Kérjük, az itt következô részt (314 sor) ne törölje ki, ha ezt a file-t továbbadja. Köszönjük. ======================================================================== A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár Isten hozta a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárban, a magyarnyelvű keresztény irodalom tárházában! A Könyvtár önkéntesek munkájával mindenki számára elektronikus formában terjeszti Isten Igéjét. A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár bemutatása ------------------------------------------------ Célkitűzés ---------- A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár (PPEK) célja az, hogy mindenki számára hozzáférhetôvé tegye a teljes magyarnyelvű katolikus egyházi, lelki irodalmat elektronikus formában. A lelkipásztori munka támogatása mellett elôsegíti az egyházi kutatómunkát, könyvnyomtatást és az írott, magyar keresztény értékek bemutatását, megôrzését, terjesztését. A könyvállomány mindenki számára ingyenesen rendelkezésre áll az Internet hálózaton keresztül. Egyházi intézményeknek és személyeknek postán is elküldjük a kért anyagot. Állomány -------- Minden szabadon másolható, szerzôi jogvédelem alá nem esô egyházi és vallási vonatkozású kiadvány része lehet a Könyvtárnak: a Szentírás (többféle fordításban), imakönyvek, énekeskönyvek, kódexek, pápai dokumentumok, katekizmusok, liturgikus könyvek, teológiai munkák, szentbeszéd-gyűjtemények, keresztutak, lelkigyakorlatok, himnuszok, imádságok, litániák, istenes versek és elbeszélések, szertartás- könyvek, lexikonok, stb. Irányítás, központ ------------------ Központ: St. Stephen's Magyar R.C. Church 223 Third St., Passaic, NJ 07055, USA (Az Egyesült Államok New Jersey államában levô Szent István Magyar Római Katolikus egyházközség) Levelezés: Felsôvályi Ákos 322 Sylvan Road Bloomfield, NJ, 07003, USA Tel: (973)338-4736 Fax: (973)778-4263 e-mail: felsoval@email.njin.net A Könyvtár használata, a könyvek formája ---------------------------------------- Ebben az elektronikus könyvtárban nincs olvasóterem, hanem a szükséges könyveket ki kell venni (vagyis ,,letölteni''). Letöltés után mindenki a saját számítógépén olvashatja, ill. használhatja fel a szöveget. A hálózaton keresztül böngészni, ill. olvasni drága és lassú. A saját személyi számítógép használata a leggyorsabb és legolcsóbb, a könyv pedig az olvasó birtokában marad. Azoknak, akik nem rendelkeznek Internet-kapcsolattal, postán elküldjük a kért könyveket. Ebbôl a könyvtárból ügy kölcsönözhetünk, hogy nem kell (és nem is lehet) a kikölcsönzött könyveket visszaadni! A Könyvtár a kiadványokat kétféle alakban adja közre: 1. formálatlan szövegként, ami a további feldolgozást (könyvnyomtatás, kutatómunka) teszi lehetôvé szakemberek számára és 2. a Windows operációs rendszer Súgó (,,Help'') programjának keretében, ami a könnyű olvasást és felhasználást teszi lehetôvé mindenki számára (a szövegek -- külön begépelés nélkül -- egy gombnyomással egy szövegszerkesztô programba vihetôk át, ahol azután szabadon alakíthatók). A Könyvtárban található file-ok neve ------------------------------------ Minden kiadvány négyféle file formában található meg a Könyvtárban: text file (formálatlan változat), help file (,,Súgó'' formátum), sűrített text file és sűrített help file. Ezenkívül minden help file-hoz tartozik egy ikon file. Minden file nevének (file name) a két utolsó karaktere a verziószám (01 az elsô változaté, 02 a másodiké, stb). A file nevének kiterjesztése (file extension) mutatja a file típusát: txt: text file, zpt: sűrített text file, hlp: help file, zph: sűrített help file és ico: a Help file-hoz tartozó icon file. Például a Vasárnapi Kalauz című könyv elsô változatának (,,01'') négy formája: VASKAL01.TXT, VASKAL01.HLP, VASKAL01.ZPT, VASKAL01.ZPH; az ikon file pedig: VASKAL01.ICO. A sűrítést a legelterjedtebb sűrítô programmal, a PKZIP/PKUNZIP 2.04 DOS változatával végezzük. A sűrítés nagymértékben csökkenti a file nagyságát, így a letöltés/továbbítás sokkal gyorsabb, olcsóbb. A file-t használat elôtt a PKUNZIP program segítségével kell visszaállítani eredeti formájába. (Például a "PKUNZIP VASKAL01.ZPH" utasítás visszaállítja az VASKAL01.HLP file-t.) A file-ok felhasználási módjai ------------------------------ Mivel minden művet kétféle formában ad közre a Könyvtár, a következô kétféle felhasználási mód lehetséges. 1. A text file felhasználása Ez a file formálatlanul tartalmazza az anyagot. A felhasználó betöltheti egy szövegszerkesztô programba, és ott saját ízlése, szükséglete szerint formálhatja. Például ha az anyagot ki akarjuk nyomtatni könyv alakban (feltéve, hogy az szabadon publikálható), akkor ebbôl a text file-ból könnyen elô tudjuk állítani a nyomdakész változatot. Vigyázat! A text file minden sora sorvég-karakterrel végzôdik, ezeket elôbb el kell távolítanunk, és csak utána szabad a formálást elkezdenünk. A szövegben a kezdô idézôjelet két egymást követô vesszô, a felsô idôzôjelet két egymást követô aposztrófa és a gondolatjelet két egymást követô elválasztójel képezi (lásd a szöveg formájára vonatkozó megkötéseket késôbb). Az egyes fejezeteket csupa egyenlôségjelbôl álló sorok választják el egymástól. A file eleje ezt az ismertetést tartalmazza a Könyvtárról. Ezt a text file-t felhasználhatjuk szövegelemzésre is, amihez természetesen szükségünk van valamilyen elemzô programra. 2. A,,súgó'' file felhasználása Ez a file formátum igen egyszerű olvasást, felhasználást tesz lehetôvé a Windows operációs rendszerben megszokott ,,súgó'' programok formájában. (Az ajánlott képernyô felbontás VGA.) Az elektronikus könyv legnagyobb elônye az, hogy a szöveg elektronikus formában áll az olvasó rendelkezésére. A ,,Másol'' gombbal a teljes fejezet átvihetô a vágóasztalra [Notepad]) és onnan a szokásos módon: ,,Szerkesztés'' és ,,Másol'' [Edit és Paste] paranccsal bármilyen Windows szövegszerkesztôbe. Ugyanezt érjük el a Ctrl+Ins gombok együttes lenyomásával is. Ha nem akarjuk a teljes szöveget átvinni, akkor használjuk a ,,Szerkesztés'' [Edit] majd a ,,Másol'' [Copy] utasítást a program menüjérôl, minek következtében a fejezet teljes szövege megjelenik egy Másolás párbeszéd-panelban. A kijelölt szövegrészt a ,,Másol'' utasítás a vágóasztalra [Notepad] viszi, és onnan az elôbbiek szerint folytathatjuk a munkát. A programból közvetlenül is nyomtathatunk fejezetenként a ,,File'' és ,,Nyomtat'' [Print] utasítással. A nyomtatott szöveg formája kissé eltérhet a képernyôn láthatótól. A nyomtatott szöveg betűtípusa ,,Arial'', betűmérete 10 pontos. Ha más formátumra, betűtípusra vagy -nagyságra van szükségünk, akkor vigyük elôbb a szöveget a szövegszerkesztô programunkba, ott állítsuk be a kívánt formátumot, és utána nyomtassunk. Ahhoz, hogy a ,,súgó'' file-t használni tudjuk, a következôket kell tennünk (a ,,Vasárnapi kalauz'' című könyvvel mutatjuk be a lépéseket). 1. A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárból töltsük le a VASKAL01.HLP és a VASKAL01.ICO file-okat a saját gépünk ,,C:\PAZMANY'' nevű alkönyvtárába. (A VASKAL01.HLP helyett letölthetjük a sokkal kisebb VASKAL01.ZPH file-t is, de akkor letöltés után ki kell bontanunk a "PKUNZIP VASKAL01" utasítással.) 2. Készítsünk egy programindító ikont. A Programkezelôben kattintsunk elôször a ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű programcsoportra. (Ha az még nincs felállítva, akkor hajtsuk végre a fejezet végén leírt ide vonatkozó utasításokat.) Ezután válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és ,,Program'' utasításokat a menürôl. A párbeszed-panelban a következôket gépeljük be: Megnevezés: Vasárnapi Kalauz Parancssor: WINHELP C:\PAZMANY\VASKAL01.HLP Munkakönyvtár: C:\PAZMANY Ezután kattintsunk az ,,Ikon'' nevű utasításra, és adjuk meg a C:\PAZMANY\VASKAL01.ICO file-t. Ha ezután rákattintunk az így felállított ikonra, a program elindul, és olvashatjuk a könyvet. A ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű programcsoport felállítása: A Programkezelô menüjérôl válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és ,,Programcsoport'' utasítást. A párbeszéd-panelban a következôt gépeljük be: Megnevezés: Pázmány Péter E-Könyvtár Ezután zárjuk be a párbeszéd-panelt. Hogyan lehet a könyvekhez hozzájutni? ------------------------------------- A könyveket bárki elektronikus úton letöltheti a Könyvtárból (lásd a Könyvtár Internet címét) vagy postán megrendelheti (lásd a postai címet). Egyházi intézményeknek és személyeknek ingyen küldjük el a könyveket, mások a rendeléssel együtt 3 dollárt vagy annak megfelelô pénzösszeget küldjenek a lemez- és postaköltség megtérítésére. A Könyvtár használatának jogi kérdései -------------------------------------- Az általános elvek a következôk: 1. A Könyvtár mindenkinek rendelkezésére áll személyes vagy tudományos használatra. Ha a Könyvtár anyagát publikációban használják fel, akkor kérjük az alábbi hivatkozás használatát: ,,A szöveg eredete a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár -- a magyarnyelvű keresztény irodalom tárháza.'' 2. Egyházi intézmények és személyek kereskedelmi célokra is ingyenesen használhatják a Könyvtár anyagát, csak azt kérjük, hogy a kiadványuk elején helyezzék el az elôbbi utalást. A Könyvtár fenntartja magának azt a jogot, hogy eldöntse: ki és mi minôsül egyházi személynek, ill. intézménynek. Kérjük, keresse meg ez ügyben a Könyvtárat. 3. Ha a Könyvtár kiadványait nem egyházi intézmény vagy személy kereskedelmi célokra használja fel, akkor az elôbbi utalás feltüntetésén kívül még kérjük a haszon 20%-át a Könyvtár számára átengedni. A befolyt összeget teljes egészében a Könyvtár céljaira használjuk föl. Elôfordulhat, hogy ezek az elvek bizonyos könyvekre nem vonatkoznak, mert a szerzôi jog nem a Könyvtáré. Az ilyen könyv része az állománynak, lehet olvasni, lelkipásztori munkára felhasználni, de kinyomtatása, -- bármilyan formában --, tilos. Az ilyen jellegű korlátozások minden könyvben külön szerepelnek. (Lásd a könyvek elektronikus változatáról szóló fejezetet!) Hogyan lehet a Könyvtár gyarapodásához hozzájárulni? ---------------------------------------------------- Minden pénzügyi támogatást hálásan köszönünk, és a központi címre kérjük továbbítani. Az anyagi támogatásnál is fontosabb azonban az az önkéntes munka, amellyel állományunkat gyarapíthatjuk. Kérünk mindenkit, akinek a magyar katolikus egyház sorsa és az egyetemes magyar kultúra ügye fontos, hogy lehetôségeinek megfelelôen támogassa a Könyvtár munkáját. A munka egyszerű, bárki, -- aki már használt szövegszerkesztô programot --, részt vehet benne. Hogyan lehet az állomány gyarapításában részt venni? A munka egyszerűen egy-egy könyv szövegének számítógépbe való bevitelét jelenti. Elôször optikai beolvasással (szkennolással), automatikus úton, egy nyers szöveget készítünk, amit aztán az önkénteseknek ki kell javítaniuk. A munka lépései így a következôk: 1. Ellenôrizzük, hogy a kiválasztott könyv szabadon másolható-e (nem esik-e szerzôi jogvédelem alá), vagy meg lehet-e kapni a Könyvtár számára a másolás jogát. Ez ügyben vegyük fel a kapcsolatot a Központtal. 2. Ellenôrizzük, hogy a könyvet még nem kezdte-e el senki begépelni. Ez ügyben is vegyük fel a kapcsolatot a Központtal. A Könyvtár állandóan tájékoztat a begépelés alatt álló munkákról. 3. A könyvet küldjük el a Központnak, ahol optikai beolvasással elkészítik a nyers szöveget. 4. A Központ visszaküldi a nyers szöveget egy számítógépes lemezen a könyvvel együtt. A nyers szöveget tetszôleges szövegszerkesztô- formában lehet kérni. Ha az eredeti kiadvány nem alkalmas optikai beolvasásra (rossz minôség, régies betűtípusok stb. miatt), akkor az önkéntesnek kell a nyers szöveget is begépelnie. 5. Végezzük el a nyers szöveg ellenôrzését és javítását. Ez a munka legidôigényesebb része, és ettôl függ a végleges szöveg helyessége! Kövessük a szöveg formájára vonatkozó megállapodásokat (lásd a következô részt). 6. A kész szöveget küldjük vissza lemezen a Központnak. 7. A Könyvtár ezután elkészíti a kívánt file-formákat és a könyvet behelyezi a Könyvtár állományába. Megkötések a szöveg formájára ----------------------------- Mivel mindenki számára hozzáférhetô módon kell a szövegeket tárolnunk, egyszerűségre törekszünk. Általános szabály az, hogy semmilyen tipográfiai karaktert vagy kódot nem használunk, csak a billentyűzetrôl bevihetô karakterek szerepelhetnek a szövegben. A szöveg készítésekor kérjük a következô megállapodásokat betartani: 1. Margó: 1 hüvelyk (2.54 cm) bal- és jobboldalt. 2. Betűtípus: Arial, 10 pontos. 3. Alsó idézôjel: két vesszô szóköz nélkül, felsô idézôjel: két aposztrófa szóköz nélkül, gondolatjel: két elválasztójel szóköz nélkül, idézôjel idézôjelen belül: aposztrófa (alsó és felsô idézôjelként egyaránt). 4. Tabulátor karakter megengedett (a tabulátorokat fél hüvelyk, azaz 1.27 cm távolságra kell egymástól beállítani). 5. Semmilyan más formálási kód nem megengedett. 6. Lábjegyzet helyett szögletes zárójelbe kerüljenek a hivatkozások száma (pl. [1]), és a hozzátartozó magyarázatok a file legvégén egymás után, mindegyik új sorban kezdve. Érdeklôdés/Javaslat ------------------- A már meglevô állományról, a készülôfélben levô könyvekrôl, az önkéntes munka lehetôségeirôl és a Könyvtár legújabb híreirôl a következô címeken lehet tájékoztatót kapni: 1. levél: St. Stephen's Magyar R.C. Church 223 Third St., Passaic, NJ 07055-7894, USA 2. elektronikus posta (e-mail): felsoval@email.njin.net 3. elektronikus hálózat (World Wide Web): http://www.piar.hu/pazmany Minôség -- állandó javítás -------------------------- A Könyvtár állományának minôségét állandóan javítjuk, újabb és újabb változatokat bocsátunk közre (a file nevének utolsó két karaktere a változat számát jelenti). Kérjük ezért a Könyvtár minden tagját, olvasóját, hogy jelentsen minden felfedezett szöveghibát. A levélben (postai vagy elektronikus levélben egyaránt), közöljük az új, javított sort az ôt megelôzô és követô sorral együtt. Így a szövegkörnyezetben elhelyezve, könnyű lesz a hibát megtalálni és javítani. Miután a file új változata (új verziószámmal) felkerült a Könyvtárba, a régit töröljük. Kérjük, a könyvekkel és a Könyvtár munkájával kapcsolatos észrevételeit, javaslatait, kritikáját közölje velünk! Segítségét hálásan köszönjük. A könyvtár mottója egy szentírási idézet ---------------------------------------- Ha ugyanis az evangéliumot hirdetem, nincs mivel dicsekednem, hiszen ez a kötelességem. Jaj nekem, ha nem hirdetem az evangéliumot! Ha önszántamból teszem, jutalmam lesz, ha nem önszántamból, csak megbízott hivatalnok vagyok. (1Kor 16-17) ======================================================================== ======================================================================== Dr. Bolberitz Pál Elkötelezetten Útmutatás a mai világban Szerkesztette: Arató László Budapest, 1996 Tartalomjegyzék ======================================================================== Tartalomjegyzék A könyv elektronikus változata Bolberitz Pál Elôszó Útmutató Beszélgetések Hit vagy tudomány? A lelkiismeret szabadsága nem szabadosság Ma is van mondanivalója a katolikus egyháznak Semper reformanda Az ember teheti jobbá a társadalmat Bűneink megvallása Szem nem látta, fül nem hallotta Hit, filozófia, erkölcs A keresztény humanizmus esélye Mindennek rendelt ideje van Merre van a kiút az erkölcsi sivatagból? A keresztény egyház befogadó, küldetése minden emberre irányul Az erkölcs az emberi közösség alapja A tudományt a hit mozgatja Hitben elkötelezetten Dolgaink ideje Mindnyájan egyek legyenek Isten jósága A szeretet: csoda A felnôttkor hite A lélek az Olaj Szent Tamás öröksége A lelkiismeret forradalma Új év, új remények Az öröm Az önmegtagadás értelme A Biblia Isten szava Advent Igazság, erkölcs, alkotás Hit és tudás Vallás és világnézet Élet és halál Bűn és bűnhôdés Isten szeretetében Erkölcs és valóság Betlehemben született Egyház a pluralista világban Ifjúságunk és az Egyház Küldetésben ======================================================================== A könyv elektronikus kiadása Ez a program az azonos című könyv elektronikus változata. A könyv 1996-ban jelent meg a Márton Áron Kiadó gondozásában, az ISBN 963 9011 04 5 azonosítóval. Az elektronikus változat Arató László, a Márton Áron Kiadó igazgatójának engedélyével készült. A könyvet lelkipásztori célokra a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár szabályai szerint lehet használni. Minden más szerzôi jog a Márton Áron Kiadó tulajdonában van. A nyomtatott könyvet a Márton Áron Kiadó könyvesboltjában lehet megvásárolni, címe: 1035 Budapest, Kórház u. 37. (az Országos Lelkipásztori Intézet épületében, a Flórián üzletház gépkocsiparkolója mögötti templomtornyos épületben). ======================================================================== Bolberitz Pál Bolberitz Pál 1941-ben született, 1966-ban szentelték pappá Esztergomban. Teológiai doktorátust a Budapesti Hittudományi Karon, filozófiai szaklicenciátust Rómában a Gergely egyetemen szerzett. 1978 óta a Hittudományi Kar filozófiai professzora, jelenleg a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Hittudományi Karának dékánja. A tudós pap és népszerű lelkipásztor elkötelezett ember. Nézeteit nem a divatok és rendszerváltozások diktálják. Ma is azt vallja, amit korábban: a keresztény katolikus világnézetet az Egyház tanítása szerint. E kötetben összegyűjtött írásai, cikkei, tanulmányai ezt a szellemiséget sugározzák. Erôsítenek, hogy hitünkben mindig állhatatosak maradjunk. ======================================================================== Elôszó A Márton Áron Kiadó szíves felkérésére közreadom cikkeim, rövidebb tanulmányaim és a velem készült interjúk válogatását, amelyek az elmúlt években jelentek meg. Mivel ezek az írások a keresztény világnézet és erkölcs idôszerű kérdéseirôl szólnak, útmutatást nyújthatnak mindazoknak, akik Kunszery Gyula -- már elhunyt -- katolikus költônk találó megfogalmazásával ,,elvi, nyelvi zűrzavarban'' élnek és szeretnének tovább is elkötelezetten kitartani hitük mellett. Az írásokat megjelenésük idejének megfelelô sorrendben közlöm, így kívántam érzékeltetni a problémák fölvetôdésének egymásutániságát. Mindig igyekeztem úgy elôadni mondanivalómat, hogy az egyház tanításának örök igazságaira rámutassak, hangsúlyozva azt, hogy ezek az igazságok ma is idôszerű üzenetet, jó hírt közvetítenek az olvasó számára, hiszen ,,Krisztus ugyanaz tegnap, ma és holnap''. Budapest, 1996. Szent Pál megtérése ünnepén Dr. Bolberitz Pál ======================================================================== Hit vagy tudomány? Beszélgetés Bolberitz Pál professzorral Napjainkban nemcsak a kultúra területén és a filozófiai igényű gondolkodás szintjén, hanem a hétköznapi életben is kérdések merülnek föl az ún. természettudományos világkép és a vallásos meggyôzôdés kapcsolatáról. Ezért kerestük meg Bolberitz Pált, a Pázmány Péter Hittudományi Akadémia I. számú filozófiai tanszékének professzorát, aki az utóbbi években írt könyveiben -- az 1982-ben megjelent ,,Isten, ember, vallás'' (ami második kiadásban még kapható az Ecclesiában) és különösképpen a ,,Lét és kozmosz''-ban (Ecclesia 1985) -- korunk gondolkodásának legégetôbb kérdéseire keresztény meggyôzôdésbôl fakadó válaszokat keres. Professzor úr! Társadalmunk szellemi pluralizmusában a hívô ember olyan megállapításokkal találkozik, amelyek egyre nehezebben érthetôk meg a hagyományos vagy inkább iskolás hittan fogalomrendszerének segítségével. Hogyan értékelhetjük a természettudományos világnézet egyedülállónak feltüntetett módszerét, a tapasztalást? Elôször is tisztázni kell bizonyos fogalmakat. Tapasztalaton általánosságban a múltban lezajlott események, történések, fölismerések jövôre való alkalmazását értjük. Tapasztaláson azonban jelenbeli mozzanatokat is érthetünk: amit itt most érzékszerveinkkel megragadunk. ,,Minden megismerés az érzékeléssel kezdôdik'' -- vallja Aquinói Szent Tamás --, s ebben a vonatkozásban egyetérthetünk a materialista filozófia kiindulópontjával. Ebbôl az ismeretelméleti szempontból helyesen megalapozott alapelvbôl származik az a szélsôséges álláspont, hogy csak az létezik, amit érzékszerveink vagy műszereink érzékelnek. Ámde az ember nem pusztán anyagi-érzéki, hanem szellemi lény is. Elvonatkoztat, s ezáltal mind általánosabb szinten ragadhatja meg a körülötte lévô világot. Sôt, az ember arra is képes, hogy az érzékelési tapasztalatokon túllépjen, mégpedig szellemi értelmének segítségével. Hogyan lehet megmagyarázni a filozófiából a teológiába való továbblépést? Az emberi gondolkodás eljutása a teológiai igazságok felismeréséhez vajon szükségszerű-e vagy lehetôség csupán? Úgy is lehet nézni a körülöttünk lévô világot, hogy abban csak a sokaságot és a különbözôséget vesszük figyelembe. Ez a konkrét-tárgyi megtapasztalás szintje. De lehet úgy is tekinteni a valóságot, hogy az egységet és az azonosságot emelem ki, mert azt keresem, ami a dolgokban közös. Ilyenkor valamiféle átfogó-általános szintjén ragadom meg a realitást. De kérdezhetek tovább is: mi teszi lehetôvé a különbözô dolgok azonosságát, mi ennek a totalitásnak a végsô lehetôségi feltétele? Ám hogy mi a létezés legvégsô oka, errôl pusztán értelmi megfontolás alapján nem tudunk sokat mondani. Az értelem azonban rámutathat arra, amire a kinyilatkoztatás és a hit alapján válaszolhatunk. Itt már a teológia az illetékes. Tény, hogy az ember, aki képes valamit megtapasztalni, arra is képes, hogy értelmének közvetítésével túllépjen a tapasztalati világ korlátain -- az isteni kegyelem segítségével. A valóság és a lét rokonfogalmak. A léten kívül nincsen semmi. Gondolni csak arra lehet, ami van. Ezen a szinten a lét törvénye és a gondolkodás törvénye egybeesik. Mi az oka annak, hogy az ember nem mindig aktivizálja ezeket a képességeket? Az ember szabadakarattal felruházott lény, és így megteheti azt, hogy megismerô képességeinek pusztán némelyikét aktivizálja, míg mások használatát elhanyagolja. Ha egy ember csak szellemi munkát végez, és nem mozog, akkor egy idô után ezt testi egészsége is megsínyli. Ámde azért, mert egyesek valamely képességük működtetését háttérbe szorítják (mert így akarják), abból még egyáltalán nem következik, hogy az a képesség (pl. a vallásos hit) nincs vagy éppenséggel társadalmilag veszélyes volna e képesség (a hit által történô megismerés) használata. Napjainkban az tűnik hasznosnak, ha az emberek kemény valutáért eladható javakat termelnek. Ám ez még nem jelenti azt, hogy a nem pusztán ideológiai funkciót betöltô kultúra művelése haszontalan lenne, és hogy akik a keresztény kultúra horizontján értelmezik a világot, azoknak hamis tudatuk van. Abban, hogy az ember milyen módon és mértékben használja fel képességeit, igen nagy szerepe van az akaratnak. Az embert érdekeltté kell tenni abban, hogy képességeit aktivizálja. Ha nincs ilyen érdek, akkor a törekvôképesség is elsorvad. Az egyház missziójának és igehirdetésének többek között az a célja, hogy érdekeltté tegye az embert abban, hogy a természetfölötti hit segítségével a kinyilatkoztatott igazságokat, mint hiteles értékeket, felismerje és aszerint alakítsa életét. Az akarat nem steril szellemi képesség. Működésében mind külsô, mind belsô tényezôk szerephez juthatnak, és ezek a képességek nincsenek etikai értelemben is ,,mozgósított állapotban'', akkor az akaratnak sem lesz olyan belsô indítéka, hogy a kinyilatkoztatást értelmileg és a hit által fölfogja; megelégszik pusztán azzal az értékrenddel, ami olyan javak birtoklására ösztönzi ôt, amelyekre vágyódik. Bizonyos, hogy etikai háttere is van annak, hogy valaki milyen szinten akarja mozgósítani különbözô szintű megismerô képességeit. Azok a világnézeti irányzatok, amelyek az ember szabad akaratát tagadják vagy leszűkítve értelmezik, elvetik azt is, hogy az ember felelôs azért, hogy eljut-e Isten létének felismerésére és a természetfeletti hit szerinti ismeretre. Önkéntelenül is felmerül -- a filozófia és a teológia találkozási pontjánál -- a hit és a tudás viszonya. A hit és a tudás egymást kölcsönösen föltételezik. Igazi tudás sincs természetes hit nélkül. A természetfölötti hit az ember végsô és maradandó boldogulására, üdvösségére vonatkozóan kitágítja gondolkodásmódunk látómezejét az Isten felé. Akárhányan itt is az ember felelôségét kívánják háttérbe szorítani. Úgy vélik: az ember erkölcsileg nem felelôs azért, hogy hívô vagy nem hívô. Ismeretes az a szólásmondás: sok józan és tisztességes ember van, aki nem hívô. Ez igaz. Ám az már kevésbé igaz, hogy mindkét fajta embertípus -- a hívô és a hitetlen -- egyaránt a mennyországba juthat, mint ahogy ezt sokan gondolják. E téves nézet szerint hívônek vagy nem hívônek lenni felelôsségmentes választás: a vallás így konzum-árucikké alacsonyodik. Vagyis nem vagyok vétkes, ha nem ,,vásárolom'' meg. Ezzel szemben: ,,Isten akarata az, hogy minden ember üdvözüljön és eljusson az igazság ismeretére'' (1Tim 2,4). Szent Pál szerint (vö. Róm 1,20) az emberi értelem, pusztán saját erejébôl a teremtett világból (mint okozatból) képes eljutni Isten létének felismerésére. Hasonlóképpen fogalmaz az I. Vatikáni Zsinat tanítása, mely ma is érvényes. Az egyház álláspontja mindig is az volt, hogy minden ember megkapja a szükséges kegyelmet ahhoz, hogy Isten létét és az alapvetô etikai elveket felismerje. Továbbá minden ember képes arra -- ha különbözô fokon is --, hogy eljusson a természetfeletti hit általi ismerethez. Az ember tehát felelôs azért, hogy együttműködik-e az isteni kegyelemmel, vagy sem. S mindezek alapján: lehet bizonyítani Isten létét? Isten létét lehet bizonyítani, ha az ember végigjárja a megismerés fokozatait, és abban segítségére van a hit. Ha nem zárul le a gondolkodás valamely alacsonyabb megismerési szinten. Egyébként a végsô okok szerinti ismeretre minden ember képes. Isten megismerésének kérdése bölcsesség és nem ,,diploma'' kérdése. A természettudományos beállítottságú ember úgy gondolja, hogy a fizikai világképben érvényesülô oksági meghatározottság, amely adott körülmények és feltételek mellett mindig érvényes, megnyugtató biztonságot ad az embernek az ebben a világban való eligazodáshoz. A pusztán matematikai beállítottságú ember meggyôzôdése, hogy a matematikai törvények még egyetemesebbek, mint a fizikai törvényszerűségek. A filozófiai beállítottságú ember számára tisztán a filozófia és a logika alapelvei érvényesek. Úgy véli, hogy csak az létezik, amire ezek a törvények alkalmazhatók, ezen kívül nincs más: aki ezeken kívül is feltételez valamit, annak hamis tudata van. Mi húzódik meg e beállítottságok mögött? Valószínűleg az embernek a feltétlen biztonságra való vágya. Kétségtelen, hogy valamiféle biztonságtudat nélkül nem lehet huzamosabb ideig élni a földön. Ámde a görcsös ragaszkodás a biztonsághoz, tudományos szinten mindenben feltétlen bizonyosságra törekszik; életmódjában az anyagi javak biztosítására vágyik és úgy véli, a tudományos bizonyosság és az anyagi biztonság számára egyben a boldogságot is jelenti. Kérdés, hogy vajon biztos alapra épít-e az ilyen ember? Általában egy emberöltô tapasztalata is elég ahhoz, hogy kiderüljön: a tudományos bizonyosság megkérdôjelezhetô, az anyagi biztonság elveszíthetô, a természetes boldogság elmúlik. Igaz, maradandó biztonságot, békét, boldogságot csak Isten adhat az embernek. Persze, ha az ember elengedi Isten kezét, akkor már biztos fogódzópontra van szüksége. Az európai ateizmus kialakulásának hátterében valami Istenpótlék keresése húzódik meg. Európa a reneszánsz óta több eszmei megrázkódtatáson ment keresztül. Amikor felfedezték Amerikát, kiderült, hogy nem Európa a világ közepe. Aztán Kopernikusszal az is nyilvánvalóvá lett, hogy a Föld nem a világmindenség középpontja. Megrendült a bizalom az ókortól átöröklött, maradandó jelentôségű fogalmak valóságtartalmában. A természetrôl alkotott kép is megváltozott. Nem arisztotelészi, ,,kész'' fogalmakból értelmezték a természeti jelenségeket, hanem Galileivel elôtérbe került a megfigyelés, a kísérletezés és a mérés. Megrázkódtatást és bizonytalanságot jelentett a reformáció is, ami évszázados vallási igazságokat rendített meg. Mindezen bizalmi válság eredménye lett a gondolkodás Descartes-i fordulata. A jelszó így hangzott: Mindenben kételkedni kell, kivéve a gondolkodást. Az ,,én gondolkodom'' elve az újkori szubjektivizmus alapja lett, amely végsô kicsengését Kant filozófiájában nyerte el. Így az ember lett -- Isten helyett -- minden bizonyosság forrása. A ,,mi mindent tudunk, módszereink tökéletesek'' elve a tudományos haladást sodorta veszélybe. Nem engedte ugyanis ,,megszólalni'' a természetet. A modern technikai civilizáció jelszava az, hogy csak a természettudomány eredményeiben bízhatunk. Csak a tudomány elôrehaladása biztosíthatja az ember jövôjét. Sajnos ez az elavult szemlélet a modern ember nagy illúziója. A tudományos világnézet arra hivatkozik, hogy a természettudomány törvényei bizonyítottan szükségszerűek, és megfelelô feltételek mellett mindig ugyanúgy érvényesülnek a múlt példájára a jelenben és jövôben is. Ez a ,,mindig'' pedig transzcendens ragyogást ad a természettudományos világnézetnek. Csakhogy éppen a modern fizika és biológia cáfol rá erre az elbizakodott magabiztosságra. A természettudomány a csak félművelt ember és a szakbarbár számára jelent végsô választ az élet nagy kérdéseire. A XIX. és a XX. század súlyos tévedése az elôbbiekbôl következik. E tévedés abban áll, hogy a természettudomány módszerét illetéktelenül kiterjesztik az emberrel foglalkozó tudományokra (humaniórákra) is, különösen a lélektan és a társadalmi, illetve politikai tudományokra. A lélektan az ember pszichikai adottságait pusztán materialisztikusan értelmezte, és a természettudomány determinációs elvét alkalmazta a tudatalattinak a tudatosra való hatásában. A marxizmus a darwinizmus fejlôdéselméletét terjesztette ki a történelem értelmezésére és a társadalmi-gazdasági jelenségek megmagyarázására. Ennek alapján sokan úgy vélték, hogy az ember, aki csupán anyagi természetű lény, kísérleti tárgy is lehet, melyen joggal végezhetünk olyan kísérleteket, mint a fehéregereken. Csakhogy az ember nem fehéregér. Néhány száz fehéregér pusztulása egy sikertelen kísérlet nyomán sajnálatos baleset (elnézést az állatvédôktôl). Ám embermilliók pusztulása egy politikai intézmény kísérleti laboratóriumában már nem baleset, hanem súlyos tragédia, amely kimeríti az emberiesség elleni bűntett fogalmát. Félreértés ne essék. Nem a természettudomány ellen szólok, hiszen eredményeinek napjainkban is sok jót köszönhetünk. Ám a természettudományos világnézet kifejezés veszélyes, ellentmondásos fogalom. Azt rejti magában, hogy a természettudomány olyan kérdésekre is válaszolhat, mely mind tárgyát, mind módszerét meghaladja. Matematikai-fizikai módszerrel nem lehet Isten létét, de nem létét sem bizonyítani. Etikailag sem lehet e módszerrel valakit jobbá tenni. Ám a saját határait elismerô szaktudomány föltárhatja a megismerés és tapasztalás ,,fizikán túli'' (metafizikai) szintjét, mely végsô lehetôségi feltételét a vallási megtapasztalásban leli meg. Így a hit és tudás kibékíthetetlen ellentéte megszűnik. Tudomány és vallás nem egymás ellen, hanem egymásért küzd. A keresztény bölcsélet célja épp az, hogy ennek mikéntjét megmutassa. Szerencsére sok biztató jel van arra, hogy mind többen keresik azt az utat, mely a ,,Világ világosságához'' vezet, megértve azt, hogy ,,nemcsak kenyérrel él az ember, hanem minden igével, ami Istentôl származik''. (Giczi György Új Ember 1987. XII. 6.) ======================================================================== A lelkiismeret szabadsága nem szabadosság Az utóbbi idôben mind gyakrabban vetôdnek fel a társadalmi viták során, az alternatív katonai szolgálat küszöbön álló bevezetése kapcsán az olyan -- egyébként közszájon forgó -- fogalmak, mint például a lelkiismeret, a lelkiismereti szabadság. Ezekrôl -- és több más, a hadsereggel kapcsolatos nézetrôl -- kérdeztük dr. Bolberitz Pál címzetes apátot, a Pázmány Péter Római Katolikus Hittudományi Akadémia dékánját. Az interjút abban a reményben közöljük lapunk hasábjain, hogy a benne foglaltak ismerete választ ad arra , miként közelíti meg a katolikus egyház a vallás oldaláról ezt a kérdést, s hogyan vélekedik a hadsereget is érintô társadalmi változásokról. Mindez hozzájárul egymás eddiginél jobb megismeréséhez, a tisztánlátáshoz, a döntések hátterének ismeretéhez. Ez pedig valamennyiünk közös érdeke. Dékán úr, napjainkban a lelkiismereti szabadság mind gyakrabban kerül szóba. Ön hogy értelmezi e fogalmat? A vallás szabad gyakorlásának igénye a lelkiismereti szabadságból következik. A lelkiismeret egyrészt erkölcsi ítéletet hozó öntudat, másrészt a szabadság élményének az a mozzanata, amelyben az ember tudatára ébred erkölcsi felelôsségének. E meghatározás feltételezi, hogy az ember személyes, szabad akarattal és erkölcsi tudattal rendelkezô lény. E képességeit Istentôl kapta. Mivel az ember szabadsága tökéletlen, ezért képes elfordulni végsô céljától, aki az Isten. Ezt az elfordulást nevezzük bűnnek. Ilyenkor az ember a mulandó javakat választja a legfôbb Jó helyett. A tízparancsolatnál és a szeretet fôparancsánál jobbat eddig még nem találtak ki. Tartalmát minden állam törvényhozása tiszteletben tartja. Minden emberrel vele születik az a képesség, hogy fogékony legyen e parancsok felismerésére és megtartására. Ezt az erkölcsi fogékonyságot neveléssel kell kibontakoztatni. A lelkiismeret szava Isten örök erkölcsi törvényének megszólalása bennünk. E ,,szó'' elítél, felment vagy jóváhagy. A cselekedetet megelôzôen, kísérôen és követôleg jelentkezik. Ha hallgatunk lelkiismeretünk szavára, akkor növekszik öntudatunk. Tartásunk lesz minden külsô és belsô rossz hatással szemben. A téves lelkiismeret nem lehet kibúvó az erkölcsi felelôség alól. Személyesen is felelôsek vagyunk azért, hogy milyenné alakul lelkiismeretünk. A helyes lelkiismeret személyes adottságokra, szándékra és körülményekre ,,lebontva'' tükrözi a mindenkit kötelezô örök erkölcsi törvényt. A lelkiismeret szabadsága nem csaphat át szabadosságba. Szabadsága gyakorlásának határait az Isteni törvény szabja meg. Az isteni törvény által ,,korlátozott'' szabadság nem sérti az emberi méltóságot. Az emberi méltóságot ugyanis az ember istenképisége alapozza meg. Aki az ember helyes értelemben vett lelkiismereti szabadságát tiszteletben tartja, az az ember méltóságának adja meg a kijáró tiszteletet. Vannak, akik az erkölcsi törvényt az emberi közmeggyôzôdésbôl vezetik le. Az emberi közmeggyôzôdés koronként változik és könnyen manipulálható. Vagy külsô kényszerként hat -- s akkor elfojtja a lelkiismereti szabadságot --, vagy oly tág teret biztosít a szabadságnak, hogy ekkor megjelenik a lelkiismereti szabadosság, mely mindenkinek mindent megenged. Mindkét esetben az emberi együttélés elôbb-utóbb lehetetlenné válik. A jogrend az erkölcsi rendet feltételezi. A jogrend csupán emberi ,,alkotmány''. A közösségi és történeti igényeknek megfelelôen változhat. Ám változásának mértéke csak az örök erkölcsi törvény lehet. Amint a jog az erkölcsi törvény ,,kifelé'' történô alkalmazását kodifikálja, úgy a lelkiismeret ennek ,,befelé'', a személyes szféra irányába érvényesülô hatékonyságát kell, hogy biztosítsa. De éppen a személyes szféra az, ami ,,megfoghatatlan'' és ,,kiszámíthatatlan'', hiszen egyedi és megismételhetetlen mivoltunkat fejezi ki. A jogrendnek a lelkiismeret szabadságát -- ha ez nem fordul szembe az erkölcsi törvénnyel -- tiszteletben kell tartania. A jogrend ily módon is védelmezi a személyes emberi méltóságot. Nézetem szerint a lelkiismereti szabadság kérdését ily összefüggésben lehet helyesen értelmezni. Hogyan fér össze egymással a haza védelmének állampolgári kötelessége és a lelkiismeret szabadságának joga? Az államhatalomnak az a feladata, hogy biztosítsa polgárainak azt a jogot, hogy egy adott földrajzi területen, meghatározott nemzeti közösség tagjaiként háborítatlanul élhessenek. Ha az államhatalom ezt a kötelességét valóban felvállalja és biztosítja az állampolgárok békés életét és szabadságát, akkor ahhoz is joga van, hogy a polgárokat törvényes keretek között kötelezze a közös teherviselésre. E körbe tartozik a haza védelme is. A konfliktus akkor jelentkezik, amikor a ,,haza'' és a ,,védelem'' fogalmai nem fedik egymást az állami törvények és a lelkiismeret szavának értelmezésében. A ,,haza védelme'' kifejezéssel sajnos a politika már sokszor visszaélt. Ezért vannak, akik úgy gondolják, hogy a hazát nem csupán fegyverrel lehet megvédeni. Mindent meg kell tenni a szemben álló felek kölcsönös kibékítésére. A fegyver használata csak végsô eszköz lehet. A lelkiismereti szabadság megengedi, hogy valaki adott esetben e végsô eszközhöz folyamodjék -- feltéve, ha valóban védekezésrôl van szó --, hiszen az önvédelemhez mind az egyénnek, mind a közösségnek joga van. Ám a lelkiismereti szabadság azt a lehetôséget is biztosítja, hogy valaki ne éljen ezzel a jogával. Éppen ebben a választási alternatívában nyilvánul meg a lelkiismeret szabadsága. És ezt tiszteletben kell tartani. Tudomásom szerint a készülô, az alternatív katonai szolgálattal foglalkozó törvény épp ezt a ,,más'' lehetôséget kívánja biztosítani a haza védelmében az állampolgároknak. A katolikus egyház egyetért a haza védelmének szükségességével, de a sorkatonai szolgálat vállalását hívei lelkiismeretére bízza. Nem lát ebben, némi ellentmondást? A katolikus egyház, szerte a világon, mind elméletben, mind gyakorlatban elismeri a védekezô és rendfenntartó karhatalmi tevékenység szükségességét és jogosságát. Ezért megengedi -- ilyen értelemben -- híveinek a katonai szolgálatot, de nem parancsolja. Az egyházon belül is érvényes a lelkiismereti szabadság elve. Épp ebben a szellemben tett a múlt évben Paskai bíboros úr más egyházi vezetôkkel javaslatot a miniszterelnök úrnak az alternatív katonai szolgálat bevezetésére. Az objektív lelkiismeret -- ami általánosságban tükrözi a keresztény erkölcsi elveket -- elismeri az indokolt önvédelem jogát, és nem lát abban nehézséget, hogy az egyén e jogával éljen. Ám a lelkiismeretnek van szubjektív oldala is. S ez lehet, hogy adott esetben nehezen tudja megítélni: vajon hol helyezkedik el a határ a jogos önvédelem és a jogtalan támadó szándék között. Ez a beállítottság érzékeny lelkiismeretre vall, és ezt a lelkiismereti érzékenységet az egyház tiszteletben tartja. Ezért javasolja, hogy mindkét erkölcsi hozzáállás e témához egyenrangú értékelést kapjon a készülô új törvényben. Ne részesüljenek hátrányos helyzetben azok, akik vallási meggyôzôdésük miatt, lelkiismereti szabadságukra hivatkozva a fegyveres szolgálat helyett a kisegítô szolgálatot vállalják. Ám a hadseregnek is biztosítékot kell kapnia az egyházaktól arra, hogy a fegyver nélküli szolgálatot teljesítôk valóban vallási meggyôzôdésük alapján döntöttek-e az alternatív besorolás mellett. Békeidôben a fegyveres katonai szolgálat kevésbé problematikus. A helyzet háború esetén élezôdhet ki. A ,,parancsra cselekedtem'' elvére való hivatkozás senkit sem menthet fel az embertelenség bűne alól. Ilyenkor különös nyomatékot kap a Biblia szavainak igazsága: ,,Inkább kell engedelmeskedni Istennek, mint az embereknek'' (ApCsel 5,29). Nincs olyan hatalom a világon, mely elôírásaival a tízparancsolat fölé helyezhetné magát. A katolikus egyház a béke híve. Ez küldetésének lényegébôl fakad. Elítéli a háborút és az esztelen fegyverkezést, a maga sajátos eszközeivel mindent megtesz annak érdekében, hogy megelôzze a nemzetek közti háborúskodást. Ne feledjük, hogy korábban még a háborúnak is meg volt a maga etikája, ismeretesek a történelembôl a hôsi katonai erények. Ám a XX. század háborúiban akárhányszor az etikai szempont a háttérbe szorult, és gyakran az erôsebb joga lett az igazság. Háború esetén hiába erkölcsös az egyik fél, ha a másik nem az. Ez lehet az oka annak, hogy hívô állampolgárok egyes csoportjainál lelkiismereti konfliktushoz vezet a fegyveres katonai szolgálat. Ezt pedig meg kell érteni és tiszteletben kell tartani. A teológus jelöltek is teljesítenek fegyveres katonai szolgálatot. Ön felkereste ezeket a fiatalokat. Milyen tapasztalatokat szerzett? Részben tapasztaltam, részben értesültem róla, hogy helyzetük az utóbbi idôben javult. Kifejezhetik vallási meggyôzôdésüket, lehet teológiai kiskönyvtáruk, teológia elôadásokat hallgathatnak, parancsnokaik tiszteletben tartják hivatásbeli elkötelezettségüket. Korábban a helyzet rosszabb volt, elôfordultak visszaélések, hátrányos megkülönböztetések. Az is megtörtént, hogy le akarták beszélni ôket hivatásuk vállalásáról. A helyzet tovább javulhat a törvényes garanciák biztosításával, továbbá a felelôs parancsnokok tudatának a demokratikus pluralizmus irányába való formálásával, a vallási és lelkiismereti szabadság tiszteletben tartásának értelmében. Nyilván a jövôben -- ha az új törvény életbe lép -- a papnövendékek között is lesznek olyanok, akik az alternatív szolgálat mellett döntenek. Ám az is megengedett, hogy tényleges fegyveres katonai szolgálatot vállaljanak. Ugyanis mindkét területen szükség lesz olyan emberekre, akik saját tapasztalatukból ismerik a helyzetet. Idôszerűvé válik napjainkban a vallásos meggyôzôdésű sorkatonák lelkipásztori ellátásának szorgalmazása. Köszönöm az interjút! (Zilahy Tamás. Fotó: Borbély Tibor. NÉPHADSEREG 1989. december) ======================================================================== Ma is van mondanivalója a katolikus egyháznak Csendben elfogytak a papok Beszélgetés dr. Bolberitz Pállal, a Pázmány Péter Hittudományi Akadémia dékánjával Hová lettek a papok? Az elmúlt negyven évben kifogytak a sorból. Ma mindössze 2517 aktív plébános, lelkész tevékenykedik, s így kényszerül három-négy falut is ellátni egy-egy pap. Tény azonban, hogy a templomok nem üresek. Ma már nem kell rettegve settenkedni egy misére, vagy csak titokban ápolni a hitet. Egy 1949-es felmérés szerint hazánkban a vallásos emberek erôs többsége római katolikus volt. Azóta nem született statisztika, de a katolikus egyház becslése szerint híveik száma mintegy hétmillió. Tény, hogy ma az újszülöttek kb. 50 százaléka részesül keresztségben. Ha nôsülhetne a pap... Nem kétséges, hogy Magyarországon paphiány van, különösen a római katolikus egyházmegyékben -- mondja dr. Bolberitz Pál dékán. -- Mi a magyarázata? Ott, ahol gyenge a hitélet, a papi pályára elhivatottak száma is csökken. Az elmúlt évtizedek szellemi és társadalmi légköre nem kedvezett a teljes elkötelezettséget kívánó hivatásoknak. Az eltelt negyven évben a keresztény életeszményt és ezen belül a papi hivatást sikerült lejáratni. Véleményem szerint ez a szemlélet hat ki például a válásokra is. A házasság szintúgy egész életre szóló elkötelezettséget kíván. A papi hivatás nem könnyű. Istent nem lehet fél szívvel szolgálni. Az Úr Jézus megkívánta az apostoloktól, hogy hagyják el mindenüket és kövessék ôt. Ezért a pap életében minden mulandó érték csak másodlagos. A papi hivatás Istentôl jön, de az ember fogadja be. Talán ha nem lenne olyan elrettentô fogadalom... A fiatalok közül többen úgy gondolják, hogy világi foglalkozást űzve, házasemberként is lehetnének papok, ezzel elvileg meg is oldódhatna a paphiány. Ez az út ,,járható'' lenne, feltéve, ha én választom ki magam, és nem az Istentôl, továbbá a püspököktôl, az apostolutódoktól választatom ki erre a hivatásra. A papság nem foglalkozás, hanem természetfölötti hivatás. Félreértik a világiak apostolkodásának lényegét azok, akik úgy vélik, hogy világi híveknek papi funkciókat kell betölteniük. Itt megint az elkötelezettség alól való kibúvás lehetôsége kísért. A nôk pappá szentelése sem lehetne megoldás a paphiány enyhítésére. Mi úgy véljük, hogy ez ellenkezik a Szentírás szellemével és a teljes keresztény hagyománnyal. A római katolikus egyház csak kipróbált, nôtlen férfiakat szentel pappá. Felszentelés csak huszonöt évesen Ön szerint enyhülhet-e a jövôben a paphiány? Én bízom abban, hogy a paphiány enyhülni fog. A vallásos világnézet mind jobban tért hódít a közgondolkodásban. Nem szabad elfelejteni, hogy a papok katolikus családokból származnak. A bontakozó hivatást azonban nem szabad elfojtani, hanem táplálni, nevelni kell. Amilyenek a hívek, olyan papot érdemelnek. Az is enyhíteni fog a helyzeten, ha a társadalom a papokat nem másodrendű állampolgárként fogja kezelni, és értékelni tudja világnézet-formáló és erkölcs-nemesítô küldetésüket a haza javára. Úgy vélem azonban, elsôsorban nem a mennyiségi, hanem a minôségi szempont a döntô. Tehát ,,non numerantur, sed ponderantur'' -- mondja a latin közmondás. A híveknek nem sok, hanem jó papokra van szükségük. Kibôl lehet pap? Magyarországon a papnevelés, intézetekben folyik. A jelentkezés feltétele a hivatástudat, az érettségi bizonyítvány, a megfelelô egészségi állapot. A felvételi vizsgán a jelöltet vallási és erkölcsi értelemben igyekeznek alaposan ,,lekáderezni''. Persze az igazi felvételi vizsga öt évig tart. A jelöltek öt évig kötelesek kolostori életet élni, ahol szakavatott papnevelôk segítik ôket abban, hogy hivatásérzetük kibontakozzék. Az egyházi rend szentségének felvételéhez ilyen hosszú elôkészületi próbaidôt határoznak meg. A papszentelésig bárki kiléphet, ha meggondolja magát. Utána azonban már soha többet. Ezért is van, hogy 25 éves kora elôtt senkit sem szentelhet pappá a püspök. Világiaknak kevés az állás Az elmúlt évtizedekben csak a hátsó sorokban tűrték meg az egyházat. Hogyan látja a jövôt? A politikai nyitottság mennyire kedvez a vallásnak? Úgy látom, hazánkban a vallási érdeklôdés felerôsödött az utóbbi évtizedekben. Sok helyen beindult a fiatal keresztények oktatása, a vidéken is folyó levelezô tagozati teológiai képzés, a hitoktatói intézmények és a katolikus közéleti munkára való elôkészítés iskolái. Hála Istennek, a szakemberek rájöttek, hogy ,,nem csak kenyérrel él az ember...''. Nagy gond, hogy a teológiai végzettségű világiak foglalkoztatása problematikus. Nagy bennük az aktivitás, de nincs még elég egyházi intézmény, ahol tisztes megélhetésüket biztosítva megfelelô egyházi állást tudnának nekik ajánlani. Bízom abban, a hitoktatás fakultatív -- nem akadályozott, illetve megtűrt hanem esélyegyenlôséggel elismert -- iskolai bevezetésével mind több munkalehetôség nyílik majd számukra. Magyarországon az egyháznak sok tennivalója van, évtizedekig megpróbáltatások közepette élt, de ez megerôsítette lelkiekben. Sokan a vallásszabadságot elméleti szabadságként értelmezték. Szabad térhódítási lehetôsége csak az ateista világnézetnek volt. A jogállamiság viszont megköveteli, hogy egyház -- és ide a hívôk is beletartoznak --, jogi garanciák mellett esélyegyenlôséggel léphessen fel a társadalom eszmei küzdôterén. Hiszem, hogy az egyháznak ma is van mondanivalója az emberek számára. (Néphadsereg, 1989. április 25.) ======================================================================== Semper reformanda A Hittudományi Egyetem professzora mondja Az alatt a rövid idô alatt, amióta a demokrácia nyiladozik hazánkban, több szó esett hivatalos fórumokon, és tömegtájékoztatásban a vallásokról, és közülük is a kereszténységrôl, a magyar történelem legmélyebben gyökerezô, s a legtöbb hívet számláló katolikus egyházról, mint az elmúlt évtizedek során bármikor. Sajátos módon nem csak és nem elsôsorban elismerô és bocsánat kérô szavakkal illeték a történelmi egyházak legöregebbjét és legnagyobbikát (noha lett volna miért elismeréseket is, bocsánatkéréseket is közzé tenni) de bíráló, vádoló s félreértésekrôl, hamis tudásokról tanúskodó ítéletekkel is. A leggyakrabban modernizálást, megújulást hiányoló mondatok hangoztak el, és nem is csupán a hitetlenek és kívülállók ajkán. Válasz -- nagyobb nyilvánosság elôtt közzé téve -- a magyarországi katolikusoktól ezekre a megújulást megkérdôjelezô vagy sürgetô szavakra nemigen érkezett. Ezért ütötte fel a fejét az, aki az egyházpolitikai kérdéseket is a társadalom fontos ,,tartozékai'' között tartja számon, dr. Bolberitz Pálnak, a Hittudományi Egyetem professzorának nagyobb közösség elôtt elmondott beszédének ezen mondatán: Ecclesia semper reformanda est. Az egyházat szüntelenül meg kell újítani. Arra kértük tehát Bolberitz professzort, fejtené ki részletesebben az újságolvasóknak, akik között vannak nem keresztények és keresztények, hívôk és hitetlenek egyaránt, honnan származik ez a latin nyelven fogalmazott idea, s mit kell érteni rajta 1990 Magyarországában? Bolberitz Pál nem állt egykönnyen kötélnek. Aggályainak sorolásával kezdte a beszélgetést: Azt fogják mondani az emberek, lám csak, lám, mennyi hibája van az egyháznak, ha egy pap mondja róla, hogy meg kell reformálni. Hiszen a közgondolkodás szerint megújulásra csak az az intézmény, az a rendszer szorul rá, amelyik rosszul és idejétmúltan működik. És ha egy papnak joga van ahhoz, hogy az egyház megújulásáról beszéljen, hogy ne lenne joga ehhez a ,,kívül állóknak'' ? A reformgondolat fölvillantása után -- jól tudom -- igen sokan azt várják tôlem, hogy kifejtsem, mindenki úgy élhet, ahogyan akar. Elvégre Isten megbocsátó és megértô. Ha viszont nem ezt mondom, mert az egyházi megújulás gondolatát más aspektusból tartom fontosnak és megvilágítandónak, rám sütik, retrográd vagyok. Az egyház reformját ugyanis sokan a nagyobb személyes szabadság reményében áhítozzák. Kôsziklán alapuló épület Az olvasói vélekedésekrôl ráérünk majd a cikk megjelenése után tanakodni. Járjuk elôbb körbe a latin mondást: ecclesia semper reformanda est. Az 1914-ben meghalt, késôbb szentté avatott X. Pius pápa emlegette ezt az elvet, melyet korábban Luther Márton is hangoztatott. Ez a vita annak a századfordulónkon igen elterjedt fölfogásnak a kapcsán keletkezett, amely szerint a művelt ember az eszével nem lehet vallásos, csak a szívével. Amikor a munkahelyemre megyek, amikor a természettudományokkal foglalkozom, -- vallották --, akkor ateista vagyok. Hiszen a természetes ész fényénél Isten léte fel nem ismerhetô. Ez ellen a fölfogás ellen lépett fel X. Pius, az egyház folytonos megújulását hirdetvén. Az egyház kôsziklára alapozott épület, amelynek csak a falai láthatók. A világ rendszerint azt várja, hogy úgy újuljon meg, ahogyan a pillanatnyi divatok, igények és szükségletek kívánják. Kétségtelen, van az egyháznak emberi arculata is. Erre szoktak hivatkozni azok, akik csak az egyház kultúrateremtô, -közvetítô s megôrzô szerepét ismerik el. Az egyház lényege azonban nem a természetes rendben keresendô, hanem a természetfölötti rendben. E lényegnek megfelelôen a megújulás elsôsorban belsô megújulást céloz és nem feltétlenül kívülrôl kell bekövetkeznie. A re-formare ige is arra utal, hogy az eredeti formát, a lényeget kell érvényesíteni. Természetesen a történelmi kihívásoknak megfelelôen változik az egyház, de az ortodoxiához, a változhatatlan tanításhoz, valamint az ortopraxishoz, a változhatatlan életgyakorlathoz való viszonyban. Mindennapi gyakorlat A változatlan tanítás nyilván az evangélium tanítása, a változhatatlan életgyakorlat az imádságos, a parancsolatokhoz alkalmazkodó életmód. A megújulás tehát soha nem érintheti, nem is érinti az egyház fundamentális téziseit. Ha ezeket is ,,reformálni'' kívánná valaki, eretnekségrôl kellene beszélni? Az egyház párbeszédeinek, mint minden értelmes dialógusnak kezdettôl fogva a ,,nemcsak, hanem, is'' kötôszavakkal kapcsolódó teljesség az alapja. Az eretnekség viszont a ,,vagy ez, vagy az'' kizárólagosságát ismeri. Kiszakítva és elfogadva a teljességbôl ezt, elutasítva azt. Vagy, ha fennhangon el nem is utasítanak bizonyos dolgokat, hallgatnak róluk. Mai világunkban divatos bizonyos dolgokról hallgatni. Nyílt vitát indítanak például az abortuszról, az euthanáziáról, de arról hallgatnak, hogy az egyház tanítása ezeket elítéli. Hozzátéve természetesen, hogy az egyház irgalmas, és Isten megbocsátja a bűnbánók vétkeit. A reform mindig is akkor volt hatékony, ha az egyénektôl indult el, az alapokhoz tért vissza és termékenyen hatott a nagyobb közösségre. A ,,reformare'' igét, amennyire a napilap-terjedelem engedi, úgy hiszem, körbejártuk. Mit jelent az egyház megújulását szorgalmazó kifejezésben a ,,semper'', a ,,mindig'' szó? A keresztény lelkiség lényege, hogy ,,mindig'' készen kell állni a megújulásra. Az ôsegyház pogány miliôben élt. Sok bevett vallás létezett körülötte, mindegyiknek megvolt a maga ,,reszortja''. Ezeket bizonyos alkalmakkor gyakorolták a családok illetve társadalmi csoportok. A kereszténység viszont azzal az igénnyel lépett fel, hogy nem csak bizonyos alkalmakhoz kell kötni a vallás gyakorlását, hanem a mindennapokhoz is. A hitbôl fakadó szeretetet mindennap lehet és mindennap kell is gyakorolni. Áldozatokat bemutatni a kijelölt napokon -- ez sem lehet könnyű dolog . De a szeretetet mindennap gyakorolni... a legmagasabb, szinte elérhetetlen mércét állította fel ezzel a kereszténység! Valóban olyan értékrendet állított fel, ami eleve ,,esélytelenné'' teszi e világban. Krisztus megmondta: az én országom nem e világból való. ,,Esélytelen'' most is a kereszténység. A világ mindig is szövetségesének tekintette vagy riválisának tartotta az egyházat. Elôfordult -- gondoljunk Morus Tamásra --, amikor a hatalom egy ideig szövetségeseinek vélte az egyház embereit, majd amidôn nem szolgálták a hatalmi elképzeléseket, vetélytársként kezelték ôket. Ma már nem léteznek VIII. Henrikek... Most a rossz értelemben vett liberális szellem, a mai felvilágosodás szalonhôsei tekintik riválisuknak az egyházat, hiszen az ô ideológiájuk nem tud olyan értékrendet fölmutatni, amilyet a kereszténység fölállított, mert maradandóan nem tudják megmutatni, mi az emberhez méltó cselekedet. Összekeverik az actus humanus-t az actus hominis-szel, az emberhez méltó cselekedetet az egyes ember cselekedeteivel. Hogy mi az emberhez méltó cselekedet, azt egyházam tanítása szerint Krisztustól lehet megtanulni, nem mástól. Nem lehet szekértoló Azt mondotta, az egyházi reformok akkor voltak hatékonyak, ha az egyénekbôl indult el a megújulás. Vannak-e hazánkban látható jelei ennek a fajta egyházi reformnak? -- Valóban az egyház tagjaiban újul meg. Ezért fontosak az olyan lelkiségi mozgalmak, mint a százötven évvel ezelôtt megindult, német eredetű, és most ismét életre hívott Kolping-mozgalom, vagy a magyar indíttatású, az ifjúságra összpontosító Regnum Marianum-mozgalom, a Kalot, a különbözô Biblia-körök, a Szentlelkes mozgalmak, a házas hétvégék és így tovább. Ezek mind arra törekszenek, hogy tudatosítsák az emberekben, nem elég hétvégeken megjelenni a templomokban, hanem meg kell újítani munkában, családi körben, állampolgári minôségben is keresztény lelkiségüket, hiszen az ember kopik... A Kalot a Biblia-kör nem igényel részletesebb magyarázatot. A házas hétvége kifejezésben is benne foglaltatik a mozgalom lényege: hétvégi rendezvényeken segíteni a házaspárokat házasságuk megôrzésében. A Regnum Marianumról pedig, noha a két világháború közötti mozgalomról van szó, legújabb kiadványaik jóvoltából még a fiatalok is tudják, mi az. De a Kolping-mozgalomról én se hallottam még soha. Adolph Kolping kölni pap a XIX. században élt. A gyökértelen és támasz nélkül maradt munkásság megsegítésére találta ki ezt a mozgalmat, azt vallva, hogy a társadalom átalakítását az egyén megváltoztatásával kell kezdeni. Az egyes embernek kell becsületes munkaerkölcsével, szakmai kiválóságával, mintaszerű családi életével vonzó példát mutatni a társadalomban. 1856-ban Kolping személyesen alapította meg Pesten a Belvárosi templomban az elsô Katolikus Legényegyletet. E nemzetközi mozgalom most sokat tesz a harmadik világ felemeléséért, Európában pedig az elmaradt országok megsegítéséért. Értünk is. Látványos dolgokat egyhamar persze senki nem várhat az egyháztól. Legalább tíz év kell ahhoz, hogy az elmúlt ötven év hibáit helyre lehessen hozni. Hiszen sok mindent ugyan nem sikerült megvalósítania ígéreteibôl és elveibôl a kommunizmusnak, de a kereszténységet nagyon jól sikerült háttérbe szorítania, kiváltképpen Magyarországon. Az a közszellem is segédkezett ebben, amely II. József óta jelen volt hazánkban. Ha elnézi az ember a nagy egyházi ünnepeken a tévé nyilvánosságát is vállaló emberek sokaságát, a zsúfolt templomokat, mégsem tarthatja olyan sikeresnek azt a háttérbe szorítást! Ez kizárólag azoknak a híveknek és papoknak köszönhetô, akik a keresztény világnézet és életgyakorlat fönntartásán munkálkodtak, üldöztetések és mellôztetések elviselésével. Az ô érdemük, hogy az egyház él, és mint ,,legnagyobb pártnak'', kovászszerű kihatása van a társadalomra. Nem borúlátó tehát mégsem az egyház jövôjét és erejét illetôen a teológus-filozófus professzor? A magyar egyház sokkal nehezebb korszakokat élt át az elmúlt évtizedeknél. A tatárdúlás után, a százötven éves török megszállás után nulláról indult az egyház, mégis sikerült megújulnia. Eddig a kommunista állam nem engedte a megújulást. A Kádár-rezsim arra törekedett, hogy az egyház külsô keretei maradjanak fönn, a belsô tartalma viszont szűnjék meg. Amit azután elértek, bumerángként csapott vissza rájuk. Mindig is így volt ez. Aki azzal foglalkozik, hogy cinikus módon kigúnyolja mások eszméit, elôbb-utóbb odáig jut, hogy neki sem lesz hitele. Nem ateisták lettek itt az elmúlt évtizedek során az emberek, hanem közömbösek. Kigúnyolták a marxizmus eszméit is, nem csak a keresztény eszméket. Nem az elméleti ateizmus állapotáig jutottak el, hanem a kapitalizmusra jellemzô, gyakorlati materializmus állapotáig. Még a választások elôtt is szinte mindegyik induló párt ígért is, várt is valamit a történelmi magyar egyházaktól. Majd kialakult a gyôzelmi rangsor, megalakult a koalíciós kormány, és ha nehézkesen is, és ha viták hevétôl perzselten is, születôben van hazánkban egy új rendszer, a polgári demokráciáé. Támogatja-e ezt a katolikus egyház? Az egyháznak nem az a küldetése, hogy szekértolója legyen akármelyik rendszernek, hanem az, hogy az örök igazságoknak érvényt szerezzen, az emberiséget és a hazát a keresztény értékrend szerinti életre buzdítsa. (Lôcsei Gabriella, Magyar Nemzet 1990. szeptember 4.) ======================================================================== Az ember teheti jobbá a társadalmat Az egyház nem erôszakszervezet A Rerum novarumtól a Centesimus annusig XIII. Leó pápa 1891-ben kiadott Rerum novarum című körlevele elsô alkalommal összegezte az egyház szociális tanítását. Ezt több, hasonló tartalmú enciklika követte, majd a Rerum novarum megjelenésének 100. évfordulóján adta közre II. János Pál pápa Centesimus annus címmel mindazon szociális gondolatot, melyek a Rerum novarumban gyökereznek, s melyek napjaink gazdasági, társadalmi viszonyai közepette is élôen hordozzák a keresztény szociális tartalmat. A konferencián egyes elôadások az egyház szociális tanítását elôkészítô szellemi áramlatokkal, az ember és a munka megítélésével, a gazdaság és az erkölcs kérdésével, a marxizmus, a liberalizmus és a társadalmi enciklikákban megfogalmazott nézetek viszonyával foglalkoztak. Több elôadó a szociális eszme társadalmi megnyilvánulásait elemezte. Bolberitz Pált, a Pázmány Péter Hittudományi Egyetem professzorát arról kérdeztem, a szociális eszme mennyire volt jelen a magyar egyházban, ezen keresztül a magyar társadalomban, XX. századi történelmünkben? Magyarországon a nagyipari munkásság, s az ezzel összefüggô szociális kérdések késôn jelentkeztek. Éppen az egyik elôadásban hangzott el, hogy Angliához, Franciaországhoz viszonyítva Németországban is több évtizedes eltolódással zajlott le az ipari forradalom. Ez nálunk a múlt század 70-es éveitôl válik valósággá, s ekkor már nem partikuláris pauperizmusról (kis számú elszegényedésrôl) beszélhetünk. A századforduló után, a 30-as években, majd a második világháborút követôen alakul ki az a hazai ipar, melynek következményeként már egységes nagyüzemi munkásságról beszélhetünk. Ennek tudható be, hogy a Rerum novarumot csak a 30-as években fordítja le Prohászka Ottokár? Nem, sokkal inkább az akkori, meglehetôsen feudális beállítottságú magyar egyházi szellemnek. A szociális pápai körlevél az akkori magyar püspöki kar szemében szinte lázításnak tűnt. Másrészt nálunk agrárvilág volt, a maga gondjaival. A jobbágyság felszabadításával a parasztság ugyan szabaddá vált, de ez azzal járt, hogy el is veszíthette a földjét és nincstelen napszámossá lett. Létrejött az agrárproletáriátus, s a társadalmi feszültségek fôként ezen a területen jelentkeztek. A Rerum novarumban megfogalmazott szociális gondolatok messze álltak az akkori idôk magyar társadalmának közszellemétôl. Más kérdés, hogy szociális mozgalmak már a múlt század végén jelentkeztek, de súlyuk még nem volt jelentôs. Ismét fölfedezzük Az egyház a század elsô felében érezte-e a szociális gondolat fontosságát? Hivatalosan nem. A lökést az 1931-ben megjelent Quadragesimo anno körlevél adta. Magyarországon a Rerum novarum eszméi ezzel találtak táptalajra az alsó papság és a gondolkodó világi hívek körében. Létrejött EMSZO és a KIOE, melyek kifejezetten katolikus munkásegyesületek voltak. Nem feledkezhetünk meg Prohászka Ottokárnak és Giesswein Sándornak a század elejétôl kibontakozó szociális apostolkodásáról. Kerkay Jenô jezsuita páter a 30-as években hozta létre a KALOT- ot. Ez a mozgalom sajátosan magyar jelenségként a földosztásra váró, sorsának jobbra fordulását attól remélô agrár ifjúságot célozta meg. Kerkay Jenô azért hívta létre a KALOT-ot, hogy ezzel is elôkészítse a katolikus egyház szerepét a földosztásban, s ez ne maradjon a kommunistákra. Tudjuk, ôk késôbb hogyan oldották meg a ,,kollektivizálást''. Az EMSZO-hoz, a KIOE-hez és a KALOT-hoz sorolható a hazai Kolping mozgalom is? Nem, hiszen már sokkal korábban, 1856-ban megjelent Magyarországon. Adolf Kolping személyes hatására jöttek létre nálunk a Katolikus Legényegyletek. Ô prófétai módon elôre látott, messze megelôzve korát. Világosan tudta, amit mi most a XX. sz. végén lassan fölismertünk: A munkásnak nem az a célja, hogy utódjaik is munkások legyenek. A munkás azt szeretné, hogy fia vasaltnadrágos technikussá vagy mérnökké váljon. Tehát munkásnak lenni nem végsô cél. Kolping felfigyelt a céhek szétesésére, s arra, hogy a céhben lévô segédek, akiket ma szakmunkásnak neveznek elzüllöttek, lecsúsztak. Kolping ezeket akarta fölemelni, de nem a kapitalista gyári munkás szintjére, akit majd kizsákmányolhatnak, hanem önálló iparossá, kiváló szakemberré, polgárrá akarta tenni ôket. Idôközben ez a fajta embertípus háttérbe szorult, s csak most, a XX. sz. végén kezdik ismét fölfedezni. Ezzel magyarázható Kolping népszerűsége, boldoggá avatása. Ez azt jelenti, hogy ô a közösséggel szemben az egyént, a személyest részesítette elônyben? Adolf Kolping mozgalmának központi gondolata: az individuális etikát hogyan lehet közösségi, keresztény etikává fejleszteni? A Kolping-család mozgalomban a fiatalok a keresztény társadalomelmélet alapjait a gyakorlatban élhetik meg. Kolping elsôsorban nem tanított, hanem megteremtette amit mások hirdettek. Azt vallotta: politizáljanak az emberek, emeljék föl szavukat a társadalmi igazságtalanságok ellen. Rámutatott egy lényeges dologra: ha valaki bajban van, s csak vigasztaló, szép szavakat mondanak neki, de másként nem segítik, ezzel csak fokozzák bánatát és szomorúságát. Az ebben foglaltak ma is súlyos kísértést jelentenek az egyháznak. Kolping szerint a karitász nem lehet fô cél. Szaktudást, munkalehetôséget kell adni; azaz szociálisan kell az államnak, illetve az alulról jövô szervezeteknek megoldani a feszültséget. Legutoljára a munkás Manapság sokat beszélnek az úgynevezett munkáskérdésrôl, anélkül, hogy egyetlen munkást megkérdeznének. A munkásságot Magyarországon mindenki ugródeszkának tekintette, olyan tömegbázisnak, melyet fel lehet használni saját céljaira. Ezért nem csoda, ha a munkásság mindenkivel szemben bizalmatlan, s a róla szóló szép elveket üres demagógiának tekinti. Mit tehet az egyház megnyerésük érdekében? Az egyháznak ma sem pénze, sem hatalma nincs, ám mégis képes befolyásolni a társadalmi közgondolkozást, s az egyesületeken keresztül modellszerűen meg lehet jeleníteni a követésre érdemes keresztény-szociális etikai magatartást. Ha valamely katolikus egyesületben elindul egy jó kezdeményezés, ahhoz csatlakoznak az emberek; igaz, legutoljára a munkás. A mai magyar katolikus egyesületeknek szinte kivétel nélkül értelmiségiek a tagjai. Ezen sem lehet csodálkozni. A múltban olyan erôs volt a világnézeti kihívás, hogy csak a szellemileg jól felkészült ember tudott válaszolni az ateizmusra. Elkötelezett kereszténynek maradni, hacsak valaki nem népi vallásos hagyomány alapján volt az, szellemi munkát jelentett. A munkás fizikailag elfáradt, nem tudott energiát fordítani arra, hogy átlásson a rázúdított ideológián. Az egyház szociális fogyatékossága a katolikus szervezeteken keresztül jelenik meg. Nagy szerepe lehet ebben a Kereszténydemokrata Néppártnak, de igen fontos a polgároknak, a társadalomnak öntevékeny szervezôdése. Mi lehet ebben az egyház gyakorlati szerepe? A plébániákon és a katolikus szervezetekben mutasson be modell értékű lehetôségeket. Szervezzen olyan szállásokat, ahol keresztény légkörben, megfelelô kulturálódási lehetôségek között, otthon is jól érezhetik magukat az emberek. Az elmúlt negyven év megmutatta: pusztán humanista módon ezt nem lehet megoldani. Ahol kivész az istenhit, elsivárosodik az élet. Ennek példái a múlt munkásszállói. Ehhez persze pénzre van szükség, s az egyháznak ma nincsenek javai, s a föladatra alkalmas emberei is hiányoznak. Az egyesületek azonban lassan-lassan mégis képesek lehetnek egyre nagyobb hatékonysággal működni. Itt említem meg, hogy sajnálatos módon Magyarország, mint a ,,legvidámabb barakk'' szerepelt a világ elôtt, s ezért a Közép- és Kelet-Európát támogató nyugati katolikus segélyszervezetek Magyarországnak juttatták és juttatják ma is a legkisebb támogatást. Nem harmadik út A szociális gondolat elterjesztéséhez milyen szemléletváltásra lenne szükség az egyházon belül? A magyar papság és a püspökök is ennek a népnek a tagjai, ugyanazokkal a sokszor rossz beidegzôdésekkel, melyek másokat is jellemeznek. A szocializmus olyan rendszer volt, mely az embert kiforgatta emberi mivoltából. Emberellenes gazdasági és társadalmi életformára kényszerített mindenkit. A természetet viszont nem lehet kiölni az emberbôl, s ezért vadhajtások jelentkeztek: a korrupció, az önzés, egymás tiszteletének hiánya. Az egyháznak meg kell határoznia a kommunizmus utáni Magyarországon az életre adott gyakorlati válaszait. Az egyházat azonban nem szabad úgy elképzelni, mint egy erôszakszervezetet: kiad egy körlevelet, s azt holnap -- mint valami rendeletet -- behajtja az embereken. Pénzzel és erôszakkal könnyű ,,eredményt'' elérni. Az egyháznak azonban nem ilyenek a módszerei. Mi a példaadással, a lehetôség megmutatásával csak lassabban tudunk elôrehaladni. A várakozás azonban egyre növekszik a társadalomban... Az egyház a szorító társadalmi-szociális kérdéseket anyagi vagy hatalmi úton képtelen megoldani. Az egyház tudatos minôségi neveléssel az individuális etikán keresztül a szociális etikára ébresztheti rá az embereket. Az egyház nem helyettesítheti az iskolát, az otthont, de jogosan tart igényt arra, hogy a világnézeti nevelésbôl kivegye a részét. A kárpótlási törvény sajnos nem vonatkozik a katolikus szervezetek volt házaira, ingatlanaira, melyekre pedig -- éppen az elmondottak miatt -- égetôen szükség lenne. Például a volt katolikus színházat is államosították, melynek helyén késôbb a KISZ Központi Művészegyüttese működött. A katolikus egyesületek a kommunisták nagy ,,ellenségei'' voltak, mivel éppen azt a társadalmi programot akarták keresztény szellemben megvalósítani, melyet a kommunisták ateista módon, a demokráciára hivatkozó demagógiával hirdették. Sokan ,,harmadik utas'' megoldást látnak az egyház szociális tanításában... A Rerum novarum és a többi szociális enciklika nem hirdet harmadik utas politikát a kapitalizmussal és a szocializmussal szemben, hanem azt mondja: ha bármely társadalmi-gazdasági rendszer nem istenképiségébôl vezeti le az ember méltóságát, akkor elôbb-utóbb eluralkodik az önzés, kialakul a társadalmi igazságtalanság. Elôbb az embert kell belülrôl megváltoztatni, s ettôl változik meg, válhat jobbá a társadalom. (Elmer István. Új Ember 1991. december 8.) ======================================================================== Bűneink megvallása -- Érdemes-e gyónni? -- Nemrég jelent meg Bolberitz Pál: Minek gyónjak? című füzete az Ecclesia kiadónál. A Hittudományi Egyetem professzora a bűnbánat és bűnbocsánat lényegét értelmezi. A témával kapcsolatban kérdésekkel fordultunk hozzá. Az emberek ma kevésbé szívesen mennek gyónni. Vajon miért? Nagyon egyszerű. Mert szégyellik magukat. Ez az érzés gyermekkorban még nem erôs. A gyermek olykor egyenesen ,,büszke'' rá, hogy milyen sokszor és sokat gyónt. Késôbb azonban könnyen konfliktusba kerülhet önmagával. A személyiségéért vívott harcban megkeményedik és bensô világába való jószándékú beavatkozást is jogtalannak érzi. Szabadságának megsértését látja benne. Kialakul egyfajta identitástudata, és elfogad egy életeszményt. Csak akkor lesz kiegyensúlyozott, ha úgy érzi, hogy cselekedetei összhangban állnak az elfogadott eszménnyel. Ha ez nem sikerül, inkább lejjebb szállítja a mércét. Nem a cselekvésén változtat, hanem megkérdôjelezi azokat az erkölcsi értékeket, amelyeket nem tud összeegyeztetni saját konkrét életgyakorlatával. Napjainkban sajnos kezd elterjedni az a felfogás, hogy csak az a bűnös, aki ,,jogi'' bűnt követett el. Az erkölcsi rend így azonossá válik a jogrenddel. Nem elvont normához, vagy elváráshoz igazodik, hanem az adott társadalmi körben kialakult gyakorlathoz. Ideig-óráig lehet ezt a látszatot kelteni, de hiába fogom be a fülemet és csukom be a szememet, attól az erkölcsi rend még létezik. Mindenkinek van lelkiismerete, amely olykor kíméletlenül megszólal és elhallgattatása könnyen testi-lelki betegségben nyilvánulhat meg. Sokan ilyenkor elmennek a pszichológushoz, a pszichiáterhez és ott föltárulkoznak. Miért nem a papot keresik fel? A papság társadalmi tekintélyét 1950 óta módszeresen lejáratják az emberek tudatában, miközben a természettudománnyal foglalkozók társadalmi presztízsét növelik. E mögött az a tévedés húzódik meg, hogy a természettudomány az a biztos tudomány, amely az emberi élet minden kérdésére biztos választ ad, így a lelki élet problémáira is. A pszichológus, a pszichiáter valósággal rituális körülmények között fogadja páciensét, és abból indul ki, hogy az beteg pszichéjű. A tettek ôszinte, kérlelhetetlen megítélése így elmarad, hiszen betegnek lenni nem bűn, betegnek lenni mindenkinek joga van. E szakemberek akárhányszor ily esetekben recepteket írnak fel, tablettákat adnak, hogy ,,megszüntessék'' a bűntudatot. Freud óta ugyanis a bűnt és bűntudatot az emberi élet negatív mozzanataként fogják fel, amely hátráltatja a kreativitás kibontakozását. Szerintük a pap azzal, hogy ,,megítéli'' a gyónót, bűntudatot kelt benne, s ezáltal neurotikussá, szorongásossá teszi. Ez pedig lelki betegség, amely ellen küzdeni kell. A pszichológus, a pszichiáter eszményi képet állít a ,,beteg'' ember elé azzal, hogy próbáljon olyan lenni, mint a közvélemény által elfogadott eszményi, egészséges ember. Miben különbözik a gyónás ettôl a terápiától? A gyóntató pap azt az eszményi emberképet állítja elénk, amelyet Isten gondolt el rólunk. Nem a természetes, hanem a természetfölötti emberképet. Ilyennek kellene lennünk, és nem olyannak, amilyennek az emberek általában elvárják tôlünk. Az Úr Isten azért állít elénk ilyen magas mércét, hogy soha ne bízzuk el magunkat és mindig érezzük, hogy üres kézzel, koldusként állunk elôtte. A gôgös, ,,önmagát megvalósító'' embertípus ezt nem bírja elviselni. Ô nem áll ,,üres kézzel'' senki elôtt, ô nem ,,koldul'' senkitôl. Nem fog letérdelni és a ,,magassága felét'' felajánlani Istennek. Ezt az ideális emberképet bármelyik jámbor hívô felkeltheti bennünk a kinyilatkoztatásból, a Szentírásból. Mégis a papnak gyónunk... Jézus Krisztus a 12 apostolnak adta a bűnbocsátó hatalmat és nem ,,általában'' minden hívônek. ,,Vegyétek a Szentlelket, akinek megbocsátjátok bűneit, meg vannak bocsátva...'' A 12 apostol utódai: a pápa, a püspökök és a papok különféle fokozatokban. Az egyház kétezer éves hagyománya, hogy a megkeresztelt emberek között is van bizonyos objektív hierarchia, a második isteni személy, Jézus Krisztus döntése alapján. A pap, szentelése révén nem ,,magántanácsokat'' ad, hanem az egyház tanítása szerint gyóntat. A pszichológus, a pszichiáter nem tud feloldozni. A gyónásnak pedig ez a lényege. A feloldozást az ôszinte bűnbánatra adja a pap, és nem csak a bűnök felsorolására. A bűnbánat azt jelenti, hogy tudom; Isten engem elôbb szeretett, és én ezzel a szeretettel szemben hálátlan voltam. Megszegtem a parancsait. Ilyetén cselekedeteimet elítélem, és komoly szándékom, hogy a jövôben nem követem el ôket. Bűneink fölsorolása azért szükséges, mert a papnak tudnia kell, hogy mire adja a feloldozást. Joga van kérdezni, hiszen lehet, hogy valaki olyasmit tart bűnnek, ami az egyház tanítása szerint nem az. Az elégtétel tulajdonképpen ,,formális''; ima vagy jócselekedet. Az ,,igazi elégtétel'' bűneinkért az Úr Jézus Krisztus kereszthalála. A bűn nem csak Istent sérti, hanem az egyházat is... Az egyház egyrészt pusztán emberi társaság, de ugyanakkor a szentek egyháza is, amelybe beletartozik mindenki, aki a megszentelô kegyelem állapotában van. Aki vétkezik, kiszakítja magát Krisztus titokzatos testébôl. Ha vissza akar kerülni, ki kell engesztelôdnie a ,,szentek egyházával'' is. Ezért kell az egyház elôtt megvallani minden egyes bűnt, és milyen jó, hogy az egyházat fölszentelt pap képviseli és nem a hívôk tágabb gyülekezete, akik aligha ôriznék titokként, amit hallottak. A bűnbánat szentsége a gyónási titok által védelmezett terület. A pap nem beszélhet róla, a legkisebb jelét sem adhatja annak, hogy a gyónó ügyérôl tud valamit. A gyónási titkot az egyház nagyon komolyan veszi. Van esetleg valamiféle oka is annak, hogy ma kevesebben gyónnak mint korábban? A II. Vatikáni zsinat után kezdett elterjedni az a megtévesztô nézet, hogy csak a halálos bűnöket kell meggyónni. Halálos bűnt az követ el, aki súlyos dologban tudva és akarva megszegi Isten parancsát, melynek háttér motívuma az Isten iránti gyűlölet. Ámde egy templomba járó ember ilyet nem tesz, tehát nem kell gyónnia. Mi a súlyos bűn? Leegyszerűsítve a 10 parancsolat, az egyház 5 parancsolata és a szeretet fôparancsa ellen elkövetett bűnök. Sok embernek nincs megfelelô erkölcsi érzéke és nem fogadja el, hogy az isteni törvény független az emberi közmegegyezéstôl, a tudományos eredményektôl... örök törvény. Azt esetleg elismeri, hogy súlyos bűnt követett el, de rögtön védekezik is: nem tudva és nem akarva tette. Az ember -- ha van is szabad akarata -- mindig determinálják körülményei. ,,Hát gyűlölöm én az Istent?'' -- kérdezik. ,,Vétkeztem ugyan ellene, de szeretem ôt'' Erre az Úr Jézus a következôt válaszolja az evangéliumban: ,,Nem, aki mondja nekem, Uram, Uram, jut be a mennyek országába, hanem aki megcselekszi az én mennyei Atyám akaratát'', és: ,,aki szeret engem, megtartja parancsaimat'' . Vannak akik azt állítják, hogy hívô ember nem is tud halálos bűnt elkövetni. Az a Rousseau-i és marxi gondolat húzódik meg emögött, hogy minden ember ártatlannak születik, csak késôbb, a körülmények teszik rosszá. Ez tévedés. Minden ember az áteredô bűn terhével születik és a keresztség után is hordozza annak nyomait. Nem kevésbé veszélyes tévedés az is, hogy a bocsánatos bűnök amolyan hétköznapi gyarlóságok. Annyira hozzátartoznak az életünkhöz, hogy képtelenek volnánk elszakadni tôlük. E felfogás súlyos hitetlenséget sejtet. Bizalmatlanságot Isten segítô kegyelmével szemben; mintha ô nem tudna segíteni rajtunk kegyelmével. Mi a bánatima értelme? A bánatimában komoly ígéretet teszünk Istennek, de nem fogadalmat. A korábbi magyar gyakorlat nem volt szerencsés; Az ,,erôsen fogadom, hogy többé nem vétkezem...'' kifejezés sokakat elriaszthatott a gyónástól. Nem tisztességes valamit megfogadni, abban a tudatban, hogy valószínűleg nem vagyok képes teljesíteni a fogadalmamat. Becsületesebbnek és hitelesebbnek tűnik ez a megfogalmazás: ,,komolyan ígérem, hogy a bűnt és a bűnre vezetô alkalmat elkerülöm'' . A jövônek ugyanis nem vagyok ura. A jövô ura az Isten. Én csak azt mondhatom; kérem a jó Isten kegyelmét, amelyet a bűnbánat szentsége közvetít számomra. A feloldozás akkor hatékony, ha elvégeztem az elégtételt, amely azonban nem mágikus cselekedet és nem alakit át jobb emberré automatikusan. Nevelni kell magamat, hogy a régi ember ,,szokásai'' helyébe -- ezek rossz beidegzôdésekként nyomokban a feloldozás után is megmaradnak bennem -- újakat teremtsek, például a jó cselekedetek és erények gyakorlása révén. A bűnbánat szentsége nehéz és ,,fárasztó keresztség''. Vannak akik szívesen gyónnának, de nem tehetik. Az újra házasodottakra gondolok. A házasság fölbonthatatlansága kinyilatkoztatott isteni törvény. Ezen sem a római pápa, sem a zsinat nem változtathat. Az egyház a második házasságot -- ha az elsô egyházilag érvényes volt -- érvénytelennek tekinti. A törvénytelen kapcsolatok között azonban sriási különbségek vannak. Sokan meggondolatlanul házasodtak, vagy önhibájukon kívül váltak el, majd újra házasodtak. Az ilyen emberekben is él a hit és szeretnének gyónni. Lelki problémáikat -- a gyónási titok védelme alatt -- beszéljék meg a pappal, aki mindent megtesz értük, föloldozást azonban, sajnos nem adhat. Amikor az egyház szigorúnak mutatkozik az ilyen ügyekben, voltaképp azokat a tagjait védi, akik esetleg komoly áldozatokat hozva élnek a fölbonthatatlan szentségi házasságban. Az egyház arra buzdítja elvált és pusztán polgárilag újra házasodott híveit, hogy éljenek keresztény életet és egyenlôre bízzák Istenre, hogyan gondoskodik majd üdvösségükrôl. ,,Híveket'' mondtam, mert az egyház nem tekinti ,,kiközösítettnek'' e tagjait, hanem ugyanolyan gyarló embereknek, mint amilyenek mindnyájan vagyunk, csak legfeljebb az ô ,,gyarlóságuk'' ,,látványosabb'' a többinél. (Zimányi Ágnes. Új Ember (Lelkiség) 1991. január 6.) ======================================================================== Szem nem látta, fül nem hallotta Beszélgetés a halálközeli állapotról Az intenzív orvosi ellátás, az újraélesztési technikák tökéletesedése következtében ma már elég sokat tudunk a halálközeli állapotról. A tapasztalatokat több mint egy évtizede gyűjtik, magyarázzák; a téma elsô -- pontosabban egyik elsô -- kutatója R. A. Moody ezernél is több esetet dolgozott fel. Könyvében -- Élet az élet után -- tipizálja az élményeket, amelyeket a klinikai halálból visszatérôk ,,odaát'' szereztek. Dr. Moody és a többi kutató könyvei, tanulmányai nagy késéssel jelentek meg nálunk. Nemrégiben alakult egy kicsiny kutatócsoport a hazai tapasztalatok feldolgozására. A tudományos közvélemény, a hivatalos orvoslás és a léttel foglalkozó tudományok a filozófusok azonban még mindig nem vesznek tudomást a jelenségrôl. Moody könyvéhez dr. Bolberitz Pál professzor, a Pázmány Péter Hittudományi Egyetem dékánhelyettese írt utószót. Ôt kérdeztük: Mi lehet a hosszú ideje tartó elzárkózás oka? A materialista világnézet talaján álló orvostudomány eszközeivel ez a jelenség egyszerűen nem vizsgálható. A természettudományos módszer ugyanis kizárólag a lét materialista valóságát képes kutatni, ami ezen kívül esik, azt vagy nem létezônek tartja, vagy a babonák közé sorolja. A léttant, ha az európai gondolkodás hagyományai szerint metafizikának nevezzük, és elfogadjuk, hogy a valóságba nemcsak az anyagi természetű, hanem egy ,,másféle'' terület jelenségei is beletartoznak; hogy a szellem nem az anyag valamiféle lelkileg ,,kifinomult'' formája, derivátuma, hanem egy magasabb rendű valóság, akkor tudjuk megközelíteni ezeket a jelenségeket. Mit mondanak tehát a halálközeli élmények, ha a léttan eszközeivel kíséreljük meg értelmezni ôket? Azt, hogy az embernek van szellemi lelke, és az magasabb rendű az anyagi valóságnál. Földi életünkben szellemi létünkrôl csak részleges tapasztalataink vannak, ritkán adatik meg számunkra, hogy átéljük a teljesség, az egységben látás élményét. A klinikai halálból visszatérôk ezt a tapasztalatot, ezt az élményt írják le. Beszámolóik arról szólnak, hogy a szellem transzcendálja az anyagot, vagyis egységben a tér-idô korlátoktól megszabadulva látják életüket. A módszertani probléma nem az élmény jelentésének kihámozása, hanem az, hogy tapasztalat -- legalábbis elvileg -- lehet hamis tudat terméke. Az, hogy sokan számolnak be hasonló dolgokról, nem jelenti azt, hogy amit mondanak, az igaz is. Az élmény ugyanis nem szükségszerűen következik be a klinikai halál állapotában. Hogy miért, azt az orvostudománynak és a lélektannak kellene kikutatnia. Én természetesen hiszek abban, hogy többnyire igazat mondanak azok, akik e tapasztalatokat elmesélik. A filozófia mellett a vallásnak is értelmeznie kell ezeket a beszámolókat. Mennyire egyeztethetôk ezek össze a keresztény tanításokkal? E beszámolók önmagukban véve nincsenek ellentétben a kinyilatkoztatással, és -- számunkra -- egy magasabb rendű valóság létére utalnak. A beszámolók egy különleges érzelmi állapotról szólnak; ennek köszönhetô, hogy a visszatérôk -- új, vagy ha úgy tetszik: hátralévô - - életükben más emberré válnak. Kevésbé fontos számukra a pénz, a siker, a világ elismerése, többet foglalkoznak belsô életükkel; mondhatni erkölcsösebbek lesznek. A beszámolók részleteikben is hasonlítanak egymáshoz. A kritikus helyzetben lévôk többsége látja saját magát, amikor az orvos a halál beálltát megállapítja; áthalad egy sötét alagúton; utazása végén ragyogó fény várja; élete eseményeit egyszerre -- panorámaszerűen -- látja és érti meg. Hétköznapi ésszel ezeket az elemeket könnyű összekapcsolni a mennyországra vonatkozó elképzelésekkel. Mit szól ehhez a teológus? Ezekkel a mozzanatokkal óvatosan kell bánni, testi, tudati okait fel kell tárni. A klinikai halál állapotában aktivizálódhatnak, elôtérbe helyezôdhetnek a már meglévô vallási képzetek, így könnyen lehet, hogy ezek a kritikus helyzetben lévô személy saját, korábbi tapasztalataira vezethetôk vissza. A kinyilatkoztatásból különben is csak nagyon keveset tudunk arról, amit mennyországnak és pokolnak mondanak. Az ezekhez kapcsolódó elképzelések nagy része festôktôl származik, és -- az ikonfestôket kivéve -- sajnos -- ôk a ,,legrosszabb'' bibliamagyarázók... Amit a mennyek országáról valóban tudni lehet, az nem több annál, amennyit Szent Pál mond: ,,Szem nem látta, fül nem hallotta, emberi elme föl nem foghatja azt a boldogságot, amit az Isten az ôt szeretôknek készített.'' A katolikus egyház századokon keresztül szigorúan tartózkodott attól, hogy a tanításain kívül esô hitbéli megnyilvánulásokat, jelenségeket értelmezze, mi több, népszerűsítse. Professzor úr most mégis vállalkozik erre. Miért? Népszerűsítésre sem most, sem az utószó megírásakor nem vállalkoztam. A katolikus egyház mindig is -- nyilvánvaló saját tanrendszerének összefüggéseiben, háttérhorizontjában elhelyezve -- értelmezte mindazokat a világnézeti és erkölcsi jelenségeket, amelyek tanításával kapcsolatba hozhatók voltak. Ez ma is kötelessége. (Koncz Mária. Élet és Irodalom 1990. október 19.) ======================================================================== Hit, filozófia, erkölcs Egy tudós pap: Bolberitz Pál Dr. Bolberitz Pál, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Hittudományi Karának dékánja, tanszékvezetô egyetemi tanár. A névjegy nagyon rövid a professzor úrról. De ennél mint ember, pap, tudós sokkal több. Tudása, felkészültsége, diplomáciai érzéke és határozottsága tiszteletet ébreszt a vele találkozóban, ám a legnehezebb helyzeteket is pillanatok alatt oldja fel remek humorával. Egy beszélgetéssorozatot indítunk el hármasban. Bolberitz atya, a Tisztelt Olvasó, s a Keresztény Élet gondolatcseréje ez. Mai számunkban középpontban a professzor úr személye, életútja áll. A fôvárosi polgárság egyik köztiszteletben álló családja az Öné. Milyen értékek, példák között nevelkedett? Mit hozott otthonról? A családi életet az ember személyes szférájának tekintem, de szívesen válaszolok néhány ténnyel. Anyai nagyapám Dr. Marsovszky Pál az óbudai Szent Margit Kórház igazgató fôorvosa volt, olyan ember, aki mindennap, még karácsonykor és húsvétvasárnap is bejárt betegeihez. Humanitásánál csak tudása, vallásossága és kötelességteljesítése volt nagyobb. Édesapám Dr. Bolberitz Károly a Rákócziánumban végzett, amely 1948-ig érseki fôgimnázium volt, s a családi hatáson kívül olyan hittanára volt, mint a kitűnô igazgató, Pokorny Emánuel. Öten vagyunk testvérek, édesanyámmal a legnehezebb idôkben is vállalták a gyerekeket. Nagyon lényeges útravalót kaptunk tôle: mindegy, hogy mi lesz a foglalkozásunk, de azt kedvvel és becsülettel végezzük. Azóta is így élünk. Édesanyám pedig szeretettel otthont teremtett. A hatvanas évek elején, a nagy papi perek kellôs közepén vették fel professzor urat a szemináriumba. Miért választotta ezt a hivatást? A Margit körútra, a ferences atyákhoz jártam ministrálni, itt énekeltem a Kapisztrán Kórusban, P. Tamás Alajos O.F.M. karnagy vezetésével. A nagyszerű Tóth Tihamér ifjúsági nevelô tanítvány, Liska Zoltán atya volt a lelki vezetôm. Legalább ötven papi hivatás, így az enyém is az ô személyéhez kötôdik. Hittant a Regnum Marianum atyáinál és világi vezetôinél tanultam, illegálisan, jóval megelôzve a II. Vatikáni Zsinat lelkipásztori útmutatását. Az érettségi után már tudtam, hogy pap leszek. 1968-ban, féléves szentendrei káplánság után Budapest- Szentimrevárosba nevezik ki. Egy évvel késôbb beindul országos hírű Bibliamagyarázat-sorozata professzor úrnak. Mi volt a siker titka? A hatvanas években az iskolai hittanokon kívül csak a templomi katekézist engedélyezték az általános iskolásoknak. Az ifjúsággal való foglalkozást (gimnazisták, egyetemisták) nagyon hamar mellôzéssel, sôt börtönnel ,,jutalmazták''. A ciszterci Szent Imre-plébániatemplomban kezdtem el, nem kis kockázattal, elôadásaimat Bibliamagyarázat címmel. A hitbeli és filozófiai tanításokon kívül mindent elmondtam, amit lehetett erkölcsi vonatkozásban, sôt politikai utalásokkal is. A bibliaórák elônye volt, hogy templomban, nyilvánosan tartottam, s így nem volt olyan veszélye, mint a magánlakásokon történô összejöveteleknek, viszont kevesebb alkalom volt a személyes találkozásokra. Professzor úr! Tizenöt éves egyetemi tanári működése egybeesik Ôszentsége II. János Pál legfôbb pásztori szolgálatával. Hogyan vélekedik a Szentatyáról? Ôszentsége valóban szent, karizmatikus ember, kiváló kommunikációs képessége a hívôket és nem hívôket egyaránt nagyon hamar megragadja. Történelmi jelentôsége éppen abban van, hogy Jézus Krisztus parancsainak teljesítését szeretettel, de következetesen, önmagán és másokon számon kéri. Továbbá abban, hogy az apostolok nyomán elmegy mindenhová hitben megerôsíteni testvéreit. Nem a Vatikánban ülô, megközelíthetetlen protokolláris személy, hanem a Megváltó élô követe és tanúságtevôje. Sokan konzervatizmussal vádolják. A szó jelentése a megôrzésre utal. Mindenkinek meg kell értenie, hogy a pápa alapvetô feladata nem a folytonos újítás, modernizálás. Nagy baj lenne, ha éppen Péter utóda nem ôrizné és nem adná tovább a hitletéteményt. Az ô nagy küldetését úgy értelmezem, mint ôrködést a krisztusi értékek felett, és egyházának, híveinek szüntelen hitbeli megerôsítését, továbbá az emberi méltóság ôrzését. Kedves Bolberitz atya! Hogyan telnek ma napjai? Pasztorál-e? Ugyanúgy, mint minden más felszentelt katolikus papnak, nekem is kötelességem a breviárium napi imádkozása, a szentmiseáldozat bemutatása. Szívesen gyóntatok, s végzek más papi feladatot, ha kell. Szentelésem szerint pap vagyok, munkaköröm alapján tanszékvezetô egyetemi tanár. Így az említetteken kívül elsôrendű feladatom az egyetemi oktatás és a tudományos kutatómunka. Ezeken kívül minden héten folytatom még a ,,Szentimrében'' megkezdett Bibliamagyarázataimat a Városmajorban és a pesti Ferences-templomban is elôadásokat tartok. Késôbbi számunkban a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Hittudományi Karáról, a papképzésrôl folytatjuk a beszélgetést. (Homolay Károly. Keresztény Élet 1. sz. 1993. XI. 7.) ======================================================================== A keresztény humanizmus esélye Elméleti és gyakorlati ateizmus . Bolberitz Pál professzort, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Hittudományi Karának dékánját március 15-e alkalmával a Magyar Köztársasági Érdemrend Középkeresztjével tüntették ki. Az ismert filozófust, a keresztény bölcselet elmélyült kutatóját korunk szellemi és erkölcsi áramlatairól, azokról az eszme- és társadalomtörténeti összefüggésekrôl kérdeztük, amelyek segítségével magyarázatot találhatunk napjaink ellentmondásaira, s arra, mi az egyház küldetése újjáformálódó társadalmunkban. Professzor úr! A mindennapi élet jelenségei arról tanúskodnak, hogy több évtized történelmi kényszerpályája és szellemi elnyomatása után eszmei bizonytalanság, tétovaság jellemzi a társadalmat. Milyen okokkal magyarázható ez? Közép- és Kelet-Európában az elmúlt néhány esztendôben az eufórikus szabadság-tudat egészen hétköznapi szabadsággá formálódott. Az emberek többsége azonban nem tud mit kezdeni ezzel a szabadsággal. A marxista-leninista ideológia monisztikus, egyenlôségre építô, valláspótlékot jelentô világnézetének megszűnésével látszólag világnézeti vákuum jött létre. Valójában azonban még sincs vákuum, ha sokan talán így élik is meg. A marxizmus hegemóniáját megelôzô idôkben elevenen éltek a magyar társadalomban különféle -- a folytonosságot képviselô -- világnézeti irányzatok, de ezeket a diktatúra évtizedei alatt föld alá kényszerítették. Most, fölszínre jutva, mindenekelôtt föl kell térképezni ôket, s a sokféleséggel és kiéretlenséggel együtt járó eszmei-szellemi zűrzavarban kell az eligazodási pontokat meghatározni. Hasznos és valóságos A II. világháborút megelôzô évtizedeket -- különösen a Horty- korszakot -- a polgári liberalizmus képviselôi majdnem olyan élesen támadják napjainkban, mint korábban. Politikai szélsôségekkel vádolják, s ezt a katolikus egyházra is vonatkoztatják, amely -- vélekedésük szerint -- kiszolgálta az akkori hatalmat, s korát túlélt, hamis értékrendet képviselt. 1945 elôtt Magyarországon hatott ez az eszmerendszer -- ezt szokták sokan keresztény kurzusnak nevezni (nem szeretem a kifejezést, mivel tartalmát ma aligha határozzák meg eszmetörténeti értelemben használható módon; a kurzus egyébként futást jelent) --, amely átjárta a hétköznapokat, meghatározta a magatartást, az életformát. Ez a sokat emlegetett európai hagyományokkal, összhangban állt. Magyarországot még a II. világháború idején is, egészen az 1944-es német megszállásig toleráns nemzetnek tartották. A magyar népben alapvetôen humanista szellem élt, a becsületességet, a tisztességet, a családi élet tisztaságát legalább elvben tisztelték. A gyakorlatban eme eszményekbôl következô normákat ugyan sokszor megszegték, ez is tény, am elméletileg még sem tartották helytelennek azokat. Az ellentmondásokkal együtt társadalmi méretekben mégis hasznosnak és valóságosan működô gyakorlatnak kell tartanunk. A háború utáni rendszer ezt a keresztény világnézethez valamiképpen kötôdô életformát elôbb adminisztratív eszközökkel tiltotta, üldözte, 1956 után pedig elméletileg tettek kísérletet az aláásására, érdektelenségének bizonyítására, ennek minden tartozékával együtt: kompromittálni igyekeztek az egyház múltját, jelenét és a papságot. Minden, a korábbi társadalmi létezési módhoz kötôdô érték lejáratására törekedtek, abból a meggondolásból: ha valamennyit sikerül szalonképtelenné tenniük, az egyetlen megengedett és hirdetett eszmét -- a marxizmus-leninizmust -- tisztelik majd az emberek. Elutasított ideológia A marxizmus ideológiai kiüresedése viszonylag hamar megmutatkozott, azonban gyakorlati-hatalmi súlyánál fogva még hosszú ideig képes volt minden más eszmét elnyomni, s látszólagos, ám a mindennapokban félelmetes uralmát fenntartani. Nem számoltak azonban ennek a politikának a visszaütésével. Ha nemzedékeket arra nevelnek: minden, amit nem én hirdetek, csak rossz, csak káros lehet, tehát kritizálni és elutasítani kell, ez elôbb-utóbb olyan attitűdöt, magatartás módot alakít ki az emberekben, hogy azt az ideológiát is elutasítják, lenézik, kigúnyolják, amely kizárólagosan önmagát ajánlja. A magyar viszonyok között ez a jelenség a rendszerváltozás idején felerôsödve jelentkezett. Így alakult ki ideológiai szempontból az a helyzet, hogy már nem volt szükség a marxizmusra, annak csak pragmatikus vonásai kerültek elôtérbe. Ezt az ideológiai kiüresedést mutatja: a mai baloldali pártok sem hirdetik a választási kampányban, hogy a marxizmus-leninizmus az egyetlen üdvözítô ideológia, és a baloldaliságnak leginkább a szociális dimenzióját hangsúlyozzák. Anélkül, hogy észrevennék, maga az egész tanítási rendszer omlott össze. A részigazságokat -- amelyek fellelhetôk a múltban -- még a baloldaliak sem merik kimondani, mert azonnal a kommunizmus vádjával illetik ôket. Megváltás a Földön? A marxizmusra és a fogyasztói társadalomra egyaránt jellemzô ateizmus létét már korábban több szerzô kimutatta. A gyakorlatban mostanában tapasztaljuk meg ezt, hiszen a lakosság körében jelentkezô kiábrándultság egyik oka az, hogy rövid idôn belül le kellett számolnia a rendszerváltozástól remélt gyors anyagi gazdagodással, mely azt mutatja, hogy az emberek a szabadságot elsôsorban materiális szempontból ítélik meg. Ma az embereket szinte kizárólag gazdasági és hatalmi szempontok érdeklik, s ebben -- különféle mértékben -- valamennyi párt azonos: ki akarják elégíteni a közhangulatból következô igényeket. Eszerint a gazdasági prosperitás az egyetlen megoldás, s ha ez bekövetkezik, minden jóra fordul az emberek életében. Ebbôl a szempontból nézve a Kádár-féle korszakban tartunk. Akkoriban azt hirdették: ha a szocialista intézményrendszert és a marxista-leninista politikai modellt megvalósítjuk, kialakítjuk a sokoldalúan képzett kommunista embereszményt -- az új embert --, akkor automatikusan megoldódnak a gazdasági kérdések, az emberek önzetlenekké válnak, s a jó emberek közössége itt a Földön megteremti a mennyországot. A marxisták -- meglepô módon -- idealista és teoretikus alapon határozták meg céljaikat. Ma a hatalmat megtestesítô pártok mindenkit azzal hitegetnek, hogy a kapitalista fogyasztói világ megteremtésével érhetô el az ,,üdvösség''. A választási kampányban megígérik azt az ,,üdvözülést'' -- ki gyorsabban, ki lassabban, ki szerves fejlôdés segítségével, mások radikális fordulattal. Azt gondolják, az embereknek kizárólag arra van szükségük, hogy anyagi jóléti helyzetbe kerüljenek. Ugyanabba a csapdába esnek, mint korábban a marxisták, mert az ember problémáinak megoldását ôk is automatikusan az anyagi gazdagodástól remélik. A marxisták teoretikusan voltak materialisták, a nyugati liberális-kapitalisták pedig gyakorlati materialisták. Ez utóbbiak nem adminisztratív úton akarják rákényszeríteni eszméiket az emberekre, hanem a fogyasztással vonják be ôket a gyakorlati materializmus bűvkörébe. Kirekesztett egyház Hol helyezkedik el az egyház, milyen módon viszonyul a kétféle irányzathoz, s mennyiben képes azoktól függetlenül érvényesíteni saját értékrendjét, azaz üdvtanát? A marxizmus és a mai kapitalizmus ugyanabból a gyökérbôl táplálkozik: a marxizmus esetében az elméleti, a kapitalizmus esetében a gyakorlati ateizmusból, s mindkettô itt a Földön ígér megváltást. Ezért az egyházzal egyik sem tud mit kezdeni, pontosabban: ha az egyház tolja a megváltás-elképzeléseik szekerét, akkor elfogadják, ha nem hajlandó erre, eliminálják, kirekesztik: mint használhatatlan, fölösleges kacatot, elutasítják. Az egyházra és Krisztus tanítására mindkét ideológiának tehát annyiban van szüksége, amennyiben saját céljai érdekében hasznosítani tudja. A marxista ideológia elutasította az egyházat, mert az ifjúsággal való foglalkozást, a kultúrateremtés jogát magának tartotta fönn. Perifériális szerepkörben fogadta csak el: a műemlékvédelem terén, s politikai segédszerepben, mint például a békemozgalom támogatásában. Ma minden hatalmi törekvés elsôsorban a magántulajdon védelmében erkölcsi-gyakorlati korlátozó, kordában tartó szerepet szán az egyháznak. A gyökér tehát az ateizmus valamely fokozata. Ez lehet durva, támadó vagy toleráns: nyíltan megfogalmazott vagy agnoszticizmusba bújtatott ateizmus -- az egyházzal, tanításával azonban nem tud mit kezdeni. Ez érthetô, ha arra gondolunk, mit mondott az Úr Jézus: ,,az én országom nem e világból való''. Az egyház által mutatott út végsô soron a kereszthez vezet, amely a föltámadás és az üdvösség reményét hordozza. Egyház és hasznosság A katolikus egyház a rendszerváltozás óta részben politikai, részben ideológiai támadások kereszttüzébe került. Ugyanakkor mintha a hirtelen jött szabadságot az üldöztetés évtizedei után maga az egyház sem tudta volna még feldolgozni. A szomszédos országokkal összehasonlítva, miben határozhatjuk meg a hazai egyház társadalmi szerepét? A kétféle materializmus -- a kommunista elméleti és a nyugati gyakorlati -- Magyarországon egymást felerôsítette. A rendszerváltással ideológiai szempontból azért jelentkezett nálunk a környezô országokénál rosszabb helyzet, (a lengyeleknél, a szlovákoknál, a horvátoknál, az erdélyi magyaroknál), mert ott az egyház tanítása valamilyen -- faji ideológiai, nemzeti ideológiai -- szempontból használható volt. Nálunk, ,,sikerült meggyôzniük'' az egész országot, hogy az egyház tanításának követésébôl senkinek sincs haszna. Vagy ha igen, az egyház annyiban lehet hasznos, hogy ha a szerzetes és a paptanár azért nem nôsül meg, mert fôfoglalkozásban kíván a gyermekek nevelésével foglalkozni, (A ,,hasznos'' kifejezés is mutatja a pusztán pragmatikus, gyakorlati, materialista felfogást.) Mindennek semmi köze a természetfölöttihez. A természetfölötti küldetéssel így napjainkban aligha tud bármit kezdeni a magyar nép. Wilhelm Röpke, a neves svájci közgazdász A harmadik út című könyvében, amely a háború vége felé jelent meg magyarul, foglalkozik a kétféle irányzat -- marxizmus és kapitalizmus -- összebékítésének gondolatával. A posztkommunista országokban a szintézis rosszul sikerült. Az elmúlt néhány esztendô a marxista materializmusból és a nyugati liberális kapitalizmusból a rosszat hozta ki. Ennek az oka, hogy a felszín alatt ez a rossz már régebbtôl fogva élt Magyarországon. A hatvanas évektôl kezdve fölismerhetô a jelenléte, amely még hosszú ideig le volt ,,öntve'' vörös ,,ideológia-szósszal''. Miután ez 1989-90-ben lecsorgott, láthatóvá lett alatta a negatív ,,valami más'' amely elméletileg a felvilágosodás eszméinek egyes szellemi morzsáiból táplálkozott -- tolerancia-elv, liberalizmus, individualizmus --, s ezek a marxizmus uralma alatt, mivel annyira el voltak nyomva, hogy nem hogy kipróbálni nem lehetett ôket, de beszélni sem volt szabad róluk, idealizálódtak, misztifikálódtak, egyúttal abszolutizálódtak, s fôleg értelmiségi körökben hôn vágyott valláspótló eszmerendszerként jelentkeztek. Álmodozás az eszmékrôl A szellemi életben ez az eszmerendszer milyen hatást fejtett ki régebben, s mennyiben van jelen manapság? Az európaiság és kereszténység -- mint rokonértelmű kifejezések -- ebben az összefüggésben mintha érvényüket vesztenék. A magyar kultúra egészét átjárta. A hatvanas évek közepétôl a magyar kultúra meghatározó személyiségei, még ha magukat ellenzékinek tartották is, azok voltak, akik valamiképpen már a háború elôtti Magyarországon szembe kerültek az úgymond keresztény Magyarországgal: képmutatónak tartották azt világot, elvetették a keresztény értékeket, s azt hitték, akkor igazán európaiak. Kétszáz esztendôvel a felvilágosodás után álmodoznak annak eszméirôl. Ideáljaikat becsempészték alkotásaikba, s ezek a művek uralják ma is a magyar kultúrát. Szerzôik a rendszerváltozáskor ledobták a marxista köntöst, s megjelent egy nagypolgári világkép, amelybe belefér a kozmopolitizmus, a klasszikus liberalizmus, az individualizmus, az abszolút autonóm erkölcs, a vallás és az erkölcs szétválasztása, az ész vallása, mindaz, amirôl úgy gondolják, nyugati, s ezt nyugati tekintélyekkel alá is támasztják. Ezek az eszmék a közéletben különbözô szlogenekben jelennek meg: a vallás magánügy, a vallásszabadság és a lelkiismereti szabadság éles elválasztása. Az eklektikus ideológiai világkép mögött a pragmatikus materializmus húzódik meg. Világosan kell látni, hogy mindaz, ami az aufklärizmusban még eszményi volt a keresztény neveltetés és ihletettség következtében: az Istennek mint olyannak, az észnek és tudománynak piedesztálra helyezése -- mára a gyakorlatban sok szempontból megkérdôjelezôdött. Minden viszonylagossá vált A kételkedés, a relativizálás a fölvilágosodás kezdeti öntudatával szemben egyre inkább meghatározója lett ennek a századnak, s az egykori eszmények egyre inkább fantomeszményekké váltak. Vajon nem az történt-e, hogy a kommunizmus eszmei ürességét másféle eszmei üresség váltotta fel? Az eszmények hiánya erre mutat. A kommunisták -- mint említettem -- hegemóniájuk érdekében járatták le az eszményeket, az értelmiségnek egy csoportja pedig azért, mert attitűdje minden megkérdôjelezésére irányult, kivéve néhány, általa elôtérbe tolt filozófus és művész tekintélyét. Isten helyébe a kultúra lépett, amely azonban szétesôben van. Nincsenek áramlatok, iskolák, hódit az individuális kultúra, amelynek értéke szűk csoportok önkényes értékítéletétôl függ. Számukra nincs se teológiai, se tudományos, se erkölcsi eszmény - - minden relativizálódott. Maradt az egyén egzisztenciája, konkrét gazdasági, erkölcsi és esztétikai értékrendje. Ma ezt nevezik pluralizmusnak: mindenki abból válogat, amibôl akar. Ez pedig nem más, mint a fogyasztói társadalmi szemlélet átvitele a szellemi világba. Érvényes ez a vallással kapcsolatban is, amelyet addig ,,használnak'', amíg nem jön helyette egy jobbnak tartott ,,árucikk''. Egy a biztos: az önérdek, a pillanatnyi egzisztenciális hangulat, amelynek szolgálatába lehet állítani mindent. Így veszítette el tekintélyét sokak szemében Isten, az egyház, a haza és család eszménye. A szabadságnak ezt a fogyasztói szemléletét tükrözô primitív fokát istenítik ma nálunk. Nyugaton annyiban más a helyzet, hogy ott nem folytak olyan lejárató kampányok, mint a közép- és kelet- európai országokban, így Magyarországon is. Nálunk már az óvodában megjelent -- mese-szinten -- a marxizmus-leninizmus ideológiájának a kényszerítése. A vallást és az egyházat elhallgatták, mondván: legjobb, ha senki sem tud róluk semmit, s ezáltal az erkölcsi értékrendjük is materialistává válik. Az egészen hétköznapi szabadsággal mindezek után nem tudunk élni. A szabadság ugyanis valamiféle értékre, eszményre irányul. A helyes irányultság, elszántság és a vele együtt járó idealizmus, elkötelezettség súlyosan hiányzik a mai magyar társadalomból, s ez a kommunista uralom öröksége. Élô Szent István-i örökség Nem jelentkezik-e mégis a teljességre törekvés? A magyar társadalom hiányjelenségei mögött nem a hit hiányát ismerhetjük-e föl, amelyet társadalmi értelemben keresztény értékrendnek nevezünk? Az emberekbôl nem lehet egészen kipusztítani a transzcendencia iránti vágyat. Bízhatunk benne, hogy egyszer majd rádöbbennek a hiányra. Magyarország ezer esztendôn át a kereszténységhez kötôdött, a szent-istváni örökség amelyrôl egyesek azt állítják, nem tudják, micsoda, igenis létezik. A felvilágosodás korának ,,megkésett harcosai'' az ,,ateista életszentség'' hódolói el akarják velünk hitetni, hogy lehet jó embernek lenni akkor is, ha nincs Isten. A kultúra irányítását kézben tartó szűk réteg az oktatásban-nevelésben is azt sugallja: embernek kell lenni, mindenek fölött állóan emberinek, s mindenkinek kizárólagos joga, hogy megindokolja, mit jelent ez a szó: ember. Ez a gondolkodásmód nem különbözteti meg az actus humanust az actus hoministôl . Az elôbbi kifejezés emberhez méltó cselekedetet jelent, amelynek erkölcsi minôsítése van, és az emberi méltóságnak felel meg, míg az actus hominis kifejezés az ember cselekedetét jelenti, amely akár erkölcsileg minôsíthetetlen is lehet. Elfeledkeznek arról, hogy az ember lényegét Isten nélkül nem lehet teljességgel definiálni. Ebbôl viszont az következik, hogy sajátos értelemben csak keresztény humanizmus létezhet, és minden egyéb humanizmus-eszmény ebbôl meríti értékét. Csak ennek van jövôje Az emberek különbözô fokozatokban közelítenek Isten felé. Nem tudják, hogy -- miközben foggal-körömmel tiltakoznak az egyház intézménye ellen, és az ellen, hogy a kereszténységhez bármi közük is legyen -- tökéletlenebbül, ,,leszállított áron'' mégis a keresztény értékrend szerint élnek. Végsô soron a marxista és az aufklärista beállítottságú ember is Isten törvényei szerint él, amennyiben -- mint Isten teremtménye -- nem is tud másként cselekedni. Csak olyan értékrendet lehet fölállítani, amely az Isten teremtési értékrendje szerint való, továbbá a megváltásból következik és a szeretet fôparancsára irányul. A tízparancsolat megtartása és a szeretet parancsa nélkül nem lehet hosszabb távon elképzelni az emberi együttélést. Ez az a bizonyos keresztény értékrend, amelynek jövôje van -- mint az elhunyt miniszterelnök, Antall József is mondotta --: csak ennek van jövôje. Mégis hangsúlyozni kívánom, hogy az egyháznak és minden kereszténynek nagy türelmet kell tanúsítania a mai idôkben. A magyar társadalom olyan lábadozó beteghez hasonlít, akirôl kiderült, hogy mégsem hal meg, de lélekben súlyosan beteg. A ,,rehabilitáció'' idején az egyháznak igen fontos, elkötelezettséget sugalló evangelizációs küldetése van. Meg kell mutatnia a magyar népnek, hogy miképp kell fölépülnie több évtizedes betegségébôl, hogy eljuthasson Isten országába. (Elmer István. Új Ember 1994. április 10.) ======================================================================== Mindennek rendelt ideje van Beszélgetés Bolberitz Pál címzetes apáttal, dékánnal A választások eredménye sokaknak okozott csalódást. Kivált azoknak, akik hitték, ez keresztény ország, itt a keresztény pártokra fognak szavazni. Némi iróniával mondtam annak idején, az emberek azokon a vasárnapokon is elmentek templomba, utána pedig a szavazóhelyiségekbe és a szocialistákra szavaztak. Sokszor elhangzik, hogy az elmúlt választásokon nem az értékek, hanem az érdekek orientálták a szavazókat. Nézetem szerint a Magyarországi helyzet több szempontból is eltér a kelet-európaitól. Ezt az eredményt nem sorolnám abba a klisébe, hogy a kelet-európai országokban most megint a baloldal került elôtérbe. Maga a szocialista elnevezés is bizonytalan, hiszen ebben a pártban szép számmal akadnak olyanok, akik 1989 elôtt abban a bizonyos pártban, az állampártban működtek. Élvezték elônyeit. Kétségtelenül vannak emberek, akik úgy érezhették, hogy az elmúlt négy esztendôben ôket háttérbe szorították. Most úgy érezhetik, ismét megszerezhetik egykori privilegizált helyzetüket. Teljesen függetlenül a pártbeli hovatartozandóságuktól, inkább egy gyarló emberi tulajdonságról van itt szó; hiába is próbálja ezt saját pártvezetésük visszaszorítani. Viszont azok az emberek, akik az elmúlt négy esztendôben másféle elkötelezettséget vállaltak, esetleg félnek ettôl a helyzettôl. Nyilvánvaló, hogy nem kerülnek fel újból a szögesdrótok, de alacsonyabb szinten létezik ilyen félelem. Elméletileg úgy fogalmazhatnánk meg, valahogy kicsúsztunk az idôbôl. Az Ószövetségben olvashatjuk, mindennek rendelt ideje van. Ha valami nem a rendelt idejében megy végbe, abból alkalmasint bajok származhatnak. A magyarság egyik tragédiája, hogy nálunk jó harminc éves elcsúszással történtek meg azok a dolgok, amiknek 1956-ban kellett volna megtörténniük. A lakosság egy jelentôs része -- jogosan -- igazságtételre várt (a Rákosi-rendszer, az ÁVH bűnei miatt, az 1956- ot követô megtorlás miatt stb.), de ez az igazságtétel nem következett be. Elméletileg igazuk volt. A gyakorlatban nem vették észre, hogy közben korosztályok nôttek fel, akiket ez egyáltalán nem érdekel. A mai húsz éveseknek a zsidóüldözések, a háború, a Rákosi-féle Magyarország, 1956 mind történelem. Ferenc Ferdinánd meggyilkolását, az elsô világháborút mi is csak nagyszüleink elbeszéléseibôl ismerjük, tehát ez számunkra is történelemmé vált. Az én korosztályomat -- 53 éves vagyok -- érinti ugyan a trianoni határozat, gyakorlatilag azonban szüleim nôttek föl ebben a helyzetben. Az én korosztályom még tudja, mi 1956, de a mai húsz éveseknek egyszerűen mese. Elméletben nagyon szép az értékorientáció, tehát helyretenni a dolgokat, csak éppen kicsúsztunk az idôbôl. A kormánykoalíció az elmúlt négy esztendôben helyesen cselekedett, amikor az értékeket helyükre tette, csak éppen nem lehetett velük mit kezdeni. Azt gondolom, hogy a választásnál egy gyakorlatias mozzanatra került a hangsúly. A magyar nép szeret békében, biztonságban élni és szereti, ha ,,gondját viselik''. Tehát ismét a jól bevált állami gondoskodás, paternalizmus? Szomorú dolog ez, mert a társadalmi infantilizmus jele. Kelet-európai betegség... Igazi ütôképes középosztály, polgári osztály itt nem tudott kialakulni. Ha megnézzük, a kisgazdapártnak is azért volt -- többek között -- sikere 45 elôtt vagy 45 után, mert alapjában véve vidéki orientáltságú párt volt. Azok a polgárok, akik a kisgazdapártra szavaztak, még paraszt apákat és nagyapákat vallhattak ôseiknek. A mi népünk még 45 után is mezôgazdasági ország volt, nagyon vékony iparos réteggel. Ez a társadalom késôbb a ,,dolgozók'' társadalmává alakult. Minden ilyesfajta társadalom pedig hajlamos a centralizációra. Persze, azt a centralizációt mindenkor lefedte valami mese; az elmúlt negyven évben az, hogy munkáshatalomról volt szó. Ez a nép hozzászokott ahhoz, hogy az állam vállalja helyette a gondokat, gondoskodik róla, ô pedig szívesen engedelmeskedik egy bizonyos határon belül. A kormánykoalíció (az MDF is) pontosan ezeket a korábbról jól megalapozott fogódzókat kezdte kihúzni azzal, hogy megkísérelte Európa felé terelni a normákat. Ez az elképzelés nem volt kellôképpen elôkészítve, nem volt megteremtve a társadalmi hátországa. A többség azzal, hogy a szocialista pártra szavazott, nem egy marxista-leninista ideológiára szavazott. Hanem egy olyan pártra, amelyik az elmúlt négy esztendô alatt azt a látszatot tudta kelteni, hogy megszabadult az ideológiáktól. Azzal, hogy állandóan a szakértelmet hangsúlyozta, el tudta hinteni az emberekben a biztonságtudatot. Az emberekkel elfeledtették a marxizmus-leninizmust, és kialakították bennük azt a vágyat, hogy azok jöjjenek, akik ,,ezt már csinálták'', értenek hozzá. Igen ám, de rosszul csinálták negyven esztendôn keresztül! Sajnos aggasztó a mi népünk kollektív amnéziája (elfelejtôképessége). De van egy olyan mondás, hogy az emberek elôbb- utóbb mindent elfelejtenek, ám mégis valami pici dolgot, apróságot megjegyeznek. Erre kell gondolniuk azoknak, akik úgy vélik, hogy az emberekkel mindent el lehet felejtetni. Valami kis dologra emlékeznek. És ha valaki azt a kis dolgot megpiszkálja, akkor alkalmasint nagyon sok mindent el tud érni. Kanyarodjunk oda vissza, ahol arról beszéltünk, hogy az elôzô koalíció olyan értékrend kialakítása mellett kötelezte el magát, amely mindennek az alapja lehetett. Ez az értékrend az új helyzetben ismét háttérbe fog szorulni. Ennek a döntésnek ez a veszélye. Megpróbálok a többség gondolatvilágába belehelyezkedni. Úgy vélem, hogy az emberek túlságosan is a jelenre koncentráltak. Egy nagyon kis múltra és egy nagyon közeli jövôre összpontosítanak. Ezt meg is lehet érteni, hiszen egy ember él ötven-hatvan-hetven évet. Miféle távlatokban gondolkodjék? Elfelejtette a múltból a rosszat ( a négy évtizedig tartó szocializmusból), viszont emlékezett a jó adottságaira, arra, mennyi kedvezményhez jutott egy olyan ember, aki lojális volt az államhoz. Arra nem emlékezett, hogy aki nem volt lojális, az milyen sorsra jutott. Volt munkahely, viszonylag minden olcsó volt, kis vagyona biztonságban volt, az állam mindent kifizetett. Ehhez járult, hogy az elmúlt négy év még adott egy kis szabadságot is. Ha majd ebbôl a szabadságból visszavesznek, akkor erre fognak emlékezni. Az emberekben azonban illúziók alakulnak ki, azt hiszik, ôk lesznek azok, akik mindenbôl csak a kellemeset szerezhetik meg maguknak. A keleti diktatúrából azt, ami kellemes volt benne, nyugatról pedig megint azt, ami kellemes. Nem a vállalkozói bizonytalanságot, nem a felelôsséget. Az átlagembernek a múlt négyévi rendszerbôl leginkább az tetszett, hogy egyszeriben akkor mehetett ki Bécsbe a Maria-Hilferstrasse-ra, amikor arra éppen kedve kerekedett. A kommunizmus alatt pedig várnia kellett, hogy megkapja az útlevelet. Most mind a kettôbôl a javát válogatná ki. Ilyen azonban nem létezik. Nagyjából ez a pragmatizmus jellemezte azt a választási kampányt, amit a szocialisták vezettek a mostani választásokon. Én politikával nem foglalkozom. Azt azonban még egyszer hangsúlyoznám, nem szellemi értékekre voksoltak, hanem konkrét érdekre, de olyan érdekre sajnos, amely a gyakorlatban nem valósítható meg. Tegyük hozzá, hogy Magyarországon is kialakult egy túlfogyasztásos szisztéma, amelynek az égvilágon semmilyen reális alapja nincs. Most ugye a szakértelem került kormányra. Hát majd meglátjuk, hogy ez a szakértôi kormány ezeket a vágyakat, tömeghisztériákat milyen módon tudja kezelni. Ezeknek aligha lehet megfelelni. Nem is akarják, már egy ideje ôk is arról beszélnek, vissza kell fogni a fogyasztást. Össze kell húzni a nadrágszíjat. Amikor majd szorítani fognak egyet, ismét jelentkezik a tömegember elégedetlensége. A tömegember illúziókban él. Annak, hogy a háború utáni Németország helyre tudott állni, reális alapjai voltak. Kaptak Marshall-segélyt, amit mi nem fogunk kapni, és nem szabad megfeledkezni a német ember mentalitásáról sem, hiszen sok német ember életcélja a munka. A magyar ember ezzel szemben azt tekinti életcéljának, hogy jól éljen. Hogy fogyasszon. A magyarok külföldön tudnak alkalmazkodni a helyzethez, ha látják, másképp nem megy, csak munkával, gyorsan átállnak arra a tempóra. De szükségük van valami kényszerítô erôre. Úgy vélem, ez a kényszer itt is megindult, elegendô a földek visszaadására utalnom, hiszen ezeket a földeket nem csak birtokba kell venni, de meg is kell művelni. Tiéd a föld, fogj hozzá, műveld meg. Erre nevelni is kell az embereket. Kérdés, mennyire lehet nevelni az embereket. Meg kell értenünk a magyar népet, hiszen ennek a népnek folyvást csak ígérgettek. Kádárék annak idején felvettek óriási nyugati kölcsönöket, ebbôl valamicskét juttattak a népnek is, de a kölcsönt nem arra használták föl, amire kellet volna. Ennek az lett az eredménye, hogy amikor vissza kellett fizetnünk, akkor egyszerűen nem volt mibôl visszafizetni. Azt a látszatot kellett kelteniük, hogy mi vagyunk a béketábor legvidámabb barakkja. Azonban ez is csak ideig- óráig tartó önbecsapás volt. Azt gondolom, akármelyik párt van hatalmon, itt gazdasági érdekek diktálnak. Ezután lépnek be azok a gondok, miként lehet mindezt igazságosan elosztani. Ez viszont már erkölcsi kérdés. Óriási gondok jelentkeznek, mivel Magyarországon képtelen az erkölcs társadalmi szintre vergôdni. Úgy szoktak fogalmazni, ez az ország még nem jutott el odáig, hogy a demokrácia önszabályozó elvei érvényre jussanak benne. Az egykori kollektivista fölfogást, a langyosságot viszont ide már visszahozni többé nem lehet. Ahhoz újabb aknazárra lenne szükség, egy sereg ember becsukására, a levelek fölbontására, stb., stb. Ha az új kormány ezzel próbálkoznék, senki nem állna szóba velük, egy árva fillért sem tudnának nyugatról behozni. Lehet újból szorítani, lehet centralizálni, de a régi rendszert visszahozni már nem. Magyarország nem Kuba. Nem veszi körül tenger. Az alapvetô bűnös struktúrákat kellene megváltoztatni. Itt lenne óriási szerepe az egyháznak, a családnak, a különbözô civil szervezôdéseknek, éppen ezen a területen hangoztatott az elôzô koalíció olyan értékeket, amelyekre túlságosan nagy fogékonyság nem mutatkozott. Kínos, nem kínos, mégis léteznek nemzeti és keresztény értékek. Ezeket a szavakat, persze, lejáratták, holott mégiscsak errôl van szó. A nemzeti tudat összefog bennünket bizonyos földrajzi, faji és kulturális egységbe, a kereszténység pedig az európai kultúrához, mondhatni a világkultúrához kapcsol bennünket. Ez a világegyházhoz tartozás. Beszélgetéseink során elhangzott, hogy mind a szocialista, mind a liberális eszmekör egy-egy csáppal kapcsolódik az internacionalizmushoz. Igazán csak félve teszem föl a kérdést, vajon a keresztény világegyház fogalmában nincs-e benne az internacionalizmus gondolata? Ez az egyén és közösség problematikájára megy vissza. Arra a dialektikára, hogy az egyén a közösség föltétele, miként a közösség az egyéné. Az internacionalista nemzetek ,,között'' él, tulajdonképpen a senki földjén. Se Magyarországon, se Ausztriában, se máshol. Egyiknek az identitását sem vállalja. A kozmopolita pedig az, aki a kozmosz bármely pontján ,,otthon van'', ha ott jól megy a sora. Az ember azonban nem Isten, nem tud egyszerre mindenütt jelen lenni, következésképpen nem lehet valaki ugyanabban az idôben a kozmosz bármely polisának ,,állampolgára''. Valahol mégiscsak le kell horgonyoznia, de a senki földjén nem lehet örökké élni. Ez egy fikció. Mind az internacionalizmus, mind pedig a kozmopolitizmus egyoldalúan értelmezi az egyetemességet. Nem tudja senki sem gyökereitôl úgy elvágni magát, hogy ô az egész világon mindenütt identitásban legyen. Ez egyszerűen hazugság. A katholikosz szó egyetemest jelent. Minden különösséget, partikularitást tiszteletben tartunk a maga értékei szerint, de nem befelé. Mert az gyöngeség jele. Hanem kifelé megmutatva, mi az többlet, amit a másiknak nyújthatok. Ez a keresztény szeretet? Igen. Adni kell a másiknak és át kell venni a másiktól, ami benne jó. És ez az ökumenizmus helyes értelmezése is, ami a keresztény egyházak egységének alapja. Ami összefog bennünket. Az igaz katolikus gondolkodás soha nem kirekesztô, soha sem mondjuk, ,,csak ez'', hanem ,,az is''. Ez a katolikus ,,kötôszó'' megôrzi a személy méltóságát, mivel egyrészt egyéniségét nagyra értékeli, másfelôl pedig azt nézi, hogyan lehet az emberiséget szolgálni. Ez lehet egy nemzet közössége, lehet a társadalom java, lehet Európa java, stb., stb. Ilyeténképpen a katolikus egyház mindig tudott alkalmazkodni, ám sohasem adta föl az alapelveket, amelyek összekötnek bennünket, embereket az egész világon. Ilyen alapvetô elvek például a tízparancsolat, azok a törvények, amik minden ember természetében benne vannak, az Istenhit, az imádság. Az egyes népeknek kialakult szokásaik vannak, amelyeket tiszteletben kell tartani. Ugyanakkor azonban meg kell találni mindazt, amit az egyetemességben hasznosítani lehet. A katolikus egyház tehát ebben az értelemben kiegyenlítô szerepet játszik. Én ebben látom a katolikus egyház óriási értékét. Vagyis egyetemes szervezô erô. Negyven esztendôn keresztül mondták azt, és mondják máig sokan, hogy a vallás magánügy. Nem igaz, éppen az elmondottak miatt sem. Természetes, hogy van lelkiismereti szabadság és természetes, hogy van vallásszabadság. Senkit nem szabad kényszeríteni hitbeli meggyôzôdésre. Azonban azt sem szabad megakadályozni, hogy ezeket a kérdéseket a nyilvánosság elé tárjuk. Nekünk, keresztényeknek kötelességünk, hogy hirdessük az evangéliumot. Szent Pál írja: ,,Jaj nekem, ha nem hirdetem az evangéliumot''. Az egyháznak joga van ahhoz, hogy az államtól bizonyos törvényes garanciákat, juttatásokat kapjon, mert azok, akik az államot eltartják, nagy részt hívônek vallják magukat. Emiatt sem lehet abszolút értelemben elválasztani az államot az egyháztól. Az állam és az egyház radikális szétválasztásának feltételei hazánkban még nincsenek biztosítva. E célhoz mind az egyháznak, mind az államnak fel kell nônie. (Fábián László, Új Magyarország 1994. VII.) ======================================================================== Merre van a kiút az erkölcsi sivatagból? Bolberitz Pál a töretlen hitrôl, a rendszerváltás gyötrelmeirôl és az értékrendzavarokról Az egyetemet, amelyrôl 1950-ben leválasztották a teológiai és az orvosi fakultást, majd pedig három önálló karral Eötvös Loránd nevét vette fel, 1635-ben Nagyszombaton alapította Pázmány Péter bíboros, prímás, esztergomi érsek. A XVIII. század végén Mária Terézia felhelyezte elôször Budára. majd Pestre az egyetemet -- mondja a dolgozószobát uraló hatalmas festményre mutatva (Pázmány éppen aláírásával hitelesíti az alapító okiratot) az 54 esztendôs Bolberitz Pál címzetes apát, az 1992 óta Pázmány Péter Katolikus Egyetem nevet viselô intézmény Hittudományi Karának dékánja, tanszékvezetô egyetemi tanára. Majd hozzáteszi, nem kis büszkeséggel a hangjában: -- Tehát idén ünnepeljük az egyetem és a teológiai kar 360 éves fennállását... Átmeneti korban Nálunk nem úgy megy, mint a világi pályán, hogy ötletszerűen elhatározom, ezt és azt akarom csinálni, s kötöm az ebet a karóhoz. Ha valakit pappá szentelnek, elsôsorban lelkipásztor akar lenni; magam is elsôsorban az akartam lenni, s nem tudós. De aztán a körülmények másképp hozták -- eleveníti fel pályája sorsforduló alakulását. -- Engedelmességi fogadalmunk értelmében nem a saját fejünk után megyünk, hanem a püspök döntésében felismerjük az Isten reánk szabott akaratát. Sorsom úgy hozta: doktoráltam teológiából, dogmatikából, késôbb Rómában voltam ösztöndíjas a jezsuiták Gregoriana egyetemén, s ott szereztem filozófiából megfelelô tudományos fokozatot. Miután szükségessé vált, hogy tanítsak, ez szerencsés módon egybeesett az érdeklôdésemmel is. Elsôsorban a filozófia spekulatív szisztematikus tárgyait tanítom. Ez több részbôl áll: metafizika, ismeretelmélet, logika, filozófiai Istentan, természetbölcselet. Ezek a kérdések sok világnézeti témát is felvetnek, amelyek alépítményei a teológiai ismereteknek: igyekszünk értelmileg alátámasztani, amit a Biblia s az egyház tanítása alapján hittel elfogadunk. A filozófia azt akarja megmutatni, hogy az Isten igazsága nem értelmileg megalapozatlan, hanem igenis az emberi gondolkodással összeegyeztethetô igazság, s az emberi tapasztalás is alátámasztja és bizonyítja, amit a hit által, a bibliai kinyilatkoztatás alapján vallunk. A teológia racionálisan próbálja végiggondolni mindazt, amit az Isten kinyilatkoztatott. Azért nevezzük tudománynak, mert nem pusztán kritika nélkül fogad el egy bibliai idézetet, hanem próbálja az egyház egész tanításába, hagyományába beleágyazni, de bizonyítási módszere sokszor filozófiai, történettudományi, sôt nyelvészeti mozzanatokat is tartalmaz. Ám ami engem speciálisan érdekel, az a filozófia és a teológia határkérdése, s történeti összefüggésben a reneszánsz bölcselete, mert tetszenek az átmeneti korok, a skolasztikából az újkorba például, mikor megjelenik valami új, s amikor már azok a rendszerek jönnek elô, melynek nyomai korábban fellelhetôek egy átmeneti korban. Jelenleg is filozófiai- világnézeti szempontból átmeneti korban élünk, s ha valakinek jó szeme van, máris észreveheti esetleg egy következô évezred meghatározó filozófiai rendszereinek elôjeleit. Melyek ezek? Mire hívná fel a figyelmet? Karl Rahner, századunk neves teológusa mondta: a harmadik évezred vagy vallásos világnézetű lesz, vagy egyáltalán nem lesz. A múlt században a természettudósoknak illet ateistáknak lenni, de ma fordított a helyzet. Miközben a tömegek a templom fôkapuján kimennek, a természettudomány a templom hátsó kapuján észrevétlenül besurran... Mit tart napjaink központi kérdésének a hittudomány terén? A laikusban ugyanis óhatatlanul felvetôdik: 2000 év elteltével létezik-e még megválaszolatlan kérdés? Netán mindegyik újabbat és újabbat szül az idôk végezetéig? Ami mindig is a legfontosabb kérdés: miként lehet egy adott kultúrában és emberi közegben úgy hirdetni az evangéliumot, hogy a kor embere számára olyan elfogadható üzenet legyen, amely hatékonyan formálja világnézetét és az erkölcsi életét. S meg vagyunk gyôzôdve: a mi megoldásunk adja a legteljesebb választ. De ezzel pillanatig sem nézünk le más vallásokat, más felekezeteket. Elfogadjuk, hogy bizonyos részletkérdésekben figyelemre méltó tanításokat és magatartásformákat hordoznak, ám mindenkinek joga a maga lovát dicsérni, s engedtessék meg nekünk, hogy a katolikus megoldást találjuk a legátfogóbbnak és a leginkább összeegyeztethetônek a 2000 éves keresztény hagyománnyal. Hisszük: van idôszerűség a keresztény üzenetben, amely a mai ember számára is komoly mondanivalót jelent világnézete, erkölcsi jelleme, személyisége alakításában. A nagy nyilvánosság számára akkor vált ismertté neve, midôn kitudódott, hogy a néhai miniszterelnök Antall József végakaratában önt kérte fel a végsô tiszteletadás celebrálására, a szentbeszéd elmondására. Ön adta fel az utolsó kenetet is. Miként alakult ki ez a szoros kapcsolat kettejük között? Jelenti ez politikai vonzalmát, elkötelezettségét is? Gimnáziumban osztályfônököm, történelem- és magyartanárom volt Antall József, akkor, midôn a politikában még azt sem tudták, hogy létezik. Mint volt tanárommal, jó barátság szövôdött közöttünk, s mivel az osztályból én lettem katolikus pap (egyik osztálytársam szintén a lelkészi pályát választotta, de reformátusként), s tekintve, hogy Antall József katolikus vallású volt, a piaristáknál érettségizett, a halálos ágyához is katolikus papot hívatott. Mivel hozzám volt bizalma, így kerültem ebbe a helyzetbe. De ebben semmiféle politikai szerepvállalás nem érhetô tetten. Jön-e Elizeus? A Parlament elôtt, Antall József koporsójánál mondott gyászbeszédében 1993 decemberében Ady ,,Illés szekerén'' című versére utalva kijelentette: ,,Illés eljött, de felismertük-e? Illés szellemi tanítványába, Elizeus prófétába költözött. A magyarság legnagyobb kérdése most: jön-e Illés után Elizeus?'' Hogy vélekedik errôl másfél évvel késôbb? Keresztelô Szent János halálával lejárt a próféták kora. Tehát én sem vagyok próféta, s nem látom, mi lesz a jövôben. Az Ószövetségben szerepel Illés és szerepel Elizeus próféta. Illés egy olyan korban vált nagy prédikálóvá, midôn Salamon után kettôs királyság alakult ki, Izrael és Juda királysága, és ô Izrael királyságában tevékenykedett, amelyet nagymértékben befolyásolt az akkori Baál-kultusz, amely a tömegekre erôsen ható, fogyasztói jellegű, pogány, szóval egy ,,kellemes vallás'' volt. Illés a monoteizmus, vagyis az egyistenhit mellett emelte fel a szavát, s ezért sok üldöztetést szenvedett: az Ószövetség példaként állítja elénk, mint akinek világos értékrendje volt, aki megôrizte a hagyományt, a tiszta erkölcsöt, s ha kellett, ezt minden áldozat árán -- az üldöztetések ellenére is -- merte érvényesíteni. Illés iskolájához tartozott, s utóda lett Elizeus, aki viszont csodatevô próféta hírében állt. Hogy jön-e csodatevô próféta ezen a földön, nem tudom, de szükség lenne rá. Gyászbeszédében kijelentette: Antall József joggal mondta, hogy a keresztény Magyarországnak van jövôje. Emlékeztetett rá: a kormányfô a magyarság eszményérôl úgy vélekedett: több mint ezeréves történelmi tapasztalat igazolja, hogy a magyarság, ha Szent István szellemisége alapján keresztény elvekre és erkölcsi gyakorlatra támaszkodik, akkor fent tud maradni. Hát a jelen politikai berendezkedése nem éppen ebbe az irányba mutat, más szelek fújdogálnak. Ugyanaz a véleményem. Tévedés azt gondolni, hogy a gazdasági problémákkal az erkölcsi problémák is automatikusan megoldódnak. Az erkölcsre nevelni kell az ifjúságot: szóval és jó példával. A pápa utódaként is emlegetik a jezsuita Carlo-Maria Martini milánói bíborost, aki tanított a Gergely egyetemen, ahová ön járt -- egy bibliai képre utalva úgy vélekedett: olyan helyzetben vagyunk itt Európában, mint amilyenben a zsidó nép volt, amikor kivonult Egyiptomból. A nagy rettegés a fáraótól már mögötte van, mint ahogy mi is utána vagyunk már a kíméletlen és totalitárius kommunizmustól való félelemnek, de valójában még a sivatag kellôs közepén vagyunk. El kell jutni az ígéret földjére, de ehhez Mózes szemére, hitére lenne szükség, aki úgy haladt elôre, mintha látná a láthatatlant. Merre van elôre, amerre ennek a népnek haladni kell, hogy megmaradjon, s hitét, boldogságra való képességét se veszítse el? A hit által látjuk a láthatatlant, mert az út nagyon világos. Jézus Krisztus megmondta: ,,én vagyok az út, az igazság és az élet''. Az egyház tanítását kell követni, komolyan venni, s akkor van kiút a sivatagból. Mert tudniillik a kiutat Jézus már végigjárta. Csak ô utána, az ô nyomába kell eredni. A kereszténynek ez annyit jelent: krisztiánusz vagyok, vagyis Krisztus-követô. Már valaki elôttünk ment. Föl is támadt a halottaiból. Mert a halál után is van még élet. Ez a mi legfôbb tanításunk, a mi örömhírünk. De a rendszerváltás -- amelynek mindennapi gyötrelmeit szenvedjük el -- nem jelentett feltámadást a magyar nép számára. A Kádár-rezsim örökségeként inognak a társadalom értékalapzatai, a közösségi élet tartópillérei rendültek meg. A mindennapi életben a tisztességtelenség, a szolidaritás ijesztô mértékű hiánya jelzi és jellemzi az elhúzódó, elmélyülô válságot. Az értékrend és erkölcs válságát a demokratikus politikai rendszer sem tudta megfékezni. Mit tehet az egyház ilyen helyzetben? A rendszerváltás gyötrelmei a politikusok gondját-baját jelentik. Számunkra sokkal fontosabb -- ami független minden rendszerváltástól - - a helyes értékrend meghirdetése, s az arra való buzdítás, hogy azt éljék az emberek. Mi a helyes értékrend? Az, hogy a legfontosabb érték az Isten, s minden annyiban érték a teremtett értékek közül, amennyiben ôhozzá vezet. A szellemi értékek nyilvánvalóan fontosabbak az anyagi értékeknél, mert az anyagi érték eszköz, míg a szellemi értékek cél jellegűek. Lefordítva a hétköznapi nyelvre: ha valakinek a fogyasztói értékek állnak élete középpontjában, az elôbb-utóbb olyannyira szenvedélyeinek rabjává válik, hogy nem fog törôdni sem törvénnyel, sem erkölcsi érzékkel, hanem gátlástalanul rabolni, lopni hazudni fog, hogy ezeket a fogyasztói javakat megszerezze, s fütyülni fog a másik tulajdonára, emberi jogaira. Ezért egyáltalán nem közömbös, van-e az embernek erkölcsi magatartása, s az milyen tartalommal rendelkezik. Kétségtelen, s az egyháznak jelentôs küldetése van az elhúzódó átmeneti korszakban, amely Magyarországon is észlelhetô: az elmúlt több mint négy évtized során súlyosan lejáratták az erkölcsi értékeket. Bebizonyosodott, hogy ott, ahol a legfôbb értéktôl, az Istentôl elszakad az ember, elôbb-utóbb el fog szakadni az emberi és humanitárius értékektôl is, s az elméleti ateizmus és materializmus gyakorlati materializmust és ateizmust eredményez. Ez pedig negáció, valaminek a tagadása, és tagadásból nem lehet sokáig megélni, hiába próbálom helyébe tenni általában az emberiséget vagy egy konkrét embert. Ami pedig az énemet illeti, kétségtelenül fontos, hogy az ember igyekszik mindent a saját szempontjából nézni és mérlegelni. De ha ez dominánssá válik, s a másik ember számomra nem cél, hanem eszköz, akkor bajok lesznek a humanizmus területén is. Immanuel Kant is megmondta -- aki igazán nem vádolható katolikus bigottsággal, mivel protestáns volt --, hogy az embert célnak kell tekinteni és sohasem eszköznek. S ha elveszik az ember erkölcsi tartását, azt a belsô szabályzó erôt, amirôl a lelkiismeretünk is tanúskodik, s az ember kizárólag a jogrend vonalán próbálja életében az értékrendet felállítani és szabályozni, akkor súlyos visszaélések jelennek meg a közösségi életben. Ugyanis a jogrend elméletben szép, de csak annyiban hatékony, amennyiben végrehajtható. A vallási erkölcsöt elôítélet- szerűen lejáratták az elmúlt 45 évben, s a helyébe semmit sem adtak. Ebbôl következik: az emberek többsége már nem tud tradicionális erkölcsi nézetekbôl élni, mert azok a generációk, akik ezt hordozták, nagyrészt már ki is haltak. És ha akadályozzák, hogy az egyház -- amelynek Magyarországon ezer év alatt igen komoly kultúrát teremtô erkölcsi felfogása vert gyökeret -- érvényesítse értékrendjét a társadalomban, akkor szembe kell néznünk azzal a ténnyel: a jogrend veszi át az erkölcsi rend vezetô szerepét, amelynek feladata, hogy az embert belülrôl is megfogja, ne csak a külsô cselekedetekben. Viszont ez belsô tartás nélkül megvalósíthatatlan, mert nem lehet mindenki mellé ôrséget állítani. Úgyhogy mégiscsak a vallási erkölcsöt kell hagyni érvényesülni. Természetesen nem a kényszer erejével, hanem sokkal nagyobb társadalmi jelenléttel, mert ennek híján az ország társadalmi, közösségi és családi életében hamarosan komoly bajok jelennek meg. Ez az a ,,sivatag'', amelyben vagyunk! Ugyanakkor világosan kell látni: az egyház Magyarországon ténylegesen szegény, nem törekszik semmiféle világi hatalomra, csak arra, hogy az embereknek olyan erkölcsi felfogást hirdessen, amit ô a keresztény tanítással, világnézetileg is meg tud alapozni. Vagyis Isten van az értékrend csúcsán: ô az erkölcsi rend szerzôje és számonkérôje is egyben. Az élet evangéliuma Tapasztalja-e a rendszerváltás kezdete óta a magyarországi vallásosság, a hitélet erôsödését, a politikából kiábrándult, hitevesztett embereknek az oltalmazó, befogadó egyház felé fordulását? Nem nagyon. Már a '70-es, '80-as években kialakult, hogy az, aki de facto templomba járt, az elkötelezetten keresztény. De ez nem bizonyult jelentôs számnak, még akkor sem, ha itt-ott a templomok látszólag telve voltak. Azok, akik a Gallup Intézet tavalyi felmérése szerint a 75 százalékos katolikus többséget kiteszik, legalábbis többségük olyan, hogy elméletileg szimpatizál a katolikus tanítással, de gyakorlatilag csak a maga módján vallásos, s templomba nem igen jár. Ám az emberek lelkébôl nem lehet kitörölni, hogy az Isten felé orientálódjanak. Akárminek is nevezik ezt valójában. Azok, akik elkötelezetten hívôk voltak korábban -- azok maradtak most is, bár bízunk abban, hogy az új nemzedékben a korábbi negatív elôítéletek háttérbe szorulnak. II. János Pál pápa márciusi, az Élet evangéliuma elnevezésű enciklikájában -- amely céljai szerint megújítja a társadalmat, igazi demokráciát és békességet teremt -- elítéli az abortuszt, az euthanáziát és a halálbüntetést. Az enciklika utal a parlamenti képviselôk lelkiismereti döntésére a törvények megszavazásakor, valamint arra, hogy a keresztény nem működhet együtt olyan civil törvényhozással, amely ellentétben áll Isten törvényével. Az abortusztörvényen már túl vagyunk, a ,,kegyes halál'' ügyében még késik az Alkotmánybíróság állásfoglalása. Hogy éli meg az egyház eme kettôsséget: az Istennek tetszô dolgok és a politikai realitás szétválását? A legmesszebbmenôkig egyetértek az enciklika elveivel, mert ezek a 2000 éves keresztény erkölcsi és teológiai tanítás összefüggéseibôl fakadnak. Inkább kell engedelmeskedni Istennek, mint az embereknek. De mégsem válnak mindennapi gyakorlattá! Azt hiszem, rossz az a megközelítés, miszerint arra kell törekedni, hogy a politikai törvényhozás, tehát ami a jogrend kategóriájába tartozik, s történetesen a keresztény erkölcsi tanítás, mindig és minden körülmények között megegyezésben legyen. Mert ez ugyanannak a valóságnak külsô és belsô szemlélete, aminek kétségkívül van közös találkozási pontja. A jogrend az ember külsô cselekedeteit szabályozza a társadalomban, az erkölcs pedig az ember belsô szándékait és cselekvését irányítja, amelynek van társadalmi dimenziója is, s itt találkozik a jogrenddel. Tehát ez ambivalens, kétoldalú dolog. És azért veszélyes a kettô szembeállítása, mint ahogy a marxizmus idején történt, hogy az erkölcs mintegy magánügynek minôsült, s mindent a jogrend oldaláról közelítettek meg. Ezért is alakult ki ez a nagy erkölcsi űr. Persze, eszmeileg az lenne az ideális, hogy a kettô megegyezzen. Törekedni is kell erre, hogy közelítsen egymáshoz a jog- és az erkölcsi rend. S úgy gondolom, egy politizáló kereszténynek, ha történetesen vállalja a keresztény világnézetet és erkölcsöt a nyilvánosság elôtt, akkor e mellett ki is kell állnia, s természetes, hogy az egyház tagjainak és az egyház felelôs vezetôinek ezen elveket hangoztatniuk kell, s jó irányba befolyásolni a politikai életet. Viszont ténylegesen mégiscsak azt látni: olyan világban élünk, ahol sokféle érdek ütközik. és sok érdek nemegyszer úgy érvényesíti a saját felfogását -- ami nem feltétlen egyezik meg a keresztény erkölcsi renddel --, hogy esetleg olyan törvény jön létre, talán egy demokratikus államban is, amely nem vagy csak részben egyezik meg a keresztény erkölcsi tanítással. Ebben az esetben egy demokratikus államban az egyháznak kötelessége, hogy mind a magán-, mind a nyilvános szférában tiltakozzon ez ellen, emelje föl a szavát, és hirdesse továbbra is a keresztény elveket. Ekkor minden keresztény embert a keresztény erkölcsiség fog kötelezni, és nem az a jogrend, amelyen -- lévén demokrácia, s nem diktatúra -- bármikor változtatni lehet. Mert ezek -- ellentétben az erkölcsi törvényekkel - - nem az örök életre szólnak. Mulandóak, mint maga az ember. Politizálhat az egyház akkor, ha a hitrôl és az erkölcsi igazságok védelmérôl esik szó. Sôt, kötelessége is ilyenkor hallatni a hangját, és vétkezik, ha hallgat az örök erkölcsi igazságokról. Vannak akik úgy vélik, a magyar egyház nem alkalmazkodik rugalmasan az élet követelményeihez. Akadnak, akik a bázismozgalomban a megújhodás lehetôségét, tagjaiban a modern szerzetesség csíráit látják. Hol tart -- megítélése szerint -- a hazai egyház megújulása, belsô megtisztulása? Nem tudom. Krisztusi parancs, hogy az egyháznak folyvást meg kell újulnia. S mivel a Szentlélek Úristen az, aki ezt a folytonos megújulást műveli bennünk, az ô sugallataira kell hallgatnunk, fôleg lelkiismeretünk helyes nevelése által. Ám az eredmény kiértékelésére nem mi vagyunk hivatottak. Ez Arra tartozik, aki majd halálunk után számon kéri az életünket. S azt is, miért nem találtuk meg a kivezetô utat az erkölcsi ,,sivatagból''. Ezért az egyháznak támogatnia kell -- és támogat is -- minden olyan törekvést az egyházon belül és kívül, amely az emberi természetre és az örök isteni törvényre építve belsô megújulást eredményezhet az egyházban és a világban. Magam is ebben látom a jövô reménységét. (Kurcz Béla, Magyar Nemzet 1995. június 10.) ======================================================================== A keresztény egyház befogadó, küldetése minden emberre irányul Beszélgetés Bolberitz Pállal Bolberitz Pál (54) teológus, filozófus, hitszónok. Tanulmányait Esztergomban és a budapesti Hittudományi Akadémián végezte, ahol teológiai doktorátust szerzett. 1966-ban szentelték pappá. Ezután Rómában a Gergely Egyetemen nyert filozófiából licenciátus fokozatot. Szentendrén, majd a fôvárosi Szent Imre plébánián káplán volt és hittanár. 1973 és '78 között az Esztergomi Hittudományi Fôiskolán teológiát tanít. 1978-tól a Budapesti Pázmány Péter Hittudományi Akadémia I. számú filozófiai szemináriumának tanszékvezetô egyetemi tanára. Öt éve dékáni tisztséget is visel a Katolikus Egyetem Hittudományi Karán. Fôszentszéki bíró, címzetes apát, a Máltai Lovagrend tagja. Magyar és német nyelvű teológiai és filozófiai művek szerzôje. Bibliamagyarázatai hosszú évek óta a budai Szent Imre templomban, majd a Városmajori templomban igen népszerűek, ezeket nemcsak hívôk hallgatják. Hitvitázó alkat. Kádár János országában a magyarországi egyházak munkáját elnézô rokonszenv és hivatalos ellenszenv kísérte. A rendszerváltozás után a történelmi egyházak némi anyagi és erkölcsi jóvátételt kaptak. Ezzel egy idôben egyre nagyobb feladat hárult rájuk a szociális, oktatási gondok enyhítésében. Működésük a korábbinál sokkal nagyobb nyilvánosságot kapott. A közvélemény némileg gyanakvóvá vált: hátha az egyházak világi hatalomra törnek... Bolberitz Pál filozófussal, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Hittudományi Karának dékánjával tanszékvezetô egyetemi tanárával Megay László beszélgetett. Respublika: Úgy gondolom, hogy a filozófia az emberi szellem egyik fényűzése. Végsô igazságokat keres, és gyakran évszázadok telnek el, hogy egy felismerés a közgondolkodásba átmenjen. Ma, amikor a világ oly módon változik, hogy követni se tudjuk az eseményeket, mi a filozófus dolga, különösen a katolikus egyházban? Bolberitz: Érdekes, apám vegyészmérnök volt, és annak, hogy pap vagyok, örült, ám annak kevésbé, hogy filozófus is; ezt ô már luxusnak tekintette. De ha az ember jobban meggondolja, akkor kiderül, hogy filozófia nélkül nem lehet élni, mert mindenki valamiképpen filozofál. Az emberben egy bizonyos életkorban -- persze műveltségi szinttôl is függ, hogy kinél mikor jön ez elô --, határhelyzetekben felvetôdik a kérdés, hogy honnan vagyok, miért élek és hová megyek. Erre az emberek különbözô szinteken próbálnak választ adni. Van, aki megpróbál tudományosan felelni, s azt mondja, neki természettudományos világnézete van. Ez is egy ,,filozófiai'' válasz, mert a világnézet szóban már benne vannak bizonyos filozófiai tételek. Mondjuk az illetô azt vallja, hogy ô a természettudomány bizonyos megállapításait feltétlen alapelvnek, igazságoknak fogadja el, aminek a horizontjában egész életét értelmezi. Más dolog az, hogy egy szaktudomány végsô elveit világnézeti alapnak megtenni egy kicsit veszélyes dolog, mert ez redukcionizmushoz vezethet. Én tiszteletben tartom mindenkinek a saját filozófiáját, de számomra a legmegfelelôbb egy olyan hagyomány elfogadása, amely a metafizikát tekinti a filozófia legfôbb tudományának. A metafizika a lételmélet vagy léttan, és mióta az európai kultúrák filozófiával foglalkoznak, a metafizikai probléma alapkérdés. Nem fényűzés a filozófiával foglalkozni, ha abból a szempontból nézzük a témát, hogy -- éppen a metafizikai megközelítéssel -- olyanfajta segítséget ad az ember és a teljes valóság értelmezéséhez, ami tudományosan megalapozott, szilárd bázis. Persze kompetens lehet mindenfajta megközelítés, a maga módján. Így illetékes lehet egy természettudományos vagy társadalomtudományos, általános emberi tapasztalásra támaszkodó megközelítés is, és ebben mind vannak filozófiai elemek. De a filozófia kritikus és önkritikus tudomány, mert önmagát is felülbírálja, és reflektál önmagára, továbbá olyan fogalmi bázist, olyan alapelvrendszert ad, amely tulajdonképpen minden egyes tudománynak nyújthat megfontolandó szempontokat, nem feltétlenül biztos, de érdekes eligazítást. Ugyanis a metafizika a létezôvel mint létezôvel, illetve a léttel mint léttel foglalkozó tudomány, és így a valóság végsô okait kutatja. Respublika: De tudomány-e valójában? Vannak, akik ezt tagadják. Bolberitz: Van olyan filozófiai hagyomány, amely Kant óta a metafizika tudományjellegét megkérdôjelezi, és a filozófiát merôben ismeretelméleti szintre szűkíti. Nem kétséges, hogy ilyen megközelítésben problematikus a metafizika tudomány jellege. Ma már viszont a pozitív tudományok is elbizonytalanodnak a végsô alapelvek kérdésében. Mert tudjuk, hogy még a természettudományban, a matematikában is felmerülnek már olyan, a ,,meta'' szóval jelölhetô problémák, amelyek az axiómákon túli kérdésekkel foglalkoznak. És itt olyan parttalan világba futunk bele, amit már nem lehet a természettudomány, a társadalomtudomány vagy akármilyen szaktudomány módszerével vizsgálni. Heidegger mutatott rá elôször arra a XX. században, hogy a lét parttalanságával szembesülnünk kell. A mai világban -- úgy gondolom -- fokozatosan visszanyeri a filozófia, metafizikai értelemben vett létjogosultságát, mert korábban, fôleg a XIX. század második felében, azt gondolták, hogy a filozófia vagy belefér Kant ismeretelméleti rendszerébe, ahol akarva-akaratlanul -- legalábbis módszertanilag -- valamely szaktudomány lett a ,,tudományok tudománya'', vagy pedig a filozófiát egyszerűn nem tekintették tudománynak. Heidegger rámutatott, hogy ma már túl kell lépni ezen a szemléleten, és vissza kell fordulni az ôsi forrásokhoz, a Szókratész elôtti görög bölcselôkhöz, akik még nem feledkeztek el a létrôl. Respublika: Vagyis a kereszténység elôtti gondolkodókhoz... Bolberitz: Itt kaphat szerepet a hagyományos keresztény bölcsélet: arra, hogy amire ráirányul az emberi szellem -- a feltétlenség, a végtelenség kérdése -- az az egy és a sok viszonyának problematikája is, továbbá a metaaxiomatikus rendszerek kérdése. Ezek bizony olyan témák, melyekre nem feltétlenül tudunk pusztán az emberi ész segítségével választ adni. Itt segíthet az isteni kinyilatkoztatás, amit leginkább a Bibliából ismerünk meg. Isten -- vallják a keresztények -- az üdvösség történetében megszólalt, és megszólította az embert. Kinyilatkoztatta magát, és válaszolt olyan életkérdésekre, amelyekre a filozófia vagy kevés magyarázatot adott, vagy csak éppen felvillantotta a téma nyitottságát. A teológia olyan tudomány, amely vallásos hittel fogadja el az isteni kijelentést, kinyilatkoztatást, ami közvetítésen keresztül jut el az emberhez, és ezt utólag a filozófia segítségével próbálja racionalizálni és elfogadtatni az emberi értelemmel. Tulajdonképpen itt találkozik a filozófia a teológiával. Respublika: A létnek van egy másik területe is. Az emberiség létérôl és az emberi kultúra létérôl van szó... Ezt nagyon sokan veszélyben lévônek látják. Részint a technikai fejlôdés, részint az ember természete miatt. Ilyen helyzetben még egyszer meg kell kérdezni: a hívôk és a papok nem vélik-e úgy, hogy amit a világról a hit által tudnak, azt köznapibb formában kellene továbbadniuk? Bolberitz: A filozófiában és a teológiában nincsenek olyan kényszerítô bizonyosságok, mint az egzakt természettudományokban. Ez a mai ember számára kicsit furcsa, mert annyira természettudományos műveltségben részesült, hogy minden kérdésben mindig egy matematikai kényszerítô bizonyosságra akar eljutni. Van egy híres, régi mondás: elôször élni kell, utána lehet filozofálni. Ez bizonyos értelemben tragédiája a magyar sorsnak is: mi azért nem lettünk nagy filozófus nemzet, mert Magyarországnak olyan volt a történelme, hogy akik elkezdtek filozofálni, szükségszerűen szembetalálták magukat a mindennapi valósággal, a történelemmel, a kultúra, sôt a megélhetés gondjaival. Lettek belôlük nagy költôk, mint Vörösmarty Mihály vagy Kölcsey Ferenc. De lehettek volna nagy filozófusok is, hiszen a verseikben mérhetetlen komoly filozófiai gondolatok rejlenek. Respublika: Az emberek sokféle istenben hisznek, hogyha ezt teszik. Hogyan lehet ezt a sokféle istent összebékíteni akkor, amikor nagyon sok vallás kilép a régi keretek közül. Kiléphet olyan módon, hogy szektákká esik, és olyan módon is, hogy nemcsak lelkeket akar hódítani. Nem ismerek olyan vallást, amelyik ne a szeretetet, a felebaráti szeretetet tartaná tanítása alapjának. Lehet, hogy egyes törzsi vallások kivételek, de ezekkel ne foglalkozzunk. Hogyan lehet az, hogy a különbözô istenben hívô emberek egyre türelmetlenebbek egymással? Bolberitz: Lehet, hogy de facto van sokféle vallás, de azért valahol még a politeizmusban is meghúzódik egy olyan feltétlen valóságba vetett hit, amely lehet, hogy személytelen, nem szellemi, de mégis vallási tapasztalásnak tekinthetô. Még a marxizmus-leninizmus híres materialista ideológiája sem mondta azt, hogy az érzékelhetô fizikai anyag valamiféle végtelen valóság, hanem a filozófiai anyagról beszéltek, ami már nem a természettudomány tárgya. Tehát az abszolútum mindig túl van az érzékelhetô, konkrét pozitív valóságon. ,,Sajnos'' a filozófiai anyag elôtt nem lehet leborulni, és nem lehet imádni, mert személytelen. Ezért nem Isten. Valahol az emberek ugyanazt azt az Istent keresik, aki feltétlen, transzcendens szellemi valóság. De még azok az emberek, akik önmagukat ,,istenítik'' sem merik ezt bevallani, hanem akárhányszor az egész emberiségre hivatkoznak. A transzcendenciát nem lehet kikerülni. Vegyük a keleti vallásokat. Nagyon leegyszerűsítve a témát nekem úgy tűnik, hogy ezek a vallások, minden látszat ellenére, valahol nem emberközpontúak. Mindig az alaptendenciát kell nézni. A keleti vallások általában kozmosz-, természet, vagy életcentrikus vallások. Nem a konkrét személyt tartják elsôdlegesen értékesnek, hanem valami általánost, így az életet, természetet s általában az embert. Az általánosság ragadja meg ôket, és ebben nagyon sok igazság van. Ugyanakkor vannak más vallások, melyekben elôtérbe kerül valamely csoportérdek. Valamilyen csoportban érvényesül egyfajta szeretet, ami a csoport tagjaira vonatkozó szeretet kötelezettsége. A keleti vallásokban is fellelhetô a humanizmus, de kevésbé irányul a konkrét emberi személyre, inkább általában az ember mint szellem vagy mint élôlény az érdekes, továbbá az élôlények iránti szimpátia, ugyanakkor az Isten szellemisége áll az érdeklôdés középpontjában. A kereszténységben radikálisabb a humanizmus. A humanizmust a kereszténység honosította meg az európai kultúrában. Ez azt jelenti, hogy az emberek személyi mivoltuknál fogva egyenlô méltósággal rendelkeznek, és a keresztények hite szerint Isten színe elôtt mindenki egyenrangú. Ám ez a beállítottság ismeretlen az ókori vallásokban, de bizonyos értelemben a késôbbiekben is. Innen származik az a humanizmus, ami ebbôl következôen személyválogatás nélkül, személyi mivoltát és emberi méltóságát illetôen minden emberre kiterjed, hiszen az ember Isten képmása. Ez a magyarázata annak, hogy a keresztényeknek nemcsak az embert, hanem a konkrét embert is feltétlenül tisztelniük kell., sôt szeretniük kell ellenségeiket is. Nyilvánvaló, hogy ez a válogatás nélküli, személyes emberségre való odafigyelés a keresztény értékelés szerint eleve kizár minden diszkriminációt, minden hátrányos megkülönböztetést, kizsákmányolást és elnyomást, fajgyűlöletet. A keresztény egyház ilyen értelemben maximálisan befogadó egyház, mert küldetése minden emberre irányul. Más kérdés, hogy az egyház történetében számos emberi nyomorúság, bűn is volt. Nem egyszer elôfordult, hogy annyira bukdácsolt, hogy voltak, akik -- és fôleg a XVIII. században, mikor még erôs keresztény kultúra jellemezte földrészünket -- épp a kereszténység hitelessége érdekében lázadtak fel az intézményes egyház ellen -- sôt ez már a reformációban megindult --, mintegy számon kérve az egyházon, joggal, a keresztény humanizmust. Persze az emberek szeretnek általánosítani: sokan esetleg csak a hibákra figyeltek, s nem vették észre az értékeket. Respublika: Sokan vélik: a világvallások fundamentalizmusa fenyeget... Bolberitz: Mi az, hogy fundamentalizmus? Hiteles értelme az, hogy térjünk vissza az alapokhoz. Sok tudomány újjászületésében is igény: az alapokhoz, a forrásokhoz térjünk vissza, mert történelmi hordalékok állnak utunkban. Ilyen értelemben a reformáció is fundamentalizmus volt. Úgy vélték: fedezzük fel újra az evangéliumot! Nem azt, amit most mondanak a papok, hanem az igazit, az eredeti bibliai szöveget. Napjainkban is vannak reformirányzatok az egyházban. A katolikus egyházban -- úgy vélem -- jelenleg nem fenyeget rossz értelemben vett kirekesztô és erôszakos fundamentalizmus. A katolikus egyháznak centralizált és szervezett intézményrendszere van. Tehát bizonyos határokon túl nem engedi érvényesülni a szélsôséges irányzatokat. Egy bizonyos ponton túl (s ezek a negatív teológiai normák) nem lehet menni, mert akkor valaki már nem katolikus. A keresztény lét ott kezdôdik, hogy az ember meg van keresztelve. Igazi fundamentalizmust én nem érzek az egyházban, de egy kisebbfajta van. Nem agresszív fundamentalizmus, mert az egyház megfékezi azt hivatalos tanításával. Ez helyes is. De mi lehet a magyarázata annak, hogy mégis van? Volt egy erôs szekularizációs folyamat az '50-es, '60-as, '70-es években. Ez tömeges aposztáziát (hitehagyást -- a szerk.) idézett elô a történelmi egyházakban, nemcsak Európában. Ilyenkor a hívek közül sokan megijednek: próbálnak világnézetüknek szilárd alapot adni. Kérdés az, hogy milyen intelligenciával, milyen szinten teszik ezt. Néha ideológiát gyártanak a vallásból. A filozófiából is lehet ideológiát csinálni, a vallásból is: amikor csak egy részértéket, egy részigazságot hangsúlyozok, a többit pedig elhallgatom vagy tagadom, s ezt mind a saját érdekeim igazolására használom fel -- akkor ideologizálok. És akkor egy túlzottan zárt rendszerbe kerültem, amelynek nemegyszer kirekesztô és kifejezetten agresszív jellege is van. Nagyon alkalmas például egy fajnak, egy nemzetnek vagy egy csoportérdeknek a fetisizálására. Respublika: Hogyan éli meg a katolikus egyház az új vallásháborúkat, amelyek nagyon sokféle formában jelentkeznek? Hogyan éli meg azokat a kis vallásháborúkat, amelyeket a szekták léte okoz? Bolberitz: Akár a szekták, akár a fundamentalisták: részigazságot hangsúlyoznak. Maga a szekta szó eredete a latin ,,sectare'' szóval kapcsolatos, ami elvágást, levágást jelent. Levágom magam az egészrôl, és egy részre figyelek oda. Miért vannak a szektáknak híveik? Mert összegyűjtik azokat az embereket, akik ez iránt a részigazság iránt fogékonyak. Egy kisebb csoport mindig elkötelezettebb, mint a nagyobb. Egy kisebb csoport mindig jobban megéli a közösséget, szolidárisabb. Ezért nagyon sokat tanulhatnak a történelmi nagy egyházak a kisebb csoportoktól, így a szektáktól is. Ugyanakkor élô igény bizonyos történelmi egyházakban, hogy kisebb közösségek, úgynevezett bázisközösségek jöjjenek létre. Ez ugyan nem szekta, de a nagyobb tömegben elszemélytelenedik az ember. Az egyház élô közösség, nem csupán az ember magánkapcsolata Istennel. Ám a kis csoportban megvan a kirekesztés lehetôsége és az elittudaté, ami mindig jó árucikk; el lehet adni, mert az emberek szeretik magukat egy kiváltságos csoporthoz tartozónak tudni. Respublika: A katolikus egyházat, amíg egy erôs hatalom kordában tartotta, az emberek rokonszenve kísérte. Most viszont mintha fordulni látszana a helyzet. Bolberitz: A kommunizmus idején a katolikus egyház ,,államfogoly'' volt, legalábbis ami az intézményeit illeti. Maga az intézmény vált államfogollyá, tehát nem mindig konkrétan a személyek, mert azokat nem tudták annyira ellenôrizni, ahogy szerették volna. A katolikus egyház nagyon furcsa dilemma elé került a rendszerváltozás után. Ma óriási az érdeklôdés a katolikus iskolák iránt. Az a néhány, ami van, túlterhelt. A katolikus egyháztól sokan kérnek oktatást, nevelést, de elsôsorban karitatív segítséget. De mibôl adjunk? Az elvett földbirtokokból? Az egyház pénze hívei zsebében van. Félreértés ne essék, a római pápa nem küld minden hónapban apanázst a magyar katolikus egyháznak. Ezt a közvéleménynek tudnia illik. A hívek túlnyomórészt szegény emberek. Akik Magyarországon multimilliomosok, azok közül sokan nem tudják, hogy mi a különbség egy gyárkémény és egy templomtorony között. Tisztelet a kivételnek. Most megjelenik egy társadalmi igény, azt csinálni, amazt csinálni. De élnek az elôítéletek. Meghallják valahol ezt a szót, hogy egyház: az hatalom, földbirtok, pénz sokak szerint. Pedig szegények vagyunk. Ezt jó lenne tudatosítani. Az adófizetôk közt sok vallásos ember van, aki igényel valamit, vagy maga a társadalom igényli az egyháznak valamiféle karitatív-kulturális tevékenységét, az államhatalomnak tehát kötelessége költeni ezekre a célokra. Amit meg is tesz, csak nem vagyok biztos benne, hogy megfelelô arányban teszi. Mert elméletileg szép az esélyegyenlôség, hogy a legutolsó, újonnan alapított vallás is kapjon pénzt, csak ne támasszanak akkor sokkal fokozottabb igényeket a katolikus, a református, az evangélikus, az izraelita és az unitárius egyházzal szemben. Ezeknek a vallásoknak sok évszázados kulturális hagyományai vannak hazánkban. Ha azt akarják, hogy legyen egyházi iskola, adjon az állam, az önkormányzat erre megfelelô mennyiségű összeget, és akkor lesz iskola és lesz karitász. Az egyház nem hatalomra tör, ez helytelen elôítélet, aminek semmiféle reális alapja nincs. Magyarország talán egyike azoknak az országoknak, ahol a legkevesebb pap van. Nem tudom, hogy kik azok, akiktôl rettegnie kellene a társadalomnak. Hiszen alig van a tisztségekhez megfelelô emberünk. A katolikus egyház szolgálni akar, de ahhoz, hogy jól szolgálhasson, a társadalom együttműködése is szükséges. (Megay László, Respublika 1995.) ======================================================================== Az erkölcs az emberi közösség alapja Beszélgetés Bolberitz Pál professzorral Néhány héttel ezelôtt, lapunk 1995. szeptember 2-i számában közöltük Bolberitz Pál professzor cikkét korunk etikai kérdéseirôl. A hozzánk érkezett számos észrevétel nyomán most az országunkat fenyegetô morális csôd kialakulásának okairól, megszüntethetôségérôl, a mindennapok erkölcsi gyakorlatáról kérdeztük a Pázmány Péter Tudományegyetem Hittudományi Karának dékánját, a nemzetközi hírű szaktudóst. -- Professzor úr, 1990-ben, a rendszerváltás idején sokan azt gondolták, hogy miután a kommunizmus erkölcsileg is megbukott, Magyarország visszatérve történelmi fejlôdésének természetes útjára, morális értékrendet is változtat, s ez nemigen lehet más, mint az Európában többséginek mondható keresztény erkölcsi tanítás. Ezzel szemben azt tapasztaljuk, hogy ettôl mind messzebb vagyunk. Mire vezethetô ez vissza? -- Ennek két oka is van. Az elsô a magánéletet érinti, napjainkban ugyanis igen elterjedt felfogás, hogy az erkölcs az úgynevezett privát szférába tartozik. Amikor egyesek azt hangsúlyozzák, hogy a vallás magánügy, szinte mindig hozzáteszik: az erkölcs még inkább az, vagyis mintha az erkölcsnek közösségi dimenziója nem is léteznék. Ez persze nyilvánvalóan illúzió: miként téves az a felfogás is, amely elválasztja a lelkiismereti szabadságot a vallásszabadságtól. Az elmúlt évtizedek alatt gyakorlatilag azt tapasztaltuk, hogy a jogalkotás révén a közéletben nagyonis leszűkítették a vallásos meggyôzôdés mozgásterét. A másik ok, hogy az erkölcsi normákra egyetlen kötelezô útmutató volt: az úgynevezett szocialista embertípus, de már a kádári érában nyilvánvaló volt, hogy az emberek ezt nem veszik komolyan. Kifelé az elvárásoknak megfelelôen viselkedtek ugyan, de belsôleg a saját erkölcsi felfogásuk szerint gondolkodtak. E furcsa képmutatás kialakulásában bizonyára szerepet játszott az is, hogy Magyarországon az úgynevezett gulyáskommunizmus miatt a hamis objektív erkölcsi rend mögött volt bizonyos személyes mozgástér, s volt vesztenivaló. Amikor tehát eljött a rendszerváltás pillanata, és nem kellett már attól tartani, hogy bármilyen következménnyel is járna a tartalom nélküli normák áthágása, nyomban a felszínre jutott az úgynevezett erkölcsi pluralizmus, aminek az a lényege, hogy ténylegesen mindenki azt csinál, úgy viselkedik, ahogy akar. Az, hogy a keresztény erkölcsiség nem került elôtérbe, annak nagyon egyszerű magyarázata van: ötven éven át azzal foglalkozott a kommunista agitáció, a tudat- és kultúraformálás, hogy módszeresen lejárassa a keresztény értékeket. Meg kell mondani, a kívánt eredményt sikerült is elérni: az elsô nemzedéknél lejáratták az egyházat, a következô már nem is hallott róla, mert azt hirdették, hogy az úgynevezett kettôs nevelés veszélyes, tehát a gyereknek ne is beszéljenek a keresztény értékrendrôl mint alternatíváról, vagyis az átlagembernek szinte nincs is tudomása errôl. A rendszerváltáskor a szocialista erkölcsöt mint ballasztot levetette a nemzet, maradt egy, a nyugati világ médiáin keresztül közvetített viselkedési norma, amely szintén illúzió, hiszen kevesen tudják, hogy Nyugat-Európában és az Egyesült Államokban az emberek nem úgy élnek, ahogyan a hozzánk eljutó médiumok bemutatják, mert az ott élô emberek nagy része keresztény, s ezekhez a normákhoz hasonul. Akik azonban a médiákat irányítják, nyilvánvalóan nem eszerint gondolkodnak, mert az eltérô, a meghökkentô bemutatásában van a látnivaló és az üzlet. -- Sokan azonban azt mondják: az egyház többet is tehetne azért, hogy a helyzet megváltozzék. -- A kommunista érában maga az egyház is meglehetôsen visszaszorított helyzetben volt, ám a rendszerváltozás után, amikor a katolikus egyház megpróbált többet tenni, azonnal megvádolták, hogy úgymond a keresztény kurzust segíti életre. Ha pedig toleránsabb, akkor gyengeséggel gyanúsítják. Az egyház helyzete rendkívül nehéz, de hitétôl nem tántoríthatja el semmiféle megítélés, hiszen mint Jézus mondotta: ,,az én országom nem e világból való''. A keresztény erkölcs hirdetése evangéliumi feladat. Létezô problémát jelent azonban, hogy nagyon sok ember úgy gondolja: az erkölcs maga és a keresztény etika két különbözô dolog. Mindenkinek van egy magánhasználatú erkölcse, és van az errôl szóló tanítás, ami, úgymond, csakis ennek az ,,egyesületnek'' a tagjait kötelezi. Az egyház küldetése azonban minden emberhez szól, hiszen a kereszténység missziós vallás, vagyis szeretné meggyôzni az embereket a maga igazáról, ami szükségszerűen konfliktushelyzeteket hoz létre, ennek ellenére az egyház nem mondhat le küldetésérôl, mert az isteni parancs: ,,menjetek és hirdessétek az evangéliumot minden népnek és nemzetnek!'' A keresztény erkölcs azonban nem egy ezoterikus vállalkozás, hanem olyasvalami, ami az emberi természetre épül. -- Éppen ezt szerettem volna megkérdezni, hiszen a bevezetôben idézett cikkében is érinti professzor úr: mit kell érteni az emberi természeten? -- Mindazt a maradandó, dinamikus lényegiséget, ami az ember működésében és cselekvésében megnyilvánul. Úgy tűnik azonban, hogy a felvilágosodás kora óta tapasztalható egyfajta mitizálása a naturának, az emberi természetnek, vagyis túlzottan optimista kép alakult ki bennünk errôl. A természet azonban általában a saját lényegisége szerint működik, de ez nem abszolútum, mert metafizikai értelemben tovább kérdezhetô: mi az alapja, a létrehozója? Erre azt szokták válaszolni a redukcionista tudományok művelôi, hogy ez illetéktelen és tudománytalan kérdésfeltevés, de fölmerülése mégis tény. A változatlan és változó viszonyrendszerében ezért mi, keresztények azt valljuk: az ember az Isten teremtménye, minthogy Isten teremtette a természetet is. Ez tehát az objektív valóságalap, ami szerint az embereknek a belsô világukban is viselkedniük kell, ez ugyanis a természetes erkölcsi törvény. Az emberi természet állandó, csak a történelmi köntös változó, miként Madáchnál Az ember tragédiájában. Ha az embert elfogadom olyannak, amilyen, akkor már csak az a kérdés, hogy ez a természet mindig jól működik-e. Az erkölcsi egészség, akár a testi, nem határozható meg abszolút értelemben, hanem eszményi mérceként irtendô. Ilyen követelményrendszert ki-ki állíthat magával szemben, a legnagyobb gondnak mégis azt látom, ha valakiben nincs is elhatározás egy optimálisan elképzelt erkölcsi norma megtartására. Hiszen az embert emberi minôségében az erkölcs határozza meg. -- Gondolom, ez elsôsorban felelôsség kérdése... -- Pontosan. Amiként az embernek van szabad akarata, van felelôsségérzete is, következésképpen mindig fölmerül benne az úgynevezett eszményi magatartásnorma. Az egyéni erkölcs csak hiú ábránd, mert alapjában véve senki sem képes másként viselkedni, mint általában az emberek. Másrészt jelen van az eszménykép is, hogy az ember hasonulni igyekszik valakihez vagy valamihez, s ez belsô szellemi módon történik. A kommunizmus egyik legnagyobb tévedése volt talán, hogy az úgynevezett kollektív erkölcsöt -- amely valójában a jogrendet jelentette -- szubjektív erkölcsként igyekezett beállítani. A jog- és az erkölcsi rendet összemosták, ennek is tulajdonítható, hogy a szocialista világban az emberek elveszítették az erkölcsi érzéküket, s így szükségszerűen csökkent a morális felelôsségvállalás tudata is. -- Ezáltal teremtôdött meg a hamis cselekvés alapja. -- Ahol a jog jelenti a morált, ott az emberek úgy gondolkodnak: amíg nem jön a rendôr, addig bármit szabad. Valójában ez nem ilyen egyszerű, mert amiként az erény, úgy a bűn is beépül az emberbe. A szocializmusnak volt azonban még egy, nagyon lényeges erkölcsromboló hatása, ami minden diktatúra veszélyes következménye is: olyan dogmatikus törvényeket hoztak, amelyeknek nem volt közük a tényleges valósághoz, s ez az embereket arra ösztönözte, hogy kijátsszák a törvényeket. Ez a helyzet vezetett a kettôs erkölcs kialakulásához. Kifelé tehát mindenki úgy viselkedett, mintha elfogadná az emberi természettôl idegen törvényeket, valójában pedig azon munkálkodott, hogy a saját javára kijátssza azokat. A munkahelyen kialakult hamisságot, lopást, hazugságot, elhallgatást az emberek szükségszerűen hazavitték, s így ez teljes egészében legitimálódott, mi több: normává vált. Az erkölcsnélküliség pedig az emberi közösség felbomlásához vezet. -- Ez alátámasztja azt, hogy ma Magyarországon minden más baj -- gazdasági, szociális stb. -- között a morális válság a legsúlyosabb, s nehéz lenne eltagadni: a hivatalos politika vajmi keveset tesz megszüntetéséért. Mi lehet mégis a kiút? -- Az egyháznak a templom falain kívül is nagyobb nyilvánossághoz kellene jutnia, hogy rámutathasson az erkölcsi torzulásokra. Másrészt türelemre és idôre van szükség, mert átfogó eredményt csak a gyermekkortól kezdôdô neveléssel lehet elérni. Sajnos, a mai felnôtt generáció értékközpontjában a pénz, a siker bármi módon való elérése szerepel, s az internacionalizmus, majd az ezt felváltó kozmopolitizmus mint a savas esô kiirtotta belôle annak tudatát, hogy melyik országban él: ubi bene, ibi patria, ahol jól megy a sorom, ott a hazám. Tehát olyan szülôket kell nevelni, akik képesek szilárd erkölcsi értékeket továbbadni az utódoknak. Sok szülô -- bár talán már felismeri a hamis erkölcsöt -- mégsem a jó irányban cselekszik, mert fél, hogy maga is leleplezôdhet gyermeke elôtt. Isten, persze, minden cselekedetet számon tart. Az elmaradtakat is. Az egyházaknak tehát súlyos küldetésük van, hogy a család helyzetének megszilárdításával szolgálják az erkölcsi értékek helyreállítását. A másik eszköz az iskola. Tudom, hogy ez neuralgikus pont, de ha az egyházaktól várja a társadalom a morális útmutatást, akkor legalább az esélyegyenlôség köpönyegébe burkolózva ne akadályozzák ennek megvalósulását a közoktatásban, mert az erkölcsöt csak jó példával lehet szolgálni. -- A mai kozmopolita eszmerendszer -- melyet kétségkívül a hazai média jó része is terjeszt -- a gyakorlatban azt igyekszik bizonyítani, hogy a keresztény erkölcsi felfogás elavult... -- Nem hiszem, hogy bárki is tud jobb erkölcsi törvényt mutatni, mint a tízparancsolat és a krisztusi szeretet parancsa. A történelemben már sokszor bebizonyosodott, hogy ez olyan norma, melynek megtartása a civilizáció fennmaradását jelenti. Mint Szent Ágoston megfogalmazta a ,,De civitate Dei'' c. művében, az emberi társadalom három pillérre épül: az alá- és fölérendeltségi viszonyok igazságos rendezésére, a tulajdonviszonyokra, s a vérségi vagy családi helyzet rendezettségére. Nem véletlen, hogy a század egyik jeles baloldali filozófusa ezeknek a lejáratását fogalmazta meg programként. A maga korában nagy port felvert, politikai zsákutcákat eredményezô deklaráció azóta már a történelem lomtárába került, az ágostoni elvek pedig idôszerűbbek, mint valaha. (Kovács Lajos Péter, Új Magyarország, 1995. szeptember) ======================================================================== A tudományt a hit mozgatja Beszélgetés Bolberitz Pál professzorral -- Professzor Úr, a teológia hol foglal helyet a tudományok rendszerében? -- A kérdés megválaszolásához legelôbb a tudomány fogalmát kell tisztáznunk. Legáltalánosabban a tudomány okokkal alátámasztott megismerésbôl származó biztos tudás, amely alapelvekre vezethetô vissza és rendszerbe foglalható. Fel kell azonban hívni a figyelmet egy történeti problémára. Immanuel Kant, aki szigorú, puritán protestáns nevelésben részesült filozófus volt, a hitet kegyelmi adománynak tekintette, amelyet vagy megkap valaki, vagy nem, s ennek alapján a hit érzelmi vonatkozására helyezte a hangsúlyt. Kant -- saját rendszerén belül érthetôen -- a hit tisztaságát védelmezi, amikor azt a tudománytól elkülönítetten szemléli. Ebbôl a gondolatmenetbôl az következik, hogy Kant rendszerében a tudomány fogalmába nem foglalható be sem a metafizika, tehát a lételmélet, sem a teológia. -- Ez a tétel az igazság relativizálását vagy többféle igazság létét sejteti... -- A katolikus egyház felfogása mindig az volt, hogy Isten teremtett világában nem létezik kétféle igazság, hanem csak egy. Az egyetlen igazság azonban különféle szinteken és módon közelíthetô meg: tapasztalással, értelmi belátással, tekintélyelv alapján, azaz természetes hittel is. A természetfölötti hitben az értelmi belátást és tapasztalást nem kizárva, fontos szerepet játszik a teológia, vagyis az isteni szó, tehát a kinyilatkoztatás értelmezése. Amikor a teológia tudomány jellegét valaki kétségbe vonja, az ilyen fölfogás mögött az húzódik meg, hogy Isten s az általa kinyilatkoztatott igazságok nem lehetnek a tudományos megismerés tárgyai. -- Isten léte a legtöbb ember számára érzelmi kérdés -- vagy elfogadja élete értelmezéséhez, vagy nem. A kinyilatkoztatás történetiségét is sokan tagadják. -- Az isteni kinyilatkoztatást a felvilágosodás kora óta -- elsôsorban a racionalista bibliamagyarázók -- a misztika, a mesék birodalmába száműzték. Ennek értelmében a teológia tárgya nem létezô valóság, amennyiben a tudomány számára nem létezik Isten, a kinyilatkoztatás pedig a tanmesék körébe sorolható. Ez pedig azt sugallja, hogy mindaz, amit Isten az Ó- és az Újszövetségben kinyilatkoztatott, nem történt meg. A teológia e felfogás szerint etnográfiai hermeneutikája egy népmesének -- vagy még annál is rosszabb, mert a népmesék számos tapasztalatot hordoznak, s a népmese akár meg is történhetett volna. A felvilágosult valláskritikusok ellenben olyan csodás dolgoknak tekintik az isteni kinyilatkoztatásokat, amelyek sem a történelem, sem a természettudományok törvényei szerint nem történhettek meg. -- Napjainkban találkozunk tudományos körökben is olyan fölfogással, amely a teológiát legjobb esetben valamilyen vallásfilozófiai irányzatnak tekinti. -- Ez a megközelítés annyira beivódott az emberek gondolkodásába, hogy a teológiával mint tudománnyal nem tudnak mit kezdeni. A Magyar Tudományos Akadémián belül is megfigyelhetô ez a bizonytalanság, hiszen olykor a vallástudományok, máskor a filozófia körébe kívánják sorolni a teológiát. Tudománytörténeti szempontból meg kell jegyezni, hogy a középkorban a teológia volt a tudományok királynéja és koronája -- philosophia est ancilla teologiae, vallották --, s minden más tudományt annyiban tekintettek annak, amennyiben a teológiát szolgálta. -- Professzor Úr! A tudományosnak tekintett biztos tudás hármas kritériumának -- megokolhatóság, alapelvekre való visszavezetés és rendszerbe foglalás -- hogyan felel meg a teológia? -- A kérdés az, hol húzzuk meg az alapelvek határát. Ha valamely szaktudomány megáll a maga alapelveinél, szembekerül a dilemmával: saját szaktudománya módszerével képes-e a maga alapelveit igazolni -- vagy csak egy azon túli szinten és más módszerrel érheti ezt el. Heidegger Nietzsche című művében szépen ír errôl. Ebbôl kiindulva a teológia azért tekinthetô tudománynak, mert a legvégsô alapelvekre vezet vissza mindent. A filozófiánál is mélyebb és végsôbb alapelvekre. Az abszolútumot meg is tudja nevezni, igaz, nem pusztán a maga erejébôl, hanem a kinyilatkoztatást elfogadva, a hit által megvilágított értelem segítségével. Így a természetfölötti igazságot kutatva szélesebb és mélyebb tudást eredményezô megismerô képességhez juthat, ami a természetes tudásra, továbbá a tapasztalásra épül s nem áll ellentétben azzal. -- Sokan éppen a kinyilatkoztatást tekintik a tudományon kívül esô ténynek. -- A kinyilatkoztatás belsô logikával rendelkezô, nem emberek által kitalált mese. Az Ó- és Újszövetség tanítását nem tekinthetjük néhány ember által alkotott játékszabály-gyűjteménynek. A teológia tárgyát képezik a történelmi események is, amelyeket a régészet és a történettudomány igazol. Nem az apostolok hite eredményezte Krisztus feltámadását, hanem Krisztus föltámadt -- ez történelmi tény --, s ennek hatására hittek az apostolok. Az Ószövetségben leírt üdv-események történelmileg ugyancsak igazolhatók. -- A Bibliában -- vetik ellen mások -- számos olyan csodás esemény fordul elô, amely nem egyeztethetô össze a tudománnyal, a történelmi tapasztalattal. -- Ha a tudomány abból indulna ki, hogy tudományos értelemben csak az lehet igaz, amire elôzô ismereteink alapján már bizonyítékot kaptunk vagy arról tudással rendelkezünk, egyetlen lépéssel sem haladhatnánk elôre. A tudományt a hit mozgatja, hiszen minden hipotézis hitre épül -- nem természetfölötti, hanem természetes hitre --, ám fönnáll annak esélye, hogy az új ismeret nem egyeztethetô össze a korábbi tudományos eredményekkel vagy legalábbis a módszerekkel. A teológia azért is tudomány, mert mindent a legvégsô abszolút alapelvekre vezet vissza, s így a természetfölöttit képes -- különféle szinteken -- természetfölötti és természetes okokkal egyaránt alátámasztani, ismereteit rendszerbe foglalja és rámutat arra, hogy Isten világában csak egyféle igazság van, amely a végsô igazságból származik, s egyes létfokozatokban és létmódokban a teológia, illetve a szaktudományok igazságával közelíthetô meg. -- A teológia ,,kirekesztôi'' az elmondottak ismeretében mikor követik el a kirekesztéshez vezetô hibát? -- Akkor, amikor valaki saját szaktudománya módszerét abszolutizálja és illetéktelenül kivetíti ezt egy másik tudományra. A magáét teszi meg mércének, s a másikat annyiban tartja igaznak, amennyiben az ô módszerének megfelel. Ezt a hibát az elmúlt százötven- kétszáz évben lépten-nyomon elkövették és elkövetik ma is, s ebbôl számos modernnek nevezett, ám téves ideológia született. -- Miközben elméleti síkon az önmaguk mindenhatóságát hirdetô ,,korszerű'' eszmék és ideológiák igyekeznek uralni a világot, a gyakorlatban növekszik a teológia iránti érdeklôdés. -- A jelenség részben azzal magyarázható, hogy a szekularizált világban sokan úgy gondolják, keresztény világnézetükkel magasabb szinten ismerkedhetnek meg a teológia résztudományai -- keresztény bölcselet, dogmatika, morálteológia, liturgia, egyháztörténet, szentírástudomány, nyelvészet, régészet, egyházjog -- iránt megnyilvánuló érdeklôdésükkel. A teológia fölhasználja a világi tudományok eredményeit, hogy az értelem és az általános emberi tapasztalás számára még inkább igazolhatóvá tegye az isteni kinyilatkoztatást. Az ember ugyanis, amit hisz, azt szeretné értelmileg is alátámasztani. A hit megélése azonban folyamatos feladat a földi élet során. Még nem élünk az Isten boldogító színelátásában, amikor majd a teológiai ismeret átalakul szellemi látássá, s tovább nincs szüksége hitre az igazság megismeréséhez. A teológia iránt megnyilvánuló érdeklôdés másik oka az általános műveltség hiányosságaiban keresendô. A fakultáció bevezetésével a fiatalok kissé egyoldalú képzést kapnak a középiskolában, amelynek következtében nem szerezhetnek sokoldalú ismereteket a valóság teljességérôl. Az ebbôl fakadó hiányérzet nyilvánvalóan hozzájárul a teológiai érdeklôdés növekedéséhez, amelyet ugyan a hallgatók -- érthetô módon -- nemigen fogalmaznak meg. A rendkívüli specializálódás oda vezetett, hogy korunkban az emberek éppen a legfontosabbhoz, életük helyes értelmezéséhez nem jutottak közelebb. Ebbôl következôen az erkölcsi magatartásra vonatkozó orientációval sem rendelkeznek, s ebben -- úgy tűnik, a teológián kívül -- egyetlen tudomány sem nyújt nekik segítséget. -- Milyen teológiai irányzatok jelentkeznek napjainkban, s ezeket hogyan ítéli meg Ön? -- A II. Vatikáni zsinat erôteljes szemléleti fordulatot hozott a teológiában is. Az ezt követô idôszakban sem beszélhetünk a teológia fejlôdésében olyan tendenciákról, amelyek következtében ez a tudomány önmagával kerülne szembe. Azok a -- többnyire felszínes -- kísérletek, amelyek a folyamatos tagadásból és az öncélú kritikából indulnak ki, s így a teológiának, mint tudománynak önmegsemmisítésére törekszenek -- tudományos szinten elôbb-utóbb nevetségessé válnak. A katolikus teológia olyan tudomány, amelyben a gondolkodás szabadsága nem fogható fel az általánosan elterjedô felületes értelmezés szerint, amely a tudós szabadságára hivatkozva teret ad bármilyen eszme hirdetésének, anélkül, hogy a gondolat megfelelne a teológia tudományos kritériumainak. Kizárólag a tudományos gondolkodás szabadságára való hivatkozás végül üres semmitmondáshoz és a tudomány lényegének elárulásához vezet. Beszélhetünk-e orvostudományról, ha annak az az alaptétele -- a tudományos szabadság nevében --, hogy betegek nem léteznek, s ezért gyógyításra sincs szükség? Az orvostudomány -- és minden más tudomány -- meghatározza a maga negatív normáját. A medicina például abból az alaptételbôl indul ki, hogy léteznek emberek, akik megbetegedhetnek, meghalhatnak, s ôket valami módon meg kell gyógyítani. A tudományos szabadságnak, hogy ne legyen szabadosság, az igazság, mint negatív norma, határt szab. Ugyanígy a katolikus teológiának is vannak normái, amelyeket a Szentlélek vezette egyházi tanítóhivatal határoz meg. Ha valaki ezzel szembe kerül, az nem katolikus. Aki nem fogadja el az apostoli hitvallásban foglalt tételeket, a dogmákat, nem tekinthetô kereszténynek, aki pedig nem fogadja el a római katekizmus tanítását, nem tekinthetô teljes értelemben katolikusnak. A teológiával kapcsolatban napjainkban nyugaton számos szélsôséges nézet jelentkezik, ám a magyar teológiát mindig egyfajta józanság jellemezte. A túlzó, szélsôséges nézetek leszűrôdtek a magyar teológiai gondolkodásban: az erre való képesség a magyar léleknek feltétlenül erénye. Ez megteremtette a hazai katolikus teológia bölcs és kiegyensúlyozott voltát. Mindig tárgyilagosan ismertette a különféle nézeteket és irányzatokat, s azokat összhangba hozta az egyház tanításával, miközben hűségben maradt Rómához. Valamiféle keresztény modernizmus nevében ezt a hűséget egyesek konzervativizmusnak vagy -- nagyon durva minôsítéssel -- fundamentalizmusnak tartják, de ez korántsem jelenti azt. Nálunk is akadtak mindig, akik -- feltűnésre törekedve és feltűnést keltve -- külföldrôl behozott gondolatokkal érdekesnek tüntették föl magukat, amikor például a teológiát nem-teológiává kívánták átalakítani -- de ezek a kísérletek megragadtak az érdekesség szintjén, a teológiához nem sok közük van. -- Az ilyen kísérletektôl meg kell különböztetnünk azokat az irányzatokat, amelyeknek társadalmi súlya és hatása jelentkezik a hagyományosan katolikus területeken. -- A dél-amerikai felszabadítás teológia, a politikai teológia vagy az ökumenikus teológia reális igénybôl indul ki. A kinyilatkoztatás és az egyház tanításának fényében kísérelnek meg választ adni egyes kérdésekre, de minden ilyen irányzatot egyoldalúság jellemez. Úgy közelítenek a hit forrásaihoz -- a kinyilatkoztatáshoz is az egyház tanításához --, hogy abból a maguk elôfeltevését kívánják kiolvasni. A magyar katolikus filozófiai oktatás -- Aquinói Szent Tamás módszere alapján -- az Isten felé mutat. Kritikusai tévesen idealisztikus filozófiának nevezik, valójában theisztikus, keresztény bölcseletrôl van szó. Ezzel igyekszünk megóvni hallgatóinkat attól, nehogy valamely tetszetôs filozófiai irányzat módszertani rabjaivá váljanak, amely módszer már eleve megszabja a teológiai vizsgálódás végeredményét, s amely bármennyire tetszetôs is, egyoldalúsághoz vezet. A magyar teológiát több szempontból -- furcsa módon -- az angol katolikus teológiához hasonlíthatom, amelyet rendkívül kiegyensúlyozott tárgyilagosság, széles rálátás jellemez, amely -- a szélsôségek lenyesésével, anélkül, hogy el- vagy összemosná a problémákat -- kiegyenlíti a jelentkezô ellentmondásokat. Ebben látom a magyar teológia jövôjét is. (Elmer István, Új Ember, 1995. november 12.) ======================================================================== Dolgaink ideje Életünk elmulasztott alkalmak tetemeivel borított csatatérhez hasonlít. Pedig lelkiismeretünk figyelmeztet szent Pál szavaival: ,,Itt az alkalmas idô. Itt az üdvösség napja''. Minden szentmise bűnbánati imájában megvalljuk: ,,Sokszor és sokat vétkeztem... mulasztással.'' A megújulás vágya megvan bennünk. Mégsem akarunk Isten és emberek elôtti felelôs életet élni. Majd ha több idônk lesz -- hangzik az ismert mentegetôdzés. Csakhogy az élet közben lassan elmúlik és eljön az óra, amikor már senki sem munkálkodhat. Gondolunk- e arra, hogy sok belsô nyugtalanságunk hátterében az elszalasztott alkalmak kísértetei ólálkodnak? Vajon betöltöttük-e személyünkre és sorsunkra szabott keresztény hivatásunkat? Ismeretes elôttünk a bibliai Sámson története. Hôsi -- szomorú sorsa figyelmeztetô tanulságul szolgálhat mindnyájunknak. Sámson a bírák korában élt és az Úr választottja volt. Szülei már megszületése elôtt Istennek ajánlották. Úgynevezett názireusi fogadalmat tettek. Ez azt jelentette, hogy a születendô fiuk nem fog szeszes italt inni és haját sem éri borotva. Amikor Sámson felnôtt, messze az ország határain túl is tudták róla, hogy rettenetes ereje van. Oroszlánt puszta kézzel tépett szét, egy szamár állcsontjával agyonvert ezer filiszteust. Gáza városának nagykapuját kiemelte sarkaiból és felvitte a hegy tetejére. A neve is azt jelenti: valaki, aki erôs. Sámson a választott nép bírája volt. A pogány filiszteusok, akik ebben az idôben nyomorgatták a zsidókat, érthetôen kitértek Sámson elôl és megszüntették az Izrael elleni támadásokat. Nem adták fel azonban Izrael meghódításának tervét. Tudták, hogy a választott nép sorsa Sámsonnal áll vagy bukik. Tehát az ô elejtésére gondoltak. Nagy embereknek is vannak gyengéik, sebezhetô pontjaik. Sámsonról köztudomású volt, hogy bolondul a filiszteus nôkért. Történetünk idején egy Delila nevű asszony volt a kedvese. A filiszteus fejedelmek megalkudtak Delilával, mesés összeget ígértek neki, ha kiszedi Sámson nagy erejének titkát. Delila vállalta a küldetést, nem utolsó sorban a fantasztikus összegért. Tudjuk, hogy Delila jól bevált asszonyi fogásokkal kiszedte Sámson erejének titkát. Az ,,erôs'' Sámson most már nem kerülheti el sorsát. Delila levágatja a haját, a hôst megkötözik, kiszúrják a szemét s a gázai fogház taposómalmába igavonó baromként hajtja az ôrlôkorongot. Nagy erejének vége, mert az Úr eltávozott tôle. Sámsonnak két súlyos tévedése, sôt bűne volt. Az egyik, hogy azt hitte: az ereje az övé, a saját tulajdona. Holott kapta. Isten szövetsége biztosította és szabályozta természetfölötti adományként kapott erejét. Addig volt meg, míg Sámson híven betöltötte küldetését. A másik bűne az volt, hogy mint bíró 12 törzs élére állított vezetô elfelejtette, hogy nem magánember. Amikor elbukott, vele bukott az ország is. Sôt vele bukott Isten ügye is. Ahogyan Sámson, személyében egy közösséget is képviselt, ugyanúgy az egyes ember is. Nincs Robinson-élet, nincs szigetsors. Mindenki besorolható valahová. Elôbb vagy utóbb minden embernek döntenie kell, Isten mellett vagy ellen. Az ,,elkötelezetlen'' ún. ,,aranyközéputas'' életforma: mese. Az arany középutasok azon az úton járnak, amit az evangélium ,,széles út''-nak nevez. Aki folyvást kerüli a felelôsséget, sohasem mer állást foglalni. A ,,langymeleg'' embert, az Úr kiköpi a szájából (Jel 3,16). A világot, sajnos, mindig azok juttatják veszélyeztetett helyzetbe, akik nem vállalják a kockázatot és óvatosan megvárják a befutó lovat és arra tesznek. A vak Sámson. Milyen szomorú látvány! Valaki, aki erôs, de vak. Sámson azonban tanult a leckébôl. Ha megkésve is, megragadta az elmulasztott alkalmat. Szívében megtért és ott a taposómalomban Istenhez kiáltott bűnbánattal és önváddal. Egyszer csak észlelte, hogy haja újra kinôtt. Isten irgalma helyreállította a visszavont kegyelmet és újra érvénybe léptette nazirságát. S amikor a gyôzelmi évfordulón a filiszteusok elôvezették Dágón templomába, hogy kigúnyolják, a vak óriás tudta: elérkezett az ô napja. Megragadta a templomot tartó két pillért, még egyszer Istenhez kiáltott, nekifeszítette acélizmait a pilléreknek és szétnyomta azokat. ,,És rászakadt a ház a fejedelmekre és az egész népre mely abban volt, úgy hogy többet megölt halálával, mint amennyit megölt életében.'' (Bír 16,30) Sámson halála késôbb példabeszéd lett. Mi azonban, a régi történet mai olvasói nem tudunk szabadulni a gondolattól: szomorú példabeszéd ez. Keserű szájíz marad utána. Mert Sámson meghalt az ügyért, amit eljátszott. Mulasztásának, a halogatásnak ez lett a vége. Nem a maga idejében élt az Isten-adta alkalommal. Elôbb még egy ,,kicsit'' élni akart. Kétségtelen, halála szép patetikus halál volt, amely bűneit egyenlegbe hozta. De egy eljátszott, az Isten küldetését könnyelműen eltékozló élet befejezô pontja volt. Sámson halála komoly intelem számunkra. Utána kapni elfutott alkalmaknak, ma engedelmeskedni a tegnapi parancsnak és meghalni a tegnapra idôzített ügyért -- hiábavaló. Mindennek elrendelt ideje van. Az élettel való bölcs gazdálkodásnak is, a halálnak is. Isten egyháza azért áll, mert Ura a maga idejében élt és halt meg érte. (Új Ember 1976. november) ======================================================================== Mindnyájan egyek legyenek -- Ökumenikus törekvéseink -- A katolikus, evangélikus, református és keleti egyházak egyenként vallják a nicea-konstantinápolyi hitvallást, Jézus Istenségét, a teljes Szentháromságot, a feltámadást és az örök életet. Ha a keresztény egyházak a központi kérdésekben egyetértenek, vajon mi lehet az oka különválásuknak? Egyáltalán elképzelhetô-e olyan teológiai indok, mely kellôképpen megokolná a keresztények egymás közti meghasonlottságát, szétszakadását? Ma már kétségbevonhatatlan tény, hogy a keresztények szám szerinti kisebbségben élnek a világban. A nem vallásos emberek akárhányszor azzal a botránnyal igazolják hit-közönyüket, hogy miképpen higgyen a világ, ha Krisztus tanítványai sem képesek egymással szót érteni. A maguk ,,igazságát'' mereven védô, csupán emberi hagyományaikhoz görcsösen ragaszkodó keresztény felekezetek képviselôi a világ szemével nézve nevetségesen hasonlítanak ahhoz az emberhez, aki portája kilincsének fényesítésével foglalatoskodik, miközben nem veszi észre, hogy fejére dôl a ház. A katolikus egyház, talán még idôben felismerte azt a veszélyt, ami a keresztények megosztottságából származhat a kereszténység jövôjére nézve. Ezért buzdít a II. Vatikáni Zsinat tanításával, hogy ne azt keressük ami elválaszt bennünket egymástól, hanem azt, ami összeköt. Az ökumenizmus, a keresztények egységének hangoztatása, a zsinat óta állandó program az egyházban. Az ide vonatkozó elveket az egyházról, az ökumenizmusról és a keleti egyházakról szóló dekrétumokból kell kiolvasni. A földön vándorló egyház története során sokféle szakadást élt át. Ezek közül a két legsúlyosabb az ezredfordulón kibontakozó keleti egyház-szakadás és a XVI. századbeli reformáció volt. A katolikus egyház e szakadások láttán abból az elvbôl indult ki, hogy Krisztus örökségének ô az egyetlen hiteles letéteményese, ezért a szakadároknak és eretnekeknek vissza kell térniük a katolikus Anyaszentegyház kebelére. A keresztények egységének ilyen egyoldalú értelmezése természetesen csak elvétve talált visszhangra az elszakadt testvéreknél. Az ún. ellenreformációs légkör csak századunkban kezdett lassan enyhülni míg a második világháborút követô években az egyház mind nyitottabb lett a párbeszédre. Nem csekély szerepe volt ebben a protestáns egyházak ökumenikus törekvéseinek. Ôk ui. sokkal inkább érezték az egymás közti szétdaraboltságból fakadó veszélyeket, különösen a missziókban. Az egység munkálását tűzte ki célul magának az Egyházak Világtanácsa, melynek 1961-ben Új-Delhiben tartott összejövetelén már a katolikus egyház is hivatalosan képviseltette magát. Történelmi jelentôsége volt XXIII. János pápa föllépésének, aki merészen új irányba terelte az addig csak tapogatózó katolikus ökumenikus törekvéseket. Tudta, hogy nehéz és nagy feladatra vállalkozik, amikor a keresztények egységének ügyét szorgalmazza. Józan valóságérzékkel mégis kijelentette, hogy az általa összehívott zsinat nem akar a keresztények egységérôl tárgyalni, hiszen ez olyan ügy, amit nem lehet tárgyalásokkal elintézni. Ellenben a zsinat az egyház belsô reformjával mintegy eléje akar dolgozni az egységnek. A II. Vatikáni Zsinat magáévá tette a nagy pápa szándékát és lényegében ebben a szellemben szól az ökumenizmus kérdésérôl. Teológiai szempontból nézve a keresztény egyházakat az választja el egymástól, hogy különbözô tanítást hirdetnek az egyházról. ,,Krisztus egyetlen egyházat alapított, de ma több keresztény közösség vallja magáról, hogy Krisztus igazi örökségét hordozza, mindnyájan az ô tanítványának vallják magukat, de hitbeli gondolkodásban eltérnek egymástól és külön utakon járnak, mintha maga Krisztus megosztott lenne.'' (ÖK 1.) A zsinat nem az egyház, hanem a keresztények megosztottságáról beszél. Krisztus kétségtelen egy egyházat alapított, de ez minden jegyével együtt alakulóban, fejlôdôben van és csak a másvilágon éri el tökéletességét: ott lesz igazán egyetemes (katolikus) szent és egységes. A zsinat az egyházról szóló konstitúcióban (Lumen gentium) felvázolja a hagyományokra épülô új egyházképet, mely távlatokat nyújt az egység-törekvéseknek és a kölcsönös párbeszéd alapját képezheti. Isten népérôl szóló tanításában elsôsorban a katolikusokról szól, de az elszakadt testvérekrôl (figyelemre méltó fogalmazás!) és a nem keresztényekrôl sem feledkezik meg. Többek között megállapítja, hogy más keresztény közösségekben sôt a nem-keresztény vallásokban is fellelhetôk igazi értékek. A teljes egyház-fogalom azonban a katolikus egyházban valósul meg. A katolikus egyház ui. történelmi folytonosságban és egyetemes szinten ôrzi és közvetíti ma is Krisztus teljes örökségét. Az egyház azonban azt is tudja, hogy a kapcsolatok sokféle szála köti össze azokkal, akik jóllehet megkeresztelkedtek, de nem vallják a teljes hitet és nem tartják fenn a teljes egységet és közösséget Péter utódjával. Mindazonáltal elismeréssel adózik az elszakadt keresztény testvérek értékeinek: tisztelik a Szentírást, mint a hit és az élet szabályát. Ôszintén vallásosak, szeretô szívvel fordulnak Krisztusban Istenhez. Megkeresztelkedtek és más szentséget is elismernek. Ünneplik -- a maguk értelmezése szerint -- az eucharisztiát. Tisztelik az Istenszülô Szűzanyát. Mélységes buzgósággal imádkoznak és valódi összeköttetésük van a Szentlélekkel aki adományaival bennük is él és munkálkodik, sôt többeket vérük ontásáig is megerôsített. (LG. 15.) Ebbôl adódik a következmény: minél komolyabban élik hitüket a keresztények, annál alkalmasabbnak bizonyulnak arra, hogy a Lélek Jézus valamennyi tanítványában felkeltse a vágyat a békességben való egyesülésre s így egy nyájban egyetlen pásztor irányítása mellett Krisztus szándéka szerint éljenek. (LG. uo.) Míg az egyházról szóló konstitúció általános összefüggéseiben szól az ökumenizmus kérdéseirôl, addig a Keresztény Egységrôl tárgyaló rendelkezés már határozott vonásokkal körvonalazza az ökumenikus törekvések katolikus irányelveit s egyben felsorolja a gyakorlati tennivalókat is. Alapelvként mondja ki a zsinat a 16. században már magától értetôdô katolikus tanítást arról, hogy az egyház állandó megújulásra szorul: ,,A földi vándorútján járó egyházat Krisztus szüntelenül erre az örök reformációra hívja. Mint emberi, földi intézmény, erre folytonosan rá is szorul.'' (ÖK. 6.) A zsinat nagyon ôszintén megvallja, hogy mi katolikusok is felelôsek vagyunk a szakadásokért és a különválásért. ,,Alázatosan könyörögve kérünk tehát bocsánatot Istentôl is, különvált testvéreinktôl is, viszont mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezôknek.'' (ÖK. 7.) A kereszténység egysége Krisztusban gyökerezik. A zsinat ezért különvált egyházakról (ÖK. 3.) beszél és nem csupán felekezetekrôl. A ,,különválás'' azt hangsúlyozza, hogy a szakadás kölcsönös volt. Mindkét fél oka volt annak. A keleti egyházakkal kapcsolatban a zsinat azt tanítja, hogy rendelkeznek mindazzal, ami az egyesülés szempontjából szükséges, hogy saját szokásaik és törvényeik szerint kormányozzák önmagukat. (ÖK. 14.) A nyugati egyház tehát nem kívánja saját egyházi szervezetét és struktúráját rákényszeríteni a keleti egyházakra. Milyen gyakorlati tennivalóink vannak az egység szolgálatában? A zsinat elsôsorban azt hangsúlyozza, hogy Isten egyháza újuljon meg, mert csak az evangéliumhoz való hűségesebb élet viheti elôre Isten népét az egyesülés útján. ,,Gondolja meg minden Krisztus hívô, hogy annál jobban elômozdítja, sôt éli is a keresztények egységét, minél maradéktalanabbul törekszik az evangéliumi, életre.'' Kívánatos továbbá, hogy az egység érdekében jobban ismerjük meg egymás értékeit. ,,Fontos tevékenység a párbeszéd'' a különféle egyházak vallásos összejövetelein ,,ahol a jól felkészült szakemberek mélyrehatóan fejtegetik a maguk közösségének tanítását, kiemelve annak jellemzô vonásait. Az ilyen párbeszéd gyümölcse az, hogy az igazságnak megfelelôen ismeri meg mindkét fél a másik közösségét, tanítását és életét, s méltányosabb ítéletet alkot róla.'' (ÖK. 4.) Nagyon fontos eszköze lehet a párbeszédnek a teológiai találkozók rendezése is, hogy jobban megismerjék egymás ,,sajátos tanítását és történetét, lelkiségét és Istentiszteletét, vallásuk lélektanát és kultúráját... Ilyenkor ki-ki egyenlô félként tárgyal a másik féllel.'' (ÖK. 9.) A zsinat óta valóban számos teológiai eszmecsere jött létre, s a találkozók eredményeként sok közös nyilatkozat született meg. A párbeszéd gyümölcseként megnyílik az út mindazon tennivalók számára, amelyeket a közjó érdekében kifejthetnek a keresztények. A felebaráti szeretet személyek közötti és társadalmi dimenzióban megvalósított gyakorlata hatékony eszköz lehet arra, hogy a keresztények egymásra találjanak s így a közös hit felé könnyebben megnyílhassanak. Ne feledjük azonban, hogy a szeretet kölcsönös, vagyis mindkét felet kötelezi. Gyakorlatilag ez azt jelenti, hogy mind a katolikusok, mind a különvált keresztény testvérek próbálják felszámolni egymással szemben érzett elôítéleteiket. Ez nem könnyű feladat, mert az ember könnyebben látja be egy igazság elméleti érvényét, viszont nehezebben szabadul meg a beléje rögzôdött magatartásformáktól. Arról sem szabad megfeledkezni -- amint a zsinat is nyomatékosan hangsúlyozza, hogy a keresztényeknek missziós feladatuk is van a világban. Az egyház jövôjén kell munkálkodniuk a világ üdvösségére. A missziós küldetés teljesítését akárhányszor csak hátráltatja az a magatartás, amely energiájának túlnyomó részét arra pazarolja, hogy történelmi egyházak csupán emberi hagyományait ápolja s ezzel inkább a különbözôséget, mint az egységet hangsúlyozza. Hamis békülékenység is gátja lehet az egységre törekvésnek. Ilyenkor a ,,békesség kedvéért'' az egyik fél enged, de ez még nem jelenti azt, hogy a hangoskodó, erôszakos partnernek igaza van. Amint e rövid ismertetésbôl is láttuk a II. Vatikáni Zsinat nem arra törekedett, hogy kész ,,receptet'' nyújtson az ökumenikus törekvések megvalósítására. E nemes törekvés eredményességét azonban csak az isteni és jószándékú emberi erôk együttműködése biztosíthatja. (Új Ember 1979. november 11.) ======================================================================== Isten jósága A kérdések kérdése nem annyira az, hogy van-e Isten, hanem az hogy milyen az Isten hozzánk? Pontosabban, hogyan nyilvánul meg Isten jósága irányunkban? A felvetett kérdésre találóan és szemléletesen válaszol a tékozló fiúról szóló példabeszéd, amely mindig idôszerű. Isten nemegyszer végletekkel dolgozik. A fiút illetô jósága, mentôszándéka is különös módon nyilvánul meg. Engedte, hogy az a maga útját járja, hogy élje a világát, és amikor ott állt egy idegen világban üres zsebbel, egyedül, akkor éhínséget bocsátott arra a világra, ,,és ô kezdett szükséget látni''. Próbált ugyan képességeinek, ízlésének megfelelô munkakörben elhelyezkedni, de mindenütt elutasították. Sok vándorlás, kilincselés után végre mégis kapott munkát. Az egyik gazda alkalmazta mint kondást. Nem szabad elfelejtenünk, hogy a példabeszéd egy zsidó fiatalemberrôl szól. Micsoda zuhanás: egy zsidó, aki disznópásztor! Ha valami tabu egy ortodox zsidó részére, hát a disznó az. Az, hogy a tékozló fiú mégis elszegôdött kondásnak, mutatja, hogy a válság benne és körülötte teljes volt. Eljutott az emberi élet határához, amin túl már csak a semmi, vagy a halál van. Az éhség mellett un. tudatalatti motívumok is közrejátszottak abban, hogy elvállalta a megalázó, vallásos meggyôzôdése ellen való, munkát. Önmagát akarta büntetni. Sôt azt hitte, hogy a társadalmon is bosszút áll. Tekintete gyűlölettôl égett, amint a város felé nézett, aminek körvonalait inkább sejtette, mintsem látta. Majd én megmutatom -- mondta fogvicsorítva -- hogy csak azért is leszek még valaki. Magány és disznók, idegösszeroppanás és éhség. A fizetést nem kapta kézhez, mert azt elôbb meg kellett szolgálnia. Gyökereken és vadgyümölcsön élt. Néha kívánta ,,megtölteni a gyomrát a disznók eledelével, de senki sem adott neki''. Hogyisne! A disznó érték, az ember nem. A tűzô nap alatt, ami csonttá aszalta, volt ideje elég, hogy átgondolja: hol rontotta el az életét. Haragja a ,,világ'' iránt lassan elcsitult. A nappalokat csak elviselte, hanem az éjszakák! Ilyenkor mindig otthon járt. Álmában apját látta, aki csak állt és állt, és nem szólt se jót, se rosszat, csak nézett rá szelíd-szomorú szemekkel. És egyszer, maga sem tudja miképp történt, kibuggyant belôle a vallomás: Én vagyok az oka mindennek. -- Milyen szépen ábrázolja e pillanatot Rodin ,,A tékozló fiú'' című szobra. Az elkínzott, meggyötört alak beesett szemeiben mélységes önvád tükrözôdik. Szinte hallani lehet, amint ordítja: Segítség! ,,MIKOR AZTÁN MAGÁBA SZÁLLT'', a saját bűnérôl beszélt. Nem az embereket és körülményeket vádolta immár. Nem tartott védôbeszédet maga mellett. Nem mondta többé, hogy ha ekkor és akkor így és így történt volna, minden másként alakult volna. És ott a disznók közt, döntött: ,,Felkelek és Atyámhoz megyek és ezt mondom neki: Atyám vétkeztem az ég ellen és te ellened!''. Magába szállást, könyörtelen önvizsgálatát ez a döntés minôsítette. Hívôvé valaki a döntéssel válik. Sokan vannak, akik a tékozló fiúhoz hasonló testi- és lelki állapotba kerülnek, vívódnak, józanul felmérik önnön felelôsségüket a történtekért és még sincs megoldás, kiút az életükben. Sôt tragikusan, akárhányszor úgy ,,oldják meg'' a problémákat, hogy pontot tesznek az életre. Miért? Mert önmagukkal tárgyalnak és saját maguk a végsô erkölcsi fórum, ahová az ügyet viszik. Ott, ahol Isten jósága felmentést adna, az ember ,,igazsága'' halálos ítéletet mond önmagára. A tékozló fiú problémáit, amikre ô nem tudott megoldást találni, letette Isten kezébe. Ha szavait elemezzük, megfigyelhetjük, hogy elôször az eget, azaz Istent követte meg s utána az emberrel, Atyjával kívánt megbékélni. Az Istennel folytatott párbeszéd után, aminek a feltétele a feltétel nélküli bűnbeismerés volt, fel kellett kelnie és el kellett indulnia vissza az úton atyjához, hazafelé. A döntésnek két fázisa van. Az elsô az, hogy lelkiismeretemben szembesítem magam Isten ítéletével. A második, hogy Isten megbocsátó szavára vállalom bűnöm jóvátételét. A kettô, egy mozdulásban: a ,,Lélek gyümölcse''. A tékozló fiú magatartása teljesen megfelel a Szentírás szellemének. A kinyilatkoztatás központi mondanivalója az a paradox üzenet, amely ellentmondásnak tűnô örömhír. A Biblia elejétôl a végéig Isten jóságát hirdeti, aki keresi a tôle elszakadt embert. Az üdvtörténet az Isten elôl elfutó emberrôl és az ember elé odafutó Istenrôl szól. A paradox üzenet az, hogy Isten úgy találja meg az embert, hogy annak bűnéért egyszülött Fiát vonja felelôsségre. Ez a Biblia ,,botrányköve'', ami a racionálisan, józanul gondolkodó embert felbôszíti. Isten azért, hogy ,,szerethesse'' az embert, s hogy örök életet ajándékozhasson neki, annak bűnkomplexumát átteszi annak számlájára, aki igaz, ártatlan és mindhalálig engedelmes volt az Atyjával szemben! Ilyen apa nincs, nem lehet, aki ezt az emberi és jogászi ôrültséget elkövetné! Isten pedig ezt csinálta. A kereszt, Fiának megtört teste és kiontott vére bizonyítja, hogy megtette. Az evangélium úgy ,,jóhír'', hogy tudósít errôl a paradox helyzetrôl: Isten méltatlanná tette azt, aki méltó, hogy a méltatlanokat méltóvá tehesse. Így lett Jézus a tékozló fiú, hogy a világ összes tékozló fiai, te is, én is, miután ô elfoglalta itt a világban a helyünket azzal, hogy azonosította magát bűneinkkel, mi viszont az ô helyét foglaljuk el az igazságban és valódi életszentségben. Ez ellentmondás, ez mese, ez képtelenség! De: ez az evangélium, Isten ,,elviselhetetlen'' jóságának örömhíre. AZ EMBERI SZERETET a múló pillanat villanása: feltételekhez diszponáltsághoz kötött. Az agapé az isteni szeretet, hosszú távra szóló és feltétel nélküli. A tékozló fiú atyja egy jelentéktelennek tűnô dologgal mutatta meg, hogy jóságból származó szeretete milyen fajta. ,,Mikor pedig még távol volt, meglátta ôt az apja.'' E kifejezés elárulja, hogy az apának mindennapi gyakorlata volt, hogy kiálljon a ház elé és a látóhatárt kémlelje: vajon feltűnik-e messze ment fia? És amikor meglátta, ,,megesett'' rajta a szíve, odafutott, ,,nyakába borult és csókolgatni kezdte.'' Ez az a jóság, amit nem lehet elviselni, ami összetör. Az élet törvénye szerint elôször meg kell bűnhôdni a vétekért, s csak azután állhat helyre a rend, az eredeti jogviszony. Itt azonban nem volt felelôsségre vonás, a ,,megbocsátok, de nem felejtek'' hangoztatása, csak szeretet és szótlan öröm. E feltételhez nem kötött szeretet lesz a tükör, amiben a bűn a maga teljességében tapintható és felmérhetô. A tékozló fiú akkor látta meg, hogy mit csinált, amikor az Atyai jóság fényességébe került. ÉS A MÁSIK FIÚ? Ô talán rossz volt? Ô, aki mindig engedelmesen, hűségesen kötelességét teljesítve kitartott az atya mellett, tán annyit sem érdemel meg, hogy atyja ,,egyetlen gödölyét adjon neki, hogy barátaival mulathasson''? Az idôsebb fiú nem volt rossz, de jobb sem volt a tékozló fiúnál. Közös tulajdonságuk az, hogy mindketten eltévedtek: az egyik az atya házában, ,,Isten közelében'' tévedt el úgy, hogy belsô emigrációba vonult. A duzzogó, irigykedô, zsörtölôdô, fogcsikorgatva a ,,maga idejét kiváró'' taktikával élte önzô -- ám kifelé korrekt, erkölcsös -- életét az atyai házban. A másik a látványos ,,disszidálásban'' próbálta ,,Istentôl távol'' ,,megvalósítani önmagát''. A példabeszéd szemléletesen tárja elénk mindkét magatartás teljes kudarcát. Sem a kiélt bűn, sem az elfojtott bűn nem megoldás. Egy megoldás lehetséges csupán: alázattal, hittel elfogadni az Atya jóságát és nagylelkűségét, tudomásul venni -- hogy akár ,,Isten közelében'', akár ,,Istentôl távol'' el lehet tévedni. Az eltévedésben sebeket lehet kapni, de ezek a sebek az Atya jóságától meggyógyulnak, mert van Aki sebeinket magára vette, megszentelte s ezáltal üdvösségünk eszközévé tette. Ha ezt megértem, és elfogadom Isten ,,elviselhetetlen jóságát'', akkor majd ezzel a jósággal fordulok önmagamhoz és embertársaimhoz is. (Új Ember 1980. március 30-i száma) ======================================================================== A szeretet: csoda Vannak idôzített emberi érzések. Ilyen a karácsonyi hangulat is. Karácsony, amint mondani szokás, a ,,szeretet ünnepe''. Tehát karácsonykor, ha máskor nem is, ,,illik'' egymást szeretni. A tisztességes embernek ilyenkor szeretnie ,,kell'' a családját, rokonait, ismerôseit. S ha netán elfelejtenénk, a televízió, a rádió, az áruházak díszes kirakatai majd eszünkbe idézik. Az ajándékvásárlási hajsza november végétôl, a személytelen jókívánságokat árasztó posta (s rá a válasz) mindenesetre könnyen lehetôvé teszik, hogy mire szeretteinkkel a karácsonyfa alá állunk, elegünk van a karácsonyfából is és a szeretetbôl is. Szomorú dolog, hogy a lélek legbensôbb, legnemesebb érzései egyszerűen pénz és idô kérdésévé fajulnak. Ennek az automatizált, vásári szeretetnek a ,,szeretet ünnepén'' bizonyára nem sok köze van ahhoz a szeretethez, melyrôl a Szentírás beszél. A SZERETET NEM HANGOS. Egyszerűen van. Bizonyítás és hangulatkeltés nélkül. És a szeretet, ha van, észrevétlenül ölel át. Csak akkor vesszük észre, amikor már nincs, elszállt. A szeretet nincs helyhez és idôhöz kötve. Nem lehet csak itt és itt, ekkor és ekkor szeretni. A szeretetet nem lehet megvásárolni. Nem lehet csak kötelességbôl és udvariasságból szeretni. Jó modorral lehet ugyan sok mindent álcázni, de elôbb vagy utóbb a jó modor leteszi álarcát és kiderül: amit eddig szeretetnek hittünk, az csak önzés és szerep volt. A szeretet önként, a szív mélyébôl fakad. Nincs elôzménye és magyarázata. Egyszerűen van, akihez vonzódunk és van, aki taszít. Mégis a szeretet más, mint a kritikátlan és ájuldozó elfogadása a másiknak. A szeretet, ha kell, kíméletlen, de mindig ôszinte. A szeretet bocsánatkérésbôl és bocsánatadásból él. A szeretetet nem lehet folyvást magasfeszültségen tartani. Jó, ha az ellanyhulás napjaiban a másik szeretete a helyén van megbocsátással és megértéssel. Furcsán hangzik, de a szeretettel ölni is lehet. Embereket tönkre lehet tenni azzal, hogy agyonszeretik ôket, mert a szeretetnek van egy telítettségi foka, amikor már csömört és gyűlöletet vált ki a másikban. ,,SZENVEDJÉTEK EL EGYMÁST SZERETETBEN'' (Ef 4,2) -- figyelmeztet bennünket Szent Pál apostol. Szeretet és szenvedés ugyanis összetartozó fogalmak. Minél inkább megszenvedünk valamiért vagy valakiért, annál inkább értékeljük s annál jobban szeretjük. Az édesanyák minden szenvedés ellenére is szeretettel vállalják gyermekeik világrahozatalát. S hány olyan szülô van, aki beteg vagy sok gondot okozó gyermekét még fokozottabban szereti, mint az egészségeset. Valóban, a szeretetért szenvedni kell. Ez az ára. A szeretet súlyát az méri le, hogy mennyit szenvedtünk érte. A jó embereket könnyű szeretni. Akitôl szeretetet, megbecsülést kapunk, azt könnyű viszontszeretni. De akkor is szeretni, amikor csak szenvedtünk a másiktól, vagy érte, amikor bemocskolta azt a képet, amit róla kialakítottunk magunkban: ez a szeretet próbája. Emberi kapcsolataink ott és úgy mennek tönkre, hogy az utolsó szót a mélyponton mondjuk ki. Pedig a mélypont az emberi életben csak egy állomás. Az a szeretet, mely nem csupán az érzelmekbôl és hangulatokból táplálkozik, mindig kész kockáztatni és újra kezdeni: mer a következô lapra tenni. Hisz abban, hogy egyszer majd, a következô ,,osztásnál'' mégis jó lapot kap és az élet újra szép lesz. A szeretet ezért elválaszthatatlan a hittôl. Van-e elég hitünk ahhoz, hogy merjünk minden reménytelenség és kilátástalanság ellenére újrakezdve szeretni? Merünk-e hinni abban, hogy egyszer még a romokon friss virág fakad? Tudunk-e jogos indulatokat, súlyos szavakat visszatartva várni a ,,következô osztásra''? KITARTANI A SZERETETBEN annyit jelent, mint hinni a csodában. Az életet ugyanis a csoda minôsíti. A csoda, a váratlan, a kiszámíthatatlan, az, ami kívül esik létünk keretein, az emberi törvényszerűségeken. A szenvedéssel eljegyzett szeretet a holnap csodájára van betájolva. Kétségtelen, hajlamosak vagyunk arra, amikor a múltra visszatekintünk, hogy csak a sebeket tapogassuk, amiket az okozott, akit szeretünk. Mégis, merjünk hinni a holnapban, merjünk hinni a csodában. Figyeljük állhatatosan a látóhatárt, mert kitartó imádkozó szeretetünkre kell, hogy válasz jöjjön. A tékozló fiú Atyja is így tett. S egy napon megláthatta bűnbánó szívvel hazatérô fiát. Az élet furcsa csatatér, ahol kis szúrásoktól, hajszálereken keresztül is elvéreznek az emberek. Azonban mindig az lesz a gyôztes, aki a helyén marad és kitart a végsôkig. Aki tud várni és visszavárni. Aki még akkor is szeret, amikor annak már látszólag semmi értelme sincs mások szemében. Idegességgel nagy jelenetekkel végképp elmérgesíthetünk helyzeteket, míg a szeretô hallgatás és szótlan visszafogadás mindig a lázadót töri meg. MI A KARÁCSONY ÜZENETE számunkra? Az, hogy van értelme az áldozatos újra kezdô, szenvedô, összetört szívvel vállalt, mindhalálig kitartó szeretetnek. Vérontás nélkül nincs bűnbocsánat. Elrontott életünket csak az hozhatja rendbe, hogy valaki megismétli, újraéli azt, ami a kereszten lejátszódott. Akárhányszor az igaznak, a megbántottnak kell szenvednie azért, akitôl csak rossz szót és sebeket kapott és aki elment. Ha netán lármás és hazug karácsonyi hangulat vesz körül bennünket, akkor emeljük fel szemünket a keresztre. S majd meglátjuk, hogy szeretet több és más, mint csak hangulat. A hangulat szeszélyes valami. Ma van, holnap nincs. Hangulatokra nem lehet építeni. Hangulatokkal, elérzékenyüléssel nem lehet feloldani az élet feszültségeit. Új viszonylatok, új világ építéséért valakinek mindig meg kell szenvednie. A ,,szeretet ünnepén'' nem ,,kell'' és nem ,,illik'' egymást szeretni, hanem ,,szabad''. Önként, szabadon, meggyôzôdésbôl, a szív legmélyébôl. ,,Az Ige testté lett és közöttünk lakozott'' -- hirdeti a karácsonyi evangélium. Karácsony arra a szeretetre tanít, hogy a Szeretet megtestesült, a történelembe lépett és testet akar ölteni az én életemben is. Azóta nem lehet büntetlenül csak ,,elméletben'' gyakorolni a szeretetet, mert az Isten emberré lett. A legközelebbi, a rám szoruló ember a felebarát, akiben Istent és Istenben kell embertársainkat szeretni. Méghozzá személyválogatás és feltétel nélkül, mert így szeret az Isten. A karácsonykor közénk jövô szeretet feltétel nélküli. Nem azért szeret, hogy viszont szeressék. A szeretet nem a másikat, hanem engem kötelez. Hiszen Isten elôbb szeretett minket. Adósai vagyunk és ezt a szeretetadósságot kell törlesztenünk embertársaink felé. Ha így szeretünk, akkor Jézus születésének ünnepe valóban a szeretet ünnepe lesz életünkben. (Új Ember 1985. karácsony) ======================================================================== A felnôttkor hite Napjainkban elôtérbe került a felnôttek evangelizálásának kérdése. Ezt nem csupán az indokolja, hogy az egyház a felnôtt világi híveket fokozottabban be akarja vonni lelkipásztori munkájába, hanem az is, hogy a mai felnôtt korosztály hiányos hittani és erkölcsi ismeretekkel rendelkezik. Közismert, hogy inkább a fiatalok hitetlenségérôl szokás beszélni, ám a felnôttek körében a lappangó kételkedés, hitközöny vagy esetleg a tudatos hitetlenség sem ritka dolog. A felnôttek jelentôs részének hitével azért vannak bonyodalmak, mert sokuk lelki fejlôdése megrekedt vagy a gyermek- vagy a serdülôkorban, szerencsésebb estben az ifjúkorban, attól függôen, hogy részesültek-e vagy meddig részesültek hitoktatásban, illetve meddig gyakorolták rendszeresen vallásukat. Akiknél a hívô ismeret és a keresztény élet gyakorlata bizonytalan talajon mozgott, azoknál felnôttkorban a vallásosság pusztán a gyermekkori élmény szintjén él tovább. Márpedig a felnôtt ember ,,gyerekes'' hite meglehetôsen ingatag, s így nem is tud kellô eligazítást nyújtani a felnôtt élet problémáira. Sok felnôtt életében a serdülôkor válság- szakaszában kezdôdik el a vallási közöny, ami nem egyszer hitetlenségbe torkollik. A kamasz könnyen elveti a gyermekkorral együtt a ,,gyerekes'' vallásosságot. Ugyanakkor szembesül a serdülôkor erkölcsi problémáival és ezt sokszor -- kellô eligazítás híján -- nem tudja megoldani a gyermeki hit segítségével. Ám vannak olyan felnôttek is, akik ifjúkorban még elkötelezetten vallásosak voltak, de az élet gondjai elfojtották bennük a keresztény hitet. A hitében gyenge felnôtt akárhányszor nem tud mit kezdeni a vallási tanítással, ha ez nem igazolja az ô kialakult érték- és életrendjét. Ha a hasznossági szemlélet jellemzi ôket, akkor vallásosságukat is a hasznossági szempont fogja meghatározni. Ám a felnôttkori hit legfenyegetôbb veszélye az ,,egy helyben való topogás''. Ez nem egyszer az erkölcsi életre is kihat, és az önigazolások olyan szövevényét alakíthatja ki az emberben, ami mérgezô hatással van a közösségi életre abban az értelemben, hogy a felnôttnek ,,mindig és mindenben igaza van'' a másik emberrel szemben. Ám a veszélyek és negatív jelenségek feltárása után most tegyük fel a kérdést: Miképp válik a felnôtt ember hite felnôtt hitté? A felnôttkor felbecsülhetetlen elônye más életkorokkal szemben az, hogy a felnôtt embernek minden természetes és természetfeletti ,,kellék'' a rendelkezésére áll ahhoz, hogy ,,érett emberré válhasson Krisztus Jézusában''. A gyermek számára a Krisztus-esemény szép történet. A gyermek a múlt felöl közelít Jézus alakjához. A serdülô erkölcsi szempontból értékeli a kereszténységet. Az ifjú, Jézus Krisztusban tündöklô eszményképet keres, akivel -- Péter módjára -- jó lenne ,,lesátorozni'' a Tábor hegyi megdicsôülés helyén. Ám ott a felhô és a jelenés eltűnt és az Úr Jézus levitte az apostolokat a hegyrôl a realitások világába. Lent a többi apostol épp nagy vitába bonyolódott egy holdkóros ifjú gyógyításának esélyeirôl, de érdemben nem tudtak érte tenni semmit. A fiú apja is csak így szólt Jézushoz: ,,Mester, ha lehetséges, gyógyítsd meg a fiamat''. Az Úr pedig így válaszolt neki: ,,Minden lehetséges annak, aki hisz.'' Nem tudjuk, hogy az Üdvözítô miképpen tekintett a fiú apjára. De tény, hogy az leborult elôtte és csak ennyit mondott: ,,Hiszek, Uram, segíts az én hitetlenségemen.'' Így lesz a felnôtt hitébôl felnôtt hit. Ez az apa ekkor lett felnôtt emberré Krisztusban. A felnôtt ember a realitások világában él. Ám e jelenetbôl is kiderül, hogy a realitás az: hogy az ember élete legsúlyosabb problémáira csak Jézus Krisztustól kaphat választ. De ennek felismerése hitet, ôszinte alázatot és bűnbánatot feltételez. Ez az, ami a felnôtt embert a kényelmes, kitaposott utakról olyan út felé terelheti, melyet az Úr jelölt ki számára. A felnôtt ember a tettek embere. A hit csak akkor válik élôvé benne, ha hit szerinti cselekedetek kísérik. Amikor Zakeus megtért, jóvátette bűneit, elengedte adósai tartozását és négyszeresen kárpótolta azokat, akiket korábban megkárosított. Az irgalmasság és az igazságosság tetteivel bizonyította, hogy újjászületett Krisztusban. A hívô felnôtt napjainkban elvilágiasodott környezetben él. Élete jelentôs részét munkahelyén tölti. Joggal fölmerülhet benne kérdés: a világi foglalatosság közepette hol van az Úr? Ugyanezt kérdezték az emmauszi tanítványok is húsvét vasárnap estéjén. Ám amikor szóba elegyedtek a hozzájuk csatlakozó vándorral, és leültek vele étkezni, a ,,kenyértörésben'' mégis felismerték a Feltámadottat. De Ô eltűnt a szeműk elöl. A tanítványok ezután nem folytatták útjukat ,,kifelé'' a városból, a Krisztus-nélküli világba, hanem visszatértek Jeruzsálembe az apostolok közösségébe, mert ,,lelkendezett a szívük'' és megértettek valamit: A föltámadt Krisztus itt van közöttünk, mint eucharisztikus ételünk és italunk. ,,Nélküle semmit sem tehetünk'', és Ô velünk marad -- itt a világban is -- a világ végezetéig. A felnôtt, nagykorú keresztény számára Jézus nem csupán múlt és nem pusztán eszkatológikus jövô, hanem élô jelen. Itt van köztünk az egyházban, az Isten igéjében, az eucharisztikus áldozatban, a hívô testvéri közösségben, hétköznapi munkában, örömben és szenvedésben és minden embertársunkban. Nagykorúvá akkor lesz a felnôtt ember hite, ha ezt fölismeri, és átéli, hogy behozhatatlan adósságba keveredett Istennel, aki Jézus Krisztusban ,,elôbb'' szeretett minket. Ezt érti meg a felnôtt keresztény, amikor az Istentôl kapott szeretetet szét akarja osztani embertársai között. A felnôtt keresztény a párbeszéd embere. Tisztában van azzal, hogy világnézetileg pluralista társadalomban él. Míg az ifjúkort jellemzi, hogy viták hevében igyekszik meggyôzni a más véleményen levôket, a felnôtt ember tudatában van annak, hogy az elvi közös álláspontra jutás sokszor hosszú és fárasztó feladat. Az ifjú ,,elvekben'' gondolkodik, míg a felnôtt inkább ,,emberekben''. Az ifjú elsôsorban saját elvi álláspontját igyekszik tisztázni, míg a felnôtt megakarja ismerni a másik véleményét is, és azt nézi, hogy mit tanulhat a másiktól. A felnôtt hitű nagykorú keresztény megfogadja az apostol tanácsát: ,,Mindent vizsgáljatok meg. A jót tartsátok meg'' (1Tessz 5,21.). XXIII. János Pápa szellemében azt keresi, ami összeköt és nem azt, ami szétválaszt. Nem muszáj félnie attól, hogy a párbeszéd során fel kell adnia elveit, hiszen elvei szilárdak, melyek mellett egy életre elkötelezte magát. Épp ezért az elvi elkötelezettséget másokban is tiszteli. Így tud termékeny párbeszédet folytatni más vallások képviselôivel és nem hívô világnézetű partnereivel egyaránt. A párbeszéd gyakorlása során a felebaráti szeretet vezérli azon meggyôzôdés erejében, hogy a közös ember -- szolgálat eredményessége az a próba, amelyen az elvek súlya megmérettetik. Felnôtt hitre, nagykorú kereszténységre senki sem juthat el magától. A hitben való felnôtté válásnak is megvan az érlelôdési ideje. Mindenkinek meg kell küzdenie érte, mint ahogy Jákobnak is tusakodnia kellett az angyallal, míg végre megadta magát Isten reászabott akaratának. Nem könnyű belátni a saját életünkre vonatkozóan, hogy nagypéntek megkerülésével nem juthatunk el a húsvét vasárnap örömére. Csak ,,ha Vele együtt szenvedtünk'', ,,dicsôülünk majd meg Vele együtt'' -- figyelmeztet Szent Pál apostol. Nem könnyű megtalálni a tanítványiság személyünknek kijelölt útját. A nagykorú keresztény a maga keresztjével a vállán, követi a kereszthordozó Krisztust.. Nem él vissza keresztény szabadságával. Felelôsséggel vállalja az egyéni lelkiismeret és az objektív erkölcsi törvény közti egyensúlyozás nem mindig könnyű játékát. A felnôtt épp azért felnôtt, mert akárhányszor felelôsséggel meri vinni a ,,maga bôrét a vásárra'' Isten színe elôtt. A felnôtt hitű, nagykorú keresztény: tanítvány. Jézus tanítványa. A második megtérés segíti abban, hogy ezt felfogja és az Isteni hívást is elfogadja. Az ,,elsô megtérés'' után az ember ,,csak'' hívô, templomjáró ember. A ,,második megtérés'' után már tanítvány, aki elfogadja Jézust személyes megváltójának. Péter is igazán akkor lett Jézus tanítványa, amikor tagadásának bűnét megbánta és keservesen megsiratta. Találkozott Jézus tekintetében Isten mérhetetlen irgalmával és ezért feladta önzô énközpontúságát. Jézus tanítványává, apostolává lenni nagy kitüntetés. De meg kell küzdeni érte. A felnôtt embernek tehát elôször tanítvánnyá kell lennie ahhoz, hogy másokat is tanítvánnyá tehessen. (Új Ember 1988. március 20.) ======================================================================== A lélek az Olaj Ismerjük Máté evangéliumából a tíz szűzrôl szóló példabeszédet (Mt 25,1-13). Fülünkben cseng a példabeszéd végsô következtetése: ,,Virrasszatok tehát, mert nem ismeritek sem a napot, sem az órát.'' Virrasztva várakozni, cseppet sem nyugodni? Folyvást félni a minket ,,ijesztô'' Istentôl? ,,Félve és rettegve munkálkodni üdvösségünket'', pusztán ez lenne keresztény létünk értelme? Természetesen ez is. Ám kérdés, hogy meddig és hogyan várakozzunk? Nemcsak minket, hanem az ôsegyházat is foglalkoztatta ez a kérdés. És erre a kérdésre kíván válaszolni ez a példabeszéd. A tíz szűz Az Úr Jézus példabeszédeit többnyire úgy fogalmazta, hogy volt egy történet, egy hasonlat, amibôl valamilyen igazságot vont le. Ám húsvét után megváltozott a helyzet. A ,,kész'' a jézusi igazság már megvolt. És ehhez kellett egy példázatot készíteni. Ezt a példabeszédet is Jézus mondja. Csakhogy a Feltámadott. És a Szentlélek sugallatára, az evangélisták mintegy az ô ,,szájába adják'' a szavakat. A tíz szűzrôl szóló példabeszédet a történelmi Jézus, így amint olvassuk, nem mondhatta. Itt ugyanis a tanítást egy menyegzôi szokás leírásával világítja meg az evangélium. Szüzek kísérik a vôlegényt a menyasszony házába. A vôlegény késik. A szüzek elfáradnak a várakozásban. Ám éjszaka váratlanul megérkezik a vôlegény. Az okos szüzek -- akiknek van tartalék olaj a mécsesükben -- meggyújtják lámpásaikat és bemennek a vôlegény kíséretében a menyegzôs lakomára. A balga szüzek -- akiknek nem volt tartalék olajuk -- elmennek az árusokhoz olajat vásárolni. De mire visszaérkeznek, bezárva találják a menyegzôs házat. Hiába zörgetnek! A vôlegény elutasítja ôket: ,,Nem ismerlek titeket.'' Csakhogy az Úr Jézus idejében pontosan fordított volt a helyzet. Palesztinában az volt a szokás, hogy a menyasszonyt kísérték barátnôi (a szüzek) a vôlegény házába. Bizonyos, hogy az Úr Jézus ilyen tévedést nem követett volna el tanításában. Az ô példabeszédei, mind a történetet mind a tanítást illetôen nagyon is ,,ülnek''. Hát akkor mit kíván tanítani nekünk a Feltámadt Krisztus, az ô Szentlelke által, az evangélista szavaival? Az elsô keresztények Jézustól tanítást kaptak, és ezt a tanítást öltöztették utólag e példázatba. E jézusi tanítás egy félreértés tisztázását szolgálja. Az ôsegyházban sokan úgy gondolták, hogy Krisztus második eljövetelét, a világ végét még saját életükben megtapasztalják. Úgy vélték, hogy ôk a kiválasztottak, akiknek azért kell az üldözések közepette annyit szenvedniük, hogy amikor eljön a Krisztus, hatalommal és dicsôséggel, akkor majd ôk, mint a császár elé járuló ,,fogadóbizottság'' tagjai megdicsôülten a kísérethez csatlakoznak, és vele együtt átvegyék a hatalmat. Addig pedig -- gondolták -- ,,még guggolva is kibírjuk'' a földi megpróbáltatásokat. Tán még dolgoznunk sem kell. Elég tétlen és virrasztva várakozni. Ám e félreértést az apostolok igyekeztek ideje korán kiigazítani. Az Újszövetség elsô ,,könyve'' Szent Pál tesszalonikiakhoz írt elsô levele. E levélben az apostol figyelmezteti híveit, hogy helytelenül vélekednek. Maga az Úr Jézus mondotta, hogy ,,ama napot'' csak a mennyei Atya ismeri. Nem érdemes tehát ,,számítgatni'', ,,Aki pedig nem dolgozik, az ne is egyék'' (2Tessz 3,11). Máté evangéliuma is az apostolok tanítását tükrözi. Olvasói elôtt ismert volt az ószövetségi kép Jahve és Izrael vôlegény-menyasszony kapcsolatáról. Az Úr úgy szereti az ô népét, mint vôlegény a menyasszonyát. Újszövetségi értelemben pedig ez a kép azt jelenti, hogy a feltámadt és megdicsôült Krisztus a vôlegény, és az Újszövetség választott népe, az egyház a menyasszony. Krisztus majd eljön a világ végén, hogy megszabadítsa az egyházát, de az idôpontra vonatkozóan semmi bizonyosat nem tudunk. Váratlanul jön el, és az egyház -- melynek tagjai ártatlanul, ,,szűzen'' kell, hogy megóvják magukat a világ szennyétôl -- virrasztva, készenlétben várja, hogy bevonulhasson Vele a mennyei dicsôségbe, a királyi menyegzô házába. Késik a vôlegény A példázat 5. versében azt olvassuk, hogy ,,mindnyájan elaludtak'' -- okos és balga szüzek egyaránt --, mert késett a vôlegény. Itt van a probléma elrejtve. Csak múlik az idô, a történelem megy tovább, mi pedig csak várakozunk, és Krisztus mégsem jön el. Máté evangéliuma 24. fejezetének utolsó versében egy szolgáról van szó, aki haszontalankodik, basáskodik szolgatársai fölött, miközben ura távol van. Ez a szolga a neki juttatott hatalmat nem a többiek szolgálatára, hanem uraskodásra használja, mert szerinte még bôségesen van idô: ,,soká jön meg az ura''. Az evangélium elítéli a hűtlen szolga magatartását, mert abban bizakodott, hogy a számonkérés még nagyon távol van: élhet úgy, mintha ura vissza se jönne. Ám a ,,balga szüzek'' is rosszul számítottak. Ôk úgy gondolták, hogy hamar megjön a vôlegény. Mind a hűtlen szolga, mind a balga szüzek ,,elszámították'' magukat. Az Úr és a Vôlegény eljövetelét nem lehet kiszámítani. Nem megoldás az, hogy ,,soká jön'', tehát együnk, igyunk, élvezzük az életet, úgysem kéri azt számon tôlünk senki, de az sem megoldás, hogy ,,mindjárt jön'', tehát virrasszunk, ,,rettegjünk'', vagy esetleg életidegenül, tétlenül várakozzunk, hiszen ,,úgyis elmúlik ez a világ és minden dicsôsége''. A megoldást az okos szüzek magatartásában kell keresnünk. Ôk is elálmosodtak, akárcsak a balgák. De amikor váratlanul megjött a legény, csatlakozni tudtak hozzá, mert volt tartalék olaj a mécsesükben. Az evangélista nem hibáztatja ôket azért, mert belefáradtak a várakozásba, és elaludtak. A mi Istenünk nem a ,,rettegés'' Istene. Nem azt kívánja tôlünk, hogy elhanyagoljuk földi feladatainkat. Hanem azt, hogy akár ,,alszunk'' akár ,,ébren vagyunk'', mindig készen álljunk az ô fogadására. Szerezz magadnak olajat Minden példabeszédnek van egy ,,csattanója''. E példabeszéd ,,poénja'' nem a virrasztásban, hanem az ,,olajban'' van. Nem kell tehát félned a világvégétôl meg a haláltól, ha van ,,tartalék olaj'' a mécsesedben. Az ,,olaj'' a Szentlélek. Az apostolok vették a Szentlelket az elsô pünkösdkor, és tovább adták azt a híveknek a keresztségben. Mi is megkaptuk a Szentlelket. A keresztség, a bérmálás, a papszentelés, a betegek szentségének szertartásában az egyház szent olajjal ,,ken fel'' bennünket, hogy az isteni életben részesedjünk, a Szentlélek által. Az ókorban olajmécsest használtak világításra. Ebben volt egy kis tartály, melyben megszívta magát a kanóc, és olajjal átitatva világított, melegített. A kiszáradt kanóc is ég. Csakhogy sisteregve hol lángra kap, hol kialszik, kormoz, szennyezi környezetét. A balga szüzek azért nem mehettek be a menyegzôre a vôlegénnyel, mert nem volt elegendô olajuk ,,abban az órában'' és nem tudtak világítani, melegíteni. Az okos szüzek ,,elaludhattak'', mert amikor eljött az Úr, volt tartalék olaj a mécsesükben. A Szentlélek itatta át ,,természetes'' életüket. Az olaj a régi keleten az élet, az erô, a gyógyítás reális szimbóluma. Az okos szüzek azért voltak okosak, mert életüket a természetfeletti végsô cél, Isten, és az örök élet irányába tájolták. Szép az okosság, de mit ér jóság nélkül. Úgy tűnik, hogy az okos szüzek nem voltak jók. Irigyek, szűk keblűek voltak. Nem adtak a balga szüzeknek olajat a mécsesükbe, amikor eljött a Vôlegény. Nem értjük ezt a szűkkeblűséget. Miért nem adhattak volna társnôiknek olajat? A válasz a fentiek összefüggésében világos: Szentlelket nem lehet ,,kölcsön adni''. A példázat kiélezett helyzetet állít elénk. A természetfeletti élet rendjében nem számíthatunk örökké mások segítségére. Van egy pont, melyen túl csak rajtunk múlik üdvösségünk. Nekünk kell szabadon dönteni. Nekünk kell kérnünk a Szentlelket, hogy általa hittel elfogadhassuk Jézus Krisztust személyes megváltónknak, és életünk Urának. (Új Ember 1987. június 28.) ======================================================================== Szent Tamás öröksége Napjainkban, amikor igyekszünk a múlt értékeit számba venni, idôszerű megemlékezni arról a szellemi hatásról is, melyet a ,,skolasztika fejedelme'' az Angyali Doktor, Aquinói Szent Tamás gondolatrendszere a hazai egyházi tudományosság terén kifejtett. Ez a befolyás ma is él és hat. Szent Tamás (1225-1274) halálának évfordulója, amelynek korábban március 7-én volt a liturgikus ünnepe, idôszerűvé teszi e megemlékezést. Szent Tamásról tudjuk, hogy az itáliai Aquinóban született elôkelô családból, majd a kolduló domonkos szerzetes rendbe lépve végezte tanulmányait Kölnben, a szintén domonkos Albertus Magnusnál, késôbb pedig a párizsi egyetemen. Itt tanított, hogy aztán több pápa udvari teológusaként kamatoztassa tudását. Újabb párizsi tanítói évek után a nápolyi egyetem tanára lett. A lyoni zsinatra igyekezve hívta magához az Úr s a fossanuovai ciszterci kolostor szerzeteseit oktatva halálos ágyán hunyt el. Szent Tamás, a kor szokásának megfelelôen, latin nyelven írta műveit. A korabeli egyetemi oktatási rend szerint elsôsorban a Szentírás könyveit magyarázta s nem maradhatott el ettôl az egyházatyák és Petrus Lombardus sententiáinak kommentálása sem. A hallgatók részére rendezett rendszeres vitatkozások anyagát a ,,Quaestiones disputatae''-k, míg az alkalomszerűeket a ,,Quaestiones quodlibatales''-ek tartalmazzák. Híres Summáit elsôsorban nem oktatási tananyagnak szánta. Mélyértelmű himnuszai liturgiánknak ma is szerves részei. Aquinói Szent Tamást az egyház legjelentôsebb teológusai közé sorolja, s méltán. Szent Ágoston mellett ô fejtette ki a legmaradandóbb hatást a keresztény bölcseleti és teológiai gondolkodásra. Találóan jegyzi meg Chesterton, hogy amikor a racionalista beállítottság uralja a közgondolkodást, Ágoston, míg az irracionalizmus elburjánzásakor a szent-tamási szemlélet hat gyümölcsözôen a keresztény gondolkodásra. Szent Tamás a virágzó skolasztika korában azzal hozott újat, hogy Ágoston platonikus és újplatonista ihletettségű rendszerét az akkor újra felfedezett Aristoteles szigorú logikai rendszerébe ágyazta és az aristoteleszi metafizika, valóságból kiinduló, realista lételméletében alapozta meg. Ugyanakkor a görög egyházaknak is rangos helyet biztosított teológiájában. A teljességre törekvô és tárgyilagosan rendszerezô Tamás életművét ezért joggal hasonlították a gótikus katedrálisok ég felé törô szerkezetéhez. Tamás máig ható szellemi öröksége, hogy a hit és tudás viszonyát nem az egymással szembenállás, hanem az egymásra épülés és kölcsönhatás szellemében világította meg. Úgy választotta el a korábban már önállósuló filozófiát és szaktudományokat a teológiától, hogy viszonylagos önállóságukat megôrizve, az értelmet Isten felé vezessék. A ,,fides quaerens intellectum'' szentanzelmi igényének megfelelôen rámutatott arra, hogy nincs külön törvény az értelem és a természetfeletti hit számára. Az elôítéletektôl és bűnôs szenvedélyektôl mentes értelem eljuthat a kinyilatkoztatott hitigazságok értelmes mivoltának felismeréséhez, jóllehet a pusztán irtelmi megfontolás önmagában még nem tesz senkit se hívôvé. A hit ugyanis nem pusztán emberi törekvés eredménye, hanem természetfeletti kegyelmi adomány is. Az ember viszont felelôs azért, hogy értelmét és akaratát úgy használja-e, hogy ezt az adományt be tudja fogadni. Az így elnyert hit megvilágosítja az értelmet, hogy a hit misztériumába behatolhasson. Ma sokan úgy vélik, hogy a keresztény bölcseleti gondolkodás feltételezi Isten létét s úgy kívánja bizonyítani valóságát, hogy azt bizonyítja, amit feltételez. Szent Tamás viszont Aristoteles követôjének bizonyul akkor, amikor tagadja a velünk született Isten-fogalom létét és a világból mint okozatból következtet Isten létére úgy, mint a teremtett világ legvégsô okára. A tényleges világból kiindulva a józan ész (recta ratio) képes arra, hogy a valóság végsô határát ne az (egyébként bizonyíthatatlan) örök anyag fogalmánál húzza meg, hanem annál a létteljességnél, mely transzcendens szinten mind az anyagi, mind a szellemi létezési mód végsô foglalata, s akit a hit által Istennek nevezhetünk. Szent Tamás e maradandó felismerései érthetô visszhangra találtak egy olyan korban, amely a felvilágosodás hatására a XIX. században sorra dolgozta ki a maga ,,Isten-pótléknak'' is tekinthetô hamis abszolútumait, tagadta a metafizika és teológia tudományos rangját és áthidalhatatlan szakadékot igyekezett kiépíteni a vallásos hit és a tudományos gondolkodás között. Nem véletlen tehát, hogy XIII. Leó pápa az ,,Aeterni patris'' kezdetű körlevelében (1879) Szent Tamás eszmerendszerének újjáélesztését szorgalmazta. Az újskolasztikus mozgalom, mely Szent Tamás nevét tűzte zászlajára, már a múlt század közepe óta azon munkálkodott, hogy megbízható szent-tamási szövegekkel és fordításokkal hozza közelebb a kortársakhoz Szent Tamás gondolatvilágát és hasznosítsa a filozófiában és teológiában maradandó értékeit. Ám Szent Tamás korábbi kommentátorainak nézeteit sokszor nem választották eléggé el az Angyali Doktor tanításától. Ebbôl félreértések is adódtak, különösen akkor, amikor a Tamásra hivatkozó irányzatok úgy kívánták feltüntetni megállapításaikat mintha az nem lenne más mint az egyház tévedhetetlen tanrendszere. Századunkban is kiállta Tamás eszmevilága a kortárs filozófiák kihívásának próbáját. A II. Vatikáni Zsinat szellemében íródott szakkönyvek pedig lépten- nyomon hivatkoznak rá. A tomizmus újjászületése hazánkban sem maradt el. A múlt század végén Kiss János egyetemi tanár, a budapesti egyetem teológiai karának filozófia professzora köré csoportosul az újskolasztikus mozgalom. 1893-ban megalapítja az Aquinói Szent Tamás társaságot, amely 1949-ig folyamatosan működött. Megközelítô bizonyossággal mondhatjuk, hogy mintegy százhúsz olyan szerzôt lehet felsorolni, aki hazánkban az elmúlt száz esztendô során, vagy könyveiben vagy rangos tanulmányokban, foglalkozott Szent Tamás tanrendszerével, azokról nem is szólva, akik a tomizmus hatása alatt írtak filozófiai és teológiai műveket. Hazánk európai szemmel is jó helyet biztosított magának Szent Tamás örökségének ápolásában. A tamási életmű nemzetközileg elismert művelôi közé tartoztak Szabó Szádok O.P., Horváth Sándor O.P. De Prohászka Ottokár, a ciszterci Platz Bonifác, Kühár Flóris O.S.B., Várkonyi Hildebrand, Zemplén György, Ibrányi Ferenc, Kecskés Pál, Erdey Ferenc, Takács József, Péterffy Gedeon s még sokan mások Tamás eszmerendszerének tudományos rangú tolmácsolóinak bizonyultak a hazai közönség számára. Kár, hogy csak kevés fordítás jelent meg hazánkban Szent Tamás műveibôl. A 40-es években Schütz Antal: ,,Szent Tamás szemelvényekben'' c. műve a 60-as években Lelovics Lipót: Szent Tamás breviáriuma, s utóbb az 1988-ban Bolberitz Pál-Gál Ferenc: ,,Szent Tamás filozófiája és teológiája'' c. munkában Tamás két rövidebb művének teljes fordítása lelhetô fel. Csak bízni tudunk abban, hogy a hazai tudományosság képes lesz arra, hogy a nagy elôdökhöz méltóan ápolja Szent Tamás szellemét, mégpedig a hívô meggyôzôdés erejével, amit ô maga is életfeladatának tekintett: ,,Contemplata aliis tradere'' -- ,,Amit átelmélkedtünk, azt másoknak tovább kell adnunk.'' (Új Ember 1989. március. 12.) ======================================================================== A lelkiismeret forradalma 1956. október 22-én este a pesti belvárosi templomban zsúfolt tömeg elôtt hangzott el P. Tamás Gergely Alajos OFM ,,Nándorfehérvár, 1456,, című oratóriumának ôsbemutatója a Kapisztrán Kórus és zenekar elôadásában, a nándorfehérvári gyôzelem ötszáz éves jubileuma alkalmából. Azért épp október 22-én, mert a katolikus liturgikus naptár szerint október 23-án van Kapisztrán Szent János ünnepe, aki mint korának világhírű ferences hitszónoka, buzdító szavaival és bátor példájával gyôzelemre segítette Hunyadi János seregét a túlerôben lévô pogány törökök ellen, akik Magyarországot és az európai kereszténységet végveszéllyel fenyegették. Az oratórium Radó Polikárp által írt librettójában így szól Kapisztrán: ,,Nyugaton a népek prédára várnak, nem látják a veszélyt, mely hazánkra támad. Immáron több mint tíz esztendeje vagyon, hogy Mohamed erôt vôn Konstantinápolyon. Azóta itt áll már végvárunk határinál, nincsen semmi nagyobb a mi siralminknál.'' 1956-ban, Kapisztrán Szent János ünnepén megismétlôdött a történelem. Megszólalt a nemzet lelkiismerete, amely forradalmi cselekvésre késztette. Kitört a lelkiismeret forradalma. Az 1956-os eseményeket tanulmányozták politikusok, közgazdászok, katonai szakértôk, történészek, írók szinte a világ minden táján. A teológus természetesen nem vonja kétségbe a szakelemzések helyességét, csupán annak a meggyôzôdésnek ad kifejezést, hogy a forradalom gyújtózsinórjában volt egy középsô szál is, amibe voltaképpen minden többi szál belefonódott. És ezt a szálat úgy hívták, hogy lelkiismereti kényszer. Az 1956-os magyar forradalomban egyfelôl a megalázott Isten állt az ember pártjára, másfelôl a meggyalázott ember állt az Isten pártjára. Isten az embert a saját képére és hasonlatosságára teremtette. A istenképiség a biblia értelmében azt jelenti, hogy az ember szabadnak teremtetett. Az embernek ez a szabadsága azonban nem öncélú volt: Isten jogainak elismerése szabta meg határait és célját. Az ember számára az volt a kiváltság, hogy szabad volt Istent dicsérnie hitével és cselekedeteivel, szabad volt Isten akaratával megegyezôen igen-t vagy nem-et mondania. Az az ember tragédiája, hogy az elsô embernek ezt a szabadságát megrontotta a bűn. És az az isteni kegyelem, hogy valami mégis megmaradt az édeni állapotból, ha csak jelzésképpen is: a lelkiismeret. A lelkiismeretben az az ember jár vissza és emlékeztet, aki igazságban és szentségben teremtetett. A lelkiismeret egy marék föld az elveszett Paradicsomból, felvillanó délibábja az istenképiségnek, leütött akkord egy szimfóniából, amit akkor alkottak, amikor még ,,a menny és a föld határai egybeestek''. Lelkiismeret és történelmi helyzet sokszor néztek farkasszemet egymással. Csakhogy ez az állapot nem tartósítható. Az ,,idôk teljességében'' földcsuszamláshoz vezet, mert elemi erôvel megszólal a lelkiismeret. A hatalom birtokosai abban tévedtek, hogy lehet az ember ,,érdekében'', az ember ellen ,,szép új világ''-ot teremteni. Úgy vélték, hogy ha egy embernél sikerül az agymosás, sikerülnie kell millióknál is. Ám nem vették észre, hogy a Rendszer laboratóriumában nem nyulak, hanem emberek vannak. Saját tételük csapdájába estek: a mennyiségi ,,változások'' átcsaptak minôségi ,,változásokba''. S az új minôséget nem lehetett mindenestül visszavezetni a mennyiségre. Ez a minôség a lelkiismeret, amelyet lehet elfojtani, de elôbb-utóbb elemi erôvel megszólal, mert nem tud huzamosabb ideig együtt élni megtagadott igazságokkal, féligazságokkal, tudatosan elhallgatott igazságokkal, erkölcsi és szellemi nemtörôdömséggel. Az eltemetett és meggyalázott istenarc elôbb vagy utóbb a felszínre jut, és ennek világossága lángolt az 56-os ,,pesti srácok'' tiszta tekintetében. Nem újság ez a Biblia népe elôtt. Héli fôpap idejében a gyermek Sámuel volt Izrael lelkiismerete és az Úr neve Dávid parittyájában a kô. A pillanatot Isten idôzítette. Századok múlnak el, hogy ilyen adódik egy nemzet életében. És amikor Isten szólt: most, azok, akiknek még jelenük sem volt, csak jövôjük, engedelmeskedtek. A hang a lelkiismeretbôl jött. Az ifjúság tudta, ha Isten elkondult szavának nem engedelmeskedik, eljátssza életének nagy kalandját és értelmét, a tanúságtevést. Tanúságtevést a rend, a humánum, a szépség, a jog, a hit mellett. Ez az ifjúság nem a vérszagra jött össze, csupán azt akarta meghirdetni, hogy az ember több mint egy szám a falanszterben s egy tégla a Rendszer építményében. Ez az ifjúság csak jogrendet és szabályos bírósági tárgyalást akart. A detronizált Isten nevét akarta magasra emelni. Az elôtt akart térdet hajtani, Aki az embert a saját képmására teremtette. Egy ügyet nem a kimenetele, hanem a szándéka minôsít. Rákóczi és Kossuth szabadságharca ezért tartozik történelmünk legszebb fejezetei közé. Hôs az, aki a lelkiismerete parancsának engedelmeskedik. Nem a halál tesz valakit mártírrá, hanem az eszme értéke, amiért kockáztatja az életét. Nietzsche írja egy helyütt: Mondd ki a szót, Zarathustra, és zúzódj össze! Hôs tehát az, aki hallja és kimondja a szót. Aki hitvalló. S mindegy, hogy golyót kap vagy életben marad utána. Amikor a Sors kopogtatott, a magyar Lélek jelentkezett. Ifjúságunk pátosz és félelem nélkül állt a meggyalázott Isten és meggyalázott ember oldalára. Kollektíve volt hôs. Új világ, új ember áldozat nélkül nem születik. Mi a kereszt óta ismerjük az áldozat erejét. Elôbb-utóbb meghozza gyümölcsét. Ma úgy tűnik, hogy a gyümölcsök beérnek. Ám a lelkiismeret forradalma -- más idôkben, más módon -- sürgetôen idôszerű. 1956 fejfái és korhadt fakeresztjei erre figyelmeztetnek. (Új Ember 1989. november 5.) ======================================================================== Új év, új remények A múlt század végén XIII. Leó pápának szentmise közben látomása volt. Ebben azt a magánkinyilatkoztatást kapta, hogy Isten hatalmat ad a sátánnak a népek fölött mintegy száz esztendôre. Ennek következtében az ateizmus és a materializmus nagy tömegeket fog meghódítani. A pápa a gonosz lélek elleni küzdelem jegyében rendelte el a ,,Leó imádságot'', melyet a második vatikáni zsinat liturgikus reformja elôtt minden szentmise után el kellett imádkozni. A 90-es évtizedbe lépve elgondolkoztató a pápa magánkinyilatkoztatásának üzenete. A hitetlenség és a közömbösség valóban hatalmas tért hódított, ám ugyanakkor az utóbbi években a vallásos világnézet -- úgy tűnik -- újból magára talált. Az új esztendô visszatekintésre késztet mindenkit. A visszatekintés ne a panasz, hanem a hála jegyében történjék. Hálát kell adnunk Istennek az elmúlt esztendô örömeiért és bánatáért. Örömeiért -- mert Isten ezzel vigasztalt és erôsített minket. Nehézségeiért -- mert azokkal nevelt, hogy méltók lehessünk az örök üdvösségre. Továbbá nekünk magyaroknak különösen hálásnak kell lennünk Istennek, mert a múlt esztendôben egyértelműen világossá vált: az elmúlt negyven év uralkodó eszméje hamis volt. Az ateizmusra és a materializmusra épülô, evilági megváltást ígérgetô ideológiák elôbb vagy utóbb csôdöt mondanak. Nem igaz, hogy az elmélet szép, sôt ,,tökéletes'', csak a gyakorlat rossz. Ellenkezôleg: a gyakorlat azért rossz, mert téves az elmélet. Ez az elmélet olyan elvekbôl indul ki, melyek csak félig igazak. Ám ha a következtetés alaptételébe akár csekély hiba is csúszik, a végkövetkeztetésben ez már vaskos és jóvátehetetlen tévedésként jelentkezik. Egyetlen olyan eszmerendszer sem élhet sokáig a gyakorlatban, mely egyoldalúan értelmezi az emberi természetet és emberi méltóságot, ami az ember istenképiségében van megalapozva. Visszatekintve a múlt évre, azért is hálát kell adni Istennek, hogy ô mint a történelem ura lehetôvé tette a kelet-európai népek egymásra találását. Itt is érvényesek Babits Mihály szavai: ,,Szenvedni annyi, mint diadalt aratni''. Valóban, a közös sors és szenvedés kovácsolta újra össze az egymásnak uszított kelet-európai népeket. ,,Historia est magistra vitae'' -- ,,A történelem az élet tanítómestere'' -- vallja a régi latin bölcsesség. Tanulnunk is kell a múltból, a jövô számára. A Bibliából ismeretes a gonosz lélek kettôs taktikája: az erôszak és a csábítás. Az elmúlt negyven évben volt belôle részünk. Az elsô húsz év az erôszak jegyében zajlott le. Így akarták megtörni a nemzet gerincét. Ezt a nemzet nehezebben tolerálta. Bizonyíték rá Ô56. A második húsz esztendô a csábítás jegyében telt el. Sokakat megkísértett a Hatalom, hogy Ézsau ,,egy tál lencséjéért'' eladja ,,örökségét'', a lelke üdvösségét. A törvényesség látszatával szinte mindenkit ,,megmártottak'' a korrumpálódás és jellemtelenség tisztátalan szennyében és az egyházzal, felekezetekkel sem tettek kivételt. Meg akarták törni a nemzet erkölcsi és szellemi tartását, hogy senkinek se lehessen hiteles jogalapja a tiltakozáshoz, alternatív megoldási lehetôséghez. A jól kitervelt sátáni taktika majdnem bevált. Hiszen kis ország vagyunk. Nincs nagy választási lehetôségünk. Kis országoknak pedig mindig egy elitje és egy csürhéje van. Csak a ,,színeket'' és jelvényeket kell idôben ,,átfesteni'' ahhoz, hogy az eddig gazdagok még gazdagabbak legyenek és a ,,Nap hevét viselôk'' még jobban elszegényedjenek. Lám, ilyenek a kapitalizmus ,,vastörvényei'' -- mondogatják majd a korábbi ,,szocialisták'' mások nyomora láttán. Minden ,,örökké tartó'' hatalom és ,,örökérvényű'' ideológia ,,banánhéjon'' és az ,,utolsó pillanatban'' csúszik el. Így szégyeníti meg Isten a bálványokat és bálványimádókat. Ez a ,,banánhéj'' pedig a lelkiismeret, melyet soha sem lehet egészen kiirtani az emberbôl. Nálunk is megszólalt a lelkiismeret -- ha nem is lángolva, de izzó parázsként. Az új esztendôben ennek a parázsnak nem szabad kialudnia. Sok mindent várunk a jövôtôl. Sokan ígérnek majd nekünk földi ,,paradicsomot''. Emlékezzünk az Úr Jézus szavaira, amikor megkérdezték tôle: ,,Uram, hol van az Isten országa?'' Ô így válaszolt: ,,Isten országa nem jön el szembetűnô módon. Nem lehet mondani, hogy itt van, vagy amott. Isten országa bennetek, köztetek van''. Jézus azt is mondta: ,,Ha a megtért ember lelkébôl a gonosz eltávozik, egyedül bolyong s nem találja helyét. Ám ha az újjászületett ember szívében ürességet talál, hét, nálánál gonoszabbal tér oda vissza és annak az embernek a sorsa rosszabbá válik mint azelôtt volt.'' Ezen el kell gondolkodnunk. Nem maradhat hitbéli közöny és erkölcsi üresség a lelkekben. Népünknek vannak még vallási és erkölcsi erôtartalékai. Csak fel kell szítani benne a parázsló tüzet. Ám ne várjunk mindig emberi felsôbbségektôl ,,eligazítást''. Mindenkinek saját felelôsségére kell cselekednie Isten és a nemzet elôtt. A hívô ember legyen az igazság, az igazságosság és az irgalmas nagylelkű szeretet embere, hiszen ezt tanulta Mesterétôl. Elôször magából irtsa ki a tévedést, igazságtalanságot, és szeretetlenséget. Akkor majd lesz elegendô jogalapja ahhoz, hogy nevén nevezhesse a hamisságot, korruptságot és embertelenséget. Így és csak így bízhatunk abban, hogy ,,a pokol kapui sem vesznek erôt rajtunk''. (Magyar Nemzet 1990. január 6.) ======================================================================== Az öröm Az egyház liturgikus színe ilyenkor a lila mellett a rózsaszín, mert ez az öröm színe. Mivel a reményben megalapozott várakozás egyben örömmel is jár, az adventi várakozás homályában is felcsillan karácsony elôvételezett öröme. Öröm nélkül nem lehet élni. Az öröm a boldogság tudata, amit pozitív érzelmi megnyilvánulások is kísérhetnek. A boldogság nem más, mint a velünk rokon természetű jó birtoklása. Attól függôen, hogy milyen a ,,természetünk'', olyan jót kívánunk magunknak, hogy boldogok lehessünk, örülhessünk. Ám nem mindegy, hogy milyen a ,,természetünk''. Kétségtelen, hogy van maradandó emberi természet, ami mindenkiben fellelhetô. Csakhogy egyéni természetünket mi is formáljuk. S erkölcsileg felelôsek vagyunk azért, hogy ,,milyen'' az? Találóan fogalmaz Szent Pál apostol, amikor azt írja, hogy ,,aki test szerint él, testiekre vágyik, aki pedig lélek szerint, az lelkiekre törekszik.'' A ,,test szerinti'' élet nem az anyag és test megvetését jelenti, hanem azt, hogy nem méltó az emberhez, nem ,,természete'' szerint való, hogy csak az anyagi javakat és a testi élvezeteket tekintse vágyakozása tárgyának. Továbbá a ,,test cselekedetei'' lehetnek olyan tulajdonságok is, mint az önzés, szeretetlenség, harag, irigység, hazudozás. A ,,lelki ember'' olyan javakra vágyódik, melyek szellemileg, erkölcsileg helyesek. E javak birtoklása olyan boldogság elôízét nyújtja, ami az örök életben elveszíthetetlen birtokunk lesz. Ez a boldogság pedig már itt a földön is a tiszta öröm forrása. Az apostol fel is sorolja ezeket az örömforrásokat, melyek egyben az igazi örömszerzés alapjai: ,, A Lélek gyümölcsei: szeretet, öröm, békesség, türelem, kedvesség, jóság, hűség, szelídség (szerénység), önmegtartóztatás (tisztaság).'' (Gal 5,22-24) A keresztény ember hite által tudja, hogy a ,,halálból már átvitetett az életbe'', mert az Isten Fia emberré lett, és megváltói művével legyôzte a bűnt és a halált, feltámadásával pedig megnyitotta az utat az örök élethez. A már számunkra megszerzett örök boldogság tudata a keresztény ember öröme. Csak így érthetjük meg Pál apostol lelkiállapotát, aki római fogságából írja levelét a filippi híveknek, és annak ellenére, hogy külsô körülményei mindennek nevezhetôek, csak nem örömtelinek, mégis e levelében fordul elô legtöbbször az ,,öröm'' szó: ,,Örvendjetek az Úrban szüntelen! Újra csak azt mondom, örvendjetek! Lelki jóságtokat ismerje meg mindenki. Az Úr közel van. Ne aggódjatok semmiért'' -- hangoztatja. Valóban, a kereszténység örömhír, jó hír. Az ,,evangélium'' szó jelentése is ez. Ebben az értelemben igaz az a mondás is, hogy ,,ha valaki szomorú szent volna, az szomorú egy dolog volna''. Az öröm az embert sok nehézségen átsegíti. Nem a megváltoztathatatlan múlt felett kell sopánkodni, hanem a jövô felé kell tekinteni, mert afölött még lehet hatalmunk. Nem másoktól kell várni az örömöt, hanem nekünk kell adni. Aki örömöt szerez másoknak, az másoktól is örömöt kap. Nem biztos, hogy attól, akitôl ,,jár''. De aki szeretetével örömöt ad, annak Isten nagylelkűsége szerez majd örömöt. (Pesti Hírlap 1990. december 22.) ======================================================================== Az önmegtagadás értelme Advent nem csupán az Úr eljövetelére való várakozás ideje, hanem az önmegtagadásé is. Minden megtérés önmegtagadással jár. Le kell mondanunk önzô énünkrôl. Napjainkban az önmegtagadás szónak rossz csengése van. Miért mondjak le valamirôl, ha élvezetet jelent számomra? Miért engedjek a másiknak, amikor úgymond ,,nekem is jogom van a boldogsághoz''? Egyszer élünk -- mondják sokan -- s ,,le kell szakajtanunk a nap gyümölcsét'' mert lehet, hogy soha többé nem tér vissza a jó alkalom. Az egyházat sokan vádolták és vádolják azért, mert az önmegtagadás fontosságát hirdeti és megköveteli híveitôl. Ugyanakkor vannak olyanok is, akiknek az a kifogásuk az egyház ellen, hogy túlságosan elnézô és nem eléggé szigorú. Akik az önmegtagadás káros jellegét hangsúlyozzák, nem veszik észre, hogy ôk maguk is mennyi önmegtagadást gyakorolnak. Pontosan bejárnak nap mint nap munkahelyükre. A korai kelés önmegtagadás. Alkalmazkodnak a családi béke miatt környezetük elvárásaihoz. Ez is önmegtagadás. Szigorú diétával vigyáznak ,,vonalaikra''. Hát ez nem önmegtagadás? Lemondanak italról, dohányzásról. Ez bizony nem kis áldozat, vagyis önmegtagadás. A józan ész is azt mondja, hogy önmegtagadás nélkül nem lehet élni. ,,Senki sem sziget'' -- írja Thomas Merton, századunk híres trapista szerzetese. Ha azt akarom, hogy elfogadjanak az emberek, akkor nekem is alkalmazkodnom kell a közösséghez. Ez pedig sokszor lemondással, áldozattal, azaz önmegtagadással jár. Ám hitünk tanítása ennél többet is mond. Rámutat az önmegtagadás valódi értelmére. Szent Pál apostol azt tanítja a Rómaiakhoz írt levelében, hogy ,,egyikünk sem él és egyikünk sem hal meg önmagának. Tehát mind életünkben, mind halálunkban az Úré vagyunk''. Az apostol azt is hangsúlyozza, hogy a Lélek erejével is le kell gyôznünk a test cselekedeteit, hogy megszülethessék bennünk az új ember. Ha ,,test szerint'' élünk, meg fogunk halni, de ha ,,lélek szerint'', akkor az örök élet boldogsága vár ránk. Az evangéliumokban folyvást visszacseng az Úr Jézus szava: ,,Mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri is, lelke pedig kárt szenved. Mit is adhatna az ember cserébe a lelkéért.'' A keresztényeket sokszor vádolják anyag- és testellenességgel. Pedig mi nem vagyunk sem materialisták, sem idealisták. Mi realisták vagyunk. Hitünk által tudjuk, hogy az ember meg van váltva, de még reménységben él. Földi vándorútján üdvösségét sok veszély fenyegeti. Ezek közül a legveszélyesebb bűn a kevélység és az önzés. Önmagunknak és érdekeinknek a másik elé helyezése. A legnagyobb erény viszont a szeretet, mely leginkább önzetlenségben, figyelmességben, türelemben, tapintatosságban, szelídségben nyilvánul meg. A ,,testi ember'' legyôzése nem csak a testi önzés, hanem a szellemi és lelki önzés legyôzésére irányul. Az a realitás, hogy a jó és rossz állandó harcban áll bennünk. Ha mi együttműködünk, megtapasztaljuk, hogy Isten kegyelme ,,kihozza'' belôlünk a jót. Így az önmegtagadásnak lesz értelme. Ha lemondtunk a rosszról (vagy a kevésbé jóról) helyet készítettünk lelkünkben az erényeknek. Az Istennek tetszô élet az igazi önmegvalósítás. (Pesti Hírlap 1990. december 8.) ======================================================================== A Biblia Isten szava A keresztény értékek közt kitüntetett helye van a Bibliának. A Biblia Isten szava, ezért Szentírásnak is nevezik. A Biblia Isten történelmi kinyilatkoztatásának írásba foglalt és kanonizált összegzése. A kereszténység nem ,,könyv vallás''. Tehát a Biblia nem csupán mint könyv szent, hanem a szerzôje és tartalma is szent. Ezért szent Írás, szent ,,könyv'', Isten igéje. A Szentírás szerzôje maga az önmagát az emberek üdvössége érdekében kinyilatkoztató Isten, aki Szentlelke által ,,sugallta'' a szent emberi szerzôket, akik Izrael és az ôsegyház üdvtörténetében önmagát kinyilatkoztató isteni üzenetet írásba foglalták az utókor számára. A Biblia tehát nem ,,az égbôl pottyant alá'', hanem Isten kezdeményezésére ,,valami történt'' az Isten és ember viszonyában, és ez a kollektív ,,szent'' esemény (illetve események) összesítése és üdvösségünk érdekében való értékelése, továbbá jelen életünket is érintô és a jövôre kiható tanulsága az, amit az emberi szerzôk képességeik és koruk kultúrszintjének megfelelô formában megfogalmaztak. A kinyilatkoztatás hordozója Isten népe. Az ószövetségben a választott nép, az újszövetségben a már minden megkeresztelt embert magába ölelô Isten népe, az egyház. A kinyilatkoztatás az utolsó apostol halálával (Szent János) lezárult. Az ôsegyház pontosan meghatározza, hogy mely szent könyvek tartoznak a Szentíráshoz és minden egyéb úgymond ,,szent'' könyvet, mely a Szentírás látszatát akarta kelteni, kizárt az ún. kánoni könyvek (canon=mérce, mérték) sorából s azokat apokrif műveknek nevezzük. A Muratori-töredék (melyet a milánói Ambrosiana könyvtárban találtak) azt bizonyítja, hogy már Kr. u. a II. században is azokat a könyveket tartották kánoni, ún. Szentlélektôl sugalmazott könyveknek, melyeket megszakítás nélküli hagyomány alapján ma is szentírási könyveknek tartanak a keresztények. A Biblia két nagy részre oszlik: az ószövetségre és az újszövetségre. Az ószövetség lényege a Törvény és a Próféták tanítása. A zsidó vallás csak az ószövetségi szentírást tekinti szent könyvnek. A keresztények az újszövetséget is annak tartják, mely a négy evangéliumból az apostoli levelekbôl és Szent János Jelenéseinek könyvébôl áll. A keresztények szerint az ószövetség -- amint Szent Pál szépen fogalmaz a Galatákhoz írt levelében -- ,,nevelônk volt Krisztusra''. Az ószövetségi üdvtörténet készítette elô az emberiséget a történelem legnagyobb eseményére, a Krisztus-eseményre. Errôl szól az újszövetség. Ugyanakkor tartalmazza a húsvét utáni egyház tanúbizonyságtételét, igehirdetô katekézisét errôl az eseményrôl. Tehát elôször az apostoli egyház hirdette az igét, kiszolgáltatta a szentségeket, élte a krisztusi életet, és ezután született meg e kollektív, szent egyházi tapasztalás írásba rögzítése, ami a Szentírás. Ám az ószövetség és újszövetség nem választható el egymástól: ,,Novum testamentum in veteri latet, vetus in novo patet'' -- vagyis az újszövetség az ószövetségben rejtetten ott van, míg az ószövetség az újszövetségben lesz nyilvánvalóvá. A Biblia Isten és az ember helyes viszonyáról tanít s mivel Isten a fô szerzôje (emberek közvetítésével) tanítása örök igazság. Ma is érvényes és hatékony szó. A Biblia csak annak tárul fel, aki hittel olvassa. Annak viszont az élet igéje. (Pesti Hírlap 1990. november 24.) ======================================================================== Advent Advent van. Advent eljövetelt jelent. Az adventi idôben Krisztus eljövetelére várakozunk. Advent a várakozás ideje. A várakozás felkészülésre serkent. A várakozásnak a remény ad értelmet. Az ószövetségi választott nép a maga történelmét üdvtörténetként fogta fel. Történelme szent várakozás volt a Messiás eljövetelére. A Messiás eljött Jézus Krisztus személyében. Megalapította az egyházat, ami az újszövetség választott népe. Az egyház abban a hitben járja a történelem országútját, hogy ,,meg van váltva de még reménységben él'' -- amint ezt Szent Pál apostol szépen megfogalmazza. Üdvössége csak akkor lesz teljes, amikor az idôk végezetén a feltámadt Krisztus újra eljön, ,,hatalommal és dicsôségben''. Az egyház ,,ideje'' tehát advent, hiszen Krisztus második eljövetelére várakozunk. A világ vége a történelem ítélete. Halálunk az egyén isteni megmérettetése. Egyéni életünk is advent, vagyis várakozás és felkészülés a Krisztussal való találkozásra. Nem mindegy tehát, hogyan élünk. Nem közömbös, hogy örök boldogság vagy örök kárhozat vár ránk. A karácsonyt megelôzô négy hétben az egyház liturgiája ezt juttatja eszünkbe. Ember, élj felelôs módon, mert csak egyszer élsz. Földi életed az érdemszerzés ideje. Halálod után már nem teheted magadat kedvessé Isten elôtt. Mit tegyünk? -- tehetjük fel a kérdést. Ezt kérdezték Keresztelô Szent Jánostól is kortársai, amikor a bűnbánat keresztségével készítette fel ôket a Jordán folyónál a Messiás eljövetelére. Válasza egyszerű volt. Mindenki számára megvalósítható. ,,Akinek közületek két köntöse van, ossza meg azzal, akinek egy sincs, és akinek ennivalója van, tegyen hasonlóképpen''. A vámosoknak pedig ezt mondta: ,,Ne követeljetek többet, mint amennyi jogos''. A katonákhoz pedig így szólt: ,,Senkit se bántsatok és meg ne zsaroljatok, elégedjetek meg zsoldotokkal'' (Luk. 3,10-14). Keresztelô Szent János bűnbánatra és megtérésre buzdít. ,,Teremjétek a bűnbánat méltó gyümölcseit'' -- hangoztatja. E ,,gyümölcsök'' a megtérésbôl fakadó tettek. Olyan jó cselekedetekrôl van szó, melyeket mindenki megvalósíthat. A nép legyen jószívű és jótékony. A vámosok ne csaljanak és ne lopjanak. A katonák ne legyenek durvák és erôszakosak. Azaz mindenki úgy teljesítse élet-állapotának megfelelô kötelességeit, hogy az megfeleljen az igazságosság követelményének. Az igazságosság szerinti élet ugyanis az alapja az irgalmasság, nagylelkűség és szeretet gyakorlásának. Ezt hozta el nekünk az Isten Fia, ezt a szeretetet ünnepeljük karácsonykor, melyre az advent elôkészület. Az adventi idôben koszorút készítünk. A fenyôgallyak -- mivel nem hervadnak -- az örök életet juttatják eszünkbe, melyre készülünk. A négy gyertya, melynek lángja a borongós adventi idôben világosságot hoz, Krisztus világosságára emlékeztet. A lila szalag, mellyel átkötjük a koszorút, bűnbánatra, megtérésre buzdít. Karácsony elôtt illik szentgyónáshoz járulni. Az adventi idô hétköznapjain hajnali szentmise, Rorate, a Szűz Mária alakját állítja elénk, aki hívô lelkülettel, Isten akaratát elfogadva várja a kis Jézus megszületését. Az ô példájára tekintve készüljünk a karácsonyra. Amilyen az adventünk, olyan lesz a karácsonyunk. (Pesti Hírlap 1990. december 1.) ======================================================================== Igazság, erkölcs, alkotás Mit tart szubjektív értelemben értékesnek az ember? Alanyi oldalról vizsgálva, elvileg, annyi érték van, ahány emberi személy létezhet, továbbá ahány lehetôsége adódik az emberi szabadságból fakadó választásnak és döntésnek. Csakhogy, mivel az emberi természet az egyedek közös, dinamikus lényegét fejezi ki, ugyanakkor az ember szabadsága nem abszolút, hanem mind testi, mind környezeti és társadalmi meghatározottságok miatt lehatárolt, megalapozottan szólhatunk az emberi érték-törekvés általános, maradandó és mindig érvényes jegyeirôl. Az érték olyan ,,jó'', ,,cél'', ,,lét-tökéletesség'', melynek birtoklása azért fontos az ember számára, hogy boldog legyen és értékhiányát kielégíthesse. Így az érték az ember törekvô képességének adaptív tárgya lehet. A törekvô aktivitás jellegének megfelelôen az értékek minôsége többféle. Nyilvánvaló, hogy az ember végsô célja csak olyan személyes és tökéletes érték lehet, mely az ember lényegének és méltóságának a legmagasabb szinten megfelel. Ez a végsô cél és a legfôbb jó a keresztény teológiai értékrend összefüggésében az élô Isten. Az ember érzékekhez kötött vágyóképessége érzékelhetô javakra irányul. Szellemi törekvô képessége szellemi javak birtoklására vágyódik. Az ember szellemi aktivitása az igazságkeresés, az erkölcsi jó és az alkotói tevékenység irányába van betájolva. Az értelem aktivitása az igazságot tekinti értéknek. Az igazság nem más, mint a lét és tudat szellemi egybevágósága. Az egyes esetekben alkalmazott tudati képesség és a tárgy ,,fölismerhetôségének'' megfelelôen, maga az igazság is több ,,fokozatú'' és minôségű lehet. Ez természetesen a tévedés lehetôségét is magában hordozza. Ám az ember mégis teljes bizonyosságra és a legfôbb igazság megismerésére törekszik. Csak ez nyugtatja meg értelmét. A legfôbb igazság Isten, mert lényege az egyszerűség, ami az összetettség kizárását jelenti. Istenben a lényeg és a lét azonos, az ,,elmélet'' és ,,gyakorlat'' átfedik egymást. Ez az állapot az emberi igazság keresésben csak megközelíthetô, de el nem érhetô cél. Az ember akarati tevékenysége a jóra irányul. Ebben az összefüggésben a ,,jó'' olyan érték, melynek erkölcsi jellege van. A jó felhívást és kihívást jelent az ember számára. Ehhez kell szabnia cselekedeteit. A keresztény erkölcsi értékrend szerint ez azt jelenti, hogy Isten törvényeihez kell szabnia életét. Isten akarata szerint kell élnie, ami ugyanakkor nem teszi fölöslegessé a szabad cselekvést és felelôsséget. Isten erkölcsi törvénye nem idegen az egyetemes emberi természettôl. A tízparancsolatban illetve a szeretet fôparancsában kap megfogalmazást. Istent azért kell szeretni, mert ô elôbb szeretett minket, s ezért adósai vagyunk. Ezt a szeretetet törleszti az emberek felé a felebaráti szeretet. Az embertárs iránti szeretet kiterjed az ellenségre is. A keresztény erkölcsi értékrend szerint a legfontosabb erény a szeretet, ami a hitbôl és reménybôl táplálkozik, de mind a hit, mind a remény a szeretetben éri el teljességét. A szeretet alapozza meg az úgynevezett sarkalatos erkölcsi erények gyakorlását: a helyes értékrendet felismerô okosságot, az igazságosságot, a mértékletességet és lelki erôsséget. Ezek egyben szociális erények is, mivel jelenlétük hiánya a társadalom életét súlyos veszélybe sodorja. Az erények maradandó, huzamos gyakorlása az Isten iránti szeretet és a tôle kapott kegyelem nélkül aligha lehetséges. Az erkölcsi törvény személyre lebontva a lelkiismeret szavában szólal meg. A lelkiismeret teret biztosít a szabadságnak. Rossz az a lelkiismeret, mely a szabadság és felelôsség helyett a szabadosság és felelôtlenség ösztönzôje és jóváhagyója. Az ember aktivitása alkotásaiban is megnyilvánul. Ha az alkotói tevékenység a szépség realizálására törekszik, akkor művészetrôl beszélünk. Amennyiben e tevékenység a hasznosságot tekinti fontosnak, akkor technikáról van szó. A kultúra olyan összemberi tevékenység, mely a tudomány, művészet, erkölcs, vallás művelésével az értékek tárgyi rendjét érdek nélkül képviseli. A keresztény kultúra mindezt Istenre, mint legfôbb értékre tekintve teszi. (Pesti Hírlap 1990. október 27.) ======================================================================== Hit és tudás Sokan hivatkoznak arra, hogy azért nem vallásosak, mert a hit és tudás összeegyeztethetetlen. Ez csak látszólag van így. Ezért tisztáznunk kell a fogalmakat. Amennyiben hiten hiszékenységet és hiedelmeket értünk és tudáson feltétlen bizonyosságot, akkor az összeegyeztethetôség valóban problematikus lehet. Csakhogy a dolog nem ilyen egyszerű. Hit nélkül nem lehet élni. Hinni kell önmagunkban, az életben, az emberekben. Enélkül az élet elviselhetetlenné válik. Ezt mindenki belátja. De milyen hitrôl is van itt szó? Természetes hitrôl, ami az emberi lét történetiségével és megismerésünk idôbeliségével adott. A hit a tudásszerzés formája. Ismerethez ugyanis többféleképpen jutunk. Az érzékelô tapasztalás útján, melynek maradandó érvényét a kísérleti és elméleti igazolás adja. Tanulás vagy közvetlen értelmi belátás útján, melynek bizonyosságát a tudományok törvényeihez való igazodás nyújtja. Hit által, amikor az értelem elfogadja valakinek a tekintélyét, mert igazmondónak bizonyult, s mert az, amit mond hihetô, megtapasztalható, értelmileg belátható. Ha ezek a feltételek nincsenek meg, akkor nem hitrôl, hanem hiszékenységrôl van szó, melynek tartalma a hiedelem. Minden értelmileg szerzett tudás bizonyosságra tör. Ezt az igazolhatóság által kívánja elérni. Az igazolhatóság maradandó jellegét a tudományos igazolás biztosítja. A hit alapja mindig valamiféle -- már igazolt -- tudás. Csakhogy míg a tapasztalás és értelmi belátás közvetlen bizonyossággal kecsegtet, a hit esetében a bizonyítékra várni kell, mert az a jövô ajándéka. Ez a várakozás teszi nehézzé a hitet. A várakozáshoz türelem kell. Ezért a tudósok közül is csak a ,,hívôk'' képesek kivárni, míg a hipotézisbôl tézis lesz. Ám ugyanakkor a várakozás valamiféle alapvetô hitet is feltételez. Azt a meggyôzôdést, hogy van igazság és az igazság megismerhetô, igazolható. A múltra vonatkozó dolgokat és a jövô terveit ,,csak'' hisszük és nem tudjuk. Ám ha ezek a dolgok ,,hihetetlennek'' tűnnek, mert nem egyeztethetôek össze eddigi ismereteinkkel, tapasztalatainkkal, az emberiség általánosan elfogadott tudásanyagával, illetve személyes elvárásainkkal vagy érdekeinkkel, akkor nem hisszük el, mondván, hogy ,,hihetetlen''. Még akkor is ezt mondjuk, ha szavahihetô tanúk és tények igazolják azt az információt, amit el kell hinnünk. A hit tehát a tudás-szerzés egyik formája, de módszertanilag különbözik a tapasztalástól és értelmi belátástól, mert a hit nem csupán értelmünket, hanem egész személyiségünket érinti. Hinni csak az tud, aki rá van hangolva és érdekelt a hit által felkínált tudás elfogadásában. A hit által nem kényszerítô bizonyosságú, hanem úgynevezett szabad bizonyosságú tudáshoz jutunk. A hit szabad állásfoglalás és az akarat szabadsága miatt a hitetlenség lehetôsége is adva van. Hit és tudás tehát nem állnak szemben egymással, hanem az igazság megismerésének különféle útját járják, de céljuk ugyanaz. A vallásos (természetfölötti) hit olyan igazságokat tár föl, amik az ember Istenhez való viszonyát, Isten terve szerinti életét, halál utáni sorsát érintik. Az Istennek elôlegezett bizalom itt a földön részleges, a halál után teljes igazolást kap. (Pesti Hírlap 1990. november 10.) ======================================================================== Vallás és világnézet A vallás a világnézet egyik formája. Megfogalmazott vagy megfogalmazatlan világnézete mindenkinek van, hiszen minden ember rendelkezik valamiféle világról alkotott ,,képpel'', amit értelmez. A világnézetek különbözôsége mögött a világról alkotott fogalmak különfélesége és az emberhez való viszonyának sokrétű és szintű értékelése húzódik meg. A magát tudományosnak nevezô világnézet egyoldalúsága abban rejlik, hogy a valóságot leegyszerűsíti arra a valóságszintre, melyben otthonosan mozog, s az így kialakított nézeteket általánosítva úgy véli, hogy mindenrôl mindent tud, vagy legalábbis tudhat, hiszen módszere csalhatatlan. Ami pedig módszerével nem ,,mérhetô be'' tévedhetetlenül, az vagy nem létezik, vagy megismerése felesleges, továbbá nem is méltó a felvilágosult emberhez. Ez az elôítélet ugyanolyan veszélyes, mint a vallásos világnézet azon hamis formája, mely már a babonaság határát súrolja s úgy véli, hogy a világ ,,istenekkel van tele'', tehát szükségtelen tudományos megismerése. A vallásos világnézet nem kettôzi meg a valóságot úgy, hogy eszével ateista míg szívével hívô. A vallásos világnézet a valóság teljességéhez való helyes viszonyt értelmezi, de nem szűkíti le azt a természettudomány által elénk tárt mérhetô valóság szűk körére, hanem a lélek, a szellem s az Isten világát is a valósághoz tartozónak tekinti. Elfogadja, hogy Isten valósága hatásaiban részesedett és analóg értelemben, jelen van természeti világunkban. Azzal is tisztában van, hogy Isten világa végtelenül ,,több'' a mi világunknál, és lényegérôl, hozzánk való viszonyáról a hit által megvilágosított értelem által csak annyit tudhatunk meg, amit önmagáról kinyilatkoztat. A vallásos és tudományos világnézet nincs ellentétben, hanem egymást kölcsönösen feltételezik a mind teljesebb megismerés érdekében, tiszteletben tartva egymás módszerét és kompetenciáját. Manapság divatos a vallások egyenrangúságáról beszélni. Ez az egyenrangúság azonban csak a vallásos világnézetek és magatartások esélyegyenlôségére vonatkozhat, feltéve, ha nem ember- és életellenesek. Ám a vallási tanítások és erkölcsi elvárások vonatkozásában nincs egyenértékűség. Ezt a vallástörténeti fejlôdés is igazolja. Van tökéletes és kevésbé tökéletes vallás. Hegel helyesen írja, hogy a kereszténység a legtökéletesebb vallás (Hegel nem volt katolikus...). Szerinte minden vallás központi kérdése az Isten és ember (világ) közti viszony helyes és arányos értékelése. Nézete szerint a zsidó és mohamedán vallás eltúlozza az Isten és az ember közti különbséget, míg általában a keleti vallások (hinduizmus, buddhizmus) a természeti és természetfeletti valóság közti határt elmossák. Helyes szintézist a kereszténység biztosít, a megtestesülés tanával, hiszen Jézus Krisztusban, aki az Isten Fia, a második isteni személy nyilvánul meg és működik az isteni és emberi természeten keresztül. Így biztosítva van az Isten transzcendenciája és a világ immanenciája, de úgy, hogy a megváltás révén a természet fel van emelve a természetfeletti rendbe, jóllehet megôrzi relatív autonómiáját és függetlenségét. Hegeltôl ebben a vonatkozásban sokat tanulhatunk. Amíg valaki a vallásokat csak ,,kívülrôl'' nézi, nem lesz vallásos. Ám ha életté váltja, meglátja az Istenhez vezetô tökéletes utat. (Pesti Hírlap 1990. november 17.) ======================================================================== Élet és halál Az ,,élet'' fogalmának kimerítô meghatározása aligha lehetséges. Minden tudomány kénytelen ,,számolni'' vele, de könnyen abba a hibába esik, hogy módszerére redukálva a kérdést, egyoldalú meghatározást ad. Tán még ma is az ókori görög bölcselô, Arisztotelész áll legközelebb az igazsághoz, amikor az élet lényegét (az élettelen dolgok ,,kívülrôl'' való mozgatottságával szemben) önmozgásban véli felfedezni. Az önmozgás bizonyos függetlenséget, individualitást, öntörvényűséget, spontaneitást, kreativitást rejt magában, mely térben és idôben, a mozgás és változás állapotában bizonyos anyagiságot feltételez, de nem úgy, mint az élet létesítô okát, hanem mint eszközét, melynek segítségével a mi világunkban az élet megnyilvánulhat a belülrôl mozgatottság formájában. Leginkább a szellem él. Rendelkezik az élet tulajdonságaival. A test elpusztul, mert összetett. Ami összetett, az pedig elôbb-utóbb részeire bomlik. Ma már nem beszélhetünk olyan anyagról, ami tovább oszthatatlan. Márpedig csak az egyszerű, ami oszthatatlan. A szellem ezért egyszerű. Ezért nem halhat meg. Keresztény hitünk szerint Isten leglényegesebb tulajdonsága az egyszerűség. Ezért Isten örökkévaló. Mivel egyszerűségébôl következik minden tulajdonsága, ami azonos létével és lényegével, ezért Isten egy, egyetlen halhatatlan személyes élet-teljesség. Ebben az értelemben mondhatja Jézus Krisztus, az Isten Fia önmagáról: ,,Én vagyok a föltámadás és az élet.'' ,,Én vagyok az út, az igazság és az élet.'' Az embernek sebezhetô, esetleges élete van. Az élet ,,elvét'' az európai gondolkodási hagyomány léleknek nevezi. Az ember lelke a teremtett világban azért a legtökéletesebb, mert szellemi. (Noha az angyalok teremtett tiszta személyes szellemek.) Ám mivel az emberi szellem testhez kötött, működése a testi szervektôl függ. A szív, az agy, az idegműködés úgy határozza meg a szellem működését, hogy annak szabadságát és felelôsségét egészen elvenni nem tudja. Mindig ,,többet'' akarunk tudni, tenni, alkotni, érezni, mint amire testünk képessé tesz. Ez az állandó feszültség, a test gyengesége és a szellem szárnyalása közt, ,,az ember tragédiája''. Testünk halálra szánt, szellemi lelkünk a személyes öröklétet áhítja. Minden vallást izgat az ember halál utáni állapota. Nem elégséges vigasztalás az anyag örökkévalóságába vetett hit. Bennünket az foglalkoztat, hogy énünkkel, a bennünk felhalmozott (s tán tovább nem adott) értékes tudással, akarásokkal, érzésekkel mi lesz? Tovább élünk szeretteink emlékezetében? Vagy az emberiség kollektív emlékezésében? Ha ôszinték vagyunk, tudjuk, hogy ez csak a kiváltságosoknak adatik meg, azoknak is csak ideig-óráig. Hát ilyen esendô, mulandó lenne mindazon értékes fáradozás, mely végigkísérte földi életünket? A keresztény kinyilatkoztatás teljes választ ad megfogalmazatlan sóhajtásainkra. Azt tanítja, hogy az embernek szenvednie kell és a halál bármikor elérheti testét. Ez az áteredô bűn következménye. De van megváltás. A szenvedés mint áldozat örök értékű lehet. A halál, a föltámadás és örök élet kezdete. Krisztus meghalt helyettünk, a mi bűneink miatt, és megigazulásunkért föltámadt. Ô mondja: ,,Aki hisz bennem, az nem hal meg örökre''. Nemcsak a lélek halhatatlan, hanem a test is föltámad. Amint Szent Pál apostol írja: ,,Ha földi sátrunk leomlik, a mennyben örök hajlék vár reánk''. (I. Kor.) (Pesti Hírlap 1990. november 3.) ======================================================================== Bűn és bűnhôdés BŰN, bűnbánat, elégtétel, feloldozás ismert fogalmak a katolikus egyház gyónási gyakorlatából. Ám minden ember, vallási hovatartozandóságtól függetlenül, természetes erkölcsi és jogi érzéke folytán, találkozik e fogalmakkal, ámbár sokféleképpen értelmezheti azok tartalmát. Tagadni alig lehet, hogy bűn volt és van a világban, és hogy a bűn valamiféle rossz. A rossz pedig annak a jónak hiánya, aminek meg kellene lennie. A cél mindig a jó, és a rossz az, ha nem sikerül elérni. Természetesen a jó és a rossz fogalmát a valóság és az emberi tevékenység több szintjén is lehet értelmezni. Az erkölcsi és jogi szférában jó a törvény teljesítése, és rossz a törvény megszegése. Az erkölcsi szemlélet ezt a kérdést ,,belülrôl'', a cselekvô szándékának oldaláról nézi, míg a jogi a ,,külsô'' a társadalmi, a közösségi bizonyíthatóság oldaláról közelíti meg. Nyilvánvaló, hogy ,,átfedések'' vannak, hiszen a ,,jogi'' bűn, vagy erény hátterében sokszor erkölcsi beállítottság -- míg az ,,erkölcsi'' tett hatásaiban a közösséget és a társadalmat érintô mozzanat is szerepelhet. Ebbôl az a redukcionista ,,kísértés'' következik, hogy vagy a jogrendet vezessék vissza mindenestôl az erkölcsi rendre, vagy fordítva: csak azt tekintsék bűnnek illetve erénynek, amit a jogrend kodifikál. Elterjedt felfogás napjainkban, hogy bűnnek csak a jogi értelemben vett ,,bűntény'' vagy szabálysértés számít, míg az erkölcsi bűn (vagy erény) a magánélet szférájába tartozik. Mintha ez utóbbinak nem is lenne semmiféle ,,kihatása'' a közösségre vagy a társadalomra. Az is zavart okoz, hogy akárhányszor összekeverik az etikát az etikettel, vagyis nem tesznek különbséget az erkölcsi magatartás és társadalmi viselkedés normái között. Az átfedések és zavarok ellenére azonban a józan erkölcsi érzékű ember tudja, hogy bizonyos ,,elvárások'' szerint kell élnie, mert csak ez viheti elôbbre az ember életét. A nézetkülönbségek inkább abból fakadnak, hogy mik ezek az elvárások. Vannak, akik Szokratésszel úgy vélik, hogy az erkölcsileg helyes magatartási mérce ismeretének hiánya a bűn oka, míg mások a külsô körülmények mostohaságában vélik felfedezni azt az okot, ami az egyént erkölcsi értelemben rosszá teszi. Ismét mások a tudatalatti ,,elfojtások''-ra hivatkozva keresik azt az okot, ami erkölcsi diszharmóniához vezet. A vallásos ember e megközelítések legitimitását tiszteletben tartva, még tovább halad, és az erkölcsileg tökéletes Isten (vagy istenség) ,,elvárásaihoz'' szabja szándékait és tetteit. A keresztény ember pedig a történelemben önmagát kinyilatkoztató és Jézus Krisztusban felülmúlhatatlan isteni kinyilatkoztatás erkölcsi törvényének megtartásában, illetve megszegésében véli felfedezni az erkölcsi jó (erény) és az erkölcs rossz (bűn) végsô kritériumait. A bánat alapvetô emberi érzés. Azt a sikertelenséget fejezi ki, hogy az ember tetteiben nem tudott megfelelni annak az elvárásnak, amit maga elé állított, vagy amit jogosan megkívánhatnak tôle. A bánat mindig személyes. Nem valamivel, hanem valakivel szemben érzünk bánatot. Igazi bánata annak van, aki nem mást, hanem önmagát okolja a vétségért. A bánat nem puszta negatívum, hanem öntisztító jóelhatározás. Mivel minden bűn mögött végsô soron Isten megbántása húzódik, mert Ô az erkölcsi rend szerzôje és számonkérôje, a bánat nem zárulhat be saját immanenciájába. A hit ,,kiemeli'' a bánatot immanenciájából, és transzcendens távlatok felé lendíti. A keresztény hit Isten objektív létét és erkölcsi szentségét vallja. Ezért a bűnbánó mindig a személyes Isten elvárásával kerül konfliktusba, ha vétkezik. Ez a ,,bűntudat'' azonban nem tudatalatti szorongásokat és gátlásokat fejleszt ki benne (eszményi estben), hanem Jézus Krisztus keresztáldozatának tudatában (hiszen épp a mi bűneinkért vállalta áldozati kereszthalálát) hála ébred az emberben, az ôt ,,elôbb'' szeretô Isten iránt. A hála pedig szeretetet fakaszt, ami olyan termékeny bűnbánatra indít, ami a szeretetadósság behozását szorgalmazó újrakezdésre és Istennek tetszô erényes életre sarkall. Ez a tettekben (és nem pusztán érzületben) megnyilvánuló megtérés társadalmilag is hasznos, mert Isten erkölcsi parancsai lényegében arra irányulnak, hogy minden emberrel szemben az igazság, az igazságosság és a szeretet alapján éljünk. Szubjektív és emberi közmegegyezésen alapuló erkölcsi normák is ösztönözhetnek erkölcsileg értékes cselekedetekre. Ám az egyetemes objektív, isteni erkölcsi törvény hatékonyabban indíthat a jóra. Elégtétel a bűn kiegyenlítése. Elégtételre elsôsorban nem a másiknak -- akinek kárt vagy sérelmet okoztunk -- hanem nekünk van szükségünk. Aki nem kér bocsánatot, nem gyógyítja a sérelmet, nem nyújt kárpótlást, az vét az igazság és az igazságosság ellen. Az ilyen ember bűnbánata üres szó, felületes érzelem. Miért? Mert az elégtételt elmulasztó ember mit sem változott. Olyan, mintha meg sem bánta volna bűnét. Az elégtétel, jóvátétel elvégzése viszont jóvá tesz. Visszahat az emberre, akárcsak a bűn. Semmit sem ér a bűn megvallása és a bánat, ha nincs erôs elhatározás és az elhatározásból fakadó tett, amely arra irányul, hogy visszanyerjük eredeti, hiteles, jobbik énünket. Odáig még csak eljut az ember, hogy csendes pillanataiban belássa: helytelenül cselekedtem. Csakhogy amikor e helytelenség mások érdekeit, életét is negatív módon érinti, akkor nemcsak ,,önmagunkkal'' kell rendbe jönnünk, hanem a másikkal is. Bizony ehhez alázat kell: odaállni a másik elé és azt mondani: ,,vétkeztem ellened, bocsáss meg!'' Az alázat nem a gyengeség jele. Inkább a gôg és a hiúság az. A gôgös és hiú ember azért akarja az erô látszatát megôrizni a másik elôtt, mert valójában gyenge és fél attól, hogy erôtlensége leleplezôdik. Az alázat: igazság -- vallja avillai nagy Szent Teréz. Az igazság pedig megköveteli, hogy a bűnt bűnnek nevezzük. Legalább önmagunk elôtt ne színészkedjünk. Merjük vállalni tetteinkért a felelôsséget, és azt ne folyvást másokra vagy az úgymond ,,kényszerítô'' körülményekre hárítsuk. Az elégtétel, jóvátétel, kárpótlás, bocsánatkérés kijár a sértett félnek. Önként lemondhat róla, de erre nem kényszeríthetik. A feloldozás az elmarasztaló ítélet ellentéte. A bűnös rehabilitálása. A vétkes visszahelyezése az ártatlan állapotba. Mintha a bűnt el sem követte volna. Az emberi feloldozás mindig tökéletlen. A sérelem mindig nyomokat hagy a szívben. Nehéz felejteni, még ha oly' nagylelkű volt is a megbocsátás. Egyedül Isten olyan erôs, hogy nem kell ,,félnie'' a bűnös visszaesésétôl. Mert nincs olyan bűn, amely Isten teremtôi és történelmet irányító tervét kudarcra ítélhetné. Vannak olyan nagy emberi bűnök, melyeket nem lehet ,,kiegyenlíteni'', jóvátenni. Szeretteink életét nem lehet ,,kárpótolni''. Elveszített becsületet, elrabolt, termékeny éveket nem lehet visszaadni. Ki bocsáthatja meg az ilyen vétkeket? Az állam? A társadalom? A másik embersége? De mi van akkor, ha a bűntudat tovább is gyötör? Egyedül az Isten lehet olyan nagylelkű, hogy elfelejti ami ,,mögöttünk'' van. Egy feltétellel: ha van bátorságunk a bűnt megvallani, megbánni, jóvá tenni és jobbá válni. A feloldozás szavai -- amit az egyház közvetít - - ezt a jó hírt (evangéliumot) hirdetik a bűnbánónak: ,,Megbocsáttattak vétkeid. Menj, és többé ne vétkezzél.'' Van aki elôtted járt a vezekléssel a Golgotán. Helyetted, helyettem, mindnyájunkért vezekelt, és így még a legnagyobb bűnökért is elvégezte az elégtételt. A mi elégtételünk az, hogy ,,felnövekedjünk'' ehhez a lelkülethez. Ez teszi lehetôvé, hogy képesek legyünk elfogadni a lelket megújító, Istennek tetszô életre sarkalló, segítô kegyelmet. Becsületet, tisztaságot, erkölcsöt lehet elveszíteni. De visszanyerni is lehet. Ez az ember nagy lehetôsége, amit Jézus Krisztus szerzett meg neki. Itt az óra, hogy éljek a kapott lehetôséggel. (Magyar Nemzet 1991. március 30. Húsvéti szám) ======================================================================== Isten szeretetében Érdeklôdéssel szoktam olvasni az újságok hasonló című beszámolóit karácsony idején. Nagy és kevésbé nagynak tartott embereket szólaltatnak meg ilyenkor a riporterek, és mindenki elmondhatja, hogy a maga módján mit jelent számára a karácsony. Van, akinek az ,,ünnep'', a szeretet ünnepe, vagy a béke ünnepe. Újból mások családi ünneprôl beszélnek. Az ôszintébbek bevallják, hogy az egész csak külsôség, halas vacsora, alkalom az ajándékozásra, vagy éppen nem más, mint a többi hétköznap. Ilyenkor az az érzésem, hogy a karácsony olyan, mint egy ,,merev, arctalan divatbábú, ami ott áll a kirakatban, és mindenki úgy öltözteti fel, ahogy éppen akarja. Pusztán a külsô a fontos, s ami mögötte van, az üres, merev, arctalan. * Nem mindenki tud ünnepelni. Az ünneplést is meg kell tanulni. S legjobb, ha az embert már kisgyermekkorában megtanítják erre. Az ünneplés során az élménynek nagy szerepe van. S mivel ez élmények mélységét, érzelmi intenzitását a képzelet szárnyalása fokozza, a gyermekkornak itt nagy jelentôsége van. A gyermekkori érzelmek, élmények a legmaradandóbbak, s ha ideig-óráig el is szakadnak ezektôl, késôbb van hová visszatérniük. Ifjú- és felnôttkorban a tapasztalat és értelmi megfontolás kerül az elôtérbe. S ha a felnôtt nem ismeri az ünnep tartalmát, nem érti -- és érzi -- a jelentôségét, akkor az ünneplés kiüresedik, tartalom nélküli marad. Baj, hogy a felnôttek nem tudnak ünnepelni, s ezért a gyermekeket és ifjakat sem tudják rá megtanítani. Marad hátra a több- kevesebb érzelmet cirógató (vagy felborzoló) ünnepi külsôség -- tartalom nélkül. A képmutatás: tegyünk úgy, mintha ünnepelnénk, és közben mégsem ünnepelünk. Persze az ünnepi külsôség is hozzátartozik az ünnepléshez: ez fejezi ki a másságot. Az ünnep ugyanis nem hétköznap, hanem jeles nap, nem profán, hanem szakrális, szent. És nemcsak látszat szerint kell annak lennie! Az ünnep tartalma akkor igaz, ha képes az embert maga fölé emelni, ha megérinti személyiségünk mélyén azt, ami az eszményivel, fenségessel rokon. Szépen írja Reményik Sándor az Istenarc című versében, hogy ,,egy Istenarc van eltemetve bennünk''. Az ünnepre való készülôdés, s maga az ünneplés nem más, mint a hétköznapiság romjainak eltakarítása az elfeledett Istenarcról és szembenézés ezzel az arccal. Egyedül persze nem szívesen ünneplünk. Ilyenkor a másikban is fel kell fedezni az eltemetett Istenarcot. S ha ezt mi kezdeményezzük, akkor az ünnepi érzés, élmény is hiteles lesz, lelkesedés, tiszta öröm tölti el a szíveket. * Karácsony Krisztus Jézus születésének ünnepe. S hogy az Isten emberré lett, az bizony nagy botrány! Mert addig nem lenne baj, hogy van Isten (valamiféle!); csakhogy minden maradjon a maga rendeltetési helyén. Isten az ô világában, mi pedig a magunkéban. Tudunk egymásról, de ha nem feltétlenül szükséges, ne avatkozzunk egymás dolgaiba. Még azzal sem lenne túlságosan nagy baj, hogy az istenség benne van a világban. Ha éppen úgy akarom, isteni ragyogást láthatok a virág szirmában, a természet törvényeiben, a kutya hűséges tekintetében, sôt az egész kozmoszban. Ám mégis érzem: értelmem és szabad akaratom e ,,világ-istenség'' fölé emel. Tán mégis én lennék az isten? S magamat ünneplem, az ünnepen? A karácsony azért is a botrány ünnepe, mert botrány, ha valami váratlannal, szokatlannal találkozunk, ami bejáratott eszméinket, normáinkat, elképzeléseinket megkérdôjelezi. Krisztus születése ilyen botrány. Hogyan merészel az Isten emberré lenni? Az Isten maradjon csak isteni Isten, vagy ha mégis emberré válik, akkor legyen egészen emberi ember. De az, hogy valóságos Isten és valóságos ember legyen egyszerre: egy isteni személy, aki teljes isteni és emberi természetben nyilvánul meg, s nemcsak egyszer, hanem mindörökké, ez meglepetés, ez kiszámíthatatlan, ez nyugtalanító, ez kizökkent a hétköznapiságból, a profanitásból. Ez valóban botrány, ez valóban az ünnep. Ez a karácsony. S még egy további botrány. Ez már nem legenda, nem mítosz, hanem történelem. Lukács evangelista pontosan megírja hol s mikor történt. Augustus római császár uralkodásának idején, amikor Quirinius volt Palesztinában a császár legátusa, s elrendelte a népszámlálást. Mindenkinek származási helyére kellett mennie a birodalmi összeírás végett. Így jutott el Mária és József a galileai Názáretbôl a judeai Betlehembe, Dávid városába, ahol nem kapván helyet a szálláson, egy elhagyott istállóban megszületett Jézus, Dávid fia, a Messiás, aki szóban és tettben Isten hatalmas Fiának bizonyult. Nem úgy pottyant a történelembe, mint Pilátus a Crédóba, véletlenül; Pilátus épp azért szerepel a Crédóban, mert megváltásunk nagy eseménye az ô helytartósága idején történt, akárcsak Isten Fiának megtestesülése, ami ugyanúgy történelmi esemény. A karácsony nem a múlt történésére visszaemlékezô nosztalgia, hanem élô valóság. Jézus él és újra emberré akar lenni bennünk, hogy mi ,,emberibbé'' váljunk. * ,,Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta érte, hogy aki benne hisz, meg ne haljon, hanem örökké éljen'' -- mondja Jézus Nikodémusnak, János evangéliumában. ,,Nagyobb szeretete senkinek nincs annál, mint aki életét adja övéiért'', e szavakkal búcsúzik Jézus az utolsó vacsorán az apostoloktól. Karácsonykor azt ünnepeljük, hogy Isten szeretete megjelent a történelem színpadán: ,,Az Ige testté lett és közöttünk lakozott'', ám jóllehet ,,övéi közé jött, övéi mégsem fogadták be'' Ôt. ,,De akik befogadták, azoknak hatalmat adott, hogy Isten fiaivá legyenek'', olvassuk János evangéliumának prológusában. Itt van a karácsony ünnepének a lényege! A karácsony azért ünnep, mert felemeli az embert és szembesíti örök hivatásával: ,,Aki Ôt befogadja, Isten fiává lesz''. Azáltal válik isteni emberré, hogy azzal a szeretettel fordul -- válogatás nélkül -- minden ember felé, amivel Jézus szeret minket. Ennek a szeretetnek mindig van jövôje. Ez a szeretet mindig és mindenki számára megvalósítható. S nem csak másoknak kíván boldog karácsonyi ünnepeket, hanem boldoggá is teszi ôket ezen az ünnepen. Így lesz neki is boldog karácsonya. (Új Magyarország 1991. december 24.) ======================================================================== Erkölcs és valóság Napjainkban a közfelfogás kétféle erkölcsöt tart számon. Hagyományos erkölcsnek tekintik az ún. vallásos erkölcsi felfogást, mely örök igazságokból, ,,megmerevedett'' erkölcsi normákból vezeti le az értékes emberi élet lelkiismeretben is kötelezô szabályait. A másik elterjedt erkölcsszemlélet a tárgyi valóságra építve alakítja ki a változó élethelyzetekben irányt mutató erkölcsös magatartás normáit. Olyan formában is szokták kiélezni e két szemlélet közti különbséget, hogy a vallásos erkölcs elôírásait nem lehet betartani a mai világban, míg a ,,világi'' erkölcs szabadságot ígér az embernek, jóllehet megfosztja attól a ,,kényelemtôl'', hogy biztosan eligazodjék az erkölcsi kérdésekben. Egyféle erkölcs A kétféle erkölcs elméleti szembeállítása önkényes és indokolatlan. Valójában nincs kétféle erkölcs, amint nincs kétféle emberi természet sem. Lét-etikai szempontból csak egyfajta erkölcsrôl beszélhetünk. Arról az erkölcsrôl, mely a valóságban gyökerezik. A kétféle erkölcs szembeállítása abból adódik, hogy miképpen értelmezzük a valóságot. Megelégszünk-e a valóság tárgyi, dologi elemzésével, mikor az erkölcsi élet alapjait kutatjuk, vagy túl merünk lépni a dologiság szűk korlátain, s a valóságot transzcendentális horizontjába helyezve azt mélyebb gyökereiben igyekszünk vizsgálni. Alapvetô kérdés, hogy képesek vagyunk-e megismerni az erkölcsi értelemben vett valóságot és helyesen ismerjük-e meg? Az emberi szellem képes megismerni a valóságot, mert a valóság alapvetôen értelmes. Van benne olyan igazságmozzanat, mely megegyezésre juthat szellemi megismerô képességünkkel. Ez az igazságmozzanat kihívásként tudatosul bennünk, s akkor célnak nevezzük. Az értelem felismerése megmozgatja az akaratot, s a cselekvés rendjében felszólít a megvalósításra. A valóságban felismert, kihívásként jelentkezô értelmes cél értékmozzanatot is tartalmaz az akarat számára. Ez az értékmozzanat a jó, melyet megkívánunk és birtokolni akarunk. Ha a valóság megfelel értelmes céljának, akkor jó. Amennyiben a jó kapcsolatba jut akaratunkkal és vágyóképességünkkel, vagyis amint érdekelve vagyunk a jó valóság elérésében vagy birtoklásában, a jó erkölcsi színezetet kap és erkölcsi értékké lesz számunkra. Az erkölcsiség lényege tehát valamely tudatos és szabad emberi cselekvés megegyezése vagy eltérése az erkölcsi eszménytôl, melyet a cselekedet mércéjének (normájának) tekintünk. E vonatkozást fejezi ki a jó és rossz (bűnös) értékminôsítés. Mivel e vonatkozás határpontjait -- a cselekvésre képesítô természetet és a célként jelentkezô normát felismertük a valóságban, megalapozott kijelentéssel mondhatjuk, hogy az erkölcs gyökere a valóság. Fenti fejtegetésünk azért tűnik fontosnak, hogy elkerüljük a veszélyt, mely napjainkban a tényleges öntörvényű (autonóm) és normatív erkölcs feszültségébôl adódik. Ha elfogadjuk, hogy nincs ,,légüres térben'' lebegô ,,változhatatlan'' erkölcsi norma, mely a valóságban nem létezô, fiktív emberi természetre épül, hanem természet és norma egyaránt a valóságban gyökerezik, akkor tán fel tudjuk oldani a változandóság ás maradandóság problémáját mely az erkölcstani viták visszatérô kérdése. Nincs tehát kétféle erkölcs, egy örök ,,metafizikus'' s egy folyvást változó tényleges erkölcs, hanem csak egy erkölcsi rend létezik, mely a valóságra épül. Arra a valóságra, mely egyaránt teret biztosít a maradandó és változó elemek kibontakozásának. Üdvtörténeti valóság A kinyilatkoztatás erkölcsi szemlélete is a valóságra épül. Ez a valóság a teremtés isteni rendje, mely a bűn következtében megváltásra szorul. Transzcendentális horizontba helyezett valóság ez, melynek kibontakozási folyamata az üdvtörténet. Mindaz, ami lehetôség vagy megvalósultság formájában a teremtett valóság tartományában van, a teremtô isteni Szótól, Igétôl, Logosztól származik. A világ ,,igazságának'', önazonosságának, valóságának személyes eredete van, s ez a Logosz, a második isteni Személy Színe elôtt csak az mehet világosságra, aki az igazságot cselekszi (Jn 3,21), vagyis e valóságnak megfelelôen él. E kifejezés ,,igazságot cselekedni'', az ószövetség nyelvhasználatában gyűjtô fogalomként szerepel. Általában az Isten akarata szerinti életet, a ,,végsô cél''-nak megfelelô magatartást jelenti, de magában foglalja a teremtés rendjére épülô, teljes emberhez méltó élet objektív és szubjektív feltételeit is. Akik a hit által Jézus Krisztus közösségéhez csatlakoztak, akkor élnek igazság szerinti életet (keresztény értelemben vett erkölcsös életet), ha elfogadják a teremtés isteni rendjét és ennek üdvtörténeti valóságát minden következménnyel együtt. Számolnak tehát a bűn elidegenítô realitásával, mely az erkölcsi értelemben vett valóság egyoldalú, felületes értelmezéséhez vezet. Hisznek a Fiú megtestesülésében, mely a valóság isteni rendjének rehabilitását jelenti számukra. Igénylik a megváltást, mely tartós reményt és erôt ad a Krisztusban hívôknek ahhoz, hogy jó legyen a ,,hozzáállásuk'' a valósághoz. Így a Szentlélek adományaként birtokukban lévô szeretet lehetôvé teszi majd számukra a transzcendentális horizontba helyezett valóság igazságának megvalósítását. Így ír errôl Pál apostol az Ef 4,15-ben: igazságot a szeretetben. E felfogás tükrében erkölcsileg jó az ember, ha a teremtett és megváltott világ igazságát szeretetben a tökéletesség felé segíti. Isten országának ittléte köztünk reményt nyújt arra, hogy ámbár úton vagyunk még e feladat teljesítésében, s visszahúzó erôkkel is számolnunk kell, az ,,új ég és új föld'' tökéletes valóságát Isten kegyelmébôl elérhetjük és elveszíthetetlenül birtokolhatjuk majdan a föltámadásban és örök életben. Krisztusi erkölcs További kérdésünk lehet, hogy beszélhetünk-e újszövetségi értelemben vett sajátos keresztény erkölcsrôl. A keresztény erkölcs végsô soron nem ad semmi újat a legnemesebb törekvéseket kifejezô erkölcsi rendszerekhez. Az ószövetségi tízparancsolat a választott nép hitrendszerében megfogalmazott természettörvény, amely a teremtés valóságára épülô erkölcsi rendnek tételes megfogalmazása. Izrael egyéb erkölcsi törvényei részletekben megtalálhatók a korabeli vallások és törvénygyűjtemények erkölcsi elôírásaiban. Az Isten és felebarát iránti szeretet sem ismeretlen az ószövetségi ember vagy akár a korabeli vallásos pogány elôtt. Inkább e két parancs egységbe foglalása, egymást feltételezô társítása hangozhatott szokatlanul az Úr Jézus ajkáról kortársai elôtt. Ellenségszeretetrôl is tudott az ószövetségi ember, és a Jézus korabeli hellén kultúrkör etikája. Újszövetségi sajátosságként tán az ellenségszeretet radikális hangsúlyozását említhetnénk Jézus részérôl. Ami egészen új és sajátos jelleget ad a keresztény erkölcsnek, a teremtés eredeti isteni rendjét visszaállító s megtartását radikálisan végrehajtó magatartás motívuma. Az evangélium nem erkölcsi kódex, hanem felhívás, meghívás (periklésis) az Istennel való személyes életközösségre Jézus Krisztus által. E periklésisre való válasz az új élet, mely hitbôl fakadó erkölcsös jótettekben nyilvánul meg. A személytelen erkölcsi törvények rabjai sem akkor, sem késôbb nem tudták megérteni, hogy Jézus nem egy a vallásalapítók közül, aki az ismert erkölcsi törvényekhez néhány újat csatol, hanem elsôsorban hitet kíván az embertôl. A hit olyan híd, mely bizalmi kapcsolatot teremt két személy között. Megoszthatják egymás titkait, s ez az intimitás lángra lobbantja a szeretetet. Aki a hit által Isten személyes vonzásának áramába került, annak számára az erkölcsi norma maga a személyes Isten. A mindennapi tapasztalat meggyôz arról, hogy akit igazán szeretünk, annak kedvéért bármilyen teljesítményre, ,,normára'', képesek vagyunk. Aki a Végtelen Szeretettel kiegyenlíthetetlen adósságba bonyolódott (s ennek a hit által történô felismerése és tettekké váltása a megtérés), az nem gyôz törleszteni szeretet-adósságot embertársai felé, hiszen tudja, hogy amit egynek is tesz a legkisebb testvére közül, azt Jézusnak teszi. (Mt 25,40). A szeretet történisége arra figyelmeztet, hogy a szeretetnek mindig van még ,,egy kis jövôje'', amit be kell hoznia. Senki nem mondhatja magáról, hogy már tökéletes a szeretetben. Az evangéliumi periklésis meghívás az isteni személyes, elérhetetlen, de mégis folyvást megközelíthetô erkölcsi norma vonzásában kibontakozó életre. Az élô hitbôl fakadó szeretet szabad személyek kapcsolata. A szeretetnek nincs szüksége a törvény mankójára. Ezért nem találunk az evangéliumban sajátos értelemben vett erkölcsi törvényeket. Az evangéliumi morál kérdezô, tanulékony, nyitott erkölcsiséget ajánl. S ha megkérdezzük, hogy milyen maradandó, a történelmi változások próbáját kiálló etikai elveket tud nyújtani a keresztény erkölcs azon kívül, hogy a szeretet parancsát a középpontba helyezi, akkor az üdvtörténet etiológiai értelmezésével ezt mondhatjuk: a teremtés arra tanít, hogy el kell fogadnunk és erkölcsi életünk alapnormájának kell tekintenünk a teremtett valóság isteni rendjét, s az ebbôl következô természetes erkölcsi törvényt, mert ez teremtményi mivoltunk alapján kötelez bennünket. A megtestesülés arra tanít, hogy az ember erkölcsi ,,magához térésének'' végtelen távlata van a második isteni személy megtestesülésében. Érdemes embernek lenni, ha az Isten Fia emberré lett. A keresztáldozat a ,,történelem közepébe szúrt'' figyelmeztetô jel, hogy felelôsek vagyunk szeretetben a másikért. A feltámadás feljogosít a reményre, hogy minden reménytelenség, szenvedés, sôt halál ellenére van értelme az életnek, s az életrôl nem mondhatunk le indokolatlanul, önkényesen. Van örök élet, van elveszíthetetlen boldogság és dicsôséges célbaérkezés az ember számára. Alapvetô és emberi méltóságunknak megfelelô igényeket fejeznek ki e maradandó erkölcsi elvek. Vigasztalásunk és erônk, hogy a Jézus Krisztusba vetett hit hitelesíti és gyôzelemre viszi az emberiség legszebb vágyait, legnemesebb erkölcsi törekvéseit. (Új Ember 1992. október) ======================================================================== Betlehemben született A keresztény világ a történelem legfontosabb eseményének tekinti Jézus születését, amit karácsonykor ünneplünk. A kronológiai idôt is így számítjuk: Krisztus születése elôtt, Krisztus születése után. Ám kérdés, hogy valóban akkor született a názáreti Jézus, amitôl az idôt számítjuk? Sajnos Jézus életének kronológiája nem határozható meg pontosan, mert az evangélisták nem igen törôdtek azzal, hogy életének egyes dátumait pontosan rögzítsék, hanem csak tetteinek és tanításának lényegét akarták a hívôk elé tárni. Az bizonyos, hogy a korai középkorban, Kr. u. 525-ben egy Dionysius Exiguus nevű római apát próbálkozott az Úr Jézus életének, születésének évét pontosan meghatározni és a születési évet -- a kor idôszámításának megfelelôen -- Róma alapításától 754-re tette. Dionysius Exiguus számítása azonban kétségkívül helytelen, de ma már olyan általános, hogy annak kijavításával nem kísérleteznek, csak tudományos szempontból szükséges a helyesebb dátum megjelölése. Jézus születése idejére vonatkozóan -- támpontot nyújt Máté és Lukács evangéliuma. Máté szól a napkeleti bölcsek látogatásáról, ami Nagy Heródes uralkodása idején történt, akinek működésérôl viszont Flavius Josephus kortárs zsidó történetíró számol be. Lukács evangélista viszont a születés idôpontját az Augustus császár részérôl elrendelt és Quirinius által végrehajtott népszámlálással (census) hozza kapcsolatba. Nagy Heródes halála évét egész pontosan meg tudjuk határozni: Róma alapításának 750. éve. A következô kérdés most már az, hogy milyen kapcsolatban van, milyen távolság választja el az Úr Jézus születésének évét a mágusok (napkeleti bölcsek) hódolatától és milyen a mágusok hódolatát Nagy Heródes halálától? Mivel a bölcsek -- Máté evangéliuma szerint -- Jeruzsálemben találkoztak Heródessel (tôle tudakolván, hogy hol születik a Messiás?) Kr. e. 5. szeptembere után nem jöhettek Jeruzsálembe, mert akkor már Heródes, halálos betegsége miatt -- Josephus Flavius szerint -- nem tartózkodott ott. Máté evangélista tudósít a betlehemi gyermekgyilkosságról, amit a két év alatti fiúgyermekekre vonatkozóan rendelt el Heródes. Tehát Jézusnak egy évesnek legalább kellett lenni akkor, amikor a mágusok jöttek, egyébként nem volna értelme a két esztendôn aluli gyermekek megöletésének. S ezzel már megmondottuk azt is, hogy a mágusok hódolatát és Jézus születését legalább egy év választja el, tehát az Úr Jézus nem születhetett Kr. e. 6. után. De nincs kizárva a 7 vagy 8 sem, azaz Jézus Róma alapítása után 746, 747 vagy 748-ban született. Ha pedig az utóbbi dátumot tartjuk megbízhatónak, akkor az sincs kizárva, hogy éppen ebben a naptári évben 1994-ben ünnepeljük Krisztus születésének 2000. évfordulóját. Jézus születése idôpontjának meghatározásánál a másik támpontunk az ún. Quirinius-féle népszámlálás, amirôl Lukács evangélista szól. Jóllehet a Lukács-féle censusról rajta kívül senki nem tesz említést, sôt más források inkább egy Kr. u. 6-7-ben lezajló népszámlálásról beszélnek, az azonban nem zárja ki azt, hogy korábban is volt egy összeírás, ami épp Quirinius nevéhez fűzôdött. Quirinius nagy tekintélyű római tisztviselô és hadvezér volt. Valószínűleg konzul- viselt, aki mint ilyen az elôkelô Szíria-provinciában volt legátus s az ô joghatósága alá tartozott Palesztina-tartomány is. Háromszor írta össze a római polgárokat: Kr. e. 28-ban, 8-ban és Kr. u. 14-ben. Mivel Quirinius több ízben magas beosztásokat töltött be, Jézus születésének feltételezett idején Szíriában is adhatott ki népszámlálási parancsot. Lukács tanúbizonysága ezt a lehetôséget történelmi ténnyé teszi. A római népszámlálás nem a családi származás szerint történt. Nehézséget okozhat tehát az, hogy Mária és Jézus nevelôatyja József, miért jönnek a távoli Galilea-beli Názáretbôl a Jeruzsálem közelében fekvô Betlehem városkába az összeírásra. De a rómaiak az általuk megszállt tartományokban tiszteletben tartották a helyi vallási és népi szokásokat, így a zsidóknál azt, hogy a census a családi és törzsi származás, illetve a lakóhely szerint történjék. Így ment a Szent Család Betlehembe, mert az volt Dávid király városa, ahonnan származott és ôk Dávid házából valók voltak. Beteljesedett tehát Mikeás próféta jövendölése, hogy az eljövendô Messiás Betlehemben születik. A Messiás szó fölkentet jelent (az ószövetségi zsidó királyokat olajjal fölkenték az avatás szertartásaként), vagyis királyt. Ám a názáreti Jézusban tökéletesen megvalósult a próféták által áhított Dávid szerinti királyi eszmény, hiszen egészen azt tette, amit Isten kívánt tôle. S ezt azért is tehette, mert benne teljesedett a Dániel próféta látomásában megjelenô Emberfia eszmény, aki Isten jobbján ül és az Úr átadott neki minden hatalmat. Ezért Jézus nem csupán Emberfia, hanem egyben Isten Fia is volt, aki egylényegű az Atyával. Jóllehet Jézus születésének idôpontját -- különösen az évszakot, a hónapot és napot -- pontosan nem tudjuk meghatározni, hiszen a december 25. dátum is a pogány téli Nap-forduló római ünnepének keresztény átültetése, mégis valljuk, hogy születése történelmi tény, aminek hatástörténete az idôk végezetéig tart. A múlt jelenné válik ott, ahol Jézus emberségének cselekedetei tetté válnak hitben és szeretetben, bárhol is él az ember a földön. Akkor pedig Jézus nemcsak Betlehemben, hanem a mi szívünkben is megszületett. (Új Magyarország 1994. december 24.) ======================================================================== Egyház a pluralista világban A pluralizmus sokféleséget jelent. Politikai értelemben többpárt rendszert. Világnézeti értelemben a különféle világnézetek együttélését. Hazánkban az egyház jelenleg pluralista világban él mind politikai, mind világnézeti értelemben. Kérdés, vajon az egyház miképp töltheti be krisztusi küldetését egy ilyen világban. A probléma pedig így hangzik: vajon az egyház nem veszíti-e el az önazonosságát egy pluralista társadalomban? 1. A jelenség leírása A ,,világon'' jelenleg elsôsorban a mi életterünket, Magyarországot, értem. Hazánk államformája: köztársaság. Politikai rendszere: parlamenti demokrácia. A demokrácia népuralmat jelent. Arisztotelész megállapítása ma is érvényes. Háromféle államforma lehetséges: a monarchia, az arisztokrácia és a demokrácia. Egy ember uralma, a csoporturalom és a népuralom. Ezekkel való visszaélés: a tyrannia (zsarnokság) az oligarchia (kevesek uralma) és a demagógia (népuralom helyett az üres szólamok uralma), ami anarchiához vezet. Az anarchia pedig diktatúrát vonna maga után. Hazánkban több párt működik, de gyakorlatilag két párt, illetve politikai eszmerendszer vetélkedik. Az ún. keresztény nemzeti és a liberális. A társadalmi pluralizmus jelenleg nem szembetűnô. Ez az ún. korábbi osztály nélküli társadalom kialakítására való törekvésbôl fakad. Jóllehet a törvény elôtt minden állampolgár ugyanazokkal a jogokkal és kötelességekkel rendelkezik, a szabadság érvényesülése mindjobban felszínre hozza a társadalom méhében szunnyadó különbözôségeket. A képzettség, az érdekek, a gazdasági feltételek, a lehetôségek és társadalmi összeköttetések, illetve érdekösszefonódások különbözôségét. A világnézeti pluralizmus az életértelmezés és erkölcsi életgyakorlat sokszínűségét jelenti. Hazánkban az elmúlt évtizedek módszeres ateista-materialista nevelése ma is hatékony. A lakosság túlnyomó többsége nem elméletileg elkötelezett istentagadó, hanem gyakorlatilag ateista. Istene nem a keresztények Istene, hanem a pénz, a testi élvezet, a siker és a hatalom. Elkötelezett keresztény ember a lakosság öt-tíz százaléka. Magát valamilyen valláshoz tartozónak valló kb. 70 százalék. Ez gyakorlatilag abban nyilvánul meg, hogy életének bizonyos szakaszaiban mereven nem zárkózik el a vallástól és egyháztól. Fôleg értelmiségi körökben divatos vallás helyett humanizmusról beszélni. Ez a világnézet azt vallja, hogy egyház és istenhit nélkül is lehet valaki jó ember. Isten helyébe nem az anyagbálványt teszi, hanem a közvélemény által elfogadott eszményi emberi magatartás ideálját. A világnézeti pluralizmussal szoros összefüggésben van az erkölcsi pluralizmus. A hívô számára az erkölcsi cselekvés és alkotó tevékenység belsô mozgató rugója a hitében megalapozott, Istentôl származó erkölcsi törvény, melyet az egyház hirdet. A tömeg-ember erkölcsét a társadalmi és környezeti csoportszokások, illetve elvárások szabják meg. A ,,fejlettebb'' egyéniségek önmaguknak szabnak erkölcsi mércét. Magukat öntörvényűnek, önmegvalósítónak nevezik. Nem törôdnek sem a társadalom, sem a vallás erkölcsi elvárásaival. A pluralizmus a gazdasági életben is megnyilvánul és mind jobban megnyilvánulóban van. Lesznek szegények és gazdagok. Az emberek átlag életszínvonala a kapitalizálódással fokozatosan polarizálódik. Hazánk jelenleg a szocializmus gazdasági egyenlôségébôl visszacsúszik a klasszikus kapitalizmus gazdag-szegény kétpólusú, farkastörvényeket ismerô világába. Ebbôl az állapotból csak lassan lehet eljutni odáig, hogy újra kialakuljon egy polgári értelemben vett gazdasági kiegyensúlyozottság állapota. 2. A jelenség értelmezése és értékelése A politikai pluralizmus helyes, de óvakodni kell a címkézéstôl. A keresztény-nemzeti ,,címke'' nem azonos a fasiszta-keresztény kurzus elnevezéssel, mellyel akárhányszor vádolják azokat az irányzatokat, melyek helyes nemzettudatra nevelnek és a keresztény eszmék társadalmi jelenlétét szorgalmazzák. A liberális irányzat pedig azért veszélyes, mert szavakban ugyan esélyegyenlôséget hirdet, a gyakorlatban azonban jól bevált marxista-leninista politikai módszerekkel érvényesíti pártérdekeit. A világnézeti pluralizmus is megengedett, hiszen az emberek különfélék. Ám ugyanakkor szükség van valamiféle alapvetô és mindenki által tiszteletben tartott eszményi, transzcendens értékrendre, mert ennek hiánya a közös cselekvést és a közjó szolgálatát lehetetlenné teszi. Ugyanez vonatkozik az erkölcsi pluralizmusra is. A társadalmi pluralizmus természeti adottság. Az emberek egyenlô jogúak. Emberi méltóságuk szerint is egyenlôek. De ugyanakkor sokban különböznek egymástól. Ezért biztosítani kell a különféle társadalmi csoportok egyenlôségét és az állam feladata, hogy a helyes jogrend segítségével akadályozza meg az esélyegyenlôséggel való visszaélés lehetôségét. A gazdasági pluralizmus abból adódik, hogy az emberek eltérô feltételek között és hatékonysággal hozzák létre a gazdasági javakat. Itt is az esélyegyenlôséget kell biztosítani. Az egyház álláspontja A II. Vatikáni egyetemes zsinat tudomásul veszi, hogy az egyház pluralista világban tölti be isteni küldetését. Küldetése arra irányul, hogy az embereket az örök üdvösségre vezesse. Ennek szükséges, de nem elegendô feltétele az evilági realitások szem elôtt tartása. Az egyház tudja, hogy hívei egy adott korban itt a földön élnek. De úgy kell használniuk az evilági javakat, hogy el ne veszítsék az örökkévalókat. Ami a politikai pluralizmust illeti, az egyház nem kötelezi el magát egyetlen politikai vagy társadalmi rendszerrel kapcsolatban sem. Az az álláspontja, hogy minden politikai rendszer jó lehet, amennyiben nem élnek vissza vele. Ám ugyanakkor, az egyház ismerve az ember bűnre hajló természetét, azt is tudja, hogy a hatalom és gazdagság a legnagyobb kísértés. Elítéli tehát a diktatúrát, a maffiák csoporturalmát és azt a liberalizmust, mely csak az erôszaknak és bűnnek biztosít igazi szabadságot. A világnézeti pluralizmus kérdésében az egyház elvileg elfogadja a vallásszabadságot. Ám arra is rámutat, hogy a vallásoknak nem önmagukban van értékük, hanem annyiban, amennyiben az örök emberi méltóság (az istenképiség) szempontjából tökéletesebbé teszik az embert. Az ,,egyházak'' tanításának nemcsak szubjektív, hanem objektív értéke is van. Az az igazabb és értékesebb vallás, melynek tanítása jobban megfelel az elméleti, erkölcsi és történelmi igazságnak. Nem kétséges (és ezt még Hegel is belátta), hogy ilyen szempontból a kereszténység feltétlenül prioritást élvez a többi vallással szemben. Az egyház elítéli az ateizmus és materializmus minden formáját. Veszélyesnek tartja a mindent megkérdôjelezô agnoszticizmust vagy pusztán a természettudomány avagy technika felismeréseihez igazodó világnézetet, ám megértéssel fordul mindenki felé, aki jószándékúan keresi élete teljesebb értelmét, jóllehet azt még nem találta meg a kereszténységben. Az erkölcs vonatkozásában is az egyházat Isten irgalma és nagylelkűsége jellemzi. Elítéli a bűnt, de szeretettel fordul a bűnbánó bűnös felé. Korunk erkölcsi pluralizmusát a bűnbánat hiánya jellemzi (vö. erre már korábban XII. Pius pápa is rámutatott). Ez veszélyes dolog, mert olyan individualista erkölcsi öntörvényűséghez vezet, mely dzsungeltörvényeket enged érvényesülni az emberi kapcsolatokban és a dzsungelek világának ,,erôsebb'' jogát teszi meg az erkölcs legfôbb normájának. Hazánkban az erkölcsi romlás az ateista- materialista világnézetbôl fakad. A szabadság után vágyó világ pedig a szabadság gyermekbetegségében, a szabadosságban senyved. Az igazi szabadság nem az erkölcsi törvény elvetése, hanem annak önként vállalt teljesítése. Ahol a szabadsággal visszaélnek, ott megjelenik a felelôsség hiánya, a felelôtlenség, mind a házasságban, mind a családban, mind a munkaerkölcsben. Ennek negatív hatásait nap mint nap észleljük. Az egyház mai legsürgetôbb feladatainak egyike, hogy az infantilizáló és a ,,gyermek-kamasz'' attitűdöt fixáló össztársadalmi felelôtlenség állapotából kivezesse az országot. A társadalmi pluralizmus vonatkozásában az egyházi tanítás azon az állásponton van, hogy jóllehet Isten színe elôtt minden ember egyenlô, társadalmilag mégis vannak különbözôségek, mivel végsô soron minden ember személyi mivoltában közölhetetlen, ,,kimondhatatlan'', egyedi tükörképe Isten végtelen létgazdagságának. Vannak tehát társadalmi csoportok a közös érdekek és a hasonló természet, illetve érdekeltségek alapján. Csakhogy e csoportoknak nem egymás ellen, hanem egymással kell élniük és dolgozniuk. Nem azt kell keresniük, ami elválasztja ôket, hanem azt, ami összeköt. Ezért oly fontos a felebaráti szeretet parancsának társadalmi méretekben való gyakorlása. Továbbá ezért nem magánügy a vallás. Akik ezt hangoztatják, azért teszik mert félnek --, akárcsak korábban a marxista ateista rendszer képviselôi -, hogy a keresztény szellemi-erkölcsi értékek társadalmi jelenléte megkérdôjelezi istentelen világnézetük és erkölcsi rendszerük alapjait, melynek pilléreire akarják építeni azt a ,,szép új világot'', ami az ismert elképzelés szerint azzal az illúzióval kecsegtet, hogy itt a földön megvalósítható a ,,mennyország''. A gazdasági életre vonatkozóan az egyháznak mindig az volt az álláspontja, hogy az a gazdasági rendszer jó, ami az igazságosságra épül. A törvényes igazságosságra, mely a törvényeket arányos egyenlôséggel mindenkire kiterjeszti és nem kivételez. Az osztó igazságosságra, amely az igények és rászorultság alapján osztja szét a gazdasági javakat és a kölcsönös igazságosságra, ami az egyenrangúak között biztosítja az esélyek egyenlôségét. Fontos elv az egyház szociális és gazdasági tanításában a szubszidiaritás elve, ami azt hangsúlyozza, hogy a kölcsönös segítség, továbbá a gazdagabb és szerencsésebb odafordulása a rászoruló felé nem ,,kegy'', hanem kötelesség. Aki birtokolja a világ javait -- tanítja szent Jakab apostol -- és nem segít a rászorulón, hogyan lehet meg abban az Isten szeretete? II. János Pál pápa megnyilatkozásaiban folyvást hangsúlyozza: a társadalmi béke feltétele a gazdasági életben érvényesülô igazságosság. Ez a szeretet szilárd alapja. Milyen szeretet az, ami csak szép szavakban nyilvánul meg, de ugyanakkor visszatartja a munkás jogos bérét? A mai világ szívesen elválasztja a jogrendet az erkölcsi rendtôl. Az egyház pedig azt tanítja, hogy igazságos jogrend csak ott van, ahol ennek az erkölcsi hátterét is biztosítják és az állami törvények védik azokat, akik a gazdasági és munkaerkölcs tisztességes útját követik. Összefoglalva: Az egyháznak ma is van mondanivalója az emberiség számára egy pluralista világban. Azért, mert az isteni kinyilatkoztatásból meríti örök igazságait, amit a korok igényének megfelelôen hangsúlyoz és hirdet. Szent Pál apostol írja Timóteusnak: ,,Mindent vizsgáljatok meg. A jót tartsátok meg, a rosszat vessétek el (1 Tesz 5,21).'' Ez -- mint mindig -- az egyház mai programja is. Nem fél a világ újabb és újabb kihívásaitól, hiszen ,,Isten országa már eljött és köztetek van''. Anélkül, hogy elveszítené identitását, megmutatja a földi életben vándorló ,,emberiség nagy családjának'' azt az utat, ami a végsô célhoz vezet. S teszi ezt azzal a küldetéstudattal, amit szent Pál apostol így fogalmaz meg levelében: ,,Isten akarata az, hogy minden ember üdvözüljön és az igazság ismeretére eljusson'' (1Tim 2,4). (Jel, 1995. január) ======================================================================== Ifjúságunk és az Egyház Közismert dolog, hogy az ifjúságban mindenki bízik. Mindenki a fiatalokat akarja megnyerni. A fiataloké a jövô -- mondják. Adolf Kolping is ifjúsági egyesületet alapított. Így nevezte: katolikus legényegylet. A Kolping-mozgalom ma az ifjúságra tekint. Benne látja a jövô zálogát. Ám a témát több oldalról kell megvizsgálnunk. Hogyan látják a kérdést a fiatalok, hogyan a felnôttek, és miképp az egyház? Ifjúság -- az ifjúság szemével Az ifjúság nem lelkesedik azért, hogy ôket a felnôttek világa (vagy bárki más) meg akarja nyerni. Az ifjúságot ugyanis nem lehet megnyerni. Az ifjúság öntörvényű. A maga szokásai szerint él. Ezért kerül konfliktusba a felnôttek világával. Elutasítja a felnôtteket, mégis függ tôlük, s ezt kénytelen-kelletlen tudomásul veszi. Itt-ott próbál alkalmazkodni elvárásaikhoz -- feltéve, ha ezt elônyösnek találja, vagy kényszerítô körülmények hatnak rá. Nem csak a ,,mai ifjúság'' ilyen. A felnôttek mindenhol és minden idôben szerették hangsúlyozni: a mai ifjúság rosszabb, mint az ô idejükben volt. Mi lehet ennek az oka? Valószínűleg az, hogy idôvel az emlékek megszépülnek, ahogy a régi sláger szövege is mondja: ,,Csak a szépre emlékezem''. Ám a fiatalok nem mindig látják ,,olyan szépnek'' a saját életkorukat, mint ahogyan ezt a felnôttek gondolják. Kifelé büszkék és határozottak, nyeglék, tiszteletlenek, esetleg szemtelenek. Kritikusak másokkal, önmagukkal szemben viszont sokszor elnézôek, és megértésre vágynak. Mindez abból fakad, hogy az ifjúság átmeneti életszakasz. Van benne a gyermekkorból és a felnôttkorból valami. Ha baj van, akkor az ifjúság igényli a gyermekeknek járó kivételezettséget és menekül a felelôsség elôl. Ha a dolgok jól mennek, akkor felnôtt jogokat követelnek anélkül, hogy az ezzel járó kötelezettségeket is vállalnák. Ez a sajátos kettôsség, ambivalencia tükrözôdik érzelmi életükben. Sokszor érzelmi világuk még gyermeki, de ezt önmaguk és mások elôtt szégyellik és hetykeséggel kompenzálják. Keresik önmagukat. Felnôtt énjüket, ami bár bontakozik, de még nem bontakozott ki. Néha ,,elôrefutnak'' a felnôttségbe, de ha nincs mögöttük szilárd bázis, elbizonytalanodnak és elvesztik tájékozódó képességüket. Ifjúság -- a felnôttek szemével A felnôttek, vagy túlságosan beleszólnak az ifjúság életébe, vagy magára hagyják. Mindkét hozzáállás rossz. Az ifjúság megértésre vágyik. Ám kérdés, hogy mit kell értenünk a megértésen? A helyes megértés nem azt jelenti, hogy a fiatalok kénye-kedve mindig jóváhagyást és támogatást kapjon a felnôttektôl. Az ifjúságnak feladatokat kell adni. Olyan feladatokat, ahol kipróbálhatják képességeiket s felkészülhetnek késôbbi életükre. A feladat a jelenben mindig, mint jó cél lebeg elôttünk. A cél pedig a jövôben várja megvalósulását. Az ifjúság a jövôben él. A jelen problémái elôl álmodozásaiban a jövôbe menekül, ami számára mindig ígéretesebb mint a jelen. A felnôtt embert a jelen problémái érdeklik. Minél idôsebb a felnôtt, annál inkább emlékezik. A múlt fokozatosan megszépül számára. A jövôre nem szívesen gondol -- legfeljebb gyermekei, unokái jövôjérôl képzeleg. A felnôtt -- szülô, tanár, nevelô -- jót akar a fiataloknak, vagy azzal, hogy neveli, vagy úgy, hogy nem neveli a rábízottakat. Pedig az ifjúságot nem nevelni kell. Az ifjúságot rá kell venni az önnevelésre. Hogyan? Úgy, hogy példákat állítunk elé, amivel azonosítani tudja az önmagáról és céljairól kialakított elképzeléseit. Mivel ezek az elképzelések -- sokszor a helyes önismeret vagy tájékozottság hiányában -- eléggé körvonalazatlanok, ezért vonzó, pozitív életpéldákat és helyzeteket kell eléjük állítani. Sokat segítenek itt a jó könyvek, híres nagy emberekrôl (feltéve, ha nem süppednek a dagályosság mocsarába). Persze a legcélravezetôbb a jó példa. Az ember ugyanis ,,utánzó lény''. Sokkal mélyebb nyomot hagynak bennünk az élmények, látványok, minták, mint a bemagolt elméleti tanítások. Arra is van természetesen igény, de már inkább a felnôttkor hajnalán, amikor az ember a konkrét eseteket szeretné általános összefüggésben látni. Figyelemre méltó, hogy észlelési képességünk erôsebben ôrzi meg az emlékeket, mint az értelmünk. A fantázia kép- szerűen, és nem annyira fogalmilag idézi föl a múlt emlékeit. A fantázia működését erôsítik az érzelmek. Az érzelmek művelése (helyes értékrendbe való állítása) rendkívül fontos. Ezért nem szabad elhanyagolni az ifjúság művészeti nevelését. A felnôtteknek nem szabad magukra hagyni a fiatalokat az érzelmi önművelôdés területén, mert érzelmi vadhajtásaik, ha nem nyesegetik azokat, könnyen felnôttkorban kiirthatatlanul elburjánzanak. Nevelni csak az tud, aki folyvást önmagát is neveli. A fiatalok ezt megérzik, és csak ilyen nevelôre hallgatnak. A felnôttek túlnyomó része ,,belefáradt az önnevelésbe (vagy tán el sem kezdte?). Fixálódott szokásaik vannak, s ezt akarják rákényszeríteni a fiatalokra. Meg kell mondanunk, nem sok eredménnyel. A tanárok akárhányszor nem mernek szigorú elvárásokkal diákjaik elé állni, mert maguk elé sem állítanak szigorú elvárásokat. A szülôk nagy részét csak az elôre ,,beprogramozott'' gyermek anyagi jóléte és anyagi érvényesülése érdekli. Úgy gondolják, ha ennek eleget tesznek, megtették szülôi kötelességüket. Ám a fiatalok keresztül látnak a szitán. Tudják, hogy sok szülô haszonlesésbôl, egyéni kedvtelésbôl nemzette ôket, és ôk így nem Isten gyermekei, hanem a szülôk tulajdonai. De nem akarnak azok lenni! Ezért egyrészt zsarolják szüleiket, másrészt ellenállnak nekik. Ám ott, ahol megérzik, hogy a szülôk magasabb értékrend szerint élnek, akkor elôbb vagy utóbb követni fogják példájukat. Ifjúság -- az Egyház szemével Nem véletlen, hogy a fiatalok -- világnézetre való tekintet nélkül -- annyira vonzódnak II. János Pál pápa vagy Roger Schütz atya személyéhez. Ezekben az emberekben megérzik az ,,ügy'', pontosabban a keresztények élô Istene iránti nagy személyes elkötelezettséget. Az ifjúság, minden látszólagos magabiztossága ellenére, támaszt igényel. Csakhogy támaszkodni csupán arra lehet, aki maga is támaszkodik. A légtornász is csak abba tud kapaszkodni, aki szilárdan tartja a trapézt. A Szentatya számos beszédében hangsúlyozza: az egyház számít a fiatalokra. Ôk a jövô egyháza. Rajtuk múlik, hogy Isten országa hogyan terjed a földkerekségen. Ôk meghívottak, és kiválasztottak. Mindegyikükkel Istennek egyedi, személyre szóló elképzelése van. Olyan küldetést kell betölteniük, amit kizárólag csak ôk végezhetnek el. A fiataloknak nagy önértékeléssel kell önmagukra tekinteniük. De tisztelettel nézzenek a többi emberre is, mert azokkal is egyedi elképzelése van az Istennek, amit értékelni kell. A fiatalság ereje az, hogy sok bennük az erô: szellemileg, fizikailag, érzelmileg ösztönösen is. Ezeket a hatalmas energiákat nem szabad elpazarolni, rossz célra használni. Az ifjúság nagy elônye, hogy nem kell a múlt örökségét és terhét hordoznia. Tiszta lappal indulnak az életbe, és ezt a tiszta lapot nem szabad beszennyezni. Ezért óvakodniuk kell a világ csábító hangjaitól, amelyek folyvást azt duruzsolják a fülükbe, hogy értékes életet az ember csak akkor élhet, ha úgymond ,,mindent'' kipróbál. Mert felnôtt csak az lehet, akinek nagy tapasztalatai vannak (leginkább a bűnök elkövetésében...). Felnôtté az embert nem a ,,tapasztalat'', hanem a felelôsség teszi. Szabadság, felelôsség nélkül, a szabadosság zsákutcájába fut. Magasra kell tehát helyezni a mércét. Az élet amúgy is koptatja az embert. Minél alacsonyabb az önmagunk elé állított mérce -- munkában, erkölcsben, felelôsségben -- annál mélyebbre süllyedünk felnôtt korunkban. Minél magasabb elvárásaink vannak önmagunkkal szemben, annál erôsebb lesz a megtartó erô a felnôtt- és öregkor viharaiban. Az egyház nem mond le (mert nem is mondhat le) arról a magas erkölcsi mércérôl, amit maga az Isten Fia állított elénk: ,,Ti pedig legyetek tökéletesek, amint a ti mennyei Atyátok is tökéletes'' (Mt 5,48). Nem mondhatunk le tehát arról az eszményrôl, melynek követésére mindnyájan meg vagyunk híva. (Kolping, 1995. május) ======================================================================== Küldetésben A küldetés a kereszténység központi gondolata. Az ,,apostol szó küldöttet jelent, az ,,angyal (vö. ,,angelosz) szintén a küldetéssel kapcsolatos. Az Úr Jézus végsô akarata: ,,Menjetek, hirdessétek az evangéliumot minden népnek és nemzetnek, megkeresztelvén ôket az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében'' (Mt 28, 20). Az elsô keresztények mindnyájan küldötteknek tekintették magukat. Mi is ,,Krisztus követségében járunk'' (2 Kor 5,20). Küldetésünk a világban A kereszténység többek között azzal tűnt fel az ókori világban, hogy minden szempontból az egyetemesség (katolicitás) igényével lépett föl. Missziós vallás volt, mely a nemzeti sajátosságok szem elôtt tartásával mégis az egész emberiség felé hangsúlyozta vallási küldetését. Az ókori római birodalomban a filozófusoknak, költôknek, kereskedôknek, földműveseknek, katonáknak stb. külön-külön vallásuk volt, továbbá az egyes népeknek, faji csoportoknak is megvoltak a külön isteneik, s ezek az ,,istenek'' és követôik békésen éltek egymás mellett. Az ,,istenek'' saját híveiket ,,szolgálták'', vagyis megfelelô áldozatok, vallási gyakorlatok ellenében követôik evilági igényeit kiszolgálták -- legalábbis a pogány vallások tagjai ezt így élték meg. Szent Pál, amikor Athénben járt (vö. ApCsel) maga is elcsodálkozott azon, hogy hányféle istennek épült templom az ókori tudományosság központjában. S amikor meglátta az ,,ismeretlen'' istennek címzett templomot, akkor errôl az ismeretlen istenrôl kezdett prédikálni, aki a világ teremtôje és ura, aki elküldte bűneink megváltására egyszülött Fiát Jézus Krisztust, aki föltámadt halottaiból s a benne hívôknek megadja bűneik bocsánatát, a föltámadást és az örök életet. Jellemzô, hogy e vallási ,,pluralizmus'' meghozta a maga ,,eredményét'': végül az emberek egyik vallást sem vették igazán komolyan, s Pál apostol areiopágoszi beszédének is alig volt visszhangja, mivel összesen csak két ember tért meg az apostol szavainak hatására. A kereszténység nemcsak nemzetek és fajok fölöttiségével keltett föltűnést küldetésének teljesítése közben, hanem azzal is, hogy egyetemes (vagyis minden emberre érvényes) erkölcsi magatartást követelt meg híveitôl. Nemcsak ún. ,,vasárnapi'' vallás volt, ami tolerálta a hétköznapi pogányságot, hanem világszemléletével át akarta itatni a mindennapi élet szövetét, mégpedig mindenkire érvényes formában. A történelem folyamán az egyház különféle módon töltötte be küldetését. Nem kétséges, hogy a misszió ,,módszere'' nem mindig felelt meg az evangélium szellemének. Gondoljunk akár a népvándorláskori európai misszióra, vagy a gyarmatosítással párosult evangelizációra. Egy azonban bizonyos. Maradandó hatást az egyház, küldetése gyakorlása során, csak akkor fejtett ki, ha hűséges maradt az apostoli módszerhez, ami a másik ember személyének és szabadságának tiszteletével párosult és az Isten- és emberszolgálatban, az áldozatvállalásban, ha kellett, a vértanúságig is eljutott. A II. Vatikáni zsinat a ,,Gaudium et spes'' (Öröm és reménység) kezdetű zsinati konstitúciójában az egyház, mai világban teljesítendô krisztusi küldetésérôl szól és az egyetemesség mellett az inkulturáció fontosságát hangsúlyozza. Ez azt jelenti, hogy a túlzott alkalmazkodás mellôzésével az igazi, maradandó és mindig érvényes keresztény értékeket nem kizárólag a hagyományos európai kultúra kifejezési formáiban kell közvetíteni, hanem meg kell ôrizni az adott kultúrák, vallások igazi értékeit. A leglátványosabban ez a szemlélet épp a liturgikus reform formájában nyilvánult meg, amikor a kötelezô latin liturgikus nyelv mellett megengedték a nemzeti nyelv használatát is, továbbá az egyház (gondoljunk csak II. János Pál pápa idei július 2-án tartott beszédére a kassai vértanúk szentté avatása alkalmából) a nemzeti kisebbségek nyelvének és kultúrájának tiszteletét szorgalmazta. A zsinat még azt is fontosnak tartja, hogy hangsúlyozni kell a keresztény nagykorúság összefüggésében minden hívô missziós küldetését. Szemben a zsinat elôtti beállítottsággal, a misszió felelôssége nemcsak az egyház fölszentelt, hivatalos tisztségviselôinek gondja, hanem minden hívô felelôssége. Küldetésünk az egyházban A katolikus egyház nagy ereje abban is rejlik, hogy küldetésének eredetét nem valamiféle ,,demokratikus'' úgymond ,,népi'' megbízatás alapján teljesíti, nem is az egyéni karizmák -- sokszor tárgyilag aligha ellenôrizhetô -- vonzerejére vezeti vissza, hanem Péter sziklájára, az apostoli jogfolytonosságra épít, ami közvetlenül visszavezethetô az isteni megbízatás történelmileg ellenôrizhetô Jézusi missziós parancsára. A keresztények küldetésének a mai világban tehát isteni küldetésre visszavezethetô jogi alapja van, aminek igazát az egyházra kiárasztott Szentlélek hitelesíti. A tömegkommunikációs eszközök (médiák) fejlettsége következtében ugrásszerűen megnövekedett az emberiség tagjai, csoportjai között a kommunikáció lehetôsége. Napjainkban aligha lehet az emberiségnek olyan gondja, öröme, amirôl a tagok ne tudnának világszerte. Az emberiség közös gondjainak megoldásában az egyház isteni jogon kell, hogy kivegye részét. A vallás nem magánügy. Az egyház nem csupán a szertartásigények kiszolgálására létrehozott vállalkozás. Az egyháznak, az apostoli küldetés jegyében hirdetnie kell az evangéliumot, és annak értékrendjével kell szembesítenie korunk problémáit, rámutatva a természetfölötti, örök életre éltetô megoldás lehetôségére, még akkor is, ha ez sokaknak nem tetszik. Nem véletlenül hangsúlyozza Pál apostol tanítványának, Timóteusnak: ,,Hirdesd az igét, akár alkalmas, akár alkalmatlan''. Küldetésünk az egész emberiség nagy családjához szól. E nagy családnak pedig most elsôsorban az élet és halál értékének a témája áll az érdeklôdése középpontjában. Tehát hangsúlyoznunk kell a fogékonyságot az élet értéke iránt (vö. abortusz, euthanázia, halálbüntetés, környezetvédelem). Rá kell mutatnunk arra, hogy a szabadság isteni ajándék, ami mindenkinek kijár, de ez nem jogosít fel a bűnhöz való szabadságra. Rá kell mutatnunk, hogy Isten országa törvényei szerint az igazságosság és szeretet társadalmát kell építenünk. Mindenkinek joga van az önmegvalósításhoz, saját képességeinek kibontakoztatásához, de nem úgy, hogy önzô módon eltapossa és kizsákmányolja a másikat. Ezért nagyon fontos az önnevelésre való nevelés. Nagykorú ember csak az lehet, aki nem kényszer, hanem belsô meggyôzôdés alapján éli erkölcsi életét. Küldetésünk során rá kell mutatnunk arra, hogy mivel megváltattunk, de megváltásunk végsô kiteljesedése még csak reménybeli, folyvást meg kell újulnunk a hitben. Végül pedig neveléssel, szóval, jó példával ki kell alakítanunk önmagunkban és a reánk bízottakban a készséget a tartós áldozatvállalásra, mivel enélkül az elôbbi kérdésekre lehetetlen találni maradandó helyes megoldást. Küldetésünk a családban A család kis-egyház. Már boldog Adolf Kolping megmondotta: ,,Születésünkkor elôször a családdal találkozunk és halálos ágyunkon utolsóként kezünket a család felé nyújtjuk. Nem nézhetjük közömbösen a másik lelki életének alakulását. Ha a családban ôszinteség, nyíltság uralkodik és a bizalom légköre járja át, akkor ott nincs szükség pszichológusra, akihez jó pénzért ôszinték lehetünk. A legjobb ,,pszichológus'' az Isten, a legjobb lelki terápia a szentgyónás. Bizonyos, hogy minden ember személyiségének belsô szentélye a lelkiismeret, ami az Isten szava bennünk. Csakhogy ez képességileg van így. Ténylegesen, hogy jól működjön a lelkiismeret, szükség van annak fejlesztésére és nevelésére. Erre pedig elsôsorban az édesanya és késôbb az édesapa hivatott. Az édesanyáknak megvan az az Isten-adta tehetségük, hogy kisgyermekkorban a jó felé tereljék a gyermek érzületvilágát. Amikor a gyermek kezd már felcseperedni, az édesapa súlyos kötelessége, ami küldetésébôl fakad, hogy a gyermeket -- és néha feleségét is -- szembesítse az objektív értékrenddel. Képviselje a családban az egyház tanítását, az örök isteni igazságokat. Persze nem önkényeskedve, hanem mindig azzal a tudattal, hogy ô az egyház küldetésében jár el. Ezért különösen az édesapának buzgó, jó kereszténynek kell lennie, aki nemcsak szóval, hanem vonzó életpéldájával érezteti, hogy Krisztus követségében jár a rábízottak között. Az édesanya bensôséges vallásossága meghatározó. Az objektív igazság lehet igaz, logikus, meggyôzô. De ha az érzelmi világ és a meghatározó pozitív vallási élmények hiányoznak, akkor ez pusztán elmélet marad, amit -- esetleg serdülô, vagy ifjúkorban -- egy érzelmileg jobban megalapozott, vonzóbb formában csomagolt másik ,,elmélet'' hatástalanná tesz. A gyermekek vallási nevelése akkor lesz hatékony a családban, ha érzik, hogy szüleik nem családi szokásokra, nem is pusztán a saját tekintélyükre hivatkozva állnak elô követelményekkel a gyermekkel szemben, hanem az ,,Erôs''-re, Istenre és az egyházának tekintélyére támaszkodnak. Persze a szülôk keresztény küldetése nem fejezôdhet be a családban. A gyermeket be kell vezetniük a nagyobb egyházi közösségbe is, nehogy azt gondolja, hogy a keresztény ügy pusztán a ,,mi családunk'' magánügye, hanem közügy. A gyermekeknek is van küldetésük a családban. Ébren kell tartaniuk szüleik egymás iránti felbonthatatlan szeretetét. A gyermek Isten követe, aki a házassági szeretet és felbonthatatlanság hírnöke a szülôk felé. A szülôk pedig gyermekeiket igazi keresztény küldetéstudatra nevelik. (Kolping, 1995. július)