. Kifogásolták a remeték ,,tétlen'' életét, mennyivel többet tehet ô pl. a szegényekért, mint kanonok; ne keresse a maga önzô vágyait és megvalósíthatatlan ábrándjait; nem fogja bírni azt az életet, belebetegszik, stb. De az okosság mezébe bújtatott e jótanácsok és intelmek nem tudták meggyôzni a kanonokot, sôt cáfolásukban oly ügyes és szellemes volt, hogy több ellenfele maga is követni akarta ôt... a remeteségbe, ,,szemétdombnak tekintve ezt a világot, minden pompájával és hiúságával egyetemben, hogy Krisztust elnyerjék'' (P. Gyöngyösi Gergely). Ám új akadályok jelentkeztek: a szülôk, a rokonok közös erôvel igyekeztek lebeszélni ôket errôl a ,,lehetetlen'' tervrôl. Özsébet azonban nem lehetett eltéríteni akaratától. Imával, böjttel, virrasztással szállt szembe az akadékoskodókkal. Azok közé tartozott, kiket az ellenállás annál szívósabb küzdelemre ösztönöz. S kétségtelenül megvalósítja elhatározását, ha nem tör ránk orvul és szörnyűségesen a tatárveszedelem! ======================================================================== 2. Tatárveszedelem Egy ,,kétszázéves korfelosztás nyomán, írja Hóman, a XV. és XVI. század fordulóján szoktuk a közép- és új-kor határmesgyéjét keresni, Konstantinápoly elestében, Amerika felfedezésében, vagy Luther fellépésében szoktuk a világtörténet két korszakát elválasztó eseményt látni. Pedig Európa történetének ez egyébként jelentôs mozzanatai az egyetemes fejlôdés szempontjából nem jelölnek korszakos változást. Konstantinápoly eleste nagy szimbolikus eseménye Nyugat és Kelet százados küzdelmének s az iszlám diadalának, de lényeges hatalmi eltolódást, kulturális változást már nem idézett el. Kegyelemdöfés volt a kétszáz éve haldokló birodalom testén. Amerika felfedezésének gazdasági hatása valóban korszakos volt, de csak a XVIII. században kezd a maga teljességében érvényesülni; annakidején csupán hatalmi eltolódásokat idézett elô. Luther fellépése a német történetnek s az európai egyháztörténetnek is igen nagy eseménye, de korántsem tekinthetô a protestantizmus elsô, korjelölô megnyilatkozásának, inkább utolsó láncszeme, végsô konzekvenciája volt a reformációs gondolat háromszázados fejlôdésének... A XII. századi kulmináció után ekkor (a XIII. században) rendültek meg és buktak el sorra mind a középkor életét szabályozó, lelki tartalmát alkotó, a történeti fejlôdést századokon át irányító vezérgondolatok, elvek, formák és rendszerek... (Magyar Történet II. köt. 52. l.). Az a kor tehát, melyben Boldog Özséb élt: nagy század volt! Ez a század látta III. Incét Európa legfényesebb trónján, kiben VII. Gergely legmerészebb álmai valósultak meg és ez a század látta a pápákat -- Avignonban. S mikor a gyönyörű gótika megszületett, az Egyház katolicitásának hatalmas gondolata megrendült a lelkekben. A középkor bomlani s az újkor vajúdni kezdett. A keresztes hadjáratok nagyobb és mélyebb változásokat idéztek elô Nyugaton, mint Keleten. Egy új tavasz fakadása mutatkozott, melynek elsô pacsirtája Assziszi Szent Ferenc, Isten trubadúrja volt... A magyar föld is megzendült az új világáramlatok szelében s az elsô lovagi-király, a kalandos és szeszélyes II. Endre, ha nem is szerzett sok dicsôséget keresztes hadjáratával, de szent leányával, Erzsébet asszonnyal talán minden tékozlását és bűnét jóvátette. Az Aranybulla korában vagyunk. A király hűbéres vitézeinek úgyszólván fegyverrel kell kényszeríteniök a gyönge Endrét erre a jogaikat elôször összefoglaló oklevélre. És megtörténhetett az, hogy az idegenek uralma ellen felbôszült fôurak királyné-gyilkossága csaknem büntetlenül maradjon. A királyi jövedelmek behajtásával megbízott izmaelita és izraelita tisztviselôk lelketlen zsarolása meg végképp elkeserített minden magyart. IX. Gergely pápa a magyar fôpapok panaszos levelébôl megütközve értesült az ország botrányos állapotáról. S az Aranybulla kibocsájtása után tíz évvel Róbert esztergomi érseknek egyházi átok alá kellett vetnie az országot, melynek szomorú sorsán a tehetetlen és könnyelmű II. Endre segíteni nem volt képes és nem volt hajlandó. Ilyen kormányzást kellett átvennie IV. Bélának, ki szerencsére egészen más fából volt faragva, mint atyja. A komoly és lelkiismeretes király nagy buzgalommal és erôvel igyekezett helyrepótolni sok-sok esztendô vétkes mulasztását s kétségtelenül arra a méltóságra emelte volna az ország tekintélyét, mint volt Szent István, Szent László, Kálmán és III. Béla alatt, ha nem ront ránk Keletrôl gonoszul és szörnyűségesen a tatárveszedelem. Talán nem lesz nagy vétek, ha kissé részletesebben próbáljuk felidézni ennek véres históriáját, mielôtt Özséb Atya életét folytatnók. A krónikás kezében megremeg a toll. A Carmen miserabile sötét és szaggatott sorai zokognak fel benne. Nem bír leírni mindent. Csak néhány rapszodikus vonással meri felvázolni a katasztrófát. Istenem, miért kellett ennek megtörténnie?! Igaz, az az üstökös, mely 1239 nyarán lángolt föl az égen, mindenkit megdöbbentett. Mégis, csak nevették királyukat, akit úgy látszik, túlságosan megijesztettek a vérevô tatárokról száguldó hírek. Az ország még nem tudott Endre uralma után egészen magához térni és lábára állni, még nem volt teljes a rend és nyugalom s Béla nem tudta úgy magához láncolni a szíveket, mint könnyűvérű apja. A nemzet nem állt ott egy szálig ifjú királya mögött. Talán ez volt a legnagyobb baj. A mérhetetlen mongol-áradat pedig szédítô gyorsan közeledett a magyar határokhoz. Dénes nádor 1241. március 10-én lóhalálában küldötte futárját Budára és sürgôs segítséget kért, mert a szorosok hatalmas torlaszait játszva törte át az ellenség. A királlyal tanácskozó urak azonban, kik Batu kán követeit február elején felháborodva koncolták fel, mivel azok Magyarország föltétlen hódolatát követelték, csak akkor rettentek meg, mikor néhány nap múlva maga a nádor jött véresen, habzó lóval, egyedül jelenteni, hogy a tatárok március 12-én elfoglalták az Orosz-kaput s lemészárolták a határvédô magyar sereget. Ám a fôpapok és fôurak hadai csak lassan gyülekeztek Pest alá, hová a király rendelte ôket. Március 15-én már néhány portyázó tatár jelent meg a város kapujánál. Két nappal késôbb, Feketevasárnap, Vácot dúlták fel a tatárok, kegyetlenül legyilkolva lakosait és felgyújtva székesegyházát. A hevesvérű magyarok nem tudtak hallgatni óvatos, talán túlságosan is óvatos királyuk szavára, s a vitéz Ugrin kalocsai érsek élén követelték a sürgôs hadbaállást. Tetézte a bajt Kötöny, kun fejedelem, legyilkolása, ki a tatárok elôl menekült népével Magyarországba; ezeket most tatár-kémkedéssel vádolták a magyarok. Fejedelmük galád legyilkolásán felbôszült kunok öldökölve, fosztogatva vonultak ki az országból. A magáramaradt magyar sereg nem várta be a többiek beérkezését s a királyt tervének megváltoztatására szorítva, a Sajóhoz vonult s tábort vert Mohinál. Mikor Batu meglátta egy magaslatról a jól felszerelt és tekintélyes számú sereget, aggódni kezdett s egy nap, s egy éjjel imádkozott és hallgatott. Észrevette a magyarok gyöngéjét: hogy sík helyen táboroztak le s a tatárok minden mozdulatukat kitűnôen figyelhették a közeli erdôkbôl és hogy úgy össze volt szorítva szűk helyen az a hetvenezer magyar, kik csak ötvenezer tatárral állottak szemben, hogy úgyszólván mozdulni sem tudtak az egymásba csomózott sátorköteléktôl a szekérsáncok mögött. Hirtelen és gyors támadásnak tehát képtelenek lesznek ellenállni. S mint Mohácsnál, itt is hiányzott az a vezér, ki hatalmas kézzel tudta volna vezetni seregét. Nem sokon múlott pedig, hogy a tatáráradat megtorpanjon a Kárpátok gerincén és sokszor elrémítô, hogy micsoda apróságokon buknak el nagy dolgok. Batu kán tehát egy nap és egy éjjel imádkozott és nem szólt senkihez. Érezte, hogy most vagy mindent megnyer, vagy mindent elveszít. Április 11-én éjszaka indította el a döntô támadást. A magyarok azonban, kiket egy orosz kém figyelmeztetett, virrasztva várták s véresen visszaverték ôket a Hernád hídjánál. És most következett be a katasztrófa. A magyar urak gyôzelmük mámorában, mint akik jól végezték dolgukat, nekivetkôzve nyugodni tértek. Batu pedig néhány óra múlva újabb gyilkos támadást zúdított rájuk. Zuhogott a nyíl, mint a zápor. A mély álomból riadt emberek fejüket vesztve kapkodtak a sötétben s a szűk helyen irtózatos volt a kavarodás. Senki sem találta lovát, fegyverét, csapatát... A tatárok pedig már átkeltek a hídon s a magyarok még rendbe sem tudtak állni. Ugrin érsek a királytól kezdve mindenkit végig leszidott keményen. Szavára mégis csak fegyverre kapott a sereg s iszonyú tusa után újból csak visszaverte a tatárokat. Ugrin mellett, ki mint villám nyargalt az ellenség legsűrűjébe s vágta a rendet, Kálmán herceg, a király öccse és Jakab mester, a templomos lovagok feje, tűnt ki a csatában. ,,A magyar kard nagyot pusztított a tatárok közt, sokan hátráltak... Batu kivont karddal állt a hátrálók elé...: ,,Ha meg kell halnunk, itt haljunk meg!'' -- kiáltotta (Pauler: A magyar nemzet története II. 208). És most fordult a végzetes kocka. A tatár sereg reggeli nyolcra tökéletesen bekerítette az összezsúfolt magyar tábort és hullott mindenfelôl az égô kanóc, kövek kopogtak és lándzsák lobogtak, nyilak suhogtak, sebesültek jajgattak, haldoklók hörögtek s a harcosok között páni rémület lett úrrá! Mindenki menekülni akart. Egymást taposva törtek utat maguknak a tatárok egyre fojtogatóbb és szorosabb gyűrűjébôl. Csatarendrôl, vezénylésrôl, ellenállásról szó sem lehetett ebben az ôrült káoszban. Az összagabalyodás teljes volt. Ugrin érsek holtan feküdt, Kálmán herceg sebesülten vágtatott Pest felé, a halottak között volt még Mátyás esztergomi érsek, három püspök, a templomos lovagok egy szálig, mesterükkel együtt, a nádor Tomaj Dénes, egy csomó fôúr... és ,,nincs halandó, -- írja a Carmen miserabile írója, Rogerius mester -- aki biztosan tudná azoknak... számát, akik belefulladtak az ingoványokba és folyókba, vagy akiket megemésztett a tűz és elejtett a kard. Oly nagy pusztítás történt és annyi ezer ember esett el mind a széles úton Pest felé menekülôk, mind a seregben hátramaradottak közül, hogy azt a nagy veszteség miatt sem megbecsülni, sem a hírmondónak egykönnyen elhinni nem lehet.'' Béla király is menekült. Pedig a tatárok már csak ôrá pályáztak. A történelem legszebb lapjaira tartozik azoknak a hôs magyar uraknak neve, kik életük feláldozásával, valóságosan testükkel fedezték a király futását. Maroknyi csapat volt csupán, de mind férfi, kik érezték, hogy most Béla személyében a magyar jövôt mentik meg a tökéletes pusztulástól. Egymás után adták saját lovaikat a király alá. Hontpázmánynembeli Tamás maga fogta fel a királynak szánt halálos csapást... A mohi csatával a fél ország elveszett. A Duna vonaláig most már semmi sem állt útjukba a szertenyargaló tatár hordáknak. Számottevô magyar sereg nem volt sehol. A király bujdosni kényszerült. Az erdélyi vajda seregét is tönkreverték. Gyulafehérvár, Arad, Csanád és a többi felgyújtott és elpusztított magyar város véres és lobogó fáklyaként világította meg holttestekkel szegélyezett útját a tatárnak, amerre haladt. Hasonlóképen járt a Felvidék is. A félig körülsáncolt és körülárkolt Pestet játszva foglalták el néhány nap alatt. A Duna magyar vértôl vöröslött... Kegyetlenségükre csak a következô dolgot említsük meg: ,,Megtörtént, hogy tatár anyák tôrül levágtak egy furkós botot és gyermeküknek adták, hogy a magyar gyerekeket, akik már sorban ültek, agyonverjék és nevetgélve nézték a gyilkos próbálkozást és dicsérték a gyereket, akinek egy csapására a magyar gyerek agya szétloccsant. Szerencse volt még, hogy Magyarország tele volt búvóhellyel. Ahol rengeteg erdôs hegyek nem voltak, mint a felföldön, volt mégis erdô, vagy cserjés, vagy mocsár, ahová az üldözô nem egykönnyen tudott betalálni. ,,Az emberek vermekben, árkokban, barlangokban, odvas fákban bújtak el; a tatárok, mint a kopók a nyulat,... úgy kutatták a bujdosók végett a sűrű bozótokat, a homályos berkeket, a vizek mélyét, a magános helyek rejtekét''... (Idézi Rogeriust Pauler: A magyar nemzet története II. 221). Tudjuk, hogy mily alávaló ámítással csalták elô renegátokkal és a király zsákmányul ejtett pecsétjével ellátott hamis levelek útján a maradék magyarságot, arattatták le s gyűjttették be velük a gabonát, azután lemészárolták ôket! A legszégyenletesebb azonban az volt, hogy a megfélemlített magyarok állati türelemmel nézték elôbb végig feleségük, leányuk, nôvérük megaláztatását... Ha valakinek megkegyelmeztek, akkor azt, ha férfi volt, a tatár sereg elôtt hajtották, hogy az elsô ostromban elpusztuljon, ha nô volt, rabszolganôje lett a tatárnak, sokszor eléktelenített arccal, nehogy a feleség féltékeny legyen rá. A király ezalatt űzött vadként futott Gömör, Nógrád, Hont, Bars északi erdôs részein keresztül, alig pihenve Nyitrán és Pozsonyban, a Morváig. Itt Frigyes osztrák herceg álnokul elébe jött s magához invitálta. IV. Béla ugyan magyar földön akart Szlavóniába menekülni, de engedett a szomszéd ,,baráti'' hívásának s osztrák földre lépett. De ekkor leleplezte gonosz szándékát a herceg s a vendégbarátsággal kegyetlenül visszaélve zsarolni kezdte a királyt. ,,Szegény király -- írja Rogerius mester -- csöbörbôl vödörbe esett és mint a hal, mely ki akarja kerülni a jégtartót, hogy meg ne fagyjon, parázsba ugrik s ott megsül, mikor azt hitte, menekül a bajból, még nagyobb bajba esett.'' Kénytelen volt szabadsága fejében magával hozott arany s ezüst kincseit átadni s elzálogosítani három magyar vármegyét s mindezt esküvel megerôsíteni. S e dicsô alku után s a magyar király kegyes elbocsájtása után, az osztrák herceg csapatai versenyt pusztították, rabolták a tatárral az ország nyugati szélét s még Gyôrt is hatalmukba kerítették, ám a magyarok hamarost visszavették tôlük a várat és a várost. Nyugat nemsokára pontosan értesült a Magyarországban történtekrôl. IV. Béla ,,az esztergomi érseki székre kiszemelt nagyműveltségű'' Vancsai (Hóman szerint: Báncza-nembeli) István váci püspököt küldte levelével a pápához. Az öreg IX. Gergely keserű könnyeket hullatott, mikor olvasta Magyarország szörnyű pusztulását! ,,Egy jámbor bajor szerzetes már meg is írta krónikájában, hogy ,,Magyarországot háromszázötven évi fennállás után a tatárok ez évben megsemmisítették...'' (Idézi Hóman: Magyar Tört. II. 141). Pedig Magyarország még ekkor nem pusztult el egészen. A Dunántúl még megvolt. A Duna hatalmas vízfala hűségesen védte a megmaradt félországot a tatár elôl. De mintha minden a magyar ellen esküdött volna s a keserű pohár még nem telt volna csordulásig, 1242-nek kegyetlen telén a Duna jege beállt, s a tatár elôtt tárva-nyitva volt az út a tengerig. Batu kánnak most ,,fôszándéka -- Rogerius szerint -- az volt, hogy a Dunán átkelve, Esztergomban üssön tábort, mely Magyarország valamennyi városát felülmúlja.'' A fôváros árkokkal és fatornyokkal készen várta a támadást. A tatárok harminc hajító-gépe éjjel-nappal szakadatlanul szórta a köveket. A kövek szüntelen és gyilkos kopogásától valósággal megkábultak a védôk, kik a sáncok párkányain mutatkozni sem mertek. A tatárok már az árkokat töltötték meg homokzsákokkal, hogy egy rohamra bevegyék, mikor a ,,polgárok'': magyarok, franciák, olaszok, kétségbeesésükben maguk gyújtották fel a külváros faházait s a kôházakba vonultak, hogy ott védjék magukat. A tatárok azonban ott is elérték ôket s kegyetlenül legyilkolták azzal a háromszáz nemes asszonnyal együtt, kik életükért könyörögtek a vezérnél. Csak a várral nem boldogultak, melyet a hôs spanyol Simon ispán védett sok ,,számszeríjjásszal.'' Nem bírták bevenni a jég olvadása miatt a mocsarakkal körülvett Székesfehérvárt sem és Pannonhalmát sem, amint Trencsén, Nyitra, Pozsony, Komárom várát sem. Annál dühödtebben vetette magát Kádán vezér a király után. A magyar foglyok tömegét, mely akadályozta volna gyors hadmozdulataiban, a dalmát hegyekben egyszerre ölette le. ,,Akkor iszonyú jajgatás és üvöltés hallatszik vala; a föld mintegy megrendülni látszék vala az elveszendôk kiáltásától.'' Utána a holttestek körül leheveredve víg lakomát csaptak, táncoltak, mulattak... Magyarország halotti torán. Azután újból lóra kaptak s mint a kilôtt nyíl repültek apró tatár lovaikkal s fekete-fehér zászlóikkal a Halál sárga lovasaiként: sziklákon, hegyeken keresztül Spalatóba, majd Klisszába, végül Trau alá, mely IV. Bélát rejtegette. Már éppen a támadáshoz készülôdtek, mikor megérkezett Ogotáj nagykán halálának híre február végén. Harmadfél hónapig tartott, míg Ázsia belsejébôl ideért a hír! Mennyi vértôl és szörnyűségtôl meg lehetett volna kímélni Magyarországot, ha ezt elôbb tudták volna meg a tatár vezérek, kik most igyekeztek haza ugyancsak sietve az új nagykán megválasztására, melyrôl senki sem akart lekésni. De még így is volt idejük visszavonulás közben szinte lépésrôl-lépésre haladva kikutatni az erdôk és mezôk búvóhelyeit és sűrűit.., nehogy valaki életben maradjon utánuk. Az olasz Rogerius mester, Jakab, praenestei bíboros egykori káplánja, most a váradi egyházmegye egyik fôesperese, késôbb spalatói érsek, saját iszonyú élményei alapján írta le ezt a kivonulást és fantasztikus szökését a tatárok fogságából, éhezését az elpusztult Erdélyben, hol napokig kellett járni, míg embert láthattak s akkor is megijedtek egymástól, mert kölcsönösen ellenségnek vélték a másikat. Mindenütt romok, burján, gaz az utakon és vér a szétdúlt ,,paloták'' kövein. ,,Magyarország, mely azelôtt tele volt néppel, sok helyen lakatlan pusztává lett.'' Egész nemzetségek haltak ki. Az életben maradottak szinte beteges rettegéssel gondoltak a tatárok visszajövetelének szörnyű lehetôségére. ,,A kés -- úgyszólván -- folyvást a torkukon volt.'' Az elvadult országban éhínség dühöngött, sáska pusztított, zsidó uzsorázott (180%); a ragadozó vadak elszaporodtak, a farkasok az anyák keblérôl tépték le a csecsemôket s még a fegyveres embereket is megtámadták. S akadtak nagy urak, kik rablóvezérnek csaptak föl a nagy fölfordulásban és a zavarosban halásztak a fenséges osztrák herceggel élükön... Hogy semmi se maradjon, még véletlenül se, amibôl a magyar holnap kisarjadhatna! Bizony nem volt még ily csapás Magyarországon! Ezt élte át Özséb kanonok is, ki Esztergom ostroma alatt, úgy látszik, a pilisi rengeteg egyik barlangjában húzta meg magát kedvenc remetéi között. Itt könyörögtek ôk, hogy a szörnyű fergeteget távoztassa Isten e szerencsétlen országról s bátorították s vigasztalták a menekülôket és bujdosókat... A tatárok kitakarodása után, a király emberfölötti munkájában, hogy Magyarországot valósággal újraépítse, kétségtelenül ott serénykedett a szerény esztergomi kanonok is a többiekkel együtt. S amikor végre elérkezettnek látta az idôt régi álma megvalósítására: 1246-ban formálisan benyújtotta lemondását egyházi javadalmáról érsekének, Vancsai Istvánnak, a késôbbi praenestei bíborosnak, aki bizonyára fájó szívvel bocsájtotta el egyik legértékesebb papját egyházmegyéjébôl s miután Özséb minden vagyonát szétosztotta a szegény magyarok között, érseke áldásával s imájával elvonult a pilisi erdôk rengetegébe. ======================================================================== 3. A Pálosrend adventje Ezzel a szellemes és találó kifejezéssel jelöli meg Gyenis András az Özséb kanonok magányba vonulása elôtt eltelt idôt a magyar föld remetéinek történetében. A Pálosrend, mint neve is elárulja, arra az elsô szent remetére: Thébai Pálra tekint, ki minden remetének örök példaképe lett.[2] Bármennyire régen élt és halt meg (+341) szinte ismeretlenül az egyiptomi pusztában, hihetetlenül sokan követték és szentelték életüket egészen a magánynak, az imádságnak, az önmegtagadásnak, az Istennek! Egyiptom s a fél Kelet kietlen sivatagjai benépesednek a remeték tízezreivel, kik mind a ,,Princeps vitae monasticae'', a ,,monasztikus élet Fejedelmére'' tekintenek, hiszen a remeteségbôl fejlôdött ki a szerzetesség is késôbb. Mi lehetett ennek a hatalmas áramlatnak a legmélyebb oka? Többféleképp magyarázták. Az újabb idôk ,,joggal mutatnak rá, hogy Egyiptom gazdasági helyzete a nyomasztó adórendszer és a szociális állapotok vigasztalan sivársága miatt épp ez idôben, a III. és IV. század fordulópontján vált legszomorúbbra s így teljesen érthetô, hogy sokan nem látnak más megoldást, mint a társadalomból való kiválást és a pusztába menekvést. A vallásos élet terén beállott nagy változások sok tekintetben megkönnyítik és elôsegítik a szociális kérdésnek ilyetén radikális megoldását. Mert a hívôk számának megnövekedése s még inkább a kereszténység államvallása válása természetszerűleg maga után vonja az elsô századok lángoló buzgalmának megcsappanását. Már sokan vannak olyanok, akik beleszülettek a kereszténységbe s akikre nézve eszerint az igazság birtoka nem jelent többé olyan mélységes lelki élményt, mint azokra, akik csak nehéz bensô küzdelmek és esetleg külsô megpróbáltatások árán tesznek rá szert. A magasra fokozott aszketikus életideál és a közönséges hívôk erkölcsi eszménye, a parancsok és a tanácsok útja közötti nagy távolság tudata egyre élesebb fájdalommal hasít bele az érzékeny lelkekbe. Hozzá az egyházat teljesen elfoglalja az új helyzetbe való beleilleszkedés utáni munkája s ezért nincs többé módjában közvetlenül irányítani aszkétái lelki és erkölcsi életét. Nem csoda tehát, hogy sok aszkéta úgy érzi magát az új viszonyok közt, mint a szárazra került hal; nem találja meg többé maga körül azt az éltetô elemet s azt a légkört, mely idáig lehetôvé tette számára eszményeinek zavartalan követését. Egyre gyakrabban döbben eléje a nagy alternatíva: vagy lemond az aszketikus életideálról, vagy szakít a zajos világgal. Legtöbben az utóbbit választják. Mivel a kereszténnyé, de egyben világias színezetűvé vált társadalom nem felel meg többé igényeiknek, inkább kibujdosnak belôle s ott künn a pusztában próbálják megvalósítani azt a civitas Dei-t, melynek képét, vagy inkább csak vágyát állandóan lelkükben hordozzák. Talán nem kell mondanunk, hogy ez a megokolás sokkal közelebb jár a valósághoz, mint az üldözésekre való hivatkozás. De hozzá kell tennünk, hogy a remete- és a szerzetes-élet kialakulása a külsô és belsô ható okoknak olyan gazdag szövedékét tételezi föl, hogy néhány jellemzô körülményre való utalással még nem tekinthetjük a kérdést megoldottnak. A vallásos és szociális tényezôk mellett okvetlenül említenünk kell azokat az imponderabilis erôket is, melyek a lélek mélyén munkálva termékeny humuszt készítenek a körülmények változásával aktuálisakká érett eszmék befogadására. Ilyen imponderabilis erô mindenekelôtt a pusztuló klasszikus világ halálos fáradtsága és fin de sičcle-es, bágyadtsága, mely állandóan ott borong a lelkeken s majd féktelen élvezethajhászatban, majd meg hamuhintô bűntudatban nyilvánul meg. A kevésbé elnyűtt idegzetű nyugat még csak tartja magát, de a tudományba, művészetbe és rafinált élvezetekbe belecsömörlött kelet arculatán már félreismerhetetlenül jelentkeznek a közeli feloszlás csírái. A birodalom határain a népvándorlás félelmetes hullámai zugnak, hömpölyögnek tova; egy-egy rakoncátlan nekitarajosodása minduntalan átcsap a határokon s vérbe-lángba borítja a védtelen tartományokat. A társadalmat a közeli és dicsôségnélküli pusztulás várásának láza gyötri. Csoda-e, ha sok embert megejt az úgyis mindegy kesernyés hangulata és sokakban felülkerekedik a reménytelenre vált közélettôl és az elerôtlenedett, éltetô forrásaiban kiszikkadt kultúrától való idegenkedés érzete? Csoda-e, ha egy összeomlani készülô világ kínos halódásának láttára a jobbak így vonják le a tanulságot: ,,Ha már minden veszendôbe megy, legalább lelkemet mentem meg'' -- s elvonulnak a pusztába remetének? Egy másik, hatásában nem kevésbé jelentékeny imponderabilis tényezô a chiliasta várakozás, mely még mélyebbre ágyazza a klasszikus fin de sičcle hangulatát s még közelebb hozza a lelkekhez azt a gondolatmenetet, melynek végsô láncszeme egy remetelak. Az üldözések korának jámbor reménykedései még nem fakultak el egészen a lelkekben: a Titkos Jelenések könyvének megrázó látomásai még ott vibrálnak a köztudatban, a nagyszámban közkézen forgó apokrif jövendölések prófétai erejű kijelentései, Papias, Justinus, Irenaeus, Methodius, Lactantius és más írók kifejezett várakozása az Úr második eljövetelére, még nem merültek feledésbe. Még mindig nagyon sokan vannak, kik szívvel- lélekkel hisznek a jók közeledô ezeréves uralmában s kik a birodalomra nehezedô súlyos megpróbáltatásokból arra következtetnek, hogy a nagy millenarium már nem sokáig várathat magára. Ez a lelkek mélyén szunnyadó, sokszor talán tudatalatti gondolat vallásos színnel festi alá az általános bágyadtságból eredô lemondást. ,,Az idô rövid, úgy kell tehát vele élni, hogy az Úr eljövetele készen találjon bennünket'' -- ez a lemondások unos-untalan ismétlôdô refrénje. Mint látjuk, a lélektani háttér, melyben az aszkétikus gondolatok remete-, majd szerzetes-életté konkretizálódnak, meglehetôsen szövevényes és sokszínű. De ha közelebbrôl tekintjük a külsô és belsô okoknak ezt az ezerrétegű szövedékét, mégis úgy találjuk, hogy alaptónusát a keresztény aszketika veleje: az erkölcsi tökéletességre való törekvés és a túlvilági boldogság megszerzésének vágya adja meg. A többi motívum csak erôsebb, vagy gyöngébb mellékzöngeként kíséri a hôsies eltökélésnek és az új erôre kapott vallásos enthuziazmusnak ezt a viharos erejű szimfóniáját.'' (Balanyi: A szerzetesség története, 22- 25). Ennek a szimfóniának magyar földön is támadt echója. Már az elsô magyar századokban éltek itt szent remeték, (pl.: a zoborhegyiek, András és Benedek), kik közül csak a legjelentôsebbeket akarjuk kiemelni. * * * Az elsôk között talán az olasz Szent Gellért püspökrôl kell megemlékeznünk, ki Szent Imre herceg neveltetésének befejeztével a bakonybéli remeteségbe vonult, mielôtt a szent király a csanádi püspökségbe szólította volna. Kétségtelen, hogy bencés rendű volt és egyáltalán távol állott tôle a gondolat, hogy valami új szerzetet honosítson meg itt, mégis remetéskedésével a Pálosrend útjait egyengette és szinte úttörôje volt e gondolatnak a magyar földön; s talán megbocsájtható, hogy egy csensztochovai olajképen pálos ruhában ábrázolják... A hagyomány a mai Borostyánkertben tiszteli Szent Gellért remeteségének helyét. Szépen írja róla Malonyay Dezsô: ,,Hogy megdöbbenhettek a pogány bujdosók, Koppány vitézei, amikor elôször kondult itt harang és szava utánuk talált a rengetegben!... Mi szól így le a dugdosott pogány oltárokra az erdôzúgásból, micsoda Isten, akinek hangja olyan erôs, mint a mennydörgés és mégis olyan panaszosan szelíd, olyan segítô és hívó, hogy bújik elôle, aki engedelmeskedni nem tud, vagy nem akar?... ...Amikor a harangszó utánuk talál a vadonban, szinte látjuk ôket, mint suvadnak be a Holomány sűrűségébe, vagy a Hegyeskô bozótjába s marad elhagyatva, pislákolva, gubbasztó füstjével a sziklatörmelékbôl sebtiben összehordott áldozati oltár. És amikor elhallgat a harangszó - - és megint a szűz ôsi csönd, amelyben ... Gellért barátkozott az örökkévalósággal. Mert az ô harangja kondult itt meg elôször ... Az ezredik esztendô tizennyolcadik éve táján kondult a rengetegben az elsô harangszó s ide a vadonba telepedett a könyörület, az irgalmasság, a pogányhódító szelídség és felebaráti szeretet. Lándzsa, kard nem is igen bírt volna a magyarokkal. Harangszóra szelídültek a magányos kis kolostor egyszerű falai alá. Zord idô volt az még. A lázadó Koppány négyfelé hasítva sem tágított: hívei konokul bujdostak szerte Somogyból, a bakonyi Koppány vidékére; itt áldoztak az ormokon, a Gerence rejtekeiben, a Szömörke bujásos völgyében. És itt telepedtek meg, a szeretet fegyvereivel, bátor papok akkoriban már, amikor még nyitott, sík helyen is Hadurra esküdtek még szerte az országban ... Itt remetéskedett Bakonybélben Gellért, itt szerette ô is a csöndet hét esztendeig'' (1023-1030). Csak hét esztendeig. Ebbôl is kitetszik, hogy ô nem tarthatta ezt az életet végleges célnak, kirôl tudjuk, hogy a vértanúság vágya hajtotta ki San Giorgioi apátságából, amit azután a Szentföld helyett hazánkban el is nyert Isten végtelen kegyelmébôl Kelenhegy sziklái alatt, nem messze attól a helytôl, hol most a visszatelepített pálosok elsô kolostora áll. * * * A második, akirôl szólnunk kell: Boldog Vácz. Ô már nem néhány évig vonul el a magányba, mint Szent Gellért püspök, hanem véglegesen. Oly megható, szép és áhítatos az élettörténete s oly sok vonásban egyezik Boldog Özsébével, hogy részletesebben kell foglalkoznunk vele. Ô is, mint Özséb kanonok, elôkelô és jámbor szülôktôl született, egyesek szerint a Hetheyek nemes famíliájából Felsômagyarországon. Már gyermekkorában feltűnt különös buzgósága és erkölcsi komolysága, mellyel gondosan került minden bűnt és szakadatlanul törekedett a jóságra és a szentségre. Fölserdülve érezte, hogy egyre több gonoszság környékezi meg s egyre gonoszabban, s félve, hogy nem lesz elég erôs, otthagyta a világot minden romlott csillogásával és mulandó pompájával együtt és elvonult a visegrádi erdôk remeteségébe. Itt szolgálta szívének egyszerűségével és örömével és minden szeretetével az Urat. Gyöngyösi Gergely szerint arcára borulva így imádkozott: ,,Mindenható Isten, Ki a rejtett dolgokat is ismered, Te tudod, hogy semmit sem helyezek elébe szeretetednek azokból, amik e világon vannak. Azért kérlek irgalmadra, hogy akaratomat irányítsd, megvilágosítva szegény lelkemet, nehogy az örök halálban aludjon el bűneinek szeplôjével, hanem a te kegyelem-ajándékoddal megváltva Téged dicsérjen és dicsôítsen mindenben''. Így imádkozott az alázatos remete és a legszigorúbb vezeklésben és sanyarúságban élt. -- Szomorú dolgok történtek akkor az országban. A nyughatatlan vérű Salamon király túltengô hatalomvágyával, büszkeségével és féltékenységével, melyet egyesek kitűnôen értettek szítani, szüntelen testvérharcba keveredett I. Bélával, Gézával, a ,,Magnus'' királlyal, Szent Lászlóval, annyira, hogy Magyarországot nem átallotta adófizetô hűbérül fölkínálni IV. Henrik császárnak, trónja érdekében. 1074-ben azon a tájon csapott össze a két magyar sereg, ahol Vácz remetéskedett. A szent remete megjövendölte Gézának, a ,,Magnusnak'', a gyôzelmet. A legenda szerint Szent Lászlónak látomása volt: ,,Leszállott az égbôl az Úr angyala s arany koronát nyomott a fejedre, -- mondotta bátyjának, ,,Magnus'' királynak, -- mienk lesz a gyôzelem, Salamon kifut az országból, melyet az Úr neked ad át a koronával''. -- ,,Akkor e helyen egyházat építek a Szentséges Szűz Mária, Isten Anyja tiszteletére'' -- felelte Géza. Úgy is lett. Vesztett csata után Salamon ész nélkül menekült. Géza és László háromszor kiáltottak dicséretet Istennek. Géza fehérvári koronázása után visszatért a csata helyére, hogy fogadalmát teljesítse. Akkor megjelent neki egy szarvas, égô aganccsal, mintha gyertyák lángoltak volna ágain s Vácz remete erdejébe szaladt. Amikor pedig a király katonái közül néhányan nyilat röpítettek utána, a Dunába szökkent s eltűnt. ,,Nem szarvas volt ez, szólt Szent László, hanem Isten angyala,... nem agancsok azok, hanem szárnyak; nem gyertyák azok, hanem fényes tollak. Ahol megállt, ott jelölte ki a Boldogságos Szűz egyházának helyét.'' Ezt erôsítgette a szent remete is. Géza tehát legott építtetni kezdette a Boldogságos Szűz templomát azon a helyen, melyet Vácznak nevezett el, mivel akkor az egész környéken senki más nem élt, csak Boldog Vácz remete. Szentségének híre azonban sok bámulót vonzott köréje, kiknek látogatása és tisztelete egyre terhesebb kezdett lenni az alázatos és elvonult remetének. Elhatározta tehát, hogy a pilisi erdôk rengetegében rejtôzik el. Ott is halt meg sok-sok év után ismeretlenül. Példája mégis fáklyaként lobogott a magyar erdôk szent homályában és sokan követték. Egyre többen és többen lepték el a rengetegek mélyét, nemcsak Pilisen, másutt is, mindjárt látni fogjuk. Talán mondanunk sem kell, hogy Boldog Vácz remetét a Pálosrend szentjei között tiszteli s fehér pálos ruhában ábrázolja, amint egy régi olajfestmény bizonyítja (1633-ból?) Csensztochovában, valamint a tüskevári pálos kolostor egyik gyönyörű fafaragása s az egyetemi templom mellék-oltára Budapesten. * * * Végül harmadszor Bertalan, pécsi püspökrôl kell megemlékeznünk. Francia volt, Burgundiából jött, Jolánta királynônek, II. Endre második feleségének kíséretében. Úgy látszik, szolgálatai jutalmául kapta a pécsi püspökséget 1219-ben. A pápa nem akarta megerôsíteni, nem tartotta az egyházi tudományokban eléggé képzettnek s amikor 1221-ben mégis jóváhagyta kinevezését, állandó tanácsadót rendelt melléje. De ezt azután nem kellett a pápának megbánnia, mint a 25 éves tanulatlan Berthold kalocsai érsek esetét, ki Gertrud királyné öccse volt s botrányos viselkedése miatt vissza kellett küldeni hazájába. -- Bertalan püspök igyekezett mindenképp méltó lenni nagy méltóságához. Pécstôl nem messze van Szent Jakab hegye. Abban az idôben még Irugh hegyének mondották. Felsudárodó tölgyek, bükkök, hársak s magasbanyúló gyertyánfák százados rengetegében megilletôdve lépked a mai pálos. Itt járt egykor Bertalan püspök is, kit a hegy szent remetéinek híre hozott ide. Egyházmegyéjét látogatta, ôket sem hagyhatta ki. Itt éltek a hegyen szétszórtan, barlangokban, melyeknek csupasz kövei imádságaiktól tüzesedtek át s az erdô bozontos faóriásainak gót boltozata alatt zsolozsmájuk s énekük együtt zúgott a lombok és a madarak himnuszával. Egyre elfogódottabban és félénkebben lépked a mai pálos ezeken a néma és alvó ösvényeken, melyeket az ô szent saruik érintettek elôször s áll meg barlangjaik üres szájánál, melyeknek barna és hűvös falai az ô forró fohászaikat verték vissza. A bokrok, a fák suttogni, mesélni kezdenek a csöndben: Istenbe rejtett hôsi életükrôl ... A püspök megszerette ezeket az igénytelen és szent remetéket, ugyannyira, hogy 1225-ben monostort rakatott Szent Jakab apostol tiszteletére, kinek talán ereklyéit is elhelyezte ott, melyet sokszoros spanyolországi követjárása idején szerezhetett Compostellából. A püspök patacsi birtokához tartozott az a hegycsúcs és földdarab, melyen a kolostor épült, azért nevezték az irughi monostort patacsinak, bár szabatosan szólva az utóbbi nem azonos az elôbbivel; késôbb és Szűz Mária tiszteletére épült a patacsi, hova 1300 körül menekültek a pálosok az irughi rablók garázdálkodásai elôl. A Szent Jakab tiszteletére épült monostor volt tehát az elsô, melyben a magyar remeték közös életet éltek, közös szabályok szerint. Az irughi kolostor alapításával, mint a pálos Annalesek krónikása írja, az volt a szándéka a buzgó püspöknek, hogy az erdôkbe rejtett áhítat égi kincsét ,,a szentség kamatjával nyilvánosan gyümölcsöztethesse'' s az üdvösség szövétnekét ,,nem engedve, hogy a magány vékájával leborítsák'', kandelláberre tűzte, hadd világosodjék és fényesedjék azoknak, kik a lelki ,,tudatlanság sötétségében és a bűnök ködös homályában vakoskodva'' botorkálnak a kárhozat szomorú ösvényén. 1225-ben tehát ebbe a kolostorba gyűjtötte Bertalan püspök az Irugh- hegy szent remetéit. -- Szabályaikat is maga állította össze, melyeknek elsô szavaiból is felénk csap a püspök meleg szeretete és gondoskodása irántuk: ,,Drága Testvéreim! A rendházakban közösen lakjanak együtt, kezük munkájából és keresetébôl mértékletesen éljenek, a templomokat áhítatosan látogassák, alázatos és egyszerű ruhát viseljenek, mely állapotjukhoz illik. Az Atyák kánonjait és dekrétumait szorgalmasan tartsák meg, az erényes és áhítatos gyakorlatokat buzgón műveljék. És ne csupán feddhetetlenek, hanem példásak is legyenek mások elôtt, hogy így Istennek kedves és elfogadható szolgálatot ajánlhassanak föl, nemcsak jó életükbôl, hanem mások megtérésébôl és üdvösségébôl is, kiknek szívét intelmeik révén illetni kegyes lesz az Úr. S ily módon felövezkedve a tökéletesedésre, minden cselekedetüket, vagyis imáikat, elmélkedéseiket, olvasásaikat, virrasztásaikat, böjtjeiket, szentgyakorlataikat, kezük munkáját, mind a külsô, mind a belsô ember igyekezetét arra a célra állítsák be, hogy így az isteni bölcsesség szeretetére és megízlelésére, egyenes úton, könnyebben és biztosabban eljussanak, a mi Urunk Jézus Krisztus kegyelmével, aki ôket minden vezeklésükben megvigasztalni kegyeskedjék. Ámen.'' Eddig tart Bertalan püspök regulája. Figyelemre méltó a), hogy az ôsi monasztikus ideál szerint, hisz késôbb (1252-ben) a híres Clunybe vonta szíve, kezük munkájára utalja megélhetésüket és nem koldulásra. Továbbá b) érdekes, hogy nem elégszik meg a szerzetes önmegszentelésével, hanem a többiek üdvösségén való munkálkodásra is buzdít. De c) ebben az életben mindig elsôrangú szerepet fog játszani az isteni szeretet kontemplációja és az önsanyargatás. Íme: a pálos eszmény fölvázolásának elsô kísérlete. Ezt beteljesíteni, vagyis még határozottabban és egyetemesebben megvalósítani Özséb feladata lesz. A magyar remeteség e három klasszikus példáján: Szent Gellért püspökön, Boldog Vácz remetén és Bertalan püspökön, (kit P. Pokorski Ince, lengyel pálos, egyik könyvében (1730) szintén ,,szentnek'' nevez): elég szemléletesen láthatjuk a pálos gondolat fejlôdését. Szent Gellért csak néhány évet szakíthatott a bakonybéli remetéskedésre életébôl, melynek más célt szabott a Gondviselés. Boldog Vácz már egész életét a magányban tölti, de tisztelôi elôl tovább menekül s nem érez ösztönzést arra, hogy velük közös életet éljen közös szabályok szerint. Bertalan püspök ezt is megvalósítja: az irughi remetéket egy monostorba gyűjti monasztikus, reguláris, ,,szerzetesi'' életre. Íme, mint fényesedik és telik meg egyre több színnel, tűzzel, ragyogással a Pálosrend hajnala az elsô magyar századok folyamán. Olyan sugárzó már, hogy szinte napkeltének nézzük. Pedig még csak virradat. Még csak ,,advent''! ____________________ [2] Klasszikus szép életrajzát Szent Jeromos írta meg. Kapható a Pálos Könyvesboltban. Ára: 28 fillér. ======================================================================== 4. Boldog Özséb látomása Boldog Özséb tehát 1246-ban érseke engedélyével egyházi méltóságáról lemondva elvonult a pilisi erdôk rengetegében. Nem egyedül ment. Néhány barátja követte, kik osztoztak istenes lelkében s lelkesedésében. Ám ne gondoljuk, hogy mivel a világot elhagyták, most a világ békén hagyta volna ôket. Gyöngyösi Gergely írja, hogy a szülôk és a ,,barátok'', hol személyesen, hol levelek útján, hol mások által igyekeztek visszatérésre bírni az új remetéket. Özséb bátorította ôket: -- Hallgassatok ide, Krisztus is szerette édesanyját, mégis a fájdalom tôrével hagyta általjárni lelkét, a ,,szeretett tanítványt'' sem kímélte meg..., nem szállott le Keresztjérôl, bár megtehette volna... Nekünk sem szabad hűtlenül elhagynunk vezeklésünk keresztjét, bármennyire sirassanak is minket. Ki kell tartanunk a halálig rendületlenül, nehogy e világ kárhozatos örvényébe szédüljünk újra... - - Könnyezve hallgatták ezeket a szavakat a remeték is, a rokonok is, és megrendült lelkiismeretük tiltotta vitatkozni azzal a Lélekkel, Ki általa szólott. Úgy tekintettek mind reá, mint eleven szentre. Vigasztalódni, megerôsödni jöttek hozzá. És sokan jöttek hozzá. És ô egyforma szeretettel fogadta és hallgatta ,,a kicsiket és a nagyokat, a szegényeket és a gazdagokat, a jókat és a rosszakat...'' Egyforma jósággal ölelte magához ôket és igazította el dolgaikat és gondozta ôket, mint a szeretet földre szállt angyala. Közelében mindenkinek jónak kellett lenni! Szeretete úgy sugárzott közöttük, mint erdei kápolnák szelídfényű mécse. Azok között, kikre a legnagyobb hatással volt, kitűnt egy Benedek nevű elôkelô ifjú, a Pálosrendnek Özséb után következô második Provinciális Perjele, kit a Rend a boldogok között tisztel. Feltűnô szépségű, nemes megjelenésű, éles eszű, a királyi udvarnál bejáratos és igen gazdag fiatalember volt, kit a szenthírű kanonok tisztelete vonzott a pilisi remeteségbe és aki azzal a meglepô kéréssel fordult hozzá, engedje meg, hogy csöndes magányában társul csatlakozzék. Özséb próbára akarta tenni szándékát és azt mondta, várjon még egy évig, azután jöjjön. -- Az ifjú felsóhajtott: -- Ó, túlságosan hosszú idô, lomhajárású napok! Gondolod, kibírom addig? -- Így aggódott, de Özséb Atya szelíden és csodálatosan megnyugtatta. S mivel imádságában felvilágosította ôt az Úr ennek a hivatásnak komolyságáról, megengedte neki -- határtalan örömére, -- hogy megossza vele remetebarlangját. Harmadik társul István csatlakozott hozzájuk, kit a rendi könyvek szintén boldog jelzôvel tüntetnek ki. Ô lett Boldog Benedek után a magyar Rend harmadik Provinciális Perjele. Lélekben, buzgóságban, ôszinte Isten-szolgálatban teljesen hasonló volt Benedekhez, csak szegény és egyszerű famíliából származott. Ez a különbség azonban semmit sem jelentett Isten szent remetéi között. A többiek nevét nem jegyezte föl a história. Pedig sokan voltak. Boldog Özséb forró szívvel köszönte meg Istennek azokat a lelkeket, melyeket hozzávezérelt, imádkozott kitartásukért. Igyekezett -- mély alázatosságában -- tanulni tôlük, pedig voltaképp ô volt mindnyájuk példaképe: imában-munkában; melynek leghitványabbjától sem irtózott, egészen megfeledkezve korábbi méltóságáról. Boldog Özséb, Boldog Benedek és Boldog István tehát abban a ,,hármas- barlangban'' húzták meg magukat, mely egy zuhatag fölött nyílik a pilisi erdôk misztikus rengetegében. Ide vonultak el ôk a világtól, mely piszkos, kicsinyes és szomorú. Sashegyi Sándor archeológus kalauzolásával jártam itt elôször ezen a pazar-szép vidéken. Megbűvölve álltam meg ama hatalmas sziklafal elôtt, melyhez hasonlókat Dürer metszetein látni; fantasztikusan és félelmesen gyönyörű ez: tövében félig eltemetve és beomolva a hármas barlang bejárata. A sziklafalban kis fülkék vannak bevágva, melyekben talán szent szobrok voltak. Az alatta zúgó vízesés mély, sziklás és bozótos völgybe zuhog. Csodaszép katlan ez, a tordai hasadékhoz hasonló. Ôsz volt, amikor itt jártam elôször. Teljes pompájában lángolt az ôszi erdô. Talán sehol sem olyan pazar, olyan csodás az ôsz, mint itt. Hihetetlenül szép! Egész hegyhajlatokat égô-vörös lombsátor takart. De olyan változatos színfoltokban s keveredve a sárga és a zöld finomabbnál-finomabb árnyalataival, hogy egy Rónay Kázmér ecsetje is megirigyelhette volna. Hát itt lehet imádkozni. Az egész természet egy óriás himnusz a Teremtôhöz. Egyetlen grandiózus Isten-dicséret. Itt lehet kontemplálni az örök Szépséget. Itt lehet elragadtatásba esni az Isteni Művész remeklésein: egy édes harangvirágban éppúgy, mint a legvadabb sziklafokban. S a harangvirágok összekongatják lila kelyhüket: vecsernyére harangoznak s a sziklafok vörösen izzik a búcsúzó nap sugaraiban. Szitakötôk bolondul játszanak. Az utolsó napsugár félénken botorkál az erdô homályában. Még itt minden falevél ragyog az öröm olajától. A hármas barlang sziklafala elôtti tisztáson Özsébet látom hirtelen. Egy ôzbak áll mellette. Nem fél. A Szent jóságosan eteti kezébôl... Aztán eltűnik minden. Zúg az erdô. Esti szél zúgatja fáit. Egyetlen zúgó hárfa az erdô. Azután minden elcsöndesedik. A bársonyos puha fűbe leheveredve érzem, mint borul ránk a csend. Mely egyre mélyebb lesz. Olyan mély, hogy beleszédülök. Egyetlen fűszál sem rezdül. Mintha valami csodát lesne visszafojtott lélekzettel a természet, valami csodás kinyilatkoztatást, isteni szót. Mélységes, ünnepélyes, szinte elviselhetetlen a csend. A mindenség pórusai kitágulnak szomjasan, és megremegnek a végtelenség leheletében. Az Úr jár itt. Már közel van. Mindjárt elôbukkan a sűrűbôl. És a csend dalolni fog! Az erdô ujjongani fog! A levegô telve lesz titokzatos hangokkal és túlvilági fényekkel! S a hegy, Pilis szent hegye, a misztikum mámorában ég! ,,Ez szent hegy, ez a Pilis; pogány erdôkben az imádság s az aszkézis hegye! -- írja elragadtatva Prohászka. -- Jártak itt derűs s fátyolos napok árnyalatai, remegések, dobbanások; s ezektôl tanult érezni, sírni és beszélni kô, rög, virág, rengeteg, hegy, völgy. Valahogyan átöleli nagy átható öleléssel ez a régi lélek-kiáradás s leköti magának a földet s vidéket... Hát ez a fajmagyar lélek e vidékre zarándokolt, itt ömlött ki, itt búgott!... Magyar szent hegy... Ha így este szürkületkor nézem, úgy tetszik, mintha imbolygó fényeket látnék hatalmas hátán: a régi pálosok mécsesei útban vannak a hármas barlangnál épült ecclesiolához'' (Prohászka Ottokár: Soliloquia II. 1919. nov. 15. és dec. 16.). ,,A Pilisnek történeti levegôje van... A még meg nem bolygatott realizmusnak s a misztikának szelleme járta itt karonfogva a hegyet s völgyeit...; vonzotta a hegy barlangjaiba a remete pálosokat s valamiféle fehér mágiával riasztotta vissza a még pogány erdôk haramiáit s pásztorait. Mennyire új, érdekes és csodás világnak színhelye volt akkor a Pilis hegye s az az erdôs háromszög, melynek Buda, Esztergom, Visegrád mindmegannyi védvára s a Duna hónalja két oldalról a kerítése, a Buda--esztergomi út pedig az átfogója... Hogy a régiekrôl való emlékezés mily magasra emeli szemeimben a 750 m magas Pilist, s mily penombrás mélységekké süllyeszti völgyeit, azt szeretném megéreztetni elsô sorban, azokkal, kik a hegy erdôit járják, de a genius loci-val szóba nem állnak. Nekem a Pilis szent hegy s szívesen merülök el beszédes s megigézô csendjébe. Ha Pomáz felôl iparkodom a pilisszentkereszti völgyön fölfelé, egyre mélyebb csendbe és embertelen magányba jutok. Erdôkoszorúzott hegyek sorfala szegélyzi az utat s kúpjaik, mintha csak szélesen fölépített románstílű gyertyatartók volnának, strázsát állnak jobbra-balra. A kúpokon mintha lángok lobognának, melyeket a történelem, a genius loci gyújtogat, tiszteletére a dachsteini mészkôbôl természet-építetté 750 m magas oltárnak, mely a Pilis hegye. A völgyet s a hegyet a mennyek óriási barokk boltozata íveli, téralkotó s a fehér felhôk közt végtelen távlatokat nyitó művészetével. ... Mikor életet s lelket keresünk, alig találunk egy csepp vizet az emlékek kiszáradt árkában, alig egy fénybogárkát a múltnak éjszakájában. Mily más az, ha ilyenkor mi magunk elmenekülünk a pilisi völgybe s ha látunk megigézô látomásokat s hallunk hétszáz éves múltból felénk csendülô antifónákat! A Pilis hegye azonban nemcsak az elsô reneszánsz problémáit hozza emlékezetembe, hanem azt is, hogy ez a vidék, ezek az erdôk, ez, a pilisszentkereszti szakadék más nagy emlékezést is ôriznek, azt, hogy valamikor fölöttük jártak a XIII. századbeli misztikának fényei s árnyai. A Pilis ugyanis nemcsak antidialektikus, hanem misztikus hegy is s az erdôk illatába itt a régi misztika kincsei is bele vannak keverve. Csendjükben meg-megszólalnak az Énekek-énekének szólamai, azok a hatványozott dalfélék, mikor a dalt dalos lélek kommentálja... Ezek a kommentárok a misztikus élet sejtelmeinek szavakba való tolakodásai, vallomásokban való kibontakozásai. A csend tôlük csengôvé lesz, a homályok kivilágosodnak s a lélek a világ zajából s önmagának khaoszából menekülni iparkodik; emelkedik fölfelé s magával emeli a világot. Mikor erre gondolok, nem nézem a Pilist mélázó alkonyaiban; nem nézem holdvilágos éjben, mikor az energiák pihenôre térnek, hanem inkább akkor mereng rajta szemem, mikor energiák járják; nézem júliusi napsütésben, mikor a tölgyek, a bükkök s kôrisfák sejtjeiben millió rokka perdül s mikor millió szövôszéken a természet sejtszövetté szövi a napsugárt. Ez a csendes s mégis belsô energiáktól átjárt erdô a lelki elmélyedésnek legalkalmasabb képe. Csendes az elmélyedt lélek s csendes a júliusi erdô is. Madár nem dalol benne, szél se rebben s mégis feszülnek a belsô energiák. Ilyen a misztikus lélek is; gondolatainak és érzéseinek aranyos szálait rögökbe s csillagokba akasztja s ezt az aranyos pókhálót borítja magára, Istenre s a világra. A lélek e hálónak művésze s boldog foglya egyaránt. A júliusi erdôn s a misztikus lelken az élet s az alkotás szelleme üli a maga ünnepét. Ebben a júliusi hévben s tűzben kell járnunk a Pilisen s hallgatóznunk, mint éneklik az erdôk, a csend s a titokzatosság az Énekek-énekét, mint élvezik saját elragadtatásukat, a többélettel való ölelkezésüket s a nap hevének fölcsókolását.... Nem volt az kvietizmus, sem mámoros szendergés, mely az embert a valóság kemény világából kiemeli s az élet harcaira s a teremtô munkára képtelenné teszi; hanem reális, gyakorlati irányzat volt, mely tudja, hogy az embernek küzdelmei és kísértései vannak, melyeket megállnia s legyôznie kell... Mely a hegyekre járt a csillagok betűvetését olvasni s az erdôkbe járt imádkozni s a szentírást megérteni. Ez volt az a lelkület, mely a természetet intuíciós szemmel nézte s abból az Isten felénk áradó leheletét megérezni tudta... ... Lelki világuk olyan volt, mint az erdô, lelve valósággal s titokzatossággal. Nekik nem theóriák kellettek, hanem a valóság, még pedig a legszebb kiadásban, mint szép, tiszta élet s mint tüzes szeretet... A legnagyobb tett pedig a szeretet; az a léleknek nagy, reális, sôt isteni gesztusa. Nem theológiai szisztémákkal, hanem ezzel a gesztussal akarták az Istent s a valóságot átkarolni. Szomjasak voltak az Istenség csókjára! s a csókot fogadni s viszonozni akarták... Ez a lelkület természetesen a csendet szerette. Az egész Pilisre az volt ráírva: Silentium. E csendben jártak azok, kik mindig hallgattak, hogy többet halljanak. Itt jártak a tavaszi erdôben a télnek hosszú szilenciuma után, mikor a természetnek megint sok mondanivalója lett. Mikor hozzájuk, szemükbe s lelkükbe kéredzkedtek a még lehunyt szemű csírák és rügyek és bimbók... ... Mikor Isten, csodák, világ, kôrisfák, tölgyek beszélnek, mikor tapsolnak a széltôl lengetett erdôk s suttognak kankalinok s csipkerózsák, hogy akkor a szilencium e csodás koncertjét nem szabad megzavarnia gyönge emberi szónak. Igen, úgy van: a szebb, a csengôbb s kifejezôbb beszéd és ének, az édesebb igék s az édesebb harmóniák miatt kell szeretni a csendet, a pilisi csendet is. Így lett nekem a Pilis szent hegy, hol a misztérium s a szilencium lakik s hol nagy történelmi emlékek járnak. Szent hegy, hol hajdanában emberek telepedtek meg, kik megilletôdve a lét s az élet szent titokzatosságától, ezt a hegyet is szent földnek nézték s tiszteletbôl a szent föld iránt szerettek rajta mezítláb járni. Itt laktak régen azok, kik meleg tekintettel s elragadtatással nézték ezt a szép hegyvidéket s élték át a pilisi telet és nyarat, fôleg pedig a tavaszt, mikor az színesen s formásan megjelent a rétek virágainak s a mezôk liliomainak mezében s élvezték a természet s a lelkek föltámadását, hosszú fagyoskodás után...'' (Prohászka: A Pilis hegyén). ,,Minden fa, mely a virágfakadás színeiben lángol, -- minden virág, mely a szépség kigyulladása, -- minden cserje, rózsatô, szegfű, margarétabokor, melyre a nap ráönti aranysugárzatát, -- akár egy-egy égô csipkerózsabokor volna, telítve van a lét titokzatosságával s ismeretlen erôk kibontakozásával. Tűzesô felülrôl s formák s színek bugyborékolása s gyűrűzése alulról. Ah, igen, ez az a körülöttünk borongó s cikázó misztérium! Oly közel van hozzám, hogy szinte érintem s tapintom, lefoglalom s élvezem. Íme, Isten jár itt a misztériumok aranyos, tarka, napsugaras, virágos köntösében s mi mindig lábanyomaiban járunk. Isten és titkai s misztériumai közt járunk...'' (Prohászka: Az Élet Kenyere). Hívô alázattal figyeljünk hát arra a csodára, mely az éjféli erdôn szemünk elé tárul. ,,A lenyugvó nap bíborpalástja ráborult az erdôre s a fák fényben úszó koronája alól fénycsókok szálltak fűre és virágra. Azután pedig, mint akinek elég volt az ünnepbôl, az elôbb még fénykoronás fejére lila csuklyát húzott s minden szépségére szürke, majd sötétkék bársony-leplet borított. Az éjféli erdôben már csak Euzebius imádsága virrasztott. És egyszer csak úgy látja, mintha az ég sötétkék bársony palástjáról minden csillag az erdôre tévedt volna s megakadtak a csipkerózsa és galagonya ágain, ott lángolnak, ott lobognak. Száz és száz vándorló csillag erre is, arra is, még tűzbe borítják az erdôt s mi lesz akkor.... Pedig úgy látszik, ezt akarják. Mindegyik kis csillag a másikat kereste, egyetlen nagy fényben egyesültek és lángbaborították az éjféli erdôt s lángot vetett az erdô tüzétôl Euzebius barlangja is. Euzebius néma csodálattal nézte a lángok egyesülését s imádkozott. És az imádság megértette vele, hogy a Pilis éjféli erdejében a remeték tűzlelke adott egymásnak találkozót. Az Isten akarja, hogy egymásra találjanak, egymás lelkét melegítsék, -- a sok kis csillag az Isten egy napjává legyen'' (Balázs Benedikta: Pannonia virágos kertje). Legyen szabad ehhez a látomáshoz néhány kritikai megjegyzést fűzni: Ez az egyetlen csodálatos esemény Boldog Özséb életében! Feltűnô és megnyugtató az a tárgyilagosság és józanság, ami a pálos hagiografusok írásaiban megmutatkozik. Abban a korban a Fioretti együgyű és bájos legendáin lelkesedtek az emberek és eszükbe sem jutott volna még olyan hihetetlen dolgon is kételkedni... S íme ugyanabban a korban él ez a világtól elvonult szent, kinek rejtett és hôsi élete pedig eléggé izgathatná a legendák aranyködére sóvárgó írói fantáziát és mégsem tudnak ennél az egynél többet róla mondani. Mennyire valószínűvé teszi már ez is ennek a látomásnak hitelességét! Egyesek szerint ugyanazon a szénben gazdag vidéken a metán-gáz illanása is elôidézhette amaz éjszakai lángocskák ragyogását az erdôben. De miért fordult ez elô csak egyszer? Ha ez annyira természetes és rendes dolog lett volna, miért nem ismétlôdött meg többször is? A krónikások csak ezt az egy esetet jegyezték föl és nincs ok, miért hallgatták volna el a többit, sôt ez inkább érdekükben állott volna. S kétségtelen az is, hogy följegyzésük szerint Özséb buzgó imában kért felvilágosítást Istentôl e szokatlan esemény jelentôsége és értelme felôl. S megtudta, hogy a pilisi erdô apró lángjai jelentik a szétszórtan élô remetéket, kiknek egyesülniök kell, hogy bevilágítsák a nagy és szomorú magyar éjszakát... ======================================================================== 5. Pilis pálos lelke A látomás után Özséb haladéktalanul hozzálátott az isteni akarat megvalósításához. Hetedmagával együtt fogott hozzá nem messze a ,,hármas barlangtól'' egy kis templom és egy kis monostor építéséhez. Ez 1250-ben történt. A templomocskát a Szent Kereszt tiszteletére emelte, mely egyetlen kincse és ékessége volt a pilisi remeteségnek; ez elôtt imádkozott sokszor társaival Özséb és bizonyára misézett is. A monostor pedig a remeteélet magányából a szerzetesi élet közösségébe lépô új Rend jelképe volt. A pilisszentkereszti rezidencia, bár nem az elsô volt idôrendben (1225 Szentjakabhegy, 1240 Remete Zágráb mellett, 1244 Dubica, 1248 Sátoraljaújhely), a coenobitikussá fejlôdött anachoretikus Rend elsô három Provinciális Perjelének: székhelye révén, még is annyira híressé lett, hogy több, mint félszázad után Gentile bíboros, pápai legátus a Szent Kereszt Remetéi számára nyújtotta át a pápa nevében Szent Ágoston Reguláját az akkor már Budaszentlôrincen székelô Rendfônöknek. Ne hallgassuk el talán azt sem, hogy errôl meg azután egyes helyeken Szent Ágoston rendi testvéreknek akarták elnevezni ôket. De Özséb Atya minden kétséget kizáróan így írta alá a nevét az 1256-i esztergomi nemzeti zsinaton: ,,Özséb, Elsô Remete Szent Pál Rendjének Provinciális Perjele.'' Ezért nevezték el azután e remetéket pálosoknak. A fejlôdés szükségszerű és logikus menete a magyar földön éppúgy, mint az egyetemes Egyházban a remeteségbôl szerzetességgé alakult át. Gondviselés-szerűnek kell tartanunk, hogy a Pálosrend éppen a XIII. században lép a magyar történelem porondjára. A legjobbkor jött. Elôbb nem is jöhetett. Szent István király túlnyomórészt idegenbôl hozott papokkal térítgette népét. A szent László idejében felnövekedett magyar papság erkölcsi szintjének mélységérôl szomorú képet mutatnak az akkori zsinatok. A XII. század pártviszályokban hánykódó kora sem volt alkalmas arra, hogy egy mélységekbôl fakadó vallásosság híján új Rendet adjon a magyar katolicizmusnak. III. Béla birodalmának ragyogó pompája és hatalma sem tudta erre megadni az elsô lökést. A tatárveszedelem minden szörnyűségének kellett reánkszakadnia, hogy a magyar lélek gyötrelmeinek izzó mélységeibôl elôdobbanjon egyszerre fehéren és sugárzón és Istentôl áldottan ez a Rend, mely Mohács után is kivette derekasan részét a nemzet lassú magáhoztérésében és most, Trianon után is itt van, visszatért másfélszázados száműzetésébôl, hogy a magyar föltámadáson dolgozzék... A magyar remeteségbôl fejlôdött Pálosrend mind a mai napig magán viseli eredetének ,,anyajegyeit.'' Hiszen igaz, közös az élet, közös a munka, közös az ima, a szerzetesek kifelé is dolgoznak, gyóntatnak, prédikálnak, lelkigyakorlatokat, missziókat tartanak, de a szívük mindig visszahúzza ôket a cellába, a magányba, az Istenbe. Ha nem is kizárólag kontemplatív Rend, de az aktivitás mellett sohasem felejtkezik el a befelé, a magának való életrôl, melyet csak azért hagy ott idôrôl-idôre, hogy testvérein segítsen. Hajós György igen találóan hasonlította a pálos kolostorokat sasfészkekhez, melyek elhagyott sziklák között szédítô magasban vannak; a madarak királya ,,büszkén és méltóságosan úszik a sötét völgyek fölött s ha olykor le-lecsap, zsákmányát magával viszi a magasba... 1250-ben kezdett hozzá tehát Boldog Özséb hetedmagával együtt a pilisszentkereszti monostor és kápolna építéséhez. Ez a csodaszép hely úgyszólván még ma is érintetlen a ,,civilizációtól.'' Az óbudai gyárak mocskos füstje messze mögöttünk maradt. Autónk magányos szerpentinen kanyarog. Délen elhagytuk a Nagy-Kevélyt, majd a Kis-Kevélyt. Az Oszoly festôi sziklabordája is elmaradt mögöttünk, melyrôl annyiszor nézte álmodozva a nagy Prohászka püspök Pilis több mint 700 méteres gerincét, melynek csúcsain a pálosok mécseit, vagy talán fehér lelkeit látta lobogni az alkonyatban... Elhagytuk a gyönyörű Margitligetet is, hol késôbb valóra válthattam egyik álmomat: tíznapos lelkigyakorlatomat azon a helyen, melynek közelében Boldog Özséb és az elsô pálosok éltek... Északon Kis- és Nagy-Csikóvár hegyláncolata húzódik, melynek egyik csöndes és áldott, erdôkoszorús és festôi halmán keressük a pilisszentkereszti pálos kolostor romjait. Körülöttük némán és csodálkozva virraszt már hét évszázad óta a pilisi hegyek zengô koszorúja. Megilletôdve állok meg és becézô szeretettel simogatom szememmel ezeket a lábam elôtt heverô ôsi köveket. Milyen édes ez a csöpp kápolna, melynek szentély-apszisa szépen kivehetô alapfalainak félkörében s hol éppen hét szent barát férhetett el a zsolozsmán s hol Özséb Atya mindennap bemutathatta a Szeplôtelen Áldozatot. A kápolna mellett voltak fölépítve a kolostor közös szobái: a káptalan-terem, az ebédlô-terem, a háló-terem. Elfogódva lépegetek a szerteheverô kövek között. Az archeológus szakszerűen magyarázza a felásott falak mentén az alaprajzot, mutat néhány faragásos követ,... de csak félig figyelek szavaira. Az én lelkem messze jár, kiszakadt az idôbôl. Csaknem hétszáz év távolában bolyong és nyugtalanul és lázasan próbálja tetemre hívni az örökre néma romoknál az ôsi lelket, mely itt imádkozott és énekelt, vezekelt és böjtölt és megtelt a Végtelennel! Ezt a lelket ébresztgetem a szerteheverô kövekbôl, a suttogó lombokból, a hegyvonulatok artisztikusan finom hajlataiból... Mint Illés próféta az élettelen fiúra, úgy borul rá, olyan kétségbeesett, halottidézô vággyal az én lelkem is erre a gyönyörű tájra, hogy lássa a fölszántott erdôk zúgó fái alatt Özséb és az elsô pálosok elvonult és csodálatos életét. Hogy elmerüljön ebbe az édes Titokba, mely hét század ködén át sugárzik feléje s vonzza kimondhatatlanul... Többen próbálták már ezt a titkot megfejteni s hogy nem tévedtek, bizonyság rá, hogy ugyanarra az eredményre jutottak el, bár különbözô elindulások után. Gondán Felicián magyar nyelvű pálos kódexeink (Czech és Festetich, XV. sz.) alapján, Fülöp Kálmán a Pálosrend történetébôl rajzolta meg a pálos lelket s a pilisi pálos romoknál mi is arról gyôzôdhetünk meg, hogy ezt a Rendet: elôször az Isten-szeretet jellemzi. Ezzel a gigászi akkorddal kezdôdik Regulája, mint valami Pathétique-szonáta, melyet Szent Ágostontól tanult, a ,,láthatatlan Szépség szerelmesétôl'': ,,Mindenekelôtt, Kedves Testvérek, Istent szeressük...'' Ez az Isten- szeretet ragyog fel csodálatos izzásban Özsébtôl kezdve a Pálosrend százhúsz magyar szentjében mind. Ez teszi olyan buzgóvá, jóhírűvé, szigorúvá szerzetesi életét, hogy tömegestôl tódulnak hozzá az Isten igaz szolgálatára vágyó lelkek s a pálos kolostorok elszaporodnak a hazában, sôt a külföldön is és a pápák a karthauziak kiváltságaival ékesítik a Rendet. A pápák, a magyar királyok s az ország apraja-nagyja versenyez a pálosok szeretetében s a história sok megható példáját jegyezte föl ennek. Nagyon szerették a magyarok ezt a Rendet, mert érezték, hogy test ez a testükbôl és vér ez a vérükbôl s ezeknek a magyar szerzeteseknek imádságtömjéne s önsanyargatása értük száll föl esdekelni s engesztelni: az Isten szívéhez! Az Isten-szeretetet így fűzte egybe a Pálosrend a hazaszeretettel. Ez a titokzatos fehér virág, mely a pilisi erdôk mohos és mélységes csendjében fakadt, a Fölséges zsámolyánál ezért az elárvult országért leheli áldozatos szent életének illatát. Mert az Isten és a felebarát szeretete elválaszthatatlan, azért mondja a Regula is: ,,Mindenekelôtt, Kedves Testvérek, Istent szeressük, azután felebarátunkat, mert ezt a parancsot legfôképp nekünk adták...'' Ez a szeretet buzdítja ôket egyre erôsebben, hogy lelkeket mentsenek, hogy hagyják ott idôrôl-idôre celláik békés csendjét s a lelkipásztorkodás, gyóntatás, prédikálás, missziózás termékeny munkájába egyre jobban belekapcsolódjanak, anélkül azonban, hogy pl. parochiák gondozásának elvállalásával végleg lekössék magukat s háttérbe engedjék szoríttatni -- minden parancsoló szükség nélkül -- szerzetesi eszményüket! Másodszor a művészet szeretete jellemzi a pálos lelket. Van érzéke a szép iránt. A pilisszentkereszti alapfalak arányossága sejtteti a monostor művészi elgondolását. A Rend késôbbi szobrászművész-fráterei, tüskevári fafaragásos csodái, a budapesti egyetemi templom tökéletes szépsége: mind bizonyítja ennek a szerzetnek fejlett művészi érzékét. És Pilis legszebb helyén épül ez a kolostor és sorban a többi mind! Az ország legszebb pontjain emelkednek az elsô pálos monostorok s oly sűrűn, szinte tervszerűen, hogy nem lehet mindezt csupán a véletlennek tulajdonítani! Igen, ezekbôl a szépséges magyar tájakból parthenogenezis-szerűen sarjadtak az elsô pálos kolostorok. A magyar lélek, a csöndet, a harmóniát, a szépet szeretô magyar lélek, melynek tökéletes népművészetét az egész világ csodálja, erre a lelkébôl lelkedzett Rendre is ráütötte faji bélyegét. Magyar erdôk mélyén ebben a magyar Rendben virágzott ki hófehéren és illatosan és titokzatosan a magyarság metafizikai vágya a Végtelen felé. Csak természetes, hogy a szépre, az Ôs-szépre szomjas magyar lélek, vagyis a pálos lélek itt érezte jól magát, itt húzódott meg szívesen, itt húzódott közelebb Istene szívéhez: a természet ünnepi csöndjében és pompájában... Ennek a Rendnek magyar lelke tehát szereti a szépet, a békét, az Istent! Végül harmadszor a tudomány szeretete is jellemzi a pálosokat. Özséb nagyműveltségű, tudós kanonok volt. S a Rend mindig megkívánta tagjaitól az alapos felkészültséget Isten igéjének hirdetésében. Közülük nem egy európai hírnévre is szert tett (pl. Fr. Gergely, kit exegetikus munkái révén Coelius Pannoniusnak ismert a külföld). A pálosok tudomány-szeretetét bizonyítják azok a gyönyörű és gazdagon fölszerelt könyvtárak, melyek nemcsak koruk egyéb (pl. jezsuita) könyvtáraival is fölvették a versenyt, hanem sokszor felül is múlták azokat. Elég egy ilyen könyvtárat megtekinteni, akár Budapesten a mostani Papnevelôben, s meggyôzôdhetünk róla, hogy a templom után a legnagyobb gondot erre fordították. S meg kell jegyeznünk, hogy a tudomány kultusza sohasem tette gôgössé és elbizakodottá ôket; szerények maradtak mindvégig és kerülték a feltűnést éppúgy, mint a magyar ember... Íme tehát, ha szabad erre a három alaptónusra leegyszerűsíteni a pálos lélek tulajdonságait és jellemzôit: az Isten, a művészet és a tudomány szeretetére. Ennek a csírái már itt el voltak szórva Pilis csöndes rengetegében, hogy késôbb egyre szebben, egyre gazdagabban, egyre tökéletesebben bontakozzanak ki! ======================================================================== 6. Az elsô Provinciális Perjel Ebben az idôben látogatta meg (1250) Özséb Atya a többi remetéket is. Az éjféli látomás kötelességévé tette, hogy közölje velük is az Isten akaratát: a szerteszórt sok kicsi lángnak egy nagy lángba kell forradniok! A külön-külön élô remetéknek egy Rendbe kell tömörülniök! Bár eddig is fölkereshették és buzdíthatták egymást, most azonban a közös élet reguláján kívül: a közös hajlékon, közös ételen, közös ruhán kívül, egy-egy elöljárót is kell választaniuk, kinek szabály szerint engedelmességet fogadjanak a szegénység és tisztaság mellett s aki a többiek gondját, baját, felelôsségét viselje Isten elôtt, hivatala szerint. Irugh hegyén volt már ilyen elöljáró, maga Bertalan püspök, majd Clunybe való távozása után (1252-ben) Antal Testvér, utána Fr. János nevét jegyezték föl a kolostor elöljáróinak sorába. Egészen bizonyos, hogy a máriaremetei, dubicai, sátoraljaújhelyi konventek is egy fô irányítása alatt álltak valamiféle szabályok alapján, melyek a közös életet határozták meg (csak Bertalan püspökét ismerjük). Ámde ezeknek az elöljáróknak tekintélye és hatalma csak egy-egy kolostorra korlátozódott, melyek önállóak voltak és nem függtek egymástól. Most már csak olyan elöljáró hiányzott, aki az egyesített rendházak fölött állva az egész Rend ügyeit kormányozza egységesen a látomásban megnyilatkozó isteni akarat szerint. Boldog Özséb egyedülálló tekintélyét semmi sem bizonyítja jobban, mint hogy a még ugyanazon 1250. esztendônek talán pünkösdjén, a Szentlélek segítségül hívásával megtartott elsô rendfô-választó Nagykáptalanon, melyen kétségtelenül az egyetemes magyar remeteség képviseltette magát s mely idôben tartja a mai napig a Rend Generális- választó Nagykáptalanjait: az elsô Provinciális Perjelnek, hiszen még csak ez az egy magyar provincia volt akkor, nem Bertalan püspököt választották meg, kit a kolostor-alapítás elsôsége és egyházi fôméltósága erre ,,praedestinálhatott'' volna! s ki csak két év múlva vonult vissza, nem a szent jakabhegyi, hanem a cluny monostorba, hanem azt választották meg lelkesen és egyhangúlag, akinek az Isten akarata megnyilatkozott, aki egybehívta ôket, akit életszentsége, tudománya, származása mindenképp erre a tisztségre ajánlott, bármennyire tiltakozott is ellene, mondván, hogy nem azért hagyta el a világot s nem azért vonult a remeteségbe, hogy itt ismét elsô legyen, amikor utolsónak akarta érzeni magát... Nagyon megszívlelésre méltó az is, hogy ez a magyar Rend, amint példaképének a szerzetesélet elindítóját, Elsô Remete Szent Pált választotta, úgy szabályzatát is a legelsô klasszikus egyháztanító írásaiból merítette, ki megtérése után maga is elvonult a szent magányba s mikor késôbb püspök lett, valóságos szerzetesi szabályok szerint élt környezetével. Nem másod- és harmadkézbôl vette hát elgondolásait a Pálosrend, hanem az ôsforrásokhoz: Szent Ágoston gondolataihoz fordult, bár nem messze voltak a pilisi ciszterciták s az új kolduló rendek, melyek azidôben már Magyarországon is hódítottak. De következetlenség és logikátlanság lett volna más ideálok szárnyai alá menekülni, mint amiket remeteségükben eddig követtek. Följegyezték a Pálosrend elsô Provinciális Perjelérôl, hogy milyen egyszerűen és szerényen és szegényen élt ezután is és hogy semmi kivételt nem tűrt magával szemben. A testvérekkel együtt étkezett, ugyanolyan ruhában járt, mint a többi, ami akkor még feketeszínű volt, csaknem száz év multán írták elô a fehéret, megkülönböztetésül a szertecsatangoló és botrányokat okozó egyéb remetéktôl. A hálóterem közös volt. A közös munkában is elöljárt Özséb Atya. Amit Szent Ágoston az elöljáróknak ír elô Szabályaiban, azt igyekezett betű szerint követni: ,,Az elöljáró pedig ne parancsokat osztó hatalmánál, hanem szolgálatkész szereteténél fogva tartsa magát boldognak. Tiszteletben elôttetek járjon, de Isten-félelemben mögöttetek. Mindenben ... a jócselekedetek példaképe legyen'' (Tit 2,7). ,,Feddje meg a nyugtalanokat, bátorítsa a félénkszívűeket, gyámolítsa a gyöngéket, legyen türelmes mindenki iránt (1Tessz 5,14), vezeklést magára örömmel, másokra félelemmel rójon. És bár mindakettô szükséges, mégis jobban vágyódjék arra, hogy szeressétek, mint hogy féljétek, mindig arra gondolva, hogy Istennek egykor számot kell adnia rólatok'' (Reg. 11.). -- Szerették is ôt, mint édesatyjukat, mindnyájan, ki az istenes társalgásban éppúgy mester volt, mint a vidám és ártatlan szórakozásban, és lelküket biztosan vezette a tökéletesség útján. Mint említettük, 1256-ban az esztergomi nemzeti zsinaton Özséb Atya, mint Remete Szent Pál Rendjének Provinciális Perjele írta alá nevét. Ezen a zsinaton már Benedek esztergomi érsek elnökölt, résztvett rajta Vancsai István praenestei bíboros, az elôzô érsek, kinek engedélyével mondott le kanonokságáról Özséb, résztvett rajta az egri, a váci, az erdélyi, a váradi, a zágrábi, a csanádi, a szerémi, a pécsi, a nyitrai, a gyôri és a veszprémi püspök. Özséb Atya az apátok között van, a pannonhalmi apát után a nyolcadik helyen. Nyomban után Magister Porse, nyitrai fôesperes, esztergomi kanonok neve következik, kit minden alap nélkül azonosítottak egyesek Boldog Özsébbel, aki esztergomi kanonokságáról már tíz éve lemondott és sohasem volt nyitrai fôesperes. Íme az elsô hivatalos dokumentum a Pálosrend elsô fejének nyilvános szereplésérôl. Az ifjú Rend ettôl fogva az erdôk sűrűjébôl kilépve egyre mélyebben fog belenôni a magyar egyházi és nemzeti életbe. Hogy abban szívvel-lélekkel résztvegyen, hogy vele egészen összeforrjon, hogy jó- és bal-sorsának osztályosa legyen. ======================================================================== 7. Rómában P. Raczynski, lengyel pálos, jelenleg római perjel, érdekesen állítja elénk Boldog Özséb életének következô szakaszát abban a kis munkában, melyet róla írt (Obrazek... Kraków, 1926): ,,A kolostorban egyszerűség, tisztaság és csend uralkodott. Az egyik cellában Özséb Atya hajol komolyan és elmélyedve valami szent könyv fölé. Fejedelmi alakja, okos és sugárzó arca, szelíd, fegyelmezett és jóságos szeme egyaránt arról tanúskodik, hogy nemcsak a tudománynak, hanem méginkább az imádságnak embere. Egyszercsak kopogtatnak. A Páter fölrezzen. ,,Ave'' kiáltja az ajtó felé. Egy öreg szerzetes lép be, elôbb keresztet vet magára a szenteltvízzel, majd meghajtja fejét Elöljárója elôtt és átad neki egy nagy pecsétes irat-csomagot. -- Külön szolga hozta ezt, Reverendissime -- mondja. -- Vendégeljétek meg ôt illendôképpen -- válaszolja derűs nyugalommal az Atya. Azután figyelmesen megvizsgálja a csomagot. Megforgatja kezében. Lassan kibontja. Megismeri a pecsétrôl, hogy Esztergomból jött, az érsek úrtól. Olvassa a szépen kicifrázott iniciálés sorokat: A lateráni zsinat decretumai... Figyelmesen olvassa tovább. Egyszercsak megakad a szeme: ,,Nem szabad új rendet alapítani a Szentszék külön engedélye nélkül...'' Fölkel. Letérdel. Istennel beszélget. Így szokott minden fontosabb elhatározása elôtt cselekedni. Mikor este az imádság után szenteltvízzel meghintette a Testvéreket az ,,Asperges''-t intonálva, így szólt halkan és komolyan hozzájuk: -- Holnap a Szentlélekrôl lesz ünnepélyes mise. Az ô megvilágosító kegyelmére van most igen nagy szükségünk. Utána káptalant tartunk. Fontos dologról van szó. Imádkozzatok, Testvérek! -- A káptalani teremben Özséb Atya e szavakkal fordult a Testvérekhez: -- Tegnap kaptam meg Esztergomból a lateráni zsinat üdvös dekrétumait... Minket ezekbôl különösképpen csak az érdekel, mely kifejezetten meghagyja, hogy a Szentszék engedélye nélkül új Rendet alapítani nem szabad. Rendünk gyökerei ugyan Szent Pál Atyánk, az Elsô Remete életébe nyúlnak, de mint közösen élô szerzetesek nem sokkal többre, mint egy évtizedre tekinthetünk vissza Isten akaratának megnyilvánulása óta... Föltétlenül az Apostoli Szék elé kell hát terjesztenünk ügyünket, úgy gondolom, hogy a Szentatya kegyes jóváhagyásával biztonságosan szolgáljuk együtt az Urat... -- Mindenki helyeselte Özséb Atya elhatározását. Sok hegyet-völgyet kellett meghágniok, sok erdôt-várost bejárniuk, míg céljukhoz elértek. -- Megdobbanó szívvel lépett be Özséb Atya s néhány társa az Örök Város kapuján. Elsô útjuk a Nagy Konstantin császár építette hatalmas Szent Péter bazilikába vezetett. Az egyik oltárnál szentmisét hallgattak s utána nyomban a pápai palotába igyekeztek, mi tagadás benne: kissé elfogódott és kalimpáló szívvel. A pápa egyik káplánjának feltűntek az idegen zarándokok s megkérdezte tôlük, kicsodák és mit akarnak. -- Magyar szerzetesek vagyunk, pálosok -- felelték fojtott büszkeséggel s azonmód mindjárt elôadták bizalommal, mi járatban volnának. A káplán túlságosan elgondolkozni látszott, míg ôk lelkesen beszéltek és csöndesen megjegyezte, hogy nehezen fog menni a dolog. -- De -- csillant föl hirtelen a szeme -- itt van Rómában éppen Tamás Magiszter, az aquinói grófok nemes sarjadéka, a párizsi egyetem büszkesége, az Egyház támasza s a pápa úr legkedvesebb barátja: nyerjétek meg ôt ügyeteknek s akkor nem fogtok hiába járulni a Szentatya elébe. Úgy is tettek. Megfogadták a jó tanácsot. -- Tamás magisztert íziben fölkeresték a S. Sabina mellett való domonkos kolostorban, kirôl azt hallották, hogy édesanyja révén a magyar királyi családdal is rokonságot tart. A Szent szeretettel fogadta ôket. Megérezte Özsébben a szentet s ügyében Isten akaratát és szívvel-lélekkel melléjük állt. * * * Együtt mentek hát a pápához kihallgatásra, Özséb térdenállva adta elô kérését. IV. Orbán figyelmesen és jóságosán hallgatta végig, de szelíden kijelentette, hogy talán szükségtelen új Rendet alapítani, hisz alig hat éve gyűjtötte össze boldog emlékű elôde a remetéket Szent Ágoston Szabályainak szárnyai alatt, ôk is remeték volnának eredetileg, ôk is szerzetesi közös életbe akarnak tömörülni, ôk is Szent Ágoston Szabályait kérik maguknak: csatlakozzanak hát Szent Ágoston remetéihez, fölösleges Remete Szent Pál nevével új Rend jóváhagyását kérni... Ekkor fölállott Aquinói Szent Tamás és mintahogy elszánt ellenfeleivel szokta a nyilvános disputák tüzében, játszi könnyedséggel s megnyerô bizonyossággal bizonyította be elôször azt, aminek épp az ellenkezôjérôl volt meggyôzôdve, azután pedig hallgatóinak legnagyobb ámulatára sorra cáfolta elôbbi érveit: most is így cselekedett. Elôször bebizonyította, hogy a Pálosrendre nincs szükség, azután bebizonyította, hogy van. Miután tehát engedélyt kért a felszólalásra a pápától, úgy kezdte, mintahogy rendesen szokta: -- Videtur, quod non... Úgy látszik, hogy ezt a Rendet nem lehet jóváhagyni Beatissime. Hiszen elôször is annyi Rend van már, hogy kár szaporítani eggyel is a számukat, különösen ha az fölösleges. De azután másodszor, ha ezek a jó Testvérek Remete Szent Pált akarják mindenáron követni, maradjanak meg szépen remetéknek, mint szent Példaképük; ha pedig Szent Ágoston Szabályai szerint akarnak élni, akkor tökéletesen igazad van Sanctissime, hogy kár új szerzetet alapítani, amikor már van ilyen. Végül harmadszor ezek a pálosok koldulni nem akarnak, de viszont birtokaik sincsenek, melyekbôl megélhetnének. Nem szabad tehát megengedni nekik, hogy a teljes bizonytalanságnak vágjanak neki, ami úgyis hamarosan csúfos kudarcba fúlna... Így érvelt Aquinói Szent Tamás és az egész pápai udvar buzgón helyeselt neki. Amikor egy fél percnyi szünet után, egy könnyed fordulattal, mindennek pont az ellenkezôjérôl gyôzte meg ôket: -- Sed contra ... De éppen ellenkezôleg nem lehet az fölösleges elôször is, amit az Isten kifejezetten akar. Már pedig az ô szent akarata kifejezetten megmutatkozott amaz éjféli látomásban, melyben az erdô szertelobogó lángjai egy hatalmas tűz-csóvában egyesültek, jelezvén, hogy így kell egyesülniük egy Rendben a magyar erdôk szerteélô remetéinek is. Ha tehát az Isten a magyar remetéknek ezt az új egyesülését akarja, bizonyára megvan vele a szándéka s azért ez a Rend nem fölösleges. Másodszor épp az elôbbiekbôl következik szükségképpen, hogy nem csatlakozhatnak a IV. Sándor pápa által 1256-ban egyesített Szent Ágoston remetéihez, hanem új Rendjüket új Pártfogó kegyes oltalma alá kell helyezniök, s erre Remete Szent Pálnál méltóbbat nem találhatnának. Harmadszor: az isteni Gondviselés, ha létre hívta ôket, gondoskodni is fog róluk. Ebben kételkedni keresztény emberhez nem illik. Kegyeskedjék tehát a Szentatya megbízni a magyar püspökök közül valakit, hogy vizsgálja meg a pálosok anyagi helyzetét s ha kielégítônek találja ahhoz, hogy a kért Szent Ágoston-i regula szerint éljenek s ne kelljen koldulniok, engedélyezze ezt nekik kegyesen! S itt Aquinói Szent Tamás letérdelt s megcsókolta a pápa saruit. IV. Orbán finom és szellemes francia arca mosolyogva és eltűnôdve hallgatott. Jó szívvel és fürkészve nézte az elôtte térdelô magyarokat, mintha a lelkükben akart volna olvasni. Maga is hallgatásba merült, olykor megrebbenô ajka mintha imát suttogott volna Végre megszólalt: -- Kedves Fiaim! Veletek van az Isten, ha úgy védelmez Titeket, mint Tamás Fiúnk -- s derűsen mosolygott rá. Majd komolyan folytatta: -- Helyeseljük érvelését és ezennel megbízunk egy magyar püspököt, hogy vizsgálja meg ügyeteket, arról Nekünk jelentést tegyen s végsô döntésünkig nevünkben intézkedjék s írja elô számotokra, amit szükségesnek tart. Mi apostoli áldásunkat adjuk reátok és sokat szenvedett hazátokra...''. Eddig tart P. Raczynski elbeszélése. Történelmi tény, hogy Özséb Atya a Rend jóváhagyása végett néhány társával Rómában járt IV. Orbánnál a lateráni zsinat rendelkezésének értelmében; ez 1262-ben történt. Tény, hogy ügye nem igen kapott volna kedvezô és gyors elintézést, ha Aquinói Szent Tamás hatalmas tekintélyével nem áll melléjük a római Kúriában; sajnos pontosabb és részletesebb följegyzések erre vonatkozólag nem találhatók a vatikáni levéltárban. Tény, hogy a pálosok kezdettôl fogva nagy tisztelettel övezték Aquinói Szent Tamást, mint a Rend Protectorát, ünnepét piros betűsen ünnepelték (dupl. I. cl.) kalendáriumaikban s rendi Konstitúciókba is belevették, hogy az Angyali Doktor biztosra alapozott és megdönthetetlen tanításait kell követniök teológusaiknak. És tény az is, hogy a pápa Pál veszprémi püspököt bízta meg a pálosok ügyének elintézésével, kinek egyházmegyéjébe tartozott akkor még Pilisvidéke is, sôt Zalavártól Visegrádig a Balaton tengelyének vonalában a Dunántúl tekintélyes része. Pál veszprémi püspök pedig a következôket írta elô nekik 1263-ban: ,,Pál Isten kegyelmébôl veszprémi püspök, Magyarország Fölséges Királyasszonyának udvari kancellárja, minden Krisztus-hívônek üdvösséget az igazi üdvösségben. Jelen sorainkkal mindenkinek tudtára adni akarjuk, hogy Szent Atyánknak és Urunknak, Orbánnak, Isten kegyelmébôl a szentséges római Egyház Pápájának lábaihoz járulva a Provinciális és a többi Perjel, szeretett fiaink, valamint egyházmegyénk különbözô helyeinek remetéi, arra kérték ôt, hogy engedélyezni kegyeskednék nekik Boldog Ágoston Reguláját, melyet a remeteélettel szakítva, követni akarnak. Kérelmüket kegyesen teljesítve Ôszentsége levélben meghagyta nekünk, hogy -- ha van, mibôl fenntartaniok magukat -- Apostoli Hatalommal engedélyezzük nekik a Regulát, hogy aszerint éljenek, ha jónak találjuk, más jogának sérelme nélkül. Mi tehát ugyanazon Pápának, Atyánknak és Urunknak parancsát igyekezve tisztelettel teljesíteni, szorgalmasan megvizsgáltuk ügyüket, de sem magunk, sem mások által nem tudtunk meggyôzôdni arról, hogy akkora vagyonnal rendelkeznének, mely az említett Regula megtartására elegendô alapot nyújtana. Amiért is, miután elôbb Káptalanunkkal megtárgyaltuk és alaposan megtanácskoztuk a dolgot, a már mondott tekintélyünkkel megengedjük, hogy azokban a házakban, melyekben most vannak, mint törvényes kollégiumokban, az Úrnak, mint az ô remetéi, továbbra is szolgáljanak (fenntartva a dézsma és a megyés püspök egyéb jogát azokon a helyeken, ahol laknak). Mivel pedig sem az istentiszteletre, sem a böjtre vonatkozó elôírásokat, vagy szabályokat a régiek nem hagytak hátra, melyek az összes remetéket egyetemesen köteleznék, nehogy a szokásoknak, vagy rendelkezéseknek különfélesége megbontsa az egységnek és szeretetnek Istentôl inspirált kötelékét s a gonosz ellenség konkolyt hintsen a búza közé, azért azok a szokások vagy rendelkezések, melyeket kezünkbe tettek le, a következôk: 1. Böjtölni fognak Mindenszentek ünnepétôl Karácsonyig, napjában csak egyszer élve tejes ételekkel, kivéve a gyöngélkedôket és a betegeket, kik a Perjel engedelmével, ha szükséges, húst is ehetnek. Karácsonytól Hetvenedvasárnapig egy hétben három nap húst egyenek. Hetvenedvasárnaptól Húsvétig ismét tejes ételekkel éljenek naponta egyszer. Húsvéttól pedig Mindszentek ünnepéig hetenként három nap húst egyenek. 2. Az istentiszteletben pedig azt a rendet tartsák be, melyet Boldog Ágoston Regulája szerint a székesegyházak kanonokjai tartanak meg. 3. A Provinciális Perjelt, kit idôrôl-idôre választanak, a megyés püspöknek mutassák be megerôsítés céljából. 4. A minden évben megtartani szokott egyházmegyei zsinatokra minden kolostorukból két Testvér tartozik elmenni, hogy elfogadják és megtartsák ugyanazon zsinat üdvös intelmeit és döntéseit. 5. Jelenleg lakott rendházaik számát nem növelhetik; ezek pedig a következôk: a Szent Ilonáról nevezett fülöpszigeti, a Szent M. Magdolnáról nevezett kôkuti, a Szent Jakabról nevezett bakonyi, a Boldog Erzsébetrôl nevezett hidegkúti, a Szent Imrérôl nevezett badacsonyi, Örményes mellett a szigeti, a Szent M. Magdolnáról nevezett eleki és a Szent Domonkosról nevezett szakácsi kolostor. Akiket pedig egyházmegyénkben egyebütt az említett Testvérek ruházatában találunk: mostantól fogva alávetjük a kiközösítés ítéletének. Kelt az Úr 1263-ik évében''. Pál veszprémi püspök levelébôl kitűnik tehát, hogy a pálosok olyan szegények voltak akkor is, hogy a kért Regula szerint kontemplatív életet nem élhették. A pápa nagy jóságát mutatja, hogy a veszprémi püspökkel ideiglenes szabályokat irat elô számukra s engedélyezi, ha korlátolt számú kolostorban is és még a püspöktôl való erôs függésüket hangsúlyozva (a Provinciális Perjel megerôsítésénél, a dézsma-szedés jogánál, az egyházmegyei zsinatokon való megjelenés kötelezettségénél...) a szerzetesi életet. A szerzetesi életben éppúgy, mint a világi életben a nagy szegénység nem kisebb baj, mint a nagy gazdagság. De a gazdagság mégis csak nagyobb baj, mint a szegénység. Mert a szegénység hôsöket és szenteket nevelhet, míg a gazdagság csak fegyelmezetlenséget és hanyatlást okoz a Rendben! Nagyon érdekes tovább a Pálosrend böjti fegyelme. (Megható a gyengélkedôkkel és a betegekkel való kivételes bánásmód!) Hogy ezt kellôkép értékelni tudjuk, tudnunk kell: abban az idôben ezt sokkal szigorúbban tartották meg. Szent László törvényei között olvashatjuk, hogy a kántorböjt megszegéséért 12 napi kaloda járt! Végül Pál püspök felsorolja az egyházmegyéjében található pálos kolostorokat. Elsô helyen a Szent Ilonáról nevezett fülöpszigeti kolostort említi (Insula Pilup S. Helenae). Nem lehet Pilisnek olvasni a Pilupot, mintahogy a P. Hevenessy tévesen és bizonyára csak elírás folytán írta, vagy nyomtatta és nyomában egynéhányan, még kevésbé lehet azonosítani ezt a pilisszentkereszti kolostorral, mert egy 1291-bôl származó és Benedek veszprémi püspök állal aláírt oklevél, mely Pál veszprémi püspök már említett rendeleteit erôsíti meg, így sorolja fel a pálos kolostorokat: Pilis-Szentkereszt (In Pilisio), Kékes- Szentlászló és Fülöpszigete (Insula Pilup)... Valószínű tehát, hogy a pilis-szentkereszti monostor 1263-ban még nem készült el teljesen, azért nem szerepel Pál veszprémi püspök oklevelében. Érdekes az is, hogy elsô kolostoraikat kiknek dedikálták a pálosok s kiket tiszteltek leginkább és tiszteltek meg e dedikációkkal? Özséb Atya, tudjuk, kolostorát a pilisi hegyekben a Szent Kereszt tiszteletére szentelte, melynek két ünnepét is megülte ôsidôktôl fogva az Egyház (a megtalálást és a felmagasztalást). Szent Ilona császárnô volt az, aki megkereste és megtalálta üdvösségünk árát s így érthetô, miért tisztelték ôt is különösképpen a pálosok. M. Magdolna tisztelete is érthetô, hisz bűnös élete és Jézus halála után remeteségbe vonult és szigorúan vezekelt. Szent Jakab tiszteletét bizonyára még Bertalan püspök honosíthatta meg itt, ki spanyol követjárásaiból hozhatta talán a Szent egy kis ereklyéjét az általa alapított irughi kolostorba. Feltűnô a magyar szentek tisztelete is (Szent Imre, Boldog Erzsébet)! Szent Domonkosnak meg bizonyára Aquinói Szent Tamás miatt hódoltak a pálosok. Természetesen nincsenek itt megemlítve a veszprémi egyházmegyén kívül esô kolostorok, mint a Szent Jakabról nevezett irughi (1225), a Szűzanyának szentelt két horvát kolostor: a remetei (1240) és a dubicai (1244), a Szent Egyedrôl, a remetérôl, nevezett sátoraljaújhelyi (1248) a Szent Jakabról nevezett zalai, vagy gyulai (1260), a Mindszenteknek dedikált bajcsi (1260) és a IV. Béla királytól ekkor adományozott pilisszentléleki kastély (1263). Boldog Özséb életében tehát már 16 pálos kolostor állott. E kolostorok és szerzeteseik életérôl igen kedves rekonstrukciót közöl Fejes János a bajcsi kolostor történetének megírásánál (Siklós múltja, 1937): A kôbôl rakott monostor (1260) egy évszázados erdôben állott. ,,Viharban a szél zúgásától, csendes idôben rigófüttytôl zengett az ôsi tölgyes. A Pálosoknak birtokaikon nem voltak jobbágyaik. Maguk művelték a csekély földet, a monostortól délre fekvô keresztúri (ma is így nevezett) dűlôben kapáltak, kaszáltak... Teljes szegénységben éltek... A monostor épületében mindegyik remetének külön kis cellája volt. Komor, sötét kis szobák, a tölgyfából általuk készített ággyal, szôrpokróccal, rókabôrrel, imazsámollyal. A refektórium csúcsíves alkotásában barátságos hatást tett. Falát tölgyfatáblák borították, ezek fölött egy-két szentkép. A falak mentén padok. Középen nagy gömbölyű asztal, e körül faragott támlás faszékek. Mindezeket a bútorokat a remeték maguk faragták. Az egyik sarokban fehérre meszelt nagy banyakemence, amelyben télen sohasem alszik ki a tűz, mert az egyik novicius a folyosóról rendszeresen rakja rá a hasábot. A banyakemence párkányán kancsó, néhány bádogpohár. A fal mellett íjak, balták és puskák. A másik oldalon imazsámoly, fölötte kereszt. Az ablakok csúcsívesek. Régebben hólyaggal voltak beragasztva, utóbb ezeket színes üvegek váltották föl, amelyek barátságosan szórták a napfényt a terembe. A remeték száma nyolc-tíz volt, akik közül az elsô a prior. Egy-két novicius mindig akadt. Ezek az alsóbbrendű munkát végezték. Fejték a kecskéket és a tehenet. Ôrizték a sertéseket. Ezeknek az erdô bôven termette a bükk-makkot. A barátoknak meg a vadat, a málnát és mogyorót. A Pálosrend magyar rend volt. A nagyar barátok mindig és mindenütt vendégszeretô, derék emberek. Kenyerük, szalonnájuk, boruk, jó magyar szívük mindig volt. És amíg volt kenyér a háznál, bor a pincében, szalonna a hamuban, magyar szeretettel fogadták és marasztalták a vendéget. Pedig sokszor volt vendégük, mert a pécsi út ott vezetett el a monostort alatti völgyben s jó barát, jó ismerôs szívesen nézett be hozzájuk. Ha megszólalt a csengô a tornácon, maga a perjel sétált le egy újonccal a ,,misés úton'', amelyet ma is így hívnak, a monostor csapó hídjához s üdvözölte az érkezôt. A Soklyosiak, meg a Garák mind szívesen látott vendégeik voltak a Pálosoknak. Bizonyára be-betérlek hozzájuk, amikor a nagytótfalusi erdôben vadásztak, többször sétáltak velük a monostor kertjében, amely belenyúlt a hegy oldalát borító sűrű tölgyesbe. Talán még betűvetésre is tanították a fehér barátok e fôurakat. Amikor megszólalt az éjféli csengô, a kolostor cellájából elôjöttek mind a fehér csuhás remeték. Kicsi mécses, vagy viaszgyertya volt a kezükben és egyenes sorban haladtak közeli templomuk felé. Ott azután ajkukon zengett az ájtatos zsolozsma. A bajcsi Pálos-remeték gyakran el-ellátogattak a Siklós körüli magyar községekbe. Templom nem volt ugyan még ekkor e községekben, de volt tornác, ahol lehetett misét mondani és leheteti gyóntatni''... A magyar tanyák akkor is elhagyatottak és árvák voltak. S a szegény népnek nem igen akadtak egyéb barátai a ,,barátoknál''... ======================================================================== 8. A szent hálál Számunkra a halál valami sötét, szomorú és könnyes dolog! A szenteknek öröm! Diadalkapu! Születésnap, mondja az Egyház! Ekkor születnek meg a mennyország számára. Mint érett gyümölcs hullanak az ég ujjongó ölébe. Ha érdemes szentül élni, a szent és boldog és szép halálért mindenesetre érdemes! Az utolsó nap valóságos ünnep! Apotheózis! Az örökkévalóság boldogságának verôfénye játszik a haldokló szent fehér arcán... Ilyen hangulatban lépjünk be mi is a haldokló Özséb Atya cellájába, mely tele van a környék pálos remetéivel. Ott térdelnek ágya körül hangtalanul és könnyesen. Ezek a könnyek bizony a szeretet önzésébôl fakadtak, mellyel inkább önmagukat, saját bekövetkezô veszteségüket siratják... és némán hallgatják a Szent utolsó intelmeit. Bár szemében gyilkos láz csillog, hangja mégis elég erôs. Kéri Testvéreit, hogy folytassák azt, amit Isten akaratából megkezdtek. Szeressék ezt a Rendet, szeressék Reguláját, szeressék a közös élet gyakorlatait, szeressék fogadalmaikat, különösen a szent engedelmességet és szeressék egymást... És Szent Ágoston Szabályainak legelsô sorait idézi nekik, hogy ,,mindenekelôtt, Kedves Testvérek, Istent szeressük...'' Azután megkérdezte ôket egyenként, hogy kit akarnak utódjának megválasztani s mindnyájan egyhangúlag feleltek: ,,Benedek Testvért,'' kit a krónikák boldogként tisztelnek... S miután elbúcsúzott tôlük külön-külön s megáldotta ôket, hálát adott Istennek minden jótéteményéért, a Testvérek szeretetéért s imádkozott értük s a Rend jövôjéért, majd a haldoklók szentségeiben buzgón részesülve, Jézus és Mária legszentebb nevével ajkán csöndesen és sugárzó arccal szenderült el az Úrban: 1270 január 20-án, alig 70 éves korában, remetéskedésének 24-ik, rendfônökségének 20-ik esztendejében... Ott temették el Pilisszentkereszten. Nem sokkal az ô halála után halt meg az ország újraépítô, elfáradt, nagy királya IV. Béla is, kinek három szent leánya: Margit, Jolánta és Kinga, a többi szerzetekkel s az ifjú Pálosrenddel együtt könyörgött szüntelen a tatártól letarolt, pártviszályoktól legyöngült, Kun László királysága és az oligarchia elé nézô szegény és tépett Magyarországért. Fr. Warsányi István, pálos, szép hexameteres sírfelirata a monostor kápolnájának bejáratánál ékesen hirdette Pilisszentkereszt dicsôségét, míg a török Magyarországgal együtt el nem pusztította: Egykor az úttalan pusztáknak útjain járva Nagy hegyek alján kis kunyhókban laktak atyáink S barlangok rejtették ôket el a világtól. Boldog Özséb, ez a szent ember, remete, pap, emelte Itt a Keresztnek tiszteletére ezt a monostort, Jöttek is ide hozzá a Testvérek seregestôl S elhagyva a magányt kezdtek közös életet élni. Innen terjedt szét a világra Remete Szent Pál Rendje, amelynek hófehér a ruhája s a lelke. Nagy folyamok is ilyen kicsi forrásból fakadoznak. Eredetiben: Deserti quondam lustrantes invia Patres Hinc humiles scopulis casas fixere sub altis Et latebras sparsim statuunt in rupe cavata. Vir sacer hanc heremita Eusebius atque sacerdos Sub titulo tandem sanctae Crucis extruit aulam, Mox ad eum fratres specubus fluxere relictis Caeperuntque simul claustratem ducere vitam. Hinc heremitarum Pauli succrevit in orbe Religio: morum probitate nitens et amictu. Maximus exiguo fluvius sic fonte redundat. Igen, a forrás már felfakadt a magyar erdôk mélyén, hogy egyre mélyebb, egyre hatalmasabb medret vájjon a magyarság életébe és történetébe. ======================================================================== 9. Kanonizáció felé A pálosok éppúgy, mint a karthauziak, soha egy lépést sem tettek szentéletű rendtagjaik kanonizációjának érdekében. Nem mintha ezt írásba foglalták s törvénnyé tették volna, ellenkezôleg: a XVI. század második felében egy rendi Nagykáptalan azt írja elô második cikkelyében, hogy ,,a szentéletű testvérek ereklyéit szorgalmasan gyűjtsék össze, életüket s példájukat könyvekben írják meg és végül, ha lehetséges, a Testvérek egyhangú beleegyezésével kérjék a Szentatyától azoknak szenttéavatását.'' Erre azonban sohasem került sor. Talán alázatosságból nem sürgették, vagy az idôk és körülmények mostohasága folytán maradt el, nem tudjuk bizonyosan. De ennek a könyvnek célja, most már bevalljuk, éppen az, hogy Boldog Özséb kultuszának római jóváhagyása mellett egy táborba gyűjtse a magyar katolicizmust. Hisszük, hogy szavunk nem lesz pusztában kiáltó szó s hogy felszólításunk nem fog süket fülekre találni. Talán nem kell sokat magyaráznunk, amit Szluha György pálos oly szépen és tömören fogalmazott meg már több, mint száz éve, hogy szentjeink oltárra- emelése ,,minden buzgó hívônek legigazabb vágya, Hazánknak és az Egyháznak haszna és dicsôsége, elôttük pedig igen kedves hódolat volna'' (Compendium historiae sacri, religiosi ac proprie Hungariae Ord. S. Pauli..., Vác, 1804). Ezért kérjük alázattal és tisztelettel azokat, akik végigolvasták ezt a kis könyvet, hogy (az idemellékelt levelezôlapon) gyűjtsenek aláírásokat e szent cél érdekében, melyek alapján bátran Róma elé terjeszthetjük kérelmünket, hiszen az egész magyar katolikus társadalom óhaja ez. Ha ez kétségtelenül megnyilatkozik, akkor megindíthatjuk azt a nagyszerű eljárást, melynek sikerében nem kételkedhetünk. Mert Özséb Atya kanonizációja nem is lesz olyan nehéz s ami nem egészen mellékes szempont, olyan költséges dolog. Az ô boldoggáavatását, mert egyelôre csak errôl lehet szó, Róma nem a rendes módon folytatja majd le, hanem kivételesen jóváhagyná nyilvános tiszteletét s erre a célra szentmisét és zsolozsmát is engedélyezne, ami eddig -- sajnos -- nincs, ha bizonyítani tudjuk, hogy kultusza ôsidôktôl fogva (1534 elôtt) napjainkig megszakítatlan és általános (Cod. Jur. Can. 2127). Ezt pedig bizonyítani tudjuk (a felhasznált irodalom is meggyôzhet errôl minket). Azonkívül Boldog Özséb képeit, szobrait, vagy domborműveit több templomunk ôrzi igen régtôl fogva, ami szintén erôs bizonysága az ô tiszteletének. Adja Isten, hogy tiszta szándékunk valóra váljék. Mondjuk el ezért ezt a szép imát, melyet Meszlényi Gyula püspök könyvében (Szentek élete) találtunk Boldog Özséb élete után: ,,Öntsd szívünkbe, Uram, szent kegyelmedet, hogy az örökkévalókra gondolva, a jót megismerjük s amit megismertünk, azt kövessük is. A mi Urunk Jézus Krisztus által. Amen.'' ======================================================================== Felhasznált irodalom (Ritkább példányoknál fel van tüntetve a könyvtár is, ahol megtalálhatók). Asztalos--Pethô: A magyar nemzet története, Dante, Budapest. Balanyi György: A szerzetesség története, 1923, Budapest. Balázs Benedikta: Pannónia Virágos-kertje, 1929, Budapest Berecz Sándor: Magyarország művelôdésének története, 1905, Gyoma. Békefi Remig: A pilisi apátság története. I. k. 1891, Pécs. Bollandus Joannes: Acta Sanctorum Ungariae, Appendix, De B. Eusebio, Ord. S. Pauli primi Erem. primo in Ungaria Provinciali, Ex manuscriptis R. P. Gabrielis Hevenyessi, 1743, Tyrnaviae. (Pálos Kolostor Budapest) Dedek Crescens Lajos: Szentek élete, I. köt., 1900, Budapest. Eggerer Andreas: Fragmen panis corvi protoeremitici seu reliquiae Annalium Eremi- coenobiticorum Ordinis Fratrum Eremitarum Sancti Pauli primi eremitae... 1663, Wien. (Pálos Kolostor Budapest) Erdélyi László: Magyar történelem, Athenaeum, Budapest. Fülöp Kálmán: A pálos lélek, Katolikus Szemle, 1937 nov. Gondán Felicián: A középkori magyar Pálosrend és nyelvemlékei, 1916, Pécs Gyenis András: A Pálosrend múltjából, 1930, Kalocsa. Gyöngyösi Gergely: Vitae Fratrum Ordinis Fratrum heremitarum S. Pauli primi heremitae, kézirat (1530 elôtt). (Egyetemi Könyvtár, Budapest) Hóman--Szekfű: Magyar Történet, I. és II. köt. (évszám nélkül). Karácsonyi János: Magyarország Egyháztörténete fôbb vonásaiban, 1906, Nagyvárad. Karcsú Antal: Vácz város története, I. köt. 1880, Vácz. Kazaly Imre: Egyetemes Egyháztörténelem, I. köt. 1880, Vácz. Kerékgyártó Árpád: A míveltség fejlôdése Magyarországban, (889--1301), Budapest. Kisbán Emil: A magyar Pálosrend története, 1938, Budapest. Knauz Nándor: Monumenta Ecclesiae Strigoniensis, I. köt. 1874, Esztergom. Knézsa Tiborc: Succinctae historicae notiliae sacri ac candidi ord. S. Pauli primi Erem. 1866, Krakkó. (Fôvárosi Könyvtár, Budapest) L. N.: Radix et origo eremi coenobiticae religionis S. Pauli primi Eremitae cum brevissima monasterii S. Crucis in Pilisio territorii Strigoniensis relatione a B. Eusebia strigoniensi Canonico, postea Ordinis Praefati primi in Regno Hungariae Provincialis erecti... 1683, Róma. (Fôvárosi Könyvtár, Budapest) Meszlényi Gyula: Szentek élete, I. köt. 1905, Szatmár-Németi. Orosz Ferenc: Synopsis Annalium Eremi-coenobiticorum FF. Eremitarum Ordinis S. Pauli primi Eremitae, 1747, Sopron. (Pálos Kolostor Budapest) Pauler Gyula: A magyar nemzet története az árpádházi királyok alatt, I. és II. köt. 1893, Budapest. Pámer László: A remete-élet az Egyházban, különösen hazánk földjén, 1908, Katolikus Szemle. Péterffy Károly: Sacra Concilia Ecclesiae Romano-Catholicae in Regno Hungariae, 1742, Wien. (Fôvárosi Könyvtár, Budapest) Pokorski Ince: Series vitae SS. Patrum, quos Eremus Paulina transmisit Astris necnon quos coenobitica Claustra in conspectu Dei hominumque reddidit gratiosos... 1738, Wien. (Központi Szeminárium, Budapest) Prohászka Ottokár: A Pilis hegyén, Összegyűjtött M. 8. köt. Raczynski Kajetán: Obrazek z dziejów zakonu sw. Pawla I-go Pustelnika, 1926, Kraków. Sashegyi Sándor: A pilisi hármas remetebarlang ,,A fehér barát'' II. 2. számában. Schütz Antal: Szentek Élete, I. köt. 1932, Budapest. Szluha György Demeter: Compendium historiae sacri, religiosi ac proprie Hungariae Ord. S. Pauli primi Eremitae... 1804, Vácz. (Magy. Nemz. Múzeum Orsz. Széchenyi Könyvt.) Tarczai György: A nagy rendalapítók, Szent István Társulat. Váczy Péter: A középkor története, 1936, Budapest. Villányi Szaniszló: Néhány lap Esztergom város és megye múltjából, 1891, Esztergom. Zalka János: Szentek Élete, I. köt. 1859, Pest. ? Ungaricae sanctitatis Indicia... 1737, Nagyszombat. (Pálos Kolostor Budapest)