Kérjük, az itt következô részt (314 sor) ne törölje ki, ha ezt a file-t továbbadja. Köszönjük. ======================================================================== A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár Isten hozta a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárban, a magyarnyelvű keresztény irodalom tárházában! A Könyvtár önkéntesek munkájával mindenki számára elektronikus formában terjeszti Isten Igéjét. A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár bemutatása ------------------------------------------------ Célkitűzés ---------- A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár (PPEK) célja az, hogy mindenki számára hozzáférhetôvé tegye a teljes magyarnyelvű katolikus egyházi, lelki irodalmat elektronikus formában. A lelkipásztori munka támogatása mellett elôsegíti az egyházi kutatómunkát, könyvnyomtatást és az írott, magyar keresztény értékek bemutatását, megôrzését, terjesztését. A könyvállomány mindenki számára ingyenesen rendelkezésre áll az Internet hálózaton keresztül. Egyházi intézményeknek és személyeknek postán is elküldjük a kért anyagot. Állomány -------- Minden szabadon másolható, szerzôi jogvédelem alá nem esô egyházi és vallási vonatkozású kiadvány része lehet a Könyvtárnak: a Szentírás (többféle fordításban), imakönyvek, énekeskönyvek, kódexek, pápai dokumentumok, katekizmusok, liturgikus könyvek, teológiai munkák, szentbeszéd-gyűjtemények, keresztutak, lelkigyakorlatok, himnuszok, imádságok, litániák, istenes versek és elbeszélések, szertartás- könyvek, lexikonok, stb. Irányítás, központ ------------------ Központ: St. Stephen's Magyar R.C. Church 223 Third St., Passaic, NJ 07055, USA (Az Egyesült Államok New Jersey államában levô Szent István Magyar Római Katolikus egyházközség) Levelezés: Felsôvályi Ákos 322 Sylvan Road Bloomfield, NJ, 07003, USA Tel: (973) 338-4736 Fax: (973) 338-5330 e-mail: felso@comcast.net A Könyvtár használata, a könyvek formája ---------------------------------------- Ebben az elektronikus könyvtárban nincs olvasóterem, hanem a szükséges könyveket ki kell venni (vagyis ,,letölteni''). Letöltés után mindenki a saját számítógépén olvashatja, ill. használhatja fel a szöveget. A hálózaton keresztül böngészni, ill. olvasni drága és lassú. A saját személyi számítógép használata a leggyorsabb és legolcsóbb, a könyv pedig az olvasó birtokában marad. Azoknak, akik nem rendelkeznek Internet-kapcsolattal, postán elküldjük a kért könyveket. Ebbôl a könyvtárból ügy kölcsönözhetünk, hogy nem kell (és nem is lehet) a kikölcsönzött könyveket visszaadni! A Könyvtár a kiadványokat kétféle alakban adja közre: 1. formálatlan szövegként, ami a további feldolgozást (könyvnyomtatás, kutatómunka) teszi lehetôvé szakemberek számára és 2. a Windows operációs rendszer Súgó (,,Help'') programjának keretében, ami a könnyű olvasást és felhasználást teszi lehetôvé mindenki számára (a szövegek -- külön begépelés nélkül -- egy gombnyomással egy szövegszerkesztô programba vihetôk át, ahol azután szabadon alakíthatók). A Könyvtárban található file-ok neve ------------------------------------ Minden kiadvány négyféle file formában található meg a Könyvtárban: text file (formálatlan változat), help file (,,Súgó'' formátum), sűrített text file és sűrített help file. Ezenkívül minden help file-hoz tartozik egy ikon file. Minden file nevének (file name) a két utolsó karaktere a verziószám (01 az elsô változaté, 02 a másodiké, stb). A file nevének kiterjesztése (file extension) mutatja a file típusát: txt: text file, zpt: sűrített text file, hlp: help file, zph: sűrített help file és ico: a Help file-hoz tartozó icon file. Például a Vasárnapi Kalauz című könyv elsô változatának (,,01'') négy formája: VASKAL01.TXT, VASKAL01.HLP, VASKAL01.ZPT, VASKAL01.ZPH; az ikon file pedig: VASKAL01.ICO. A sűrítést a legelterjedtebb sűrítô programmal, a PKZIP/PKUNZIP 2.04 DOS változatával végezzük. A sűrítés nagymértékben csökkenti a file nagyságát, így a letöltés/továbbítás sokkal gyorsabb, olcsóbb. A file-t használat elôtt a PKUNZIP program segítségével kell visszaállítani eredeti formájába. (Például a "PKUNZIP VASKAL01.ZPH" utasítás visszaállítja az VASKAL01.HLP file-t.) A file-ok felhasználási módjai ------------------------------ Mivel minden művet kétféle formában ad közre a Könyvtár, a következô kétféle felhasználási mód lehetséges. 1. A text file felhasználása Ez a file formálatlanul tartalmazza az anyagot. A felhasználó betöltheti egy szövegszerkesztô programba, és ott saját ízlése, szükséglete szerint formálhatja. Például ha az anyagot ki akarjuk nyomtatni könyv alakban (feltéve, hogy az szabadon publikálható), akkor ebbôl a text file-ból könnyen elô tudjuk állítani a nyomdakész változatot. Vigyázat! A text file minden sora sorvég-karakterrel végzôdik, ezeket elôbb el kell távolítanunk, és csak utána szabad a formálást elkezdenünk. A szövegben a kezdô idézôjelet két egymást követô vesszô, a felsô idôzôjelet két egymást követô aposztrófa és a gondolatjelet két egymást követô elválasztójel képezi (lásd a szöveg formájára vonatkozó megkötéseket késôbb). Az egyes fejezeteket csupa egyenlôségjelbôl álló sorok választják el egymástól. A file eleje ezt az ismertetést tartalmazza a Könyvtárról. Ezt a text file-t felhasználhatjuk szövegelemzésre is, amihez természetesen szükségünk van valamilyen elemzô programra. 2. A,,súgó'' file felhasználása Ez a file formátum igen egyszerű olvasást, felhasználást tesz lehetôvé a Windows operációs rendszerben megszokott ,,súgó'' programok formájában. (Az ajánlott képernyô felbontás VGA.) Az elektronikus könyv legnagyobb elônye az, hogy a szöveg elektronikus formában áll az olvasó rendelkezésére. A ,,Másol'' gombbal a teljes fejezet átvihetô a vágóasztalra [Notepad]) és onnan a szokásos módon: ,,Szerkesztés'' és ,,Másol'' [Edit és Paste] paranccsal bármilyen Windows szövegszerkesztôbe. Ugyanezt érjük el a Ctrl+Ins gombok együttes lenyomásával is. Ha nem akarjuk a teljes szöveget átvinni, akkor használjuk a ,,Szerkesztés'' [Edit] majd a ,,Másol'' [Copy] utasítást a program menüjérôl, minek következtében a fejezet teljes szövege megjelenik egy Másolás párbeszéd-panelban. A kijelölt szövegrészt a ,,Másol'' utasítás a vágóasztalra [Notepad] viszi, és onnan az elôbbiek szerint folytathatjuk a munkát. A programból közvetlenül is nyomtathatunk fejezetenként a ,,File'' és ,,Nyomtat'' [Print] utasítással. A nyomtatott szöveg formája kissé eltérhet a képernyôn láthatótól. A nyomtatott szöveg betűtípusa ,,Arial'', betűmérete 10 pontos. Ha más formátumra, betűtípusra vagy -nagyságra van szükségünk, akkor vigyük elôbb a szöveget a szövegszerkesztô programunkba, ott állítsuk be a kívánt formátumot, és utána nyomtassunk. Ahhoz, hogy a ,,súgó'' file-t használni tudjuk, a következôket kell tennünk (a ,,Vasárnapi kalauz'' című könyvvel mutatjuk be a lépéseket). 1. A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárból töltsük le a VASKAL01.HLP és a VASKAL01.ICO file-okat a saját gépünk ,,C:\PAZMANY'' nevű alkönyvtárába. (A VASKAL01.HLP helyett letölthetjük a sokkal kisebb VASKAL01.ZPH file-t is, de akkor letöltés után ki kell bontanunk a "PKUNZIP VASKAL01" utasítással.) 2. Készítsünk egy programindító ikont. A Programkezelôben kattintsunk elôször a ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű programcsoportra. (Ha az még nincs felállítva, akkor hajtsuk végre a fejezet végén leírt ide vonatkozó utasításokat.) Ezután válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és ,,Program'' utasításokat a menürôl. A párbeszed-panelban a következôket gépeljük be: Megnevezés: Vasárnapi Kalauz Parancssor: WINHELP C:\PAZMANY\VASKAL01.HLP Munkakönyvtár: C:\PAZMANY Ezután kattintsunk az ,,Ikon'' nevű utasításra, és adjuk meg a C:\PAZMANY\VASKAL01.ICO file-t. Ha ezután rákattintunk az így felállított ikonra, a program elindul, és olvashatjuk a könyvet. A ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű programcsoport felállítása: A Programkezelô menüjérôl válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és ,,Programcsoport'' utasítást. A párbeszéd-panelban a következôt gépeljük be: Megnevezés: Pázmány Péter E-Könyvtár Ezután zárjuk be a párbeszéd-panelt. Hogyan lehet a könyvekhez hozzájutni? ------------------------------------- A könyveket bárki elektronikus úton letöltheti a Könyvtárból (lásd a Könyvtár Internet címét) vagy postán megrendelheti (lásd a postai címet). Egyházi intézményeknek és személyeknek ingyen küldjük el a könyveket, mások a rendeléssel együtt 3 dollárt vagy annak megfelelô pénzösszeget küldjenek a lemez- és postaköltség megtérítésére. A Könyvtár használatának jogi kérdései -------------------------------------- Az általános elvek a következôk: 1. A Könyvtár mindenkinek rendelkezésére áll személyes vagy tudományos használatra. Ha a Könyvtár anyagát publikációban használják fel, akkor kérjük az alábbi hivatkozás használatát: ,,A szöveg eredete a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár -- a magyarnyelvű keresztény irodalom tárháza.'' 2. Egyházi intézmények és személyek kereskedelmi célokra is ingyenesen használhatják a Könyvtár anyagát, csak azt kérjük, hogy a kiadványuk elején helyezzék el az elôbbi utalást. A Könyvtár fenntartja magának azt a jogot, hogy eldöntse: ki és mi minôsül egyházi személynek, ill. intézménynek. Kérjük, keresse meg ez ügyben a Könyvtárat. 3. Ha a Könyvtár kiadványait nem egyházi intézmény vagy személy kereskedelmi célokra használja fel, akkor az elôbbi utalás feltüntetésén kívül még kérjük a haszon 20%-át a Könyvtár számára átengedni. A befolyt összeget teljes egészében a Könyvtár céljaira használjuk föl. Elôfordulhat, hogy ezek az elvek bizonyos könyvekre nem vonatkoznak, mert a szerzôi jog nem a Könyvtáré. Az ilyen könyv része az állománynak, lehet olvasni, lelkipásztori munkára felhasználni, de kinyomtatása, -- bármilyan formában --, tilos. Az ilyen jellegű korlátozások minden könyvben külön szerepelnek. (Lásd a könyvek elektronikus változatáról szóló fejezetet!) Hogyan lehet a Könyvtár gyarapodásához hozzájárulni? ---------------------------------------------------- Minden pénzügyi támogatást hálásan köszönünk, és a központi címre kérjük továbbítani. Az anyagi támogatásnál is fontosabb azonban az az önkéntes munka, amellyel állományunkat gyarapíthatjuk. Kérünk mindenkit, akinek a magyar katolikus egyház sorsa és az egyetemes magyar kultúra ügye fontos, hogy lehetôségeinek megfelelôen támogassa a Könyvtár munkáját. A munka egyszerű, bárki, -- aki már használt szövegszerkesztô programot --, részt vehet benne. Hogyan lehet az állomány gyarapításában részt venni? A munka egyszerűen egy-egy könyv szövegének számítógépbe való bevitelét jelenti. Elôször optikai beolvasással (szkennolással), automatikus úton, egy nyers szöveget készítünk, amit aztán az önkénteseknek ki kell javítaniuk. A munka lépései így a következôk: 1. Ellenôrizzük, hogy a kiválasztott könyv szabadon másolható-e (nem esik-e szerzôi jogvédelem alá), vagy meg lehet-e kapni a Könyvtár számára a másolás jogát. Ez ügyben vegyük fel a kapcsolatot a Központtal. 2. Ellenôrizzük, hogy a könyvet még nem kezdte-e el senki begépelni. Ez ügyben is vegyük fel a kapcsolatot a Központtal. A Könyvtár állandóan tájékoztat a begépelés alatt álló munkákról. 3. A könyvet küldjük el a Központnak, ahol optikai beolvasással elkészítik a nyers szöveget. 4. A Központ visszaküldi a nyers szöveget egy számítógépes lemezen a könyvvel együtt. A nyers szöveget tetszôleges szövegszerkesztô- formában lehet kérni. Ha az eredeti kiadvány nem alkalmas optikai beolvasásra (rossz minôség, régies betűtípusok stb. miatt), akkor az önkéntesnek kell a nyers szöveget is begépelnie. 5. Végezzük el a nyers szöveg ellenôrzését és javítását. Ez a munka legidôigényesebb része, és ettôl függ a végleges szöveg helyessége! Kövessük a szöveg formájára vonatkozó megállapodásokat (lásd a következô részt). 6. A kész szöveget küldjük vissza lemezen a Központnak. 7. A Könyvtár ezután elkészíti a kívánt file-formákat és a könyvet behelyezi a Könyvtár állományába. Megkötések a szöveg formájára ----------------------------- Mivel mindenki számára hozzáférhetô módon kell a szövegeket tárolnunk, egyszerűségre törekszünk. Általános szabály az, hogy semmilyen tipográfiai karaktert vagy kódot nem használunk, csak a billentyűzetrôl bevihetô karakterek szerepelhetnek a szövegben. A szöveg készítésekor kérjük a következô megállapodásokat betartani: 1. Margó: 1 hüvelyk (2.54 cm) bal- és jobboldalt. 2. Betűtípus: Arial, 10 pontos. 3. Alsó idézôjel: két vesszô szóköz nélkül, felsô idézôjel: két aposztrófa szóköz nélkül, gondolatjel: két elválasztójel szóköz nélkül, idézôjel idézôjelen belül: aposztrófa (alsó és felsô idézôjelként egyaránt). 4. Tabulátor karakter megengedett (a tabulátorokat fél hüvelyk, azaz 1.27 cm távolságra kell egymástól beállítani). 5. Semmilyan más formálási kód nem megengedett. 6. Lábjegyzet helyett szögletes zárójelbe kerüljenek a hivatkozások száma (pl. [1]), és a hozzátartozó magyarázatok a file legvégén egymás után, mindegyik új sorban kezdve. Érdeklôdés/Javaslat ------------------- A már meglevô állományról, a készülôfélben levô könyvekrôl, az önkéntes munka lehetôségeirôl és a Könyvtár legújabb híreirôl a következô címeken lehet tájékoztatót kapni: 1. levél: St. Stephen's Magyar R.C. Church 223 Third St., Passaic, NJ 07055-7894, USA 2. elektronikus posta (e-mail): felso@comcast.net 3. elektronikus hálózat (World Wide Web): http://www.communio.hu/ppek vagy http://www.piar.hu/pazmany Minôség -- állandó javítás -------------------------- A Könyvtár állományának minôségét állandóan javítjuk, újabb és újabb változatokat bocsátunk közre (a file nevének utolsó két karaktere a változat számát jelenti). Kérjük ezért a Könyvtár minden tagját, olvasóját, hogy jelentsen minden felfedezett szöveghibát. A levélben (postai vagy elektronikus levélben egyaránt), közöljük az új, javított sort az ôt megelôzô és követô sorral együtt. Így a szövegkörnyezetben elhelyezve, könnyű lesz a hibát megtalálni és javítani. Miután a file új változata (új verziószámmal) felkerült a Könyvtárba, a régit töröljük. Kérjük, a könyvekkel és a Könyvtár munkájával kapcsolatos észrevételeit, javaslatait, kritikáját közölje velünk! Segítségét hálásan köszönjük. A könyvtár mottója egy szentírási idézet ---------------------------------------- Ha ugyanis az evangéliumot hirdetem, nincs mivel dicsekednem, hiszen ez a kötelességem. Jaj nekem, ha nem hirdetem az evangéliumot! Ha önszántamból teszem, jutalmam lesz, ha nem önszántamból, csak megbízott hivatalnok vagyok. (1Kor 9,16-17) ======================================================================== ======================================================================== Boda László: A Sátán A nagy Kísértô a teológia, az élet és az irodalom szembesítésében Lucifer kiemelkedô sztár az üdvösség színpadán, amelyen van látható földszint és láthatatlan emelet. A sztár és akik vele tartanak, nem engedelmeskednek a Rendezônek, amiért kiutasítják ôket. Lucifer ezért minden rosszat elmond a Rendezôrôl, társaival együtt. A kulisszák mögül még megpróbálják az alsó szint szereplôit a Rendezô ellen hangolni. A színpad felsô emeleteinek fényébe azonban nincs többé visszatérés. Tartalomjegyzék ======================================================================== Tartalomjegyzék A könyv elektronikus változata Bevezetô 1. fejezet. Miért kell szembesíteni az irodalmat a teológiával? Teológiai tájékozódás Az ,,angyalarcú'' Sátán-kép A sátánkultusz és a fiatalok 2. fejezet. A teremtés túláradó gazdagsága és a próbatétel A teológiai megközelítés A túlvilági háttér Létezik-e a személyes Gonosz? Érzéki és szellemi próbatétel Mi lehetett a szellemi teremtmények próbatétele? Mária szerepe a próbatételben Michael ,,Nem szolgálok!'' A szolgálatot vállaló alázat A szellemi lény képi megjelenítése. Angyal ember alakban A Sátán bibliai ismertetôjelei Landru A Sátán az emberiség kollektív tudatalattijában Búcsú az ördögtôl? Mire van hatalma a Sátánnak? Az ördögi megszállottak problémája Egy másik ördögűzés és annak következményei A Manson-ügy A földi kárhozat megtapasztalása. Camille Claudel Aldous Huxley és a reményvesztett létezés A Sátán megjelenési formái és ábrázolása 3. fejezet. A sátán a nagyszabású világdrámákban Prométeusz mitológiai drámája Jób könyve és a szenvedés ószövetségi drámája Shelley és a Prométeusz irodalmi visszhangja A Sátán a Jelenések könyvében Milton Sátánja Milton forradalmi tanítványa: Carducci ,,Az Ördög ügyvédje''. Milton hatása egy amerikai filmben Byron Kainja Goethe és az ,,elsô Faust'' A ,,második Faust'' Madách Luciferje 4. fejezet. Teremtéskritika és a nekünk szóló üzenet A Sátán mint kritikus A luciferi kritika emberi változatai Összefoglalás és végsô következtetés Függelék: A Sátán a Bibliában ======================================================================== A könyv elektronikus kiadása Ez a program a szerzô kéziratának, az ô engedélyével készült elektronikus változata. A programot lelkipásztori célokra a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár szabályai szerint lehet használni. Minden más jog a szerzô tulajdonában van. ======================================================================== Bevezetô Olvasom Az angol irodalom történetét. Megidézem annak múltját, csupán a reneszánsz, majd az újkor idôszakából, hogy a ,,sötétség Angyalának'' irodalmi ,,pályafutásáról'' képet kapjak. Legalább valami ízelítôt. Chaucer kritikusan ír a hit megromlott tanúiról, de a kárhozott angyalt nem tagadja. Legismertebb művében, a Canterbury mesék címűben ezt írja: ,,...ám a Sátán, bár szemünk elôtt nem illeg, mégis köztünk érzem ôt''. Shakespeare-el folytatom. Macbethjének témája -- Szenczi Miklós szerint -- a ,,nagy tettekre termett hôs erkölcsi bukása'' s ezzel ,,az elkárhozás tragédiája'' (úgy, mint Lucifernél). Fletcher egyik drámája ,,Lucifer bukásának megkapó rajzával kezdôdik'', olvasom. William Blake még festményben is megörökítette ,,a Sátán és Jób'' szembesítését. Nála válik a Sátán ,,lázadó hôssé'' az elnyomónak tekintett égi hatalommal szemben. Itt kezdôdnék a ,,a sötétség Angyalának'' ,,megdicsôítése''? William Beckford a romantika kezdeti idôszakában, a 18. század vége felé már fölveti Goethe Faustjának témáját egy arab mese keretében, amely ,,az irodalmi satanizmus egyik korai példája''. A kéjsóvár fôszereplô a hatalom és a korlátlan tudásvágy megszállottjaként eladja lelkét a gonoszság fejedelmének s jut általa a kárhozatba. -- Az irodalomtörténeti folyamat azonban egyre inkább olyan irányba fordul, hogy mellôzi az Ördöggel való ,,szerzôdés'' jogot idézô ,,paktumának'' középkori motívumát. Bemutatja azonban a démonikus személyiséget az emberben, vagyis a Gonosz elkötelezettjét, nemcsak férfiakban, nôkben is. Már Fieldingnél fölvetôdik a szerencsétlen párhuzam, amely az angyali ,,jósággal'' az ördögi ,,nagyságot'' állítja szembe. Egyik regényének hôse -- úgymond -- ,,minden erkölcsi gátlástól mentesen, zavartalanul és diadalmasan halad gonosztevôi pályáján''. Kérdés: meddig? R. L. Stevenson a jó és gonosz én kettôsségének tudathasadását rajzolja meg emlékezetesen, amelynek filmváltozata ezt a címet viseli: ,,Ördög az emberben''. Gyakran szerepelnek az irodalomban a ,,rontás démoni erôi''. Webster egyik drámájában a Sátán a világ ura. S mindez csupán ízelítô. Hol van még a világirodalom többi utalása, amely a ,,sötétség Fejedelmére'' vonatkozik. Ki tudná mindazt felsorolni. Ugyanakkor elképesztô, mivé degradálódik akár az üdvözült, akár a bukott angyal ,,imázsa'' a médiák által irányított köztudatban, messzire szakadva a Bibliától és a teológiától. Ehhez járulnak bizonyos ,,szentképek'' puhára formált angyalai. Még a művészi ábrázolások sem mindig meggyôzôek. Zichy Mihály -- Blake ihlette -- denevér-szárnyú Lucifere mégis szuggesztív hatású. A televízió azonban kénytelen szembenézni a tényleges valósággal is. Hiszen a fölvillantott irodalmi emlékek a romantikus képzelet szüleményeinek tűnnek sokak szemében. Megunhatatlanul érdekes az ifjúsági bűnügyek tárgyalásának Tv-sorozata, bíróval, ügyvédekkel és fôleg fiatalokból álló szűk közönséggel. A nézôkkel együtt -- néma esküdtekként -- így tapasztalhatják meg a pedagógia egy megrendítô kísérletében a züllés és a züllesztés mélyebb és igazibb ,,való világát''. Megláthatják a nagy Kísértô áldozatait. Az egyik bírói tárgyalás arról szól, hogy egy jó családból való fiatal fôiskolás lányt meggyilkoltak az erdôben, Hamburg környékén. Boros üveggel verték agyon. A vádlott egy fiatalember, aki a megölt leány kedvese volt. A gyanú rá terelôdik, de váltig hangoztatja, hogy nem ô volt a tettes. Megidézik tanúnak a meggyilkolt leány barátnôjét is, aki elmondja, hogy mindketten titokban az éjszakai élet beszervezettjei voltak, miközben a fôiskolát végezték. Drog és prostitúció. Az anya zokog, azért is, mert nem értesült a leánya kettôs életérôl. Fia tudott róla, de nem árulta el neki. A ,,barátnô'' kezdi mondani a kényes részleteket. Öltözete, viselkedése elárulja, hogy ô is a romlottak közül való. Vagy inkább: a megrontottak közül. Hogyan kerülhetett sor minderre, hiszen egy ,,megbízható'' pedagógus- igazgató felügyelte a bentlakókat. Ôt is tanúskodni szólítják. Ötven körüli férfi. Amikor bejön és leül, vékony kecskeszakállával, hideg tekintetével, lebiggyedt ajakkal, az embernek az a benyomása, hogy Goethe Mefisztója lépett a terembe. Valóban úgy néz ki. Fölényeskedve bizonygatja, hogy ô nem felelhet az intézet bennlakóinak magánéletéért. A két barátnô titkos, éjszakai ,,mellékfoglalkozásáról'' nem tudott. Ekkor azonban váratlan fordulat következik. A tanúskodó leány odamegy a bírói pódiumhoz és egy színes fotót ad át a bírónak. Azon ott látható az ,,ártatlan'' intézeti pedagógus-igazgató, ezzel a két lánnyal, félreérthetetlen pózban. Kiderül, hogy a titkos éjszakai életet -- droggal, prostitúcióval -- ô szervezte. Az is kiderül, hogy ô gyilkolta meg a tizenkilenc éves leányt, aki nyilván zsarolta. Mintha Mefisztó beköltözött volna Faustba. Arca hideg. Semmi megbánást nem tanúsít, amikor kezeire rákattintják a bilincset. Az ítélet a földi pokol, lángok nélkül: életfogytiglani börtönbüntetés. ======================================================================== 1. Miért érdemes szembesíteni az irodalmat a teológiával? Teológiai tájékozódás A teológus a megváltás távlatában kutatja a világot. Benne az ember rendeltetését az üdvösség és a kárhozat szemszögébôl veszi vizsgálat alá. A földi elôjelekben megtapasztalható kárhozat ,,detektívjeként'' azonban a rossz problémáját is kutatja a világban, a következményeivel együtt. S ez már bűnügyi nyomozás a szó szoros értelmében. Mégsem valamilyen földi személy az, aki után kutatunk. A kérdés így tehetô fel: szóba jöhet-e ebben a színjátékban a földöntúli Gonosz, aki megkísérti az embert és szembeállítja Istennel? S ha igen, milyen formában? Vannak-e megbízható utalások erre vonatkozólag a kinyilatkoztatásban és annak hiteles teológiai értelmezésében? S milyen nyomai vannak az irodalomban? Egyezik-e a Sátánról kialakult bibliai fogalmunk az irodalomban megformált Kísértô alakjával? Mert abban közös a vélemény, hogy nem az emberi gonoszság közvetlen tettese a Sátán, hanem sugalmazó, akit ,,Gonosz Léleknek'', a bukott angyalok vezérének, Lucifernek, Mefisztónak, Belzebubnak, a legsajátosabb értelemben vett ,,Ördögnek'' nevezünk. Kísértô, aki nem veheti el az ember felelôsségét az önmagát és a világot formáló döntésekben. A rossz sugalmazójának szerepe illenék rá inkább. Akkor viszont fölmerül a kérdés: vajon szellemiségében is személyes létezônek tekintsük, vagy csupán a gonoszság megszemélyesített változatának? S nem az-e a viszony a teológus és a drámai költô között, hogy az elôbbi definiálja a gonoszságot és annak ,,atyját'', az utóbbi pedig emberi alakot ad neki és színpadra viszi? Calderonnál vagy Goethénél, de a régiek nyomán még Hofmannsthalnál is megfigyelhetô, hogy elvont erények vagy bűnök -- például a Könyörület, a Fukarság -- szöveges szerepet kapnak a drámában. Beszélhetünk-e egyáltalán a Sátán és a kárhozat valóságáról korunk tudatszintjén? Az angyalokat és a démonokat emberi kultúránk ,,tudata'' ôsidôktôl ôrzi. S a Biblia üzenetébôl sem lehet eltüntetni, kimagyarázva a túlvilágot. A Szentírás a mennyországot a pokollal szembesíti, és az üdvösség próbatételét kiterjeszti Isten teremtett szellemi lényeire is, akikbôl az üdvözült angyalok és a bukott angyalok lettek. Sokan a ma már divatossá váló ,,fantázia-filmek'' kategóriájába sorolják mindezt, vagy átutalják a hit világába. Végtére az emberek annyi mindenben hisznek, miért ne hihetnének ebben is, ha éppen egy vallás közösségébe tartoznak? Akik így gondolkodnak, azokban föl sem merül, hogy a végsô dolgok ügyében mindenki, még az ún. ,,nem-hívô'' is hívô. Jelen állapotunkban ugyanis sorsunk a hit s vele a hithez kötött létezés. Senki számára nincs kibúvó ez alól. A kérdés csak az: ki miben hisz. A teológia pedig szembesíthetô az irodalommal, amennyiben az utóbbi a Bibliából meríti ihletét és arra alapoz. Az ,,angyalarcú'' Sátán-kép Ha az irodalomban föllelhetô és sajátos pszichológiával megrajzolt Sátánt vesszük tekintetbe, a teológus, mint ,,Isten detektívje'' kénytelen irodalomkritikussá is válni, hogy mindezt ellenôrizhesse. Amit azonban az irodalomkritika elsôsorban esztétikai, társadalmi- politikai és pszichológiai szemszögbôl ítél meg, azt a teológus a kinyilatkoztatás fényében vizsgálja. Szükség van erre, mert a szekularizált tudatban elharapódzott valami egészen különös, a lényegben eltájolt, a kinyilatkoztatás bibliai üzenetétôl messzire szakadt Sátán-kép, amelyet egy mai magyar költô találóan így fejez ki: ,,Sátán glóriában''. Olyan idôket élünk, amelyben már kevesen kapják föl a fejüket, ha egy televízió-adásban ,,karizmatikus'' sorozat- gyilkost emlegetnek. Mert megtették, bár a jelzô a gyilkos megbabonázó személyiségét kívánja érzékeltetni. Állandó törekvésünk a hiteles ,,Isten-kép'' megôrzése és tanúsítása. Kevesebb figyelmet fordítunk viszont arra, hogy a meghamisított ,,Sátán- kép'' hasonló veszélyeket rejt, ha átmegy a köztudatba. A terjesztés legjellemzôbb felelôse viszont az irodalom. Azt követi a film és a sajtó. A teológus ezért is kénytelen átmenetileg irodalomkritikussá válni, hogy válaszoljon a kérdésre: hogyan volt lehetséges, hogy a Sátán glóriát kap? Micsoda társadalmi maszkabál az, amelyben magára veheti a ,,világosság Angyalának'' öltözetét? A materialista pártállam idôszaka a pedagógiát és a médiákat elkötelezte Isten és a megváltás tagadására. Az ateizmus dogmáit tanították az óvodáktól az egyetemekig. A Bibliát és annak tanítását a mítoszok közé száműzték. Prométeusz mítoszát viszont kötelezôvé tették. Irodalmi indításra a Sátánt nevezték ki a lázadás és vele a forradalom pozitív hôsévé. Az angyalokat pedig Istennek mint mennyei Zsarnoknak meghunyászkodó, szolgai alattvalóivá degradálták. Csak így volt szabad színpadon ábrázolni a ,,bibliai mitológiát''. A ,,büszke'' Sátánnal és a ,,hajbókoló'' angyalok torzképével. Mi vitte az irodalmat arra a tévútra, amely a lázadásban megdicsôült Sátán-képhez vezetett? Hiszen ennek veszedelmes pedagógiai következményei vannak. S nem csak a repülôgépet lehet eltéríteni erôszakos eszközökkel, hanem az emberi tudatot is. Mert hová jutottunk Isten és a Sátán viszonyának teológiai kérdésében, amikor az irodalom hátat fordított a teológiának? Anatole France még 1914-ben jelentette meg a ,,Pártütô angyalok'' c. regényét, amelyet újra lefordítottak, ,,Angyalok lázadása'' címmel (1980). Igaz, hogy szatirikus műrôl van szó, a teológus mégis fölkapja a fejét. Mi ez? Ha egy író átkölti és a mába ülteti a Prométeusz-mondát, nyilván köteles azt eredetijében ismerni. Miért kivétel ez alól a Biblia vagy a keresztény hit kinyilatkoztatása, amely a Biblia üzenetét veszi alapul? Kell-e egy modern katolikus dogmatika szakírójának mentekeznie, amiért a középkori teológia olyan komolyan vette az angyalok bukásának kérdését s vele az angyalok és démonok Bibliára alapozott hitét? Hiszen ennek a földi életre levetített változatai ma is jelen vannak és hatnak a világban, a Sátán-hívôk szektáival együtt, akik között filmesek is akadnak: szövegírók, rendezôk, finanszírozók. Ha másért nem, már ezért is kénytelenek vagyunk behatóbban foglalkozni a ,,kényes'' kérdéssel, mert ez -- épp az említettek miatt -- ma is idôszerű. A Bibliára alapozott nagy összefoglaló drámák ismeretében semmiképpen nem lehet a ,,bukott angyalok'' kérdését a teológiai kutatás lomtárába helyezni. Az a téves felfogás alakult ugyanis ki az irodalom bizonyos berkeiben, hogy az angyalok lázadása a zsarnok Isten ellen irányul. Mintha ôt akarnák letaszítani a trónról. A forradalom aztán élt a lehetôséggel és Milton nyomán fölbátorodva ideológusai befogták a Sátánt a maguk szekerébe. Ô lett a bibliai Prométeusz. Anatole France paródia-regényében Isten zsarnoki uralma ellen lázad föl a Sátán. Neki viszont van egy meghökkentôen furcsa ,,próbatétele''. Lázadása elôtt át kell gondolnia, mi lesz majd a következménye annak, ha ô veszi át az uralmat isten helyett. Álmában meglátja, hogy ugyanolyan zsarnok lesz ô maga is, mint isten, akit letaszítani kíván trónusáról. Ezért aztán meggondolja magát és visszavonulót fúvat. Ha a forradalom elleni forradalom kerül szóba, akkor az már ,,ellenforradalom''? Prométeuszt azonban nem lehet politikailag kisajátítani, legfeljebb átértelmezni. A Sátánt is lehet a teremtett lét pozitív hôsévé átminôsíteni, de akkor Isten imádóiból Sátán-imádók lesznek. Esetleg a ,,mindenevôk'' mintájára ,,minden-imádók''. Anatole France említett regénye -- bár paródia csupán -- nem változtat a tényen: olyan Isten-képpel és olyan Sátán-képpel találkozunk az irodalomban az angyalok lázadásának nyomvonalán, ami feltétlen kiigazításra szorul. Azokat is felhívja azonban erre a kiigazításra, akik a Szentírásnak a gonosz lelkekre, vagy ,,vezérükre'', a Sátánra vonatkozó üzenetét csupán mítosznak tekintik. Sokan a szellemi teremtmények helyett inkább az ufókban vetett hitet vélik elfogadhatóbbnak. Azoknál viszont -- tudtunkkal -- nem történt meg a nagy lázadás, valamiféle, zsarnoki módon uralkodó ,,Ufó-isten'' ellen. Türelem. Még errôl is kaphatunk információkat a beavatottaktól. A hit megingásával arányosan növekedik a hiszékenység. Valami van abban, amit a szellemes mondás úgy fogalmaz, hogy nem Isten alkotta meg az embert az ô képére és hasonlatosságára, hanem az ember alkotja meg Istent a maga képmására, ami az ,,emberszabású isten'' fogalmára valóban érvényes. Ezzel azonban a keresztény teológiát lehet a legkevésbé megvádolni. A ,,zsarnok Isten'' mitológiai képe az, amelyet tipikusan a diktátorok mintájára formáltak. S az Isten trónját elfoglalni akaró lázadás annak a zsarnoknak képét eleveníti meg, akivel szemben a Sátán mint lázadó forradalmár válik pozitív hôssé és kap glóriát. A bibliai Sátánnak azonban nincs közvetlen kapcsolata a mitológiai Prométeusszal. Isten a keresztény tanításban nem csupán az emberre bízza a világot, a tűzzel és elemeivel együtt, hanem megadja neki a lehetôséget arra is, hogy ôt káromolja, vagy megtagadja, s megadja neki a megbízatást arra is, hogy a világ alakítását -- bár felelôs érte -- a maga illetékességi körében átvegye. Még azokat sem sújtja villámaival, akik úgy teszik tönkre a környezetet, hogy világban való létünket veszélyeztetik vele. Mi már azt is tudjuk, hogy a tűzzel nem szabad könnyelműen játszani. Prométeusz tüzével sem. Meg kell tehát kérdezni a teológiát: mi a hiteles Isten-kép és mi a hiteles Sátán-kép? Azt is meg kell tudni, miért Michael, miért nem Lucifer? ,,Michael'' azt jelenti: ,,Kicsoda olyan, mint az Isten?'' Nevében benne van az igenlô válasz. Ismételjük: meg kell kérdezni akkor is, ha valaki mindezt bibliai mitológiának tekinti. Mert akkor azt kell megtudnia, mit tartalmaz ez a ,,mitológia'' valójában. Ne azok mondják meg, akik csak felületesen ismerik, vagy rosszmájúan kommentálják. Még inkább kötelezô ez, ha egy író a Bibliára hivatkozik vagy arra épít. Neki is meg kell ismernie a Szentírásra alapozott keresztény hit valódi tanítását, a bukott angyalokra vonatkozóan is, mégpedig a teológia hivatott értelmezésében, és az adott kor tudatszintjén. A ,,Sátán-kutatás'' egyik alapvetô belátása, szellemi tapasztalata az, hogy a teológus többnyire elvont fogalmi kategóriákkal dolgozik, a nagy írók viszont -- olykor meghökkentôen hiteles -- pszichológiával közelítik meg a Kísértô ,,személyiségét''. Ez pedig valami több, valami jobban megtapasztalható, és kétségtelenül szuggesztívebb. Ugyanakkor: neves írók és magas intelligencia-hányadosú irodalomkritikusok akadnak, akik egyszerűen úgy könyvelik el a Sátánt, mint a gonoszság mitológiai szereplôjét, egyes újságírók pedig úgy, mint a vurstli bábjátékainak mulatságos ördög-figuráját, mondjuk a Vitéz Lászlóban: patákkal és szarvakkal. A kultúra magasabb szintjén, a miltoni, a goethei és a madáchi nagy drámákban azonban az üdvösségre nemet mondó, lázadó szellemként jelenik meg a Sátán. Ez nem gyerekeknek szánt bábjáték, hanem a ,,nagy világszínház'' szereplôinek szemügyre vétele. A sátánkultusz és a fiatalok Ôsi mítoszainkban hordozzuk a jó és a gonosz ellentétét, szembenállását, örökös harcát. Pogány vallások riasztó szörnyetegek képében mutatják be a Gonoszt, aki ellen védekezni kell. Mégis vannak, akik a Gonosz oldalára állnak, híveivé szegôdnek, sôt akadnak sátánimádók vagy sátán-szimpatizánsok, nem csupán a zavart pszichéjű fiatalok, de magas intelligencia-szintű egyének, sôt csoportok között is. Ami pedig a zűrzavart megtetézi, vannak, akik mindezt a Bibliára és a keresztény teológiára alapozzák, hogy annak eltökélt ,,tagadását'', szöges ellentétét tegyék meg életfilozófiájukká. Mi lehet a sátánkultusz oka vagy idônkénti divatja a fiatalok körében? Egyik oka nyilván az önigazolás. Ha valaki romlott, érthetô, ha a romlás szellemével szimpatizál és másokat is romlottságra csábít. Legyen közös a romlás lelki hullámhossza! A fiatalok világában a lázadó, merészen egyéni, a jó és a rossz különbségét nietzschei fölénnyel semmibe vevô fiatalember ezzel a pozitív hôs elképzelt nagyságában tetszeleg. Byron távoli alakja is jól kivehetô a divatban. Nyoma sincs azonban mindebben az igazi keménységnek. Ez színielôadás. Látszatvilág. Póz. Utcai maszkabál. Tökéletes önellentmondása a színház és a film világán belül jelentkezô követelményeknek. Ott engedelmesek az ,,ördögök''. Próbálna meg valaki ilyen pózokkal érvényesülni az idegen légiónál, egy különleges kommandónál vagy egyszerűen egy bajnokságra törô kosárlabda-csapatnál. Úgy kirúgnák, hogy a lába sem érné a földet. Hiába viseli a mezén a ,,Chicagói ördögök'' mutatós nevét. Profiként vállalni kell a szolgálat és vele a játék alázatát. Ott nincs helye a sátáni allűröknek. Még a film világának rendezôit és producereit is meg lehetne kérdezni: ,,Ön mit szólna hozzá, ha a filmjében szereplô, pozitív hôsnek beállított, és a fiataloknak így propagált ,,sátáni típus'' a próbákon is e szerint viselkedne és semmibe venné a rendezô utasításait? Válasz: ,,Azonnal elküldeném''. Vajon mennyiben más ez, mint az angyalok bukása? Lehet, hogy kiváló tehetségrôl van szó. Mégis mennie kell. Már várja a szerepet egy másik kiváló tehetség. A fiatal James Dean és Marlon Brando úgy ismert, mint a divatot csináló, rendbontóan lázadó típusa. Ôk azonban nem a hivatásuk követelményei ellen, vagyis nem a ,,szolgálatuk'' ellen lázadtak, hanem Hollywood hamis konvenciói ellen. Marlon Brando például nem futott a nôk után. Egyszerűen öltözködött. Nem szerette az estélyi ruhát és a kötelezô nyakkendôt. A lakása sem volt fényűzô. Megvetette a hollywoodi elvárásokat. Ez indokolt lázadás. Az általa elfogadott igényes szerepeit azonban nagyon komolyan vette. Vállalta a játék alázatát. S vállalta vele hivatása szolgálatát. A médiák vezérelte köztudatban a bájos leánykák tűnnek ,,angyaloknak'' (vö. ,,Csacska angyal''). Holott egy sugárzóan intelligens, öntudatos, akaraterôs és vonzó megjelenésű, a jó ügyet védelembe vevô és azt a bírósági tárgyaláson érvényesítô fiatal ügyvédnô is lehetne az angyal hiteles földi megjelenítôje. Ehhez nem kell feministának lenni. A szánnivalóan giccses és ízléstelen ruhatervezôk egyike vagy másikja azonban nem átall gusztustalan szárnyakat rakni a ruhatervére, amiben egy manöken libeg át a pódiumon. Ez átjárhatatlan messzeségben van a stílszerű angyal-ábrázolástól. Nem szólva arról, hogy a manökenek inkább alakjukkal, nem pedig szellemi adottságaikkal tűnnek ki. Nem ôk azok, akik a teremtett szellemi lények földi megjelenítésére hivatottak. A vallástörténeti hagyomány meggyôzôen tanúsítja, hogy a jó szellemek és a démonikus erôk mindig is szerepet játszottak az emberiség hitében. Leginkább azonban szimbolikus formában történt a megjelenítés. A keresztény hagyomány ábrázolásaiban Mihály arkangyal jelképpé lett, amint legyôzi a Sárkányt. A szárnyas ábrázolás ebben is megvan, de az érezteti az adott kor jelképét. Igazában a szárnyas oroszlán vagy a szárnyas bika, meg persze a szárnyas sárkány ábrázolásában is egy lény földöntúli jellegét kívánták érzékeltetni. A kereszténység már a Jelenések könyve óta a Gonosz szimbólumának tekintette a Sárkányt. Ezzel szemben a pogány kínai kultúrában a sárkány pozitív értelmet kapott, hiszen Kína a ,,Sárkány Birodalma'' nevet viselte. A dél-amerikai indián kultúrában pedig a kígyóisten vált pozitív szimbólummá. A teológus a Szentírás, az atyák és a lelkiélet mesterei nyomán egyértelműen a bűnre csábító Kísértôként mutatja be a Sátán alakját. Annak ,,pszichológiát'' azonban az igazi írók tudják közvetlenebbül megragadni. Ôk jobban ismerik azokat a lélektani vonásokat, amelyek a vele rokon emberi magatartásokban megnyilvánulnak. Ha a világban láthatatlanul jelenlévô Sátánt és bukott angyalait sokan mitológiának tartják is, nem tagadhatják, nem is tagadják a ,,sátáni'' szellemiség, más szóval: az ördögi mentalitás valóságát. Ez filmekben, médiákban, vagy a köznapi beszédben is megfigyelhetô. A jelenséggel kapcsolatban elsôsorban a fiatalokat kellene felvilágosítani, milyen fontos a ,,szellemek megkülönböztetése'', közelebbrôl: a mentalitások, értékelésmódok, szemléletek és a belôlük fakadó cselekvés helyes megítélése. Sokat mondó példa ebben a tekintetben a futball tapasztalata. Hiszen éppen az ,,ördögi'' mentalitás képviselôi azok a fiatalok, akik nem annyira a szellem, mint inkább az ösztönök lázadásával tönkreteszik a játékot. Súlyosan ártanak saját csapatuknak. Nekik nem a szabályos játék humanizált szépsége a fontos. Mintha a pokol valamilyen földi változatát törekednének érvényre juttatni. Ôket, ami igazán megdöbbentô, nem a sportszerű küzdelem, hanem a verekedés vonzza. A játék megrontói ôk, egészen úgy, mint a ,,világszínházban''. Ezzel szemben az olimpia csodálatos ünnepe szimbolizálja a mennyországot, a gyôztesek boldog tekintetével, sugárzó arcával. Ott azok állnak a gyôzelmi emelvényre, akik vállalták a felkészülés kemény próbatételét, s vállalják a játék alázatát. Akik pedig megszegték a fegyelmet és ,,lázadó'' módon éjjeli lokálokba szöktek, akik semmibe vették az edzô utasításait vagy nemtörôdöm módon nem hozzák a súlyukat s így nem is versenyezhetnek, azok bűnös vesztesekként szedhették a sátorfájukat, utazhattak haza megszégyenülten, hogy egy ország közvéleménye elôtt kapják meg a szégyenbélyeget, olykor letörölhetetlenül. A maguk közegében ôk a ,,bukott angyalok''. Igaz, a becsületesen felkészülôk közül sem kerül mindenki a döntôbe, még kevésbé a gyôzelmi emelvényre. Mégis örül az ilyen versenyzô is, hogy nem vallott szégyent. Kihozta magából a legtöbbet és legjobbat, amit kihozhatott. Örömmel gratulálhat a nála jobbaknak. Elismeri, elfogadja a maga helyét a rangsorban. Ez is fölemelô alázat. Ez is elismerést érdemel. Erre mondják a szakemberek: ,,Így lehet emelt fôvel veszíteni''. Sok fiatal unalmasnak találja a mennyország bemutatását a hagyományos formákban. Például éneklô angyalok kórusával. Egy nagyszabású ünnepi színjáték vagy az olimpia nyitó és záróünnepsége, a himnuszok és a gyôztesek nyilatkozata az a korszerű emberi analógia, amely megmutatja, mit jelent a fény ünnepe, mit jelent a jó és a bukott angyalok különbsége, a sport hitelesen emberi változataiban. Akkor nem lehet kétséges, melyik oldalra álljunk. Itt csak az angyali szellemiség képviselôi aratnak elismerést és maradnak meg emlékezetünkben, valahányszor fölidézzük az olimpiai játékok csodálatos emlékeit. Ôk azok, akik ki tudják mondani az ,,igen''-t, vállalva a játék alázatát. ======================================================================== 2. A teremtés túláradó gazdagsága és a próbatétel A teológiai megközelítés A keresztény hit alapvetô tétele, hogy Isten nem csupán látható világot teremtett, hanem a számunkra láthatatlanok világát is. Beleszédülünk az Univerzum káprázatos titkaiba. Egyre erôsödik az ,,ismeretlenbôl'', esetleg más naprendszerekbôl hozzánk látogató ufó- lények hite. Különös, de a kételkedésem ebben a tekintetben két nyomós okra vezethetô vissza. Egyik az, hogy ezek az állítólagos ufó-lények, amikor ábrázolják ôket, számomra visszataszítóak az emberhez képest. A másik pedig az, hogy sosem mutatják ôket hétköznapi módon, például reggelizés közben. Vagy ôk már csak vitaminkapszulákat fogyasztanak? A velük kapcsolatba hozott titokzatos jelenségek tapasztalata ellenére, igazi fantázia-lények. A kinyilatkoztatás fényében azonban a teremtett valóság gazdagabb a távcsöveinkkel megközelített, tér-idôbeli Univerzumnál. A számunkra láthatatlan, dimenzióink-fölötti ,,fényvilágban'' miért ne lehetnének nálunk magasabb rendű teremtmények? A Biblia üzenete nyomán s vele a kinyilatkoztatás alapján ezt zsidók és keresztények elfogadják, és a maguk felfogásában számos más vallás hívei is. Jelképesen fogalmazva: a teremtett valóság nem földszintes, hanem emeletes. Csakhogy ez az ,,emelet'' nem a mi világunk tér-idô dimenzióihoz igazodik, mégis lehet kapcsolat a kettô között. Egy teremtett szellemi lény ,,alakváltással'' akár emberi jelleget is ölthet, ahogyan az embernek lehet árnyképe a falon. Nevezzük el ezt ,,dimenzió-váltásnak''. Egyébként tele vagyunk a ,,dimenzió-váltás'' különbözô formáival. Régi ismerôseink, elhunyt hozzátartozóink anyagtalanul, mintegy lelki jelenlétben életre kelnek emlékezetünkben. Ha viszont dráma keretében színpadra visszük át ôket, újra bekerülnek a tér-idô-mozgás dimenziójába. Egy megrázó erejű színjáték hatására viszont ismét visszakerülhetnek az emlékeinkbe s ezzel újra a lélek tér- idôvel nem mérhetô világába. Ha ezt leírom, s papírra vetve emlékeimet anyagba rögzítem, máris átkerülnek a könyv lapjainak síkdimenziójába. A film érdekessége, hogy a képernyô síkjában mennyire képes érzékeltetni a térbeliséget, az idôt és a mozgást, sôt még az ideát, gondolatot, élményt is. Az ,,eszme'' egy filmdráma szellemi tartalmát hordozza, s az eszme, a gondolat fölötte van a térnek és idônek. ,,Üzenete'' tehát láthatatlan, szellemileg mégis fogható. A teológus van olyan becsületes, hogy megvallja: a túlvilág misztériumát a kinyilatkoztatás alapján fogadjuk el. Nem tudjuk, hanem hisszük, bár korunk fizikája is föltételezi azt. Hitünk jól megalapozható. Meglepô azonban, amikor bizonyos hasonlóságokat fedezünk fel a földi emberek és a földöntúli értelmes lények között, akiket angyaloknak és démonoknak, vagyis ördögi lényeknek tekintünk. Ez a hit azonban már a pogány vallásokban és mitológiákban is megtalálható, de jóval alacsonyabb szinten, s ebben elemi módon találkozhatunk a Gonosz mitologikus alakjával és hatalmával. A bibliai kinyilatkoztatás a jó és rossz szellemi ,,energia-lények'' valóságát tanítja, amit a Bibliából kimagyarázni nem lehet. A teremtés gazdagabb, mint amit fölfogunk belôle. Ismételni kell, hogy nem földszintes, hanem emeletes. Az pedig egyértelmű a kinyilatkoztatásban is az Egyház tanításában, hogy Isten nem csupán ,,láthatókat'', de ,,láthatatlanokat'' is teremtett. Az Univerzum egyik mai fizikusa állapította meg, hogy még a mi világegyetemünk anyaga is nagyjából kilencven százalékában láthatatlan. A láthatatlan ,,birodalma'' sokkal hatalmasabb, mint a láthatóé. A túlvilági háttér Van-e láthatatlan ,,túlvilág''? A legújabb tudományos támpontot az ún. ,,hurok-elmélet'' jelenti. Ebben nem egy, de tizenegy dimenziós a létképlet. A mi univerzumunk ebbôl csak egy szelet. S komoly fizikus állítja, hogy a láthatatlan szféráknak is lehetnek saját lényei. Már nem is olyan érthetetlen számunkra a ,,hetedik mennyország''. A teológus persze nagyon jól tudja, hogy a túlvilág dolgairól mi csak emberi nyelven, emberi hasonlatokkal tudunk beszélni, létformánk kényszerhelyzetében. Talán úgy lehetne ezt jelentésében érzékelteti, hogy ami odaát történet, az idelenn példázat. A két létforma közötti ,,közlekedés'' azonban lehetséges: a tér-idô-felettibôl át lehet jönni a tér-idô-be és megfordítva. A Szentírásban az elsôre a megtestesülés, a másodikra Jézus mennybemenetele az, amely e nélkül teljesen elveszítené még a lehetôségét is. A filozófiai magyarázata ennek az, hogy a térdimenzió levetíthetô és ábrázolható síkdimenzióban is, és megfordítva: a sík térbeli jelleget ölthet. A kocka lerajzolható a táblára. Ebbôl következik, hogy az Angyal vagy a Sátán emberi alakban is megjelenhet. Hogy legalább álomban megjelenhet, azt senki sem tagadhatja. Volt egy különös álmom. Valami árnyékszerű sötét ,,Energia- lény'' jelenléte nyomasztott, majd egy világos ,,Energia-lény'' jelenléte erôsödött fel a közelemben. Erre a sötét ,,Energia-lény'' bizonytalan alakzata elmosódott. Csak azt éreztem, hogy valaki a jelenlétével ,,ellenem'' van, egy másik valaki pedig ,,velem''. Bennem él az emlék. És sem akkor nem kételkedtem, sem ma nem kételkedem, hogy mit üzent nekem a különös álom. Mi az a ,,dimenzióváltás''? Ha egy térbeli lény le akar ,,ereszkedni'' a síkdimenzió árnyéklényei közé, át kell alakulnia árnyéklénnyé. Platón már erre is rájött. Ô megsejtette, hogy az Örök Fényhez mérve és ahhoz a másik világhoz vagy világokhoz képest mi -- földi létünk négy dimenziójában -- csak árnyéklények vagyunk. Valóban lehetnek hozzánk hasonló más értelmes lények a teremtmények között? Biológiai alkatunkkal az élôvilág részei vagyunk és az állatvilág bizonyos vonásait hordozzuk. A költôk, írók kifogyhatatlan leleményességgel emlegetik ezeket a külsô hasonlóságokat. Szellemiségünk azonban kiemel bennünket az értelemmel és akarattal nem rendelkezô élôvilágból. Hiába használják széltében-hosszában az állati ,,intelligencia'' kifejezést. Egyedül az ember az, aki ,,megérteni'' tud, aki intelligens lény, aki önálló döntésre és alkotásra képes a világban. A filozófia régi mesterei erre azt mondták, hogy szellemiségünkkel az angyalokhoz hasonlítunk. Ez azonban kivetül testi mivoltunkra is. Vannak emberek, akikre az ,,angyali'' jelzôt alkalmazzuk, és vannak olyanok, akiket ,,ördöginek'' mondunk. Ezek azonban csak szavak. A kérdés az: mit rejtenek a szavak? Mi van az ,,ördögi'' és az ,,angyali'' jelzô mögött? Létezik-e a személyes Gonosz? Filozófiai okoskodással egyesek azt gondolják, hogy el lehet fogadni a Sátánt, de csak úgy, mint az emberi gonoszság megszemélyesített ,,sűrítményét''. Megszemélyesíteni azonban elvont fogalmakat is lehet. Egyes színművekben ,,a Kevélység'' vagy ,,a Bujaság'' is szereplô. Nem valami elvolt eszme a Sátán is, amelyet a rossz megtapasztalása alapján a személyes lények ruhájába öltöztetünk? Beszélünk azonban ,,korszellemrôl'' vagy ,,közösségi szellemrôl'' is, amely fölötte van a személyes létformának. Csakhogy ebben a szellemi lét egyik legavatottabb filozófusa, Nikolai Hartmann mutatja ki meggyôzôen, hogy mindenfajta szellemi jelenség, tehát a korszellem, a közösségi szellem vagy egy megtervezett, majd az anyagba levetített és abban megrögzített eszme is szükségképpen kibocsátó alanyra, szellemi tudatra vezethetô vissza. De visszavezethetô-e az emberi tudatra, ill. az emberi lélekre maradéktalanul a ,,gonoszság misztériuma''? Nyomozás ez is, de a német filozófus személyében olyan valaki részérôl, aki egészen rá adta a fejét a szellemi jelenségek vizsgálatára. Mi is tudjuk, hogy a könyvtárak valamennyi szövege mögött tudattal és szellemi alkotó képességgel rendelkezô személyt kell feltételeznünk. S persze az élôlények Evolúciójának elképesztô méretű genetikai könyvtára mögött is. Ez pedig -- mindenfajta felületes filozofálgatással szembesítve -- valódi filozófia. Elfogulatlan is, hiszen Hartmann voltaképpen opponens az Isten-kérdésben. Mindegy. Neki köszönhetem, hogy a Sátánt -- filozófiailag hitelesíthetôen is -- személyes szellemi valóságnak fogadom el, mint az emberfölötti gonoszság ösztönzôjét, sugalmazóját, egyebek között Hans Künggel ellentétben. Nincs más alternatíva: ha valaki tagadja a Sátán személyes valóságát, mint a történelemben megtapasztalt ,,emberfölöttien gonosz'' sugalmazóját, akkor a történelem minden gonoszságát maradéktalanul az emberi lélekre kell visszavezetnie. Tehát a tagadó kénytelen elfogadni az emberi lélek szellemiségét s vele annak kivételes szellemi hatóképességét, ,,a gonoszság misztériumát'', amelyrôl Pál apostol beszél a 2. Tesszalonikai levélben. Többen úgy tagadják az angyalok és démonok valóságát, hogy közben az emberi lélek valóságát is tagadják. Ez a kettô azonban az elmondottak alapján nem megy. Személyes szellemi lény-e a Sátán? Vagy az öncélú és megtervezett gonoszság képessége emelne ki bennünket az állatvilágból? Lehetnek kételyeink. Bizonytalanságunkat azonban föloldja a kinyilatkoztatás hite. Abban félreérthetetlenül szerepelnek az üdvözült és a bukott angyalok, mint személyes szellemi teremtmények, bár ez az üzenet is csupán vázlatos és sejtésszerű ismereteket ad. Jöhet az irodalom és a teológia beavatottja, akár alkotással, akár reflexióival. S a kettô szembesíthetô is egymással, mint a jelen kísérlet kereteiben. A személyes Gonosz egyébként a pogány vallásokban és a mitológiákban éppúgy megtalálható, mint a kinyilatkoztatás alapjára épített keresztény teológiában, csak éppen naivabb és primitívebb formában. A neves pszichológussal, Junggal azt is mondhatjuk, hogy ez ,,archetípus'', valami egyetemesen bennünk levô ôskép. De hogyan került bele ôsmítoszainkba az emberfölötti Jó és Gonosz harcának ôsképe? Hiszen ez azt jelenti, hogy az ember ôsidôk óta valami emberfölöttinek tekintette és a szellemi létformával kapcsolta össze a Gonosz megjelenését. A kibúvó az lehetne, hogy bizonyos emberek gonoszságát fokozzuk föl sátáni méretekre, amint azt a televízió adássorozata teszi, műsorra tűzve a történelem nagy gonoszait. Mert a gonosz a rossz fölfokozott formája. Egy gyermek lehet vásottan rossz, de ez más, mint egy kiemelkedô történelmi személyiség megrögzött gonoszsága, aki teljes életszándékával és életvitelével döntésszerűen elfogadja, hogy ô ezt az utat kívánja járni. Shakespeare III. Richardját szoktuk idézni, aki ezt mondja a drámában: ,,Elhatároztam, gazember leszek''. Ennek azonban megvannak a megfelelô következményei, esetleg országos méretekben, olykor pedig világméretekben. A rossz vállalása ebben a személy elkötelezettsége a rontásra. Nem reváns valamiért, nem a visszavágás vagy a jogosnak érzett bosszú vágya, hanem valami, ami önmagáért való és öncélú, valami, ami életformává lesz, személyes meggyôzôdés kíséretében. Amikor valaki ,,belenô'' a gonoszságba. S ez már tipikusan ördögi jelenség: a gonoszságra orientált igent-mondás. Mennyiben lehet ebben szerepe a Kísértô ,,sugallatának''? A kérdés a Biblia segítségével vezet el a próbatételhez. Érzéki és szellemi próbatétel A kinyilatkoztatás belsô logikája egyszerű és világos. Isten boldogító színe-látása az üdvözült lét csúcsa. Ide eljutni minden szellemiséggel rendelkezô teremtménynek csak próbatétel árán lehet. A biológiai létformához nem kötött ,,szellemi teremtmény'' próbatétele érthetô módon olyan, ami megfelel létformájának. A teremtett szellemi lény számára nem a ,,tiltott fa'' gyümölcse a próbatétel, mint az embernél, amely az érzékekkel együtt biológiai vágyainkra hatva veszi célba szellemi voltunkat. Leszakítani a tiltott gyümölcsöt, megízlelni azt, túlemelkedni a mit szabad és mit nem szabad törvényén s ezáltal olyanná lenni, mint az Isten. Az embernél ez az élet teljes öntörvényűségének választását jelenti, azt, hogy magam döntöm el, mi a jó és mi a rossz, függetlenül az isteni törvénytôl: a lelkiismeretemtôl és a Tízparancsolattól, s adott esetben a jogi törvények normáitól is. A teljes autonómia kísértése ez. Csakhogy az ember közösségi lény, és akkor már a próbatétel következményei emberi létünk egészére kihatnak. Mert az egyik ember teljes autonómiája, vagyis öntörvényűsége már kizárja a másik ember teljes autonómiáját. S létrejön az emberi együttélés pokla. Úgy, ahogyan ezt J. P. Sartre pontosan megfogalmazta, hogy ,,a pokol a másik''. Például a házasságban vagy a munkatársi kapcsolatok különbözô köreiben. Két autonómia sehogyan sem fér össze. A saját énünk ,,önkormányzatának'' ilyen önkényes kiemelése csak a ,,másik'' és a ,,többiek'' rovására történhet. A legismertebb kísérleti terep a házasság. Abban a két autonómia megsemmisíti egymást. Érzéki és szellemi kísértés tehát az emberé. Ennek gyümölcsét érleli a Gonosz Tudás fája. Lényegében ezt fogalmazta meg radikálisan Friedrich Nietzsche életelve. S ez volt már az elsô emberpár kísértése is: ha nekem tetszik, minden erkölcsi értéket radikálisan átértékelhetek a saját ízlésem szerint. Gyakran halljuk: ,,Azt teszem, amit akarok''. Isten üdvözítô akaratával szemben a magam akaratát választom, sorsdöntô kérdésekben is, és nem érdekel, hogy az bűnös, meg hogy mi lesz a következménye a többiekre nézve. Lelkiismeretem szavával szemben a Gonosz sugallatára hallgatok. Ádám összefoglalóan az embert jelenti, akinek megkísértése folytatódik a történelemben. Hogyan? Például a földi pokolcsinálás művészetével és praktikáival. A ,,Gonosz tudás fáját'' egyesek önkényesen félremagyarázva ,,a Tudás fájával'' azonosították, ilyenféle eltájolt önérzettel: Isten ne tiltsa nekünk a ,,tudást''. Ugyan miért tiltaná? Az erkölcsi törvényt nem akadálynak, hanem korlátnak kaptuk. Az akadály gátol, a korlát megvéd. Micsoda különbség! A próbatételt a szellemi teremtményeknek is ki kellett tehát állniuk. A Bibliából kiolvasható, hogy Isten nem teremtett eleve üdvözült angyalokat és eleve elkárhozott ördögi lényeket. A Hiszekegyben ,,mennynek és földnek Teremtôjét'' valljuk meg. A természetben vannak mosolygó delfinek, sôt van kifejezetten ,,ördögnek'' elnevezett állat is, Ausztráliában. Ezek az állatok nem jutalomként és nem büntetésül kapták sajátos kinézetüket. Olyanok, amilyenek: szépek vagy csúnyák, vonzók vagy visszataszítók, ragadozók vagy növényevôk. S a delfin nem alakul át cápává, sem a cápa delfinné. A jó és a rossz közötti erkölcsi választás az embernek van fenntartva a világban. A szellemiséggel bíró teremtmény létbeli fokozatának megfelelô próbatételt kell, hogy kapjon. Nincs ebben semmi különleges. Ez a teremtmény alkatából és a dolog természetébôl következik. Emberi történelmünk egyébként tele van ilyen -- általunk szabott -- próbatételekkel. Még a bor lovagjainak is próbát kell tenni a beavatás elôtt. Ez persze szintén a dolog természetébôl adódik. Tréfás jellegű, vagy félig komoly próba. S ez fôként akkor tűnik ki, ha egy különleges kommandó kiképzésének eredményével összehasonlítjuk. Ez nagyon komoly testi és szellemi erôfeszítést igényel. A tanulónak a vizsga a próbatétele, különbözô szinteken ugyan, de a lényeget tekintve azonos módon. Átmegy a vizsgán, esetleg kiváló minôsítéssel, vagy megbukik, holott van esze. S úgy viselkedik, mint a bukott angyalok. Lenézi azt, aki tanul. Szidja a könyvet, a tanárokat, az egész tanítási rendszert. Van, amikor odáig megy destruktív magatartásában, hogy ki kell csapni az iskolából. Az angyalok bukása ez, kicsiben, sajátos emberi áttétellel. Ádám és Éva próbatétele a Bibliában képi formában nyer bemutatást, hogy egy kezdetlegesebb kultúrájú, naivabb kor embere is megértse. Benne a jó és a rossz választása a tét, de érzéki és szellemi voltunk összegezésében. A kép olyan egyszerű, mint a falusi gyerek próbatétele: a saját kertetek fájáról ehetsz, a szomszéd kertjének fájáról nem. Az tilos. Az emberi próbatétel a jó és a rossz választásában voltaképpen egy teljes életre szól, de mindig kapcsolatban van az érzékekkel, gyakorta pedig kifejezetten az érzékiséggel, mint az ünnep orgiával történô megrontása esetén, vagy a felebarát feleségének elcsábításánál. Az érzéki és szellemi motiváció adagolása azonban nem egyforma. Külön figyelmet érdemel a tény: földi létünkben is megtapasztalhatjuk, hogy bizonyos emberek próbatétele erôsebben kapcsolódik az érzékelhetôhöz és az érzékihez, mint másoké. A szerzetesi hivatás szellemi motivációját Aquinói Tamás apja érzékivel próbálta ellensúlyozni, hogy fiát visszatartsa a választott hivatástól. Összezárta ôt egy szép utcalánnyal. Nem járt sikerrel. A szellemi emberek kísértése inkább szellemi jellegű. Például: részt vegyek-e tevékenyen az atombomba létrehozásában? Helyeseljem-e fizikusként annak ledobását? A lourdesi látnok, Soubiroux Bernadette apáca fônökasszonya, a nemesi származású úrhölgy, a tábornok lánya, nehezen tudta megemészteni, hogy nem ô kapta ezt a kiváltságot, hanem a molnár lánya. Ezt Franz Werfel az igazi írók kiváló érzékével ábrázolja. Az emberi élet voltaképpen tele van kisebb- nagyobb próbatételekkel. A szellemi teremtményekkel kapcsolatban logikus a következtetés: azok még nem ,,jó'' angyalok és nem ördögi lények. A próbatétel eredményeként válnak azzá. A ,,bukott angyal'' kifejezést kényszerűségbôl használjuk. Igazában az üdvözült szellemi teremtményeket nevezzük angyaloknak, a kárhozottakat pedig ,,démonoknak''. Az ,,ördög'' szót azonban már annyira lejáratták, hogy legjobb lenne elkerülni, de nem lehet. Tehát jobban hangzik a ,,lázadó'' vagy ,,bukott angyal'' elnevezés. Kérdés: mi lehetett a próbatételük? Mi lehetett a szellemi teremtmények próbatétele? A szellemi lény válasza nem egyszerűen ,,választás'', hanem felfokozott ,,döntés'', a szó szoros értelmében ,,sorsdöntô válasz'', hiszen ,,igen''-je vagy ,,nem''-je ,,alkatában'' érinti magát a létformát. S ebben máris szembetűnik a különbség az ember és a szellemi teremtmény próbatétele között. A szellemi lény alkatánál fogva képes azonnali és teljes értékű válaszra. Erre az ember nem képes. A mi feleletünk a próbatételben: késleltetett válasz. Nekünk egy teljes élet adatott a válaszadásra. Egy házasság boldogító igenjét sem ajánlatos a ,,meglátni és megszeretni'' pillanatában kimondani. Várni kell. A papi vagy szerzetesi hivatás szentelési igenjét is hosszú évek elôzik meg. Az emberi döntést tehát meg kell érlelni. Hányszor halljuk: ,,Jól gondolja meg!'', vagy: ,,Meggondoltad?'' A szellemi teremtmény egyetlen intuitív aktusban vagy vízióban képes átlátni, mit kellene elfogadnia vagy elutasítania. Egész valóját kimondhatja egyetlen ,,igen''-ben vagy ,,nem''-ben, ami az emberre nem jellemzô. Aztán: a szellemi teremtmény próbatételnél sem az érzékelhetô, sem az érzéki motiváció nem jöhet szóba. Ennél intelligensebbek. Nem jöhet azonban szóba Isten létének vagy nem-létének kérdése sem a próbatételben. Ennél is intelligensebbek. A belôle levont következtetés viszont már igencsak kényes: lehet-e magas fokú intelligencia jele az embernél az, hogy valaki megtagadja Isten létezését? A következetes válasz az egyértelmű ,,nem''. Különben az ember intelligensebb lény lenne, mint az angyalok. A radikális ateizmus képtelen logikán alapul. Tagadja a metafizikát, miközben metafizikával tagad. Egészen más a gyakorlati ateizmus. Ennek filozófiája nem sérti a logikát: ,,Úgy élek, mintha Isten nem léteznék''. Sokan vannak így. A görög atomisták tagadták Isten létét. Intelligencia-fokuk azonban nem éri el Szókratészt, Platónt vagy Arisztotelészt. A filozófia történetének nincs igazán jelentôs gondolkodója, aki Isten létét magas intelligencia-fokon tagadhatná. Nincs kétség: a metafizikai megismerés lehetôségének valamennyi tagadója csak azt állíthatja, hogy Istent nem tudjuk véges eszünkkel megismerni, túlemelkedve a tapasztaláson. Sem azt nem mondhatjuk, hogy létezik, sem azt, hogy nem létezik. Marx ateizmusa politikai megfontolásból fogant gyakorlati ateizmus. Nietzschénél Isten ,,halála'' a szekularizált emberi tudatban van, nem a létben. Csak közepes intelligenciájúakkal találkoztam, akik büszkén vallották: ôk ,,ateisták''. Hogy ez mit jelent, arról nem tudnának számot adni, mert filozófiailag meghökkentôen járatlanok. Mintha a létezés egészére vonatkozóan ilyen ítéletet, kellô értelmi belátással egyáltalán ki lehetne mondani az Abszolút Valóra vonatkozóan. A teremtett szellemi lény intelligencia-foka tehát -- szemben az emberrel -- kizárja az ateizmust. Ez teológiailag jól megokolható, logikus következtetés. A próbatételt nem ebben kell keresni. A középkori teológusok elkötelezetten foglalkoztak a teremtett szellemi valók kérdésével, és nem abban a formában, hogy ,,Hány angyal fér el egy tű fokán?''. Az ilyen kérdések inkább beugrató jellegűek, hogy jelezzék: nem a fizikai helyhez kötöttség a szellemi lény létformája, hanem az állapot. Ma is megkérdezhetjük: ,,Hol van a gondolatod?'' Válasz: ,,A fejemben.'' Erre azonban jöhet a kettôs figyelmeztetés: ,,Nem a fejedben, hanem a tudatodban'', s még hozzá tehetjük Goethe bölcs mondását: ,,Nem a fej gondolkodik, hanem az ember''. A naivnak tűnô kérdések és válaszok nincsenek a középkorhoz kötve. Megvannak azok minden korban. Ma például divatos állati ,,intelligenciáról'' beszélni, és ,,aki''-nek nevezni az állatokat. Ebbôl az a képtelen következmény adódnék, hogy az állatok intelligensebbek az embernél, mert így minden állat intelligens volna, ami sajnos nem mondható el minden emberrôl. Ha a szellemi lény próbatétele nem irányulhat a teremtô Isten elfogadására vagy elutasítása, akkor ebbôl a próbatételbôl kiesik a Teremtô léte és vele a teremtés. Marad tehát a megváltás. S a keresztény teológia a bibliai kinyilatkoztatásra alapozva pontosan ennek keretébe helyezi a teremtett szellemi valók próbatételét. Ha az Ige testté lesz, vagyis emberré, akkor a szellemi teremtménynél alacsonyabb létfokra kerül. A szellemiség jele a tiszta öntudat. Az pedig könnyen átcsaphat a gôgbe. S a dologban az a megragadó, hogy az ember világában ugyanez figyelhetô meg, persze a szellemiség biológiába ágyazott formájában. Egyszerű példa a nagy tudású és nagy tekintélyű egyetemi tanár esete -- tetszés szerint megsokszorozva --, aki nem fogadja el tanítványa igazát -- ez sértené a tekintélyét --, vagy kollégája fölfedezését. A középkori teológus értelmi meditációi meghozták gyümölcsüket. Rátaláltak a legelfogadhatóbb próbatételre, s ez maga a keresztáldozattal megváltó megtestesült Ige: Jézus Krisztus. De nem egyedül. Mária szerepe a próbatételben Emberi tapasztalatunk szerint egy televíziós műsor kíséretében próbára lehet tenni a társadalom különbözô típusait -- többször megtörtént --, hogyan értékelnek erkölcsileg egy bizonyos eseményt, ami megtörtént. A hatásos módszer az, hogy levetítenek a kiválasztottaknak egy jelenetet. A teremtett szellemi lények próbatételénél legvalószínűbben a belsô víziót lehet feltételezni. Emberi hasonlattal: bemutatni nekik a megváltás filmjét, Jézus kereszthalálával, majd Jézus és Mária megdicsôülésével. A megváltás ,,ilyen'' tervének ,,víziójában'' még nagyobb próbatételt jelenthetett -- ez feltételezés! -- Jézus anyjának, Máriának a ,,mennyország Királynôjeként'' való elfogadása. Jézus a keresztény hit szerint az ,,Isten-Ember''. Mária azonban csak ember, méghozzá nô. Az ô megdicsôítésével tehát a létrendileg alsóbb szintű az üdvösség rendjében Isten akaratából magasabbra emelkedik az angyaloknál. Egy zeneműben ezt úgy érzékeljük, hogy Mária ,,szólóját'' az angyali ,,kar'' csak kíséri. Ami pedig a ,,bukott angyalok'' tagadó válaszát, ,,sértettségét'' illeti, annak is megvannak a földi analógiái. Csak egyet említek. Angliában, amikor a Beatles világsikert aratott tagjai megkapták a királynôtôl a nagy kitüntetést, a korábban kitüntetett elôkelôségek közül egyesek felháborodottan visszaküldték rendjelüket a királynônek, jelezve, hogy az ô szemükben ,,méltatlanok'' ilyen szintű megtisztelése mélyen sérti ôket. Ez tipikusan a tudományban vagy a kultúra más területén magas rangra jutott vagy éppen származásukra büszke emberek önérzetének jellemzô próbatétele. Csakhogy a döntés joga az említett példa vonatkozásában az angol királynôt illette meg. A keresztény teológiára sok mindent rá lehet fogni, csak azt volna nehéz, hogy nem következetes. Pál apostol világosan megírja, hogy Jézus nevére hajoljon meg minden térd a mennyben és a földön, még az alvilágban is. Mária pedig hitünk szerint a ,,mennyország Királynôje''. A középkori teológia megfejtése egészen jó nyomon jár a kinyilatkoztatás képi egységét tekintve. Ez valóban méltó ,,kettôs próbatétele'' a szellemi teremtménynek, a létalázat és a magasabb létfok gôgös öntudatának alternatívájával. Mária szerepét illetôen már évtizedek óta él bennem a földi analógia. Képzeljük el, hogy egy Washingtontól nagyon távol esô, háborús területen lévô amerikai csapatok tábornokai azt a parancsot kapják, hogy egy huszonéves, jelentéktelen külsejű fiatal lánynak engedelmeskedjenek, aki megviszi nekik az elnök rendelkezését. Ôt bízzák meg, hogy az ellenség kémei gyanút ne fogjanak. Micsoda próbatétele ez az önérzetnek! Hiszen a küldött nem rangos tiszt, nem katona, sôt a tetejében még nem is férfi, hanem egy fiatal lány. -- Persze hasonló a próbatétel akkor is, amikor egy fiatal káplán prédikál és az igehirdetés kezdetén a misére jött egyetemi tanár a beszéd alatt kimegy a templomból, majd a beszéd után visszajön. A fiatal káplánnak váratlanul kellett beugrani a híres szónok helyett. Az egyetemi tanár köszöni, de nem kér belôle. Két példa nem sok. A valóságban tengernyi példával lehetne megmutatni, hogy mit jelent a szellemi ember szolgálatvállaló alázatának próbatétele és esetenként milyen a reagálási módja. ,,Ezt nem!'' Vagy a szólás-mondást idézve: ,,Azt már nem!'' A létrendi fokozat azonban nem szabhatja meg az üdvösség rendjének fokozatát. Különben a létrend magasabb szintje megbonthatatlan ,,kasztrendszert'' eredményezne Isten országában. Pál apostol szerint Isten olyan embert választhat ki az üdvösség történetében, akit sokan tehetségben, származásban alacsonyabb rendűnek minôsítenek. Az ,,Atya'' tehát megdicsôítheti ,,Fiát'', az ,,Istenembert'' (vö. Jézus fôpapi imája) és éppúgy az angyalok fölébe helyezi, mint a megdicsôült Boldogasszonyt, Máriát. Milton ez utóbbit még nem ismerte föl. Madách még kevésbé. Aiszkhülosz valamit már megsejtett, Goethe viszont kifejezetten rátalál a megoldásra, Mária égi szerepével kapcsolatban, a Faust befejezésénél. Ha mindezt áttekintjük, kiderül, milyen sokat lehet a teológus világos logikájával kiszámítani az angyalok próbatételére vonatkozóan, szembesítve az irodalommal. Michael A ,,Mi-cha-el'' keresztnevünkként: Mihály. A név jelentése: ,,Kicsoda olyan, mint az Isten?'' Teljesebben: ,,Kicsoda olyan nagy? Kicsoda olyan, akit egyedül illet meg az imádás? Ki volna olyan, aki rajta kívül megadhatná teremtményeinek az üdvösséget? Ô az, akit nem köthet meg teremtményeinek létrendi rangja, amikor az üdvösség rangját adományozza. Mihály ,,arkangyal'' nevében mindez benne van. A név a Jelenések könyvébôl való. Olyan név tehát, amely nem csupán ,,fôangyali'' mivoltát jelzi, hanem Isten fénykörébe való végleges fölvételét is, üdvözült mivoltát s benne az ,,igen'' jelvényét. Ôt szerepeltethetjük Lucifer ellenfeleként, mintegy ,,elsôt a hozzá hasonlók közül''. Latinul: ,,primus inter pares''. Ez leegyszerűsíti a szembesítést. A ,,Lucifer'' név már korántsem ilyen kifejezô. Olyan, mintha egy lefokozott tábornok a bukása után is használná a rangját. A ,,Luciperd'' mintha jobban érzékeltetné, hogy a ,,Fényvivô'' elveszítette rangját, mint a ,,perdita'' nôi méltóságát (perdo azt jelenti: elveszít). Ezért jobb a ,,Sátán'' elnevezés, amely viszont nem jelzi, hogy mit veszített. Kissé bizarr a hasonlat, mert ilyen nem fordul elô, mégis az olimpiai lángot vivô futóra gondolhatunk, aki útközben hirtelen megáll és néhány percre enged a látvány kísértésének. A láng pedig kialszik. Az ,,angyal'' (angelosz) szó küldöttet jelent. S bár az Apokalipszis nyomán Milton harcos angyali sereget szerepeltet ,,Az elveszett Paradicsomban'', az angyalok inkább hasonlíthatók diplomatákhoz, akik persze különböznek rangban és küldetésben. Az igazi diplomata komolyan veszi a király vagy az államelnök ,,akaratát''. Ugyanakkor segítô szolgálatot is betölt saját állama külföldre szakadt és rászoruló polgárainak ügyében. Ezért kérik a katolikus hívek Szent Mihály közbenjárását, segítségét, aki Isten ,,nagykövete''. A diplomáciai szolgálat fôbenjáró bűne, ha egy nagykövet saját hazája ellen fontos titkokat szolgáltat ki az ellenségnek. Emberi hasonlatokkal megközelítve: Michael az a ,,fôkonzul'', aki képes rá, hogy elfogadja, ha egy -- alsóbb szinten élô -- emberi lény, nagyobb kitüntetést kap Istentôl, mint amit ô, mint szellemi teremtmény kapott. Bár esendô kép ez is, de nincs jobb, hiszen ,,Mária a mennyország Királynôje''. S ha ez bárkinek csupán megszentelt bibliai mitológia, annak sincs visszaút. El kell ismernie, hogy mindez a nôi méltóság kivételes rangjára utal, hiszen élô gyakorlat az Egyház liturgiájában. C. G. Jung, a világhírű svájci pszichiáter ezt pontosan tudta és méltányolta. A teológia elvontabb kifejezésével ez azt jelenti, hogy az üdvösség rendje nem függvénye a létforma rendjének. Isten nem a kultúrában zseniális görögöket választotta népéül. Pál apostol sem közülük való. S a megtérô tékozló fiú kedvesebb lesz atyja számára, mint az idôsebb, aki megmaradt mellette. Ez a kegyelem misztériuma. Az Egyházban nem azért férfiak a felszentelt papok és püspökök, mert hímneműek, hanem azért, mert ôk vannak erre kiválasztva. Az anyaságra meg a nôk vannak kiválasztva. Közülük pedig Mária a kiválasztott arra, hogy ,,áldottabb legyen minden asszonynál'', és hogy magasabb rangot kapjon a fény örök birodalmában, mint az angyalok. Magasabbat Michaelnél is. Isten dicsôsége mindent felülmúl az égben és a földön. Már szinte csak zenében tudjuk megidézni az angyalok karának karácsonyi kórusát: ,,Dicsôség a magasságban Istennek''. Ez a teremtô és megváltó Istenre egyaránt vonatkozik. Az Apokalipszis visszatérô szövegében az Atya megdicsôítése összekapcsolódik a Fiúéval. A liturgia ezt idézi: ,,Dicsôség Istenünknek, aki a trónon ül és a Báránynak'' (7, 10). A jelképes bemutatásban tehát együtt van az Atya és a megtestesült Fiú. Az igent-mondás is mindkettôre vonatkozik. Együtt van továbbá az Atya az ô gyôztes, üdvözült angyalaival is, akik kiállták a próbatételt. A kárhozott angyalok viszont nem fogadták el a ,,Bárányt''. Megtagadták a rá vonatkozó ,,igen''-t, amit Istennek, az Atyának megadtak volna. A megdicsôült kép teljességéhez azonban még valami fontos hozzátartozik. Jogunk van dramatizálni, ha az beleillik a ,,képbe''. A diplomaták testületétôl sem idegen a zene. Az angyalok kórusának ezúttal Michael lehetne a szólistája, de már a kiegészített szöveggel: ,,Dicsôség Istenünknek és a Báránynak''. S Michael még azt is hozzáénekli: ,,És a Bárány Anyjának''. ,,Nem szolgálok!'' A Sátán tagadását dramatizált formában ezzel a válasszal érzékelteti a teológia: ,,Nem szolgálok!'' (Non serviam). Csakhogy ez a ,,Nem szolgálok'' félreérthetô kifejezés. Nem valamiféle hôsi lázadás a zsarnoki önkény ellen, mint Prométeusz esetében, vagy a Bounty fedélzetén. Ez a ,,lázadás'' egyszerűen: a kötelezô szolgálat megtagadása. Nem a ,,szolgaságé'', hanem a ,,szolgálaté''. S ez nagy különbség, amit az irodalom több kiválósága egyszerűen nem érzékel s a teológusok sem emelik ki eléggé. A Sátán dramatizált válasza, emberileg pontosabb fogalmazással tehát ez: ,,Nem vállalom a szolgálatot!'' Ennek hiteles példái: a katona, aki megtagadja a jogos parancsot, az orvos, aki nem hajlandó fertôzött beteget gyógyítani, nehogy maga is elkapja a fertôzést, a váltókezelô, aki sértett önérzetében egyszerűen nem megy be a munkahelyére. Nem váltja át a vágányokat, s két vonat összeütközik. Ez a ,,Nem szolgálok'' azt jelenti, hogy a lázadó megtagadja hivatásbeli kötelessége teljesítését, aminek súlyos következményei lehetnek. A legalapvetôbb és legindokoltabb alázat a létalázat. Ez azt jelenti, hogy elfogadom létformám igazságát és aszerint cselekszem. Elfogadom, hogy teremtmény vagyok és nem én vagyok a Teremtô. Emberi hivatásom alázata pedig az, hogy vállalom annak szolgálatát: mint apa vagy anya, mint mérnök vagy orvos, író vagy színész, mint pap vagy világi hívô. A hagyományos teológia dramatizált képében Lucifer, vagyis a ,,Fényhozó'', a szellemi teremtmények egyik kiválósága föllázad a szolgálata ellen. Emberi változatában lehet ez indokolt, ha egy detektív feljebbvalója rossz indulatúan akadályozza a bűnügyi nyomozást. Elôfordulhat ugyanis, hogy a tettesek leleplezésében maga is ,,ellenérdekelt''. Isten üdvözítô akarata esetében errôl nem lehet szó. Ezért a bukott angyalok részérôl a szolgálat megtagadása leginkább a gôggel magyarázható. Ebben a teológus és a hiteles drámaíró teljesen egyetért. A gôg számít tipikusan szellemi bűnnek, szemben az érzékiséggel. A Sátán tehát nem vállalta léte és hivatása szolgálatát. Ha Isten akarata üdvözítô akarat, akkor viszont kiderül, hogy ezzel saját üdvössége ellen lázadt föl. S nem biztos, hogy gôgjében fölmérte döntése következményeit. A lázadó angyal elfogadná Istent mint Abszolút Urat, de nem fogadja el Istent, aki a megtestesült Igében lehajol a világhoz és az emberhez, hogy mindkettôt magához emelje. Elfogadja a teremtô Istent, de elutasítja a megváltás tervét. Nem ismeri fel, hogy a létforma rangja nem garantálhatja az üdvösség rangfokozatát. Prométeusz lázadása indokolt. Ô azt a Zeuszt ítéli el, aki elfordul az emberektôl. Opponálása akkor lenne indokolatlan, ha Zeusz maga ajándékozná az embernek a ,,tüzet'' és mindazt, ami vele jár. Akkor nem kellene ,,ellopni'' tôle. Csakhogy a Biblia Istene éppen ezt teszi. Rábízza az emberre a világ sorsának intézését. Annyira, hogy ezt mi olykor már meg is sokalljuk. S az embernek adja vele a ,,tüzet'', a kultúra és a technika minden képességét, bár tudja, hogy azzal vissza is él majd. Ez a különbség Lucifer és Prométeusz között. A kinyilatkoztatás magasan fölötte van a mitológiának. A szolgálatot vállaló alázat Az elemzésre kerülô költô-drámaírók a Biblia nyomán visszanyúlnak az ember bűnbeesésének kezdetéig. Megjelenítik a Sátánt a történelem nagy drámájában, amelyben az ördögi sugallat is szerepet kap. Ezzel kultúránk magas szintjén válnak létezésünk kommentátoraivá. A teremtmény próbatételében az ,,igen'' és a ,,nem'' néz farkasszemet egymással, Isten üdvözítô akaratának nagy kihívásában. Ha a dráma akaratok ütközése, akkor ez a legnagyobb ütközés, ami lehetséges: az üdvösség és kárhozat drámája. Ha Isten akaratával szembeszegül a saját makacs akaratom, a magam igazi javát árulom el. A pokol tüze csak díszlet ehhez az ,,önbíráskodáshoz''. A földi ember sugallatoktól övezve mondja ki az ,,igent'', vagy a ,,nemet'', mint a házasságban is. Az ördögi sugallat azonban csak az egyik oldal. Vannak angyali sugallatok is, amit az elemzendô drámák nem érzékeltetnek kellôképpen. A Jelenések könyve nyomán Mihály arkangyal ,,Ámen''-jével szemben Lucifer tagadása a kontraszt. A liturgia ,,Ámen''-jében ez az igent- mondás kap nagy visszhangot. Ennek földi megfelelôje a szellemi kiválóságok ,,igen''-je, vagy nemet-mondása. Ezzel kapcsolatban sok vád éri az alázat erényét. Ma már evilági síkon is nagyra értékeljük, ha pozitív értelme szerint használjuk a szót. Visszatérô kijelentés például a sportadásokban, edzôk részérôl, hogy milyen fontos a játék alázatának vállalása. A Sátán gôgje azt jelenti, hogy nem vállalja az üdvösség legnagyobb színjátékának alázatát. A játék alázata nélkül azonban még a sport sem élhet meg. Lecserélik például a kiváló kosárlabdázót, ha annyira önfejű, hogy az edzôi figyelmeztetés ellenére nem hajlandó passzolni a jobb helyzetben lévô társának. Káprázatosan dob, és mégis elmegy rajta a mérkôzés. A játék alázata nélkül nem profi a profinak nevezett játékos. Vagyis nem hivatásos. Nem teljesíti a szolgálatot, amit vállalt. Magát akarja szórakoztatni, nem a közönséget. Elbocsátják, mert szembe kerül edzôje akaratával. Ezzel csapattársainak is árt. Nem vállalja a játék alázatát. Ezért a következményeivel együtt jól példázza a bukott angyal sorsát. Az igazolható alázat legalapvetôbb formája azt jelenti, hogy az ember elfogadja a helyét a teremtésben, a saját létfokán. A létalázat az, hogy nem kell, nem is szabad alacsonyabb élôlények szintjére degradálni magunkat. Ez hamis alázat volna. Ha egyes naiv énekszövegek az embert gyarló ,,féregnek'' nevezik Istenhez fordulásunkban, hogy a teremtmény alázatát kifejezzék, az önleértékelés. Hamis alázat, bár naivitása miatt megbocsátható. Nem vagyok féreg, de Isten sem vagyok. Ember vagyok. Ha valaki emberként istennek képzeli magát, föllázad a saját létfoka ellen, hogy -- jelképesen szólva -- Isten trónusára üljön. Ennek azonban nagyon súlyos következményei lesznek a többi emberre nézve, még ha csupán mímelik is, hogy ,,Istent játszanak''. A történelem példatára gazdag. Aquinói Tamás pedig nagyon meggyôzôen mutat rá az ilyen próbálkozás képtelenségére. Ha az ember Isten akarna lenni, akkor föl kellene adnia önmagát és egy más lénnyé kellene válnia. S ez nem ,,önmegvalósítás'' lenne, hanem kifejezetten a saját létünk elárulása és föladása egy teljesen abszurd cél elérése érdekében. A szellemi lény képi megjelenítése. Angyal ember alakban Az ember létformájában fölötte van az állatoknak, de lentebb van az angyaloknál. Ugyanakkor bizonyos értelemben összekötô is, hiszen ösztönei révén rokonságban van az állatokkal, szellemisége révén pedig az angyalokkal. Ha tehát a túlvilág üdvözült vagy kárhozott lényeinek megjelenítésével kívánjuk megközelíteni ezt a ,,dimenzióváltást'', akkor az a kérdés merül föl, hogy embervoltunk milyen formája felelne meg ennek leginkább. A Szentírás ebben is utat mutat. A túlvilági lények megjelenítésében azonban ez a látható földi alak jelképes formát is ölthet, mint Izajás látomásában a hat szárnyú angyalok. A feltámadt Krisztus ,,szellemi teste'' azonban a keresztény hitben meghökkentô valóság. Megjelenése a teológus szemében realitás, de ugyanakkor nem evilági, hiszen nem kötik a fizika törvényei. Átmegy például a zárt ajtón, mint az anyagrészecske Einstein és Rupp kísérletében. ,,Nem a valóság, annak égi mása'' -- fogalmaz a költô. Ez a ,,dimenzió-váltás'' viszont inkább az égi valóság földi mását jelentené. Ehhez nyújt segítséget annak megidézése, hogyan adunk az irodalomban emberi alakot az állatoknak, illetve hogy milyen esélye lehet az emberfölötti lények emberi alakban való megjelenésének. Alakváltás lentrôl... A filmek világában gyakran szerepelnek olyan állatok, amelyek emberi formát öltenek és beszélnek. Ezzel mintegy fölemeljük ôket a mi létfokozatunkba. Azt azonban minden értelmes ember tudja, hogy ez csak akkor sikeres, ha a megformált emberi karaktert hatásosan érzékelteti, mint az állatok farsangjában. Azt is tudjuk, hogy mindez csak a mi alkotói leleményünk révén lehetséges. Megcsodálhatjuk az írói művészet kivételes találékonyságát, amelyet aztán a rajzfilmek kamatoztatnak, akkora sikerrel, amit Walt Disney és iskolája tanúsít. Világirodalmi szintű Jules Supervielle novellája, amelyben a betlehemi jászol gyakran ábrázolt szamarát és ökrét két sajátos embertípus belevetítésével mintegy megszemélyesíti. Az ökör képviseli az elmélyült szemlélôdést, hiszen Aquinói Tamást diáktársai ,,néma ökörnek'' gúnyolták. A szamár viszont az ironizált aktivitás képviseli. Megragadó, ahogyan ez még a Kisded imádásának szövegében is megfogalmazódik. Ezt tudja a művészet. Miért ne lehetne ezt az antropomorfizálást nem csupán az állati létforma ,,alagsorából'' és ,,pincéjébôl'', hanem a létezés ,,emeletérôl'' is megkísérelni? S vajon nem a nagy írók és költôk az illetékesek ebben is? Miltonnál, Goethénél vagy Madáchnál, és persze másoknál is, pontosan ezt az érzéket kell -- bár kellô kritikával -- megcsodálnunk. Vannak művészi rajzok, festmények, drámai szövegek is a titok megjelenítésnek szolgálatában. S bár ebben leginkább a Biblia adja az útmutatást, mégis külön figyelmet kelt, hogy teológiailag megítélve mennyire tekinthetô hitelesnek az angyal vagy a gonosz lélek ábrázolása és szövege. Amikor a Szentírás nem szimbolikusan ábrázolja az angyali jelenést, akkor meglepôdünk azon, hogy mennyire ,,találó'', amikor az angyal -- létünk alacsonyabb szférájában -- egy az értelem és akarat szellemiségétôl sugárzó fiatalemberként jelenik meg, tehát nem szelíden naiv fiatal lány formájában, amit az ,,angyalkám'' megszólítás érzékeltet vagy a Tv-ben a ,,Csacska angyal''. Az is jellemzô, hogy -- a vízióktól eltekintve -- Isten angyala nem szárnyas lényként szerepel, mint a kevéssé igényes szentképeken. Bár vannak ennek magasrendűen művészi kivételei is, mint nálunk mondjuk Udvardi Erzsébet átszellemült szépségű festményein. A szárnyakkal való ábrázolás egyrészt mitológiai (pl. szárnyas táltos-ló), másrészt fölösleges ballaszt. Naturálisan ábrázolva egyenesen riasztó. Könnyebb jelvénnyel tanúsítani világnézeti vagy csoportbeli hovatartozásunkat, mint személyes valónkkal. Jézusnak nem kellett a keresztes lovagokhoz hasonlóan a kereszt jelét rávarrni hosszú fehér ruhájára, hiszen ô azt a lényében hordozta. Mindez azért fontos, mert színpadi rendezésekhez is adhat hasznos útmutatást. A Bibliában az angyal megjelenése következetesen egy értelemtôl, akarattól sugárzó fiatal férfi képében történik, akkor is, ha jelzésszerű a megjelenés, mint Jézus sírjánál. A szárnyas angyalkákat ábrázoló festmény-- Rafaelé is -- lehet kedves látvány, de nincs köze sem az irodalmi, sem a teológiai realitáshoz. Illúzió volna az angyalok és a démonok léte? Ne legyünk olyan önhittek, hogy azt képzeljük: csak az van, amit mi, földi emberek, jelen állapotunkban megtapasztalunk. Hiszen még az inkák kultúrájáról sem tudtunk az újkor kezdetéig. Ha pedig az inkák valami egészen magasrendűt alkottak, az európai ember vélt szégyenére, akkor azzal védjük felsôbbségünket, hogy egyes műveik szerzôségét az ufó-lényeknek tulajdonítjuk. Naivan azt hisszük és azt várjuk el, hogy a lét csak akkor igazolhatja magát, ha számunkra érzékelô tapasztalással elérhetô. Ez azonban elemi tévedés. Nem a valóság forog körülöttünk, mi forgunk a valóság körül, mint a Föld a Nap körül. Hogyan érhetnénk el a Lét egészét, ha tagadjuk, hogy megismerésünk erre képes volna. A lét ,,naprendszerének'' mi csak aprócska bolygója vagyunk, magunkra utalva: rövidlátó kutatók a teljes valóság misztériumában. S miközben egyre várjuk más naprendszerekbôl értelmes lények jelentkezését, az ufókban pedig sokan ezt ténynek veszik, megfeledkezünk arról az Üzenetrôl, amely már eljutott hozzánk a Szentírásban, sôt a legújabb kozmofizika tizenegy dimenziós képletében. Jobban kinyithatnánk a szemünket, hogy a teremtés túláradó gazdaságát felismerjük. Ehhez hasonlatnak elég megidézni a mély-tengerek élôvilágának káprázatát. Ott is megtalálhatjuk a ,,szép és a szörny'' változatait, mintha arra lennének rendelve, hogy a jó és a gonosz jelképei legyenek számunkra. A Sátán bibliai ismertetôjelei A hiteles Sátán-kép kialakítása azért fontos -- és nem csupán teológiailag --, mert nem szabad engedni, hogy a ,,Sötétség Fejedelme'' ,,megdicsôüljön'' az emberi tudatban. Akkor sem, ha a ,,Világosság Angyalának'' álruhájában mutatja magát, ahogyan Pál apostol mondja. Sôt épp akkor nem. Föl kell ismerni, hogy álarcban van. A kérdés az: mi van az álarc mögött? A Gonosz sok földi másáról állapították meg, hogy lehet ,,angyalarcú'' is. Nem dicsôülhet meg -- visszautalva azért sem - -, mert gyôzelme esetén a többi lázadó angyal ugyanoda kényszerülne, ahol azelôtt volt. Akkor a Sátán mondaná a madáchi szöveget: ,,Csak hódolat illet, nem bírálat''. S hogy mi a különbség a kettô között? Elég összehasonlítani az igaz Isten imádóit a sátánimádókkal, a szenteket a történelem nagy gonoszaival. a. Lucifer zseni. Csakhogy a gonoszság zsenialitása a sorozatgyilkosokban mutatja ki a foga fehérét. Az Evangélium ,,gyilkosnak'' mondja (Jn 8, 44). Nem ô gyilkol, hanem emberi bérencei, akik szövetkeznek a Gonosszal. Ördögi a leleményesség, félelmetes az intelligencia, amelyet a Ted Bundy-féle sorozatgyilkosok esetében a kriminológusok megállapítanak. Ôk nem hagynak nyomot. Hasfelmetszô Jacket sosem kapták el. A Sátán földi másainak zsenialitása a gyilkosságban, a rombolásban és a destrukcióban merül ki. Bűntársak, álarc nélkül. b. János apostol szerint a Sátán ,,a hazugság atyja'' (Jn 8, 44). Valóban az, hiszen legképtelenebb szofizmát, tehát hamis logikát veti be Ádám és Éva -- vagyis az ember -- megkísértésénél: ,,Olyanok lesztek, mint az Isten''. Ennek még emberi léptékű megvalósítása is a szerelem és a család megsemmisítését jelentené. Két ,,abszolút úr'' egy családban? Már bocsánat: a férj ,,abszolút akarata'' hogyan férne össze a feleség ,,abszolút akaratával''? Ez két végletes önzés reménytelen párbaja lehetne csupán. Ha két dudás nem fér meg egy csárdában, két ,,isten'' még kevésbé. Németh László ezt ábrázolja a Szörnyetegben. A nagy tekintélyű professzor-férj mellett fiatal felesége csaknem megsemmisül. Szolgálójává, titkárnôjévé degradálódik. Az ember csak úgy tudja a maga módján Isten hatalmát ,,elragadni'' a történelemben, hogy diktátorrá válik, abszolút úrrá, de ez a többiek szolgaságát szükségszerűen feltételezi. A vértanúk története megmutatja, hová vezet az, amikor a hatalom tébolyában egyes császárok istenné nyilvánították magukat. Nérót a történelem nagy gonosztevôi között tartjuk számon. c. Leleplezhetô a Sátán szélhámossága is, amikor Jézust megkísérti: ,,Neked adom a világot, ha engem imádsz''. A teológia tanítása szerint a világ teljes jogú birtokosa az, aki teremtette. A világ tehát Isten tulajdona. Az ember csak haszonélvezô, akire Isten rábízza a világot. A Sátán tehát megint hazudik. Úgy kísért, mint a legnagyobb szélhámos. S mindenkit fölülmúl ebben a tekintetben. Hiszen ismert dolog, hogy egy szélhámos ,,eladta'' már a Szent Pál székesegyházat, egy másik kétszer is ,,eladta'' az Eiffel-tornyot. A világot azonban ebben az értelemben még senki sem próbálta eladni, bár az opera szövege szerint: ,,Eladó az egész világ''. Azt a Sátán próbálja szélhámosként ,,eladni''. Mert vannak zseniális szélhámosok is, de egyedül a Sátán az, aki a világot egészében kínálja megvételre. Sôt újabban már a Holdat is felparcellázná, hasonló leleményességgel, az ember holdra-szállása után. Csak legyen, aki megvegye. Persze még ilyenekre is akad vevô. Jézus azonban visszautasítja a nagy Szélhámost. S válaszát nem kell pontosítani: ,,Uradat, Istenedet imádd!'' A Biblia Istenének üzenete számunkra ez: ,,Én vagyok, aki veled vagyok''. A Biblia Istene nem elnyomni akarja az embert, hanem fölemelni a boldogság megdicsôült állapotába, ami maga a beteljesült üdvösség. A Mindenható tehát Abszolút Úr, de nem abszolutisztikus uralkodó. A történelemnek viszont vannak abszolutisztikus uralkodói, akik csak mímelik Isten hatalmát. Ezért mondta szellemesen az egykori francia miniszter: ,,Felség, Ön mindent megtehet, amit akar, de nem ajánlatos mindent akarnia, hogy megtehesse''. Megtalálhatók-e a Biblia alapján kiemelt jellemvonások a bukott angyal földi csatlósaiban is? Számos példát lehetne hozni, de elég egy esetelemzés annak igazolására, mit jelent az említett három jegy együtt: a bűnre váltott tehetség, a szemfényvesztés és a gyilkosság. Landru A démonikus személyiség egyik legtipikusabb példája Henry Désiré Landru, az elsô világháború alatti évek sorozatgyilkosa. A maga módján zseniális szélhámos és szörnyű bűntettei rezzenéstelen arcú végrehajtója. Felesége és gyermekei vannak, de kisebb bűncselekményeinek következményei elôl megszökik. Az elsô világháború alatt egy millió francia katona halt meg vagy került német fogságba. Landru ráérzett a háborús körülmények adta kivételes lehetôségre és életének további szakaszában, mintegy alapvetô döntéssel, teljesen tudatos és elhatározott megfontolással beirányította életformáját a gyilkos szándékkal egybekötött házasság-szédelgésre. A 20. század elsô negyedének legemlékezetesebb sorozatgyilkosa erôsen kopaszodó, vöröses szakállú, alacsony, jelentéktelen külsejű, ötven év körüli ember volt, aki azonban megmagyarázhatatlanul szuggesztív hatással volt a nôkre. Tudatosan kifejlesztette a szélhámosoknál régtôl bevált eszköztárát. Rendkívül udvarias volt kiszemelt áldozataihoz, virágokkal, ajándékokkal, gondosan megírt szerelmes levelekkel kedveskedett nekik, és a legkedvezôbb színben tüntette fel magát. Álneveket használt. Foglalkozását pedig mindig úgy nevezte meg, ahogyan az a halálra kiválasztottnak leginkább imponált, vigyázva arra, hogy ne essék túlzásba. Ha kellett, vallásosnak mutatta magát és az egyik kiszemeltjét többször is elkísérte a misére. Áldozatait házassági hirdetések útján ismerte meg, és tudott nagyon kitartó is lenni, hogy célját elérje, ha a kiválasztottnak megfelelô mennyiségű megtakarított pénzére pályázhatott. Egyik elsô áldozata jó módú özvegy volt. Annak pénzébôl autót vett és Párizs környékén elegáns villát bérelt, ahová a szerencsétlen kiválasztottakat házasság ígéretével elcsalta. Magának Párizsban ilyenkor retúrjegyet váltott, a kiszemelt nôknek azonban csak oda szólót. Azokat többé nem látták. A rokonoknak azt mondta, hogy külföldre utaztak. A háború akkoriban más irányba terelte a bűnüldözô szervek figyelmét. A háború befejezése után már jobban odafigyeltek a váratlanul eltűntek listájára. A különbözô álneveket használó Landru akkor keltett feltűnést, amikor a bejelentéseknél egy Párizs környéki városka: Gambais neve újra meg újra elôjött az eltűntekkel kapcsolatban. Itt volt ugyanis a Landru által bérelt, magas fallal körülvett magános villa. Az egyik meggyilkolt asszony nôvére pontosan emlékezett a gyilkosra, és amikor a késôbbiekben véletlenül megpillantotta ôt egy nô társaságában, azonnal felismerte. Addig követte, amíg az vissza nem tért a házba, ahol éppen lakott. Mindjárt jelentette a felügyelônek. Landru nem volt otthon. A felügyelô tehát rejtekben kivárta, amíg haza ért. Erôsítést kért, és akkor végre sikerült elfogni Landrut. Az a fiatal nô volt vele, aki fogságból hazatérô vôlegényét is elhagyta a behízelgô modorú, álnevet használó, magát jól szituált úriembernek feltüntetô Landru kedvéért. Még a szüleivel is összeveszett érte. Amikor a gyilkos szélhámost elfogták, a nô elájult. Landru tárgyalása hihetetlen érdeklôdést keltett világszerte. Nem véletlen, hogy Franciaország egyik legkiválóbb ügyvédje vállalta a védelmét, jóllehet a bizonyítékok egész sora állt a vád rendelkezésére. Így a védôje is reflektorfénybe került. Landru több, mint tíz nôt gyilkolt meg hidegvérrel, de csak három maradványait találták meg a kertjében. A többit elégette. Naplót is vezetett, titkos írással. Áldozatainak pénzét meghökkentô ravaszsággal vette föl. A bútoraikat eladta. Volt viszont egy raktára, ahol tárolta a még eladatlan készletet. Vesztére megôrizte áldozatai nála maradt személyes holmijait is. Ez még döntôbb bizonyíték lett a többihez csatoltan. A tárgyalása különleges szenzáció volt. Nem vallott be semmit. A lelkiismeret-furdalásnak minimális jelét sem adta. Végig megôrizte nyugalmát, intelligenciáját és fölényes cinizmusát. Szellemes válaszokat adott a vád képviselôjének. Mindenre tudott valami magyarázatot adni. Kétszáznyolcvanhárom nôvel volt ,,randevúja''. Naplójában valamennyit minôsítette pénzük elérhetôsége szempontjából. Közülük több, mint tízet meggyilkolt. Amikor rábizonyították a kapcsolatait, azt válaszolta, hogy valamennyi pusztán üzleti jellegű volt. A fôtárgyaláson ô volt a franciák és a világ újságjai érdeklôdésének középpontjában. A Le Temps szerint ,,Ô a nap hôse''. Majd hozzáfűzték a kommentárt: ,,Benne megvan a képesség, hogy magára vonja a figyelmet, hogy nagy sztár legyen''. Mint Lucifer. Leírták azt is róla, hogy bűnözô mivoltában is mennyire szuggesztív ,,személyiség''. Védôje az elmebetegséget is felhozta mentségéül. Három szakértô bizonyította viszont, hogy nagyon is ép elméjű. Ezt a cinikusan szellemes válaszai is egyértelműen alátámasztották. Landru esetében nem a szenzáció az, ami valójában a lényeges, hanem egy normális és tehetséges átlagemberbôl a démonikus személyiség fölszakadása: a döntésen alapuló eltökélt belsô elhatározás, mint III. Richardnál: ,,Elhatároztam, gazember leszek''. Nem veleszületett abnormitásról van szó. Egyszerű, de tisztességes szülôk gyermeke. Katona korában az altiszti rangig vitte. Nem tartozott a magányos különcök közé. Felesége és négy gyermeke volt. Nem ivott és nem cigarettázott. Rajztudása révén építészeti iroda alkalmazottja lett, de ez nem elégítette ki. A pénzszerzés könnyebb módjai iránt egyre jobban kezdett érdeklôdni, túl a munkakörén. Csalás miatt többször elítélték. Mégis csupán ötven éve felé változott meg radikálisan, és lett félelmetes sorozatgyilkossá. Volt-e benne valami ,,ördögi''? Tudatosan választotta pénzszerzô tevékenysége céljául a házasságszédelgést, amely az elsô világháború kitörése után egyre nagyobb esélyeket kínált neki. Ugyanakkor az adott helyzetben könnyebben el tudott rejtôzni a más irányban jobban lefoglalt rendôrség szeme elôl. Hihetô volt, amikor Verdunbôl, a háborús zónából jött menekültnek adta ki magát, akinek elvesztek az iratai. A szélhámosság képességét egyre magasabb fokra fejlesztette ki magában. Megvolt rá a hajlama. Annál különösebb, hogy szinte mindig a rutinszerű receptet alkalmazta ,,hódításainál''. És ez bevált. Az egyik megtévesztett nô, aki szerencsésen elkerülte a meggyilkoltak sorsát, késôbb azt vallotta, hogy ,,démonikus ereje volt'' a nôk megszédítésében. A szerelmes levelek fogalmazásában is megmutatkozott különös tehetsége. Szókincse, műveltsége ebben a tekintetben átlagon fölüli volt. Színészi képessége sem lebecsülendô. Ez hozzátartozik a nagy szélhámosok eszköztárához. Kivételes tehetsége a tervezésben is megmutatkozott. Ahogyan megtalálta a legmegfelelôbb helyet, bérelve egy fallal körülvett villát a kisváros szélén, erdô közelében, ahogyan autót vásárolt, hogy vagyoni helyzetét fitogtassa, ahogyan elégette a holttesteket, s ahogyan kimagyarázta eltűnésüket, és ahogyan egérutat tudott nyerni a bűnüldözô szervek elôl. Hiszen csak különleges véletlen folytán tudták elkapni. Ha a Sátánnak a Bibliában adott jellemzését alkalmazzuk rá, akkor kiderül, hogy ez a csatlósa milyen hűségesen utánozza a maga módján és a maga helyzetében az elkárhozott zsenit. A megkísértésben különösen avatottnak bizonyult. Nagyvonalú szélhámos lett, mint kísértôként a bukott angyal. És sorozatgyilkos, bár ezt a sugalmazója közvetetten műveli: a hozzá csatlakozókkal, olyanokkal, mint Landru. Egyik áldozata az elsô találkozások után úgy nyilatkozott róla nagynénjének, hogy iszonyú tekintete félelmet kelt benne. Néha azt képzeli, hogy maga az ördög. Ebben az összehasonlításban tűnik ki, hogy mellette Mefisztó vagy Lucifer mennyire színpadi lények. Az ô pokla totális ellentéte a szeretetnek. Egyetlen motiváció vezette: a személye iránt megnyilvánuló szereteten és bizalmon gyilkosan átgázoló önérdek. Ha pénzt küldött hozzátartozóinak, azt is azért tette, hogy magát igazolja: azért van távol, mert pénzt keres a családjának. Amikor kimondták rá a halálos ítéletet, udvariasan visszautasította a papot, ezzel a megtérést és bűneire a feloldozást. Véglegesítette belsô állapotát. A kegyelmi kérvények hatástalanok maradtak. Landru szörnyű bűntetteket gondosan megtervezô fejét 1922 február 25.-én Versailles- ban választotta el törzsétôl a guillotine, hogy pontot tegyen egy elvetemült sorozatgyilkos földi életére. A Sátán az emberiség kollektív tudatalattijában Alfonso Di Nola összefoglaló kultúra-történeti munkát írt ,,Il diavolo'' = ,,Az ördög'' címmel (1987), amit németül is kiadtak (Der Teufel. Hugendubel Vg, 1990). Ebben összefoglalja a démonok hitének kialakulását és elterjedését, egészen napjainkig. A Biblia alapján kialakult zsidó, majd keresztény eszmékkel is szembesül, és a sátánosok szektáit sem hagyja ki. Az olasz szerzô azonban túl nagy anyagot foglal össze. Tárgyilagosnak induló ismertetése a végén ítélkezésbe megy át. Azt marasztalja el, ami a romboló jellegű hiszékenységet fölemeli az értelmesen megalapozott hit rangjára. Vajon miért? Már az indulásnál jelzi, hogy a mélylélektan, vagyis a pszichoanalízis nézôpontját veszi alapul. Megreked azonban Freud esetelemzésénél, holott az igazi megalapozást inkább Jung kollektív tudatalattijában (vagy ,,tudattalanjában'') kellene keresni. Mert errôl szól a könyv, egészen a Biblia teológiai értelmezéséig. Utóbbi ugyanis filozófiailag megalapozott, értelmes reflektálás a különbözô mítoszok és a Biblia mitologikus képeket is felhasználó tanítására. Fontos ugyanis megkülönböztetni azokat a hiedelmeket, amelyek kifejezetten mitológiát vallanak, attól, amely mitologikus fogalmakat és képeket is alkalmaz ugyan, de nem mitológiát tanít. A Bibliát a keresztények ilyen könyvnek tekintik. Di Nola nem jut el az igazi problémáig. Olyasmire célozgat, hogy ,,felvilágosult'' jelenünkben már el kellene felejtenünk mindazt, ami démonikus és ördögi. Mert az igazi probléma nem ez. Sokkal inkább azzal kellene szembenéznünk, hogy miért jelennek meg újra és újra a Sátán- szekták változatai, nem csupán a kereszténység ellenében, de a humánum ellenségeként is. A valódi probléma az, hogy miképpen dicsôülhet meg a Sátán az emberi tudat elvetélt formáiban? S hogy milyen következményei vannak mindennek a társadalomra és különösen a nevelésre nézve. A Katolikus Egyház katekizmusával volna baj? Az tartaná ébren a Sátán hatékonyságának hitét? Megteszi ezt sokkal hatásosabban a televízió. Műsorfüzeteiben alig van oldal, amelyen ne szerepelne valamilyen utalással a ,,menny és a pokol'' s vele a kárhozat angyala. Csak meg kell számolni, hányszor. A jelen idôk televíziós informatikájának bizonyos irányzatai egyszerűen kelléktárnak tekintik a teológiát, amelybôl új és hatásos igéket sajátíthatnak ki, és használhatnak föl a maguk -- fôleg kereskedelmi -- céljaira. Elég a ,,karizmatikus'' és az ,,imádni'' szavakat említeni, vagy az ,,isteni'' jelzôt. Olyan ez az egész, mint amikor egy pénzember értékes régi miseruhát vásárol, és bevonja vele a foteljét. Aztán ráül. Az ,,eladhatóság'' célja a szenzáció-keltés. S van, amikor egy film a Sátánról szól, mégsem a témájával sátáni, hanem azokkal, akik a háttérben vannak. Például az írójával vagy a rendezôjével. Mert a Sátánt mint személyes szellemi valóságot lehet ugyan tagadni, de a sátáni szellemiséget nem. Az széles körben megtapasztalt történelmi realitás, a jelent is beleértve. S hogy mi ártalmas mindebben az emberre nézve, azt a humánum mércéjével lehetne eldönteni. A kérdés tehát az, mi a kifejezetten ártalmas az ember számára, ha elfogadja, akár a Sátán személyes valóságát, akár szellemiségének, mentalitásának szuggesztív történelmi hatását, a Nérók, Hitlerek, Sztálinok képviseletében vagy romlott eszmék diktatúrájában. Di Nola könyvének meggyôzô tanulsága addig tart, amíg arra irányul, hogy a mitologikus és babonás sátánhitet el kell vetni. A Sátán létébe vetett hit azonban nem valami önmagában rossz. Az elferdült eszme és az emberi hiszékenység a veszedelmes. Nem az ördögűzés jogosultságát kell kétségbe vonni, hanem annak eltévedt formáit. A Sátán hármas kísértése jelenti az igazi veszélyt az ember számára: a mindenáron való pénz- szerzés, vagyis a ,,kincs'', aztán a hírnév megszerzése, minden lehetséges eszközzel, meg a kéjencségbe fulladó élvezetvágy. Mindhármat összefoglalja a hatalom megszerzésének a bűnös eszközöket is szentesítô törekvése. Az olasz szerzô értékes történelmi anyagot gyűjtött össze. S bár érezhetô az igyekezete, hogy a konzervativizmust túlhaladja, igazán emlékezetes megállapítása az, hogy a Sátánt nem lehet kitörölni az emberiség tudatából. Idézi Arturo Graf nagyhangú megállapításait, aki kijelentette, hogy a sátánhit meghalt. Sírba-tétele pontban 1890 -re tehetô, akkorra tehát, amikor ô erre vonatkozó véleményét ünnepélyesen meghirdette. Ô az, aki elmondta a halotti beszédet, halálra ítélve a Sátánt, már nem csupán a műveltek, de a tömegek tudatában is. Di Nola elismeri, hogy ,,a történelem egyetlen diagnózisa sem volt még annyira hamis, mint ez''. Ô azonban ugyanakkor újságcikkekbôl és pápai beszédekbôl kiragadott idézetekkel mégis azt próbálja bizonygatni, hogy a ,,bukott angyal'' eszméje és hite túlhaladott, a démonológia elavult, régi tételeivel együtt. Aztán kénytelen elismerni, hogy -- csak Olaszországon belül --, különösen Torinóban és Rómában terjedôben vannak a sátán-kultuszok. La Vey már 1966-ban megalapította ,,a Sátán egyházát''. Németországban pedig rendszeressé vált, hogy sátánosok közössége szembe kerül a joggal és a humánummal, fôleg a vezetôjük. Van, aki a szellemi diktatúra eszközeivel például háremet alakít ki maga körül fiatal lányokból, és imádó hódolatot követel személye iránt. Di Nolának tehát nem lehetne más mércéje a jelenség megítélésénél, mint a hiteles emberség nevében, a korrekt jog által védelmezett közösség értékrendjét tekintetbe véve gyakorolni a maga sajátos ,,ördögűzését''. Nem a Sátán létezésének és történelmi hatékonyságának elfogadása a probléma, mert azt úgysem lehet kiűzni az emberi tudatból. Azt kell kárhoztatni, ha ez hiszékenységen alapul, és fôként azt, ha kártékony hatással van a pedagógiára és a társadalomra. Tehát ha antihumánus. Az Ufó-hitet lehet bírálni és lehet visszautasítani, de nem lehet hivatalosan elítélni, ha nem sérti az emberi közösséget. Mert ha a sátánhit -- tegyük fel -- emberáldozatokat követel, ha erôszakkal elszakítja a megtévesztett fiatalokat a családjuktól, ha az emberi szabadságot a rombolásra korlátozza, ha rabszolgává teszi követôit, akkor kiérdemli a bíróságilag meghozott büntetést is. Hogyan ítélheti el azonban Di Nola, ha egy hívô közösség ünnepélyesen ellene mond a Sátánnak és mindannak, amire Jézust megkísértette? Mi ebben a rossz? Miért II. János Pál pápával kötekedik? Miért nem fordul szembe élesebben Alister Crowley elmebeteg cselekedeteivel, aki Szicíliába megalapította a sátánosok kolostorát, s mint ,,rendalapító'' kihirdetve a Sátán ,,kinyilatkoztatását'', meztelen nôkkel, orgiákkal, s ha nem is embereket, de kutyákat és macskákat föláldozva? Elmebetegként Angliában halt meg, 1947-ben. Az volt már akkor is, amikor háborodott eszméit meghirdette és megvalósította. Hiszen még a legbomlottabb agyú vallásalapító is számíthat arra, hogy lesznek követôi. Crowley utódai ma is grasszálnak Németországban, bizonyítva, hogy minden bálványimádást fölülmúl aberrált jellegében a sátánimádók szektája. Búcsú az ördögtôl? A cím Joseph Ratzinger kötetébôl való, amely a ,,Dogma és igehirdetés'' címmel jelent meg Münchenben (Dogma und Verkündigung, Wewel Verlag, 3.Aufl.). Ez a reflexió válasz a biblikus Herbert Haagnak, aki VI. Pál pápával szemben azt vallotta, hogy az Újszövetségben a kísértô Sátán a bűnnel azonosítható. Tehát nem személyes szellemi erô, mint az Ószövetség korai szakaszának gondolkodásmódjában (vö. Jób könyve), hanem csupán a gonoszság megszemélyesítése. A teológus Ratzinger osztja VI. Pál pápa és a katolikus teológia álláspontját, hogy a Sátán személyes és nem csupán megszemélyesített szellemi erô. Ebben az Ószövetség hitét nem lehet mereven elválasztani az Újszövetség hitétôl. Haag ,,modern'' Szentírás-magyarázó akar lenni, és kijelenti, hogy az ördög személyes volta ,,nem egyeztethetô össze a modern világképpel''. De vajon honnan tudja, ,,hol végzôdik a hit és hol kezdôdik a világkép''? A keresztény hit alapelemei nem függvényei a változó világképnek. Részünkrôl hozzátehetjük, hogy a múlt század hatvanas éveiben Haag még semmit nem tudhatott a legújabb, tizenegy dimenziós túlvilágú hurok-elméletrôl, amelyre már utalás történt. A Bibliában a Szenttel ellentétes erôként mutatkozik be a gonosz-lélek. A kettô olyan szembenállás, amely feszültségben tartja a történelmet. A Sátántól való ,,elbúcsúzás'' ezt a feszültséget szüntetné meg. Az Egyház az Evangélium nyomán mindig komolyan vette az egzorcizmust, amely ma sem veszítette el idôszerűségét, amint azt az ,,Isten nélküli város'' amerikai írója, Harwey Cox is elismerte (1967). Azt pedig már mások is elmondták, hogy a bukott angyal rejtettsége, anonimitása vagy személyes voltának tagadása épp az ô malmára hajtja a vizet. A Sátántól nem lehet csak úgy ,,elbúcsúzni''. Hiszen azt a már említett olasz Arturo Graf is hiába próbálta. Herbert Haag még nem tapasztalhatta meg, hogyan fog huszonöt év múlva szaporodni Németországban a sátánosok mozgalma, és milyen elképesztô jogi esetekkel. A tübingeni biblikus opponensére, a müncheni érsekké lett teológusra már akkor ráütötték a konzervativizmus bélyegét, holott ô csak komolyan vette a Szentírás tanítását, ebben a kérdésben is. Ez a Joseph Ratzinger pedig ma a Katolikus Egyház feje: XVI. Benedek pápa. Mire van hatalma a Sátánnak? Az ördögi megszállottak problémája A Szentírásban kifejezett utalások vannak az ördögi megszállottságra. A kiélezett Biblia-kritika képviselôi azonban kijelentik, hogy ezt nem lehet komolyan venni. Arra szoktak hivatkozni, hogy Jézus korában, vagy a ,,felvilágosodás korát'' megelôzô idôkben az emberek még nem ismerték eléggé a pszichológiát, még kevésbé a mélylélektant és a modern lélekgyógyászatot, a pszichiátriát. Ma már jobban ismerjük a tudathasadást, bár még a ,,Dr. Jekyll és Mr. Hyde'', Stevenson 19. századi regénye is rejtvénynek hagyja a személyiség súlyos megkettôzésének magyarázatát, amikor egy becsületes orvosból elôjön démonikus énje. A filmváltozat címe ezt emeli ki: ,,Ördög az emberben''. A változást elôidézô kísérleti oldat alkalmazása nem változtat a lényegen. Az csupán mintegy elôhívja a lappangó gonoszt a lélek rejtekébôl. Vajon mi az, ami az ún. ,,ördögi megszállottság'' lehetôségének hitét tapasztalatilag is megalapozza? A parapszichológiának ma már tudománya van, amely a rendkívüli lelki jelenségek kísérleti úton való bizonyítását tűzi ki célul. Ilyen jelenségek összekapcsolódhatnak -- bár igen ritkán -- a démoni megszállottság eseteivel. Annak ugyanis a teológia szerint jelfunkciója van. Lehet nagy visszhangot keltô szenzáció, amely késôbb alámerül az újabb és újabb szenzációk áradatában. Ilyen emlékezetes eset volt Németországban, ami a második világháború idején egy -- kórházi szolgálatban álló -- civil nôvel, Magda nôvérrel történt. Erôsödött körülötte a gyanú, hogy ,,ördögi megszállott'', miközben kórházi munkáját normálisan ellátta. Amikor híre ment a dolognak, Rodewyk, jezsuita atyát kérték fel, hogy vizsgálja ki, mi igaz a megszállottság híresztelésébôl. Magda nôvér elfogadta, hogy beszéljen a páterrel. Akkor 30 éves volt, kellôen érett, hogy lelkiállapotát megítélje. Az idô: 1941. Elôször maga is azt hite, hogy ez valamiféle hisztéria, tehát lelki betegség. Aztán jöttek a különleges jelenségek vele kapcsolatban. S már tudta, hogy valami más van lelki zavarai mögött. A szenteltvíztôl például irtózott. Szokatlanul erôs belsô ellenállást érzett. Aztán különleges parapszichológiai jelenségek voltak tapasztalhatók vele kapcsolatban. A diagnózis tehát felületesnek bizonyult. Az atya megkérdezte, hogy talál- e valami magyarázatot minderre a múltjában. Kiderült, hogy Magda nôvér fiatal korában vérével aláírt szerzôdést kötött az ördöggel. Goethe Faustjának hatása? Valószínűleg. Amikor a szokatlan jelenségek erôsödtek vele kapcsolatban, a püspök engedélyt adott a jezsuita atyának az ördögűzésre. Gúny és félreértés övezte mindezt már akkor is, mint a jelenben. Nem csupán az ún. nem-hívôknél gyökeresedett meg a félreértés, hanem papok esetében is, bár más oldalról. Vannak, akik úgy képzelik, hogy azonnali hatállyal véget vethetnek a megszállottságnak. ,,Majd én kiűzöm'' -- jelentette ki egy káplán, amikor a megszállottság gyanúja valakivel kapcsolatban fölmerült és papot kerestek. A jezsuita atya egyszerűen nem tudta, mit kell ilyenkor csinálni. Aztán eszébe jutott egy liturgikus könyv, amely az ördögűzést tárgyalta. Ô sem vette komolyan, de elhatározta: lesz, ami lesz, megpróbálja. Megtartotta tehát a nyelvi próbát. Különbözô idegen nyelveken kérdéseket tett fel a nôvérnek. Az pedig szabatos válaszokat adott olyan nyelvű kérdésekre is, amelyeket biztosan nem ismert. Mintha transzállapotba került volna, és mintha különbözô ének lennének benne. Nem egy, nem is kettô, hanem több. Ez nem az ismert skizofrénia. Ez valami más. Néha mintha láthatatlan kéztôl kapott volna ütést. Aztán éjszakánként belsô kényszert érzett, hogy írjon. Írásban ismerje el Lucifert. Úgy érezte, mintha a Sátán diktálna neki. Fölszakadt emlékeibôl nagyanyja átka: ,,Nem lesz békéd és nyugalmad, amíg csak élsz!'' Majd arra is emlékezett, amikor egy válságos pillanatában az ördögöt hívta segítségül. Amikor leány korában azt a tanácsot kapta, hogy lépjen kolostorba, belsô ellenállása végletekig fokozódott. Tudatos szentségtöréseket követett el. Otthon úgy könyvelték el, mint a család szégyenét. Fiatal lány korában a nemi erkölcs vonatkozásában is törvényszegô lett. Nemi betegséggel került kórházba, ahol erôs gyűlöletet érzett a papok és apácák iránt. Aztán Goethe Faustjának mintájára szerzôdést kötött a Sátánnal. A lelki diagnózis ezzel megvolt. Az eset ördögi megszállottságra utalt. S ha ebben a tekintetben ezer eset közül csak egy is valóságos, a statisztika törvényszerűségét nem lehet általánosítani. 1942 húsvétja után változás mutatkozott Magda nôvérnél, akinek Rodewyk atya lett a lelki-vezetôje. Imádkozott, misére járt, idônként átélte a lelki örömet és a belsô békét. Nem tartott sokáig. Újra megmutatkoztak rajta a megszállottság jelei, még hevesebben, mint korábban. Újra azt érezte, hogy még nem szabadult fel a démoni erôktôl. Rodewyk atya pedig szellemi-lelki tapasztalatai során belátta, hogy az ördögűzés nem megy olyan egyszerűen, mint a sarlatánoknál vagy ahogyan a naiv hívôk elképzelik (papokat is beleértve). Magda nôvér megpróbáltatásai különös módon az egyházi ünnepeken erôsödtek föl. S mindez a háború után is tartott. A Katolikus Egyház nagyon elôvigyázatos a természetfölötti jelenségek megítélésénél. Világi szakemberek véleményét is kéri. Magda nôvért különbözô pszichiáterek vizsgálták ki, de nem jutottak megnyugtató eredményre. Egyikük, Dr. Klei, többször is vizsgálta. S megvallotta, hogy elôször hisztériára gyanakodott, de végül arra a következtetésre jutott, hogy ,,Ez valami metafizikai dolog''. Maga Rodewyk atya is hasonló elôzmények után jutott el a teljes belsô meggyôzôdésre, amirôl az illetékes püspöknek, mint hivatalos megbízott, írásban tett jelentést: ,,Tekintettel a tényekre, és személyes tapasztalataim alapján, lelkiismeretes vizsgálatok után, megmaradok annál az ítéletemnél, hogy Magda nôvér esetében nem hisztériáról vagy érzéki csalódásokról van szó, hanem valódi megszállottságról''. 1954 szeptemberében Magda nôvér Lourdes-ba ment a zarándokokkal. Ott imádságba merült és úgy érezte, mintha belsô hang szólítaná meg: ,,Én megoltalmazlak téged''. Ezt követôen nagy fájdalmakat élt át. 1954. december 8-án, a Szeplôtelen fogantatás ünnepén végleg megszűnt a megszállottság állapota. Úgy érezte, hogy végleg megszabadult a démoni erôktôl, amelyek annyira meggyötörték, hogy már készülhetett a halálra. December 15.-én, éjfél után egy órakor halt meg. Az orvosok megállapították, hogy természetes halállal. Rodewyk atya elôadások sorozatát tartotta errôl a megdöbbentô lelki- szellemi tapasztalatról. Megírta könyvformájában is (Dämonische Besessenheit heute, 2. kd. Pattloch Vg, Aschaffenburg). Ebben a kárhozatot ,,csillagtalan éjszakának'' mondja. Említésre méltó, hogy az ördögűzés szertartása során Lucifer mutatkozott a vezetô szellemi erônek, és gyakran jelentkezett. Magda nôvér mondta ki, amit belülrôl hallott. Újra és újra elôjött ebben ,,a Názáreti akarata'', ,,a Názáreti'', akivel ô, Lucifer, feloldhatatlanul szemben áll. Mert a Názáreti az, aki ,,emberré lett'', és ô gôgjében ellenállt. Olyan vallomása is volt Magda nôvérnek Luciferrel kapcsolatban, hogy az ,,Nem tehet meg mindent, amit akarna''. Tehát hatásköre megkötött. Egy másik ördögűzés és annak következményei Olaszországban történt. Conrado Balducci írta meg, aki a megszállottság teológiai szakértôje a Vatikánban, és akinek legismertebb művét 1992-ben magyarra is lefordították: ,,Sátánizmus és rokkzene'' címmel (Bencés kiadó). Egy jezsuita atyáról is beszámol ebben, aki az ördögűzés áldozata lett, aki teljes meggyôzôdéssel vallotta, hogy egészséges volt, aztán egy ördögűzése után a legkülönbözôbb betegségek törtek rá. Hatvanöt éves és nyolcvannak néz ki. ,,Amit én átéltem és elszenvedtem, az leírhatatlan'' -- felelte, és elmondta, ami történt. Ördögűzéssel bízták meg, s volt egy egészen különleges esete, amely - - vallomása szerint -- nagyon kemény próbára tette. Elmesélte, hogy egy fiatal egyetemista lány vonta magára a megszállottság gyanúját. Jó családból való, jó modorú fiatal volt. Rendszeresen járt templomba. Megismerkedett azonban egy fiatalemberrel, aki becsábította ôt a sátánosok egyik szektájába. A lány teljesen megváltozott. Káromkodott, a legmocskosabb szavakat használta. ,,Rövid idô alatt -- úgymond -- kétségbeesésbe kergette a szüleit.'' Amikor lányukat kérdôre vonták, az megvetôen arcukba köpött. Ismeretlen lakásba költözött, ahol a hozzá hasonlókkal rendszeresen kábítószereztek és orgiákat rendeztek. Bátyja kinyomozta tartózkodási helyét. Egy alkalommal a lakásából olyan zajok hallatszottak ki, hogy a lakók kihívták a rendôrséget. Amikor rátörték az ajtót, szörnyű bűz áradt szét az iszonyatosan fölforgatott szobában. Az ágyon mezítelenül feküdt a lány, fekáliájában és vizeletében elterülve, hányás nyomaival, eszméletlenségig ittas állapotban. Kábítószer és alkohol. Amikor az atya meglátogatta, ôrjöngeni kezdett, mint egy igazi megszállott. Ez a szülôi kísérlettel tett második látogatáskor még csak fokozódott. Az ördögűzés szertartásakor parapszichológiai jelenségek léptek föl. Az ajtók kivágódtak és becsukódtak. A képek leestek a falról. A poharak és az edények úgy rázkódtak, mintha földrengés támadt volna. Egyes üvegtárgyak összetörtek. Az utolsó ördögűzési kísérlet volt a legdrámaibb. Amikor a lány végre megnyugodott és kigyógyult, az ördögűzô hirtelen olyan dolgokat tapasztalt meg magán, mintha a megszállottság okozója rajta állna bosszút. Fájdalom hasított bele a tagjaiba. Rángatódzott. Vér és verejték verte ki arcát. Aztán eszméletlenül elvágódott. Egy hónapig tartott, amíg föl tudott kelni és valamennyire rendbe jött, de be kellett vinni a papi otthonba. Egészsége azonban azóta is folyamatosan romlik. Már fölkészült a halálra. Az eset egésze egyedi. Balducci nem kutatja az okot, csak elmondja a történetet. A kérdés voltaképpen olyanféle, mint amikor azt kérdezzük: ,,Ki ellenôrzi az ellenôröket?'' Alkalmazva az esetre, akár úgy is föltehetnénk a kérdést: ki űzi ki az ördögöt az ördögűzôbôl? Mit lehetne mondani ennek az ördögűzônek, aki sorsát panaszolva, nehezen viseli a megdöbbentô következményeket? Talán azt kellene elfogadnia, hogy a vérrel és verejtékkel Jézus Olajfák-hegyi drámáját idézi, vagy azt, hogy ahhoz a fogolykiváltó atyához hasonlít, aki maga vállalkozott arra, hogy a kiváltandó gályarab helyébe lépjen. A lourdesi látnokhoz, Bernadetthez is hasonlítható, aki révén sokan meggyógyultak, miután ujjával forrást fakasztott. Ôt magát azonban nem gyógyította meg a lourdesi forrás vize. Fiatalon halt meg, a két kisebb fatimai látnok pedig gyermekként. Kolbe atya áldozata is hasonló ehhez, a maga sajátos áttételében. A közös lényeg: vállalni az engesztelô áldozatot és vele a kiemelt jelentôségű tanúságtételt. Az engesztelô áldozatnak ugyanis kivételes rangja van, de csak akkor, ha a kiválasztott azt elfogadja. A Manson-ügy Az amerikai sátán-szektavezér, Charles Manson merénylete bejárta a világot, amikor a gyermeket váró filmszínésznô, a lengyel származású, híressé vált rendezô, Polansky felesége, Saron Tate és nála lévô barátai egy rejtélyes gyilkosság áldozatai lettek. Ennek motivációja egy ideig földerítetlen maradt. A szálak azonban egy Manson nevezetű sátános szektadiktátorhoz vezettek. S a motiváció ezzel világossá vált. Ma már a kriminológusok kifejezetten számolnak a rituális gyilkosságok motivációjával. Csak azt nem mondják ki nyíltan, hogy milyen rítusról van szó. Ez a rítus ugyanis -- kimondottan vagy kimondatlanul -- a sátánosok szertartása. Mansonnak kapcsolata volt a San Francisco-i ,,Ördög Háza'' szektával, amely Kaliforniában terjeszkedett. Ô azonban megalapította a saját szektaközösségét, amely az állatáldozatok után az emberáldozatokra tért át. Kivégzô-feláldozó szertartások keretében, egy speciális szerkezet működtetésével, hat kés vágódott bele a feláldozandó testébe, akit egy asztaltetôre kötöztek. Egyértelműen gyilkos szekta volt az övé, de rögeszméjével ,,ideológiailag'' is kellôen megalapozva. Az ösztön adta az indítást, de a szellemiség a realizálást. Manson izzó gyűlölettel viseltetett a feketék és a sikeres hollywoodi sztárok iránt. A Saron Tate lakásában -- Polansky távollétében -- elkövetett szörnyű vérengzés az ô és társai műve volt. Az ô műve akkor is, ha nem személyes jelenlétével vitte végbe, hanem a neki mindenben hűséget fogadó alattvalói révén. A gyökerek a távolabbi múlt felé vezetnek, a belsô- ázsiai asszaszinok gyilkos mohamedán szektájához. Azok vezérük várában kapták az ideológiai kiképzést, politikai gyilkosságok végrehajtására, egy elfajult mohamedán eretnekség paradicsomi élvezeteit megkóstolva, ami megelôzte a ,,küldetést''. Mindez éppúgy mutat a gyilkosságokat ideológiailag elkövetô sátánosok irányába, mint a terrorizmus felé. A vásári bábjátékoktól már nagyon messzire jutottunk. Manson paranoid eszmei ötvözete a ,,Sátán-Megváltó'' agyszüleménye volt, aki -- rögeszméje szerint -- benne testesült meg. Neve az ,,Emberfia'' nevét társítja tudatunkban. Jellemzô, hogy a ,,Megfeszített'' ugyanolyan sokkoló hatással volt rá, mint Nietzschére. Ezért magát egy sátános szertartás keretében felkötöztette egy keresztre, szektájának nôi tagjaitól, engedelmes alattvalóitól pedig azt követelte, hogy boruljanak a földre, és zokogjanak. Megszállottságában így vallott: ,,Én vagyok a kárhozat angyalainak királya''. Azonosította magát az ördöggel. A teljes nemi szabadosságot hirdette, és vérrel hintette meg az orgiái keretében szeretkezô párokat. Mindez megdöbbentô szenzáció, amelyet egy idô után elfelejtenek az emberek. Nem a szenzáció azonban a tét, hanem a jelenség magyarázata. Di Nola említi, hogy F. W. Haack megkísérelte értelmezni a Crowley nyomán terjedô sátános gyülekezetek rejtvényét, elsôsorban a ,,Szaturnusz testvéreinek'' és ,,Az utolsó ítélet egyházának'' eszméit elemezve. Megállapítja, hogy a jelenségek nagyobbára szexuális aberrációkra mutatnak. Ez azonban a felület. A totális szabadság eszméje az, amely ezekben a jelenségekben a bűnözés szabadosságába torkollik. A bibliai vagy a kereszténységbôl átvett eszmék pedig világosan megmutatják egy modern eretnekség igazi arcát. Ha a bálványimádás lényege az, hogy Isten helyébe valamilyen teremtményt teszünk, akkor logikus, hogy a legmagasabb rangú szellemi teremtmény imádása a legveszedelmesebb következményekkel járó aberrált eltévelyedés is egyben. Manson és társainak rituális gyilkosságokig menô, elvetemült szektája csupán hatásos példa. Annak a köztudatban élô naiv felfogásnak teljes tarthatatlanságát bizonyítja, amely szerint mindegy, ki mit hisz, az a fontos, hogy jó ember legyen. Mintha a tetteink függetlenek lennének életfilozófiánktól, vagy éppen a teológiánktól. A naiv köztudat szerint az eretnekség furcsa hiteket valló, viszonylag normális emberek tolerálható közössége, a jog felügyelete alatt. És ha a Krisztus- ábrázolások tilalmát vallók betörnének a múzeumokba és minden ilyen képet tönkretennének? Nem vagyok elfogult. Ha fanatikus vallási téveszmétôl vezetve egy szekta azt a célt tűzné ki, hogy a múzeumokban kiállított minden képet és szobrot tönkretegyen, ami az embert mezítelenül ábrázolja, a kulturális rombolás veszedelmes téveszméje akkor is megmutatná, mire képes az aberrált emberi tudat. Ezt ugyanis a humánum ellen irányuló eretnekségnek lehetne elkönyvelni, megidézve a Michelangelo Pietŕ című gyönyörű márványszobra elleni, világbotrányt keltô merényletet, amely a Szent Péter bazilikában történt meg. Elmebetegség? A hittételek lerögzítése védelem a hiszékenység és az aberrált hitek ellen. Nem véletlen, hogy tapasztalt és felelôs személyek tanácsa fogalmazza meg -- ,,zsinatok'' kereteiben -- a dogmákat. Ezek a hittételek szembesíthetôk az értelemmel és a humánummal. A gonosznak elkötelezett szellemiség viszont mindig szembekerül az értelemmel és a humánummal. Hiányzik belôle a szellem egészsége. Elmebetegség? Nem. Ez tipikusan eszmebetegség. A teológiától tehát ne azt várjuk, hogy a sátáni szellemiséget tagadásba vegye. Ez ugyanis térben és idôben visszatérô emberi tapasztalt. A keresztény teológia feladata az, hogy a kinyilatkoztatás alapján adjon magyarázatot a ,,gonoszság misztériumára''. S ebben azok az igazi szakértôk, akik az emberi bűnökkel és a bűnök következményeivel hivatásszerűen foglalkoznak. A földi kárhozat megtapasztalása. Camille Claudel Camille Claudel, Paul Claudelnek, a nagy katolikus költônek és drámaírónak nôvére, aki a hírneves szobrásznak, Rodinnek volt tehetséges asszisztense. TV-adások sorozatban elevenítették meg élete tragédiáját. Mint apja, ô is elszakadt az Egyháztól, Isten tékozló leányaként. Rodin nem veheti feleségül, bár szerelemmel szereti. Már élettársa van s attól fia is. Camille ráébred a valóságra. Elköltözik a mestertôl. S csôdbe ment élete az ideggyógyintézetbe juttatja, egyfajta földi kárhozatba. Rodin megmintázta a Pokol kapuját. Camille át is ment rajta. Camille Claudel elszakadt a hittôl és az Egyháztól, amelyhez testvére, Paul Claudel egész egzisztenciájával visszatalált, kiteljesítve általa alkotói életformáját is. Íme a bibliai üzenet: ,,egyiket fölemelik, a másikat otthagyják''. Mentô kezek nyúltak feléje, de ô elutasította a feléje nyújtott kezeket s a kegyelem mentôkötelét. Maga döntött. Camille Claudel vonzóan szép, fiatal francia nô volt a pálya kezdetén. Úri családból. A szobrászatot választotta, és annak nagymesterét: Rodint. Ô volt a bálványa. Szobrásznak lenni, vésôvel a nôi kézben s ebbôl hírnevet szerezni? Rodin árnyékában? S mindezt a 19. század végének és a 20. század elejének Párizsában? Férfiak között? Hol van még a nôi egyenjogúság! A túl érzékeny alkatú Camille Istentôl elszakadva lassan elveszíti a reményt. Rodint végleg elhagyja, amikor a házasság kilátástalan. Gyermeket vár tôle, de nem mondja meg neki. Elvetél. A tragédia magja adva van. Elemi erejű ragaszkodás a nagy szobrászhoz, akitôl ugyanakkor el kell menekülnie, hogy megtalálja alkotói önmagát. Ki kell szabadulnia Rodin nagyságának szellemi ölelésébôl, az ,,asszisztens'', a ,,modell'' és a ,,szeretô'' megalázó szerepkörébôl. A mi Kovács Margitunk terrakotta-remekeivel viszont rátalált a megfelelô anyagra s vele egy szobrásznô saját útjára, művészi alkotásaiban az anyaságot is megdicsôítve. Csupa sugárzás! Ô az, aki sorsában üdvözülten ,,fölvétetett''. Camille Claudel -- önállósulva -- egy kislány kifejezô portréjával bíztatóan indult. Aztán rászakadt az önkéntes magány. Késôbbi szobrai már a reményvesztett, tragikus életérzés nyomasztó létélményérôl vallanak. Testvéréhez, Paul Claudelhez ragaszkodott. Ôt azonban Amerikába, majd Kínába szólította diplomáciai megbízatása. És jött az ital. Nem mosdott. Összetörte a műveit. Egyre összeférhetetlenebb lett. A segítô kezet visszautasította. Lezüllött. Bekövetkezett a lelki összeomlás. Ideggyógyintézetbe került, átlépve a Pokol kapuján. Üres tekintettel nézett ki a rácsokon és írta segélykérô leveleit. Mindhiába. Van egy szobra, amely remekmű. Térdelô nôt ábrázol, aki reménytelenül nyújtja ki karjait a férfi felé (Rodin). A bálvány felé, aki életének tragédiájában játszott fôszerepet, holott nem is tudta, hogy asszisztense és szerelme a gyermekét hordozza. Camille eldobta a hitét. Elveszítette létének alázatát, hogy elfogadja magát nôiségében és művészetében, a saját keretei között, a saját korában, s ne menjen bele egy kilátástalan szerelmi kapcsolatba. A térdelô nô egész lényébôl árad a könyörgés. Mintha tragikus életét sűrítené össze. Mélyrôl jött alkotás. Remekmű. De ezt is el kellene választani a másik szobortól, attól a férfitól, aki felé kinyújtja karjait. Minek ez a konkretizáló ballaszt? Könnyű műtét volna, de jogtalan. Már nincs is rá szükség. Camille Claudel fájdalmas sorsa a hit és az alkotás szerves összetartozásának negatív szimbóluma. A poszthumusz hírnevet végül is megkapta. Tragikus életével keltett feltűnést. Azt vitte filmre az utókor. Külön tragédiája, hogy azzal lett emlékezetessé. Nem a szobraival. Aldous Huxley és a reményvesztett létezés Ha Camille Claudellel a világban megtapasztalt kárhozatélmény egyik megrendítô példáját idézhetjük, úgy Huxleyvel kapcsolatban az a lebírhatatlan érzése a teológiai vizsgálódásnak, hogy a kárhozott szellemiségnek ô az egyik leghitelesebb földi megjelenítôje. Nem a megrögzött gonoszról van szó, csupán arról, hogy megvan benne a magas intelligenciájú rangos alkotó képessége, aki nem tagadja Istent, de akinek világából teljesen hiányzik a megváltás reménye. Huxley kivételes intelligenciájú cinikus szellem, aki felduzzasztott Egó-jával önmaga kárhozatában él, de szabadon. Maga ábrázolja önmagát Philip Quarles alakjában úgy, mint ,,az embertelen, hideg, kutató intelligencia'' megtestesítôjét. Ebben közös Goethe Mefisztójával és Madách Luciferével. Átéli a hagyományos értékek összeomlásával kialakuló modern világot, amelyben a megváltást a technika kínálja a hit és a szellemi-erkölcsi értékek romjain. Ô leplezi le viszont prófétai erôvel a technikai civilizáció ábrándját. Nem az istenhit, hanem a megváltás hite hiányzik belôle. Nincs benne semmi -- romantikus értelemben vett -- ,,sátáni'', mint Stevenson Mr Jekilljének ördögivé átváltozott Mr Hyde-jében. Ez a végletes pszichikai átalakulás írói találmány. Ezzel szemben Huxley a való élet kárhozottja, aki keresi, de nem találja a megváltást. A hűvösen cinikus, semmiben hinni nem tudó, fölényes értelem embere. S ebben érezhetôen a kárhozott angyal írói nagykövete, nem a színpadon, hanem az életben, az irodalom kivételesen rangos, a maga korában nagy visszhangot keltô alkotójaként. A földi kárhozottak sorsa nincs lezárva. Szellemi börtönük nem életfogytiglani. Huxley keresi a kiutat. A ,,Szép új világban'', talán legismertebb művében fölényesen leszámol a technika megváltó erejébe vetett hit illúziójával. Ebben részben Byron Kainja, részben Madách falansztere jelenti a ,,kis prófétai'' elôzetest. Huxley földi pokolban él s ez nem gátolja meg kitörési kísérleteit. Mivel azonban a bibliai kinyilatkoztatástól elfordult, a keleti filozófiák misztikumában keresi a mentôkötelet, amikor a II. világháború elôtt Angliából Amerikába költözik. A háború az ember teremtette pokol rettenetes tapasztalatát kínálja számára. Erôt vesz rajta a teljes pesszimizmus, a ,,Nincsen remény'', amely a kárhozat alapélménye. Mi ehhez képest Madách pesszimizmusa? Hiszen Huxley víziójában a majommá degradálódott ember jövôje rémlik föl (vö. a Majmok bolygóját megidézô film, amely az ô hatását idézi). Amikor pedig ,,Sziget'' címmel utópiát ír, kisejlik víziójából a kárhozat angyalával kötött titkos szövetség, anélkül, hogy errôl tudna vagy nyíltan beszélne. Az emberi képességek maximumának kibontakoztatása látszólag humanista célkitűzés ebben az utópiában, csakhogy az emberré-válás próbáját a kábítószer élvezetében jelöli meg, amely annyi fiatalt tett azóta is a földi pokol áldozatává. Ez tipikus példája a ,,festett mennyországnak''. Az üdvözültek boldogsága helyett azonban ez a ,,mennyország'' a földi pokol csábos kapujának hazug felirata, mint annyi plakát, amely a pódium kurta üdvösségét kínálja a színpad káprázatos fényeitôl megtévesztetteknek. Egy irodalomkritikusa Shakespeare-rel hasonlítja össze Huxleyt, nem az irodalmi rang tekintetében, hanem a rossz megítélésében. Megállapítása találó: ,,Shakespeare-nél a gonosz ábrázolása sohasem abból az élménybôl fakad, hogy az élet végsô fokon gonosz és értelmetlen, hogy az ember eleve kárhozatra és pusztulásra ítélt lény'', olvashatjuk Az angol irodalom története c. kötetben (605. o.). Vörösmarty túlemelkedett a ,,Nincsen remény'' nyomasztó léthangulatán. Fölemelkedett a ,,Lesz még egyszer ünnep a világon'' belsô megvilágosodásáig. Huxley élete végéig kiút nélkül maradt. Megtette a kísérleteket, de végül -- a jelek egyértelműen erre mutatnak -- a megváltás hitének elvetésével a földi kárhozat élményének foglya maradt, olyan létforma atmoszférájában, amelyben nincs már semmiféle belsô kapaszkodó, amelyet Dante poklának emlékezetes felirata ôriz számunkra, teljes teológiai hitelességgel: ,,Lasciate ogni speranza'', azaz: ,,Hagyjatok föl minden reménnyel''. A Sátán megjelenési formái és ábrázolása Érdekes, hogy a Bibliában a Sátán nem ember alakban jelenik meg, szemben az angyali jelenésekkel. Az ôsszülôk megkísértésénél a kígyó jelképében találkozunk vele. Szerepel, mint ,,ordító oroszlán'', amely ragadozó körútjára indul, vagy a szárnyas Sárkány alakját veszi föl. A Jelenések könyvének írója a bukására utalva úgy látja, mint villámot, amely cikázva aláhull és a fénye kialszik. Jézus megkísértésénél -- Lukács 4. fejezetében -- nincs kifejezett utalás arra, hogy ember alakban jelent volna meg. Magát a megkísértést is fölfoghatjuk belsô víziónak, hiszen észrevehetô a dramatizált forma. Vannak azonban álmok és látomások, amelyekben megjelenik a Sátán. Alakja azonban nehezen kivehetô. Inkább a jelenlétét érezzük. Amikor azonban emberi közvetítéssel jelenik meg elôttünk, ösztönösen ráérzünk a szálkásan szikár, sötét és szuggesztív tekintetű Csábítóra, akiben már sorssá lett a malícia. Kövér Mefisztót nehezen fogadnánk el a színpadon. Shakespeare deklasszált lovagfigurája, Falstaff sem az. Az ördögi megszállottság ügyét nem lehet kézlegyintéssel elintézni. Ugyanakkor nincs sem bibliai, sem történelmi fogódzópontunk arra vonatkozóan, hogyan néz ki a Kísértô, ha megjelenik. Találkozunk viszont ördögi lelkületű emberekkel, akik olykor megszállottan próbálják rávenni társukat, hogy a maguk romlott és destruktív céljaiknak megnyerjék. A Gonosz természeténél fogva azt akarja, hogy a maga kárhozott életformájának nyerje meg mindazokat, akiket megkísért. Közmondás, hogy ,,A hasonló a hasonlónak örül'', ami számtalan példával igazolható, mint az is, hogy amikor valaki az életben elbukik, másokat is igyekszik magával rántani. Ez a romlottak pszichológiája. A Sátán földi hasonmásait a különleges beleérzéssel és intuitív képességgel rendelkezô alkotók persze avatottabban tudják ábrázolni, megjeleníteni. Rászorulnak azonban a teológia ellenôrzésére, miközben a teológus is tanulhat tôlük, nem is keveset. Például amikor nem személyesen és nem emberi személyek ,,bűntársi'' közvetítésével fejti ki hatását, hanem romboló téveszméket sugalmazva. Nagy írók néztek szembe az ember történelmi útjával, földi rendeltetésével és megkísértésével, egyben pedig a sátáni sugallatokkal, amelyek arra irányulnak, hogy az embert céljától eltérítsék. S hogy egy repülôgép eltérítése milyen tragikus következményekkel járhat, mi már tudjuk. A Sátán nem kényszeríthet senkit fizikai ráhatással. A pszichikai sugallat, ösztönzés az, amire hatalmat kapott, épp az ember próbatételére. Csak nagyon kivételes, amikor személyesen jelenik meg, mint Jézus megkísértésénél. Rendszerint közvetetten fejti ki hatását, például ördögi eszmék következtében. Érdemes volna számításba venni, micsoda szenvedések zúdultak az emberiségre az igazságtól elszakadó, súlyosan destruktív eszmék révén, amilyen például a képrombolás eretneksége. Madách elfogultan ítéli meg az eretnekséget. Hiszen ha a manicheusok tanát követné egy ország, önmagát irtaná ki, azon a címen, hogy gyermeket hozni a világra bűn, mert ezzel szaporítjuk a szenvedést a Földön. David Hume tétele is romboló volna, ha komolyan vennénk és elfogadnánk, hogy az erkölcsi jó a kellemes, a rossz a kellemetlen. Mivel azonban minden nagy alkotás és egy gyermek világra hozása fájdalmakkal és áldozattal jár, mi lenne a világból, ha mindenki így gondolkodna? A világban ma is pusztító erôt jelentenek a romboló eszmék. Van belôlük bôven. Még a humánumnak is vannak eretnekei. S a közmondás találó: ,,Gyümölcseirôl ismerjük meg a fát''. Vegyük tehát sorra a prométeuszi dráma után Jób könyvét, az Apokalipszis prófétai látomását, s ezután Milton, Goethe és Madách drámáját. Majd kíséreljük meg annak fölidézését, hogy mit jelent a sátáni kritika, akár a világgal, akár a történelemmel kapcsolatban, hogy aztán megadjuk a választ a színpad Luciferének vagy Mefisztójának, velük együtt pedig szerzôiknek. Vajon milyennek látják a Kísértô lényét? ======================================================================== 3. A sátán a nagyszabású világdrámákban Prométeusz mitológiai drámája A görögök a filozófia klasszikus nagyjait adták a világnak. A keresztény gondolkodásnak szintén tanítómesterei a kinyilatkoztatás megértésében. Ôk azonban ránk hagyták színpadi drámáik javát is. A ,,keresztény teológia'' kitágítja az ,,istentan'' jelentését. A megváltás üzenetével, azzal, hogy az Ige ,,emberré lett'', befogadja az embertant is a teológiába, annak keretében pedig az ember elbukását és fölemelkedését. Olyan ,,Istenrôl való beszéd'' ez tehát, amely nem annyira Isten ,,létérôl'', mint inkább ,,velünk-lététôl'' s így az üdvösség reményérôl szól. Mindezt a kinyilatkoztatás fényében, a Biblia tanítása alapján mondja, különös tekintettel az Újszövetségre és benne Jézus Krisztus küldetésére. A katolikus teológia egyebek mellett abban különbözik a többi keresztény-keresztyén teológiától, hogy bensôségesebb kapcsolatot tart a filozófiával. A keresztény hitet pedig behatóbban törekszik a tudománnyal összehangolni, persze a különbözô korok ismereteinek szintjén. A görög kultúra viszonylatában sokat mondó jelkép, hogy Aquinói Szent Tamásnak Arisztotelész volt a mestere, Danténak pedig Vergilius. Egyes görög filozófusok meglepô megsejtésekkel adnak ösztönzést a keresztény teológiának, hiszen Isten létét legnagyobb gondolkodóikkal ôk is felismerték. A megváltás kérdésében mégis inkább a nagy görög drámaírókhoz kell fordulni. Ôk tanúsítják, meddig juthat el az ember a jó és a rossz, az üdvösség és kárhozat kérdésében, a Biblia üzenete nélkül. Milyen választ képes adni erre egy magas kultúra, ha istenképe ennyire földhöz tapadt? Vannak görög drámák, amelyek kifejezetten megmutatják, hogy a mitológiai istenek hite és az emberi lelkiismeret szembekerülhet egymással. Iphigeneia színpadi tragédiájának szívszorító kérdése: miért kell egy ártatlan fiatal leányt akarata ellenére feláldozni az isteneknek? A háború sikere érdekében? Az egészen emberarcúra formált mitológiai ,,istenek'' hite elrettentô következményekkel jár. Például azzal a téveszmével, hogy az ,,istenek'' rosszallják az emberi tudás vívmányait. Olybá veszik, mintha tôlük lopták volna el azt. Ezért aztán nevükben Zeusz fôisten megbünteti a ,,vakmerôket''. Prométeusz alakjában olyan ,,isten'' lázad föl ez ellen, aki az emberek pártjára áll. A ,,Vagy Isten, vagy az ember'' hírhedett tétele a görög mitológiába gyökerezik. Az ember megváltásának kérdéseit tehát nem annyira a görög filozófiában, inkább a görög drámákban kell keresnünk. Az ,,angyalok bukásával'' kapcsolatban elsôsorban Aiszkhülosznak a ,,Megláncolt Prométeusz'' című drámája kapott nagy visszhangot, fôleg a ,,felvilágosodás korától'' a marxizmusig, az Istentôl elszakadó szekularizált gondolkodást is beleértve. Ezt kell szembesítenünk a Biblia- és nyomában a keresztény teológia ide vonatkozó tanításával, hogy tisztázzuk a pogány görög eszme és a kinyilatkoztatás üzenete közötti alapvetô különbséget, elismerve bizonyos hasonlóságokat. Milyen a drámában Isten és ember viszonya? Egyértelműen ellentétes: Zeusz, vagy Prométeusz? Ez itt a kérdés. A legfôbb ok a fantáziából kinôtt bonyolult hiedelmek mitológiai káosza, a sokistenhit, a politeizmus. Ebbôl világosan kiderül, hogy a fôisten, Zeusz éppen azért kerülhet szembe az emberrel, akinek törekvését Prométeusz képviseli, mert maga is ember-formájú. Mert feleségei és gyermekei vannak. Mert az emberek leányaival is viszonyt kezd. Mert a görög türannoszok mintájára formált zsarnok-isten, aki gôgösen uralkodik az Olümposz fenséges és elérhetetlen magasából. Azért kell mindezt fölidézni, mert Miltontól Byronig, Goethéig és Madáchig a nagy emberi drámák szerzôi nemcsak a Bibliát ismerik, hanem Aiszkhülosz drámáját is. Mivel pedig ez a dráma mondanivalójában egyszerű, kidolgozásában pedig nagyszerű, lényegesen könnyebb megismerni, mint a Bibliát. Arról nem is szólva, hogy bizonyos politikai törekvések szekerébe jobban befogható. Hiszen Stendhalnál a Pármai kolostor zsarnok hercegével szemben Fabrizio del Dongo lovag vagy az uralma ellen lázadó Palla képlete hasonló fellázadást idéz. A forradalom gondolkodói a prométeuszi lázadás képviselôinek tekintik magukat, és ide nyúlik vissza az újkori ateizmus is. A Prométeusz- drámában a fôisten tézisével az ember antitézise kerül szembe. Aiszkhülosz pedig nem találja a szintézist, ellentétben a kinyilatkoztatással, amelyben az örök Isten és a szenvedô, bűnös ember feszültsége föloldódik a megtestesülés által az Isten-Emberben s vele az ember megváltásban. A Biblia tehát megadja a választ a görög mitológia kérdésére az ,,emberré lett'' üzenetével. Persze Zeusz is megtette ezt, amikor földi nôket csábított el, a halandók álruhájában. Micsoda különbség! Mirôl szól Aiszkhülosz drámája? Zeusz drákói szigorral megbünteti az ellene fellázadó Prométeuszt, aki a fôisten zsarnoki uralmával szembe szállva az emberek mellé áll. S miközben Zeusz ellen lázad, egyben megváltó is kíván lenni, mert az istenektôl ellopva az embereknek adja a ,,soktudó tüzet'', vele pedig -- mondhatni -- a technikai kultúrát, az elemek fölfedezését: ,,rezet, vasat s ezüstöt és aranyt'', meg a gyógyítást, sôt minden emberi tudást. Ezért éri el ôt a rettentô büntetés. Hefajsztosz, a kovácsok istene sajnálja ugyan ôt, de Zeusz parancsára kénytelen egy sziklához láncolni, ahol az idôjárás viszontagságai mellett a keselyűk még a máját is megtépdesik. Ô azonban gôgös öntudattal küldi lázadó szavait az Olümposz fôistene felé. Abban bízik, hogy a Végzet Zeusz fölött is úr, és ahogyan a fôisten gyôzedelmeskedett elôdein, utána is más isten ülhet majd az égi trónra. Mekkora távolság ez a kinyilatkoztatás Istenétôl! A technika általi megváltást valló és a politikai zsarnokság ellen küzdô újkori ember persze Prométeusz mellé áll. S a teológia képviselôje is, amikor Josef Fuchs-szal kikel a ,,parancsoló Isten'' képe ellen. Az volna a bűne Prométeusznak, hogy a halhatatlan istenek ,,tulajdonát'' az ,,egy napig élô'' embereknek adta? A kinyilatkoztatás Istene rábízza az emberre a világot, és megváltására ,,egyszülött Fiát'' adja (emberi kifejezés!). Prométeusz altruizmusa megint pozitív vonás, kifejezetten erény, hiszen ô Ókeánosz intelme szerint sokkal jobban törôdik másokkal, mint önmagával. S ezt még a jóakarói is helytelenítik: ,,Ne nézd mérték felett az emberek baját, törôdj saját bajoddal''. A lázadás bűnéért éri el ôt a dráma végén a villámcsapás. Ezért kell végleg alámerülnie a mélybe, az alvilág poklába. Hol ebben az igazságosság? Ott van azonban a makacs gôgje, amit többször is fejére olvasnak, de eredménytelenül. Tulajdonképpen meghökkentô meglátások sejtetik, hogy a Bibliából merítô és a keresztény hagyományt ismerô emberi drámák alkotói sem tudnak szabadulni a Prométeusz-monda hatásától. Elsôsorban azzal, hogy ennek nyomán Lucifer, az Isten ellen lázadó szellemi teremtmény lesz, mintha afféle ,,kis istennek'' tartaná magát. Madáchnál még olyan utalás is van róla, hogy ,,együtt teremtette'' a világot Istennel. Ez manicheusi téveszme. A teljes autonómiára törekvô újkori ember azonban kapva kap a zsarnok elleni lázadó hôs motívumán, aki a fôisten önkényével szemben az ember pártjára áll. Az ateista elégedetten idézi a drámából a prométeuszi vallomást: ,,minden istent gyűlölök''. A teológus viszont támpontot kap az angyalok bukásának megértéséhez a fôhôs gôgös öntudatában, amelyet Hermész is helytelennek tart, Zeusz küldötteként (mintha egy angyal elôképe lenne). Ráolvassa a leláncoltra gôgös öntudatának bűnét, amelyért méltán bűnhôdik. A gôg eredményezi tehát az ,,elbukást''. Prométeusz erre azzal vág vissza, hogy Zeusz gôgjére ô is gôggel válaszol. A fôisten békítô küldöttjét, Hermészt pedig azzal vádolja meg, hogy az csupán engedelmes ,,szolga''. Ô viszont elutasítja a szolgaságot és öntelten szemébe vágja Hermésznek: ,,Tiszteld, imádd, hódolj be minden úr elôtt, de én nem tartom többre Zeuszt a semminél''. A drámában Prométeusz szenvedô társra is lel, Ió személyében, aki Éva távoli, mitológiai elôdje, s akinek ,,sorsa a szenvedés''. Ôt viszont a fôisten felesége, Héra féltékenysége üldözi, mert Zeusz szemet vetett Ióra. Madách ismert jelenetét vételezi elô viszont az üldözött leány, amikor kétségbeesésében le akarja vetni magát a szikláról. A legvégén ér bennünket a váratlan meglepetés. Kérdés: ki lehet az a titokzatos lény, akihez Prométeusz utolsó szavaival fordul? Egy biztos. ,,Szentséges Anyámnak'' nevezi azt a nôt, aki égi fényétôl övezve megjelenik elôtte. De hiszen ez a Faust befejezésébôl a fénybe öltözött Asszony, az ,,Örök Nôiség'' megmentô szimbóluma! Így jelenik meg Mária titkos elôképe már Aiszkhülosz drámájában, amely azt az üzenetet is tartalmazza, hogy ,,Édes a lét, ha remény bátorít''. Benne van a megváltás utáni vágy s még az is, amit az istenek kovácsa, Hefaisztosz prófétai szavakkal megfogalmaz: ,,ki megmentôd lehetne, nem jött világra még''. Az isteneszme zűrzavara eredményezi Prométeusz lázadásának felemás értelmezését. Benne van az ember szenvedésének miértje és a megváltás utáni vágy, amire a görög mitológia még nem tud megnyugtató választ adni, csak a kinyilatkoztatás. S benne van a bukásra ítélt gôg is, bár ítélete nem igazságos. Jób könyve és a szenvedés ószövetségi drámája Prométeusz és az újkor sorsdrámái között mintegy közvetítôként ott van az Ószövetség nagy hatású drámai költeménye, a Jób könyve, amely a teremtett világ és benne az ember szenvedésének lázadó kérdôjelét veti föl, keresve a választ. Külön jelentôsége van annak, hogy az összetett párbeszédben döntôbíróként szerepel az Úr és szerepet kap benne a nagy Kísértô, s már Sátán néven. Visszhangja messzire terjed. Ha a Prométeusz-dráma hatással volt Miltonra, Goethére és Madáchra, még inkább elmondható ez Jób drámájáról. Mirôl szól Jób könyve? Egyértelműen az emberi szenvedés miértjérôl, arról tehát, ami a legtöbb ember számára érthetetlen, ha a Teremtôt úgy emlegetjük, mint ,,jó Istent''. Még nagyobb nyomatékot kap a kérdés, ha az Ószövetség elsô szakaszát vesszük figyelembe, amelyben az ember Isten büntetésének tekintette, ha vagyona kárt szenvedett vagy hozzátartozója meghalt. Ha valaki betegségbe esett, azt Isten büntetéseként magyarázták. Ha gazdagságban élhet, az Isten áldásának bizonysága. Ez még nem az Újszövetség. S hozzájárul a nyomasztó képhez az is, hogy a halál után a Seol árnyékvilágába kerül az ember, ami nem sok jót ígér. Az Ószövetség hitének ebbôl a kettôs szorításából értjük meg jobban a szenvedés drámáját. Jób könyve voltaképpen nagyszabású példázatot elevenít meg, különbözô műfajok felhasználásával. Magja az, hogy az Úr próbára teszi Jób hitét és hűségét, akinek jól megy a sora. Mindene megvan: családja, jószága, nyugalmas élete. A próbatételnél az Úr szólítja a Sátánt mint Kísértôt, hogy tegye próbára Jóbot. Ha a jó sorsban hűséges az Úrhoz, vajon az lesz-e akkor is, ha sorsa rosszra fordul? A próbatétel az Úr és a Sátán párbeszédével indul. Jellemzô, hogy a Sátán mint Kísértô már jelen van az Ószövetség hitében, személyében mintegy képviselve a kárhozott angyalokat. Tehát nem a kígyó jelképes formájában. Az is érdekes viszont, hogy nem a ,,pokolból'' jön. Valamiféle közbülsô állapotba jutott, amikor kiszakadt az üdvözült angyalok körébôl. Ebbôl is arra lehetne következtetni, hogy a pokol teljes értelmében a végítélet után nyílik majd meg. A Sátán itt a Földhöz rendelten, mint valami hazátlan kóborló keresi az alkalmat az ember megkísértésére. A könnyű préda neki sem érdekes igazán, mint egy vadásznak vagy éppen Don Juannak. Az is kitűnik, hogy csak az Úr engedélyével kísérthet. Most azonban emberére talál Jóbban, akit mindenki istenfélô, vallásos embernek tart. Az ô hűségét megtörni, és rávenni, hogy káromolja Istent, igazi ,,kihívás'' a Sátán számára. Az Úr tehát mintegy ,,kezébe adja'' Jóbot, megengedi neki, hogy nagyon kemény próbára tegye, csak személyi épségében kell bántatlanul maradnia. A Sátán él a hatalmával. Természeti csapások pusztítják el Jób szolgáit és hatalmas nyáját. Orkánszerű szélvihar dönti össze a házát, amelyben gyermekei is odavesznek. Jóbot ez sem töri meg. Válasza: ,,Az Úr adta, az Úr elvette, legyen áldott az ô neve''. Még súlyosabb lesz a próbatétel, amikor elborítják testét a fekélyek. Felesége már megtörik és arra bíztatja, hogy átkozza Istent, amiért így bánik vele. Jób keményen rendre utasítja az asszonyt és így válaszol: ,,Ha a jót elvettük Isten kezébôl, el kell fogadnunk a rosszat is.'' Messzire visszhangzó, sokat idézett bölcs szavak. Ekkor azonban megjelenik három barátja: Elifáz, Bildád és Szofár. Az emberi szenvedés nagy drámája pedig voltaképpen ezekben a párbeszédekben bontakozik ki, a szenvedés értelmének keresésében. Mert világosan kiderül, hogy az igazán súlyos szenvedés az értelmetlen szenvedés. S ebben a párbeszédben fokozatosan és sűrítetten nehezedik Jóbra a rettentô megpróbáltatás. Prométeusz legalább tudja, hogy miért sújtotta ôt Zeusz haragja. Jób azonban végsôkig hangoztatja ártatlanságát. Az Ószövetség és minden kor józan embere megérti ugyanis, hogy a bűnért bűnhôdés jár. Itt azonban az ártatlanok szenvedése keresi a magyarázatot. S elsô kísérletre nincs válasz. Mentséget csak a halál kínál. Jób tehát nem Istent, hanem a születését atkozza meg. S kimondja a szentenciát: ,,jobb a halál, mint a fájdalom''. Csakhogy az Ószövetség hitében a halottra a sötétség és árnyak országa vár, a Seol, amelytôl nem remélhetô vigasztalás. A válasz nem várható az Ószövetség hitétôl, mert abban Isten büntetésül adja a szenvedést. Csakhogy Jób máris csapdába esett azzal, hogy születését megátkozta, mert akkor már nem ártatlan. S ki meri ártatlannak mondani magát az emberek közül, hacsak nem Isten kivételes irgalmából? Jób voltaképpen az ember valamennyi szenvedését fölpanaszolja, leginkább azonban az ártatlanok szenvedését. Magát végig ártatlannak jelenti ki az Úr elôtt. Amikor a három jó barát megjelenik a színen, hogy megvigasztalja, egyikük sem tud mást mondani, mint amit az Ószövetség hite megôrzött. E szerint: Isten büntetése a szenvedés. Jóbnak kell, hogy valami komoly bűne legyen, ha ilyenre fordult a sorsa. Ha a viharban ledôl a ház és Jób gyermekei életüket vesztik, az nem egy természeti csapás következtében, hanem bűnük miatt történt. A globalizáció filozófiája ebben ellaposodott refrén. E szerint mindez azért van, mert Jób családja ,,rossz helyen volt, rossz idôben''. Jézus már világosan megmondja, hogy a vakon született nem bűne miatt szenvedi vakságát s a siloámi torony nem azok bűne miatt dôlt le, akik benne voltak és meghaltak. A világnak megvannak a saját fizikai és biológiai törvényei. Egy lavina természeti okok következménye, nem Isten büntetô kezének közvetlen műve. Elifáz, Bildád és Szofár tehát sem Jóbot nem tudja meggyôzni, sem az ártatlanok szenvedésére nem tud választ adni. A dráma vitájába azonban egy negyedik is bekapcsolódik, Elihu személyében, aki fiatalabb ugyan náluk, mégis a karizmatikus személy bölcsességével szól bele a vitába. Isten Lelkére hivatkozik. S minden arra utal, hogy más szerzô illesztette bele szavait a drámába. Olyan, mintha ,,küldöttként'' Isten angyalát képviselné, de mindenképpen ,,Isten ügyvédje'' a drámában, míg a jó barátok inkább csak Jób bűnösségét hangsúlyozzák. Valami igazuk azért nekik is van. Elihu elítéli az Isten elleni ,,lázadást'', s vele, bár kimondatlanul, az angyalok lázadását is. Kiderül, hogy Istennel nem lehet egyenlô partnerként vitába szállni, holott Jób ezt akarja. A teremtmény kérdezhet, de nem vádolhat. Nem vonhatja Istent felelôsségre azért, ami az emberi szabad akarat következménye a világban. Az életben is gyakran elhangzik a tekintélyekkel szemben, hogy ,,kérdezni lehet'', oktalanul megvádolni nem. S amíg Jób kérdez, addig nincs probléma. A nagy felismerés, hogy a szenvedés elsôdleges értelme az ember próbatétele. Jób szenvedése azonban a dramatizált példázatban szimbolikusan túlterhelt, részben személyében, részben panaszaiban mintegy summázottan nyer megfogalmazást. Eljön majd, aki magára veszi szenvedéseinket, de nem Jób kifogyhatatlan panaszaival, hanem a megváltás szándékával: szeretetbôl és önként. Jób problémája lényegében ugyanaz, mint Madáché: kimarad belôle a megváltás, vagy csupán a perifériára szorul. Jóbnál még nem jött el, Madáchnál már eljött, de mintha nem jött volna el. Jób drámájának igazi értéke a kérdéseiben van, nem a válaszaiban. A befejezés ugyanis ,,boldogító véggel'' zárul. Jogos a kissé ironikus szóhasználat, mert a próbára tett Jób teljes gyógyulása, a megduplázódott vagyon és a visszakapott család, meg a szép lányai azt jelzik, hogy -- az Ószövetség hite szerint -- itt a földön kell megkapnia szenvedése méltó jutalmát. Kierkegaardnál is hangsúlya van annak, hogy ,,visszakapja''. A kérdés az: hogyan? Mert Jób drámájának ,,megoldása'' az emberi élet ismeretében nem meggyôzô. S teológiailag sem az. Marad tehát az Ószövetség talán legmegrendítôbb ,,megoldása'', ami már a Jób könyvében is fölcsillan, de a zsoltárokban kap tágasabb megfogalmazást. Nem értjük a szenvedést, nem értjük a Seol bizonytalan véget ígérô árnyékvilágát, de mindennek ellenére bízunk Istenben, mert minderre nála van a végsô válasz. Ez is ,,bízva bízzál'', de olyan, amely Isten nagyságába és irgalmába kapaszkodik bele, akkor is, ha az emberi értelem nem találja a teljes és megnyugtató választ. Jób voltaképpen túlment a kérdezés határain. Ha addig nem volt bűnös, ezek után már nem mondhatja, hogy ártatlan. Bűnbánóan elismeri: tudatlansága az oka, hogy túllépte a teremtmény illetékességét. Mert Isten nagyságát hirdeti a teremtett világ, és ôbenne a remény. Ôbenne van a végsô válasz is. Jób megvallja: amíg csak hallomásból ismerte meg Istent, oktalansága nem oszlott el. Aztán egy meglepô nagy felismerés következik. A teológia szerint: a boldogító ,,színelátásban'' oldódik meg minden. Ennek elôzetese a földi életben, ha az ember valamilyen formában részesül az Istennel való találkozás kegyelmében. Valamilyen bensôséges, szellemi látás az, amire Jób céloz: ,,saját szememmel láttalak''. Ez a megoldás, amely teológiailag is hitelesíthetô. Minden más a szenvedés nagy kérdésében csak tapogatódzás. ,,Láttalak''. Istennel a szenvedés megváltásunk szerves része. Próbatétel. Isten nélkül ellenben a teljes reménytelenség és a kétségbeesés. Ez a szakadék széle. Maga a tragédia. Az ember tragédiája. Jób drámája tehát egyértelműen az ember próbatételét emeli ki a szenvedésben. Ez az ártatlanokra is vonatkozhat. Ôk sem vonhatják ki magukat a próbatétel alól. Ô még nem tudhatja a filozófia válaszát, hogy az emberi közösség különbözô formáiban az ártatlanok akár egyetlen tag bűnéért is szenvedni kényszerülnek, különösen ha az a fejük, és különösen, ha annak bűne súlyos, mint a zsarnoki hatalmat gyakorló diktátoroké, uralkodóké. Madách ebben plasztikusan és visszhangot keltôen fogalmaz: ,,Milliók egy miatt''. Hogy az emberi szenvedést Jóbnál is nagyobb mértékkel, nála is ártatlanabbul és mégis a megváltás teljes értelmével, Jézus Krisztus vállalta magára, az már az Újszövetségnek és Isten benne megvalósuló üdvösségi tervének válasza. Jób könyve csak közvetetten utal az angyalok bukására. Azt is mondja, hogy az Isten elleni lázadó megbűnhôdik. Megjelenik viszont benne a Sátán, aki Isten engedélyével beavatkozik a drámába, és Istentôl engedélyezett szerepet kap az ember megkísértésében. Shelley és a Prométeusz irodalmi visszhangja Barátai nevezték angyalnak. Hiszen nem e világból való volt. Mintha földöntúli lény lenne, legalábbis költészetében és eszmevilágban. Alkalmas arra, hogy a lázadó angyalok földi mását lássuk benne, bár talányos a kép. 1792-ben született és harminc évig élt. Shelley a tökéletes idealista, aki a francia forradalom idején és a mechanista fizika világképében élt. Így lett egyszerre a vak szükségszerűség és az emberi szabadság együttes megszállottja. Az örökös lázadó ô, akiben tombol a szellemiség dinamikája, de ez sehogyan sem fér össze azzal, hogy az ember a gépies anyagvilág vak szükségszerűségeinek drótján rángatott bábu lenne. Idealista lázadó, tele önellentmondásokkal. Jómódú apja kitagadja a házassága miatt. Az egyetemrôl elbocsátják. Angliából is szellemi száműzöttként menekül el. Feleségét elhagyva egy materialista-anarchista filozófus leányával megszökik Itáliába. Amiben hasonlít a bukott angyalokhoz, az a kettôs, vagy inkább az említett hármas kiűzetés. Amiben nem hasonlít hozzájuk, az ifjúkorának ateizmusa. Egy angyali intelligenciának nem ez a próbatétele. Azt bizonygatja, hogy Istent sem az érzékeinkkel, sem értelmes érvekkel nem lehet elérni. Elfelejti viszont hozzátenni, hogy tagadni sem. Materialista apósától, Godwintól átvette a 19. század elejének ,,tudományos világnézetét'', a mechanikus fizikai világképet, a vak szükségszerűség tanával. Ez azonban az emberi szabadság elemi tagadása s vele a fizikai determinizmus vallása. Mert hit ez is, bár tudásnak nevezi magát. Shelley világnézetét leginkább talán a ,,túláradó idealizmussal'' lehetne érzékeltetni, ami megint esküdt ellensége a materializmusnak. Csupa ellentét. Az irodalomtudós Szerb Antal megjegyzi, hogy ,,mindenkin segíteni akar s közben sorsokat dúl fel, körülötte a nôk öngyilkosok lesznek, a gyermekek meghalnak, a barátok elidegenednek''. S eközben ô verseiben ,,szeráfi ujjongással'' énekel. Furcsa egy angyal: a bukott és a megdicsôült különös keveréke, amilyen csak ezen a Földön lehetséges. Lázadó alkatának megfelelôen nagy hatással van rá Aiszkhülosz Prométeusz-drámája, amelyet aztán tovább visz és sajátos módon fogalmaz át ,,A láncaitól szabadult Prométeuszban'' (Prometheus Unbound, 1820). Benne az ôsi zsarnok, Jupiter hatalmát maga a természet dönti meg. Tehát a zsarnok-isten mitológiai képe téveszti meg Shelleyt, nem a Biblia megváltást hozó Istene. Ami a teológus számára igazán megragadó benne, hogy indulásától ilyen környezeti és szellemi hatások után hogyan jut el a fény végsô gyôzelmének hitéig és vele az Ôsegyig. Ez lényegében azt jelenti, hogy rátalált Istenre. Végsô célja, amely egyben vágya is: egyesülni az Örökkévaló Egy fényével. S megint kétértelmű a hasonlósága a lázadó angyalokhoz, amikor a teremtô erôt dicsôíti, de a megváltás evangéliumi üzenetére nem talál rá. Jobban mondva: megsejti, de nem ismeri föl igazán. Mert nem Prométeusz, hanem az Evangélium, pontosabban: Pál apostol fogalmazza meg az igazságosság, a szeretet és a béke korszakát, amely teológiailag Isten országának beteljesülése. Az is beleillik a képbe, hogy ennek hírnöke a tavasz. Még a lázadó angyal mondja ki benne, hogy az emberi tudomány elôtt nincs már titok, sem a földön, sem az égben. A fény és a sötétség párbajában azonban Shelley a fény mellé áll. S bár ô költôi próféciájában nem ,,új Jeruzsálemet'' lát, mint az Apokalipszis írója, hanem az ,,új Athént'', mégis megszavazza azt a jövôt, amelyben a Nap lehullása után is megôrzi fényét a menny. Mintha mégis a fény igézetében élô angyal kerekedne felül benne. Hiszen fölismeri a ,,metafizikai Gonoszt'' is, és ellene fordul, amikor azt a -- saját lányát is megrontó -- Cenci gróf személyében oly visszataszítónak ábrázolja. Shelley azonban nem filozófus, hanem költô, aki elsôsorban áradó zeneiségével hozott újat. Ennek éteri közegében mutatkozik be a szabadság romantikus idealizmusával, a kárhozat és üdvösség között hányódó ,,kétarcú angyal''. Csodálatos ódát írt a nyugati szélhez, mintha megsejtette volna saját végzetét: ,,Legyek hárfád, mint hárfád a vadon, hulló lomb vagyok én is, ne kímélj!'' Hát nem kímélte. 1822 nyarán két társával vitorlázni ment az itáliai tengerre. Váratlanul viharos szél támadt és Shelley, a kétarcú angyal, ott lelte halálát annak a szélnek irgalmatlan irgalmából, amely szaván fogta, s amelyet olyan emlékezetes szépséggel megénekelt. A Sátán a Jelenések könyvében A teológus találkozik az emberi sorsdrámák íróival, amikor Isten és a Sátán ügyének elsô számú lelôhelyét, a János apostolnak tulajdonított Apokalipszis üzenetébôl kívánja megérteni. Ez a könyv a prófétai látomások műfajába tartozik, és a Krisztus elôtti századok ún. ,,apokaliptikus irodalmának'' kánoni, vagyis az Egyház által elfogadott, hitelesített írása, szemben mondjuk az esszénusok hasonló szándékú apokaliptikus szövegeivel. A vizsgálódásunkban szereplô világdrámáknál általában a keretjátékban kap helyet. Miltonnál azonban behatol a drámába és jóval erôsebb szerepet kap abban, mint mondjuk Goethénél, vagy Madáchnál. A bibliai források közül azonban ez a kiemelkedô jelentôségű az angyalok és démonok, illetôleg Isten és a Sátán viszonyának kérdésében. A költô és a drámaíró természetesen ,,vevô'' az erdôtűzhöz hasonló lobogású képekre. A teológus azonban a szimbolikus jelentést hordozó képek áradó zuhatagából az üzenet lényegét kívánja kihalászni, a valóság magvát, ami a Biblia egyéb helyeivel összhangban van, tehát a keresztény hit szerves része. S ebben mellékes a közvetlen vagy közvetett jánosi szerzôség. Ezt eldönteni a bibliamagyarázat dolga. A kérdés az, hogy mi az áradó látomás hiteles tartalma, ami a valóságot érinti meg, akkor is persze, ha az a túlvilági ,,láthatatlanokra'' vonatkozik. A teológia kritikus tekintetével megközelítve, témánkat illetôen a következôket lehet kiolvasni a Jelenések könyvébôl: a. Teljesen világos és elvitathatatlan Jób könyvének tanúskodása Isten abszolút Valóságáról és vele mindenek fölött való ,,uralmáról''. Isten az Örökkévaló. Ô az Alfa és az Ómega, a Kezdet és a Vég. Ô a ,,Van''. Benne a ,,hatalom'' szó nem hatalmaskodást jelent, és semmiképpen nem zsarnoki uralmat, hanem azt, hogy az Örökkévaló magasan fölülmúl minden földi hatalmat. Talán abban a kontrasztban tűnik ez ki leginkább, ha így fogalmazzuk: Isten abszolút Úr, de nem abszolutisztikus Uralkodó. Az ember viszont -- különbözô változatokban -- abszolutisztikus uralkodó kíván lenni, holott nem Abszolút Úr. A ,,Trón'' ennek csak emberléptékű jelképe. Ô az ,,uralkodók Ura''. Ez azonban nem ad politikai garanciát mondjuk Savonarolának, hogy az adott történelmi helyzetben, akár a demokrácia legjobb szándékával is, ettôl várja pártjának gyôzelmét. Hiába írja ki az Apokalipszisbôl vett híres idézetet a firenzei városháza homlokzatára: ,,Rex regum et Dominus dominantium''. Isten egyetemes uralma Isten országának eljövetelét ülteti reményeinkbe. Egyedül ôt illeti meg a teremtmények ,,hódolata'' és ,,imádása''. Ebbe az energia-sűrített tômondatba minden belefér: ,,Övé a dicsôség''. Ô birtokolja azt, és ô is adja. b. Nem lehet kétséges az sem, hogy a prófétai látomás műfajának szimbólumaival a ,,mennyei Jeruzsálem'' jelezni kívánja azt a transzcendens létszférát, amit általánosan használt szóval ,,mennyországnak'' nevezünk. Mai megközelítéssel leginkább a tér-idô feletti létszféra ,,fénybirodalma'' ez, amelyben a fizikai energiával szemben a szellemi Energia, minden energia forrása és beteljesülése jelenti a létet. Ez az, amire a fizikus azt mondja: ,,Azt tudom, hogyan viselkedik a fizikai energia a Világegyetemünkben, de hogy mi az energia maga, azt nem tudom''. A prófétai szavak persze akadoznak. Nem lépnek túl a hasonlatszerűn. A földi Jeruzsálem szíve a templom, de ebben a ,,mennyei Jeruzsálemben'' maga Isten a templom, és vele a ,,Bárány''. Ezzel máris világossá válik, hogy Istent nem lehet a Báránytól elszakítva imádni, vagyis létében és ,,hatalmában'' elfogadni, ami az angyali próbatételre is vonatkozik. A Teremôt nem lehet ,,leválasztani'' a Megváltótól. Kezdjük érteni a teremtett szellemi lények próbatételét. c. Egyértelmű üzenete a prófétai látomásnak, hogy Isten hatalmának, mindenek fölött való fölségének alapja az, hogy ô a mindenség Alkotója (4, 11). Ebben a ,,Mindenségben'' az egész teremtett valóság benne rejlik. Benne van a ,,menny'' és az ,,alvilág''. S amint az elôbbi mindig a fényhez kapcsolódik, úgy az utóbbi a sötétséghez. Ezek jelképes szavak, de kifejezôk. Az Apokalipszis ,,tele van'' angyalokkal és elejétôl végéig jelen van benne a Sátán meg a ,,bukott angyalok''. A kérdés csak az, hogy mindez mennyiben ,,kelléke'', ,,díszítô eleme'' az apokaliptikus irodalomnak. Nem mitologikus betét-e csupán? Nem ugyanolyan szimbólum, mint a ,,mennyei Jeruzsálem'' vagy a ,,Vadállat''? Ha szimbólum és valamit csupán szimbolikusan ábrázol, akkor viszont azt kérdezhetjük: mi van a szimbólum mögött? S a válasz: valamilyen realitás. Mert szimbóluma a realitásnak van. A kritikus teológiai vizsgálódás sem juthat más következtetésre, mint arra, hogy az ,,angyali seregek'', a ,,hét csésze angyala'' vagy a hét pecsétes könyvet tartó angyal emberi hasonlatokkal jelez valamit, ami valóság. Az ,,angelosz'' küldöttet jelent. Ha lefosztjuk a látomásban talált szimbólumok külsô rétegét, el kell fogadnunk, hogy olyan teremtett lényeket föltételez a Jelenések könyve, ,,akik'' személyek, de nem a mi földi létünk biológiába ágyazott szellemiségével, hanem a jelzett ,,fénybirodalom'' sajátos létformájával. Nem tudhatjuk, van-e például ún. ,,asztráltestük''. Biztosan nem ,,árnyéklények''. Mai megközelítéssel leginkább a szellemi létforma ,,törvényeivel'' megközelíthetô ,,energialények'', ,,akik'' az isteni akarat küldöttjei. Érdekes, ahogyan kirajzolódik elôttünk a Sátán ,,alakja'', pontosabban: lénye. Találó, sokat sejttetô nevet is kap: ,,a mélység Angyala''. Tehát a szóhasználatban eltekinthetünk az éles teológiai megkülönböztetéstôl, miszerint az angyal ebben a létszférában az, aki megállta a próbát. Szerepel azonban a Sátán ,,Gonoszlélek'' néven is. Többször találunk utalást továbbá a ,,sátánimádásra'', aminek persze lehet közvetett formája is. A Sátán egész jelenléte olyan az Apokalipszisben, hogy semmiképpen nem ,,mitológiai betét''. A teológus, ha hitelesnek fogadja el, nem tagadhatja, hogy valamilyen jelenlétre képes valóságra utal. Más kérdés, hogy az adott műfaj keretében a szerzô hogyan írja le vagy jellemzi. A Sátán valóság, a ,,mélység angyalaival'' együtt. Az sem lehet vitatható, hogy az Angyal és a Sátán szemben álló realitások, ellentétes akaratú szellemi lények. d. A kérdés most már az: hogyan jött létre a Sátán, ha -- egyszerűség kedvéért -- a hozzá hasonlókat az ô személyébe foglaljuk? A Biblia ugyanis a teremtéssel kapcsolatban világosan utal arra, ami alaptétel a teológiában, hogy mindaz, amit -- és akit -- Isten teremtett, jó. Akkor is az, ha állatról lévén szó, külsejében nem vonzó, vagy éppen ragadozó. Mint létezô, jó. Isten nem is teremthet önmagában-való rosszat. Ezt Szent Ágoston már megfejtette, még kevésbé személyes lényt, aki maga a Gonosz. Ahhoz ugyanis személyes akarati hozzájárulás kell. Tehát a Sátán nem ,,volt'', hanem azzá ,,vált''. Fontos fogalma a filozófiának, hogy ,,válik valamivé''. Aquinói Szent Tamás fogalmaival: a Sátán nem ,,létében'', hanem ,,cselekvésében'' vált azzá, aki. S a ,,válik valamivé, valakivé'' a teremtett szellemi lényeknél nem biológiai fejlôdésre utal, hanem valami olyanra, ami az etikai döntéshez hasonlítható. Etikai döntéssel válhatunk jó, vagy rossz emberré, fokozva: akár gonosszá is. Hogyan lett a jó szellemi teremtménybôl rossz, sôt gonosz, ennek szimbolikus leírását találjuk meg a Jelenések könyve 12. fejezetében. Ez egyértelműen arra utal, hogy ôk sem kerülhették el a próbatételt. e. Az hogy ,, Mihály legyôzi a Sárkányt'', egyértelműen jelzi: a szerzô mitologikus stílusban mond el valamit, ami nem mitológia. Ilyenre számos példa található az emberi beszédben. Ennek vizsgálata a hívô, de a ,,mit higgyek belôle?'' kérdését kritikusan feltevô teológus feladata. Ô képes választ adni a költô-drámaírónak, például Miltonnak. Egy mennyei harc bontakozik ki elôttünk, amelyben Isten hűséges angyalai Michael vezérletével gyôzedelmeskednek a Sátán angyalai fölött, akik mintha a mennyei Jeruzsálem falairól zuhannának le. Az egyszerű hívô beszédmódjában a Sátán úgy szerepel, mint ,,letaszított'', míg Ádám és Éva a ,,kitaszított''. Alázatra intôen emberi cselekvésformába öltöztetett, képzeletünkkel megfogalmazott, vagyis antropomorfizált a drámai jelenet. Belôle semmi más nem állapítható meg, mint az, ami a dráma lényegét jelenti: az akaratok ütközése, és a ,,föntrôl'' ,,letaszított'', de nem térbeli formában, hanem a rangjavesztett értelemében. Csakhogy ebben nincs benne a miért. A ,,harc'', vagyis az akaratok szembenállása már valami elôzetes döntés következménye. Erre lennénk kíváncsiak. Ez azonban csak az összképbôl olvasható ki. A ,,Magasságbeli'' közvetlen fényébe csak az kerülhet minden értelmes teremtmény közül, aki egész lényével kimondja Istenre, mint az ,,uralkodók Urára'', az ,,igen''-t, vagy más szóval az ,,Ámen''-t. A teljes teremtmény teljes ,,igen''-je ez. A válasz szinte átitatja a Jelenések könyvét. Semmi kétséget nem hagy. Ez is emberi fogalmazás persze, de filozófiai igénnyel, nem pedig a mitológia köntösében. Hangsúlyos a könyvben a Jézus melletti tanúskodás, aki ,,a Bárány''. Sorozatban jön elô a próbatétel, bár az elsôsorban az emberekre vonatkozik, mégpedig úgy, hogy abban már a Sátán a próbatétel ,,intézôje''. Ô már átesett a próbán. Mi lehet tehát elbukásának teológiailag kikövetkeztethetô oka? Közvetlenül az angyali és a sátáni akarat szellemi ütközete elôtt jelenik meg a fejezet elején a Napba öltözött Asszony, aki ,,fiút szül'', s az kormányozza majd a nemzeteket. A Sátán pedig ,,Sárkánykígyó'' formában ,,haragra lobban az Asszony ellen''. Nem kétséges, hogy a ,,fiú'' maga ,,a'' Fiú, a mennyei Atya viszonylatában. Ehhez kapcsolva hangsúlyosan említi a szöveg Isten parancsát és azt, hogy Jézus mellé kell állni. Az Asszony, Mária és a Sátán drámaian ellenséges viszonya arra enged következtetni, hogy a szellemi teremtmények próbatételében a megtestesült Ige, a Fiú édesanyjával, a Napba öltözött Asszonnyal együtt szerepelhetett. A középkori teológus jó nyomon járt. Abból következik a késôbbi föloldhatatlanul ellenséges viszony, amelynek jelszava a ,,Távozz tôlem, Sátán''. Valószínűségi következtetés ez, de a legjobban megokolható. S nem szabad elfelejteni, hogy a történelem-tudományban is mennyi a valószínűség alapján elfogadott. Az sem mellékes, hogy Prométeusznál és Goethénél is ott van a fénybe borult Asszony. A szellemi teremtmények próbatételére kétségtelenül ez a kép az, ami a teológia kritikus vizsgálata elôtt leginkább elfogadható. f. A Sátán ,,létrejötte'', a Fényhordozó ,,elsötétedése'' így meggyôzô magyarázatot kap. Érdekes, hogy mintha a prófétai képben is a ,,földre hullna le'' s bukottan a földi történelemhez kötôdne. Úgy tűnik, mintha a végleges pokol még nem volna meg. A Sátán tehát mintegy engedélyt kap arra, hogy szolgálatot tegyen az Úrnak az ember megkísértésénél. Az emberi történelem nagy drámája bontakozik ki a prófétai látomásban. Nem színpadi dráma ez a műfaját tekintve, de vannak benne drámai párbeszédek és sok benne a harc, a természeti katasztrófa és fôleg az igazak és a gonoszok ellentéte. Akaratok ütközése nélkül nincs igazi dráma. A ,,hű és igaz tanú'' pedig maga az Ámen ,,kimondása'', mint Isten angyalainak igent-mondásában. A teremtett szellemi lények próbatélében kulcsfontosságú, hogy Isten dicsôítése elválaszthatatlan a Megváltó személyétôl: ,,Üdv Istenünknek, aki a trónon ül, és a Báránynak!'' (7, 10). Ez mondja ki a lényeget. A következtetés egy irányba mutat: ,,A trónon ülônek és a Báránynak áldás, tisztelet, dicsôség és hatalom örökkön-örökké.'' (5, 13). Ehhez nem kell kommentár. A próbatétel nem a ,,trónon ülônek'', hanem a Báránynak imádása. Vegyük hozzá még a Napba öltözött Asszonyt, és akkor megkaphatjuk a szellemi teremtmények próbatételének lényegét. Legtömörebben fogalmazva a bukás okát: ,,A Trónon Ülônek igen, a Báránynak nem!'' Más szóval: ,,Istennek még szolgálnék, embernek nem''. Az Istenembernek sem, Máriának pedig végképp nem. Mellesleg szólva számos olyan volt-keresztény van a világban, aki lényegében ugyanezt vallja: ,,Istent még én is hiszem'' -- mondta egy értelmiségi. A házasságkötés szertartásának ,,boldogító igenje'' ismert. Itt a teremtmény ,,üdvözítô igenje'' a tét, vagy annak megtagadása, messzire nyúló következményeivel együtt. Mert a próbatétel válaszának jelentôsége, ,,súlya'', következményeiben mutatkozik meg. Milton Sátánja John Milton a 17. század nagy angol költôje. A világirodalom leginkább az ,,Elveszett Paradicsom'' című drámai költeményét értékeli, bár viszonylag kevesen olvasták. (1667). A teológiai kritika szemszögébôl nézve azonban csak bizonyos vonatkozásban lehet hitelesnek elismerni benne a Sátán ábrázolását, amelyben a pszichológiai elemekre külön érdemes felfigyelni. Milton nagy költô, de nem igazán meggyôzô teológus. Akkor sem az, ha papnak készült és -- adott lehetôségein belül -- ismerte a teológiát. A Bibliát mindenképpen. Az Elveszett Paradicsom költô-drámaírója személyes hittel vallja a Teremtô Istent s a világgal meg az emberrel együtt a szellemi lények teremtését is. Elfogadja a Bibliából a lázadó angyalokra vonatkozó üzenetet. A Biblia ismeretével azonban ötvözi a humanista kultúrát és saját társadalmi-politikai élettapasztalatát. A világ Isten teremtménye, Ádám és Éva az örök férfi és nô örömeivel, bűneivel, sorsával, rendeltetésével kapcsolódik a történelembe, amelyet művében a Sátán sugallatai befolyásolnak. A történelem végsô alakulásának optimizmusát az a remény élteti, hogy a végén Isten országa fog diadalmaskodni, Krisztus által. Benne eljön az igazságosság és béke országa. Küldöttje, Mihály arkangyal az igazi boldogságra hívja az Ádámban és Évában megszemélyesült embert Krisztus végleg megtöri a Sátán hatalmát a világban. Jellemzô azonban, hogy a gyôzelmes Megváltót Milton harcos hadvezérként ábrázolja, saját korába átültetve az Apokalipszis képi ábrázolását. Mi ennek történelmi háttere? Milton Cromwell Angliájának idôszakában éli át az 1642-es polgárháborút. Protestáns ugyan, de a presbiteriánusokkal szemben az ember lelkiismereti szabadságát védelmezi, nagyon határozottan, a predestináció protestáns értelmezését pedig a szabad akarat nevében elutasítja. A polgári demokrácia híve, de Cromwell, akit kezdetben magasztal, nem váltotta be reményeit. Anglia kormányzójává nyilvánította magát és diktátorként lépett fel. Véres kézzel irtotta a fegyvertelen királypártiakat, az írországi katolikusokat s vert le egy széles körű népi lázadást. A költônek csalódnia kell élete nagy álmában: a szabad köztársaság megvalósulásában. Az emigráns II. Károly visszatérése után egy ideig bujdosik, amíg ki nem hirdetik az amnesztiát. Fô művét azonban már megvakulva írja. Ezt örökíti meg Munkácsi Mihály nevezetes festménye. Az Elveszett Paradicsom alapélménye az elveszett társadalmi remény. Minden nagy író rejtett utópiát melenget. Nála Isten országának bibliai képe szembesül a történelmi realitás fájdalmas tapasztalatával. A távoli múltból Dante Poklának hatása inspirálja, a késôbbi jövôben pedig Madách lesz majd eszmei tanítványa, Az ember tragédiájával. Jellemzôje, hogy nála a teológia mennyire összevegyül a politikával. Az ,,elveszett Paradicsom'' azt jelenti, hogy a világ Édenkertjét az emberi bűnök és a Sátán sugallatai megrontják. A ,,kiűzetés'' tehát mintegy megismétlôdik a történelemben, az emberi lázadás kétélű tapasztalatával. A Biblia üzenete azonban a sátáni sugallat túlvilági hátterét is jelzi. A Sátán alakja úgy jelenik meg Miltonnál, mint a lázadó angyalok generálisa. Krisztus viszont harcos vezérként az angyali seregek élére áll. S ebben már megmutatkozik a költô-drámaíró alapvetô teológiai eltájolódása az angol polgárháború tapasztalatainak hatására. A lázadó angyalok bukásának bibliai utalásait ugyanis a politikai értelmezés szolgálatába állítja. Az irodalomtörténet írója számára ez pozitívum. A teológus azonban jogos kritikára kényszerül. Annál is inkább, mert az angyalok lázadásának ilyetén értelmezése a késôbbiekben oda vezet, hogy a Sátán pozitív hôssé válik, a politikai forradalmak szellemi inspirálójává. Személyében a világ befogadja és megdicsôíti azt, akit Isten száműzött és a pokolra vetett. Így -- egyes írók szemében -- a Sátán válik a Biblia Prométeuszává, Isten abszolút uralmának nagy ellenlábasává, aki maga ,,a'' Lázadó. S ebben akaratlanul Milton is ludas, mert mint William Blake megjegyzi: ,,az Ördög pártján áll, bár maga nem is tudta''. A nagyszabású és költôileg magas szintű mű teológiai alapproblémája az, hogy benne ,,Az angyalok lázadása teljesen politikai és katonai jellegű, s a zsarnokinak tekintett égi hatalom megdöntésére irányul'', mondja Szenczi Miklós. Hasonló irodalomkritikai minôsítést kap a 20. században például a katolikus Graham Green. Ôt is gyanúba fogták, hogy úgy ír, mintha az Ördög pártján állna. Döntô jelentôségű felismerés hiánya okozza egyes írók elbizonytalanodását. Visszatérôen ismételjük: a Sátán nem a szolgaságot tagadta meg, hanem a szolgálatot. Egy másik súlyos félreértés, amikor Isten akaratát az emberi akarat ellenségének tekintjük a ,,parancsoló Isten'' képével. Isten akarata azonban a teológia tanítása szerint ,,üdvözítô akarat'', vagyis az ember igazi javát szándékoló akarat. Ha tehát az ember tudatosan szembeszegül vele és ezt még életfilozófiájává is teszi, akkor Ádám bűnébe esik, azzal, hogy saját ízlése szerint dönti el, mi a jó és mi a rossz. Ha ezt -- Nietzsche módjára -- a teljes autonómia igényével teszi, akkor a következmények az emberi közösség vonatkozásában mérhetôk le és abban mutatják meg a vállalkozás képtelenségét. Mert ha mindenki ezt tenné, mi lenne a világgal, amit így próbálnak megváltani. A totális önzés lenne úrrá, mert az egyik ember teljes autonómiája ütköznék a másik ember teljes autonómiájával. Hová jutna így a világ? Milton Sátánja az Elveszett Paradicsom elsô részében még ,,hôsi lázadónak'' mutatkozik (Cromwell volna a modellje?). A késôbbiekben azonban átalakul, s lesz az álnokság meg a hazugság sugalmazója, pártütô angyalaival együtt. Szenczi Miklós jól látja, hogy a teológusok elvont fogalmi kategóriáival szemben Milton Sátánjának többlete az, hogy dinamikus szellemiségű lény, sajátosan megrajzolt egyéni pszichológiával. Az Istennel szemben bukásra ítélt prométeuszi lázadás megszemélyesítôje, bibliai háttérrel, aki a meghasonlott ember lelki élményeit is tükrözi. S ebben a teológus tanulhat a költô--drámaírótól, kiigazítva mindazt, ami kiigazításra szorul. A Sátán gyötrôdését hitelesen ábrázolja, zseniálisan ráérezve arra, hogy a népies képzelet és a dantei pokol lángjai külsô, fizikai képpel kívánják érzékeltetni, ami valójában lelki tapasztalat. A pokol a lélekben van. S ennek jelentôsége az, hogy bár emberi élményekbôl merít, túlmutat az emberin. Az Isten akarata ellen lázadó szellemi magatartás drámai bemutatásával a kárhozat lelkiállapotának titkait feszegeti. Ilyen mondatai vannak: ,,...Magam vagyok a Pokol!... Gyötrelmeimhez képest a Pokol Mennynek dereng''. Milton elismeri, hogy a teremtmények rendeltetése a próbatétel árán szerzett üdvösség. Azt elveszítve a Sátánnak a ,,belsô üresség'' kínját kell átélnie s mint Danténál: a remény elveszítését. Ezek a lángok belülrôl égetnek, mint a végsô célját és vele léte értelmét elveszítô embernél. S megrendítô lelki tapasztalatok hitelesítik, hogy a dantei Pokol fizikai gyötrelmeivel szemben a kárhozat belsô tapasztalata a hiteles. A szellemi létélmény tehát összeköti az angyalokat -- a bukott angyalokat is -- az emberi próbatétellel. Mibe kapaszkodhat az élet értelmével a reményt is elveszítô fuldokló? A teológia és a lélektan megint egymásra talál a mondatban, amit az élet számtalanszor igazol. Ez az ún. ,,alapvetô szándék'', amely ilyen vallomásba is torkollhat: ,,Rossz, légy te üdvöm''. Nincs szükség arra, hogy az Elveszett Paradicsomot részleteiben ismerjük. A fölvázoltakból világos Milton nagy érdeme, de egyben teológiai eltájolódása is a bukott angyalok kérdésében. A Sátán s vele a bukott angyalok pszichológiai megközelítése egyes vonásaiban elvitathatatlan értékű költôi és teológiai meglátásokat tartalmaz. Az avatott teológus meggyôzô értelmezése szerint azonban a pártütô szellemi teremtmények, élükön Luciferrel, nem Isten abszolút uralma ellen lázadnak fel a próbatételben, hanem épp annak a megtestesült Igének istenemberi valósága ellen, aki megdicsôült emberségében is az angyalok fölé, az Atya ,,jobbjára'' kerül, mint uralmának társa. A szellemi teremtmény belsô vízióban szembesül a Megtestesült Igével, akit feltehetôen keresztre feszített szenvedôként is szemlélhet a próbatétel belsô víziójában, s aki elôtt mégis meg kell hajolnia, Pál apostol képletes szavaival: térdet kell hajtania. Az Igében ,,az önfeláldozó isteni szeretet'' ölt testet a világ megváltására. A megváltás módja azonban még az emberi megértést is próbára teszi. Milton pártütô és elbukott fôangyala gôgjében ez ellen lázad, nem Isten uralma ellen, amely abszolút, de nem abszolutisztikus! Annyira nem, hogy a világ és az ember üdvösségét akarja. A Sátán nem Isten, hanem a Megváltó ellenlábasa. A nagy dráma végkifejlete is ide vezet. Milton Krisztus Király gyôzelmétôl várja, hogy az igazságosság és a szeretet országával a földi zsarnokságtól megszabadítsa a világot. Nem a teremtô Isten elfogadása a próbatétel, hanem a megváltás módjának elfogadása. Ebben az összefüggésben értjük meg igazán Jézus megkísértésének szerepét a teológiai összképben. A teremtmény rossz döntésének tragikuma tehát abban van, hogy Isten üdvözítô akarata ellen lázadva voltaképpen saját üdvösségét árulja el s lép át a kárhozatba. A próbatétel félreértésébôl következik aztán a késôbbi elvetélt koncepció: a lázadó Sátán megdicsôülése, akivel szemben a megváltó isteni akaratot elfogadó, üdvözült angyalok egyes írók szemében a meghunyászkodó szolgaiság radikálisan hamis képzeteit keltik. Nagy hatású felismerése azonban a teológiai gondolkodásnak, hogy ,,A szolgálatban nincsen semmi szolgai''. A szolgálat vállalása fölemel, a szervilis magatartás lealacsonyít. Michael az üdvözült angyalok képviseletében ezt a nevet viseli: ,,Kicsoda olyan, mint az Isten?'' Nevében hordozza tehát a próbatételre adott igenlô válaszát. Ez a válasz azonban többet mond a névben, mint ami közvetlenül kiolvasható belôle. Mert nem csupán a Mindenható Istenre vonatkozik, hanem annak üdvözítô akaratára is: a megváltás mikéntjére. Michael igent-mondása, ,,Ámen''-je tehát a megváltó Igére kimondott igent is magába foglalja, úgy, ahogyan azt a Jelenések könyve jelképesen érzékelteti. Abban ugyanis -- bár emberi vonásokat hordoz a kép -- az Atya dicsôsége összekapcsolódik a Fiúéval (a Szentlélekben) s mindez az üdvözült angyalok körében. A teológia összképe a kinyilatkoztatás bibliai alapjain tehát hibátlan. Belsô logikája kikezdhetetlen. Ezt el kell ismernie annak is, aki egy filozófus, egy költô vagy egy irodalomkritikus magasabb intelligenciájával és tágasabb látókörével ítél, még akkor is, ha a Biblia erre vonatkozó üzenetét csupán mítosznak tekintené. Szembetűnô jele ennek a belsô következetességnek, hogy a megtestesülés terve, amit a teremtett szellemi valók lázadásának képviseletében a Sátán megtagadott, megvalósulásában is kihívja a szembefordulást. A Sátán is következetes. Ennek perdöntô jele -- ismételjük --, amikor Jézust megkísérti. S bár az evangéliumi jelenet dramatizált, az mégis kiolvasható belôle, hogy a Sátán tudja, mivel kell megkísértenie a prófétát, illetôleg a prófétánál is nagyobbat: Jézust. Egyébként a teológiai értelmezésben a ,,pokol'' a végítélet után lesz a kárhozat végleges állapotává. A történelem jelen folyamatában ez még nem feltételezhetô. Átmeneti állapotról van szó, amelyben az összkép egészében válik igazán érthetôvé, hogy a Sátánnak és szellemi hatóerejének van bizonyos ,,Földhöz-kötöttsége''. Ki miben vétkezik, azzal bűnhôdik. Aki nem teljesíti a szolgálatát az ,,udvarnál'' vagy a minisztériumban, azt büntetésbôl alacsonyabb rendű szolgálatra rendelik. Ez a Sátán számára a földi történelem. Hatalmat kap Istentôl, hogy sugalmazó legyen, mintegy az angyali sugallatok ellenpontozására. Így hiteles az ember próbatétele. Esendôségünk jele viszont, hogy egy színműben hatásosabb lehet a negatív szereplô, mint a pozitív hôs. A teológiai értelmezéshez egészen mai ügyet is hozzákapcsolhatunk. A Jézus Krisztus utolsó megkísértése c. film, Magdolnával és az érzékiséggel, tökéletes melléfogás. Olyan film, amely lehet más tekintetben értékes, ebben téved. Ezért, ha a film írója és rendezôje jogi kérdések felmerülése esetén természetesnek tartja, hogy jogi szakértôt kérjen fel, repülô-katasztrófát bemutatva pedig repülô- technikust, akkor teológiai kérdésekben avatott teológus-szakértôt kellene felkérnie. A Sátán van olyan okos, hogy az érzéki vágyakat kihagyja Jézus megkísértésénél. A próféták igazi kísértése az, hogy szavukra odafigyeljenek az emberek. Jézus mindig a bűneibôl akarja fölemelni azokat az asszonyokat, akikhez odafordult: a szamariai asszonyt vagy a megkövezéstôl fölmentett házasságtörô nôt. Magdolnát is a bűneibôl emeli föl, nem pedig csábítja. S a megtérô bűnös asszony alázatára jellemzô, hogy Jézus lábát csókolja meg. Csak egy aberrált színpadi szerzô agyalhatta ki, hogy a színpadon Szalóme megcsókolja Keresztelô Szent János levágott véres fején az áldozat száját. Az Evangéliumban az olvasható, hogy épp egy ördögtôl megszállott személy kiáltja a Názáreti Mesterre: ,,Te vagy az Isten Szentje''. Még a Sátán sem tudhat biztosan Jézus mivoltát illetôen mindent, de ezt gyanítja. Az ellentétek taszítják egymást. Közmondás lett, hogy ,,Fél, mint az ördög a szenteltvíztôl''. Ebben a találkozásban azonban sokkal többrôl van szó: magáról ,,Isten Szentjérôl'', az isteni terv realizálójáról, arról tehát, aki miatt a Sátán mint a bukott angyalok vezére, elveszítette az üdvösséget, aki miatt kárhozott teremtménnyé vált. Tehát mindent bevet ellene. Jézus megkísértésével kapcsolatban pedig egészen megdöbbentô, hogy ugyanazokkal a szavakkal utasítja el Pétert, mint a nagy Kísértôt: ,,Távozz tôlem, Sátán''. Mindkettô -- a maga módján -- el akarja ôt téríteni küldetésétôl, igaz Péter csupán naiv jó szándékkal próbálkozik, mégis kemény az elutasítás Jézus részérôl. Világossá lesz tehát a döntô jelentôségű eltájolódás: a teológia Sátánja nem kaphat gloriolát. Nem dicsôülhet meg. Másfelôl: inkább a megváltás kritikusa ô, mint a teremtésé. Úgy tagadja meg a teremtmény alázatát, hogy nem Isten trónját akarja elfoglalni -- akkor ugyanis intelligencia-hányadosának mutatója csúszna le --, hanem a megváltásra és annak módjára vonatkozó isteni akaratot tartja elfogadhatatlannak. A teremtett szellem sokkal okosabb annál, semhogy Nietzschével ilyeneket mondjon (emberileg szólva): ,,Ha Isten volna, hogyan viselhetném el, hogy nem én vagyok az''. Ez ugyanis nem a magas fokú intelligencia nyilatkozata, hanem a paranoid elmezavar nyilvánvaló jele. Egészen más, ha az isteni szándék próbatételérôl van szó. Ebben Lucifer, mint a szellemi teremtmények égi szférájának fényhozó ,,Hajnalcsillaga'' úgy lesz Sátánná, a Sötétség ,,angyalává'', hogy teremtett létformáját elfogadja, de annak rangfokozatát veszélyeztetettnek véli. Ezt már Suarez, a középkori teológus feltételezte, amikor a tagadás okát kereste. Válasza körülbelül ebben a kijelentési formában realizálható: Isten igen, Krisztus nem! Mária pedig még kevésbé! A létrendi rang hiábavaló tiltakozása ez az üdvösség rangja ellen, amely a kegyelem misztériuma. Bôven vannak a világban, akik ilyen választ adnak: a teremtésre igen, a megváltásra nem. A teológus mégis sokat köszönhet Miltonnak, mert olykor a nagy visszhangot keltô téves megítélések vezetnek el a rejtett |zenet mélyebb megértéséig, a teremtett szellemi lények próbatételét illetôen is, hiszen ,,angyalokról'' és ,,bukott angyalokról'' logikusan csak a próbatételt követôen lehet beszélni. Milton forradalmár tanítványa: Carducci Giosuč Carducci 1860-tól lett a bolognai egyetem retorika-tanára. Az olasz szabadság-mozgalmak idején a francia forradalom elszánt híve. A királyság ellenében köztársaságpárti és ateista. Mint ünnepelt költô nevezetes verseskötetével -- Odi barbare -- szakít a romantikával s a vergiliusi, horatiusi klasszikus hagyomány felé fordul. Az irodalomtudós Szerb Antal szerint ,,Erôsen retorikus költô'', aki állandóan ,,ünnepel és dicsôít''. A Sátánhoz írt költemény is a lázadás forradalmi szimbólumának dicsôítô himnusza. A prométeuszi és miltoni kép Shelley által még jellemzôbben eltájolódott a hiteles teológiai értelmezéstôl. A fiatal Carduccinál pedig kifejezetten a forradalom politikai szimbóluma lett. Ez a Sátán-kép már nem a csábításban tapasztalt kísértô típusa, hanem azé a nagy szellemi lázadóé, aki birtokolja ,,Az Értelem bosszúálló erejét''. A Sátánhoz írt himnuszt (Inno a Satana, 1863) egy huszonhét éves fiatal költô írta, a felforrósodott politika, a materializmus és ateizmus szellemi légkörében. A Sátán szimbólumában egyesítve látja az anyagot és a szellemet, az értelmet és az érzékeket. A költôi látomásban az égbôl lehulló angyalok mintegy materializálódnak. A Sátán az, aki szembe mer szállni Istennel, megvilágosítva villámával a lázadó emberi értelmet. A Sátán sugalmazza a forradalmat, amely megremegteti a fôpapi mitrákat és a királyok koronáját. Arra szólítja föl a Sátánt, hogy a köztársaságpárti Savonarola öltözetében küzdjön és prédikáljon a világban, megszabadítva láncaitól az emberi értelmet. ,,Üdvözlégy, Sátán, ,,Salute, o Satana, üdv, erôt adó, O rebellione, értelem fénye, O forza vindice gyôztes Lázadó''. Della ragione''. Érdemes összehasonlítani Baudelaire Sátán-képével Carducciét, hiszen ugyanazon idôben éltek, a 19. század második felében. A nagy hatású francia költô képzeletében ,,a Sátán dirigál''. Az Elôhang c. versben ô rángatja a szenvedélyek fonalával bábjait s megrontó álmokat bocsát a költôre. Az Áldás címűben ô kíséri a látomások által gyötört földi vándort, a költôt, aki ,,fényes trónt lát az égen''. Ott van az Úr, ,,szent légiója'' körében, aki az üdvösség ,,örök ünnepére'' hívja meg a költôt. A Sátán litániája című vers csinált esztetizálás, bár a befejezô ima, amelyben dicsôíti a Sátánt, látszólag rokon Carduccival. Igazában azonban teljes ellentéte is, hiszen a Sötétség Fejedelme itt nem a forradalmi tettek ösztönzôje, hanem az a kárhozott, aki ,,örökre csöndben álmodik'' a Pokol mélyében. Tehát a Bibliától független kiszolgáltatottja a költôi ihlet szeszélyes játékának. A sötétség ártatlan számkivetettje. Személyének ezért nincs értékelhetô teológiai üzenete. A Sátán Carduccinál is glóriába öltözik, és ebben nem a Bibliából veszi a mintát, hanem fôként Aiszkhülosztól és Miltontól. Persze ô sem marad meg az ,,Inno a Satana'' eszméjénél. A testvérharcot és gyűlöletet szító nemzeti mozgalom árán megszületik az egységes Itália s Garibaldiék után a királyság államformája újra megszilárdul. A tapasztalt és korban bölcsebbé lett, Nobel-díjas Carducci már az olasz nép egészével kívánt egyesülni. Élete befejezô szakaszában olyan jelmondatot fogalmaz meg magának és népének, amely jelzi, hogy mennyire eltávolodott fiatalabb kora szellemi lázadásától. Ez a jelmondat ugyanis sehogyan sem egyeztethetô össze Lucifer-Mefisztó szellemi alkatával és kísértô sugallataival, mert így hangzik: ,,Mi túlságosan sokat gyűlöltünk és szenvedtünk: Szeressetek! A világ szép és szent a jövendô''. Az Ördög ügyvédje. Milton hatása egy amerikai filmben Sikeres film ,,Az Ördög ügyvédje'', amely újra meg újra műsora kerül a televízióban, mint a jó filmek általában. Egyik hallgatóm ôszintén elmondta, hogy mégis mennyire megzavarta ôt, amikor még a filmszínházakban játszották. Most én is megnéztem. Valójában merészen izgalmas kísérlet, hiszen Milton híres műve, az ,,Elveszett Paradicsom'' hatására viszi filmre a Sátánt, emberi alakban, bár áttételesen. Ezt a filmbeli Kísértô neve is elárulja: John Milton. A cím pedig a szentté avatási perek ellenérveket felhozó opponensére utal, akit ezért szellemesen ,,az ördög ügyvédjének'' neveztek el. Szuggesztív erejű film. A tudatos gonoszság akaratának példázata. Egy -- bennünket is elérô -- mai megkísértésrôl szól. Vidéki városban él a feltűnôen tehetséges fiatal ügyvéd, aki épp egy leánynövendékeit szexuálisan zaklató, elvetemült tanárt ment föl, most még jóhiszeműen. Ekkor hívja meg ôt New Yorkba a szuper-magánhatalommal rendelkezô John Milton, a Sátán földi mása, a nagy Kísértô. Amit ígér, az káprázatos. A fiatal ügyvéd pedig enged a kísértésnek, egyelôre még a meghívásnak, amely álmai megvalósulását ígéri. Gyönyörű felesége is vele megy New Yorkba. Felkarcolójáról, meghívójáról azonban egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy ô maga a testet öltött Sátán. (Al Pacino alakítása lenyűgözô). A fiatal ügyvéd mindent megkaphat, amit megálmodott, és feltűnôen rövid idô alatt: nagy pénzt, gyönyörű lakást, gyors hírnevet, luxus- szeretôt, ha ördögi fônökének feltétel nélkül engedelmeskedik. A háttérbôl mintha a bibliai mondatot hallanánk: ,,Ezeket mind neked adom, ha leborulva imádsz''. S mindjárt meg is kapja elsô nagy feladatát: minden eszközzel fölmentetni egy háromszoros gyilkost (a fônök pénzemberét). A vádlott bűnössége annyira nyilvánvaló, hogy a legjobb ügyvédek kilátástalannak ítélik a védelmet, amely így nem is tisztességes. Nagyon nem az. Ô felesége kérése és lelkiismerete ellenére vállalja. Zajos közbotrányt keltve, fônöke becstelen közreműködésével fölmentteti a háromszoros gyilkost. Ezalatt azonban gyönyörű felesége a cinikusan romlott környezet démonikus manipulációi következtében súlyosan idegbeteggé lesz. Tolókocsin hozzák. Még révedezve elmondja, mi mindent csináltak vele, testileg, lelkileg. Aztán New Yorkba érkezik a fiatal ügyvéd elkötelezetten vallásos édesanyja is, aki kénytelen bevallani, hogy a fiú apja maga az ördögi John Milton, a ,,nagy pártfogó''. A földi alvilág legsötétebb bűneivel megterhelt apa azért hívatta magához a fiát, hogy az utódja legyen. A megcsalt és elhagyott asszony már fausti reminiszcencia. A kiváló tehetségű fiatal ügyvéd megtudja, hogy ô az ördögi John Milton fia. Pisztolyt ragad, hogy lelôje aljasan gonosz apját, aki a Sátán földi mása. A szembesítés drámai. Ekkor hangzik el az ördögi John Milton megszállottan szuggesztív válaszában a káromló szavak sodró áradata Isten ellen, aki -- úgymond -- beleoltotta az emberbe az ösztönöket, és ugyanakkor megköveteli a Tízparancsolatot. Az Ördög gôgösen kijelenti: ,,A huszadik század az enyém volt''. Mintha azt mondaná: ,,Én vagyok a világ tényleges ura''. Valami ilyet hiányolhatott Kárpáti Aurél, a színházi kritikus Madách Luciferének szerepébôl, bár ez Goethe Mefisztóját is érinti. Még sincs egészen igaza. A nagy világdrámában nem maga a Sátán a fôszereplô, ô csak sugalmazó. A fôszereplô Ádám és Éva, maga az ember. Csakhogy Ádám is, meg Éva is átveheti a sátáni szellemiséget. Mindkettô lehet az Ördög csatlósa, képviselôje és pártfogoltja. Például: Ádám is, Éva is sorozatgyilkossá válhat. Lehet a hatalom megszállottja, aki célja érdekében minden eszközt bevet: a hazugságot és az erôszakot: kínzást és a gyilkosságokat, mint Heródes vagy mint a hellenista Egyiptom utolsó ,,nagy'' uralkodónôje, Marcus Antonius felesége, Kleopátra. Ádám és Éva a történelemben. Mindkettô játszhatja az Angyal és a Sátán szerepét. Kicsiben és nagyban. Ez az igazi színjáték. Ez a calderoni ,,nagy világszínház'' valódi arca. S a modern irodalom éppúgy efelé halad, mint a modern film. A Sátán már nem emberi alakban szegôdik a megkísértett mellé, hanem sugallatával és közvetítôk útján van jelen a világban. A film megdöbbentô. Mégis úgy rettent el a Sátántól, hogy közben belénk ülteti a nyomasztó gondolatot: hát nem ô uralkodik a világon? -- Csakhogy ezzel elôjön a film alapvetô hiányossága is: az, hogy ide két ügyvéd kellene. Az ,,ördög ügyvédje'' mellé ,,Isten ügyvédje''. Hiszen már Jób drámájában is ezzel a névvel szerepel. Ha egy ördögi zseni képviseli az Isten elleni vádat, akkor meg kellene adni a jogot a védelemnek is, és hasonló szinten. Hol van Mihály arkangyal? Az igazi Miltonnál megkapja szerepét. Madáchnál ötsoros epizodista. A vallásos anya ebben a szuggesztív erejű filmben csupán statiszta. Egy tisztességes ügyvéd ugyan föltűnik a képen, de ôt autó gázolja el. Hol van az Isten ügyvédje? A pokol lángjai ugyan elnyelik a filmbeli John Miltont. A nagy monológ Isten elleni vádjai azonban megtapadnak a nézôben. Mert nincs arányos képviselôje a védelemnek. Egy nagy formátumú teológus kellene. De nincs. S miközben a film szuggesztív erejű leleplezés lehetne a sátáni erôk uralma ellen, mellékhatásként mégis elbizonytalanít. Kétségeket támaszt. Pedig a filmkritika szerint a rendezô ezzel ,,élete legjobb moziját alkotta meg''. Mégsem ezért kapta rendezôje az Oszkár- díjat. A film képi erejét nem vitatom. Pozitív szándékát sem. Mégis nyomasztóan érzem a szakértô hiányát: egy avatott teológusét, aki Mihály arkangyalt képviselné. Így szuggesztív hatásával gondolatébresztô, de teológiailag megkérdôjelezhetô produkció. Byron Kainja Byron a maga idejében nagy botrányt kavart verses drámájával, a Kainnal. De ô botrányt akart. Rá is jellemzô a bibliai ,,tudás fájának'' vásott félreértése. Az ugyanis teológiai értelmezésében és hiteles üzenetében a gonosz tudás fáját jelenti. A próbatétel két fája ennek képi ábrázolása. Azt jelenti: az ember választhat történelmi útján a jó és a rossz között. Byron azonban tisztázza a félreértést. Világosan látja, hogy a ,,tudás fája'' keserű gyümölcsöket is terem. Fontos felismerése, hogy a tudomány egyaránt szolgálhatja az ember fölemelkedését és pusztulását. Az ô korában például a gépek megjelenése a munkanélküliség terjedését eredményezte. A 19. század elején vagyunk. S Byron szimpatizál a luddita ,,géprombolókkal''. Mi pedig már a saját jelenünkben tudjuk, hogy a korszerű gépesítés korszerű munkanélküliséget eredményez, kevesek hasznára és sokak kárára. A Kain retorikus mű. Nem annyira a vitatott irodalmi érték miatt fontos, hanem a költô egyénisége miatt. Byron lázadó alkat. Megjelenik hát a műben a költô-drámaíró szócsöve: Lucifer, a lázadás kárhozott szelleme, a Bibliából. Testet ölt, és kísértôként a maga pártjára csábítja Kaint, miközben az engedelmes Ábel hűséges marad az Úrhoz. A Kísértô sugallatok azonban megrekednek a teremtett világ bírálatánál. A Megváltó kimarad a képbôl. Byron Luciferje az isteni hatalom magasztalása ellen lázad és lázít. Nyilván a Prométeusz-dráma hatására, és nem lát túl az Ószövetségen, amely az istenképet a királyi udvarok hasonlatával ábrázolja. Az Újszövetségben azonban Isten a tékozló fiú Atyjaként mutatkozik be. A vallásos, a családot szeretô hűséges életforma a költô önkényes szemléletében Ábelhez kötôdik és középszerűnek mutatkozik. De mért volna középszerű a hűség? Például Odüsszeusz feleségének hűsége? Ez ellen lázad Kain? S hogyan lehetne valaki lázadó hôs, ártatlan testvére meggyilkolása árán? Ma értelmiségiekbôl toborzott terroristák vallanak hasonló ideológiát. No és milyen Isten ellen lázad Byron? Az ellen, aki a kísértô Lucifernek éppúgy megadta a próbatételben a szabad akarati döntés lehetôségét, mint Kainnak? Byron ószövetségi képekben gondolkodik. S megint hiányzik a megváltás döntési alternatívája. Kain is lehetne megtérô tékozló fiú. Lelkiismeretének belsô vádjait Victor Hugo nagyszerű költeményben fogalmazta meg. A pusztába való kiűzetés voltaképpen menekülés. Holtpont. Vákuum. Forróságával maga a földi pokol. Azt jelenti, hogy kénytelen vállalni a büntetést bűne nyomán. Mennyivel más az esszénusok önkéntes pusztába vonulása. S Bóka László, az irodalomkritikus, a marxista ideológia nyomása ellenére is bevallja, hogy ,,az isteni kinyilatkoztatás helyébe semmit sem tud tenni'', vagyis nem tudja azt jobbal helyettesíteni. Ehhez az Ószövetség világát kellene megtoldania az Újszövetséggel s benne a megváltás evangéliumi üzenetével. Így Kain az ellen lázadna föl, aki érte is ,,Emberré-lett'', s aki ugyanúgy megbocsátana neki, mint a megtérô gyilkosnak, a jobb latornak. Byron rosszul ismerte a teológiát. Bennragad az Ószövetség világában. Egyes maradandó értékű meglátásai mellett sem tud meggyôzni. Goethe Faustja teológiailag is, irodalmilag is hitelesebb nála. Goethe és az ,,elsô Faust'' Goethe a Faust két részébôl még fiatalon, az érzékek és a szerelem útvesztôinek élményébôl írta az ,,elsô Faustot'' (Urfaust). A ,,második Faust'' -- a laza kapcsolat ellenére is -- voltaképpen ennek folytatása, amely külön reflexiót igényel. Goethe egyikben sem a Bibliát veszi alapul a Kísértô alakját illetôen, hanem egy középkori eredetű népkönyvet, amelynek témája az: hogyan köt szerzôdést Faust doktor a Sötétség Angyalával. Marlowe is felhasználta a témát. Goethe Mefisztója nem a teremtés megrontója, mint a Sátán Miltonnál. Ô Faust doktor lelkére pályázik, aki idôs fejjel, megunva a tudományokat, meg akar fiatalodni és az élet érzéki gyönyöreit kívánja élvezni. Célja azonban csak a gonosz segítségével és eszköztárával érhetô el. Faust ezért eladja lelkét az ördögnek. Úja fiatal lesz. Mefisztó segítségével elcsábítja a tiszta lelkű polgárlányt, Margitot. Annak katona-bátyja bosszút állna a gyalázatért, de a párbajban halálos sebet kap Fausttól, akit Mefisztó alattomos beavatkozása hozzásegít a gyôzelemhez. Faust elcsábítja, majd elhagyja Margitot, aki leányanyaként lelkileg összeroppan bátyja átkának és saját elbukása szégyenének terhe alatt. Pólyás kisgyermekét vízbe fojtja. Börtönbe kerül és halál vár rá. Faust már késôn érkezik, hogy megmentse. A leány inkább a vezeklést és a halált választja. Nem menekül el vele a börtönbôl. Végsô sorsa még kérdéses, de annak vigasztaló elôrejelzése már enyhíti a félben maradt befejezést. Ez vezet át a ,,második Fausthoz''. Az ördöggel paktáló doktor lelkiismeretét haláláig nyomasztja a súlyos, kettôs bűn, amelyet Mefisztó segítségével -- vagyis ördögi asszisztenciával -- elkövetett: az ártatlan elcsábítása és a gyilkos párbaj az elcsábított leány bátyjával. A megváltó föloldódás csak a ,,második Faust'' befejezésénél következik be. A Faust elsô részében Mefisztó mint Kísértô egy jól megrajzolt udvari típust jelenít meg. Hűvös eszű, tapasztalt kéjenc, de nem igazán a Biblia gonosz szelleme. Inkább egy Goethe-korabeli német hercegség udvarának elmaradhatatlan intrikusa. Olyan Kísértô, mint egy -- a tanácsaival fôleg fiatalokat megrontó -- idôsebb udvaronc. A megrontás tapasztalt képviselôje, Mefisztó, aki egyesíti magában a kifinomult kéjencet a gonoszkodó udvari manôverek beavatottjával. Olyan valaki, akivel nyilván már a fiatal Goethe is találkozott, de akinek bizonyos vonásai magából az idôs Goethébôl sem hiányoznak. Találó a megállapítás, hogy ô Faust is, de Mefisztó is egy személyben. Ez a Mefisztó Faust kísérôjeként a kételkedô, a romlott, a cél érdekében minden eszközt bevetni kész malícia megszemélyesítôje. S bár korábban két ártatlan ember halálánál is asszisztál, mégsem a miltoni formátumú lázadó angyalok közül való. Hiába írja róla Goethe, hogy a ,,tagadás szelleme''. Ez megállapítható abból is, ahogyan cinikusan légies iróniával bemutatkozik: ,,Én vagyok az, aki tagad!'' Ez nem a pártütô angyal. Inkább amolyan hímnemű kerítô, negatív színházi figura, aki mindig az alkalomhoz illôen öltözködik. Alaphangjával az érzékek ,,üdvét'' dicséri, az élvezetet ígérô ,,pillanatot'', bármibe kerüljön is annak megszerzése: ,,Barátom, most egyetlen óra, Érzékeidnek kóstolóba Egy szürke évnél többet ad''. Az irodalomban is járatos gondolkodó szemében azonban nincs kellô teológiai ,,súlya'', miközben jellemrajza találó, hiszen destruáló mentalitása konkrét embertípust állít a színre. Persze vannak rokon vonások Madách Luciferje és Mefisztó között, de a két mű két más alkotóról vall. Goethe -- ismert módon -- személyes élményei alapján magát írja meg a Faustban, mint a Wertherben is, bár mindig szimbolikus áttételekben, az irodalmi maszkabál váltogatott álarcai közül válogatva, és álarcok mögé bújva. A ,,második Faust'' Az irodalomkritikusok konszenzusa megállapítja, hogy a mű voltaképpen színpadi enciklopédia. A teológus kutató tekintete elôtt még nagyobb és érthetetlenebb a zűrzavar, amit csak tetéz a briliáns rímű, sokszínű és formájú versek kápráztató bűvészmutatványa. Úgy érezzük, hogy kavargó álarcosbálban vagyunk, a világ színpadán, ahol Mefisztó alkalomhoz illôen változtatja jelmezeit. Van ebben a műben Ariel és Puck, kocsmai ivókompánia és mennyei sereg, Thalesszel ókori görög bölcsek és mitológiai szirének, érsek és kikiáltó, császár és toronyôr, a görög mitológia ismert és ismeretlen kellékei: Szép Helénától Philemon és Bauciszig, meg Phorkiasig. Műfajok keverednek: dráma, epika, regény, próza és kórusének, elmés dialógus és boszorkányszombat, kénbűzös pokol és üdvözült gyermekek tiszta tekintete. A weimari udvar színpadi életét is irányító Goethe színházi témáinak forgataga. Színpadi alakok, akik jó részben innen kerültek a műbe. Az avatott irodalomkritikus -- Szerb Antallal -- azt ajánlja: olvassuk inkább a Faust elsô részét, amit Goethe fiatalon írt. Az volna az igazi. Ha elvárt elismeréssel akarjuk minôsíteni a színeknek és formáknak ezt az irdatlan forgatagát, akkor leginkább az Univerzum csillagászainak filmre vett tűzörvényeit idézzük meg, a sötét lyukakkal. Ha viszont a nagy tekintély iránti tisztelet mellôzésével fejezzük ki véleményünket, akkor a Hamlet Polóniuszának sokat idézett szavait vehetjük elô, az irónia kifordított célzásával: ôrület, de nincs benne rendszer. Ez volna a ,,klasszikus Goethe'', akit illik magasztalni? Akit csak hódolat illet meg, nem bírálat? A kritikát azonban ô sem kerülheti ki. A második Faust olyan, mint egy hatalmas terem, amelyet telezsúfoltak remek és kevésbé igényes festményekkel, szônyegekkel, továbbá különbözô korok különbözô stílusú -- és minôségű -- bútordarabjaival. Már odáig is eljutott az irodalomkritika, hogy talán két egymástól elütô műrôl van szó, amelyhez két különbözô név illenék. Nem így van. Goethe nyilatkozatát komolyan kell venni. A két Faust összetartozik, ha nem is úgy, mint a folytatásos regény. S amivel kezdôdik, azzal zárul. Faust eladta a lelkét az Ördögnek, de ez a szerzôdés csak a halála után lenne hatályos. S ami teológiailag is lényeges: kiderül, hogy Mefisztó mégsem olyan félelmetesen okos és tájékozott, mint gondolnánk. Ez a ,,szerzôdés'' ugyanis a halál után, ,,odaát'' már nem érvényes! Ha tehát valaki a jelenben végrendelkezik, végakarata evilági téren és a jog által hitelesített keretek közt érvényes csupán. A testamentumnak nincs kötelezô erejű hatékonysága az üdvösség vonatkozásában. Segítheti az elhunyt lelki üdvösségét, de nem rendelkezhet magáról az üdvösségrôl. Az üdvösség nem a jog, hanem a kegyelem függvénye. Faust e szerint túl járt a Kísértô eszén. Szerzôdése a halállal automatikusan érvényét vesztette. Faust elkárhozását ezért nem garantálhatja jogilag a Mefisztóval kötött paktum. Faust okosabb Mefisztónál. Majdnem a haláláig felhasználja a Kísértô szolgálatait, de aztán az üdvösség kapujában kiadja az útját. ,,Az arab megtette kötelességét''. Faust halála pedig az üdvösség reményével egyszerre megadja a kulcsot a terjedelmes mű korábbi szakaszaihoz. Már kezd kibontakozni a rejtvény megfejtése: Goethe ebben is magát mondja el, álarcokat öltve és áttételesen, csak éppen a megöregedett zseni szellemi tapasztalataival. Felelôtlenül önzô fiatalkori szerelmeinek élménye és bűnbánata Faust vásári könyvekbôl vett szerepébe öltözik. Mint a ,,költészet'' és ,,valóság'' szembesítésébôl kiderül, szerinte a ,,valóság'' azért van, hogy ,,költészet'' legyen belôle. Margit szerepével és a tragikus következmények átiratával a fiatalkor élményei spontán formálódnak egységes kompozícióba az ,,Ôsfaustban'', elsôsorban Friderike elcsábításának és elhagyásának lelkiismeretet felkavaró emlékei nyomán. Hiszen az ifjú Goethe kihasználta egy ártatlan leány szerelmét és önzô módon visszaélt vele. Goethe azonban udvari tanácsosként már kénytelen alkalmazkodni. Mint arra Rónay György rámutat, két éves itáliai útján még igénybe vette a ,,fizetett szerelmet'', de a nemi betegségtôl tartva kellô elôvigyázattal és egy személyre korlátozva. Az udvarnál azonban miniszterként és irodalmi emberként is egyre nagyobb a tekintélye. Feleségül veszi hát korábbi szeretôjét, Christiane Vulpiust. A színpaddal való kapcsolata pedig összehozza különbözô korok színműveivel, szereplôivel és rendezôi receptjeivel. A színpadi jelenetek kavargó ,,álarcos bálja'' is saját emlékeit idézi meg, de csupán jelképes áttételekben. Goethe nem önéletrajzot visz színpadra, mégis minden jelenetet meg lehetne fejteni valamilyen személyes élményével, bármennyire talányosak is azok. A ,,második Faustot'' azonban már a férfikor, sôt a megöregedés tapasztalatai ihletik, de az elsônél szárazabban és tárgyilagosabban. Színpadra íródott, nem ,,papír- drámának'', bár olvasmány is, mint Az ember tragédiája. Színpadi jelenetekbe költi át benne és zsúfolja bele egész kultúráját, világismeretét, s mindezt verses formában, az ô túláradó lírai zsenijével. Tehát olvasmányainak élményvilágát is fölhasználja, mindazt, ami személyiségét formálta. A Biblia sem marad ki. A Faust rejtvényéhez tehát maga Goethe a megfejtés kulcsa. ,,Csak az a vég, csak azt tudnám feledni'', írja Madách a tragédia utolsó elôtti mondatában. Ismert, hogy Arany János azonnal rácsapott a mondatra és ráolvasta a költô-drámaíróra, arra célozva, hogy a reménnyel teli befejezô mondat nem éppen szervesen illeszkedik a mű történelmi színeihez és pesszimizmusra hajló atmoszférájához. Goethénél fordítva van. A ,,záradék'' az, ami meggyôz a kezdet és a vég összetartozásáról. Csak a mennyei jelenet többszöri elolvasása után kezdtem újra visszaolvasni ezt a másodikat. Mefisztó, a kísértô, éppúgy összeköti a ,,két'' Faustot, mint a fôszereplôn kívül még Margit is. Ô az elcsábított és elhagyott tiszta polgárlány a maga szívet szorongató, tragikus alakjával. Ebben Mefisztó még kettôs gyilkosság felbujtója és segítôje. Ami pedig a műfajt illeti... Ôszintén szólva már Margit elcsábításának jeleneteinél is zavart a verses forma (nem szólva a fordításról). Talán prózában kellett volna megírni, vagy levelekben, mint a Werthert. Legszívesebben mégis Theodor Stormot képzelem el, amint újra írja Margarete elcsábítását és elhagyását, kisregénye, a sugallatos hatású ,,Aquis submersus'' atmoszférájával. A cím zsoltár-idézet. Azt jelenti: ,,Elborítanak a vizek''. Ennek igézetes a hangulati hatása. Goethe ,,második Faustjának'' kritikusai a regény műfaját tartották volna inkább kívánatosnak az epika felé hajló verses drámában, és igazuk lehet. A teológus tekintetének Mefisztó jelentené a ,,kihívást''. De nem jelenti. Szinte kilátástalannak látszik, hogy érdemleges teológiai üzenetet olvassunk ki a Faustból vele kapcsolatban. Mefisztó a középkori hiedelmek nyomán kialakult népies mondák szörnyszülötte. Egész mivoltával úgy jelenik meg a színen -- errôl már volt szó --, mint egy német hercegi udvar tapasztalt, de romlott csábítója. Hogy ô volna ,,a tagadás szelleme''? Sugalmazása fôleg Faust ,,nôügyeiben'' aktív. S cinizmusa a nôkrôl alkotott véleményében különösen éles. Nyilván nem ismeri az igazi szerelmet, sem a szeretetet. Ezt hangsúlyozni kell, mert ebben a vonatkozásban derül ki teljes világossággal Mefisztóról, hogy vesztett. Faustot ugyanis az ,,Örök Nô'' menti meg, és nyitja meg elôtte az üdvösség reményét. Az Örök Nôiség két képviselôje: Mária, a mennynek Királynôje és kíséretében a bűnbánóként üdvözült Margit. Az olyan irodalomkritikus pedig, aki ezt nem kívánatos toldaléknak tekinti a Faustban, az vagy vak, vagy a pártállam ,,udvari'' embere, aki hízeleg kenyéradójának, aki mindig tudja, mit kell mondani. Mint Bóka László, akinek nem irodalmi szaktudásával van probléma, hanem azzal, hogy az ,,elvárásoknak'' igyekszik megfelelni, bár mindezt visszafogottan teszi. A Faust befejezése nem ,,toldalék''. A zárómondat a goethei életmű és egy tágas élettapasztalat befejezô kulcsmondata: ,,Az Örök Nô emel fel a magasba''. S ez az Örök Nô Mária, mint ,,Királynô, Szűz, Anya''. Mellette pedig az a másik nô, aki érte, Faustért ,,mindent odaadott'', a szüzességét is, majd zavarodottan vízbe fojtotta tiltott szerelme gyümölcsét, a gyermekét. Bátyja pedig ezért megátkozta, miközben haldokolt. Faust Mefisztó segédletével ölte meg ôt a párbajban. A megrontott tisztaság Goethe emlékeiben ,,valóság'', nem ,,költészet''. Csupán szimbolikus áttételében színpadi dráma. Az eredetije ugyan korántsem ilyen véres, de a költô lelkiismeretébôl mégis kitörölhetetlen. A lélektan pedig igazolja, hogy idôs korban jelentkeznek az emlékek hazajáró kísértetei, egyfajta kárhozat-élménnyel, amely azonban nem végleges. Goethe rejtjeles gyónását a Faustban végzi el. S az elején még könnyeden és fölényesen ironizáló költô a dráma végén megkomolyodik. Az utolsó szavak közmondássá lettek a színműbôl. Egy gazdag élet és egy írózseni nagy arányú és kiváltságos szellemi tapasztalata sűrűsödik össze ebben az összetett szóba foglalt megvilágosodásban: ,,az Örök Nôiség'', ,,das ewig Weibliche''. Arról a nôiségrôl van szó, amely a férfi megváltását jelenti, mint a dráma égi jelenetében. Hiába vannak ott az angyali kórusok. Ôk nem érnek föl Máriához, mint a katolikus teológiában nem érnek föl a ,,Mennynek Királynôjéhez'', aki egyúttal ,,az angyalok Királynôje'' is, bár az emberi szavak és képzetek korlátjait el kell fogadnunk. Innen visszatekintve már megsejthetô a tiszta szellemi lények próbatételében Mária szerepe, amire Goethe persze nem gondolhatott, mégis ösztönösen rátalált a megoldásra. Az értékében sokak elôtt ,,leszázalékolt'' középkori teológia már fölfedezte, hogy ami a ,,bukott angyalok'' gôgjét megalázhatta, az Krisztus mellett Mária szerepe a próbatételben. Erre a következtetésre kényszerülünk a ,,második Faust'' befejezése nyomán is. Hát még, ha ide vesszük az idézett görög drámában szereplô ,,Szentséges Anya'' képét, még akkor is, ha Aiszkhülosz esetleg a ,,Földanyára'' gondolt. Meglepô, ahogy ebben a felismerésben az irodalom két nagy alkotójának gondolata találkozik egymással, és persze a teológia nézetével. Ez nem lehet a véletlen műve. Hogyan jutott Mária égi szerepével kapcsolatban erre a meghökkentô és teljesen váratlan megoldásra Goethe? A protestáns neveltetésű, a humanista, az önmagát tudatosan kibontakozva megvalósító és iletcéljának annyi mindent feláldozni kész Goethe? Valami megmagyarázhatatlan érzék vagy kegyelmi indítás? Hiszen maga is azt vallja, hogy az ihlet felsôbb inspiráció. Honnan vesszük, hogy csak ördögi sugallatok vannak? Akkor alaposan lecsökkenne a felelôsségünk a történelem alakítását illetôen. Az ifjúkori műben Faust még sajnálkozik, hogy egyéb ismeretei mellett ,,teológiát is tanult''. Akkor hogyan képes ilyen fölismerésre? Hiszen rangos teológusokat is oktathatna az ô ösztönös intuíciója, amikor Mária égi szerepét kiemeli. Miért ironizálna vele halála elôtt, amikor a nagy műben utolsó üzenetét mondja el, nem sokkal azelôtt, hogy kimondaná a híres búcsúszavakat: ,,Több világosságot!'' A Faust doktor álruhájába bújt Goethe nem lehet a kárhozat fia. Hiszen az ô elcsábított, de bűnbánatában mégis üdvözült ,,Beatricéje'' maga Margarete, aki üdvözülten is hűtlen szerelmeséért fohászkodik. Kétszer is odaírta Margit nevét a bűnbánó asszonyokhoz sorolva -- állítólag már utólagosan --, mint a nagy elégtételt vállalók egyikét: ,,una poenitentium''. Margit az, aki Faustért könyörög a ,,fény övezte Szentek Szentjéhez'', ezekkel az emlékezetes szavakkal: ,,Átlényegülten tér vissza hűtlen szerelmesem''. Goethe a befejezéssel költôként is teológus. Abban is igaza van, hogy végsô soron nem Faust, hanem Mefisztó a ,,balek''. Mert a földi élet halálra ítéltjeként még élhet az ,,utolsó szó'' jogával. Igaz, ezzel a befejezéssel az élet értelmének nagy perében a szekularizált gondolkodás farizeusainak botránkozását váltotta ki. Megpróbálták kimagyarázni, de sikertelenül. Goethe is elmondhatná Pilátussal az emlékezetes szavakat: ,,Amit írtam, megírtam''. Persze Dante hatása is érezhetô, amikor a Faust befejezô látomásában a mennyország ,,legmagasabb körének'' fényei felragyognak, amikor az üdvözültek közül Doctor Marianussal (a ferenceseknek van ,,mariánus'' ága) mondatja ki, hogy Faust látja Máriát, nem ,,istennôként'', mint a magyar fordítás ferdíti, hanem úgy, mint ,,az Ég Úrasszonyát, kit csillagfény fon át''. Goethe -- legalább a Faust befejezésében -- kimondatlanul is Michaelhez csatlakozik. Még abban is ráérez a teológiai rejtvény megfejtésre, hogy Margit boldognak nevezheti magát, hiszen a börtönben és lelkiismerete lángjaiban már megjárta a tisztítótüzet. S mert ,,mint gyanútlan tévedett meg''. Goethe viszont ezt nem mondhatja el önmagáról, Faust jelképes alakjába bújva sem. Fôként a szellemi autonómiával motivált érzékiség bűne jellemzi életútját, Mefisztó asszisztenciájával. A Kísérô az, aki állandóan csábítja, de a felelôsséget nem veheti át. Goethe azonban egyetlen szóval sem említi, hogy -- bár Mefisztót már lerázta -- halálával akadálytalanul az üdvösség fényébe érhetne, de megvan rá a remény. Az angyali szó erre is választ ad: ,,Ki holtig küzdve fáradoz, az megváltást remélhet''. Ezt a mondatot veszi át Madách, saját változatában, de teológiailag és a dráma egészét tekintve is kellô indok nélkül: ,,Ember küzdj és bízva bízzál''. Az üdvösségre azonban Faustnak csak akkor van esélye, ha az Örök Szeretet ,,fogja pártját''. S nincs az a teológus, aki a lényeget tekintve ezt másként fogalmazhatná. A ,,tisztítótűz'' vagy a ,,sötét alagút'' azonban még hátra van. Ezt Faust is sejti, bár nyitva hagyja a kérdést. Abban azonban bizonyos lehet, hogy megszabadult a kárhozattól. Szakított Mefisztóval, állandó kísérôjével és kísértôjével, aki ráébred, hogy szerzôdése és vele ,,szerzett joga'' bíróilag épp annyira érvénytelen, mint egy bérgyilkos szerzôdése munkaadójával. Így lett a rászedôbôl rászedett. S már értjük, hogy milyen száraz és élettelen teológia lehetett az, amibe az ifjú Goethe tanulmányai során belekóstolt. Amit ô az ,,elsô Faust'' kezdetén a teológiáról mond, azt jóvá teszi a ,,második Faust'' végén. Annyira jóvá teszi, hogy ebben még teológusok is tanulhatnak tôle. Madách Luciferje A Tragédia alapvonalait tekintve ma sem mondhatunk mást, mint amit az ,,átdolgozó'' Arany János elôször leírt. E szerint: koncepciójában és kompozíciójában egyaránt jelentôs mű. Koncepciója kinô a bennünket megkísértô provincializmusból. Valóban nagyszabású, hiszen a maga módján ,,világvízió'', Ádámmal, Évával, Luciferrel s az emberi történelembôl helyenként avatottan kiválasztott szemelvényekkel. Nyelvezetében persze elmarad Byrontól, Goethétôl és Arany Jánostól, aki stilisztikailag finom kézzel és kellô tapintattal javított rajta. Hogy mennyire, ez az irodalom szakembereire tartozik. Pilinszky János véleménye meglehetôsen kritikus a stílusra vonatkozóan, de erre azt mondják: úgy jó, ahogy van, s hogy ez filozófiai mű. Egy nyelvi példa. Ma már nehéz lenyelni, hogy a gondviselés Madáchnál ,,gondviselet''. Tudjuk, a nyelvújítás, de mégis. Egy idegen nyelvre való lefordítás esetén mindez szerencsére eltüntethetô. Ha viszont úgy szép, ahogy van, és ha minden írásnak megvan a sajátos zamata, akkor fölösleges volna a kritika. Fölösleges volna, de nem fölösleges. Elsôsorban teológiai szempontból jönnek elô a kérdôjelek. Az ember tragédiájában egészében nézve változatlanul megragadó a nagy koncepció. Ez azonban kétélű értékelés. Calderon A nagy világszínház c. drámája is ugyanilyen nagy koncepciót kísérel meg színpadra vinni. Csakhogy ehhez hiányzik az a tizenöt év, amit Dante az Isteni színjáték megírására fordított. Madách majdnem ennyi idôt szánt Az ember tragédiájára. Calderon drámájának anyagából Hofmannsthal formált jól elôadható színpadi művet a Jedermannal, de annak is elsôsorban Salzburg ünnepi játékai biztosítják a maradandóságot. Egy mai, ,,eredetinek'' szánt filmfeldolgozás viszont úgy átalakította Az ember tragédiáját, hogy arra Madách vagy Arany János alig ismerne rá. Ugyanakkor külön jelentôsége a műnek, hogy mi, magyarok a filozófiát inkább irodalmi formában szeretjük. Madách műve pedig filozofikus mű, és nem akármilyen. A hegeli dialektika jótékony hatását már kimutatta benne az irodalomkritika. A koncepció nagysága tehát elvitathatatlan, és a kompozícióé is. Csakhogy az egyes színek megválasztása és tematikája már korántsem egyenrangú. Ha a gondolatiság értékeit elismerjük, mert elismerjük, akkor nehezen értjük Madách naivitását és teológiai tájékozatlanságát a konstantinápolyi színben. Tankréd idealizált keresztes lovag, rendben van. De hogy egy í betűt okol az eretneküldözésért, az már nehezen volna elfogadható. Sokszor elmondták azóta, hogy nem mindegy, ha valakit ,,igaznak'' vagy ,,gaznak'' minôsítenek. A különbség ebben is csak egy í betű. Aztán: ha eretnekeket szerepeltet, akkor ebben a történelmi szituációban ez azt jelenti, hogy a szemben álló keresztények a másik felet tekintették eretneknek. Egy idôben pedig -- mint azt az egyháztörténelembôl tudjuk -- az ariánus eretnekek voltak túlsúlyban, és irtották az ortodoxokat. Persze így is fájdalmas emlék mindez. Az is találós kérdés, hogy a konstantinápolyi pátriárka hogyan kerülhet össze ,,a baráttal''. S ez ferences, vagy dominikánus ,,barát''? Ez az a tipikus, elôítéleten alapuló általánosítás, ami a protestáns Madách elfogultsága. Arról nem is szólva, hogy mennyire megváltozik a kép, ha -- mondjuk -- akkor idézzük Konstantinápolyt, amikor a keresztesek elfoglalják. Ha válogatunk a történelmi ,,színekbôl'', akkor fölmerülhet a kérdés: miért ezt, mért nem amazt? Az ilyen szemelvények kiválasztásának nyilván megvan a kockázata. A Falanszter színe, ahol Michelangelo széklábat farag, elismerten telitalálat. Maradandó üzenetét épp a pártállam idején értette meg a színház közönsége, mint Péter apostol nagyszerű beszédét is a drámából, amely változatlanul prófétai erôvel hat. Egyiket sem koptatta meg az idô múlása és a korok változása. Lucifer persze Byron Kainjában már szerepel, de ez nem veszélyezteti Madách művének önállóságát. A londoni szín viszont valóban Goethe Faustjának hatására vall. De miért baj az? Nincs ebben semmi szégyellnivaló. A német kritikát nem jogosítja fel, hogy az egész művet Goethe árnyékába helyezze. Az eszkimó jelenetnél azonban csóválná a fejét egy mai etnológus. Viszont maradandóvá lett a mondás: ,,Sok az eszkimó, kevés a fóka''. A tudományos megsejtések tekintetében Goethe ,,homunkulusza'' látnoki módon mutat elôre a jelen klónozási kísérletei felé a Faustban. Madáchnál viszont lehangoló élmény az űrbe emelkedés jelenete. Ha tanúja lehetett volna annak, amit mi már filmen láthatunk! Idézzük csak meg, ahogyan a Hold felé repülô űrhajós visszatekint a földre, megosztva velünk a nagy élményt, akkor bizony nem ilyen kesernyés hangon írta volna meg ezt a jelenetet. No és a párhuzamok. Madách drámai költeménye a maga módján Milton Elveszett Paradicsomának is késôbbi rokona. A kettô közé esik Byron Kainja, Luciferrel és Goethe Faustja, benne Mefisztó alakjával. A német irodalomkritika nehezen értette meg és fogadta el, hogy Madách drámája nem a Faust sajátos változata, hanem Miltontól, majd Byrontól és Goethétôl tanulva is egyénien megkomponált alkotás. Mind a négy szerzô megegyezik abban, hogy kísérôként is fôszereplô az Ördög, akár mint Sátán, akár mint Mefisztó, akár mint Lucifer. Madách nyilván olvasta Az elveszett Paradicsomot, a Kaint és a Faustot. Ami hatás érte, az száz más irodalmi műrôl elmondható. Goethe nagy művét meg éppenséggel több feldolgozás is megelôzte Faustus doktorról. Legfôképpen Marlowe-é. Az viszont inkább csak szépséghiba, hogy teljesen fölöslegesen beilleszti a konstantinápolyi színbe a szép Helénát. Ezzel ugyanis egyrészt mitológiai személyt csempész a történelmi jelenetekbe, másrészt fölöslegesen kijelzi vele, hogy ez a betét valóban Goethétôl származik. Persze vannak rokon vonások Madách Luciferje és Mefisztó között, de a két mű két más alkotót mutat be. Goethe -- ismert módon -- személyes élményei alapján magát írja meg a Faustban, bár mindig szimbolikus attételekben, az irodalmi maszkabál váltogatott álarcai mögé bújva. Madách viszont a történelmet figyelô és azt dramatizáló gondolkodó- költô, akire a ,,második Faust'' hatott inkább, bár korántsem olyan mértékben, ahogyan a német kritika kezdetben megítélte. S Az ember tragédiájának kompozíciója jóval szilárdabb, mint a színi jelenetekben csapongó ,,második Faust''. Kicsoda Lucifer Madách Imre fô művében, Az ember tragédiájában? A megrontás egyoldalú sugalmazója.. Ha a színpadi arányokkal mérjük, Mihály arkangyal a drámában öt soros kis epizód szerepet kap csupán. Ez nem sok. Így Ádám ki van szolgáltatva Lucifer állandó kíséretének. Ebben Goethét követi. Hol van a Gonosz sugalmazásának megfelelô ellenpontozása? -- kérdezhetjük. Elôjön a Miltonhoz hasonló probléma is. Lucifer Isten ellenlábasa és ezzel a teremtés kritikusa: ,,Aztán mi végre az egész teremtés?'' Ô az, aki ,,gátat emel'' a teremtô eszme érvényesítése elé, megvetve a tagadás lábát, hogy akadályozza Isten világtervének érvényesítését. Ezen kívül: Lucifer csupán kommentálja a -- szerinte elrontott -- teremtést. Inkább kísérô, mint kísértô. S olykor Ádám eszméi a megragadóbbak, még a kételkedésben is. Lucifer a rossz sugallatával másodhegedűs. Hatását tekintve ma úgy mondanák, hogy nem eléggé ,,agresszív''. Teológiai szempontból leginkább az kifogásolható, hogy Madách világában nem kap helyet a megváltás nagy műve, ami megalapozhatná az Arany János által is joggal kifogásolt befejezô mondatot: ,,Ember küzdj, és bízva bízzál''. Az egyes színekben Lucifer inkább ellenszenvet szító kommentátor, bár úgy minôsül a drámában, mint a ,,hideg, számító értelem'', mint a földi alakot öltô Kitaszított, létének ,,rideg magányában'', ami találó jellemzés. De az már teológiai kisiklás, hogy a ,,tagadás Szelleme'' számára Isten csupán afféle ,,jámbor agg''. A Bibliában méltán visszatér az ,,erôs Isten'' kifejezése. Nagyszerű gondolata viszont Madáchnak, amikor Lucifer teljes autonómiára bíztatja Ádámot, hogy Isten akaratától függetlenedve döntse el, mi a jó és mi a rossz: ,,Hogy önmagad intézzed sorsodat''. Ez teológiailag is, a szekularizálódó korszellemet tekintve is telitalálat. Annál kevésbé helytálló, amikor Lucifer arról számol be, hogy ,,ottan álltam az Úr trónja mellett''. Ez az üdvözült angyalok kiváltsága. Ehhez ki kellett volna állnia a próbát. De nem állta ki. A kérdésre, hogy mért nem maradt a ,,fényes égben'', így válaszol: ,,Meguntam ott a második helyet'', ami már a ,,hazugság atyjának'' kijelentése. Isten után ô lett volna az elsô, mint a kapitány az angol fregattokon? Még film is ôrzi a különös címet: ,,Isten után az elsô''. Ez az önkényesen túlértékelt rangfokozat itt is, ott is hamisan cseng. A kiemelt rang igazolható csupán. Teológiai megvilágításban az angyalok nem egyformák. Annyira sem, mint az egyenruhás testôrök. Egyéniségek, különbözô rangfokozattal, hasonlóan a zsenik fölfokozott individualitásához, amely ismert az irodalomban. Hiszen a legnagyobbak között Dosztojevszkijt ,,külön szigetként'' méltatja Stefan Zweig. Az angyali ,,kar'' ezt nem érzékelteti kellôképpen. Csak olyan hasonlat fejezné ki megfelelôen ezt a különbözôséget, amelyben a zenészek különféle hangszereken játszanak, és mindegyik szólistaként is szerepet kap az együttesben. Lucifer ebben a képben nem a teremtett szellemi lények feje, csupán egyike a legkiemelkedôbbeknek. Tehát hazudik. Gyanús a lázadásának megokolás is: ,,küzdést kívánok, diszharmóniát''. Kivel akar küzdeni? Az emberekkel? Neki Michaellel kellene megküzdeni, aki mintegy ,,letaszította'' a helyérôl. De már nincsenek egy súlycsoportban. A kárhozott angyal ebben a tekintetben ,,nem párbajképes'', mint ahogyan nem volna párbajképes egy árulása miatt lefokozott magas rangú tiszt sem, ha a tábornokot párbajra hívná ki, bár a hasonlat nagyon emberi. A jó és a rossz közötti választás révén a drámai ,,küzdelem'' és a ,,diszharmónia'' inkább az ember sorsában jelentkezik, aki ,,sárból és napsugárból'' van összegyúrva s aki még szabadon dönthet bűn és erény, üdvösség és kárhozat között. Lucifer szerepe Isten tervében az, hogy -- sugallataival idézze elô a diszharmóniát és ezzel mintegy gerjesztôje legyen a történelem drámájának, hogy eltérítse végsô céljától az embert. Eszköze a megrontó ,,sugallat'', amely azonban áttételesen, emberi közvetítéssel is kifejtheti hatását. Lényeges tehát a felismerés, hogy a Sátán nem a teremtô Isten ellenlábasa, nem a teremtés tagadásának ôsi szelleme, hanem a megváltásé. A próbatétel Isten megváltó akaratának s benne az Ige megtestesülésének elfogadása vagy megtagadása. Isten országa a Biblia szerint a történelem lezárulása után a végítélettel beteljesedik. Ebben Milton -- disszonanciái ellenére is -- jobb teológus és a Biblia avatottabb ismerôje, mint Madách. Az ember történelmi útja csak akkor volna tragédia, ha az egész Világegyetem a teljes megsemmisülés felé tartana. Erre utal a szakadék jelenete, amely már a Prométeusz-drámában is megtalálható. Ha viszont a ,,bízva bízzál'' reménye megalapozott, akkor a ,,tragédia'' szó használata nem indokolt, inkább a dráma minôsítése volna a helyénvaló. S ezt az utókor kritikája pontosan meg is fogalmazta. Lucifer bukása és vele a teremtett szellemi lény kárhozata ellenben valóban tragikus, de ez nem az ember, hanem az angyal tragédiája. Az ember tragédiája az említett kritikai fenntartások ellenére is irodalmunk klasszikus alkotása, amely tekintélyt vívott ki magának, amelyet több nyelvre lefordítottak Különösen a két világháború között rendezett rangos színielôadások bizonyították, hogy nem ,,papír- dráma''. Nem a verselés költôi rangja jelenti benne az igazi értéket, hanem a kompozíciója és az emberi történelmet színpadi drámába foglaló, emlékezetes jeleneteket formáló gondolatisága. A luciferi kritikára azonban még érdemes visszatérni, hogy rontó sugallatait teológiai hitelességgel megválaszoljuk. ======================================================================== 4. A teremtés kritikája és a nekünk szóló üzenet A sátáni kritika és a filozófia Vissza kell térnünk arra a megállapításra, hogy a Biblia üzenete nyomán kiinduló teológiai vizsgálódás szemszögébôl nézve a teremtett szellemi lény bukása nem az Isten elleni lázadás miatt következett be. A lázadás a megváltással kapcsolatos. Ugyanakkor Goethénél és Madáchnál Mefisztó és Lucifer elsôsorban a teremtés rosszmájú kritikusa. Tehát nagyon is föltételezhetô, hogy a teremtett világ leértékelése a kísértés eszköztárában hatásos módszer lehet. Elég néhány rangos filozófust megidéznünk. Ki a totális öntörvényűség szószólója? Legjellemzôbben két véglet képviseli a teremtés filozófiai kritikáját. Leibniz szerint ez a világ a lehetô legjobb, Schopenhauer szerint viszont a lehetô legrosszabb. A bölcseleti szemléletmód optimizmusa és pesszimizmusa néz ebben farkasszemet egymással. A Sátán kifogásait Schopenhauer képviseli, akit Madách feltehetôen ismert. Mégis jóval lényegesebb, ha azt kérdezzük: kik állnak a Sátán pártján a filozófusok között, kik azok, akik ítéletükkel inkább a tagadás szellemét képviselik, még Az ember tragédiája megszületése elôtt? A teljesség igénye nélkül Voltaire-t és Nietzschét lehetne megnevezni. Voltaire azonban istenhívô volt s inkább az Egyház epés kritikusa. A deista Isten-eszme viszont jellemzô módon kiiktatja a megváltást. Az elgondolás szerint: Isten létezik ugyan, de nem avatkozik a világ sorsába, hogy az -- Madáchcsal szólva -- ,,hadd forogjon keserű levében''. Friedrich Nietzsche műveiben azonban olyan nyilvánvaló a lázadó szembefordulás Istennel és a megváltással, hogy Goethe Mefisztója vagy Madách Luciferje csak halvány színpadi figura hozzá képest. Nietzsche volt az, aki meghirdette Isten ,,halálát'' és a totális emberi öntörvényűség prófétája kívánt lenni, fôleg a Zarathusztrával, amíg hatalmába nem kerítette az elmebaj. Hogy voltak-e világos pillanatai elmebetegségének öntudata-vesztett tíz éves periódusában, nem tudjuk. Csak azt tudjuk, hogy az Isten ,,halálát'' meghirdetô és az isteni törvény minden értékét átértékelni kívánó pártütô zseni lelkipásztori családból származott. Azt is tudjuk, hogy sugallataival még Hitlert is befolyásolta. Vannak a ,,Megfeszítettre'' vonatkozólag olyan visszatérô utalásai, amelyek messzire nyúló visszapillantást engednek Lucifer bukásának próbatételére. Ezekbôl a teológus is tanulhat. Lucifer bukásában ugyanis a ,,Megfeszítettnek'' lényeges szerepe lehetett. Madáchnál ez csupán jelentéktelennek tűnô utalás. Nietzsche lázadó ,,szelleme'' emberi vonatkozásban talán mindenki másnál jobban érzékelteti Lucifer költô-filozófusi másában a ,,Sátán-pártiak'' életfilozófiáját. Nietzsche személyes földi pokla ismert. Nem volt abban szerepe a fizikai lángoknak, sorsában mégis fölismerhetô, mi a stílszerű büntetése az Isten ellen lázadó embernek, már itt a Földön. Az egoista azt kapja büntetésül már itt a Földön, hogy az izolált magány börtöne lesz a pokla, mint valami lelki magánzárka. Nietzsche az ô költôi filozófiájában megálmodta és megírta az Isten lététôl és parancsaitól teljesen függetlenné vált, saját törvényű, totálisan autonóm embertípust a sokat idézett Übermenschben, az ,,emberfölötti emberben''. Ezzel a szekularizált gondolkodás prófétája lett. A végletekig fölfokozott emberi öntudat teljes ,,bukását'' tanúsította viszont sorsával, amikor elmezavarában vegetatív élôlényként kellett tengôdnie élete befejezô tíz évén keresztül. A ragyogó értelem fénye kialudt. S ennek a lelke mélyén vagy visszatérô világos pillanataiban tudatában lehetett. Közmondássá lett, hogy ki mivel vétkezik, azzal bűnhôdik. Ez Dante poklánál reálisabb és ellenôrizhetôbb földi pokol, lángok nélkül is hiteles formában, nem fizikai, hanem lelki kárhozat formájában, amire Milton már ráérzett. Friedrich Nietzsche élete, sorsa jelkép. A szellemileg elbukott zseni megrendítô példája. Amit az angyalok bukására vonatkozóan a teológus kiolvashat írásaiból, az a visszatérô utalás a ,,Megfeszítettre''. Mintha a teremtett szellemi lények próbatétele és bukása nyerne benne lélektani igazolást. A luciferi kritika emberi változatai Ha Lucifernek a teremtett világot lekicsinylô kritikáját mérlegre tesszük, máris kiderül, hogy miért olyan egyenetlenül erôs a bal szeme a jobbhoz képest, és hogy miben rejlik rosszmájúsága. Ez ugyanis irodalmi kultúránk analógiájával rokon. Ha egy kritikus eleve rosszindulatúan veszi kezébe a szerzô művét, akkor a tapasztalat alapján a következôket lehet megállapítani. Elôször is elôfordul, hogy nem olvassa el a teljes művet, csak beleolvas. Így lesz az ,,olvasat''-ból ,,nem-olvasat''. Az ilyen kritikus saját készenlétben lévô negatív véleményét már eleve magával hozza. Amikor ezt megtudja a szerzô, elolvasva a bírálatot, a kritikus szembetűnôen elmarasztaló véleményére azt válaszolja: ,,Én ítéletet kértem, nem elôítéletet''. A ,,sátáni kritika'' képviselôje tehát rossznak látja a legjobb alkotást is, mert rossznak akarja látni. Mivel Lucifer a Tragédia színjátékában a rosszmájú kritikus típusa, a színházi életbôl vett képpel válaszolhatunk neki. Ha Lucifer (és vele Madách) a világdrámának csak elsô és második felvonását ismeri, s a másodiknak is csak az elejét, vagy a közepét, akkor hogyan ítélheti meg a dráma egészét? Hiszen ismert a mondás: ,,Várd ki a végét''. Mi a teremtett világ második felvonásában élünk. A calderoni dráma elsô felvonásában az Úr kiosztja a szerepeket, a másodikban ki-ki eljátssza a maga szerepét, a vele kapott ,,öltözet'' lehetôségein belül, de egyéni módon, a saját értelmezésében, jól vagy rosszul. A harmadik felvonásban az Úr felelôsségre vonja a világszínház szereplôit és kiderül, hogy a szereplôk mit hoztak ki szerepükbôl. Az irodalom és a színpad nagy tanulsága például, hogy a ,,Lovag'' szerepe mennyire kétértelmű, hogy mennyire bizonyult ,,angyali'' vagy ,,démoni'' szereplônek a történelem nagy színjátékában, a ,,Király''- ról nem is szólva. Még az utcalány szerepére is vonatkozik ez, hiszen abból is lehet Bűnbánó Magdolna. Nem az ,,öltözet'' dönti el tehát a játék minôségét. Nem a ,,szerep'' predestinál az üdvösségre, vagy a kárhozatra. Ez a Faust végén is világosan kiderül. Az anyag monotóniája, amit Lucifer a teremtésben kifogásol, a 19. század fizikai világképét tükrözi. Túlhaladott. Az emberi technika tudományos kísérletezései csak ,,kotyvasztásnak'' minôsülnek ebben a kritikában. Madách még nem láthatta a ,,technika csodái'' című dokumentumfilmeket. Mélyebb és hitelesebb kísértés az ember számára, hogy ha ,,valaki'' akar lenni a bűnös világban, akkor el kell szakadnia Istentôl. Ahogy a mondás tartja: ha sertések közé keveredik, együtt kell röfögni velük. Már Ádám megkísértése is azt sugallja, hogy az isteni törvénytôl függetlenül -- lelkiismeret --, maga döntse el, mit tart jónak és rossznak. S ebben az érdekei adják meg a biztos eligazítást. Csak így lehet ,,sikeremberré''. Hatásos a vízió és találó, mert mindez a jelenkorban is sokakat megkísért: ,,Mindenben azt teszem, amit magam akarok''. Prófétai elôrejelzése ez a szekularizált gondolkodásnak. Lucifer megvetôen nyilatkozik a filozófusokról, akiknek okoskodása ,,a tett halála'', holott a gondolkodás megelôzi a cselekvést. A fizika nem ellenfele a technikának, hanem elôzetes feltétele. Fölényesen jegyzi meg a Kísértô, hogy ,,tébolydába téved sok közülük''. Ebben persze van igazság, ha nem is ,,sok''. August Comte-ra és Nietzschére gondolhatunk. Lehangolónak tűnik, amit a Biblia mond, hogy az ember porból lett és porrá válik. Az üzenet egésze azonban ennél sokkal többet mond. Madáchnál az ember csak azzal vigasztalódhat, hogy poraiból élô vegetáció sarjad majd. Van azonban ennél meggyôzôbb tartalma is a ,,bízva bízzál'' kijelentésnek. Az, hogy aki életre kelt, képes új életre kelteni is! Ez a Biblia szövegének teljesebb és reményt keltôbb üzenete. A madáchi koncepcióban az ember egész történelmi útja hiábavaló küzdelmek sorozata, amelyben a cél ,,a küzdés maga''. Az emberi erôfeszítése azonban minden vonalon a gyôzelemért folyik. Az eredményért. Az önmagáért való küzdés nem vigasz. Hogy még a ,,szent tanok'' is eretnekségben, majd eretnekégetésben végzôdnek? Csak részben és kivételesen. Minden kornak megvan a tragikus kudarca. Az igazán bíztató az, hogy a sok kísérlet ,,negatív eredményei'' is eredmények. Mert ezek vezetnek a kísérlet sikeréhez. Lucifer ,,optimizmusa'' cinikus, de találó is egyben. Ha már ,,színjátékról'' van szó'' -- jegyzi meg, csak az segít, ha a tragédiát komédiának nézzük. Ezzel Dürrenmattot vételezi elô. Az ember minôsítésében is benne van a gúny és lekicsinylés, hogy ,,tudásra törpe, és vakságra nagy''. Van, aki igen, van, aki nem. Lucifer valóban olyan, mint egy epés és fölényeskedô színikritikus. Mindez fölkelti érdeklôdésünket az irodalmi és színházi kritika iránt. Mennyiben lehet ez kapcsolatban a luciferi kritikával? Kárpáti Aurél ,,Színház'' című esszékötetében Flaubert mondását idézi: ,,Minél jobb egy könyv, annál inkább vonzza a kritikát''. A teremtés vonatkozásában is érvényes ez. Ha Lucifernek ebben jóval erôsebb a bal szeme, mint a jobb, akkor -- úgy tűnik --, Kárpáti Aurél némileg szimpatizál vele, mert szerinte a kritika ,,a kételkedés művészete''. Nemcsak az. Egy mű jobb megértésének művészete is. Ugyanakkor -- joggal -- elmarasztalja Mefisztó epésségének fokozatos elszürkülését. Azt ajánlja, hogy bizonyos epizód-szereplôk ,,harapósabb'' elégedetlenségét is Lucifernek kellene elmondani a színpadon. Madách szövegét nem érné sérelem. Ez erôteljesebbé tenné a lázadó angyal történelem-kritikáját. Mert a szövegben Lucifer nem eléggé hatásos kísértô. Mivel Lucifer a Tragédia színjátékában kritizálja a világot -- a ,,színház a világ'' ismert mondása szerint --, a színházi életbôl vett képpel válaszolhatunk. Ha valaki egy drámának csak elsô és második felvonását olvasta s a másodiknak is csak az elejét, akkor hogyan ítélheti meg a dráma egészét? Mi a teremtett világ második felvonásában élünk. Játsszuk a szerepünket a világban, ki-ki a maga módján. A harmadik felvonás még nyitva van elôttünk. Létezésünk befejezetlen. Várakozásunk reménye, hogy az Örök Fény, vagy az Örök Sötétség lesz majd a gyôztes. A 19. század nagy szellemi kísértése, hogy az energiák fokozatos leépülésével a világ belevész a végsô sötétségbe. Ezt írta meg Vörösmarty Az Éj monológjában, maga is átszenvedve, ebbe a mondatba sűrítve nyomasztó létpesszimizmusát, amely Madáchot is megérintette: ,,Sötét és semmi lesznek''. Madáchnál azonban megszakad az emberi színjáték. A történelem végét ugyanis nem ismerjük. Ezért amikor egy nagyjából másfél évszázaddal késôbb egy kritikus veszi elô a művet, mondjuk a jelenben, a harmadik évezred elején, és olvassa azt, véleménye a luciferi (és madáchi (kritika kritikájává válik. Kiderül, hogy például a Falanszter jelenetsora vagy a francia forradalomból vett szín változatlanul érvényes és kitűnô (a külföldiek ítéletében is), de az eszkimó-jelenet elhibázott, nem ütôképes, a világűrbe emelkedés pedig -- a mai tapasztalatok birtokában -- egyenesen lehangoló. Lucifer persze ma is gúnyosan hivatkozhatna a Holdra-szállás nagy és sikeres emberi kísérletének közbülsô áldozataira. Áldozat nélkül azonban nincs fejlôdés, és nincs célhoz-érkezés. A megváltásunk is áldozat árán történt. Erre készen kell lennie a berepülô pilótának vagy a Himalája hegymászójának. A Holdra-szállás vagy a Marsra feljutás terve átütô siker az emberi technika fejlôdésében. Igazi diadal. Fölényesen megmutatja, mekkora távolság választja el az embert az állatok eszközhasználatától. Madách azonban adós a hiteles próféciával, mondjuk Verne mércéjével mérve. Adjuk meg tehát a céljához még el nem érkezô, félbeszakadt történelem jeleneteire a választ. Ha egy drámát színpadra visznek, azt próbák sorozata elôzi meg. A próbáknak azonban sajátos drámai szituációi vannak. Nem véletlen, hogy ezeket is színre viszik. A sztár esetleg szembeszáll a rendezôvel vagy sértôdötten otthagyja a próbát. Van, amikor indokoltan, van, amikor indokolatlanul. Tehát nem állja ki a próbák próbatételét! Ha valaki nagyon pályázik egy fôszerepre és csak epizód-szerepet kap, esetleg fellázad és dühösen azt mondja az igazgatónak: ,,Ezt nem vállalom!''. Pedig tudhatja, hogy epizód-szerepben is lehet nagyot alakítani. Péter apostol beszéde a Tragédiában ilyen. A nagy koncepciójú madáchi mű bécsi elôadásának színi kritikájában Kárpáti Aurél külön kiemeli, hogy az osztrák színész az egyiptomi jelenetben a rabszolgát kiválóan alakította, holott ez tipikus epizód-szerep. A színészeknek azonban egymással is nézeteltérése támadhat. Ha ketten pályáztak az egyik fôszerepre, esetleg sértôdötten föllázad az, aki nem kapta meg. A sértôdés pedig akár hisztérikussá is fokozódhat. S az már a kaján humor lapjaira tartozik, ha az egyik vezetô színésznô már nem alkalmas arra, hogy Shakespeare drámájában Júliát alakítsa. Küllemére tekintettel már csak a dajka szerepét kínálják föl neki. A színházi próba emberi próba is egyben. A játék alázatának próbatétele. Mindez példa csupán az angyalok, pontosabban: a teremtett szellemi lények próbatételének jobb megértéséhez, de stílszerű példa. A teológus a világban való emberi lét luciferi kritikájának ügyében kiegyezhet a létdrámák szerzôivel abban, hogy a ,,nagy világszínházat'' valóban lehet a Sátán szemével is nézni, hiszen ô maga ,,a'' kételkedô, maga ,,a'' rosszmájú kritikus. Tehát a teológia koncepciójába is beilleszthetô, hogy a történelem Ádámának és Évájának megkísértésénél ennek helye van. Karamazov Iván vívódó ateizmusának voltaképpen ez a vezérmotívuma. A világot nem tudja elfogadni úgy, ahogyan van. Mi sem. Meg kell azonban különböztetnünk azt a világot, amelyet Isten teremtett, attól a világtól, amit az ember ,,teremtett''. Ami pedig a harmadik felvonást illeti, még várnunk kell a végsô ítélettel, mert a végítélet is vár ránk. Fiatalkori emlék. Olvastam egy izgalmas regényt a vonaton. Alig voltam túl a felén, és ottfelejtettem a könyvet a vonaton, amikor leszálltam. Így már nem olvashattam el a befejezést. Évekig nyugtalanított. Még álmaimban is elôjött a kínzó hiányérzet. Ne mondjunk ítéletet a történelem hatalmas regényérôl a befejezés ismerete nélkül. Ezt a befejezést kínálja föl nekünk a kinyilatkoztatás. Összefoglalás és következtetés Isten látható és láthatatlan világot teremtett, fogalmazza meg hittételét a Biblia nyomán a teológia. A kinyilatkoztatás üzenete az angyalok és démonok létét is tanítja. Nehezebb kérdés, milyen értelemben beszélhetünk a Sátán kísértésérôl úgy, hogy az sugallataival beavatkozik az ember történelmi drámájába. A világ változik, technikánk mérföldes léptekkel halad. Mindez azonban nem érvényteleníti a kinyilatkoztatás hitét. A tenger mélye a maga káprázatos élôvilágával éppúgy érintetlen marad Ádám és Éva bűnbeesésétôl, történelmi útjának tragikus szakaszaitól, mint a túlvilág. Abból teológusként kihagyhatnánk az ,,angyalok bukásának'' kényes kérdését, de az irodalom arra kényszerít, hogy szembenézzünk vele, olyan művek ismeretében, mint amilyen A leláncolt Prométeusz, Jób könyve, Az Apokalipszis, majd Milton drámája, az Elveszett Paradicsom, Byron Kainja, Goethe Faustja és Madách színműve: Az ember tragédiája. Mert a színjáték játék ugyan, de nem független a valóságtól. A szellemi teremtmények próbatételénél lényeges annak megértése, hogy benne a döntés nem a teremtô Isten elfogadása, vagy elutasítása. Ezt ismételni kell. Az emberénél magasabb intelligenciák szintjén az ilyen próbatétel kizárható. A teremtett szellemi lényeknek ez létük evidenciája, akkor is, ha számunkra nem az. Marad tehát próbatételnek Isten akarata, mégpedig a megváltással kapcsolatban, vagy még közelebbrôl: a megváltás módjával kapcsolatban. Az, hogy Krisztusban az Ige emberré lett és kereszthalált halt, majd feltámadott. S az, hogy megdicsôülésében anyját is részesítette, és fölébe emelte az angyaloknak. A liturgia ismétlôdô kifejezése, hogy ô az, ,,aki él és uralkodik'', mint a beteljesült Isten országának feje -- ezt emeli ki Milton --, és ô az, aki rangban minden teremtmény fölött van, aki elôtt -- Pál apostol szerint -- meg kell hajolnia a mennynek, a földnek és az alvilágnak. Anyját, Máriát nem illeti meg az imádó hódolat (ne feledjük: a globalizáció nyelvében mindet jó dolgot ,,imádni'' kell). Mária azonban így is a mennyek Királynôje, akinek magasabb a rangja az angyalokénál. Ô segíti az üdvösség hegyére fölkapaszkodót. Goethe költôi látomásában Margitot is ô emeli magához, mint a kegyelem közvetítôje. Faustnak pedig ô jelenti a reményt. Szinte hihetetlen, hogy ezt már Aiszkhülosz megsejtette a Prométeusz-drámában. A titokkal való szembesítés valóban kiválthatta a szellemi teremtmények gôgjét, amit számos hasonló emberi reagálás analógiájával igazolni lehet. S micsoda különbség van Prométeusz megváltásért lázadó gôgje és Lucifer megváltás-ellenes gôgje között! A Sátán tehát elsôsorban nem a teremtés kritikusa. Ô inkább a megváltás isteni tervének földi megvalósulása elé próbál akadályokat gördíteni. Ezt teszi Ádámmal és Évával az ember történelmi megkísértéseinél. Ez motiválja Krisztus és a szentek megkísértésénél is. Elég Keresztes Szent János vallomását említeni, akit alaposan meggyötört. Az emberi történelemben vannak olyanok, akik szuggesztív szellemi erejükkel kitűnnek a filozófiában, a tudományban, a technikában, a művészetben, a politikában vagy a vezetés különféle posztjain. Ôk a történelem alakulásának fôfelelôsei. Az ô megkísértésük és az igaz útról való eltérítésük jelenti a nagy ,,kihívást''. A szellem emberéhez pedig szellemi megkísértés illik. Sokan nem ismerik az üdvösség teológiai fogalmát, vagy csak felületesen hallottak róla. Ismerik viszont döntéseikben a jó és a rossz válaszútját. Németh László kiemeli a ,,jó ügy'' szolgálatának fontosságát a világban. Tehát a szolgálatot! A tömegpusztító biológiai fegyverek gyártása és alkalmazása veszélyes kísértés a jelenben, és még veszélyesebb lesz a jövôben. A hatalom vagy a világuralom megszerzése -- bármilyen eszközökkel -- visszatérô nagy kísértés. A lelket a földi javakért eladni a Sátánnak -- átvitt értelemben --, ma is fölfokozott emberi próbatétel, amibe sokan belebuknak. A szerzôdés persze ma már nem a saját vérrel aláírt nyilatkozat formájában történik. Egyszerűen olyan döntésekkel, amelyek nagy horderejűek, amelyeket azonban egyes esetekben tartósabb lelkiismereti krízis elôz meg. A Biblia ismerete nélkül és a vallási hovatartozás elkötelezettsége nélkül is eléri az embert -- a hatalmasokat is -- a ,,kinek oldalára álljak?'' belsô felhívása és vele a jó és a rossz közötti tartós vagy végleges választás kényszere. A luciferi vagy mefisztói mentalitás az ember próbatételénél különösen a világ és a történelem maliciózus kritikájában nyilatkozik meg. Lényeges azonban megkülönböztetni azt a világot, amelyet Isten teremtett -- ismételjük -- és azt a világot, amelyet az ember ,,teremtett'', akire Isten rábízta a világot. Mintha a tagadás szelleme azért volna olyan elszánt ellensége a teremtésnek és a megváltásnak, mert maga nem kreatív, s mert már nincsen reménye. Vannak kritikusok, akik költôk vagy írók szerettek volna lenni, de nem volt meg hozzá a kellô tehetségük. Ezért aztán kárpótlásul kritikusokká lettek, epésen rosszindulatú műbírálókká, akik sértett önérzetüktôl motiválva nem akarják fölismerni még az igazán jó alkotások értékeit sem. Az embernek hatalom adatott a világban. Megtagadhatja Istent, megtagadhatja a megváltást, megtagadhatja a végsô reményt. Beleélheti magát a totális megsemmisülés gondolatába, vagy legalább oda állhat Aiszkhülosz nôalakjával, Ióval és Madách Ádámjával emberi létezésünk szakadékának szélére. Camus egzisztencializmusában az öngyilkosság a filozófia egyik alapkérdése. Heidegger szerint létünk halálra ítélt lét. Aki elfogadja, az életünk értelmét arra a következtetésre redukálhatja, hogy ennek tudatában minden elérhetô élvezetet meg kell kaparintani. A mohó élvezet olyan motívumként szerepel ebben az összefüggésben, mint a halálra ítélt utolsó kívánsága. Az ember túlteheti magát a jón és a rosszon. Mondhatja, hogy ,,csak az itt és a most érdekel''. Ne csapja be azonban magát és másokat azzal, hogy ô nem hívô. Ez a világ úgy van megalkotva, hogy benne az ember szükségképpen rászorul a hitre, amikor a végsô jövôbe tekint. Hit az igenlés hite és éppúgy hit a tagadásé is. A hit kényszere alól nincs kibúvó. Mindannyian hívôk vagyunk. A hit a mi emberi próbatételünk. S a hit együtt jár a bizonytalannal. A szent éppúgy átérezheti, hogy ,,Hátha nincs igazam'', mint a legelszántabb ateista: ,,Hátha mégis neki van igaza''. Minden felelôs embernek el kell döntenie, hogy mit tekint az élet céljának és hogy honnan várja a megváltást. Mert a megváltásra szükségünk van, ha térben és idôben jobban megismerjük a történelmet. A végsô dolgokat illetôen a ,,van, vagy nincs?'' vitáját pedig világunkban az életformák döntik el. Mindenki szükségképpen tanú az életével. Nincs kibúvó. A közömbösség voltaképpen a válasz késleltetése csupán, és ebben a minôségében is tanúságtevô. A közömbösök a késleltetett válasz tanúi. Létezésünk értelmének urnájába azonban -- elôbb, vagy utóbb -- le kell adni a szavazatunkat, ha akarjuk, ha nem. S amikor ,,élet, vagy halál'' a tét, meg kell fontolni a döntést. A nagy színjáték második felvonásában élünk. A végsô megoldás azonban a harmadik felvonásban van. Mint Calderonnál. Halálunk pedig ennek a remélt ,,utolsó felvonásnak'' kérdôjele. A történelem tartós hajnalában élünk, abban reménykedve, hogy egyszer fölkel a Nap. Emberi létünk várakozó lét. Átéljük a végsô döntés kockázatát. S az igenlés hite szembesül a tagadás hitével. Vajon melyiknek lesz igaza? Csak egyetlen biztos fogódzópontunk van. Ha egy meredek sziklára kívánok fölmászni és tudom, hogy a kísérletezôk közül egyesek lezuhantak, tehát kétélű az esélyem, ne vállaljam. Vegyem úgy, hogy -- ha elfogadom a kihívást -- félig már halott vagyok. A Kísértô a pillanat kártyáit játssza ki. Nem tehet mást. Visszatérô sugalmazása, hogy ,,Élvezz!'' és ,,Birtokolj!'' és ,,Hatalmaskodj!'' és ,,Csak magaddal törôdj!'' Mert ,,A halállal mindennek vége''. Hol van azonban a Sátán, amikor sugallatainak súlyosan romboló következményeiért felbujtóként kellene a bíró elé állnia? Mondjuk egy sorozatgyilkosság zseniális gonosztevôjének bírósági tárgyalásán? Vagy a drogfüggôsök útjának tragikus végén? Igaz, nem ôt terheli a döntés felelôssége, hanem az embert. A Sátán csak sugalmaz. De mégis: hol van, amikor vetését learatják? Akkor ô már nincs a színen. A sikeres csábítás után észrevétlenül eltűnik. A következmények ôt már nem érdeklik. Amikor Faust meglátogatja a börtönben az általa elcsábított és közös gyermeküket vízbe fojtó Margitot, hogy fölajánlja neki a menekülés lehetôségét, a fölnyergelt lovak Mefisztóval odakinn várakoznak. A Kísértôt ez már nem érdekli. Hozzá inkább az Apokalipszis lovai illenének. Meg azok a pusztító horrorfigurák, amelyek a lovakat megülik. Pilinszky János szuggesztív erejű verse, az Utószó utal erre: ,,A lovasok, a lovasok...'' S itt jön a nagy lelki embereknek, Isten ,,ügyvédjeinek'' közbeszólása, hogy valami nem stimmel az említett sorsdrámákban. Azokban a Kísértô, akár mint Mefisztó, akár mint Lucifer, elejétôl végig elkíséri a ,,kiszemeltet'', a megkísértésre kiválasztottat. Ez van a színjáték forgatókönyvében. Az élet azonban mást tanít. A kísértés a folyamat elején van, nem a végén. S ezt a spiritualitás mesterei jobban tudják, mint a költôk és az írók. A lélek titkos ügyeinek beavatottjai azt is tudják, hogy két oldalról jönnek a sugallatok. Mert ôk ezzel foglalkoznak, és fôállásban. Van tapasztalatuk. Ami pedig életünk értelmét és állásfoglalásunk irányulását illeti, túl az ördögi és angyali sugallatokon, arra vonatkozóan Kierkegaard adja meg az útmutatást: így, vagy úgy, de dönteni kell. Döntenem kell abban, mit fogadok el az élet végsô értelmének. Az alternatíva egyik oldalán sincs teljes bizonyosság. Sorsunk a hit. Csak életformánk és más életformák tapasztalata és tanúságtétele adott. Meg a halál. Hogy mi lesz utána, azt nem tudhatjuk. Azt hitünkkel fogadjuk el, vagy negatív hittel utasítjuk vissza. Krisztus, vagy Pilátus? VIII. Henrik, vagy Morus Tamás? Mae West, vagy Avilai Teréz? Az ember a döntéseivel és élete tanúságtételével írja alá, vagy tagadja meg a ,,paktumot'', a Sátánnal való titkos szerzôdés megkötését. Ami a végsô kérdéseket illeti, legjobb, ha megôrizzük nyitottságunkat. Az egészen biztos, hogy ha valaki a Kísértô nagy kérdésében a Biblián alapuló teológia tanítására hivatkozik, akkor ismernie kell a Biblia üzenetét, hiteles értelmezésben. Szilárd kapaszkodó, hogy a hitre utalt tájékozódás tükör általi homályában az igazak tanúságtételét kellene komolyan vennünk itt a földön, nem az eltékozolt szabadság tanúiét. Hiszen a Földön is van megkezdett mennyország és megkezdett pokol. Vannak tapasztalataink. Üdvösségünk ügyében tehát embervoltunk igaz tanúira tekintve a biztosabbat kellene választanunk. A biztosabbat. ======================================================================== A Sátán a Bibliában Függelék A Szentírásban különbözô utalásokat találunk erre vonatkozóan: Az Ószövetségben a Jób könyv idézett helyein kívül legmarkánsabban Zakariás prófétánál szerepel, a bukott angyalok vezéreként, mint az igaz vádlója. Innen van az Egyházban a szentté-avatásoknál ,,az Ördög ügyvédjének'' opponensi szerepe. Zakariás látomásában Józsue fôpap az Úr Angyala elôtt van. ,,Jobbján a Sátán állt, és vádolta ôt''. S az Angyal ezt mondja a Sátánnak: ,,Parancsoljon neked az Úr'' (Zak 3, 1- 2). Tehát nem kapja meg hatásaiban az autonómiát. Szerepelnek a Biblián kívül is angyalok és gonosz lelkek, például az esszénusoknál vagy az apokrif irodalomban, sôt feltűnôen gyakran. Ezeket azonban a keresztény egyházak nem tekintik kánoniaknak, vagyis hitelesen szent könyveknek. Az Újszövetségben legfontosabb utalás az, amikor Jézust a pusztában megkísérti a Sátán, amire utaltam. Jézus Péternek mondja, hogy a Sátán hatalmat kap a kiválasztottak megrostálására (Luk 22,31). Ez arra utal, hogy ezt a lehetôséget csak Istentôl kaphatja, és az nem mehet túl a megkísértésen, tehát nem veheti át az ember felelôsségét. Ami az apostolokat illeti, kiolvashatóan Júdás volt az, aki elbukott ebben a megkísértésben. Úgyszintén Lukács ír arról, hogy Jézus a tanítványainak ezt mondja: ,,Láttam a Sátánt, mint villámot lebukni az égbôl'' (Luk 10, 18). Ebbôl kiolvasható, hogy az elbukás nem valami hosszasabb döntési folyamat eredménye, mint az embernél. S az is, hogy a ,,Világosság Angyalából'' így lett a ,,Sötétség vagy a mélység Angyala''. Az okról itt nem esik szó. -- Pál apostolnál megtaláljuk a képletes utalást, hogy a Sátán a kísértésével mintegy az arcába üt (2 Kor 11, 14), továbbá arra is képes, hogy a ,,Világosság Angyalának'' álarcában mutatkozzék és ezzel megtévessze az embereket (2 Kor 11, 14). Ezek a legfontosabb lelôhelyek. A Katolikus Egyház hittételként tanítja, hogy az eredetileg jónak alkotott gonosz lelkek saját lázadó döntésük alapján lettek a ,,sötétség angyalaivá'', ami föltételezi próbatételüket (vö. DS 286 és a IV. Lat. Zsinat, 800). A Sátán sugalmazó tevékenysége nincs benne a Hiszekegyben, bár az utal a pokol létére. A Biblia különbözô helyei alapján azonban elfogadja az Egyház, hogy a Sátán mint ,,bukott angyal'', személyes szellemi lény, aki ,,Isten ellen és az ô -- Krisztusban fennálló -- országa ellen ténykedik'' (vö. A Katolikus Egyház katekizmusa, Bp Szent István Társulat, 1994, 91.o.). Hogy miért engedi meg mindezt Isten? Az emberi szabadság a teremtés félelmetes ajándéka, amely a legszörnyűbb bűnökre is megadja a lehetôséget. S ha ez nagy titok, még inkább misztérium az, hogy Isten még a bukott angyalok szabadságát sem köti meg teljesen. Tehát a teremtés drámájában bizonyos cselekvési lehetôséget ad az ,,ellenzéknek''. Abszolút Úr, de nem abszolutisztikus Uralkodó.