Kérjük, az itt következô részt (314 sor) ne törölje ki, ha ezt a file-t továbbadja. Köszönjük. ======================================================================== A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár Isten hozta a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárban, a magyarnyelvű keresztény irodalom tárházában! A Könyvtár önkéntesek munkájával mindenki számára elektronikus formában terjeszti Isten Igéjét. A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár bemutatása ------------------------------------------------ Célkitűzés ---------- A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár (PPEK) célja az, hogy mindenki számára hozzáférhetôvé tegye a teljes magyarnyelvű katolikus egyházi, lelki irodalmat elektronikus formában. A lelkipásztori munka támogatása mellett elôsegíti az egyházi kutatómunkát, könyvnyomtatást és az írott, magyar keresztény értékek bemutatását, megôrzését, terjesztését. A könyvállomány mindenki számára ingyenesen rendelkezésre áll az Internet hálózaton keresztül. Egyházi intézményeknek és személyeknek postán is elküldjük a kért anyagot. Állomány -------- Minden szabadon másolható, szerzôi jogvédelem alá nem esô egyházi és vallási vonatkozású kiadvány része lehet a Könyvtárnak: a Szentírás (többféle fordításban), imakönyvek, énekeskönyvek, kódexek, pápai dokumentumok, katekizmusok, liturgikus könyvek, teológiai munkák, szentbeszéd-gyűjtemények, keresztutak, lelkigyakorlatok, himnuszok, imádságok, litániák, istenes versek és elbeszélések, szertartás- könyvek, lexikonok, stb. Irányítás, központ ------------------ Központ: St. Stephen's Magyar R.C. Church 223 Third St., Passaic, NJ 07055, USA (Az Egyesült Államok New Jersey államában levô Szent István Magyar Római Katolikus egyházközség) Levelezés: Felsôvályi Ákos 322 Sylvan Road Bloomfield, NJ, 07003, USA Tel: (973) 338-4736 Fax: (973) 338-5330 e-mail: felso@comcast.net A Könyvtár használata, a könyvek formája ---------------------------------------- Ebben az elektronikus könyvtárban nincs olvasóterem, hanem a szükséges könyveket ki kell venni (vagyis ,,letölteni''). Letöltés után mindenki a saját számítógépén olvashatja, ill. használhatja fel a szöveget. A hálózaton keresztül böngészni, ill. olvasni drága és lassú. A saját személyi számítógép használata a leggyorsabb és legolcsóbb, a könyv pedig az olvasó birtokában marad. Azoknak, akik nem rendelkeznek Internet-kapcsolattal, postán elküldjük a kért könyveket. Ebbôl a könyvtárból ügy kölcsönözhetünk, hogy nem kell (és nem is lehet) a kikölcsönzött könyveket visszaadni! A Könyvtár a kiadványokat kétféle alakban adja közre: 1. formálatlan szövegként, ami a további feldolgozást (könyvnyomtatás, kutatómunka) teszi lehetôvé szakemberek számára és 2. a Windows operációs rendszer Súgó (,,Help'') programjának keretében, ami a könnyű olvasást és felhasználást teszi lehetôvé mindenki számára (a szövegek -- külön begépelés nélkül -- egy gombnyomással egy szövegszerkesztô programba vihetôk át, ahol azután szabadon alakíthatók). A Könyvtárban található file-ok neve ------------------------------------ Minden kiadvány négyféle file formában található meg a Könyvtárban: text file (formálatlan változat), help file (,,Súgó'' formátum), sűrített text file és sűrített help file. Ezenkívül minden help file-hoz tartozik egy ikon file. Minden file nevének (file name) a két utolsó karaktere a verziószám (01 az elsô változaté, 02 a másodiké, stb). A file nevének kiterjesztése (file extension) mutatja a file típusát: txt: text file, zpt: sűrített text file, hlp: help file, zph: sűrített help file és ico: a Help file-hoz tartozó icon file. Például a Vasárnapi Kalauz című könyv elsô változatának (,,01'') négy formája: VASKAL01.TXT, VASKAL01.HLP, VASKAL01.ZPT, VASKAL01.ZPH; az ikon file pedig: VASKAL01.ICO. A sűrítést a legelterjedtebb sűrítô programmal, a PKZIP/PKUNZIP 2.04 DOS változatával végezzük. A sűrítés nagymértékben csökkenti a file nagyságát, így a letöltés/továbbítás sokkal gyorsabb, olcsóbb. A file-t használat elôtt a PKUNZIP program segítségével kell visszaállítani eredeti formájába. (Például a "PKUNZIP VASKAL01.ZPH" utasítás visszaállítja az VASKAL01.HLP file-t.) A file-ok felhasználási módjai ------------------------------ Mivel minden művet kétféle formában ad közre a Könyvtár, a következô kétféle felhasználási mód lehetséges. 1. A text file felhasználása Ez a file formálatlanul tartalmazza az anyagot. A felhasználó betöltheti egy szövegszerkesztô programba, és ott saját ízlése, szükséglete szerint formálhatja. Például ha az anyagot ki akarjuk nyomtatni könyv alakban (feltéve, hogy az szabadon publikálható), akkor ebbôl a text file-ból könnyen elô tudjuk állítani a nyomdakész változatot. Vigyázat! A text file minden sora sorvég-karakterrel végzôdik, ezeket elôbb el kell távolítanunk, és csak utána szabad a formálást elkezdenünk. A szövegben a kezdô idézôjelet két egymást követô vesszô, a felsô idôzôjelet két egymást követô aposztrófa és a gondolatjelet két egymást követô elválasztójel képezi (lásd a szöveg formájára vonatkozó megkötéseket késôbb). Az egyes fejezeteket csupa egyenlôségjelbôl álló sorok választják el egymástól. A file eleje ezt az ismertetést tartalmazza a Könyvtárról. Ezt a text file-t felhasználhatjuk szövegelemzésre is, amihez természetesen szükségünk van valamilyen elemzô programra. 2. A,,súgó'' file felhasználása Ez a file formátum igen egyszerű olvasást, felhasználást tesz lehetôvé a Windows operációs rendszerben megszokott ,,súgó'' programok formájában. (Az ajánlott képernyô felbontás VGA.) Az elektronikus könyv legnagyobb elônye az, hogy a szöveg elektronikus formában áll az olvasó rendelkezésére. A ,,Másol'' gombbal a teljes fejezet átvihetô a vágóasztalra [Notepad]) és onnan a szokásos módon: ,,Szerkesztés'' és ,,Másol'' [Edit és Paste] paranccsal bármilyen Windows szövegszerkesztôbe. Ugyanezt érjük el a Ctrl+Ins gombok együttes lenyomásával is. Ha nem akarjuk a teljes szöveget átvinni, akkor használjuk a ,,Szerkesztés'' [Edit] majd a ,,Másol'' [Copy] utasítást a program menüjérôl, minek következtében a fejezet teljes szövege megjelenik egy Másolás párbeszéd-panelban. A kijelölt szövegrészt a ,,Másol'' utasítás a vágóasztalra [Notepad] viszi, és onnan az elôbbiek szerint folytathatjuk a munkát. A programból közvetlenül is nyomtathatunk fejezetenként a ,,File'' és ,,Nyomtat'' [Print] utasítással. A nyomtatott szöveg formája kissé eltérhet a képernyôn láthatótól. A nyomtatott szöveg betűtípusa ,,Arial'', betűmérete 10 pontos. Ha más formátumra, betűtípusra vagy -nagyságra van szükségünk, akkor vigyük elôbb a szöveget a szövegszerkesztô programunkba, ott állítsuk be a kívánt formátumot, és utána nyomtassunk. Ahhoz, hogy a ,,súgó'' file-t használni tudjuk, a következôket kell tennünk (a ,,Vasárnapi kalauz'' című könyvvel mutatjuk be a lépéseket). 1. A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárból töltsük le a VASKAL01.HLP és a VASKAL01.ICO file-okat a saját gépünk ,,C:\PAZMANY'' nevű alkönyvtárába. (A VASKAL01.HLP helyett letölthetjük a sokkal kisebb VASKAL01.ZPH file-t is, de akkor letöltés után ki kell bontanunk a "PKUNZIP VASKAL01" utasítással.) 2. Készítsünk egy programindító ikont. A Programkezelôben kattintsunk elôször a ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű programcsoportra. (Ha az még nincs felállítva, akkor hajtsuk végre a fejezet végén leírt ide vonatkozó utasításokat.) Ezután válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és ,,Program'' utasításokat a menürôl. A párbeszed-panelban a következôket gépeljük be: Megnevezés: Vasárnapi Kalauz Parancssor: WINHELP C:\PAZMANY\VASKAL01.HLP Munkakönyvtár: C:\PAZMANY Ezután kattintsunk az ,,Ikon'' nevű utasításra, és adjuk meg a C:\PAZMANY\VASKAL01.ICO file-t. Ha ezután rákattintunk az így felállított ikonra, a program elindul, és olvashatjuk a könyvet. A ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű programcsoport felállítása: A Programkezelô menüjérôl válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és ,,Programcsoport'' utasítást. A párbeszéd-panelban a következôt gépeljük be: Megnevezés: Pázmány Péter E-Könyvtár Ezután zárjuk be a párbeszéd-panelt. Hogyan lehet a könyvekhez hozzájutni? ------------------------------------- A könyveket bárki elektronikus úton letöltheti a Könyvtárból (lásd a Könyvtár Internet címét) vagy postán megrendelheti (lásd a postai címet). Egyházi intézményeknek és személyeknek ingyen küldjük el a könyveket, mások a rendeléssel együtt 3 dollárt vagy annak megfelelô pénzösszeget küldjenek a lemez- és postaköltség megtérítésére. A Könyvtár használatának jogi kérdései -------------------------------------- Az általános elvek a következôk: 1. A Könyvtár mindenkinek rendelkezésére áll személyes vagy tudományos használatra. Ha a Könyvtár anyagát publikációban használják fel, akkor kérjük az alábbi hivatkozás használatát: ,,A szöveg eredete a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár -- a magyarnyelvű keresztény irodalom tárháza.'' 2. Egyházi intézmények és személyek kereskedelmi célokra is ingyenesen használhatják a Könyvtár anyagát, csak azt kérjük, hogy a kiadványuk elején helyezzék el az elôbbi utalást. A Könyvtár fenntartja magának azt a jogot, hogy eldöntse: ki és mi minôsül egyházi személynek, ill. intézménynek. Kérjük, keresse meg ez ügyben a Könyvtárat. 3. Ha a Könyvtár kiadványait nem egyházi intézmény vagy személy kereskedelmi célokra használja fel, akkor az elôbbi utalás feltüntetésén kívül még kérjük a haszon 20%-át a Könyvtár számára átengedni. A befolyt összeget teljes egészében a Könyvtár céljaira használjuk föl. Elôfordulhat, hogy ezek az elvek bizonyos könyvekre nem vonatkoznak, mert a szerzôi jog nem a Könyvtáré. Az ilyen könyv része az állománynak, lehet olvasni, lelkipásztori munkára felhasználni, de kinyomtatása, -- bármilyan formában --, tilos. Az ilyen jellegű korlátozások minden könyvben külön szerepelnek. (Lásd a könyvek elektronikus változatáról szóló fejezetet!) Hogyan lehet a Könyvtár gyarapodásához hozzájárulni? ---------------------------------------------------- Minden pénzügyi támogatást hálásan köszönünk, és a központi címre kérjük továbbítani. Az anyagi támogatásnál is fontosabb azonban az az önkéntes munka, amellyel állományunkat gyarapíthatjuk. Kérünk mindenkit, akinek a magyar katolikus egyház sorsa és az egyetemes magyar kultúra ügye fontos, hogy lehetôségeinek megfelelôen támogassa a Könyvtár munkáját. A munka egyszerű, bárki, -- aki már használt szövegszerkesztô programot --, részt vehet benne. Hogyan lehet az állomány gyarapításában részt venni? A munka egyszerűen egy-egy könyv szövegének számítógépbe való bevitelét jelenti. Elôször optikai beolvasással (szkennolással), automatikus úton, egy nyers szöveget készítünk, amit aztán az önkénteseknek ki kell javítaniuk. A munka lépései így a következôk: 1. Ellenôrizzük, hogy a kiválasztott könyv szabadon másolható-e (nem esik-e szerzôi jogvédelem alá), vagy meg lehet-e kapni a Könyvtár számára a másolás jogát. Ez ügyben vegyük fel a kapcsolatot a Központtal. 2. Ellenôrizzük, hogy a könyvet még nem kezdte-e el senki begépelni. Ez ügyben is vegyük fel a kapcsolatot a Központtal. A Könyvtár állandóan tájékoztat a begépelés alatt álló munkákról. 3. A könyvet küldjük el a Központnak, ahol optikai beolvasással elkészítik a nyers szöveget. 4. A Központ visszaküldi a nyers szöveget egy számítógépes lemezen a könyvvel együtt. A nyers szöveget tetszôleges szövegszerkesztô- formában lehet kérni. Ha az eredeti kiadvány nem alkalmas optikai beolvasásra (rossz minôség, régies betűtípusok stb. miatt), akkor az önkéntesnek kell a nyers szöveget is begépelnie. 5. Végezzük el a nyers szöveg ellenôrzését és javítását. Ez a munka legidôigényesebb része, és ettôl függ a végleges szöveg helyessége! Kövessük a szöveg formájára vonatkozó megállapodásokat (lásd a következô részt). 6. A kész szöveget küldjük vissza lemezen a Központnak. 7. A Könyvtár ezután elkészíti a kívánt file-formákat és a könyvet behelyezi a Könyvtár állományába. Megkötések a szöveg formájára ----------------------------- Mivel mindenki számára hozzáférhetô módon kell a szövegeket tárolnunk, egyszerűségre törekszünk. Általános szabály az, hogy semmilyen tipográfiai karaktert vagy kódot nem használunk, csak a billentyűzetrôl bevihetô karakterek szerepelhetnek a szövegben. A szöveg készítésekor kérjük a következô megállapodásokat betartani: 1. Margó: 1 hüvelyk (2.54 cm) bal- és jobboldalt. 2. Betűtípus: Arial, 10 pontos. 3. Alsó idézôjel: két vesszô szóköz nélkül, felsô idézôjel: két aposztrófa szóköz nélkül, gondolatjel: két elválasztójel szóköz nélkül, idézôjel idézôjelen belül: aposztrófa (alsó és felsô idézôjelként egyaránt). 4. Tabulátor karakter megengedett (a tabulátorokat fél hüvelyk, azaz 1.27 cm távolságra kell egymástól beállítani). 5. Semmilyan más formálási kód nem megengedett. 6. Lábjegyzet helyett szögletes zárójelbe kerüljenek a hivatkozások száma (pl. [1]), és a hozzátartozó magyarázatok a file legvégén egymás után, mindegyik új sorban kezdve. Érdeklôdés/Javaslat ------------------- A már meglevô állományról, a készülôfélben levô könyvekrôl, az önkéntes munka lehetôségeirôl és a Könyvtár legújabb híreirôl a következô címeken lehet tájékoztatót kapni: 1. levél: St. Stephen's Magyar R.C. Church 223 Third St., Passaic, NJ 07055-7894, USA 2. elektronikus posta (e-mail): felso@comcast.net 3. elektronikus hálózat (World Wide Web): http://www.communio.hu/ppek vagy http://www.piar.hu/pazmany Minôség -- állandó javítás -------------------------- A Könyvtár állományának minôségét állandóan javítjuk, újabb és újabb változatokat bocsátunk közre (a file nevének utolsó két karaktere a változat számát jelenti). Kérjük ezért a Könyvtár minden tagját, olvasóját, hogy jelentsen minden felfedezett szöveghibát. A levélben (postai vagy elektronikus levélben egyaránt), közöljük az új, javított sort az ôt megelôzô és követô sorral együtt. Így a szövegkörnyezetben elhelyezve, könnyű lesz a hibát megtalálni és javítani. Miután a file új változata (új verziószámmal) felkerült a Könyvtárba, a régit töröljük. Kérjük, a könyvekkel és a Könyvtár munkájával kapcsolatos észrevételeit, javaslatait, kritikáját közölje velünk! Segítségét hálásan köszönjük. A könyvtár mottója egy szentírási idézet ---------------------------------------- Ha ugyanis az evangéliumot hirdetem, nincs mivel dicsekednem, hiszen ez a kötelességem. Jaj nekem, ha nem hirdetem az evangéliumot! Ha önszántamból teszem, jutalmam lesz, ha nem önszántamból, csak megbízott hivatalnok vagyok. (1Kor 9,16-17) ======================================================================== ======================================================================== Tarjányi Béla Biblikus teológia -- Tanulmányok Sorozatszerkesztô: Tarjányi Béla Tartalomjegyzék ======================================================================== Tartalomjegyzék A könyv elektronikus változata ,,Próféták'' az Újszövetségben A család a Bibliában Fiatalok a Bibliában Az Eucharisztia értelmezései az Újszövetségben Az Újszövetség vallási és erkölcsi alapelvei I. rész: A keresztény vallás és erkölcs alapjai II. rész: A keresztény vallás és erkölcs III. rész: Az Újszövetség társadalmi és politikai programja Az Új Szövetség elôzményei Az ószövetségi jövendölések beteljesedése az Újszövetségben A keresztény vallás születése Az evangéliumok történeti hitelessége Bibliával rokon irodalom és az Újszövetség (kumráni iratok, apokrífek) A szentírástudomány mai helyzete A Szentírás közösségteremtô ereje Függelék A Szentírás apostolai -- A lelkipásztori munka új útjai és távlatai a Zsinat után Jegyzetek A szerzô -- Tarjányi Béla ======================================================================== A könyv elektronikus változata Ez a program az azonos című könyv elektronikus változata. A könyv 1998-ban jelent meg a Szent Jeromos Bibliatársulat kiadásában, a Bibliai írások sorozat harmadik köteteként, az ISBN 963 85890 4 3 azonosítóval. Az elektronikus változat Tarjányi Béla professzor, a Társulat igazgatója engedélyével készült. A könyvet lelkipásztori célokra a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár szabályai szerint lehet használni. Minden más szerzôi jog a Bibliatársulat és a szerzô tulajdonában marad. ======================================================================== ,,Próféták'' az Újszövetségben Az újszövetségben a ,,próféta'' megjelölés -- eltekintve az ószövetségi prófétákra való hivatkozásoktól és a Jézusra vonatkozó helyektôl -- csak kevés személlyel kapcsolatban fordul elô. Az Apostolok cselekedetei említést tesz néhány >>prófétáról<<, akik a keresztények körében működnek (Csel 15,32: Júdás és Szilás; 21,10: Agabusz). Pál apostol írásaiban elôfordul ezenkívül a ,,prófétálás'', ,,prófétálni'' kifejezés, mint a mindennapi keresztény élet egyik megnyilatkozása (1 Kor 11.4; 13,9; 14,1.3.5.24.31). Jelen írásunkban azonban a >>próféta<< szót nem a megszokott módon, hanem tágabb értelemben használjuk. Ó- és újszövetségi ,,próféták''-ról beszélve olyan kiemelkedô vallási személyiségeket tartunk szem elôtt, akikben megvolt a prófétai lelkület, a rendkívüli hit, erô és optimizmus, s így mások ill. a vallási közösség oszlopai, támaszai tudtak lenni. A remény szavai a Bibliában Ha az Ószövetségi szentírást átlapozzuk, csodálatos részeket találunk benne. Aki veszi magának a fáradságot és összegyűjti ezeket a részeket, láthatja, hogy az ószövetségi próféták mennyi szépet és bátorító dolgot mondtak és tanítottak. A Szentírásnak nagy részét, talán az egynegyedét- egyharmadát teljesen áthatja a prófétai remény és optimizmus. A Biblia legszebb részei ezek. A késôi korok embere is csak csodálhatja, hogy próféták a legnehezebb körülmények között is milyen nagy, bátorító és biztató dolgokat tudtak mondani. Ha a teljes anyagnak akár egy kis töredékét is elolvassuk, bepillantást nyerhetünk a prófétai remény csodálatos világába. Hadd kezdjem a Jákob áldással, a Teremtés könyve 49-bôl: 10 El nem vétetik a fejedelmi pálca Júdától, sem a vezér botja az ô térdei közül, míg el nem jön az, akié az, akinek a népek engedelmeskednek. 11 Szôlôtôhöz köti csikaját, az indához a szamara vemhét. Borban mossa ruháját, és szôlô vérében a palástját. 12 Szeme feketébb a bornál, s a foga fehérebb a tejnél (Ter 49,10-12). Izajás prófétánál: 4 Ítéletet tart majd a nemzetek között, és megfenyít számos népet; ôk pedig kardjaikat ekevasakká kovácsolják, és lándzsáikat szôlômetszô késekké. Nemzet nemzet ellen kardot nem emel, és nem tanulnak többé hadviselést. 5 Jákob háza, jöjjetek, járjunk az Úr világosságában! (Iz 2,4-5) Izajás 7: 14 Ezért az Úr maga ad majd nektek jelet. Íme, a szűz fogan, és fiút szül, s nevét Emmánuelnek fogja hívni. 15 Aludttejet és mézet eszik majd (Iz 7,14-15a). Izajás 9: 1 A nép, amely sötétségben jár, nagy világosságot lát; akik a halál árnyékának országában laknak, azokra világosság ragyog. 2 Megsokasítod az ujjongást, megnöveled az örömet; örvendenek színed elôtt, ahogy örvendenek aratáskor, és amint ujjonganak, akik a zsákmányt osztják. 3 Mert összetöröd terhes igáját a vállára nehezedô botot, és sanyargatójának pálcáját, mint Mádián napján. 4 Mert minden dübörögve menetelô katonacipô és vérben megforgatott ruha elégetésre kerül, tűz martaléka lesz. 5 Mert gyermek születik nekünk, fiú adatik nekünk; az uralom az ô vállán lesz, és így fogják hívni nevét: Csodálatos Tanácsadó, Erôs Isten, Örökkévalóság Atyja, Béke Fejedelme. 6 Uralma növekedésének és a békének nem lesz vége Dávid trónján és királysága fölött, hogy megszilárdítsa és megerôsítse azt joggal és igazsággal, mostantól fogva mindörökké. A Seregek Urának féltô szeretete műveli ezt (Iz 9,1-6). Izajás 11: 1 Vesszô kél majd Jessze törzsökébôl, és hajtás sarjad gyökereibôl. 2 Rajta nyugszik az Úr lelke: a bölcsesség és az értelem lelke, a tanács és az erôsség lelke, a tudásnak és az Úr félelmének lelke; 3 és kedve telik az Úr félelmében. Nem aszerint ítél majd, amit a szem lát, és nem aszerint dönt, amit a fül hall, 4 hanem igazságosan ítéli majd a gyengéket, és méltányosan dönt a föld szegényeinek érdekében; megveri a földet szája vesszejével, és ajkának leheletével megöli az istentelent. 5 Igazságosság lesz derekának öve, és a hűség csípôjének kötôje. 6 Akkor majd a farkas a báránnyal lakik, és a párduc a gödölyével heverészik; borjú és oroszlánkölyök együtt híznak, és kisgyermek terelgeti ôket. 7 Tehén és medve együtt legelnek, együtt heverésznek kölykeik, és az oroszlán szalmát eszik, mint a tehén. 8 A csecsemô a vipera fészkénél játszik, s az áspiskígyó üregébe dugja kezét az anyatejtôl elválasztott gyermek. 9 Nem ártanak és nem pusztítanak sehol szent hegyemen, mert tele lesz a föld az Úr ismeretével, mint ahogy a vizek betöltik a tengert (Iz 11,1-9). Izajás 27: 6 A jövôben gyökeret ver Jákob, virágzik és kihajt Izrael, s betöltik a földkerekség színét terméssel (Iz 27,6). Izajás 35: 4 ...Íme, a ti Istenetek! Eljön a bosszú, Isten megtorlása, ô jön el, és megszabadít titeket. 5 Akkor majd kinyílik a vakok szeme, és a süketek füle megnyílik. 6 Akkor majd ugrándozik a sánta, mint a szarvas, és ujjong a néma nyelve; mert vizek fakadnak a pusztában, és patakok a sivatagban (Iz 35,4b-6). Izajás 40: 1 Vigasztaljátok, vigasztaljátok népemet! -- mondja a ti Istenetek. 2 Szóljatok Jeruzsálem szívéhez, és kiáltsátok neki, hogy letelt szolgálata, letörlesztette bűnét, hiszen kétszeresen meglakolt az Úr kezétôl minden vétkéért! 3 Egy hang kiált: >>Készítsétek a pusztában az Úr útját, egyengessetek ösvényt a sivatagban Istenünknek! 4 Minden völgy emelkedjék fel, minden hegy és halom süllyedjen alá; a göröngyös legyen egyenessé, és a hegyláncok síksággá! 5 Akkor kinyilvánul az Úr dicsôsége, és látni fogja minden ember egyaránt (Iz 40,1-5a). Izajás 43: 19 Íme, én újat cselekszem, most sarjad, talán nem tudjátok? Igen, utat készítek a sivatagban, és a pusztában folyókat (Iz 43,19). Izajás 51: 5 Közel van igazságom, kiindult szabadításom, és karom megítéli a népeket; rám várnak a szigetek, és karomban reménykednek (Iz 51,5). Izajás 52: 6 Ezért megismeri majd népem nevemet azon a napon, hogy én vagyok, aki így szóltam: 'Íme, itt vagyok!' (Iz 52,6) 7 Milyen szép a hegyeken annak lába, aki örömhírt hoz, aki békét hirdet, aki jó örömhírt hoz, aki szabadulást hirdet; aki azt mondja Sionnak: >>Királyként uralkodik Istened!<< (Iz 52,7) Izajás 60: 1 Kelj fel, tündökölj, mert eljött világosságod, és az Úr dicsôsége felragyogott fölötted! 2 Mert íme, sötétség borítja a földet, és homály a népeket, de fölötted felragyog az Úr, és dicsôsége megjelenik fölötted. 3 Nemzetek jönnek majd világosságodhoz, és királyok felragyogó fényedhez (Iz 60,1-3). Izajás 65: 1 >>Hagytam, hogy felkeressenek, akik nem kérdeztek engem; engedtem, hogy megtaláljanak, akik nem kerestek engem. 'Íme, itt vagyok! Íme, itt vagyok!' -- mondtam a nemzetnek, mely nem szólította nevemet (Iz 65,1). Jeremiás 23: 5 Íme, jönnek napok -- mondja az Úr --, amikor igaz sarjat támasztok Dávidnak; királyként uralkodik majd, és okosan cselekszik, jogot és igazságot szolgáltat az országban. 6 Napjaiban megszabadul Júda, és Izrael biztonságban lakik; ez lesz a neve, amelyen szólítják: Az Úr a mi igazságunk (Jer 23,5-6). Jeremiás 31: 31 Íme, jönnek napok -- mondja az Úr --, amikor új szövetséget kötök Izrael házával és Júda házával. 32 Nem olyan szövetséget, amilyet atyáikkal kötöttem azon a napon, amikor megfogtam kezüket, hogy kihozzam ôket Egyiptom földjérôl; azt a szövetségemet ôk bontották fel, pedig én voltam az Uruk -- mondja az Úr. -- 33 Hanem ez lesz az a szövetség, amelyet Izrael házával kötök azok után a napok után -- mondja az Úr --: törvényemet a bensejükbe adom és a szívükre írom. Istenük leszek, ôk pedig az én népem lesznek (Jer 31,31-33). Ezekiel 18: 23 Vajon a gonosznak halálát akarom-e -- mondja az Úr Isten --, és nem inkább azt, hogy megtérjen útjairól és éljen? (Ez 18,23) 31 Vessétek el magatoktól minden törvényszegésteket, amit elkövettetek, és szerezzetek magatoknak új szívet és új lelket! Miért is halnátok meg, Izrael háza? 32?Mert nem akarom én a halandó halálát - - mondja az Úr Isten. -- Térjetek meg, hogy éljetek! (Ez 18,31-32) Ezekiel 36: 25 Tiszta vizet hintek rátok, és megtisztultok minden szennyetektôl, és minden bálványotoktól megtisztítalak titeket. 26 Új szívet adok nektek, és új lelket adok belétek; elveszem testetekbôl a kôszívet, és hússzívet adok nektek. 27 Az én lelkemet adom majd belétek, és gondoskodom róla, hogy parancsaim szerint járjatok, és törvényeimet megtartsátok és megcselekedjétek (Ez 36,25-27). Nem folytatom. Talán csak kiragadott fél mondatokkal. Ezekiel 37: 26 A béke szövetségére lépek velük, örök szövetség lesz ez velük; megerôsítem és megsokasítom ôket, és szentélyemet köztük állítom fel mindörökre (Ez 37,26). Ózeás: 12 Vessetek magatoknak az igazság szerint, és arattok is majd az irgalom szerint; törjetek fel ugart magatoknak; ideje, hogy keressétek az Urat, és ô majd eljön, hogy igazságra tanítson titeket (Óz 10,12). Mikeás: 1 De te, Efrata Betlehemje kicsiny vagy ugyan Júda ezrei között; mégis belôled származik majd nekem Izraelnek jövendô uralkodója. Származása az ôsidôkre, a régmúlt idôkre nyúlik vissza. 2 Ezért átadja ôket annyi ideig, amíg a vajúdó asszony szül, és testvéreiknek maradékai visszatérnek Izrael fiaihoz. 3 És ô majd odaáll, és legeltet az Úr erejével, az Úrnak, az ô Istenének fenséges nevében, és ôk biztonságban lakoznak, mert ô akkor nagy lesz a föld széléig. 4 És ô lesz a béke (Mik 5,1-4a). Náhum: 1 Íme, a hegyeken van a jó hírt hozónak lába, azé, aki békét hirdet (Náh 2,1). Zakariás: 14 Ujjongj és örvendj, Sion leánya, mert íme, én majd eljövök és benned lakom -- mondja az Úr (Zak 2,14). Malakiás: 1 Íme, én elküldöm angyalomat, hogy elkészítse az utat színem elôtt, és csakhamar eljön templomába az Úr, akit ti kerestek, s a szövetség angyala, akit ti óhajtotok. Íme, már jön is -- mondja a Seregek Ura (Mal 3,1). A szebbnél-szebb szövegeket órákon át lehetne folytatni. Azonban már ez a rövid, de annál szebb válogatás is érzékelteti azt a reményt és bátorítást, amely ezekbôl a szövegekbôl árad. De amikor ezeket a szövegeket olvassuk vagy halljuk, óhatlanul eszünkbe jut az is, hogy a próféták mikor és milyen körülmények között írták le ezeket a sorokat. Sok prófétának alig ismerjük az életútját, annyit azonban tudunk róluk, hogy nem boldogságban, ragyogásban, fényben éltek, amikor ezeket a szép szövegeket leírták, amikor így tanították és bátorították kortársaikat. Izajás életérôl szinte csak annyit tudunk, hogy nem nagyon volt bátorsága a prófétai küldetéshez, a hagyomány pedig följegyezte róla, hogy késôbb vértanúsággal fejezte be életét: testét kettéfűrészelték. (Úgy látszik, ezt a középkorban is kedvelt módszert már régen kitalálták.) Jeremiás próféta könyve viszont bôvebb bepillantást enged a próféta küzdelmes sorsába, vívódásaiba. Aki elolvassa Jeremiás könyvét, a próféta tanításán kívül megtudja azt is, hogy amikor ez a nagy próféta tanított és prófétált, milyen nehéz körülmények uralkodtak Júdában és Jeruzsálemben. Olvashatunk arról is, hogy a próféta kortársai, környezete hogyan vélekedtek ôróla, hogyan bántak vele. Nevezetesen: az ország népe, a vallási és politikai vezetôk éppúgy, mint az egyszerű emberek tömegei gyakorlatilag egy emberként ellene fordultak. Üldözték, rágalmazták, fizikailag bántalmazták. Mint tudjuk, még a szemétgyűjtô gödörbe is bedobták, életre-halálra keresték, árulással vádolták. A király, a papság, a nép szemében ô volt a bűnbak, a veszedelmes áruló, a belsô ellenség a feszült politikai helyzetben, amikor az ország a végsô összeomlás elôtt állt. Az északi rész, Izrael már elesett, csak egy kicsike kis sziget, Júda, Jeruzsálem és környéke független még, de azt is körülvette már az ostromló sereg, végsô perceit éli az ország és a szent város. Mindenki jól tudja, hogy mi vár a fôvárosra, az országra, a népre. És ilyen körülmények között mer a próféta dacolni a közvéleménnyel, merészeli azt tanítani, amit tanít, és veszi a bátorságot azt tenni, amit tesz. A következményeket világosan látja és vállalja: azt, hogy egyedül marad, és mindenki szembefordul vele. ' ugyanis azt akarta elérni, hogy adják meg magukat, hódoljanak be az ellenségnek, mert még mindig jobb behódolni és élve maradni, mint a kíméletlen vérfürdôt és bosszút elviselni. De a kortársak nem hallgattak a prófétára: nem adták meg magukat. Azt mondták, hogy Isten meg fogja védeni a szent várost, ez a Jeremiás pedig, ahelyett, hogy a mindenható Istenben bízna, a választott nép érdeke ellen beszél, a pusztulást akarja, áruló. A próféta vészjósló szavai azonban hamar beteljesedtek: bekövetkezett a teljes pusztulás. Jeremiásnak természetesen megkegyelmezett a hódító, hisz akkor is voltak már kémek és titkos rendôrök, s kívül az ostromlók nagyon jól tudták, hogy mi történik belül, az ostromlott városban. Jeremiás az ô tetszésük szerint beszélt, ezért a gyôzelem után, amikor összeszedték és fogságba vitték az emberek tízezreit -- neki azt mondták: Kedves Jeremiás, te ugyan zsidó vagy, de jó fiú voltál, ezért szabad vagy. Ha akarsz maradsz, ha akarsz jöhetsz a fogságba, elkísérheted a többieket. Jeremiás úgy döntött, hogy fontosabb otthon maradnia, a fogságban mégiscsak rendezettebb körülmények között lesznek a foglyok. Együtt maradnak, az ô sorsuk tulajdonképpen nem olyan veszedelmes vagy kétségbeejtô az ô szemszögébôl, mint a szétzilált, elbujdosott otthonmaradtaké. Maradt tehát. A gyôztesek elvitték az emberek színe-javát, az elfoglalt területen pedig megszervezték a közigazgatást -- már amennyire volt kiket igazgatni. Jeremiás siratta népét, sírva botorkált a város romjai, népe szétvert maradéka között. A megalázottakat igyekezett nyugalomra ösztönözni és reményt nyújtani nekik a kilátástalan helyzetben. De újabb oktalanság következett: az elbujdosott harcosok újból föllázadtak, s megkísérelték a megalázó elnyomást lerázni magukról. Ez persze eleve reménytelen kísérlet volt, és rövid úton el is intézték ôket. Akiknek pedig sikerült egérutat nyerni Egyiptom felé, magukkal hurcolták Jeremiást is -- akarata ellenére. Végül ott halt meg a próféta, a kényszerű száműzetés során, tisztázatlan körülmények között, talán éppen honfitársai kezétôl legyilkolva... Jeremiás próféta sorsát jellegzetes prófétai sorsnak tekinthetjük: osztályrésze a teljes értetlenség, üldöztetés, végül a szenvedés és a halál. A többi prófétának nem ismerjük ilyen részletesen az életét, nincsenek információink sorsuk alakulásáról, de a többiekrôl is tudjuk vagy sejthetjük, hogy egyáltalán nem volt könnyű a dolguk. De miért is idézzük fel mindezt ilyen részletesen? Azért, mert igen tanulságos világosan látni az ellentétet, a kontrasztot a próféták életében: Látjuk, olvassuk, hogy milyen csodálatos, reményteli, bátorító dolgokat mondanak és írnak, -- miközben ôk maguk sokszor és sokat szenvednek, üldözik ôket, maguk körül pedig elkeserítô, egészen kétségbeejtô helyzetet látnak és tapasztalnak. Reménytelen a környezet, a nép helyzete, és elkeserítô a saját sorsuk. A próféták tehát olyan emberek, akik a teljes reménytelenség helyzetében hirdetik vagy írják le a legszebb, legbátorítóbb szavakat. Fényt is világosságot nyújtanak, amikor sötétség borítja a földet és homály a nemzeteket. Izajás kifejezetten említi is a >>sötétségrôl<<: nem fizikai sötétség ez, hanem kép, amely egyrészt a nép sorsát, helyzetét szemlélteti, másrészt a próféta személyes sorsának kilátástalanságát. Többek között ezért van az, hogy prófétának nagyon nem akar elmenni senki sem. Az Ószövetségben szinte mindegyik meghívottnál megfigyelhetjük, hogy a küldetést semmi áron nem akarja vállalni. Mózes vitatkozik Istennel és bizonygatja, hogy ô bizony nem alkalmas erre a feladatra, hisz beszélni sem tud. Végül még azt is kimondja: >>Küldj, akit akarsz [csak ne engem]!<< (Kiv 4,13) Izajás, amikor Isten hívja, hevesen tiltakozik: >>Tisztátalan ajkú ember vagyok!<< (Iz 6,5). Jeremiás pedig a fiatalságára, a beszédben való járatlanságára hivatkozik (Jer 1,6). Azután mégis elindulnak, és megy mindegyikük, ahová az Úr küldi. Vajon miért mennek mégis? Ezt is elmondja Jeremiás, aki a kudarcok és szenvedések árjában többször meg akart hátrálni, fel akarta adni a küzdelmet. >>Már azt gondoltam: 'Elfelejtem, nem beszélek többé a nevében!' De ilyenkor mintha tűz gyúlt volna szívemben, és átjárta minden csontomat, s ha megfeszítettem erômet, hogy ellenálljak, belefáradtam, és nem tudtam elviselni...<< (Jer 20,9) A próféta tudja, hogy az embereknek keserű az, amit tanít, és nem kívánkoznak arra, amerre vezetni akarja ôket. Amit mond, nem, nem kell senkinek! Megkóstolta maga is, és keserű volt. Számolnia kell tehát azzal, hogy senki sem akarja majd tanítását elfogadni. A prófétai sorsok az Újszövetségben is ugyanilyenek. Mindenekelôtt Jézusé, akit megtagadtak saját falujában, üldöztek saját népének vallási vezetôi. Sôt, még azok is, akik készségesen követték ôt, idônként >>kemény beszéd<<-nek találták tanítását (Jn 6,60), végül pedig tulajdon tanítványai közül az egyik szolgáltatta ôt hóhérai kezére. Jézus sorsa tipikusan, sôt kiemelkedôen prófétai sors, amely a kereszthez vezet. Most azonban nem Jézus alakjával szeretnénk foglalkozni, tekintsük inkább Pál apostol életét. Az ô életútját viszonylag jól ismerjük, s benne világosan nyomon követhetjük azt, hogy az igazi prófétai személyiség életében hogyan követik egymást az egyre nagyobb megpróbáltatások. A nemzetek apostolának életébôl nem szükséges itt minden részletet felidézni. Amikor Pál apostolt meghívta az Úr, Pál egy idôre magányba vonult, nem kezdte el azonnal apostoli tevékenységét. Erre a visszavonulásra szüksége volt, hogy belsôleg is átalakuljon, megváltozzon: önmagával is meg kellett küzdenie, el kellett fogadnia az új feladatot, a prófétai küldetést. Természetes, hogy az apostolnak hamarosan meg kell tapasztalnia a szembenállást is. Miután döntött és vállalta, a hároméves sivatagi elôkészület után tettrekészen megy Jeruzsálembe. De mi vár rá az apostolok körében? Az apostolok gyanakszanak, visszahúzódnak tôle. Ilyen körülmények között kell vállalnia küldetését. Amint késôbb le is írja: kívül veszedelmek, belül kétségek között. Mert már az elsô pillanatban nem értették meg és nem fogadták el. S kik azok, akik nem fogadják el? Nem a pogányok, nem az egyszerű emberek, hanem a többi apostol. Elég nekik az, hogy tudják: ez eddig üldözött bennünket, ebben nem lehet megbízni. Beférkôzik közénk, kiismer minket, aztán majd beárul bennünket... De ne beszéljünk most arról, hogy mit jelenthetett neki, amikor Jeruzsálemben az apostoloknál jelentkezett, és azok gyanakodva, visszautasítóan fogadták ôt. Ne térjünk ki arra se, hogy a zsidók részérôl mennyi üldözést és szenvedést kellett elviselnie. Vizsgáljuk meg azokat a helyzeteket, amikor magában az egyházban érték ôt az egyre fokozódó megpróbáltatások. Ha a páli leveleket figyelmesen olvassuk, kirajzolódik elôttünk egy olyan prófétai sors, amelyben egymást követik a mind nagyobb próbatételek: elôször a tesszaloniki félreértések, azután korintusi híveinek a lázadása, ezt követôen a rágalomhadjárat a páli evangélium kapcsán, végül pedig a teljes magárahagyatottság és a vértanúhalál. Amikor Tesszalonikiben megszületik az elsô, lelkes keresztény közösség, az apostol továbbmegy, hogy máshol is hirdesse az evangéliumot. Távozása után azonban Tesszalonikiben egyesek meghalnak a megtértek közül, így fölmerül a probléma, hogy ha ezek nem érték meg Jézus második eljöttét, akkor hiába hittek Krisztusban, korai haláluk miatt kimaradnak az üdvösségbôl. S mikor levelében Pál megnyugtatja ôket, hogy Jézus eljövetelekor az elhunytak fel fognak támadni, a hívek olyannyira megnyugszanak ebben, hogy Jézus jövetelét várva már dolgozni sem akarnak. Újabb levelet kell tehát írnia az apostolnak, és minden tudását és tekintélyét latba vetnie, hogy az értetlenkedô hívek hitét és életét a helyes mederbe terelje (1-2 Tessz). A tesszaloniki hívekkel kapcsolatos gondok azonban messze eltörpülnek azok mellett a problémák mellett, amelyeket a korintusiak okoztak Pálnak. Ezek a hívek, amellett, hogy az erkölcstelenség, a szeretetlenség és a békétlenség kirívó esetei dúltak-romboltak soraikban, végül még magával Pállal, mesterükkel és apostoli atyjukkal is szembefordultak. Elôször egymás között civódtak azon, hogy ki is az ô igazi tanítómesterük: Pál, Apolló, Péter, vagy maga Jézus? Pál erre levelet írt nekik, próbálta helyre tenni a dolgokat, de mindez csak olaj volt a tűzre, most már nyíltan szembefordultak Pállal. Tanítványa sietve hozta az apostolnak Efezusba a nyílt lázadás hírét. S amikor Pál -- félretéve sürgôs munkáit -- személyesen odasie-tett, hogy rendet teremtsen, ellenfelei a vádak és rágalmak áradatát zúdították rá, és kiutasították a közösségbôl. Képzelhetjük, hogy milyen fájdalmat és csalódást jelentett mindez az apostolnak... És milyen érzelmekkel hagyta ott ôket, hogyan menekült a lázadó közösségbôl az a Pál, akinek mindennél fontosabb volt Krisztus ügye is, és ezek a hívek is... De nem adta fel! Hazaérve leült, és -- saját bevallása szerint >>sűrű könnyhullatás közepette<< (2 Kor 2,4) újabb levélben igyekezett jobb belátásra bírni a közösséget -- ezúttal végre sikerrel. (1-2 Kor) Ezt tették Pállal a saját hívei. És a környezete, az egyház többi apostola és igehirdetôje? Már a korintusi levelekbôl is, de a Galata és Római levélbôl még inkább kitűnik, hogy mi mindent kellett Pálnak elviselnie a többi keresztény tanító és igehirdetô részérôl. Lassanként ôk is elkezdték suttogni, majd nyíltan terjeszteni, hogy Pál nem igazi apostol, szektás, félrevezeti, becsapja mindazokat, akiket megtérít. Hívei nem igazi keresztények, mert Pál nem metéli körül a megtérteket, nem követeli meg tôlük az ôsi, ezeréves elôírások, hagyományok követését. Jézus is zsidó módon élt, követôi is, és így él a jeruzsálemi egyház is. És ezek az ellenfelek mennek Pál nyomában, megszégyenítik, megalázzák a híveit. Rájuk kényszerítik a zsidó életformát, Pált pedig befeketítik elôttük: elmondják, hogy nem csak félrevezette ôket, hanem még csúnya is, dadog is, lop is, csal is, másokon élôsködik, gyűjtéseket rendez, s amit összeadnak, azt ellopja. (2 Kor, Gal) S ez az aknamunka végigkíséri az apostol életútját. Ilyen körülmények között kell dolgoznia, szüntelen védenie az igazságot, rendületlenül hirdetnie a tiszta krisztusi hitet, és szüntelen magyarázkodással tisztáznia magát a rágalmak alól... És milyen az apostoli út befejezése? Emberileg talán ez a legnehezebb, legkeservesebb. Pál teljesen egyedül marad. Egykori tanítványai elhagyják, járják a maguk útját: alig marad társa és támasza a fogságban. A megfáradt, idôs Pál, aki tudja, hogy ezúttal nem menekülhet többé a pallos elôl, szinte teljesen magára hagyva néz a biztos halál elé... (2 Tim) Ilyen körülmények között kellett Pálnak hirdetni az örömhírt, -- s ilyen körülmények között születnek meg az Újszövetség legszebb részei! Amikor a széthúzás és a vetélkedés dúlja a közösséget, Pál akkor veti papírra legszebb gondolatait az egységrôl, Krisztus Titokzatos Testérôl (1 Kor 12,12-27; Ef 2,19-22). Amikor marják egymást a hívek és fellázadnak térítô apostoluk ellen, akkor írja le Pál a Szeretethimnuszt (1 Kor 13) -- azokat a csodálatos gondolatokat, amelyek azóta az egyik legszebb remekét képezik nem csak a vallásos irodalomnak, hanem talán az egész világirodalomnak. Mert a szenvedés, a megpróbáltatás egyes embereket tönkre tesz, másokat pedig annál nagyobb erôfeszítésre sarkall, s ebben a kihívásban és feszültségben születnek meg a legremekebb értékek, legnagyobb alkotások. A próféták tehát ilyen körülmények között fogalmazzák meg, hirdetik és írják le azokat a csodálatos gondolatokat, amelyekkel megajándékozzák kortársaikat -- és az egész emberiséget. A prófétának is óriási erôfeszítésébe kerül, hogy fel ne adja, hisz legtöbbször maga is kétségek között hánykódik belül, szenved és gyötrôdik. Kívül pedig rendszerint falakba ütközik, magára marad, sôt megvetik, rágalmazzák, támadják és üldözik, sokszor egyenesen a fizikai tönkretételére törekszenek. Mindezt átélte Jézus is. Látjuk ôt a Getszemáni kertben, amint könyörög: ,,Atyám, ha lehetséges, múljék el tôlem ez a pohár!'' Minden ízében menekülne az elôl, ami rá vár. De nem futamodik meg, hanem kimondja: ,,Legyen meg a Te akaratod!'' A fenti összeállításban nem adtunk meg egyetlen helyet sem az evangéliumokból, nem utaltunk Jézus szavaira a Szentírás legszebb kijelentései sorában. Jól tudjuk azonban, hogy mind a négy evangéliumot, Jézus minden szavát ide sorolhatnánk, annyira áthatja ôket a remény, a bizalom és a derű. Mennyire örömteli és bátorító mindaz, amit Jézus mond és tanít, miközben maga állandó intrikáknak van kitéve, nyílt és burkolt támadásoknak, megnemértésnek, üldözésnek. Még a tanítványai is bizalmatlanok, csalódottak, végül tulajdon tanítványa árulja el és juttatja a hóhér kezére. Ez az a háttér, amelybôl az üdvösség szavai fakadnak. De Jézussal, Pállal nem fejezôdött be ez az út, nem szűntek meg az ilyen helyzetek és sorsok. Római szent Kelemen az elsô század végén a korintusiakat megfedvén szemükre veti, hogy ó, ti korintusiak, ti már megint intrikáltok, veszekedtek, mint régen. S azután Kelemen pápa arról tesz említést, hogy ilyen intrikáknak estek áldozatul az apostolfejedelmek is, Péter és Pál. Nincs tehát kizárva, hogy a kereszténységen belüli féltékenység vagy vetélkedés vezetett Péter és Pál elfogásához, vértanúságához is, amint egykor Jézust is tanítványa, Júdás árulta el. Szerencsére nem tudunk errôl többet, de ez az utalás ott szerepel szent Kelemen levelében, s így nem egészen alaptalan feltételeznünk, hogy az árulás-dolog tovább működött az egyházban. Mert nem az az igazán fájdalmas, amikor egy idegen ember haragszik rám, egy kívülálló elgáncsol, keresztbe tesz nekem. Az a legfájóbb, ha a barátom, a társam, a hittestvérem árt nekem. Amint Jézus mondja: >>Aki velem együtt a tálba nyúl, az árul el engem<< (Mk 14,20p); János evangélista pedig a zsoltárost idézi e helyen: >>Aki kenyeremet ette, sarkát emelte ellenem<< (Jn 13,18). Ez tehát a prófétai sors. S amikor mindezt világosan látjuk, akkor tudjuk igazán értékelni a prófétának a nagyságát, -- legyen az akár ószövetségi próféta, akár Jézus, legyenek azok az apostolok vagy az Újszövetség más igehirdetôi. Miközben magának a prófétának kétszeresen is nehéz a dolga, mert egyrészt maga is átéli mindazt a nyomorúságot és reménytelenséget, amit kortársai, másrészt ha megkísérel segíteni, vigasztalni, megoldást adni, azonnal lehurrogják, kinevetik vagy egyenesen üldözik. S ô mégis ott áll, és hirdeti a hit, a remény szavát. A próféták olyanok az emberek között, mint a sötétségben a fény. A világ tele van nyomorúsággal, bajjal, szenvedéssel, önzéssel és szeretetlenséggel, reménytelenséggel és kilátástalansággal, és akkor feláll egy ember, aki maga is részese és hordozója ezeknek a terheknek, mégis tud bátorítani, lelkesíteni, erôt, reményt adni másoknak. Ezek a próféták, és ilyen próféták műve a Szentírás. El lehet mondani, hogy a prófétáknak az összes csodálatos írása úgy született, mint az a bizonyos gyöngy a kagylóban. A Szentírás legcsodálatosabb részei a szenvedés talajából fakadtak. Pál esetében ezt nyilvánvalóan láthatjuk. Szinte azt mondhatjuk: minél nagyobb volt fájdalma és szenvedése, annál többet és annál szebb dolgokat írt. A filippieknek például röviden írt, mert velük nem volt semmi baj. Csak megköszönte szeretetüket és megdicsérte ôket. A korintusiaknak viszont négy levelet is írt; ebbôl kettô maradt meg, s mindegyik jó hosszú, 16 és 13 fejezet. (A másik két levél nem maradt fenn, nyilván nem nagyon mutogatták másnak a címzettek.) A >>próféták<< írásai a Szentírás legragyogóbb oldalai, lapjai, sorai. Ezek a szövegek tanúskodnak Istennek arról a csodálatos végzésérôl, >>munkamódszerérôl<<, hogy a teljes nyomorúságban, a sötétségben mindig rendel olyan embereket, akik az elcsüggedteknek reményt adnak, akik azt mondják a többieknek, hogy emberek, van fölöttünk gondviselô Isten! Emberek, van, lesz megoldás! S ezt le is írják, és rendületlenül hirdetik. Mivel voltak és vannak próféták, prófétai lelkek, azért van az emberiség nagy családjának reménye. Tudjuk, mennyire fontos, hogy az ember soha ne >>írja le<< önmagát, soha ne >>adja fel<< sorsát, életét, reményét. Tudjuk, milyen sok embert megkörnyékez ez körülöttünk, hiszen ha jól belegondolunk, az életünk sokszor elég kilátástalan, árad az önzés, a szeretetlenség. Látjuk, hogyan öli, gyilkolja egymást ember és ember, nemzet és nép, hogyan mészárolnak le embereket ötvenesével, ezrével, vagy akár százezrével. Hogyan üldöznek ki százezreket lakásaikból, otthonaikból, hazájukból gátlás nélkül, hogyan adnak el nemzeteket, országokat merô számításból és önös érdekbôl. S amit a világ nagypolitikája művel, azt teszik az emberek kicsiben, saját szomszédaikkal, munkatársaikkal, ismerôseikkel és munkatársaikkal. A világpolitikában azért történik, ami történik, mert kicsiben is ugyanaz történik. Hisz mennyien vannak, akik saját érdekeik miatt nyugodtan átgázolnak a gyöngébben, gátlástalanul kisemmizik a kiszolgáltatottat. A világ azonban mindig ilyen volt, és ezzel mindig szembesülni fogunk a világban. De ebben a világban mindig ott voltak azok is, akik az emberek elé mertek állni és merték hirdetni: a dolognak ezzel nincs vége. Ne csüggedjetek el. Van remény, van miért kitartani, van miért továbbmenni. A prófétáknak ez az óriási értéke. Úgy tudom, hogy az amerikaiak a világűrbe -- legalábbis kezdetben -- csak házas embereket küldtek fel. Azért, mert azok mindenképpen vissza akarnak jönni, soha nem fogják feladni, még a legreménytelenebb helyzetekben sem. S a Gulágokat vagy a mínusz 40 fokos doni harcmezôt megjárt emberektôl tudjuk, milyen sokan hazajöttek azok közül, akik haza akartak jönni, és milyen sokan ottmaradtak, akik feladták. Hány ember veszíti el ma is a reményét, hány ember menekül a kábítószerekhez, vagy akár az öngyilkosságba! (Hazánk az utóbbi tekintetében elsô helyen áll a világon!) Milyen nagy szükség van ma is prófétákra, akik reményt, erôt, hitet tudnak adni másoknak! Arról van szó, hogy sötétben vagyunk, nagyon félünk, ketten megyünk. Ha mind a kettô nagyon fél, akkor egymást akár az ôrületbe is kergethetik. De ha az egyiknek több a bátorsága, megfogja a másik kezét és azt mondja neki: Ne félj, csak gyere, nem lesz semmi baj! -- mennyivel könnyebb akkor a másik helyzete. De az elsônek is, mert ha nem tenné, amit tesz, megmaradna a maga félelmében és a sötétségben. Mi kell ahhoz, hogy valaki meg ne futamodjon, sôt másnak támasza, bátorítója legyen? Eszembe jut egy régi történet, amit még édesapám mesélt az elsô világháború idejébôl. ' még 10-12 éves lehetett akkor, s a háború végén a szomszéd Guszti bácsi épen, egészségesen hazatért a csatározásból. Sôt, vitézségi érdemrendet és földbirtokot is kapott, mert az egyik ütközetben egymaga megállította, megfutamította az ellenséget. Mindenki csodálta és irigyelte ôt. Édesapám egyszer szerét ejtette és megkérdezte tôle: >>Guszti bácsi hogyan tudott olyan bátor és hôs lenni?<< Mire aztán vitéz T. Ágoston elmondta, hogy mi történt. A tüzérségnél szolgált, egy géppuskával be volt ásva a frontvonalon. Mikor az ellenség támadott, már minden társát kilôtték, csak ô lôtt tovább megállás nélkül. Nagyon félt, legszívesebben maga is elfutott volna, de tudta, hogy ha kiugrik a lövészárokból, azonnal eltalálják. Tölténye volt elég, hát csak lôtt és lôtt, míg végül az ellenség meg nem futamodott. Így nyerte meg a csatát -- félelmében -- ô, egymaga. A próféta helyzete is hasonló. Lehet, hogy fél, lehet, hogy szenved maga is, és kétségek környékezik, -- de tudja, hogy nem tehet mást, mint amit Isten rábízott. A próféta azt is tudja, hogy amit tesz és hirdet, azzal nem arat sikert, mert az nem az emberek kedvére való, -- mint a magyar birkák számára a pusztai legeltetés. Magyarországon három pásztor, öt bojtár és jó néhány pulikutya kell ahhoz, hogy egy nagyobbacska birkanyájat eltereljenek valamerre. Vajon miért ilyen körülményes ez? Mert Magyarországon a birkát mindig elterelik onnan, ahol bôven volna mit legelni: a zöld lucernától, a viruló kukoricától, a zsenge búzától, és odahajtják, ahol alig talál valamit, csak frissen vágott tarlót, tövig lekaszált mezôt, kiégett pusztaságot. Izraelben viszont ha a pásztor elindul valamerre, a nyáj bégetve rohan utána. Mert Izraelben a sivatagok mentén szinte sehol egy fűszál, mindenfelé csak kô- és homokrengeteg. És a birka nagyon jól tudja, hogy ha a pásztor elindul valamerre, érdemes ôt követni, mert a pásztor oda megy, ahol van még némi kóró és száraz fűszál, és a nagy szárazságban valami kis ivóvíz is csörgedez. Ha nem követi a pásztort, hamarosan éhen és szomjan pusztul. A próféta munkája azért is igen fáradságos, mert az emberek úgy érzik: meg akarják ôket fosztani sok mindentôl, igyekeznek elterelni, eltiltani ôket mindattól, ami jó és kellemes, és rászorítani arra, amit nem is ismernek, nem is kívánnak. Nézzük csak a mai társadalmat: Kell-e neki istenhit, erkölcs, vallás? Nem! És miért nem? Nem csak azért, mert vallásellenesek. Nem csak azért, mert át van a gondolkodásuk formálva. Egyszerűen azért nem, mert az emberek nem akarnak semmiféle tekintélyt, nem akarnak különféle szabályokat, nem akarják, hogy bárki, bármiben korlátozza ôket. Szabadok, függetlenek akarnak lenni. Mint az egyik kis elsôs kislánynak a traktoros édesapja, aki azt mondta nekem egyszer azokban a sötét, vallásüldözéses idôkben: >>Elhoztam a gyereket hittanra járatni, mert nem bírunk vele. De, Tisztelendô bácsi, ne tessék nagyon megtanítani, hogy késôbb ne legyenek majd gátlásai.<< Ezt harminc évvel ezelôtt mondta nekem egy egyszerű munkásember. Az emberek azt hiszik ugyanis, hogy Isten és a vallás elvesz tôlük sok minden fontos, jó és kellemes dolgot. Amit pedig ígér, az elég megfoghatatlan számukra. Él és virul tehát a szabadság; meg is lehet nézni a következményeit. >>Amikor elhatalmasodott a bűn, túláradt a kegyelem<< -- írja Pál apostol (Róm 5,20). Isten ma talán még sürgetôbben kérdezi: >>Kit küldjek el? Ki megy el nekünk?<< (Iz 6,8). Mint minden kor emberéhez, úgy a mai világba is küldeni akar Isten olyan embereket, akik a kétségbeejtô, teljes sötétségben is, még ha maguk is kétségek között vergôdnek idônként, még ha nincs is semmi kedvük és semmi bátorságuk és gyöngének érzik is magukat, -- akkor is vállalják, hogy másoknak hitet és fényt, célt és reményt adnak. S ha vannak és lesznek ilyenek, velük is megtörténik a csoda: gyöngeségükben és erôtlenségükben az Élet közvetítôi lesznek mások felé, s közben maguk is átjutnak a halálból az Életre. * * * Sok ilyen ember volt és van a világban. Isten hívja és küldi ôket. Isten munkatársaiként orvosai ôk a világnak. És ezeknek az embereknek a küzdelmeibôl, szenvedéseibôl születnek az üdvösség szavai. Fájdalmaik és gyötrôdéseik szükségesek a megváltás művének beteljesedéséhez, Isten titkainak megértéséhez. Jó példa erre a kereszthalál titkának megértése. Jézus szeretetének nagyságát akkor értették meg igazán a tanítványai, amikor legnagyobb volt a veszteségük, a fájdalmuk, amikor a kétségek elemi erôvel törtek rájuk: amikor tanúi voltak Jézus kereszthalálának. Ekkorra tele voltak már reménnyel és bizakodással, de Jézus halálával rájuk szakadt a teljes sötétség. S ekkor megértették azt, amit Jézus korábban százszor is hiába mondott nekik. Mert a kereszthalál láttán meg kellett állni és meg kellett oldani, hogy mindez mit jelent. Ez a fájdalom és sötétség kényszeríti ôket, hogy oldják meg a titkot. Így születik meg bennük a világosság, s így indul útjára a keresztény teológia, amelynek középpontjában Jézus megváltó tette és Istennek Jézusban kinyilvánított mérhetetlen szeretete áll. A teológia születését is a >>próféták<< fájdalmának köszönhetjük. ======================================================================== A család a Bibliában Elöljáróban [Egy nyelvi adat:] Sem a héber, sem a görög nyelv nem ismeri a ,,család'' szót. Amikor a héber és görög szövegek a családról beszélnek, a ,,ház'' (bét; oikos, oikia) szót használják, átvitt értelemben. Ezt teszi a Szentírás is. Néhány példa az Újszövetségbôl: ,,Amikor házába léptek, csókoljátok meg azt (= a házat)'' (Mt 10,12). ,,Hitt egész házával együtt'' (Jn 4,53). ,,Megkereszteltem Sztefanász házát'' (1 Kor 1,16). A mondat és a szövegkörnyezet értelmébôl állapíthatjuk meg, hogy adott esetben a ,,ház'' szó épületet vagy családot jelent-e. [Egy mózesi törvény:] ,,Ha valaki feleséget vesz, de aztán nem talál tetszésre nála az asszony, mert valami szégyenletes dolgot fedez föl rajta: válólevelet ír neki, kezébe adja és elbocsátja házából. Az elhagyja házát s hozzámegy egy másik emberhez...'' (MTörv 24,1). A válás megengedett. A válás után mindkét fél újra házasodhat (= ,,folytatólagos többnejűség''). A válásról egyedül a férj határoz. A válás feltétele nincs közelebbrôl meghatározva (,,szégyenletes dolog'' a nônél). [Egy riport: Malájföld, 1961] ,,...Elkezdtük a beszélgetést. Azt akartam megtudni, hogyan parancsolnak az asszonyok. -- Miért? -- érdeklôdött Hawa, azonnal abbahagyva a gyékényfonást. -- Európában nem a nôk parancsolnak? -- Nem -- feleltem. -- Európában a férfiak parancsolnak. -- Nem értem -- csodálkozott Hawa. Alázatos, elhanyagolt külsejű öregasszony volt. -- Ez egész másképp van -- magyaráztam. -- Nálunk a férfi a család feje és a férfi adja a vezetéknevét a feleségének és a gyerekeknek. -- Azt jelenti, hogy az asszony veszi fel a férj nevét, ahelyett, hogy a férj venné fel az asszonyét, és amikor megszületik a lány, akkor nem az anyja, hanem az apja nevét viseli? -- kérdezte Hawa. Bizony -- feleltem. -- Ó! -- kiáltott fel elképedve Hawa. -- De azért a férj az, aki engedelmeskedik, nem? -- Nem -- világosítottam fel. -- Általában nem. Többé-kevésbé ez a szokás. -- Mohamed Reza (a tolmács) lefordította, és ekkor hangos nevetés robbant ki a kunyhóban. A matriarchák úgy nevettek, mint ha az év legjobb viccét hallották volna; ki a hasát fogta, ki a térdét csapkodta, megfeketedett fogcsonkjait mutogatva még a dédanya is nevetett...''[1] A/ A család a pátriárkák korában a/ A család összetétele. A Biblia tanúsága szerint a pátriárkák korában a család keretei sokkal tágabbak voltak, mint a késôbbi korokban (és manapság: apa, anya, gyerekek). Tagjai a következôk: apa (családfô, sejk), elsôszülött fiú, többi fiú, fiúgyermekek és unokák; az apa fô- és mellékfeleségei, a felnôtt fiúk feleségei, leánygyermekek; szolgák; (állatok). Ez az együttes alkotta az ún. nagycsaládot. A nagycsalád az akkori nomád életmód szükségszerű terméke. A felnôtt fiúgyermek, ha meg is házasodik, nem vonulhat el feleségével és húsz birkájával a pusztába, hogy önálló életet kezdjen. A sivatag szélén kóborló ellenséges csoportok között a fennmaradás alapvetô feltétele az együttmaradás, elsôsorban a felnôtt férfiak összefogása, hogy megvédjék a család többi tagját és mindenekelôtt a nyájat, mely a megélhetés egyedüli forrása. Együtt marad tehát a nagycsalád, és együtt (közös) marad a nyáj is. A nyájat az apa halála után sem osztják szét: az elsôszülött fiú örökli, akinek a személyében az új családfô lép mindannyiuk élére. b/ A családtagok viszonya egymáshoz. A családban a jogi helyzet alapvetôen egyenlôtlen. A családfô teljhatalommal rendelkezik. Feleségét veszi, és ha úgy tetszik, eladja, eltaszítja magától. Fiúgyermekeit kitagadhatja, elűzheti, egyiket a másik elôtt elônyben részesítheti. A leánygyermekek az apa vagyonát növelik: amikor férjhez mennek, a férj által fizetett vételár gyarapítja az apa vagyonát. Az elsôszülött fiú elôjogokkal rendelkezik: ô a családfôi hatalom várományosa, aki apja örökébe lépve nemcsak a nyáj legnagyobb részét, hanem a család többi tagját is birtokolja (még apja feleségeit is). A nôk teljesen alá vannak rendelve a férfiaknak: szinte jogok nélkül, egészen kiszolgáltatottan élnek. Gyermekek szülésével, a nyáj gondozásával, az ételek elkészítésével szolgálják a férfiakat. A férfiak kiváltságos helyzete nem szükségszerű, hiszen vannak népek, ahol ugyanezt a szerepet a nôk játsszák (matriarchátus). Elképzelhetô, hogy a zsidó nép ôseinél azért alakultak így a jogviszonyok, mert létfontosságú volt a család védelme. Kipusztult (vagy beolvadt) az olyan család, amely nem volt képes önmagát és nyáját megvédeni az ellenségtôl. A családon belül viszont a férfi bizonyult alkalmasabbnak a védelemre, hiszen a nô gyakran maga is védelemre szorul (terhesség, szoptatás). A férfiak azután a szabadabb mozgási lehetôség és a fizikai erôfölény segítségével megszerezték maguknak a többi elôjogot is: a vezetést és irányí-tást, a tulajdonjogot. c/ A nagycsaládoknak a környezethez való viszonya igen laza és alkalomszerű. Aránylag szorosan kapcsolódik az ún. nemzetséghez, a rokon nagycsaládok közösségéhez. A család nem növekedhet ugyanis korlátlanul. Sok embernek sok állatra van szüksége a megélhetéshez, sok állatnak sok legelôre, ez pedig elég szűkösen található azon a vidéken. A nagycsalád így egy bizonyos ponton túl kénytelen két vagy több részre (családra) oszlani. Így vált el egymástól például Ábr[ah]ám és Lót családja, mert ,,vita támadt a pásztorok között a legelô végett'' (Ter 13,7). Természetesen nem szakad el minden kötelék az egyes családok között: szükség esetén egymás segítségére sietnek, mint Ábr[ah]ám, amikor elhurcolják Lót családját (Ter 14,13-16). Rokon nemzetségek törzset alkotnak, a törzsek pedig törzsszövetséget, majd egységes népet képeznek. d/ A nagycsalád vallási életében az apának (családfô) van döntô szerepe. Az ô istene a család istene. A család nevében ô végez minden vallási tevékenységet. Vallási tekintetben ôt követi mindenki a kis közösségben. Így amikor Ábrahám szövetséget köt Istennel, ez a szövetség kiterjed családjának minden tagjára: ,,Fogta fiát, Izmaelt, s minden szolgáját, aki házában született, s akit pénzen vásárolt, mindenkit, aki a férfinem-hez tartozott, s még aznap körülmetélte ôket'' (Ter 17,23). Vallási téren is érvényesül tehát az, ami az élet minden más területén: egyedül a családfô a teljes jogú személy (ha szabad így mondani: csak ô lehet Isten partnere); a fiúk öröklik majd ezt a jogot, a nôket pedig e tekintetben is semmibe veszik (pl. a szövetség jelét a nôk nem kaphatják meg). B/ A család Jézus korában Míg a család felépítése, társadalmi és vallási szerepe erre az idôre külsôleg alapvetôen megváltozott, a család belsô életében minden ugyanúgy maradt, mint a pátriárkák korában. a/ A család felépítése teljesen a mai képet mutatja: apa, anya, gyerekek. Megszűnt a nagycsalád, gyakorlatilag a múlté az (egyidejű) többnejűség. A változás oka a letelepült életmód: a városkultúra és a megélhetés új forrásai. Az emberek kôbôl épített házakban (vagy földbe vájt kunyhókban) laknak: csak a király építhet akkora házat, hogy helyet adjon 20-50-100 tagú családjának. A szegény ember házában nem lakhat együtt számos fia feleségestôl, családostól. Aki megházasodik, elmegy, új lakóhelyet épít, önálló családot alapít. A gyorsan szaporodó birkanyáj is a múlté már. Az átlagember (kézműves, hivatalnok, földműves) képtelen kenyeret adni több feleségnek, sok gyermeknek. Annak azonban nincs akadálya, hogy a férj egyik feleség helyett másikat vegyen házába. Megmarad tehát a folyamatos többnejűség lehetôsége, és ezzel együtt az asszony kiszolgáltatottsága. b/ A családtagok egymáshoz való viszonya tekintetében tehát minden marad a régiben, sôt talán még tovább romlik a helyzet. A férfi pénzért veszi a feleségét, pénzért adja lányát a kérônek. Házastársi hűséget csak az asszonytól követelnek, mert ô a férj tulajdona. Asszony nem lehet tanú a törvény elôtt, nem vásárolhat rabszolgát, nem vehet részt a nyilvános ügyek intézésében. ' végzi a nehéz munkát, gondozza a gyerekeket és fôz, de ha vendég van a háznál, be sem teheti a lábát oda, ahol a férfi a vendéggel étkezik, még csak fel sem szolgálhat. Férfi nem köszön az asszonynak (Talmud bab Qid 70ab), asszonnyal nem beszélget, még saját feleségével sem. (uo., bErub 53b; Ab 1,5): a férfinak számot kell adnia az ítéleten minden fölösleges szóért, amit az asszonnyal váltott (Ab 1,5). A hátrányos megkülönböztetés a vallási életben erôsebben érzôdik, mint valaha. Asszonyok a templomban és a zsinagógákban elkülönítve, szótlanul és tétlenül lehetnek csak jelen. Talán szélsôséges, de nagyon jellemzô a Talmud egyik kitétele: ,,Inkább a tűz égesse el a Törvényt, minthogy asszonyok kezébe kerüljön'' (pal.Sota 3,4.19a7). 'ket a Törvény sem úgy kötelezi, mint a férfiakat. Minden tilalmat be kell tartaniuk, de az elôírások rájuk nem kötelezôk: nem kell a zarándoklatokon részt venniük, evés elôtt imádkozniuk (asztali imádságnál ,,az asszonyok, még ha százan vannak is, nem számítanak,'' Berakót 45b), a Semát sem kell mondaniuk, imaszíjuk természetesen szintén nincs. A férfiak kifejezetten lenézik az asszonyokat[2], butának, varázslónak, babonásoknak tartják, akikben csak a testiség uralkodik és így a férfi tisztaságát, becsületességét veszélyeztetik. Az asszony oktalan (,,aki lányát a Törvényre tanítja, babonára oktatja'', Sota 3,4), hűtlen, megbízhatatlan. Életének egyedüli értelme az, hogy az apának fiúgyermekeket szül. Ha nincsenek gyermekei, eltaszítják, ha lányai vannak, átkozódnak: ,,Boldog, akinek gyermekei fiúk, jaj annak, akié lányok!'' (bQid 82b). A férfi naponta hálát ad, hogy nem asszonynak született (még ma is!; Tos.Ber 7,18). A gyermekek az apa kizárólagos tulajdonát képezik. (Vö. Mt 18,25; az apa adósságáért a gyermekeket is eladják). A leánygyermek az apa szégyene, s ha felnô, vagyonát növelô ,,ingóság''. A fiúgyermekeket az apa természetesen azzal a szeretettel veszi körül, amely megilleti nevének és férfi-elôjogainak jövendô hordozóit. c/ A család viszonya a környezethez ugyancsak alaposan átrétegzôdött külsôleg, de lényegében itt is megmaradt az apa (férfi) döntô szerepe. A törzsi hovatartozás sokat veszített jelentôségébôl, bár szigorúan számon tartják, és bizonyos esetekben figyelembe is veszik (pl. népszámlálás). A törzsek szerinti tagozódásnak azonban már inkább csak elméleti és öntudati jelentôsége van. A gyakorlatban a lakosság teljesen összekeveredett (vö. József Názáretben, Zabulon földjén). A család lakóhelyét és a környezettel való kapcsolatát az apa foglalkozása és vagyoni, társadalmi helyzete határozza meg. Ez minôsíti a család minden tagját. Így egyesek szemében Jézus mindig csak ,,az ács fia'' marad (Mt 13,55). d/ A család vallási életében is az apa szerepe a döntô. ' mondja az asztali áldást, ô imádkozza a Semát, ô zarándokol az ünnepekre. Bemutatja a húsvéti áldozatot (ha van elegendô férfi), tanulmányozza a Törvényt, részt vesz a zsinagógai istentiszteleten, felolvas, magyarázza az Írást. Fiát körülmetélve a szövetség népébe iktatja, megtanítja a Sema imádkozására, oktatja a vallási hagyományokra. Az apa vallási téren hozott döntéseit, elhatározásait családjának minden tagja követi. Asszony, gyermek egyéni állásfoglalása szóba sem jöhet. C/ Jézus tanítása a családról Jézus az Isten uralmának örömhírét hirdette: a családról nem adott rendszeres tanítást. Élete és tanítása azonban sok olyan részletet tartalmaz, ahol szóval és tettel bírálja és helyesbíti a korabeli zsidóságnak a családról alkotott felfogását. Az alábbiakban megkíséreljük rendszerbe foglalni ezt a tanítást. a/ A család összetétele. Jézus szerint a házasságkötés új és független családi közösség alapítását jelenti, ahol a nagyapának nincs többé döntô szava, mint régen, a nagy családban (,,a férfi elhagyja apját és anyját és feleségéhez ragaszkodik...'' Mk 10,7). Az új család összetétele: apa, anya, gyerekek, ahol a család tagjai egymáshoz tartoznak (,,ragaszkodnak''), csak egymástól függenek. Jézus szerint az anya (feleség) helyzete nem esetleges többé, nem bizonytalan. Nem lehet függvénye a férj önkényének. Ezért szembefordul a hagyományos (mózesi) felfogással, amely lehetôséget ad a válásra és újraházasodásra. Tanítja, hogy a férj sohasem bocsáthatja el feleségét, hogy újra házasodjon (Mk 10,10-12; Lk 16,18). Mégpedig azért nem, mert a házasságkötés alkalmával maga Isten teszi eggyé, ,,egy testté'' a házasfeleket, mint a teremtéskor Ádámot és Évát (Mt 19,4-5; Mk 10,6-8). ,,Amit tehát Isten egybekötött, ember szét ne válassza!'' (Mt 19,6; Mk 10,9). Itt azonban meg kell állnunk kissé, mert Máté evangéliuma szerint Márkkal és Lukáccsal szemben Jézus az asszony hűtlensége esetében megengedi a válást (Mt 5,31; 19,9). Máté szövegének megértéséhez tudnunk kell, hogy ô lényegében zsidó álláspontot képvisel. A zsidók ugyanis rendkívül büszkék voltak erre a (mózesi) válás-törvényre. Isten különleges kegyének, Izrael elôjogának tartották[3]. Csak azt vitatták, hogy mi az a ,,szégyenletes dolog'' (MTörv 24,1), amely miatt a férj elküldheti feleségét. Sammáj rabbi iskolája szerint válásra csak a feleség hűtlensége (házasságtörése) adhat okot. Hillél viszont azt tanította, hogy elég az is, ha az asszony odaégeti vagy elsózza az ételt. Sôt késôbb Aqiba rabbi szerint az is kimeríti a ,,szégyenletes dolog'' fogalmát, ha a férj nála szebb nôt talál (Gittin 9,10; Keth 7,6k; Sifre Deut 269 a 24,1-hez). Amikor tehát Máté Jézus szavait így fogalmazza meg: ,,Aki elbocsátja feleségét, ha csak nem paráznaság esetén, házasságot tör'' (Mt 19,9; vö. 5,31), tulajdonképpen megmarad a zsidó felfogásnál, csak éppen annak szigorúbb változatát (Sammáj) képviseli. Az ô megfogalmazásában végeredményben nem egészen logikus Jézus gondolatmenete. Szerinte ezeket mondja Jézus: 1. A házasfeleket Isten egyesítette, ezért nem lehet elválniuk (Mt 19,4-6); 2. Mózes a zsidók megátalkodottsága[4] miatt engedte meg a válást (8.v.); 3. kezdettôl (= Isten terveiben) azonban nem így volt (8.v.); 4. a feleség hűtlensége esetében a válás megengedett dolog (9.v.). Más szóval: Jézus háromféle érvvel is bizonyítja, hogy a válás tilos, végén pedig megengedi, mint Mózes! (Ugyanez a következetlenség látható Mt 5,31-ben is). Valószínű, hogy Máté evangéliumába éppen az idézett mózesi helybôl került be ez a kitétel, mint az ott szereplô ,,szégyenletes dolog''-nak a szigorúbb rabbik értelmezését tükrözô fordítása. Ez egyébként már csak azért is elképzelhetô, mert Máté evangéliuma zsidókeresztények számára készült (akik közül talán többen is a Mózes által törvényesített második feleségükkel éltek). b/ A családtagok egymás közötti viszonyáról Jézus kifejezetten nem beszél, viszont lépten-nyomon átlépi a nôkkel és gyermekekkel szemben tapasztalható megkülönböztetés korabeli szabályait. Nyilvános helyen beszélget egy szamaritánus (!) asszonnyal. Tanítványai meg is lepôdnek rajta (Jn 4,27). Máriával, Mártával állandó, jó barátságban van (Jn 11,5), gyakran meglátogatja ôket. Máriát tanítja (Lk 10,39), Márta pedig felszolgál neki (Lk 10,40; Jn 12,2) éppúgy, mint Péter anyósa (Mk 1,31). Nôk, asszonyok akár meg is érinthetik ôt (vérfolyásos asszony, Mk 5,27). Mária megkeni (Jn 12,3), a bűnös asszony csókolgatja lábát (Lk 7,38). A nôk hétköznapjai éppoly fontosak számára, mint a férfiaké (az elveszett drachma, Lk 15,8-10; a szülô asszony Jn 16,21). Észre veszi a szegény asszony két fillérjét, és többre becsüli a gazdagok értékes adományánál (Mk 12,41-44). Nôket, sôt kislányt éppúgy meggyógyít, mint férfiakat (Jairus leánya, Mk 5,35-43). Kortársai hűséget csak az asszonytól követeltek meg a házasságban, ô azonban az asszony bűnével szembeállítja a vádló férfiak vétkét, és megvédi az asszonyt (Jn 8,1-11). Jézus számára nem létezik többé a megalázó kettôs erkölcs, mely az asszonytól hűséget követel, a férfinak pedig szabad kezet ad. Ebbôl a szempontból tanulságos a ,,rosszhírű nô'' esete is (Lk 7,36-50). Az akkori társadalom (éppúgy, mint a mai!) megbélyegezte és kiközösítette a prostituáltakat, míg partnereik, a férfiak a társadalom köztiszteletben álló tagjai voltak. Jézus nem utasítja el a ,,bűnös'' nô közeledését, sôt rámutat arra, hogy alkalmasint az ilyenekben több jóság és szeretet van, mint pl. Simonban, Izrael tanítójában. Ezért szerinte a ,,vámosok és a cédák'' megelôzik a ,,becsületeseket'' Isten országában (Mt 21,31). Jézus nem ismeri tehát a férfi és a nô értékbeli különbségét. Férfiakkal együtt asszonyokat is kíséretébe, tanítványai közé fogad (Lk 8,2). A gyermekek Jézus számára éppoly fontosak, mint a felnôttek. A gyermekek ellen elkövetett bűnért a felnôttnek halállal kell lakolnia (Mt 18,6), hiszen ,,angyalaik az égben szüntelenül látják a mennyei Atyát'' (Mt 18,10). A korabeli társadalomban ,,elveszettek'' ôk, de az Emberfia azért jött, hogy megmentse, ami elveszett (Mt 18,11). Minden apa elé példaképül állítja az irgalmas szívű atya képét, aki a tékozló fiút a legnagyobb örömmel és szeretettel fogadja vissza (Lk 15,11-32). ' maga meggyógyítja a beteg gyermekeket, feltámasztja az ifjú halottakat. Az egészségeseket pedig magához hívja és megáldja ôket (Mt 19,13-15; Lk 18,15-17). Felismeri és kiemeli a gyermekek sajátos értékeit, sôt példaképül állítja tanítványai elé: ,,Ha nem lesztek olyanok, mint a gyermekek, nem mentek be a mennyek országába'' (Mt 18,2- 3). Hogy mennyire másként gondolkodik a gyermekekrôl, mint kortársai, talán akkor fejezi ki legjobban, amikor ezeket mondja tanítványainak: ,,Aki befogad egy ilyen gyermeket az én nevemben, engem fogad be. Aki pedig engem befogad, nem engem fogad be, hanem azt, aki küldött engem'' (Mk 9,37). Jézus tehát szavaival és tetteivel kifejezésre juttatja, hogy férfi és nô, felnôtt és gyermek Isten elôtt teljesen azonos értékű, ezért az emberek nem tehetnek hátrányos megkülönböztetéseket egyik vagy másik rovására. Ennek az alapvetôen új felfogásnak kell alakítani, áthatni a keresztény családok életét. c/ A család és Isten országa. A nyilvános működés idején nincsenek még olyan családok, amelyek testületileg csatlakoznának a tanítványok köréhez. Jézus zsidó családokkal találkozik működése során. Ezek a családok gyakran akadályozzák a családtagokat Krisztus követésében, esetenként azonban segítik a Jézussal való találkozást. 1. Amikor Jézus Isten országa örömhírét hirdeti, a családok, a családi kötöttségek többnyire inkább akadályt jelentenek az emberek számára, hogy Jézushoz csatlakozzanak. Ilyen esetben Jézus szembefordul a családdal, és szembefordítja családjukkal az ôt követôket is. Az egyénnek alapvetô szabadságot tulajdonít a családdal szemben, amikor Isten ügyérôl van szó. Ezt a szabadságot még neki magának is biztosítania kell saját hozzátartozóival kapcsolatban. Már gyermekkorában visszautasítja szülei feddését: ,,Nem tudjátok, hogy Atyám házában kell lennem?'' (Lk 2,49). Nem engedi, hogy anyja ,,beleszóljon'' abba, ami csak rá és az Atyára tartozik (,,Mi közünk ehhez?'' Jn 2,4). Anyja és testvérei szeretnének beszélni vele, de ô azokkal marad, ,,akik teljesítik az Atya akaratát'' (Mt 12,49-50). Természetes, hogy az ember saját családját, hozzátartozóit mindenkinél jobban szereti. Jézus mégis a ,,nagyobb szeretet'' igényével lép fel: ,,Aki apját vagy anyját jobban szereti, mint engem, nem méltó hozzám'' (Mt 10,37-38). ,,Aki hozzám jön és nem szereti kevésbé[5] saját apját, anyját, feleségét, gyermekeit, fivéreit, nôvéreit, sôt saját életét is, nem lehet az én tanítványom'' (Lk 14,26). Jézus a legmélyebb emberi köteléknél is erôsebb ragaszkodást, a legnagyobb testvéri, hitvesi, gyermeki szeretetnél is nagyobb szeretetet vár tanítványaitól. Sôt, az embernek el kell hagynia saját családját, hogy Jézus tanítványa lehessen (Mt 10,37-38). Ez az elhagyás nem okvetlenül fizikai értelemben veendô, hiszen maga Jézus sem hagyta el anyját (még a kereszten is gondoskodott róla, Jn 19,26-27), sôt Péter késôbb is magával viszi ,,asszony-testvérét'', éppúgy, mint a többi apostol és az Úr testvérei is (1 Kor 9,5). Az ,,elhagyás'' nem fizikai távollét, nem is cserbenhagyás, hanem az, hogy Jézust jobban szeretjük, mint saját családunkat, a hozzánk legközelebb állókat. Természetesen elôfordulhat, hogy a család érdeke és Isten ügye összeütközésbe kerül. Ilyenkor Istent kell választani, még akkor is, ha ezért ,,halálra adja a testvér a testvért, az apa a gyermekét, a gyermek pedig szülei ellen támad...'' (Mt 10,21-22). Elkerülhetetlen, hogy ez bekövetkezzék. Ezért Jézus egyenesen azt mondja: ,,Nem békét jöttem hozni, hanem kardot. Azért jöttem, hogy szembeállítsam az embert apjával, a leányt anyjával... Az embernek tulajdon családja lesz az ellensége'' (Mt 10,34-36). Ha törésre kerül a dolog, Jézus mellett kell dönteni. Nyilván azért, mert Isten országa értékesebb mindennél, és az ember ezzel használ legtöbbet családjának is. 2. Jézus valószínűleg azért beszélt annyit és olyan keményen a családdal való szembefordulásról, a család elhagyásáról, mert nyilvános működése idején a családi kötöttségek inkább visszatartották tanítványait az ô követésétôl, mint segítették. Találkozunk azonban az evangéliumokban olyan esetekkel is, ahol családi kapcsolat (egy családtag) révén jut el valaki Jézushoz. András hívja Pétert, Fülöp pedig Natanaelt (Jn 1,41-45). Lázár Mária kérésére támad fel (Jn 11), Jairus leánya pedig apja közbenjárása révén. Itt az apa hitében osztozik az egész család (Mk 5,35-43). Bár a Jézussal való találkozás, a benne való hit egyéni döntés eredménye, szerencsés esetben a rokonok és családtagok közvetítôk lehetnek. Így a családi kapcsolat szerepe pozitív, Isten országa épülését szolgálja. A nyilvános működés ideje még inkább az ,,elhagyás'' idôszaka, mint a tagjait Jézus felé segítô családok kora. De késôbb is, minden korban feladat marad az elhagyás abban az értelemben, hogy Jézust (Istent) ,,jobban szeressük'', és szükség esetén szeretteinknél is elôbbre helyezzük. D/ A család az apostolok korában A keresztény kor elsô évtizedeiben az emberek egyre nagyobb tömegekben csatlakoznak a Krisztus-hívôk közösségéhez. Köztük szép számmal vannak egész családok is, amint errôl az újszövetségi iratok tanúskodnak. Jeruzsálemben a kenyeret családoknál (= ,,házanként'') törik meg (Csel 2,46). Megtér Kornéliusz családja (uo. 10. fej.), a börtönôr családja (16,31-34), Sztefanász (1 Kor 16,15), Kriszpusz (Csel 18,8) és Oneziforusz családja (2 Tim 1,16). a/ A család egysége. A házasság felbonthatatlanságáról Pál apostol is beszél. Ezt a törvényt kifejezetten Jézusnak tulajdonítja: ,,nem én parancsolom, hanem az Úr'' (1 Kor 7,10-11). Tanítja, hogy a törvény feltétlen, és mindkét felet egyaránt hűségre kötelezi. Apostoli tekintélye alapján (,,én mondom, nem az Úr'') azonban tesz egy meglepô és egyedülálló engedményt: a nem hívô fél elhagyhatja kereszténnyé lett házastársát (1 Kor 7,15)[6]. ,,Ilyen esetben a testvér vagy nôvér nincs lekötve'' mondja, vagyis szabaddá válik és újra házasodhat. Pál méltatlannak tartaná ugyanis, ha a megtérés kegyelme a házastársak között a békétlenség állandó forrása lenne. A megtérés szerinte természetesen fontosabb, így inkább a házasságot kell felbontani. b/ A családtagok egymáshoz való viszonya. A férfi és nô kapcsolatáról gyakran esik szó az apostoli levelekben. Ezen a téren azonban meglepô kettôsséggel találkozunk. Jézus tanításához hasonlóan ezek a szövegek is lépten-nyomon tanúsítják azt az alapvetô, elvi álláspontot, hogy a férfi és a nô teljesen egyenlô. A házasságban mindkét fél egyenlô jogokkal rendelkezik (1 Kor 7,3-4), hívô asszony éppúgy megszenteli nem hívô házastársát, mint a hívô férj (uo. 7,14). ,,Sem férfi nincs asszony nélkül, sem asszony nincs férfi nélkül, mert bár az asszony férfibôl lett, a férfit az asszony szüli, így végül is minden Istentôl van'' (11,11-12). Krisztus mindenkit eggyé és egyenlôvé tett: ,,Krisztust öltöttétek magatokra. Nincs többé zsidó vagy görög, ... férfi vagy nô, mert mindannyian eggyé lettetek Krisztus Jézusban'' (Gal 3,27-28). A teljes és lényegi egyenlôséget hirdetô részletek mellett találkozunk azonban, fôként Pál írásaiban, olyan megnyilatkozásokkal is, amelyek a nô alárendeltségérôl beszélnek. ,,A teremtésben Ádám volt az elsô, Éva utána következett'' (1 Tim 2,13). ,,Nem a férfit teremtették az asszonyért, hanem az asszonyt a férfiért'' (1 Kor 11,9), ,,a férfiból (11,8), ezért a férfi ,,feje az asszonynak'' (1 Kor 11,3; Ef 5,23), az asszony pedig ,,alá van vetve a férfinak'' (Róm 7,2; 1 Pét 3,1.5) Meg is érdemli, mert ô volt az oka az elsô bűnnek: ,,Ádámot nem vezették félre, de az asszony hagyta, hogy félrevezessék, s bűnbe esett'' (1 Tim 2,14). Az asszony a férfi számára azóta is kísértés, a bűn forrása, ezért ,,jobb, ha az ember asszonnyal nem érintkezik'' (1 Kor 7,1). A nôk rovására tett megkülönböztetésnek a keresztény istentiszteleten is meg kell mutatkoznia Pál szerint: ,,Az asszonyok hallgassanak az összejöveteleken. Nincsen megengedve, hogy beszéljenek, nekik engedelmeskedniük kell, ahogy a Törvény is mondja (!). Ha tudni akarnak valamit, kérdezzék meg otthon a férjüktôl, mert szégyenletes dolog (aiskhron), ha az asszony beszél az összejövetelen (en ekklésia)'' (1 Kor 14,34-35). A nôk alárendeltségére vonatkozó kijelentéseket és intézkedéseket nem tekinthetjük általános érvényű keresztény igazságoknak, minden korban és helyzetben érvényes rendelkezéseknek: 1. Ugyanezek a szerzôk más helyeken a teljes egyenlôséget hirdetik, ld. fent. 2. A megkülönböztetés nem Jézus tanításával, hanem a korabeli hagyományos zsidó felfogással áll összhangban. Pál kifejezetten is hivatkozik a zsidó Törvényre (1 Kor 14,34), jólle-het a Törvény érvényét vesztette (vö. Róm 7,4). 3. Az ôsegyház életében és igehirdetô gyakorlatában nem érvényesül ez a megkülönböztetés. Szafira nem férje bűne miatt bűnhôdik, hanem azért, mert ô is csalt és hazudott (Csel 5,1-10). Lídia nem csak megtér egész családjával, hanem otthont is ad Pálnak és kísérôinek (Csel 16,40). Pál számos keresztény nôrôl és asszonyról emlékezik meg szeretettel (Júlia, Olimpia Róm 16,15; Klaudia 2 Tim 4,21), sôt gyakran arra is utal, hogy azok részt vettek az evangélium terjesztésében: Dorkász ,,sok jót tett'' (Csel 9,36-42); Fôbe ,,a kenkreai egyház szolgálatában áll, sokaknak volt támasza, nekem magamnak is'' (Róm 16,1-2); Mária ,,sokat fáradt értetek'' (Róm 16,6); Júniát ,,az apostolok körében nagyra becsülik'' (16,7); Triféna ,,az Úrért fárad'' (16,12); Nimfa házában jön össze a laodíceai keresztény közösség (Kol 4,15); Fülöp diákonus lánya próféta (Csel 21,9). Priszcilla férjével együtt ,,munkatársa'' Pálnak (Róm 16,3): szállást ad neki (Csel 18,3; 1 Kor 16,19), kíséri az apostolt missziós útján (Csel 18,18), sôt magyarázza Isten tanítását Apollónak, a korintusi térítônek (Csel 18,26). Figyelemre méltó az is, hogy Priszcillát az apostoli írások (hat esetbôl) négyszer férje elôtt említik. A keresztény gyakorlat nem ismer tehát megkülönböztetést. A nôk alárendeltségére vonatkozó kijelentések részben gyakorlati visszaélések hatására születhettek (vö. 1 Kor 14,36), részben pedig a szerzôk egyéni álláspontját[7] vagy a korabeli felfogást tükrözik, amelyet az apostolok is csak nehezen és fokozatosan tudtak levetkôzni. A gyermekekrôl ritkán esik szó az újszövetségi iratokban, de ez a kevés teljesen összhangban áll Jézus felfogásával, aki a gyermeket Isten elôtt teljes értékű személynek tekintette. Természetesen a szülô nevelni tartozik gyermekét (1 Tim 5,10), a gyermeknek pedig mindenben engedelmeskedni kell (Kol 3,20; ,,az Úrban'', Ef 6,1). De a gyermek nem tulajdon többé, nincs kiszolgáltatva az apa kénye-kedvének. A szülôknek éppúgy szeretniük kell ôket, mint egymást (Tít 2,4). Az apáknak Pál két helyen is a szívükre köti, hogy ,,ne gerjesszék haragra gyermekeiket'' (Ef 6,4; Kol 3,21). Közelebbrôl nem mondja meg, mire gondol, annyi azonban nyilvánvaló, hogy az apai önkény és a szülôi hatalommal való visszaélés ellen beszél. A gyermekek ,,szentsége'' (Krisztushoz való tartozása) éppoly fontos, mint a szülôké (1 Kor 7,14). c/ A család részvétele a keresztény közösség életében. A családi ház és közösség kezdettôl fogva fontos szerepet játszik az evangélium hirdetése, a keresztény hit terjesztése során. Jézus rendszeresen idôz barátai, tanítványai házában, családi körben (Péteréknél Kafarnaumban, Lázáréknál Betániában). Családi körben tanít, gyógyít (Mk 1,29; 2,2; Lk 10,39; Jn 12,1-8), magánháznál fogyasztja el a húsvéti vacsorát (Lk 22,7-13). Amikor tanítványait missziós útra indítja, családokhoz küldi ôket (Mt 10,12-13; Mk 6,10; Lk 9,4; 10,5.7). Jézus halála után a keresztények a kenyértörést családoknál végzik (Csel 2,46). Egy ideig eljárnak ugyan a templomba (uo.), Pál is a zsinagógában kezd tanítani, de ezekrôl a helyekrôl hamarosan kiszorulnak. Az igehirdetés, az istentisztelet (kenyértörés) így többnyire családoknál zajlik: Kornéliusz házában (Csel 10,24-11,18: igehirdetés, agapé, keresztség); Filippiben a börtönôrnél (Csel 16,25- 34: igehirdetés, étkezés), Tíciusz Jusztusznál (Csel 18,7-11: igehirdetés másfél évig), Priszcilláéknál (Csel 18,26), egy harmadik emeleti lakásban (Csel 20,6-12: igehirdetés, kenyértörés), Nimfa családja körében (Kol 4,15: a laodíceai keresztények összejövetelének helye). Ezek a példák jól mutatják, hogy a családi ház és közösség volt a keresztény igehirdetés és közösségi élet elsô otthona. Szállást adott az igehirdetônek, helyet az igehirdetéshez és közös imához, liturgiához. A kenyértörés nem volt idegen a családi környezetben: a szentmise ôse, a húsvéti vacsora kezdettôl fogva családi ünnep (ahol a nôk is jelen lehetnek). A család ezenkívül természetes kapcsolatok révén elôsegítette a keresztény hit terjedését (vö. Csel 10,24). * * * Mióta ember él a földön, folyik a harc férfi és nô között az elsôbbségért. Néha a nôk, többnyire a férfiak kerekednek felül. Kezdetben azonban nem így volt: Isten a férfit és a nôt egyenlônek teremtette (,,csont az én csontomból, hús az én húsomból'', Ter 2,23). Az ô tervei szerint két egyenlô fél egyesül egy testté a házasságban. Az egyenlôtlenséget és a válást a bűn (Ter 3,16) és a megátalkodottság (Mk 10,5) hozta létre. Isten azért küldte Fiát a világba, hogy benne és általa ,,helyreállítsa a fejtetôre állt világot'' (anakephalaiósasthai, Ef 1,10): A családot is megtisztítsa a bűn rombolásától és visszaadja annak eredeti szilárdságát, harmóniáját. ,,A mennyek országa köztetek van'' mondja Jézus (Lk 17,21). ' az új Ádám, aki visszaállítja a paradicsomi, tehát a bűnbeesés elôtti állapotot[8]. Ezért a keresztényeknek is az a feladatuk, hogy ezt az állapotot helyreállítsák, mint ahogy Jézus tette. Törekedniük kell tehát arra, hogy megszüntessék a bűnbeesés következményeit, amelyek az emberi kapcsolatokra, köztük a családra is rányomják a bélyegüket. ____________________ Irodalom: H.L. Strack-P. Billerbeck: Kommentar zum N.T. aus Midrasch und Talmud, München, 1922; -- C.H. Beck. J. Leipoldt-W. Grundmann, Umwelt des Urchristentums, Berlin, 1961. Ev. Verlag; -- R. de Vaux, Das A.T. und seine Lebensordnungen, Herder, 1960; -- güné (A. Oepke), oikos, oikia (Michel) címszavak a Kittel, Theol. Wörterbuch zum N.T.- bôl. ======================================================================== Fiatalok a Bibliában Abban a korban, ill. kultúrkörben, amelyben az Ó- és Újszövetséget írásba foglalták, a fiatalok korosztálya nem képezett még olyan határozott és önálló egységet mint manapság. A bibliai idôkben tulajdonképpen csak három korosztályt különböztettek meg: a gyermekkort, a felnôttkort és az öregkort. Fiatalokról, fiatalkorról természetesen szó esik a Szentírásban is, de a bibliai szövegekben sokkal általánosabb az emberi élet hármas tagolása, amelyben nem szerepel a >>fiatalság<<, a >>fiatalkor<<. Mindez valószínűleg abból adódott, hogy akkoriban lényegesen alacsonyabb volt az emberek átlagos életkora (40-50 éves ember már öregnek számított), általános volt a korai házasságkötés (13-14 éves korban), és a legtöbb ember életébôl hiányzott a fiatalkori tanulás, képzés idôszaka. Ezzel a szemlélettel, amelyben a fiatalok korosztálya nem képez önálló egységet, teljes összhangban áll a Biblia szókincse is. Az Ószövetség héber nyelve a >>fiatal<< melléknevet nem is ismeri. Szükség esetén ennek körülírására a >>kicsi, kevés, jelentéktelen<< szót használják (>>qácír<<, pl. Ter 19,31: >>az elsôszülött így szólt a kicsihez<< = az idôsebb a fiatalabbhoz). A >>fiatal<< jelentésű fônév elôfordul (>>na'ar<<), de jelentése egészen tág: az újszülött Mózes éppúgy >>fiatal(ember)<< (Kiv 2,6), mint Abimelek fegyverhordozója (Bír 9,54), vagy Saul szolgája (1 Sám 9,3). A szó az esetek többségében inkább alárendeltséget fejez ki, nem fiatal kort, fiatalságot. Az Újszövetségben hasonlóképpen elmosódott a >>fiatal<< fogalmi köre. Fônévi alakban a >>neaniskos<< fiatalember szóval találkozunk néhány helyen, így például a gazdag ifjú esetében (Mt 19,20.22), de ugyanôt Lukács már >>vezetôember>>-nek mondja, (aki megtartotta Isten parancsait >>ifjúkora óta<<, tehát már nem fiatal, ld. Lk 18,21). Az Újszövetség görög nyelvében a >>fiatal<< melléknév körülírása az >>új<< jelentésű szó szolgál (>>neos<< új, fiatal), többnyire ez a szó is csupán viszonylagos fiatalságot, sôt gyakran inkább alárendeltséget fejez ki, pl. az 1 Pét 5,5; 1 Tim 5,1-ben (szemben azokkal, akik >>öregebbek>>, >>presbiterek<<, azaz a helyi egyház vezetôi, tisztségviselôi). Igen figyelemreméltó az is, amit Jézus mond: >>A legnagyobb legyen olyan, mintha a legfiatalabb volna<< (Lk 22,26, szó szerint). Nyilvánvaló, hogy a >>legfiatalabb<< itt is alárendeltet, (rangban) kisebbet jelent, hisz ellentéte nem a >>legöregebb<<, hanem a >>legnagyobb<<; ezt az értelmet támasztja alá a fentit követô, azonos tartalmú párhuzamos mondás is: >>az elöljáró pedig olyan, mintha szolga volna<< (uo.). A fiatalokról szóló bibliai tanítás meghatározását tovább nehezíti az is, hogy a szentírási szerzôk szinte sohasem közlik a bibliai szereplôk életkorát. Igaz, néha sikerül ezt közvetve megállapítanunk. Valószínű például, hogy Jézus apostolainak többsége fiatalabb volt Mesterénél, tehát zömmel 30 év alatt lehettek. 'k tehát mai mértékkel fiataloknak számítanának. De mennyiben jogos és helytálló a mai korral való összehasonlítás, az életkor szerinti összeve-tés? Vajon az apostolok a maguk korában >>fiatalok<<-nak számítottak-e? A Szentírás szerzôi nem nevezik ôket annak. Egyikük >>vámos<< volt, egy másik >>zelóta<< (harcos?), többen pedig >>halászok<<. Ezek a megjelölések azt sugallják, hogy ôk már egyértelműen felnôtteknek, középkorúaknak számítottak. Péter ráadásul házas is volt már és családfenntartó (hisz >>anyósa házá<<-ban lakott), tehát teljes jogú férfi. Fiatal voltukról nem esik szó sem Pünkösdkor, sem a Fôtanács elôtt, amikor egy-két év múltán Jeruzsálemben ôk kerülnek az események középpontjába. Úgy látszik tehát, hogy abban a környezetben és társadalomban az apostolok a maguk 20-30 évével már egyértelműen a teljes jogú felnôttek korosztályába tartoztak, vagyis inkább a mai 30-35 évesekkel lehetne párhuzamba állítani ôket. -- Velük szemben >>ifjú<< az angyal Jézus sírjánál [Mk 16,3], a fiú [Márk?], aki elfut a Getszemáni kertbôl [Mk 14,51]; a naimi ifjú [Lk 7,14]; Saul, amikor Istvánt megkövezik [Csel 7,58]. Az ismertetett társadalmi és fogalmi különbségek miatt helyesebbnek látszik, hogy amikor a fiataloknak szóló bibliai üzenetet keressük, ne a kifejezéseket, és ne is csupán az évek számát vegyük alapul, hanem a mai fiatalok sajátos helyzetét szem elôtt tartva keressük és lássuk meg a párhuzamokat, azonosságokat. A tizen- és huszonévesek helyett nevezzük fiataloknak azokat, akik nem gyermekek már, de még keresôk; azokat, akik lassanként szellemi és fizikai energiáik, teljesítôképességük teljéhez érnek, de még nem épültek be végleg a középkorúak társadalmába; azokat, akik kezdôk és kezdeményezôk, de koruknál és helyzetüknél fogva még alárendeltek. Bibliai fiatalok A Bibliában szereplô fiatalok egészen természetesen viselkednek. Ézsau, amikor megéhezik, egy tál lencséért eladja elsôszülöttségét (Ter 25,29-34); Saul fia, Jonatán, meggondolatlanul eszik a mézbôl, és bajba sodorja az egész hadsereget (1 Sám 14,36-45); barátját, Dávidot nagyon szereti és közbenjár érte (bár féltékeny lehetne rá, ld. 1 Sám 19,17); Dávid menekül, menti az életét, s közben csellel szerez magának élelmet és fegyvert (1 Sám 21,2-10). Jézus szenvedéstörténetében ott kíváncsiskodik egy ifjú (Márk? ld. Mk 14, 51-52); Márk-János összekülönbözik Pállal, nem megy vele >>dolgozni<< (Csel 13,13; vö. 15,38); Eutükhosz az ablakból hallgatja Pált, de a hosszú beszéd alatt úgy elnyomja az álom, hogy kizuhan, leesik a harmadik emeletrôl (Csel 20,9); stb. A fiatalok közül, akikrôl a Szentírás említést tesz, néhányan súlyosan vétkeznek (pl. Noé fia Kám, Ter 9,22-25; Héli fiai, 1 Sám 2,22- 25; Dávid fia Ammon, 2 Sám 13,1-21; stb.). Késôbb azonban többen belátják tévedésüket és visszatérnek a helyes útra. Jákob fiai irigységükben eladják testvérüket, de idôvel saját szabadságukat is készek feláldozni, hogy apjukat megkíméljék az újabb, hasonló megrázkódtatástól (Ter 37,12-35; 44,18-34); a példabeszédbeli ifjú eltékozolja örökségét, utána azonban visszatér az atyai házba (Lk 15,11- 32); a kezdeti nehézségek után Márk nemcsak Péternek, de Pálnak is egyik leghűségesebb segítôtársává válik (2 Tim 4,11), stb. A bibliai fiatalok többsége viszont egészen feddhetetlen, vonzó példakép. Kitűnnek a szülôk iránt tanúsított tiszteletben, szeretetben, mindenekelôtt pedig Istenhez való hűségben, akár életük árán is. Noé fiai, Szem és Jáfet tisztelettudóan viselkednek akkor is, amikor apjuk elôvigyázatlanul lerészegedik (Ter 9,23-27); Tóbiás tisztelettel fogadja, hűségesen követi apja tanácsait. Hiába marasztalja ôt apósa, visszatér beteg apjához, sôt az Úr angyala segítségével meg is gyógyítja ôt (Tóbiás könyve). A fiatal Sámuel engedelmesen szolgálja Héli fôpapot, és készséges lélekkel hallgatja Isten parancsát (1 Sám 3,1-21). Izsák maga viszi az áldozati fát és zokszó nélkül vállalja, hogy apja feláldozza ôt Istennek (Ter 22,1-12); Dániel és négy társa minden megpróbáltatást kész elviselni, de Isten parancsait nem szegi meg (Dán 3). A makkabeusi küzdelmek során hét testvért semmiféle fenyegetéssel, kínzással nem tudnak rávenni, hogy a tiltott ételbôl egyenek, inkább vállalják a vértanúhalált; közülük éppen a legfiatalabb viselkedik a leghôsiesebben, hisz még anyja könyörgésére sem enged a kísértésnek (2 Makk 7). Az Újszövetségben az apostolok leghűségesebb segítôtársai a fiatalok: Márk, Lukács, Timóteus, Títusz és a többiek. Velük járják a világot, segítenek a mindennapi szükségletek terén éppúgy, mint az evangélium hirdetésében; osztoznak a sok fáradságban, nélkülözésben, mestereikkel szenvednek üldözést és fogságot. Az apostolok ônélkülük csak a töredékét végezhették volna el annak a hatalmas műnek, amit Jézus parancsára végbevittek; az ô munkába állásuk jelentette annak biztosítékát, hogy a hit ôrzése és terjesztése folytatódni fog a Tizenkettô halála után is. Nem csoda, ha az apostolok igen nagyra értékelték és megbecsülték ôket; írásaikban sohasem mulasztják el, hogy elismerô szavakkal emlékezzenek meg róluk. Különösen szép dicsérô sorokat ír Pál Timóteusról a filippieknek: >>Senkim sincs ugyanis, aki annyira hozzám hasonló lelkületű volna, s oly ôszintén szívén viselné ügyeteket. A többiek mind a maguk javát keresik, nem Krisztus Jézusét. Róla azonban tudjátok, mennyire megbízható, hiszen mint a gyermek apja mellett, úgy szolgált mellettem az evangélium ügyében<< (Fil 2,20-22). Mint egykor Jézus, úgy az apostolok is fiatalokat választottak ki, gyűjtöttek maguk köré, és ôrájuk bízták Isten uralmának, a megváltás művének folytatását, kibontakoztatását. Fiataloknak szóló tanítás Nem véletlen, hogy az evangélium hirdetésében elsôsorban azok szereztek maguknak nevet, Isten ügyéért azok tettek legtöbbet, akik még fiatalok voltak, amikor Jézussal vagy az apostolokkal találkoztak. Ez nem csupán azért volt, mert a fiataloknak volt még idejük és energiájuk, hogy nagy dolgokat vigyenek végbe. Ezek az emberek azért jutottak kulcsszerephez az egyházban, mert amikor a jézusi és keresztény tanítás eljutott hozzájuk, még keresôk és fogékonyak voltak, nem kiforrott emberek, akiknél az életfelfogás és életvitel megváltoztatása már sokkal nehezebb. Jézus örömhíre alapjában véve és elsôsorban fiataloknak szóló örömhír; a keresztény tanítás a fiatalos lelkületben talál a legtermékenyebb talajra. Fiatalnak kell lenni ahhoz, legalább lélekben, hogy valaki ne csupán elfogadja ezt a tanítást, ne csak befolyása, hatása alá kerüljön, hanem az örömhír gyökeresen átformálja, újjáteremtse egész életét. A Biblián keresztül Isten a mai fiatalt is ezzel a bizalommal szólítja meg: ez az út, ez a tanítás, ez az élet a tiéd, olyannyira, hogy ma és holnap benned valósulhat meg leginkább, te vagy és leszel a legilletékesebb hordozója, továbbvivôje, beteljesítôje. A tegnap fiataljai ma rád bízzák, hogy holnap te hordozd és add tovább a következô nemzedékeknek. Ez a tanítás, ez az élet mindig új, és mindig a régi. Mindig új, mert élô, és mert minden nemzedék más, mint a korábbi, tehát új módon éli és fogalmazza meg. Mivel a megújulás és a továbbfejlôdés szükségszerűen zgyis bekövetkezik, erre vonatkozó parancs és felszólítás csak elvétve hangzik el a Bibliában. De a keresztény tanításnak és életnek ugyanakkor mindig azonosnak kell maradnia önmagával, nem szabad elszakadnia a forrástól, Jézustól. Ezért találkozunk lépten-nyomon olyan felszólításokkal, hogy hűségesen ôrizzük a hagyományt, tartsunk ki az apostolok tanításában, meg ne hamisítsuk az evangéliumot, engedelmeskedjünk, szolgáljunk alázattal (2 Tessz 2,15; 2 Ján 9; Gal 1,8; 1 Pét 5,5; 1 Tim 1,3.19; 4,7.16; 6,3; 2 Tim 1,13-14; 2,12; 3,14; stb.). Ez az, amire tudatosan törekednie kell a fiatalnak is, mert ez koránál fogva nem természete. Így lesz belôle egykor a mennyek országának tanításában jártas, bölcs házigazda, aki kincseibôl újat és régit hoz elô (Mt 13,5-29): a hamisítatlan, örökúj evangéliumot, amely életet ad az embernek és értelmet a világnak. ======================================================================== Az Eucharisztia értelmezései az Újszövetségben Az Eucharisztiáról, Krisztus Testérôl és vérérôl sok szó esik az Újszövetségben. A kérdéses újszövetségi kijelentések között csak elvétve akad olyan, amely megelégszik a puszta tényközléssel (pl. Mk 14,23: >>ez az én testem<<). Az újszövetségi szerzôk legtöbb helyen burkolt vagy nyílt magyarázatot is adnak arra vonatkozóan, hogy az Eucharisztia milyen értelemben teste és vére Krisztusnak. A legmegragadóbb talán az a magyarázat, amelyet János tolmácsol evangéliumának 6. fejezetében: Jézus így szólt (...): Nem Mózes adott nektek kenyeret az égbôl, hanem Atyám adja nektek az igazi mennyei kenyeret. Mert az az Isten kenyere, aki alászállt a mennybôl és életet ad a világnak (...). -- Én vagyok az élet kenyere. Atyáitok mannát ettek a pusztában, mégis meghaltak. Ez a mennybôl alászállott kenyér, aki ebbôl eszik, nem hal meg. Én vagyok a mennybôl alászállott élô kenyér. Aki e kenyérbôl eszik, örökké él. A kenyér, amelyet adok, a testem a világ életéért! (...). -- Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, annak örök élete van, s feltámasztom az utolsó napon. A testem valóságos étel, s a vérem valóságos ital. Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, az bennem marad, én meg benne. Engem az élô Atya küldött, s általa élek. Így az is élni fog általam, aki engem eszik (Jn 6,32-33. 48-51. 54-57). Ez a magyarázat világosan értésükre adja, hogy maga a Fiú az Eucharisztia, a második isteni Személy, aki azért jelent meg a földön, hogy örök életet adjon az embereknek: Istennek az életét. Amikor János evangéliumában errôl olvasunk, nem kerülheti el a figyelmünket, hogy ez az Eucharisztia-értelmezés egészen másra helyezi a hangsúlyt, mint az utolsó vacsora leírásai. Az Oltáriszentség alapításának szavaiból (Mk 14,22; Mt 26,26-29; Lk 22,19-20; 1 Kor 11,23-26) arról értesülünk, hogy az itt szereplô kenyér Jézus teste, amelyet ô (áldozatul) ad tanítványaiért (Lk 22,19; 1 Kor 11,24); az itt elfogyasztott bor pedig vér: egy új szövetség vére; vér, amelyet Jézus ont tanítványaiért (Lk 22,20) ill. sokakért (Mk 14,24; Mt 26,28) a bűnök bocsánatára (Mt 26,28). János evangélista ezeket az ún. alapító szavakat nem közli, és a nála található Eucharisztikus Beszédben (6,22-58), ha egyáltalán jelen van (vö. 6,51), egészen háttérbe szorul az Eucharisztiának mint áldozatnak és áldozati lakomának a gondolata. ' ehelyett inkább azt a felismerést tárja a keresztények elé, hogy Jézus az Eucharisztiában (is) önmagával (saját istenségével, isteni életével) ajándékozza meg az embert. Már ebbôl az összehasonlításból is kitűnik, hogy az apostoli korban az egyes apostolok, evangélisták és igehirdetôk -- egyéniségüknek, igehirdetôi céljuknak megfelelôen -- esetenként mást tartottak fontosnak Jézus szavaiból, vagy az idô haladtával hitük és teológiai értésük szerint különbözô megfogalmazásban tolmácsolták Jézus kijelentéseit ill. a rá vonatkozó felismeréseket, igazságokat. Nagyon valószínű az is, hogy a teljesebb igazság felismerésére fokozatosan jutott el az egyház, és körültekintô vizsgálattal esetleg fel is tárhatjuk az egyes fokozatokat. Mindez rendkívül tanulságos lehet egy olyan fontos és alapvetô vallási tényezô esetében, mint Krisztus Teste és Vére, az Eucharisztia. Jézus alakjának értelmezései Ahhoz, hogy felismerjük Jézus kijelentéseinek az értelmét (>>ez az én testem<<, >>ez az én vérem<<), mindenekelôtt azt kell meghatároznunk, hogy ki volt az a Jézus, aki az utolsó vacsorán ezeket a kijelentéseket tette. Az Eucharisztia értelmezése közvetlen függvénye annak, hogy kinek tartjuk Jézust, mit tudunk ôróla. Az ôsegyház Eucharisztia értelmezése is pontosan követte a Jézus alakjával kapcsolatos teológiai felismeréseket. Hogy az ôsegyházban ki, mikor, mit tanított az Eucharisztiáról, világosan fel tudjuk tárni, ha röviden áttekintjük az ôsegyház Jézus-értelmezésének alakulását. 1. Jézus -- dicsôséges Messiás. A nyilvános működés idején Jézus követôi megsejtették, majd felismerték, hogy Jézus a régóta várt Messiás. Hittek abban, hogy a názáreti Próféta és Mester személyében megjelent az emberek között a Szabadító, aki megszünteti az emberi nyomorúságokat, megbünteti a gonoszokat, megtöri a sátán hatalmát, és megalapítja Isten uralmát, az Istennek tetszô, új választott népet. Általa megvalósul a messiási béke és boldogság, visszatér a paradicsomi állapot. Hatalommal és dicsôséggel megnyilvánuló uralmat vártak tôle, mert szívük szerint hajlottak arra, hogy prófétai jövendölésekbôl a béke és boldogság vonzó ígéreteit tartsák szem elôtt; ezek elôjeleit vélték felfedezni Jézus számos jótéteményében, csodájában. Voltak ugyan zavaró részletek Jézussal kapcsolatban, amelyek nem illettek bele a képbe (pl. az elôfutár fogsága és halála; Jézus jövendölései szenvedésérôl, haláláról; az egyre élezôdô feszültség, sôt halálveszély, mely Jézust fenyegette), -- de ezek elfogadásától, megértésétôl ekkor még elzárkóztak. Olyannyira gyökeret vert bennük a dicsôséges Messiás képe, hogy a veszély idején két szál karddal megkísérlik megmenteni Mesterüket (Lk 22,38.50), sôt még a kereszthalál után is felcsillan bennük a remény: >>Uram, most állítod helyre Izrael országát?<< (Csel 1,6) 2. Jézus -- szenvedô Messiás. Jézus gyötrelmes és megalázó halála megrendítette a tanítványok addigi elképzeléseit. Ez az élmény a pórbatétel kohója volt számukra, tisztító tűz, amelyben hitük megtisztult a téves elképzelésektôl. Jézussal való kapcsolatuk pedig az önzô vágyaktól és reményektôl megszabadulva új irányba kezdett fejlôdni. Felismerték, hogy üdvösség és dicsôség nincs szenvedés és áldozat nélkül, hisz Jézusnak >>mindent el kellett szenvednie, hogy bemehessen dicsôségébe<< (Lk 24,26). Ráébredtek, hogy az Ószövetség nemcsak vonzó ígéreteket tartalmaz, hanem a másokért, mások helyett szenvedô Isten Szolgájáról is beszél. Egyoldalú nézôpontjukból kimozdítva látni kezdték az >>egész<< Jézust: nemcsak a Jutalmat, hanem az Áldozatot is; nemcsak a Mestert, hanem a Szolgát is. A keresztáldozat ténye egészen új fénybe állította a Messiás-Jézus (= Jézus Krisztus) alakját. Felismerték, hogy Jézus olyan Messiás volt, aki nem egyszerűen Istentôl kapott hatalmával, hanem tulajdon véres életáldozatával menti meg az embert és szerzi meg számára az üdvösséget. És kezdték megsejteni azt is, hogy Jézus és Isten között sokkal mélyebb a kapcsolat, mint küldött és küldô, megbízott és megbízó között. Jézus olyannyira >>egyetlen<< Isten számára, mint senki más (vö. Iz 42,1; Mk 1,11; 9,7); sokkal több, mint 'csak' Messiás. 3. Jézus -- az Isten Fia. Jézus tanítványai látták és tapasztalták, hogy Jézus olyan próféta volt, aki eddig soha nem látott összhangban állt Istennel, Isten akaratával; aki olyan teljhatalmat kapott Istentôl, hogy már nem is a Küldô erejével, hanem saját hatalmával hajtott végre Istenhez méltó tetteket. Olyan Szolga volt, aki szenvedésével, kereszthalálával maga valósította meg az Isten által ígért üdvösséget. Tapasztalták, hogy Jézus olyan Messiás, akiben éppúgy lehet és érdemes bízni, mint Istenben (hit = bizalom), mert hatalma és jósága nem különbözik Isten hatalmától, jóságától. Felismerték, hogy Jézus maga is Isten. De hogyan lehetséges ez? A kezdô egyház ezt a kérdést nem filozófiai, elméleti síkon tette fel (>>Hogyan lehetséges ez?<<), hanem sokkal gyakorlatibb módon: a.) Hogyan viszonyul Jézus Istenhez? b.) Mióta Isten Jézus? a.) Hogyan viszonyul Jézus Istenhez? Jézus követôinek válasza: Jézus Isten Fia. A keresztények jól ismerik az Ószövetséget, benne a prófétai szövegekbôl, zsoltárokból azokat a helyeket, ahol Isten a Messiás- királyt fiának nevezi. Kézenfekvô tehát, hogy a Messiás Jézus Isten Fia. A zsidókeresztény ôsegyház leküzdi az >>Isten Fia<< messiási címtôl való hagyományos és érthetô (zsidó) idegenkedést, hiszen egyetlen más messiási cím sem alkalmas arra, hogy Jézus és Isten között fennálló különösen mély kapcsolatot, bensôséges viszonyt, azonosságot ilyen megfelelôen kifejezze. Az ôsegyház vallja és hirdeti, hogy Jézus és Isten úgy viszonyulnak egymáshoz, mint Atya és Fiú. b.) Mióta Isten Jézus? -- Ez a kérdés csak számunkra meglepô. Az ôsegyház számára logikus és szükségszerű volt, hiszen mindaddig egyetlen személyt vallottak Istennek, és csak Jézus megjelenése óta ismernek újabb isteni személyt. A kérdés felvetése azért is természetes abban a korban, mert a környezô világ gyakran beszél olyan emberekrôl, akik istenné lettek vagy istenektôl születtek, tehát istenségük idôben kezdôdött. -- Számos jel arra mutat, hogy ez a kérdés nem tisztázódott egyetlen pillanat alatt, mindjárt kezdetben. Jézus követôi a feltámadás és a mennybemenetel alapján megbizonyosodtak afelôl, hogy Jézus a mennyben, Istennél van, ül az ô jobbján (Mk 16,19; Ef 1,20; Kol 3,1; vö. Mt 26,64p, stb.). Figyelemreméltó azonban, hogy igen sok újszövetségi kijelentés szerint Jézust Isten >>támasztotta fel<< (Csel 3,15; 4,10; 5,30; 10,40; 13,30.37; Róm 4,24; 1 Tessz 1,10; 1 Kor 6,14; stb.; Róm 8,11: Isten Lelke), Isten >>vitte fel<< az égbe (Mk 16,19; Csel 1,2.11.22; stb.). Péter pünkösdi beszédében ezt olvassuk: >>Jézust Isten Úrrá (= Istenné) és Messiássá tette<< (Csel 2,36). A fôtanács elôtt ezt mondják az apostolok: Jézust >>Isten jobbja Fejedelemmé és Megváltóvá emelte<< (Csel 5,31). A filippieknek pedig így ír Pál: Jézust >>Isten felmagasztalta, és olyan nevet adott neki, amely fölötte van minden névnek, hogy Jézus nevére hajoljon meg (= imádja ôt) minden térd, ... és minden nyelv hirdesse, ... hogy Jézus Krisztus az Úr (= Isten)<< (Fil 2,9-11). Ez a szóhasználat, mely egyébként megtalálható az Újszövetség legkülönbözôbb korú és eredetű rétegeiben, csak azzal magyarázható, hogy a legelsô idôkben a legkorábbi felismerés ez volt: Jézus feltámadása és mennybevétele által (idejétôl) lett Isten. Az egyház azonban a Szentlélek vezetésével hamarosan felismerte, hogy Jézus nem csak Istenné lett, hanem Isten volt feltámadása elôtt is. Márk evangéliuma ôrzi azt a hitvallást, amelyben az ôsegyház megfogalmazta és hirdette, hogy Jézus már megkeresztelkedése alkalmával (ill. attól kezdve) Isten volt. Isten ugyanis ekkor jelentette ki: >>Te vagy az én Fiam<< (Mk 1,11). Így Jézus nyilvános működésének egész ideje alatt már mint Isten járt az emberek között. A felismerés döntô lépést jelentett, hiszen így Jézus minden szava isteni szó, minden tette isteni tett (szenvedése, kereszthalála is). Jézus titkának megismerése ezzel távolról sem fejezôdött be. Az ôskeresztény igehirdetésnek egy másik részlete, amely Lukács gyermekség- evangéliumában található (angyali üdvözlet, Lk 1,26-38), vallja és hirdeti, hogy Jézus Isten Fia volt létének elsô pillanatától kezdve, nem csak nyilvános működésének idején. 4. Jézus -- örök Isten. Ma már nem tudjuk, hogy ki és mikor ismeri fel és fogalmazza meg elôször, hogy Jézus már születése elôtt is létezett, mint örök Isten, mint a második isteni Személy. Pál írásainak több részlete arról tanúskodik, hogy az apostol (legalábbis az 50-es évektôl kezdve) már ebben az értelemben tanít (Fil 2,5-8; Gal 4,4; Róm 8,3; stb.) A kérdéssel kapcsolatban (Mióta Isten Jézus?) a teljes igazságot végül János evangélista mondja ki legvilágosabban a század végén. Jézus az Ige, aki már >>kezdetben<< is (= öröktôl fogva) létezett Istennél, és maga is Isten volt (Jn 1,1-2). ' az Isten >>egyszülött<< Fia (1,14.18; 3,16.18; 1 Jn 4,9), akit Isten a világba >>küldött<< (Jn 3,17.34; 5,37; 6,40; stb.), és aki tanítványaitól búcsúzva ezt mondja: >>Eljöttem az Atyától, a világba jöttem, de most itt hagyom a világot, és visszatérek az Atyához<< (16,28; vö. 16,5; 17,13). János szerint a nyilvános működés idején Jézus minden tettén keresztül az ô isteni dicsôsége ragyogott (2,11), az a dicsôség, amelyben része volt az Atyánál, mielôtt a világ lett (17,5). János evangélista természetesen tudatában volt annak, hogy az elôzô evangéliumokhoz képest ô már többet mond Jézusról. Éppen ezért evangéliumában megalapozza, tisztázza az új felismerések (>>dogmafejlôdés<<) jogosultságát. Jézus szavaival rámutat arra, hogy a Szentlélek eljövetelének célja éppen az volt, hogy az egyházat a természetfölötti igazságok egyre mélyebb megismerésére vezesse: >>A Vigasztaló, a Szentlélek, akit majd nevemben küld az Atya, megtanít benneteket mindenre<< (Jn 14,26). -- >>Amikor eljön az Igazság Lelke, ô majd elvezet benneteket a teljes igazságra<< (Jn 16,13). -- A Szentlélek működésének természetes és szükségszerű következménye a hitigazságok mind pontosabb, elmélyültebb megértése, megismerése. Az Eucharisztia értelmezései 1. Messiási lakoma. Az elôzôekben láttuk, hogy Jézus követôi csak a feltámadás után tudták összeegyeztetni a szenvedés és áldozat gondolatát a Messiás alakjával. Mindaddig meggyôzôdéssel várták vagy titkon remélték, hogy Jézus, mint dicsôséges Messiás, hatalmi szóval, látványos módon megváltoztatja a választott nép sorsát és az emberi történelmet. Közvetlen értesüléseink nincsenek arról, hogy az apostolok milyen érzelmekkel és reményekkel vettek részt az utolsó vacsorán. Mivel Jézust ekkor még dicsôséges Messiásnak tartották, valószínű, hogy a fokozott várakozás és élezôdô feszültség légkörében ezt az ünnepélyes étkezést úgy értelmezték, mint messiási lakomát ill. annak elôvételezését. A messiási korra vonatkozó elképzelések közismert eleme volt ugyanis, hogy amikor a Messiás uralma elkezdôdik, ünnepi itkezésre, lakomára hívja meg az igazakat (ld. apokríf iratok, Talmud számos helye). Egyébként maga Jézus volt az, aki a búcsúvacsora ilyen értelmezését sugallta, amikor kijelentette: >>Nem iszom többet a szôlô termésébôl, addig, amíg majd az újat nem iszom Isten országában<< (Mk 15,25p). A tanítványok Jézus többi kijelentését is valószínűleg annak a meggyôzôdésnek a fényében értették, hogy a dicsôséges Messiással ülnek egy asztalnál az elôvételezett, titkos messiási lakomán. Gondolhattak például arra, hogy ha Jézus az ételeket saját testének, vérének mondja, akkor ô valamiképpen mégiscsak természetfölötti eredetű, mint a dánieli Emberfia (Dán 7,14), -- hisz közönséges ember nem mondhatná, hogy az ô teste az étel és a vére az ital (az ilyen kijelentés nagyon visszatetszô lett volna, vö. Jn 6,52). Jézus amellett arra is utalt, hogy a kenyér és a bor áldozati test és vér, amely által megvalósul Isten és ember új szövetsége. Az új szövetség megalapításának gondolata jól illeszkedett a tanítványok elképzeléseibe (vö. Jer 31,31), de az áldozat mibenlétét és szükségességét ekkor még aligha ismerték fel (és fogadták el), bár nyilván sejtették, hogy Jézus a saját halálára gondol. 2. Áldozati lakoma. Az Eucharisztia tényleges megértéséhez vezetô út akkor nyílt meg, amikor a tanítványok megismerték és elfogadták a szenvedô és feltámadó Messiás alakját. Amikor a kereszthalál után az apostolok élve viszontlátták Mesterüket, ugyanazzal a személlyel találkoztak, de már nem a földi Jézussal, hanem a feltámadt Krisztussal. Enni kért tôlük, tapinthatták a testét, látták sebhelyeit, -- de zárt ajtón keresztül érkezett, földöntúli fényben ragyogott: egész valójával a természetfölötti világ részévé vált. Ha látták ôt, nem alaktalan szellemet láttak, hanem földi alakjában, emberi testében jelent meg, -- de ez a test nem por és hamu volt többé, hanem Isten világának a része. Jézus testébôl és vérébôl Krisztus Teste és Vére lett: a halottaiból feltámadt és megdicsôült Messiás. Amikor tehát Jézus követôi a szeretetlakomán kenyértörés közben megismételték Jézus szavait: >>ez az én testem<<, >>ez az én vérem<<, megértették, hogy a feltámadt Test és Vér: Krisztus a táplálékuk. (Nem véletlen, hogy az Újszövetség soha nem nevezi az Eucharisztiát >>Jézus testé<<-nek, >>Jézus véré<<-nek!) Akik az Eucharisztiával táplálkoznak, nem földi ember testét és vérét veszik magukhoz, hanem Krisztus megdicsôült testét és Vérét: magát a Feltámadottat. A szenvedés és az áldozat lénye, a szégyen és a halál gondolata eleddig összeegyeztethetetlennek látszott a Messiás alakjával. Amikor azonban Jézus mindezeken keresztüljutva feltámadt, a tanítványok rádöbbentek, hogy az áldozatvállalás egyáltalán nem idegen a Messiás útjáról, hanem egyenesen feltétele és okalapja volt annak, hogy a Messiás Jézus feltámadjon és megdicsôüljön. Az apostolok, mihelyt felismerték, hogy a kereszthalál érdemszerzô, helyettesítô áldozat volt, új fényben kezdték látni az utolsó vacsorát, ezen felül az Eucharisztiát is. Felismerték, hogy az utolsó vacsora áldozati lakoma volt. Jézus meghívta ôket erre a lakomára, hogy vegyenek részt az áldozatban, amelyet magára vállal, és a dicsôségben, amelyet elnyer általa. Még az Áldozat elôtt történt mindaz, de titokzatos módon már a feláldozott és megdicsôült Testet és Vért nyújtotta nekik táplálékul. 3. Az egység és egyenlôség szentsége. Az egybehangzó hagyomány (Mt, Mk, Lk) hűségesen ôrzi az utolsó vacsorának és az Eucharisztiának ezt az elsô (korai) keresztény értelmezését. Lényegében változatlanul közli ezt Pál apostol is, amikor az ötvenes évek derekán egyik levelében felidézi az Eucharisztia szerzésének történetét (1 Kor 11,23-26). Az utolsó vacsora leírása nála sem bôvül újabb értelmezést sugalló kiegészítésekkel, hisz ez a leírás idôközben hagyományossá vált az egyházban, és nem lehetett rajta változtatni (vö. uo., 23. v.: >>amint az Úrtól kaptam és nektek is átadtam<<). De Pál nem azért idézi fel az utolsó vacsora történetét, hogy csupán a hagyományos tanítást ismételje. Újat is mond az Eucharisztiáról, hisz abban a korban él és ír, amikor Jézus alakjának, kilétének megértésében az egyház már jóval elôbbre jutott. Az apostol tudja, hogy Jézus több volt, mint Messiás, közelebb áll Istenhez, mint valami közvetítô, megbízott személy. Miként Isten, úgy Jézus is >>Úr<< (= Küriosz); Istennek járó tisztelet illeti, mert ô az Isten Fia. Ennek tudatában hangsúlyozza Pál apostol, hogy az Eucharisztiát megkülönböztetett tisztelettel kell ünnepelni és magunkhoz venni (1 Kor 11,27-32). Nem közönséges étel ez, hanem az >>Úr<< Teste és Vére, tehát csak az ehet és ihat belôle, aki megtisztult a bűnbánat által. Bűnnel telt ember nem közelíthet Istenhez, tisztátalan nem érintheti a Szentet. >>Saját ítéletét (= pusztulását) eszi és issza<<, aki méltatlanul eszi az Úr Testét és issza az ô Vérét (29.v.). Ezenkívül Pál rámutat arra is, hogy az Eucharisztia által átalakul az emberi közösség: megvalósul Krisztus titokzatos Teste, Isten fiainak szent közössége. Azokat ugyanis, akik méltó módon táplálkoznak ezzel a Testtel és Vérrel, az Eucharisztia titokzatos, természetfölötti egységbe forrasztja. >>Mi ugyanis sokan egy kenyér vagyunk, mert mindannyian egy kenyérbôl részesülünk<< (1 Kor 10,17). Az Eucharisztia a keresztények természetfölötti egységének a szentsége, és egyben az egyenlôség záloga is. A visszaéléseket kemény szavakkal ítéli el az apostol. Mindazok, akik az Eucharisztiával táplálkoznak és mégis viszálykodnak egymás között vagy megszégyenítik a közöttük lévô szegényeket, az Úr vacsoráját a sátán vacsorájává változtatják (l Kor 11,17-22). Semmiféle megkülönböztetésnek nincs helye abban a közösségben, amelyet a feltámadt Krisztus Testének és Vérének köteléke fűz egybe, -- hisz mindegyikük egyformán Isten gyermeke. 4.) Az Élet Kenyere. A hagyományos Eucharisztia -- értelmezést (lásd. 2. pont) János apostol a század végén már meg sem említi evangéliumában. Bármily fontos (szerinte) is az Eucharisztia megalapításának története, a negyedik evangélista nem beszél róla, -- valószínűleg azért, mert annak szövegét a hagyomány és a keresztény gyakorlat idôközben változtathatatlanná rögzítette. A közben eltelt 50-60 esztendô alatt azonban az egyház fokozatosan felismerte, hogy Jézus a megtestesült Fiúisten, a második isteni Személy, aki éppúgy öröktôl fogva létezik és örökkévaló Isten, mint az Atya. János Jézusról mindenekelôtt ezt kívánja elmondani evangéliumában. És azt, hogy a Fiúisten földreszállása mit jelent az emberek számára. Természetes, hogy ebben az összefüggésben az Eucharisztia értelmezése is új vonásokkal gazdagodik (ld. Eucharisztikus Beszéd, Jn 6,22-58). a.) Jézus -- mennyei kenyér. János evangéliuma sokféle hasonlattal, képpel próbálja megértetni, hogy Jézus megjelenése döntô esemény, milyen rendkívüli ajándék az emberek számára. ' a világ világossága (Jn 3,19; 8,12; 9,5; 12,25-36.46; 17,1-5); ' az út, az igazság és élet (14,5); ' az Isten Báránya, aki elveszi a világ bűneit (1,30.36); ' a búzaszem, amely elhal, hogy sok termést hozzon (12,24). Jézus az életre vezetô kapu (10,7); a jó pásztor, aki életét adja a juhokért (10,11- 15). ' a szôlôtô, amelybôl élet árad a vesszôkbe, hogy gyümölcsöt hozzanak (15,1); ' a vôlegény a menyasszony számára (3,29), és forrás, amelybôl víz fakad (4,10.14; 7,38). Ebbe a tanításba tökéletesen illeszkedik az a kép is, amelyet János evangéliuma az Eucharisztikus Beszédben közöl: Jézus a mennybôl alászállott kenyér (6,41), amellyel Isten táplálja a világot. b.) Jézus -- az élet kenyere. Jézus olyan kenyér (= táplálék), amely örök életet: Isten életét adja a világnak. ' azért jött, hogy az embernek élete legyen és bôségben legyen (10,10). Így mindaz, aki belôle táplálkozik, örökké él (6,50-51), mert e táplálék által örök élete van, és (ha meg is hal) Jézus feltámasztja az utolsó napon (54.v.). Jézust az Atya küldte és általa él: ugyanígy, aki a Mennyei Kenyérrel táplálkozik, Jézussal szívében, Jézusban, Jézus által fog élni (56-57.v.). A Jézussal való táplálkozás (vö. 6,57: >>aki engem eszik<<) képének jelentése világossá válik, ha tekintetbe vesszük az evangéliumban szereplô többi, azonos értelmű (!) kijelentést: aki hisz Jézusban, még ha meghal is, élni fog (11,25); aki hallgat Jézus szavára, annak ' örök életet ad (10,28); aki követi Jézust, azé az élet világossága (8,12); aki szereti Jézust, és megtartja parancsait, azt az Atya is szereti, és Jézussal együtt lakást vesz benne (14,23); aki Jézusban él, abban Jézus él, és bô termést hoz (15,5) stb. Jézus az élet kenyere, mert aki belôle táplálkozik (= hisz benne, hallgat a szavára, követi, szereti, parancsait megtartja stb.), az magának Istennek az életébôl részesedik: az ô természetébôl és örömébôl, az ô örökkévalóságából és dicsôségébôl. c.) Az Eucharisztia -- a földre szállt Isten teste és vére. János evangélista a fentiekre helyezi a hangsúlyt, de ismeri és elfogadja a hagyományos Eucharisztia értelmezést is. Sôt, kissé továbbviszi, kiterjeszti azt. A hagyományos értelmezés szerint az Eucharisztiában Jézus megdicsôült testét és vérét vesszük magunkhoz, vagyis a feltámadott Krisztust. János nem tartja szükségesnek ezt a lehatárolást. Azon, hogy Jézus emberi, földi teste is táplálékunk, csak a >>zsidók<< botránkoznak (6,52), akik nem látták Jézusban a földre szállott (6,38), testté lett (1,14) Istent. A tanítványoknak viszont Jézus már földi életében kinyilatkoztatta isten-voltát (>>dicsôségét<<, ld. 1,14; 2,11; vö. 11,4; 13,31 stb.). Az Eucharisztiában tehát az >>egész<< Jézus Krisztus táplálékunk: a földön járó, testté lett Isten éppúgy, mint a feltámadott és megdicsôült Krisztus. * * * Alapvetô és pozitív emberi tulajdonság az élet szeretete, értékelése, az élethez való ragaszkodás. Állandó problémát jelent azonban az élet végességének megtapasztalása. Ezzel a súlyos problémával néz szembe a Biblia, amikor az elsô lapjain a Paradicsom képét (Ter 2,4-25), az utolsókon pedig a Mennyei Jeruzsálemet állítja elénk (Jel 21-22). Mindkét képben szerepel az élet fája. A Paradicsomban a kert közepén áll ez a fa (Ter 2,9), de a bűnös, bukott ember nem ehet a gyümölcsébôl, nehogy örökké éljen, mint Isten (Ter 3,22-34). -- Az újszövetségi látnok szerint az idôk végezetén az élet fái az életvíz- folyó partján fognak állni, amely Isten és a Bárány trónjából fakad (Jel 22,1-2). Az élet fájához (= az örök, isteni élethez) joguk lesz mindazoknak, akik megmosták ruhájukat a Bárány vérében (14. v.). Ha megszomjaznak, ingyen ihatnak az élet vizébôl (17.v.). >>Beragyogja ôket az Úr, az Isten, és uralkodni fognak örökkön-örökké<< (5.v.). Az ember egykor elveszítette a jogot ahhoz, hogy Istenhez hasonlóan örökké éljen --, de a Bárány vére lemossa a bűnt. Eltávoznak a kerubok, akik az élet fájához vezetô utat ôrizték (vö. Ter 3,24). Az emberre csodálatos jövô vár: A Mennyei Jeruzsálem, benne az élet fájával, amely >>tizenkétszer terem gyümölcsöt, minden egyes hónapban meghozza gyümölcsét, és a fa levelei a nemzetek gyógyulására szolgálnak<< (Jel 22,2). Mindez nagyon távol van tôlünk: az elveszített Paradicsom éppúgy, mint a ránk váró Mennyei Jeruzsálem. De a jelen nem vigasztalan --, hirdeti János evangéliuma. Jézus már most, a jelen életben felkínálja az embernek az örök életet: Isten életét. Ebbôl az életbôl részesedünk, amikor Jézussal együtt az Atya akaratát teljesítjük; amikor belôle táplálkozunk, vagyis hozzá hasonlóan szeretünk, szolgálunk és életünket adjuk másokért; és amikor az Eucharisztiában az Isten-Jézust, a Mennyei Kenyeret magunkhoz vesszük. ======================================================================== Az Újszövetség vallási és erkölcsi alapelvei I. rész: A keresztény vallás és erkölcs alapjai A keresztény vallás alapítója Jézus Krisztus, és elsô munkatársai az apostolok, meg voltak gyôzôdve arról, hogy az emberek között megvalósulhat és meg is fog valósulni a teljesen igazságos, tökéletes társadalom. Ez a meggyôzôdésük rendkívül mély, vallásos hitükbôl fakadt: a tökéletes társadalom kialakítása azért lehetséges, megvalósulása azért biztos, mert ez az akarata Istennek, aki az embereket teremtette és a történelmet irányítja. Márpedig az, amit Isten akar, amit teremtése céljául kitűzött, az mindenképpen meg is fog valósulni. Az Újszövetségi Szentírás elmondja, hogy az új emberiség kialakítása érdekében mit tett Jézus és követôinek elsô csoportja; hogyan kell közreműködnie ebben a következô nemzedékeknek; és kifejti, hogy ez az új társadalom, mint az ember és Isten közös műve, milyen körülmények között, milyen módon fog megvalósulni. 1. A végcél: Isten országa, Isten uralma Az Újszövetség tanításának kellô értékeléséhez tudnunk kell, hogy ezt a tanítást olyan környezetben fogalmazták meg, amelyben az emberek meg voltak gyôzôdve arról, hogy a létezôk világa tovább terjed, mint a fizikailag érzékelhetô valóság. Hittek Isten és más természetfeletti erôk, szellemi lények létében, sôt arról is voltak homályos elképzeléseik, hogy az ember léte nem szűnik meg a halállal, -- de ezek az elképzelések meglehetôsen bizonytalanok, ellentmondásosak voltak. Az emberek vallásosak voltak, de vallásosságuknak nem voltak igazi távlatai és indítékai; voltak erkölcsi törvényeik, de ezeknek a törvényeknek nem volt elég szilárd alapja, motivációja. Az ószövetségi zsidó vallásban például, amelyet a maga tiszta egyistenhitével Közel- Keleten a legfejlettebbnek tekinthetünk, a hívônek meg kellett elégednie az erkölcsi parancsoknak azzal az indoklásával, hogy Isten -- az ô szeretetéért és jótéteményeiért cserébe -- méltán elvárja azok teljesítését. Aki megtartja a parancsokat, Isten akaratát teljesíti, az elnyeri az ô jóindulatát és áldását: az evilági javak bôségét. Mivel pedig a mindennapi tapasztalat gyakran rácáfolt erre, mert elmaradt a kilátásba helyezett jutalom vagy büntetés (ld. Jób könyve, panasz- zsoltárok), a halál utáni igazságszolgáltatással pedig nem számoltak komolyan, a vallási és erkölcsi élet tulajdonképpen eléggé bizonytalan alapokon állott. Az Újszövetségi szentírásból viszont megtudjuk, hogy Jézus, és az ô nyomában az elsô keresztények a vallási és erkölcsi életnek határozott és biztos alapot teremtettek azáltal, hogy a kinyilatkoztató Isten nevében meggyôzôdéssel és meggyôzôen tanítottak Isten országáról, Isten uralmáról. Arról a természetfölötti világban megvalósuló társadalomról, ahová a földi élet után mindenki eljut, aki megfelelô módon élt; és amelybôl kizárnak és örök büntetésre vetnek mindenkit, aki méltatlan arra, hogy Isten közelébe jusson. Jézus és az apostolok tanítása nyomán az Újszövetség -- a lehetôségekhez képest -- egészen világos és határozott képet fest errôl az országról. Isten uralkodik itt, akarata mindenben érvényesül. Jóságát maradéktalanul megtapasztalja mindenki, akit az igazságos ítélet erre a helyre juttatott. Nincs itt bűn és gyűlölet, sem félelem, fájdalom és szomorúság; nincs szenvedés, nincs gyász és halál; mindenki kárpótlást nyer földi szenvedéseiért és bôséges jutalmat jótetteiért. Nem zavarja az ittlévôket semmi: a konkolyt különválogatták és elégették, a haszontalan, apró halakat kidobálták, a pelyvát tűzre vetették. A világosság, a dicsôség, az öröm, a béke országa ez, és mindezeknek soha vége nem szakad. Ez az új teremtés, az új ég és új föld, az új Jeruzsálem, a visszatért paradicsom. Akik itt vannak, mind Isten gyermekei, a világosság és örök nappal fiai, a prófétai ígéretek örökösei; az igazak, akik hazatértek mennyei, örök otthonukba. Elnyerték azt, amit szem nem látott, fül nem hallott, emberi szív föl nem fogott: a világ kezdetétôl nekik készített országot. Eddig hittek, reméltek és szerettek: most már csak az maradt meg számukra, ami a legnagyobb: a szeretet. Az Újszövetség erkölcsi és vallási téren nagyon sokat vár az embertôl, sokkal többet, mint az Ószövetség, de olyan határozott és vonzó célt is ad, amelyért érdemes megtenni bármit, öröm feláldozni mindent. Találóan kifejezésre juttatja ezt Jézus egyik hasonlata: ,,A mennyek országa hasonlít a szántóföldben elrejtett kincshez. Amikor egy ember megtalálta, újra elrejtette, aztán örömében elment, eladta mindenét, amije csak volt, és megvette azt a szántóföldet'' (Mt 13,44). 2. A közvetlen cél: az ember A fentiekrôl értesülve azt hihetnénk, hogy az Újszövetség erkölcsi és vallási szemléletmódja teljességgel életidegen, hisz az ember figyelmét a titokzatos jövôben megvalósuló Isten országára irányítja. Talán valóban ez lenne a helyzet, ha a végcél vázolása mellett nem állítaná az érdeklôdés középpontjába magát a konkrét embert: önmagunkat, és a körülöttünk lévôket. Az Újszövetség Jézus tanítása és tettei fényében teljesen új megvilágításba helyezi az embert, az emberi életet. Vallási alapon, Isten szemszögébôl nézve értékeli az embert, és olyan magas méltóságra emeli, amely páratlan a kultúra és a vallások történetében. Természetesen ennek a szemléletmódnak a gyökereit is megtaláljuk az Ószövetségben, hisz Istennek az ember iránti szeretetét, jóságát látva már a zsoltáros is megdöbbent csodálkozással kérdezi: ,,Uram, ki az ember, hogy felkarolod, az emberfia, hogy megemlékezel róla?'' (Zsolt 144,3) De az Újszövetség még sokkal tovább megy, sokkal többet mond az ember értékérôl, még akkor is, ha közvetlenül nem az emberrôl beszél, hanem Istenrôl. Mert Istenrôl szólva Jézus tulajdonképpen nem is beszél másról, mint arról, hogy az ember mennyire fontos Istennek, mennyire szereti Isten az embert. És nem csak a jókat, hanem a bűnösöket is: ,,esôt ad jókra és gonoszokra'' egyaránt (Mt 5,45); ô az Atya, aki aggódva várja és megbocsátó szeretettel fogadja a tékozló fiút (Lk 15,20); ô a pásztor, aki utánamegy az elveszett juhnak (Lk 15,1-7); az asszony, aki kisöpri egész házát, hogy megtalálja az elgurult drachmát (Lk 15,8-9); ô a király, aki nem tud addig ünnepelni, míg meg nem telik vendégekkel a lakodalmas ház (Mt 22,1-10). Jézus szavaiból úgy ismerjük meg az Istent, mint akinek az a legfôbb gondja és öröme, hogy az embert maga mellett tudja és boldoggá tegye. Amikor pedig az Újszövetségben megszólalnak Jézus tanítványai, akik hiszik és hirdetik, hogy Jézus Isten Fia volt, az ô tetteirôl beszámolva az újszövetségi szerzôk még szemléletesebb és kézzelfoghatóbb módon tárják elénk azt, hogy az ember mennyire fontos Istennek, és Isten mire képes az emberért. Jézus, az Isten Fia, szüntelen segít a rászorulókon: megszabadítja az embereket a betegség terhétôl, a gonosz szellem rabságából, a természeti veszedelmektôl, kiragadja ôket a halál kérlelhetetlennek látszó hatalmából -- mindez beszédesen tanúskodik arról, hogy Isten meg akarja szabadítani az embert minden csapástól és szenvedéstôl. Jézus, az Isten Fia, megkülönböztetett szeretettel fogadja és fölemeli a hátrányos helyzetűeket és a kisemmizetteket: a házasságtörôt, a vámosokat, a leprásokat, az özvegyeket, a nôket, a gyermekeket; így kinyilvánul az, hogy Isten elôtt nincs különbség ember és ember között: ô mindenkit egyformán boldoggá akar tenni. Végül Jézus, az Isten Fia, a bűnös emberért meghal a kereszten. Ez a csúcspont, itt válik leginkább nyilvánvalóvá, hogy mire képes Isten az emberért: ,,Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy aki hisz benne, az el ne vesszen, hanem örökké éljen'' (Jn 3,16). Ki az ember, akit gyöngesége, bűnei ellenére így szeret az Isten? -- hangzik el a ki nem mondott kérdés az Újszövetségben. És a keresztény tanítás szerint a válasz így hangzik: Kivétel nélkül mindenki Isten gyermeke, társa és munkatársa -- és ha még nem az, hát azzá kell lennie! Nem csupán a távoli jövôben, hanem már most, ebben az életben. Az Újszövetség szerint ez a keresztény vallás közvetlen célja: kialakítani önmagunkból a tökéletes embert. A mérce Isten, akit megismertünk, a példa Jézus, akit követünk. Az Újszövetség tehát Isten emberszeretetének tükrében rámutat az ember egyedülálló értékére és méltóságára, ugyanakkor hirdeti, hogy az idôk végezetén Isten akaratából, Isten környezetében megvalósul a tökéletes emberi társadalom. Aki ebben a meggyôzôdésben él, másként tekint embertársaira, és más módon tekint a jövô elé. Sôt, aki ezt komolyan veszi, nem vár tétlenül, míg Isten megkönyörül az embereken és megteremti országát, hanem minden erejével azon fárad, hogy az ember fölemelkedjék, és az emberi közösség élete a kitűzött cél irányában fejlôdjék. Az Újszövetségi szentírás szerint Jézus volt az elsô, aki nem csak hitt a végsô beteljesedésben, hanem a lehetôségekhez mérten már itt a földön, a jelen életben elkezdte ennek megvalósítását. Figyelemreméltó, hogy Jézus igehirdetésének középpontjában ez a kijelentés állt: Isten országa elérkezett, Isten uralma kezdôdik (Mk 1,15p). Nem valami beláthatatlan jövôben, nem is a másvilágon, hanem itt és most: Jézus föllépésével, működésével -- az ô személyében. ,,Isten országa köztetek van'' -- mondta hallgatóinak (Lk 17,21), és ezt komolyan is gondolta. Olyan idealista volt ô, aki megvalósította, létrehozta azt, amiben hitt. Abban a tudatban élt és cselekedett, hogy Isten országa már az ô életében valósággá vált -- s hite és tettei által létre is hívta azt. Tudatosan és következetesen azt tette, amit Isten: szeretett és segített, jót tett mindenkivel. Ezzel máris elkezdôdött az a világ, amelyben Isten akarata és jósága érvényesül, uralkodik. Közben társakat is igyekezett maga köré gyűjteni, akik mellette megtanultak ugyanígy jót tenni, szeretni és szolgálni. Kialakult körülötte az elsô olyan közösség, amelynek alaptörvénye a szeretet. Az Újszövetség úgy mutatja be ôt, mint aki arra törekszik, hogy ez a kis közösség egyre növekedjék és teremtse újjá az egész világot. Ezt a jelenvaló, földi Isten országát Jézus kovászhoz hasonlítja, amely átjárja, megkeleszti az egész tésztát (Mt 13,33 pLk). Máskor az aprócska mustármaghoz, amely hatalmas növénnyé fejlôdik, vagy a lámpáshoz, amely megvilágít mindenkit, aki a házban van (Mk 4,21.30). ,,Azért jöttem -- olvassuk szavait Lukácsnál --, hogy tüzet hozzak a földre; mit sem kívánok jobban, mint hogy lángra lobbanjon!'' (Lk 12,49). Jézus tehát már itt a földön elkezdte megvalósítani a tökéletes emberi közösséget. Mindez egyenesen következett abból, hogy komolyan vette a végsô célt, és rendkívül nagyra értékelte az embert. Mégsem mondhatjuk azonban azt, hogy fantaszta volt, aki nincs tisztában a valósággal, a körülötte lévô világgal. Nem élt álomvilágban, nem tett úgy, mintha bűn, gonoszság, szenvedés már nem is létezne, csupán béke és mennyország. Követôi türelmetlenkedtek is, szerették volna Isten országának békéjét, boldogságát élvezni. Az ô problémájuk és vágyuk fogalmazódik meg a példabeszédben, amelyet a búzában növekvô konkolyról mondott nekik (Mt 13,24-30). Az aggódó szolgák reménykedve kérdezik a búzaföld gazdáját: 'Uram, akarod, hogy elmenjünk és kitépjük a búzából a konkolyt?' -- 'Nem' -- válaszol a gazda szavaival Jézus -- a konkolynak ott kell maradnia, ahol van. Ebben a világban mindig lesz bűn, mindig lesznek gonosz emberek. Hogy miért, arra már nem kapunk választ. Talán a búzának van szüksége a nehéz körülményekre, talán a konkoly kap haladékot és lehetôséget -- ez az Isten titka. Mindenesetre a földön kezdôdô és kibontakozó Isten országának sorsát végigkíséri a küzdelem, a jó és a rossz élet-halál harca. De a végsô gyôzelem és beteljesedés biztos. Bár kicsi a mustármag, hatalmas növénnyé serdül. És vetéskor is sok szem útszélre, sziklák, tövisek közé hull, de a magok többsége kikel, szárba szökken és százszoros termést hoz (Mk 4,8). Hogy miért gyôz végül a jó, az ismét az Isten titka, de hogy gyôzni fog, azt Isten, az ô akarata szavatolja. Bizonyítékként Jézus tetteirôl is szól az Újszövetség. Jézus körül gyógyulnak az emberek, a bűnösök megtérnek, a megszállottak kimenekülnek a sátán hatalmából. Az Újszövetségi szentírás számtalan olyan eseményrôl emlékezik meg, amelyek megerôsíthetik a hitet, sôt meggyôzhetnek arról, hogy Jézus fáradozása nem hiábavaló: Isten országa, az új társadalom és az új élet már itt a földön születôben van. II. rész: A keresztény vallás és erkölcs Az Újszövetség vallási és erkölcsi koncepciója, célkitűzése alapvetôen egyezik azzal, ami Jézus működésének legfôbb célja volt: már most, itt a földön megvalósítani Isten országát, elôkészíteni a végsô beteljesedést, eléje dolgozni annak. Fölemelni az embert arra a tökéletességre és méltóságra, amelyre ôt a teremtô Isten szánta. Ez határozza meg az Újszövetség vallási és erkölcsi rendszerét, parancsait, mindenekelôtt pedig azt a három alapelvet, amelyre minden más törvény és feladat épül. 1. alapelv: az egyenlôség Láttuk, hogy az Újszövetség úgy mutatja be Istent, mint aki az embert rendkívüli módon értékeli, szereti, sokat vár tôle és sokat ígér neki. De azt is megtudjuk, hogy Isten szeretete nem személyválogató: számára mindenki egyformán fontos. Ez az újszövetségi istenkép kiegészül, nyomatékot kap mindazzal, amit Jézus tesz: segít bárkin, válogatás nélkül, szóbaáll, törôdik mindenkivel. Nincs tekintettel arra, hogy az emberi társadalom egyeseket megbélyegez vagy elítél, kitaszít vagy háttérbe szorít. Sôt, Jézus különösen ezekkel érezteti jóságát és barátságát: a bűnösökkel, vámosokkal, leprásokkal, nôkkel, szegényekkel, koldusokkal. Aki ember, az az ô szemében egyformán végtelen érték és lehetôség. Mindezt megdöbbenve, sôt olykor megbotránkozva szemléli a korabeli társadalom. A Jézus által alapított közösségben mindenki egyenrangú: a vámosok és utcanôk asztalhoz telepszenek Isten országában. Mindenki egyformán Isten gyermeke, Isten mindenkit megszabadított Jézus megváltó halála által, és mindenkit egyaránt meghívott országába. Pál apostol ezt írja a galáciai keresztényeknek: ,,Nincs többé zsidó vagy görög, rabszolga vagy szabad, férfi vagy nô, mert mindannyian eggyé lettetek Krisztus Jézusban'' (Gal 3,28). Az egyenlôség megteremtése nem könnyű, de kezdettôl fogva szükségszerű követelmény. A keresztény vallás mindennapi gyakorlata felszínre hozza a fonákságokat, és elôsegíti azok kiküszöbölését. Természetes például, hogy a keresztény szeretetlakomán, az úrvacsorán egymás mellett ül válogatás nélkül mindenki, szegény és gazdag, rabszolga és szabad. De mi történt például Korintusban? ,,Amikor egybegyűltök -- írja Pál az ottaniaknak --, már nem az Úr vacsoráját eszitek, hiszen étkezéskor mindenki a saját vacsoráját veszi elô, hogy elfogyassza, s az egyik éhen marad, a másik pedig dôzsöl. Nincs otthonotok evésre-ivásra? Vagy megvetitek Isten egyházát és megszégyenítitek a szegényeket? Mit mondjak nektek? Dicsérjelek? Ezért nem dicsérlek benneteket!'' (1 Kor 11,2-22) Igen, ez a keresztény vallás és erkölcs elsô alaptörvénye: Isten elôtt minden ember egyformán értékes, Jézus keresztáldozatával Isten mindenkit egyaránt megszabadított és új életre hívott -- tehát nekünk embereknek sem szabad hátrányos megkülönböztetéseket tennünk, a meglévô megkülönböztetéseket pedig meg kell szüntetnünk. Hisz milyen jogon tennénk (vagy teszünk) mi különbséget ott, ahol Isten nem tesz különbséget? 2. alapelv: szeretet Az Újszövetség arra tanít, hogy minden emberre Isten szemével nézzünk: különbségtétel nélkül ismerjük el embertársaink értékét, emberi méltóságát. És arra is tanít, hogy minden emberhez úgy viszonyuljunk, mint Isten: egyformán, maradéktalan szeretettel. Olyan szeretettel, amilyen az Istené: fölemelô, jóakaró, növelni, gazdagítani akaró szeretettel. Amikor azt látjuk, hogy Isten megkülönböztetett szeretettel veszi gondjaiba a bajbajutottakat és kisemmizetteket, tudhatjuk, hogy nekünk is hasonlóan kell cselekednünk. Mint Jézusnak, nekünk is észre kell vennünk az özvegyasszony könnyét, a betegek segélykiáltását, a szegények szükségét. Érzékennyé kell válnunk a másik ember sorsa, baja, nyomorúsága iránt, és tôlünk telhetôen segítséget kell nyújtanunk. Isten nem csak a jókat szereti, hanem a gonoszokat és bűnösöket is, fáradozik az ô megmentésükön is: nekünk is szeretnünk kell tehát még ellenségeinket is. Isten a legdrágábbat, tulajdon fiát adta a bűnösökért: a mi szeretetünknek sem lehet határa. ,,Ha Isten így szeretett bennünket, nekünk is életünket kell adnunk embertársainkért'' -- írja János apostol (1 Ján 4,11). A felebaráti szeretet fôparancs az Újszövetségben, egyenrangú az istenszeretet parancsával. Eddig gyakran elôfordult, hogy a felebaráti szeretet parancsa, mely az Ószövetségben is érvényben volt, összeütközésbe került Isten iránti kötelezettségekkel. A Jézus-korabeli törvénytudók szerint ilyenkor Isten ügyét kell elôbbre helyezni; sôt, Istennek tetszô ajándéknak tartják azt is, amit a másik embertôl vonunk meg (Mt 15,5). Mindez számos esetben igazságtalansághoz vezetett, és a szeretetlenség az istenszeretet álarca mögé rejtôzött. Jézus megszüntette ezt a kettôsséget. Egy szintre emelte az istenszeretet és az emberszeretet parancsát. Arra tanított, hogy Istent éppen a másik embert szeretve szeressük. Amit egynek tesztek a legkisebbek közül -- mondja Isten nevében -, nekem teszitek. Szerinte az utolsó ítéleten is az lesz a döntés alapja, hogy ki-ki hogyan viselkedett embertársával, mert mindezt úgy veszi Isten, mint ôrá irányuló szeretetet: Éheztem és ennem adtatok, szomjas voltam és megitattatok, ruhátlan voltam és felöltöztettetek... Jöjjetek, vegyétek birtokba a nektek készített országot! (Lk 25,34-36). 3. alapelv: szolgálat Az a mű, amely itt a földön kibontakozik és az öröklétben teljessé válik, az az új társadalom, amely Isten akarata szerint fokozatosan megvalósul, rendkívül nagy és szent dolog: Isten gyermekeinek szent közössége. Jézus és követôi ezt azáltal is kifejezésre juttatják, hogy mindazokat, akik ezen új társadalom megteremtésén fáradoznak, nem vezetôknek, uraknak hívják, hanem szolgáknak. ,,A királyok uralkodnak a népeken, -- olvashatjuk Jézus szavait Lukács evangéliumában -, s akiknek hatalom van a kezükben, jótevô úrnak hívatják magukat. Közöttetek azonban ne így legyen. A legnagyobb legyen olyan, mintha a legkisebb volna, az elöljáró pedig mintha szolga volna... Én is úgy vagyok köztetek, mintha a szolgátok volnék'' (Lk 22,25-27). Erre törekedett Pál apostol is: ,,Bár mindenkitôl független voltam, -- írja a korintusi híveknek -, mégis mindenkinek szolgája lettem, hogy minél többeket megnyerjek... Mindenkinek mindene lettem, hogy mindenkit az üdvösségre segítsek'' (1 Kor 9,19.22). Mindezt Mesterüktôl tanulták az apostolok, aki búcsúzásul megmosta tanítványai lábát. Majd hozzáfűzte: ,,Ti Mesternek és Úrnak hívtok engem, és jól teszitek, mert az is vagyok. Ha tehát én, az Úr és Mester megmostam lábatokat, nektek is meg kell mosnotok egymás lábát. Példát adtam, hogy amit én tettem, ti is tegyétek meg'' (Jn 13,13-15). Feltétel: szabadság Az egyenlôség, a szeretet és szolgálat alapelveinek ismertetése után említést kell még tennünk arról a feltételrôl is, amely elengedhetetlenül szükséges ahhoz, hogy valaki ezek szerint tudjon élni, és tevékeny részt vállaljon Isten országa építésében. Ez a feltétel a belsô szabadság. Az Újszövetséget lapozva azt látjuk, hogy Jézus újra és újra figyelmeztette tanítványait, hogy ha követôi akarnak lenni, mindent el kell hagyniuk. ,,Mindaz, aki értem és az evangéliumért elhagyja otthonát, testvéreit, anyját, apját, gyermekeit vagy földjét, százannyit kap most ezen a világon, ... az eljövendô világban pedig az örök életet'' (Mk 10,29-30). ,,Aki apját vagy anyját jobban szereti, mint engem, nem méltó hozzám'' (Mt 10,37). Szerinte a bölcsek és okosak elôl Isten elrejtette országának titkait (Mt 11,25). Kijelenti, hogy könnyebb a tevének átmenni a tű fokán, mint a gazdagnak bejutni Isten országába (Mk 10,25). Jajt kiált a gazdagokra, a jóllakottakra, a hatalmasokra (Lk 6,24,26). Esztelennek nevezi az embert, aki nyugodtan alszik, mert begyűjtötte a jó termést (Lk 12,16). Tanítványait felszólítja: ,,Ne gyűjtsetek magatoknak kincset a földön...'' (Mt 6,19), ,,Ne aggódjatok életetek miatt, hogy mit esztek vagy mit isztok, sem testetek miatt, hogy mibe öltöztök!'' (Mt 6,35) Mit jelent mindez? Talán Jézus megvetette azokat az értékeket, amelyek megszerzésére minden megfontolt ember törekszik: az anyagi javakat, a rendezett családi körülményeket, a tudást, a holnapról való gondoskodást? Nem, errôl szó sincs; mindez szerinte is érték. Viszont szomorúan tapasztalta, hogy az ember nem jól használja fel ezeket az értékeket, amelyeket Isten eszközül adott, hogy általuk fölemelkedjék és tökéletesedjék. A gazdag a vagyonának a rabja, az okos a tudásában bízik, az elôrelátó embernek a legfontosabb a holnap bebiztosítása. Életcéllá válik az, aminek az élet, az ember szolgálatában kellene állnia. Az ember szolgaságba süllyed, elveszti méltóságát, nem figyel, nem törekszik más, magasabb célokra. Az ilyen ember nem lehet Jézus társa sem, mert nem marad ideje és energiája, hogy részt vegyen Isten országának építésében. Nem az a célja, hogy minden ember egyenlô legyen, hanem az, hogy neki magának minél rendezettebb és boldogabb legyen az élete, minél több érték legyen a birtokában. Nem tud figyelni a másik emberre, nem képes szeretni, nem hajlandó áldozatot hozni. Természetes tehát, hogy az újszövetségi erkölcs alapvetô követelménye a belsô szabadság, a függetlenség mindenfajta kötöttségtôl, amely rabbá teheti az embert: az anyagiaktól, a családi kötöttségektôl, saját okosságunktól, elôrelátásunktól. Azon az úton, amelyet Jézus mutat, csak szabad emberek tudnak járni, az új társadalmat csak szabad emberek tudják építeni. Az Újszövetség eszménye a szabad ember, aki belsôleg szabad: szabad önmagától, szenvedélyeitôl, saját vágyaitól és elképzeléseitôl. A külsô, fizikai, politikai vagy személyes szabadság nem követelmény, mert az ember nem a rablánc által veszíti el méltóságát, hanem azáltal, ha önmagát nálánál alacsonyabb rendű dolgok szolgálatába állítja. Az apostolok bilincseikben is szabadoknak vallották magukat, és azok is voltak, mert nem kötötte ôket gúzsba börtönük: Péter megtérítette a börtönôrt, Pál a császári testôrséget, sôt, kis híján magát a tartományi kormányzót is. Az 'segyház példája A jelen tanulmány keretében nincs lehetôség arra, hogy az alapelvek ismertetésén túl részleteiben is bemutassuk az Újszövetség erkölcsi és vallási tanítását. Ennél talán fontosabb az, hogy egy pillantást vessünk az ôsegyház életére, amelyet az Újszövetség azzal a szándékkal ismertet, hogy az ôskeresztény dokumentumok és történeti emlékek által gyakorlati eligazítást adjon a keresztények számára. Az Apostolok cselekedeteibôl és az apostoli levelekbôl kiderül, hogy az elsô keresztények számára sem volt könnyű Jézus művének folytatása a jézusi alapelvek következetes megtartása, alkalmazása az élet minden területén. Nem volt könnyű szabaddá válniuk, nem ment zökkenôk nélkül az egyenlôség megvalósítása, a szeretet gyakorlása, a Jézus szellemében való szolgálat. De ezek az alapelvek egyre jobban érvényre jutottak, formálták a Jézus-hívôk közösségét. Isten országa, az új társadalom bontakozott, növekedett és hatott a világra. Az elsô közösségrôl így ír az Apostolok cselekedetei: ,,A hívek mind összetartottak és közös volt mindenük. Birtokaikat eladták, s az árát szétosztották azok közt, akik szükséget szenvedtek. Egy szívvel- lélekkel mindennap összegyűltek a templomban. A kenyeret házaknál törték meg, s örömmel és tiszta szívvel vették magukhoz az ételt. Dicsôítették az Istent, és az egész nép szerette ôket. Az Úr pedig naponként vezetett hozzájuk olyanokat, akik hagyták, hogy megmentsék ôket'' (Csel 2,44-47). Nem véletlen azonban, hogy az újszövetségi szerzôk azt is leírják, hogy Jézus művének folytatása nem ment zökkenôk nélkül. Bemutatják, hogy az egyenlôség kialakítása, a szeretet gyakorlása, a Jézus szellemében való szolgálat csak sok-sok fáradság és küzdelem árán kezdett megvalósulni. Fentebb említettük már a korintusi esetet, amikor Pálnak kellett közbelépnie, hogy a szegények ne szégyenüljenek meg az Úr asztalánál. Ugyancsak a korintusiaknál látjuk, hogy pártokra szakadnak, vetélkednek egymással, míg az apostol rendre nem utasítja ôket. Tesszalonikiben egyesek nem dolgoznak, mert Jézus közeli eljövetelében bízva fölöslegesnek tartják a munkát. Pál keményen megfeddi ôket: Aki nem dolgozik, ne is egyék! (2 Tessz 3,10). Erkölcstelenség is elôfordul, és az apostolnak kell a híveket emlékeztetni arra, hogy a kicsapongás az ember lealacsonyítását jelenti (1 Kor 6,12-20). Vita folyik arról, hogy a mózesi törvényeket, a zsidó szokásokat meg kell-e mindenkinek tartani. Egyes zsidókból lett keresztények nem hajlandók együtt étkezni a tisztátalannak tartott pogánykeresztényekkel. A jeruzsálemi zsinat döntést hoz a kérdésben, de a vita nem szűnik meg, végigkíséri Pál egész életútját. Mindezeket okulásul, tanító célzattal örökítette meg az Újszövetség. Nem akarja az utókorral elhitetni, hogy az emberek egy csapásra megváltoztak, sem azt, hogy az ôsegyházban mindig minden egyszerű és világos volt. Isten emberekre bízta országának építését, akik minden energiájukat erre összpontosítják. Az emberi gyöngeségek, korlátok és nézetkülönbségek nem hiúsítják meg az új társadalom kibontakozását, sôt ezek sokszor az egészséges és kiegyensúlyozott megvalósulás zálogai. Mert az ôsegyház a belsô viták és feszültségek ellenére is egészen újszerű emberi közösség volt a maga korában: az egymást ôszintén szeretô és segítô hívek közössége. ,,Nem akadt köztük szűkölködô, -- írja az Apostolok cselekedetei --, mert akinek földje vagy háza volt, eladta, és az érte kapott pénzt elhozta és az apostolok lába elé tette. Mindenkinek adtak belôle, a szükségéhez mérten'' (Csel 4,34-35). A rászorulókról való gondoskodást a közösségen belül külön csoport, a diákonusok testülete végezte. Olyan közösség volt ez, ahol észrevették, szóvá tették és megszűntették az igazságtalanságokat. Olyan közösség, ahol nem lehetett többé nyugodt lelkiismerettel nézni, hogy valaki szükséget szenved, beteg, vagy magányos. Olyan közösség, amely a rabszolgát ura mellé ültette a szeretetlakomán, azt a rabszolgát, akit gazdája addig az állatokkal egy szinten kezelt. Olyan emberek közössége volt ez, akik nem azért dolgoztak, hogy biztosítsák saját jólétüket és holnapjukat, hanem azért, hogy legyen mibôl adni a rászorulóknak. Mert ebben a közösségben észrevették a másik ember baját és megszűntették azt. Még a távollévôkét, az ismeretlenekét is. Pál apostol görögországi hívei ismételten tetemes adományokat küldtek például az ínséget szenvedô júdeai hittestvéreiknek. Az Újszövetség bemutatja, hogy Jézus fáradozása nem volt hiábavaló: az emberek között megszületett és növekedett a szeretet társadalma, az Isten országa. -- Az Újszövetség szerint minden késôbbi kor keresztényének az a vallási és erkölcsi feladata, hogy az ismertetett alapelvek szerint éljen, saját kora adottságainak és lehetôségeinek megfelelôen. Feladata, hogy a Jézus és az ôsegyház által elkezdett úton haladva tovább építse ezt az új, Isten szándéka szerint egyre tökéletesedô társadalmat. III. rész: Az Újszövetség társadalmi és politikai programja Az Újszövetség vallási, erkölcsi jellegű írás, nem találunk benne külön, kidolgozott társadalmi vagy politikai programot: maga az egész vallási és erkölcsi rendszer a program a társadalom számára. Az alapelvek világosak: az egyenlôség, a szeretet és a szolgálat. Ezen alapelveknek kell átformálni, újjászervezni a társadalom egészét. Az Újszövetség nem hirdet kampányokat, nem kezdeményez látványos, forradalmi változásokat. Nem mondja a szegényeknek: vegyétek el a gazdagok vagyonát; nem buzdítja a nôket: követeljétek meg magatok számára az egyenlô jogokat; nem szólítja fel a rabszolgákat sem, hogy lázadjanak fel uraik ellen. Ezáltal ugyanis senki és semmi meg nem változna, csak a szerepek cserélôdnének fel: a kisemmizettekbôl lennének a kisemmizôk, a jogfosztottakból a jogfosztók. Az Újszövetség ezért a szegényt boldognak mondja, az asszonyt férje iránti engedelmességre buzdítja, Pál a szökött rabszolgát visszaküldi urához. Azért, hogy szabadok legyenek: belsôleg szabadok; szabadok attól a vágytól, hogy helyet cserélhessenek a gazdagokkal, a férfiakkal, a rabszolgatartókkal. De az Újszövetség a gazdagot, a férfit, a rabszolgatartót is meg akarja változtatni. Isten példájára, az ember méltóságára, a teremtés rendjére hivatkozva rá akarja bírni ôket arra, hogy tartsák tiszteletben az emberi méltóságot. Önmaguk méltóságát azáltal, hogy szabaddá válnak a vagyon, az uralkodás, a kihasználás igényétôl és rabságától; embertársaik méltóságát pedig azáltal, hogy megadják nekik azt, amire szükségük van: az anyagiakat, az egyenrangúságot, az önrendelkezés jogát. Az Újszövetség szerint az emberi társadalom sebei csak úgy fognak begyógyulni, ha bensôleg szabad emberek krisztusi szolgáló szeretettel egymást támogatni, felemelni és gazdagítani igyekeznek. Az Újszövetség politikai programja egészen hasonló ehhez. Jézus korában a zsidóság nagy része azért várta a Messiást, mert azt remélte, hogy az majd megszabadítja az országot a római uralom alól. De a Messiástól nem csak a nemzeti függetlenség megteremtését várták, hanem azt is, hogy Izraelt minden nép fölé emeli, és Messiás-királyként Jeruzsálembôl fog uralkodni minden nemzeten. Azt remélték, hogy szó szerint megvalósul az, amit Izajás próféta képletesen mondott a messiási korról: Kelj föl, ragyogj föl, (Jeruzsálem), ... Mert feléd áramlik a tengerek gazdagsága, és ide özönlik a nemzetek kincse. Tevék áradata borít el (...), Idegenek építik fel falaidat, és királyaik szolgálni fognak téged. (...) Kapuid mindig tárva lesznek, sem nappal, sem éjjel nem zárják be ôket, hogy behordhassák a népek gazdagságát, és királyaikat is idevezessék hozzád. (...) Zsarnokaid fiai is eljönnek meghajolva, lábadhoz borulnak, akik egykor megvetettek. (Iz 60,1.5-6.10-11.14) Kezdetben még Jézus tanítványai is hasonlóképpen gondolkodnak: Jakab és János ezt kéri tôle: ,,Add meg nekünk, hogy egyikünk jobb oldaladon, másikunk bal oldaladon üljön dicsôséged országában!'' (Mk 10,37) Nem, Jézus nem megy bele ebbe a játékba. Az Újszövetség nem akarja elragadni a trónt senkitôl, hogy másvalakit ültessen a helyébe. Ne akarjon az alattvaló, az elnyomott uralkodni, de az uralkodó se uralkodjék, hanem szeressen és szolgáljon. Idéztük már Jézus mondását: ,,A királyok uralkodnak a népeken.... Közöttetek azonban ne így legyen. A legnagyobb legyen olyan, mintha a legkisebb volna, az elöljáró pedig, mintha szolga volna... Én is úgy vagyok köztetek, mintha a szolgátok volnék'' (Lk 22,25-27). Az Újszövetség politikai programja egyértelműen következik az ember méltóságából, amelyet Isten tetteinek és akaratának fényében megismertünk: az alattvalók ne égjenek a hatalomvágytól, az uralkodók ne hatalmukat, hanem a szeretetet gyakorolják... Befejezésül ide kívánkozik a kérdés: Vajon az elmúlt 19 évszázad során mi lett a sorsa ezeknek az eszméknek? Kovász volt-e az újszövetségi tanítás a világban? Tovább bontakozott és növekedett-e Isten országa, az új társadalom? Azt hiszem, nyugodtan megállapíthatjuk, hogy az elvetett mag kikelt és szárba szökkent, ha százszoros termést nem is hozott még. Ha nem is lett a világ kereszténnyé, a keresztény alapelvek köztudomásúvá váltak és sok-sok jóakaratú ember célkitűzésévé. A rabszolgaság durva formái megszűntek, napirenden a nôi egyenjogúság kérdése, újból és újból leszögezik, meghatározzák a minden embert, népet és fajt egyformán megilletô emberi jogokat. Az evangéliumi elveket nem egyszer viszontlátjuk akár nem hívô mozgalmak, forradalmak lobogóira írva, mint például a francia forradalomban a szabadság, egyenlôség, testvériség jelszavát. Néha csak szólamok ezek, de sokszor valós törekvéseket takarnak. Egyre inkább társadalmi méreteket ölt és szervezett formában is megvalósul a szociális gondoskodás -- egyenes folytatásaként annak, amit az ôsegyházban az elsô diákonusok végeztek. Egyre többen vannak, akik nem tudnak nyugodt lelkiismerettel napirendre térni más embertársaik, más népek nehéz sorsa fölött, és a lehetôségekhez mérten segíteni is igyekeznek. A bűn, a szenvedés, a hatalomvágy és gyűlölet nem veszett ki a világból, de növekszik a jó is, a megértés és a másik embert értékelô, felemelô szeretet, szolgálat. Az új társadalom még nem valósult meg, de születôben, növekvôben van. Minden jóakaratú ember feladata elôsegíteni, hogy tovább növekedjék és be is teljesedjék. Isten uralma és a többi értékek Jézus minden embert megszólít Isten uralmának örömhírével. Ez a megszólítás egyben felszólítás és hívás is: az a célja, hogy az emberek egyéni és közösségi életében megvalósuljon Isten uralma -- most és a jövôben egyaránt. Ahhoz azonban, hogy az ember Isten akaratával azonosulni tudjon, egész lényét áthassa Isten jósága, szabadnak kell lennie. Márpedig az embert számos kötelék fűzi ehhez a világhoz, megfosztva ôt szabadságától. Jézus tehát szabaddá akarja tenni hallgatóit, és ezért rámutat azokra az akadályokra, amelyekkel a világ magához láncolja, gúzsba köti ôket, és így akadályozza Isten uralmának megvalósulását. Anyagi javak Jézus kiemeli a gazdagság veszélyét: ,,Könnyebb a tevének átmenni a tű fokán, mint a gazdagnak bejutni az Isten országába'' (Mk 10,25). Ezt a kijelentést a tanítványok szeme láttára lejátszódó eset kapcsán teszi, miután a gazdag ifjú eltávozott, mert nagy vagyona volt (Mk 10,22). ,,Ahol a kincsed, ott a szíved'' -- mondja más alkalommal (Mt 6,21). A gazdag a vagyonában találja meg örömét, biztonságát, tehát ragaszkodik vagyonához, rabja annak. -- Az esztelen gazdagról szóló példabeszéddel szemlélteti, milyen kétes és csalóka az a biztonság, amelyet az anyagi javak adnak (Lk 12,16,21). A gazdag és a szegény Lázár története tovább viszi a gondolatot, és bemutatja a gazdag keserű csalódását (Lk 16,19-31). Vö. még: jóllakottság, Lk 6,25; Mammon, Mt 6,24. A mindennapi élet gondjai is rabbá tehetik az embert (Mt 6,25-34), és elvonhatják figyelmét és energiáját attól, ami valójában a feladata: >>Ti elsôsorban az Isten országát keressétek, és annak igazságát...<< Szellemi, erkölcsi javak Isten az okosak és bölcsek elôl elrejtette az ország titkait (Mt 11- 25). Az uralomvágy nem egyeztethetô össze a Jézus által alapított közösséggel (Lk 22,24-31). A tekintélytudat, a képmutatás (Mt 23,5-7) hamis lelki öntudathoz vezet. Sokakban az a téves bizonyosság él, hogy Isten elôtt kedvesek, igazak, mint a farizeusban, aki a templomban imádkozik: ,,Hálát adok neked, Isten, hogy nem vagyok olyan, mint a többi ember: rabló, igazságtalan, házasságtörô, mint ez a vámos is. Kétszer böjtölök hetente...'' (Lk 18,9-14) A Törvény és a hagyományok A mózesi Törvény önmagában nem lenne akadály, de gyakori a helytelen alkalmazása, így útjában állhat Isten uralmának. Képmutatáshoz, hamis megigazultság-tudathoz vezethet (Lk 18,11-12); az írástudók magyarázata következtében elviselhetetlen teherré válik (Mt 23,4), összeütközésbe kerül a felebaráti szeretet parancsával (Mk 3,1-6), sôt a teremtés rendjével is (Mk 2,23-27; Mt 19,4-6). Az olyan parancsot, amely nem a Törvénybôl, hanem az írástudók hagyományából származik, Jézus egy esetben határozottan tévesnek, ártalmasnak tartja: ,,Ti így tanítjátok: Ha valaki azt mondja apjának vagy anyjának, hogy korbán, azaz áldozati ajándék az, amivel segíthetnélek, már nem engeditek meg neki, hogy valamit is tegyen apjáért vagy anyjáért. Így Isten igazságának a magatok ápolta hagyományokat iktatjátok a helyébe'' (Mk 7,10-13). Az ilyen parancs ellentétben áll a Törvénnyel és Isten akaratával. Családi kötöttségek Az embert családi kapcsolatai is akadályozhatják abban, hogy Isten uralkodjék életében. Ilyen esetben Jézus hangsúlyozza a szakítás szükségességét: Kövess engem, hagyd a holtakra, hadd temessék halottaikat (Mt 8,11-22). ,,Aki nem 'gyűlöli' apját, anyját, feleségét, gyermekeit, fivéreit és nôvéreit, nem lehet az én tanítványom'' (Lk 14,26). Az ellenfél A Gonosz, a Sátán a legveszedelmesebb ellensége Isten uralmának. Mindenáron igyekszik megakadályozni, hogy Isten uralma megvalósuljon, s az ember Jézus közösségéhez csatlakozzék. Vele szemben csak az ima segít (Mk 9,29), mert csak Isten tud megôrizni tôle (vö.: ,,... szabadíts meg a gonosztól'', Mt 6,13). A felsorolt akadályok leküzdése nem könnyű. Ezért Jézus boldognak mondja azokat, akik eleve szabadok ezektôl a kötöttségektôl: boldogok a szegények, a szomorúak, az éhezôk, a tiszta szívűek, az üldözöttek. A bűnösök, vámosok barátja ô (Mt 11,19), mert az igazak nem hallgatnak szavára. A vámosok és utcanôk megelôzik ôket Isten országában (Mt 21,31). Megváltozott értékrend? Bizonyára váratlan és meglepô volt Jézus hallgatói számára, -- mint ahogy talán számunkra is meglepô, -- hogy Jézus az egyébként értékes, pozitív dolgokat, emberi célokat, értékeket akadálynak tekinti, úgy is mondhatnánk: negatívnak, rossznak. Hiszen az ember csak arra törekszik, amit jónak, értékesnek tart. Igyekszik anyagi javakat birtokolni (gazdagság), mindennapi megélhetésérôl gondoskodni, életét szebbé, boldogabbá tenni (mindennapi élet gondjai); saját emberi értékeit mások elôtt bizonyítani (önállítás); tekintélyt szerezni (tekintélytudat); szüksége van arra, hogy saját értékeirôl meg legyen gyôzôdve (öntudat, igazságtudat). A zsidó ember igyekszik lelkiismeretesen megtartani Isten törvényét, mert úgy érzi, ezzel Isten akaratát teljesíti (mózesi Törvény); mivel maga nem mindig lát tisztán ezen a téren, az írástudók hagyományaiban keres eligazítást (írástudók hagyománya). Rendezett családi kapcsolatokra törekszik, szüleit tiszteli, felségéhez, gyermekeihez ragaszkodik (családi kötöttségek). Sôt, még a sátán is értékekre hivatkozik, amikor kísért: ha Jézus éhes, egyen (Mt 4,3); Péter szeretetbôl mondja, hogy Jézusnak nem szabad vállalnia a szenvedést (Mk 8,33). Mindaz, amirôl itt szó esett, valóban érték: részben Isten ajándékai, részben az ember pozitív célja. Az, hogy éppen ezekrôl beszél Jézus, talán csak véletlen. Tulajdonképpen sorolhatná tovább az akadályokat, pl. egészség, jó emlékezôtehetség, fizikai erônlét, szépség, stb.: mind megannyi újabb emberi érték. Meglepetésünk azáltal válik teljessé, hogy Jézus mindezek ellenkezôjét dicséri, mondja értékesnek: boldogok a szegények, az éhezôk, a sírók, a kitaszítottak, akiket gyűlölnek, rágalmaznak (Lk 6,20-22). Barátai a bűnösök, a vámosok, a betegek. Példaképül állítja mások elé a gyerekeket (,,ha nem lesztek olyanok...'', Mt 18,3), a bűnös asszonyt (nagyon szeretett, Mk 7,47), a megvetett szamaritánust (menj, és tégy hasonlóképpen, Lk 10,30-37). A bölcsekkel, okosokkal szemben elônyös helyzetben vannak a tudatlanok (Lk 10,21). A vámosok és utcanôk megelôzik az igazakat Isten országában (Mt 21,31). Helyesebb önmagunk megalázása (utolsó hely, Lk 15,7-11), dicséretes a magábaroskadt vámos imája (Lk 18,13). A szegény Lázár Ábrahám kebelére jut (Lk 16,19-31), a tékozló fiú szeretetteljes fogadtatásban, hűséges bátyja szemrehányásban részesül (Lk 15,11-32). Esztelen a gazdag, aki biztosította kenyerét (Lk 12,16-21); nem szabad aggódni amiatt, hogy mit eszünk, mit iszunk: ezt a pogányok teszik. Példakép a holló, a mezei virág, amely nem törôdik mindezzel (Lk 12,22-30). Megdicséri Máriát, szemben a szorgoskodó Mártával (Lk 10,42), tanítványainak el kell hagyniuk munkájukat (Mk 1,18), szüleiket, családjukat (Mt 15,29), temetetlenül hagyni (Mt 8,22), sôt gyűlölni hozzátartozóikat (Lk 14,26). Hogyan lehetséges mindez? Megveti, kétségbevonja Jézus az emberi értékeket? Lerombolja az általunk ismert, elfogadott értékrendet? Gyökeresen másként látja Jézus, hogy mi a jó az embernek és mikor jó az ember? Igen! -- De ez az álláspont nem értékítélet, hanem a tapasztalatra támaszkodik. Nyilvános működése idején Jézus egyetlen, alapvetô célja az volt, hogy elômozdítsa az ô jelenlétével megkezdôdött Isten uralmának megvalósulását, növekedését. S miközben tanításával, tetteivel ezen fáradozott, állandóan azt kellett tapasztalnia, hogy az ember az Istentôl kapott értékeket nem jól használja fel. Az ember nem arra használja ezeket, hogy Istenhez közelebb jusson, hanem ezek birtokában bezárul, megelégszik ezekkel, ezekben látja kiteljesedését, életének legfôbb célját. Ez a lezártság különösen nyilvánvalóvá válik, amikor Jézusban feltárul Isten uralmának lehetôsége. Jézus társakat keres, akik vele együtt, hozzá hasonlóan megvalósítják életükben Isten akaratát. Viszont azt kell látnia, hogy minél több értékkel rendelkezik valaki, annál érzéketlenebb, annál kevésbé képes azokon túllépni és ôhozzá csatlakozni. A gazdag ifjú elmegy, mert sok vagyona van. Aki földet vagy ökröket vásárol, aki házasodik, vagy apját temeti, nem ér rá Isten hívását követni. Aki lót-fut, végzi munkáját, nem ér rá Jézus lábaihoz ülni, tanítását hallgatni. Aki okos, bölcs, képtelen Jézus szavait elôítélet nélkül fogadni, elfogadni. Aki teljesíti a Törvényt, megtartja az elôírásokat, igaznak, jónak tartja magát, és nem érzi, hogy jobb is lehetne; aki szüleivel, családjával él, túlságosan ragaszkodik hozzájuk. Ugyanakkor a betegek ráérnek, özönlenek Jézushoz. A bűnösök, a megvetettek, a kitaszítottak, a szegények, a munkanélküliek, az özvegyek, a vámosok pihenni sem hagyják, szinte üldözik. Várják, hogy segítsen, hogy vigasztaljon, hogy megoldást, értelmet, célt adjon életüknek. Isten adományai így váltak az ember kezében akadállyá, rosszá, így vesztették el értéküket. És így lett a nyomorúság, a kitaszítottság, a megoldatlanság Isten legnagyobb adományává. A fenti értékek valóban értékek, önmagukban nem rosszak, de rosszá válnak azáltal, hogy az ember megelégszik velük, és nem eszközként használja fel azokat, hogy a legnagyobb jót, Isten uralmát megvalósítsa. Nem Jézus borítja fel tehát az értékrendet, hanem az ember, amikor az Isten uralmának megvalósításához kapott eszközöknél megáll, azokat élete céljának tekinti. Igaz ugyan, hogy ez részben érthetô, mert ezek az eszközök nagyon szépek és értékesek már önmagukban is. Ahhoz képest azonban, amit Isten az emberek számára készített, egészen jelentéktelenek. Igen sokat, mindent elveszít az, aki megragad ezeknél. Ha Isten ajándékainak ez a következménye, akkor sokkal elônyösebb helyzetben vannak azok, akik ezekben nem is részesülnek. ======================================================================== Az Új Szövetség elôzményei Az Új Szövetség, melyre minden szentmisében emlékezünk, nem minden elôzmény nélkül valósult meg. Az isteni Gondviselés elôkészítette egy másik szövetség, Istennek Izrael népével kötött szövetsége által. Jézus nem azért jött, hogy az ószövetségi üdvrendet eltörölje, hanem, hogy beteljesítse (Mt 5,17-18). Az Ószövetség >>nevelônk volt Krisztusra<<, mondja szent Pál (Gal 3,24). Hasonlóképpen az egyház is kiemeli a régi szövetséggel kapcsolatban, hogy >>mindez annak az új és tökéletes szövetségnek volt az elôkészítôje és elôképe, mely Krisztusban fog megvalósulni<<[9]. Ha tehát az Ószövetségi szentírást tanulmányozva nyomon követjük azt a hosszú utat, melyen az isteni Bölcsesség elvezette az emberiséget Krisztushoz, jobban megismerjük és jobban tudjuk értékelni azt a nagy ajándékot, melyet Isten benne adott a világnak. Isten nemcsak megteremtette az embert, hanem állandó, bensôséges kapcsolatban akart maradni vele. Terveit az emberek bűne láttán sem változtatta meg, hanem következetesen irányította az üdvtörténet folyását a teljes jóvátétel, a végsô kiteljesedés felé. Arra azonban nem volt szükség, hogy az emberek ezt a végsô célt kezdettôl fogva világosan lássák is. A kinyilatkoztató Isten elôbb csak egy közelebbi, alárendelt célt tűzött ki: legyen egy nép, amely ôt teljes szívbôl szereti és szolgálja. Erre a feladatra kiválasztotta Ábrahám utódait. Az ôsatyákkal kötött szövetség, a nekik adott ígéretek és a további események (Ter 12; Kiv 19,2) mind a nagy cél felé haladnak, ahol a választott nép találkozik Istennel: a Sínai szövetségben Izrael és Jahve kölcsönösen elkötelezi magát egymásnak (Kiv 19-23). A Sínai szövetség Amikor Izrael a Sínai hegyhez ér, elérkezik a pillanat, hogy Isten megvalósítsa öröktôl fogva elgondolt és elôkészített tervét. Ezért így szól a néphez: >>Ha majd hallgattok szavamra, és megtartjátok szövetségemet, tulajdonommá lesztek minden nép közül bár enyém a föld, és ti lesztek az én papi királyságom és szent népem<< (Kiv 19,56). Isten azt akarja, hogy ezt a népet egészen különös módon mondhassa magáénak, és a nép is mindenki másnál jobban ragaszkodjék hozzá: >>Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedbôl, teljes lelkedbôl és minden erôdbôl<< (MTörv 6,5). Istennek joga van ahhoz, hogy így elkötelezze magának ezt a népet, hiszen ô eddig is atyai szeretettel gondozta, óvta, minden jóval elhalmozta ôket (Kiv 20,2 vö. Józs 24): mindez Istennek teljesen ingyenes ajándéka volt, hiszen Izrael semmivel sem érdemelte ki Isten különleges jóindulatát (vö. MTörv 7,78). A nép sokáig nem ébredt annak tudatára, hogy Isten milyen kivételes szeretettel viseltetik iránta. Ezért Isten most meghívja, hogy lépjen vele szövetségre, és így kifejezetten elismerje az Úr hatalmát, jóságát; egyben ígéretet tegyen arra is, hogy az isteni szeretetre tudatos viszontszeretettel fog válaszolni. Isten már eddig is bebizonyította szeretetét, hűségében ezután sem lehet kételkedni (vö. MTörv 7,9), most Izraelen a sor, hogy ô is megmutassa háláját és hűségét. A szövetségben erre kötelezi magát a választott nép. Isten azt is meghatározza, hogy milyen módon kell ezt a feladatot teljesítenie: a fôparancsolat megtartásával (Kiv 20,23; vö. MTörv 6,5). A fôparancsolatnak kell meghatároznia Izrael alapvetô magatartását, ennek kell kifejezésre jutnia minden cselekedetében, melyeket az élet minden területére kiterjedô részletes törvények (pl. Kiv 21,1-23,19) szabályoznak. Ha a nép megtartja a parancsokat, a szövetségben vállalt kötelezettségeket, továbbra is elnyeri Isten jótéteményeit. Az engedelmesség által kifejezett istenszeretet életet és áldást jelent Izrael számára, a parancsok megszegése viszont lázadás Isten ellen, a felajánlott szeretet-szövetség visszautasítása, mely jogos büntetést, átkot, halált von maga után: >>Tanúkul hívom ma az eget és a földet, hogy elétek adtam az életet és a halált, az áldást és az átkot. Válaszd tehát az életet, hogy élj te is és ivadékod is, és szeresd az Urat, a te Istenedet...<< (MTörv 30,19-20). Izrael az életet választja, és ünnepélyes ígéretet tesz Isten akaratának követésére: >>Az egész nép egy szívvel-lélekkel így felelt: Megtesszük mindazt, amit az Úr szólott<< (Kiv 19,8). A kétoldalú ünnepélyes ígéret után külön szertartással fejezik ki a szövetség megkötését: a nép vezetôi Isten jelenlétében esznek és isznak (Kiv 24,11; 29,11), emlékoszlopot állítanak fel (24,4), áldozatokat mutatnak be (24,5-6). Mózes az áldozatok vérének egy részét az oltárra önti, a többivel pedig meghinti a népet, miközben ezt mondja: >>Ez annak a szövetségnek a vére, amelyet az Úr veletek mindezen igék alapján megkötött<< (24,8). Végül Isten átadja a szövetség törvényeit (24,12-18), majd Isten dicsôsége leszáll a Sínai hegyre (24,15-16). Megtörtént tehát az emberi közösségnek Istennel való elsô nagy találkozása. Az esemény a nép életében nemzeti szempontból is igen jelentôs, de még gazdagabb annak teológiai tartalma. A Sínai szövetségben elsô ízben történik meg, hogy Isten nem egyes személyeket, hanem egy közösséget, egy népet kötelez el magának. Ez az elsô lépés azon az úton, amely felé az isteni Gondviselés a történelmet irányítja: az Új Szövetség felé, ahol Isten az egész emberiséggel lép bensôséges, végsô szövetségre. Isten már itt, a Sínai szövetségben azt akarja, hogy az emberi közösség vallja meg ôt Istenének, közösségben, együtt szolgálják, és együtt szeressék ôt. És ez nem véletlen! A közösség megnyilvánulásainak ugyanis nagy ereje van. A közösen tett hitvallás erôsíti az egyén hitét, a közös ígéret fokozza a jóban való kitartást. Mindenki érzi, hogy hűtlenségével nemcsak Isten ellen vét, hanem társai, az egész közösség ellen is. Mindebbôl következik az is, hogy mindenki egyenlô Isten elôtt, nincsenek kivételek, elôjogok, és mindenki felelôs egymásért is (Lev 19,16-18). A közösség minden egyes tagja képviseli az egészet, az egyén már >>Izrael>>, így az ellene elkövetett bűn: bűn Izrael és a szövetség ellen (vö. MTörv 22,19: >>... mert megszégyenített egy szüzet Izraelben<<). Az egyén mindig mint a közösség tagja jön számításba. Ezzel azonban jelentôsége egyáltalán nem szűnik meg, sôt új méltóságra emelkedik.[10] Befejezésül a Sínai szövetség korlátaira szeretnék rámutatni. Ebben a szövetségben úgy tűnik, hogy Isten saját terveinek megvalósulását az emberek akaratától, engedelmességétôl teszi függôvé. Ha Izrael engedelmeskedik, kiérdemli az ígéretek teljesülését; ha ellenszegül Istennek, Isten kénytelen büntetni az ígért jótétemények helyett. Majd késôbb, a próféták tanításánál fogjuk látni, hogy az ember bűne, lázadása nem akadályozhatja meg Isten üdvözítô akaratának teljesülését. A szövetség gondolata tovább él Izrael életében Az Istennel kötött szövetség, Izrael vallási (és nemzeti) életének alapja és kiindulópontja mindig élénken élt a választott nép gondolatvilágában. Izrael mindig tudatában volt annak, hogy milyen kiváltságos helyzetbe került a szövetség által: ô a hordozója az isteni ígéreteknek, ô teljesíti a köteles tiszteletet, mellyel az emberiség tartozik az igaz Istennek. Igaz, az izraeliták egyéni és közösségi magatartása nem mindig állt összhangban ezzel a nagy feladattal, sôt gyakran kifejezetten szembekerült vele. A történelem nagy pillanataiban azonban a szövetség ünnepélyes megújítása által mindig visszataláltak Istenükhöz. Az egyik ilyen alkalom Szíchemben következett be, a honfoglalás megkezdése után (Józs 8,30-35; 24,1-28). Isten teljesítette ígéretét, elvezette ôket az Ígéret földjére, annak egy részét már magukénak tudják. A választott népre azonban még nagy feladatok várnak, míg elfoglalja Kánaán földjének egész területét. Ehhez Isten további segítségére van szükségük. Hogy ezt elnyerjék, ünnepélyesen megújítják ígéretüket, hogy hűségesek lesznek az Úr parancsaihoz (24,24). A királyság megalakulása idejétôl kezdve Dávid háza az isteni ígéretek hordozója. Az uralkodó képviseli a népet Isten elôtt, ezért Isten rajta keresztül újítja meg a választott néppel kötött szövetségét: >>Szövetségre léptem választottammal, megesküdtem szolgámnak, Dávidnak: örökre megerôsítem ivadékodat...<< (Zsolt 89,4-5; vö. uo. 29.v.). A salamoni templom felszentelésének ünnepe (1 Kir 8) újabb alkalom Istennel való találkozásra. Az Úr felhô alakjában leszáll a templomba, és ezentúl mindörökre ott fog lakni népe közelében (8,10-13). Salamon arra kéri Istent, hogy gyakoroljon irgalmat mindazok iránt, akik e templomban vagy e templom felé fordulva könyörögnek, még akkor is, ha bántották Istenüket, de bocsánatért esedeznek (8,14-29). Sajnos a nép a történelem folyamán egyre gyakrabban elfordult Istenétôl. A legfôbb veszélyt a pogány istenek tisztelete jelentette. Ez volt a legnagyobb hűtlenség az igaz Istennel szemben. Idônként azonban egy-egy nagy vezetô útmutatása nyomán a nép ráébredt bűnösségére, és megújította az Istennel kötött szövetséget. A babiloni fogság különösen komoly figyelmeztetés volt számára. Vétkeik miatt megérdemelték volna, hogy Isten magukra hagyja ôket, és elvesszenek. De ô nagylelkűen megbocsátott, és megengedte, hogy a Maradék visszatérjen hazájába. Ezért tartanak Ezdrás vezetésével bűnbánatot, megújítják a szövetséget, és megígérik, hogy hűségesen megtartják a parancsokat (vö. Neh 9). Csak a legfontosabb eseményeket említettük, de mindezek alapján már láthatjuk, hogy a szövetség gondolata mindvégig Izrael vallási és nemzeti életének alapja maradt. Ha errôl gyakorta meg is feledkeztek, a nehéz idôkben ismét visszatértek a szövetséghez, ebbôl merítettek vigasztalást, új reményt, és kezdték meg a további utat a helyes irányban. A próféták tanítása A történelem viszontagságai közepette Izrael népe sokszor tanácstalanul, reményt vesztetten néz a jövô elébe. A küzdelmes idôkben a próféták azok, akiket Isten népe tanítására, vigasztalására küld. A szövetség gondolata az ô vezetésükkel a késôbbi idôkben is a figyelem középpontjában marad. Tanításukban a szövetség teológiája tovább mélyül, gazdagodik. Ebben az idôben történik meg a teremtés tényének teológiai értékelése is. A próféták -- közöttük elsôként talán Izajás[11] -- rámutatnak, hogy Istennek a szövetségkötést megelôzô jótéteményei közül az elsô nem is az Egyiptomból való szabadulás, hanem az emberiség megteremtése volt (Iz 51,15-16; vö. 42,5; 44,24; stb.). Izrael így tudatára ébred annak, hogy nemcsak szabadságát, függetlenségét köszönheti Istenének, hanem létét is. A választott népnek lesz feladata, hogy errôl az igazságról más népek elôtt is tanúskodjék (Iz 42,6). A próféták tanítására jellemzô, hogy a szövetséggel kapcsolatban mellôzik a jogi szemléletmódot, és hangsúlyozzák az Istennel való kapcsolat lelki oldalát. Keményen visszautasítják azt a felfogást, hogy Isten szeretetére elegendô válasz, ha az áldozatokat bemutatják, ha betű szerint teljesítik a törvényeket. Izajás >>hazug áldozatoknak<< nevezi az ajándékokat, amelyekkel Izrael meg akarja vásárolni magának Isten szeretetét, bár alapvetô magatartása és egyéb cselekedetei miatt méltatlan arra (1,13; vö. >>...kezetek csupa vér<<, 1,15). Nem azt jelenti ez, hogy az áldozatok és a törvények megtartása önmagában rossz, hanem, hogy azok lélektelen teljesítése képmutató és helytelen. A jogi szemléletmóddal (do ut des) szemben a próféták rámutatnak, hogy a szövetség bensôséges kapcsolatot jelent, melynek át kell formálnia az egész embert, át kell hatnia egész magatartását, hiszen Isten a >>szeretet kötelékével<< láncolta magához a népet (Óz 11,4). A korábbi idôkben a szövetségben kifejezésre jutó kapcsolatot az atya-fiú viszonnyal igyekeztek megvilágítani, elmélyíteni (vö. MTörv 8,5). A próféták ennél mélyebb, kifejezôbb hasonlatot keresnek. Izajás az anyai szeretethez hasonlítja Isten szeretetét, mely sohasem feledkezik meg gyermekérôl (49,15). Ózeás, Jeremiás és Malakiás pedig a jegyesek szeretetével érzékelteti azt a mély és felbonthatatlan elkötelezettséget, mely Isten és Izrael között fennáll (Óz 13; Jer 2,2; 3,4.12; Mal 2,14; vö. Iz 50,1; 54,4-10). És a szeretett jegyes, Izrael, hogyan válaszol Isten mélységes szeretetére? Értetlenséggel, szeretetlenséggel, hűtlenséggel. Isten ezt veti népe szemére az ún. prófétai >>panaszokban<<, melyekkel több helyen is találkozunk a Szentírásban: >>Halljátok egek, figyelj füleddel, föld, mert az Úr beszél: Fiakat neveltem és felmagasztaltam, ôk azonban megvetettek engem! Az ökör megismeri gazdáját, a szamár urának jászolát; Izrael azonban nem ismer el engem, és népem meg nem ért!<< (Iz 1,23, vö. 27,11; Jer 2,4-9 stb.). Isten féltve ôrzött szôlôje vadszôlôt hozott (Iz 5,2); a nép elhagyta ôt, az élô vizek forrását (Jer 2,13), széttörte bilincseit (= >>szeretet köteléke<<, Óz 11,4), és így szólt: Nem szolgálok! (Jer 2,20) Áldozataikat ugyan bemutatják, az ünnepeket megtartják, de mindez utálatos Isten elôtt, mert a nép szíve tele van gonosz gondolatokkal (Iz 1,13-16). Sôt a szeretett jegyes a legnagyobb vétséget is elkövette: más istenek tiszteletével paráználkodott, megcsalva azt, aki oly nagy szeretettel vette ôt körül (Jer 2,20; Óz 2,2.5). Mit érdemel mindezek után a hűtlen nép? Azt, hogy Isten keményen megbüntesse bűneiért (Ám 2,6-16), ne irgalmazzon neki (Óz 1,6), ne tekintse többé népének (Óz 1,9-10), és kiszolgáltassa az ellenség haragjának (Jer 17,14). Mégis, bármily súlyos is a nép bűne, hűtlensége, Isten nem akarja véglegesen eltaszítani magától, mert haragjánál nagyobb szeretete és irgalma. Haragja nem tart örökké (Jer 3,12), szeretete sohasem szűnik meg: >>Örök szeretettel szeretlek téged, azért ôriztem meg irgalmamat<< (Jer 31,3). A hűtlen jegyest megbocsátó szeretettel hívja magához: >>Térj meg Izrael, te hűtlen, nem fordítom el tôled arcomat, ... csak ismerd el gonoszságodat, mert az Úr ellen vétkeztél<< (Jer 3,12-13). Oly szépen fejezi ki Ózeás Isten megbocsátó szeretetét: >>Íme, én majd magamhoz édesgetem, ...a szívére beszélek..., hogy énekeljen, mint ifjúsága napjaiban. Akkor majd férjemnek hív ô engem..., és eljegyezlek magamnak örökre, eljegyezlek jósággal és törvénnyel, szeretettel és hűséggel, és te majd megtudod, hogy én vagyok az Úr<< (2,16.18.21-22). Isten fájó szívvel és csak rövid ideig büntette meg népét, hogy meggyógyítsa hűtlenségét, és azután visszafogadhassa szeretetébe: >>Haragom pillanatában kissé elrejtettem elôled arcomat, de örök irgalommal megkönyörülök rajtad<< (Iz 54,8). A próféták világosan tanítják, hogy Isten és a választott nép szövetsége örök és felbonthatatlan. A szövetség soha, egy pillanatra sem bomlik fel, bár lehet, hogy egy idôre >>holt betű<< marad.[12] A bűnök után büntetéssel vezeti Isten a népet bűnbánatra, soha bele nem fárad a megbocsátásba, soha el nem veszti türelmét, amint a zsoltáros mondja: >>Ezerszer megszabadította ôket, s ôk ismét csak lázadtak, de megemlékezett szövetségérôl, és nagy irgalmában megkönyörült rajtuk<< (106,43-45). Alapvetô változás A nép állandó hűtlensége láttán a próféták mégis sejteni kezdték, hogy gyökeres változásnak kell bekövetkeznie az üdvtörténetben. A nép és Isten tökéletes kapcsolatát a szövetség eddigi formája nem tudja egyszer s mindenkorra biztosítani. Hiszen a pártütô nemzedék ismét és ismét megszegi a szövetséget (Jer 11,7-8), az pedig nem lehetséges, hogy az emberek szüntelenül meghiúsítsák Isten terveit. Hogy mennyire képtelen az ember valóban Istennek élni, hozzá ragaszkodni, senki annyira fel nem ismerte, mint Ezekiel próféta. Szinte az istenkáromlás határát súrolja az a mód, ahogyan ô ábrázolja az üdvtörténetet mint Isten kísérleteinek sikertelen láncolatát (vö. Ez 20).[13] A próféták felismerték, hogy Isten mindenképpen üdvözíteni akarja az embereket, viszont világosan látták azt is, hogy Izrael képtelen engedelmeskedni. Hogyan lehet ez az engedetlen nép mégis igazán Isten népe? Hiszen éppúgy nem tud megváltozni, mint ahogyan a mór (néger) sem tudja elváltoztatni bôre színét (Jer 13,23). Ha a megoldást nem is látták, azt biztosan tudták, hogy Isten üdvözítô akarata végül mégis meg fog valósulni. Szemük elôtt áll a jövô, melyben Izrael engedelmeskedik, békésen él az Ígéret földjén, Jeruzsálemet újjáépítik, és ismét a kereskedelem, a zarándoklatok középpontja lesz, vidám nevetés hallatszik falai között (Jer 24,5k; 33,4k; 30,18k). Ez csak úgy valósulhat meg, ha Isten valamiképpen ismét belenyúl a történelembe. Ez a >>belenyúlás<<, mellyel Isten a gyönge emberi természet segítségére siet, lesz az Új Szövetség. Isten újra szövetséget köt majd az emberekkel, amely sokkal hatékonyabb lesz, mint a régi (Jer 31,31). Jeremiás ajkán csendül fel elôször ez a reményteli üzenet, ez az ô új üzenete; ezzel alapozza meg azt a várakozást, mely egy új üdvtörténeti esemény felé tekint, s ez majd felülmúlja a Sínai szövetséget.[14] Jeremiás azonban annak ellenére sem veti el egészen a régi szövetséget. Nem várja, hogy Isten teljesen új alapokra helyezze az üdvtörténetet, hiszen Isten a maga részérôl megtett már mindent. A változásnak az ember oldalán kell bekövetkeznie: az emberi szívnek kell gyökeresen megváltoznia. Jeremiás tanítását fejleszti tovább Ezekiel, amikor tolmácsolja Istennek ezt az üzenetét: >> ... megtisztítlak titeket, új szívet adok nektek, és új lelket adok belétek. Elveszem testetekbôl a kôszívet, és hússzívet adok nektek. És az én lelkemet adom majd belétek, hogy törvényeimet megtartsátok<< (36,25-27). Az Új Szövetség örökké tart, és a béke szövetsége lesz (Ez 36,26). Megvalósul az, amit a Sínai szövetség sohasem tudott igazán elérni: >>Ti az én népem lesztek, és én a ti Istenetek<< (Jer 31,31; 32,38; Ez 36,28; 37,27). Errôl az Új Szövetségrôl Izajás is beszél. ' már rámutat arra is, hogy valamilyen közvetítô, messiási alak lesz, aki által létrejön Isten és az emberek végleges egymásra találása. Megfesti Isten Szolgájának alakját, aki által Isten üdvössége eljut a föld határáig (42,6; 49,6), aki sokakat tesz igazzá helyettesítô szenvedéseivel (53. fej.). Rámutat tehát arra is, hogy ebben a szövetségben az üdvösség egyetemes lesz, a megváltás az egész emberiség kincsévé válik. Az Új Szövetség meghirdetése gyökeres változás az ószövetségi teológia fejlôdésében. A próféták ellenkezô irányba fordítják tekintetüket, a múlt helyett a jövôbe néznek. A régi intézmények üdvöthozó ereje kialudt, az üdvösség csak Isten újabb üdvtörténeti beavatkozásából fakadhat (vö. Jer 31,32; 43,18). A szövetség teológiájának fejlôdésében azonban nincs törés, csak fejlôdés, kiteljesedés. A Gondviselés egyenes útja ez, mely Krisztus felé vezeti az emberiséget. Ezen az úton megvolt a maga jelentôsége a régi szövetségnek is, de természeténél fogva nem volt elegendô arra, hogy megvalósuljon benne a végsô, nagy szándék: Isten és az emberiség egymásra találása tökéletes szeretetben. A próféták szavai nem maradtak visszhang nélkül a zsidóság körében. A nagy várakozás élénken élt a vallásos hívek lelkében. A Jubileumok könyve[15] alapján feltételezhetjük, hogy egyes szekták rendszeresen megtartották a szövetség megújításának ünnepét, mégpedig minden évben pünkösdkor.[16] Különösen a kumráni iratok tanulmányozása érdekes ebbôl a szempontból. A Damaszkuszi irat és a többi szöveg alapján megállapítható, hogy a kumráni közösség Kr.e. a 2. században az >>Új Szövetség közösségének<< tekintette magát. Meggyôzôdésünk szerint az ô mozgalmukban teljesedett be Jeremiásnak az Új Szövetségrôl szóló jövendölése. A közösség tagjai azért vonultak vissza a világtól, hogy pontosan betartsák az Istennel kötött szövetség értelmében az ószövetségi törvényeket: >>...Az Új Szövetségbe belépôk kivonultak Damaszkusz országába ..., hogy mindenki szeresse felebarátját, mint önmagát.<<[17] Szövetségüket >>Isten Szövetségének<<, a >>kegyelem szövetségének<<, >>örök szövetségnek<<, >>az örökkévalóság közössége szövetségének<<, de leggyakrabban csak >>új szövetségnek<< nevezik.[18] A kumráni közösség rövidesen megsemmisült, így nem bizonyult örök szövetségnek. Abból a szempontból azonban jelentôs, hogy tanúsítja a zsidóság várakozását, mellyel egy végleges, örökkétartó szövetség felé tekint. Az Új Szövetség megvalósulása Ilyen elôzmények után vette kezébe Krisztus a kelyhet, és mondta ki e szavakat: >>Ez az én vérem kelyhe, az új és örök szövetségé, mely értetek és sokakért kiontatik a bűnök bocsánatára>> (Mt 26,28). Ekkor (pontosabban a kereszten, az áldozat tényleges bemutatásának pillanatában) teljesedett be mindaz, amit Isten az emberekkel kapcsolatban eltervezett és oly hosszú idôn keresztül elôkészített; itt érte el a csúcspontját az emberiség megváltásának a története. Ez az a cél, mely felé az üdvtörténet szüntelenül haladt, melyet a Sínai szövetség elôkészített, és amelyet a próféták meghirdettek. Eddig csak egy nép volt az Isten választottja; most a végsô, tökéletes és örök szövetségben Isten magához öleli az egész emberiséget Krisztusban, aki hívja is az embereket és válaszol is erre a hívásra. Az ószövetségi és az újszövetségi üdvtörténet szerves egységét kifejezik azok az utalások, melyek az Új Szövetség megalapítását az elôzményekkel hozzák kapcsolatba. Az új választott nép képviselôi itt is együtt étkeznek Istennel, mint az elsô szövetségkötés alkalmával (Kiv 24,8). Mózes állatokat áldozott fel, és a >>szövetség vérével<< meghintette a választott népet (Kiv 24,8); itt Krisztus vére az >>új szövetség vére (kelyhe)<<, Krisztus áldozata az, mely megteremti Isten és az emberek szeretetközösségét. Krisztus az Isten Szolgája, akirôl Izajás beszélt: >>életét bűnökért való áldozatul adja, és sokakat megigazulttá tesz<< (53,10-11, vö. >>értetek és sokakért kiontatik a bűnök bocsánatára<<). Az újszövetségi szent könyvek tanúskodnak arról, hogy mennyire megértette az Egyház ennek az Új Szövetségnek a jelentôségét. Szent Pál szerint Izrael kiváltsága volt a Sínai szövetség (Róm 9,4), szemben a többi néppel (Ef 2,12). Ezt a szövetséget azonban messze felülmúlja az új (Gal 4,24k; 2 Kor 3,6k), mert eltörli a bűnöket (Róm 11,27), általa Isten az emberek között lakik (2 Kor 6,16). Ez a szövetség megváltoztatja az emberi szíveket, és kiárasztja az emberekbe a Szentlelket (Róm 5,5). Az Új Szövetség nem írott törvény többé, hanem a lélek szövetsége (2 Kor 3,6), mely szabadságot hoz Isten fiai számára (Gal 4,24). Minden népre kiterjed, mert Krisztus vére egyesíti az egész emberi nemet (Ef 2,12k). A Zsidókhoz írt levél kifejezetten rendszerbe foglalja, hogy az Új Szövetség mennyiben múlja felül a régit. Rámutat arra, hogy ez a szövetség elsôsorban azért jobb, mint a régi, mert a közvetítô méltósága végtelen nagy (8,6; 12,24), mert nem állati vérrel, hanem Krisztus vérével kötötték meg (9,12). Jézus egyszeri áldozata elegendô ahhoz, hogy egyszer s mindenkorra eleget tegyen minden emberi bűnért: >>Egyetlen áldozattal örökre teljessé tette a megszentelteket<< (10,14). Ezért nincs szükség más, újabb áldozatra; Krisztus áldozata által mindenkor bizalommal közeledhetünk az Atyához (4,16). Ez az áldozat az Új Szövetség örök biztosítéka, nem abban az értelemben, mintha az ember többé nem tudna vétkezni, hanem amennyiben minden bűnért van jóvátétel, és minden gyönge ember számára kiapadhatatlan a forrása a segítségnek és kegyelemnek. ======================================================================== Az ószövetségi jövendölések beteljesedése az Újszövetségben Máté evangélista Jézus történetét azzal kezdi, hogy elmondja, Mária a Szentlélektôl fogant, József pedig, Mária jegyese érthetô módon értetlenül állt a tények elôtt, sôt magától értetôdôen arra kellett gondolnia, hogy Mária hűtlen volt. A problémát az Úr angyala oszlatja el, amikor megmagyarázza, hogy a gyermek a Szentlélek ereje által fogantatott. A magyarázathoz hozzáteszi az angyal: >>Mindez pedig azért történt, hogy beteljesedjék, amit az Úr a próféta szavával mondott: Íme a szűz méhében fogan és fiút szül, és Emmánuelnek fogják hívni<< (Mt 1,22-23; vö. Iz 7,14). A kérdéses izajási jövendöléssel kapcsolatban közismert probléma, hogy az ott szereplô >>'almah<< szó nem azt jelenti: >>szűz<<, hanem azt, hogy >>fiatal lány<<, >>hajadon<<[19] A zsidó nyelvben a szüzet egy másik szóval, a >>betúlah<<-val jelölik. Keresztény szentírásmagyarázók között is szép számmal vannak[20], akik azt állítják, hogy az izajási szöveg a királyi ház újabb sarjának természetes módon való születését ígéri meg, ami jel lesz a király és a nép számára, hogy Isten Dávid háza mellett áll gondviselésével. Nem kell tehát félni az evilági hatalmak fenyegetésétôl, az adott helyzetben Izrael és Damaszkusz támadása nem lesz végzetes Júda számára. Igaz, a továbbiakban a próféta ismét beszél errôl: >>Gyermek születik nekünk, fiú adatik nekünk, s az ô vállára kerül az uralom. Így fogják hívni: Csodálatos, Tanácsadó, Erôs Isten, Örök Atya, Béke Fejedelme<< (9,5). Elsô olvasásra úgy tűnhet, hogy ezek a jelzôk csak Isten Fiára, Jézusra vonatkozhatnak, de ha figyelembe vesszük, hogy abban a korban szokás volt hasonló jelzôkkel illetni a királyt (egyiptomi szövegekben találunk ehhez hasonlót), akkor azt kell állítanunk, hogy ezek a kifejezések sem mutatnak túl egyértelműen a következô király alakján. Közismert Leo Krinetzki benedekrendi szerzetes kitűnô ószövetségi bevezetôje[21]. Szerinte[22] a jelzôk a következô júdeai királyra vonatkoznak, aki a tanácsadás csodája lesz, ô az >>Istenhôs<< (Gott- Held) így fordítja az >>Erôs Isten<< kifejezést, mert Jahve ereje nyilvánul meg benne; az Örökkévalóság Atyja, mert az ô uralma is elôbbre viszi Isten végleges uralmát a földön. Úgy tűnik tehát, hogy Izajás szövege önmagában nem elegendô ahhoz, hogy az emberek felismerjék, vagy akár megsejtsék a Megváltó szűzi születését. A tények azt mutatják, hogy valóban nem is sejtették mindaddig, míg az be nem következett és nyilvánosságra nem jutott az apostolok igehirdetése által. A zsidó gondolkodástól -- mint egyébként minden kor emberének gondolkodásától -- annyira távol áll a szűzi születés lehetôsége, hogy tudomásunk szerint soha a Krisztus elôtti idôkben nem vártak olyan messiást, aki nem természetes úton születnék. Nem szükséges, hogy részletesen tárgyaljuk az összes újszövetségi helyet, ahol a szerzôk újra és újra az ószövetségi jövendölések beteljesedésére utalnak. Elég, ha röviden megemlítünk még néhányat. A gyermekgyilkossággal kapcsolatban Máté Jeremiás szövegét idézi: >>Kiáltás hangzik Rámában, hangos sírás, jajgatás: Ráhel siratja fiait ...<< (Mt 2,17-18; Jer 31,15). Jeremiás nem a Megváltó üldözésérôl jövendölt, hanem, amint ez világosan látható a következô versbôl, a fogságba hurcolt zsidók gyászáról beszélt. Nem találjuk az Sszövetségben azt a jövendölést sem, hogy a Messiást Názáretinek fogják hívni (Mt 2,23). Amennyiben az Izajásnál szereplô nécer (vesszô) szóra utal, mely kihajt Dávid házának törzsébôl (Iz 11,1), meg kell jegyeznünk, hogy tulajdonképpen ez az értelmezés rokon az Ószövetségben gyakorta közölt népies szómagyarázatokkal[23]. A próféta jövendölése szerint Jézus >>példabeszédekben szól<< (Mt 13,35), az idézett prófétai szövegben -- pontosabban zsoltárban, hiszen az idézett szöveg a Zsoltároskönyvben található[24] --, viszont nem a Messiás, hanem a zsoltáros beszél: tanító célzattal megénekli a választott nép elmúlt történetét. Különösen figyelemreméltó mindaz, amit az evangélisták Jézus szenvedéstörténetével kapcsolatban az Ószövetségbôl idéznek. Júdás elárulja Jézust, >>hogy beteljesedjék az Írás: Ki megosztotta kenyerem, sarkát emelte ellenem<<. Az idézet a 40. zsoltárból való. Nem a Messiás szenvedésérôl, hanem a bajbajutottnak, a mindenki által elhagyott igaznak gyötrelmeirôl szól. Ugyanezt mondhatjuk a 21. zsoltárból vett részletre: >>Elosztották ruháimat maguk között ...<< A Mt 27,9 által Jeremiásnak tulajdonított szöveg egy része köztudottan Zakariástól való, ott szerepel a harminc ezüst is; Jeremiás valóban vásárol egy telket, de nem a fazekasét, és nem a 30, hanem 17 ezüstért. Végül Jézus szenvedésével kapcsolatban számos utalást találunk a Szenvedô Szolgáról szóló negyedik énekre (Iz 52,13-53,12). Az evangéliumok szerint Jézusnak szenvednie kell, hiszen Izajás megjövendölte, sôt, Péternek az Apostolok cselekedeteiben elhangzó beszéde szerint az >>összes próféta<< megjövendölte (3,18); ugyanakkor a Jézus elôtti idôktôl kezdve napjainkig, keresztények között éppen úgy, mint zsidó körökben, állandó vitatéma, hogy kirôl is ír Izajás: maga a próféta-e a Szenvedô Szolga, esetleg a választott nép, vagy a Messiás? De vessünk véget ennek az áttekintésnek, amely esetleg azt a látszatot keltheti bennünk, hogy kétségbe vonjuk a Messiásra, Jézusra vonatkozó jövendölések jelenlétét az Ószövetségben. Távolról sem ez a célunk. Csak az, hogy a keresô értelem elôtt óhatatlanul felmerülô problémákat a helyükre tegyük. A felvázolt problémák ugyanis zavarba ejthetnek, megingathatják az Újszövetségbe vetett hitünket, mint ahogy nem egy racionalista kutató eljutott odáig, hogy azt állította: az apostolok, az ôskeresztény közösség magyarázta bele az Ószövetségbe Jézus Krisztust. Az a meggyôzôdés, hogy Jézus életében, halálában és feltámadásában az Ószövetség teljesedett be, magára Jézusra vezethetô vissza[25]. Jézus világosan látta elôre halálát, többször beszélt is errôl tanítványainak. Nemcsak azt ismételgette, hogy szenvedni fog, hanem azt is hangsúlyozta, hogy ez az Atya akaratából történik. Szenvednie kell: ez jelenti messiási küldetésének fontos mozzanatát. Meggyôzôdése, hogy ô az Isten Szolgája, akirôl Izajás beszél, aki váltságul adja életét sokakért: >>Az Emberfia nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem, hogy ô szolgáljon és váltságul adja életét sokakért.<< mondja Márk 10. fejezetében. A tanítványok aggodalommal telve, félelemmel követik, ô azonban elszántan megy a Jeruzsálemben rá váró halál elé (Mk 10,32.34). Az utolsó vacsora meghitt hangulatát a küszöbön álló halál tudata árnyékolja be, és az Oltáriszentség szerzésével a reá váró halálra utal, ahol az ô vére, a ,,szövetség vére'' áldozatként fog kiömleni (Mk 14,24). Miközben utoljára beszélget apostolaival, utal szenvedésének egyes mozzanataira is, melyek által az Írásoknak is be kell teljesedni. A 12 tanítvány egyikének árulásáról beszélve a 41. zsoltár mondatát látja beteljesedni: ,,Ki megosztotta kenyerem, sarkát emelte ellenem'' (Jn 13,18). Különösen fontos Mk 14. fejezetének 21. verse: >>Az Emberfia elhagyja a világot, amint írva van róla, de jaj annak az embernek, aki elárulja az Emberfiát!<< Az árulás tényét itt két oldalról szemlélhetjük: Az áruló részérôl a legnagyobb bűn és hálátlanság, mégis meg kell történnie, mert Isten üdvözítô akarata szerint történik. Meg kell jegyeznünk, hogy az említett evangéliumi idézetek szó szerinti megfogalmazása az evangélistáktól származnak, ahogyan ôk az ôsegyházi igehirdetés során felidézték, hirdették azokat. Lehetséges, hogy Jézus az említett helyeken nem minden esetben hivatkozott az Ószövetségre, nem tôle származik minden ószövetségi idézet, hanem az apostoloktól, akik Jézus életében és halálában beteljesedni látták az Ószövetséget. Azt azonban aligha állíthatjuk, hogy Jézus sohasem hivatkozott az Ószövetségre saját életével kapcsolatban. Aki kétségbe vonja, hogy Jézus abban a tudatban élt, hogy benne beteljesednek Isten ószövetségi ígéretei (vö. >>Ma beteljesedett az Írás...<<, Lk 4,21), az hamisítással vádolja az apostolokat, az apostoli igehirdetést elvágja forrásától, Jézus tanításától. Jézus egységben élt Atyjával, és ezért tudta, hogy mit kell tennie, de kifelé, apostolai, hallgatói felé gyakorta inkább az Ószövetségre, az Írásokra hivatkozott mintegy argumentum ad hominem-ként felhasználva szokat, hogy mindannak, ami vele történik, meg kell történnie, és úgy kell végbemennie, ahogyan történik. Megmondja tanítványainak, hogy azon az éjjelen mindnyájan elfordulnak tôle, megtagadják ôt. De ennek is így kell lennie, mert az Írás (Zakariás könyve) ezt mondja: >>Megverem a pásztort, elszéled a nyáj<< (Mt 26,31j; Zak 13,7). Lk 23,37 szerint Jézus kijelenti tanítványainak, hogy most be kell teljesednie rajta, amit Izajás mondott Isten Szenvedô Szolgájáról: >>Gonosztevôk közé számították<< (Iz 53,12). Szenvedése folyamán mindvégig annak tudatában cselekszik, hogy szenvedésével az Atya akaratát teljesíti. Amikor foglyul ejtik, nem ellenkezik, mert teljesednie kell az Írásnak: >>Naphosszat együtt voltam veletek..., mégsem fogtatok el. Az Írásnak azonban teljesednie kell<< (Mk 14,49). Megtiltja a védekezést, hüvelyébe téteti a kardot, >>mert különben hogyan teljesednék az Írás, amely szerint ennek így kell történnie?<< (Mt 26,51-54) Az Iz 53,7 értelmében nem szól semmit a vádaskodásra, sem a zsidók, sem a rómaiak ítélôszéke elôtt. A kereszten, az utolsó pillanatokban a gyötrôdô zsoltáros szavait veszi ajkára: >>Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?<< (Zsolt 22,2), és a 31. zsoltár szavaival leheli ki lelkét: >>Atyám, kezedbe ajánlom lelkemet<< (6. v.). Ezekkel az utalásokkal Jézus világosan kifejezésre juttatja meggyôzôdését, hogy ami vele történik, mindaz Isten műve, legyen az a legkínzóbb gyötrelem is. És mihelyt feltámad, arra hívja fel az emmauszi tanítványok figyelmét, >>kifejtve az Írásokat<<, hogy >>ezeket kellett elszenvednie a Messiásnak, hogy bemehessen dicsôségébe<< (Lk 24,26). Jézus életében, szenvedésében és halálában azért >>teljesedtek<< be az Írások, mert Jézus mindig következetesen teljesítette az Atya akaratát, amelyet az Atya már az Ószövetségben is felvázolt. Így tehát, függetlenül attól, hogy a megfelelô ószövetségi részek szorosan vett jövendölések (= konkrét tények, események elôzetes kijelentése) voltak- e, jövendöléssé lettek, mert megjelent valaki, aki tökéletesen azok szellemében járt az Isten felé vezetô úton. Lehet, hogy Izajásnál a Szenvedô Szolga nem más, mint a próféta, vagy Izrael, de a messiási jövendölésnek kell tekintenünk azóta, amióta tudjuk, hogy Jézus, a Messiás, teljesen a szenvedô Szolga lelkületével fogadta és vállalta a szenvedést. Lehet, hogy az idézett zsoltárok szerzôje nem tekintett elôre a Messiás alakjára, de messiási zsoltároknak kell tartanunk, mert Jézus, a Messiás, azok szavaival bélyegezte meg árulóját, azok szavaival imádkozott a kereszten. Lehet, hogy az Ószövetség különbözô helyeibôl nem lehetett elôre kiolvasni a Messiás alakját, az Írások mégis róla beszéltek, mert ô volt az az Igaz, aki tökéletesen megvalósította mindazt, amit az Ószövetség megrajzolt, mint az Isten- és a felebaráti szeretet eszményét. Tökéletes példáját adta annak, hogyan lehet és kell felismerni és követni Isten akaratát az Isten által kezünkbe adott kinyilatkoztatás alapján. Közismert mondás az Egyházban, hogy >>novum testamentum in vetere latet, vetus testamentum in novo patet<<, vagyis >>az Újszövetség rejtôzik az Ó-ban, az Ószövetség feltárul az Új-ban>>. Az Ószövetség értelme rejtôzött mindaddig, míg az Újszövetség, Krisztus fel nem tárta számunkra, keresztények számára annak értelmét. Az >>'almah<< ,,hajadon'' szóban rejtôzött a Messiás szűzi születésének ígérete mindaddig, míg az Újszövetség be nem számolt a >>parthenosz<<-nak a Szűznek foganásáról. A szenvedô Messiás alakja rejtôzött az Ebed Jahve dalokban mindaddig, míg a Messiás nem szenvedett, és Fülöp diákonus meg nem magyarázhatta ezt a szöveget az egyiptomi királynô szolgájának (Csel 8,26-40). Azok elôtt még ma is rejtôzik, akik nem jutottak el Krisztushoz, az evangéliumhoz. 'k még ma is más magyarázatra várnak. De tulajdonképpen azok számára is rejtve van, akik nem annyira keresztények, hogy Krisztussal igazi barátságban éljenek, az ô útját járják. Errôl ír János apostol: >>Aki nem szeret, nem ismeri Istent, mert Isten a szeretet<< (1 Jn 4,7-8). Ami az elsô nagypénteken történt Jeruzsálemben, nem csak a zsidók számára volt botrány, nem csak a pogányok számára volt érthetetlen oktalanság (1 Kor 1,23), hanem, ahogyan Dibelius írja, a tanítványok számára is olyan érthetetlen és fájó volt, hogy az ezekrôl az eseményekrôl szóló beszámoló a szégyen és a gyalázat dokumentumának tűnhetett. A keresztre feszített Messiás visszataszító botrányát csak úgy lehetett feloldani, ha mindezen események miértjét világosan megfogalmazták. A többnyire zsidóból lett krisztushívôk számára csak az lehetett kielégítô magyarázat, ha be tudták nekik bizonyítani, hogy Isten akaratából történt úgy minden, ahogyan történt. Isten akarata viszont mindannyiuk elôtt felismerhetô volt az Ószövetségbôl, ahol az a sugalmazott írásokban világosan meg volt fogalmazva. Ezért igyekeznek Jézus szenvedését, sôt egész életét az ószövetségi szövegek fényében szemlélni. Nem csak arra törekedtek, hogy Jézus szenvedésérôl bebizonyítsák: mindezt Isten így akarta, hanem azt is megmondják, hogy az egyes események beilleszkednek az üdvösség történetébe. Talán szembetűnhet, hogy míg az evangélisták írásaikban lépten-nyomon utalnak az Ószövetségre, hangsúlyozzák, hogy Jézus életének egyes mozzanataiban az Ószövetség különbözô kijelentései beteljesedtek, addig Pál apostol, a nemzetek tanítója egyetlen egyszer sem állítja, hogy valamely ószövetségi jövendölés beteljesedett volna. Természetesen nem tagadja Jézus életének és az Ószövetségnek szoros kapcsolatát. Tanítja, hogy Jézus az Írások szerint halt meg bűneinkért (1 Kor 5,3-4) és az Írások szerint támadt fel a harmadik napon. Részletekrôl, konkrét jövendölések beteljesedésérôl sohasem beszél. Ez a magatartás érthetô abból, hogy ô elsôsorban a pogányok, nem a zsidók apostola, akik számára nem volt bizonyító ereje a zsidó szent könyveknek. A többi újszövetségi szerzô szinte kivétel nélkül nagy súlyt helyez arra, hogy Jézus életében felfedezze és hirdesse mindazt, ami összhangban áll az Ószövetséggel. 'k közvetlenül Jézus ajkáról hallhatták az ószövetségi utalások egy részét, másrészt, mivel hallgatóik fôként zsidó származásúak, vagy legalábbis távolról sem kizárólag pogányok, érthetô, hogy szükségesnek tartották az Ószövetség tanúságtételét. Ha a zsidó számára sikerült bebizonyítani, hogy Jézus élete összhangban áll az Ószövetséggel, akkor annak útja nyitva állt a keresztény hit felé. Az apostolok gyakorlata tehát azt mutatja, hogy igehirdetésükben akkor támaszkodtak az Ószövetségre, amikor az a cél érdekében szükségesnek, hasznosnak látszott. A cél világos: hogy az emberek ismerjék meg és fogadják el Krisztust. Az evangélisták mindamellett sok részletet figyelmen kívül hagytak, ami az Ószövetségbôl kapcsolatba hozható Jézus életével. De amit ôk elmulasztottak, azt bôségesen pótolták az elsô századok teológusai. Az atyák írásaiban egymást érik az ószövetségi utalások, amelyek szerintük beteljesedtek Jézusban. Elég fellapozni Cornelius a Lapide kommentárját, hogy áttekintést kapjunk az atyák Ószövetség- magyarázatából[26]. Túlságosan hosszúra nyúlna részletesen elemezni és bemutatni, hogy hány és hány esetben utalnak arra, ami az Ószövetségbôl megvalósult Jézus életében. Ízelítôül ki szeretnék ragadni egy példát, hogy érzékelhessük, mennyire meg voltak gyôzôdve az atyák arról, hogy Jézus élete és munkássága során beteljesedett az egész Ószövetség. Tekintsünk most el a keleti atyáktól, akiknek nagy része tudvalevôleg az allegorikus szentírásmagyarázat híve volt, és vegyük példánkat nyugatról. A nyugati atyák közül kiemelnénk három jelentôs egyházatyát, Jusztínuszt, Iréneuszt és Tertulliánuszt. Úgy tűnik, mintha írásaikban szünet nélkül azon fáradoznának, hogy Jézus élettörténetének eseményeit visszavezessék az ószövetségi írásokra, azokból bizonyítva, hogy Jézus útja elôre meg volt határozva Isten terveiben. Túl azokon az ószövetségi helyeken, amelyeket az Újszövetség, mint beteljesedett ószövetségi jövendöléseket idéz, csupán Jézus szenvedéstörténetével kapcsolatban több mint 50 ószövetségi szövegre utalnak, amelyek beteljesedtek Jézus életében. Fôként a zsoltárokat idézik. Jézus a 2. zsoltárban szereplô Fölkent, aki ellen a föld királyai fölkelnek. Jézus az igaz, akinek a 35. zsoltár szerint a jóságát rosszal viszonozzák, akinek barátai, rokonai elfordulnak nyomorúságától (Zsolt 38,12). Jézusról beszél a 89. zsoltár: >>Eltaszítottad, elvetetted, erôsen haragszol fölkentedre. A szolgáddal kötött szövetséget félredobtad, koronáját megaláztad. Falait mind leromboltad, romhalmazzá tetted várait. Ellenségeinek karját fölemelted, örömet szereztél minden ellenfelének. Dicsôséges jogarát hagytad lekonyulni, trónját a földre döntötted<< (39-45. v.). Konkrét ószövetségi utalásokat vélnek a legkülönbözôbb könyvekben felfedezni. Jézus Jeruzsálemben halt meg, mert a Második Törvénykönyv ezt írja: >>A húsvéti áldozatot nem mutathatod be bármely városban azok közül, amelyeket az Úr ad neked. Arra a helyre kell men-ned, amelyet az Úr, a te Istened neve lakóhelyéül választ<< (16,5-6). Jézust leköpdösték, meggyalázták, amint Izajás megírta: >>Nem rejtettem el arcomat azoktól, akik gyaláztak és leköpdöstek<< (63,2). Jézusnak fogságba kellett esni, mert a Siralmakban ezt olvassuk: >>Az Úr Fölkentjét fogságba ejtették<< (4,20). A megkínzott, sebekkel borított Jézusról ezt írja Izajás: >>Miért vörös a ruha rajtad, s öltözeted miért olyan, mint a szôlôtaposóké?<< (50,6) Jézus meghal a kereszten, a nap elsötétül, amint Ámosz írja: >>Azon a napon délben kell a napnak lenyugodnia, nappal is sötétséget borítok a földre<< (8,9). El kell temetni még aznap, Mózes törvénye szerint: >>Éjszakára ne maradjon holtteste a fán<< (MTörv 21,23). Jézus a sírban nyugszik, majd föltámad, amint a zsoltáros írja: >>Nyugalomra tértem és elaludtam, de ismét fölkeltem<< (3,6). Sok más helyet idézhetnénk még az egyházatyák írásaiból, de már ennyi is világosan szemlélteti, hogy az atyák szemében az Ószövetségnek szinte minden sora Jézusról beszél. Pedig világos, hogy a legtöbb ószövetségi helynek megvolt a maga immanens, teljes értékű jelentése az ószövetségi keretben is. A zsoltárok az ok nélkül üldözött igaz panaszát ôrzik, a Jeruzsálemre vonatkozó szöveg a jeruzsálemi templom ószövetségi áldozataira vonatkozik, a Siralmakból idézett szöveg a Fölkent fogságával kapcsolatban egyértelműen a száműzetésbe hurcolt választott néprôl beszél, a nap elsötétedése jelképesen a választott népre váró nehéz napokat jelzi (asszír támadás, babiloni fogság). Mit kell mondanunk errôl az Ószövetség-magyarázatról? Vajon az atyák meghamisítják az Ószövetséget, amikor lépten-nyomon jövendölést vélnek felfedezni abban? Tévesen magyarázzák, amikor Jézus életével hozzák kapcsolatba mindazt, ami hasonlóságot mutat az evangéliumokban szereplô eseményekkel, tanítással? Nem hamisítják meg, csak folytatják, kifejtik Jézus exegézisét: >>Vizsgáljátok az Írásokat... Hiszen rólam írnak!<< (Jn 5,39) Ha egyszer Jézus tudatosan azonosítja magát a Szenvedô Szolgával, az ószövetségi zsoltárokban könyörgô, imádkozó igazakkal, akkor mindezt nem nevezhetjük belemagyarázásnak, hanem tényleges beteljesedésnek. Ezen az úton járt Aquinói Szent Tamás is, a nagy teológus[27]. Szent Tamás megkülönbözteti a Szentírásban a szó szerinti és a lelki értelmet (az utóbbit elôképi vagy misztikus értelemnek is nevezi). A szó szerinti értelem szerinte a szentírási szöveg egyedüli értelme (sensus textus), a lelki értelem pedig a Szentírásban bennfoglalt dolgok értelme (sensus rerum), más szóval az a kapcsolat, amelyet a hit felismer az ószövetségi események, személyek és intézmények között egy részrôl, és az üdvösség misztériuma között más részrôl, mely Krisztusban elérkezett, az Egyházban megvalósul, és az örök dicsôségben beteljesül. Ez a kapcsolat reális és objektív, semmi olyat nem tartalmaz, amely világosan ne lenne felismerhetô a szövegben. De amikor a Szentírás segítségével bizonyítani akarunk valamely teológiai igazságot, nem vehetjük igénybe ezt a lelki értelmezést. Bizonyító ereje csak a szöveg szerinti értelemnek van a teológiában. Állítja, hogy a Szentírás szöveg szerinti értelme a teológia alapja, és az egész Szentírás egyetlen tárgya, témája Krisztus, akit teljességgel az Újszövetség nyilatkoztat ki. Ami Szent Tamás gyakorlatát illeti az Ószövetséggel kapcsolatban, azt látjuk, hogy rendszeresen Krisztus alakjára értelmezi a zsoltárokat, az Énekek Énekét és a prófétai szövegeket. Mindebben pontosan követi azt az utat, amelyet az egyházatyák, az apostolok, és végsô soron maga Jézus Krisztus követ. Köztudomású egyébként, hogy Szent Jeromos szentírásfordítása számos helyen elárulja, hogy messiási, Jézusra alkalmazott értelemben fordít. Ilyen például a nagy betűkkel >>Deus Fortis<<, >>Erôs Isten<< kifejezés a tárgyalt izajási szövegben: nyilvánvalóan Krisztusra értelmezi az említett kifejezéseket. Végül egy példa az újabb korból, az elsô magyar szentírásfordítások, szentírásfordítás-töredékek korából. A legkorábbi idôkbôl liturgikus célokra készült szentírásfordítás-töredékek maradtak fenn magyar nyelven. Ezekben minduntalan elôfordul, hogy az ószövetségi szövegeket újszövetségi értelemben fordítják. Így például a Cseh kódexben (1513) négy zsoltár magyar fordítása maradt fenn: a 109., a 112., a 121. és a 126. zsoltár fordítása. A 109. zsoltár elsô sorát például így fordítja: >>Monda atya isten en uramnak iheusnak<<. Ugyanilyen merészséggel írja bele a zsoltárok szövegébe a Szentlelket és Szűz Máriát is. Mindezek alapján megállapíthatjuk, hogy az Ószövetségnek Krisztus misztériumára való értelmezése az Egyház állandó gyakorlata. Az Ószövetségnek sokféle magyarázata létezik ma is. Másként magyarázzák a zsidók, másként a szamaritánusok, másként a keresztények, a Jehova tanúi, és van racionalista és vallástörténeti magyarázat is. Mindegyik csoportnak van egy határozott alapelve, ennek fényében értékel minden ószövetségi kijelentést, törvényt, eseményt. A vallástörténészek számára az Ószövetség is egy emberi közösség tudatának, ismereteinek, kultúrájának természetes úton kifejlôdött alkotása. A zsidók számára a kötelezô törvények, okulásul megírt történeti emlékezések, egy eljövendô boldog messiási kor ígéretérôl szóló, Istentôl származó írások. A keresztények számára a magyarázó alapelv Krisztus alakja, élete és tanítása. Az ô alakjának fényében szemléljük az Ószövetséget, mint elôkészületet az idôk teljességére. Az Ószövetség, mint az egy örök Atyától származó kinyilatkoztatás, sok igazságot elôre elmond Krisztusról, akiben ô végleg és tökéletesen kinyilatkoztatja önmagát. Hogy kinek van igaza? Az emberi észnek, az Ószövetség által sugalmazott, mind ez ideig beteljesületlen reményeknek, vagy a Krisztusban megnyilvánult és felismert isteni szeretetnek? A keresztények feladata, hogy Jézus útján haladva bebizonyítsák: nem tévedtek, amikor Krisztusnak hittek, mert a legjobbat választották. Az Ószövetség keresztény értelmezése sohasem szakadt és sohasem szakadhat el Krisztustól. Minél több közös vonást fedez fel a mai teológus, a mai keresztény a két szövetség között, minél több helyen ismeri fel az ószövetségi és az újszövetségi üdvtörténet közös vonásait, minél inkább látja a két szentírási rész között az egységet, annál mélyebben ismeri meg a kinyilatkoztatást, az üdvösségtörténetnek Krisztusban teljesedô titkát. Hiszen, mint láttuk, maga Jézus volt az, aki hangsúlyozta az ószövetségi kinyilatkoztatás és az ô tanítása között fennálló egységet, ô maga mondta Názáretben: >>Ma beteljesedett az Írás...<< {kép} ======================================================================== A keresztény vallás születése Mi, keresztények, hittel valljuk, hogy vallásunk kinyilatkoztatott vallás, mert a keresztény hitigazságok és erkölcsi törvények a kinyilatkoztató Istentôl származnak. Meglehetôsen naív dolog lenne azonban azt gondolnunk, hogy hitigazságainkat és erkölcsi-vallási törvényeinket Isten egyszerre és mindjárt végleges formában nyilatkoztatta ki számunkra. A kinyilatkoztatás hosszú és bonyolult folyamat volt, amely a Közel-Kelet kulturális és vallási világába szervesen beilleszkedett és ahhoz szorosan kapcsolódott. És ebben a folyamatban nem csupán az ún. közvetlen kinyilatkoztatás (sugalmazás) kapott helyet, hanem a kinyilatkoztatás más, közvetett formái is, mint például a tényekbôl, történeti eseményekbôl felismerhetô isteni tanítás és útmutatás. Az alábbiakban ezt a folyamatot szeretnénk röviden felvázolni, és néhány példával is szemléltetve bemutatni azokat a legfontosabb tényezôket, amelyek meghatározták a keresztény hitvilág és erkölcs alapvetô irányulásait. Természetesen elkerülhetetlen, hogy összefoglalásunk során néha kissé leegyszerűsítve és részeire bontva ábrázoljuk azt, ami, mint minden élô, valójában rendkívül sokrétű és összetett, szervesen egybefüggô valóság. Véleményünk szerint a kereszténység útjának legfontosabb meghatározó tényezôi a következôk voltak: -- Az Ószövetségben adott lehetôségek és kihívások -- A szövetségközi irodalom (hitvilág) új elemei -- Jézus tanítása és állásfoglalásai -- Bizonyos (történeti) események iránymutató szerepe -- A keresztény igehirdetôk kreatív közreműködése * * * A/ Az Ószövetségben adott lehetôségek és kihívások A kereszténység ószövetségi alapokra épült, természetes volt tehát, hogy Jézus és a keresztények az Ószövetséget az isteni kinyilatkoztatás hiteles forrásának (tárházának) tekintették. Ám ez az Ószövetség magában hordta a továbblépés lehetôségét (a) és kényszerét (b) is. a./ Felülbírálás, továbblépés A figyelmes olvasó az Ószövetségben nem egyszer észreveheti a fejlôdés nyomait. Megfigyelheti, hogy e sokrétű mű keretein belül egyes álláspontok az idô haladtával megváltoznak, bizonyos dolgok értelmezése változik, módosul. 1. példa: Kit büntet Isten a bűnökért? A Kiv 20,5 szerint Isten a bűnt negyedízig bünteti. Más helyeken viszont (ezzel szemben) a szent szövegek azt hangsúlyozzák, hogy mindenki csak a saját, személyes bűneiért felel és bűnhôdik (ld. MTörv 24,16; 4 Kir 14,6; 2 Krón 25,4). Az a nézet azonban, hogy a büntetés atöröklôdik, évszázadokon át rendületlenül tartja magát. Különösen elôtérbe kerül ez a fogság idején, amikor a nép a nemzeti katasztrófa okát az elôzô nemzedékek bűneiben véli felfedezni (Ez 18,2). Ezekiel egy egész fejezetet szentel művében annak bizonyítására, hogy a büntetés nem öröklôdik nemzedékrôl-nemzedékre (Ez 18; a kételyeket azonban nem sikerült eloszlatnia, vö. Jn 9,2: ,,Ki vétkezett, ez, vagy a szülei, hogy vakon született?''). 2. példa: A 40 éves pusztai vándorlás megítélése A deuteronomista történetírás szerint a pusztai vándorlás korszaka a nép hűtlenségének és a sorozatos büntetéseknek az idôszaka (Kiv 32: aranyborjú; Szám 11,1: zúgolódás Taberában; Szám 11,4: zúgolódás a húshiány miatt; Szám 12,1: Mirjam és Áron lázadozása; Szám 14,1: a nép bizalmatlansága; Szám 16: Kórah és társai lázadása; Szám 20: zúgolódás a vízhiány miatt, stb.). Ózeás viszont egyértelműen úgy beszél errôl a korszakról, mint az Isten és népe közötti elsô szeretet idejérôl, a meghitt, boldog együttlét korszakáról, ahová (amelynek) vissza kell térni (Óz 2,9-17). 3. példa: A szövetség Mózes könyvei szerint a választott nép helyzetét, sorsát és jövôjét alapvetôen a Sínai szövetségkötés és az ez alkalommal kapott isteni törvények határozzák meg. Ha a nép hűségesen tartja magát ehhez a szövetséghez és ezekhez a törvényekhez, Isten megóvja ôket minden veszedelemtôl és boldog, békés jövôt biztosít számukra. A késôbbi próféták viszont rámutatnak, hogy ez a szövetség nem érte el célját, csôdöt mondott (természetesen a nép hűtlensége miatt, Jer 11,1-12), ezért új szövetségre van szükség (Jer 31,31: ,,Új szövetséget kötök Izrael házával... De nem olyan szövetséget, mint amilyet atyáitokkal kötöttem...''; Jer 32,40: ,,örök szövetség''; vö. Ez 36,23- 28; 37,21-27). b./ Nyitva hagyott kérdések (kihívások) Az Ószövetségben nem csak a fejlôdés, nem csak a továbblépés ténye és lehetôsége figyelhetô meg, hanem a teológiai gondolkodás határai, korlátai is. Olyan kérdések merülnek fel, amelyekre a kinyilatkoztatásnak ezen a szintjén nincs még megnyugtató válasz. És ezek a megoldatlan kérdések feleletre várnak, megoldásért kiáltanak. 1. példa: Miért kell szenvednie az igaznak? A Zsoltárok könyvének számtalan helye, de legismertebben Jób könyve keresi a megoldását annak a problémának, amellyel sokszor és sokan szembesülnek: Miért szenved a bűntelen és miért nem bűnhôdik a bűnös? A kérdésre az Ószövetség keretei között nincs kielégítô válasz. A remény adott csupán, hogy ez csak átmeneti helyzet, és Isten hamarosan jobbra fordítja az igaznak sorsát (ld. Jób 42). 2. példa: A Messiás szerepe és alakja Az Ószövetségi szentírásnak igen sok olyan részlete van, amely a messiási korral, a Messiás alakjával foglalkozik. Mivel jövendölésekrôl van szó, természetes, hogy a Messiás érkezésének idôpontja homályban marad. De a Messiás ószövetségi képében ezen kívül még több más, lényeges vonással is találkozunk, amely tisztázatlan ill. ellentmondásos. Ilyen például a Messiás eredete, származása: A Messiás egyrészt Dávid fia (vö. Iz 11,1), másrészt az ég felhôin érkezô Emberfia (Dán 7,13-14). De még ennél is fontosabb az az eltérés, amely azokon a helyeken mutatkozik, ahol a Messiás fogadtatását, szerepét ábrázolják. A Messiás a legtöbb leírás szerint hatalmas és dicsôséges uralkodó. Második Izajás szerint viszont megvetik, elutasítják, megölik (és ezáltal ment meg sokakat, Iz 52,13-53,12). A két kép merôben ellentétes. A zsidó teológia nem is tudta a szenvedés gondolatát összeegyeztetni a Messiás alakjával. Ezért, bár a zsidó tanítók ezeket a szenvedésrôl szóló részleteket eredetileg a Messiásra értették (ld. Juszt., Dial. 39,9; 90,1), a késôbbiekben, a Kr.u.-i 2. sz.-tól egy megelôzô, alacsonyabb rangú messiásra vonatkoztatták (József fia, Efraim fia). A felsorolt példák jól szemléltetik, hogy az Ószövetség mennyire magában hordja a továbblépés lehetôségét és szükségességét. A fölvetett, de nyitva hagyott kérdések válaszra várnak, ugyanakkor már az Ószövetségen belül is találkozhatunk bizonyos korrekciókkal, pontosításokkal. Mindez azt jelenti, hogy az Ószövetség esetében nem végleges és lezárt kinyilatkoztatással állunk szemben, hanem egy folyamattal: a kinyilatkoztatásnak (megismerésnek) egyre mélyülô és elôremutató irányulásával. Így a kereszténység, amely alapjában véve elfogadja az Ószövetséget, éppen az Ószövetségtôl kapja az ösztönzést, hogy továbblépjen, új megoldásokat keressen, a régieket pedig esetenként újra- vagy átértelmezze. B/ A szövetségközi irodalom új elemei A szövetségközi (intertesztamentáris, apokríf) irodalom az Ószövetséghez képest számos új elemet tartalmaz. Ezek az új elemek természetesen ószövetségi gyökerekbôl fakadnak, de az Ószövetségbôl meg nem magyarázhatók, és ahhoz képest határozott továbblépést jelentenek. 1. példa: Örök élet, túlvilági igazságszolgáltatás A korai (ószövetségi) nézetek szerint az ember léte a halállal nem szűnik meg. A lélek a halál után az alvilágba, a seólba kerül. A seól a holtak föld alatt lévô birodalma, amely magába fogad válogatás nélkül mindenkit, jókat és gonoszokat egyaránt. Félelmetes torka kielégíthetetlen éhséggel nyeli magába mindazt, amit embernek hívnak (Iz 5,14; Péld 1,12; stb.). A sötétség hona ez (Jób 10,21-22), amely az embert örökre magába zárja (Jób 7,9-10). Lakói létnélküli árnyak (Iz 14,9; 26,14; Jób 26,5), akik itt, a feledés országában (Zsolt 88,13) örömtelenül léteznek. A seólból nincs többé szabadulás; itt még az Istenre való emlékezésnek és az ô dicséretének is vége szakad (Zsolt 6,6; 30,10; 115,17). Az Ószövetség soha nem mondja a seólról, hogy ez a hely a jóvátétel helye volna, vagy hogy az odajutók sorsa erkölcsi értékük szerint egymástól eltérne. A szövetségközi irodalom tanúsága szerint a késôbbi zsidó teológiai gondolkodásban megszületett a feltámadásba vetett hit és az újszerű jóvátétel-tan. A seól elveszítette örökkétartó jellegét, és az igazak esetében csupán átmeneti tartózkodási hellyé vált. Az igazak lelke csak a halál és a feltámadás közötti idôszakban tartózkodik itt (vö. Targ Zsolt 68,23; Hén 51,1k; 61,5; 4. Ezdr 7,32; stb.). Sôt, egyes nézetek szerint már a seólban sem azonos az elhunytak sorsa: az igazak tartózkodási helye sokkal kellemesebb: ,,Innen más helyre mentem és az angyalok nyugat felé nagy és magas hegyet mutattak, amely csupa szikla volt. A hegy belsejében négy üres, mély, széles, sima, barlangszerű tér volt, négy közül három sötét, egy pedig világos, és ennek közepén forrás fakadt. Én pedig így szóltam: Milyen simák ezek a barlangok, milyen mélyek és milyen barátságtalanok! Rafael pedig, a velem lévô angyalok egyike azt mondta: Ezek a nagy üres csarnokok azért vannak, hogy az elköltözöttek lelkeit összegyűjtsék. Azért teremtette ezeket az Úr, hogy az emberek gyermekeinek minden lelkét magukba tudják fogadni. A lelkek ezekben a csarnokokban fognak tartózkodni ítéletük napjáig és végzetük beteljesedéséig, a végzetet pedig a nagy ítéletkor fogják elnyerni. Láttam az emberek gyermekeinek lelkeit, az elköltözötteket és volt közöttük egy, akinek panaszos hangja az égig hatolt. Én pedig Rafaelt, az angyalt, aki velem volt, megkérdeztem: Kinek a lelke ez, akinek a hangja a sok közül kihangzik és panasza az égig emelkedik? ' pedig válaszolt és azt mondta: Ez Ábel lelke, akit testvére Kain megölt és ôt panaszolja, addig a napig, amíg Kain magja a földrôl kihal és az ô magja az emberiségbôl örökre eltűnik. Akkor pedig megkérdeztem, hogy milyen ítéletet fognak itt tartani: Miért áll külön ez a négy barlang? ' pedig azt válaszolta: Ez a három azért készült, hogy az elköltözöttek lelkeit elválassza. Az igazak lelkei pedig el fognak választatni ott, ahol az élet forrása fakad, a világos csarnokban. A bűnösök pedig hasonlóképpen más csarnokba kerülnek, miután a földön meghaltak és elhantolták ôket, ha életükben nem kerültek ítélet alá. Itt pedig el fognak ítéltetni a nagy szenvedésre, az örök átokra és szomorúságra. Itt fognak megkötöztetni az örök idôk számára. Külön csarnok készült a panaszkodók részére, akik pusztulásukért valakit azzal vádolnak, hogy idô elôtt ôket valamilyen bűnös megölte. És van csarnok, amely olyan emberek lelkei számára készült, akik nem voltak igazak, hanem vétkeztek és telve voltak gonoszsággal s akik a gonosztevôk sorsát fogják elszenvedni. Az ítélet napján lelkük nem fog megsemmisülni, de nem is fognak feltámadni.'' (etHén 22; ford. Hamvas Béla [Henoch apokalypsise, Bibliotheca, Budapest, 1945] 52-54.o.) 2. példa: A sátán bukása és embergyűlöletének indítékai Az Ószövetségbôl nem tudjuk meg, hogy a sátán hogyan bukott el és miért akar ártani az embernek. A szövetségközi irodalom minderrôl részletesen beszámol (szlávHén 29,4-5: Isten fölé akart kerekedni; etHén 6-7: promiszkuitás az emberekkel; ÁdÉl 12-17: nem borult le Isten képmása elôtt; stb.). 3. példa (részletek): A szegény Lázár történetében megfigyelhetjük az elhunytak megkülönböztetett elbírálását (Ábrahám keble, gyötrelmek és kínok). Júdás levele olyan történetre utal, amelyet csak az apokrífekbôl ismerünk (Júd 8-10: Mihály és a sátán vitája Mózes holtteste miatt, ld. Mózes Mennybevétele). 4. példa (szóhasználat, szemléletmód): Az Újszövetség is számos különbözô megjelöléssel illeti a sátánt, miként a zsidó irodalom (az Ószövetségben csak a ,,sátán'' és a ,,kígyó'' megjelölések ill. a ,,diabolosz'' szerepelnek). A szövetségközi irodalom szinte minden bűnesetet a sátánnak tulajdonít (Kain vétke, Noé fiai, Jabne lázadása, aranyborjú, Dávid, stb.), ugyanígy az Újszövetség, ahol több, mint százszor esik szó a sátán működésérôl (az Ószövetségben 5-ször). 5. példa (idézet): ,,Ezekrôl jövendölt Hénok (...) pátriárka: ''Nézzétek, közeleg az Úr...'' (Júd 14 = etHén 1,4). Jézus tanítása és a keresztény igehirdetés feltételezi és integrálja a szövetségközi zsidó hitvilág számos elemét. Ez történik az említett példák esetében. A kapcsolat sokszor kiterjed a részletekre és a szóhasználatra is, sôt találkozunk az Újszövetségben az apokríf iratok kifejezett (= szent könyvként való) idézésével is (Júd 14, ld. fent). C/ Jézus állásfoglalásai és tanítása A keresztény hit és tanítás legfôbb forrása Jézus tanítása. Jézus tanításában megkülönböztethetünk átvételt, állásfoglalást és új tanítást. Az átvett dolgokról nem szükséges részletesebben szólnunk, hisz aki ismeri az Ószövetséget és a szövetségközi irodalmat, jól tudja, mennyi azonosság van Jézus tanítása és a korábbi ismeretek, isteni rendelkezések között. Jézus tanítása szentesíti például a sátánnal kapcsolatos ismereteket, felfogást, a Tízparancsolat elôírásait, stb. Az azonosságok (átvételek) mellett számtalan esetben felismerhetjük Jézus állásfoglalásait és tanításának tartalmi újdonságait. 1. példa (állásfoglalás): Feltámadás, örök élet Jézus korában ismert, ám vitatott kérdés a feltámadás és az örök élet kérdése (szaddúceusok és írástudók, vö. Mk 12,18-27). Jézus egyértelműen és határozottan vallja és hirdeti, hogy lesz feltámadás, végsô igazságszolgáltatás és örök élet (jutalom és büntetés, vö. Mt 25,31-46). 2. példa (új tanítás): Isten uralma Jézus tanítása szerint Isten nem kérlelhetetlen bíró elsôsorban, hanem Atya, aki irgalmas, jóakaró szeretettel szeret mindenkit, személyesen és maradéktalanul. Az eddigi felfogás szerint Isten egy néppel kötött szeretetszövetséget, és az egyes embereknek (a választott nép fiainak) azért viseli gondját, azért halmozza el ôket szeretetének különös jeleivel, mert ehhez a néphez tartoznak. Jézus viszont azt hirdeti, hogy Isten azokat kedveli, akik hozzá hasonlítanak, akik hozzá hasonlóan gondolkodnak és cselekszenek, függetlenül attól, hogy a választott nép tagjai-e. Akik az ô útján járnak, azok természetesen közösséget is alkotnak: ôk Isten új népe. Jézusnál tehát elsôdleges az Istennel való személyes kapcsolat és azonosulás, ennek függvénye az, hogy valaki Isten népéhez tartozik-e. Jézus szerint Isten uralma nem erôvel és hatalommal (külsôleg) valósul meg, hanem az embereknek Isten akarata szerinti belsô átalakulása által. Nyilvánvaló, hogy a kereszténység arculatát alapvetôen és döntô módon Jézus állásfoglalásai és kijelentései (új tanítása) határozták meg. D/ Az események iránymutató szerepe (revelatio realis) A keresztény tanítás alakulását meglehetôsen befolyásolták bizonyos tények is. Tények, amelyek alakították a teológiai gondolkodást, a keresztény életvitelt, vagy a keresztény életvitel elméleti megalapozását. 1. példa: Jézus kereszthalála Miként a zsidó messiásvárás képviselôi, úgy Jézus tanítványai sem tudtak mit kezdeni a Messiás szenvedésével, a szenvedô Messiás gondolatával. A kereszthalál ténye azonban kész helyzet elé állította a tanítványokat. A kereszthalál ténye önmagában (azaz a feltámadás ismerete nélkül) romba döntötte volna a hitet, hogy Jézus a Messiás (ld. emmauszi tanítványok). A feltámadás azonban a kereszthalál ellenére (mellett) is elegendô bizonyságot jelentett Jézus Messiás-volta mellett. A kereszthalál viszont tény volt, amely a tények erejénél fogva összekapcsolódott Jézusnak, a Messiásnak az alakjával. A keresztény igehirdetésnek (teológiának) meg kellett találnia annak magyarázatát, hogy miért kellett a Messiásnak szenvednie. A teológiai indoklás alapját a Szenvedô Szolgára vonatkozó ószövetségi jövendölések szolgáltatták. Eszerint a Messiás szerepéhez Isten elôre közölt elhatározása szerint hozzátartozott a szenvedés, az önfeláldozás is. A Messiásnak életét kellett adnia, hogy a bűnös embereket megmentse, megszabadítsa ôket a bűnök és a megérdemelt büntetés terhétôl. Megszületett a helyettesítô szenvedésre alapozott megváltástan (a kiengesztelés és tisztulás véres áldozat által valósult meg: Jézus kereszthalála által). 2. példa: A pogánymisszió sikerei A keresztény hit terjedése zsidó közegben kemény ellenállásba ütközött, a pogányok között viszont rendkívül nagy és gyors sikereket ért el. De csak úgy, ha a megtérô pogányoktól nem követelték meg a mózesi törvények betartását, a zsidó életforma átvételét. Ilyen körülmények között szükségszerűvé vált annak felülvizsgálása, hogy a zsidó törvények és elôírások, beleértve a körülmetélést is, lényegi alkotóelemei-e a keresztény vallásnak, feltétlenül szükségesek- e a megtéréshez, Jézus követéséhez, a megváltásban való részesedéshez. A tömegesen megtérô pogányok értetlensége és tiltakozása a keresztény igehirdetôket a kérdés tisztázására késztette. Nehéz döntések és tartós nézeteltérések következtek, de végül a keresztény közösség egésze elfogadta, hogy a Mózes könyveiben megfogalmazott törvények és elôírások nagy része elveszítette kötelezô erejét. Ezek és más hasonló tények éppúgy részei és elemei a kinyilatkoztatás folyamatának, mint az isteni tanítás és útmutatás egyéb, talán közvetlenebb formái (jövendölés, Jézus kijelentései, sugalmazás, stb.). E/ A keresztény igehirdetôk kreatív közreműködése Amikor Jézus tanított, nem meghatározott tételrendszert, nem zárt és mozdulatlan ismerethalmazt adott át az embereknek. A tulajdonképpeni célja az volt, hogy (új) életet adjon, (új) életre vezessen és neveljen. Mivel tanítása ezt az életet szolgálta, természetes, hogy ez a tanítás is osztozott az élet legfôbb tulajdonságában: képes volt a fejlôdésre, a tökéletesedésre. Ennek kifejezett elméleti megalapozását János evangéliumában olvashatjuk: ,,A Vigasztaló, a Szentlélek, akit majd a nevemben küld az Atya, megtanít benneteket mindenre'' (Jn 14,26), és: ,,Amikor eljön az Igazság Lelke, ô majd elvezet benneteket a teljes igazságra'' (Jn 16,13). És valóban: Az 'segyház, miközben élte Jézus életét, hitében és tanításában is élônek mutatkozott: A hit tovább mélyült, a hitigazságok megértése elôrehaladt, új sugallatok, fények, meglátások és felismerések gazdagították a keresztény hitvilágot. Példa: Jézus istenségének megismerése Számos jel arra mutat, hogy Jézus követôi Jézus istenségét nem ismerték fel mindjárt kezdetben. A feltámadás és a mennybemenetel alapján elôször arról bizonyosodtak meg, hogy Jézus a mennyben, Istennél van, ül az ô jobbján (Mk 16,19; Ef 1,20; stb.). Figyelemreméltó ugyanakkor, hogy igen sok újszövetségi kijelentés szerint Jézust Isten ,,támasztotta fel'' (Csel 3,15; 4,10; stb.), Isten ,,vitte fel'' az égbe (Mk 16,19; Csel 1,2.11; 2,22; stb.). Péter szerint Isten ôt ,,Úrrá [= Istenné] és Messiássá tette'' (Csel 2,36), majd a Fôtanács elôtt így szólnak a tanítványok: Jézust ,,Isten jobbja Fejedelemmé és Megváltóvá emelte'' (Csel 5,31). Ez a szóhasználat csak azzal magyarázható, hogy a legelsô idôkben a legkorábbi felismerés ez volt: Jézus feltámadása és mennybevétele által (idejétôl) lett Isten. Az egyház azonban a Szentlélek vezetésével hamarosan felismerte, hogy Jézus nem csak Istenné lett, hanem Isten volt már feltámadása, mennybemenetele elôtt is. Márk evangéliuma ôrzi azt a hitvallást, amelyben az ôsegyház megfogalmazta és hirdette, hogy Jézus már megkeresztelése alkalmával (ill. attól kezdve) Isten volt. Isten ugyanis ekkor kijelentette: ,,Te vagy az én Fiam'' (Mk 1,11). Így Jézus nyilvános működésének egész ideje alatt már mint Isten járt az emberek között. Ez a felismerés döntô lépést jelentett, hiszen így Jézus minden szava isteni szó, minden tette isteni tett volt (szenvedése, kereszthalála is!). Jézus titkának megismerése ezzel nem fejezôdött be. Az ôskeresztény igehirdetésnek egy másik részlete, amely Lukács gyermekségevangéliumában található (angyali üdvözlet, Lk 1,26-38), hirdeti, hogy Jézus Isten (Fia) volt földi létének elsô pillanatától kezdve, nem csak nyilvános működése idején. Ma már nem tudjuk, hogy ki és mikor ismerte fel és fogalmazta meg elôször, hogy Jézus már születése elôtt is létezett, mint örök Isten. Pál írásainak több részlete arról tanúskodik, hogy az apostol már ebben az értelemben tanított (Fil 2,5-8; Gal 4,4; stb.). A kérdésben végül János evangélista mondta ki a teljes igazságot a század végén. Jézus az Ige, aki már ,,kezdetben'' is (öröktôl fogva) létezett Istennél, és maga is Isten volt (Jn 1,1-2). ' az Isten ,,egyszülött'' Fia, aki tanítványaitól búcsúzva ezt mondja: ,,Eljöttem az Atyától, a világba jöttem, de most itt hagyom ezt a világot, és visszatérek az Atyához (Jn 16,28). János szerint a nyilvános működés idején Jézus minden tettén keresztül az ô isteni dicsôsége ragyogott (2,11), az a dicsôség, amelyben része volt az Atyánál, mielôtt a világ lett (17,5). Ez a folyamat továbbra is tart. A II. Vatikáni Zsinat a következôket írja errôl: ,,Krisztus Urunk ... parancsot adott az apostoloknak, hogy hirdessék az evangéliumot. ... Ezt a parancsot hűségesen teljesítették is. Teljesítették az apostolok, akik szóbeli igehirdetéssel, példamutatással és az intézményekben átadták, amit Krisztus ajkáról hallottak, a vele való társalgásból és tetteibôl merítettek, vagy a Szentlélek ihletésébôl megtanultak. ... Ez az apostoloktól származó hagyomány a Szentlélek segítségével kibontakozik az egyházban: egyre teljesebb lesz az áthagyományozott tények és igék értelmi megragadása, akár a hívôk elmélkedése és tanulmányozása folytán, amikor szívükben el- elgondolkodnak rajtuk; akár a lelki dolgok bensôséges és élményszerű megértése folytán. ... Az egyház ugyanis a századok folyamán állandóan az isteni igazság teljessége felé tart. ... Isten, aki a múltban beszélt, szünet nélkül beszélget szeretett Fiának jegyesével, a Szentlélek pedig, aki által az egyházban, az egyház által a világban fölhangzik az evangélium élô szava, elvezeti a hívôket a teljes igazságra.'' (Dei Verbum 8) * * * Ha a kinyilatkoztatást megismerjük, Isten tudásában részesülünk. Ha a kinyilatkoztatás útját kutatjuk, Isten bölcsességének útját fürkésszük. A fenti gondolatok segíthetnek bennünket abban, hogy a saját életét közlô és örök tudását velünk megosztó Isten csodálatos útjait jobban megismerjük, és ezen ismeret által újabb erôt és bátorítást nyerünk. Isten, aki ,,sokszor és sokféleképpen szólott egykor prófétái által'' (Zsid 1,1), sokszor és sokféleképpen szólt késôbb is, míg az egyház eljutott a teljes igazság megismerésére. Szólt és tanított Jézus által, de szólt a névtelen zsidó igazak gondolataival is, éppúgy, mint az események alakításával és az ôskeresztény igehirdetôknek adott sugallatai által. Bátran hihetjük tehát, hogy Isten azóta is, ma is szól hozzánk, mint ahogy Jézus ma is beszélget jegyesével, az egyházzal (II. Vat. Zsinat, Dei Verbum 8). Egyre jobban feltárja önmagát, tanítja és vezeti gyermekeit. Mindazokat, akik nem szolgák többé, hanem Jézus barátai. ======================================================================== Az evangéliumok történeti hitelessége Az egyház kétezer éve vallja, hogy a négy kánoni evangélium tévedhetetlen és hiteles foglalata a Jézus által adott kinyilatkoztatásnak, és történetileg is megbízható módon közli Jézus életének eseményeit. A Szentírás történeti hitelességét a szentírástudomány hivatott igazolni. Nem kis feladat ez, hiszen az evangéliumokban elbeszélt eseményekkel kapcsolatban egyéb történeti feljegyzésekbôl, írott forrásokból alig tudunk meg valamit. A Szentíráson kívül ránk maradt adatok gyakorlatilag azt igazolják, hogy Jézus élt, sok követôje volt, kivégezték, és halála után követôi továbbra is fennmaradtak. Ennyit tehát manapság a vallás legserényebb kritikusai is történeti ténynek ismernek el. A keresztény ember azonban természetesen nem elégedhet meg ennyivel. A hívô számára a Szentírás minden szava >>szentírás<<, vagyis tévedhetetlen és igaz. Sokféle dolgot közölnek az evangéliumok. Például: >>... Erre a mintegy kétezer sertésbôl álló konda a meredekrôl a tóba rohant, s vízbe fulladt<< (Mk 5,13). Vagy: >>...a negyedik éjszakai ôrváltás órájában elindult feléjük a vízen járva<< (Mk 6,48). Vagy: >>Te vagy Krisztus, az élô Isten fia>> (Mt 16,16). Ezek is, mint a Szentírás számtalan kijelentése, komolyan próbára teszik a gondolkodó embert. Nem lenne nehéz igaznak tartani az evangéliumokat, ha a fentiek helyett, mondjuk a következôket olvashatnánk: >>Az apostolok kihajtották legelni a birkanyájat>>; Jézus a vízbe vetette magát és odaúszott hozzájuk.>>; >>Te vagy a Názáreti Jézus, az ács Fia<<. -- Ha az evangélisták ilyen dolgokat jegyeztek volna fel, és nem állítanák, hogy Jézus, az ács fia betegeket gyógyított, halottakat támasztott fel, és végül maga is feltámadt, mert Isten Fia volt, nem jelentene problémát, hogy írásukat hitelesnek tartsuk. Éppen úgy hitelesnek mondaná mindenki, mint ahogy elfogadjuk -- igaz, megfelelô kritikával - - pl. Josephus Flavius feljegyzéseit vagy más régi dokumentumokat. Jézus működésérôl négy szerzô tollából is olvashatunk. A problémákat ez még csak növeli. Se szeri, se száma azoknak a helyeknek, ahol a négy evangélium -- ugyanarról az eseményrôl szólva -- kisebb-nagyobb mértékben ellentétes dolgokat állít. Jézus családfája két evangéliumban is szerepel -- és a kettô figyelemreméltó eltéréseket mutat. Márk és Lukács szerint Jézus a vak Bartimeust gyógyította meg Jerikónál, Máté szerint két vakot (Mt 10,46-52p). Jézus üres, nyitott sírjánál Márk szerint egy ifjú ült, Lukács szerint két ifjú állt, Máté evangéliumában pedig egy angyal szállt le, elhengerítette a követ és ráült. -- A kereszt felirata eltér mind a négy evangéliumban. Számtalan eltérést találunk Jézusnak és más evangéliumi szereplôknek egy és ugyanazon alkalommal mondott szavaiban. Olyan fontos szövegek is eltérnek egymástól, mint a Nyolc Boldogság, a Miatyánk, az Oltáriszentség alapításának a szövege. Az ellentmondások láttán teljesen világos, hogy két szembenálló állításból legalább az egyik nem felel meg a valóságnak. Ha pedig ilyenek találhatók az evangéliumokban, hogyan bízzunk meg bennük a többi állításokkal kapcsolatban? -- Az eddigieket öntudatlan, jóhiszemű tévedéseknek tekinthetjük. Sok esetben azonban az is elôfordul, hogy egyik-másik evangélista tudatosan állít mást, mint a másik a szerzô. Nagyon valószínű, hogy Máté is, Lukács is ismerte és felhasználta Márk szövegét. Márkból szinte mindent átvesznek, -- sokszor szó szerint, viszont lépten-nyomon kiegészítik azt, kihagyásokat és -- ami a legmeglepôbb -- tudatos változtatásokat eszközölnek. Egy-két példa: a béna meggyógyításának történetében Lukácsnál a cserepeket szedik le a házról, holott az eredetiben (Mk) a ház vízszintes tetejét bontják ki. (vö. Mk 2,1-12). A tudatos változtatások nem csak az események részleteit érintik, hanem Jézus szavait is. Így Márknál Jézus megengedi, hogy a tanítványok botot vigyenek magukkal, Máté szerint a botot is megtiltja (Mk 6,8p). János Péter vallomását (6,67-71), valamint a béna meggyógyítását teljesen más körülmények közé helyezi, mint a másik három evangélista. A tudatos változtatások így kérdésessé tehetik az evangélisták szavahihetôségét. Annyit minden-esetre bizonyítanak, hogy elbeszéléseik közérthetôsége és célja érdekében készek változtatá-sokat eszközölni a tények rovására. Végül: Egyes evangéliumi szövegek beható elemzése során arra a következtetésre kell jutnunk, hogy alkalmasint az is elôfordul, hogy az evangélisták (vagy az elôttük élô keresztény igehirdetô hagyomány) bizonyos szövegeket konkrét emlékek híján teljes egészében maguk fogalmaznak meg (hangsúlyozzuk: teljesen Jézus működésének és tanításának szellemében). Mivel ez meglepôbb felfedezésnek látszik minden eddigihez képest, szükségesnek tartjuk, hogy néhány ilyen szöveget közelebbrôl is bemutassunk. Márk evangéliumában Jézus elsô igehirdetése így hangzik: >>Beteljesedett az idô, és már közel van Isten országa. Tartsatok bűnbánatot, és higgyetek az evangéliumban<< (1,15). Nem valószínű, hogy Jézus elsô beszéde így hangzott volna, sôt aligha mondott valaha is ilyen beszédet. Ez a két mondat összefoglalja Jézus egész igehirdetésének pontos tartalmát. Minden lényeges gondolat benne van. Márk az, aki az evangélium legelején röviden összefoglalja Jézus egész tanítását. Jézus megkísértésének története (Mk 1,12-13) kizárólag képekbôl, jelképekbôl áll: puszta, negyven nap, vadállatok társaságában (= visszatért a paradicsomi állapot), angyalok táplálják (= mint az elsô embereket a bűnbeesés elôtt). Az egész történet maga is kép, párhuzamosan ellentétes a bűnbeeséssel, az elsô szentírási próbatétel történettel, és tökéletesen kifejezi Jézus életének, magatartásának, egész művének lényegét: ami elveszett az ôsszülôk engedetlenségével, azt visszaszerezte Jézus hűségével, engedelmességével. -- Valószínűleg ide sorolhatjuk Jézus látomását a keresztség alkalmával is (Mk 1,10- 11). Ez az ún. magyarázó látomás tökéletesen kifejezésre juttatja, megmagyarázza, hogy kicsoda Jézus, ki küldte ôt és miért. -- Lévi meghívása Márknál (2,13-14) semmi határozott adatot nem tartalmaz. Lévinek, a vámosnak a meghívását mindenki ugyanúgy mondaná el, akinek valami fogalma van Jézusról és az apostolok meghívásáról: Lévi ül a vámnál, Jézus arra megy, hívja ôt, ô pedig követi Jézust. A meghívás történetét valószínűleg Márk fogalmazta meg, hogy megmagyarázza, hogyan került Jézus a vámosok ebédjére (errôl szól a következô rész: 2,15-17). -- A béna meggyógyításának a történetébe (Mk 2,1-12) egy vitabeszéd illeszkedik be (6-10. v.). A két rész között fennálló tartalmi feszültségek bizonyítják, hogy a vita nem tartozott eredetileg a történethez, valószínűleg nem is akkor zajlott le. Az evangélisták által megfogalmazott Jézus-szavakra talán a legjellemzôbbek Jézus beszédei, párbeszédei, ill. monológjai János evangéliumában. Az evangélium megírásának idején senki sem emlékezhetett már szó szerint arra, hogy mit beszélt Jézus Nikodémussal (30-50 évvel késôbb: még maga Nikodémus sem!). Sokkal valószínűbb, hogy János önti formába -- Jézus tanítása alapján. Íme néhányat felsoroltunk azok közül a problémák közül, melyek megnehezítik, hogy igaznak, hitelesnek fogadjuk el az evangéliumokat. Egymást érik a csodás dolgok, az egyes evangéliumok eltérô állításokat tartalmaznak, az evangélisták megváltoztatják a részleteket, egyes történeteket és beszédeket maguk fogalmaznak meg. Hogyan tarthatnánk hitelesnek, történetileg megbízható forrásnak a négy evangéliumot? -- Azt hiszem, nem volna szerencsés megoldás, ha ezeket a problémákat letagadnánk, elhallgatnánk, úgy tennénk, mintha nem léteznének. Sôt úgy vélem, éppen ezek által segít bennünket Isten arra, hogy abban higgyünk, amiben hinnünk kell és ne abban, ami lényegtelen. Az evangéliumok történelmi hitelességét vizsgálva figyelembe kell vennünk azt a világot, amelyhez az igehirdetés szól: Milyen alappal rendelkezik a hallgatóság, milyen ismeretek, felfogás birtokában hall Jézusról: elôször a hívô szemtanúkhoz, majd a hívô utókorhoz, végül a nem hívô utókorhoz. Hívô szemtanúk kora Az elsô korszak a hívô szemtanúké. Ez a kor hisz, és tanúja Jézus életének. Hívônek nevezhetjük ezt a kort, mert az a közönség, amelynek Jézus halála után elôször hirdetik az evangéliumot, istenhívô zsidókból áll. Hisznek Istenben, a prófétákban, hisznek a bűn betegséghozó erejében, hiszik, hogy el kell jönnie a Messiásnak. Egyszóval: számukra a természetfölötti világ adott, reális, és az is természetes, hogy Isten gyakran közvetlenül belenyúl az emberek életébe. Ez az elsô, amit világosan kell látnunk. A második tény, amely éppen olyan lényeges az evangélium kezdeti hirdetése szempontjából az, hogy ez az elsô hallgatóság Palesztinában él és kortársa Jézusnak. Ezekre tehetô azok száma, akik személyesen ismerték Jézust, hallották tanítását, látták csodáit. Jézus ezres tömegeknek beszélt, járta a falvakat szerte az országban különbözô városokban, utakon csodákat művelt sokak szeme láttára. A gyógyultak, a gyógyult ördöngôsök, a feltámadottak ott éltek körükben. Bár Jézus egész életét és tanítását nem ismerte mindenki részletesen, csodáiról mindenki hallhatott az országban és a hallottakat igen sok szemtanú igazolhatta. Ez a kor tehát hívô és szemtanú. Ebbôl természetesen következik, hogy az elsô igehirdetésben az apostoloknak nem volt feladata: 1. meggyôzni a hallgatóságot Isten létérôl és pl. a csodák lehetôségérôl; 2. nem volt feladatuk igazolni az eseményeket, hangsúlyozni azok valódiságát, történeti hitelességét, sôt el sem kellett beszélni azokat. Mindkét tény rendkívül fontos az elsô igehirdetés jellegének megértéséhez, ezért ezeket nagyon komolyan szem elôtt kell tartanunk, és ennek alapján kell értékelnünk az apostolok tanítását ebben az elsô idôszakban, amikor gyökerében formálódni kezd az az anyag, melyet késôbb az evangéliumok rögzítenek. A hallgatóságnak ez az adottsága (hogy hisznek Istenben és az események szemtanúi) -- óriási könnyebbséget, elônyt jelentett az apostolok számára. Nem kellett meggyôzni ôket a csoda lehetôségérôl és nem kellett igazolni az események hitelességét. Sôt, legtöbbször még az eseményeket sem kellett elbeszélni. Kitűnô példa erre Péter pünkösdi beszéde az Apostolok cselekedeteiben. Péter nem igyekszik elhitetni hallgatóival, hogy Jézus valóban tett csodákat, hanem azt mondja: >>mint tudjátok(!), hatalmas jelekkel és csodákkal Isten igazolta a názáreti Jézust ...<< (Csel 2,22). Elég volt utalni, hivatkozni az eseményekre, igazolni és elbeszélni nem kellett ôket. -- Így a keresztény tanítás elsô hirdetôi -- ebben az elsô idôszakban -- minden energiájukat az egyetlen és legfôbb feladatnak szentelhették, mégpedig annak, hogy a hallgatóságot meggyôzzék Jézus alakjának és tetteinek egyfajta értelmezésérôl. A csodák láttán ugyanis nem mindenki vonta le ugyanazt a következtetést. Amikor Jézus kiűzi az ördögöket, egyesek azt mondják: >>A gonosz lelkek fejedelmének nevében űzi ki a gonosz lelkeket<< (Mt 12,24). Másokat a csoda ténye meggyôz arról, hogy isteni erô működik Jézusban. -- Jézus azt mondja a bénának: >>Bűneid bocsánatot nyertek<< (Mk 2,5). Egyesek szerint ez káromkodás, a tanítványok pedig dicsôítik Istent: ilyet még nem láttunk soha! -- Jézus tanít a zsinagógában. A hívek ámulva hallgatják: >>Ember így még nem beszélt!<< Mások felpattannak, kiűzik a városon kívülre és fölvezetik a hegyre, hogy letaszítsák (Lk 5,16-29). -- A vakon született megállapítja: >>Ha nem Istentôl való volna, nem tehetett volna semmit<< (Jn 9,33). A farizeusok válasza: >>Te akarsz minket tanítani, te bűnben született? ...''(9,34). Mindig vannak, akik lelkesednek, hisznek Jézusnak, és mindig vannak, akik bolondnak, csalónak tartják. Pedig mindenki ugyanazt látja, ugyanazon események tanúja. A tények értelmezése a pünkösdi csoda után már teljesen világos, de tudjuk, hogy korábban az apostolok számára sem volt könnyű a döntés. Az elsô >>kételkedô<< Jézus közelében Keresztelô János volt, aki valami másféle Messiást várt. Az apostolok hite is sok küzdelem, hosszú érlelôdés eredménye, és mindig nem is tökéletes, míg a Szentlélek el nem érkezett, és >>meg nem magyarázott nekik mindent<< (Jn 14,26). Amikor a Feltámadott megjelenik tanítványainak, elsô pillanatban azt hiszik, hogy szellemet látnak (Lk 24,36). Jézusnak meg kell ôket gyôznie a látomás másik, helyes magyarázatáról, arról tudniillik, hogy ô feltámadt. Ezért kezét és lábát nyújtja, hogy megtapintsák, enni kér és eszik szemük láttára, a maradékot pedig -- a tanítványok még évtizedek múltán is emlékeznek erre, olyan fontos szerepe volt a maradéknak -- ott hagyja elôttünk. Húsvétvasárnap reggelén üres a sír, ahol Jézus teste nyugodott. Fut a sírhoz Péter és János. János így ír errôl: >>...Péter is odaért, bement a sírba, s ô is látta az otthagyott gyolcsot, meg a kendôt, amellyel a fejét befödték ... Most már a másik tanítvány is bement, aki elôször ért a sírhoz. Látta és hitt (Jn 20,6- 8). Mária Magdolna viszont más következtetésre jutott: >>Elvitték az Urat és nem tudni hová tették!<< -- mondja az apostoloknak ijedten (uo. 2.v.). Ha nem tudnánk, hogy ez a leírás késôi visszaemlékezés, szinte el kellene mosolyodnunk azon a jeleneten, ami közvetlen ez után lejátszódik: két angyal ül a sírnál, kérdezik a szomorú Magdolnát, miért sír. ' az angyalok láttán sem kapcsol: >>Mert elvitték az Uramat, és nem tudom, hová tették<<. Jön a >>kertész<<, és rajta is Jézus holttestét keresi Magdolna: >>Ha te vitted el, mondd meg hova tetted, hogy elvigyem magammal ...''(Jn 20.). Végül azért mégis rádöbben, hogy a Feltámadott az, akivel beszél... Ha ilyen nehéz volt Magdolnát meggyôzni az üres sír egyfajta értelmezésérôl (= Jézus feltámadt), csoda-e, ha a vének tanácsa a másik magyarázatot fogadja el, mégpedig azt, hogy Jézus testét ellopták? Látjuk tehát mennyire döntô a tények mellett a tények értelmezése. Az apostolok -- Jézus tanítása fényében és a Szentlélek kegyelme folytán - - úgy értelmezik az eseményeket, hogy Jézus Isten volt, megváltotta a világot, tanítása egyedülálló és üdvözítô. Nem csoda hát, ha elsôrangú feladatuknak tekintik, hogy Jézus életének eseményeivel kapcsolatban ezt a véleményt, ezt a meggyôzôdést, ezt a hitet terjesszék. Szerencsére elônyös helyzetben vannak: a tények mindenki elôtt ismeretesek, az istenhit arra összpontosíthat, hogy az események keresztény értelmezését továbbadják, mely mindenkinek megváltoztathatja, megoldhatja életét, mint ahogyan ôket is új emberekké tette. Az elsô korszak igehirdetésének ez az egyetlen célja döntô módon rányomja bélyegét az igehirdetés kikristályosodó anyagára, a mai >>evangéliumokra<<. Az apostolok nem Jézus élettörténetét igyekeznek részletesen és kimerítôen ismertetni, hanem válogatnak: keresik azokat az eseményeket Jézus életében, amelyek alkalmasak arra, hogy Jézus alakjának természetfölötti értelmezését alátámasszák. Nem életrajzot ismertetnek, hanem hitet ébresztenek. Ezért nem szólnak olyan eseményekrôl, amelyek a történészt érdeklik, a hit szempontjából viszont nincs jelentôségük. Márk evangéliuma is teljes, bár nem beszél Jézus hétköznapjairól, nem jegyez fel szórakoztató részleteket, anekdotákat, nem említi az idôpontokat: Jézus születésének, halálának évérôl; bár nem ír Jézus testi alkatáról, arcvonásairól. Ruházatáról, étkezésérôl is csak akkor esik szó, ha annak valamilyen teológiai jelentôsége van (pl. eszik a vámosokkal, utolsó vacsora). Szinte azt mondhatjuk: még véletlenül sem kerül az evangéliumokba semmilyen részlet, amelynek a hit szempontjából nincs jelentôsége, mert az apostolok meggyôzni igyekeztek, nem pedig a történeti érdeklôdést vagy kíváncsiságot kielégíteni. (A szamaritánus asszony elszalad a faluba és ott felejti a korsót a kútnál; erre sem véletlenül emlékszik János: feltűnt még akkor, hogy milyen hatást gyakoroltak az asszonyra Jézus szavai.) Viszonylag részletes beszámolót egyedül Jézus utolsó napjairól olvashatunk. Ez érthetô, hiszen itt szinte minden részletnek jelentôsége van, és e napok története kezdettôl fogva a hívô érdeklôdés középpontjában állt. A hit, a meggyôzôdés szempontjából érdekes anyagválogatás nemcsak az elbeszélt, felidézett események számában mutatkozik meg, hanem az egyes elbeszélések során az eseményekkel kapcsolatos részletekbôl is egyedül azokat a mozzanatokat említik, amelyek a hit szempontjából fontosak. A béna meggyógyítása pl. kezdôdhetne így is: >> Tibériusz császár 15. évében, Ab hónap 8-án történt. Jézus már négy napja Péter anyósának házában volt, Kafarnaumban, a Fazekasok utcájában, jobbra a harmadik házban...<< Nem, ilyen részletek nem fontosak, a hagyomány nem ôrzi meg ezeket a topográfiai és kronológiai adatokat, mert nincs jelentôségük. Mindössze azt tudjuk, hogy nagy tömeg volt ott, hogy egy igen súlyos beteget hoztak, akit azután a tetôrôl bocsátottak le, és Jézus meggyógyította. A tömeg rendkívül elcsodálkozott: >>Mindnyájan ámultak, dicsôítették Istent, és ezt mondogatták: Ilyet még nem láttunk soha>> (Mk 2,1-12). -- Egyetlen fölösleges részlet sincs, ami ne járulna hozzá valamiképpen a hit erôsítéséhez, nem támasztaná alá azt a meggyôzôdést, hogy Jézus az isten Fia. A csodák felidézése során mindig kiemelkedô helyet kapnak azok a részletek, amelyek a betegség súlyosságára vonatkoznak, mert minél súlyosabb a betegség, amit Jézus meggyógyít, annál nyilvánvalóbb Jézus hatalma. Így megtudjuk, hogy egy asszony >>12 év óta vérfolyásban szenvedett és sokat kiállt az orvosoktól, de egy sem tudott rajta segíteni, és semmi javulás nem mutatkozott, inkább romlott az allapota<< (Mt 5,25-26). Egy megszállottról: >>Még lánccal sem tudták fogva tartani. Már sokszor megbilincselték és láncra verték, de széttépte a láncokat, összetörte a bilincseket. Senkinek sem sikerült megfékezni ...<< (Mk 5,3-5). Itt az utóbbi esetben az evangéliumi szöveg három egész verset, összesen 57 szót szentel arra, hogy a beteg siralmas állapotát ecsetelje. Minél súlyosabb a betegség, minél legyôzhetetlenebb a tisztátalan lélek, annál erôsebb Jézus, aki kiűzi a gonosz szellemet. -- Érdekes: Jézusról nem tudjuk meg, hogy hány éves, meddig működött, a betegekrôl viszont megtudjuk, hogy mennyi ideje betegek! A hit szempontjából Jézus életkora nem lényeges, a betegség súlyossága annál inkább. Hasonló fontos részlet még az is, hogy milyen hatást váltott ki Jézus tette az emberekbôl. A leírás legtöbbször megemlíti, hogy nagy tömeg volt jelen, és Jézus beszéde vagy csodája láttán >>magukon kívül voltak a csodálkozástól<<, >>csodálkozva felkiáltottak<<. Ez is fontos emlék, hisz ha a jelenlevôkbôl ekkora hatást váltott ki az esemény, akkor most a történet hallatán a hallgatóságban is meg kell születnie ennek a csodálkozásnak, a csodálkozás következtében pedig a hitnek. Mivel az események felidézése, továbbadása kizárólag azért történik, hogy hitet ébresszen, érthetô, hogy a hithirdetôk ajkán az adatok idônként módosulnak, és mindig olyan irányban, hogy az elbeszélés nagyobb hatást érjen el. Erre is találunk számos példát. Csak egyet említenék: Márk evangéliuma szerint (5,13) kétezres disznócsorda legelészik a Genezáreti tó partján. (Ez a szám abban a korban és azon a vidéken mindenképpen túlzásnak tűnik. Máté és Lukács törli is az evangéliumában!) Túloz az elbeszélés, hogy kiemelje a szellemek sokaságát, erejét, akiket Jézus, a hatalmas Gyógyító kiűz. János apostol, aki nagyon közel állt Jézushoz, és mélységes hittel emlékezik az ô életére, így fejezi be evangéliumát: >>Jézus még sok egyebet is tett. Ha azonban valaki mind le akarná írni -- azt hiszem -- annyi könyvet kellene írnia, hogy nem tudná az egész világ sem befogadni.<< Túlzás ez, de találhatnánk-e ôszintébb vallomást János hitérôl és szeretetérôl? Milyen kár lenne arra kényszeríteni magunkat, hogy >>elhiggyük<< ezeket és a hasonló kitételeket, ahelyett, hogy annak tartanánk, aminek az evangélisták szánták: mély, másokat is magával ragadó hitvallásnak! A válogatás és a túlzás természetes következménye annak, hogy az apostolok meg akarnak gyôzni arról, amit ôk felismertek és elhittek. Hasonló törekvésbôl fakad az ószövetségi utalások jelenléte is. Éppen a zsidósággal való, kezdettôl fogva állandóan tartó szembesülés teszi szükségessé, hogy keressék emlékeik között azokat a tényeket, részleteket Jézus életében, amelyeket valamiképpen kapcsolatba lehet hozni az Ószövetséggel, és így a kívülálló zsidósággal szemben megvédjék, a zsidókból lett keresztény elôtt pedig igazolják és elfogadhatóvá tegyék hitüket, amellyel Jézusra tekintenek. A zsidókból lett keresztények számára ez mindenesetre nagyon elôsegítette a Jézus- hit elfogadását (pl. Fülöp diákonus és az etióp szolga, Csel 8,26-38). Végül ez az elsô idôszak, a hívô szemtanúk kora lehetôvé tette olyan részletek megfogalmazását, amelyek Jézus életének reális eseményeibôl kiindulva a bibliai képek nyelvén beszélnek. Jézus megkísértésének története talán a legszebb példája ennek, mégpedig a régibb változatban, ahogyan azt Márknál olvashatjuk (Mk 1,12-13). Történet ez, vagy képes beszéd? Sokkal több benne a képekben adott tanítás, mint az adatközlés. Elmondja, hogy Jézus a második Ádám, aki engedelmessége altal visszaállítja a paradicsomi állapotot (Jó viszony a vadállatokkal, angyali étel). Nagyon fontos, hogy Máté és Lukács hallgatósága már nem elégszik meg ezzel, a képek számukra túlságosan biblikusak, amelyek megértése feltételezi az Ószövetség és a zsidó apokrif (rejtett) irodalom ismeretét. Szükséges tehát a kísértéseket közelebbrôl meghatározni. Ez a két evangélista meg is teszi ezt: három konkrét képben közlik Jézus legfôbb kísértéseit (éhség, világuralom, öncélú csodatétel. Vö. Mt 4,1-11; Lk 4,1-13). Az elsô idôszakkal kapcsolatban összefoglalóan megállapíthatjuk tehát, hogy ebben az idôben a természetfeletti világban való hit adott, az események közismertek, így fölösleges és hiányzik a történeti érdeklôdés. Nagyon sok, kezdetben közismert adat, esemény kimarad az igehirdetésbôl következésképpen késôbb az evangéliumokból. Egyetlen cél a meggyôzés, a Jézusról alkotott vélemény, a keresztény hit kialakítása, továbbadása. E célnak megfelelôen -- Jézus életének eseményeit az igehirdetés átszűri, válogat benne, kiemeli a hit szempontjából jelentôs eseményeket. A meggyôzés érdekében idônként érthetô módon túloz, felhasználja bizonyításra az Ószövetséget. Jézus alakjának értelmezése alkalmasint történet, esemény formájában képekben jut kifejezésre. Fel kell azonban tennünk a kérdést, hogy ez a magatartás nem hamisítja meg, nem teszi-e megbízhatatlanná a közléseket? Nem lesz-e torzzá, egyoldalúvá így Jézus alakja az igehirdetésben, nem válik-e el a hit Krisztusa a történelmi Jézustól? -- Az igazság az, hogy a beszéd és az írás világában szinte elképzelhetetlen az objektív közlés, a teljesen objektív információ. Minden elbeszélô szükségszerűen a saját szemszögébôl ítéli meg a látott-hallott eseményeket, és amikor elbeszéli azokat, a továbbadott információt szükségszerűen a saját nézôpontjából fogalmazza meg. Talán idézhetem a közismert példát: ôszi erdôben a vadász a vadakat, a favágó a fákat, a festô a színeket figyeli meg, és ha a látottakat különbözô módon beszélik el, közléseik mégis hitelesek. Azt gondolhatnánk, hogy a technikai rögzítô eszközök tárgyilagosak, -- valójában azonban egészen egyoldalúak: a magnetofon egy eseménybôl csak a hangokat, zörejeket rögzíti, adja tovább, a filmfelvevô a fényhatásokat, és így tovább. Az ember sokkal gazdagabb, bonyolultabb, így nézôpontja is mélyebb, árnyaltabb, de mindig a saját szemszögébôl néz, és saját adottságaiból kiindulva azonnal értékel is. Figyeljük meg, hogyan reagálnak az apostolok Jézus szenvedésének lehetôségére: Péter le akarja beszélni Jézust; Tamás így szól: >>Menjünk, haljunk meg vele együtt!>> (Mk 8,32; Jn 11,16). Tulajdonképpen azt mondhatjuk, hogy az ember sohasem közöl a közlésért önmagáért, hanem mindig valami célja van vele: azt akarja, hogy a közvélemény a másik emberben is ugyanazt a hatást keltse, mint az esemény ôbenne. Igaz ez egy újságcikkel kapcsolatban éppen úgy, mint az egyiptomi fáraók öndicsérô feliratai esetében. Az ún. >>történelmi dokumentumok<< is pártosak. Nagyon szórakoztató olvasmány pl. egy és ugyanazon eseményrôl két ellentétes szemszögbôl készült beszámolót olvasni. Találunk erre példát az ószövetségi történelemben is: Jórám, Júda királya háborút viselt Mésa, Moáb királya ellen. Mésa király felirata saját diadaláról beszél, a 2. Királyok könyve szerint viszont Mésa csak fia feláldozásával tudott megmenekülni a végsô pusztulástól. A pártosságtól, a célzatosságtól az ókori történetírók írásai sem mentesek, kezdve a római Annales-ektôl Josephus Flavius-ig. Mégis értékes történeti dokumentumok, a régi korokkal kapcsolatban sokszor egyetlen, értékes híradások. A pártosság az emberek által fogalmazott híradásoknak ez az általános és szükségszerű vonása önmagában nem rontja le a közlemény hitelességét. Sôt, ezáltal lesz igazán hiteles, mert így igazán emberi. Itt újra fel kell idéznünk a fentebb említett megkülönböztetést: más a tényközlés és más a tény interpretációjának, értelmezésének közlése. Az események interpretációját, az elbeszélô szerint helyes értelmezést normális esetben minden közlés hitelesen adja tovább. Kivétel ez alól, ha az elbeszélô nem ôszinte, vagyis a beszélô, az író célja és véleménye nem fedi egymást. Feltételezhetjük-e mármost, hogy az apostolok másként vélekedtek Jézusról, mint amit róla állítottak ezrek elôtt, verés, üldöztetés, vértanúhalál árán is? Elképzelhetô-e, hogy ôk nem tartották Jézust Isten Fiának, és csalásért vállalták a megkövezést, száműzetést? Nem hinném, hogy az ember álnok hazugságért életét áldozná! Az apostolok ôszinteségét bebizonyítottnak tekinthetjük: 1. mert azzal az alapvetô bizalommal kell közléseiket fogadnunk, mely egyáltalán lehetôvé teszi az emberek közötti kommunikációt; 2. mert életüket nem áldozhatták hazugságért; 3. mert szavaikban, írásaikban tudatosan -- és ami még fontosabb --, öntudatlanul újra meg újra elárulják magukat, hogy ez a meggyôzôdésük. Azt hiszem, ez a három érv elegendô a mai embernek is, hogy hitelt adjon az evangélistáknak (természetesen abban, ami Jézusról alkotott véleményüket illeti). A hívô utókor Amint telnek az évek (vagy inkább évtizedek), megváltozik a helyzet. Egyre többen vannak a keresztények között, akik alig ismerték vagy egyáltalán nem ismerték Jézust. Ekkor már nem elég többé csak a hitet, Jézus tetteinek, életének hívô értelmezését átadni, hanem meg kell a hallgatósággal ismertetni magukat az eseményeket is, hogy legyen amire a hitet építsék. Jézus halála után 10-30 év múlva Palesztinában sem közismertek már többé Jézus tettei, az ország határain túl még kevésbé. A hit átadásának, a hívô értelmezés továbbadásának ekkor már alapvetô feltétele a hitet ébresztô események tényszerű közlése, ismertetése. Ennek a kornak is van azonban egy alapvetô adottsága, mely nagy elônyt, az igehirdetônek nagy könnyebbséget jelent: az emberek többsége hisz Istenben, a természetfölötti világban. Lehet, hogy ez a hit homályos, sok téves elképzelést is tartalmaz, de természetfölötti lények és a természetfölötti világ léte a többség szemében nem kétséges. Az orvosokat mágusoknak tartják, a városokban templomok állnak, az emberek amuletteket hordanak, házi istenekhez imádkoznak. Pált és Barnabást isteneknek nézik, készen arra, hogy áldozatot mutassanak be nekik. Az ókori feljegyzések mind arról tanúskodnak, hogy az istenek, a szellemek létét ebben a korban az emberek többsége nem vonta kétségbe. Ebben a környezetben még mindig könnyebb a dolguk az igehirdetôknek, mint manapság. Kettôs a feladatuk: megismertetni az emberekkel Jézus életének eseményeit, és átadni nekik az események hívô, keresztény értelmezését. A helyes értelmezés, a hit átadása tehát ugyanolyan fontos, mint eddig, sôt változatlanul a legfontosabb cél marad. Ugyanakkor azonban alapvetô jelentôségűvé válik a tényközlés. Ebben az idôszakban természetesen megszületik a történeti hitelesség igénye is. Irthetô elvárás ez a hallgatóság részérôl, és a hit hirdetôi figyelembe is veszik, szem elôtt tartják ezt. Ennek az igénynek, ill. ezen igény kielégítésére való törekvésnek számos kézzelfogható nyomát fedezhetjük fel az evangéliumokban. A kétezer disznó nem szerepel többé az evangéliumokban (Mt és Lk). Márk szövege ugyan ott fekszik a szerzôk elôtt, benne ez az adat, de kihagyják, mert érzik, hogy ez nem lenne hihetô az olvasók számára. Lukács az elôszavában kijelenti, hogy hiteles történetet akar írni, és mindennek pontosan utánanézett. Igyekszik évszámokat adni: mikor született Jézus, mikor lépett fel Keresztelô, kik voltak a királyok a környezô országokban, hány éves volt Jézus, amikor megkezdte működését stb. János pedig megkísérli, hogy idôrendi sorrendbe állítsa Jézus nyilvános működését. Elôtérbe kerül a személyes tanúságtétel. Fôként János hangsúlyozza, hogy ô szemtanúja volt mindannak, amit leírt, de a többi evangéliumi szöveg is súlyt fektet arra, hogy kiemeljék: a 12 tanítvány, fôként pedig a fô- apostolok (Péter, András, Jakab, János) kezdettôl fogva szemtanúi voltak Jézus minden tettének. Megemlíthetjük Pált is, aki fontosnak tartja kijelenteni, hogy ô is látta a Föltámadottat, sôt: >>Krisztus ... egyszerre több mint ötszáz testvérnek jelent meg, ezek közül a legtöbben még élnek ...<< (1 Kor 15,5-6). Tudnunk kell azonban, hogy ennek a kornak, ennek a hallgatóságnak nem ugyanolyan fokú a történeti hitelesség, a pontosság iránti igénye, mint a miénk. Sôt akkor még az volt a vélemény, hogy egy történet nem lesz igazibb attól, ha ismerjük a pontos helyet és idôpontot, az összes körülményt. Ezért az igehirdetés továbbra sem helyezi elôtérbe a történeti érdeklôdést. Így az evangéliumok is, melyek ebben a korban keletkeznek, sok esetben változatlanul fontosabbnak tartják pl. az események logikai, mint idôrendi sorrendjét. Ugyanakkor a pontosságnak volt már egy komoly akadálya: az idôbeli távolság. 20-30 év távlatából nem lehetett többé Jézus szavaira szó szerint visszaemlékezni, az igehirdetésben eddig tovább nem hagyományozott részleteket felidézni. De nem is volt rá szükség, mert ami igazán lényeges volt, azt eddig is hirdették, közben pedig soha sem tartották túlságosan fontosnak, hogy pl. Jézus szavait, tanítását minden esetben szó szerint ismételjék. A Miatyánkot sem tudta mindenki egyformán, sôt az Oltáriszentség alapító szavait sem, pedig azt vasárnaponként megismételték. Tudták, hogy nem a szavak a fontosak, hanem ami mögötte van. Tudták, hogy ha valaki megérti a másik beszédét, saját szavaival fogalmazva is hűségesen adja tovább. Hiteleset akartak adni, nem szavakat. Ugyanazt, de nem ugyanúgy. Azért, mert ami Jézusé volt, most már az övék, és mint az övéket adják tovább. Az evangéliumok megfogalmazása ebben a második korszakban, a hívô utókor idején befejezôdött. Végsô soron megállapíthatjuk, hogy a szerzôket a kor adottságainak megfelelôen kettôs cél vezette. Az elsô és a legfontosabb cél az volt, hogy továbbadják Jézus alakjának, tetteinek keresztény értelmezését. E legfôbb feladat elérése érdekében ekkor már szükséges és megtalálható bizonyos fokú történeti érdeklôdés, a hitelesség igénye. Ez azonban nem azonos a mai történeti pontossággal, a modern adatrögzítés személytelen tárgyilagosságával! Az elbeszélések elsôdleges célja (= Jézus alakjának értelmezése) rányomja bélyegét a megfogalmazásokra; ugyanakkor a feledés is korlátot szab az evangéliumok pontosságának és terjedelmének. De sem a célzatosság, sem bizonyos ismeretek hiánya nem teszi az evangéliumokat megbízhatatlanná, mert hűségesen közlik és teljesítik azt, ami a hithirdetésnek kezdettôl fogva alapvetô célja volt: továbbadni a Jézusban való hitet. A nem hívô utókor Ma az evangélium hirdetôjének minden eddiginél bonyolultabb a feladata. A mai világ, az emberek többsége nem hisz a természetfölötti világ létében, (ezért) kétségbe vonja az evangéliumban elbeszélt események (pl. csodák) történelmi hitelességét -- következésképpen Jézus alakjának keresztény értelmezését sem fogadja el. -- Kezdetben csak egy feladata volt az igehirdetônek (az események értelmezése), késôbb kettô (az események hiteles közlése és keresztény értelmezése). Ma már ehhez egy harmadik is járul, mint alapvetô feltétel: a természetfölötti világban való hit továbbadása. Olyan új feladat ez, amely nem létezett az evangéliumok megírásának idején. Az evangéliumok elsôsorban és mindenekelôtt az értelmezés továbbadásán fáradoznak, a pontos közlés igényét már csak részben elégítik ki, a természetfölötti világban való hit átadásával, elfogadtatásával viszont egyáltalán nem foglalkoznak (mert abban a korban ez adott volt). Úgy gondolom azonban, hogy -- bár most bonyolultabbnak látszik -- ma sem nehezebb eljutni Jézushoz, mint az elôzô korokban. Ma is, mint régen egy alapvetô döntésre van szükség a keresztény hit elfogadásához. A különbség csak az, hogy mi más szinten kerülünk ezen alapvetô döntés elé, mint a régiek. A zsidók számára a döntés nem az istenhit vagy a hitelesség szintjén jelentkezett, hanem az értelmezés szintjén: mit jelent az, hogy a názáreti Jézus csodát tett? Isten Fia ô, vagy csaló, az ördög cimborája? Számunkra a döntés elsôsorban ezt jelenti: elfogadjuk-e, hogy Isten létezik és közeledik hozzánk? Bár mind mi, mind az athéni bölcsek, mind a Jézus korabeli zsidók más-más szinten döntünk, mindegyik esetben ugyanolyan mély, alapvetô és egzisztenciális döntésre van szükség. Ez a döntés mindegyik szinten egyformán megköveteli elképzeléseink, önmagunk feladását, és Isten önkijelentésének befogadását. * * * Jézus istenségét földi életében elfátyolozta emberi megjelenése. Aki találkozott vele, látszólag egy emberrel találkozott. Csak aki valamilyen mélyebb kapcsolatba került vele, az sejtett meg valamit az ô istenségébôl. Az apostolok számára, akik hosszabb idôt töltöttek vele, nyilvánvalóvá vált, hogy Jézus nemcsak egy ember a sok közül, hanem ô az Isten Fia, a Megváltó, akirôl a próféták jövendöltek. -- Az evangéliumok ugyanilyen elfátyolozott Krisztust adnak nekünk. Itt nem Jézus emberi teste fedi el az istenit, -- hiszen errôl a testrôl alig tudunk valamit --, hanem az evangélista embersége, akinek a szavain keresztül -- Jézus eljut hozzánk. A tények sohasem lesznek megfellebbezhetetlenül egyértelműek: többféleképpen lehetett látni Jézust, amíg élt, és többféleképpen lehet látni az evangéliumok Jézusát is. A tények mindig hézagosak lesznek. Semmivel sincs könnyebb vagy nehezebb dolgunk, mint a Jézus korabeli zsidónak, akinek azzal a meghökkentô és önmagában >>ellentmondást<< hordozó ténnyel kell szembenéznie, hogy a názáreti ács fia: az Isten Fia. Semmit sem tud >>bizonyítani<<. Vagy felismeri benne az Isten Fiát, vagy nem. Végsô soron nekünk sincs más lehetôségünk: vagy felismerjük 't az evangéliumokban rejlô ellentmondások kereszttüzében is, vagy nem. Ehhez a felismeréshez, a Jézus mellett való döntéshez szükséges, hogy Istennel (Jézussal) találkozzunk. Ez a találkozás nem fizikai találkozás (vö. farizeusok stb.). Az emmauszi tanítványok, az üres sírnál a >>kertész<<-szel beszélgetô Magdolna esete mutatja, hogy ez a találkozás akkor jön létre, ha az ember keres (= nyitott), és Isten (Jézus) megmutatja önmagát. ======================================================================== Bibliával rokon irodalom és az Újszövetség (kumráni iratok, apokrífek) Az Ó- és Újszövetségi szentírás, összefoglaló néven Szentírás vagy Biblia a mai, modern korban is szerte a világon sok száz millió ember gyakori olvasmánya. Amióta megírták, mintegy kétezer év óta alakítja, befolyásolja számtalan ember és nép felfogását, kultúráját, mindennapi életét. Az embereknek az a beláthatatlan tömege, amely újra és újra elôveszi a Bibliát, hogy tanuljon belôle, a bibliaolvasással a Biblia értékei mellett tesz tanúságot, hiszen az ember csak olyan könyveket olvas, amit érdemes olvasni, amibôl hasznot merít, gazdagabbá válik. A Bibliát sokan azért olvassák, mert szent könyvnek tartják. Mit jelent az, hogy egy könyv szent? A hívô ember azért tartja szentnek a Szentírást, mert meg van gyôzôdve arról, hogy az valami módon Istentôl származik, Isten tanítását tartalmazza, tehát olyan igazságokat és útmutatásokat foglal magában, ami megbízhatóbb minden más, pusztán emberi tanításnál, származzék bár az a legbölcsebb, legtapasztaltabb, legzseniálisabb emberi szerzôtôl. Azok számára, akik hisznek Isten létében, sôt Isten tevékenységét, szeretetét nap mint nap tapasztalják, egészen természetes és magától értetôdô, a kinyilatkoztatás ténye is, vagyis az, hogy Isten részt ad saját tudásából, ismereteibôl az embereknek. A szent könyveket ugyan emberek írják, de olyan emberek, akiket Isten megvilágosított, beavatott titkaiba, hogy a megfelelô ismereteket írásba foglalhassák, közölhessék mások épülésére, gazdagodására. Természetesen a hívô ember számára sem könnyű annak eldöntése, hogy egy adott írás valóban szent könyv-e, azaz Istentôl származik-e a benne foglalt tanítás. Hogy ez a kérdés milyen bonyolult, láthatjuk abból, hogy az egyes egyházak, vallási közösségek véleménye e tekintetben mindmáig eltér egymástól. A zsidóság 39 ószövetségi írást tart szentnek, a protestáns egyházak túlnyomó többsége szentnek vallja ezek mellett a 27 újszövetségi írást is; a katolikus Bibliában mindezek mellett még további 8 ószövetségi könyv is megtalálható. Más szóval: a zsidó Biblia 38 könyvbôl, a protestáns 66, a katolikus pedig 74 könyvbôl áll. Végsô soron tehát azt látjuk, hogy az egyes egységes, hívô közösségek, azaz a különbözô vallások önállóan, és egymástól eltérôen határozzák meg a szent könyvek gyűjteményének, a Bibliának terjedelmét. Mindez azért van így, mert a Biblia tulajdonképpen nem más, mint válogatás abból a rendkívül gazdag vallásos irodalomból, amely a Kr.e.- i utolsó századok, valamint az Kr.u.-i néhány század során keletkezett a Földközi-tenger keleti felén lakó népek, elsôsorban a zsidóság körében. 1. Mielôtt a Bibliával közvetlen rokonságban álló irodalom közelebbi ismertetését megkezdenénk, néhány megjegyzést elôre kell bocsátanunk. Elsôként arra kell rámutatnunk, hogy mind a bibliai, mind a Bibliával rokon irodalom keletkezését és fennmaradását igen nagy mértékben elôsegítette az a tény, hogy éppen ezen a területen született meg, és mondhatnánk, vált közkinccsé a betűírás. Az emberiség a föld különbözô részeiben nagyjából egyidôben fejlesztette ki az írás művészetét, így például Közép-Amerikában, Kínában, Egyiptomban. Az írás azonban a legtöbb helyen igen körülményes volt, és nem válhatott szélesebb rétegek kincsévé. Még az egyiptomi és a sumér-akkád szó-, illetve szótagírás is nagyon bonyolult volt, és igen nagy felkészültséget igényelt. De itt, a Közel-Keleten felfedezték, hogy az emberi beszé-det az egyes hangok jelölésével is rögzíteni lehet, így az íráshoz elegendô volt 20-25 betű, amit bárki könnyen megtanulhatott. Ezen a területen az emberek közül tehát sokkal többen le tudták írni gondolataikat, és a leírtakat sokkal többen el is tudták olvasni. Ez a tény elôsegítette az irodalom kibontakozását, lehetôvé tette a vallásos gondolatokban gazdag népeknél a vallásos irodalom megszületését, terjedését, fennmaradását. Ezért van az, hogy ebben az idôben, ezen a területen aránylag nagyon sok vallásos írás született. 2. Az egyszer megalkotott vallásos írások további sorsa szorosan egybefonódott annak a közösségnek a sorsával, amely értékesnek vagy szentnek tartotta, tehát ôrizte, másolta, terjesztette. Ha egy vallásos közösség megszűnt, elenyészett, megsemmisülhettek, örökre elveszhettek az általuk becsben tartott szent iratok is. Tudomásunk van pl. arról, hogy volt egy evangélium, amelyet Zsidók evangéliumának neveztek. Ez az írás annak a keresztény közösségnek volt a szent irata, amely keresztény létére megtartotta a zsidó szokásokat és elôírásokat. A 3-4. században azonban nyoma veszett ennek a közösségnek, és velük együtt elenyészett a Zsidók evangéliumának szövege is. Csupán néhány mondatot ismerünk belôle, amit a korabeli írók idézetként feljegyeztek. A kumráni vallási közösség iratait is legnagyobbrészt szem elôl tévesztette az utókor, mígnem századunk közepén egy szerencsés véletlen folytán egy beduin pásztorfiú rá nem bukkant rejtett könyvtárukra a Holt-tenger melletti sziklafalban. Valószínű tehát, hogy a Biblián kívüli irodalom sok-sok remekműve elveszett, vagy jobb esetben még rejtve várja, hogy felfedezzék; számos írást pedig csak töredékesen ismerünk. De még így, töredékeiben is lenyűgözô és csodálatos az a művészi, gondolati és hitbeli gazdagság, amely a megmaradt írásokból elénk tárul. 3. A bibliai művek szerzôi lépten-nyomon hivatkoznak arra, hogy az általuk írásba foglalt közlések, ismeretek természetfölötti eredetűek, végsô soron Istentôl származnak. A Bibliából kimaradt szent könyvek is ilyen írásként igyekeznek feltűnni. Szerzôik éppen ezért álnéven írták és adták közre legtöbbjüket. Hénok könyve például a Kr. elôtti elsô vagy második században keletkezett. Az állítólagos szerzô azonban Hénok, a bibliai Teremtés könyve szerint az emberiség hetedik ôsatyja Ádám után. Hénok éppen annyi évig élt, ahány nap van az esztendôben, és a neve is azt jelenti, hogy tudós, így ôt tekintették az idôszámítással, az éggel kapcsolatos ismeretek legfôbb szakértôjének. Emellett a Bibliában azt olvassuk róla, hogy életében az Isten színe elôtt járt, aztán nem volt többé, mert Isten elvitte (Ter 5,24). A könyv tehát -- a késôi szerzô beállítása szerint -- azokat a látomásokat, ismereteket tartalmazza, amelyek a tudós Hénok birtokába jutottak, amikor Isten színe elôtt járt. Hénok pátriárkán kívül természetesen mások is szerepelnek állítólagos szerzôként, mint pl. Mózes, Salamon, és Báruk próféta az Ószövetségbôl, az Újszövetséggel kapcsolatban pedig az apostolok szinte egytôl-egyig, ezenkívül Poncius Pilátus, sôt maga Jézus is. Az ötletek részben magára a Szentírásra támaszkodnak, pl. a 3. Korintusi és a Laodíceai levél esetében, amelyekrôl az Újszövetség említést tesz, de nem maradtak fenn. A Pál jelenései c. irat azokat a látomásokat adja közre, amelyeket az apostol akkor látott, amikor a 2. Korintusi levél szerint (12,2) elragadtatott a harmadik égig -- igaz, maga Pál azt írta errôl, hogy olyan dolgokat látott, amelyeket embernek nem szabad kimondania. - - Szép számmal találkozunk eredeti ötletekkel is. Közreadták Pál apostol közvetlen és baráti, bár kissé naivra sikeredett levelezését a filozófus Senecával, a császárok barátjával; Péter igehirdetésében pedig megfogalmazták a legfôbb apostol és egyházfô válaszát azokra a kifogásokra, amelyeket a Galata levélben Pál emelt Péter magatartásával kapcsolatban. Szóhoz jutott Poncius Pilátus is: megtérése után levelet ír a császárnak, tanúságot tesz elôtte Jézus feltámadásáról. De a legmeglepôbb talán Jézus levelezése: Abgár edesszai király levélben kéri Jézust, hogy menjen el hozzá és gyógyítsa meg. Jézus sajátkezűleg válaszol: sajnos nem teheti, mert Izraelben kell befejezni művét, de megígéri, hogy halála után elküldi Edesszába tanítványait, akik éppen olyan jól meg fogják tudni ôt gyógyítani. Késôbb, a 6. sz.-ban közkézen forgott Jézusnak egy másik levele is, amely közvetlenül az égbôl hullott alá... 4./ a) Ezen írások többsége tehát álnéven írt mű. Innen a közismert tudományos elnevezés: pszeudoepigráf, azaz hamiscímű iratok. Van azonban ezeknek az iratoknak egy másik összefoglaló elnevezésük is, amelyet még gyakrabban használunk: apokríf, magyarul rejtett iratok. Amikor ugyanis valaki megalkotott és egy századokkal korábban élt üdvtörténeti személyiség neve alatt közreadott egy írást, természetesen arra is választ kellett adnia, hogy ez a mű eddig miért volt ismeretlen. A magyarázat néha magában a kérdéses műben megtalálható, mint pl. a Pál jelenései c. iratban: Az ifjabb Theodóziusz Augusztus konzulsága idejében ... egy köztiszteletben álló embernek, aki akkortájt Tarzusban lakott, abban a házban, amely Szt. Pálé volt, -- éjjel megjelent egy angyal, és megparancsolta neki, hogy ássa fel a ház alapját és hozza nyilvánosságra amit talál. De az illetô azt gondolta, hogy képzelôdik. Amikor végül harmadszor is eljött az angyal, korbáccsal kényszerítette ôt, hogy ássa fel az alapokat. Amint ásott, egy márványdobozt talált, oldalain írás, benne Szt. Pál jelenései és cipôi, amelyeket viselt, amikor Isten szavát tanította. Az ember félt felnyitni a ládát. elvitte tehát a bíróhoz. De a bíró is attól félt, hogy valami más lehet, ezért úgy, ahogy volt, ólommal lezárva elküldte Theodóziusz császárhoz a fogadásra. A fogadás után a császár felnyitotta és megtalálta benne Pál jelenéseit. Készíttetett róla egy másolatot, az írás eredetijét pedig elküldte Jeruzsálembe. A következô volt benne: ... (1-2) Ezek az írások tehát többnyire azzal váltak ismertté, hogy a megírás és a megtalálás között eltelt idôben rejtve voltak, csodálatosan fennmaradtak, és kellô idôben épen megtalálták ôket. A rejtett iratok ötlete annyira bevált, hogy még a múlt század elején is alapítottak így egy vallást Amerikában. A vallás prófétája szerint a mormonok szent könyve aranytáblákra írva másfél évezreden keresztül rejtôzött egy domboldalban, Manchester város közelében. b) Az apokríf iratok azonban nem csupán azért rejtett iratok, mert allítólag rejtekben maradtak fenn a feltételezett szerzô korából. Az ilyen írást továbbra is el kellett rejteni az illetéktelen, be nem avatottak elôl. Így Péter prédikációit tartalmazó irat bevezetése még annak az eskünek a szövegét is tartalmazza, amelyet a titoktartást illetôen le kellett tenni mindazoknak, akik a kérdéses írást kézhez kapták. Isten átka és örök kárhozat terhe alatt meg kellett fogadniuk, hogy senkinek meg nem mutatják, másolatot nem készítenek és nem engednek készíteni róla, csak akkor, ha az illetô hat éven át bebizonyította, hogy eléggé jámbor és méltó a beavatásra. Ha valakinek példánya van belôle, mindig magánál kell hordania, ha pedig megbetegszik és halálát közelinek érzi, köteles az iratot személyesen átadni egyházi feljebbvalójának. Ezen fogások, melyekkel az apokríf iratok szerzôi műveik természetfeletti eredetét és értékét bizonyítani igyekeztek, nem voltak hatástalanok. Ezt nem csak az a tény tanúsítja, hogy ezek a művek másfél-két évezreden keresztül fennmaradtak, hanem számos korabeli tanú megnyilatkozása is. A régi emberek közül igen sokan minden további nélkül hitelt adtak az ilyen állításoknak. Hénok könyve esetében például meg voltak gyôzôdve arról, hogy valóban az évezredekkel korábban élt ôsatya látomásainak, tanításának a szövegét tartják a kezükben. Ezek az írások a Szentírásba nem azért nem kerültek be, mintha a zsidóság vagy a kereszténység mint álnéven írt, hamiscímű iratokat elvetette volna ôket. Hiszen a Szentírásban is, valószínűleg még az Újszövetségben is vannak hamiscímű iratok. A döntés a könyvek tar- talma, tanítása alapján történt: a nagy vallási közösségek -- meggyôzôdésük szerint Isten Lel-kének vezetése mellett -- az egyes könyvekben kifejtett erkölcsi, vallási tanítást mérlegelték, és a rendelkezésre álló vallási iratokból csak azokat vették be Bibliájukba, csak azokat nevezik szentnek, kánoninak, amelyeket hit és erkölcs tekintetében kifogástalannak, mérvadónak, isteni eredetűnek ítéltek. 5. A Szentírásból való kizárás azonban nem azt jelentette, hogy ezeket a műveket egyáltalán nem értékelték, vagy nem olvasták volna szívesen. Tudták, hogy sok értékes híradás, sok igazság és hasznos gondolat van bennük, de azt is tudták, hogy nem teljesen megbízhatóak. Az egyes iratok konkrét megítélése helyenként és művenként változott. Az ókeresztény egyházi írók például az apokrifek számtalan helyét idézik, amikor mondanivalójukat megvilágítani vagy bizonyítani akarják. A legrégibb és legértékesebb Biblia-kéziratokban nem egyszer megtaláljuk egyes apokríf iratok szövegét is: az ún. Sínai kódexben olvashatjuk a Makkabeusok 4. könyvét, a Vatikáni kódexben Ezdrás 3. könyvét, az Alexandriai kódexben pedig ezeken kívül még Manassze imáját és a Makkabeusok 3. könyvét is. Manassze imája, valamint Ezdrás 3. és 4. könyve a legutóbbi idôkig függelékként szerepelt a nyugati egyház hivatalos latin bibliafordításában, a Vulgátában. Sôt, ami még sokkal figyelemreméltóbb, az Újszövetségi szentírás szövegében is igen sok utalást és nem egy idézetet találunk az apokrífekbôl. A legszembetűnôbb Jakab levelének 14-15. verse, amely Hénok könyvét kifejezetten prófétai látomásként idézi: ,,Ezekrôl jövendölt Hénok, Ádám után a hetedik pátriárka: 'Nézzétek, közeleg az Úr szentjeinek tízezreivel, hogy ítéletet tartson mindenek fölött...'[Hén 1,9]'' Mindez azt mutatja, hogy az apostolok ill. az újszövetségi szerzôk is jól ismerték, tanulmányozták az apokríf iratokat, és bizonyos részleteiket helyesnek, igaznak tartottak. A továbbiakban a Biblia és a kereszténység szemszögébôl fogjuk vizsgálni ezt az irodalmat. Mivel a Bibliával rokon irodalom fennmaradt emlékei keletkezésük körülményei szerint három, egymástól jól elhatárolható csoportba oszlanak, ilyen hármas tagolásban fogjuk tárgyalni ôket: ószövetségi apokrífek, kumráni iratok, újszövetségi apokrífek. I. Ószövetségi apokrífek Ószövetségi apokrífeknek nevezzük azokat az írásokat, amelyek a zsidóság körében az Kr.e. 2. és 1., valamint az Kr.u. 1. században keletkeztek, és közeli rokonságban állnak az ószövetségi szentírással, amennyiben annak gondolatkörében mozognak, annak témáit fejtik ki, viszik tovább és gazdagítják. A fontosabb ószövetségi apokrífek a következôk: -- Manassze imája (Manassze ószövetségi király imája a fogság idején) -- Ezdrás 3. és 4. könyve (az ószövetségi Ezdrás és Nehemiás könyv kibôvítése, folytatása) -- Makkabeusok 3. könyve (Alexandriában keletkezett filozófiai jellegű írás) -- Makkabeusok 4. könyve (történetek a hellenista korból) -- Jubileumok könyve (a Teremtés könyvének kibôvített változata) -- Izajás vértanúsága (apokríf jövendölés Izajástól, a próféta halálának története) -- Salamon zsoltárai (a bibliai zsoltárokhoz hasonló imák) -- Szibillai jóslatok (pogány jósok jövendölései a Messiásról, a végidôrôl) -- Hénok könyve (látomások az égrôl, az Emberfia eljövetelérôl; asztronómiai ismeretek összefoglalása) -- Mózes mennybemenetele (Mózes apokríf rendelkezései és jövendölései) -- Báruk jelenései (apokríf jövendölések Báruk prófétától) -- 12 pátriárka végrendelete (Jákob 12 fiának áldása ill. jövendölései) -- Ádám és Éva élete (az ôsszülôk, a bűnbeesés részletes története) Meg kell jegyeznünk, hogy a felsorolt írásokat csak a katolikus kultúrkörhöz tartozó bibliakutatók nevezik apokrífeknek, a protestánsok pszeudoepigrafáknak mondják ezeket, mert ôk azt a 8 írást nevezik apokrífnek, amelyek a katolikus Bibliában benne vannak, de a protestánsoknál -- a zsidókhoz hasonlóan -- kimaradnak: Báruk könyve, Jeremiás levele, Judit és Tóbiás könyve, a Bölcsesség és Jézus Sírák fia könyve, valamint a Makkabeusok 1. ill. 2. könyve. Luther Márton ezeket is lefordította a Biblia többi könyvével együtt, de külön csoportba helyezte ôket azzal a megjegyzéssel, hogy ezek apokrífek, amelyeknek olvasása jó és hasznos a hívô ember számára. A késôbbi protestáns bibliafordításokból ezek az írások kimaradtak. Bizonyára meglepôen fog hangzani, de tény, hogy az ószövetségi apokrífek tanulmányozása rendkívül fontos, szinte elengedhetetlen feltétele annak, hogy az Újszövetséget megértsük és szakszerűen magyarázni, értelmezni tudjuk. Mint már említettük, az újszövetségi szerzôk jól ismerték ezeket az írásokat, felhasználták az itt szereplô kifejezéseket. Mondanivalójuk kifejtése során helyenként utaltak vagy hivatkoztak is ezekre a szövegekre. Mivel feltételezték, hogy olvasóik is ismerték ezeket a rejtett iratokat, utalásaik helyenként olyan szűkszavúak, hogy a kérdéses apokríf szöveg ismerete nélkül irthetetlenek. Jakab levelében például ezt olvassuk (8-9.v.): ,,Ezek az álmodozók... káromolják az égi hatalmasságokat, jóllehet még Mihály fôangyal sem mert káromló ítéletet kimondani, amikor Mózes holtteste miatt heves vitába szállt a sátánnal, csak ennyit mondott: Büntessen meg az Úr!'' Errôl a vitáról az Ószövetség semmit sem ír, nem mondja el a vita okát, körülményeit sem. Az apokríf iratokban viszont két változatban is megtaláljuk ezt a történetet. Az egyik szöveg a Mózes mennybemenetele c. iratban található [2,408]: ,,Mikor Mózes meghalt a hegyen, elküldetett Mihály, hogy temesse el a testét. De az ördög káromolta Mózest, gyilkossággal vádolva ôt, mert megölte az egyiptomit. Az angyal azonban nem hagyta ôt káromolni. Ezt mondta az ördögnek: Büntessen meg téged az Úr!'' A másik változat a szláv Mózes mondában így hangzik: ,,Az ördög viaskodott az angyallal, és nem akarta megengedni neki, hogy eltemesse (Mózes) testét. Ezt mondta: Mózes gyilkos, hisz megölt egy embert Egyiptomban, és elrejtette a homokban [vö. Kiv 2,12]. Ekkor Mihály könyörgött az Úrhoz, és mennydörgés és villámlás keletkezett, és az ördög azonnal eltűnt. Mihály pedig eltemette ôt saját kezeivel.'' (Id. Windisch, Kathol. Briefe, 43.o.) Nyilvánvaló, hogy az újszövetségi szerzô ismerte ezt a leírást, és mint közismert történetre, röviden utalt rá, hogy megvilágítsa, alátámassza mondanivalóját. Az újszövetségi tanítás szerves részét képezi az a meggyôzôdés, hogy az angyalokat Isten teremtette. A Biblia azonban sehol sem mondja el a szellemi létezôk teremtésének történetét. Errôl csak apokríf iratok számolnak be részletesen, például a Jubileumok könyve. Az Újszövetség köztudott dologként kezeli az angyalok bukását és bűnhôdését is, bár errôl is csak az apokrifekben olvashatunk részletes leírást. (Lk 10,18; 2 Pét 2,4 -- ÁdÉl 12-17; Hén 54,4-6; szlávHén 29,4-5). Meglepô az is, hogy míg az Ószövetség alig három-négy helyen említ a sátánt, addig az Újszövetség, amely lényegesen rövidebb, körülbelül száz esetben említi. Aki az Újszövetséget közvetlenül megelôzô vagy a vele egykorú zsidó irodalmat nem ismeri, azt gondolhatja, hogy az ördöggel való gyakori foglalkozás az újszövetségi szentírás sajátossága, újdonsága. Az igazság viszont az, hogy az Újszövetséggel egykorú vagy azt közvetlenül megelôzô zsidó irodalomban szintén lépten- nyomon szó esik a sátánról. A zsidó teológia ebben a korban jutott el arra a fokra, hogy a világban levô mérhetetlen sok gonoszság és bűn okát nem egyedül az emberben kereste, hanem mindinkább rajta kívül valamilyen ártó szellemben. Így az ember részben megszabadult a bűnért való felelôsség terhétôl, és erôit, energiáit jobban összpontosíthatta a jó megtételére. -- Azt a megállapításunkat, hogy az Újszövetség szemléletmódja e tekintetben is összhangban áll a korabeli zsidó teológia szemléletmódjával, alátámasztja a sátánra vonatkozó szókincs újkeletű gazdagsága is. Míg az Ószövetség a sátánra vonatkozólag csak egy nevet és jelképet használ (sátán, kígyó), addig az Újszövetség és az apokríf irodalom egyaránt bôvelkedik a sátán különbözô megjelöléseiben: sátán, ördög, Béliál, ôskígyó, a halál, a gonosz, a vádló, a gyilkos, a hazug, a csábító, a démonok fejedelme stb. Már ebbôl a néhány példából is világosan látható, hogy az újszövetségi szentírásmagyarázat nem hagyhatja figyelmen kívül az ószövetségi apokríf irodalmat. Ennek ismerete nélkül sokszor éppen a lényegi mondanivaló, maga a sajátos tanítás marad rejtve elôttünk. Lapozzuk fel például Márk evangéliumában Jézus megkísértésének történetét (1,12-13). Ebben azt olvassuk Jézusról, hogy vadállatok között élt, és angyalok szolgáltak neki. A görög eredeti szöveg szó szerinti fordítása a következô: vadállatokkal volt együtt, és az angyalok felszolgáltak neki. Mit jelent az, hogy Jézus együtt volt a vadállatokkal, kik azok az angyalok, és mit szolgálnak fel neki? Minderre fény derül az apokríf írásokból. Az Ádám és Éva életérôl szóló irat elmondja, hogy a bűnbeesés elôtt a paradicsomban ôsszüleinkhez nap mint nap eljöttek a felszolgáló angyalok, és elhozták az elsô emberpárnak saját, angyali ételüket. Amikor az ôsszülôk elbuktak, nem kaptak többé ezekbôl az ételekbôl. Napokig sírva keresték, várták az angyalokat, de nem jöttek többé, így arra kényszerültek, hogy azokkal a földi ételekkel táplálkozzanak, amelyeket Isten az állatoknak teremtett. -- Ugyanez az írás arról is beszámol, hogy a paradicsomban Ádámot és Évát elôször nem bántották a vadállatok, amikor azonban az elsô bűnt elkövették, a vadállatok rájuk támadtak, mert nem voltak többé Isten képmásai. Amikor tehát Márk evangéliuma azt írja, hogy Jézus együtt volt a vadállatokkal és az angyalok felszolgáltak neki, az elbeszélô azt akarja kifejezésre juttatni, hogy amikor Jézus -- szemben az ôsszülôkkel -- ellenállt a sátán kisértésének, visszaállította a paradicsomi állapotot. Jézus körül megszűnik az ellenségeskedés és gyűlölet, ô az új Ádám, aki ismét az égiek asztaláról táplálkozik. Íme, ez a mondanivalója a rövid evangéliumi részletnek, és mi, mai emberek ezt csak nagyon körültekintô kutatás alapján, a korabeli elképzelések és írásos emlékek ismeretében fedezhetjük fel. Több részletre már nem térhetünk ki. De talán nem is szükséges. Nyilvánvaló, hogy az ószövetségi apokrífek tanulmányozása nem csak kortörténeti, nem csak vallástörténeti szempontból hasznos, hanem az Újszövetség minél pontosabb megértésének is elengedhetetlen feltétele. II. A kumráni iratok A Holt tenger nyugati partján régtôl fogva ismeretesek voltak a Kumrán nevű település ôsidôk óta lakatlan romjai. A település eredetérôl, egykori lakóiról szinte semmit sem tud a tudományos világ, míg századunk során egy szenzációs felfedezés során elô nem került az egykori kumráni közösség könyvtára, az ún. Holt-tengeri tekercsekkel. Kiderült, hogy a rommá dôlt épületek a Kr.e. második századtól kétszáz- háromszáz éven keresztül egy sajátos vallási közösségnek adtak otthont. Olyan embereknek, akik elégedetlenek voltak koruk társadalmi és vallási viszonyaival, ezért a társadalomból kivonulva, itt a júdeai sivatag peremén élték a maguk sajátos, elmélyült vallási életét. Irataik között fennmaradt a közösség vallási szabályzata is. A közösség célkitűzéseirôl mindjárt a bevezetésbôl értesülünk: ,,[Ezek a törvények:] ... a közösség (szabályzata) szerint élni, Istent keresni, jót és egyenest cselekedni az ô színe elôtt, amint azt Mózes és összes szolgája a próféták által megparancsolta; szeretni mindazt, amit kiválasztott, és gyűlölni mindazt, amit megvet; eltávolodni minden rossztól, és ragaszkodni minden jócselekedethez; s hogy az igazság, igazságosság és törvényesség (szellemében) cselekedjenek a földön; és hogy ne járjanak többé vétkesen, [...] hanem hogy az önként jelentkezôk közül mindenkit arra irányítsanak, hogy a kegyelem szövetségében teljesítsék Isten elôírásait [...]; és szeretni a fény minden fiát, mindenkit az Isten elgondolásában (kapott) sorsa szerint, és gyűlölni a sötétség minden fiát, mindenkit vétke szerint, Isten bosszújának megfelelôen'' (1QS 1,1-11). Csak egy bekezdést idéztünk az egyik tekercsbôl, és máris több olyan részlettel találkoztunk, amely az újszövetségi szövegekre emlékeztet: a világosság fiai és a sötétség fiai szembeállítása János evangéliumára jellemzô, azt a parancsot, hogy a sötétség fiait gyűlölni kell, Jézus idézi: ,,Mondatott a régieknek: Szeresd felebarátodat és gyűlöld ellenségedet...''; a ,,kegyelem szövetsége'' kifejezés pedig az egész >>új szövetség<<-gel kapcsolatba hozható. A fentieken kívül még igen sok más gondolati és kifejezésbeli hasonlóságot találunk, ha végigolvassuk a többi iratot: a Gyülekezet szabályzatát, amely az egész újjászületett Izrael számára foglalja össze az életszabályokat; az ún. Damaszkuszi iratot, az Áldások, a Himnuszok könyvét, az Ószövetség prófétai könyveihez írt kommentárokat, vagy A fény fiainak harca a sötétség fiai ellen c. írást, amely a messiáskori harcok haditervét tartalmazza. Megtudjuk, hogy ez a közösség az Istennel kötendô új szövetség megvalósításán fáradozott, és magát az új szövetség népének nevezte; a közösséget az Igazság tanítója alapította, akit ellenségei késôbb elfogtak és megöltek; legfôbb céljuk az erkölcsi és vallási megújulás, hogy megszülessék az Istennek tetszô, új vallásos nép. Ha e hasonlóságok mellett figyelembe vesszük azt is, hogy a közösség akkor élte virágkorát, amikor Jézus működni kezdett; és azt, hogy maga Jézus is itt, a kumráni település közelében vette fel a megtisztulás, megújulás keresztségét, nem csodálkozhatunk azon, hogy a Holt-tengeri tekercsek felfedezésének kezdeti izgalmában sokan arra gondoltak, hogy a kereszténység bölcsôjét Kumránban kell keresni. Ez a feltételezés azóta tarthatatlannak bizo-nyult, mert lényegi egyezések nincsenek, hiszen Kumrán nem tudott például sem a Szentháromságról, sem a Messiás helyettesítô áldozatáról, amely a keresztény tanítás középpontjában áll. Az azonban kétségtelen, hogy a kumráni írásokban az Újszövetség szelleméhez igen közel álló vallási közösség iratait tartjuk a kezünkben. A közösség léte és irodalma arról tanúskodik, hogy a kereszténység születését megelôzôen milyen elemi erôvel tört elô a zsidóságban az erkölcsi megtisztulás és a vallási megújulás vágya, mennyire várták az emberek, hogy Isten elküldje a Szabadítót, és valósítsa meg hatalmát a földön. A kumráni iratok beszédes tanúi annak, hogy a zsidóság Jézus elôtt meddig jutott el az Isten keresésében, erkölcsi és vallási tökéletesedésben. Amikor pedig az Újszövetségben viszontlátunk bizonyos gondolatokat, amelyek a kumrániakat is foglalkoztatták, láthatjuk, hogy a kereszténység nem zárkózott el a környezô világtól: annak értékeit felismerte, megbecsülte, és saját tanrendszerébe beépítette -- éppúgy, mint más, korabeli irányzatok. III. Újszövetségi apokrífek Újszövetségi apokrífek címszó alatt mintegy 50 olyan vallásos iratról kell szólnunk, amelyek túlnyomórészt a Kr. utáni 2., 3. és 4. században keletkeztek, és túlnyomórészt hamisítványok. Mint már említettük, a szerzôk azt akarták elérni, hogy írásuk bekerüljön a kánonba, az újszövetségi szent könyvek gyűjteményébe, azért többnyire álnéven, valamelyik apostol vagy más korabeli személy nevében fogalmaztak. Igen sok elveszett közülük, és csak a létezésükrôl van tudomásunk, vagy néhány idézet, töredék jutott el hozzánk belôlük. Szerencsére szép számmal vannak olyanok is, amelyeknek ismerjük a teljes vagy majdnem teljes szövegét, és így általuk rendkívül fontos ismeretekhez juthatunk. Műfajukban az Újszövetség írásaihoz igazodnak, tehát vannak köztük evangéliumok, cselekedetek, levelek és jelenések. Az apokríf evangéliumok többsége nagyon töredékes vagy teljesen elveszett, mint a Zsidók, a Názáretiek, az Ebioniták, Péter evangéliuma. Az ún. Tamás-evangélium fennmaradt, de elbeszélô részeket nem tartalmaz, csak Jézus mondásait. Ismeretesek még János, Péter, Pál, András és Tamás cselekedetei, Jézus, Pilátus, Péter és Barnabás levelei, a Tizenkettô körlevele, Pál levele a laodíceaiakhoz, Senecához, a 3. Korintusi levél, és a Titusz által írt levél. Végül apokalipszis, azaz Jelenések Pétertôl, Páltól és Tamástól. Külön kell említést tennünk az ún. protoevangéliumokról, amelyek Mária és Jézus gyermekkoráról szólnak. Az újszövetségi apokrífek céljáról összefoglalóan a következôket állapíthatjuk meg: 1. ezek az iratok vagy kétes értékű, naív próbálkozások a keresztény hit és az apostolok tekintélyének megerôsítésére, vagy 2. új vallási nézetek, ún. tévtanok terjesztésére szolgálnak, vagy pedig 3. az apostolok életével, működésével, halálával kapcsolatos emlékek legendásan kiszínezett elbeszéléseit tartalmazzák. 1. A keresztény hit alátámasztását célzó részletek mindenekelôtt olyan költött csodákat tartalmaznak, amelyek a gyermek Jézus, a földön élô Jézus vagy az apostolok csodatevô hatalmát, rendkívüli képességeit voltak hivatva tanúsítani. Ízelítôül olvassunk el egy részt Tamás protoevangéliumából [13]: ,,Jézus apja, József, ács volt, és ekéket, jármokat készített. Egy gazdag ember megbízta, hogy készítsen egy ágyat. Az egyik oldaldeszka azonban (rövidebb volt), mint a másik, és (József) nem tudta mitévô legyen. Ekkor a gyermek Jézus így szólt apjához: Fektesd a földre a két deszkát, és egyik végüket igazítsd egymás mellé! -- József megtette, amit Jézus mondott. Jézus pedig odaállt a másik végükhöz, megfogta a rövidebb deszkát, és kinyújtotta annyira, hogy egyformák legyenek. Amikor apja, József látta ezt, elcsodálkozott. Átölelte gyermekét, megcsókolta és így szólt: Milyen jó nekem, hogy Isten ezt a gyermeket adta nekem!'' Az apokrífek sok, hasonló szintű történetet közölnek. A kis Jézus sárból verebeket gyúr, tapsol és elrepülnek; ellenkezô társait halállal, tanítóját bénasággal sújtja, majd jóindulatúan feltámasztja, meggyógyítja ôket; tanulnia nem kell, mert olvasni anélkül is tud. És folytatódnak a meglepô elbeszélések Jézus működésének idejébôl, és az apostolok életébôl. Mi történt például akkor, amikor Pált Efezusban elfogták és egy vérszomjas oroszlán elé vetették? A Pál cselekedetei c. irat így ír errôl: ,,Az oroszlán Pálra nézett, Pál pedig (az oroszlánra). Ekkor Pál megismerte az oroszlánt: ez volt az, amelyik eljött hozzá, hogy megkeresztelkedjék. Hitétôl ösztönözve Pál tehát így szólt: -- Oroszlán! Te voltál az, akit megkereszteltelek? -- Az oroszlán pedig válaszolt. Ezt mondta Pálnak: Igen! -- Mire Pál újra szólt hozzá: És hogyan fogtak el téged? -- Az oroszlán felelt: Úgy, mint téged, Pál...'' Miközben az apostol és az oroszlán barátságosan beszélgetnek, meghiúsul az ellenfelek minden mesterkedése, hogy Pált darabokra tépessék. A derült égbôl félelmetes jégesô hull alá, és elpusztít mindenkit, kivéve Pált és az oroszlánt. Végül Pál búcsút mond az oroszlánnak, és mindketten útra kelnek: az apostol folytatja missziós körútját, az oroszlán pedig visszasétál a hegyek közé... Ezek a történetek szemmel láthatóan azt a célt szolgálták, hogy Jézus istenségét, az apostolok rendkívüli erejét, csodatevô hatalmát bizonyítsák. Úgy látszik, azokban az idôkben az ilyen elbeszélések sokakat meggyôztek vagy elmélyítettek hitükben. A mai olvasó csak csodálni tudja a régi embereket, hogy hitük megerôsítéséhez ilyen történetekre volt szükségük. Ugyanakkor meglátja azt a különbséget is, amely az apokrífek és az Újszövetség között fennáll. Az Újszövetségben is olvashatunk csodákról, de azok sokkal kevésbé fantasztikus történetek, és távolról sem állnak a keresztény tanítás és igehirdetés középpontjában. 2. Sok apokríf irat szerzôje azért írta művét, hogy az apostolok neve és tekintélye mögé rejtôzve becsempéssze a keresztény egyház hitébe saját gondolatait, az apostoli hagyománytól eltérô tanítást. Voltak, akik a tudás, az értelmi megvilágosodás üdvözítô, megváltó erejét hirdették (gnosztikusok), a testi létet, így az emberi testet is természeténél fogva rossznak, valamiféle gonosz hatalom művének tartották (gnosztikusok, manicheusok), mások szerint Jézusnak csak látszólag volt teste (doketisták) stb. Jézus látszat-emberségérôl például János cselekedeteiben a következôket olvashatjuk: Jézus lába nem hagyott nyomott a földön; szemével sohasem pislogott; ha érintették, hol éreztek valamit, hol olyan volt, mintha a semmibe nyúltak volna; egyszer többen jóllaktak, de a kenyerek egészben, érintetlenül megmaradtak; máskor ketten egyszerre látták Jézust, és az egyikük gyermeknek, a másikuk felnôttnek látta, vagy az egyikük kopasznak, a másik nagyhajúnak stb. A keresztény közösség egésze, amely jól ismerte a jézusi, apostoli tanítást mind az eredeti, apostoli iratokból, mind az élô, szóbeli hagyományból, ezekrôl az írásokról természete-sen felismerte, hogy újkeletű hamisítványok. Érthetô módon azt is megakadályozta az Egyház, hogy az ilyen művek bekerüljenek a szent könyvek sorába, a Bibliába, hiába állították azokról, hogy az apostoli korból való, rejtetten fennmaradt iratok. 3. Az apokríf iratokban természetesen igen sok figyelemreméltó, értékes gondolat is van, amelyet az egyház örömmel adna a hívôk kezébe, ha nem lennének egybefűzve a kétesnek vagy a hit szempontjából veszedelmesnek ítélt részletekkel. Így az apokrífeket jobbára inkább csak a szakemberek tanulmányozzák, mert nyilvánvaló, hogy ezek a művek a korai egyház történetének és vallási áramlatainak értékes dokumentumai. Ezek az iratok elsôsorban a megírás korának egyházáról vallanak, de Jézus és az apostolok életére vonatkozó valós adatokat is tartalmaznak. Hiszen amikor az apokrífek készültek, 50-100-150 évvel az apostoli kor után, az emberek még sok olyan dologra emlékeztek, amelyeket az újszövetségi szerzôk nem jegyeztek fel írásaikba. Az ilyen emlékek bekerülhettek, egy részük nyilván be is került az apokrífekbe. Említettük, hogy Tamás evangéliuma Jézus-mondásokat tartalmaz. Ezek között több olyan is van, amely nem szerepel a kánoni evangéliumokban. Lehetséges, hogy eredeti, hitelesen jézusi kijelentések is vannak közöttük. Ilyen lehet például az alábbi mondás, amely teljes összhangban áll Jézus stílusával: ,,Jaj a farizeusoknak, mert hasonlítanak a kutyához, amely az ökrök jászolában fekszik: maga nem eszik (a szénából), de nem hagyja enni az ökröket sem'' (TamEv 102). Az apostolok missziós tevékenységérôl, további sorsáról szóló apokrífek is ôriznek számos, máshol fel nem jegyzett hiteles emléket. Igaz, nem könnyű ezeket kiválasztani a legendás történetekbôl, de nem is egészen lehetetlen. Pál vértanúságát így beszéli el a Pál cselekedetei: ,,Pál megállt kelet felé fordulva, az ég felé emelte kezeit, és hosszan imádkozott. Miután az imában héberül beszélt az atyákkal, lehajtotta fejét anélkül, hogy bármit mondott volna. Amikor a hóhér levágta a fejét, a katona ruhájára tej fröccsent. A katona, és mindenki, aki ott állt, elcsodálkozott ennek láttán, és magasztalták Istent, aki Pált így megdicsôítette. Aztán elmentek, és elmondták a császárnak, mi történt'' (Pál Csel, Vért 5). Az apokríf irat korábban már beszámolt arról, hogy a Pállal együtt elfogott keresztényeket máglyán égették el. Ezek után meglepô, hogy magát az apostolt csupán lefejezik, azaz halála sokkal kevésbé kegyetlen. Ezt nyilvánvalóan azért írta így a szerzô, mert a hagyományból jól tudta, hogy Pál ténylegesen milyen halállal halt meg, és ennek megfelelôen alkotta meg történetét. ======================================================================== A szentírástudomány mai helyzete A szentírástudomány teológiai tudomány, amely a bibliai szövegek értelmét igyekszik feltárni. Teológiai tudomány, mert művelôi Isten létét, valamint a szentírási szövegekkel kapcsolatban a sugalmazottság tényét eleve elfogadják. (A nem hívô bibliakritika, mely a fentieket tagadja, újra és újra, rendszeresen megjelenik a történelem folyamán, de a Biblia világának feltárását általában nem, vagy csak kevéssé segíti elô, mert világnézeti okokból a tagadásban, cáfolatban és lejáratásban jobban érdekelt, mint a konstruktív értékelésben. Rendszerint el is enyészik, mihelyt megszűnnek a tagadást, a negatív kritikát ösztönzô társadalmi vagy csoportérdekek. A világnézetileg teljesen közömbös, neutrális bibliakutatás meglehetôsen ritka, és teljesítménye a szentírástudomány szempontjából elhanyagolható.) A szentírástudomány általánosan elterjedt és elfogadott munkamódszere az un. történetkritikai (pontosabban: történeti-kritikai) módszer, amely szerint a bibliai szöveg értelme azonos azzal, amit a szerzô az adott szöveggel ki akart fejezni, a címzettek (olvasók) tudomására akart hozni. A történeti-kritikai módszer A történeti-kritikai módszer jellegzetesen európai kutatási módszer, a görög-római gyökerekbôl fakadó racionális gondolkodás szülötte. Mivel a Szentírás ismerete az európai kereszténység közvetítésével terjedt el a világ más részeire, ezzel együtt járt az európai megközelítési mód és értelmezés elterjedése, uralkodóvá válása is. Az alapvetôen eltérô kultúrát és gondolkodásmódot ôrzô népeknél a Bibliának (és az európai magyarázati módszereknek) elfogadása vagy nehézségekbe ütközött (és ütközik, pl. Kína, Japán), vagy pedig alapvetô változást idézett elô kultúrában és gondolkodásmódban egyaránt (pl. Dél-Amerika népeinél). Viszonylag igen kevés példát találunk a világban arra, hogy más kultúrkörökben másféle Biblia-megközelítések születnének (ilyen kezdeményezések vannak például az indiai kereszténység körében). A módszer születése A Biblia két, egymástól alapvetôen eltérô kultúra határvonalán született. Az Ószövetség népe, az izraeliták ill. a zsidók eredendôen az ún. Kelet népei közé tartoztak, akik számára a szó és a dolog, a név és a személy, a kép és a valóság, a gondolat és a tett, a hit és a lét, a tan(ítás) és az élet között nem volt (vagy alig volt) különbség. De a Biblia népe már az Ószövetség idejében, évszázadokkal Jézus ill. az Újszövetség kora elôtt hatása alá kerül a nyugati (görög) világnak, sôt az Újszövetség megfogalmazása gyakorlatilag már jórészt ebben a világban történt, a fogalmi, racionális gondolkodás világában, ahol határozottan elkülönült egymástól a szó (fogalom) és a dolog, a kép és a valóság, a hit és a lét (cselekedet), a tan(ítás) és az élet, stb. Ezért van pl. az, hogy míg az ,,Isten országa'' eredetileg (azaz Jézus mellett) egy életforma volt (= Jézus követése), addig az Újszövetségben már tanítás, amelyben hinni kell (ld. Mk 1,14-15). Jézus ugyanis arra szólította fel kortársait, hogy kövessék ôt (= éljenek úgy, mint ô), -- az Újszövetség viszont arra hív, hogy higgyünk Jézusban (és mivel hiszünk, kövessük ôt). Az Újszövetség világa sok tekintetben eltávolodott már a keleti valóságtól, és nagy mértékben hatása alá került a megkülönböztetésekre épülô fogalmi gondolkodásmódnak. És ezen az úton, amelyre az Újszövetség lépett, nem lehetett többé megállni. Erre haladt tovább a kereszténység ön- és szentírásértelmezése kezdettôl fogva. Keleti ember soha nem alkotott (volna) olyan hit- és erkölcstant, mint pl. Szt. Tamás Szummája (a zsidóságnak nincs Hiszekegye, csak Tízparancsolata; bár nyugaton élô teológusaik -- nyilván a Nyugat kényszerítô hatására -- itt-ott megpróbáltak összefoglalni néhány zsidó hittételt, ld. M. Majmonídesz). Ezenkívül a keleti ember soha nem tett volna fel olyan kérdéseket sem, amelyeket pl. Jézus keresztségével kapcsolatban (Mk 1,9-11) már az egyházatyák is feszegetnek, hogy vajon az ég tényleg, fizikailag megnyílt-e (nem, csak Jézus lelki szemei elôtt, mondja Aranyszájú Szt. János), vagy hogy az a bizonyos galamb valóban létezett-e (igen, mint idôleges teremtmény, mondja Szt. Ágoston). Ahogyan az európai gondolkodás és filozófia továbbhaladt, majd eljutott a racionalizmusig és a historizmusig, úgy haladt tovább és érkezett el a szentírástudomány is a racionalista szentíráskutatásig (mely a történetileg hiteleset igyekezett elválasztani a hit állításaitól, a történeti Jézust a hit Krisztusától), majd azt túllépve megalkotta a mai, kifinomult módszerét. Nem volt ez az út mentes sem súlyos melléfogásoktól (pl. Bultmann: csak a hit Krisztusát ismerjük, a történeti Jézusról nem tudunk semmit), sem késôbb felülvizsgálatra szoruló egyházi tilalmaktól és szankcióktól, -- de végül megszületett és (a II. Vatikáni Zsinat óta a katolikus egyházban is végleg) létjogosultságot nyert a kutatási módszereknek az a csoportja, amelyet összefoglaló néven történetkritikai módszernek nevezünk. A módszer mibenléte (elemei) A kutatás célja a szerzô(k) által elgondolt mondanivaló feltárása. Ez a következô lépésekben történik: I. az eredeti szöveg azonosítása II. átfogó helyzet- és háttértanulmány (Sitz im Leben) III. a szöveg(ek) értelmének meghatározása I. A szöveg azonosítása (rekonsturálása) Szövegtörténet, szövegkritika A bibliai szövegek eredeti példányai elvesztek, csak késôbbi másolatok állnak rendelkezésünkre, amelyeknek a szövege nagyon sok esetben eltér egymástól. Az egyes szövegtanúkat összevetve a hasonlóságok és különbségek alapján meghatározzuk a rokonságokat (szövegformák, szövegcsaládok, stb.), minôsítjük az egyes kéziratokat, kéziratcsoportokat, felderítjük a véletlen vagy szándékos változtatások okait. E vizsgálódások alapján kikristályosodnak azok az alapelvek, amelyek segítségével a szövegkritika helyreállítja az eredeti szöveget. (Néhány alapelv: figyelembe kell venni a szövegtanúk korát, értékét, a rokonságot; eredeti változat az, amely eltér a párhuzamos helytôl, ami kevésbé érthetô, ami rövidebb, stb.). -- Az Újszövetséggel kapcsolatos kutatás mai állását a Nestle-Aland-féle kritikai kiadás tükrözi (Novum Testamentum graece et latine, Deutsche Bibelgesellschaft, Stuttgart, 1984 [26]). -- Az Ószövetséggel egészen más a helyzet, ott a szövegtörténet feladata a meglévô egységes szöveg elôtörténetét feltárni. II. Háttér- és helyzettanulmány Segédtudományok: bibliai földrajz bibliai régészet (paleográfia, epigráfia) bibliai nyelvészet összehasonlító nyelvészet összehasonlító vallástörténet ókori irodalomtörténet kultúrtörténet szociológiatörténet A felsorolt segédtudományokat (saját szabályaiknak megfelelôen az adott korra) alkalmazva feltárjuk a Bibliában elbeszélt események és a bibliai szövegek történeti, kulturális, szociológiai, nyelvi, irodalmi és vallástörténeti hátterét, környezetét. Mindez elôfeltétele annak, hogy megértsük és helyesen értelmezzük mindazt, amit a bibliai szerzôk elbeszélnek vagy tanítanak. a.) A történeti háttér feltárása Példa: a János-féle keresztség (Mk 1,2-8p) -- társadalmi, szociológiai, politikai helyzet -- korabeli végidô- és messiásvárás -- rituális fürdés más népeknél, a zsidóknál és Kumránban (egyszeri) beavató fürdés a zsidó misszióban -- Kumrán földrajzi közelsége (esetleges kapcsolatok) -- a Jordán gyógyító ereje (1 Kir 5,1-27) -- a Jordánhoz fűzôdô Illés-hagyományok (2 Kir 2,7-18) b.) Hagyomány- és formatörténet, műfajkutatás Az emberi közlés, akár szóban, akár írásban történik, mindig az adott korban ismert és használatos műfajok és formák szabályait követi. A bibliai szövegek jó része olyan anyagot (ismereteket és tanítást) tartalmaz, amelyet hosszabb-rövidebb ideig szájhagyomány ôrzött, és sok esetben a végsô megfogalmazás (vagyis a mai, írásban rögzített szöveg) is a szóbeli áthagyományozás folyamán alakult ki. Így a meglévô, írott szövegek körültekintô tanulmányozása lehetôvé teszi, hogy feltárjuk és nyomon kísérjük a szájhagyomány történetét, alakulását, valamint a hagyományt hordozó közlési módokat (műfajokat), közlésformákat és fordulatokat. A közlésformák tanulmányozása jelentôs mértékben hozzájárul ahhoz, hogy rekonstruálhassuk a szövegek (elbeszélések) alapját képezô történeti tényeket, és pontosan megértsük a hagyományt ôrzô közösség felfogását, törekvéseit, az elbeszélések eredeti vagy módosuló értelmét, -- majd ennek ismeretében meghatározhassuk az írásbafoglalás során eszközölt (szövegszerű és jelentésbeli) módosításokat (= szerkesztéstörténet, ld. alább). Példa: az apostolmeghívás-történet János evangéliumában (1,15-51) öt apostol meghívásának történetét olvassuk. Változatos, élményszerű elbeszélések ezek, az egyes meghívás- elbeszélések között szinte semmi hasonlóság nem található. A szinoptikus evangéliumokban viszont az apostolmeghívás-történetek (Mk 1,16-20; 2,14p) teljesen egyformák, azonos a felépítésük (találkozás -- hívás -- követés), ugyanazok a motívumok, mozzanatok találhatók bennük, méghozzá azonos sorrendben (Jézus megy, meglátja az apostolt, a meghívandó neve, azonosítása, foglalkozásszerű tevékenység; hívás, hívó szó; elhagyás, mit hagy el, követés). Teljesen nyilvánvaló hogy ezek a történetek a szóbeli áthagyományozás során alakultak ki és csiszolódtak ilyen egyformákká, és gyakorlatilag változtatás nélkül kaptak helyet az evangéliumokban. A forma eredete visszanyúlik az ószövetségi idôkre (vö. Elizeus meghívása, 1 Kir 19,19-21), amikor még egy további fô részt is tartalmazott (találkozás -- hívás -- késlekedés -- követés). A közlésformák azonban, túl azon, hogy az emlékezést és a továbbadást megkönnyítik, mindig célirányosak. Az újszövetségi forma ezért nem tartalmazza többé a késlekedés-részt, mert a keresztény igehirdetés az apostolmeghívás-történetek továbbadásával azt igyekezett kidomborítani, hogy 1./ az apostolok nem a maguk akaratából lettek Jézus apostolai és az Egyház oszlopai, hanem Jézus látta meg és hívta meg ôket; 2./ ôk pedig a hívást azonnal, vonakodás nélkül követték (tehát példaképek). A forma tehát az igehirdetés céljának megfelelôen módosult; ez nem jelenti okvetlenül azt, hogy egyik apostol esetében sem fordult elô késlekedés. c.) Irodalomkritika, forráskutatás Ha a Szentírás szövegét irodalomkritikai elemzésnek vetjük alá, sok tanulságos megfigyelést tehetünk (stílusjegyek, gondolati törések, párhuzamok és ismétlések, stb.), amelyek elôsegítik a szöveg megértését. De ezek a megfigyelések egy újabb kutatásnak, a forráskutatásnak is alapját képezik. Megállapítható ugyanis, hogy számos bibliai szöveg korábbi, írott források felhasználásával készült. E források azonosítása, lehatárolása, eredetük, koruk meghatározása szintén hasznos eligazítást jelenthet a szentírásmagyarázó számára. Példa: a szinoptikus evangéliumok A három elsô evangélium (Mt, Mk, Lk) felépítése, szövege sok helyen meglepô azonosságot mutat, míg más helyeken teljesen eltér (független) egymástól. Mivel magyarázható ez a tény? A legvalószínűbb megoldás az, hogy az egyes evangélisták részben közös írott források felhasználásával alkották meg műveiket. Az ún. kétforrás-elmélet szerint Máté és Lukács -- saját külön forrásaik mellett -- anyaguk legnagyobb részét két forrásból merítették: Márk evangéliumából (ill. az ún. ôs-Márkból), valamint a Beszédforrásnak nevezett gyűjteménytôl (= Jézus mondásai, vö. Hegyi Beszéd). d.) Szerkesztéstörténet A bibliai szerzôk, amennyiben nem teljesen eredeti, önálló szöveget alkottak, hanem (szóbeli vagy) írott forrásokat dolgoztak fel írásukban, forrásaik szövegét rendszerint nem vették át változatlanul, hanem saját elgondolásuknak (mondanivalójuknak) megfelelôen kommentálták, kiegészítették, módosították, átrendezték azokat. Nem egyszer az is megállapítható, hogy már maga a forrás is (esetleg többszörösen) átdolgozott szöveg volt. Az átdolgozás(ok) menetének, mértékének, valamint az ezáltal bekövetkezô jelentésváltozásoknak feltárása a szerkesztéstörténet feladata. Példa: a konkolyról szóló példabeszéd (Mt 13,24-30): -- eredeti szöveg: 24b.26.30b versek tartalom: vetés -- érés -- aratás jelentés: a nagy változás (Isten országa) küszöbön áll Sitz im Leben: Jézus hirdeti Isten országának érkezését -- elsô átdolgozás: 25.27-28. versek tartalom: az ellenség konkolyt vet, a szolgák kérdezik, hogy honnan van a konkoly jelentés: a Sátán az egyházba is becsempészi a gonoszt Sitz im Leben: a kezdô egyház szembesül a belsô problémákkal -- Máté (második átdolgozás): 28b-30a versek tartalom: a szolgák kérdezik, hogy ki kell-e tépni a konkolyt jelentés: az egyház élete (Isten akaratából) mindvégig a gonoszsággal való küzdelem jegyében telik Sitz im Leben: az e világon tartósan berendezkedô egyház küzdelmes élete (üldözések kora) III. Értelmezés A feltárt történeti tények (események és kijelentések, pl. Jézus tettei, szavai, tanítása) és az esetleg ismert korábbi értelmezések (ôsegyház, korábbi szerzôk) fényében értékeljük az adott szentírási szöveget, és a fentiek, valamint a kor, a helyzet, a címzettek figyelembevételével meghatározzuk, hogy a szerzô a kérdéses szöveggel mit akart mondani, tanítani. Példa: Jézus imája a getszemáni kertben Márk Jézus imájáról írva (Mk 14,32-42) többször is említi, hogy Jézus kéri a tanítványokat, legyenek vele ebben a nehéz órában; Jézus háromszor is visszamegy, és kérleli tanítványait. 'k azonban teljesen érzéketlenek maradnak. Márk tehát ezzel a jelenettel elsôsorban azt akarja bemutatni, hogy Jézus mennyire szerette volna, ha a tanítványok együttéreznek vele, és osztoztak volna az ô szenvedésében. Lukács ezzel szemben (Lk 22,39-46) teljesen elhagyja ezt a szempontot (Jézus háromszori kérését), viszont leírása elején is, végén is közli Jézus felszólítását: ,,Imádkozzatok, hogy kísértésbe ne essetek!'' Lukácsnál Jézus a (Lk-korabeli) üldözött egyházat személyesíti meg, amelynek -- Jézushoz hasonlóan -- vállalnia kell a szenvedéseket, s nem szabad kísértésbe esnie (az üldözések hatására eltántorodni a hittôl). IV. Alkalmazás Ha megértettünk egy szentírási részt, és világosan látjuk a szent szerzô sajátos mondanivalóját is, saját életünkre és körülményeinkre alkalmazzuk a szöveget. Minél jobban értjük a szöveg eredeti értelmét és az evangélista konkrét mondanivalóját, annál biztosabbak lehetünk abban, hogy alkalmazásunk megfelelô lesz. ======================================================================== A Szentírás közösségteremtô ereje 1. Közösség az Újszövetség szerint Tétel: A Jézus által létrehozott közösség természetfölötti valóság, mely konkrét megnyilvánulásaiban felülmúl minden, emberi alapon szervezôdô közösséget. A szinoptikus evangéliumokban (Mk, Mt, Lk) Jézus azt a >>közösség<<- et, amelynek megvalósításán fáradozik, legtöbbször Isten országának, Isten uralmának nevezi. A késôbbiekben (Pálnál) szereplô görög 'koinónia', >>közösség<< szó egyszer sem fordul elô az elsô három evangéliumban. Egy helyen használja Jézus az 'ekklészia', >>gyülekezet<<, >>egyház<< szót (Mt 16,18), ez a zsidó vallási szóhasználatban kulcsfontosságú 'káhal' megfelelôje, amely ott Izrael istentiszteleti közösségét jelenti. Isten országáról szólva Jézus szavaiból világosan kitűnik, hogy ez nem evilági értelemben vett közösség, társaság, baráti kör. Szinte minden példabeszéd jelzést ad valami másságról, arról, hogy ebben a közösségben nem a megszokott szabályok és törvények uralkodnak. Ezért van az, hogy az Isten országáról szóló példabeszédekben vagy azok kapcsán gyakorta lázadozik az emberi >>igazságérzet<< (pl. a tékozló fiú bátyja, Lk 15,25-30; a szôlômunkások, Mt 20,11-12; vö. Mt 13,27-30 [példabeszéd a konkolyról], Lk 19,24-26 [példabeszéd a mínákról], Mt 25,11-12 [a balga szüzek], stb.), s ezért fordul elô annyi paradoxon Jézus szavaiban, amikor Isten országáról beszél (elsôkbôl utolsók, Lk 13,30; arat, ahol nem vetett, Mt 25,24; akinek van, annak még adnak, Mt 25,29; tartsd oda a másik arcod, ...add oda a köntösödet is, Lk 6,29; stb.). A Jézus által szándékolt (természetfeletti) közösség akkor jön létre, ha érvényesülnek annak alapelvei: az egyenlôség, a szeretet és a szolgálat, s ha megvalósul egy feltétel: a szabadság. Míg az emberi közösségekben mindig jelen van valamiféle rangsorolás, a Jézus által alapított közösségben mindenki egyenrangú: a vámosok és utcanôk asztalhoz telepszenek Isten országában. Mindenki egyformán Isten gyermeke, Isten mindenkit megszabadított Jézus megváltó halála által, és mindenkit egyaránt meghívott országába. (Pál megfogalmazásában: ,,Nincs többé zsidó vagy görög, rabszolga vagy szabad, férfi vagy nô, mert mindannyian eggyé lettetek Krisztus Jézusban'', Gal 3,28.) A jézusi közösség nem rokonszenvre, nem emberi barátságokra épül, hanem természetfölötti szeretetre. Isten szeretete a mérce, a forrás. Isten pedig nem csak a jókat szereti, hanem a gonoszokat és bűnösöket is, fáradozik az ô megmentésükön is: nekünk is szeretnünk kell tehát még ellenségeinket is. Isten a legdrágábbat, tulajdon fiát adta a bűnösökért: a mi szeretetünknek sem lehet feltétele és határa. ,,Ha Isten így szeretett bennünket, nekünk is életünket kell adnunk embertársainkért'' -- írja János apostol (1 Ján 4,11). Az a mű, amely itt a földön kibontakozik és az öröklétben teljessé válik, az az új közösség és társadalom, amely Isten akarata szerint fokozatosan megvalósul, rendkívül nagy és szent dolog: Isten gyermekeinek szent közössége. Mindazok, akik ezen új közösség megteremtésén fáradoznak, nem vezetôk, urak, hanem szolgák. ,,A királyok uralkodnak a népeken -- olvashatjuk Jézus szavait Lukács evangéliumában --, s akiknek hatalom van a kezükben, jótevô úrnak hívatják magukat. Közöttetek azonban ne így legyen. A legnagyobb legyen olyan, mintha a legkisebb volna, az elöljáró pedig mintha szolga volna... Én is úgy vagyok köztetek, mintha a szolgátok volnék'' (Lk 22,25-27). Az emberi közösségek azért nem válhatnak igazán harmonikus, tökéletes közösségekké, mert az emberek nem szabadok: rabjai azoknak a javaknak, amelyeket (Isten kegyelmébôl) birtokolnak: az anyagi javaknak, a családi, rokoni kapcsolatoknak, a tudásuknak, a meggyôzôdésüknek, az elôrelátásuknak, stb. Kötöttséggé és céllá válik az, aminek az élet, az ember szolgálatában kellene állnia. Az ember szolgaságba süllyed, elveszti méltóságát, nem figyel, nem törekszik más, magasabb célokra. Csak az lehet Jézus társa, csak az lehet élô, eleven építôköve egy igazi közösségnek, aki szabad, akinek van ideje és energiája, hogy részt vegyen Isten országának építésében. Akinek nem az a célja, hogy neki magának minél rendezettebb és boldogabb legyen az élete, minél több érték legyen a birtokában, hanem -- a szeretet és a szolgálat. Csak a szabad ember tud figyelni a másik emberre, csak a szabad képes szeretni, áldozatot hozni. Jézus közösségében ezek az alapelvek érvényesülnek, megvalósul a szabadság, s megszületik a Mennyek Országa ('mennyország'). Errôl a közösségrôl az apostolok -- a bontakozó újszövetségi teológia elsô művelôi -- már nem példabeszédekben, hanem élô, színes képekkel, hasonlatokkal beszélnek, s mutatják be a közösség egyedülálló értékeit, szemléltetik annak >>működését<<. Pál apostol a ház és az élô test képét használja fel, hogy ezt a természetfeletti közösséget bemutassa: 19 Így tehát most már nem vagytok idegenek és jövevények, hanem a szentek polgártársai és Isten házanépe, 20 az apostolok és próféták alapjára rakott épület, melynek szegletköve maga Krisztus Jézus. 21 Benne illeszkedik egybe az egész építmény, és az Úr szent templomává növekszik. 22 Ti is benne épültök egybe Isten lakóhelyévé a Lélekben (Ef 2,19-22). 12 Mert amint a test egy, bár sok tagja van, a testnek pedig minden tagja, bár sok, mégis egy test, úgy Krisztus is. 13 Mi ugyanis mindnyájan egy Lélekben egy testté keresztelkedtünk, akár zsidók, akár görögök, akár szolgák, akár szabadok; és mindnyájunkat egy Lélek itatott át. 14 Mert a test sem egy tag, hanem sok. 15 Ha azt mondaná a láb: >>Nem vagyok kéz, nem vagyok a test része<<, vajon akkor nem lenne a test része? 16 És ha azt mondaná a fül: >>Nem vagyok szem, nem vagyok a test része>>, vajon akkor nem lenne a test része? 17 Ha az egész test szem volna, hol lenne a hallás? Ha az egész test hallás volna, hol lenne a szaglás? 18 Már pedig Isten helyezte el a tagokat a testben, egyenként mindegyiket, amint akarta. 19 Ha valamennyi egy tag volna, hol volna a test? 20 Márpedig sok ugyan a tag, de a test egy. 21 Nem mondhatja a szem a kéznek: >>Nincs rád szükségem!<<, sem a fej a lábaknak: >>Nincs rátok szükségem!<< 22 Sôt azok, amelyek a test gyöngébb tagjainak látszanak, sokkal inkább szükségesek, 23 és amelyeket a test kevésbé nemes tagjainak tartunk, azokat nagyobb tisztességgel vesszük körül. Amelyek tisztességtelen tagjaink, azoknak nagyobb tisztességük van, 24 tisztességes tagjainknak viszont nincs erre szükségük. De Isten azért alkotta úgy a testet, hogy amelyik tagnak nem volt, annak nagyobb tisztességet adott, 25 hogy ne legyen meghasonlás a testben, hanem a tagok egymásért kölcsönösen szorgoskodjanak. 26 Ha tehát az egyik tag szenved, vele együtt szenved valamennyi tag; vagy ha az egyik tag tiszteletben részesül, együtt örvendezik vele valamennyi tag. 27 Ti pedig Krisztus teste vagytok, és egyenként tagjai (1 Kor 12,12-27). János evangéliumában az Atya és Jézus szerepe domborodik ki a szôlôműves, a pásztor és az ajtó képein keresztül: 1 Én vagyok az igazi szôlôtô, Atyám pedig a szôlôműves. 2 Minden szôlôvesszôt, amely nem hoz rajtam gyümölcsöt, lemetsz, és minden termôt megtisztít, hogy többet teremjen. 3 Ti már tiszták vagytok az ige által, amelyet mondtam nektek. 4 Maradjatok bennem, és én tibennetek. Miként a szôlôvesszô nem tud gyümölcsöt hozni önmagától, ha nem marad a szôlôtôn, úgy ti sem, ha nem maradtok bennem. 5 Én vagyok a szôlôtô, ti pedig a szôlôvesszôk. Aki bennem marad, és én ôbenne, az bô termést hoz, mert nálam nélkül semmit sem tehettek. 6 Ha valaki nem marad bennem, azt kivetik, mint a szôlôvesszôt, és elszárad; összeszedik, tűzre vetik és elég. 7 Ha bennem maradtok, és az én igéim tibennetek maradnak, kérjetek, amit csak akartok, és megkapjátok. 8 Azáltal dicsôül meg Atyám, hogy sok gyümölcsöt hoztok, és tanítványaim lesztek. 9 Ahogy engem szeretett az Atya, úgy szerettelek én is titeket. Maradjatok meg szeretetemben. 10 Ha parancsaimat megtartjátok, megmaradtok szeretetemben, mint ahogy én is megtartottam Atyám parancsait, és megmaradok az ô szeretetében. 11 Azért mondtam nektek ezeket, hogy az én örömöm bennetek legyen, és örömötök teljes legyen (Jn 15,1- 11). 11 Én vagyok a jó pásztor. A jó pásztor életét adja a juhokért. 12 A béres azonban, aki nem pásztor, akinek a juhok nem tulajdonai, amikor látja, hogy jön a farkas, elhagyja a juhokat és elfut -- a farkas pedig elragadja és szétszéleszti azokat --, 13 mert béres, és nem törôdik a juhokkal. 14 Én vagyok a jó pásztor: ismerem enyéimet, és enyéim ismernek engem, 15 amint engem ismer az Atya, és én is ismerem az Atyát; és én életemet adom a juhokért. 16 Más juhaim is vannak, amelyek nem ebbôl az akolból valók. Azokat is vezetnem kell. Hallgatni fognak szavamra, és egy akol lesz, és egy pásztor. 17 Azért szeret engem az Atya, mert odaadom az életemet, hogy ismét visszavegyem azt. 18 Senki sem veszi el tôlem: én adom oda magamtól. Hatalmam van odaadni, és hatalmam van újra visszavenni. Ezt a parancsot kaptam Atyámtól.<< (Jn 10,11-18). 7 Jézus ekkor ismét szólt: >>Bizony, bizony mondom nektek: Én vagyok a juhok ajtaja. 8 Mindnyájan, akik elôttem jöttek, tolvajok és rablók, s a juhok nem is hallgattak rájuk. 9 Én vagyok az ajtó: aki rajtam keresztül megy be, üdvözül, bejár és kijár, és legelôre talál. 10 A tolvaj csak azért jön, hogy lopjon, öljön és pusztítson. Én azért jöttem, hogy életük legyen, és bôségben legyen (Jn 10,7-10). Ebben a közösségben mindenki Jézus társa, mert Jézus választott ki mindenkit, és mindenki ismeri és cselekszi az Atya akaratát: 14 Ti a barátaim vagytok, ha megteszitek, amiket parancsolok nektek. 15 Már nem mondalak benneteket szolgáknak, mert a szolga nem tudja, mit tesz az ura. Barátaimnak mondtalak titeket, mert mindent, amit hallottam Atyámtól, tudtul adtam nektek. 16 Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket. Arra rendeltelek benneteket, hogy elmenjetek, gyümölcsöt teremjetek, és gyümölcsötök megmaradjon, s hogy bármit kértek az Atyától az én nevemben, megadja nektek. 17 Azt parancsolom nektek: szeressétek egymást! (Jn 15,14-16) A közösség tagjaitól nem azt kéri Jézus, hogy az ô szeretetét viszonozzák, hanem hogy egymást szeressék: 34 Új parancsot adok nektek, hogy szeressétek egymást; ahogy én szerettelek titeket, úgy szeressétek ti is egymást. 35 Arról ismeri meg mindenki, hogy tanítványaim vagytok, ha szeretettel vagytok egymás iránt<< (Jn 13,34-35). 12 Az az én parancsom, hogy szeressétek egymást, ahogy én szerettelek titeket. 13 Nagyobb szeretete senkinek sincs annál, mint ha valaki életét adja barátaiért. 17 Azt parancsolom nektek: szeressétek egymást! (Jn 15,12-13.17) A Krisztusban megszületett közösségben alapvetô követelmény ill. következmény az egység, egymás elfogadása, a kölcsönös szeretet: 1 Kérlek tehát titeket, én, aki fogoly vagyok az Úrban, éljetek méltó módon ahhoz a hivatáshoz, amelyet kaptatok, 2 teljes alázatosságban, szelídségben és türelemben. Viseljétek el egymást szeretettel. 3 Igyekezzetek megtartani a lelki egységet a béke kötelékében. 4 Egy a test és egy a Lélek, amint hivatásotok is egy reménységre szól. 5 Egy az Úr, egy a hit, egy a keresztség. 6 Egy az Isten és mindeneknek Atyja, aki mindenek fölött áll, mindent áthat, és mindenben benne van (Ef 4,1-6). 1 Ha tehát ér valamit a Krisztusban adott buzdítás, a szeretetbôl fakadó intelem, a lelki közösség, az együttérzés és a könyörület, 2 tegyétek teljessé örömömet azzal, hogy egyetértôk vagytok, ugyanazon szeretet van bennetek, és együttérezve ugyanarra törekedtek. 3 Ne tegyetek semmit versengésbôl, sem hiú dicsôségvágyból, hanem mindenki alázatosan tekintse a másikat maga fölött állónak. 4 Egyiktek se tartsa csak a maga érdekét szem elôtt, hanem a másokét is (Fil 2,1-4). 31 Minden keserűség és harag, indulat, szóváltás és szitkozódás legyen távol tôletek minden gonoszsággal együtt. 32 Egymás iránt legyetek inkább jóságosak, könyörületesek, bocsássatok meg egymásnak, ahogy Isten is megbocsátott nektek Krisztusban (Ef 4,31- 32). 2. Közösség az Újszövetségben Tétel: A Jézusban megvalósuló közösség magán hordozza az emberi gyöngeség bélyegeit (következményeit), de azoktól szüntelenül megtisztítja önmagát. A jeruzsálemi ôsegyházban >>zúgolódás támadt a görögök közt a zsidók ellen, mert a mindennapi alamizsnaosztáskor az ô özvegyeiket háttérbe szorították<< (Csel 6,1). Amikor Pál apostol megtérése után Jeruzsálembe megy, az apostolok gyanakodva fogadják és visszahúzódnak tôle. Pál csalódottan hazatér szülôvárosába (Csel 9,26). Márk követte Pált és Barnabást az elsô térítô úton, de közben visszafordult. Mikor Barnabás a következô útra is magával akarta vinni ôt, Pál erre nem volt hajlandó. >>Így nézeteltérés támadt köztük, s elváltak egymástól<<, külön-külön utakon indultak az evangéliumot hirdetni (Csel 13,13; 15,39-40). A korintusi keresztények között olyan szégyenletes esetek fordulnak elô, mint vérfertôzés, viszálykodás, az agapén a szegények megszégyenítése. Pál apostol tekintélyét kétségbevonják, önzônek, erôszakosnak, képmutatónak, haszonlesônek mondják, megtagadják. Amikor az apostol személyesen odasiet, megsértik és kiutasítják a közösségbôl (1-2 Kor). Antióchiában >>zűrzavar és nagy vita támadt<<, mert a Júdeából érkezett zsidók szerint aki nem metélkedik körül, az nem üdvözül. A kérdésben az apostoli zsinat hoz határozatot: a pogányságból megtérteknek nem kell körülmetélkedniük, nem kell a mózesi elôírásokat betartaniuk (Csel 15,1.6-29). Az apostoli zsinat határozata ellenére Pált haláláig vádolják és üldözik azért, mert nem követeli meg a mózesi törvények betartását (Gal). 11 Amikor azonban Kéfás Antióchiába jött, nyíltan szembeszálltam vele, mert méltó volt a feddésre. 12 Mielôtt ugyanis Jakabtól odaérkeztek volna néhányan, mindig együtt étkezett a pogányokkal; de amikor azok odaérkeztek, visszavonult, és különvált tôlük, mert félt azoktól, akik a körülmetélésbôl valók voltak. 13 Képmutatását követte a többi zsidó is, úgyhogy Barnabást is belevitték a színlelésbe (Gal 2,11-13). 2. Timóteus-levél: >>Az ázsiaiak mind cserbenhagytak, köztük Figellusz és Hermogenész is<< (1,15). -- >>A haszontalan, üres szócsépléstôl óvakodjál. Ezek egyre inkább belesodornak az istentelenségbe, s fecsegésük úgy terjed, mint a rákos daganat. Közéjük tartozik Himeneusz és Filétusz is, akik eltévelyedtek az igazságtól, mert azt állítják, hogy a feltámadás már végbement, s ezzel nem kevés embert megzavartak hitében<< (2,16-18). -- >>Démász elhagyott a világ kedvéért, és Tesszalonikibe ment, Kreszcensz meg Galáciába, Títusz meg Dalmáciába<< (4,10). Mindezt kertelés és szépítés nélkül leírják az újszövetségi iratok. S az Apostolok cselekedeteiben Lukács mégis elmondhatja az ôsegyházról: 31 Miután így imádkoztak, megremegett a hely, ahol egybegyűltek. Mindnyájan beteltek Szentlélekkel, s bátran hirdették Isten igéjét (4,31). 42 'k pedig állhatatosan kitartottak az apostolok tanításában, a kenyérszegés közösségében és az imádságokban. 43 Félelem fogott el mindenkit: számos csoda és jel történt az apostolok által. 44 A hívek mind összetartottak, és mindenük közös volt. 45 Birtokaikat és javaikat eladták, s az árát szétosztották, mindenkinek szükségéhez mérten. 46 Naponta egy szívvel-lélekkel ott voltak a templomban, házanként végezték a kenyérszegést, örvendezve és a szív tisztaságával vették magukhoz az eledelt. 47 Dicsérték Istent, és az egész nép szerette ôket. Az Úr pedig naponta növelte az üdvözülendôk számát (2,42-47). Aki hívô szemmel nézi a Jézusi közösséget, az a küzdelmekkel, olykor hibákkal teli felszín és külsô mögött is meglátja a mélyben a lényeget: a Krisztusban megvalósult egységet, a természetfölötti értékek és erények embert-közösséget formáló jelenlétét. S azt is látja, hogy a mélyben jelenlévô kegyelmi erô és valóság hogyan hidalja át mindig újra a feszültségeket, hogyan segít megszabadulni egyént és közösséget a hibáktól, bűnöktôl, és hogyan teremti meg és ôrzi mindörökké az egész Test tisztaságát és harmóniáját. Jézus közösségében, Jézus közösségétôl senki ne várjon jólétet, egészséget, küzdelmek nélküli, gondtalan életet, szüntelen örömet és vigasságot, kellemes, baráti együttléteket. Ezek lehetnek annak következményei, gyümölcsei, de aki ezekért keresi Isten országát, az nem Isten országát keresi. >>Ti keressétek elôször Isten országát és annak igazságát, s ezeket mind megkapjátok hozzá<< (Mk 6,33; Lk 12,31). 3. Közösség az Újszövetség (a Biblia) által Tétel: A Szentírás, a Szentírás közös olvasása igen hatékony közösségteremtô erô az Egyház életében. A/ A Biblia az egyik leghatékonyabb eszköz azok kezében, akik a keresztények egységének megteremtésén fáradoznak. Erre vonatkozóan a Keresztény Egység Pápai Tanácsa által 1993. márc. 25-én kiadott ,,Direktórium az ökumenizmus elveinek és normáinak alkalmazására'' c. közlemény többek között a következôket írja: 183. Isten Szava az ' kezében kiváló eszköz annak az egységnek elérésére, amelyet az Üdvözítô minden embernek felkínál. A Szentírás alapvetô kötelék a keresztények között. Az egységnek ezt a kötelékét erôsíti a Szentírás olvasása, ha lehet, közösen (pl. a ,,bibliahéten''). A katolikus kiadások mellett is igen fontos a közös bibliakiadás (összhangban a vonatkozó egyházi elôírásokkal). 184. Az 1969-ben létrehozott Katolikus Biblia-Világszövetség (mai nevén Katolikus Bibliaszövetség) feladata a ,,Dei Verbum'' VI. fejezetének a pasztorációba való átvitele. A Szövetség helyi szervezetei működjenek együtt az ökumenizmus megbízottaival. 185. A Szövetség közvetítésével A Keresztény Egység Pápai Tanácsa kapcsolatban áll a Bibliatársulatok Világszövetségével, s ezzel együttműködve adta ki ,,Irányelvek a felekezetek közti együttműködésre a bibliafordításban'' c. iratát. -- Hasonlóan együttműködés javasolható más síkon és sok más területen (pl. missziós munka, katekézis, vallástanítás, közös ima, tanulmányozás). A közös bibliakiadás segítséget nyújt pl. a fundamentalista és szektás szentíráshasználattal szemben is. 186. A katolikusok résztvehetnek a Szentírás közös tanulmányozásában a legkülönfélébb szinteken a lakóhelyi és plébániai közösségektôl a szakegzegéták tudományos együttműködéséig. Ezek a közös tanulmányozások akkor lesznek ökumenikus értékűek, ha a hiten alapulnak s azt táplálják. A résztvevôk gyakran tapasztalják majd a hitbeli tanítások, az alkalmazások és az értelmezések eltéréseit is. Hasznos, ha a katolikusok olyan szentíráskiadást használnak, amely felhívja a figyelmet a katolikus tanítás szempontjából fontos helyekre. A tapasztalt nehézségek és eltérések miatt semmiképpen ne érezzenek gátlást. Sôt, ezek ellenére vegyék észre, milyen közel állunk egymáshoz a többi keresztényekkel a Szentírás értelmezésében. Becsüljék azt a fényt, amelyet a különbözô egyházak hagyományai és tapasztalatai vetnek a Biblia egyes helyeire. Legyenek készek a vitatott helyeknek a Szentírás más helyeibôl kiinduló új megközelítésére. Fedezzék fel Isten Szavának a többi keresztényel közösen átélt mai helyzetünkre vonatkozó értelmét. Örömmel fogják érezni annak egyesítô erejét is. B/ Az Egyház életében a Szentírás közös olvasása kitüntetett módon alkalmas arra, hogy a családok, közösségek, mozgalmak, szerzetesközösségek, szervezetek tagjainak természetfeletti, kegyelmi kapcsolatát elmélyítse, és így a közösségeket a legmegfelelôbb módon erôsítse és megszilárdítsa. A Szentírás, a Biblia olyan az Egyház életében, mint az ember, a növények, az állatok életében a víz. Testünk 70-80%-a víz, egy piros almának 95%-a. Ha magunkról beszélünk vagy az almát esszük, nem gondolunk a vízre, de mi lenne belôlünk vagy az almánkból a víz nélkül? A víz mindenütt jelen van, mindenhez elengedhetetlenül fontos, de csak akkor veszünk róla tudomást, ha hiányzik. -- Az Egyház életét, liturgiáját, mindennapjait, imáit és énekeit ugyanígy élteti és hatja át a Szentírás, még szokásainkat, művészetünket, nyelvünket is. A Szentírás és az Egyház viszonyában a II. Vatikáni Zsinattal gyökeres fordulat kezdôdött. Eddig az evangéliumot felolvastuk a híveknek, majd (jobb esetben) megmagyaráztuk, hogy a felolvasott rész mit jelent, és mit kell a híveknek tenniük. Azok hazamentek, és vagy megszívlelték az általunk mondottakat, vagy elfelejtették. A II. Vatikáni Zsinat viszont elôírja (és azóta a Világkatekizmus is tanítja), hogy ,,Krisztus hívei elôtt szélesre kell tárni a kaput, hogy hozzájussanak a Szentíráshoz. [DV 22] ... Az Egyház sürgetôen és nyomatékosan buzdít minden keresztényt, (...) hogy a Szentírás gyakori olvasása révén jusson el >>Jézus Krisztusnak fönséges ismeretére<< (Fil 3,8). >>A Szentírás nem ismerése ugyanis Krisztus nem ismerése<< (Szent Jeromos).'' [DV 25] [A Katolikus Egyház Katekizmusa, 42.o.] ,,A klerikusok ... lelki életüket a Szentírás és az Eucharisztia kettôs asztaláról táplálják'' [Egyházi Törvénykönyv, 276. kánon]. Ez azt jelenti, hogy a Zsinat útmutatása nyomán az Egyház sokkal jobban megbecsüli és kiaknázza azt az ajándékot, sokkal teljesebben él azzal a lehetôséggel, amit Istentôl a Szentírásban kapott: 1. A Tanítóhivatal, a püspök, a lelkipásztor felolvassa és felelôsséggel magyarázza a Szentírást a híveknek (mint eddig); 2. A hívô hazamegy, és imádságos lélekkel egyénileg is olvassa a Szentírást. Az olvasottakon el-elgondolkodik, várja és lelkébe fogadja Istennek az Írás szavain keresztül érkezô, személyes üzenetét; 3. A Szentírás hiteles magyarázatát hallgató, s a Szentírást imádságos lélekkel is olvasó hívek összegyűlnek, és közösen is olvassák a Szentírást. A közösségben mindenki elmondja, hogy a felolvasott részbôl mi érintette meg, milyen világosságot, ösztönzést kapott Isten szava által. A hívek, miközben mindezt elmondják, megajándékozzák egymást az Isten szava által kapott kegyelmekkel és világossággal. Így nem (csak a) közös cél, munka, étkezés, barátkozás, ünnep vagy szertartás fűzi ôket egybe, hanem egymás felé Isten kegyelmének közvetítôi lesznek, és ez mindennél gazdagabb, mélyebb, természetfölötti egységbe kapcsolja ôket. Hinnünk kell abban, amit már Izajásnál olvashatunk Isten Szaváról: Amint az esô és a hó lehull az égbôl és nem tér oda vissza, hanem megöntözi a földet, és termôvé, gyümölcsözôvé teszi, hogy magot adjon a magvetônek és kenyeret az éhezônek, éppen úgy lesz a szavammal is, amely ajkamról fakad. Nem tér vissza hozzám eredménytelenül, hanem végbeviszi akaratomat, és eléri, amiért küldtem (Iz 55, 1-11). * * * A közös bibliaolvasás legegyszerűbb (alapvetô) formája: Bibliamegosztás Ima -- A résztvevôk közös imával vagy énekkel Isten jelenlétébe helyezik magukat, kérik az ô kegyelmét és a Szentlélek világosságát egymás számára. A szöveg elolvasása -- A vezetô megadja a szöveg fejezet- és versszámát; megvárja, amíg ezt mindenki megtalálja. Megkéri a csoport egyik tagját, hogy (szépen, tagoltan) olvassa fel a szöveget. Ezt rövid csönd követi. Az Ige megosztása -- A résztvevôk hangosan felolvasnak egy-egy szót vagy néhány szavas szövegrészt, amely különösen sokat mond számukra. Minden felolvasott rész után csend következik, s ezalatt mindenki kétszer-háromszor megismétli magában az elhangzott szavakat, hogy azok beléje ivódjanak. (Ez a csendes odafigyelés és ismételgetés igen fontos; kellô idôt kell rá hagyni!) A kegyelem megosztása -- A résztvevôk elmondják, hogy a szentírási szakaszból miért éppen azt a szöveget, szövegrészt emelték ki, amelyet felolvastak: mi ragadta meg ôket, milyen személyes megszólítást, ösztönzést kaptak az általuk kiemelt szöveg révén. Hálaadó ima -- A résztvevôk közös imában vagy énekkel hálát adnak a közösségben kapott kegyelmekért. Megjegyzések: A közös szentírásolvasásnak ez a legegyszerűbb és legalapvetôbb formája. Nagyon alkalmas arra, hogy bármilyen közösség (család, baráti kör, mozgalmak, szerzetesek, papi összejövetelek stb.) programjainak állandó része legyen, és a közösségben az egységet és összetartozást növelje, elmélyítse. A lényege, hogy a Szentírás által kapott kegyelmeket, erôt és világosságot nem tartjuk meg magunknak, hanem kölcsönösen megajándékozzuk egymást. Minden megszólalásunk vallomás is egyben, amely bátorítja, megerôsíti és segíti társainkat. Fontos, hogy ne prédikáljunk a többieknek, hanem a lelkünket tárjuk fel; amikor pedig a másik megszólal, teljes odafigyeléssel és várakozó szeretettel fogadjuk azt, amivel megajándékoz bennünket. Az ajánlott létszám 6-8 fô (de több is, kevesebb is lehet); mindig legyen valaki, aki tapintatosan irányítja a csoportot és figyel az idôre is (összesen 10-20 perc). ======================================================================== A Szentírás apostolai -- A lelkipásztori munka új Függelék útjai és távlatai a Zsinat után 1. A Dei Verbum zsinati határozat A II. Vatikáni Zsinatnak az Isteni kinyilatkoztatásról szóló határozatát olvasva ma már kevesen érzékelik azt, hogy milyen gyökeres elôrelépést jelentett ez a dokumentum az Egyház életében. Nagy bátorság -- és mélységes alázat -- kellett ahhoz, hogy a zsinati atyák a Szentírással kapcsolatban kijelentsék: az egyházban a századok folyamán ,,egyre teljesebb lesz az áthagyományozott tények és igék értelmi megragadása'' (DV 8), -- hiszen ez annak beismerését jelenti, hogy a Szentírás megértése, a Biblia titkainak feltárása sohasem befejezett és tökéletes. Minden idôben helye van tehát az élményszerű felismeréseknek, fontos szerepe a Tanítóhivatal bibliaértelmezô karizmájának, de ezeken túl a Szentírás tudományos kutatásának, magyarázatának is (uo.). A szentírásmagyarázatról szóló részben ér bennünket az igazi meglepetés: a zsinati atyák olyan kutatási módszerek alkalmazását ajánlják, amelyektôl még a Zsinat elôtti évtizedekben is óva intették a katolikus bibliamagyarázókat (műfajkutatás, történeti kritika, stb.). A Zsinat szerint ugyanis ezek segítségével tárhatjuk fel a szövegek azon értelmét, amelyet a szent szerzô ki akart fejezni. Észrevesszük-e vajon ebben a döntôen új szemléletet? Nem azt az értelmet kell tehát keresnünk, amit a mondat vagy részlet ma, vagy bármikor és bárhol, vagy szerintünk jelent -- hanem azt, ,,amelyet a szent szerzô ki akart fejezni''. Márpedig ha ez a kulcsa a Szentírás, a kinyilatkoztatás egyre tökéletesebb megértésének, akkor teljesen kézenfekvô a tudományos kutatási módszerek létjogosultsága, sôt: feltétlen szükségessége. A Zsinat a Szentírást olyan értéknek tartja, amelynek központi helyet kell elfoglalnia a lelkipásztori munkában, az Egyház, a keresztény hívek életében. Ennek a gondolatnak a zsinati atyák határozatukban külön fejezetet szenteltek. Ebben a fejezetben kifejtették a korunk követelményeinek megfelelô lelkipásztori célokat: felvázolták a szentírásközpontú lelkipásztorkodás alapjait, amelynek ki kell bontakoznia a jelen és a jövô egyházában. Ezen lelkipásztori munka alapvetô feladatait a következôkben határozták meg: -- A Szentírásnak kell táplálnia és irányítania az egész egyházi igehirdetést (= igehirdetés a Biblia alapjání, DV 21) -- Krisztus hívei elôtt szélesre kell tárni a kaput, hogy hozzájussanak a Szentíráshoz (= jó szentírásfordítások, olcsó kiadások, DV 22) -- Isten Igéjének minél több szolgája nyújtsa gyümölcsözô módon Isten népének az Írás táplálékát (= az igehirdetôk biblikus képzettsége, DV 23) -- az Ige szolgái (papok, diákonusok, hitoktatók, stb.) kötelesek Isten Igéjének roppant gazdagságát közölni a rájuk bízott hívekkel, kiváltképpen a szent liturgiában (= Bibliától áthatott liturgia, DV 25) -- az összes keresztény hívek folyamodjanak magához a szent szöveghez, akár lelkiolvasmányképpen, akár megfelelô bibliamagyarázatok és egyéb segédeszközök által (= egyéni és csoportos szentírásolvasás és -tanulmányozás, DV 25) -- az emberek szívét töltse el egyre jobban a kinyilatkoztatásnak az egyházra bízott kincse (= élet a Szentírás szellemében, DV 26). A zsinati atyák az idôk jeleit értették meg, és a Szentlélek vezetésének engedtek, amikor az Egyház történetében elsô ízben fogalmazták meg ilyen nyíltan és határozottan ezeket a feladatokat, mint alapvetô lelkipásztori célokat. Az Egyház megújulásának útját abban látták és jelölték meg, hogy a Szentírás kapjon hangsúlyozottan központi helyet a lelkipásztori munkában: az igehirdetésben, a liturgiában, a papság és minden keresztény közösségi és egyéni életében. Készüljenek jó és olcsó szentíráskiadások minden nép nyelvén, jelenjenek meg közérthetô szentírásmagyarázatok, legyenek a szentírásmagyarázat terén jól képzettek a lelkipásztorok, rendszeresen olvassák és tanulmányozzák a Szentírást a papok és a hívek egya-ránt, hogy az igehirdetés és a liturgia, valamint a Szentírás olvasása és tanulmányozása által a Biblia értékei átformálják az Egyházban a híveknek és pásztoraiknak mind az egyéni, mind a közösségi életét. 2. A Katolikus Bibliaszövetség A Zsinat végeztével a világ minden részérôl összesereglett püspök atyák hazatértek a jól végzett munka örömével, s azzal a meggyôzôdéssel, hogy új korszak kezdôdik az egyház életében. Más dolog azonban az utat kijelölni, és más egy ilyen nagy közösségnek, mint a katolikus egyház, az eddigi beidegzôdéseket, járt utakat, szokásokat, a mindennapos gyakorlatot elhagyni, átformálni. Tudjuk, hogy a zsinati határozatok megvalósítása nem történhetett meg egyik napról a másikra, nem volt elég ehhez a határozatok közzététele, sem néhány lelkes pásztorlevél, prédikáció. Évek és évtizedek múlnak el, míg ezek a határozatok és irányelvek mint kovász, lassanként átformálják az egyház egészének életét. Az átalakulás azokon a területeken volt a leghatékonyabb és legkézzelfoghatóbb, amelyeken mind az egyház egésze, mind az egyes püspöki konferenciák ill. egyházmegyék intézményes és szervezett keretet hoztak létre a továbblépés érdekében. Így valósulhatott meg pl. a liturgikus reform viszonylag gyorsan: mind Rómában, mind országos és egyházmegyei szinten tanácsok, bizottságok, felelôsök készítették elô és hajtották végre a szükséges intézkedéseket. Tulajdonképpen ehhez hasonló történt a világegyházban a Dei Verbum konstitúció kapcsán, a szentírásközpontú lelkipásztorkodás meghonosítása, elterjesztése érdekében is. 1966-ban Bea bíboros, aki hosszú biblikus tanári tevékenysége után akkor már a Keresztény Egység Titkárságának elnöke volt, az Egységtitkárság keretében létrehozott egy külön osztályt a Dei Verbum ajánlásainak végrehajtására. Ennek elsô vezetôje, Walter Abbott felvette a kapcsolatot a már létezô biblikus- lelkipásztori központokkal (pl. Németországban a Katolikus Bibliatársulattal, amely ekkor már 33 éves múltra tekinthetett vissza), kérdôívekkel kikérte a világ összes püspökeinek véleményét, tárgyalt a száznál több ország protestáns bibliatársaságát egybefűzô Egyesült Bibliatársasággal. Az elôkészítô munka során nyilvánvalóvá vált, hogy a zsinati ajánlások megvalósítása érdekében létre kell hozni egy központi intézményt, amely ezt a munkát szervezi, koordinálja az egész világon. Bea bíboros 68-ban meghalt, így utódának, Willebrands bíborosnak védnöksége alatt, 1969. április 16-án Rómában született meg ez a központi szervezet Katolikus Bibliaapostolság Világszövetsége néven (1991-tôl: Katolikus Bibliaszövetség). Az alapítók szándéka szerint a Világszövetség célja ,,segítséget nyújtani a püspököknek, hogy megfelelhessenek annak a felelôsségnek, amelyet a Biblia ismeretének és használatának terén hordoznak'', fôként pedig ,,hogy megvalósuljanak azok a rendkívül fontos célkitűzések, amelyeket a II. Vatikáni Zsinatnak az Isteni kinyilatkoztatásról szóló határozata megfogalmazott''. A Világszövetség elsô védnöke, majd 1972-tôl elsô elnöke König bíboros volt. A szövetség elsô központi irodája Rómában jött létre, 1972-tôl pedig Stuttgartban működik. Az ügyeket a Szövetség fôtitkára intézi. A Világszövetség tagjai az egyes országok püspöki karai, azok, amelyek vállalják, hogy szorgalmazzák a biblikus lelkipásztorkodást: a bibliaapostolság azon céljainak megvalósítását, amelyeket a zsinati határozat jelölt meg. Ennek érdekében létrehoznak és működtetnek egy olyan országos intézményt, amely a biblikus-lelkipásztori munkát szervezett keretek között végzi és segíti; és a központi iroda fenntartására tagdíjat fizetnek (évi 1000 márka). A Világszervezet ugyanakkor szorgalmazza és támogatja a bibliaapostolság országos intézményeinek létrehozását, és minden lehetséges módon (tapasztalatok cseréje, anyagi támogatás, továbbképzések, fordítói szemináriumok, stb.) elôsegíti az egyes országokban folyó biblikus-lelkipásztori munkát. A Világszövetség tagszervezetei földrészenként alegységeket, ezen belül regionális egységeket alkotnak. A magyar Bibliatársulat a Középeurópai Régió része, melybe rajtunk kívül Dél-Tirol, Svájc, Németország, Hollandia, Belgium, Ausztria, Csehország, Szlovákia és Horvátország bibliatársulata ill. bibliaközpontja tartozik. A tehetôsebb országok intézményei -- a központi titkárság irányítása mellett -- szükség esetén közvetlenül is hathatós segítséget nyújtanak a nehezebb körülmények között lévôknek. Így például a mi Szent Jeromos Bibliatársulatunk a kibontakozás éveiben a német Katholisches Bibelwerk és az ausztriai Biblia Egyesület (Verein Biblia) anyagi támogatására számíthat. A Szövetség hatévenként világkongresszust tart az országos intézmények vezetôinek részvételével, ahol kiértékelik a végzett munkát, megvizsgálják a továbblépés lehetôségeit és irányait, és felvázolják mind az egyetemes célkitűzéseket, mind pedig az egyes régiók és szövetségi tagok konkrét feladatait. Az utolsó elôtti világkongresszus 1990-ben volt Kolumbia fôvárosában, Bogotában, ahol a nyolcvan tagszervezet sorában már Magyarországot is teljes jogú tagként képviselhette a Szent Jeromos Bibliatársulat ügyvezetô elnöke. A bogotai kongresszus alaptémája a Szentatya által meghirdetett újraevangelizálás gondolata volt, amely rendkívül idôszerű, és elképzelhetetlen a Szentírás értékeinek kiaknázása, elôtérbe helyezése nélkül. Az utolsó világkongresszus (1996, Hong Kong) a Harmadik Világ felé való nyitást tűzte ki célul. A több mint egy évszázada hatékonyan és igen sikeresen működô protestáns bibliatársaságok tevékenységének kulcsszavai: bibliafordítás, bibliakiadás, bibliaterjesztés. A Katolikus Bibliaszövetség esetében a kezdetektôl fogva világos volt, hogy a katolikus bibaliaapostolság nem korlátozódhat erre a hármas feladatra. A katolikus egyház ugyanis mindenkor alapvetô fontosságúnak tartotta a bibliai szövegek megfelelô értelmezését is. Aho-gyan az apostolok sem csupán idézték az Ószövetséget, nem csak ismételgették Jézus szavait, hanem ki is fejtették azok értelmét, úgy igyekszik a katolikus egyház is mindenkor kellô ma-gyarázat és eligazítás kíséretében nyújtani a híveknek az Ige táplálékát. Éppen ezért a Katolikus Bibliaszövetség -- és tagszervezetei az egyes országokban -- a bibliakiadás és terjesztés mellett kezdettôl fogva alapvetô feladatuknak tekintik megbízható kommentárok, segédeszközök kiadását és terjesztését is (DV 25), szakemberek, papok, hitoktatók esetében a megfelelô képzés elômozdítását (DV 23); a Biblia rendszeres olvasásának, tanulmányozásának szorgalmazását, népszerűsítését (DV 25) -- de mindenkor kellô eligazítás biztosítása mellett. Mivel mindez távolról sem olyan egyszerű, mint a hagyományosan protestáns út (a Biblia fordítása--kiadása--terjesztése), tulajdonképpen hagyományosan katolikus álláspontnak tekinthetô, hogy jobb, ha a hívek nem olvassák a Bibliát, mert mindenféle ferdeséget fognak abból kiolvasni. A veszély valós (ld. a szektákat, vö. a szentírásolvasó hívek sok-sok kérdését), így ez az álláspont igen kényelmes és biztonságos: ne tégy semmit, nem vétkezel! Csak éppen az nem valósul meg, amit a Zsinat ajánl: ,,a hívek elôtt szélesre kell tárni a kaput, hogy hozzájussanak a Szentíráshoz'' (DV 22). Ha azt akarjuk, amit a zsinati atyák, hogy ,,az emberek szívét egyre jobban eltöltse a kinyilatkoztatásnak az egyházra bízott kincse'' (DV 26), akkor minden erônkkel azon kell fáradnunk, hogy -- megfelelô irányítás mellett -- a katolikus egyházban is állandó, mindennapi gyakorlat legyen a Szentírás olvasása, tanulmányozása, az egyes szentírási gondolatok és részletek átelmélkedése, -- és életre váltása. Ez a célja és értelme a Katolikus Bibliaszövetség létének, és minden egyes tagszervezet működésének. 3. A Szent Jeromos Bibliatársulat Amikor a magyar püspökök hazatértek a Zsinatról a csodálatos, új zsinati határozatokkal, bizony, szerették volna ôk is mindezt mihamarabb megvalósítani. De ahol a ,,Hivatal'' minden lépést szigorúan ellenôrzött (sôt: többnyire diktált), ez a feladat túl nehéznek bizonyult. Új utak a hitoktatásban (Gravissimum educationis momentum)? A szerzetesi életben (Perfectae caritatis)? A laikusok apostoli munkájában (Apostolicam actuositatem), a tömegkommunikációs eszközök használatában (Inter mirifica), vagy a bibliaapostolság területén (Dei verbum)?! Absit! Ennyire azért még nem engedték meg a gyeplôket. Egyetlen egy ,,ártalmatlan'' határozat volt csak, amely önmagában nem hozhatott igazi újjászületést: a liturgikus reform (Sacrosanctum Concilium). Ezen a területen (viszonylag) szabad kezet adott az Egyházügyi Hivatal. Ezzel tudta leginkább a vallásszabadság látszatát kelteni (hisz a liturgia a leglátványosabb terület), -- talán abban a reményben is, hogy ezek a változások sok hívôt meg fognak ingatni. (Valóban: a megelôzô, egészséges fejlôdés nélkül sok pap és hívô csak vonakodva fogadta el ezeket a változásokat.) Mint sok más zsinati határozatnak, úgy a Dei verbumnak az ajánlásai sem voltak kívánatosak Magyarországon. A Püspöki Kar 1964-ben kiadott ugyan egy körlevelet, és elrendelte, hogy évente meg kell ünnepelni a Szentírásvasárnapot, -- de a dolog gyakorlatilag ennyiben maradt. Valójában nem lehetett semmi többet tenni. Hisz maga a Biblia sem volt hozzáférhetô. (Rendkívüli segítséget jelentett ebben az idôben a Nyugatról okkal-móddal, egyesével-kettesével bejuttatott sokezer Békés- Dalos Újszövetség.) Csak 1971-ben alakulhatott meg egy szentírásfordító bizottság, hogy a teljes Biblia új fordítását elkészítse. Jól képzett, bibliai nyelveket ismerô szakember azonban alig volt köztük, így franciából (Jeruzsálemi Biblia) fordítottak, vagy éppen a francia fordítás német fordítását vették alapul. 1973-ban készült el és jelent meg az új fordítás, s a Hivatal kivételesen és nagy kegyesen hozzájárult ahhoz, hogy egyszerre 30.000 példány jelenjék meg. Harminc év után végre kapni lehetett teljes Bibliát magyarul. (Micsoda szabadság!) Ez az addigi helyzethez képest igen jelentôs eredmény volt, még akkor is, ha az ilyen közvetett fordítások készítése réges-rég kiment már a divatból. (A magyar katolikus egyháznak a mai napig nincs héber és görög eredetibôl készült, teljes szentírásfordítása!) Biblia volt már, de szervezett biblikus-lelkipásztori munkára még sokáig nem nyílt lehetôség, jóllehet a Katolikus Bibliaszövetség gyakorlatilag az elsô évektôl kezdve kapcsolatot épített ki hazánkkal is. A Szent Jeromos Bibliatársulat ügyvezetô elnöke -- mint biblikus tanár -- 1971-tôl kezdve folyamatosan meghívást kapott a Világszervezet és az Európai Régió vezetôinek találkozóira, üléseire. A Világszervezet már ekkor is sokféle támogatást nyújtott hazánknak, így például ajándékként megküldte a szükséges papírt az Új Katolikus Bibliafordítás elsô kiadásához (1973); biblikus szakkönyveket küldött a magyar szemináriumokba több százezer forint értékben, stb. De a kapcsolat elsô húsz évében a hazai viszonyok miatt lehetetlen volt Bibliatársulat létrehozása. Csak a rendszerváltás után, az összes biblikus tanár együttes kérvénye alapján volt lehetséges az (egyházi) engedély elnyerése, hogy hazánkban is elkezdôdjék a biblikus lelkipásztori munka intézményes kibontakozása. Az általános gyakorlat az, hogy az egyes országokban a Püspöki Konferencia hozza létre, tartja fenn és működteti a biblikus lelkipásztorkodás országos intézményét -- a Püspöki Kar egyéb közérdekű intézményeihez hasonlóan (Lelkipásztori Intézet, Hitoktatási Bizottság, Liturgikus Tanács, stb.). Hazánkban nem ez történt. Papok és hívek egy lelkes kis csoportja tette magáévá a gondolatot, és alulról szervezôdô -- késôbb egyházilag és polgárjogilag is elismert -- egyházi egyesület formájában született meg a bibliaapostolság hazai intézménye, a Szent Jeromos Bibliatársulat. A Társulat ünnepélyes megnyitó ülése 1990. február 13-án volt, hét magyar püspök, valamint a Világszervezet fôtitkára jelenlétében. Az egyesület alapszabályát egyházilag 1990. márc. 23-án hagyták jóvá, a polgárjogi bejegyzés 1990. jún. 28-án történt. Miután a Bibliatársulat létrejött, a Magyar Püspöki Kar teljes jogú tagként felvételt nyerhetett a Katolikus Világszövetségbe (1990. ápr. 13.). 1990 Szentírásvasárnapjára jelent meg a Társulat biblikus-lelkipásztori, ismeretterjesztô negyedéves folyóiratának (Jeromos füzetek) elsô száma. A Társulat taglétszáma az elsô évek során szinte minden évben megkétszerezôdött (az alakuló ülésen 95 tag; 1990 végén 200, 1991-ben 415, 1992 végére 950 tag, köztük 5 püspök és kb. 250 pap és szerzetes). A külföldi testvérintézmények átmeneti támogatása mellett a tagdíjak és adományok biztosítják (részben) a központi iroda működésének anyagi feltételeit. Szerencsére hazánkban is egyre többen vannak akik a bibliaapostolság nemes céljait fontosnak, értékesnek tartják, és ezért a nehéz anyagi körülmények ellenére is készek áldozatot hozni. A budapesti Nagykörúton (Teréz krt. 28. I/6) működô Bibliaközponton keresztül a Társulat fizetett és önkéntes munkatársai a lehetôségekhez mérten igen sokrétű és eredményes tevékenységet bonyolítanak le: -- Kedvezményes áron biztosítják a Szentírást a katolikus közösségeknek (Káldi-Neovulgáta zsebbiblia); -- Szerkesztik és kiadják a Társulat biblikus folyóiratát (Jeromos füzetek); -- Árusítják, terjesztôi hálózaton keresztül ill. postai úton terjesztik az összes hazánkban megjelent, értékesnek ítélt, Bibliával kapcsolatos könyvet, kiadványt, segédeszközt; -- Forgalmazzák a Szentírás eredeti szövegének kiadásait (héber, görög, Vulgáta), valamint modern bibliafordításokat a legkülönbözôbb nyelveken; -- Ismeretterjesztô elôadásokat, bibliaiskolát, bibliaapostol-képzô szemináriumokat szerveznek ill. tartanak; -- Biblikus szakkönyveket, kommentárokat fordítanak, lektorálnak és adnak ki; -- Szervezik és segítik a területi kezdeményezéseket az egyes egyházmegyékben működô alközpontok (koordinátorok) közreműködésével; -- Jótékonysági akciókat szerveznek, hogy a határon túli magyarságot elláthassák magyar nyelvű Szentírással. 4. A határon túli magyarság szolgálata Az elsô sikeres bibliaakció után (a Szentatya és a magyar fiatalok találkozása alkalmával 2800 Újszövetség kiosztása a külföldi magyar fiatalok között) a Szent Jeromos Bibliatársulat 1992. szept. 13-ára a Zeneakadémián jótékonysági hangversenyt hirdetett meg azzal a céllal, hogy a határainkon túl élô magyarok számára magyar nyelvű szentírásokat biztosíthasson. Élvonalbeli művészek készséggel [ellenszolgáltatás nélkül] vállalták a szereplést, így igen színvonalas műsort sikerült összeállítani. A Televízió egyik ismert munkatársa -- ugyancsak ellenszolgáltatás nélkül -- vállalta (és kiválóan betöltötte) a műsorvezetô szerepét. A virágdíszítést egy neves virágkötô önköltségi áron készítette el. Így a költségek lényegesen csökkentek, összesen mintegy 420.000 Ft-ot tettek ki (terembér, szórólapok, posta- és reklámköltség). A fôvédnök tisztét Dr. Franz König bíboros úr, Bécs nyugalmazott érseke, a Katolikus Bibliaszövetség egykori elnöke töltötte be. Hazai kiemelkedô személyiségek is készséggel vállalták a védnökséget: Dr. Seregély István egri érsek, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia elnöke, Csoóri Sándor író, a Magyarok Világszövetségének elnöke, valamint Dr. Entz Géza államtitkár, a Határon Túli Magyarok Hivatalának elnöke. A közönségszervezésben elsôsorban a Bibliatársulat tagsága és terjesztôhálózata működött közre, de felhívásaink és a szórólapjaink szerzetesrendeken, pártközpontokon, plébániákon, újságokon keresztül is eljutottak az érdeklôdôkhöz. Az est programját a következô újságok közölték: Új Ember, Igen, Zászlónk, Érted vagyok, Szív [SJ], Hír-Lap [MDF], Magyar Vetés [KALOT], Hírlevél [KDNP], 4x4 oldalas [SzDSz], Katolikus Magyarok Vasárnapja [California, USA]. A szórólapokat terjesztette számos újság [a Zászlónk, a Hitélet és az Új Kalász ingyen], egyházmegyei központ, plébánia, több intézmény, pártszervezet, könyvesbolt [pl. Ecclesia, Szent István Társulat, Bencés Könyvesbolt, stb.] és igen sok magánszemély. Az ingyenes jegyek terjesztését juttatás nélkül vállalta a Zeneakadémia és a Nemzeti Filharmónia. A jegyek három héttel a rendezvény elôtt elfogytak, de jegy nélkül is minden érdeklôdô részt vehetett a hangversenyen, mivel a Zeneakadémia -- a nagy érdeklôdésre való tekintettel -- kivételesen a résztvevôk rendelkezésére bocsátotta az egyébként igénybe nem vehetô férôhelyeket is. Mivel az önköltség igen tetemes volt (majdnem félmillió forint!), a Társulat támogatásért fordult 25 hazai pénzintézethez, 95 külföldi magyar plébániához ill. lelkészséghez, és néhány külföldi segélyszervhez is. A pénzintézetek közül kettô nyújtott támogatást [OTP Bank/Fáy András Alapítvány: 1000 db Újszövetség ára; egy másik bank: 500 db Újszövetség ára]. Kilenc külföldi egyházközség küldött adományt, összesen mintegy 800 db Újszövetség ellenértékét. Egy külföldi segélyszerv [Europäischer Hilfsfonds] 2000 Újszövetség árával járult hozzá a kezdeményezéshez. Néhány külföldi magánszemély pénzküldeménye mellett a legtöbb adomány hazai jótevôktôl érkezett, mintegy 4000 befizetés, többnyire 50-100-200- 400-600-800 Ft értékben. Számos plébános templomi gyűjtést rendezett, máshol iskolások, szociális otthonok lakói adakoztak és küldték be gyűjtésük eredményét. Esetenként többezer forintos befizetések is érkeztek magánszemélyektôl, plébániáktól, szerzetesrendektôl, cserkészcsapatoktól, intézményektôl, pártoktól. A jótevôk hozzájárulásai nyomán a hangverseny költségei megtérültek, és a megmaradt összegbôl november-december folyamán 8000 db Újszövetségi szentírást és 1000 db teljes Bibliát szállíthatott ki a Társulat a határainkon túli magyaroknak Felvidékre, Erdélybe, Moldovába, Kárpátaljára, Kazahsztánba, a Vajdaságba és a Muraközbe. Az elosztásnál a Társulat figyelembe vette az adakozók kéréseit és az egyes területeken élô magyarok lélekszámát. A szentírások kiszállítását a Magyar Karitász vállalta magára, és a Transsylvania Alapítvány munkatársainak segítségével teljesítette. Meglepôen sok adakozó kérte, hogy a csángó magyaroknak is jusson a magyar szentírásokból. Ennek megfelelôen az Erdélybe szállított 4000 db Újszövetségbôl és 630 teljes Bibliából jelentôs mennyiséget Moldovába küldtünk. Paskai bíboros úr javaslatára a Kárpátaljai Ferences Misszió révén Kazahsztánba is eljutott 300 Újszövetség, ahol fél évszázada többezer [Kárpátaljáról kitelepített] magyar él száműzetésben, minden magyar kapcsolat nélkül. A jótékonysági hangverseny igen eredményes kezdeményezés volt, sok pozitív tanulsággal. A hangverseny iránti kiemelkedô érdeklôdés (telt ház, mintegy 1200 résztvevô), és a háromszor-négyszer annyi befizetés megmutatta, hogy a tulajdon gondok, a nehéz anyagi körülmények sem akadályozzák a mai hazai magyarságot abban, hogy a határainkon túl élô magyarság segítségére siessen. Sokan tudják, hogy milyen fontos a magyar szó, a magyar Szentírás olyan körülmények között, ahol a nemzeti identitás a tét. Ezért az ügyért ezrek készek áldozatot hozni -- kisiskolások és nyugdíjasok éppúgy, mint egyedülállók és nagycsaládosok, szűkösen élôk vagy tehetôsebbek. A kezdeményezés sajátos értéke mindenekelôtt abban áll, hogy ezúttal senki sem várt nyugati segélyekre, hanem a hazai magyarság nyújtott támogatást idegenben élô magyar testvéreinek. És azt adta nekik, ami a kenyérnél, ruhánál talán még fontosabb: Isten Igéjét a Bibliában. A Bibliatársulat reméli, hogy ez csak a kezdet volt. Hiszen egyedül az erdélyi magyarságnak mintegy 100.000 Újszövetségre és kb. 30.000 teljes Bibliára lenne sürgôs szüksége. A Társulat továbbra is mindent megtesz azért, hogy a külföldi magyarságnak ezt a teljesen érthetô és egészséges igényét a lehetôségekhez mérten kielégíthesse. Az 1997-es Káldi-Neovulgáta bibliakiadásból kb. 12.000 db-ot sikerült eddig kivinnünk a külföldi magyaroknak. 5. A Szentírás apostolai A Szent Jeromos Bibliatársulat rövid története egyértelműen tanúskodik arról, hogy a magyar katolikusok nagy családja rendkívül fogékony és készséges a zsinati határozatok megvalósítása területén. A társulati taglétszám évenkénti megkétszerezôdése, bibliaakcióink sikeressége, a Társulat céljaira rendszeresen beérkezô adományok -- kézzelfoghatóan bizonyítják, hogy az egyház szándékának megfelelôen a magyar katolikus egyházban is sokan, elkötelezetten kívánják ezt a nemes ügyet szolgálni. A bibliaapostol-képzô szemináriumokra több esetben is túl sokan jelentkeztek, s ez is jelzi, hogy mennyien vannak, akik szeretnének alaposabb biblikus ismereteket szerezni. Legtöbbjük másokat is segíteni akar a Biblia helyes értelmezésében, s az egyház útmutatása szerint ránevelni a Biblia lélekemelô, életgazdagító, rendszeres olvasására, tanulmányozására. A magyar katolikus hívek ezrei örömmel ajándékozzák a Bibliát mindazoknak, akik nem, vagy csak nehezen tudnak a Szentíráshoz hozzájutni. És a magyar katolikus hívek is kezdenek ráébredni: nem csak az ,,egyház'' (a papok) kiváltsága Isten Igéjének ismerete, megértése, életre váltása; nem csak ,,az egyház'' (a papok) felelôssége, hogy embertársaink megismerik-e, megszívlelik-e és követik-e Jézus tanítását. Közismert, hogy protestáns keresztény testvéreink mennyire tisztelik, szeretik, olvassák és terjesztik a Bibliát. A fentiekbôl azonban nyilvánvaló, hogy bennünk, katolikusokban is megvan erre az igény, a készség és a hajlandóság. A Szentírás nálunk, magyar katolikusoknál is egyre inkább az érdeklôdés, az élet, a vallásgyakorlat középpontjába kerül. És mindannyian lehetünk -- akarunk is lenni -- a Szentírás apostolai. A ,,kaput'' nekünk kell ,,szélesre tárnunk'' magunk és mások elôtt. Hogy minél többen, minél többet forgassák a Szent Iratokat, és Isten Szava egyre jobban átalakítsa sokak életét -- s az egész magyar társadalmat. ======================================================================== Jegyzetek Függelék 1 Oriana Fallaci, A haszontalan nem, Budapest, 1968. Kozmosz. 2 Természetesen voltak kivételek, de az általánosabb ez volt. 3 A rabbinista hagyományok szerint Jahve ezt mondta: ,,A válást megadtam Izraelben; a népek között azonban nem adtam válást'' (pal Qid 1,58c). 4 Szó szerint ,,keményszívűség''. A szemita gondolkodásban a szív a gondolkodás székhelye. Így a ,,keményszívűség'' kifejezés értetlenséget, megátalkodottságot jelent. 5 A héberben nem léteznek a ,,jobban szeretni kevésbé szeretni'' kifejezések. Ehelyett a ,,szeretni gyűlölni'' szópárt használják. Lukács szövegében a ,,gyűlölni'' görög megfelelôje áll (misein). A szemita eredetű kifejezés bizonyítja a mondás régiségét, eredetiségét. 6 Ez az ún. páli kiváltság: az egyetlen eset, amikor az egyház érvényes házasságot felbont. 7 A törvénytudók számára elô volt írva a házasság. Pál mégsem házasodott meg, bár egyébként a hagyományok buzgó követôje volt. Házassággal kapcsolatos fenntartásai tehát még zsidó elôéletébôl származnak. 8 Vö. Teológia, 1978/2. 75-80. o. 9 Hittani Rendelkezés az Egyházról, 92; vö. Szt. Pál tanítása az 1 Kor 12,12-31-ben, valamint a II. Vatikáni zsinat rendelkezései; az Egyházról, 9; a Világiak Apostolkodásáról, 18; stb. 10 L. Hour, 112.o. 11 Pontosabban Deutero-Izajás (így a továbbiakban is, amikor Iz 40-66-ot idézzük). 12 L. Hour, 100.o. 13 Rad, 276. o. 14 Rad, 278.o. 15 Apokríf irat az Kr.e. II. századból. 16 Imschoot, 271. o. 17 Damaszkuszi irat, 6,20-21. 18 Közösség szabályzata, 5,8; 1,7; 4,22; 3,11-12. 19 Vö. Ter 24,43; Kiv 2,8; Zsolt 46,1; Én 1,3; 6,8 stb. 20 Vö. H. Haag: Bibellexikon, Emmánuel címszó 21 Leo Krinetzki: Das Alte Testament. I-III. Herder, 1967. 22 II., 27-28. o. 23 Maga a Jézus név is hasonló magyarázattal van ellátva: >>Jézusnak (Megváltónak) fogod nevezni, mert ô váltja meg népét bűneitôl<< (Mt 1,21) 24 Zsolt 77,2 25 Az alábbiakban fô vonásokban J.Schmid gondolatmenetét követjük: Das Evangelium nach Markus, Regensburg, 1963. 304-308. o. 26 Cornelius a Lapide, Commentarii in Scripturam Sacram, Párizs, 1854. 27 P. Grelot, Sens chrétien de l'Ancien Testament, Desclée, 1962, 58.o. ======================================================================== A szerzô -- Tarjányi Béla Függelék Tarjányi Béla 1942. aug. 15-én született Bócsán (Bács m.). Teológiai tanulmányait 1960-tól végezte a budapesti Hittudományi Akadémián. 1965- ben szentelték (kalocsai egyházmegyés) pappá, majd 1966-ban teológiai doktorátust szerzett. Nemesnádudvaron és Kalocsán volt káplán, majd Rómában a Pápai Biblikus Intézetben szerzett biblikumból licenciátust. 1970-tôl a szegedi Hittudományi Fôiskolán a biblikum tanára, 1971-tôl a budapesti Hittudományi Karon az ószövetségi, majd 1977-tôl az újszövetségi szentírástudomány tanára. Új biblikus tantárgyként bevezette a kar tanulmányi rendjébe a biblikus teológia oktatását. Fô kutatási területe Márk evangéliuma és a szinoptikus evangéliumok. 1990 óta szerkeszti és kiadja Jeromos füzetek c. szentírástudományi-bibliaismereti folyóiratot. Irányításával elkészült a Káldi-féle bibliafordítás revíziója az eredeti szövegek és a Neovulgáta alapján (megjelent 1997-ben, két kiadásban). Művei: Rövid héber nyelvtan (1988) -- Újszövetségi alapismeretek /.: Az ôsegyház élete (1996) -- Újszövetségi alapismeretek II.: Jézus örömhíre (1996) -- Evangéliummagyarázatok I.: Találkozások (1987) -- II.: Példabeszédek (1988) -- III.: Csodák, (1988) -- Az örömhír Márk evangélista szerint (1996) -- Ábel-Zsuzsanna Képes Bibliai Lexikon (újszövetségi szócikkek, 1987). Jelentôsebb fordításai: Biblia Ószövetségi és Újszövetségi Szentírás (kispróféták), SzIT. Budapest, 1973 -- Isten szól gyermekeihez, Szövegek a Bibliából (képes biblia), Kirche in Not, Estella, 1992 -- 1. és 2. Tesszaloniki levél, Stuttgarti Kiskommentár 12, Szent Jeromos Bibliatársulat, Budapest, 1993 -- Ó- és Újszövetségi szentírás a Neovulgáta alapján (a Bibliafordító Bizottság vezetôje), Szent Jeromos Bibliatársulat, 1997.