Kérjük, az itt következô részt (314 sor) ne törölje ki, ha ezt a file-t továbbadja. Köszönjük. ======================================================================== A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár Isten hozta a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárban, a magyarnyelvű keresztény irodalom tárházában! A Könyvtár önkéntesek munkájával mindenki számára elektronikus formában terjeszti Isten Igéjét. A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár bemutatása ------------------------------------------------ Célkitűzés ---------- A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár (PPEK) célja az, hogy mindenki számára hozzáférhetôvé tegye a teljes magyarnyelvű katolikus egyházi, lelki irodalmat elektronikus formában. A lelkipásztori munka támogatása mellett elôsegíti az egyházi kutatómunkát, könyvnyomtatást és az írott, magyar keresztény értékek bemutatását, megôrzését, terjesztését. A könyvállomány mindenki számára ingyenesen rendelkezésre áll az Internet hálózaton keresztül. Egyházi intézményeknek és személyeknek postán is elküldjük a kért anyagot. Állomány -------- Minden szabadon másolható, szerzôi jogvédelem alá nem esô egyházi és vallási vonatkozású kiadvány része lehet a Könyvtárnak: a Szentírás (többféle fordításban), imakönyvek, énekeskönyvek, kódexek, pápai dokumentumok, katekizmusok, liturgikus könyvek, teológiai munkák, szentbeszéd-gyűjtemények, keresztutak, lelkigyakorlatok, himnuszok, imádságok, litániák, istenes versek és elbeszélések, szertartás- könyvek, lexikonok, stb. Irányítás, központ ------------------ Központ: St. Stephen's Magyar R.C. Church 223 Third St., Passaic, NJ 07055, USA (Az Egyesült Államok New Jersey államában levô Szent István Magyar Római Katolikus egyházközség) Levelezés: Felsôvályi Ákos 322 Sylvan Road Bloomfield, NJ, 07003, USA Tel: (973)338-4736 Fax: (973)778-4263 e-mail: felsoval@email.njin.net A Könyvtár használata, a könyvek formája ---------------------------------------- Ebben az elektronikus könyvtárban nincs olvasóterem, hanem a szükséges könyveket ki kell venni (vagyis ,,letölteni''). Letöltés után mindenki a saját számítógépén olvashatja, ill. használhatja fel a szöveget. A hálózaton keresztül böngészni, ill. olvasni drága és lassú. A saját személyi számítógép használata a leggyorsabb és legolcsóbb, a könyv pedig az olvasó birtokában marad. Azoknak, akik nem rendelkeznek Internet-kapcsolattal, postán elküldjük a kért könyveket. Ebbôl a könyvtárból ügy kölcsönözhetünk, hogy nem kell (és nem is lehet) a kikölcsönzött könyveket visszaadni! A Könyvtár a kiadványokat kétféle alakban adja közre: 1. formálatlan szövegként, ami a további feldolgozást (könyvnyomtatás, kutatómunka) teszi lehetôvé szakemberek számára és 2. a Windows operációs rendszer Súgó (,,Help'') programjának keretében, ami a könnyű olvasást és felhasználást teszi lehetôvé mindenki számára (a szövegek -- külön begépelés nélkül -- egy gombnyomással egy szövegszerkesztô programba vihetôk át, ahol azután szabadon alakíthatók). A Könyvtárban található file-ok neve ------------------------------------ Minden kiadvány négyféle file formában található meg a Könyvtárban: text file (formálatlan változat), help file (,,Súgó'' formátum), sűrített text file és sűrített help file. Ezenkívül minden help file-hoz tartozik egy ikon file. Minden file nevének (file name) a két utolsó karaktere a verziószám (01 az elsô változaté, 02 a másodiké, stb). A file nevének kiterjesztése (file extension) mutatja a file típusát: txt: text file, zpt: sűrített text file, hlp: help file, zph: sűrített help file és ico: a Help file-hoz tartozó icon file. Például a Vasárnapi Kalauz című könyv elsô változatának (,,01'') négy formája: VASKAL01.TXT, VASKAL01.HLP, VASKAL01.ZPT, VASKAL01.ZPH; az ikon file pedig: VASKAL01.ICO. A sűrítést a legelterjedtebb sűrítô programmal, a PKZIP/PKUNZIP 2.04 DOS változatával végezzük. A sűrítés nagymértékben csökkenti a file nagyságát, így a letöltés/továbbítás sokkal gyorsabb, olcsóbb. A file-t használat elôtt a PKUNZIP program segítségével kell visszaállítani eredeti formájába. (Például a "PKUNZIP VASKAL01.ZPH" utasítás visszaállítja az VASKAL01.HLP file-t.) A file-ok felhasználási módjai ------------------------------ Mivel minden művet kétféle formában ad közre a Könyvtár, a következô kétféle felhasználási mód lehetséges. 1. A text file felhasználása Ez a file formálatlanul tartalmazza az anyagot. A felhasználó betöltheti egy szövegszerkesztô programba, és ott saját ízlése, szükséglete szerint formálhatja. Például ha az anyagot ki akarjuk nyomtatni könyv alakban (feltéve, hogy az szabadon publikálható), akkor ebbôl a text file-ból könnyen elô tudjuk állítani a nyomdakész változatot. Vigyázat! A text file minden sora sorvég-karakterrel végzôdik, ezeket elôbb el kell távolítanunk, és csak utána szabad a formálást elkezdenünk. A szövegben a kezdô idézôjelet két egymást követô vesszô, a felsô idôzôjelet két egymást követô aposztrófa és a gondolatjelet két egymást követô elválasztójel képezi (lásd a szöveg formájára vonatkozó megkötéseket késôbb). Az egyes fejezeteket csupa egyenlôségjelbôl álló sorok választják el egymástól. A file eleje ezt az ismertetést tartalmazza a Könyvtárról. Ezt a text file-t felhasználhatjuk szövegelemzésre is, amihez természetesen szükségünk van valamilyen elemzô programra. 2. A,,súgó'' file felhasználása Ez a file formátum igen egyszerű olvasást, felhasználást tesz lehetôvé a Windows operációs rendszerben megszokott ,,súgó'' programok formájában. (Az ajánlott képernyô felbontás VGA.) Az elektronikus könyv legnagyobb elônye az, hogy a szöveg elektronikus formában áll az olvasó rendelkezésére. A ,,Másol'' gombbal a teljes fejezet átvihetô a vágóasztalra [Notepad]) és onnan a szokásos módon: ,,Szerkesztés'' és ,,Másol'' [Edit és Paste] paranccsal bármilyen Windows szövegszerkesztôbe. Ugyanezt érjük el a Ctrl+Ins gombok együttes lenyomásával is. Ha nem akarjuk a teljes szöveget átvinni, akkor használjuk a ,,Szerkesztés'' [Edit] majd a ,,Másol'' [Copy] utasítást a program menüjérôl, minek következtében a fejezet teljes szövege megjelenik egy Másolás párbeszéd-panelban. A kijelölt szövegrészt a ,,Másol'' utasítás a vágóasztalra [Notepad] viszi, és onnan az elôbbiek szerint folytathatjuk a munkát. A programból közvetlenül is nyomtathatunk fejezetenként a ,,File'' és ,,Nyomtat'' [Print] utasítással. A nyomtatott szöveg formája kissé eltérhet a képernyôn láthatótól. A nyomtatott szöveg betűtípusa ,,Arial'', betűmérete 10 pontos. Ha más formátumra, betűtípusra vagy -nagyságra van szükségünk, akkor vigyük elôbb a szöveget a szövegszerkesztô programunkba, ott állítsuk be a kívánt formátumot, és utána nyomtassunk. Ahhoz, hogy a ,,súgó'' file-t használni tudjuk, a következôket kell tennünk (a ,,Vasárnapi kalauz'' című könyvvel mutatjuk be a lépéseket). 1. A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárból töltsük le a VASKAL01.HLP és a VASKAL01.ICO file-okat a saját gépünk ,,C:\PAZMANY'' nevű alkönyvtárába. (A VASKAL01.HLP helyett letölthetjük a sokkal kisebb VASKAL01.ZPH file-t is, de akkor letöltés után ki kell bontanunk a "PKUNZIP VASKAL01" utasítással.) 2. Készítsünk egy programindító ikont. A Programkezelôben kattintsunk elôször a ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű programcsoportra. (Ha az még nincs felállítva, akkor hajtsuk végre a fejezet végén leírt ide vonatkozó utasításokat.) Ezután válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és ,,Program'' utasításokat a menürôl. A párbeszed-panelban a következôket gépeljük be: Megnevezés: Vasárnapi Kalauz Parancssor: WINHELP C:\PAZMANY\VASKAL01.HLP Munkakönyvtár: C:\PAZMANY Ezután kattintsunk az ,,Ikon'' nevű utasításra, és adjuk meg a C:\PAZMANY\VASKAL01.ICO file-t. Ha ezután rákattintunk az így felállított ikonra, a program elindul, és olvashatjuk a könyvet. A ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű programcsoport felállítása: A Programkezelô menüjérôl válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és ,,Programcsoport'' utasítást. A párbeszéd-panelban a következôt gépeljük be: Megnevezés: Pázmány Péter E-Könyvtár Ezután zárjuk be a párbeszéd-panelt. Hogyan lehet a könyvekhez hozzájutni? ------------------------------------- A könyveket bárki elektronikus úton letöltheti a Könyvtárból (lásd a Könyvtár Internet címét) vagy postán megrendelheti (lásd a postai címet). Egyházi intézményeknek és személyeknek ingyen küldjük el a könyveket, mások a rendeléssel együtt 3 dollárt vagy annak megfelelô pénzösszeget küldjenek a lemez- és postaköltség megtérítésére. A Könyvtár használatának jogi kérdései -------------------------------------- Az általános elvek a következôk: 1. A Könyvtár mindenkinek rendelkezésére áll személyes vagy tudományos használatra. Ha a Könyvtár anyagát publikációban használják fel, akkor kérjük az alábbi hivatkozás használatát: ,,A szöveg eredete a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár -- a magyarnyelvű keresztény irodalom tárháza.'' 2. Egyházi intézmények és személyek kereskedelmi célokra is ingyenesen használhatják a Könyvtár anyagát, csak azt kérjük, hogy a kiadványuk elején helyezzék el az elôbbi utalást. A Könyvtár fenntartja magának azt a jogot, hogy eldöntse: ki és mi minôsül egyházi személynek, ill. intézménynek. Kérjük, keresse meg ez ügyben a Könyvtárat. 3. Ha a Könyvtár kiadványait nem egyházi intézmény vagy személy kereskedelmi célokra használja fel, akkor az elôbbi utalás feltüntetésén kívül még kérjük a haszon 20%-át a Könyvtár számára átengedni. A befolyt összeget teljes egészében a Könyvtár céljaira használjuk föl. Elôfordulhat, hogy ezek az elvek bizonyos könyvekre nem vonatkoznak, mert a szerzôi jog nem a Könyvtáré. Az ilyen könyv része az állománynak, lehet olvasni, lelkipásztori munkára felhasználni, de kinyomtatása, -- bármilyan formában --, tilos. Az ilyen jellegű korlátozások minden könyvben külön szerepelnek. (Lásd a könyvek elektronikus változatáról szóló fejezetet!) Hogyan lehet a Könyvtár gyarapodásához hozzájárulni? ---------------------------------------------------- Minden pénzügyi támogatást hálásan köszönünk, és a központi címre kérjük továbbítani. Az anyagi támogatásnál is fontosabb azonban az az önkéntes munka, amellyel állományunkat gyarapíthatjuk. Kérünk mindenkit, akinek a magyar katolikus egyház sorsa és az egyetemes magyar kultúra ügye fontos, hogy lehetôségeinek megfelelôen támogassa a Könyvtár munkáját. A munka egyszerű, bárki, -- aki már használt szövegszerkesztô programot --, részt vehet benne. Hogyan lehet az állomány gyarapításában részt venni? A munka egyszerűen egy-egy könyv szövegének számítógépbe való bevitelét jelenti. Elôször optikai beolvasással (szkennolással), automatikus úton, egy nyers szöveget készítünk, amit aztán az önkénteseknek ki kell javítaniuk. A munka lépései így a következôk: 1. Ellenôrizzük, hogy a kiválasztott könyv szabadon másolható-e (nem esik-e szerzôi jogvédelem alá), vagy meg lehet-e kapni a Könyvtár számára a másolás jogát. Ez ügyben vegyük fel a kapcsolatot a Központtal. 2. Ellenôrizzük, hogy a könyvet még nem kezdte-e el senki begépelni. Ez ügyben is vegyük fel a kapcsolatot a Központtal. A Könyvtár állandóan tájékoztat a begépelés alatt álló munkákról. 3. A könyvet küldjük el a Központnak, ahol optikai beolvasással elkészítik a nyers szöveget. 4. A Központ visszaküldi a nyers szöveget egy számítógépes lemezen a könyvvel együtt. A nyers szöveget tetszôleges szövegszerkesztô- formában lehet kérni. Ha az eredeti kiadvány nem alkalmas optikai beolvasásra (rossz minôség, régies betűtípusok stb. miatt), akkor az önkéntesnek kell a nyers szöveget is begépelnie. 5. Végezzük el a nyers szöveg ellenôrzését és javítását. Ez a munka legidôigényesebb része, és ettôl függ a végleges szöveg helyessége! Kövessük a szöveg formájára vonatkozó megállapodásokat (lásd a következô részt). 6. A kész szöveget küldjük vissza lemezen a Központnak. 7. A Könyvtár ezután elkészíti a kívánt file-formákat és a könyvet behelyezi a Könyvtár állományába. Megkötések a szöveg formájára ----------------------------- Mivel mindenki számára hozzáférhetô módon kell a szövegeket tárolnunk, egyszerűségre törekszünk. Általános szabály az, hogy semmilyen tipográfiai karaktert vagy kódot nem használunk, csak a billentyűzetrôl bevihetô karakterek szerepelhetnek a szövegben. A szöveg készítésekor kérjük a következô megállapodásokat betartani: 1. Margó: 1 hüvelyk (2.54 cm) bal- és jobboldalt. 2. Betűtípus: Arial, 10 pontos. 3. Alsó idézôjel: két vesszô szóköz nélkül, felsô idézôjel: két aposztrófa szóköz nélkül, gondolatjel: két elválasztójel szóköz nélkül, idézôjel idézôjelen belül: aposztrófa (alsó és felsô idézôjelként egyaránt). 4. Tabulátor karakter megengedett (a tabulátorokat fél hüvelyk, azaz 1.27 cm távolságra kell egymástól beállítani). 5. Semmilyan más formálási kód nem megengedett. 6. Lábjegyzet helyett szögletes zárójelbe kerüljenek a hivatkozások száma (pl. [1]), és a hozzátartozó magyarázatok a file legvégén egymás után, mindegyik új sorban kezdve. Érdeklôdés/Javaslat ------------------- A már meglevô állományról, a készülôfélben levô könyvekrôl, az önkéntes munka lehetôségeirôl és a Könyvtár legújabb híreirôl a következô címeken lehet tájékoztatót kapni: 1. levél: St. Stephen's Magyar R.C. Church 223 Third St., Passaic, NJ 07055-7894, USA 2. elektronikus posta (e-mail): felsoval@email.njin.net 3. elektronikus hálózat (World Wide Web): http://www.piar.hu/pazmany Minôség -- állandó javítás -------------------------- A Könyvtár állományának minôségét állandóan javítjuk, újabb és újabb változatokat bocsátunk közre (a file nevének utolsó két karaktere a változat számát jelenti). Kérjük ezért a Könyvtár minden tagját, olvasóját, hogy jelentsen minden felfedezett szöveghibát. A levélben (postai vagy elektronikus levélben egyaránt), közöljük az új, javított sort az ôt megelôzô és követô sorral együtt. Így a szövegkörnyezetben elhelyezve, könnyű lesz a hibát megtalálni és javítani. Miután a file új változata (új verziószámmal) felkerült a Könyvtárba, a régit töröljük. Kérjük, a könyvekkel és a Könyvtár munkájával kapcsolatos észrevételeit, javaslatait, kritikáját közölje velünk! Segítségét hálásan köszönjük. A könyvtár mottója egy szentírási idézet ---------------------------------------- Ha ugyanis az evangéliumot hirdetem, nincs mivel dicsekednem, hiszen ez a kötelességem. Jaj nekem, ha nem hirdetem az evangéliumot! Ha önszántamból teszem, jutalmam lesz, ha nem önszántamból, csak megbízott hivatalnok vagyok. (1Kor 16-17) ======================================================================== ======================================================================== Belon Gellért emlékkönyv Halálának 5. évfordulójára Szerkesztette Dr. Waigand József Tartalomjegyzék ======================================================================== Tartalomjegyzék A könyv elektronikus változata Elôszó Elöljáróban Belon Gellért életének fôbb adatai Néhány kiragadott írás Nagyanyám (Kalocsai Néplap, 1944. július 15. és 29.) Anyánk (Kalocsai Néplap, 1944. május 21.) Emlékezés az ifjúkorra (Részlet az elsô püspöki misén mondott beszédébôl 1982. Jánoshalma) Sötétben virrasztók beszéde (Kalocsai Néplap, 1943. ápr. 23.) A királyfi sírni kezd (Kalocsai Néplap, 1943. nov 13.) Emberi gondolatok... (Kalocsai Néplap, 1944. okt 14 Az iskola az újjáépítés szolgálatában (Kalocsán 1946-ban tartott elôadás kézirata) A sükösdi plébánosi beiktatás (Részlet a plébánia ,,Historia Domus''-ából 1947. aug. 3., kézirat) Idôszerű elmélkedés (Rekollekciós elmélkedés a kalocsai papságnak, kézirat) Kodolányi János áttérése (Vigilia, 1989. május) Kodolányi János koporsójánál (Vigilia, 1969. november) A Prokop-képek ürügyén (Új Ember, 1980. jún. 22.) A 70 éves Belon Gellértet köszönti Jánoshalmán dr. Gyetvai Péter (1981. szept 24., kézirat) Sebtôl gyógyult (Homa János beszélgetése Belon Gellérttel. Az interjút a Hevesi Szemle 1985. decemberi száma közölte) Jászol és kereszt (Új ember, 1985 karácsonya) ,,Átvezetni ôket a másik oldalra'' (Belon Gellértet 75. születésnapján köszönti az Új Ember cikke. Az interjút készítette Galántai Mária. Megjelent 1986. szept. 17.) Belon Gellért imája Prohászka Ottokár megdicsôüléséért (kézirat) Jézus názáreti évei (Részlet egy levelébôl amelyet 1987. január 2-án írt a Vatikáni Rádiónak. Kézirat) ,,Vulnere sanus'' (Sebtôl gyógyult) Egy püspöki jelmondat margójára (Új Ember, 1982. május 30. Két tapasztalat -- két krisztusi pillanat (Új Ember, 1987. ápr. 19.). Az örök élet hite (A Bibliás Füveskönyv-sorozatban halála napján megjelent cikke az Új Emberben.) Végrendeletébôl (részlet) Kortársak visszaemlékezései Dr. Abonyi József fôorvos Özv. Berna Jánosné Bíró Mária Alexia iskolanôvér Bittsánszky Géza -- Kopp Judit Dr. Csanád Béla egyet. tanár, költô Csere Dezsô Csongor Jusztina nôvér Fr. Füzér Julián OFM (USA) +Galántai Mária újságíró + Dr. Gyetvai Péter kanonok Hegyi György bécsi magyar lelkész Horváth Julianna Gloriosa iskolanôvér Dr. Jelenits István piarista tart. fônök Dr. Kapitány Ottó ny. iskolaigazgató Dr. Kerekes Károly zirci apát Kozma László költô + Dr. Kulka Frigyes prof. Kühner János plébános Lôw Frigyes káplán Magyar Ferenc Marosi I. István püspök Dr. Nagy Ibolya Naszályi Erzsébet nôvér Prokop Péter festôművész, író Rónay László fôszerkesztô + Sinkó Ferenc író Somoskövy Ilona M. Leona iskolanôvér Tüskés Tibor író Dr. Udvardy József püspök + Utry Zoltán plébános Dr. Vajk Gyula c. apát Dr. Waigand József ny. lelkész Belon Gellért szentbeszédei Ezek a beszédek -- a megjelölteket kivéve -- Jánoshalmán hangzottak el. A szentmiséken tartott beszédekhez sok esetben szorosan kapcsolódnak a mise bevezetésénél mondott szavai. Ilyen esetekben ezeket a bevezetô szavakat is közöljük, dôlt betűvel szedve. Galileánk hol van? (Húsvéthétfô, 1979) A rosszból támadhat-e jó? (1979) Szentháromság (1979) Szent István király ünnepén (1979) ,,Áldott légy Urunk minden jó és rossz idôért!'' (1979) A II. Vatikáni Zsinat Isten üzenete, az emberek üdvössége (1979) Fel kell venni keresztünket (1979) Gyógyító sebek (1979) Leplek alatt (1980) A csodálatos halfogás (1980) A mennyország (1980) Ezer éve született Szent Gellért (1980) A Szentírás vasárnapja (1980) A római Magyar Kápolna fölszentelésekor (1980) Labouré Szent Katalin (1980) Kôszívek (1980) A keresztények egysége (1981) Jézus szavai a kereszten: ,,Atyám, bocsáss meg nekik...'' (1981) Jézus szavai a kereszten: ,,...még ma velem leszel a paradicsomban'' (1981) Jézus szavai a kereszten: ,,Íme, a Te fiad... Íme, a Te anyád...'' (1981) Jézus szavai a kereszten: ,,Istenem, Istenem! Miért hagytál el engem?'' (1981) Jézus szavai a kereszten: ,,Szomjúhozom!'' (1981) Jézus szavai a kereszten: ,,Atyám, a te kezedbe ajánlom lelkemet!'' (1981) Püspöki primicia (1982) Mária és Márta (1983) Szent Vér búcsú Bátán (1985) Vodicai búcsú (1986) Benned is fel kell támadnia Jézusnak! (1987) Képek Belon Gellért Püspöki címer ======================================================================== A könyv elektronikus változata Ez a program az azonos című könyv elektronikus változata. A könyv 1992-ben jelent meg a Szent István Társulat gondozásában az ISBN 963 360 689 6 azonosítóval. Az elektronikus változat a Szent István Társulat engedélyével készült. A könyvet lelkipásztori célokra a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár szabályai szerint lehet használni. Minden más szerzôi jog a Szent István Társulat tulajdonában marad. A könyv szövegét P. Mityók János, Belon Gellért püspök egykori káplánja vitte számítógépbe. A ,,Képek'' részben a püspök arcképét a program csak 256 színű képernyôbeállítás mellett mutatja hitelesen. Ha ennél kevesebb szín van definiálva, a kép torzítva jelenik meg. Ebben az esetben állítsa át a képernyôt legalább 256 színre és indítsa újra a programot. ======================================================================== Elôszó Imádságos lélekkel, kegyelettel emlékezem Isten emberére, és írok elôszót a ,,Sebtôl gyógyult'' című emlékkönyvhöz. Gellért püspök atya Füzesabonyban született 1911. szeptember 24-én. Kalocsán szentelték áldozópappá 1934. június 17-én. Papi működését káplánként kezdte Fajszon. 1936-tól 1947-ig Kalocsán a Hittudományi Fôiskolán elôbb helyettes, majd kinevezett rendes tanár volt, közben spirituális is. Utána plébánosként végezte lelkipásztori munkáját Sükösdön, Baján a belvárosban, Miskén, majd 1970-tôl haláláig Jánoshalmán. 1958-ban akkori fôpásztora a bátmonostori apáti címet adományozta neki. Istenben boldogult XXIII. János pápa 1959-ben elidei c. püspökké nevezte ki. Püspökké szentelésére azonban csak 1982. április 22-én került sor, amikor is II. János Pál pápa pécsi segédpüspökké tette. Mivel egészségi állapota miatt a rezideálási kötelezettség alól felmentést kapott, megmaradt mindvégig aktív jánoshalmi plébánosnak. Irodalmi és közéleti tevékenysége miatt országos viszonylatban is közismert papi személyiség volt; aki a Szentírást nemcsak jól ismerte, hanem annak tanítását, papok és hívek számára egyaránt, szinte karizmatikus adománnyal tudta magyarázni. Mint spirituális, fôegyházmegyénk papságának jórészét irányította lelki vezetésével, és nevelte kiváló pedagógiai érzékkel. A gondviselô Isten kiváló tehetséggel áldotta meg, amit nemcsak egyéni lelki életében kamatoztatott, hanem lelkigyakorlatok, rekollekciók és papi továbbképzések elôadásaival közkinccsé is tett. Nyomtatásban megjelent könyvei és cikkei mindannyiunk lelki épülésére és elmélyítésére szolgálnak. Külön érdemei közé kell sorolni azt a testvéri szeretettôl áthatott papi lelkületét, amellyel beteg paptestvéreit felkarolta, talán éppen attól indíttatva, hogy a betegség keresztjének hordozásából önmaga is bôven kivette részét. 1987. május 23-án hajnalban, életének 76., áldozópapságának 53., felszentelt püspökségének 6. évében szólította magához az élet és halál Ura. Földi maradványait a pécsi székesegyház kriptájába helyeztük örök nyugalomra a Püspöki Kar megjelent tagjai, a kalocsai, a pécsi és más egyházmegyés paptestvérek, valamint a hívók sokasága részvételével, a feltámadás boldog reményében. Emléke él tisztelôi és hívei szívében.1991. szeptember 21-én emléktáblát avattunk tiszteletére a jánoshalmi templom külsô falán. Az egész országból eljöttek barátai, hogy emlékezzenek és imádkozzanak. Hálás köszönetemet fejezem ki dr. Waigand József professzor úrnak, Gellért püspök atya egykori centralista kispaptársának, hogy az Emlékkönyvet kiadásra elôkészítette, és Horváth Júlia Gloriosa nôvérnek buzgóságáért. Kalocsa, 1991. november 24. Dr. Dankó László Krisztus Király ünnepén kalocsai érsek ======================================================================== Elöljáróban Az Emlékkönyv szerkesztôje -- Waigand József -- mentegetôzik Amikor Dankó érsek úr felkért az Emlékkönyv szerkesztésére, gondolkodás nélkül igent mondtam: hiszen teológiai évfolyamtársamról és legjobb barátomról volt szó. Akinek -- mit tagadjam -- égi közbenjárásáért fohászkodni szoktam. Amikor azonban az óriási anyaggal szembekerültem (amelynek legnagyobb részét a jánoshalmi Horváth Julianna Gloriosa kalocsai iskolanôvér gyűjtötte össze), megriadtam a feladattól. Pontosabban: a kettôs feladattól. Elôször hogyan lehet ,,életrajzot'' írni valakirôl, akinek életében éppenséggel nem a külsô események voltak a legjellemzôbbek, hanem ,,názáreti rejtettség'' évtizedei? Gellért püspök kedvenc gondolata volt Jézus názáreti rejtettsége, -- de csak halála után értettem meg igazából, hogy ez volt egész életének is irányító elve: a csendes, feltűnés nélküli lelkipásztori munka: szavaival, tollával, szívével; és a ,,gyógyító sebek'' türelmes elviselésével. Éppen ezért nem is törekedtem ,,történeti'' (élettörténeti) munkát írni, hanem inkább ôt magát szólaltatom meg néhány írásán keresztül, ma harmincnál több személyt azok közül, akik vele valaha is közelebbi kapcsolatban álltak. Ezeken a személyes vallomásokon keresztül talán jobba megismerjük és megismeri az utókor, hogy valójában ki volt ô. Második mentegetôzési okom Belon püspök közel félszáz szentbeszédének ,,nyers'' közlése. Mint jótollú író, ô maga soha ki nem adott volna kezébôl a nyomda számára olyan írást, mely stilisztikailag kívánni valót hagyott maga után. Ugyanakkor az élô beszédben, prédikációiban vagy lelkigyakorlataiban ugyanolyan közvetlenül beszélt, mintha asztal mellett társalgott volna. Hallgatóit lebilincselte gondolataival, és senki sem hiányolta, hogy nem Aranyszájú Szent János fennkölt szavaival szól. Amikor azonban most ezeket a beszédeket hangszalagról nyomtatott szöveggé tesszük, sokan talán nem ismernek rá korábbi írásainak, cikkeinek, könyveinek finom stílusára, fôleg azok nem, akik személyesen nem hallhatták ôt. De jogom van-e az ô beszédein változtatnom? Úgy érzem, nincs. Lehet, hogy más másképpen ítéli meg ezt a kérdést. Érdekelne is a hozzáértôk kritikája, már csak azért is, mert szó van a késôbbiekben Belon püspök többi beszédeinek és lelkigyakorlatainak kiadásáról is, különösképpen homiliáiról, az A-B-C liturgikus évek vasárnapjaira. Bizonyos szempontból talán mégis jó ha ebben a kötetben Jánoshalmán és egy-két más helyen elhangzott beszédeinek egy részét eredeti formájában tesszük közzé. Érdekesen bizonyítja ugyanis, hogy Belon püspök, akit írásai nyomán a legmagasabb műveltségű osztály sajátjaként ismert el, ugyanez a kiváló lelkipásztor a legmélyebb gondolatokat is mennyire közel tudta vinni az egyszerű falusi hívek lelki világához is. Mindenkinek mindene akart lenni, mondhatnánk Szent Pállal. Életrajzával kapcsolatban elôbb szerepeljen itt a fôbb adatok idôbeli sorrendje, majd szólaljon meg ô maga, írásain, levelein keresztül. Ide kapcsolódnak a róla szóló személyes visszaemlékezések. A kötet második részében pedig közel félszáz beszédét közöljük. ======================================================================== Belon Gellért életének fôbb adatai Füzesabonyban született 1911. szeptember 24-én, Szent Gellért ünnepén, akinek nevét kapta. Édesapja, Belon József, felekezeti tanító volt itt. Ôt az elsô világháború elsô napjaiban elveszítette. Mint hallani fogjuk, elsô koragyermekkori élménye férjét sirató édesanyjának látása volt. Két testvérével együtt a család Mezôtárkányba költözött pap nagybátyjához, aki azonban rövidesen meghalt. Édesanyja, hogy a rendkívül értelmes fiút taníttathassa, fájó szívvel Debrecenbe küldte, a meghalt tanítók gyermekeinek árvaházába. A nyolcosztályos gimnázium alsó négy osztályát a debreceni, majd a kecskeméti piarista gimnáziumban járta. Korán ébredt papi hivatása. Kalocsára jelentkezett mint ,,kisszeminarista'', a gimnázium V osztályába Ettôl kezdve a kalocsai jezsuita gimnáziumba járt. Mint az osztály legjobb tanulóját, érseke a budapesti Központi Papnöveldébe küldte 1929-ben, hogy a Pázmány Egyetem teológiai karán végezze tanulmányait. Kalocsán szentelték pappá 1934. június 17-én. A hittudományi doktori címet (évfolyamában elsôként) már 1935-ben megszerezte. 1934-tôl 36-ig Fajszon volt káplán, majd 1947-ig Kalocsán teológiai tanár Közben, 1939/40-ben Rómában végzett tanulmányokat, de tüdôbetegsége miatt ezeket félbe kellett szakítania. 1947-ben Sükösd plébánosa lett. Beiktatását kedvesen írja le a plébániák történetét megörökítô ,,Historia Domus''-ban, ezt alább majd közöljük. A kalocsai érseki palota egy friss festménye nyomán ,,fölfedezte'' volt tanítványában, Prokop Péterben a festôművészt. Vele festette meg a híressé vált ,,Sükösdi freskót'' Krisztus Királyról. A freskó műemléki védettség alatt áll. A Prokop-képpel kapcsolatban ismerkedett meg a nála évtizeddel idôsebb Kopp Jenô ny. múzeumi fôigazgatóval, akit akkor néhány éve, 1948-ban kényszernyugdíjaztak, mivel nem volt hajlandó aláírni az egyházi iskolák államosítását követelô ívet. Szoros barátság és művészi kapcsolat létesült közöttük. A sokgyermekes Kopp Jenô kemény elvhűsége is erôt adott neki a késôbbi, ,,názáreti rejtett évek'' elviseléséhez. Elôbb azonban, még 1957-ben, Baján lett belvárosi plébános. Itt érte a hír, hogy XXIII. János pápa 1959. szeptember 23-án kinevezte elidei c. püspökké és pécsi apostoli kormányzóvá. Ekkor azonban közbelépett az állam, és mert sohasem járt békegyűlésekre, nem adott engedélyt fölszenteléséhez, sôt, Baját is el kellett hagynia Így került Miskére ,,ideiglenes lelkészi'' címmel, 1962- ben. Sohasem nevezték ki hivatalos plébánossá itt. (Errôl az áthelyezésrôl Gyetvai Péter kanonok, irodaigazgató emlékezését közöljük.) A hatvanas évek elején kezdôdtek meg a bizalmas diplomáciai tárgyalások a Vatikán és a magyar kormány között, majd létrejött az 1964-es ,,részleges megállapodás'' és ennek nyomán új püspökök kinevezése. Belon Gellért püspökké szenteléséhez azonban a kormány továbbra sem járult hozzá, Róma pedig nem követelte, mert a Casaroli- féle ,,keleti politika'' így remélt további engedményekhez jutni. De ugyanilyen okból nem fogadta el Belonnak azt az ajánlatát sem, hogy lemond a püspöki címrôl. Barátai e politikai sakkhúzásokat a Vatikánhoz méltatlannak tartották, de Belon egyházias lelkületére jellemzô, hogy ezt a politikát azzal mentette: Róma egy nagyobb ügy érdekében mindig kész egy-egy személyt föláldozni. Érzékenyebben érintette az a tény; hogy írásainak közlésére is tilalmat hoztak; sem az Új Ember sem a Vigilia (amelynek addig szerkesztôbizottsági tagja volt) nem hozhattak tôle cikkeket, és hasonlóképpen igyekeztek akadályozni azt is, hogy másutt tartson elôadásokat, lelkigyakorlatokat. Az ÁEH kétszínűségére jellemzô, hogy minderrôl sohasem adtak ki írást, csupán az illetékes szerkesztôket vagy az ôt meghívó személyeket figyelmeztették -- néha csak órákkal a tervezett elôadások elôtt Így 1960-tól kezdve valóban ,,názáreti csend'' övezte, olyannyira, hogy amikor elsô könyvét az ,,Imádkozzál''- t 1978-ban a Szent István Társulat kiadta, a Kiadó a szerzô nevét nem nyomtathatta ki! Az. ,Új Ember is csak 1980 óta közölhette -- a késôbb oly híressé vált -- állandó cikkeit. (,,Ellesett pillanatok'', ,,Bibliás füveskönyv'' és sok egyéb cikkét.) Amikor 1969-ben Udvardy Józsefet, az addigi jánoshalmi plébánost, szeged-csanádi püspökké kinevezték, követelte, hogy Belon Gellért kerüljön plébánosként Jánoshalmára. Egy éves tárgyalás elôzte meg e kinevezését. Végül is azonban, mivel Jánoshalma akkor még nem volt város, csupán nagyközség, ahová nem volt a kinevezéshez állami hozzájárulásra szükség, az áthelyezés akadályozására nem lehetett több érvet felhozni. Itt is, mint korábbi három állomáshelyén, a templomot és a plébániát rendbetette, modernizálta, művészeti remekekkel gazdagította, hittantermeket alakított ki. De, amint azt halála után szinte minden gyászbeszéd kiemelte, igazi nagy ,,alkotása'' külsôleg lemérhetetlen: mindaz, amit a lelkekben ,,alkotott''! Sokszáz hangszalag ôrzi elôadásait, lelkigyakorlatait és templomi szentbeszédeit. S csak Isten a tudója számtalan lelki beszélgetésének, jegyesoktatásának, tanácsadásának Lelkiatyja volt Dienes Valériának, és ô készítette fel Kodolányi Jánost is az Egyházzal való megbékélésre. (Kodolányi megtérésérôl írt beszámolóját e kötetben is közzétesszük.) Kispap kora óta tisztelôje volt Prohászka Ottokárnak, elolvasta minden művét; másodéves korában róla írt dolgozatával nyert római utazást. Késôbb kötelességének érezte, hogy Prohászka minden ki nem adott munkáját és levelét összegyűjtse, hogy új, teljes Prohászka- sorozat jelenhessék meg. Simay Kálmán székesfehérvári pap és Vass Péter piarista voltak ebben munkatársai. Ennek a hihetetlen nagy anyagnak csak töredéke jelent meg eddig a ,,Modern katolicizmus'' című kötetben. 1975-ben magára kellett vennie a gyógyíthatatlan betegség keresztjét is: tüdôrákkal műtötték és kivették teljes jobb tüdejét; bal tüdejének légzôképessége pedig korábbi tüdôbetegségei miatt volt fogyatékos. Oldalsebe, melyet szinte állandóan kezelni kellett, utazásai során is, állandó fájdalmat okozott neki. Késôbb cukorbaj és keringési zavarok is jelentkeztek. Mindez bôven elég lett volna ahhoz, hogy minden munkától visszavonuljon... Ô azonban hihetetlen akaraterôvel folytatta elôadó körútjait és irodalmi munkásságát a műtét után is; még 12 éven keresztül, szó szerint a halálos ágyig. 1982-ben, 23 évvel püspöki kinevezése után (és alighanem közeli halálának reményében) az állam végre hozzájárult Róma kívánságához, hogy püspökké szenteljék. Pécsi segédpüspökké nevezték ki, de megmaradt jánoshalmi plébánosnak Ettôl kezdve állami részrôl már nem merték korlátozni működését, és csakis most kaphatott nyugati útlevelet. Külföldi magyaroknak is tartott lelkigyakorlatot, elôadásokat. Életének utolsó elôadását Bécsben tartotta, Prohászkáról, 1987. május elején. Akkor már olyan beteg volt, hogy a betegágyról széken vitték fel az elôadóterembe. (Errôl Hegyi György bécsi magyar lelkész ír jelen kötetünkben.) Bécsbôl sürgôsen haza kellett hozni, a pécsi klinikára. Itt halt meg 1987. május 23-án. június 4-én temették el a pécsi székesegyház kriptájában. Íme Belon Gellért életének külsô keretei. A következôkben pedig szólaljon meg ô maga -- írásai, interjúi révén. ======================================================================== Nagyanyám Néhány kiragadott írás Kalocsai Néplap, 1944. július 15. Bár még él, úgy kell írnom róla, mintha már meghalt volna. Lelkének evilágra nyíló kapui lassan-lassan egészen bezáródnak. Hallása már alig van, látni is alig lát már valamit. Beszédje sem nagyon változatos. Az idôrôl, a kertrôl, meg a néhány régi élményrôl és emlékrôl beszél. Különben pedig benne van az öregeknek minden gyöngesége: a zsörtölôdés, a mindig és mindenkire való panaszkodás, az elhagyatottság érzése. Ha ott vagyok, nekem panaszkodik másokról és én vagyok a legkedvesebb. Ha nem vagyok ott, rólam panaszkodik másoknak és különös hangsúllyal csak úgy nevez: ,,A Tanár Úr''. Mégis, amikor tehetem, mindig elmegyek hozzá. És az a különös, hogy úgy megyek hozzá, mintha búcsús lennék, ki a szentély lelket tisztító és magasba emelô indításaira vár. Meg kell értenünk az öregek hibáit: hiszen rémséges dolog lehet látni az életet tovarohanni eseményeivel, gondjaival és szereteteivel, s mindebbôl már semmit vagy alig valamit megérezni s megérteni! Dosztojevszkij ír a lélek mélyéig nyúló sorokat a ,,Karamazov testvérek'' c. hatalmas regényében a hívô asszonyokról. Nagyanyámban ezt bámultam mindig és ez visz mindig lábaihoz: lelkének az a tudatos, de ösztönös, könnyed és kételyektôl, hidegülésektôl tökéletesen mentes belekapaszkodása Istenbe és az ô világába. Pedig az életeket és sorsokat irányító Úr Isten nagyon próbára tette élete során. Mintha csak szántszándékkal vezette volna derűsebb napokba azért, hogy annál jobban fájjon neki a sors mostohasága. * Mindig nagy jelentôséget sejtve mesélte el, hogy nagyapja még négyes fogaton járt Kassáról, mert egész Kelet-Magyarországra kiterjedô terménynagykereskedést folytatott. Ô már egy másik községbeli asztaloshoz került feleségül, ki bejárta Bécset s más nyugati városokat, miközben mesterségét tanulta. Még ma is ôriz néhány intarziás darabot remekléseibôl. A faluban nagyapát okos embernek tartották, alig harminc éves korában a község bírájává is megválasztották. Tehát minden nagyon jól ment volna. Rövid betegség azonban sírba vitte és nagymama mint kilenc gyermek anyja maradt özvegyen, noha nem érte még el a harmincadik esztendejét se Életerôs ember hirtelen halála mindig katasztrófát jelent a család számára. Így amije volt, az elment az adósságokra. Szegény asszony lett nagymama két keze munkájával nevelte fel gyermekeit, senki segítségét nem kérte. * Tíz év múlva plébános bátyja hívta ôt házát vezetni. Ismét jómódba jutott Igaz, gyermekei szétszéledtek. El is haltak, három fia Amerikába ment leányok férjhez mentek. A községbeliek nagyon megszerették nagymamát s bár együtt kapált velük és ruhájában sem nagyon különbözött tôlük, csak úgy hívták ,,nagyasszony''. Messze vidéken híres házat vezetett» A papbácsi szentéletű ember volt, de amellett igen nagystílű is. Rengeteget utazott, így sok barátot szerzett. Ezek majd mindnyájan megfordultak a vidéki plébánián. Püspökök, egyetemi tanárok, kanonokok, de azután a szomszédok is sokszor szerettek eljönni, s ezek mindig kedveskedtek valami nagyanyámnak. A forradalom elôtt egy hónappal meghalt a papbácsi. A tekintély vagyon hadikölcsönben maradt meg, az pedig tönkrement, megsemmisült. Így szinte semmi nélkül maradt máról holnapra megint. Ugyanabban faluban kicsi házacskában tengették életüket anyámmal, míg a fia egész fiatal pap korában plébániát nem kapott. Ismét jobb napokat látott, bár nyoma sem volt annak, ami elôbb volt mégis otthon volt, fiánál volt. Anyám is ott volt, így én is. Minden nagyon szépen ment volna, mikor egyszer fürödni mentünk a papbátyámmal, és negyvenéves ember mellettem merült a víz alá Szívszélhűdést kap• Nekem kellett hazavinnem a lesújtó hírt. A szerencsétlenség híre elôbb ért faluba mint én, úgy hogy nagymamával már az útban találkoztam, midôn a Tisza felé szaladt. Szeme könnyes volt. Felvettük az idôközben kijövô orvos autójába. Nem kérdezett és nem szólt semmit. Hazaérve bent a szobát kellett elmondanom a szörnyű esetet. Elsô szava az volt: -- Úr Isten bocsásd meg bűneit és adj örök nyugodalmat neki! Midôn anyám a lesújtó fájdalomtól nem akart ebédelni, még ô bíztatta: -- Ebédelj lányom, mert most nagyon erôseknek kell lennünk! Ebéd után -- meri délelôtt történt mindez -- bevitt nagybátyám szobájába elôvette a halott lapfia olvasóját és azt mondta: Gyere, imádkozzuk el érte az olvasót. Megint nem maradt semmi, a plébánia is kicsiny volt, kezdô ember is volt . bátyám, Amerikában is voltak együtt a három fiúnál. Anyám kicsiny nyugdíjából éldegéltek. Nem telt el tíz év, mikor egyik pesti kórházban feküdtem betegen és ôk :ketten anyámmal elindultak, hogy meglátogassanak. Anyám a vonaton rosszul lett, úgy hogy le kellett tenni és be kellett vinni a kórházba. A nyolcvan éves nagyanyám teljesen idegen városban teljesen tehetetlenül állt nagybeteg anyámmal. Szegény anyám meg is halt két nap múlva. Ismét egyedül állt. Most unokájánál, egy pusztai plébánosnál van. Az a hiedelme, hogy most már mindnyájan el fogunk halni mellôle és ô teljesen egyedül marad. Mert mindig azokat vette el tôle az Isten, akik neki támasza voltak. De rendületlenül hiszi, hogy az Úr Isten nagyon jól csinált mindent, ha nehéz volt is az élete. Ugyanúgy pergeti olvasójának szemeit, mintha semmi sem történt volna és ma is az az imádsága, mit elérzékenyült és alázatos lélekkel mindig mond, hogy a fölséges Úr ne tekintse sem az ô, sem övéi vétkeit és gyarlóságait, de adja meg szent színe látásának örök vigaszát. Ha e jelen világ rémségei rám telepszenek és a kilátástalanság kételyt próbál lelkembe önteni, nagymamához megyek, ki annyi felnyíló sír mellett, .annyi eltemetett otthon, remény és támasz után is ilyen egyszerűen, ilyen alázatosan és ilyen gyermekien tud hinni az Istenben. Nagyanyám Kalocsai Néplap, 1944. július 29. A múltkor már írtam róla, hogy milyen megrendítô mély hite van. De Könnyen abba a gyanúba eshetnék, hogy egy magával már tehetetlen öreg asszony szinte fatalista megnyugvását teszem dicséret tárgyává, és hogy nála a hit talán nem is tudatosan kidolgozott életfelfogás, hanem a avulatlanságnak és a tehetetlenségnek magasabbra való kapaszkodása. Épp ezért két dolgon akarom megmutatni, hogy nagyanyám az élet tényeit ;s valóságait okoskodások és saját tisztulatlan érdekeinek belekeverése nélkül vette tudomásul és azokat hamisítatlan lélekkel szolgálta. Nagyanyám -- mint minden régi ember -- koránébredô ember volt. anyámmal együtt a nap elsô óráit hosszú imádságokkal kezdte. Halványan még emlékszem, hogy mint kisgyerek ha hajnaltájon felriadtam, a szobát betöltötte kettejüknek halkan zsongó imája. Mikor már pap lettem, akkor szomszéd szoba ajtaján keresztül hallottam, hogy miket is imádkoznak Csak az olvasó meg Miatyánkok sorozata volt néhány alkalmi imával váltakozva. Mindig tiszteltem azokat az embereket, akik az Úr által adott imában megtalálják mindazt, ami nekik Istentôl kell. Hiszen tényleg benne van mindaz, amit az ember e földön mint üdvösséget és áldást kérhet és várhat az Istentôl. De megkérdeztem nagymamát, hogy nem untatja-e a sok Miatyánk Üdvözlégy. -- Hát tudod, nagyon nehéz a figyelemben kitartani. De kislány koron azt mondta egy pap, hogy amint a molnár nem tudja megakadályozni,' lisztes ne legyen, úgy aki imával foglalkozik, arra is rászáll az ima áldása. Sokkal inkább meghatott azonban, hogy a Miatyánkot mindig egy megnevezett szándékra sorolták. És itt fogott meg az a gondolat, hogy katolicizmus az egyetemességnek a gondolatát mennyire át tudja plántálni a legegyszerűbb hívébe is. Egy-egy Miatyánkot imádkoztak az Egyházért jó papokért, a bűnösök megtéréséért, a hit terjedéséért, a hazáért rokonokért, a betegekért s minden bajban szenvedôkért, és végül meghaltakért. Mindig mondták és írták nekem, hogy sokat imádkoznak értem ahogy végighallgatom, mint sorjázzák a Miatyánkokat, nevemet nem említették sehol. Mondom egyszer nagyanyának, hogy hiszen nem is imádkoznak értem. Mikor tiltakozására elmondom, hogy végighallgattam a reggeli imájukat, azt feleli: -- Ej no, hiszen mikor a jó papokért, a rokonokért és a beteg imádkozunk, (akkoriban beteges voltam) akkor rád gondolunk elôször. Talán egy kivétel azért mégis volt. Családunk egy eltévelyedett tagjának legalább a végórán való megtéréséért kifejezetten is imádkoztak. De ennyit mindenki szívesen megbocsát. Nem is vesszük észre, hogy a modern önzés mennyire beszürönközik imaéletünkbe is, és saját magunk érdekeinek hajhászása mennyire átfonja ájtatosságainkat is. És ha valami nagyon elnehezíti a szívünket, mennyire odaragadunk egy-egy szentély zsámolyához -- és észre sem vesszük, mások talán sokkal nagyobb bajok alatt görnyednek és hogy magunknak is volnának fontosabb kérnivalóink, mint épp a bôrünket égetô fájdalom. ======================================================================== Anyánk Néhány kiragadott írás Kalocsai Néplap, 1944. május 21. Akárhova dob az élet, mindig elôttünk jár fényes arca és fényes lelke. És is nagyon elfáradunk az életben és ha nagyon magunkra maradunk, hozzá sietünk, ha él, -- reá emeljük emlékezetünket, ha már meghalt. * Anyánkhoz való kapcsolatunkat nem lehet a közös vérnek ösztönös vágyódásából magyarázni, hiszen az ösztönök világában, az állatoknál épp ezt nem találjuk meg. Az állat, ha felnô, nem ismeri meg életének adóját. Ha pedig nem ösztön sodor anyánk felé, akkor bizonnyal a lélek az, ami megteremti számunkra ezt a bűbájos világot. * A lélek törvénye az, hogy csak akkor mozdul, ha magasabbrendű dolgok vonzási körébe kerül Ugyan milyen csodálatos anyagból lehet gyúrva az az anyaszív, mely bűvkörébe tudja vonni nemcsak a kisfiúk szívét, de tudósok, harcosok, művészek, munkások, tehát gyengédségek világától messzejáró kemény férfiak szívét is. Láttam már hetvenesztendôs öregembereket is sírni anyjuk koporsójánál, ahogy nem sírnak még gyermekek sem. Mi lehetett ezeknek az embereknek a fájdalma, mikor a töpörödött anyókával már csak éppen az idôjárásról, egy-két napi és családi dologról lehetett beszélni? ... * Az pedig egészen misztérium, hogy anyánkat sohasem tudjuk megunni. Mindig érdekes, amit mond. És ha nem mond semmit, akkor is jó vele lenni. Mi lehet az, ami hozzáköt és hozzáhúz bennünket? Életünknek vannak titkai, amiket elmondunk barátunknak vagy bárkinek, de a világ minden kincséért sem mondanánk el anyánknak. Sôt lehetne mondani, legbensôbb ügyeink mindig rejtve maradnak elôtte. Mi erôsebben vagyunk vele összekötve, mint a titkok tudásába beavatott, cinkosok egymással. Úgy látszik, erôsebbek a tudatunk mélyén eltemetett élettitkok, mint mindennapi életünknek ,,titkocskái'' ... * Betegségemben órák hosszat üldögélt ágyam szélére ülve anyám megmelegedett a szívünk, legtöbbször hallgattunk. Különös, hogy kezembe véve ilyenkor vettem észre, hogy a munka mennyire meglátszik kezén. Az is feltűnt, hogy mindig volt rajta valami seb. Hol a késsel vágta meg, hol a szálka szúrta meg. Lúgmarás vagy zúzódás sem volt ritka vendég a kezén. Az élet igazságában járó anyák keze ritkán ápolt, sokszor sebes és mi kemény. * Anyánk keze az egyetlen kéz a földön, mely ha meg is vert minket azonnal vágyunk megcsókolni. Nem különös ez? * Az anyákat fôleg azért sorolom az egyszerű emberek közé, mert szemük az egyetlen szem, mely az élet élésére alkalmasan látja a dolgi Csodálatos műszer ez. Látó is, vak is. Sohasem látja azt, mi vagy, ha mindig azt, mi lehetnél és mi leszel. Így van az, hogy a gyermek anyja sosem buta, sosem csúnya, sosem púpos, sosem sánta, de mindig okos mindig szép és mindig egészséges ... * Ne hidd azért azt, hogy anyád szeme nem látja hibáidat. Senki annyira nem ismeri rossz tulajdonságaidat, mint anyád, de azt tôle sohasem fogod megtudni. Fog bírálni, fog szemrehányásokat tenni, de azt az egyet, legjobban eltorzít, azt sohasem veti szemedre. Ha valami titkos bajunk vagy titkos bűnünk van, anyánk rögtön megérzi. Anyánk aggodalmai és sejtései ellen kétségbeesetten szoktunk védekezni, de belsôleg szégyenülten kell bevallanunk, hogy legtöbbször igaza van. * Senki annyira nem él a jelenben, mint anyánk -- hisz mindent észrevesz rajtunk De az is igaz, hogy senki annyira jövôben nem lát mint ô: mindig tervez, mindig álmodik ... * És mindig remél. Nincs olyan nagy szerencsétlenség, melybôl kiutat ne sejtene, és nincs olyan züllés, melybôl visszatérést ne várna... * Zsugoribban senki nem számolja a filléreket, mint anyánk De ha itt a szükség, senki annyira nem szórja a pénzt, mint ô ... * Emlékszem, gyermekkoromban a verésnél sokkal többet használt az, ha anyám megemlítette azt az idôt, amikor majd nem lesz már Késôbb idôseknél is tapasztaltam ezt Ritkán hozakodnak ilyesmivel elô és csak néhány szóval említik Úgy utalnak rá, mint köztudomású dologra, amit elég csak egy-két odavetett szóval felvetni. A szóváltások ilyenkor rejtett könnyekbe fúlnak. Igen, anyánk bármennyire benne áll az életben, attól a perctôl kezdve, hogy életet adott, ösztönösen, alig sejtve vagy félig tudatosan mint a vadmadarak elvágyódása, benne él az a tudat, hogy körülöttünk mindent gyorsan végezzen el, mert neki bármelyik percben menni kell a földrôl ... * Anyánk szíve olyan, mint a nyitva felejtett rádió, minek édes-csendes zenéje mellett félálomban szendergünk Szendergésünkbôl akkor ébredünk fel igazán, ha egyszer megállott a csendes zene, ha elhallgatott az emelô és lendítô szó, ha elnémult az imádság. Vagy, ha messze estünk közvetlen közelségébôl ... Azért jó anyánkra gondolni, mert benne az élet a maga egyszerűségébe mutatkozik meg. És hogy ez az egyszerűség mennyi melegséggel, fénnyel és művészettel van tele, attól betelni nem tudunk. Vigasztalásunkra és örömünkre Isten nem mondhatott különbet, mint azt hogy Ô is anyaszemmel néz, anyakézzel simogat, és anyaszívvel szeret bennünket ... ======================================================================== Emlékezés az ifjúkora Néhány kiragadott írás Részlet az elsô püspöki misén mondott beszédébôl, 1982. Jánoshalma ,,...ebben a szent pillanatban hadd emlékezzem meg azokról, akik idáig elsegítettek ... Édesanyám saját kezével horgolt papi miseinget; az van most rajtam. Legyen áldott az ô emléke, hogy elsegített idáig, és mind pártfogolta papságomat. Az a karing van rajtam, amelyet Istenben boldog nagybátyám használt, aki papi ember volt, a papságban megelôzött, és a szintén odasegített. Az ô lelkét és az ô szellemét szeretném követni; és az én áldott hitoktatóimnak és szerzetes tanáraimnak emlékét is; és a pesti egyetem tanáraiét, akiktôl csak jót tanultam ... Címeremben ott van evangéliumos könyv, az égô húsvéti gyertya az öt sebbel, és az aláírt ,,Sebtôl gyógyult''. Az életnek sok sebét kellett elviselnem, kezdve attól, hogy édesapámat nem ismertem; az elsô háborúban esett el, és így az árvaságra, sebét kellett megkapnom és viselnem. Árvaházban növekedtem fel, és ott meg tudtam ôrizni a papságra való vágyódásomat. Nem katolikus, nem vallásos otthon és intézmény volt, de az Isten kegyelme megôrizte a lángot szívemben. Azután jött a papi működés. Ez alatt sok minden történt. Szinte minden emberi problémát átéltem. Voltam a háború kellôs közepén megtapasztaltam az emberi nyomorúságnak minden ízét. De hálát adok Úr Istennek, mert így érzem magam gyógyultnak...'' ======================================================================== Sötétben virrasztók beszéde Néhány kiragadott írás Kalocsai Néplap, 1943. április 23. Nagy éjszaka ül a világon és a lelkeken. A sötétben emberek járnak. Kezükben kicsi lámpás. Csak annyit világít ez, amennyit egy ember lépni tud. Az utaknak a vége, a sorsok irányának összetorkollása, a világ sodrának hová-ja nem látszik. A sötétben járók találkoznak és beszélgetnek. Meddig tart még az éjszaka? Meddig takarja sötétség az utakat és célokat? Meddig látunk csak egy lépésnyire? Az egyik virrasztó azt mondja: Még sokáig! -- és lankadtan bandukol tovább. A másik meg azt mondja: Már hamar hasad a hajnal! -- és örömmel telik meg szíve. Egy harmadik pedig azt mondja: Emberek! Nyissátok ki a szemeteket! Az éjszaka már elmúlt és a nap már elközelgett! -- Ugyan ki ez a sötétben járó és mégis nappalról beszélô? Aki ugyanúgy a sötétben botorkál és érzi az éj hidegét és fénytelenségét, és mégis -- mint egy megszállott -- sugárzó napfényrôl, biztosságról beszél. Kicsi lámpámmal arcába világítok ennek a különös éjben járónak, és megismerem benne a 2000 éves kereszténységet. * Amikor a kereszténység fellépett, éjszaka volt. És még most is éjszaka van. De soha sem szűnt meg tanulságot tenni meggyôzôdésérôl és világoskodó hitérôl, hogy -- ha a világban sötétség is van -- a gyôzhetetlen nap, Krisztus, már fenn ragyog az égen. És nem szűnt meg az ôskeresztény himnusszal világgá kiáltani a szendergôk felé: kelj fel, te alvó, megvilágít téged Krisztus! A nagy tájékozatlanság, a kétely szomorú éjszakáiban, a bűn sivár fénytelenségében ez a hit nem veszett el. És ha még annyira zúgnak is a megváltatlanság keserű tragikumának feketéllô árjai, s ha még annyira halmozza is az önzés és gyűlölet az embermilliók életáldozatait, és ha még annyira tobzódik is ma az emberiség a kegyetlenkedés, elvadulás és nyomorbadöntés sivár poklában, a szent kereszténység nem szűnik megvallani a diadalmas életmegújulásba, az életmegjobbításba és az igazság, s jóság gyötrelmébe vetett hitét. Ennek a gyôzelmes életbe vetett hitnek az alapja Krisztus dicsôséges feltámadása. De nemcsak alapja, hanem mutatója, példázója is. Mert a csendes tavaszi éjszakán, az éjnek titokzatos mélységébe sötétségében lépett ki Krisztus sírjából. Talán éppen akkor, amikor a sírt katonák egyike szétnézett az égen és kémlelni kezdett a hajnal után másiknak kérdésére: mennyi van még hátra az éjszakából, unottan csak annyit mondott kezével legyintve: Van még elég! Az éj sötét volt s nem villámlott át a sírjából kilépô Nap sugara. A sír le volt pecsételve, s hengerítette el a követ, az élet börtönének látszott Mennydörgés nem rázkódtatta meg a földet, a halál csendje borult rá. Minden tehát még a halál képét mutatta, de a Krisztus már diadalmasan kikelt sírjából. Az éjszaki virrasztó ôrök, az otthonukban a hajnal pirkadását váró szentasszonyok még mindig azt hitték, hogy Krisztus halott Pedig már élt. Élte a föltámadás diadalmas életét Elgyötört testén átremegtek az istenség erejének sugarai. Csak késôbb mutatkoztak meg a feltámadást kísérô csodás események a mennydörgés, a kô elhengerítése, fénylô angyalok látomás csodálat lázában égô tanítványok is szentasszonyok. * A mai világ drámailag azt az éjszakát éli, amikor már Krisztus támadott, de még nem hasadt meg a hajnal. Ha ekkor valaki bejárta volna gyorsan a világot s szétkiáltotta volna, hogy Jézus él, fantasztának tartották volna az emberek Pedig nem lett volna igazuk Ma is sokan fantasztának tartanak bennünket keresztényeket, mert ebben a nagy válságban emberi élet s erkölcs nagy éjszakájában, diadallal hirdetjük Elmúlt az éj. Már nappal van! Gyôzhetetlen napú Krisztusunk feltámadott! Utat és célt mutat a nagy tájékozatlanságban, erôt és szépséget a nagy elesettség reményt és lendületet a földhözragadtságban. * Húsvét van, keresztények! Krisztus feltámadásának szent pillanata érkezett el. Ne feledjétek el ennek a gyôzelmes hitnek csodálatos antinomináit Mennél mélyebb az éjszaka, annál fénytadóbb legyen a ti hitetek Mennél elszomorítóbb a világ elesettsége, annál bízóbbak legyetek ti. Mennél megváltatlanabb a világ, annál eszményibben árasszátok bele• megtisztult emberség szent erôit és eszményeit. Ne tegyétek hát fel a kérdést: Meddig tart még az éjszaka? S ha tôletek kérdezik, ne feleljétek rá azt, hogy még sokáig; azt sem, hogy hamar hasad a hajnal. Hanem mondjátok és valljátok bátran a hívô Egyházzal: Lumen Christi! Krisztus világossága itt van, az éjszaka elmúlt. Deo Gratias, Hála Istennek Alleluja! ======================================================================== A királyi sírni kezd Néhány kiragadott írás Kalocsai Néplap, 1943. november 13. A gazdag élményű Mécs-esteknek legmelegebb, legemberibb és leggyöngédebb pillanata akkor érkezik el, mikor elszavalja A királyfi három bánata című versét. Nincs senki, akiben fel ne fakadna az az ôsi erejű, édes-meleg érzés, mely anyánkhoz fűz -- ha még él. És nincs senki, akiben meg ne csillanna az árvaságnak és az elvesztett királyfiságnak a könnye -- ha már meghalt. Mécs László anyját a múlt héten temették el. Elment az, akihez ezer szállal kapcsolódott a költô, aki annyi finom megérzést és művészi élményt tudott belesugározni ebbe az örök gyermekbe, és aki úgy tudta szeretni és szolgálni fiát, hogy annak királyfiúi öntudata mindig ébren maradjon. A királyfi bánatából most sírás lett. Mi is siratjuk Mécs-mamát, e költôi élet Gyökerét, az élmények Forrását, a szeretet bôven termô Fáját. Ahogy síró szemünkkel kísérjük Mécs-mamát, látjuk, hogy odamegy, ahová bevonultak már a mi anyáink ,,bűnös Évától Szűz Máriáig s Pista anyjáig''. Emlékezzünk meg tehát mi is -- november van -- édesanyánkról, hogy azok, akiknek még él anyjuk, megtudják milyen nagy kincset birtokolnak Amíg anyánk él, egy valaki van, aki királyfinak hisz bennünket. ,,Ma is úgy foltozza ingemet ruhámat, ma is úgy szolgál ki, fôzi vacsorámat, mint királyi ember, királyi urának.'' Ha már nincs és ,,holtan fekszik a föld alatt virággá foszoltan, senki se tudja majd hogy királyfi voltam.'' Ez a hit, amivel az anyák hisznek gyermekeikben, olyan szükséges felnôttben is mint meleg szívük, piros vérük, édes tejük, ölelô karjuk, puha keblük, virrasztásuk, aggódásuk a gyermekkorban. Ez a hit biztos szikla, ha megingott alattunk a föld Ez a bizalom világos, napsütötte folt a sötét hideg erdôben, ha beborult egünk. Hívogató mécsvilág, ha bolyongva járni késztet a sors. És ha meghurcolt az élet, ha rabságába estünk az alávalóságnak, ha mindenki csalódott is bennünk, anyánk szíve és hite az, ahol visszanyerhetjük életkedvünket, emberi méltóságunkba vetett hitünket, ahol új életre kapunk inspirációkat. Az anya szeretete biztosítja az otthonnak azt az etikus légkörét, melyben erkölcsi lénnyé fejlôdünk s amely mindvégig meg tud tartani az erkölcsi világ királyfiúi öntudatának magaslatán Ez a mély kapcsolat szakad meg a halálban. A lélek azonban ébren tart ezt a vitális köteléket, és hitben, imában s hálában mellénk állítja szívünk szívét. ,,Hogyha minden folyó lelkemen átfolyna s ezer hála-malom csak zsoltárt mormolna, az én köszönetem így is kevés volna.'' És mert hálánk mindig kevés marad, az élet kényszerít arra, hogy rájuk mindig felnézzünk, keressük mindig arcukat és kezüket. A keresésben találkozunk ismét velük és ebben a találkozásban folytatják holtan is a amit életükben tettek bíztatnak, segítenek, szeretnek. Anyánk élve vagy holtan, de mindig a mienk marad! A síron túlról ránktekintô, szeretô szavakkal üzengetô, meleg lélekkel bennünket körülfogó anyai szeretetrôl kell ezután írnod, Mécs László! Tudjuk, hogy a rádboruló gyász e földöntúli anyai szeret himnuszában fog kivirágozni. ======================================================================== Emberi gondolatok... Néhány kiragadott írás Kalocsai Néplap, 1944. október 14. A háború fordulatai közel hoztak a rég elfelejtett tanítást a szerencse forgandóságáról és az élet esendôségérôl. Sok ember azt gondolja, hogy ez csak most van így. Pedig most csak történik, hogy az élet egyszerűen levetkôzik leveti a gondtalanság és a pillanatnak való élés színes leplét és megmutatkozik a maga valóságában. A valóság pedig: füst, pára, köd. * Jegyezd meg, hogy az élet, az otthon, a becsület sohasem nyugodott szilárdabb lábakon, mint most. Gondolj csak vissza, hány embert ért szerencsétlenség a béke idején is. Hány embert fosztottak meg otthonától és hány szerencsétlen lélek siratja becsületét és ártatlanságát, amit durva kezek raboltak el tôle akarata ellenére. Az élet mindig cseréplábakon állt és áll. * Azt hittük, hogy sziklára építünk, és kiderült, hogy vulkánok tetején áll házunk. Bevehetetlen várrá építettük otthonunkat, megtöltöttük a gondosságban megkeményített szívvel magtárainkat. És íme százezrek kelnek útra és otthagynak mindent amiben eddig bíztak, kiben fognak ezek bízni? * Elnézem, ahogy a szeminárium sarkán osztják a meleg levest. Gôgös, gazdag emberek, kik valamikor azt hitték, soha senkire rá nem szorulnak, most sort állnak azért a kis melegségért. Bizony, ezek az idôk rámutatnak arra is, hogy ameddig emberek vagyunk, addig rászorulunk mások irgalmasságára. * Ezekben az idôkben mennyire leegyszerűsödünk. Most látjuk, hogy milyen komplikálttá tettük életünket. Étkezés, öltözködés, szereplés, hivatal, rang voltak a problémáink és ezek töltötték ki életünket. Most rájövünk, hogy ha egyszerűbben étkezünk és öltözünk, akkor sem omlik össze a világ. Azt is megtudjuk, hogy sem a rang, sem a szereplés nem fontos az élet nagy kérdéseinek színe elôtt. * Paul Claudel mondja: Az Isten egyenesen ír görbe betűkkel. Ez azt jelenti, hogy az Isten a rosszból is terveinek egyenes vonalát tudja kihúzni. Ezt az igazságot csak elszenvedni nehéz, megérteni nagyon könnyű. A háború elôtt már nagyon itthon éreztük magunkat a földön, már nagyon nem törôdtünk a szegény emberek jajaival, már nagyon biztosnak éreztük magunkat, és Istenre s országára csak szokásból gondoltunk. Mert önként nem tettük, Isten most vaspálcával kényszerít szegénységre egyszerűségre, szeretetre és jóságra. ======================================================================== Az iskola az újjáépítés szolgálatában Néhány kiragadott írás Kalocsán, 1946-ban tartott elôadás kézirata Talán egyetlen szó sincs, melyet manapság annyit hangoztatnának, mint az újjáépítést. Egész demokráciánk, politikai pártjaink, ipari üzemeink, de még a sorsjátékaink is újjáépítésrôl beszélnek, nem is szólva az újságok és; plakátok millióiról. Néhány évvel ezelôtt még hírét sem hallottuk ennek a szónak, ma pedig tele van vele a világ. Önkéntelen adódik tehát a feladat mielôtt témám szorosabb vizsgálatába kezdenék, hogy az újjáépítéssel: kapcsolatban néhány feltehetô és felteendô kérdésre válaszoljak. I. Elôször is a régi világ hallgatása, most meg az újnak szinte lármás kiáltozása az újjáépítésrôl felveti a gondolkodó ember elôtt a kérdést, hogy voltaképpen van-e szükség újjáépítésre, kell-e egyáltalán újjáépíteni? Nem valami csodaszer vagy varázsszó az újjáépítés, mellyel saját tehetetlenségünket szeretnénk lábraállítani, de nem tudjuk? Vagy amellyel átmenetileg csillapítani akarjuk jobb jövôre váró szomjúságunkat? -- A feltett kérdést határozottan és kétséget kizáróan igennel kell felelnünk. A világ berendezése olyan, hogy bizonyos idôszakok után az eddigi valahogy megújul. Ami egyszer kifejlett és megállapodott, bizonyos idô után elveszti varázsát és hervadás, feloszlás kevésbé szimpatikus jeleit kezdi mutatni. Az új viszont mindig olyan, ami után vágyunk, ami kitölti örömünket és boldogságunka A természet adja erre a legvilágosabb és legszebb hasonlatokat. A tavasznak mindig örülünk, ha itt van és benne élünk; ha meg még nincs itt, vágyunk utána. Ôszben nem nagyon szeretünk járni és sohasem vágyódunk utána. De a természeten túl az emberi alkotások is olyanok, hogy nem bírják az idôt: akárcsak a divat: ma szép, holnap csúnya. Még ha nem történnék semmi különösebb az emberiség életében, még akkor is kellene újjáépítô munka, mert tisztán maga az idônek a múlása túlhaladottá teszi a dolgokat, elkoptatja, megrongálja, használhatatlanokká teszi. De még mennyivel jobban szükségessé teszi az újjáépítô munkát az a sok-sok rongálás, pusztítás, amik idônként fel-feltörnek az emberiség történelmében. Virágzó városok pusztulnak el, meggyökeresedett szokások és életmódok tűnnek el, kedvenc gondolatok és emberek tűnnek el a háború viharaiban. E világban tehát állandó pusztítás van. Ahol pedig a pusztítás, rongálódás állandó, ott állandónak kell lennie az újjáépítô munkának is. Az emberiség nagyon sokszor feledkezett meg errôl az alapvetô igazságról, és hagyta elkorhadni eszméit és berendezkedéseit. Az elhanyagolt állandó újjáépítés következtében gyűlnek össze az erôk és forradalmakká érnek, és földrengéseikkel megrázzák az egész világot. A mindig kegyetlen és mindig véres forradalmak kiküszöbölôje az állandó újjáépítô munka! Kell tehát újjáépítésrôl beszélni és kell állandóan újjáépíteni! II. De nézzük most meg a második kérdést: Ha kell újjáépíteni, akkor mi az, amit újjá kell építeni? A borzalmas háború láthatólag is a legsiralmasabb pusztításokat anyagi kultúránkban és gazdasági életünkben végezte. Épp ezért, ezen a ponton mérhetetlen tennivalók tornyosulnak elénk. De túl a háború pusztításain, nagyon meg kellett volna már régen újítanunk a mezôgazdasági életet: sürgetni kellett volna a birtokmegosztást, mert kevesek kezében sok, milliók kezében pedig úgyszólván semmi föld nem volt Mezôgazdaságunk nagyon távol járt a föld termôképességének fokozott kihasználásától: a kertgazdálkodás, az állattenyésztés ha sok ponton eredményes is volt, messze elmaradt nyugattól. Iparunk fejlesztésérôl nem is beszélek. Kereskedelmünk pedig szinte kizárólag a nagytôke szeszélyes játéka volt, a szövetkezeti mozgalom, mely egyedül tudna ellenállni a tôzsdei manipulációknak és lelkiismeretlen játékoknak, alig valamire fejlôdött országunkban. Anyagi téren tehát nagyon hiányzott az állandó és szerves újjáépítés. Politikai téren is elmaradtunk: a nép érdeke és a nép akarata nagyon gyéren jött számításba, mely odáig ment, hogy a népet akarata ellenére vitték háborúba és akarata ellenére akadályoztatták meg a fegyverszüneti kérelmét, általa nem kívánt rendszereket ültettek a nyakára, stb. Szellemi és erkölcsi téren is mérhetetlen pusztításnak vagyunk tanúi. A régi rendszer az egyenlôség és különbség egészséges egyensúlyit mulasztotta el kidolgozni, a háború viszont felbontotta a közösségi érzést, a fegyelem lelkületét, meghonosította a munkátlanság és a dologtalanság szeretetét, s -- ami ezzel kapcsolatos -- az élvezetek és mulatozás vágyát. Tehát ezen a ponton kell a legnagyobb újjáépítô munkát végezni! III. Ha látjuk, hogy mit kell újjáépíteni, meg kell fontolnunk azt is, mit nem kell újjáépíteni. Beszélnek teljes újjáépítésrôl, vagyis arról, hogy mindent, ami régebben megvolt, el kell temetni, és tökéletesen újat hozni a helyébe. De amint a természetben sem úgy történik az újjáépítés, hogy a növényt mindenestôl elégetik vagy megsemmisítik, hanem a mag, a gyökér vagy a bújtás megmarad, úgy egy ország vagy nép újjáépítésében is a gyökereket, a magvakat, vagyis azokat az eszméket, melyek a nép lényegét alkotják, meg kell tartani, nem szabad elpusztítani, különben nem lesz új élet. A magyarág ezer év óta igen sok változáson ment keresztül. Sokféle vész környékezte. De mindegyikben érvényesült a honalapítók élniakarása a Dunavölgyében, függetlensége minden más hatalomtól, és belsô szabadsága, melyhez hozzájárul még a kereszténység mellett való végleges lekötöttsége. Ez lendítette nagy áldozatokra a legnagyobb vészek idején, ez nem engedte beolvadni szomszéd nagy népek hatalmas tengerébe. Ezt tehát nem kell újjáépíteni olyan értelemben, hogy ezeket az eszméket elpusztítsuk. Valamint nem kell lemondani arról a hagyományozott magyar magatartásról sem, ami a magyar embert, kicsit és nagyot, tanultat és tanulatlant egyaránt jellemez, hogy úr szeret lenni a maga portáján: tehát az önállóságot, a lassabban haladó, nyugodtabb menetű életszemléletet sem szabad áldozatul dobni a változásoknak. IV. Láthatjuk tehát, hogy az újjáépítô munka jellege kettôs: menteni, atmenteni a régi gyökereket és magvakat, de ezeket kivirágoztatni egy nagy megújulásban minden téren. Mint ahogy a Szabadság-hídnál is a régi pillérek megmaradtak, de újból épült, ami leomlott: így kell a magyar jövô hídját is rége pillérekre új elgondolásokból felépíteni. Mint ahogy nem neveztük volna újjáépítésnek a régi pillérek eltávolítását, úgy nem nevezhetjük újjáépítésnek a magyarság legmélyebb és legszentebb eszméinek eltűntetését. Az életet adó múltat menteni, az is újjáépítés, noha csak annyiból áll, hogy a régibôl okosan megtartjuk azt. V. Ezen általános szempontok figyelembevétele után jelöljük tehát meg az iskolának helyét az újjáépítés nagy munkájában. Három teret jelöltünk meg, melyen az újjáépítésnek haladnia kell: gazdasági, politikai és szellemi illetôleg erkölcsi. A gazdasági újjáépítésben az iskola nem vehet rész Egyrészt azért, mert nem hivatása. Másrészt pedig azért, mert az iskoláknak rohammunkára való kivezénylése nem jár a kívánt eredménnyel sem az újjáépítés elôhaladása, sem pedig az újjáépítésnek a gyermekek által való megkedveltetése céljából. Ugyanis olyan nagy teljesítményű munka kell bárminô gazdasági újjáépítô munkához, hogy ott a kifejletlen gyermeki erô jelentôset nem tud alkotni. Talán kecsegtetônek látszik a ,,sok kicsi sokra megy'' elve alapján az a kevés is, amit a gyermeki erô mégis végezni tud, de a sok kicsit nehéz rendezett és szervezett munkába állítani: a rendetlenség pedig mindig a munka eredménytelen voltára vezet. -- De a gyermek szempontjából sem elônyös. A fiatal szervezet nem lévén szokva az egész napos fegyelmezett munkához, hamar elfárad. Az ernyedés ellenére erôszakolt munka pedig mély ellenszenvet vált ki. Felfogásunk tehát az, hogy gazdasági téren a gyermekek csak kirándulást tehetnek az újjáépítô munkába: belekóstoltathatjuk egy kissé ôket, de komoly teljesítményre nem szerencsés erôszakolni ôket. A politikai újjáépítésben megint csak nem illetékes az iskola Az iskolának egységesnek kell lennie, a politika pedig szükségképpen megosztó, pártokra oszló nevelést adhat. Igazi munkája az iskolának az újjáépítés terén a szellemi front újjáépítésében van. ,,A test nem használ semmit, a szellem az, ami éltet'' mondja az Úr Jézus is. És addig, amíg hisszük, hogy a lélek a nemesebb része az emberi világiak, és hogy a szellem mozgatja az élet külsôségeit, addig az iskola mindig az újjáépítés fellegvára, vagy jobban mondva gyújtópontja lesz. Az emberiség boldogításának és jobbításának sugarai tanítószékekbôl indultak ki, de onnét jöttek a rombolás és pusztítás miazmái is. VI. Miután pontosan megjelöltük az újjáépítô munkát, és abban is világosan megállapítottuk az iskola helyét, fontoljuk meg az iskola újjáépítô munkáját. Mondottuk, hogy az újjáépítô munka mindig egyrészt a régi, éltetô gyökérnek megmentése, másrészt pedig az új felépítménynek a kidolgozása. Lássuk tehát, hogyan végzi ezt a kettôs munkát az iskola. Mondottuk, hogy az újjáépítô munkának kettôs arca van: az egyik megmenti azt, amit elpusztítani nem szabad: tehát a magvakat, a gyökereket; a másik pedig hozza a megújulást ott, ahol rombolás, pusztítás vagy kopás, törés vagy szétesés mutatkozik. A) Az iskolának a gyökereket átmentô munkája a következôkben áll: Megismerteti a gyermekeket a szellemmel és a szellemi világgal Azáltal, hogy gondolkodni tanítjuk a gyermeket, meg hogy olyan dolgokról beszélünk, amiket még eddig nem láttak, vagy nem tudtak (pl. számtan, fizika, földrajz, történelem), önkéntelenül is szembeszállunk azzal a romboló felfogással, mely a lelket teljesen el akarja temetni. Azt mondja, hogy csak az van amit látok, hallok; csak azzal törôdöm, ami a bôrömre megy, vagyis tehát csak az anyag, csak a test létezik, és az anyagi és testi világnál magasabb élet nem. Az iskola e munkájával szembeszáll, azzal a másik divatos felfogással is, hogy az ember csak magasabbrendű állat; mert hiszen világosan látja, hogy mire képes az ember és mire nem képes az állat. Az állatoknak nincs sem számtanjuk, sem történelmük, de mégcsak földrajz után sem érdeklôdnek. Ameddig az iskola iskola lesz, addig mindig a szellem fellegvára lesz, hirdetni fogja azt, hogy az ember nem csak anyag, nem csak test, de van benne egy csodálatos valami, ami láthatatlan, tapintással elérhetetlen és idôtlen világba viszi, ez pedig a lélek. -- Ha mást nem is tenne az iskola az újjáépítés terén, mint csak azt, hogy a szellemet és lélekkel megismerteti a felnövekvô nemzedéket, már akkor is megtenné a magáét. De ezen túl is megy az iskola a régi, életet szolgáló és továbbító gyökerek megmentésében. Megismerteti ugyanis a fiatal lelkeket azokkal az eszmékkel, melyek a magyarságot ezer éven keresztül mozgatták, válságokból megmentették. A magyarság állandó harca Kelettel és Nyugattal meggyökerezteti bennünk a nemzeti függetlenségnek az eszményét. Hiába ásta meg Kelet Muhinál és Mohácsnál a nemzet sírját, hiába akarta Nyugat Nagymajténynál és Világosnál eltemetni, még a vég közelsége sem tudta csatlósává tenni a magyarságot egyetlen szomszédos nagyhatalomnak sem. De nemcsak a külsô függetlenség élménye szűrôdik le az iskolai tanítás révén, hanem a belsô szabadság, és a sajátunk szeretete és az ahhoz való ragaszkodás. Ugyanis a különbözô felfogások és nemzetiségek szabadon működhettek, másrészt saját rögéhez mindig mindenki ragaszkodott. Ebbôl alakult ki a magyarnak a saját portáján való urasága (amibe nem tűr beleszólást), de ebbôl származott a más dolgába való beleavatkozás kerülése is. A magyar nem szereti, ha kívülrôl erôszakolnak rá valamit, de ô sem erôszakoskodik senkivel sem. -- És természetesen idetartozik a már magyar lényeggé vált kereszténységnek a hitvallása is, hiszen történelmi nagyjaink -- a tárgyilagos történelem tanítás keretében -- mint nagy keresztények állíthatók, sôt állítandók be. Ezek az eszmék mind a magyarság lényegévé váltak. És ha az iskola az akar lenni, aminek lennie kell, vagyis az egyetemes magyar művelôdés és történelem közvetítôje, akkor mind a test fölötti szellem, továbbá a magyar függetlenség, szabadságszeretet, önállóság és kereszténység szent eszméi, önkéntelenül is, mint a magyarság örök gyökerei ereszkednek bele a fiatal lelkekbe. Ebben merül ki az iskolának az életet védô munkája az újjáépítésben. B) Ahol viszont változtatni kell, ott is kiveszi részét, és nem kis mértékben. Hiszen sok pontot lehetne megjelölni, ahol az iskola az újjáépítés szolgálatában áll, de csak három pontot jelölünk meg, ahol elsôsorban kifejti ezen áldásos tevékenységét. Mégpedig: 1. az egyenlôség és különbözôség egészséges és arányos felfogására nevel; 2. közösségi érzésre és fegyelemre szoktat; 3. a munka értékelésére és becsülésére irányítja a fogékony gyermeklelkeket. Vegyük tehát sorba! Hogyan nevel az egyenlôség és különbözôség arányos felfogására az iskola? A társadalmi vajúdásoknak és forradalmaknak mélyén mindig e két eszme körül folynak a harcok. Hol elnyomott rétegek akarnak polgárjogot nyerni és a többi emberrel egyenlô elbánásban részesülni; hol pedig azok akarják a vezetést magukhoz ragadni, akik akár vagyonilag, akár szellemileg különbeknek érzik magukat, akik tehát nem akarnak a többi ember sorsában és mértékében osztozni. -- Az iskola a nagy egyenlôsítésnek a helye. Hiszen a társadalom különbözô rétegeibôl származó gyermekeknek mind ugyanazt a szellemi táplálékot adja, egymás mellé ülteti ôket, és szinte kiáltóan hangsúlyozza, hogy vannak bizonyos dolgok és igazságok, amiket nem sajátíthatnak ki sem vagyonosok, sem proletárok, de amelyek minden ember közkincsei. Viszont a különbségeknek is meg kell lenni az életben, hisz két egyforma ember nincs. Erre a különbségre az iskola már rádöbbenti akaratlanul is a gyermekeket, amikor osztályokba sorozza be ôket. Az elsôs nem mehet be a hatodik osztályba, mert nem odavaló, az ô helye az elsôsök között van. Esztelenség lenne demokrácia-ellenesnek bélyegezni az iskolát, mert különbséget tesz elsôsök, másodikosok és így tovább, a gyermekek között. -- De egy osztályon belül is hatályosan segíti elô az egyenlôségnek és különbözôségnek egészséges arányát az iskola, amikor a jó és szorgalmas tanulót elônyben, a lusta és tehetségtelen tanulót megintésben részesíti. Világosan látja tehát a gyermek, hogy bár mindnyájan ugyanazt a magyarázatot hallgatják, ugyanazokat a feladatokat kapják, ugyanazokat a könyveket forgatják, de mégis más és más az elbírálás, más és más az eredmény: egyik jobban megfelel, a másik kevésbé, és hogy ennek a különbségnek a saját maga tehetsége és munkája ill. tehetetlensége és dologtalansága az oka. Az egészségesen újjáépített társadalomnak le kell vetkôznie a kivételezô különbségeket, minô volt régebben úr és paraszt, hivatalnok és polgár, szellemi munkás és kézimunkás között, hiszen mindnyájan emberek vagyunk, és ebben egyek vagyunk De le kell vetkôznie a gépies egyenlôsítés elvét is, mely tekintet nélkül arra, hogy tehetséges-e vagy szorgalmas-e, egyenlôképpen bírál el, egyformán részesít az élet javaiban. -- Erre pedig leghatékonyabban éppen az iskola neveli az embert gyermekkorától fogva! És mennyire szükségünk van nekünk most erre! Másodszor nézzük meg, hogyan nevel az iskola a közôsségi érzésre és fegyelemre. Mert jeleztük már fennebb azt, hogy a letűnt rendszerekben, de a háború okozta helyzetben is mennyire fellángolt az önzés, mikor mindenki a magáét nézi és keresi (gondoljunk az inflációs idôk és a nagybani feketézôk lelketlen mesterkedéseire!). A fegyelem megsértéseirôl pedig nem is kell beszélnünk. Pl. a gyôztes Egyesült Államokat ellepte a bűnhullám (nemrég írta a sajtó, hogy egyetlen hónap alatt 12 ezer embert gyilkoltak meg, ugyancsak 12 ezret raboltak el zsaroló gengszterek, és kb. 100 ezer betörés és vagyonelleni kihágás történt). Hasonlóról panaszkodott hivatalos jelentésében a budapesti rendôrfôkapitány. Hát még amiket nem vesznek észre? Az iskola már magában azzal, hogy sok gyereket gyűjt egybe, és ôket - - az oktatás sikere érdekében -- rendben tartja, szükségképpen közösségi érzésre neveli ôket, vagyis hogy ne tegye mindenki azt, amit akar, hanem legyen tekintettel az egyöntetűségre és az összhangra. Az iskolában, ha földrajzot tanít a tanító, akkor mindenkinek földrajzra kell figyelnie, és nem tehet fel számtanból kérdéseket, csak azért, mert neki úgy tetszik. Vagy ha írást tanít, nem kezdhet el az egyik gyerek fennhangon olvasni mondjuk pl. egy kedvenc költeményt, bármennyire tetszik is ez neki, mert akkor sohasem tanulnak meg írni. Vagy ha magyarázat van, a gyerek nem veheti elô tízóraiját vagy nem járkálhat ki, mert neki úgy tetszik, hiszen akkor ô maga sem fogja a dolgokat megérteni, és a többit is zavarni fogja. -- Maguk a gyerekek rendre intik a rendetlenkedôt. -- Azzal a jelszóval, hogy ma demokrácia van, azt teszek tehát, amit akarok, rengeteg visszaélés történik És az emberek valóban azt hiszik, hogy az az igazi demokrácia, hogy mindig és mindenütt azt tehetik, amit csak akarnak, és nem kell tekintettel lenniök másokra, a közösségre, a rendre. Holott ez tökéletesen téves értelmezés. Ha így okoskodna a ember, nyugodt lélekkel dobálhatna ki téglákat az ablakán, mert ,,azt teszem, amit akarok''. Hogy a járókelôket fejen csapja, azzal nem törôdik: ,,úgy kell neki, miért ment a járdán''. A határban nem lövöldözhetünk kényünkre-kedvünkre, mert járókelô embereket pusztítanánk el. Szabadok vagyunk, de ez a szabadság nem azt jelenti, hogy fordítsuk fel a rendet, hanem azt, hogy szabadon, okosan, belátva a rend és a fegyelem szükségességét, önként vállalkozzunk a renddel járó áldozatokra. -- Ezt igazán csak a család és az iskola tudja kinevelni: mindkét helyen ugyanis az emberek saját bôrükön érzik a teljes szabadosság ôrültségét és lehetetlenségét. Akinek akkor kezd kedve kerekedni az éneklésre, mikor a család többi tagja már lefeküdt, annak hamar megmagyarázzák, mit jelent a közre tekintettel lenni. -- Így az iskolában is: a fegyelmi kötelezettséget szabadon és önként vállalják, hogy a közös munkában elérjék a célt: a tudás megszerzését. Arról persze nem is beszélek, hogy az egymáson való segítésnek milyen tág tere nyílik az iskolában, különösen ahol ki van fejlôdve az iskolai segítés, beteglátogatás rendszere. De ezeken túl is. Lemérhetetlen az a munka, amit a közösségi érzés fejlesztése és a fegyelem szellemének ápolása körül végez az iskola. Mennyire kívánatos ez manapság! Harmadik területe az iskola szellemi újjáépítésének a munka értékelése és megbecsülése. Mindenütt általános panasz, hogy megromlott a munka fegyelme. Az emberek elszoktak a dologtól és a könnyű élet felelôtlen oldalát választják. -- Az iskola mutatja meg leginkább a befektetett munka értékei Aki tanul, az tud is -- ha csak nem egészen tehetségtelen ember, de ez úgyis csak kivétel. És mennél szorgalmasabb a gyerek, annál nagyobb eredménye lesz munkájának. A látható és tapasztalható eredmény talán sehol sem olyan serkentô, mint éppen a tanulásban. A befektetett munka gyümölcsei sehol sem tűnnek fel olyan hamar és látványosan, mint éppen az iskolai tanulás terén. Viszont a hanyagság és lustaság sem olyan kirívó és olyan hamar megnyilvánuló, mint a műveltség alapjainak megszerzésében. Íme, ezeket a mozzanatokat kívántam kiemelni az iskola újjáépítô munkájából. Lehetne még sokkal többet kiemelni; de az iskola tartalmi nevelésébôl nem is sokat említettem, tisztán csak az iskola puszta létébôl eredô nevelô erôket emeltem ki. Pedig lehetne szólni arról a rengeteg erkölcsi buzdításról és oktatásról, amiben részesülnek a gyermekek a különbözô órákon: az olvasmányokból, a történelembôl mennyi de mennyi eszményi tanúságot meríthetnek, a költôk lelkes verseibôl emelkedettség áradhat szét fogékony lelkükben. De nem nyújtom tovább mondanivalómat. Az biztos, hogy mindnyájunknak úgy kell tekinteni az iskolára, mint az újjáépítési munka fellegvárára, ahonnét mint arzenálokból a titkos erôk sugároznak a gyermeki szívekbe, azokon keresztül pedig elesett társadalmi életünkbe. Az iskola az, ami megmenti a jövô generációk számára azt, ami a múltban a magyar élet gyökerét képezte, s ami nélkül magyar jövôt el sem képzelhetünk, hisz láttuk, a szellemiségbe vetett hit ébrentartását, továbbá a függetlenség, szabadság, önállóság és vallásosság különlegesen magyar élményeit és eszményeit, miképpen adja tovább a leszármazó nemzedéknek. De megtartó és lényeget továbbadó munka mellett az iskola hivatott megmutatni az új nemzedéknek azt, ami már avult, ami elhibázott volt, s azt is, amit a háború okozott: t.i. az egyenlôség és társadalmi különbségek nem veszekedésekre és forradalmakra, de békére és egyetértésre vezetô egészséges harmóniáját, továbbá az iskola hivatott rászoktatni az embereket már gyermekkorukban arra, hogy ne csak önös céljaiknak éljenek, és ne kedvük szerint cselekedjenek, hanem mindig és mindenben önként vállalják a fegyelem és rend sokszor nem is könnyű törvényeit; és végül az iskola mutatja meg a megrendült munkaerkölcsök világában, hogy a dologtalan élet csôd felé viszi a világot, viszont a komoly, szorgalmas munka mindig meghozza a maga bôven termô gyümölcsét. És mert az iskola ennek az újjáépítô munkának a fellegvára, méltán elvárjuk, hogy az egész magyar társadalom -- mely az újjáépítéstôl hangos mindenben arra törekedjék, hogy a magyar iskoláknak hagyományos békéje és rendje meg ne zavartassék, hanem a társadalom és közösség jótékony védelmével megújult életre segíthesse a békére és boldogságra vágyó magyar gyermekeket! ======================================================================== A sükösdi plébánosi beiktatás Néhány kiragadott írás Részlet a plébánia ,,Historia Domus''-ából 1947. aug. 3-án volt a beiktatásom. Szombaton estére érkezett Dr. Kerner István nagyszemináriumi rektor, nekem gyermekkorom óta jótevôm és pártfogóm (anyámmal egy községbôl származnak), a budapesti szemináriumban 5 évig spirituálisom, a kalocsai szeminárumban pedig 8 évig elöljárótársam; továbbá dr. Szedlay István kanonok, fôesperes, 11 évig kollégám a szemináriumban; továbbá Dr. Udvardy József teol. tanár, gimnáziumból osztálytársam, és kollégám 6 éven át; Kovács Vince vicerektor, kik a szeminárium portását is kihozták, mert igen vágyott rá, és fehér kötényben, fehér kesztyűben szolgált fel. Vacsora után a sükösdi ifjúság fáklyás menettel vonult fel, s a nagykapun bejôve énekkel, s Kovács Endre beszédével köszöntött. Remek, szép, tiszta este volt, teleholddal. A beiktatásra kivonult az egész község. A plébánián öltöztem fel, és körmenetben jöttek értem, szép menetet képezve. Dr. Kerner István kanonok lépett a szószékre a Veni Sacte-n. Bemutatott a népnek, képességeimet és érdemeimet eltúlozva, és túl sok reményt fűzve pásztorkodásomhoz. Dr. Szedlay az oltárnál, mint fôesperes, átadta a papi hatalom jelvényeit: templomkulcsot, stólát, evangéliumos könyvet, melyekhez -- a Szatmár megyei szokásból -- hozzátették még a kehely, tabernákulum-kulcs és rituálé átadását is. Csak baj támadhat, ha kétfelôl irányítják az ilyen szertartást. A szószéken levô mindig magyarázatot fűzött a cselekményekhez, viszont annyi volt az átadni való, hogy a konferáló belelendült, s mikor már nem volt mit átadni, akkor is a bevezetést mondta: ,,Ezután átadja ...'' de nem tudta, hogy mit, ezért zavarában a rituálét másként magyarázta, de a fôesperes feltalálván magát, átnyújtott egy könyvet. De a másik ismét csak inzisztál: ,,Ezután átnyújtja...'' s megáll.. Hosszú csendben hiába intettek, hogy nincs már semmi sem, nem vette észre. A percekig tartó csendben már fecsegtek a hívek is, s ekkor leszólt hozzánk: ,,Mi is következik?'' ... Persze, elkezdtem az esküt, és így feloldódott a baj. Hárompapos szentmise volt, közben prédikáltam. 10 órától 1/2-1-ig tartott. Az ebéd szűkkörű volt. Közben érkezett meg dr. Gyetvai Péter tb. kanonok, egyházmegyei fôtanfelügyelô és Rózsahegyi György érseki szertartó, Grôsz érsek úr autóján, kit mint kegyurat meghívtam a beiktatásra. Nagy megtiszteltetésnek vettem az Érsek úr atyai figyelmességét. Délután a vendégek jól érezték magukat. Este Szedlay, Udvardy, Kovács mint volt kollegák, meleg búcsúzást rendeztek énekkel, zenével, és szóbeli tréfálkozással. ======================================================================== Idôszerű elmélkedés -- Lukács 21, 25-28 Néhány kiragadott írás Rekollekciós elmélkedés a kalocsai papságnak -- kézirat Nem eschatológikus hangulatot kívánnék megpendíteni Paptársaim elôtt, midôn e korszakfordulóban tanácskozásra jöttünk össze. A világvég várását történelem-bölcselôink úgy tartják számon, mint a kereszténység bizonyos elernyedését a tevékenységekben. És ez valóban minden történelmi fordulóban fellépett, a kereszténység bölcsôjétôl kezdve egész a mai napig, amikor is a fatimai jelenések s jövendölések páratlan népszerűsége nem utolsósorban éppen valamilyen végítélet közeliségének feszültségébôl származik És ezek az eschatológikus érzések oly erôvel jelentkeznek, hogy a kereszténységnek legerôteljesebb alakjai sem tudják emancipálni magukat. Egy Szent Pál, bár tanításában nem, de érzéseiben -- a legtöbb exegéta szerint -- meg volt gyôzôdve a világvég közeliségérôl. A népvándorlás püspökei, ezek a jellemkolosszusok, ide sorolva Nagy Szent Gergelyt is, úgy érezték, hogy a korforduló szörnyű szenvedései a közelgô ítélet elôjelei. Akárhogy értékeljük is a korszakfordulókon fellépô eschatológikus érzéseket, az tény, hogy megérezték a vég kifejletét. És helyesen, mert a teremtés és megváltás nagy tényei után már csak egyetlen nagy esemény van, mely minôségileg igazán különbözik: a vég, a beteljesülés. Mint ahogy a fa életében is a magról való kelés döntô ténye után igazi nagy esemény a gyümölcsérésben való beteljesülés. Annyi tavasznak nekiiramlása és annyi ôsznek lombhullatása csak elôzménye, csak elôlegezése a beteljesülésnek Így a történelmi fordulókban a vég dolgozik elôlegezetten; s így minden korforduló és preformált utolsó ítélet; egy darab belôle. Ezért érezték meg a keresztények minden korszakban az utolsó ítéletet, s ezért csapódott le ez az érzés akár az eschatologizmus, akár a millenarizmus formájában. Ha ez így van, akkor a mai történelmi forduló is egy preformált utolsó ítélet. Épp ezért tesszük helyesen, ha gondolatainkat és érzésvilágunkat azokhoz szabjuk, amiket az Úr Krisztus az utolsó ítéletre mondott. Ha az ítélet preformáltatik, preformálódniok kell a magatartásoknak is! ,,És jelek lesznek a napban, holdban és csillagokban, és a földön a népek kétségbeesett rettegése a tenger zúgása és háborgása miatt; és megdermednek az emberek azok várásától és félelmétôl, mik a földkerekségre jövendôk'' (Lk 21, 25-26). Minden történelmi forduló, így a mostani is, nagy események jegyében zajlik le. A Nap, a Hold és a csillag addig nem jel, míg pályáján marad; a tenger addig nem okoz sok embernek félelmet, míg ágyában nyugszik. -- Azt látjuk, hogy eszmék napjai kigyulladnak, az élet világító motívumai elhomályosodnak, és a társadalmak szilárd csillagrendszerei zárt egységüktôl idegen formát mutatnak. És a körülöttünk lévô tengerek is kilépnek medrükbôl felszabadulva szunnyadó állapotukból. Mondhatatlan fizikai energiák lépnek ki a porondra, és az atomerô titkos tudománya, mint elszabadult makrancos csikó, indul el elôre ki nem számítható, ismeretlen tájakra. De felléptek a szunnyadó embertengerek is, az eddig megkötött társadalmi erôk, és zúgnak és háborognak a maguk parttalanságában. És -- amint az Úr mondja -- betölti a világot ,,a népek kétségbeesett rettegése'', ,,és megdermednek az emberek azok félelmétôl és várásától, mik a földkerekségre jövendôk''. Valóban betölti az embereket a terror érzete a békés svájci polgártól a maga hatalmában kérkedô jenkiig. Minden átalakuló korszak a félelem és rettegés hangulatában indult el, és dermesztô, bénító hatását kiárasztotta az akkori emberekre. A jövôtôl való rettegés és a jelen szörnyűségeinek rémülete jelöltetik meg az Úr által e lelki terror forrásául. Vizsgáljuk meg magunkat, hogy mi mennyire engedtük oda szívünket a lelki terror áldozatául. Mennyire dermedtünk meg ,,azok félelmétôl és várásától, amik e világra jövendôk''? Nem érezzük-e, hogy lassan-lassan bénulnak lelkesüléseink, óvatosabbak kezdünk lenni az isteni igazságok hirdetésében, túl azon az okosságon, amit Jézus is megparancsolt nekünk. És megfagy a szeretet szent áramlata is bennünk Jézus ama jövendölése szerint: ,,És minthogy megnövekszik a gonoszság, sokakban meghűl a szeretet'' (Mt 24,12), és hogy nem tudunk olyan irgalmasok lenni, mint amilyeneknek lennünk kellene? -- Vagy másrészt a félelem nem tesz-e földiesen okosokká; és ezért törekszünk biztosítani életünket minden vonalon: nem lettünk-e engedékenyebbek a kelleténél? Nem próbáljuk-e kiépíteni magunk körül a biztosító gyűrűket? Vagy nem akarjuk-e túlzott gondoskodással anyagiainkat megszilárdítani, s közben megfeledkezünk az alamizsnálkodás és áldozatosság krisztusi hevérôl és lendületérôl? Vagy nem lep-e meg a jövô sejtésének rémülete azzal, hogy kiéljük magunkat, addig, amíg lehet? S apró élvezetekben és örömök hajhászásában töltjük életünket? Hisz Jézus is óvott ettôl: ,,Vigyázzatok, hogy el ne nehezedjenek szíveitek tobzódásban és részegségben, és az élet gondjai között'' (Lk 21,34). Jézus elôre megjövendölte a korfordulók érzelmi veszélyem Vegyük figyelembe intését. ,,Az egek erôi megindulnak, és meglátják majd az Emberfiát, amint jön a felhôkben nagy hatalommal és dicsôséggel'' (Lk 21,26-27). A történelmi fordulóknak rémségei és borzalmai a dolgoknak csak az egyik fele. Azok nem maguktól keletkeznek és lesznek, azoknak a mélyén valami fölséges valóság dolgozik Az ,,egek erôi'' akarnak bôvebben és valóságosabban belépni a történelembe, és ,,az Emberfia jön'' a rémséges eseményeken keresztül -- mint ahogy az utolsó ítélet idején is -- a világkatasztrófák éppen azért lesznek, mert jön az Emberfia. A történelmi események konvulzióiban Jézus ereje dolgozik Mint ahogy a gejzír ha föltör a földbôl, elôbb fölszaggatja a nagy műgonddal és pepecseléssel készített kerteket vagy földeket, dobálja a sziklákat és sárrá változtatja a termôtalajt, s csak azután tör föl a meleg ár zuhogó áradata. Jézus midôn jobban és bôvebben akarja magát revelálni ebben a világban -- olyan értelemben, ahogy Szent Pál a Krisztus teljességébe való növésrôl beszél -- fölszaggatja a nyárspolgári kereteket, és mind a fizikai, mind a társadalmi, mind a szellemi világ mélyeit képezô sziklákat feldobálja, hogy utat törhessen a bôségesebb élet. Az igaz, hogy maga a rombolás és összes velejárói nem krisztusi dolgok, mint ahogy a felszaggatott föld, repülô szikla és sár, sem a gejzír, de mindezek a gejzír erejétôl mozognak Így a mostani események is, ha nem is krisztusiak, de az Úr erejében mozognak. Kialakítjuk-e magunkban a jelen eseményeknek ezt a teológikus szemléletét, vagy megragadunk az átalakulás szomorúságainak terméketlen sopánkodásában? Gondolunk-e arra, hogy a lezajló események mélyén bármily borzalmasak legyenek is azok -- mégis Jézus dolgozik és a lejátszódó események az Ô erejére és az Ó igazságára mutatnak? Mert hogy a letűnt világban volt igazság és szeretet, de hogy nem volt egyetemes sem igazságunk, sem szeretetünk, az biztos. Elég csak a felszínre került embertömegre mutatni, akik a társadalom mélyén patkánylyukakban éltek, s mint ilyenek, patkányerkölcsökkel jöttek a felszínre. Tudtuk, hogy a társadalom mélyén emberek ezrei élnek, azt is tudtuk, mert éreztük, hogy segítenünk kellene rajtuk, próbálkoztunk is sokféleképpen. De kérdem: elég erôs volt-e a szeretetünk? Volt-e egy kicsi abból a szeretetbôl mely ha nem is ,,életét adja barátaiért'', de amely vagyonát, idejét, vagy presztízsét ajándékozta volna ennek a nagy szolgálatnak? És mert sem igazságunk, sem szeretetünk nem volt egyetemes, most az elnyomottak jelentkeznek az igazságért és szeretetért. Ma még sötéten néznek, és a gyűlölet tüzei égnek szemeikben, de éppen ezekkel a szemekkel kérik helyüket, emberi méltóságukat és megbecsültetésüket. Higgyük el, hogy ezek eddig meg nem élt és nem hangsúlyozott igazságokat, de valóban isteni igazságokat hirdetnek, ha ôk maguk ezt nem is élik, mert nem is élhetik: ha maguk meg is csúfolják, és groteszkül mutatják be azokat. A forradalmak tüzeiben a Szentlélek tüzei égnek, mondja Prohászka püspök, csak a tisztulatlan emberi szenvedélyek teszik pusztítókká e szent tüzeket. Ne tévesszük össze a pusztítást, sarat és sújtó köveket a gejzírrel, de vegyük észre ezek mögött a közeledô és érkezô, magát bôvebben árasztani akaró isteni életet, az Emberfia jövetelét. ,,Midôn pedig ezek elkezdôdnek, egyenesedjetek föl, és emeljétek fel fejeteket'' (Lk 21,28). Jézus e szavakkal megszabja a keresztény lelkület viselkedését, már az átalakulások kezdetén. Jézus nemcsak azt kívánja, hogy akkor, amikor az emberek mind megdermednek, akkor mi ne dermedjünk meg a félelemtôl, hanem azt mondja: Emeld fel a fejed, egyenesedj ki! Ami nyilván az öröm, az ujjongás, a bátorság és a tetterôs munkára készülés jele. A gejzírnek már akkor örülni, amikor még csak kertjeinket szaggatja, és amikor a saras víz csak sziklákat dobál még! Olyan magatartásra kell itt szert tennünk, mely homlokegyenest ellenkezik az eseményekkel, és amely nem vész bele a szenvedések terméketlen és sopánkodó szemléletébe. Mint ahogy Szent Péter apostol is írja: ,,Szerelmesim, ne ütközzetek meg az égetô szorongatáson, mintha valami új dolog történnék veletek; hanem örüljetek, ha Krisztus szenvedéseiben részt vehettek, hogy az ô dicsôségének kinyilatkoztatásában is vigadva örvendezzetek.'' (1Pt 4,12-13). A keresztény számára nem új dolog a szorongattatás, melyen meg kell lepôdnie. Igaz, a természet irtózik ettôl, mint ahogy Szent Pál oly szemléletesen írja: ,,Azért is sóhajtozunk ebben / a földi sátorházban, / mert égi hajlékunkat arra felölteni óhajtjuk hogy azt felöltvén mezíteleneknek ne találtassunk!'' (2Kor 5, 2-4). És ,,fohászkodunk a teher miatt, mivel nem azt akarjuk, hogy levetkôztessünk, hanem hogy felöltöztessünk, hogy azt, ami halandó, elnyelje az élet'' (u.o.). De mindezekkel szemben áll: ,,adjuk, hogy ez a mi sátorházunk leomlik'' (u.o. 1 vers). Tudomásul kell vennünk, hogy az átalakulások és az új világok nem organikusan nônek ki egymásból, de leomlások és levetkôztetések útján, vér és könny között, sírás és vajúdások közepette születnek meg. Ezt nyugodt szívvel tudomásul kell vennünk, de nemcsak így, hanem a krisztusi élet gyarapodását a világban és a történelemben egyre bôvebben kifejtô Emberfiát örömmel köszöntô, emelt fejjel és egyenes derékkal elébe menô diadalmas lelkülettel. Ez a szent optimizmus jellemzi a szent kereszténységet. A körülötte tomboló félelmeknek nem hódol be, hanem egyszerű és zavartalan lélekkel folytatja tovább életet építô és gazdagító tevékenységét. A karthágói székesegyházban a diákonus a Exsultetét énekelte, mikor az ajtóban álló vandál nyila a torkát átfúrta. A viváriumi kolostorban a könyve fölé hajló szerzetes fejét csapta le a barbár kardja. Micsoda rémületekkel küzdöttek meg ezek a királyi lélek fönségével és nyugalmával! A testi és lelki szenvedések mélyén Jézust észrevenni, az ô bôségesebb kinyilvánulását várni a történésektôl, és Ôt köszönteni: ez a papság mai feladata! ======================================================================== Kodolányi János áttérése Néhány kiragadott írás Kézirat 1969. -- Megjelent a Vigília 1989. májusi számában János bácsival Zimándi Piusz révén kerültem ismeretségbe, majd barátságba Zimándi 1955-ben azzal indokolta kérését, hogy kísérjem el János bácsihoz, hogy tapintatosan elô lehetne készíteni visszatérését az egyházba. Zimándi nem aktív térítést értett ezalatt -- legalábbis én nem így értelmeztem, hanem úgy, hogy ha János bácsinak visszatérési problémái lennének, akkor készen álljunk a szükséges teendôk elvégzésére. Mindenesetre kölcsönösen megnyertük egymás szimpátiáját és hosszú vitákat folytattunk vallási dolgokról. Ô sokszor egészen meglepôen tagadó vagy más felfogást védelmezett, mint ahogy azt szeretete és barátsága velem elképzeltetett; de mindig azt éreztem, hogy csak az álláspontomra kíváncsi, és az érveimet akarja látni: számot adatott velem hitemrôl, hitem egyes pontjairól. Sokat beszéltünk az egyházban folyó kérdésekrôl: XXIII. János pápa egyénisége, a zsinat, a zsinatban tárgyalt és nem tárgyalt kérdések, VI. Pál pápa, Teilhard de Chardin rendszere, igen nagy hatással voltak rá. Imponált az egyház modernsége, de az eszmények elôtt való alku nélküli helytállása is, amikor a modernséggel szemben ezeknek az eszményeknek további képviselésére vállalkozott (Humanae vitae, cölibátus). De én soha elô nem hoztam (legtöbbször Zimándival együtt voltunk nála), ô sem tett célzást vallási ügyeinek rendezésére. ELÔKÉSZÜLETEK 1967 júniusában üzenetet kaptam Zimánditól, hogy János bácsi szeretne áttérni, és kért engem Zimándi -- mint aki gyakorló lelkipásztor vagyok --, hogy minden szempontból vegyem át lelki ügyét és keressem föl mielôbb Akarattyán. Azon a nyáron -- káplánom beteg volt, Pali bátyám Nagysomkúton (Romániában) májrákkal haldoklott és hívott -- eléggé elfoglalt voltam, így csak július közepén írhattam neki, hogy meglátogatom. De ismerve ideges és nyugtalan természetét, elôre mentegettem magam, ha netán közbejövô váratlan lelkipásztori feladat miatt az ígért napra nem mehetnék (pl. temetés a faluban), akkor másnap vagy harmadnap megyek kocsival, a szomszédom, Kühner János öregcsertôi plébánossal. Erre jött postafordultával egy lap: ,,Kedves Abbém! Lehet így is, lehet úgy is, amúgy is. De legjobb emígy: jöttök holnap reggel 5 órakor és elmentek szeptember 1-én az éjfélivel.'' -- Nekem Miskén nem jött temetésem, sikerült a jelzett napon menni. Autósomat -- mint papot -- diszkréten figyelmeztettem, hogy egy kis idô után hagyjon magunkra, hogy a lelki dolgokat elintézhessük. Vittem magammal szent kenetet is, mert arra gondoltam, hogy talán betegségének súlyosodása váltotta ki ezt a nekem váratlannak tűnô fordulatot. Július 26-án délután értünk Akarattyára. Várt; a kertkapu nyitására már köszöntött, jókedvűen és lelkesen; a háza elôtti verandán üldögélt a hűvösben. Én mindjárt rátértem a jelentkezô levelemben jelzett problémára, ami akkor foglalkoztatott, t. i. az egyházban meglévô holt terhekrôl, amikre hívó lapjában is utalt: ,,... talán jut idô arra is, hogy a felvetetett kérdéseket megbeszéljük, azaz: miként lesznek a kerékkötô erôk kereket lendítô erôkké!'' Ezt azért is tettem, hogy a kísérômnek ne nyomban kelljen fölkelnie és eltávoznia. Érdekes és különös volt, hogy máskor komolyan nézett szembe kérdéseimmel, most mintha félvállról vette volna, fölényeskedni kezdett és -- mintegy elbagatellizálni akarta az engem nagyon mélyen foglalkoztató problémát. Kissé meg is lepôdtem, majdhogy meg nem ütköztem ezen. De a következôk megmutatták, hogy miért. Ugyanis nem kisebb meglepetésemre a kísérôm elôtt rátért lelke rendbehozásának ügyére! -- Mert tudjátok, filozofálgatni, meg okoskodni lehet sokat, de csupán egy van, ami számít: Isten kegyelme. És pár szóval még fejtegette a kegyelem-szolgáltatás nagy valóságát és irgalmát, úgyhogy visszautunkban Kühner János, aki 21. éves papi szolgálatát töltötte, azt mondta: -- Életemben még így és ilyen szépen nem hallottam a kegyelemrôl beszélni senkit sem. Fölért az a pár mondat egy lelkigyakorlattal! De nem idôztünk a témánál sokat, hanem kérdezte: Mit kell tennie, hogy a katolikus egyházzal rendezze majd ötven esztendeje megszakított kapcsolatát Nagy gondot okozott neki, hogy nem tud elmenni két tanúval kijelentkezni az illetékes református lelkész elé; de természetesen vállalja, hogy elmegy. -- Vagy írásban is elég? -- kérdezte. Megnyugtattam, hogy erre most már nincs szükség, mert a kijelentkezést az állami törvények írták elô, míg az egyházat el nem választották az államtól. Hanem, -- és most elsoroltam a tennivalókat -- nekem engedélyt kell kémem az illetékes egyházi fôhatóságtól a kiközösítés alól való nyilvános feloldásra, el kell végezni a szentgyónást és szentáldozást, föl kell venni a szentkenetet és rendezni kell az érvénytelen házasságot. Mindezt nagy figyelemmel hallgatta, hozzájárult. Azt gondoltam -- és indítást is tettem --, hogy most is kell már legalábbis a lelkiismereti fórumon valamit tennem. De elhárította, mondván, hogy nem eléggé alkalmas a légkör a család, bár tud róla, de unokái is lenn vannak, szeretné ezt olyan légkörben elvégezni, ahol az elmélyülés, magány és csend biztosítva lesz. Tehát majd ôsszel visszamegyünk Pestre, és ott keresünk alkalmas idôt -- Megnyugodtam, hogy nem egy betegségi depressziós hangulat váltotta ki ezt benne, hanem egy régóta érlelôdô folyamat felszínre jutása volt. Ha Kodolányi vállalta is a nyilvánosságot, olyan értelemben, hogy kijelentkezik elhagyandó egyházánál és bejelentkezik a katolikus egyházba, azért az érzôdött, Zimándival is úgy ítéltük, hogy a legnagyobb diszkrécióval kell az ügyet intézni. Ezért vártam az alkalmat, hogy vagy Veszprémbe vagy Esztergomba mehessek -- de inkább az utóbbi mellett döntöttünk --, és a szükséges engedélyt megszerezzem Schwartz-Eggenhoffer apostoli kormányzótól. Nem nagyon mozoghattam, s azért végül is megkértem Budai Dezsô bazilikai kisegítô lelkészt -- Kodolányinak lelkes olvasója és nagy híve volt --, vinné el iratomat a Pesten idôzô Kormányzóhoz, és négyszemközti kihallgatás során kérje meg számomra a szükséges ordináriusi engedélyt Készségesen vállalkozott rá. Írásomban Kodolányi beállítottságát jeleztem, s azt is írtam, hogy sohasem írt az egyház ellen. Erre -- Budai szerint -- a Kormányzó azt a megjegyzést tette: -- Hát azért azt sem lehet mondani, hogy katolikus! -- És utalt az Égô csipkebokor című regényére, amit éppen akkoriban olvasott az ôsz fôpap. De teljesen rám bízta a dolgokat. Én diszkrét kezelést kértem. Beleegyezett, csak azt mondta, hogy a házasság orvoslását kellene bejegyezni valahová. November közepe után voltunk. Elmentünk Zimándival, hogy majd a teendôknek legalább egy részét el fogjuk intézni. Látogatásunk bejelentésekor virágnyelvet használva utaltam az áttérésre. Odaérve nem látszott hozzákészültnek, örömmel vette az engedély megszerzését. És utalt arra, hogy baj lesz a hitvallással, mert neki nehézségei vannak a Mária-dogmákkal. Mária istennôsítése ellen lázongott, nem Mária ellen. És Jézus regényére célozva kifejtette, hogy ô mennyire tiszteli és szereti Mirjámot, Jézus anyját. Én próbáltam úgy beállítani a dolgot, hogy a Szűz Anya istennôsítésének hiedelme csak protestáns hiedelem, a katolikusok nem így értik. Beszámoltam Máriapócson, Szeged-Alsóvároson tapasztalt nagyméretű zarándoklatok lelkületérôl. A túlzottnak látszó Mária-tisztelet a nagyobb mérvű csodálatos eseményeknek köszönhetô, amik Mária közbenjárására történnek. De ennek bibliai alapja van -- mondtam --, és idéztem Jézus utolsó vacsorai beszédébôl: ,,Aki bennem hisz, ugyanazokat a tetteket fogja végbevinni, amiket én magam cselekszem, sôt nagyobbakat is fog tenni azoknál'' (Jn 14,12). Mária volt az elsô és legnagyobb hívô, így Jézus szava értelmében ô tud olyan, sôt nagyobb tetteket végbevinni, mint Jézus. Nem különös tehát, ha a nagyobb tettek nagyobb csodálatot és kultuszt váltanak ki a népben, mely elsôsorban konkrét gondolkodású. De ezt csak gondolkodási témának adtam föl neki. Különben utaltam arra, hogy ez sem fog gátat vetni az áttérésnek, ha nyitva hagyja a belsô fejlôdés számára lelke kapuját Szent Pált idéztem: ,,Amiben még másképp gondolkodtok, azt Isten majd föltárja nektek'' (Fil 3,15). Ekkor kértem meg arra is, hogy amíg szellemi erejének birtokában van, adjon számot belsô fejlôdésének útjáról, mely visszavezette ôt az egyházba. -- Persze, ti most ki akarjátok használni az egyházatok javára az én pálfordulásomat, és zászlólengetés meg harsonázás közben akartok büszkélkedni a megtévedt bárány hazatérésén -- mondta évôdve. Utóbb kiderült, hogy ez az elhamarkodott kérésem, amit ô félreértett (hiszen nem a nyilvánosságnak kértem én ezt; mindent diszkréten csináltam, még azt is, amit nyilvánosan akart tenni!), némi késleltetést vitt bele az áttérés végrehajtásába. Gondban voltunk Zimándival: nem akartuk sürgetni -- éppen a ,,triumfálás'' hiedelme miatt, viszont olyan ingadozó volt a vérnyomása, és olyan abnormis frontátvonulások voltak, hogy bármelyik elvihette. December 8-án jónak láttam levélben is rögzíteni az áttéréssel kapcsolatos teendôket. Levelemben utaltam a Szeplôtelenül fogantatott Szűz Anyára -- és lélekben valóban rábíztam ezt a késlekedni látszó ügyet. Karácsony elôtt még az 1. (hitvallás) és az 5. (házasság érvényesítése) pontokat kérte Zimándi útján. Pár napot késnem kellett. Mikor odamehettem, el volt foglalva, kiadójától várt tárgyalásra valakit. Kérte, hogy két karácsony között, vagy januárban keressünk rá alkalmas napot. Nem tudom, leolvasta-e arcomról azt, amit éreztem, vagy csak a barát lelki finomságával megérezte belsô csalódottságomat ez újabb halasztáson, de nyomatékosan szemembe nézett és erôteljesen mondta: -- Gellértem, az a nap nem gyásznap lesz életemben! Megnyugodtam bensômben: ez az ember lelkileg már rendben van, a damaszkuszi út látomása már megtörtént, csak az van még hátra, amit Pálnak jelzett a damaszkuszi út fényébôl szóló Úr Jézus: -- ,,Menj be a városba, ott majd megmondják, mit kell tenned!'' (ApCsel 9,6). El is határoztam, hogy majd aktívabb leszek. Röviddel látogatásunk után hírt kaptam Zimánditól, hogy frontátvonuláskor nagyon rosszul lett, így karácsony után sem mehettem. Ennek részben örültem is, mert ismétlôdô rosszullétei, halálfélelmei nem váltották ki benne a szentségekben való kétségbeesett kapaszkodást: tiszta fejjel, kiegyensúlyozott fizikummal és idegekkel akarta végigélni a szentségeket. Január közepe táján kaptam a hírt Zimánditól, hogy most már alkalmas lenne az átvétel. Siettem mindjárt Pestre, és bejelentkeztem telefonon. Türelmetlen sürgetés volt a válasz: miért késlekedem, miért nem csináltuk korábban. Tényleg, valami félreértés is közrejátszott. Az egek -- úgy látszik azt akarták, hogy Szent Margit napján történjék meg az áttérés. Legkedvesebb regénye a Boldog Margit volt. A KEGYELEM ÓRÁJA Szent Margit napján -- hangsúlyozom, ezt nem számítottuk ki -- elôzô napi megbeszélésünk alapján Pesthidegkúton Waigand Józsefnél miséztem, tôle kértem reverendát, karinget-stólát, onnét vittem az Oltáriszentséget is. Érthetô izgalommal közeledtem a Böszörményi úthoz. Zimándival a lakásnál adtunk találkozót de már a villamoson találkoztunk. A titkunkat csak mi tudtuk, az elfogódottság és a szentség jelenlétének áhítata betöltötte lelkét. Arcáról ezt olvastam le. Csendben mentünk a villamosmegállótól a lakásig. Jutka lánya az elsô csengetésre azonnal jött -- mindig volt valami probléma a csöngôvel, most nem. -- Az elôszobában akartam átöltözni papi ruhába, a karinget is felöltöttem volna, Zimándival való megbeszélésünk alapján, sôt piros gallérom, mellkeresztem-gyűrűm is velem volt, mert láthatólag tetszett neki Péccsel kapcsolatos püspöki kinevezésem, és valahogy az is érzôdött az egészen, hogy a pécsi püspökséggel kapcsolatban támadt lelki konfliktusát a pécsi püspökséggel kombinációba hozott ember hozhatja rendbe. Így azt gondoltuk, imponálni fog neki, hogy plenis coloribus -- mint mondani szokták -- jelenek meg az egyház képviseletében az egyház szolgájaként Jutka azonban közölte velünk, hogy váratlanul befutott a takarítónôjük, ezért a diszkréciót megôrzendô menjünk egyenesen János bácsiék szobájába. Mondanom sem kell, megindultan léptem át küszöbüket, és megcsapott annak az áhítatos várakozásnak a hangulata, amely fogadott: a sezlonon ült feleségével együtt, egymás mellett, és a máskor nagyhangú, széles vidámságú vagy mindjárt csipkelôdô köszöntés helyett a megilletôdöttség hangfogóján átszűrt örvendezéssel üdvözölt. Mindjárt át akartam egyházi ruháimba öltözni, de azt mondotta: nem fontos, neki így is az vagyok, aki a ruhában. Ezért nem bajlódtam az átöltözéssel, hanem mindjárt az asztalkára tettem a táskából kiemelt szentséget és kegyszereket. -- János Testvér -- kezdtem --, vallásunk legszentebb titkait hoztam el ma házatokba és szobátokba. És ezért most mindennapi életetek, örömeitek és küzdelmeitek helye templommá, Isten kegyelmének templomává lesz. Templommá szentelem tehát elôször is szobátokat. Magyarul végeztem az imát: ,,Hints meg Istenem izsóppal, és megtisztulok. Moss meg engem és fehérebb leszek, mint a hó. Könyörülj rajtam Istenem, és mérhetetlen irgalmadban törüld el bűneim sokaságát. Dicsôség az Atyának és Fiúnak és Szentlélek Istennek. Miképpen kezdetben most és mindörökké. Amen. Mutasd meg, Uram, irgalmasságodat -- És a Te üdvösségedet add nekünk! Uram hallgasd meg könyörgésemet -- és kiáltásom jusson eléd! Az úr legyen veletek! Könyörögjünk! Hallgasd meg, Urunk, mindenható örök Isten könyörgésünket, és méltóztassál e hajlékba elküldeni kegyelmed angyalát, aki ôrizzen, védjen, gyógyítson, tisztítson, vigasztaljon, és örvendeztessen meg mindenkit, aki ebben a házban van. Ki élsz és uralkodol, Isten mindörökkön örökké, Amen.'' És meghintettem a szobát a négy égtáj felé szenteltvízzel. Azután ezt mondottam: ,,János bácsi! A teremtés hajnalán az Isten Lelke lebegett az ôsvizek fölött; a sötétségben, a kialakulatlanságban Isten Lelke gyújtott fényt és teremtett formát. Hívjuk most ezt a fényt gyújtó és formát alkotó Lelket, hogy eléje kitárt lelkedbe és egész életedre rendet, megnyugvást és békét hozzon.'' És elimádkoztam -- a szertartáskönyv szerint is elôírt -- Veni Creator himnuszt Sík Sándor fordításában (Szent Vagy Uram énektár 97. sz.). Majd a könyörgést hozzá: ,,Küldd el Uram Szentlelkedet és újjáteremtôdünk -- és megújítod a föld színét. -- Könyörögjünk! Isten, te a Szentlélek által világosítottad meg híveid szívét és tanítottad, add kérünk -- hogy ugyanazon Szentlélekben mindig a helyeset tegyük és vigasztalásának mindig örvendhessünk, ki élsz és uralkodol mindörökké. Amen.'' Majd hozzá fordultam és ezeket mondtam: ,,Úgy érzem magam, mint a damaszkuszi Ananiás Saul elôtt, kit az országúti látomás legyôzött, de neki kellett megmondania, mit kell tenni. Te is találkoztál életed útján a Krisztussal, és te e kegyelmi történés után elôttem állsz s kérded: mit kell cselekednem. Én most Jézus egyházának nevében mondom neked: Békülj meg Isten egyházával, melyet elhagytál: tégy hitvallást a két tanú jelenlétében és bízd magad az egyház vezetésére a hit és erkölcs, a kegyelem és az üdvözülés dolgában Mondjuk el a Hitvallást! Majd én olvasom, úgyis alá fogod majd írni!'' -- És kezdtem az apostoli Hitvallást elôimádkozni neki, féltem, hogy az izgalom és a még utánunk lévôk kifárasztják. De azt mondta: Hagyd! Majd én magam. És elmondotta a Hiszekegyet, minden szót tagolva és hangsúlyozva Az abiuratio haeresis pótlására hivatalosan hozzátett mondatokat is -- errôl elôbb is beszélgettünk -- értelem szerint elmondta, a hit és erkölcs dolgában hozzátette az ,,ex cathedra'' kifejezést is. Ekkor kértem, hogy a bűnbánat szentségében keresse Isten megbocsátó irgalmát, hiszen feltámadása után bűnbocsátó Lelket lehelt tanítványaira. Ezért Feleségét és Zimándit távozásra szólítottam föl. Szentgyónása életem egyik legnagyobb papi élménye: amilyen hideg, bíráló és boncoló, szinte a kegyetlenségig szigorú tudott lenni, ennél keményebben tette mérlegre önmagát. Senkit és semmit nem hagyott ki, pozitív és negatív tendenciáit Isten világosságában értékelte. -- Minderre kérem az Isten bocsánatát! -- zárta le. Föloldozás után behívtam Feleségét és Zimándit. Közösen mondtuk el penitencia gyanánt a Miatyánkot, lassan, értelmezve szinte a kéréseket. ,,Az Úr Jézus azt mondotta: Ha rám akartok emlékezni, tegyétek azt, amit én tettem az utolsó vacsorán kenyérrel a kézben: Vegyétek és egyetek ebbôl mindnyájan, mert ez az én testem, mely értetek töretik meg. Elhoztam neked a Krisztus testét, áldott jelenlétének titkát; ezt a hihetetlen valóságot: Ô áll most elôtted, Ô megy most hozzád, hogy szent találkozástokkal megpecsételje üdvösségedet Elôkészületre imádkozom, gondolatban kísérd azt, amit hallasz, hogy egy legyen imádságunk: Mély alázattal és imádattal borulok le elôtted Uram Jézus, és hiszem, hogy valóságos Isten és valóságos ember vagy jelen, ég és föld királya, szegény emberségünk kegyes megváltója és üdvözítôje. Köszönöm, hogy a kereszten kiömlô véreddel megváltottál és most a bűnbocsánatban megtaszítottad szívemet minden bűnömtôl. Nyomorúságom mélységébôl kiáltok hozzád: könyörülj rajtam. Hitemmel hiszlek, reményemmel tartalak, szeretetemmel várlak: egy hosszú élet küzdelmes keresésével és igazságra való sóvárgásával, annyi tévedés és kimondhatatlan szenvedések sorozata után Téged várlak és Benned akarok nyugalmat találni. Jöjj, Uram! Meghajtom magam Elôtted alázatos bűnvallással, hogy felemelj magadhoz kegyelmeddel. Gyónom a mindenható Istennek ...'' -- Ezt végig elmondtuk, majd ,,Irgalmazzon neked ... Oldozzon fel téged ...'' Felmutatva a Szentostyát: ,,Íme az Isten Báránya, íme ki elveszi a világ bűneit. Hiszed-e, hogy Jézus maga jön hozzád az Oltáriszentségben?'' -- kérdeztem s halkan felelte: ,,Hiszem.'' És háromszor elmondtuk: ,,Uram, nem vagyok méltó ...'' Hozzátettem: ,,Krisztus teste ôrizzen meg téged az örök életre. Amen.'' Láthatóan mélyen megindult volt a pillanat szentségétôl, de fáradtnak is láttam. Azért csak rövid hálaadást imádkoztam elô: ,,Úgy érzem magamat, Uram, mint a betlehemi barlangban: életem hidege, sötétje, bűneim szennye közepén Te világítasz, mint szótlan Kisded. Nem riadtál vissza a hideg fogadtatástól, sôt itt ütötted föl jóságod, örömöd sátorát, ugyanannyira, hogy az emberiség nem tudja elfeledni. Nyiss hát szent forrást az én lelkem barlangjában is, tölts el jósággal, szeretettel, örömmel és békével, hogy Benned mindig nyugalmat találjak lelkemnek. Adj erôt nyomorúságomban, gyógyítsd meg bénaságomat, adj erôt szenvedéseimben, maradj velem életem esteledésében. -- Áldd meg azokat, akiket szeretek: életemnek, örömeimnek, szenvedéseimnek társát, családomat; ezt a szegény országot. --'' Fáradtságára való tekintettel -- ô is kérte, magam is úgy akartam -- a szent kenet szentségét máskorra hagytam, de a házasságuknak gyökerében való orvoslását (sanatio in radice) kinyilvánítottam e szavakkal: ,,Kedves János bácsi és Tildy! Majdnem ötven esztendeje, hogy egy nagy szerelem összekötötte magukat: e szeretet adott új fényeket és erôket mindkettôjüknek, hogy vállalják az otthonuktól való elszakadást, és azt a küzdelmes utat, ami emberi keserűségekkel, de nagy eszmei feltárulásokkal teljes. Ezt a szerelmet az egyház most kezdettôl fogva szentséginek ismeri el, és áldását úgy adja, hogy Isten kegyelmével töltse el ennek a majd félévszázados szeretetközösségnek minden örömét, minden diadalát, de minden küzdelmét és minden szenvedését. Ettôl fogva tekintsenek az elmúltakra úgy, mint Istentôl áldottakra; és a Jövôkre, mint Isten kezével készítettekre.'' Rájuk adtam a házasság szentségének kiszolgáltatásakor mondani szokott utolsó áldást: ,,Áldjon meg titeket az Atya Isten, ôrizzen meg titeket a Fiú Isten, világosítson meg titeket mindig a Szentlélek; mutassa meg fénylô arcát nektek az Úr és könyörüljön rajtatok; tartsa rajtatok gondviselô szemét az Úr, és adjon békességet éltetek minden napján. Töltsön el titeket minden áldásával és adja meg bűneitek bocsánatát, hogy vele és belôle éljetek földi életetek útjain, és e földi élet után általa éljetek az örök boldogságban. Az Atyának és Fiúnak és Szentlélek Istennek nevében. Amen.'' Ezután meleg szavakat váltottunk mind vele, mind Tildyvel. Majd kértem, hogy írja alá a Hitvallás formuláját és felvettünk egy Jegyzôkönyvet négy példányban. Ekkor kért meg arra, hogy halála esetén én temessem el. Majd tréfásan feleségére mutatva mondotta: -- ,,Ez a jebuzeus vagy miféle hitű is szeretne mondani valamit.'' És ekkor kért meg Tildy, hogy János bácsi mellé a temetôbe én kísérjem ki és imádkozzam fölötte. Ezt persze megígértem. Minthogy eléggé elnyúlt ottlétünk, és János bácsi végig feszülten figyelt mindenre és a legteljesebb átéléssel kísérte a szertartásokat, nem akartunk hosszabb ideig ott tenni. Mondanom sem kell, hogy sokáig hatása alatt voltam a Lélekjárásnak. Késôbbi idôkben, mikor magunkra maradtunk, ô szólított fel: -- Atyám, húsvéti idô van, jó keresztény ilyenkor bűnbánatot tart. Oldozz fel bűneimtôl. -- Gyermeki alázattal és ôszinteséggel gyónt. Utolsó betegségében klinikán feküdt, nem lehetett hozzáférni. Így nem lehettem mellette. ======================================================================== Kodolányi János koporsójánál Néhány kiragadott írás Megjelent a Vigilia 1969. novemberi számában Befejezted, keresztény testvérünk, Kodolányi János, földi életed útját, és elérkeztél -- te nagy hívó és álmodó -- mint Juliánusz barátod, hited és álmaid ,,Magna Ungariája'', az örökkévalóság határára. És most már Juliánusszal látod, hogy amit álmodtál, nem álom, és amiben hittél, az valóság. Mielôtt -- mint Mózesed testét -- elrabolná tôlünk testedet a föld éhes szája, számot vetünk életed útjáról, amint Te is számot vetettél nem is egyszer az írott betű nyilvánosságával is, és a bűnbánatot s bűnbocsánatot keresôk gyónásaival is. Ki tudná azt megmondani, hogy milyen titkos látomások hívtak el a ,,Süllyedô világ''-ból, és milyen titokzatos küldetések ,,Vízválasztói'' különöztek el egy nagyon magányos prófétai hivatás szolgálatára? És ki tudná megmondani, mi adott erôt Neked arra, hogy gyôzzed lélekkel a sivatagok mindent elnyelô és homokkal betemetô világát? Jártál Te is -- mint Mózesed -- a Keserűség tavánál és a Perlekedés helyén. Milyen keserűségekkel telt tavak és tengerek kísértek életed útján?! És a perlekedések vizei mennyire átjárták hetven esztendôdnek csaknem minden napját? Perlekedése Istennel az emberek miatt, és perlekedése az emberekkel az Isten miatt. Igen, perlekedtél Isteneddel keserű perlekedésekkel születésed, szerelmed, népedhez és embertársaidhoz való küldetésed, és legelsôsorban gyermekkorod óta kínzó és egyre súlyosodó, utolsó éveidet pedig teljesen megbénító betegséged miatt. Elmondtad Jeremiás prófétával Istenednek: ,,Olyanná lettél számomra, mint a csalóka patak, melyre számítani nem lehet'' (Jer 15,18). És hányszor kiáltottad ugyancsak Jeremiás próféta keserűségével: ,,Nem törôdöm vele, nem beszélek többé az Ô nevében'' (Jer 20,9). És perlekedtél az emberekkel az Isten miatt, aki az út, az igazság és az élet; aki a szeretet, az egység és a teljesség. Hiszen Te is úgy tudtad, hogy ,,az Isten van valahogy minden dolgok alapján'' (Ady). Így tudtad azt is, hogy aki utat keres, valahogy Istent keres, aki az igazságra szomjas, az Istenre szomjas; aki az életet igényli, az Istent igényli; tudtad hogy a szeretet az Isten szikrája; az egység és a teljesség vágya, az Isten vágya. Hány utat jártál meg? Hány igazságot kerestél, szerettél meg és vetettél el? És hogy szomjaztad az életet, a szeretetet? És hogy szenvedted az egység és a szeretet hiányát? Mindezeket keresve perlekedtél szeretteiddel, barátaiddal, ellenségeiddel és híveiddel, egyházaiddal és népeddel: az egész világgal. Mindez -- emberfeletti testi szenvedéseiden túl -- nagy szenvedôvé tett Téged lélekben is! Pascal lelki gyötrelmeinek éjjelében hallja az isteni szót: ,,Nem keresnél, ha már meg nem találtál volna.'' És valóban, Jézus azt mondja: aki kér, kap, aki keres, talál, és a zörgetônek kaput nyitnak. A lázadások és a tusakodások mélyén ott rejtôzhet az Isten ösztökéje, mint Saulban, mely ellen fölöslegesen báb de mégis rugdalózik az ember. A sziklás völgyek tövisbozótjaiban vergôdô bárányok még nem tudják, de a sziklák már érzik az ôket keresô Jézus lábanyomának melegségét! Te is így voltál, Kodolányi János, mert Mózesed végül is odaérkezett az Ígéret földjéhez, Juliánuszod megérkezett élete álmához, Te pedig az Istenhez. Mikor a szentgyónáshoz és a szentáldozáshoz járultál, nem engedted, hogy elimádkozzam a Hitvallást. Azt mondtad: Hagyd, majd én magam! És megrendítô átéltséggel, egy lélek kiérett öntudatával és a sokat látott ember alázatával mondtad el a Hitvallást. Hisszük, hogy a Te szemeden is ott csillogott halálod pillanatiban az a könnycsepp, amit Te Boldog Margitod szemére álmodtál, melyben benneragyogni láttad a megtáruló isteni világ teljességét. Ez az örök világosság fényeskedjék Neked most, mikor országába vezetett Téged az Úr. Nyugodjál békében! Ámen. ======================================================================== A Prokop-képek ürügyén Néhány kiragadott írás Válasz egy olvasói levélre, melynek írója megbotránkozott a lapban közölt Prokop-képen Új Ember, 1980. június 22. Szemlélet kérdése; mit tartunk a szép rendeltetésének Falusi plébániám folyosóján egy parasztasszony meglátta Prokop stációit. Hazaszaladt, elhozta az anyját, hogy nézze meg azokat, mert -- mint mondta -- ilyen szép képeket még nem látott. Tudtuk nélkül kihallgattam a beszélgetési Ezt mondta: ,,Ezt nem azért festették, hogy valami szépet fessenek, hanem, hogy azt fessék meg ami volt'' Ennél precízebben nem lehet meghatározni a prokopi és benne a modern művészet fogalmát. Mert ,,valami szép'' lehet egy galambos Madonna. vagy egy portalan ragyogásban tündöklô Krisztus-alak, de az emberközelben szemlélt evangéliumnak több lesz a mondanivalója a mai ember számára. Prokop képei -- mint egyik kritikusa megállapította megszólítják az embert. A modern műalkotások nem passzív szemléletet várnak, de szinte fölhívnak: csináljuk együtt! Meg kell próbálnunk a művésszel együtt meglesni a pillanatot, amit elénk akar vetíteni. Lehet, hagy nem mondja el szóról szóra teljes történelmi formájában Nem rajzolja ki a kezeket-lábakat, és csak sejteti az arcot, vagyis vonallá lényegíti az életet. De a vonalak lendülete vagy ernyedtsége kifejezi az ábrázolni kívánt jelenet hangulatát. Elsô tekintetre a kép megértése nem ötlik szemünkbe, csak ha elsajátítottuk egy kissé a formanyelvéi De ha megnyitjuk szívünket üzeneteinek befogadására, a kép is megnyílik számunkra. Persze ez az absztraktizáló művészet egyelôre még nem a néptömegek ízlése szerint való. De úton van, hogy azzá legyen. Jellemzô erre az, hogy a VIII. században egy délfrancia városban ásás közben egy márvány görög istenszobrot találtak jelentették a püspöknek, aki diadallal vitette be a városba, mint valami nagy művészi értékei A lakosok meglátták a szobrot s ezt mondták: hát ez az a nagy valami? Hisz ez éppencsak olyan, mint mi vagyunk! -- A perpignani kereszt kora és világa volt ez, melyre nem tudom, milyen káromlásos hangulattal néznének azok, akik nem érzékelik a kor áhítatát. Ezen megrázóan rémes és borzalmasan csúnya a Krisztus. De lehetne-e jobban kifejezni, igazibban érzékeltetni a prófétai szót'' ,,De én csak féreg vagyok, nem ember'' (Zsolt 22,7). Az emmausziakat szép dolog andalogva elképzelni. Voltaképpen azonban tört reményűek és -- mint Krisztus mondja -- késedelmes szívűek voltak. Bár lángolt a szívük a krisztusi szavaktól, de mégis volt bennük valami tragikus emberi elesettség. Hisz még a lángolás sem fordította ôket vissza Jeruzsálembe: a kiábrándultság erôsebb volt bennük. És Jézus irgalmas együttérzése otthonukba is bekíséri ezeket az összeomlott lelkeket. Nem felülrôl, a szellem magasából hajlik le hozzájuk, de velük együtt járja az elszomorodottak útját. -- Ezt a pillanatot ragadhatta meg Prokop. És olyan nagy baj az, hogy Jézus az emmausziak kiábrándultságáig leszáll? ! Mert az emmausziak nem akkor voltak a legmélyebb ponton, amikor Jeruzsálembôl elindultak, hanem a fölismerés elôtti órákban. Így lesznek az emmausziak a modern lélek képviselôi: ti., akik hallják a hit homályából beszélô Krisztust (az egyházban), mégsem térnek ettôl vissza a hit Jeruzsálemébe. Mindezt aligha lehet történeti ábrázolással elmondani, de elmondhatják a vonalak egybevágó ,,kuszáltságai''. Az biztos, hogy mindnyájunk elôtt imponálóbb lett volna Jézus, ha mindjárt az út elején diadalmas hadvezérként visszaparancsolja ôket Jeruzsálembe. De tehetünk mi róla, hogy Urunk vállalta az irgalomnak és tapintatnak ezt a ,,gyöngeségét'', ami -- Szent Pál szerint ,,erôsebb az embernél'' (1Kor 1,25). Isten erôtlenségét nem lehet káromlás nélkül ábrázolni. De mikor ébredünk már egyszer rá, hogy mit tett és mit tesz Jézus értünk, mikor együttérezve gyöngeségeinkkel irgalmaz nekünk? ======================================================================== A 70 éves Dr. Belon Gellért Néhány kiragadott írás Köszönti dr. Gyetvai Péter Jánoshalmán 1981. szeptember 24-én -- kézirat Szokványos névnapi és születésnapi összejöveteleken az utóbbi évtizedekben már nem szoktunk beszédet tartani. Kedvelt házigazdánk mai háromszoros évfordulója azonban kivételre késztet. 1) Mindenek elôtt szeretettel köszöntjük névnapján, és noha megszokott szöveggel, de igen ôszinte tartalommal kívánjuk: Isten éltesse! Égi pártfogójának Szent Gellértnek vértanúsága rövid és gyors lefolyású volt, az övé évtizedek óta tart. És most nemcsak a fiatal teológiai tanári kortól kezdôdô testi szenvedésekre, folytonos betegségekre, nehéz operációkra gondolok, hanem a lelki és szellemi mártíromságra is, amely egy évtizednél is hosszabb elnémításban, végtelenül megalázó bánásmódban, a perifériákban való elsüllyesztésben nyilvánult meg. Egyházi-világirodalmi értékű könyvére a neve sem kerülhetett rá, s az úgynevezett katolikus sajtó mostani ünnepi megemlékezésében címét nem merték, vagy nem volt szabad kiírni. Pedig ezt a lapot az utóbbi években éppen az ô cikkei lendítették fel, s a másikat, a Vigíliát pedig -- ahonnan a szerkesztôbizottságból és a lapból egykor száműzték az ô újabb bevonása, cikkeinek közlése mentette meg a teljes bukástól. -- Köszönjük a példaadást ennek a mártíromságnak állandó derült és emelkedett viselésében. 2) A 70-dik születésnap -- a második évforduló -- ugyan nem jubileum, de bizony a Zsoltáros szerint az emberi életben döntô határkô. -- A Breviáriumban csütörtökön, tehát a mai napon, imádkoztuk a 89. zsoltárból a Laudesben: ,,Summa annorum nostrorum sunt septuaginta anni, et, si validi sumus, octoginta; Et plerique eorum sunt labor et vanitas: nam cito transeunt et nos avolamus'' Szabad fordításban ez így hangzik: ,,Az emberi élet teljessége 70 esztendô, de ha erôsek vagyunk, akkor 80! Azonban ezek is nagyrészt fáradságos munkával és hiúsággal vannak tele. Mert bizony gyorsan elmúlnak és mi elrepülünk'.' Nagy figyelmeztetés ez mindnyájunk és az ünnepelt részére is. S mikor meg vagyunk gyôzôdve arról, hogy mai szentmiséjében buzgón adott hálát a Mindenhatónak az engedélyezett 70 esztendôért, valamennyien ugyanezzel a bensôséges imádkozó lélekkel kiáltunk az Úrhoz, hogy ha már 70 éven át minden testi-lelki baj ellenére megadta neki a ,,validusságot''; adja meg továbbra is ugyanezt a testi-lelki erôsséget, vagyis egészséget! 3) A 3-dik évforduló a 22 évvel ezelôtt, 1959. szeptember 23-án, kelt püspöki kinevezés, melynek alapján ünnepeltünk, jelenleg az ország 3. rangidôs püspöke. Ez sem jubileum ugyan, de bizonyos értelemben a két 2- es miatt kerek szám, és ezt nyomatékkal aláhúzza a 70. betöltött életév Ezt a címet csak az Apostoli Szentszék használja kiadványaiban és levelezésében, nálunk azonban még az egyházi fôhatóság sem meri használni; egészen belsô események kapcsán sem. Pedig nem tudok olyan magyar törvényrôl, vagy nyilvános hivatalos rendeletrôl, mely ezt tilalmazná, sôt a címek eltörlésére vonatkozó és az 1940-es évek II. felében kihirdetett törvény vagy rendelet kifejezetten kimondja, hogy a címek eltörlése semmiképp sem vonatkozik a kizárólag egyházi eredetű címekre. Végtelenül sajnáljuk, és a magyar katolikus Egyháznak mérhetetlen nagy csapása, hogy a körülmények ennek a kinevezésnek a beteljesülését: a püspöki consecratiot és a püspöki joghatóság gyakorlását meggátolták. Tudjuk, hogy igen nagyrabecsült házigazdánk mártíromságának ez is jelentôs része, és hihetetlen erôt és szilárdságot ad nekünk az a példamutatás, ahogyan ezt a keresztet is vállalja! Vállára vette és hordozza, törhetetlen lélekkel, nagyon jól tudva azt, hogy mindenben Krisztus példáját kell követnie. Azét a Krisztusét, akinek tanítása és evangéliuma hirdetésében -- még a hetilap méltatása szerint is -- ô az ország mai elsô számú tanítómestere! Pázmány Pétert és Prohászka Ottokárt szoktuk nevezni Praeceptor Hungariae-nek! Mindkettô egyben az ô tanítómestere, példaképe, művüknek ô a legnagyobb ismerôje, de követôje és megvalósítója is. Ezekkel a gondolatokkal kívánom az egész asztaltársaság nevében a Püspök-Apát-Plébános Úrra a mai napi évfordulók alkalmával a jó Isten bôséges áldását és kegyelmét! ======================================================================== Sebtôl gyógyult Néhány kiragadott írás Az interjút Homa János készítette, -- Hevesi Szemle 1985. december Ahogy a kétszintes jánoshalmi plébánia öreg ajtaja bezáródik mögöttünk, megszűnik a kinti zaj. A vastag falak elfojtják a kisváros gépkocsis robaját. A folyosó falain szentképek. Falépcsô kanyarog az emeletre, festmények között. Dr. Belon Gellért plébános, pécsi segédpüspök szobájának ajtajában üdvözöl bennünket. Odabent is körös-körül képzôművészeti munkák. Alkotójuk szinte kivétel nélkül Prokop Péter a Rómában élô jó barát. Az ablakok elôtt virágok sorakoznak az állványokon. A dohányzóasztalon csokor díszlik, az íróasztalon könyvek, s fából faragott feszületek. A szekrényen réges-régi asztali rádió, a polcon Bach- és Händel-lemezek. A sokak által ismert egyházi személyiség napközben is órákat tölt ágyban. Súlyos betegsége miatt -- évekkel ezelôtt -- kivették a fél tüdejét, s emiatt 74 évesen egyre több pihenésre van szüksége. Gyakran jelennek meg cikkei az Új Emberben és a Vigíliában, sôt az utóbbi idôben könyvei is napvilágot láttak Az írógépben most is ott a fehér lap, érintetlenül. EMLÉKEK A GYERMEKKORBÓL -- Az elsô tudatos élményem szülôfalumhoz, Füzesabonyhoz köt -- mondja s mintha egy némafilmet magyarázna,. úgy eleveníti fel -- Édesanyám elôtt egy nyitott imakönyv .Zokogva borul rá. Csak évek múlva eszméltem rá, hogy mi is történt abban a percben. Tanító édesapámnak a haláláról érkezett meg a hír. Az elsô világháború legelején jutott a hôsi halottak .,gyászosan dicsô'' sorsára. Ôt siratta el. Volt egy furcsa elôjátéka is az esetnek, amelyet ma sem értek. Abban az idôben megtiltották a mezôtárkányi halottlátó asszonynak, hogy fogadja a hozzá betérteket. Édesanyámat pesti barátnôi azonban rábeszélték, hogy menjen el hozzá. Marcsa néni -- merthogy így hívták az idôs asszonyt -- már akkor közölte: itt látom a férjét, nagyon szürke az arca, de többet nem mondhatok. Nem hittünk a szavainak Végül is bekövetkezett a tragédia. A háború így írta be magát az emlékezetembe. A támasz nélkül maradt fiatal özvegy három gyermekével Mezôtárkányba költözött hogy, fiai az ottani plébános nagybácsi pártfogása alatt emberré nevelôdjenek. Aztán elkerültek Heves megyébôl. Gellért a kalocsai jezsuiták gimnáziumában, majd a budapesti egyetemen tanult, ahol az ismert teológus Schütz Antal kedves tanítványának tudhatta magát. Késôbb fajszi káplán, majd kalocsai teológiai tanár, a helyi újság munkatársa, majd szerkesztôje. Sükösdi, bajai, miskei plébános, 1970-ben került Jánoshalmára. Minden helyén felkarolta az elesetteket, Sükösdön pedig az akkor meg nem értett, de ma már nemzetközileg is tekintélyes festônek számító Prokop Pétert is. A MECÉNÁS -- Akkor végezte mint pap a Képzôművészeti Fôiskolát -- emlékezik vissza a több mint három évtizeddel ezelôtti találkozásukra -- Megláttam egy rajzát. Átsütött rajta az alkotóerô. Mondtam neki: te fogod kifesteni a templomot. Fontosnak tartottam, hogy lehetôséget biztosítsak neki. Ha elrontotta volna, az sem olyan nagy baj, hiszen Sükösd nem a világ közepe. Minden este összegyűltünk a hívekkel, s úgy imádkoztunk, mint a középkori templomfestésekkor. Ô pedig közben dolgozott. Elemeztük is a részleteket. Elôfordult, hogy olyanokat akartunk belemagyarázni, amelyekre a művész sem gondolt. De nem is ez volt a fontos, hanem az, hogy az egész közösség átélte a freskó születését. Amikor elkészült vele, Kopp Jenô, a Fôvárosi Képtárak és Múzeumok igazgatója bírálta. Felhívta a figyelmet egy-két apró hibára, de felismerte a tehetséget. Azóta világviszonylatban is számon tartják. Tekintetem elkalandozik egy pillanatra. Az ágy fölött, központi helyen levô festményen akad meg a szemem, Szent Pált ábrázolja. Az apostol aki állítólag sokat betegeskedett -- mezítláb viharzik egy kis- ázsiai tájon, a római birodalom kockaköves útján. Homlokára maszkként simulnak a ráncok Beszélgetôtársunk elhallgatja, hogy Prokop mellett mások útját is egyengette. A neves énekművésszé lett Reményi Sándorét is. Másoktól tudjuk meg, hogy egy szeme világát vesztett, országos hírű művészettörténész családját éppúgy támogatta, mint a munkaképtelenné vált idôs bajai asszonyt. -- Nekem ezt kellett tennem -- mondja s igyekszik elvágni a beszélgetés e mellékágát. A SZENVEDÉLYEKRÔL Kávéért indul, s néhány pillanat múlva már kortyoljuk is. Akarva- akaratlanul a szenvedélyekre terelôdik a párbeszéd. -- Naponta megiszom két-három feketét -- mondja és bíztat, hogy amennyiben dohányzunk, nyugodtan gyújtsunk rá. -- A cigarettáról már leszoktam. Évtizedekig a rabja voltam, a tüdôm miatt gyakran pihentem a Mátrában, s ilyenkor mindig eszembe jutott, hogy minek megyek én oda friss levegôt szívni, ha mérgezem magam a füsttel. Késôbb a szanatóriumban már lemondtam errôl, aztán itthon sem nyúltam. utána. Leginkább az zavart, hogy nikotintól sárgállottak az ujjaim. A kávéról nincs rossz véleményem, viszont az iszákosokat ki nem állhatom. Nem szeretem, akik állati szintre lealacsonyodnak az ital miatt. Talán sokan nem sorolják a szenvedélyek közé, de napjainkban sokaknál már a pénzimádat is kezd azzá válni. Az anyagi javak túlságos hajszolása károsan hat az erkölcs finomulására. Az evangélium példáival kívánok ezekkel szembeszállni. Élményekre van szükség az ember megváltoztatásához. A túlzott anyagiasság vezetett ahhoz is, hogy a karácsonyi ajándékozás afféle társadalmi kötelezettséggé vált. Mindenki igyekszik túllicitálni a másikat. Már nem a belsô indíttatás az alapja. Pedig valójában átélt szeretetbôl kellene történnie. De még így, torzult formában sem lehet teljesen pálcát törni felette, hiszen ha egy gyöngy a sárba esik, akkor is gyöngy marad. IRODALOMRÓL, MUNKÁRÓL Ha az ember nyitott, mindenre fogékony társával találkozik, sokszor logikátlanul csaponganak a gondolatai. Kíváncsi arra, hogy a másik hogyan értékeli az általa fontosnak ítélt dolgokat. Az efféle csapongás módján-okán került szóba napjaink irodalmi élete is, pontosabban a közelmúlt literatúrája. -- Még a Vigília szerkesztô bizottságának tagjaként vettem kézbe Pilinszky János elsô verseit, a trapéz és korlát című kötetet. Soraiból szinte éreztem a kozmikus suhogást, ,,megrezgett'' körülöttem a világ. Késôbb számomra érthetetlennek bizonyultak újabb munkái. Kodolányi Jánoshoz jó barátság fűzött. Én ismertettem meg Teilhard de Chardinnel. Halála elôtt kérte, hogy temessem el. Illyésék a rokonai voltak Valószínű, hogy részt vehettek Kodolányi végsô búcsúztatásán, mert amikor meghalt az író, akkor Flóra asszonyék megkerestek, hogy az lenne a kérésük., én végezzem el a gyászszertartást. Ezek alapján mindenki azt hihetné rólam, hogy nagyon sokat olvasok. Ez nem igaz. Megromlott a látásom. Csak azokat a munkákat veszem kézbe, amelyekrôl hirdetik, hogy érdemes megismerni. Az idôm nagy részét írással töltöm. Írói hitvallásom: a Szentírást mai szemmel kell elemezni. Azokra a részletekre akarom felhívni az emberek figyelmét, amelyek fölött elsiklanának. A mélységekbe igyekszem behatolni. Eddig két könyvem jelent meg, most készül a harmadik. Ellesett pillanatok címmel. Ebben a katolikus sajtóban napvilágot látott soraimat gyűjtöttem össze. Hamiskásan elmosolyintja magát majd így folytatja: -- Írásiszonyban szenvedek, hiszen annyi okos kiadvány megjelent már eddig is, minek növelni azok számát? Dr. Belon Gellért püspöki jelmondata Vulnere sanus --, azaz sebtôl gyógyult. -- A testi-lelki megpróbáltatásokban nagy embernevelési lehetôség rejlik -- állapítja meg a két és fél órás beszélgetés után. Majd az ágya fölött levô Szent Pál-képet elemzi. Úgy tűnik, mintha a műhöz dr. Belon Gellért lett volna a modell... ======================================================================== Jászol és kereszt Néhány kiragadott írás Új Ember, 1985. karácsony A mennyország fénye gyullad ki lelkünkben a karácsonyi jászol körül. Szebbet, bensôbbet el sem tudunk képzelni a betlehemi barlangnál. A szent éjszaka felvillanó csillagfényeinek közepében egy jászol áll, s benne a kis Jézus. A másik jelünk, ami a jászolnál is jobban átjárja keresztény életünket, a kereszt. A keresztet ezer formába beleépítjük életünkbe, kezdve a templomok tornyán, templomaink és házaink belsején, nyakláncainkon és jelvényeinken, folytatva áldásainkon és szentségvételeinken, egészen sírhalmunk megjelöléséig. Mindkettô ott van legszentebb vallásos élményeink és helyeink közepében, jóllehet mindkettô éppen az ellenkezô világból való. Nem az isteni, nem is a vallásos világból, hanem nagyon is a közönséges emberi világból. A tudomány ezt úgy mondja: nem a numinózum vagy religiózum világából, hanem a profánumból, a közönséges, mindennapi emberi élet világából. A JÁSZOL Mert mi is a jászol? Állatok etetôje. Így a jászollal együtt megjelenik lelkünkben az istálló képe, a benne lévô állatokkal. Hány templomot éreztünk megbecstelenítve, mikor a török megszálláskor templomainkat istállónak használták. Vagy a második világháború idejérôl is vannak tapasztalataink. A jászol ezt az istállót idézi legszentebb érzéseink középpontjában. Sôt még azt is, amit már a Szentírásból tudunk, hogy azért kellett nekik istállóba szorulniok, ,,mert nem kaptak helyet a szálláson'' (Lk 2,7). Idézi tehát a Betlehembe összezsúfolódó tömeget, mely elárasztotta a házakat és otthonokat, és bezárta a házakat és a szíveket az érkezô Istenfiú elôl. De még a tömegszállásról is kiszorította ôket, úgy hogy amit Isten nyílt parancsára sem mertek volna megtenni (hogy t. i. a legnagyobb szegénységben jöjjön világra a Megváltó), azt az összeírást elrendelô császári parancsra megtette Szűz Mária és Szent József, hogy a bizonyára jól berendezett és a lehetôség szerint felékesített kis názáreti házat elhagyva ínségben ragyogjon föl az elsô karácsony fénye. A jászol tehát felidézi nemcsak az állati élet alacsonyságát és méltatlanságát, de a császári hatalom önkényét és bürokratizmusát, a tömegek áramlását és mozgását, a tömeg okozta bezárkózást és telítettséget, úgy hogy nem jutott hely sem a házakban, sem a szívekben. A KERESZT És a kereszt? Az évezredek már elmosták a kereszt igazi mivoltát. Legfeljebb a hitetlenné vált világ ámul el a fához szegezett ember láttán, akit mi tisztelettel övezünk. De valóságban a kereszt bűnösnek talált és elítélt embereknek volt életük utolsó felvonása és rettenetes kínokkal teli bevégzôje. A kereszt látása megidézi nekünk az emberi életutak mélybe zuhanását, a legteljesebb útvesztést az igazság és a szeretet vonalán, az emberség tökéletes csôdjét abban is, akit elítéltek és azok embertelenségét is, akik az ítéletet hozták. Ha csak egy kissé is belegondolunk, hamarosan rájövünk, hogy milyen mélyrôl indult el a kereszt ahhoz, hogy legszentebb eszményünk legyen, és milyen hosszú utat kellett megtennie, hogy -- mint Szent Ágoston mondja ott ragyogjon a királyok koronáján, és hogy katolikus életünk középpontjává váljék. AZ ELVILÁGIASODÁS FELÉ Közhelyként hat a megállapítás, hogy korunk benne él a szekularizációs folyamatban. Kultúránk elvilágiasodik A mindennapi élet, a körülöttünk lévô világ elfoglalja az egész emberi gondolkodást, és kiszorítani látszik mindent, amit a ,,numinózum'' a ,,religiózum'', vagyis az isteni és a szent fogalmai alatt tartunk nyilván. Valóban egy nagy világfolyamatról van szó, mert hiszen a kezdetleges kultúrák, de még az ókori történelem nagy kultúrái is át- meg átszövöttek a vallási élettel. A korai kereszténységet a római birodalomban mint vallásellenes mozgalmat ítélték meg, ateizmussal fogták perbe. A korai kereszténység át is vette a ,,szent''-nek és a ,,profán''-nak ezt a megkülönböztetését. És mert a pogányság miatt az egész életet közönségesnek ítélte, azért elôbb a vértanúsággal vagy legalábbis a szüzességgel akart menekülni ettôl a világtól. Késôbb ez a menekülés a szerzetesség elterjedését okozta keleten is, nyugaton is. Szent Bernát még fejrehúzott csuklyával ment végig a csodálatosan szép Genfi-tó partján és saját lelkében kereste az Istent Assziszi Szent Ferenc már észrevéteti a természet szépségét és Naphimnuszában a természet Isten járta világáról énekel. A vallásháborúk után elindul az emberi világ és kultúra elszakadása és önállósulás felé törekvésének folyamata. És most itt vagyunk a szekularizálódó élet kellôs közepében. A JÁSZOL ÉS A KERESZT KÜLDETÉSE Mindenesetre az feltűnô, hogy a Megtestesült Ige a megváltást egyáltalán nem szakrális környezetben végezte el. Hiszen születhetett volna a templomban is. Bizonyára nem ô lett volna az egyetlen, aki a húsvéti vagy más ünnepre zarándokló anyától éppen ott születik. Keresztáldozatát is végezhette volna vallásos környezetben, hiszen Ábrahám példája, de még sok vallás akkor is meglévô szokása némiképp elfogadottá tehette volna. (Bár így is sokan botránkoznak azon, hogy Isten saját Fiának életét ,,követelte'' elégtételül a világ bűneiért.) De -- mint láttuk -- Isten az élet legprofánabb mozzanatait idézô jeleket választott, és ezek az élet legközönségesebb jelei vannak körülvéve tiszteletünk és áhítatunk fényeivel és ragyogásaival. JÉZUS EVILÁGISÁGA Ez mindenesetre jelzi azt, hogy Jézus evangéliumának feladatává tűzte ki a mindennapi, tehát az úgynevezett profán élet megszentelését. És a jászolnak s a keresztnek a szentség fényébe állítása nem idegen az ô szellemiségétôl. Ha Jézusnak a szombattal kapcsolatos vitáira gondolunk, világossá válik állásfoglalása. Jézus számára is szent volt a szombat, mégis az élet jogát erôsebbnek tartotta, akár egy béna ember (Mk 3,4), akár egy nyomorék asszony (Lk 13,15) gyógyításáról van szó, akár egy gyermeknek vagy állatnak gödörbe esésérôl, vagy egyszerűen csak apostolainak kalászszedésérôl (Mk 2,25). De annyira képviselte ezt a mi Urunk, hogy ilete kisebb mozzanataiban is egészen önkéntelenül gyakorolja. Például Jairus lányának feltámasztásakor az egész tömeg a szülôkkel együtt a megnyilatkozó isteni erô csodálatában van, így az Istenre csodálkozás szent elragadtatásában mindenrôl elfeledkeznek, Jézus az, aki felébreszti ôket a látomás szendergésébôl és visszahozza a földre a józan élet követelményéhez, az evés banalitásához. Ezt olvassuk ugyanis az evangéliumban: ,,Meghagyta nekik hogy enni adjanak neki'' (Lk 8,55). Hasonlót olvasunk Lázár föltámasztásánál. Ellehet képzelni, micsoda elsöprô érzést váltott ki Mártából és Máriából, de az egész velük gyászoló tömegbôl a negyednapos halott visszatérte a sírból, úgy ahogy eltemették. És itt is Jézus az, aki nem hagyja ôket a lélek csodálatában, hanem kiébreszti ôket és figyelmezteti: ,,Oldjátok föl ôt hogy, járni tudjon'' (Jn 11,44). Legyen még elég csak utalnunk a szentségek elrendelésére, a víz, a kenyér és bor eszközszent alkalmazására a kegyelem szolgáltatásában; bűnös, gyarló, téveteg és vétkezô emberek küldésére a bűnbánattartásban és az egyház vezetésében. Hátha még elemeznénk a házasságnak szentségi magaslatokba emelését, minek jó részét képezi a most korlátlanul uralkodni látszó szexualitás?! MIÉRT NEM DALOL A KALAPÁCS? Ezen a címen jelentette meg a Zeneműkiadó Havasi János okos írását az ifjúmunkások zenei nevelésérôl. De ezt a címet kiterjeszthetjük a mi mondanivalónkra is. Van-e kifejezôbb jelvénye a modern kultúrafejlôdésnek, mint a kalapács? Semmi szakrális jellege nincs, és nagyon is az evilág építésének és alakításának jele. Semmivel sem marad el akár a jászoltól, akár a kereszttôl profánság dolgában. A jászol is, a kereszt is a szentség fényében ragyog csak azért, mert Jézus feküdt benne a betlehemi barlangban az elsô karácsonyi éjszakán, és Jézus halt meg irtózatos kínok között a Golgotán. A kalapácsot nem fogta meg Jézus nap mint nap harminc esztendôn át Názáretben? És ha a jászolból kisugározni érezzük az abba belefekvô Kisded embert megváltó kegyelmét, és a keresztet képesek voltunk arról a mélypontról, ahol volt, fölemelni keresztény valóságunk imádott magasára, akkor oly lehetetlennek látszik a kalapácsba és a kalapács által jelképezett mindennapi profán életünkbe belerejtett krisztusi erôk felfedezése és megvalósulásra segítése? Az egyre jobban elvilágiasodó emberi élet csillaga Názáret felé mutat. A profán élet megszentelésére vállalkozó Foucauld-nôvérek, kalkuttai Teréz anya és sokan mások Názáretbôl veszik indításaikat, hisz ott Jézus sem nem prédikált, sem csodákat nem tett, de vérét sem hullatta, csak az átlagember munkás életének szürkeségébe és egyformaságába rejtôzködve élte istenfiúságának megváltó életét. Karácsony óriási tanulsága ez: ha a tömeg-emberek, a tömeg-gondok áradása miatt ,,nem volt helyük a szálláson'', egy barlangnyi hely talán még akad a lelkünkben, hogy felüthesse benne Betlehemét és vigaszát, és megszentelje legközönségesebb munkáinkat s életünket. ======================================================================== Átvezetni ôket a másik oldalra Néhány kiragadott írás A falusi templom apszisát teljesen betöltô festmény valósággal kinyitotta a szentély falait a megváltás jézusi művének természetfeletti távlatai felé. A festmény alsó mezônyében azonban nagyon is evilági ábrázolatok kötötték össze a mennyei valóságokat az evilágiakkal. Pontosabban: a földi csábítások hínárjából felnövô fôbűnök jelenetei. A vallásos hagyományokban élô falu népét elôbb mellbe vágta a modern egyházművészeti alkotás, plébánosuk azonban mihamar lefordította a bonyolultnak látszó falfestményt az evangéliumi példabeszédek egyszerű nyelvére. Azon már nehezebben tudott segíteni, hogy néhányan a hívei közül -- magukra véltek ismerni azokban az ábrázolatokban, amelyek nem az üdvözültek mezônyében állottak. -- Végül is, hogyan sikerült megnyugtatni ôket? -- kérdeztem a plébánost. -- Egyszerűen! -- válaszolta. Azt mondtam nékik, hogy akárhogyan nézem, én nem ismerek rájuk. De ha ôk mégis így találják, még mindig van idejük és lehetôségük átballagni az üdvözültek oldalára. A plébános Belon Gellért volt, aki, immár hosszú évek óta írásaival is ezt cselekszi: kézenfogni az embereket és átvezetni az üdvösség oldalára. 75. születésnapján az Új Ember munkatársaként olvasóink nevében is szeretettel köszöntjük. * Püspök Atya olvasóink nagyon szeretik az Ön írásait. Ha pár hétig nem jelenik meg cikke, levélben vagy telefonon sokan érdeklôdnek, hogy mi az oka hallgatásának. Népszerűségének egyik titka az, hogy az olvasó úgy érzi, írásában az ô kérdéseire, gondjaira, keresésére ad választ. Honnan ismeri ennyire az embereket és problémáikat? -- Az, hogy az ember ismeri az életet, sok összetevôbôl áll. Engem az életem folyása tanított meg arra, hogy megérezzem az emberi kérdéseket és problémákat, a legkisebbeket is. Ugyanis a Jóisten ,olyan életmenetet biztosított énnékem, hogy a jót is meg tudtam tapasztalni, meg a rosszat is. Nagyon jó családba születtem, igazán istenfélôk voltak. Igen ám, de édesapám az elsô háborúban mindjárt az elsôk közt esett el, három testvéremmel együtt árvák lettünk Édesanyám olyan, helyzetbe került, hogy kénytelen :volt bennünket árvaházba adni. 1918-tól 25-ig hét éven át árvaházban éltem; annak minden elônyével (gondoskodtak rólunk) és gyötrelmével. És ez utóbbi volt a több. A nevelôk a frontról jöttek haza és így a kaszárnya-szellemet képviselték. A gazdasági helyzet olyan volt, hogy -- ami egy gyerek számára rettenetes -- huzamos idôn keresztül nagyon éheztünk. A kaszárnya-szellemhez tartozott az is, hogy egészen ki voltunk szolgáltatva azoknak, akik egy kicsit is felettünk álltak: akik akár egy hónappal is idôsebbek voltak, vagy egy osztállyal feljebb jártak Tehát, hogy milyen problémákat tud ember embernek okozni, azáltal, hogy érezteti a keménységét és hatalmát, azt már gyerekkoromban saját keserű tapasztalataimból megtanultam. Kalocsán nagyon jó nevelôim voltak a gimnáziumban a jezsuiták Az egyetemen szintén nagyon jó volt a tanári kar és kiváló évfolyamtársaim voltak, akik nagy hatással voltak rám. Fiatalon fôiskolai tanár lettem, de megbetegedtem. A tüdôvész akkoriban halállal fenyegetett. Én évek múlva kigyógyultam belôle. De hosszú betegségem alatt megismertem a betegek világát. 1944--45-ben átéltem Buda ostromát. Ekkor megismertem a harctér világát, megtapasztaltam az emberi szenvedésnek egy másik arcát, az egymáshoz kényszerült emberek jóságát, bűnét és gyarlóságát. 1945 után alkalmam volt megismerni a börtönök világát is, az ott élhetô emberi életet. Azután késôbb megint megtapasztaltam a betegséget. 11 év óta elég sok idôt kellett kórházakban töltenem, és valamennyire most is hordozom betegségem következményeit. Így eléggé sok oldalról ismertem meg az emberi nyomorúságot. Én szerintem az embert a kereszt teszi igazán emberré. És ha valóban úgy van, ha át tudom érezni embertársaim problémáit, a mai emberek problémáit is, akkor ezt ennek köszönhetem. Hálás vagyok a Jóistennek, hogy ilyen utakon vezetett és nem kímélt meg a keresztektôl. Írásainak másik jellemzôje, hogy bármilyen kérdésre keresi is a válaszi a Szentíráshoz fordul. Úgy ismeri, olyan biztosan igazodik el benne, hogy mindig meg is találja a választ. Hogyan lehet így megismerni a Szentírást? -- Amikor a teológián tanultam, verseket is olvastam, Ady verseit is. És láttam, hogy Ady sokszor a Szentírás egy-egy mondatát teszi verse elé mottóul. És akkor azt mondtam: No, ez az Ady Endre így ismeri a Szentírást, én meg teológus vagyok és meg sem közelítem az ô tudását, hát illenék kicsit jobban belemélyednem a Szentírásba. Mély hatással voltak rám Dosztojevszkij Karamazov testvérek c. trilógiájában Zoszima sztarec kijelentései a Szentírásról. Elolvastam majdnem mindent Dosztojevszkijtôl, és láttam, mennyire át van itatva a Szentírással. Aztán kezembe jutott néhány angol regény, azt hiszem, Georges Eliot könyvei. Minden lapjuk a Szentírás szellemét lehelte. Ezek mind a Szentírás felé sodortak, és magam is kezdtem rájönni, hogy az egy csodálatos könyv, valóban Isten üzenete és válasza a keresô embernek. Így hát elkezdtem olvasni. Sorai a Szentírás alapos és mély ismeretérôl tanúskodnak. Engem mégis mindig az döbbent meg, hogy jelentéktelennek látszó szavakban hogyan látja meg a súlyos és fontos mondanivalót? Az emberek lakva ismerik meg egymást -- mondja a közmondás. Hosszasabban kell az embernek idôzni valaki mellett, hogy alaposabban megismerje. Ez a könyvekkel is így van. Több helyen voltam plébános, és az elsô hetekben mindenütt az volt a kínom, hogy: ,,Ej, hát ebben a községben minden öregasszony egyforma?'' Nem láttam a különbséget, nem tudtam megkülönböztetni Treszka nénit a Kati nénitôl meg a Rozi nénitôl. Aztán eszembe jutott, hogy minden kínait egyformának láttam, míg a televízió egymás után több kínait nem mutatott, s akkor csodálkoztam, hogy tudtam ezeket egyformának látni, amikor annyira különbözôek. Na, hát ezt alkalmaznám a Szentírásra, annál is inkább, mert Szent Pál apostol megírta: Amit leírtak a Szentírásba, azt a mi okulásunkra írták. Én hiszek abban, hogy a Szentírást elejétôl a végéig Isten sugalmazta. Ô semmit, egy betűt sem íratott bele ok nélkül, minden szón rajta hagyta az ô bölcsességének nyomát. Így olvastam a Szentírást, és olvastam a megszokottnak tűnô részeket is, meg azokat is, amiket elôször nem értettem. Egyszóval folyamatosan. S a megszokott szakaszakból mindig valami új jött elô, s amiket nem értettem, azzal a tudattal olvastam, hogy egyszer majd rájövök az értelmére. Érdemes az embernek így olvasni a Szentírást, mert ez felnyitja az elsô látszatra könnyű értelmezések mélyén rejlô isteni titkokat és mondanivalókat. A Szentírás minden szaváról sok mondanivalója van. Hogy lehet hogy mégis inkább rövidebb cikkeket és nem hosszú tanulmányokat ír? -- Vannak ilyen dolgozataim is (ha igaz, jövôre kötetben is megjelennek). De én nem szeretem azokat a nagy, tudományos dolgokat. Szörényi Andor biblikus professzor jó barátom, tanártársam volt, ô sok mindenre felhívta a figyelmemet, s én igyekeztem is elolvasni, amit ajánlott. De nem hatoltam bele a biblikus tudományokba. Meghagytam azoknak, akik szakszerűen tudják művelni. Én azt szeretném, hogy amit írok, azt mindenki -- mint ahogy boldogult Takács professzor mondta -- ,,Mari néni is'' megértse. Ha írásait olvassuk, szinte ott érezzük magunkat Jézus környezetében. Kik voltak a mesterei abban, hogy a legnagyobb igazságokról is érthetôen, egyszerűen és mégis láttatóan tud írni? -- Mikor Budapestre kerültem a teológiára, a nemrég elhunyt Prohászka püspök igézetében élt az ország. Én a nyarakat nagybácsim plébániáján töltöttem, és végigolvastam Prohászka mind a 25 kötetét. Elsô dolgozataim is, doktori értekezésem is Prohászkával kapcsolatos. Nagy hatással volt rám Horváth Sándor is. Aquinói Szent Tamás világnézete című könyvét hétszer olvastam el, amíg valahogy behatoltam az értelmébe. Krisztus király című munkája érthetetlenül el van felejtve, pedig elég népszerűen írja le benne Krisztusról szóló tanítását. Schütz Antal tanárom volt. Ô tudta, hogyan kell kifejteni és beleállítani az egyetemes emberi szemléletbe a különbözô teológiai kérdéseket. Igen hálás vagyok neki. Ôk gyôztek meg arról, hogy közérthetôségre kell törekedni. A magyar stílust Kosztolányitól és Gárdonyitól tanultam, a nagy igazságokat egyszerűen elmondani Newmanntól és Fabertôl. Késôbb az egyszerűség irányába sodort Zimándi Pius István. jó barátom, osztálytársam volt, ô hívta fel a figyelmemet azokra az irodalmi művekre, amiket érdemes elolvasni. Ô mondta egyszer, hogy az irodalmi kritikának van egy tolvajnyelve, aminél az ember minden szót ért, csak azt nem tudja, hogy mirôl van szó. Na, azután rájöttem, hogy a modern teológiánál is -- távol álljon tôlem, hogy lebecsüljem --, szóval, hogy ott is az ember minden szót ért, csak azt nem tudja, mit akarnak mondani. Legalábbis az én kis agyam odáig nem ér. Ezért kínlódom és gyötrôdöm -- nem írok könnyen --, hogy minél egyszerűbben tárjam a hívek elé, amit az Úristen minékünk üzent és adott a Szentírásban. Az Új Emberben megjelent írásaiból összeállított kötet az Ellesett pillanatok néhány hét alatt elfogyott. Mostani sorozatából a Bibliás füveskönyvbôl is készül könyv? -- Valóban, a ,,Pillanatok'' várakozások felüli gyorsasággal fogyott el. A füveskönyv most íródik. Azt nem lehet elôre megírni, csak alkalmanként. Ha a Jóisten éltet és segít, akkor folytatjuk 1-2 évig, és ha igény lesz rá, akkor majd kiadjuk. Van egy ifjúkori ígéretem, hogy én nem kínálom a portékámat senkinek, de ha kémek, akkor adok. Így jutottam el az imakönyv kiadásához -- kértek rá. Így írtam meg a ,,Pillanatokat'' és így készül most a füveskönyv Prohászka püspök bemutatását is el kellene végezni. Szeretném azután Takács József professzor lelkigyakorlatait megörökíteni. Kár lenne, ha ez a jövô számára elveszne. Szent Józsefrôl szóló munkáját is sajtó alá kellene rendezni. Amit most elsorolt, az egy csak írással foglalkozó, egészséges fiatalembernek is elég tennivalót adna. Püspök Atya viszont nem csak ír, hanem 75 esztendeje és súlyos betegsége ellenére lelkipásztori munkát is végez. Hogyan gyôzi ezt? -- Papi életem 52 évébôl negyvenet plébánosként különbözô plébániákon töltöttem. Úgy alakult a sorsom, hogy most a negyedik plébánián vagyok. Jánoshalma a kalocsai egyházmegye legnagyobb plébániája. Három tanya is tartozik hozzá. Híveim jók, de az országos átlagnak megfelelôen problémák is vannak. 3-400 templomi hittanosunk van, akad munka bôven. Szükségessé vált -- s el is készült -- a templom tatarozása. 4 millió forintba került -- ebbôl több mint 3 milliót összeadtak a hívek. Három munkatársam van. Nagyon rendesek. Amiben én gátolva vagyok, ôk apostoli lélekkel veszik át az én részemet. Megújult az egyházközségi képviselôtestület is. Az a tervünk, hogy tovább mélyítjük az egyházközségi életet. Lelkipásztori elvem az, hogy rendelkezésére álljunk híveinknek, s amit csak lehet, megadjunk nekik. Problémák, nehézségek persze vannak De Jézus Krisztus az ô halálával és feltámadásával minden emberi probléma elôfordulását megjövendölte, de megoldását is adta. Halálában minden emberi szenvedés megújul, feltámadásában minden emberi szenvedés megoldódhat. És ezt kell jelenlevôvé tennünk A pap elsôrangú feladata az, hogy jelenvalóvá tegye most is a húsvét szent titkát, Krisztus halálát, halálában megjelenülô egész földi életét, és az ô dicsôséges, szent feltámadását. A húsvéti titok közelhozása, elmélyítése az Anyaszentegyházban a modern idôk követelménye. Hivatást és küldetést érzek arra, hogy olyan stílusban, ahogy a Szentírást magyarázgatom, tehát nem dogmatikus nehéz verettel, hanem a mindennapi élet emberének gondolatvilágára lebontva, próbáljam ezt a mindennap élô, de minden megoldást isteni módon magába rejtô titkot megjeleníteni. Anyaszentegyházunk püspöki szinódusán legutóbb éppen az jutott érvényre, hogy ezt a titkot kell megélnie az egyháznak minden emberi megoldás kezdete elôtt. És én ezt szeretném, amennyire lehet, elmélyíteni. Megbízást kaptam arra, hogy errôl könyvet készítsek jövô augusztusra kellene leadnom a kéziratot. A nehézségeket nem veszi el az Isten az életünkbôl -- a betegségeket sem és végül a halált sem --, de Jézus feltámadásában mindig megadja a szükséges kegyelmeket arra, hogy ami jön, azt Isten elgondolása szerint éljük meg. MAGYAR FERENC--GALÁNTAI MÁRIA ======================================================================== Belon Gellért imája Prohászka Ottokár Néhány kiragadott írás megdicsôüléséért Székesfehérvár, 1967. április 2. -- kézirat IMÁDKOZZUNK OTTOKÁR PÜSPÖK MEGDICSÔÜLÉSÉÉRT Urunk, Istenünk! Mérhetetlen gazdagságodban, megfoghatatlan ítéleteidben és követhetetlen utaidon, titkaidat kinyilatkoztató igéidet emberi szóra, megváltó kegyelmedet emberi kézre és üdvözítô szeretetedet ember szívre bíztad. Köszönjük szent Felségednek, hogy Ottokár püspököt a szó, a kegyelem és a szeretet csodálatos hatalmával árasztottad el. VILÁGÍTÓ SZÖVÉTNEKED volt ô közöttünk, és nekünk megadtad, hogy az ô fényében Neked örvendhettünk -- hiszen Te mondottad, hogy aki Benned hisz és Téged követ, az ,,nem jár sötétségben, hanem övé lesz az élet világossága'' (Jn 8,12). ELEVEN FORRÁSOD volt ô közöttünk, mely öntözött és itatott bennünket hiszen Te mondottad: ,,Aki hisz bennem, annak szívébôl élô víz forrásai fakadnak'' (Jn 7,38). ÉS ESKÜVEL ÍGÉRTED, ,,aki bennem hisz, ugyanazokat a tetteket fogja végbevinni, miket én magam cselekszem'' (Jn 14,12). Ottokár püspök a Te tetteidet tette, a Te szavaidat mondotta, a Te kegyelmedet árasztotta és a Te szeretetedet sugározta. Benne RÁD ismertünk URUNK! -- Hisz Te mondtad, hogy a szeretetben válik nyilvánvalóvá Hozzád való hasonlóságunk! Midôn megköszönjük ôt Neked, arra kérünk Urunk, mély alázattal, hogy Te is teljesítsd rajta ígéreteidet! Azt ígérted: ,,Aki nekem szolgál, azt megtiszteli az Atya!'' (Jn 12,26) Ottokár püspök a Te és tieid szolgálatában égett el: világoskodott a sötétben járóknak; az irgalom olaját öntötte a bűn és bánat sebezte szívekbe; a kegyelem vizeivel itatta az eltikkadt szomjazókat; a szelídség és alázat szolgálatát végezte az élet gôgösei és a szenvedélyek rabjai között; a szegénység volt vezércsillaga; a rejtek és utolsó hely lelkének köntöse. Mondd hát ki Urunk a szót: ,;Barátom! Jöjj följebb!'' Magasztaltassék fel, aki megalázta magát! Legyen nyilvánvalóvá, ami rejtve volt! (Lk 12,2) -- Tiszteld meg hát ôt és dicsôítsd meg ôt úgy, ahogy Te tudod és Te akarod megdicsôíteni szolgáidat, kik teljes szívvel szolgáltak Neked e világon. Ámen. ======================================================================== Jézus názáreti évei Néhány kiragadott írás Részlet egy levélbôl, melyet 1987. január 2-án írt a Vatikáni Rádiónak Az egyébként sokszor idézett Lk 4,16-32-bôl kell kiindulnunk. Jézus ,,visszatért Názáretbe, ahol nevelkedett. Szokása szerint bement a zsinagógába''. Ám az eddig ismert Jézustól egészen idegen Krisztus jelenik meg: az Írásokhoz értô s azokat ámulatba ejtôen magyarázni tudó Krisztus. Márk fel is jegyzi a kérdéseket: ,,Honnét vette mindezt? Ki adott neki ekkora bölcsességet?'' (Mk 6,2). János is megemlíti -- két alkalommal is -- azok megjegyzését, akik bizonyára saját tapasztalatukra hivatkozva mondták ,,Hogyan érthet ez az Írásokhoz, hiszen nem is tanult?'' (Jn 7,14) Jézus tehát názáreti élete alatt nem tűnt fel Írás-ismeretével, noha már 12 éves korában -- mondhatnánk mai kifejezéssel -- kitűnôen vizsgázott a legilletékesebbek elôtt ,,a tanítók... mind csodálkoztak okosságán és feleletein'' (Lk 2,47). Mondhatnánk tehát, hogy kész prófétaként élt még 18 éven át Názáretben anélkül, hogy az ottani rabbi jól-rosszul olvasott és magyarázott szövegeinek értelmezésébe beleszólt vagy belejavított volna. (Milyen készültségű rabbi juthatott a kis Názáretnek?) A názáretiek másik kérdése ez: ,,Hogyan történnek ilyen csodák általa?'' (Mk 6,2) Názáreti rejtett élete idején tehát nem történtek általa csodák. Ezt megerôsíti János is, mikor a kánai csodával kapcsolatban megjegyzi: ,,Ezzel kezdte Jézus csodatetteit a galileai Kánában. Kinyilatkoztatta dicsôségét.'' (Jn 2,11) Hány beteg lehetett Názáretben, akit meggyógyíthatott volna? Hány poklos és inaszakadt? Pedig csodatévô ereje megvolt. Nem lehetett kis fájdalmára az irgalmas szívű Jézusnak gyógyító erôivel vámi addig, míg el nem jön az ô órája... Azt kérdezik továbbá a názáretiek ,,Nem az ács fia ez? Anyja nem a Mária? Testvérei nem Jakab, József, Simon és Júdás? És nôvérei, ugye azok is itt élnek köztünk? Honnan vette hát mindezt?'' (Mt 13,55.56) Hivatkoznak tehát az ács fiára, anyjára és a rokonságára, akik -- szerintük és tapasztalatuk szerint -- ugyanolyan közönséges emberek, mint ôk. Ez roppant jelentôs szöveg, mert azt jelzi, hogy a mi Urunk semmiben nem emelkedett az átlag emberi nívó fölé. A fiatalok között is mindig kialakul egy vezéregyéniség, aki kitűnik eszességével, ötleteivel, teljesítményeivel, szellemiségének és erkölcsiségének magasságával. ,,E fiúból pap lesz, akárki meglássa!'' állapítják meg Arany Családi körében a szépen olvasó fiúról. Oroszlánkörmeiket általában már fiatal korukban kimutatják gyermekeink. Micsoda áldozat lehetett Jézus részérôl azzal a zsenialitással, amivel rendelkezett, az átlag nívó szintjén maradni?! ... De még anyja, Mária, sem lehetett -- noha kegyelmi felkészültsége megvolt rá -- olyan szentasszony vagy prófétaasszony, pedig majd minden faluban van ilyen, akit beteghez hívnak, tanácsért hozzá fordulnak; és a zsidóknál pláne a prófétaasszonyok sem voltak ritkák. De Mária sem léphette túl jámborságával az átlag hívô zsidó mércéjét, különben a názáretiek megjegyezhették volna, hogy nem csoda, ha Jézusban természetfölötti erôk munkálkodnak, hiszen anyja is kiválasztott. És még jó, ha a felsorolt rokonok Jézussal rokonszenveztek (mint Jakabról és Júdásról tudjuk). De Szent Jánosnál olvassuk, hogy ,,testvérei sem hittek ugyanis benne'' (Jn 7,5). És ez olyan fokúvá tudott emelkedni, hogy ezek a rokonok vagy megállapították vagy védelmére terjesztették, hogy Jézus ,,elvesztette az eszét'' (Mk 3,21). Mindkét híradás azt rejti magában, hogy Jézus nyilvános működésével olyan dolgokat mondott és tett, amiknek elôzményeit nem tapasztalták rejtett életében, Názáretben. És ha ezt elmélyítjük, akkor belelátunk Jézus rejtett életének Getszemáni kertjébe. Hiszen Jézus nem volt Keresztelô Szent János-szerű aszkéta. Nem élt a fantaszták túlburjánzó lelkesedésének áramában sem, de teljesen normális alkattal rendelkezett. A bűn határát sem súroló segítôkészség, az emberi nyomorúságon spontán meginduló szánalom és felkészültségét s tehetségét megmutatni kész lelkület benne is megvolt, mint minden ép lelkű emberben. Ám a rejtettséget számbavévô isteni terv mást írt elô. Már megkezdi működését, és mégis ,,mennyire szeretné az általa hozott tűz fellobbanását'', és ,,mennyire várja'' keresztje beteljesülését (Lk 12,49). Aki hangot tud adni mások elôtt lelkiállapotának és úgy fogalmaz, hogy ,,vágyva -- vágytam'' (Lk 22,15), az már alkatilag is ilyen. Mindezekbôl kisugárzik a felnövekvô Jézus áldozatos lelkülete, ki a feltűnés nélküli, mindennapi élet monotóniájában is éli a szenvedésben elgondolt megváltás titkát Isten kijelölése szerint. Ezzel nagy tanítást ad nekünk egyre szekularizálódó világunkban arról, hogy a csodák és intellektuális gyönyörűségek nélküli, mindennapi életünk lehet az istengyermeki élet foglalata. Sôt: Isten ezt is bekapcsolta a megváltás és megváltódás folyamatába. ======================================================================== Vulnere sanus Néhány kiragadott írás Egy püspöki jelmondat margójára -- Új Ember, 1982. május 30. Orvosold a sebhelyet -- énekeljük a Szentlélek-hívó pünkösdi himnuszban. Ez azért meglepô, mert a Lélek kiáradásánál -- az elsô pünkösdi eseményeket alapul véve -- elsôsorban a hitnek majdnem látásban való fellángolását, a gyöngeségnek a hôsiességig fokozott erôvé válását és a tétovázásnak biztos célra törekvéssé alakulását tapasztaljuk. De a Szentlélek már korábban belépett az üdvrendbe. Jézus feltámadásakor. Szent Pál írja: ,,Ha pedig bennetek van annak Lelke, aki föltámasztotta Jézust halottaiból, ô, aki Krisztus Jézust halottaiból föltámasztotta, életre kelti a ti halandó testeket is a bennetek lakó Lelke által'' (Róm 8,11). Jézus feltámasztásában a halál sebét orvosolta a Szentlélek. Így a Jézus testén megmaradó sebek a Szentlélek gyógyító erôit árasztják bele a világba. Ezt jövendölte meg már Izaiás próféta is (Iz 53,9), amire utalva Szent Péter kijelenti: ,,Az ô sajgó sebei által gyógyultatok meg'' (1 Pt 2,24). Innen ered püspöki jelmondatom is: Vulnere sanus, sebtôl gyógyult. A régi címerekben szereplô jelmondatok történelmet is, hitvallást is jelentenek. Történelem, amennyiben jelképezi mindazt, ami egy életen át a seb fogalma alá tartozhat, kezdve a korai árvaságtól, a fiatalon szerzett betegségen át az utóbbi években megesett súlyos műtétekig. De persze nem zárva ki hibázások és tévedések, sikertelenségek és eredménytelenségek megaláztatásait sem. -- És hitvallás: amennyiben az élettapasztalat erejével képviselhetem, hogy Krisztus sebei valóban gyógyítanak. És nincs az a seb a legtágabb értelmében véve is --, amibôl kiút ne nyílnék a gyógyulás, a megoldás felé. KRISZTUS SEBEI Hogy Krisztus sebei valóban gyógyítanak, azt a húsvéti elbeszélésbôl tudjuk. Hiszen a tanítványoknak, kik nem hitték testi valóságát, hanem szellemnek nézték, ,,megmutatta kezét és lábát'' (Lk 24,40). Szent Tamás hitetlensége is a sebek érintésétôl gyógyult meg. Nyilván erre utal Jézus jövendölése: ,,Én pedig, ha fölmagasztalnak a földrôl, mindent magamhoz vonzok'' (Jn 12,32). Ezért nem akar Szent Pál a bölcsességre és csodára váró korintusiak között ,,másról tudni, csak Jézus Krisztusról, a megfeszítettrôl'' (1 Kor 2,2). És mert hivatkozni arra, hogy a keresztrôl szóló tanításból ,,lélek és erô (uo 4. v.) áradt. Ezért mondja olyan nagy meggyôzôdéssel: ,,Engem azonban Isten ôrizzen attól, hogy mással dicsekedjem, mint Urunk Jézus Krisztus keresztjével'' (Gal 6,14). A kereszt erejében, rajta a szenvedô Krisztus sebeinek hatalmában hinnünk kell. A középkori misztika egyes irányzatai elkerülték a szenvedô Messiás alakját, még a megtestesült Igérôl is keveset elmélkedtek. A szellem tiszta tengerébe akartak belemerülni, és valahogy méltatlannak érezték a testet az istenséghez. Így érlelôdött ki a misztikus élet doktorainak: Avilai Szent Teréznek és Keresztes Szent Jánosnak útmutatása nyomán, hogy az igazi bensô élet nem nélkülözheti a szenvedô Megváltót És nincs igazi misztika Jézus szenvedései nélkül. A szellem és lélek eltévelyedéseitôl a kereszt menti meg az embert. Jézus sebei gyógyítják a világot és benne a lelkeket. IGAZI OPTIMIZMUS Krisztus sebeiben azonban a Titokzatos Testnek a sebeit is lehet szemlélni: Vagyis a miénket is, az egyházét is. Krisztusban minden seb gyógyuló, és egészséget hozóvá válik. Éppen ezért nem lehet olyan nagy bűn, nem lehet olyan eltévelyedés, nem lehet olyan elveszettségtudat, amelybôl ne lenne kiút. Krisztusban nem lehet olyan mélypont, sem reménytelen helyzet, amitôl végsô kétségbeesésbe kelljen zuhanni. Hiszen Jézus a testi-lelki szenvedések mélypontjáról tért vissza a Szentlélek által az életbe. És a Szentlélek az, aki az emberi teljesítôképesség határán járó, bajokkal terheltembert is visszahívhatja az életbe. És ebben hinnünk kell, ha Jézusban hiszünk. EGÉSZ EMBERSÉG Van azután egy harmadik, különösen szép értelme a Vulnere sanus-nak, a Sebtôl gyógyult-nak. Mégpedig az, hogy az ember nem mondható egésznek, egészségesnek, ha nincs sebe. És az teszi egészségessé, ha sebet kap. Hogy mirôl van itt szó, az kiviláglik abból, ha az egészséges emberek velük született fölényére, ,,kegyetlenségére'' vagy ,,gôgjére'' mutatunk rá. Egészen másként viselkedik az ember egy betegágy mellett, ha már maga is beteg volt. Aki sohasem volt beteg, az könnyen elmegy a betegágy mellett néhány könyörületes szó odavetésével, egy mutatott, de igazából át nem érzett részvét nyilvánításával. Soha meg nem igazítaná a párnát a feje alatt, s hogy egy pohár vizet hozzon, eszébe sem jut. Hogy csak a legegyszerűbb dolgokat említsük. Jézus megôrizte a sebeket kezén-lábán. Mintha csak mutatni akarta volna, hogy a felebaráti szeretet útját igaziból csak azok tudják járni, akiknek sebes a kezük és sebes a lábuk. Milyen óvatosan és meggondoltan lépünk egyet, ha fáj a lábunk! És milyen finoman és tapintatosan nyúlunk valamihez, ha sebes a kezünk! Ha sebes lábakkal közelítenénk meg embertársainkat, és nem törnénk rájuk az egészségesek lendületével és kíméletlenségével, milyen más lenne kapcsolatunk. És ha a fájós kéz óvatosságával és gyöngédségével nyúlnánk embertársaink életébe vagy viselt dolgaihoz, milyen másként festene az élet?! Az egészséges emberekben van egy alig észrevehetô nyersesség, valamis ilyen fölény és magabiztosság, ami elveszi a Jézus által annyira ajánlott szerénységet és alázatot (Mt 11,29). A lélek művésze, a Szentlélek éppen ezt a tapintatot, ezt a mások felé megnyitott érzéket tudja a kapott sebekkel vagy elszenvedett bajokkal kimunkálni bennünk. Ahogy magán az Úr Jézuson is ezekkel dolgozta ki az emberségnek azt a csodálatos érzékét. Így olvassuk a Szentírásban: ,,Fôpapunk -- az Úr Jézus Krisztus -- ugyanis nem olyan, hogy ne tudna együttérezni gyöngeségeinkkel, hanem olyan, aki hozzánk hasonlóan mindenben kísértést szenvedett, de bűnt nem követett el (Zsid 4,15). Majd hozzáteszi még: ,,Elnézô tud lenni a tudatlanok és tévelygôk iránt, mert maga is a gyöngeség rabja'' (uo 5,2). Végül összefoglalóan kijelenti: ,,Annak ellenére, hogy az Isten Fia volt, a szenvedésbôl tanulta meg az engedelmességet'' (uo. 8. v.) Maga Isten tanít meg bennünket az ô kinyilatkoztató szavával, hogy Jézus szenvedései, amiket szimbolikusan sebeknek nevezünk, gyógyító sebek. Egész emberré, egészséges emberré tevô sebek. A CÍMER Ez a minden válságon felülkerekedô nagy hit és bizalom sugárzik a húsvéti gyertyáról, melyen ott ragyognak a Jézus sebeit jelképezô tömjénszemek. Ez a nagy hit és bizalom árad az evangéliumból, ha kinyitjuk a Bibliát, és olvassuk. Ezért van a püspöki címerben az égô húsvéti gyertya és a nyitott evangéliumos könyv. Képekben mondja el azt, amit szavakban kifejezni akar. * Sok sebtôl vérzik a világ. Sok sebet hordanak az emberek Ebben a sebözönben arra a Jézusra kell nézni, akit ,,teste szerint megöltek ugyan, de a Lélek életre keltette'' (1 Pét 3,18). Ezért kell várnunk és hívnunk a Szentlelket, hogy orvosolja a sebeket. ,,Hogy ahonnét a halál származott -- amint a szent Keresztrôl szóló prefációban énekeljük -- ,onnét támadjon az élet''. Így lesznek sebeink gyógyító sebekké. Magunk pedig teljes emberekké. ======================================================================== Két tapasztalat -- két krisztusi pillanat Néhány kiragadott írás Új Ember, 1987. árpilis 19. Húsvét van, a Húsvéti Titok világa. Jézus halálának hirdetése és feltámadásának hitben való megvallása. Halál és feltámadás. Egymásután kétezer éve történt, együttesen most van jelen minden szentmisében és egész életünkben. Mert ez a titok jelen van végig a történelemben, hisz a megváltás az utolsó ítéletig tart. Ma is jelen van, csak fel kell fedeznünk AZ EGYIK TAPASZTALAT Abból kell kiindulnunk, amit a bôrünkön érzünk. Mai vallásos életünknek legsúlyosabb tapasztalata az Isten hallgatása. Az Istent nem ismerô világban, Jóbbal is, a bajba jutott zsoltárossal is világgá kiáltjuk a gályarabságra ítélt protestáns papok bibliás fogantatású énekét: ,,Ellenség így csúfol: Istened merre, hol? Ki meghallgathasson.'' (Sajnos, az új énekgyűjteménybôl kimaradt.) Valóban nem kis szomorúság üli meg a lelkünket az Isten visszavonulásának tapasztalásakor. Hiszen már köz-szólássá vált a szekularizáció, vagy a világ elvallástalanodása. Eddig ugyanis az emberiség ôstörténete óta az emberi életnek szinte minden mozzanatát átjárta a vallás. A magán- és nyilvános életben, akár ilyen vagy akár olyan vallás volt, de jelen volt mindenütt. A 18. századtól kezdôdô felvilágosodás készül befejezni művét: a vallásos szemlélet kiiktatását a magán- és közéletbôl egyaránt. De mi, hívôk is próbára vagyunk téve Isten-hitünkkel. Hiszen a rettenetes természeti csapások, földrengések és szárazságok a Mindenhatónak és gondviselô Atyának hitt Istent kérik számon rajtunk. Nem beszélve arról, hogy saját ügyét is elhagyni látszik, és nem törôdni látszik azzal, hogy az emberiség nagy része nélküle, sôt ellenére építi életét és boldogságát. Azután a közismerten úrrá levô hullámai a szesznek, a szexnek, a drognak, a terrorizmusnak kicsinyben és nagyban. Hozzávehetjük a pénz féktelen uralmát, a háborúk veszedelmét. Szinte kilátástalannak érezzük, mi kisemberek, a kiút lehetôségéi Imádkozásra kapunk felszólítást innen is, onnan is. Imádkozunk is, hol buzgón, hol csüggedten. De hitünk Istene hallgat. A mindenható Isten nem mozdul. A gondviselô Isten nem avatkozik bele a dolgok menetébe. A MÁSIK TAPASZTALAT A napokban a magyar TV-ben az élet kialakulásáról készített sorozat egyik ismételt vetítését láthattuk. Kompjuterizált világunkban meglepetésbôl meglepetésbe esten nézem a sorozat képeit. Elcsodálkoztam, hogy milyen gazdag és változatos életet fedez föl az emberi tudomány az elemek, a kôzetek, a vizek, a sejtek, az állatok bensô világában. És ez mind valahogy ,,be van programozva''. Tudják, mit, mikor, meddig kell csinálni. Az igaz, hogy a magyarázat nem utal rá, hogy az örök programozó az Isten. De azért azt hiszem, mindenkiben kérdôjel támad: a commodor kitalálásához hány embernek milyen magasfeszültségű munkája kellett, és mennyi annak az alkalmazásához? Pedig ha csodálatos változatosságú és mennyiségű is az emberi programozás területe, annak tömege messze elmarad a mindenségben óraműre járó dolgok milliárdjai mellett. Milyen hatalmas intelligencia kellett és kell e munka állandó végzéséhez? Ez ha nem is vezet hithez, de sokakban feltörheti az Isten-kizárás betonburkolatát. Érdemes belelapoznunk az Ecclesia kiadásában megjelent Lelotte páter könyvbe: A XX. század konvertitái. Két kötetben is elenyészôen kevés a megtértek száma a valósághoz képest. De ezeknél is megfigyelhetjük milyen erkölcsi mélyrôl és milyen szellemi magasokról egyszer csak Isten felé és vallás felé fordulnak. Azután nap mint nap hallunk híreket a Biblia iránti érdeklôdésrôl itthon is, keresztény múltú országokban is, de távoli nem keresztény kultúrák helyein is. Japánban pl. évente milliós számban fogy el a Szentírás, pedig kevés a keresztény. Azután figyelemre méltó az, hogy a faji és nemzeti kultúrák önmagukból kiemelkedve a békére, az igazságra, a szabadságra és a szeretetre vágynak. Ha nem is hatolt még föl az életet irányító körökig, de a ma átlagembere több-kevesebb világossággal érzi és sejti ezeknek az eszméknek általános voltát. Ezek pedig túlmutatnak a kézzelfogható világon, és üzenetként fogható fel onnét, ahol nincs ,,létért való küzdelem''. Akár hisz az ember Istenben, akár nem, ez az egyetemes vágyódás ezek felé az eszmék felé kiemel bennünket az evilágiságból, és sejteti egy fölsôbbrendű világ létezését. KRISZTUSI PILLANATOK Ez a két tapasztalat egymással homlokegyenest ellenkezik. Rosszul teszi az, aki a két tapasztalatot különválasztja. Ha csak a nekünk kedvezô, hitnek kedvezô tapasztalatot mérlegeljük és nem akarunk tudomást szerezni a kedvezôtlenrôl, olcsó triumfalizmus áldozatai lennénk. Ha meg a nekünk vigasztalan oldalt nézzük, akkor csupán kiábrándulás és hitvesztés lesz az osztályrészünk Egyetlen orvosságunk lehet: a Húsvéti Titok. Méghozzá úgy, hogy figyelembe vesszük a szenvedô Jézusnak utolsó, és a feltámadó Jézusnak elsô pillanatát. Drámai pillanat volt Jézus utolsó pillanata. Egy egész világ bűneivel megterhelten, háromévi tanítás és csoda eredménytelenségétôl lesújtottan, az elfogatástól, elítéléstôl, keresztúttól és megfeszítéstôl megkínzottan, Istentôl való elhagyattatásának kifejezést adva érkezik utolsó pillanatához. Utolsó sóhaja ez: Beteljesedett (Jn 19,30) Az elsô maratoni futó a termopüléi gyôzelem hírével érkezve a kimerültségtôl összeesett és csak ennyit suttogott: Gyôztünk! Jézus szava is a gyôzelem szava. Az Atya dicsôségéért vállalkozott a messiási küldetésre. Imája elejére is azt tűzte: Szenteltessék meg a te neved. Ezt teljesítve halálával jelentette gyôzelmét az Istennek A maratoni katona sem lángot lobogtatva, ujjongó stadion közönsége elôtt, zászlóerdôk és tapsoló tömeg között viszi futva a lángot, hanem az egy szálig elesett maroknyi hadsereg halálából menekülve, fáradtan és fuldokolva jelentette a gyôzelmet. Jézus is elgyötörten, haldokolva kiáltotta bele a rettenetes nagy világéjszakába a küldetés elvégzését és sikerét. Másik pillanata Jézusnak a feltámadás elsô pillanata. Az éjszaka felén, a legsötétebb órában kijön a kôvel lezárt és pecséttel lepecsételt sírból. És ott megáll minden halál gyôzelmi helye, a sír elôtt. Az el nem hengerített kô és a töretlen pecsét emberi bizonyítékai a halálnak, Jézus halálának is. És Jézus odakiáltja a magát gyôztesnek képzelô halálnak: ,,Halál hol a te gyôzelmed? Hol a te fullánkod?'' (1 Kor 15, 55) A sírt ôrzô katonák azt hiszik, Jézus halott. A zsidó fôpapok és. farizeusok is azt hiszik: Jézus halott. Pilátus úgy tudja még, hogy Jézus halott Még Jézus hívei is, a szent asszonyok és az apostolok abban a meggyôzôdésben élnek, hogy Jézus halott. És ebben a miliôben hangzik el Jézus kiáltása: Hol a te gyôzelmed? Mindkét pillanat gyôzelemrôl beszél, de mindkét pillanat mély sötétben, a bűn és a halál teljes gyôzelmének látszatával szemben hangzik el. Az elsô az Isten nagy hallgatása között, a második az embereknek Jézus halálát bizonyító eszközök birtokában kialakult meggyôzôdésének színe elôtt. A hitben Jézus kezd élni bennünk. Tudunk-e Jézussal azonosulni egy világ éjszakájával szemben is biztos és bátor hitünkkel? Merünk-e Isten hallgatása közben is Jézussal vallomást tenni a feltámadásról? A hit majdnem mindig ilyen krisztusi légkörben valósul meg. Szent Pál Korintusban félve és elfogódottan'' (1 Kor 2,3) hirdeti a kereszt botrányát. Athénben ugyanis az Areopág elôtt mondott szónoki remekműve kudarcba fulladt, mihelyt a feltámadást említette (ApCsel 17,32). A korintusi világváros gazdagsága és szellemi mozgalmassága még inkább félelemre indította úgy, hogy Jézus jónak látta éjjel látomásban megnyugtatni: Ne félj Pál hanem beszélj és ne hallgass Én veled vagyok.'' (ApCsel 19,9). A SÖTÉTBEN ÉGÔ GYERTYA Talán megriadunk hitünk e tragikus szemléletétôl. Hiszen valóban sem a mindennapok, sem az egész élet nem áll mindig azon a hangulati mélyponton, melyre Jézus került a keresztfán. De tudnunk kell, hogy alapjában véve, tehát gyökerében a hitünk a tagadásba és bűnbe süllyedt világon való felülemelkedés, azzal való szembenállás. ,,Meggyôzôdés arról, amit nem látunk'' (Zsid 11,1). A tapasztalások sötét háttere tehát ne sújtson le. Szent Pálon keresztül maga az Isten mutatja a példát, hogy a sötét háttér mindenféle hitmegnyilatkozásban megvan. A Rómaiakhoz írt levél szerint látomásában végigéli a bűn és halál eredését, Ádámban és a világon eláradó hatalmát, majd hozzáteszi: ,,Amikor pedig elhatalmasodott a bűn, túláradt a kegyelem, hogy amint halálthozóan uralkodott a bűn úgy uralkodjék... a kegyelem is Urunk Jézus Krisztus által'' (Róm 5,20-21). Ezeket olvasva képtelenségnek és naivságnak kellene tartanunk e félelmetesen gyönyörű isteni kijelentést, ha nem az a Szent Pál írná le, aki ugyancsak ebben a Rómaiakhoz írt levélben, mindjárt az elsô fejezetekben, részletesen is leírta és sorba szedte az :akkori világ bűneit. Ma sem tudna senki sötétebb képet festeni a bűnök tengerérôl, midôn részletesen és nevén nevezve a dolgokat elénk tárja e szomorú bűnlajstromot (Róm 1-2). És mégis meri állítani, hogy több a kegyelem, mint a bűn! Jézus halálának utolsó és feltámadásának elsô pillanata emberileg nézve kis fény volt a nagy világéj szakában. De egy szál meggyújtott gyertya fénye túlcsap a legnagyobb sötétségen! Ezért kell örülnünk húsvétkor a látszólag szerényebb tapasztalatoknak is. ======================================================================== Az örök élet hite Néhány kiragadott írás Halála napján megjelent cikke az Új Emberben A húsvét a halálon diadalmaskodó élet örömétôl fényes. De egyszer meg kell kérdeznünk magunktól: annak tudunk-e örülni, hogy kereszténységünk ezt a hitet adja nekünk Vagyis akkor, amikor látjuk és tapasztaljuk, hogy hány ember nem tud eljutni a hitre, mi, akik hisszük a Krisztusban diadalmaskodó életet, tudunk-e ennek a hitnek birtoklásán örvendezni?! Évekkel ezelôtt városi plébánián működtem, ahol távoli rokonom, egy öreg házaspár is élt. Egyszer váratlanul megszólal a telefon, és jelzi, hogy a fiúk, aki nôgyógyász fôorvos volt az egyik dunántúli kórházban, szívinfarktusban meghalt, és én, mint rokon és lelkipásztor kíméletesen közöljem ezt velük. Természetes, hogy nehéz szívvel mentem hozzájuk Utcájukban látom, hogy a kórház sebészének a felesége kihajol az ablakon és kérdi tôlem: Igaz, hogy a Bandi meghalt? -- Igaz, feleltem röviden, de izgalmamban tovább is siettem, hisz részleteket úgysem tudtam. Bemenve az öregeket éppen nagy sürgés-forgásban találtam. Csomagot készítettek Bandi fiúknak az ünnepre, hiszen ott öt unoka is várt a nagyszülôk csomagjára. El lehet gondolni szorult helyzetemet. Végül is a gondviselés is segítségemre jött, mert elôbb egyiknek, utóbb a másiknak kellett valamiért átmenni a szomszédba, és így egymás iránti szeretetükkel és egymást féltésükkel sikerült az ôket ért gyász súlyát némiképpen enyhíteni. De nem errôl a mozzanatról szeretnék beszélni, hanem ami ezután történt Elhagyva a lakásukat, a sebész fôorvos feleségét ismét az ablakban találtam. Izgatottan mondja: jaj! Tessék már jönni, órák óta lesem innét az ablakból. Mondja: mit tudott az öregeknek mondani? Hát ez az, amit a húsvét hite ajándékoz nekünk. Akinek nincs húsvéti hite, az nem tudja, hogy mit lehet és mit kell ilyenkor mondani. Az örök életben való találkozás és viszontlátás reménye orvosolni tudná gyászunk megrendítô fájdalmát ha ez csak az örök élet hitének mellékterméke is. Hiszen a fô a mi öröklétünk és az Isten-látás öröme. De a melléktermék emberi vigasztalása is Isten ajándéka. És hogy ennek örülnünk is lehet, arra igen jó példa akárhány szellemi nagyságunknak a megnyilatkozása. Olyan, mint Illyés Gyuláé volt, aki közismerten vallásos néprajztudósunknak, Bálint Sándornak ezt mondta, mikor egy temetésrôl hazatérôben voltak Németh Lászlóval és Veres Péterrel: ,,Boldog lehetsz te, Sándor! Mert van hited.'' És bár az ilyesfajta nyilatkozatok nem sok hitet árulnak el, de Szent Ágostonnak Pascal közvetítésével közölt kijelentése reményt adhat: Nem keresnél, ha már meg nem találtál volna engem. Nekünk, akik a keresésnél egy kissé odább vagyunk Isten irgalmából, szabad ez isteni ajándék vigasztalásának örvendeznünk. Ez az öröm is húsvéti öröm. És ezzel is megajándékoz minket az Isten. ======================================================================== Dr. Belon Gellért püspök végrendeletébôl Néhány kiragadott írás (részlet) Az Atya és Fiú és a Szentlélek nevében. Isten kezébôl alázatos lélekkel fogadom a megváltó halált, akár hirtelen jön, akár hosszas szenvedés után. Legyen meg Isten szent akarata halálom módjában, helyében és órájában. Hiszem és alázatosan remélem, hogy Krisztus Urunk megváltó szenvedésébe és halálába öltözhetem, Benne, Vele és Általa elégtételt és engesztelést nyújthatok bűneimért és mulasztásaimért. Szent feltámadásának erejébôl pedig, magam is föltámadva, megláthatom Szentháromságos Istenem fölséges arcát és titkainak föltárulását, amire ifjú koromtól mindig vágytam. Köszönöm Istennek, hogy ember lehettem és az Ember útján járhattam. Köszönöm Megváltómnak, hogy keresztény lehettem, és a Szentléleknek, hogy a papságra, sôt annak teljességére, a püspökségre is meghívott. Fôpásztoromtól, munkatársaimtól és minden helyen való híveimtôl bocsánatot kérek, ha megbántottam és megbotránkoztattam ôket. Papi méltóságomat, és késôbb püspökségre való kiválasztásomat, mindig méltatlanságom tudatában hordoztam. Hogy a püspökség gyakorlására el nem jutottam, azért sohasem nyugtalankodtam, senkinek szemrehányást nem tettem. Hálás vagyok Istenemnek, hogy evvel a se kint se bent élettel megszabadított a felelôs gondoktól, és így csak azt kívánta tôlem, hogy bizonyítéka legyek az egyház valódi helyzetének hazánkban. Legjobb lelkiismerettel állíthatom, hogy állami hatóságaink elôtt is az együttműködés elvét hangsúlyoztam, de nem az egyház megaláztatása és másodrendűsége által: aki akar, szabadon férhessen hozzá egyházunk tanításaihoz és kegyelmeihez minden hátrány nélkül. Isten legyen irgalmas bírája életemnek! ======================================================================== Dr. Abonyi József fôorvos Kortársak visszaemlékezései Belon püspök urat sükösdi plébános korában ismertem meg. Már elsô találkozásunkkor mély benyomást tett rám sokoldalú (irodalmi, zenei, képzôművészeti) műveltsége, magas fokú intellektusa. Többször találkoztunk ezután, és a késôbbi években kényszerűen kialakult orvos- beteg kapcsolat odáig fejlôdött, hogy megtisztelt barátságával. Közismerten kitűnô tollú egyházi író volt Írásaiból és szentbeszédeibôl a hívei sorsáért aggódó pap, a jó pásztor portréja rajzolódik ki. Valóban az volt a gyakorlatban is. Én magam, mint lelkipásztort látom ôt a legnagyobbak között. Hadd idézzek erre néhány példát emlékeimbôl: A bajai plébániatemplomban elmondott ,,székfoglaló'' szentbeszédében a hívô és a lelkipásztor eltérô felelôsségérôl beszélt: A hívô csak önmagáért felel, míg a paptól az Úr számon fogja kémi, hogy saját üdvösségén túl megtett-e mindent, hogy a rábízott hívek megtalálják az üdvösség útját és üdvözüljenek. Belon püspök úr bajai működése idején a plébánia ajtaján belülrôl ez a szöveg volt kifüggesztve: ,,Ezt az ajtót reggel 6-tól este 9-ig ne zárja be senki!'' Egy, azóta meghalt orvos kollégám, aki hívô zsidó volt, élményként számolt be arról, miként nyújtott lelki vigaszt Belon plébános úr egy, az élettôl búcsúzni készülô betegének. A véletlen úgy hozta, hogy a másik szobában várakozni kényszerült és akaratlanul is fültanúja volt az eseménynek. Rendkívülinek mondta, ahogy békét és lelki nyugalmat szolgáltatott a haldoklónak. Szerette a zenét, és ezen belül a musica sacra lelkes híve és ismerôje volt. Számos egyházzenei hangversenyünket kommentálta aktív résztvevôként. Én azonban úgy éreztem, hogy a művészi egyházi zenét arisztokratikusnak tartotta, és a szíve akkor örült igazán, amikor az egész templom, a hívó közösség énekelt. Ennek érdekében meg is tett mindent. Még a latin liturgia idejében megkezdte a hívek csoportos énekoktatását, a gregorián dallamot és latin szöveget is beleértve. Nagypénteken az egész templom énekelte szépen és egyhangos, a ,,Venite adoremus''-t, gregorián dallammal és díszítéssel. Az egyházi év minden ünnepén a hívô közösség -- láthatóan és hallhatóan -- a szent liturgia aktív részese volt, oly mértékben, mit sem korábban, sem azóta nem észleltem. A jó pásztor közösségteremtô ereje kellett ehhez. És ezzel az erôvel volt megáldva Belon atya; ez a láthatatlan erô vonzotta köré a hívôk seregét és töltötte meg a templomot mindenütt, ahol ô járt. A pécsi székesegyházat is ez a hívô közösség töltötte meg zsúfolásig temetése napján. Egy életmű valósult meg abban, ahogy akkor az egész templom énekelt és imádkozott. Fôpap volt, író volt, a Szentírás kiváló ismerôje, a művészetek barátja, de mindenekelôtt és mindenekfelett jó pásztora a rábízottaknak. Így Belon püspököt elsôsorban, mint jó pásztort ôrzöm emlékeimben, és gyászolom, amíg emlékezem. ======================================================================== Özv. Berna Jánosné Kortársak visszaemlékezései Belon Gellért püspök atyának édes unokatestvére vagyok. Nagyon szerettem ôt, és ott voltam Jánoshalmán az emléktábla avatáson is, aminek nagyon örülök, hogy a jó Isten megengedte. A nyolcvanadik évemet taposom, és amit én most leírok, azt én ott is szerettem volna elmondani, de nem mertem kiállni. Nagyon sok szépet és jót hallottam ott, amirôl én mind tudtam, hiszen nagyon sokat voltam mellette, és most nagy lelkiismeretfurdalásom van, mert ezt nekem el kellett volna mondanom. A fényképe az ágyamnál szinte sugallja: írj a csodálatos sebgyógyulásról. Amikor neki annyira gennyezett a háta; kórházban volt Szegeden. Éppen nagyhét volt. Elôtte súlyos műtéten esett keresztül, így a kórházból nem akarták kiengedni semmiképpen, de ô szegény nem tágított. Nagyszerdán hazahoztuk; gyenge volt, lábon alig állt, de nagycsütörtökön minden szertartást ô végzett; a szentmisét is, és tizenkét embernek megmosta a lábát, szinte térden csúszva. Én: meg, néztem, mikor esik össze, szinte reszketve fogta az oltárt, de pénteken újra mindent ô végzett; és szombaton is, csak nyár a körmenetben nem vitte az Oltáriszentséget; hazament, én meg vártam a végét. Ahogy hazaértem, a heverôn feküdt, odamentem hozzá és majdnem sírva mondtam: Miért csinálod ilyen betegen?! Ô erre nagy komolyan azt felelte: Te nem is örülsz, hogy én ezt meg tudtam csinálni? Nagyon örülök, de nagyon féltelek! Másnap húsvét reggel volt, és hívatott a szobájába, és ezt mondta: Nézd meg, nem folyik a sebem! És be volt szépen hegedve. Ez csodálatos gyógyulás volt; soha többé nem gennyezett! És többé nem volt baj vele, nem kellett visszamenni a kórházba sem, pedig még műteni akarták. Azután még sokszor voltam nála, más baja sok volt, de azzal többé semmi. Ezt a jó Isten adta így, ezért lett ô ,,Sebtôl gyógyult''. Ezért lett ez a jelmondata is, Ezt le kellett írnom, talán ettôl én is megnyugszom végre ... NYÍRADONY, 1991. OKTÓBER ======================================================================== Bíró Mária Alexia Kalocsai Kortársak visszaemlékezései Miasszonyunk Iskolanôvér Fiatal teológiai tanár kora óta ismerem ôt. A Kalocsai Iskolanôvérek Intézetében, a Tanítónôképzô-Óvónôképzô növendékeinek, a szerzetes jelölteknek gyóntatója, lelkivezetôje volt. Az újoncnôk mesternôjének, Markovits Mária Jozefa nôvérnek tanácsadója. Mesternôm egyszer így kezdte oktatását: -- Megkérdeztem Belon Atyát, mit tart fontosnak az újoncévüket most kezdô szerzetes- pedagógusok számára? -- A jóság anyatején neveljenek! ... jóság! Nem mint fogalom, hanem mint Élet, amelyet élni kell, s amely életünk tartalma, eszménye. jónak, jóságosnak lenni mindenkihez, kivétel nélkül. Csak az ilyen életnek van gyümölcse, csak az ilyen élet hozhat termést. Ha ezt saját maguk is élik, csak úgy nevelhetnek fegyelmezett, alázatos, sôt engesztelô szerzetes-ifjúságot: ,,A jó fa jó gyümölcsöt terem...'' A fegyelemtartás és ránevelés nem lehet rideg, parancsoló szó eredménye ... Jézus is fogott korbácsot a kezébe, de volt-e szív megértôbb, jóságosabb? ... Belon atya a keresztnek nemcsak hirdetôje, de maga is kereszthordozó volt. Elgyöngült szervezetében is eleven szellem lobogott. Az egyik műtét alkalmával becsípôdött egy idegszál. Minden légvételkor éles fájdalom nyilallt hátába. Kérdeztem: Hogy tud ilyen állapotban szentbeszédet mondani, sôt lelkigyakorlatok sorozatát vezetni? Így válaszolt: ,,Kínosan kikísérleteztem, egy-egy légvételre hány szót tudok kimondani elviselhetô fájdalommal úgy, hogy hallgatóim azt ne vegyék észre, és elôadásom zavartalan legyen. Ha már csak rövid ideig is, de hűségesen akarom szolgálni az Urat.'' ======================================================================== Bittsánszky Géza--Kopp Judit Kortársak visszaemlékezései Elsôként említenénk minden megnyilvánulásában feltétlen azonosulását az Egyházzal. Ez annál inkább is figyelmet és tiszteletet parancsoló volt, mert szelleme és problémaérzékenysége -- írásai számtalanszor tanúsítják vitán felül garantálták, hogy az intézmény fogyatékosságait is kristálytisztán látta. Mégis ezeken túl látni és láttatni tudta az Egyház transzcendentális lényegét, s így számunkra és mások számára, az Egyházat mint hitünk egyik lényeges elemét tudta elfogadhatóvá tenni egy olyan korszakban, amikor az általános intézményellenesség és kiábrándultság az Egyházat is elérte. Így és ezért Krisztus Misztikus Testének hiteles tanújaként emlékezünk rá. Ide kívánkozik, hogy messze kerülte bármely egyházi hivatalt viselô személy leghalványabb kritizálását is, pedig tudjuk, hogy voltak ezek között olyanok, akik objektíven vagy szubjektíven -- teljes joggal -- ,,kiérdemelték'' volna a kritikát. Egyháziasságára jellemzô volt engedelmessége, amelynek egyik bizonyítékát püspöki kinevezésekor adta. A Prohászka-mű sokéves munkát igénylô feldolgozása is -- mint mondta attól a szándéktól vezérelve született, hogy a püspökelôd által az Egyház hivatalosai részérôl elszenvedett igazságtalanságokat az Egyház részérôl kövesse a jóvátétel is, és így eltűnjék az igazságosság fényében az egyháztörténelem e korántsem fényes eseménye. Bizonyára érdekes megállapításokat eredményezne, ha a hozzáértôk elvégeznék a Prohászka-Belon párhuzamok vizsgálatát. Ehhez egy adalék: Egy katolikus-protestáns-marxista dialógust folytató társaságban, amelyben Belon ösztönzésére vettünk részt, Lékai prímás utódlását latolgatva, a társaság egyik protestáns tagja -- aki egyébként nem tudott B-hez fűzôdô kapcsolatunkról -- vetette fel: olyan megoldást kellene találni, amelyben a hivatali-kormányzási teendôket erre egészségileg alkalmas személy végezné, a lelki-szellemi vezetést pedig Belon Gellért biztosítaná, hiszen közismert, hogy ilyen tekintetben személye országszerte egyedülállóan és vitán felül a legalkalmasabb. Az egyházi felsôbbség iránti lojalitására utal az alábbi epizód is. A romániai magyarság beolvasztását eltűrô vatikáni politikára vonatkozó megjegyzésünkre -- szemlátomást átérezve az ottani magyarság szenvedéseit (Márton Áronnak nagy tisztelôje volt), s maga is gyötrôdve a kiúttalanság miatt -- kristálytisztán érvelt a vatikáni magatartás önmagában támadhatatlan, sôt kötelességszerű volta mellett. Érdekes nyomatékot adott ennek a -- már halála után sorra került beszélgetés Kada érsekkel ugyanebben a témában. Az érsek -- már az érzelmi vonatkozásoktól függetlenül -- határozottan képviselte ugyanazt az álláspontot a hosszú távú meggondolások alapján. Márton Áronnal való szellemi rokonsága, a szociális kérdés iránti fokozott érzékenysége és annak értô megoldási gyakorlatán túl, talán a soha nem hivalkodó, elvi, az igazságosságból forrásozó jellemszilárdságában vált nyilvánvalóvá. Belon az elvekben soha sem volt képes kompromisszumokra (ez hitelesítette a gyakorlat terén megnyilvánuló, elôrevivô rugalmasságát), s ezt mindenki elôtt nyilvánvalóvá tette. Ez is hozzájárult ahhoz, hogy az ,,ország püspökévé'' vált egy olyan korban, amikor annyira hiánycikk volt az egyértelmű és világos állásfoglalás. Egyházias magatartása segítette ahhoz, hogy politikailag kényes helyzetekben is elkerülje, hogy bármely irányzat eszközként használja ki személyét» Barátságának abban az idôben lehettünk részesei, amikor a Zsinatot követôen a progresszív és konzervatív irányzatok kikristályosodtak az Egyházban, majd a két irányzat közötti viták sokakat az egyik vagy másik irányzat mellé állítottak. Belon Gellért -- aki sok területen, már a Zsinatot megelôzôen, a zsinat szellemében járt el -- személyében, gondolkodásmódjában, szemléletében a két irányzat értelmezhetetlen volt: a szó szoros értelmében felette állt a -- végsô soron nagyon is evilági síkon folytatott vitáknak, s mindkét irányzatból ki tudta emelni azokat az értékeket, amelyek az ô szintézisében a természetfeletti sík felé segítenek. Többször voltunk tanúi olyan beszélgetéseknek, amelyek során az Egyházban tapasztalható fogyatékosságokat panaszolták fel neki. Ilyenkor általában átérezve a megjegyzések jogosságát (pl. a ,,holt terhekrôl''), azokat olyan perspektívába tudta helyezni, amelyek mindannyiunk hitét erôsítették. Súlyos betegsége ellenére sokszor a fizikai erôfeszítéstôl sem visszariadva, akár váratlan, hirtelen jött kérésre is szívesen jött baráti társaságunkba, hogy a Szentírásra vonatkozó kérdéseinket megválaszolja. Ilyenkor tréfásan csak annyit mondott: ,,Az ellenségeim nem bántanak engem, csak a barátaim tesznek tönkre''. Majd a szokásos bevezetô beszélgetéseket mellôzve vagy lerövidítve -- ,,in medias res'' -- a problémák felvetését kérte, s megindult a magyarázat, melynek során teljesen meg tudott feledkezni minden bajáról. Budapesti tartózkodásait igyekezett arra is felhasználni, hogy rokonait, ismerôseit meglátogassa. Ezekre a látogatásokra többször volt alkalmam elkísérni. A többnyire váratlan, vagy esetlegesen elôre jelzett rövid látogatások az összetartozás, szolidaritás, a mások iránti nyitottság, a szomorkodóknak vigasztalás egyszerű és nagyon természetes gesztusai voltak. Jelentôségüket aláhúzta, hogy olyankor került rájuk sor amikor -- pl. egy-egy lelkigyakorlatos beszédsorozat után -- a fizikai kondíció helyreállításához inkább pihenés lett volna indokolt. Utolsó keresztúti elmélkedését minden elôkészület nélkül ,,kapásból'' mondta hangszalagra Kopp Judit szobrászművész kérésére az általa készített keresztút-sorozathoz. Eseményszámba menô lelkigyakorlatos beszédeit, elôadásait illetôen álláspontja az volt, hogy ô soha nem ajánlkozik sehová, de mindenhová igyekszik elmenni, ahova hívják. Tényleg így volt: eljött oda is, ahol csak 80-100 hallgatóra számíthatott. Nagyon komolyan vette az egyházközségi alkalmazottak -- sokszor igen egyszerű emberek -- számára rendszeresített beszédsorozatát: örült, hogy ez a régi kezdeményezés az utóbbi években ismét feléledt. A kis dolgok, a ,,kicsinységek'' teológiájának kiérlelôdését szolgálták az ô ,,názáreti'', ,,impedito'' évei, évtizedei, amikor még fizikai erejének teljében, ragyogó szelleme a miskei és jánoshalmi eldugottságban volt elzárva. Hogy ez mennyire így volt, arra az alábbi epizód is bizonyíték, s amit az Egyház akkori mozgásterének jellemzéséül mesélt el: Az egri egyházmegye egyik kanonokja, aki az akkori idôk igencsak pejoratív értelmében ,,békepapnak'' számított, lelkigyakorlat tartására hívta meg. Belon jelezte neki, hogy tapasztalatai szerint az ÁEH ehhez nem fog hozzájárulni. Az megnyugtatta, készüljön csak, miért ne menne, ô majd elintézi. Kisvártatva sajnálkozva jött a levél, hogy a beszédsorozat nem aktuális. Az eseménytelen názáreti életre vonatkozó elgondolásának jellemzésére szolgál az alábbi epizód: Halálát megelôzôen néhány hónappal a jánoshalmi egyházközségi testület aktivizálása, a világiak szerepvállalásának ösztönzése érdekében három, egymást követô napon elôadássorozatot rendezett a rá jellemzô természetes nagyvonalúsággal. (Ilyen rendezvények -- úttörô jelleggel -- addig csak egyházmegyei vagy esperesi kerületi szinten voltak tudomásom szerint.) Marosi Izidor püspök, az Új Ember két munkatársa, és a Világiak fanácsa részérôl másodmagammal voltunk a meghívott elôadók. Az elôadást követôen meglehetôs izgalommal vártuk és firtattuk a püspöki kritikát az általunk fontosnak tartott ilyen-olyan kitételünket, elgondolásunkat illetôen. Ô ezekre ki sem térve, mindezeken könnyedén felülemelkedve csak annyit mondott, hogy szép tanúságot tettünk hitünkrôl. Ezzel egész szereplésünket olyan perspektívába helyezte, amely mellett a mi -- általunk olyan jelentôsnek hitt -- szempontjaink csak kisszerű fontoskodásnak tűntek Felemelô pillanat volt! Vacsora közben felpanaszoltuk a magyar egyház megannyi problémáját, meg az azok megoldására szolgáló elgondolásainkat, ,,akcióinkat'', és azt is, hogy ezek a hierarchia részérôl mennyire nem találnak meghallgatásra, támogatásra. Bizalmat öntve intett le minket, emlékeztetve Jézus eseménytelen 30 názáreti évére, amikor a benne rejlô isteni energiák birtokában is engedelmességbôl le tudott mondani az aktivitásról. Nagyvonalúságát jellemezte az 1970-es évek elsô felében általa rendezett egyházművészeti kiállítás a jánoshalmi hívek számára. Egy alkalommal végigsorolta templom- és plébániaépítési, korszerűsítési, tatarozási vállalkozásait, megemlítve, hogy valamennyi esetben úgy vágott a vállalkozásba, hogy a szükséges anyagiaknak csupán tört része állt rendelkezésére. Püspöki kinevezését követôen az egyik konferencián szó volt a düsseldorfi katolikus napokra küldendô magyar küldöttség összetételérôl. Hozzászólásában felvetette, hogy helyes lenne, ha nem mindig ugyanazok a világiak vennének részt a nemzetközi rendezvényeken; még azt hiszik, hogy nálunk nincsenek más világiak A konferencia helyeselt, de rögtön visszakérdeztek; ugyan kit lehetne küldeni, van-e neki javaslata? A hirtelen jött kérdésre válaszul az én nevemet mondta. Délután restellkedve mesélte ezt el telefonon, jelezve, hogy ha ez nekem kellemetlen, még vissza tudja vonni a javaslatot. így kerültem végül is a Püspöki Kar Világiak Tanácsába. (Persze Düsseldorfba, meg azóta máshova se én utaztam.) Tanácsbéli aktivitásom csekély eredményét látva, mindig az ô példájában találok megnyugvást. Püspöki kinevezését, ill. annak körülményeit mi az alábbiak szerint tudjuk. Grôsz érsek közölte vele, hogy javasolni kívánja Rómának püspökké történô kinevezését, mivel lehetôsége nyílott erre. B. Gellért megjegyezte, nem lesz-e ennek az ÁEH részérôl akadálya? Az érsek jelezte, hogy nézete szerint az adott helyzetben nem, de rövidesen amúgy is megy az ÁEH-ba, ahol elrendezi a dolgot. Rómába a javaslatot elküldte az érsek, de ô közben megbetegedett, így az ÁEH-val való egyeztetés elmaradt. Késôbb pedig az ÁEH az elôzetes egyeztetés elmulasztása miatt, ill. erre való hivatkozással, nem vett tudomást a kinevezésrôl. Kivételes alkalom volt az evangéliumi ihletésű képzôművészet és irodalom egymásra hatásának megtapasztalása. Feleségem, Kopp Judit szobrászművész, egy készülô keresztúti stációsorozatának néhány elkészült darabját mutatta meg Belon püspöknek, akit nyomban elmélkedésre ihlettek a látottak. A kéznél lévô magnó jóvoltából sikerült az ,,in statu nascendi'' gondolatokat rögzíteni. A püspök úr sorra vette a még meg sem faragott stációkat is. Késôbb, ezek elkészülésekor feleségem keze nyomán felismertem Belon püspök gondolatait. Végül a püspök úr míves munkával, a tôle megszokott szabatossággal, írásba foglalta az elhangzottakat. Újabb élményt jelentett érzékelni a két műfaj -- a szóbeli elmélkedés sodró lendülete és az írás finom csiszolata közötti különbséget; a püspök úr mindkettônek mestere volt és soha nem keverte össze azokat. ======================================================================== Csanád Béla Kortársak visszaemlékezései Belon Gellért halálára AKI ISMERI Aki ismeri amaz Ország térképét, az nem téved el itt a Földön sem. Útja mentén virág és madár énekel, a természet testvéri szóval köszönti vándorlépteit, s magához ölel minden élôt a szív, akit a hit hevít. Aki ismeri amaz Ország titkát, az nincsen egyedül, keresztjére is vele együtt Valaki más is fölfeszül, s próbára teszi életét, mert az sem övé, másoknál él, s ajkán a szó oly fogyhatatlan, mint mennybôl alászállt kenyér. Aki ismeri amaz Ország törvényét, annak a halál nyitánya beteljesedésnek: Istenre végleg rátalál. ÚJ EMBER, 1987. VI. 7. ======================================================================== Csere Dezsô Kortársak visszaemlékezései Az alábbiakban idôrendi sorrendben közlök gondolatokat, emlékeket. FAJSZ: 1936--1937 Ezekben az években volt Fajszon káplán, közvetlenül a teológia elvégzése után. A fajszi nép egyetlen káplánra sem emlékszik annyira mint rá, aki pedig igen rövid ideig volt Fajszon. Püspökké szentelésén is egész csoport fajszi hívô volt jelen Esztergomban. Különösen a szegényekhez, betegekhez és a fiatalokhoz, gyerekekhez vonzódott. Talán már érezte betegségét, vagy kezdeti stádiumban volt, de a betegek sorsát nagyon szívén viselte. Emlékszem egy tüdôbajos lányra, akit teljesen ô támogatott anyagilag. A gyerekekre, különösen a Szívgárdában, a Szív újság terjesztésével hatott. A Szív újság áránál jóval többet adott vissza nekik, játékokban, édességekben. Különösen élvezte, ha marokszámra szórhatta a cukrot a kisgyerekeknek, akik úgy követték, mint a pásztort a nyája. Én is kisgyerekként ismertem meg. Ô lett a bérmaapám, és így különös gondot viselt rám. Ô vette rá szüleimet, hogy taníttassanak, neveljenek belôlem papot. Mivel szüleim ezt anyagilag nem tudták vállalni, 8 éven át ô biztosította a taníttatást anyagiakban, sôt még zsebpénzzel is ellátott. KALOCSA:1937-1948 A gimnáziumot a jezsuitáknál végeztem 1937-1945-ig. A gimnázium kezdetére már Ô is Kalocsára került teológiai tanárnak. Úgy emlékszem vissza rá, mint aki mindig szegény volt, mert anyagi javait a még nála is szegényebbek között szétosztotta. Tanársága mellett bizonyos beosztása a kalocsai lapnál is volt. Nemegyszer engem bízott meg a kefelevonat korrektúrájával: kizárólag helyesírási szempontból. Gimnáziumi éveim alatt sokat olvastatott velem, és beszámoltatott az olvasottakról. Ennek ellenére nem szerettem meg az irodalmat. Naplót íratott velem,' amit idôszakonkint elolvasott. Emiatt nem mertem ôszinte lenni a naplóban, és így sablonossá vált. 1945 után -- úgy hírlett, bizonyos kalocsai újságcikkek miatt -- bezárták a kalocsai börtönbe. Ide mentem be hozzá 1945 nyarán azzal a keserű hírrel, hogy nem akarok pap lenni. Ô ennek ellenére orvostanhallgatói idômben is tartotta velem a kapcsolatot és szeretett. 1945-ös érettségim alkalmával különösen szép életcél-mutatást adó levelet írt hozzám. Arra külön emlékszem, hogy ne szégyelljem, hanem legyek büszke arra, hogy paraszt származású vagyok, és így közel a földhöz és a föld embereihez, akik az életet adják a termeléssel. Ezt a levelet annak idején édesanyám bevitte a népbírósági tárgyalásra, ott felolvasták, és az iratokhoz csatolták. Akkori emlékeim szerint ez a levél igen enyhítôen hatott, és tény az, hogy a tárgyalások befejeztével Belon Gellért kikerült a börtönbôl. 1948-1987 Püspöksége alatt kétszer járt nálunk, illetve lányoméknál: mindkét unokám születése táján. Ekkor itt Kecskeméten mindig valami hivatalos dolga volt. Arra biztatta lányomat, minél több gyermeket szüljön, mert szükség van a magyarság utánpótlására. ======================================================================== Csongor Jusztina ciszterci nôvér Kortársak visszaemlékezései A püspök úrral a 60-as évek elején találkoztam elôször, amikor régebbi Vigíliákat olvasgatva találtam tôle egy két részben közölt tanulmányt (1955. okt. és nov.) ,,Istenélményünk válságai'' címmel. Az itt talált gondolatok táplálékaim tudtak lenni az adott helyzetben és lelki stádiumban. Úgy éreztem, hogy egy nagy szellem és nagy lélek ugyanezekben a problémákban elôttem jár, és megtalálta a felmerülô kérdésekre a választ is. ,,Ahhoz, hogy megtapasztaljuk Isten mindenhatóságát és jóságát, meg kell élnünk helyzetek lehetetlenné válását és elreménytelenülését'' -- ez a gondolatsornak mintegy problémafelvetése. A feloldása pedig: ,,Vajon csak közelbôl vagyok-e én Isten? -- Úgymond az Úr és nem vagyok- e Isten a távolból is?'' Egyszóval írásaiban találkoztam vele elôször, és úgy éreztem, erre az emberre érdemes odafigyelni. Püspök atya tudott írni. De mint késôbb észrevettem: az élôszónak is mestere volt. Tudtuk róla azokban az években, hogy gúzsba van kötve -- szóban és írásban is. Hol volt akkor még az az idô, amikor az ,,Ellesett pillanatok''-ra egy ország katolicizmusa figyelt. Az ,,Imádkozzál'' című imakönyvét 1978-ban kiadták, de a neve nélkül. Hallottam, hogy többen azt hitték, hogy Szent-Gály Kata írta. Magának Katának is gratuláltak miatta, aki azt válaszolta: ,,Nem én írtam, de vállalnám.'' -- Hallottam aztán, hogy Jánoshalmán Vass Péter atyával Prohászka életművén, valamiféle Prohászka antológián dolgozik, és annak igen örültem. Dienes Valériával való kapcsolatáról is hallottam, és ôk valahogyan egy vonal lettek Prohászka-Dienes-Belon. Gazdag egyéniségét közelebbrôl akkor figyelhettem meg, amikor eljött hozzánk, amint ô mondogatta: Betániájába. Tényleg az lehettünk neki, ami az Úr Jézusnak volt Betánia: megpihenés, megállás, kis felüdülés. Sokszor betért néhány napra, többször lelkigyakorlatot tartott nekünk, és nemegyszer többhetes pihenésre is jött. A szentmisék homiliáiban, a lelkigyakorlatok punktáiban és az étkezés közbeni beszélgetésekben szórta felénk lelke-szelleme gazdagságát. Beszédeinek, lelkigyakorlatainak leírásába itt most nem kezdek bele, inkább azt írom le, amit az asztali beszélgetéseknél hallottunk tôle és láttunk meg általa. 1984 januárjában volt nálunk elôször. Kérdeztük ôt a ,,saját'' rózsafüzérérôl, az ,,Üdvösségünk Anyja'', 50 titokból álló olvasóról. Meglepô és újszerű módon kapcsolta össze az üdvtörténet mozzanatait, imádságában mélyen kitapintva és felfedezve Isten terveit. ,,Aki megváltásunkba minden jó és bal ügyünket belekombináltad ...'' Nos, ezt nagyon tudta a Püspök atya: egybelátni, együttnézni jót és rosszat, tisztaságot és bűnt, az egyházat és a világot, a teológiailag tiszta fogalmat és a herezis elcsúszását, egyszóval az ellentéteket; az Isten tervét az emberi bukdácsolásban. Sok anekdota-színű történetet elmondott nekünk életébôl, melyet aztán késôbb az Új Emberben is közzétett (pl. Wolkenberg Alajos morális tanár vizsgakérdését: milyen az élet? A helyes felelet az lett volna: Ágas- bogas. Hám János szatmári püspök boldoggáavatásához kérdezték a szállásadóját, hogy szentnek tartja-e? Azt felelte: ,,Nem, kérem, az egy normális ember volt!''). Beszélt nagy tüdôműtétjérôl; 75-ben operálta Szegeden dr. Kulka professzor; csak fél tüdeje van. Sokat fáj a háta. Fiatal pap korában derült ki a tüdôbaja, ô ezt éhezô gyermekkorának tudta be. Édesapja a fronton halt meg, ô árvaházban nevelkedett az elsô világháború idején. Mesélte, hogy tüdôbetegségének hosszas szanatóriumi kezelései és kórházban fekvései nagyon közrejátszottak abban, hogy meg tudta szerezni azt a legendás szentírási ismeretet. Mert köztudott, hogy neki a Szentírás ott nyílik ki, ahonnan éppen idézni akarja. (Én belenéztem a híres Szentírásába -- Békés-Dallos Újszövetség --: egyetlen sor vagy szó sem volt aláhúzva.) Mondta, hogy paptársai között is elterjedt a hír, hogy a Belon kívülrôl tudja az egész Újszövetséget. Volt egy pap, aki erre azt mondta: ,,tudom azt én is, nemcsak a Belon'' -- és megtanulta az Újszövetséget az elsô betűtôl az utolsóig. Csakhogy: Püspök atya nem így tudta, sôt azt mondta: így nem is tudta. A II. világháború végén itt ragadt a fôvárosban. Buda ostroma idején a légópincéket járta gyóntatva, áldoztatva, az evangéliumot hirdetve a Fô utca környékén. Éhség és láz emésztette. Egy ismerôs orvos nekiadta az utolsó lázcsillapítóját és azt a tanácsot, hogy ha életben akar maradni, sürgôsen menjen vidékre és egyen. Bajára szeretett volna menni, de minden hidat felrobbantottak. Kis lélekvesztô csónakokon szállították át az embereket a jeges Dunán. Valaki nem vette komolyan, hogy a csónak csak embereket szállít, és berántotta a partról még a csomagját is. Így történt, hogy a csónak megbillent, és Püspök atya, egy kislányt az eséstôl védve, beleesett 40-fokos lázzal, fekete felöltôben, a jeges Dunába. Kész csoda, hogy életben maradt, eljutott Bajára, és az mentette meg, hogy táplálékhoz jutott. Kérdeztük ôt, mint Prohászka-kutatót: 3000 oldalunk van készen Prohászkáról. Megdöbbentô és ismétlôdô élményem Prohászkával kapcsolatban, hogy megdicsôülése pillanatában az Úr kiüti azt, aki ôt segítené. Ezt a munkát Némethy Ernô, Prohászka titkára kezdte. Prohászka az ô szolgálatait elfogadta. Ez a Némethy egy timid ember volt. Amit Prohászka a zsidókról és kommunistákról írt, Prohászka följegyzéseibôl, naplójából kivagdosta. Némethy hagyatékát, 5-6 ládát, Simay Kálmánnal átválogattuk 1 /3-át vissza tudtuk illeszteni a naplóba a megfelelô helyre. 2/3-a odaveszett, a nôvér biztonság kedvéért elégette. Némethy 60-ban meghalt Vass Péterrel összehoztunk egy nyomdakész anyagot. Vass Péter 4 éve meghalt, a kézirat az ÁEH-ban van. Azt mondták, várni kell vele, az én nevem alatt nem jelenhet meg, bármennyit dolgoztam is rajta. Talán a Jelenits-én. Nem fogom megérni a befejezését... Prohászka azt akarta, hogy teljesen bennélni a világban a legmagasabb fokú lelki élettel. De Farkas Editék szerzetesek lettek, és késôbb Slachta Margit is. A jogi csontozatot meg kell adni, hiába! -- Egyházjog tanár voltam Kalocsán 10 évig. Azóta tudom, hogy a gyűlölt jog az emberi irgalom eszköze. A 4414 kánonban a leggyakrabban elôforduló szó: a ,,nisi, a »hacsak«, a »kiskapu«''. (Ezt a nisit sokszor elmondta a Püspök atya.) Mesélte, hogy Angyal Pál katolikus büntetôjogász egyik óráján oktatási céllal verekedést provokált. Utána a hallgatóknak, mint szemtanúknak le kellett írni, hogy ki mit látott, és amit látott, hogyan értelmezi? Kiderült, hogy mindenki másként látta és másként értelmezte. És mindezt azért csinálta, hogy a hallgatóság élményszerűen megtapasztalhassa, hogy a szemtanú vallomása mennyit ér. ,,A jog nem kemény, csak tudni kell alkalmazni.'' ,,A nagy moralisták, Noldin, Ballerini, életük végére skrupulisták lettek önmagukkal, és lazák másokkal szemben. Ballerini utolsó tanácsa halálos ágyán: E világnak semmiféle dolga, sem lelki, sem más kincse nem érdemli meg, hogy miatta tíz perccel megrövidítsük éjszakai álmunkat.'' ,,Az önismeret nehéz dolog''-tételt a következô történettel illusztrálta: A vatikáni csillagvizsgáló jezsuita csillagásza sokszor 24 óráig is figyelte a világűrt, idegrendszere tönkrement, kiállhatatlanná vált. Haldokolva ezt mondta: Atyák és fiatalok! Nem tudom, hogyan adok majd számot az Úrnak rengeteg hibámról. De egyet tudok: a felebaráti szeretet ellen soha nem vétettem. -- Egy másik példa: Dóczi bácsi, hittanár volt Kalocsán, majd plébános lett Kecelen. Közismerten türelmetlen és indulatos ember volt. Mikor kérdezték tôle, hogy megy a lelkipásztorkodás Kecelen azt felelte: ,,Legutóbb jött egy asszony. Ismersz, hogy nyugodt ember vagyok, de azt az asszonyt én úgy kirúgtam ... !'' Egy alkalommal, amikor az ökumenizmusról volt szó, Püspök atya ezt mesélte: ,,1925 és 34 között, amíg kispap voltam, a vakációkat Vásárosnaményban töltöttem. Ott a katolikusok azt mondták a reformátusoknak: -- Csak úgy ér a szentgyónás, ha mindent megmondasz. Gyónjál meg mindent, csak azt az egyet ne, hogy református vagy!'' Emil atya mondta, hogy a 40-es években Ravasz püspök 80-100 fiatal református papot hozott Zircre, ökumenikus szándékkal beszélgetni a Szentírásról és a lelkiéletrôl. Az volt ugyanis a véleménye, hogy lehet ugyan, hogy a reformátusok elôbbre vannak a Szentírás olvasásában és ismeretében, de a katolikusok meg elôbbre vannak az aszketika útján a lelkiéletben. Erre válaszolta Püspök atya ,,A szóba testesült Szentírásnak is van Betleheme, Golgotája, szenvedése. Szörényi Andor professzor racionalista hírében állott, de nem volt az. Tôle, és általában a biblikusoktól én azt tanultam, hogy a szavaknak és a félmondatoknak is jelentôségük van. Az Úristen nem ok nélkül íratta le azt a sok zsidó nevet. Milyen életeken át szűrôdött az a vér, míg Mária megszületett! Jézus nemzettségtáblája nagyon zűrös nevekbôl született. Az: én életem geneológiája is így hullámzik: csak az a lényeg, hogy a végére feltisztuljon.'' Emil atya: Amikor az evangéliumot olvasom, úgy érzem, hogy az Egyház szavát olvasom. (Ebben azt kell tudni, hogy legutóbb sírt a geneológia felolvasásakor meghatottságában.) Püspök atya: Én nem úgy csináltam volna a megváltást! Gemma apátnô, nevetve: Hát hogyan? Püspök atya: Hát úgy, mint az ördög. Elôször is nem Betlehemben születtem volna. Aztán: a keresztrôl leszálltam volna, hogy megmutassam, hogy mit tudok. Feltámadásom után meg Pilátushoz szaladtam volna, hogy na, mit szólsz hozzá? Mindig nagy élmény volt számomra, hogy mit tudott kihozni a Szentírás ismert szavaiból; mi mindent kikapargatott abból, ami mögötte van, amit Ô lesett el. Egyik lelkigyakorlata nyomán szállóige lett közöttünk ,,Menjetek vissza Galileába!'' -- azaz sehová se menjetek, saját hazátokban találjátok meg az Urat. Ô már ott van, vár. ,,Ilyen a mi húsvéti Jézusunk. Mi pedig olyan vétkezékenyek vagyunk De Urunk akkor is utánunk jön.'' ,,A mi Urunk'' -- így szerette mondani Püspök atya. Egyszer mesélte, hogy Hahn István zsidó professzornak egy tanítványa mondta, hogy az evangéliumokban szereplô Jézus történeti létének hitele mellett szól, hogy le merték írni róla, hogy azt mondta: ,,Istenem, miért hagytál el engem?'' ,,Püspöki jelmondatom: Vulnere sanus = sebtôl gyógyult. Izajásnak ebbôl a mondatából választottam: Vulnere sanati ...'' Történelmileg is igaz, egyénileg is, a tüdôműtétre gondolva. Milyen érdekes, mondta egyszer, hogy sokak kis szolgálatát följegyezték az evangéliumokban, Mária sokkal nagyobb szolgálatáról pedig szó sem esik. Urunk kissé csehül bánt az édesanyjával. Kodolányinéval egyszer egy éjszakán át vitatkoztunk a test feltámadásáról. Hajnal felé derült ki, hogy Kodolányi azon esett kétségbe, hogy fájós nyomorék lába egy örökkévalóságon át megmarad neki. 1984 szeptemberében huzamosabb ideig volt itt, ekkor tartotta lelkigyakorlatát a saját rózsafüzérérôl, és nap mint nap a csodálatos punktákat a szentmisék evangéliumához kapcsolva. Már látszott, hogy itt lesz 25-én, Szent Gellért ünnepén, a névnapján is; készültünk rá. Valahonnan megtudtuk, hogy elôzô nap, 24-én van a születésnapja. Mikor errôl szó esett, ô árulta el, hogy nemcsak kettôs, hanem hármas ünnepe van, mert szeptember 23-án volt a püspöki kinevezése, méghozzá most van a 25 éves jubileuma. Ô régebben készült rá, mint mi. Ô akarta tulajdonképpen, nagy rejtettségben a világtól, távol, közöttünk megülni ezt a hármas ünnepet. Annyira készült rá, hogy elhozta püspöki ruháját, lila cingulumát és sapkáját; adott arra, hogy ,,teljes díszben'' ünnepeljen, még ha rejtettségben is. Egyébként egyszerű fekete öltönyt és cipôt viselt. De mindig impozáns jelenség volt. Átlagosnál magasabb termetével reprezentatív megjelenésű fôpap. Köszöntöttük és éltettük Püspök Atyát. A püspöki ,,nagymisét'' díszebéd követte. Fényképezés -- szűk családi körben. Tudta mondani, hogy ,,még jól is esik az embernek''. Minden köszöntést, dicséretet egyszerűen és természetesen fogadott. Mindig tudott örülni, ha pozitívan reflektáltak írásaira, ha szavainak visszhangja volt. Érdekelte, hogy az ,,Ellesett pillanatok''-at vagy a Bibliás füves- könyvet haszonnal forgatják-e. Nagy ünnepének délutánján, búcsúzása elôtt, Gemma apátnô kérte, hogy meséljen nekünk magáról, az életérôl: -- Püspöki mese? Na ne! De mindegy! (Tréfásan) jó lesz a szenttéavatáshoz. És elkezdte: ,,Gellért soha nem volt a családunkban. Azért kaptam ezt a nevet, mert fellapozták a naptárt születésem körül, és ezt a nevet találták. (A Belon nevet is elemezte Püspök atya, de sajnos, nem jegyeztem meg. Úgy, emlékszem, ôsi finnugor szó és a jelentését is mondta.) Nagybátyám, a mezôtáskányi pap -- úgy tűnik -- jóstehetség volt. Öcsém, Alfréd 1917-ben 4-5 éves lehetett, s mikor nagybátyánkkal sétálni mentünk, azt mondta a Frédinek: »Milyen jó lesz nekünk ott a temetôben egymás mellett, a nagy kereszt alatt.« Nagybátyám nem sokkal ezután, 1917 áprilisában meghalt, Frédi 22-ben. Mindig pap akartam lenni, el se tudtam volna gondolni, hogy nem olyan leszek, mint mezôtáskányi nagybátyám. Papságommal Kalocsán jelentkeztem. 1925-34-ig voltam kispap. 34-ben szenteltek fel, 2 év múlva teológiai tanár lettem. Nagy hatással voltak rám az elôzô években Schütz egyháztörténelmi elôadásai; abban a stílusban kezdtem tanítani én is. Nagyon büszke voltam rá, hogy hallgatóim figyelnek, jegyzetelnek. Aztán kifigyeltem, hogy elôadásom közben az egyik hallgató idônként húz egy strigulát. Mire az óra végére értünk, megkérdeztem: »Nos, hánynál tartunk?« »116- nál« -- felelte. Észrevettem, hogy mindig az »ugyebár«-nál húz egy strigulát. Szörényi Andorral, Bárd Jánossal, Udvardyval újságot szerkesztettünk. 44 októberében megszüntettük a lapot, melyet zsidóellenesnek minôsítettek. Egy zsidó ügyvéd jelentett föl minket, és az árán halálra akart minket ítéltetni. Börtönbe kerültem Kernerrel, a lap fôszerkesztôjével. Harmadfokú ítélet: népellenes, de kitöltöttnek veszik fél évemet. 10 évre megfosztottak a polgári jog gyakorlásától, útlevéltôl. 51-ben mindenhová békepapot tettek. Híres eset: esperes-helyettes voltam. Összejövetelünkön hozzászóltam, hogy ne mi szólítsuk fel a pápát, hogy harcoljon a békéért. Az atombomba egyszer már leesett és egyetlen ember harcolt, tiltakozott ellene: XII. Piusz. -- Erre az egész békepapi darázsfészek széthullott. Az 50-es éveket Vigília-cikkek, rekollekciók, papi lelkigyakorlatok jellemezték 56-ban nagyon bölcsen viselkedtem: az ÁVH egy hónapig figyeltetett, és nem talált semmit. Grôsz kineveztetett Bajára, az állam nem akarta. 59 szeptemberében megérkezett a püspöki kinevezésem. De hogyan történhetett ez? Innen senki sem javasolt! A szentelést elhalasztották. 61-ben internálták Bárdot, azután engem. Sokszor behívtak az ÁEH-hoz. Mondtam, hogy a törvénytelenségeket nem bírom. Brezanóczy azt hallotta az ÁEH-ban, hogy Belon még az édesanyja halálos ágyához se hívott orvost, mert az kommunista. Nem tudták, hogy szegény édesanyám 41-ben meghalt, és ezt a hazugságot Csala bácsi találta ki, az ÁEH alkalmazottja. 62-ben hívattak: öten velem szemben, 4 órán át. Mondtam, hogyha a rendszer megváltozna, én a struktúrák 80%-át meghagynám. Bajáról el kellett mennem kisebb helyre, egy hét alatt. Ijjassal cseréltünk. Ô Bajára, én Miskére. A Zsinatra nem engedtek ki. A Zsinat megnyitásakor gallyat vágtam és a Veni Creatort imádkoztam. Püspökké szentelésem ügye sehogyse ment elôre. 82 tavaszán hívatott Miklós Imre ebben a ügyben. Poggi azt mondta, segédpüspök leszek Pécsett. Pécsett? Nem! Ezt Cserháti sem, én sem, akartam ...'' Itt abbamaradt a ,,püspöki mese'', mert indulnia kellett. A következô évben, 85 májusában jött el hozzánk legközelebb pihenni a természet virágba borulásakor Aztán az adventi rekollekciót tartotta, csodálton, óriási anyag! 86 májusának elsô napjaiban templomot szentelni jött Érdligetre, Szakos püspök úrral. Belon püspök úr tartotta elôtte a háromnapos lelkigyakorlatot. Nálunk szállt meg. Kérdeztük, mirôl tartja a lelkigyakorlatot? -- Szószékrôl -- felelte. A humorára jellemzô ez is: ,,Egy lelkigyakorlat akkor jó, ha a végén úgy érezzük, hogy olyan nehéz visszatérni a régi kerékvágásba.'' Aztán: a Kempisnek vagy Szent Bernátnak tulajdonított híres mondatot: ,,Ad quid venisti?'' Püspök atyától ilyen fordításban hallottuk: ,,Mi a fenének jöttél ide?'' Az is aranyos mondása volt, mikor szôlôt evett, ami számára -- cukorbaja miatt -- tilos volt, de szerette, és olykor-olykor fogyasztotta ezzel a megjegyzéssel: ,,Ha vétkezik az ember, legalább azzal vétkezzék, amit szeret.'' Egy alkalommal ezt mondta: ,,Minden embernek van egy kis hibája, de a hibája nem homályosítja el a szentségét. Liguori Szent Alfonz minden titkárát kivágta. Szent Ágoston cseréptálból, ugyanakkor ezüst kanállal evett, és ahhoz ragaszkodott, s ettôl még szent volt.'' Külön fejezetet érdemelne Püspök atyának Prokop Péterrel való kapcsolata. 1980-ban beszélt Püspök atya a ,,Színek remetéjérôl'', a jánoshalmi otthonában készült a tv-interjúban. A háttérben a sok Prokop- kép, szinte Prokop-galéria. joggal kérdezték Püspök atyát Prokop Péter felôl, hiszen ennek a ragyogó pályának ô adott olyan lökést, amely nélkül semmi sem lenne a ,,Prokop-jelenségbôl''. Egyáltalán Prokop Pétert Belon püspök úrnak ,,köszönhetjük''. Egy másik külön fejezetet érdemelne a Maczkó nénével való kapcsolata. Ez az öreg apáca évtizedeken át vezette Püspök atya háztartását, és volt az ô imádságos támasza. Ha Püspök atya nehéz tárgyalások elé nézett, vagy gondok gyötörték, csak neki szólt: -- Maczikám, egy óra lábfájást kérek (érszűkülete volt), erre és erre a célra. Ha Püspök atya késôn érkezett, imádkozva várta. Azt mondta róla Belon atya, hogy Maczkó néni katapulttal megy a mennyországba. Mosolygó derű, közvetlenség és mérhetetlen egyszerűség jellemezte Püspök atyát; ilyennek ismertük meg találkozásaink folyamán. Gemma apátnô sokszor vitte ôt autóval, hosszabb utakon az ô rózsafüzérét imádkozták: ô a titkokat, a többiek az Üdvözlégyeket. Örült, amikor beszámoltunk neki arról, hogy az Egyetemi Könyvtárban a tanévkezdô fiatalok az ô új könyvét kérték ki elsônek, vagy a Volántourist rendezte külföldi út hosszú autóbuszozása alatt az ô beszédeit hallgatta magnóról az utazóközönség. Örült, mert tudta, hogy benne Isten adományát dicsérik. Szinte kisfiúsan tudott örülni az élete apró dolgainak: németországi útján a hamburgi gyors sebességének és zajtalan eleganciájának, vagy egy jó ebédnek. Nagyon szerette a sóskalevest, a húslevest cérnametélttel. Egyszer a jóízűen fogyasztott ebédhez huncut-vidám arccal ezt a megjegyzést fűzte: ,,És még azt hiszik kint nyugaton, hogy vértanúk vagyunk...'' Dienes Valériának tíz évig volt lelkiatyja. Azt mondta róla Püspök atya, hogy ha Vali néni külföldön élt és halt volna meg, világhírű misztikus lenne. Egyszer meg ezt: ,,A Szentírás kegyelmi eszköz. Ha meggyalázzák, ha félreteszik, ha leszólják, akkor is hat.'' Egyszer meg Takács atyát idézte, akinek a hagyatékát gyűjtötte össze: ,,Ha az ördög tudta volna, hogy a kereszt eltörli a bűnöket, nem engedte volna a kereszthalált. Az ördög zseniális képességű, de nem tud úgy gondolkodni, mint az Isten.'' Egy alkalommal fájlalta, hogy kb. 40 évvel ezelôtt olvasott egy cikket, amit vágyna újból elolvasni. Megszereztük neki ezt a cikket: ,,Az Újszövetségi Szentírás rejtett ószövetségi idézetei'' címet viselte a Theológia egyik háború elôtti évfolyamából. Karácsonyi ajándékként küldtük el, nagyon boldog volt vele. Természetesen volt nagy ember. Amikor a kórházban látogattuk meg, nem félt attól, hogy most így látjuk. Amikor Budakeszin látogattuk, rántott levest és kocsonyát vittünk neki: jóízűen elfogyasztotta. De amikor a pécsi klinikán látogattuk, akkor is azt éreztük, hogy mi kaptunk. Kezében ott volt a kis Szentírás. Budakeszin mondta, hogy a szegénység nem nincstelenség, hiszen Urunk még a kereszten haldokolva is gondoskodott édesanyjáról. Itt mondta: azt, hogy meg kell halnunk, azt csak-csak tudjuk, de hogy hogyan... -- attól szorong az ember... Soha nem jöttünk el úgy a betegágyától, hogy gazdagabbak ne lettünk volna. Utoljára áprilisban volt nálunk. Valahol harangszentelésen volt, és hazafelé betért hozzánk egy kis idôre. Mondta, hogy mindenki gyorsan jöjjön, nem marad sokáig. Mesélte, hogy birkapörkölt volt az ünnepi ebéd, ami nehéz étel. Csak egy kis hideg tejet kért. Elmesélte rengeteg tervét, zsúfolt évi programját. Mondtuk, hogy legutóbb egy operaénekesnô számolt be arról, hogy naptára telve van két évre, minden estéje foglalt -- Püspök atya is ugyanígy volt lekötve: lelkigyakorlatok, elsôáldozós, bérmálások itthon, elôadások nyugaton. Olyan sűrű program, hogy az ember csak bámulta, hogyan gyôzi, fél tüdôvel, harcolva a levegôért, a cukorbajjal, a gyógyszerek labilis egyensúlyában. Aggódó szeretettel imádkoztunk, mikor jött a lap, hogy beteg, kórházban van. Amikor a távirat halálhírével megérkezett, úgy éreztük, hogy egy családtagunkat veszítettük el, házunknak atyai barátját, népünknek szent püspökét. Én személyesen nagyon sok fontos dolgot tanultam Püspök atyától, de minden között talán ennek kapcsán jut legtöbbet eszembe: ,,Az élet sokrétű.'' Egyszer azt mondta Püspök atya, hogy a mennyország talán olyan lesz, mint egy videokazetta-tár. És az lesz a jó, hogy odaát majd mindig annak a hittitoknak a videóját nézheti, amelyiket éppen óhajtja: a megváltásét, a Szent Szűzét, a Szentháromságét. Amit itt a földön az imádkozó, püspök és élesszellemű teológus csak sejtett, azt most bizonnyal boldog látásban szemlélheti. ======================================================================== Fr. Füzér Julián OFM Kortársak visszaemlékezései Új szent magyar püspök? Se az egyéni, se a nemzeti megpróbáltatásokat nem tudjuk elkerülni, mert azok mulandó, gyarló, bűnrehajló emberi természetünk velejárói. Mivel jóságos, irgalmas, könyörülettel teljes, a megpróbáltatások idején különösen ott, ahol és akkor, amikor elhatalmaskodik a gonoszság -- az Isten szentjeivel vigasztal bennünket. Mint régen küldte a prófétákat, úgy küldi szentjeit, hogy szavukkal és életükkel tanúskodjanak mellette, bennünket pedig segítsenek és tanítsanak a megpróbáltatások elviselésében. Magyarországra az elsô világháború után nehéz idôk jöttek, majd a második világégés után ránk szakadt a gonoszság uralma minden hatalmával és borzalmával. Már Szent Ambrus mondta, hogy a ,,gonosz állam'' céltáblája a szabadság és a vallás. Ettôl a kettôtôl fosztja meg alattvalóit, mindenekelôtt ez ellen a kettô ellen irányul tajtékzó dühe. Nyers erôszakkal vagy látszólagos törvényességgel pusztítja, írtja a vallást és a szabadságot. A megpróbáltatások éveiben és a gonoszság uralmának idején a Gondviselô Isten szent püspökökkel vigasztalta a magyar népet. Történelmünk folyamán mindig voltak nagy, tehetséges, erényes püspökeink, de a szent püspökök oly fényes koszorúja, mint ebben a nehéz században, talán még soha nem volt a magyar Egyházban. Elôször küldte az Isten Prohászka Ottokárt, majd Mindszenty Józsefet és Apor Vilmost, Erdélybe küldte Márton Áront és ezekben az utolsó idôkben küldte Belon Gellértet, hogy tiltakozzanak a gonoszság ellen, hatalmas szavakkal ellentmondjanak neki, dühét önmagukba, testükbe-lelkükbe fogadják, és Krisztus példája szerint és Krisztustól megerôsítve vikárius szenvedésekkel védjék, segítsék, erôsítsék a magyar népet megpróbáltatásai közepette. Prohászka Ottokár életét, munkáját, szenvedését ismerjük. Hallottuk, hogy ledöntötték a szobrát, zúzdába küldték összegyűjtött munkáinak köteteit, megtiltották tanítását'' Nagyon jól ismerjük Mindszenty József küzdelmét és áldozatát'' Nevét még most is, negyven év után, szitkozódva emlegetik. Tudjuk Apor Vilmos vértanúságát és Márton Áron szenvedését. De -- az emigrációban -- keveset tudunk Belon Gellért életérôl és keresztjérôl. Ô nem nyilvánosan, hanem ,,titokban'', ,,kis kamrájában'' adta magát áldozatul testvéreiért. Tudjuk azt, hogy XXIII. János pápa 1959-ben kinevezte püspöknek, de a kommunista kormány tiltakozott ellene és megakadályozta püspökké szentelését. Akinek, mint püspöknek, az egész ország elôtt kellett volna ragyognia, egy egyszerű községben, Jánoshalmán lett plébános. 23 év múlva, 1982-ben szentelték püspökké és segédpüspöknek nevezték ki Pécsre, de valamilyen oknál fogva -- állítólag a saját kérésére -- továbbra is ,,kis kamrájában'', Jánoshalmán maradt, ahol az évek folyamán a hit, a jámborság, a lelkipásztori buzgóság példaképe lett. Hallottuk, hogy élete utolsó éveiben betegágyon feküdt. Mint valaki írta otthonról: ,,Belon Gellért élete áldozat volt... Istenhez, hivatásához, magyar népéhez mindig a leghűségesebb maradt.'' A püspöknek tanítania kell, és ô jánoshalmi magányából ,,a Szentírás mérhetetlen gazdagságából merítve'', írásaival, imáival, ,,evangéliumi elmélôdéseivel'' tanított. Írásaiban csaknem mindig a Szentírásból indul ki, és páratlanul szép, gazdag nyelven egyszerre szól szívhez és észhez. Imái modern zsoltárok. A teológiai és a lelki irodalomnak ez az ,,elána'', amely elkezdôdött Prohászkával és folytatódott Schütz Antallal, gazdagodott Belon Gellérttel. Bárcsak lenne egy tehetséges valaki, aki írásainak legszebbjeit, vagy legalábbis az imakönyvét angolra fordítaná! * A ,,Magyar Katolikus Almanach'' öt rövid mondatot közöl Belon Gellértrôl. Innen tudjuk, hogy Füzesabonyban született 1911-ben és Kalocsán szentelték pappá 1934-ben. Az almanachban olvassuk püspöki jelmondatát is: ,,Sebtôl gyógyult''. Mi ennek a különös mottónak az értelme? Mit akar vele állítani? Imakönyvében, az Anima Christi imádság szavain -- ,,sebeidben rejts el!'' -- így elmélkedik: ,,Tégy gyógyulttá és gyógyítóvá engem is szent sebeidben, hogy rajtam -- a semmim az ürességen -- keresztül áradjanak erôid mindazokra, akikhez szeretetben, vérben és barátságban, munkában és küldetésben vagy akár botránkoztatásban, vagy bűnben hozzá érek és kapcsolatba kerülök.'' A jelmondat bizonyíték, Belon Gellért tudta, hogy az Isten küldte, és tudatosan vállalta a szenvedést -- a sebeket --, hogy azoktól gyógyuljon, erôsödjék, és új életet kezdjen magyar népe. Amikor mottóját megválasztotta, öntudatosan csatlakozott Prohászka Ottokárhoz, Mindszenty Józsefhez, Apor Vilmoshoz, Márton Áronhoz. Mint püspök, hozzájuk hasonló akart lenni. Társuk akart lenni a szenvedésben. Jelenti a mottó azt is, hogy szent akart lenni, mert, ha az életszentség szeretet, annál nagyobb szeretet nincs, mint szenvedni, önönmagát feláldozni -- mint Krisztus mondja --, ,,életét odaadni testvéreiért'; saját sajgó sebeivel gyógyítani ôket. A sebbôl nemcsak vér folyik -- onnan árad a gyógyító szeretet is! Sajnáljuk, hogy semmi közelebbit, semmi biztosat nem tudunk Gellért püspök sebeirôl. De némiképp következtethetünk rájuk. Összegyűjtött tanulmányai vaskos kötetében beszél a szenvedésrôl -- ,,Krisztus szenvedésérôl és az Egyház szenvedésérôl'' -- és ennek alapján valószínűleg nem állunk messze a valóságtól, ha azt mondjuk, Belon Gellért püspök sebei voltak ,,az egyedüliség sebe'', ,,az igazságtalan ítélet sebe'', ,,a vigasznélküliség sebe'', ,,a megaláztatás sebe'', és ,,a testi gyengeség sebe''. Mint püspök, mint az apostolok utódja, mint magyar fôpap, ezeket a sebeket hordozta emberi valóságában, és velük gyógyította népét. ,,Sebtôl gyógyult.'' Krisztustól tanulta ezt a szokatlan, emberileg alig érthetô, a hitetlenek elôtt nevetséges gyógyítási módot. Krisztusról mondja a próféta, hogy sebeitôl gyógyultunk meg. Talán még jobban megmagyarázza jelmondatát az, amit ,,a szentolvasó imádkozásról'' ír. A fájdalmas rózsafüzérben ,,másokkal való kapcsolatunkat'' látja. A kapcsolat a szenvedés, testünk-lelkünk sebei. Nyíltan utal a haza nagy megpróbáltatására és az Egyház üldözésére. Beszél a testi-lelki sebekrôl, amit hitünkért, erkölcsi meggyôzôdésünkért, egyéni és nemzeti ideáljainkért kapunk. Mind az öt titokban hangsúlyozza, hogy mint a sebekkel borított szenvedô Jézus, mi is gyógyíthatunk sebeinkkel. Mint Jézus sebeiben, a mi sebeinkben is gyógyító, ,,megváltó erôk vannak elrejtve''. ,,Aki másokon segíteni akar szóval vagy tettel -- írja az ötödik fájdalmas titokról --, számítania kell arra hogy lassan-lassan megbénul.'' Egy nagy seb lesz, mint a keresztrefeszített Krisztus -- kezébôl, lábából, oldalából, fejérôl csorog a vér! Egy ponton a segítô szeretet egy nagy seb lesz ,,tehetetlenség és bénultság''. És nekünk ezt vállalnunk kell abban a hitben, hogy ezzel gyógyítjuk, erôsítjük azokat, akiket szeretünk. ,,Ha felmagasztalnak a földrôl (ti. a keresztre, mindent magamhoz vonzok'' (Jn 12,32), azaz, meggyógyítok, megmentek. * Hogy otthon szentnek, Istentôl különösen kiválasztottnak és küldöttnek tartják Belon Gellértet, arra jel, hogy ,,a kalocsai érseki hatóság tudtával és jóváhagyásával'' kérdôíveket köröznek, melyekkel adatokat gyűjtenek életrajzához, erényei után kérdeznek, személyiségérôl, másokra tett hatásáról kérnek információt, gyűjtik leveleit, írásait, szóbeli közléseit és vele kapcsolatos memorabiliákat. Bizonyos fokban a tanúvallomások összegyűjtése folyik. Legyen az Úr áldása ezen a törekvésen. És ha Belon Gellért valóban szent -- ami nagyon valószínűnek látszik --, mielôbb dicsôítse meg az Úr jelekkel és csodákkal, mielôbb tündököljék a magyar nép elôtt, és az meggyôzôdéssel vallja, hogy ,,sebtôl gyógyul'' --, egy nagy, szentéletű püspök áldozatától gyógyul meg és menekül meg a testi-lelki elpusztulástól. Az emigrációban és az elszakított területeken élô magyaroknak is tudniuk kell Belon Gellértrôl, ismerniük kell írásait, és nem szabad elfeledniük, hogy a püspök sebei nekik is gyógyulás és áldás. Szentekkel vigasztalja az Isten az Ô népét. Örvendezzünk szent püspökeinknek, és adjunk értük hálát az Úrnak. Prohászka Ottokárnak, Mindszenty Józsefnek, Apor Vilmosnak, Márton Áronnak és Belon Gellértnek az örömei leszünk, ha ,,hitünkben és magyarságunkban tündöklünk''! KATOLIKUS MAGYAROK VASÁRNAPJA, 1988. III. 13. ======================================================================== Galántai Mária Kortársak visszaemlékezései ,,Megláthatom Szentháromságos Istenem fölséges arcát...'' (BELON GELLÉRTTÔL BÚCSÚZUNK) ,,Az örök életben való találkozás és viszontlátás reménye orvosolni tudja gyászunk megrendítô fájdalmát ha ez csak az örök élet hitének mellékterméke is Hiszen a fô a mi örök életünk és az Isten-látás öröme. De a melléktermék emberi vigasztalása is Isten ajándéka... Ez az öröm is húsvéti öröm...'' -- olvassuk az Új Ember május 24-i számában, Belon Gellért írásában. A Bibliás füveskönyvnek ebben az utoljára beküldött darabjában bizonyára sokan találnak gyógyírt lelkük sebeire azok közül is, akik most azért szomorkodnak mert Belon Gellért püspököt május 23- án hazahívta a Mennyei Atya. Papi életének több mint ötven esztendejébôl több mint negyvenet a lelkipásztorkodásban, a hívek közvetlen szolgálatában töltött. Milyen volt mint plébános? ,,Mindig mindenben igyekszem a hívek szolgálatára állni'' -- fogalmazta meg ô maga egy interjúban. Vidéki plébánosi munkája, s több mint tíz esztendeig tartó súlyos betegsége ellenére országszerte ismert elôadó, lelkigyakorlat vezetô volt. Még most, az idei húsvét elôtt is sorra tartotta elmélkedéseit Budapesten, Gyôrben, Sopronban, Szegeden, Egerben. Rendszeresen jelentek meg írásai a Vigíliában, a Teológiában, a Szolgálatban és az Új Emberben. Olvasóinkat 1980-tól hetente, kéthetente megajándékozta egy-egy bibliai elmélkedéssel. Az ,,Elleset pillanatok'' sorozatban megjelent írásait kötetben is kiadta a Szent István Társulat, s néhány hét alatt minden példány elfogyott. Ugyanilyen gyorsasággal kelt el az Imádkozzál c. imádságoskönyvének mindkét kiadása és a Jézus lelkülete c. kötete. Mi népszerűségének titka? Mindenekelôtt hitelessége. Akár szóban, akár írásban szólt -- ahogy mindig mondta -- ,,szent kereszténységünkrôl'' minden szava mögött egész életének ,,názáreti'' évtizedeinek, betegsége éveinek tanúságtétele állt Népszerűségének másik oka egyszerűsége, közvetlensége. Az, hogy amit ô tudott, ismert, azt közérthetôen, egyszerien tudta megosztani hallgatóival, olvasóival. Otthon volt az Isten dolgaiban -- de nem volt tôle idegen semmi emberi sem. Sokan fordultak hozzá súlyos gondjaikkal, gyakran reménytelennek látszó helyzetekben is. S ilyenkor a konkrét, kézzelfogható segítség sem maradt el, elhangzott a ,,bűvös mondat'': ,,No, próbáljuk meg egy kicsikét Isten szemével nézni a dolgokat'' --, s a beszélgetés során eloszlottak a kételyek, könnyebb volt felismerni és szeretetbôl örömmel elfogadni Isten akaratát egyéni életünkben, s meglátni, mit tett vagy mondott ,,a mi Urunk, Jézus Krisztusunk'' a miénkhez hasonló élethelyzetben. A püspöki jelmondatok mindig hitvallást is jelentenek. Az ô jelmondata: Vulnere sanus -- sebtôl gyógyult. Ehhez fűzött maffiarázó sorai segítenek jobban megértenünk teljes emberségét. ,,Az egészséges emberekben van egy alig észrevehetô nyersesség valamilyen fölény és magabiztosság ami elveszi a Jézus által annyira ajánlott szerénységet és alázatot (Mt, 11,29). A lélek művésze, a Szentlélek éppen ezt a tapintatod ezt a mások felé megnyílott érzéket tudja a kapott sebekkel vagy elszenvedett bajokkal kimunkálni bennünk. Ahogy magán az Úr Jézuson is ezekkel dolgozta ki az emberségnek azt a csodálatos érzékét... Maga Isten tanít meg bennünket az ô kinyilatkoztató szavával, hogy Jézus szenvedései, amiket szimbolikusan sebeknek nevezünk gyógyító sebek. Egész emberré, egészséges emberré tevô sebek... Sok sebbôl vérzik a világ Sok sebet hordanak az emberek. Ebben a seb-özönben arra a Jézusra kell nézni; akit teste szerint megöltek ugyan de a Lélek életre keltette (1Pt3,18). Ezért kell várnunk és hívnunk a Szentlelket hogy orvosolja a sebeket Hogy ahonnét a halál származott onnét támadjon az élet Így lesznek sebeink gyógyító sebekké, magunk pedig teljes emberekké.'' Aranymiséjén azt kérte: ,,Imádkozzatok ti is értem, hogy azt a sugarat, amelyik a Szentháromságból indul ki; és amely az életnek a végétôl világítva átszúrja az evilág sötétségét hogy ezt a sugarat a szívemben mindig ott érezzem ... és hogy ennek a hívását mindig kövessem és hogy akkor, amikor az Isten akarja odaütôdhessem az örök életkapujához... és az élet tengerébe mindenestül szinte megsemmisülni vágyva tudjak belehullani...'' Köszönjük meg Istennek hogy meghallgatta imádságát, imádságunkat! ,,Istenem kezébôl alázatos lélekkel fogadom a megváltó haláli akár hirtelenül jön, akár hosszas szenvedések elôzzék meg Legyen meg Isten szent akarata halálom módjában helyében és órájában. Hiszem és alázatosan remélem, hogy Krisztus Urunk megváltó szenvedésébe és halálába öltözhetem, benne, vele és általa elégtételt és engesztelést nyújthatok bűneimért és mulasztásaimért Szent feltámadásának erejébôl pedig magam is föltámadva megláthatom Szentháromságos Istenem fölséges arcát és minden titkának feltárulását amire szívem mélyén mindig vágytam!'' -- írja Belon Gellért végrendeletében. Kérjük Istent, ajándékozza meg saját magával sokat szenvedett, hűséges szolgáját, nekünk pedig adja meg kegyelmét, hogy követni tudjuk jót azon az úton, ahol elôttünk járt! ÚJ EMBER, 1987. VI. 7. ======================================================================== Dr. Gyetvai Péter kanonok, a kalocsai Kortársak visszaemlékezései Papi Otthon igazgatója 1928-ban a VIII. gimnáziumot kezdte el, én V. éves voltam, s a Kisszemináriumban laktunk. Nagy Prohászka-lelkesedésére és ismeretére jellemzô a következô eset: P. Alaker György S. J. subregens buzdítására az volt a terv, hogy külön önképzôkört alakítunk. A gimnáziumban a felsôs diákok részére eredményesen működött a Rosty Kör. -- Felvetôdött, hogy kirôl nevezzük el a kispapok önképzô testületét. P. Subregens ebben szabad kezet adott. A megválasztott elnök: Zillich István (késôbb Dr. Zimándi Pius premontrei tanár) VIII. o. pn. Mécs Lászlót ajánlotta. Ebbôl is látszik, hogy ô meg Mécs L. költészetét ismerte jól, s azért lelkesedett, nyilván ezért is lépett be a Rendbe. Belon Gellért, ellenindítványul, Prohászka Ottokár püspök nevét javasolta. A többség ezt fogadta el. Így lett Prohászka Kör. A tagságra az indokok közt az is hatott, hogy Mécs még élt, s élôrôl nem szokás nevet venni. P. Alakernek is annyira tetszett a választás, hogy amikor a kisszemináriumi kápolnát -- talán még abban az évben --, kifestette, s a mennyezetre figurális képeket, jeleneteket (Kassai vértanúk stb.) festetett, akkor oda -- egy körben elhelyezve -- felkerült Prohászka mellképe is. Belon Gellért csendes humorára jellemzô: ugyancsak a Kisszemináriumban, 1929 tavaszán, az énekkar is készült a nagyheti szertartásokra és zsolozsmára. Belon G. volt a cantus magisten Egyszer csak külön ott fogta az V éves kispapokat és nagy komolyan közölte, hogy virágvasárnap és nagypénteken a Passióban szerepelnünk kell, mert mikor ahhoz a részhez jutnak az éneklésben, hogy Péter tagadásakor megszólalt a kakas, akkor ezt az V. évesek éneklik. Ô maga elkészítette a kottát a ,,Kikiriki'' szövegre, persze ismétlésekkel, s ezt betanította velük. Az énekkar vezetôje, Laszczik Ernô képzôintézeti zenetanár volt, aki talán hetente jött be a próbára. Az összénekkar próbája után Belon ezt a kottát is elôveszi, s mutatja a tanárnak azzal, hogy szintén próbálná el. Az meg is tette, csak kissé csóválta a fejét a zenei fordulatokon, s a szerzô után érdeklôdött ... Aztán csak virágvasárnap reggel derült ki a beugrató tréfa. -- Én magam kimaradtam belôle, mert mint bácskai, nem mehettem haza, többekkel együtt, s naponta kijártunk a Nagyszeminárium villájába, élen Pecze Sándorral. Az ottani beszélgetésekbôl én tudtam e szokásos beugrató tréfáról, s Belonnak ezt elmondva, valamilyen jogcímen kizárt a ,,kiválasztottak'' közül. -- Talán egyidôben, vagy korábban a Nagyszemináriumban eléggé kellemetlen fejleményre vezetett a dolog, mert egy idôben három nagyváradi teológus tanult itt, akik általában korosabbak voltak, s közülük épp a legidôsebbet és legnaivabbat ugratták be. Igen nagy buzgalommal gyakorolta a kukorékolást, és nagyon megsértôdött az öregúr mikor megtudta a valót ... A budapesti egyetem Hittudományi Karán nagy tisztelôje és lelkes tanítványa volt Dr. Schütz Antal dogmatika-professzornak, aki különben Prohászka könyveinek gyűjteményes kiadását gondozta. Kalocsai teológiai tanár korában egy idôben ô volt a Kalocsai Iskolanôvérek anyaházában az aspiránsok (szerzetesnôi jelöltek) gyóntatója. Lelkileg annyira megfogta ôket (elôadásaival is), hogy egyszer a Tisztelendô Anya (ált. fônöknô) dicsérôleg mondta nekem, hogy ô is elment egyik elôadására. Ugyancsak ekkor vezette a kalocsai Iparos Legényegyletet is. Ez az 1- 2 év is olyan hatással volt a tagokra, hogy tudok arról, miszerint jánoshalmi plébános korában is mentek egykori legényei látogatóba, most már persze, családostól. Feltehetôen sokakat ô is esketett közülük. Ugyancsak teológiai tanár korában a Katolikus Körben többször rendezett elôadásokat, talán sorozatot is, a szociális kérdésekrôl. Ezek nagyon látogatottak voltak. Az Érsekség és a Káptalan árnyékában mindez merész kezdeményezés volt. A szociális segítést már ebben a teol. tanári korban a gyakorlatban is megvalósította. Amikor 1945-ben cikkei miatt népbírósági eljárás alá vonták, mentô tanúi ezek az egykori megsegítettek voltak, akik közben párttagokká váltak ... A betegség már teol. tanár korában is meglátogatta. Tüdô tbc-vel a Mátraházi Szanatóriumban is feküdt. Mindezt türelemmel, derűvel fogadta, mint egész életében a nagyon sok betegségi megpróbáltatást. Tevékenységét, elôadókészségét ezek a bajok sem csökkentették, sôt mintha inkább talán fokozták volna. Orvosaival is annyira meg tudta találni a közvetlen hangot, hogy mind barátaivá váltak. A betegek iránti szánalom és segítôkészség annyira elevenen élt benne, hogy sükösdi plébános korában volt, mikor három olyan fiatal beteg papot is befogadott és ellátott, akiket az Érseki Hatóság a nagy papfölösleg tudatában nem tudott foglalkoztatni, s nekik ellátást sem tudott biztosítani. Miskei plébános korában, ahol elôdje évekig nem tudta rendbehozni az egyház anyagi ügyeit, s a templom tatarozására a hívektôl olyan kölcsönöket vett fel, melyek az utódokat terhelték, hamarosan annyira megnyerte a hívek bizalmát és jóindulatát, hogy anyagilag az egyház hamarosan teljesen rendbejött; s a felvett kölcsönöket is maradéktalanul letétbe helyezte. Országosan ismert és elismert szónok, elôadó, lelkigyakorlat-vezetô volt, az 50-es évektôl kezdve. Elve az volt, hogy egyetlen ilyen irányú kérést sem hárít el, hanem -- hacsak halaszthatatlan akadály nem áll útjába -- minden segítséget elvállal, függetlenül attól, hogy milyen irányból (békepap?) jött a felkérés. -- Ugyanígy országos visszhangot keltettek a Vigíliában megjelent cikkei is. Mikor azonban megkapta a püspöki kinevezést, de annak realizálását az ÁEH nem engedélyezte, sôt az országos szereplésektôl, meg a Vigília szerkesztésébôl is visszaszorították, akkor kényszerű hallgatásra ítéltetett. A Vigília fôszerkesztôje hamarosan visszakerült ugyan állásába, de túl merész és modern, meg papságot oktató vonalvezetése miatt a papok sorban mondták le az elôfizetést. Akkor a fôszerkesztô, állami engedéllyel, tôle kért és kapott újból cikkeket, s a lapot ez mentette meg. A püspöki kinevezése miatti megaláztatást lelki derűvel viselte, s nagyon jól tudta, felszentelése is csupán annak volt köszönhetô, hogy már világbotránnyá vált, hogy az Annuario Pontificióban egyedül az ô nevénél szerepelt Magyarországon az ,,impedito'' megjelölés. Gyakran Járt fel a mátrai Stella papi üdülôbe, kezdettôl (40 éve!) fogva. A nôvérek nagyon szerették, mert rendszerint -- vagy nekik külön, vagy a vendégeknek is -- elôadást tartott. Utóbbi esetben a misével kapcsolatban. Elsô könyvénél, az Imádkozzál-nál is csak maga az ügy érdekelte, s nem törôdött azzal a kikötéssel, hogy csak úgy engedélyezték a kinyomást, ha a neve nem szerepel rajta. A 70. születésnapján az Új Ember megemlékezett ugyan a ,,Lelkipásztorról'', de a címben nem merték a nevét kiírni. -- Késôbb a consecratio után már neve alatt jelentek meg a könyvei, így az Imádkozzál II. kiadása is. Mindvégig, nemcsak az 1959-es püspöki kinevezés után, hanem a felszentelést követôen is, megmaradt ôszinte jóbarátnak. Nem vált barátai számára is ,,excellenciássá'', sem barokk fôpappá. Nem tartotta magát a kinevezés és felszentelés folytán olyan magasabbrendű lénynek, aki megtagadja múltját, vagy átértékeli korábbi kapcsolataid Belon végig igazi jóbarát volt, segítôkész, szerény és egyszerű. ======================================================================== Hegyi György bécsi magyar lelkész Kortársak visszaemlékezései Spittal an der Drauban kétszer láttam vendégül Belon Gellértet. Mind a két alkalommal több napot töltött nálam. Ezalatt az idô alatt meglátogattuk a Karintiai hegyeket, többek között eljutottunk Heiligenkreuzba és a Gross-Glocknerre. Rendkívül élvezte a nagyszerű kilátást. Belecsodálkozott a hegyek szépségébe. Prohászka festôi leírásaira emlékezgettünk felváltva. Még meg is kértem: Ha lesz alkalma és ideje, öntse írásba saját benyomásait. Megtette-e? Nem tudom. (Az olasz út emlékeirôl készült írásai megjelentek.) Prohászka püspök halálának 60. évfordulójára (1987. április 2.) ünnepi megemlékezést szervezett a bécsi magyar Egyházközség. Belon Gellért püspök urat kértük fel elôadásra, mint az egyik legjobb Prohászka-ismerôt, szakértôt. Elfogadta, és május elsô hetében el is jött az elôadást megtartani. A Kaiserstz-i nôvéreknél lakott. Innen mentünk ki városnézésre és a Bécs melletti Mödlingbe, a Missziósházba. Indulás elôtt fájdalmakról panaszkodott és megmutatta a lábát: nagyon dagadt volt és rajta -- érfelrepedésektôl véraláfutásos -- foltok éktelenkedtek. Ijedelmem ellenére is vállalkozott az útra. A múzeumlátogatás alatt nagyon rosszul lett. A kolostori testvérektôl kértünk teát, frissítôként, közben érdeklôdtünk a kórház után, ahová el is mentünk, de már csak ügyelet lévén azt javasolták nekünk, menjünk be az Orthopädische Krankenhausba. Én az általam ismert nôvérek kórházába mentem vele (Hermanns-Spital). Ott, látván állapotát, felvették és segítségére voltak. Még ebben az állapotban is vállalta nyilvános szereplését és beszédét a Deutsch-Ordens-Kirche magyar miséjén. A lelkészség Döblergasse-i Otthonában tartotta meg elôadását. Mivel ez a terem az emeleten van, négy markos ember székre ültetve hozta fel a lépcsôkön. Prohászkáról, mint papról és szociális apostolról beszélt. Vasárnap, Anyák napja lévén, beszédében az édesanyák hivatásáról és Prohászka papságáról szólott felejthetetlen beleérzéssel. Egyik hallgatója, Jézus Szíve Népleánya, Ujváry Julianna, jegyezte meg a beszéd után: az a megérzésem, hogy a püspök úrnak ez a beszéde volt az ô hattyúdala. A szentmise alatt még ô adta át az édesanyáknak ebbôl az alkalomból szokásos piros rózsaszálat. A szentmise után visszavittem a kórházba. Segítettem neki az ágyban elhelyezkedni. Rendkívül nagy fájdalmai lehettek, de egyetlen panaszszót sem mondott, csupán nagyokat fújtatott. Ez attól is lehetett, amit mindannyian tudtunk, hogy féltüdôvel élt. Még meg is jegyeztem neki: csodálom püspök atyának az akaraterejét; ekkora fájdalmakat ily módon elviselni ... ! Szó nélkül tudomásul vette. Ezen a vasárnapon ott maradt a kórházban. A betegápoló nôvér a folyosón mondta el nekem, hogy ebben az állapotban egyes helyeken szinte felrobban az ér, és attól vannak ezek a foltok (Mint laikusnak így fejezte ki magát.) Belon Gellért hétfôn azzal lepett meg, hogy elindul Hévízre, mert ott papi lelkigyakorlat kezdôdik. Az indulásnál azzal váltunk el, hogy talán el se tudja kezdeni, és ha úgy lesz, a sofôrje és ápolója egyenesen a kórházba viszi. Így is történt. Késôbb hallottam róla, hogy mennyi ideig volt a kórházban és bekövetkezett haláláról a Pazmaneumban értesültem. ======================================================================== Horváth Julianna Gloriosa Kortársak visszaemlékezései Kalocsai Miasszonyunk iskolanôvér, tanár Dr. Belon Gellértnek mint apátnak Jánoshalma volt negyedik plébániája. Hideg téli napon történt ideköltözése Miskérôl, 1970. február 1-jén. Vasárnap délelôtt akkor még négy szentmise volt: 7-8-9 és 10 órakor és este. Kéleshalmán külön plébános lakott. Elsô nap minden szentmisén felment a szószékre, és bemutatkozott a híveknek, megnevezte a községeket, ahol már plébános volt. Ismertette élettörténetét, származását, korai árvaságát. Árvaházban nevelkedett, nem titkolta, mint ahogy azt sem, hogy börtönben is volt. Hogy püspöki kinevezése van, arról hallgatott. Templomba vonulás virágok között, szónoki fogadtatás nem volt, szerénysége nem engedte. Pár napon belül már a templom padlásán is megfordult, szakértôktôl tudomást szerzett, hogy a gerendák, azaz a tetô faszerkezete elkorhadt, és ezért az esôvíz utat keres a falakon. Nem sopánkodott, elôdjének a munkáját sem bírálta, nem beszélt mulasztásokról, de el sem keseredett, hogy éppen csak talajt ért a lába, máris mennyi tennivalója akad. Mint akinek mindig ez lett volna a feladata, gyorsan intézkedett a tetôszerkezet fagerendáinak kicserélésérôl. A hívek, látva a munkákat, sugdosták ,,Most jött ide, és máris ront, bont...'' A padlásról lehozott, elkorhadt gerendákat a templomajtón belül, az ajtó és a padok közötti térben a korhadástól néhányat már darabban is, lerakatta, hogy a hívek lássák, miért volt sürgôs a munka. Nagy volt a hatás! A következôkben minden kezdeményezésért a legnagyobb megértést és elismerést kapta a hívektôl. Két hónapon belül a templomban a szembemisézô oltár ideiglenes felállítása is megtörtént. A Műemlékbizottság helyi szemléje és a templom stílusába illô végleges vörösmárvány oltár megrendelése következett. Az oltár alatti feltöltést a hívek által a temetôbôl, szeretteik sírjáról, házuk udvaráról kis zacskókban hozott föld szolgálta. A költségesebb, nagyobb munkákat is sorjába vette, a magáét utoljára hagyva. A központi fűtés bevezetésével az egyenletes meleget igyekezett biztosítani. A káplánok szobájában a vízvezetéket is megoldotta. Az emeleten, a szobája elôtt, a mennyezetrôl hullott a vakolat, erre megjegyezte: ,,Árvaházban nôttem fel, voltam börtönben, mindent el tudok viselni.'' A dolgozószobájába négy db párnás, fakaros fotelt vett, vendégei fogadására. Ez volt az egész, amit papsága alatt lakása berendezésére költött. 59 éves volt, amikor Jánoshalmára jött élete betegségével, és csak ô tudta, hogy milyen beteg és mióta. Nagy kegyelemnek tartotta, hogy egy életen át vihette e nagy keresztet, ami egyre nehezebb lett Személyével kapcsolatban voltak esetek, amik meglepték, de azon nem tépelôdött, hogy miért ôt érte ez, vagy az. Isten akaratának, gondviselésének vette, minden ember minden hívô részérôl. Ha nagyobb kiadásai voltak, mindig tudott bízni. Mikor Jánoshalmára jött, az elsô havi fizetését az egyházközségnek ajándékozta, s ezt többször megismételte, de sohasem bástyázta körül dicsekvéssel, felemlegetéssel; megszorultságában sok embert -- országos szinten is -- kisegített, de nem tudta a bal keze, mit tesz a jobb. Ô maga mindig szegény volt Nem törekedett, hogy tartalék pénze legyen, vagy magas fizetése (a többnek csak azért örült, hogy jobban tudjon adni), de mindig volt neki is, meg az egyház kasszájának is. Az alkalmazottait is kisegítette, ha kértek tôle: tízezer, vagy még több forinttal is, majd visszafizetésre. Nagyobb kiadásoknál mindig akadt jótevôje. Sokszor még csak a gondolata volt annak meg, ami nagyobb kiadást igényelt, máris kapott 60-80 ezer forintot is (nem külföldrôl) több esetben, ittléte idején. Szilveszterkor vagy nagyobb ünnepek alkalmával, amikor tele volt a templom hívôvel, és beszámolt az egyházközség életérôl, szokta említeni, mondva, hogy magukat megnevezni nem akaró személyek ennyit és ennyit adományoztak erre, vagy arra a célra. Híveivel szemben nem volt pénzkönyörgô. Csak azt kérte, ha jó indítást, sugallatot éreznek a lelkükben, azt ne fojtsák el, hanem kövessék. Aki 50 fillért tett idáig a tálcára vasárnap, ezután tegyen 1 Ft-ot. Aki eddig 1 Ft-ot tett, ha bírja, most tegyen kettôt. Többet ér egy jó szándékkal adott fillér mint sok kényszerforint. Az elégedetlenség helyett inkább mindig köszönte a legkisebb ajándékot is. Valaki adományozott az egyháznak 1000 Ft-ot. Késôbb szüksége lett volna rá, és jelentette a püspök atyának, aki boldogan és örömmel visszaadta a pénzt, sôt megdicsérte az adakozót, hogy nem máshová ment kérni, hanem idejött, ahová adott. Püspökének e nemes gesztusa a hívô számára több volt, mint egyórás prédikáció. EMLÉKEIM DR. BELON GELLÉRT LELKIVILÁGÁRÓL Belon püspök atya gyermekkora az elsô világháború idejére esik. Életének hajnalába mint fiatal gyermek lelkébe, az elsô világháború rombolásának élményei törtek. Az emberi kegyetlenségek nyomában fakadó szenvedések sem kímélték. Édesapját elvesztette, és mint hadiárva törte az élet ugarát. Korai árvasága a háború átkát fájó élménnyé örökítette lelkében. Lelkét tüzelte, szívét fűtötte a háború gyűlölete, megvetése. Tehetségében és éles meglátásaiban bontakozó értelme már ekkor elítélte az emberi természet szabadjára engedett romboló virtusát. Magában örökre ható átokkal nézte az alkotásokat eltemetô, életeket pusztító, lelki szabadságot elvetô, fejlôdésgátló törekvéseket. Életének már ebben a szakaszában is voltak olyan szikrák, melyek annyira megégették lelkét, hogy a sebeken át a meglátások és megélések parazsából csiholt lángot haláláig hordozta fáklyaként magában, hirdetve a háború átkát, a béke nyugalmát ... Tanulmányainak végzése során a természetfeletti hang Isten szolgálatára hívása mellett a társadalom heterogén tömege szolgálásának akarása és vágya is már megvolt benne. Az emberbaráti szeretet sokrétű alkalmazásának munkaterületét is látta. Felmérte, amit egy papi hivatás útja elbír és ami megfér rajta. Ez idô alatt már voltak elgondolásai, tervei, célkitűzései, melyeknek kiépítésével készült az élet feladatainak megoldásához. Eszményképe Prohászka Ottokár püspök volt. A káros szellemi áramlások sem kímélték, de a fejlôdés, az evangéliumban való elmélyedés grafikonja soha nem esett. A mozgó élet nem ingatta meg állását a Szent Péter-sziklán. Kérdezhetjük, honnan merítette az erôt a megingathatatlansághoz? Felelet csak egy lehet: Jézus lelkületébôl. XXIII. János pápától püspöki kinevezést kapott. A felszentelés, a püspöki hivatal betöltése nem történhetett meg. Lelki nagysága ekkor ívelt a legmagasabbra. Az alázatosság, az Isten akaratában való megnyugvás, fegyelmezettség, akkor engedte legmélyebbre élete talajába gyökerét. A mélybôl még életerôsebb hajtások fakadtak, ágai még viharállóbbak lettek, amin az isteni erô és kegyelem érlelte a nem mindennapos példa gyümölcsét, a lelki termés bôségéi Paptestvérei véleménye különbözô volt. (Pl. ,,Már az is valami, hogy egyáltalán rá gondoltak...'') Az élet útját nehéz járni, töréseit elfogadni. Az ütésekre sokszor összeroskadás a válasz. Hasonló esetben másnak a kilátástalannak vélt jövô még a papi hivatást is kilopta a lelkébôl, és ezért megvált papi funkcióitól. Belon Gellért tavaszi lélekkel újabb barázdába állt, mint aki egészen biztos a lelkipásztori tôke-termés megsokszorozásában... Bajáról Miskére kellett mennie. Lelki életének erejét és nyugalmát kemény kézzel fogta, és a felfakadó panaszoknak, zúgolódásnak, az igaza szellôztetésének, vagy a könyöklési ösztönnek némaságot parancsolt ... A megismert barátokkal mindig tartotta a kapcsolatot. Alkalomadtán egy-egy lappal, levéllel felkereste, vagy ha arra vitt útja, meglátogatta ôket. Levélírásnál nem volt pongyola, de mindig volt egy- egy istenes gondolata. Érdekelték a hozzá fordulók problémái, de nem volt tolakodó; jól érzékelte, ki veszi jó néven, és még a leesett magot sem hagyta elveszni. Életének kiteljesedése a lelkek világa, az Egyház sorsáért való aggódás volt, amire a következô eszközök szolgáltak: elsôsorban napi imájának maradéktalan elvégzése, a szentbeszédek, lelkigyakorlatok, és írógépe, amivel talán nap se múlt el, hogy ne írta volna cikkeit. Lelkének csatornáját, csobogó forrását nem zárta le, a Szentlélek sugalma naponta adott az új helyébe újagy Ezért meglevô ismeretei nem sorvadtak el, a legújabb, a legkorszerűbb úton emelkedtek a régi alapokon, de esetleg már elavult igék fölé. Teológiai, egyháztörténelmi tájékozottsága hihetetlenül tág volt, amit állandóan kiegészített a más országok, kontinensek pasztorációjának figyelése is. Napjaiban a Szentírás légkörében élt Jézussal; de mellette látta és tudta az egyházközség hiányait, tennivalóit is. Nem lehetett olyat mondani, ami felôl nem tájékozódott, vagy még nem intézkedett volna Régi nagy templomunkban mindig volt javítanivaló és sokszor azt hitték, most valami újat mondanak, vagy úgy vélték, hogy a plébános ezt nem veszi észre. Ilyenkor elcsodálkoztak, mert felsorolta a kilincsek számát is; hányfelé érdeklôdött és nézett utána a dolgoknak. Nem volt levegôt fogó ember, tényekkel szeretett elôállni. Az emberektôl jövô ellenvélemények, megjegyzések soha nem térítették el igaznak, helyesnek vélt útjáról. Cselekedeteiben, elhatározásában soha megingatni nem lehetett, ha az a jót szolgálta. A külsôleg látható ,,anatómiai'' kiegyensúlyozottság fegyelmezett belsô nyugalommal párosult, bár mint ember, a természet ellenkezései, háborgásai által, ô is érezte a kísértés fullánkját, de Ura kegyelmével mindig ó bizonyult erôsebbnek. Szeretett a tömegekhez szólni, de az egyéni bíbelôdéseket se kerülte, még ha nem is sok értelmét látta; gondolta, az Úr Isten majd elvégzi a többit. Hivatásszomja nagy volt, amit törekedett az élet minden területén kielégíteni. Ezért, ha valaki igényelte lelkiségét, képes volt az ország egyik szélébôl a másikba elmenni, és ilyenkor útba vette mindazokat, akikkel kapcsolata volt. Titokzatos, olykor zárkózott volt, saját dolgait, sérelmeit nem szerette kiadni. A túlközlékenység nem volt tulajdonsága, fôleg betegségét, szenvedését illetôen. Azonban az igazság mélyébôl fakadó ôszinteség kinyilvánítására mindig bátor és egyenes, szókimondó. Ezt mrja a sükösdi Historia Domus-ban: ,,11 évi tanárság és 3 évi sprituálisság után jöttem Sükösdre. Ôszintén szólva, elsôsorban nem lelkipásztori érdekek emeltek ki a szemináriumi falak közül, de annyival tartoztam lelkiismeretemnek, hogy levonjam magam számára a konzekvenciákat, és lelkipásztori téren próbáljam hasznosítani magam.'' EMBERSZERETETÉRÔL Amikor dr. Belon Gellért apát Jánoshalmára jött, még nyolc szerzetesnôvér lakott a község területén. Mint a társadalom kitaszítottjai, a szerzetesrendek feloszlatása után, mindegyik próbálta tengetni az életét, a legtöbb már idôs vagy nyugdíjas volt, akikre az élet terhe duplán nehezedett. Belon Gellért atyai szíve megérezte a szétszórt, a pályatörés sajgó fájdalmait viselô nôvérek elhagyatottságát, és kérés nélkül, többször is meglátogatta ôket; ezt kötelességének tudta, mint a község jó pásztora. Tisztelte ôket, és nem szűnt meg állandóan érdeklôdni felôlük. Betegségükben sem csak plébános volt a számukra. Ha valamelyik olyan orvosságra szorult, amit csak külföldön lehetett beszerezni, készséggel segített. Egyik nôvér járóképtelenné vált, motoros betegkocsit szerzett neki, amivel a templom ajtajáig is el tudott jönni. Én a kalocsai anyaházunkban tanítottam mindvégig. Az államosítás után hitoktatóként dolgoztam, állami iskolában. A kalocsai polgári iskolában való tanítás, a szerzetesi ifjúság nevelése, az internátusi prefektaság stb. mellett dr. Belon Gellért teol. tanárnak az Oltáregyletben munkatársa is voltam. Bizalommal merte rám bízni a tennivalókat. jól és sikeresen lehetett vele együtt dolgozni. Tombolát rendeztünk, elárasztottuk az egyházmegyét jegyekkel. A nyereménytárgyakat grátisz kaptuk a gyárakból, termelôktôl, vállalatoktól. Élô bárány, vágnivaló sertések, edény, üvegkészletek stb. szerepelt a nyeremények között. Sorsoláskor ,,büfé''-vel szolgáltunk. Mivel a kiadásunk minimális volt, a bevétel súrolta a 100%-ot. Abban a háborús idôben az élelem sokat jelentett. Lelkes munkánkra Kalocsa is megmozdult. A bevételbôl szereztük be a karingeknek, albáknak és miseruháknak való anyagot, amit azután az Oltáregylet varrodájában készítettek el, és küldtük szét ajándékként; elsôsorban a szegényebb plébániáknak Aki igényét bejelentette, azt igyekeztünk kielégíteni. Többször csináltunk teadélutánokat is, és ezzel kapcsolatban -- kísérôként -- kis megbeszéléseket. Ekkor nemcsak profán témák, anekdoták kerültek terítékre, hanem Jézus életébôl is egy-egy történet, amit lelkében vitt haza a nép. Nagyon eredményesek voltak ezek az összejövetelek, a kötetlen társalgási formával. Állandóan gyártottam a plakátokat, mert valamit mindig hirdettünk a város népének hogy pl: Gellért atya rendezésében nívós hangverseny volt a székesegyházban, fôvárosi kórussal, szervírozott vacsorával az érseki kastélyban. A buzgóság nem ismert határt, mert minden mások érdekében és segítésére történt. Mondásunk volt: ,,Ha másoknak adunk mindig csak a javából': Anyaházunkban kétszer tartott 10-10 napos lelkigyakorlatot a nôvéreknek A Miatyánkot elemezte csodálatosan. Naponta négy egész órát beszélt, végig állva, minden jegyzet nélkül, csak a Szentírást nyitotta ki, ha idézett. Lelki kapcsolatom 1942-tôl haláláig tartott vele. A. szerzetesek szétszóratása után is sűrűn felkeresett, többször dr. Udvardy József apát úrral együtt. 1950 után Jánoshalmára jöttem haza a szüleimhez, majd -- mint szaktanárt az állam kinevezett és tanítottam Ahogy Belon apát úr Miskérôl Jánoshalmára került plébánosnak, a kalocsai emlékek felelevenedtek, a lelki hatások felfrissültek Szüleim, nôvérem meghaltak, én pedig egyedül maradtam. Belon Gellért apátot az isteni Gondviselés vitte, nemcsak a tudományok osztályain keresztűt, hanem a szenvedések fokozatain át is. Megmagyarázhatatlan átéléssel készült fel az életre, s a szeretet átadására. Nemcsak a Szentírást nyitotta ki mindig ott, ahol éppen kellett, hanem a lelkek világában is oda tudott nyitni, tapintani, ahol hiány volt, ahol nem recept, hanem cselekedet kellett. Urunk Jézus mondásai, Szent Pál tanítása minden diagnózist gyógyított, amit -- mint kipróbált gyógyszert -- hittel mert ajánlani mindenkinek, és Ô maga is állandóan használt:. Szerette Szent Ferenc imáját: ,,Ahol kétely, oda hitet. Ahol kétségbeesés, oda reményt. Ahol árnyék, oda fényt. Ahol szomorúság. oda örömet vigyek.'' Mivel műtétje óta napközben legtöbbször a szobájában tartózkodott, bármikor szívesen fogadott, hogy az egyház helyzetérôl, lelki dolgokról, az ifjúság nevelésérôl elbeszélgessünk. A fekvésbôl való felkelés mindig nehezére esett. A székrôl való felállás is kínos volt műtött háta miatt. Mégis, kevés kivétellel vállalta a szenvedést, és az ajtóig kísért. A kabátom erôszakkal felsegítette. Tiltakozásomra azt mondta: ,,Engedje, hogy az erômet kipróbáljam.'' Újonnan megjelent lelki könyvekkel, szaklapokkal látott el. A szellemi, lelki igényt utolérhetetlen készséggel, nagy és széles körű tudással, mély pedagógiai, didaktikai érzéssel tudta a lelkekben kielégíteni. Mágneses belsô világával oda tudta vinni a lelket, ahol a többit már a kegyelem is elvégezte, ha ráhagyatkozott az illetô. A külföldrôl jövô, címemre küldött könyvekért az intenciót mindig ô vállalta, hogy nekem mint ajándékozottnak, a küldemény valóban ajándék legyen. Így is megéreztette, hogy a szerzetes az egyházhoz tartozik és gondoskodnak is róla, azaz ne érezzen elhagyatottságot... A plébániára bemenve valóban otthon érezte magát az ember, atyai szeretete, közvetlen házigazda- szerepe bizalomkeltô, minden bút, bajt elfeledtetô volt. Hihetetlen figyelmet, udvariasságot tudott tanúsítani. Az egyházmegyében elhalt, vagy ismerôs papok haláláról mindig tájékozódott. Ilyenkor, de máskor is, fölajánlotta az autóját, mondva: ,,Nincs itt, vagy ott valami dolga, van egy üres hely.'' Ha a templomban sokáig nem látott, már érdeklôdött: ,,Csak nem beteg?'' Egyszer jelentettem hogy, kivizsgálásra kell mennem a kórházba; nagyon megköszönte, hogy most errôl is tud. Nagyobb terjedelmű írásainak közlését elôre jelezte. Örült, ha vártuk. Néha bírálatot is kért. Így ellenôrizte az írás hatását. Értékelni tudta, ha valaki az egyházi irodalom síkján tovább képezi magát, vagy komolyabb irodalmat olvas és azzal kapcsolatban van mondanivalója is. Ô szíve jóságával, lelke melegével sohasem fogyott ki evangéliumi közölnivalójából. Egyik alkalommal a ,,Hevesi Szemle'' közművelôdési folyóiratot adta a kezembe és figyelt. Ahogy kinyitottam, a fedôlap belsô oldalán meglátom a Püspök atya több fényképét a riporterrel, jánoshalmi dolgozószobájában. Természetes, hogy meglepetéssel néztem, belefeledkezve a nyolc felvételbe. ,,Na -- mondja --, azt hittem, azonnal felkiált: »jé!«'' Továbblapozva a beszélgetést is megtaláltam. Az újságot nekem adta. Húsvétkor -- templomi prédikációjában -- a Jézus sírjánál lévô kô elhengerítésérôl beszélt: ,,Nekünk is vannak köveink, hibáink, a lelkünkben szeretetlenség, gyűlölet, harag, hanyagság -- amiket el kell távolítani, el kell gurítani, hogy Jézus feltámadhasson és hozzánk jöhessen.'' Ezt a gondolatot széles teológiai kifejtéssel, az élet példáival illusztrálva tette közkinccsé. Ebédnél így szóltam: ,,Hát azoknak a köveknek az elhengergetése, amikrôl Püspök atya beszélt, bizony, nem is olyan könnyű dolog.'' Erre ritka szép mosoly húzódott az arcára a boldogság pírjában. Dr. Kákonyi Asztrik ferences atya, aki 10 éven át minden karácsonyt és húsvétot Jánoshalmán töltött mint templomi kisegítô, hamar elkapta a gondolat fonalát Ô is nagyon súlyosnak találta a ,,köveket'', és így folytatja: ,,Azért az emberi erôt nem haladják meg az emelgetések, mert az akaratnak még nagyobbnak kell lenni. Próbálgatni kell hát.'' Ez a beszélgetés ünnepi öröm volt Belon atyának. Az ilyen megnyilvánulások nem hiúságát táplálták, hanem azt a célt, hogy kitapogassa olvasóit, hallgatóit, általában az embereket mennyire tudja kielégíteni, és azok mit, s hogyan képesek felfogni. LELKIPÁSZTORI MAGATARTÁSA Bámulatos és példás volt az emberek, a lakosság, a hívek hibáinak kezelésében. Nyíltan, szemrehányóan, lekicsinylôen sohasem beszélt egyik hívônek a másikról. Legalábbis nem úgy, hogy az megalázó lett volna Helyette óhaját fejezte ki, hogy mit szeretne. A mindennapi problémákat a világ jelenségeiben, a kor tényeinek alakulásában látta és értékelte. Lelki meglátásai képesítették erre. A mai életünk vakágait, a krízisek jelentkezéseit globálisan látta, és nemcsak elméleti, hanem gyakorlati síkon is tudta analizálni. (Válságok között: Bibliai elmélôdések 288.) Belon Gellért evangéliumi ember volt. Jézus szavait nemcsak a történelmi pillanatokra értelmezte, melyben az egyház elindult apostoli útjára, hanem a ,,má''-ra is. Kedvelt idézete Jézus ezen szavai: ,,Úgy küldelek titeket, mint bárányokat a farkasok közé.'' Rémes ez? De ha Jézus így indította el egyházát, és így akar végighaladni a történelmen, miért aggodalmaskodunk? Miért rendül meg hitünk, bizalmunk? ,,Nagyobb erôk jelenléte, nagyobb erôknek való kiszolgáltatottság... Baj, hogy olyan struktúrák kezdenek kialakulni, amik evangéliumibb képletet mutatnak, jobban, mint az eddigi? ...'' -- indítja e módon gondolkodásra híveit Ô nem a hibák felhánytorgatásával, a széthúzások folytonos emlegetésével, a templomi padok üresedésével, a hívek vallási mulasztásával, az uralkodó elvilágiasodással töltötte ki a szentbeszéd idejét Nemcsak a hibákat teregette, hiszen akinek hallani kellett volna, talán ott sem volt Arra törekedett, hogy hívei tisztában legyenek az egyházban használt fogalmakkal: ad limina ... szinódus ... Bontogatta a zsinat mai problémáit. Rámutatott a Szentírásra, az Isten igéjére, ahonnan orvoslást remélhetünk és várhatunk lelki, testi fájdalmainkra, melyek az élet minden területén vannak bôven. Irányt mutatott e szellem útjainak megtalálására. Jézus példabeszédeit nemcsak hirdette, hanem életével igazolta, bizonyította, cselekedte. Nem a jajgatás, hanem a hibák körvonalazása volt a kenyere. Elôzô plébániahelyeinek állapotáról, vagy saját kiemelkedô sikereirôl sem igen beszélt. Azt azonban sokszor emlegette, hogy egy helyen sem csalódott híveiben, mindig megértették, fôleg mikor felsôbb intézkedésekre -- pl. perselypénz az egyházi iskolák vagy a papság nevelésére, a szociális intézmények támogatására -- pénz kellett. Nem húzta a családokat kaptafára, ki mennyit adott Nem volt rövidlátó, sokszínűségében látta az életet, mindenre megtalálta a magyarázó feleletet, mert az evangélium szemszögébôl, Jézus életének mását látta az emberekben. Jézus lelkisége nála mindent eligazított, megvilágított; soha semmi új, meglepô nem történt számára, a megoldás mikéntje is elôtte állt -- bura alá rejtve, ahol az örök életre növekedett életének minden hajtása, hite, reménye. Érzékelni tudta hívei lelkiismereti fogékonyságának elvesztését vagy eltompulását, sokszor kihűlését, közömbösségét, vallási igényfosztottságát, személyi eltávolodásukat az egyházi kötelezettségektôl. Mindig a jövôt láttatta híveivel: pl. a hitoktatásnál a szülôk felelôsségét emelte ki. A templomba járás elhagyásának a túlzott élvezethajhászás, a sok vasárnapi fizikai munka a rugója. Az anyagiak túlértékelése a szellemiek, a lelkiek rovására megy. Fáradhatatlan volt hangsúlyozni a szülôknek, mit jelent és mit von maga után a fiatalok távolmaradása minden vallási ténykedéstôl, a vallásos ismeret elsajátításától. Mindennek gyökerét korunk történelmi fejlôdésében, a technika forradalmában, a túlzottan nagy lekötöttségben kell látnunk. Az újabb felfogások, az újabb társadalmi szokások akaratlanul is koptatják vallási alapjait. Életünket, gondolkodásunkat bizonyos anyagi önbebiztosítás is befolyásolja, amihez a fenyegetô infláció kötôdik hozzá. Az emberek meginognak hitükben -- figyelmeztetett --, sokszor emberi félelmek miatt nem gyakorolják vallásukat, majd kihűlnek az Isten szeretete iránt, és a szülôk vallási tudatlansága átragad a gyermekekre, az utódokra is. Gellért püspök atya rutinosan alkalmazta az emberi, erkölcsi problémák megvilágításánál evangéliumi fölvetéseit. ,,Nézzük, hogy is volt ez Jézus idejében, az Ô életében ... Jézus ezt így tette ... Jézus mondja ... stb. Szent Pál írja:..:' A legnagyobb tekintéllyel bizonyított és példázott. Nem szerette a besúgást, a másokról való rossz, lekicsinylô megjegyzéseket Ilyenkor szokta mondani: ,,Legyen hozzá irgalmas!'' Egy idôsebb hölgy állandóan körülötte keringett, és nagyon meg akarta dicsérni: ,,Apát Úr olyan nagy szent!'' -- ,,Ha ezt angyal mondta volna, talán el is hinném, de mivel maga mondja...'' -- felelte az Apát úr Hasonló helyreigazításokat többször is alkalmazott, ha személyérôl volt szó. Egyik hívének templomi kívánságát nem látta ésszerűnek, hogy teljesítse, ezért a hívô megharagudott. Mikor megbetegedett, elment hozzá -- mondva -- ne haljon meg püspöki áldás nélkül. Mindig számbavette lelkiismeretesen, ô tehet-e valamit a kiengesztelôdésben. Tudatosan és szívesen használta saját maga megalázását a béke, a szeretet visszaállítására, elmélyítésére. Ilyenkor is Jézus utánzása sarkallta és nem érzett kisebbrendűséget. Beosztottjai közül valaki erôsen megrágalmazta, nem illô szavakkal említette mások elôtt. Hogy nem sértôdött meg, hogy nem táplált bosszút, vagy haragot, úgy mutatta ki, hogy több esetben mások elôtt megkülönböztetett figyelemben részesítette; testi, lelki szenvedése ellenére. Az igazságról szeretett meggyôzôdni. Nem ítélt vaktában, ha nem látott tisztán, még szembesítést is alkalmazott. Az állítónak kellett tudnia bizonyítani. Így próbált a pletyka mélyére nyúlni. Kötelességtudata és minden hívének nagyrabecsülése folyamatosan megmutatkozott abban is, hogy télen hidegben, fagyban, hóban, sárban esôben -- amikor elôfordult, hogy csak 8-10 ember volt a templomban -- a szokásos idôtartamban éppen úgy elmondta szentbeszédét, mint amikor 200-an vagy többen voltak. A szentmisét, annak szövegét, egész életén át egyforma ütemben végezte. Nem volt nála hosszú-rövid, gyors-lassú mise, még akkor sem, mikor betegen ülve misézett. A szöveg mondása vagy éneklése az áhítat liturgiáját lehelte, amit még súlyos betegsége sem tudott befolyásolni. Ha a plébániára bement :hozzá valaki, ügyének elintézése után nem éreztette vele, hogy most már mehet. Ô mindig atya volt, és mindenkihez talált -- -a hivatalos elintézés után -- egy-egy barátságos szót, tekintetet. Gyónói állandóan megjegyezték: ,,Püspök atya mindig kérdezi, van-e valami bánata? Valamit még szeretne elmondani? Történt-e valami, ami nyugtalanítja, és szeretne tôle megszabadulni? Van-e valami, amit kérdezni, vagy megtudni szeretne? ...'' Egyszer beszélgetés közben felvetettük: a kántor olyan tapintatlan a Püspök atyával: az atya már folytatná a szentmisét, de ô éppen akkor kezd egy új énekbe vagy versszakba. Erre ô így felel: ,,De én ilyenkor rakodok az oltáron. A kelyhet jobbról balra, elölrôl hátra tolom. A paténát a kehelyre teszem, leveszem; a korporálét így hajtom, úgy hajtom, és így senki sem veszi észre, hogy én már régen készen vagyok, és várom az ének végét, az orgona elhallgatását.'' Még azt a megjegyzést sem tette, hogy a kántor lehetne figyelmesebb, sôt megvédte. Ez a csodálatosan szép emberi vonása sokaknak okozott bosszúságot ... Ha úgy érezte, hogy valakit megsértett, igyekezett kiengesztelni: fáradtvolt, és kissé idegesen beszélt (maga szerint) egy asszonnyal, amikor az felkereste ügyével. Ez történt délelôtt. Este szólt a sekrestyésnek, nézze meg, az az asszony itt van-e a szentmisén; ha igen, várja meg ôt. A barátságos beszéd témáját ezzel kezdte: ,,Tudom, hogy nagyon hó kályhájuk van, mondja, hogy sikerült hozzájutni?'' A néhány perces beszélgetés a vélt feszültséget feloldotta, és a Püspök atya a tájékoztatást nagyon hálásan, boldogan köszönte meg, és ezzel ,,kilopta'' az asszony lelkébôl az esetleges megbántás tövisét, sôt végül még meg is kérdezte, hogy sikerült a délelôtt említett ügyet elintézni. Örülne, ha a végén majd közölné. Legyen szerencsénk! Kézfogás, s a hívô lelkében ez a benyomás maradt meg, és soha nem felejti, mindig emlegeti. Egyszerű asszony volt, de világosan felfogta a püspök nemes lelkének indíttatását. Dr. Belon Gellért teológiai tanár korában egyik lelki gyermeke szép órarendkeretet festett neki, amibe beírta az óráit. Majd belopta szobája asztalára. Legközelebb a következô mondanivalója volt lelki neveltjéhez: ,,Tudom én azt, hogy evvel a kis munkával örömet akart szerezni, de nézze: az idô olyan drága, amit pótolni soha sem lehet. Ilyesmire nem szabad felhasználni, sokkal érdemszerzôbb dolgokra kell az. Egy darab papirosra ráírom, melyik nap hány órakor, milyen órám van. Késôbb már papír nélkül is tudom.'' A lényegest a lényegtelentôl így választotta szét. * Minden szava élményszámba ment, és sokak számára csak a keret volt, mert belôle Jézus sugárzott és vonzott. Emberként élt, és Jézus szerint cselekedett. ======================================================================== Dr. Jelenits István piarista Kortársak visszaemlékezései tartományfônök Emlékbeszéd Belon Gellért halálának 30 napos fordulóján a budapesti Egyetemi templomban Krisztusban kedves Testvéreim! jó volna olyan egyszerű szavakkal szólni arról, akinek emléke összegyűjtött minket, amilyen egyszerű és hatalmas szavakkal ô tudott szólni Isten és az emberi életnek titkairól. Olyan világban élünk, amelyben a szavak hitele megrendült. Eszmék hitele is megrendült, és azután szó és eszme csak ott bizonyul érvényesnek, életet alakítónak, ahol valaki élô emberben testesül meg, valósul meg. Amikor visszanézünk annak életére, akitôl most elköszönünk, akit az Úristennek visszaadunk hálásan és köszönettel, akkor talán elsôsorban azt csodáljuk benne, hogy igazán ,,ember'' tudott lenni, -- és azután olyan személyiség, aki hivalkodás nélkül, hitelesen volt jelen a világban, és körülötte más is tudott személyiséggé lenni, emberré lenni, Istent keresô és Istent szolgáló emberré. Azt mondták a régiek, hogy ,,individuum ineffabile'', hogy a személyiség és egyéniség kimondhatatlan: mert a szavaink elvontságok, emberi tulajdonságokat ragadnak meg. Minél érettebb, minél igazabb egy személyiség, annál inkább kibúvik ezeknek a tulajdonságoknak hálójából, és valami olyasmit hordoz, ami szóvátehetetlen, amit szavakkal ki nem fejezhetünk. Ezt érezzük, amikor róla kell beszélnünk. Milyen érdekes ellentétekkel tudjuk megközelíteni azt, amit jelentett számunkra. Nagyon mélyen belegyökerezett a múltba, az egyház múltjába, a magyarságnak a múltjába. Valami hallatlan hitelességgel képviselte ennek a múltnak értékeit: régimódi papi műveltségnek az értékeit, régimódi papi életforma értékeit, -- és ugyanakkor, csodálatos módon, pontosan az, ahogy ezt a múltat ôrizte, szerette: ez tette képessé arra, hogy eleven érdeklôdéssel figyeljen mindenre, ami a világban változik, ami a Léleknek a műve és a jövônek az ígérete. Pontosan ez a múlthoz annyi szállal kapcsolódó ember tudott olyan érdeklôdô figyelemmel hallgatni fiatalokra, és tudott olyan érdeklôdô figyelemmel a tudománynak, a művészetnek újat keresô várakozása felé fordulni: csak az ,,idôk jeleit'' olvasni, nem divatokat keresve, és nem az emberek tetszéséhez alkalmazkodva, hanem az idôk felett álló Isten akaratát szolgálva, és az ô kimondhatatlan fantáziáját, képzeletét fürkészve. És milyen megrendítô, hogy odakapcsolódott az ,,intézményhez'', az egyház intézményéhez. Minden idegszálával, elméjével, szívével, és ahogy Szent Pál mondta, tudott ,,megbízott'' lenni, aki a közös tanítást hirdeti és nem a maga gondolatát. Ugyanakkor úgy volt hűséges az intézményhez, hogy személyiséggé érett: hogy amit attól tanult, amit attól kapott, azt a maga életének, a maga szívének a világában érlelte személyessé, -- és azután úgy tudta nyújtani, mint a maga igazságát, a maga hitét, a maga meggyôzôdését. Olyan megrendítô látni papok életében, más emberek életében is, akik az intézménynek és a személyességnek ellentétei közt utat keresnek, hogy mennyi buktatója van ennek az útkeresésnek! Milyen hallatlan egyszerűséggel és bensô biztonsággal járt ô ott, ahol mások megmerevednek, vagy önmagukat keresô, hiú emberekké válnak. Hallatlan bensô egyszerűséggel tette, amit az Isten várt tôle: az intézményhez hűségesen és ugyanakkor személyes igazsággal, mélységgel, -- és tudott az Apostol módjára tanúságot tenni arról az evangéliumról, amelyet annyira szeretett. És milyen különös: a kicsinek és a nagynak ellentéte közé állítani az ô személyiségét, lelkipásztori tevékenységét! Kicsi tudott lenni: a történelem kerekei alatt is, és kicsi tudott lenni a személyes szenvedés világában, az alázatosaknak, az igazán alázatosaknak a kicsiségével. És azután épp ebben a kicsiségben tudott a nagy ügyeknek értô tanúja lenni, szolgája lenni. És tudott eget nyitni az emberek feje fölé, a mi fejünk fölé Testvérek: és tudott úgy élni köztünk, hogy nem vált szűkös lélekké akkor sem, amikor beszorították a külsô körülmények, és tudott a nagy távlatokról úgy tanúságot tenni, hogy azokat nem szakította el mindennapi életünk kisszent, hétköznapi világától. A kettôt mélyen, igazán összekapcsolta, és önmagában segített minket is, hogy mi is összekapcsoljuk önmagunkban. Szűz Máriának a kicsinységével és nagyságával, alázatosságával és eget nyitó bölcsességével és nagy voltával tudott az Anyaszentegyház szolgája lenni, -- és azután nemcsak férfibölcsességgel helytállni, mint fôpásztor, hanem a szíve világosságával világítani: hogy eligazodjunk ebben a nehéz korban, ebben a nehéz világban. A Bibliából élt: nagyon mélyen és nagyon egyszerűen. De úgy, hogy a Biblia kedvéért nem felejtette el az egyháznak bölcsességét, teológiáját, a dogmatikát, a skolasztikát, amit tanult. És úgy, hogy a Biblia kedvéért nem hunyta le szemét az élet elôtt, a mindennapos tapasztalás elôtt. Arányokat tudott önmagában megteremteni, és nem erôlködve, hanem a Lélektôl vezetve, hallatlan egyszerűséggel és bensô biztonsággal. Ezeknek az arányoknak békéjébe vezette be azokat, akik hosszabb-rövidebb ideig a közelébe kerültek, akiknek életében Isten követe, Isten akaratának tolmácsa volt Akkor amikor a szeretetre hivatkozva annyiszor eljutunk a megalkuvásig, az elvek megtagadásáig, - - akkor amikor elveket emlegetve annyiszor eljutunk a keserűségig, a gôgig, a keménységig, -- akkor tudott ô úgy élni, hogy körülötte rend támadt A szeretetnek a rendje, az elvek élô és igaz biztonságának rendje, és a Léleknek az a derűje, amelyik metsz és éles, és lelkiismeretet ébreszt, -- és ugyanakkor mégis épít és elôre visz, a jövônek a lehetôségeit nyitja meg. És azután a pislogó mécsest nem oltja ki, és a pislogó kanócot nem fújja el. Kedves Testvérek! ezt az embert és ezt a fôpapot köszönjük az Úristennek. Életének emlékét talán nem ôrzik hozzá méltó igazi nagy alkotások Abba az emberfajtába tartozott, amelynek alkotása az élete, amelyiknek alkotása az elröppenô szó, a személyes jelenlét igazi varázsa. S talán leírt könyveinek is az az igazi értôje, aki ôrá magára emlékezik, aki úgy olvassa azokat a könyveket, hogy az ô hangsúlyit érzi bennük, az ô arcát látja a betűk fölött, és az ô személyiségének világában találja meg a könyv szövegeinek értelmezési tartományát. Talán csak mi vagyunk, akik láthattuk, ismerhettük, szerethettük, akik sokat köszönhetünk neki, -- talán csak mi vagyunk, akik tudjuk, ki volt ô az egyház életében, ezen a kritikus ponton, ahol állunk, vagy amelyen most az Úristen ilyen hozzá hasonló embereken keresztül tud és akar átvezetni minket. És persze, nemcsak mi vagyunk, hanem mindenek tudója, az Isten: ô elé lépünk és rábízzuk azt, akit szerettünk. Neki mondunk köszönetet azért, amit benne, általa kaptunk. És azután kérjük, hogy szavának emléke, személyiségének emléke ne fakuljon el bennünk, hanem éljen bennünk tovább: úgy, ahogyan az igazán élô gyümölcsnek és emléknek tovább kell ilnie: hogy életté váljék, hogy hagyománnyá legyen, és ne a nevét emlegessük, hanem azt az életformát, azt a látásmódot, azt a bensô békét ôrizzük és találjuk meg a közelében újra és újra, amelyet ô hozott el hozzánk Isten kegyelmébôl. És akkor, ha így lesz: akkor lesz ezen az ô emlékén az Isten áldása, akkor vezet tovább a történelem útján, Budapesten, Magyarországon, hogy beépüljön láthatatlan fundamentumként abba a templomba, amely élô kövekbôl épül, és amelyiknek a beteljesedése az utolsó ítéleten jön majd el, amelyiknek az igazi szépsége akkor mutatkozik meg igazán. Testvéreim! hálát mondunk az Úristennek azért, amit kaptunk Gellért püspökben. Fohászkodunk érette, hogyha hozzátapadt emberi gyengeségbôl tökéletlenségnek, bűnnek valami foltja, törölje le róla az Isten, ismerje el magáénak És azután önmagunkért is imádkozunk azért a magyar katolikus közösségért, amely az ô számára olyan kedves volt, -- hogy méltón ôrizhessük, amit ôáltala kaptunk, és hogy ugyanazzal az egyszerűséggel, bensô erôvel, jövôbe nézô reménnyel tudjuk szolgálni Istent ebben a világban, emberek javára, Isten dicsôségére, amellyel ô szolgálta életén át Ámen. ======================================================================== Dr. Kapitány Ottó ny. iskolaigazgató Kortársak visszaemlékezései 1950. márc. 15-én (jeles napon) kezdtem sükösdi pályafutásomat. Néhány szót az elôzményekrôl: Hat év katonáskodás (másfél év kiképzés, két év frontszolgálat és két és fél év szovjet hadifogság) után Kisszálláson kezdtem pedagógus pályafutásomat. Háromévi tanítás után átkényszerítettek Sükösdre (háromnapos, fenyegetésekkel teletűzdelt ,,agitáció'' nyomán). Így lettem sükösdi iskolaigazgató. Bemutatkozó látogatásunkat Gellértnél 1950 augusztusában tettük meg feleségemmel. Kedvesen fogadott minket, és látszott, hogy nem vagyunk számára ismeretlenek. ,,Hírünk'' bizonyára a kisszállási plébániáról jutott el Sükösdre. Késôbb jómagam már nem mehettem át a plébániára, mert azt, szó szerint véve, éjjel-nappal figyelték. Feleségem viszont nem volt állásban, így ô viszonylag veszély nélkül átmehetett. Ezt a lehetôséget aztán ki is használtuk. Ô volt, aki közvetítette az információkat, hozta a családba a lelki erôsítéseket, bizalomébresztôket. Rendkívül meleg, családias légkört alakított ki Gellért ezekben a kemény idôkben a plébánián. Valóságos kis oázis volt ott. Én is megkívántam ezt az oázist, és néhány esetben feleségemmel együtt átmentem. Sajnos, mindannyiszor lebuktam. Pedig jól megválasztottam az idôjárási viszonyokat, de hát az ôrség éber volt. E látogatásokat néhány nap múlva mindig pártbizottsági kihallgatás követte. Mivel beszélek oroszul, sose merték végsô kenyértörésre vinni a dolgot, pártonkívüli voltom ellenére sem. Ezt a fegyveremet a késôbbi csatákban is eredményesen forgattam. 1954-ben azonban keményre fordult a helyzet. A pártvonal kemény megjegyzéseibôl és a felettes tanügyi szemek nem hivatalos sugdolódzásaiból éreztem, hogy kapcsolataink felgöngyölítésére készülnek. Ekkor Gellértnek az az ötlete támadt, hogy pozícióm erôsítése érdekében följelent engem az Állami Egyházügy Hivatalnál olyan címen, hogy adminisztratív eszközöket alkalmaztam a hittanbeírások alkalmával. A feljelentés után hamarosan ki is jött az iskolához egy bizottság. A művelôdési osztály egyik munkatársa, régi ismerôsöm is tagja volt a bizottságnak. 6 csendben félrehívott és megkérdezte, hogy mivel haragítottam magamra a plébánost. Nehezen bírtam ki, hogy el ne mosolyodjam. A vizsgálat számunkra teljes sikerrel zajlott le. Engem jegyzôkönyvileg figyelmeztettek, hogy a jövôben pontosan tartsam be az állam és az egyház közti megállapodásokat, szóban pedig megdicsértek harcos kiállásomért. Ez megszilárdította helyzetemet. Ezután valahányszor kettônk kapcsolatára tettek célzásokat, ezt a jegyzôkönyvet lobogtattam meg elôttük. Új szakaszt jelentett kapcsolatunkban az az idôszak, amikor Gellért Miskén volt. Ekkor már én is akadálytalanul fölkereshettem, és részese lehettem azoknak a bizonyos sükösdi jellegű beszélgetéseknek. Mibôl is álltak ezek? Látszólag nem volt bennük semmilyen ,,nagy dolog''. Ô elmondta, mi történt vele utolsó találkozásunk óta, milyen örömök, kudarcok érték, miken töpreng; és mi is elmondtuk magunkról ugyanezeket. Közben színre észrevétlenül kicserélôdtek a vélemények, tisztázódtak a nézetek, és csendben közel jött hozzánk a jó Isten... Persze kapcsolatunk nem csupán e beszélgetésekbôl állt. ô volt családunk keresztelôje, gyóntatója, bérmálója. Felejthetetlen emlékeink közé tartoznak a lakásunkban, családi körben végzett keresztelések. Ez az idôszak már arra is lehetôséget nyújtott, hogy ô is felkeressen bennünket. Ezeket a látogatásokat rendszerint halászlével, nyáron pedig fürdéssel kötöttük össze. A halászlét és a fürdést egyaránt nagyon szerette (velem együtt). Fürdôruhájához elmaradhatatlan kellék volt a fehér sapka. Feje érzékeny volt a napsugárzásra, azért hordta. Kitűnôen tudott úszni, és jól bírta a hidegebb vizet is. Ezeket a Duna menti kirándulásokat egy kedves sükösdi közös ismerôsünknek, Konyár Józsiéknak a tanyáján bonyolítottuk le. És ezeken is csak beszélgettünk ... A jánoshalmi idôszak abban különbözött a miskeitôl, hogy mivel anyósomék Jánoshalmán laktak, a halászlés összejöveteleket náluk bonyolítottuk le. Ebben az idôben, sajnos, már egyre jobban elôvette betegsége, de érdekes módon annál többet dolgozott, fôleg írt. Gondolatait, melyeket korábban szóban mondott el, most írógépével kopogtatta le. Ágyában ülve, néha még fekve is írt. A műtét ezekben az idôkben életének megszokott velejárója volt már. Egyik alkalommal, mikor egy műtétrôl hazatért, mosolyogva mondta nekem: ,,Képzeld, az orvos azt mondta nekem műtét után, hogy magának már öt éve halottnak kellene lennie.'' És ezek után még évekig dolgozott. Még egy emléket hadd írjak le: az utolsó nagyszombati szentmisét, és az azt követô feltámadási körmenetet. Elôtte rövid látogatást tettünk nála feleségemmel, majd a templomba mentünk. Gellért elmondta a szentmisét, majd következett a körmenet. Ekkor átadta a monstranciát káplánjának, maga pedig nézte, hogyan vonul ki a körmenet a templomból. Feleségemmel nem tudtunk mozdulni, csak ôt néztük. Mikor a tömeg kivonult, csendben ô is megfordult, és lassú léptekkel kiment a sekrestyébe. Halálhírét kedves tanítványától, Kühner János nemesnádudvari plébánostól tudtuk meg. Baján meglátott minket, megállt kocsijával, és csak ennyit mondott: ,,Gellért meghalt.'' Feleségembôl önkéntelenül kitört: ,,Nem igaz!'' Utána már csak a székesegyházban láttuk, Pécsett, a ravatalon. Akkor feleségem elôbbi önkéntelen kitörése jutott eszembe. Számunkra és a többi hívô számára ô csakugyan nem halt meg. Ugyanerre gondoltam akkor is, mikor emléktábláját szentelték fel Jánoshalmán. ======================================================================== Dr. Kerekes Károly zirci apát Kortársak visszaemlékezései Elsô találkozásom Belon Gellérttel 1949 júniusában Galyatetôn ,,Fiam, két hétre vonulj vissza a Mátrába, ezek a keleti nyelvek kiszívták minden erôdet'' -- mondta akkor Endrédy Vendel apát úr az öt sémi nyelvbôl letett vizsgáim után. Hogy milyen gyenge lehettem, talán elég említenem, hogy a pár nappal késôbb, a Mátrában szerzett orbáncos légycsípés majdnem halálba döntött. Ô már túl volt egy halálveszélyen (tbc), én akkor léptem halálközeibe. Az a pár nap, amit kórházba szállításomig együtt tölthettünk, igencsak emlékezetes és sok mindent (a jövômet is) erôsen befolyásoló élményeket gyökereztetett meg mindkettônk lelkében. Ô akkor már igen jótollú pap hírében állt, igen figyelemre méltó cikkeket, tanulmányokat írt, nemcsak a kalocsai helyi lapban, hanem fôként a Vigíliában. Szinte személyes baráti köréhez tartozott a Vigília és az Új Ember egész író gárdája. Azon felül ismert mecénása volt az akkor induló Prokop Péternek éppúgy, mint az élete alkonyán járó, és a rendszerváltás után háttérbe szoruló Kopp Jenônek. Nekem imponált az ô széles horizontú érdeklôdése, amelynek mélyén egy morális tanár rendszerezô igénye nyugtalankodott; ô viszont örömmel fedezte fel bennem a Szentírás nyelvi mélységeibe belebújó keményfejűséget. Az ô sokszínű és véget nem érô kérdéseivel szemben a magam (látszólagos) egyhangú ,,Mit szól ehhez az Isten'' kérdésem ismételgetése nem bosszantotta, sôt egyre inkább igényelte azt. A folytatás ugyanis mindig a mélylélektan síkján zajlott: Mire képes, és miért felelôs ennek alapján az ember? Paradoxonnak tűnhet, de a megélt halálközelség izzó életkérdésekként állította mindezt elénk. Mélybe hallgató partnerre találván lelkesen beszélt, diagrammokat készített az ember morális lehetôségeirôl és ellehetetlenüléseirôl. Én csak ritkán szóltam bele, hol errôl, hol arról az oldalról. Tudniillik, hogy egyrészt mit mond errôl az Isten a Biblia eredeti nyelvén, másrészt hogy a mélylélektan mit tud errôl karakterológiaként a felszínre hozni. Kimondatlanul is éreztük, hogy teljesen különbözô karakterünk közös lázban ég: ,,halálos'' izzásban: Tulajdonképpen mi is az ember, azaz mivé lehet és mennyi ebben az emberré válásban a felelôsségünk? Nekünk mindnyájunknak, a lényegében beteg lényeknek... Belon Gellértnek akkor már megvolt a ,,vulnere sanus'' (sebtôl gyógyult) jelszava, önmagára nézve. Én csak sejtettem, hogy ez minden emberre érvényes. Ô azután végig kitartott a ,,vulnere sanus'' megfogalmazás mellett, püspöki jelmondata is ez lett. Énbennem viszont ekkor kezdôdött megfogalmazódni az Isten humoráról szóló ,,hitvallásom''. Negyvenkét év múlt el elsô találkozásunk óta, amely összesen egyhetes együttlétet jelentett. De az utána következô négy évtized minden jelentôs állomása, mindkettônk életében visszanyúlás volt ennek az elsô találkozásnak élménygyökereihez. Olyannyira, hogy ha én mondanám a ,,vulnere sanus''-t, ô pedig az Isten humorát, életünket és az emberi életrôl vallott felfogásunkat ugyanúgy kifejezné, mint másikunk maga választotta megfogalmazása. Ha élne, ô ezt avatott tollával, világos megfogalmazásával bizonyára részletesen ki tudná fejteni. Én csupán az emlékezés áldott tüzének rövid felvillantására mertem vállalkozni. Mint akkor negyvenkét évvel ezelôtt, rövid közbeszólásaimmal a Mátra tetején, a Bagolyirtás fenyôi alatt, a füvön heverészve, csak úgy egy- egy hol bibliás, hol mélylélektani mondatot közbeszúrva, kielégíthetetlen morális tanári prelekcióiba, akadémikus szintű fejtegetéseibe -- amit mindig oly tiszteletre , méltó figyelemmel fogadott. És késôbb is minden jelesebb út- és életfordulónál. Az elsô találkozás élménye mindkettônk számára szilárd kiindulási pont maradt késôbbi döntéseinkhez. Szinte észrevétlenül, öntudatlanul. Sokak számára ô volt Isten üzenete. Nem mindenki tudta könnyen elviselni nyugtalanul vágtató, mindig új alkotásokra kész szellemét. Ha elindult, mindig nagy lépésekben és gyorsan akart a dolgok végére járni. De aki rásejtett ennek az akaratos, olykor egyenesen fékezhetetlen nagy gyermeknek Istentôl kapott karizmáira, az csak azt mondhatta: Áldott legyen érte az Isten! ======================================================================== Kozma László Kortársak visszaemlékezései In memoriam: Belon Gellért EUCHARISZTIA Mert önmagát átadta egészen Teljes valóját fehér ostya-fényben. Nem múlik el. Önmagát széjjelosztja És megcsillanó ember-lét az ostya. Hogy életeden át te is tovább add Hogy teljesüljön, mit teérted vállalt. S mert fölmutattad testét a homályban Befogad, hol örök ragyogás van. ÚJ EMBER, 1987. VI. 7. ======================================================================== Dr. Kulka Frigyes professzor, Kortársak visszaemlékezései tüdôsebész fôorvos Olyan orvos-beteg kapcsolat kötött össze bennünket, amely személyes barátsággá és részemrôl csodálattá alakult. Belon Gellértet már fiatal korában megtámadta a ,,magyar kór'', a tuberkulózis. Még az 1945 elôtti években emiatt -- a gyógyítás akkori színvonalának megfelelôen -- kavernás gümôkórját légmell kezelésben részesítették, amely kezelés sok szövôdménnyel (gennymell, mellhártya- kérgesedés stb.) járt. Tudomásom szerint ez a súlyos betegség sem zavarta hivatásának teljesítésében, tanulmányaiban. A háború utáni idôszakban pályája során, azt gondolom, senki sem vette észre rajta, hogy az említett betegség miatt légzésfunkciója csökkent, hiszen sokrétű tevékenységét, amelyet sokszor megpróbáltatások, nehéz körülmények közepette kellett teljesítenie, maradéktalanul ellátta. tüdôbetegsége mellett egyéb anyagcsere és a keringési szervek megbetegedései is kellett volna hogy korlátozzák munkáját, ô azonban legyűrve a szomatikus nehézségeket, éjt nappallá téve nagy lelkierôvel segített a szenvedôkön. Amikor megismertem, súlyos beteg volt, a már egyszer megtámadott tüdôben rosszindulatú daganat alakult ki. Emiatt a Szegedi Sebészeti Klinikán 1975-ben a jobb tüdôt a mellhártyával együtt el kellett távolítanunk A műtét után -- feltehetôen az elôrement betegségek miatt -- szövôdmény lépett fel, s ezért többszöri reoperációra kényszerültünk. Közel négy évtizede dolgozom sebészként, s így volt alkalmam megismerni számos beteg műtéti teherbíró képességét, reakcióit. Ilyen türelmes, együttműködô, a legnagyobb szenvedéseket is szerényen viselô és egyben gyógyulni vágyó egyéniséggel még nem találkoztam Megcsodáltam lenyűgözô egyéniségét, műveltségét. Megtiszteltetés volt számomra, amikor házába meghívott családommal együtt és láthattuk, hogy ez a nagy műveltségű ember milyen közszeretetnek örvend. Tudott betegségérôl, tudott annak rosszindulatúságáról, de bízott, mert volt hite. Hét éven át -- a műtét napjának megfelelôen -- bárhol volt, mindig egy levelezôlapon tudatta, hogy jól van, hogy ,,túlélô'', és egy köztünk volt humoros beszélgetésre reflektálva azt, hogy ,,mételyez''. Emlékezetes marad számomra 50 éves pappá szentelésének ünnepsége, boldog voltam, hogy részt vehettem; a díszebédnél mellette ülve halkan a fülembe súgta: ,,Ezt is túléltem.'' Évenként 1500-2000 beteggel találkozom, közülük sokat megoperálok, sokra emlékszem -- ha pontos részletekre nem is --, de Belon Gellértet sem mint beteget, sem mint barátot soha nem felejtem el; s így a költôt idézve: ,,Csak az hal meg, akit elfelejtenek.'' ======================================================================== Kühner János plébános Kortársak visszaemlékezései ,,Imádkozzál'' c. könyvét így dedikálta nekem: ,,Kühner Jánosnak, utaim kísérôjének kíséretül az élet útjára. Dr. Belon Gellért.'' Ahányszor ezt a könyvet a kezembe veszem, mindig ránézek erre a dedikálásra Örömmel vettem azt a kitüntetést, hogy kísérôjének nevezett. Mielôtt azonban ezekre az ,,utakra'' rátérek, elsô emlékeimet szeretném megemlíteni: A kalocsai szemináriumban tanárom és spirituálisom volt Sosem felejtjük el azokat a praktikus jótanácsokat, amelyeket adott nekünk. Sok bölcsesség és élettapasztalat áradt belôle. Nemcsak feljebbvaló volt; már elöljáróként is baráti szálakat épített ki közte és közöttünk. Akkor kezdte a lelkipásztorkodást, amikor én is pappá lesem. Sükösdön és Baján gyakran voltam vendége. A tanárból igazi atyai jóbaráttá vált. Lelkipásztori működését is mintának tekintettem. Akkor még a latin liturgia idôszakában voltunk, de nagyon szépen tudta, már akkor is, a liturgiában aktivizálni a híveket. Országjárásunkra már akkor sor került, amikor motorkerékpáron jártam, késôbb pedig kölcsönkért, majd saját autóval. Nem túlzás részérôl az ,,utainak kísérôje'' ,,kinevezésem''. Tényleg sokat jártuk az országot. Minden országrészben voltak barátai. Általa sok kiváló embert ismertem meg, papokat és világiakat egyaránt. A sok és kiváló pap felsorolását most mellôzöm. Bizonyára nem neheztelnek meg azért, ha egy civil barátját mégis megnevezem: Kodolányi Jánost. Ezt azért teszem, mert nagy lelki élményt jelentett számomra, amikor Gellért atya elôtt kijelentette, hogy visszatér a katolikus egyházba. Elôzôleg el akartam tűnni, hogy kettesben beszélhessék ezt meg, de az író visszatartott: ,,Aki Gellért barátja, az nekem is barátom.'' Azért emeltem ki ezt az esetet, hogy érzékeltessem: Belon atya szinte az egész országnak lelkipásztora volt. Mások is megfigyelték azt, hogy beszédeikor (lelkigyakorlatok és rekollekciók alkalmával) nem volt könyvjelzô Szentírásában, az mindig ott ,,nyílott ki'', ahol a felolvasandó idézet volt. Egyik püspök ,,bibliás Belonnak'' nevezte el, és többször lehetett hallani, hogy így emlegetik. KISPAP KORUNKBÓL NÉHÁNY EMLÉK A II. világháború legnehezebb éveiben ismertük meg Belon atya igazi szociális lelkületét. A falusi nép akkoriban még elég jól tudta magát élelmezni, hiszen voltak tartalékai. A városi tisztviselôk azonban nagyon szűkösen éltek. Karácsony elôtt minket, kispapokat küldött el tartalmas élelmiszercsomagokkal a szűkölködô kalocsai családokhoz. Bárdos Lajossal nagyon szívélyes baráti kapcsolatban volt. A háború idején történt, a dátumra már nem emlékszem, lehívta Kalocsára a Bárdos Lajos vezette 100 tagú Budapesti Kórust. A székesegyházban lefolyt nagysikerű hangverseny után minden kórustag kapott 1 kg finom lisztet. Ez ma csekélységnek látszik, de abban az ínséges idôben a pestieknek nemcsak nemes figyelmesség volt, hanem komoly segítség is. Közös utaink során megismerkedhettem Gellért atya rokonaival is. Nagyon épültem azon, hogy ez a hírneves ember milyen családias szeretettel vette körül rokonait, akik szegény, becsületes falusi emberek voltak. Ez nála nem tettetett leereszkedés volt, hanem valódi családias szeretet. Egy volt közülük Püspöki kinevezésének 20. évfordulóját szűk baráti körben ünnepeltük meg. Arra a kérdésre, hogyan tudja elviselni azt a feszültséget, amely sajátságos helyzetébôl fakadt, azt mondta: ,,Ne gondoljátok, hogy ez nekem feszültséget okoz, így van jól, ahogy van.'' Mint minden püspök, megkapta XXIII. János pápa meghívását a II. Vatikáni Zsinatra. Természetesen nem engedték ki. A Zsinat megnyitásának elônapján táviratban kérdeztem tôle, hogy ha tudok egy autót kölcsönözni, eljönne-e egy nyugat-magyarországi helyre, ahonnan az osztrák tv adásait fogni lehet, s ott megnéznénk a Zsinat megnyitását. Azonnal jött a válasz: ,,Igen.'' Elmentünk. Nagy élményt jelentett nekünk, de különösen neki. Amikor ôt Bajáról (püspöki kinevezése miatt) kitiltották, szinte egy idôben kerültünk közös esperesi kerületbe. Ekkor találkozásaink -- a közelség miatt is -- sűrűbbek lettek Az is hozzájárult a gyakoribb találkozásokhoz, hogy akkoriban nálam lakott a Kalocsáról kitiltott Dr. Bárd János püspök (Ôt hasonló okból száműzték Grôsz József érsek halála után Róma ôt nevezte ki a fôegyházmegye apostoli kormányzójává.) E két kiváló ember közelsége számomra nemcsak kitüntetés, de nagy lelki gazdagodás is volt. Tanárom volt, de amikor már pap koromban barátom is, én akkor is úgy néztem rá, mint akitôl mindig tanulni tudok. Úgy kezelt engem is, mint a többi barátját, egyenrangúnak tekintett, de közben -- maga sem tudta életével folyvást tanított. Ha már útjai kísérôjének nevezett, végezetül meg kell említenem, hogy püspökszentelésére is elkísérhettem, azaz, elvihettem a saját kocsimon. Nagy kitüntetésnek tartom ma is, hogy azzal bízott meg, hogy konszekrációjakor én legyek az egyik asszisztáló káplán, és hogy a feje fölé tartsam az evangéliumos könyvet. ======================================================================== Lôw Frigyes káplán Kortársak visszaemlékezései Dr. Belon Gellért püspök tanárom volt Kalocsán a teológián és lelkivezetô spirituális is ugyanott. Patrisztikát és jogot tanított. A patrisztikát nagyon élvezetesen adta elô. A jogot pedig az életébôl vett példákkal illusztrálta elôttünk. Személye komoly, tekintélyes, alakja impozáns megjelenésű. Szociális beállítottságú személy, másik két fiatal társával, dr. Szörényi Andorral és de Bárd Jánossal, valamint az akkori rektorral, Kerner Istvánnal együtt. Életének fô erénye a betegeknek, rászorulóknak megsegítése volt. Ez kitűnt káplánjaival szemben is. Mindjárt elsô plébánosi helyén, Sükösdön, maga köré gyűjtötte, és szívesen vállalta a beteg paptársakat. Megesett, hogy hárman is voltak ilyen káplán paptársai, akik pihenést, beosztást és gyógyulást találtak nála. Pedig, mint tudjuk, a beteg emberektôl más plébánosok féltek Az irgalmasság eme testi-lelki segítségre való hajlamát talán saját egészségi-betegségi állapota is elôsegítette. Jánoshalmi plébános korában káplánja lettem magam is; kilenc évig. Engem is messzemenôen segített betegségemben. A jánoshalmi híveket is segítette gyógyító eszközök beszerzésében, ha kellett külföldrôl is, s orvos specialistákhoz való ajánlásban egyaránt. Maga is viselte a komoly betegségek keresztjét, azzal a hálaadással, hogy ô elkerülte azokat a betegségeket, amelyeket másoknál látott. Saját betegsége ellenére rendületlenül dolgozott, fáradozott, a maga és a hívek lelki üdvösségén. Nehezére esett a gyóntatószékben való ülés, sokszor operált háta miatt, mégis vasárnap-ünnepnap rendszeresen gyóntatott. Egyharmad tüdôvel misézett és prédikált, sôt énekelt, és ha a mikrofon rossz volt, még ,,rátett egy lapáttal'' a hangjára, mint ô mondta, hogy megértsék hívei a beszédet. Gyakran két misét is vállalt. Bármikor szívesen helyettesített, vagy ,,beugrott'' hiányzó beteg paptársa helyébe. A Szentírásnak elmélyült lelkű, nagy ismerôje volt. Valamikor fiatal korcban látta, hogy a különbözô térítô szektacsoportok aránylag jól ismerik és idézik a Szentírás részeit, és akkor elhatározta, hogy ô még jobban szeretné ismerni és használni. Így böngészte át, jelölte ki, és tette magáévá a szöveget. Nem egy paptárs kérdezett tôle idézetet, helyet, és ô rendszerint megmondta, hogy melyik könyv melyik részében keresse, és fogja megtalálni az idézet helyét. Kalocsai pappá szentelésem elôtt a diákopusoknak tartott heti lelkigyakorlatot, felejthetetlenül tartalmas, élvezetes és buzdító formában. Igazi indítást a papi élethez. Élete végéig járta az országot, sôt újabban a külföldet is, mikor hívták lelkigyakorlatokat tartani. Ezek mindig tartalmasak voltak Mondanivalója utánozhatatlan volt, ilyen szellemben vezette be a szentmiséket is, mondta a prédikációkat, sôt ünnepi alkalmakkor, fôként karácsonykor, az ünnepi asztalnál való imáit, bevezetô megemlékezésem Pártolta az irodalmi, kulturális dolgokat, bevitte a templomba a rendezvényeket. Így pl. Baján plébános korában, a fôtemplomban irodalmi összejövetelt, színpadi elôadást rendezett neves elôadókkal. Jánoshalmán is mindig voltak elôadók, meghívott vetítôk a Szentföldrôl, Jézus életérôl, bibliai filmekrôl, Teréz anyáról -- több ízben is --, Lourdes-rôl stb. Ugyanakkor szakelôadók, riporterek, nemkülönben teológusok, kispapok, szerzetes atyák stb. A katolikus ifjúságot a katolikus gimnáziumok pesti-debreceni- kecskeméti növendékei képviselték, bemutatva életüket barátkoztak meg az itteni családokkal és azok gyermekeivel. Szívügye volt a papnevelés. Anyagilag messzemenôen támogatta az egyházközség által a katolikus tanulóifjúságot. Sok száz példányban osztotta szét és imádkoztatta a békéért az imádságot Szent Ferenc megfogalmazásában. Méltán nyerte el a püspöki kinevezést már 1959-ben. Az utolsó idôkben a misék végén már kimerülten lélegzett a sekrestyében maradék tüdejével, de csodálatosan hamar magához tért és folytatta tovább. Templomi szolgálatában úgy viselkedett, mint egészséges ember, csak légzését lehetett néha észlelni a mikrofonban. Csodálatos akaraterôvel gyôzte le betegségének nehézségeit és uralkodott teste fölött. Legutóbb Bécsben lett rosszul és került kórházba. Azonban még onnan is, kikéretôzött, hogy megtarthassa elôadását, sôt -- saját bevallása szerint dagadt, rogyadozó lábakkal is fôpapi szentmisét mondott a híveknek. Lábát már a mélykúti bérmáláson megerôltette, mert csaknem 180 bérmálkozót állva bérmált meg. Karját ugyanis nem tudta eléggé felemelni ülô helyzetbôl, hátának operációja miatt. Egyébként az elôzô években, felszentelése óta, rendszeresen bérmált, vállalta a megyében a segítséget. Elve volt, hogy senkitôl sem tagadott meg semmi segítséget, amit kértek tôle. Nappal állandóan fogadott, ha feküdt is az ágyon és pihent: de úgy is készen állt bárki fogadására. Szellemi ember volt, széles látókörű, messzire tekintô. Sükösdi plébános korában Prokop Péterrel festette ki a templomot, hogy teret adjon művészetének. Minden érdekes, különleges fatörzset, gyökeret vagy régi, kar nélküli fali feszületet megmentett; a régi templomi képeket felújította Jánoshalmán is. Mélységesen hitt az isteni gondviselésben. Hite mindig meghozta az eredményt, és itt Jánoshalmán kétmilliót tudott költeni a templomra, adósság nélkül, és ki tudta tatarozni a plébániát is. Igen pártolta a helyi hitoktatást. Bizonyíték rá a két üvegfalú hittanterem. A háromajtós garázs, a tanyasi kijárásokhoz, a játékszoba kialakítása. Nagyvonalúan kezelte a ministráns és énekkari kirándulásokat, a hittantalálkozókat szintén. Modern pap volt, modern eszközökkel dolgozott. Tudós ember volt, Szentírásból merítô. Adja Isten, hogy odaát még szebbnek lássa azt az eszményt, amelyet képviselt életében, hivatásával -- közöttünk. ======================================================================== Magyar Ferenc Kortársak visszaemlékezései Hetvenéves szántóvetô Szeptember 24-én hetvenéves lesz Belon Gellért apát, jánoshalmi plébános, akinek írásaival rendszeresen találkoznak olvasóink az Új Ember és a Vigília hasábjain. Szándékosan nem úgy írjuk, hogy hetvenedik születésnapját ,,ünnepli'', mert egész személyiségével, papi lelkiségével ellene mond annak, hogy ünnepeltesse magát vagy ôt ünnepeljék. Az ô írásai -- mielôtt a szerkesztôség mechanizmusán keresztül eljutnának az olvasókhoz -- elôbb elvégzik áldásos munkájukat a szerkesztôség munkatársainak lelkében. Az évek során többször -- legutóbb ebben az évben is -- ôt kértük fel szokásos évi lelkigyakorlatunk vezetésére. Nemcsak pillanatnyi élményt adtak ezek az elmélkedések, de az esztendô során mindig vissza-visszatérünk az általa feltárt megelevenítô forrásokhoz. Egy idô óta -- rendszeresen megjelenô írásaiban -- állandó lelkigyakorlatban van részünk -- és olvasóinknak is. Sokan megcsodálták már -- világiak és paptársai --, hogyan kezeli a Szentírást. Ujjainak varázslatos tapintása nyomán mindig ott nyílik ki a szent könyv, ahol éppen kell. Így tapintja ki papi lelkigyakorlatokon, hívei körében is a rábízottak lelkében a kérdôjeleket, azt, amire éppen akkor legszomjasabb a lélek. A Zsinat után derűs mosollyal nézte a fellángolt teológiai forrongást, mint aki tudja, hogy nincs olyan ,,új'', ami ne volna már benne az Írásban. Ami pedig nincs benne, azt az újdonság csípôs, pikáns ízei árán sem lehet belékeverni Isten szavába. Nem a sorok és szavak között -- vagy mögött --, de bennünk kell keresni és megtalálni az örökké újat és megújítót. Negyvenhét éves lelkipásztori munkája, lelkigyakorlatos tevékenysége, betűkkel rótt evangelizációja olyan, mint apáink szántóvetô munkája. Nézték az eget, az idôjárást, de mindig alkalmas idôben szántottak, vetettek. S ha kevesebb volt is egyszer-egyszer az áldás: a kevésért is hálát adtak. Isten éltesse és tartsa meg sokáig. Ha száz évig élne, még akkor is mindig találna rejtôzködô gondolatokat, szépséges tanulságokat az Evangéliumban, ,,ellesett pillanatokat'' a tanító Jézus életében. ÚJ EMBER, 1981. SZEPTEMBER 20. ======================================================================== Marosi I. István püspök Kortársak visszaemlékezései Személyes ismeretségünk püspökké szentelése után kezdôdött. Ôszinte nyitottsággal közeledett és testvéri barátságába fogadott. Ez a kapcsolat egészen haláláig megmaradt. Kecskeméten sokszor megfordult. Egy alkalommal ötnapos lelkigyakorlatot tartott a Nagytemplomban. Hatása? -- A templomot megtöltô hívôsereg szinte lélegzetvisszafojtva hallgatta ôt, és minden nap többen jöttek. Hatása abban is megnyilvánult, hogy a lelkigyakorlatot követô idôkben, ha megjelent egy új könyve, azonnal elkapkodták. És még ma is -- sokak számára -- szinte állandó olvasmány és jelkivezetô. Átutazóban is sokszor meglátogatott. Rövid pihenés, egy csésze kávé, vagy friss hideg tej mellett az éppen aktuális kérdéseket beszéltük át. Mindig, mindent lelki szempontból értékelt, vagy vetett el. (A magyar nép sorsa is sokszor elôkerült; ilyenkor elszomorodott.) Értékelésében, bírálatában mindig kiegyensúlyozott volt. Inkább csak sajnálta azokat, akik -- szerinte -- túlzott engedékenységgel képviselték az Egyház ügyeit. Testileg sokszor volt fáradt, de szellemileg, lelkileg mindig friss. Kíváncsi volt, hogy könyveit hogyan fogadja a közönség. S ha mondtam neki: mennyire megértik az egyszerű emberek is az írásait, akkor nyugodt boldogság volt az arcán. Igazi pap volt. A lelkipásztorkodásban az újat kereste, a jobbat Szavakba, mondatokba, sajnos, nem lehet belekényszeríteni az ô egyéniségét. Mindenesetre az én életemben mint pap, mint jóbarát, mint ôszinte szívű testvér, benne maradt. ======================================================================== Dr. Nagy Ibolya pécsi fôorvos Kortársak visszaemlékezései Tizenkét évig volt alkalmam ismerni, és belgyógyászként kezelni Belon atyát. Súlyos betegségének évei alatt sohasem volt türelmetlen amiatt, hogy sokszor ágyhoz volt kötve, fôleg a sorozatos mellűri gennyedések miatt, a nem egyszer órák alatt sürgôssé vált műtétek idején. Jellemzésére írhatom, amit ô sokszor tréfásan mondott, hogy Isten azért teremtette az orvosokat, hogy valakinek a papok is engedelmeskedjenek. Türelmes volt, annak ellenére, hogy mindig telve volt munkával és tervekkel. Nemegyszer betegágyában is folytatta kéziratainak írását. Elképesztô volt a teljesítménye, fôleg az utolsó 3-4 évben. Sokszor csak utólag vallotta be, hány helyen volt elôadni, lelkigyakorlatot tartani. Az orvosi tanácsoknak való engedelmeskedés mellett soha nem vált olyanná, aki csak testi bajaival, egészségével foglalkozik, pedig erre bôven lett volna oka. Mindezt egyre jobban csodáltam az évek múlásával, éppen azért, mert tudtam, milyen súlyos a betegsége. A szó szoros értelmében lenyűgözô volt a szellem (lélek) ereje ebben az igen beteg testben. Ez az érzésem évek múltán egyre erôsödött, és csodáltam benne Isten nagyságát, aki olyan sok kegyelmet közvetített általa. Isten vele szembeni irgalma, hogy súlyos betegségei ellenére, csak az utolsó két hétben volt -- immár végleg -- ágyhoz kötve. Még 12-én, utolsó klinikai felvétele elôtt is lelkigyakorlatot tartott Bécsben (székkel vitték az elôadás helyére!). A klinikai felvétele utáni elsô napokban még együtt reménykedtünk, hogy, mint annyiszor megelôzôen, ismét sikerül úrrá lenni panaszain, tünetein, de 5-6 nap elteltével világossá vált -- kimondatlanul is mindkettônk számára, hogy többet nem állhat talpra. Az igen nagy fájdalmakkal járó oedemás bôrgyulladását nagy türelemmel viselte. Magától soha nem kért fájdalomcsillapítót. Egyébként is egész betegsége alatt -- valahányszor a klinikára került: évente kétszer-háromszor -- nagyon szerény volt és igénytelen, türelmes. Aki nem ismerte, és nem tudta magas rangját, viselkedésébôl nem is tudott ,,nagyságára'' gondolni. A legutolsó napokig voltak tervei, bérmálnia kellett volna; kézirata volt félbehagyva. Látszott, hogy nem könnyen fogadja el, hogy ezeket már nem tudja befejezni, bár mindig készen volt Ura elé állni. (A torinói lepel képét látva egyszer azt mondta: vajon milyen lesz az igazi?!) Betegségének, szív- és veseelégtelenségének volt jellemzôje az utolsó napokban az egyre fokozódó aluszékonyság, így egyre hosszabb idôket töltött félálomban vagy alvásban, de felébredve derűs volt, imáit elvégezte; a rózsafüzért az utolsó napon is. Egy évvel ezelôtt csodálatos lelkigyakorlatot tartott a Kármelita templomban. Igazi lelki nagysága és csendes hôsiessége -- számomra -- az utolsó néhány évben vált teljesen nyilvánvalóvá, mindazokért, amiket már leírtam. Az orvos-beteg kapcsolaton túl megadatott nekem a mélyebb -- lelki, baráti kapcsolat ajándéka. Számos beszélgetés, néhány levél emlékét ôrzöm, és pár ,,Bibliai füveskönyv''-ötletnek is ihletôje volt némely beszélgetésünk. Betegágyán is mindig készséges volt lelki dolgokról beszélni. Utolsó napjait jellemezve, legmeghatóbb volt türelme: minden kellemetlenség elviselése a lehetô legtermészetesebb módon. Miközben Istenhez készült, terveiben, magatartásában mégis a földön állt, és tervei, ígéretei, befejezetlen írásai foglalkoztatták Nehéz mindezt szavakkal megfogalmazni, hiszen ezek egy része benyomás, ami leírva esetleg érzelgôsnek tűnhet, vagy utólagos beleérzésnek, de ebben az esetben errôl szó sincs. Közvetlenül halála elôtt el kellett utaznom. Kétszer is megáldott -- ez korábban így nem volt szokása --, mindketten tudtuk, hogy itt már nem találkozunk, csak odaát... Utolsó napjait felváltva virrasztották, így soha nem volt egyedül. Amint élete tanúságtétel volt, felemelô és megrendítô élmény, úgy a halála is. Hálás vagyok Istennek két dologért is: az egyik, hogy közelrôl ismerhettem ôt, a másik, hogy ha szerényen is, de hozzásegítettem, hogy ilyen hosszú ideig gazdagítson bennünket jelenléte. Teljesítménye csak igen kis részben volt orvosi segítségen alapuló; azt hiszem, ez nagyrészt Isten gondviselô ajándéka volt számunkra. ======================================================================== Naszályi Erzsébet ciszterci nôvér Kortársak visszaemlékezései Tudtunk arról, hogy ahova a Püspök atyát hívják, oda elmegy. Így jött el hozzánk is lelkigyakorlatot tartani. Eléje siettem a kapuba. Felnézett az 56 lépcsôre, nagyot sóhajtott, s azt mondta: ,,Errôl nem volt szó.'' Aztán még egyszer felnézett rá, s nekifogott, hogy feljöjjön. Kétszer tartott pihenôt. A késôbbiek során lassan, de már egyvégtében kapaszkodott fel. Azt hallottam, hogy természetes állapota a fekvés volt. Megdöbbentett, hogy ezen állapota mellett mennyit volt úton, és mennyit lelkipásztorkodott. Ha bekopogtunk hozzá, a legtermészetesebben, fekve fogadott. Az asztalnál meglepett végtelen, s valóban végtelen egyszerűsége. Még egyszer írom: egyszerűsége. Jóízűen evett, megmondta mit szeret, mit nem. Általában a legközönségesebb ételeket kedvelte. Hallatlanul szívesen mesélt. Értette az anekdotázást, nagy humorérzékkel emlékezett vissza a megtörtént eseményekre. ,,Automata'' bibliájáról nem írok, azt bizonyára már bôven elmondták mindazok, akik ismerték. Mi is megcsodáltuk, mi is részesültünk benne, mi is gazdagodtunk felbecsülhetetlen kincseibôl. Püspöki kinevezésének 25 éves jubileumát nálunk ünnepelte. Néhány rövid sort írt elôtte, kérdezve, hogy nálunk tölthetné-e szeptemberben szokásos szabadságát. Nagyon boldogok voltunk. A napok, az órák vele igazi ünnepet jelentettek. Örömmel adtuk tovább egymásnak a jó hírt: püspöklilát is hozott magával -- biztosan hosszabb ideig marad. A jubileum napja vasárnapra esett. Akkor felvette püspöki ruháját, gallérját, keresztjét, s abban jött misézni. Szerencsére elôbbi elbeszéléseibôl tudtuk, és mi is fel voltunk készülve rá; virággal, köszöntéssel, énekkel, és természetesen, szívvel-lélekkel és nagy-nagy szeretettel. Akkor értettük meg, hogy eljövetele egészen tervszerű volt: Az egész ország Cserhátit ünnepelte, róla egy hang sem esett, hisz az állam csak jóval késôbb fogadta el kinevezését, mi pedig kimondhatatlan megtiszteltetésnek éreztük, hogy a mi közösségünket választotta és méltatta arra, hogy életének ezen legnagyobb ünnepét nálunk jubilálja. Sokszor érkezett váratlanul. Jánoshalmáról jövet-menet be-benézett. Akkor összeszaladt a ház, a kert minden sarkából, és köréje telepedtünk. Végignézett rajtunk, és így kezdte: ,,Na jól van...'', s aztán mesélt. Nem szerette, ha kérdéssel elé vágtunk a történetnek. ,,Ja, ha a végére kíváncsi csak, azt megmondhatom egy szóval'' -- mondta, mert a történet minden apró részletének íze, színe és jelentôsége volt. Végtelen egyszerűsége és közvetlensége mégis tiszteletet parancsolt. Egyszerűen és világosan kért, rendelkezett. Türelmesen várt, de határozottságát és szilárdságát mindenki megérezte. Mindig mindent megköszönt. Ha a beszélgetés fonala netán ellaposodott, vagy elakadt, zihálva vette a levegôt, de amint egy kérdést intéztek hozzá, lelke újra átvette a hatalmat beteg teste felett, és egész tűzzel beszélt. Mert a lélek uralkodott benne. A lélek éltette a testét. Az érdligeti templomban triduumot tartott a megnagyobbított templom felszentelése elôtt. Nálunk lakott, s tôlünk járt le, hogy esténként a szentbeszédet megtartsa. Szentbeszéd után még vendégségbe is elment, s este 11-ig beszélgetett velük, mert Isten igéjének hordozásában és hirdetésében fáradhatatlan buzgóság égett benne ... Az ófalusi templomban ugyanakkor ünnepelték Bogner Mária Margit halálának évfordulóját, amelyen a szentmisét Szakos püspök úr mondta, Belon püspök atya pedig a szentbeszédet. Akkor hallottam elôször templomban beszélni. Megdöbbentett erôteljes hangja, ízes magyar kifejezései, az erô, ami áradt belôle és sodort magával, s természetesen az általam mindig annyira megcsodált egyszerűsége. Nagy szónok volt, fontos mondanivalókkal. Szent Ember volt, aki teljes szívével és egész lelkével kereste és szolgálta Istent, és én boldog vagyok, hogy ismerhettem. Ügyes-bajos dolgaink intézésében -- mint Püspök atya Maczkó nénire -- , mi is halottaink segítségére szoktunk hagyatkozni. Eddig Vendel apát úr volt a fô támaszunk Püspök atya halála óta vigyáznunk kell, hogy Vendel apát urat ,,ki ne szorítsa''. A kis asztalon a kápolnában mindkettôjük képe mindig ott áll, s nincs nap, hogy ne emlegetnénk ,,a Püspököt'', ahogy egymást közt, ill. magunk közt neveztük Mindig egyszerűen beszélt és az igazat mondta, póz, hôsködés, nagyzolás, megjátszás nélkül. De hisz nem is volt rá szüksége, mert ô egyenesen és egyértelműen Istené volt, vagyis: Szent Ember... ======================================================================== Prokop Péter Kortársak visszaemlékezései Belon Gellért püspök Csak a nevét vésik majd a márványra, esetleg két évszámot, vagy hogy élt 76 évet. Nem sorolom föl én sem iskoláit, tartózkodási és működési helyeit, kinevezéseinek dátumait, melyek csak evilági különböztetésekre valók. Odaát már úgysem számítanak. Beteg tüdejének utolsó sóhajával kilépett a mérhetô kategóriákból. De nemcsak az öröklét miatt vált idôtlenné, foszlanak le róla felsorolásaink -- Belon Gellért életében is fogalom volt. Hadd idézzem ide elsô megkapó élményem. Kalocsán a teológián történelmet tanítván a Nagy Konstantin-fej illusztrációját tette a táblára, amelynek eredetije a Capitolium múzeum udvarán nehezedik elénk, amelyiknek hatalmas, végtelenre karikásodó szemgolyója az evilágiság fölött eléje terülô Isten országát akarja bekanalazni. Az egyetlen tanárom, aki nem adathalmazszerűen, hanem a korok lelkénél fogva ragadta meg az eseményeket, hosszú ujjaival prelegált a változásról, mely a milói Vénusztól a bizánci Madonnákig és a Pantokrátorokig vezetett. Különben neki is ilyen katakombás tekintetbôl tükrözôdött lelkének titka. Nem apologetikus, vitatkozó hit beszélt belôle, az övé inkább fiziológiai tünet volt, amint magától értetôdô, hogy a rózsa bimbót hoz és virággá feslik, amiként evidens, hogy lélegzünk, eszünk és alszunk. Ugyanakkor megértô türelemre figyelmeztetett: ne csodálkozzunk semmin! Azaz ne mérgelôdjünk a másként gondolkodókon! Ízig-vérig pásztornak született, akinek küldetése van az egyszerű néphez is. Otthagyta a katedrát, hogy ne fúrja magát molyként száraz fóliánsokba, de betűundorban mégsem szenvedett. Hatalmas könyvtárából engem is tömött ki nem hagyható olvasmányokkal. Plébániája kaputos emberek találkozóhelyévé és tépelôdô lelkek menedékszigetévé nôtte ki magát. A keresztény hitszónok példaképe. A Bibliát teljes egészében megtanulta. Nem exegétaként használta, hanem értelmezô forrásként az életre alkalmazta. Ahogy talán ma hangzanának a szent szerzôk ajkáról. Hús-vér lüktetés. Nem idézetekként fagyoskodnak, hanem kinyílt virágoskertek közötti sétának hatnak. Néha összecsapjuk a kezünket: Hát még ez is benne van? Maga is ízlelte szavainak zamatát, különösen kedvenc megállapításaikor torokhangjával is rátetézett. Mint keresett lelkigyakorlat-adó, keveseknek is szívesen, lefelezett, fogyó tüdeje miatt hangosbeszélôvel is vállalkozott. Elôadva is mélyítette kitervelt mondókáját, s a pillanat ihletét hozzáadta ahhoz, amit -- kímélni kényszerülve önmagát -- vízszintes helyzetben elmélkedett ki. Egyszer ôszintén így hízelegtem neki: Szent Ágostonhoz hasonlítasz. Kicsit elszégyellte magát, lesütötte szemét. Azt dicsértem benne ugyanis, hogy művész, aki kézzel foghatóvá öltözteti az elvontat, szemléletessé teszi a homályosat. Ötszáz képes házi múzeuma közül gyakran válogatott, hogy írott vagy mondott témájában segítsünk egymásnak magyarázkodni. Abban is rokonkotlott az asztmásan lihegô Ágostonnal, hogy a szenvedésbôl igazán kijutott neki. Legszebb eszmefuttatásai a túlvilágról szóltak, s ugyanakkor egész élete harc volt a létért. Az utolsókig küzdött, hogy minél többet kicsikarjon teljesítményre a neki kimért idôbôl. Egyik operációján az izmokat rosszul varrták össze, s állandó fizikai fájdalom húzta a hátát. Szemünk a fény-árnyékra való, az öröm-szenvedés a lét lobogóbb felmérésére adatott. Borzasztóan sajnálom hatalmas szellemi magtárát, melyet ma vele együtt eltemetnek. De hát Jézus sem írt semmit, tanítványai szájára kockáztatta üzenetét. A Biblia is rövid, de elég, mert minden, ami fontos, benne foglaltatik. Szókratész, Szent Gellért, Szent Ferenc, Belon Gellért hagyatéka is a szívünkben maradt. Ott, ahova került; ahol az igaz, jó, szép fénykörei villódzanak, megtalálta, amit itt elôízében keresett Belon Gellért püspök, ôrizzük tanításodat és emlékedet, nyugodjál békében! ELHANGZOTT 1987. JÚNIUS 4-ÉN RÓMÁBAN, A SZENT PÉTER BAZILIKA MAGYAR KÁPOLNÁJÁBAN) ======================================================================== Rónay László Kortársak visszaemlékezései Egy nagy szellem emléke Nem voltam, korom miatt nem is lehettem Belon Gellért közeli ismerôse. Apámnál is idôsebb volt, kortársa Zimándi Piusnak, a Péterfy- monográfusnak, akit a szerzetesrendek szétverése elôtti napon költöztetett hozzánk apám. Vele tényleg igen közeli kapcsolatba kerültem. Részben az ô révén lengte be otthonunkat Belon Gellértnek elôbb a szelleme, majd megismerhettem ôt személyes valóságában is, hiszen rendszeresen ápolta Zimándival a kapcsolatot. Pius nemegyszer el is utazott hozzá Sükösdre, s ô is egyre gyakrabban megjelent nálunk, mint házunk egyik legtiszteletreméltóbb vendége, a Vigília mind megbecsültebb, fontosabb munkatársa, szellemének egyik meghatározója. Méltónak és igazságosnak éreztük, hogy ô avassa fel, áldja meg édesapám síremlékét. Engem elôbb a termete nyűgözött le. Hatalmas ember volt, amint késôbb ráébredtem, nemcsak fizikai vonatkozásban. Azok közé a nagyon kevesek közé tartozott, akikre habozás nélkül rámondhatjuk: Isten embere. Ahol megjelent, sugárzott belôle az a nyugalom, amelyet csak a kegyelemmel átszôttek birtokolhatnak. Igénytelen volt. Anyám mindig szokatlan izgalommal készülôdött érkezésére, ô pedig nagyon nem szerette, ha eseménynek tekintik jövetelét. Fontosabb dolgokban járt; a nehéz korszakban is igyekezett olyan terveket megvalósítani, amelyek segítik a hitélet ébren tartását, erôsítését. Általában vajmi kevéssé foglalkoztatták a földi dolgok és a világi hívságok. Ugyanolyan természetes és derűs arccal járt-kelt, beszélgetett sükösdi plébánosként, mint késôbb, nagy nehezen elfogadott pécsi segédpüspökként. Az akkori illetékesek nagyon is jól tudták, miért ,,alkalmatlan'' a püspöki rangra; lendületes volt, dinamikus, elképzelései messze meghaladták azokat a kereteket, amelyek között az állam és az egyház egymás mellett élését eltervelték, megingathatatlan személyisége és egyházhűsége pedig alkalmatlanná tette azokra a kompromisszumokra, amelyeket -- sajnos -- nem egy püspöktársa elfogadott annak idején. Nem titok, elsôsorban az ô érdeme, hogy Kodolányi János katolizált. Kodolányi akkor már súlyos beteg volt, rendkívül nehezen mozgott, az írás is fájdalmat okozott neki, de szelleme mindvégig bámulatosan friss maradt, amint ezt művei is bizonyítják. Ezt a valóságos kivételes szellemet nyűgözte le Belon Gellért. Az sem véletlen, hogy akárcsak Kodolányi, Illyés Gyula fölött is ô mondta a gyönyörű sírbeszédet. Ezek szerencsére nyomtatásban is megjelentek. Hallgathattam lelkigyakorlatait akkor is, amikor még teljesen egészséges volt, s nem okozott számára nehézséget a beszéd -- hatalmas tüdôműtétet végeztek el késôbb rajta --, s akkor is, amikor ülve szólt. Kattogtak a magnetofonok, aki tehette, megôrizte szavait, melyek ugyanolyan mély bölcsességet sugároztak, mint egész személyisége. Egy- egy ilyen lelkigyakorlata esemény volt. De nem az a fajta esemény, amelyre különleges öltözékében vonulnak föl a hölgyek és frakkban- szmokingban az urak. A lélek öltözéke volt a fontos, és szavai, intései nyomán mindenki úgy érezte, hogy ünneplôt ölthetett, olyan életszemlélet birtokába jutva, mely tagadta a hétköznapiságot, s a lényeget könnyedén elválasztotta a lényegtelentôl. Arra is egészen határozottan emlékszem, mekkora botrányt kavart egyik tanulmánya, amelyben Ady istenélményét is taglalta. Az akkori idôk egyik kanonizált tévedhetetlenje rohamozta meg írását. A támadás után ismét hallgatásba kellett burkolódznia. Nem elôször és nem utoljára. Egy másik, ugyancsak kivételes hatású tanulmányában Jézus I. századbeli történeti visszhangjáról írt. Az ötvenes évek legvégén jártunk. Se szeri, se száma a népszerűsítô és áltudományos dolgozatoknak, könyveknek, amelyek tagadták Jézus létét, hatását. Belon Gellért higgadtan érvelô, a tényeket sorakoztató munkája valóságos robbanást keltett. Trencsényi-Waldapfel Imre hosszú és zord eszmefuttatásokat szentelt neki, óvta tanítványait a ,,kártékony'', ,,tudománytalan'' nézetektôl. A majdani filológusok számára bizonyára fogas kérdés, mi a magyarázata Belon Gellért néhány éves termékenységének, majd hallgatásainak, amelyeket újabb tanulmányok sora követett. Nem alkotáslélektani tényezôket kell keresni a jelenség mögött, hanem a kort. Az egyházpolitika állami irányítói ugyanis jó érzékkel fedezték föl, hogy e fontos, eligazító tanulmányok szerzôje a magyar hitélet egyik legnagyobb alakja. Amikor torkig lettek vele, elhallgattatták 1951 és 1955 között mindenesetre a hazai katolikus szellem egyik ébren tartója volt. Messze volt még a II. Vatikáni Zsinat, ô már lelkesen értekezett a világiak nagykorúságáról, hitéletérôl, a szeretetrôl, amelynek meglehetôsen paradox példáit ismerte el csak az a kor. Küldetést teljesített a hetvenes években is. A legelsôk között ismerte föl, hogy a látszólagos jólét elhomályosítja a vallási tudatot, elfedi a vallásos élet mélységét. A Miatyánk válságáról írt tanulmánya figyelmeztetô kiáltás volt, mint ahogy alapvetôn fontosaknak bizonyultak azok a tanulmányai is, amelyeket a nyolcvanas évek kezdetén tett közzé a Vigíliában . Mint igazi lelki ember, tudatában volt annak, hogy a spiritualitásban rendkívül fontos a hagyományok tisztelete és ébren tartása. Misztikára hangolt lelkiségérôl elárul egyet-mást az a mód, ahogy a misztikáról, vagy a magyar irodalomban is oly fontos Avilai Szent Terézrôl írt. Az egyetemes magyar kulturális örökségnek azonban talán ennél is többet használt azzal a küzdelmével, melyet Prohászka Ottokár újraértékeléséért folytatott. Bár ennek során nemegyszer kemény megrovásban részesült, heroikus elkötelezettséggel szolgálta az ügyet továbbra is. 1959-tôl 1974-ig ívelnek Prohászkával foglalkozó írásai. A csúcspontot kétségkívül a Vigília hosszan és páratlan gonddal elôkészített 1974-es Prohászka-számában közreadott Prohászka tragédiái jelenti, amely máig a nagy püspök életútjának egyik legtökéletesebb összefoglalása. Szinte teljesen visszhangtalanok voltak -- nem is nagyon érdekelte az ilyesmi -- hosszas könyörgésre kiadott könyvei. Számomra az 1984-ben megjelent Jézus lelkülete a legkedvesebb, de egyéniségérôl, gondolkodásáról talán többet árul el a posztumusz Bibliai elmélôdések amely összefoglalja gazdag, tartalmas, példamutató életének törekvéseit. Csak hasznunkra válnék, ha ébren tartanánk emlékezetét. MAGYAR NEMZET, 1991. IV 13. ======================================================================== Sinkó Ferenc író Kortársak visszaemlékezései Belon Gellértet, mint oly sokan, igen nagyra becsültem, s az a véleményem, hogy kedvezôbb körülmények között irodalmi tevékenységének méretei vetekedtek volna a régebbi nagyokéval, akiknek nagyobb sajtó és jobb kiadási lehetôség jutott osztályrészül. Mondanivalójának értéke és jelentôsége így is felülmúlja sok másokét, akiknek nevét a modern magyar katolikus szellem nagyjai között emlegetik. Meg kell azonban mondanom, hogy -- bár volt kapcsolatunk, elôadást is tartottam nála többedmagammal, Baján -- ritkán találkoztam vele. A bajai elôadásunkról érdemes volna részletesebben is megemlékezni. Rónay György, Pilinszky János, Pénzes Balduin vett részt rajta, no, meg magam. ,,Új ember''-est volt a templomában. A résztvevôk közül, azt hiszem, csak én vagyok még életben. Sajnos, nem emlékszem, ki mivel állt a közönség elé. Komolyan derűs egyéniségének sugárzása ragyog felém a múltak emlékezést fojtogató ködébôl. Meg az, hogy akkoriban igen pártfogolta Prokop Pétert. Jánoshalmán riporterként látogattam meg. Sajnos, itt sem adódott alkalom, hogy mélyebbre ereszkedjünk beszélgetés közben, amit pedig erôsen reméltem. Már akkor bámulója voltam a Szentírásban, különösen az Újszövetségben való jártasságának. Ezt akkor láttam meg, amikor lelkigyakorlatot tartott az Új Ember szerkesztôségének és kiadóhivatalának. jártassága nem csupán mondanivalójában nyilvánult meg, hanem a szó szoros értelmében fizikailag is. Abban, ahogyan ,,kezelte'' az agyonhasznált, forgatott Szentírását. Azért emelem ezt ki, mert a kiadóhivatal egyszerűbb dolgozóit is lenyűgözte és meghódította vele. A hajdani nagy papok tudtak így idézni a szent könyvekbôl. Lelkigyakorlatos beszédei során a kezében tartotta a könyvet. Ha idézni akart vagy kellett neki, egyetlen tétova, keresô mozdulat nélkül nyitott rá arra a helyre, amit fel akart olvasni. Az említett Új Ember-dolgozók ilyen kérdéssel fordultak egymáshoz az elsô elôadása után: -- Ugyan hányszor olvashatta el ez az ember a Szentírást? ... BUDAPEST, 1987. szept. 22. ======================================================================== Somoskövy Ilona M. Leona iskolanôvér Kortársak visszaemlékezései Szerzetesnövendék koromban -- a '30-as évek végén -- gyóntatónk, lelkivezetônk volt Kalocsán. Gondosan, alapos felkészültséggel vezetett bennünket, 14-19 éveseket. Most, miután magam is tanárként dolgoztam nyugdíjazásomig, nagyra értékelem pedagógiai érzékét, mellyel akkor nem kis meglepetést okozott. Mint körültekintô, lelkes és felelôsségteljes nevelô, fontosnak tartotta, hogy tisztában legyünk az életkorunknak megfelelô ismeretekkel, s tudatosan válasszuk szent hivatásunkat. Akkor jelent meg dr. Csaba Margit orvos-író könyvsorozata: Amit a serdülô lánynak tudnia kell Amit a nagylánynak tudnia kell Amit a fiatalasszonynak tudnia kell Amit az édesanyának tudnia kell. A könyveket ajándékul hozta. könyvtárunknak, s ajánlotta olvasásukat. Megjegyezte, ismernünk kell azt is, amirôl hivatásunk érdekében önként lemondunk. Így tudunk választani a két lehetôség között. Akkor szinte forradalminak tűnt ez az eljárás, még legfôbb elöljárónk elôtt is. jól emlékszem arra, hogy végül is csak a két elsô könyvet olvashattuk el. Természetesen nem csodálkoztunk, hogy így történt. Belon atyának mindenre kiterjedt a figyelme. A nyári szünet elôtt sok jó tanácsot adott a pihenés módjára, sôt az étkezésre is. Hogyan segítsünk a szünidôben, hogyan bánjunk kisebb testvéreinkkel, hozzuk rendbe elszakadt ruhájukat, stoppoljuk meg zoknijukat. (!) Utóbbi tanácsok azért maradtak meg jól az emlékezetemben, mert sokgyermekes családunkban nagyon is aktuális volt a figyelmeztetés. Az új gyóntatóatya szorgalmazta a problémák feltárását is. Kérdezzünk, ha valamit nem tudunk megoldani. Emlékszem, ezzel kapcsolatban arra a kijelentésére, hogy akinek nincs soha problémája, az vagy szent, vagy buta. Tisztában voltunk azzal, hogy szentek nem vagyunk, de butábbak sem akartunk lenni. Volt eset, hogy kirándulásunkon is részt vett. Kerékpáron érkezett dr. Pintér László hittantanárunkkal a foktôi Duna-partra. Késôbbi állomáshelyein többször látogattam. Baján, majd Miskén, Jánoshalmán is. Tapasztaltam vendégszeretetét is, ha meghívott ebédre. Esetenként nemcsak én, hanem 2-3 vendég is étkezett asztalánál. Ilyenkor eszembe jutott a Szent Pál-i idézet: ,,gyakoroljátok a vendégszeretetet...'' Mindig tudott anekdotát, kedves történetet idézni az asztaltársaságnak. Amit szinte minden alkalommal megfigyelhettem betegsége éveiben, a türelem. Panaszt nem hallottam, mikor egészsége felôl érdeklôdtem. Névnapi vagy karácsonyi üdvözletre rövid válaszai: ,,... erôsen javulok...'' 1977. dec. ,,Magam most eléggé megvagyok. Bár kissé aggodalmaim támadtak, de ezek lassan múlóban vannak'' 1979. aug. ,,Hála Istennek, elég jól vagyok...'' 1981. okt., dec. Utoljára a bajaszentistváni plébános úr temetésén láttam, 1987 tavaszán. Kevéssel halála elôtt. Alig ismertem rá a templomban. A szentmise és szentbeszéde után még elkísérte volt tanítványa koporsóját a metszô, hideg szélben. Sokan féltették a meghűléstôl, de végig kitartott a hosszú szertartáson, pedig többen már hazasiettünk a templomból. Szentbeszédeiben, írásaiban a tehetséges szónokon és lelki írón átsütött valami meggyôzô, szuggesztív erô. Megfognak gondolatai, sôt megragadnak elmélkedései, ha a Szentírás kis részleteirôl, s annak ritkán feltárt mélységeirôl ír Mintha sokat megértett és megszenvedett volna azok titkaiból. A választott püspöki jelmondat sem hiába lett: ,,Sebtôl gyógyult''. A '60-as évek elején, még bajai apátplébános korában vonaton találkozott vele baranyai plébánosunk. Nagy örömmel újságolta, hogy megismerkedett vele. ,,Karizmatikus ember'' -- mondta, mikor szóba került személyisége. ======================================================================== Tüskés Tibor Kortársak visszaemlékezései A bizalom embere volt... A hetvenes évek elején könyvet írtam a huszadik századi magyar prózairodalom egyik legjelentôsebb, legellentmondásosabb s máig kevéssé -- illetve rosszul -- ismert és nem kellôen elismert alakjáról, Kodolányi Jánosról. A pályarajzban szó volt arról, hogy Kodolányi katolikusnak született, de ifjúkorában -- különféle lelki konfliktusok miatt és Csikesz Sándor csányoszrói lelkész hatására -- áttért a református hitre, s azt is megírtam, hogy élete végén, 1968. január 18- án, Árpádházi Szent Margit napján -- akirôl Boldog Margit címmel maradandó s számára legkedvesebb történelmi regényét írta -- saját kérésére visszatért a katolikus egyházba. ,,Vallomása szerint írtam a könyvben -- VI. Pál pápa személyisége, a II. Vatikáni Zsinat eseményei, Teilhard de Chardin művei -- melyekre Belon Gellért hívja föl a figyelmét késztetik elhatározására.'' A pályaképet 1974-ben a Magvetô Kiadó jelentette meg. A könyv elkerült Belon Gellért kezébe is, s bizonyára ez ébresztette föl érdeklôdését irántam. Közös ismerôs szervezte meg a találkozást, így ismertem meg Belon Gellértet személyesen. Késôbb többször találkoztunk Pécsett, és vendége voltam Jánoshalmán is. 1979 karácsonyán egy terjedelmes, nyolc gépelt oldalas írásos följegyzés másolati példányát kaptam meg tôle. Az írás címe: Kodolányi János áttérése. Ebben a megrendítôen hiteles és szép, egy nagy író lelki drámáját föltáró följegyzésben, melyet Belon Gellért minden bizonnyal közvetlenül Kodolányi halála, 1969. augusztus 10-e után vetett papírra, részletesen elmondja Kodolányi áttérésének, illetve a katolikus egyházba való visszatérésének ,,történetét''. Mindezt azért említem, mert remélem, hogy eljön az ideje annak, hogy ez az írás nyomtatásban is hozzáférhetôvé váljék S ez azért lenne fontos, mert a följegyzés nemcsak Kodolányi megítélése szempontjából forrásértékű dokumentum, hanem Belon Gellért lelkiségére, magatartására, emberi kapcsolataira is hiteles és meggyôzô fényt vet. De errôl késôbb szeretnék szólni. Egyelôre maradjunk a históriai tényeknél. Említettem, hogy egy alkalommal vendége voltam Jánoshalmán. Ennek is megvan a története. Prokop Péter festôművész nevét, munkáinak reprodukcióit már korábban ismertem. De azt Belon Gellérttôl tudtam meg, hogy az 1919-ben született, Rómában élô festôművésznek a kalocsai papi szemináriumban ô volt az egyik tanára. Prokop Péter sok képét elküldte Jánoshalmára, s Belon Gellért meghívott a festmények megtekintésére. Mintegy kétszázötven-háromszáz kép borította a jánoshalmi emeletes plébánialak falait. Több napig szemléltem Prokop Péter képeit, átnéztem kiállításkatalógusait, olvastam nyilatkozatait, a róla szóló cikkeket, meghallgattam hangszalagról a vele készített beszélgetéseket. Belon Gellért magamra hagyott, szabadon kószáltam a plébánia épületében, órákig nézegettem a képeket. Egy-egy képre fölhívta a figyelmemet, de ízlésemet nem akarta befolyásolni. Ellenkezôleg: arra biztatott, hogy én mondjak véleményt a képek esztétikai értékérôl. A látogatás nyomán tanulmányt írtam ,,Prokop Péter Jánoshalmán'' címmel, mely elôször a Vigíliában jelent meg, majd napvilágot látott 1986-ban Triptichon című kötetemben is. Prokop Péter egyik munkája, egy kollázs különösképpen megragadta a figyelmemet. ,,Egy latin nyelvű, liturgikus tartalmú nyomtatott szöveg fölhasználásával készült -- írtam a képrôl. -- A kilencven fokban elfordított papírra, a függôlegesen futó sorokra fekete tussal rajzolta rá a Megfeszített lábát. Csak a lábfej látszik a nyomtatott papíron, a kép látszólag részlet, mégis a teljes korpuszt tudja fölidézni.'' Ezt azért említem, mert a kép szemmel láthatóan Belon Gellértben is mély rezonanciát keltett. Évekkel késôbb az Új Emberben közöltette, és rövid lelki elmélkedést fűzött hozzá. A jánoshalmi látogatásnak volt még egy másik következménye is. Amikor szóba került, hogy Cserkúton, a Pécs melletti középkori templomban bemutatják Prokop festményeit, Belon Gellért rám bízta a képek kiválasztását és az anyag elrendezését. Meglepett, hogy a középkori falfreskókkal milyen remek párbeszédet folytatnak Prokop képei, hogy az ôsi és a modern -- megfelelô színvonalon -- milyen remekül megfér egymással. Egy harmadik emlékemrôl is szeretnék beszélni. Köztudott, Illyés Gyulát kívánságára -- latin nyelvű egyházi szertartással temették el 1983 áprilisában. A szertartást Belon Gellért végezte, ô mondta a magyar nyelvű gyászbeszédet. A temetésen magam is ott voltam, a beszédet hallgattam. A beszéd nyomtatásban elôször az Új Emberben látott napvilágot. Akkor már lezártam Illyés Gyuláról írott könyvem kéziratát, a könyv megjelenésre várt. Amikor a temetés utáni napokban Belon Gellérttel találkoztam, megemlítettem, hogy a beszédben egy nem túl jelentôs életrajzi adat tévesen szerepelt. (Pontosan: Illyést Pálfán keresztelték, és Ozorán bérmálták.) Készséggel elfogadta a korrekciót. Nyomtatásban, az Új Ember május 8-i számában, majd az Illyés Gyula emlékkönyvben már hibátlanul jelent meg a szöveg. ... Talán úgy tetszik, mind ez ideig nem Belon Gellértrôl, hanem magamról beszéltem, önzô módon, arról, hogy mit írtam, mit mondtam, mit adtam neki. Valójában a kicsinység érzése tart vissza, hogy Belon Gellértet jellemezzem. Hogyan jövök ahhoz, hogy róla beszéljek? Könnyebb magamról, mint ôróla szólni. Belon Gellértet már idôs korában ismertem meg, és csupán néhány alkalommal találkoztunk. Láttam kertjében sétálgatni és kórházi ágyban feküdni, láttam derűsen és fáradtan, láttam betegen és reménykedôn. Kapcsolatunk történetébôl három nevet villantottam föl: Kodolányi, Prokop Péter és Illyés Gyula nevét. Írók, művészek voltak (illetve Prokop Péter ma is él), egyéni tulajdonságokkal megáldott-megvert emberek. Hogyan tudott hozzájuk Belon Gellért utat találni? Mit becsülhettek ôk Belon Gellértben? Belon Gellért nem volt filozófus-okoskodó alkat, még kevésbé apologéta, vitatkozó, aktív hittérítô szellem. Nem csillogtatta olvasottságát, hozzáértését a művészetekhez, jártasságát az irodalomban. Mégis: Hogyan került barátságba, hogyan tudta magát elfogadtatni a ,,megátalkodott'', az indulatos, a nyugtalan, a keserű, a gúnyolódó, a szenvedélyesen vitatkozó Kodolányival? Hogyan támadt iránta megbecsülés a ,,racionalista'', az antiklerikális, a vallási dolgokban liberális Illyésben? Miért vonzódott hozzá országhatárokon túl a ,,különc'' festôművész, a világot bejárt hajdani tanítvány? Belon Gellért sugárzó, ajándékozó, kegyelemmel teljes ember volt. Nem gyôzni akart, nem triumfálni, nem felülemelkedni. Az egyik legritkább, legnemesebb emberi tulajdonságokkal rendelkezett: tapintatos volt. Ha vannak erôszakos és okvetetlenkedô, magukat mutogató és kellemetlen emberek, akkor rá a láthatatlan jelenlét volt jellemzô. Csak akkor ment, ha hívták, ha szükség volt rá, de akkor is ott maradt, jelen volt, ha testi valóságában már kilépett a szobából. Mi volt Belon Gellért ,,csodája''? Nem személyének rendelte alá a gondolatot, hanem személyiségével hitét akarta szolgálni. A legkiválóbbakban, a legnagyobbakban, a látszólagos ellenfelekben is bizalmat tudott ébreszteni. Nemcsak személye iránt, hanem -- s ez talán még fontosabb -- az általa képviselt gondolat és hit iránt is. Csak a pécsi székesegyház harangjainak zúgása döbbentett rá, hogy már temetik. Késôbb hallottam, hogy Bécsben lett rosszul, Pécsre hozták, s itt halt meg. Még élt, bár nem tudtam, hogy már súlyos beteg, amikor életem egy nehéz válságának megoldásában a segítséget tôle reméltem. Késôbb azt is megtudtam, hogy a kórházi ágyon sorsom felôl érdeklôdött. Sajnos, a találkozásra már nem került sor. Életében adakozó szeretetével, ma sugárzó hiányával van jelen az életemben. ======================================================================== Dr. Udvardy József püspök Kortársak visszaemlékezései Édesatyja tudtommal tanító, az elsô világháború elsô havaiban elesett. Mint hadiárva kisdiák került internátusokba, melyek hadiárva diákok részére alakultak. Többször tett célzást arra, hogy rossz emlékei maradtak innen. Kis vézna növése miatt erôsebb társaitól sokat szenvedett, de a nevelôk bánásmódja is keserves nyomokat hagyott benne, legalább is a kecskeméti internátusból. 15 éves korában került Kalocsára a Kisszemináriumba, és a jezsuita atyák gimnáziumában folytatta tanulmányait, ahol hamarosan a jeles rendűek közé küzdötte fel magát szorgalmával, s tehetségével. Az iskolaváltoztatás mindig visszaesést jelent, pláne ha valaki a kalocsai jezsuita gimnáziumba került máshonnan. Amikor Kalocsára került, kis növésű, gyenge fiú volt. De hamarosan, VI. és VII. gimnazista korában egészen hirtelen nagyot nôtt, elérte a késôbbi magasságát. A serdülôkorban történô hirtelen növés tüdôkomplikációkat okozhat. Ez azonban nem mutatkozott nála mindjárt. Felszentelése után, mint teológiai tanár Rómába került, a Magyar Akadémia ösztöndíjasaként. Itt kezdôdött a betegség. Nem tudom az orvostudomány igazolja-e azt, amit általában mondtak Rómában, hogy ti. Rómában nem kap az ember betegséget, de ha valakiben hajlam vagy betegség csírája van, az hamarosan kijön. A Collegium Germanicum Hungaricumban is emlékszem, hogy voltak esetek, amikor valaki egészségesnek látszóan érkezett, de a második félévben haza kellett küldeni. Kijött a betegség. Ô is kihúzta még a tanévet, de hazajövet hozta magával a betegséget, és azóta egész életén át kezelték a tüdejével. -- Mint teológiai tanár folytatta a munkáját, de betegesen. Kezelték kórházban is. Majd a mátraházi szanatóriumba utalták. Itt rendbehozták az egészségét. Egy okos kórházi alorvos két tanácsot adott neki. Elôször is ne feledje soha el, hogy most maga gyógyult, nem olyan, mint aki mindig egészséges volt. Ne legyen hipochonder, de a húrt soha nem szabad túlfeszíteni. Ha kimerült, kímélje magát. -- Másodszor megmutatott neki egy ábrát, mely számokkal tüntette fel, mennyi megterhelés a tüdônek az ha valaki fut, megy, áll, ül, fekszik. Ezt az ábrát ne felejtse el! Megtartotta az orvosa tanácsát egész életén át. Gyönge egészsége mellett többet dolgozott, mint néhány makkegészséges, de a húrt soha nem feszítette túl. Ha fáradt volt, feküdt. Nem lustálkodott, hanem az ágyban hét-nyolc könyv társaságában olvasott, írt. Egy olyan konyhai kisszékfélét tett az ágyra, és arra az írógépet. Ha keresték, magára rántotta a reverendát, kollárét, a cipôt és senki nem vette észre, hogy elôtte feküdt. Az ilyen életmód nagy fegyelmet kívánt. Budapest ostromát átélte. Nem menekülésszerűen ment oda, hanem emlékezetem szerint valami családi vagy más személyes ügyet akart intézni, és már nem tudott visszajönni, mert a front hirtelen elôrenyomult. Arról sokat beszélt, hogy az óvóhelyeken mennyit pasztorált: misézett, gyóntatott. Egy epizódot is elmondott. Az ostrom elôtt egy család kettészakadt: egy részük Pesten, a másik Budán volt. Az ostrom lezajlása után vállalkozott arra, hogy átviszi ôket a Dunán, ha találnak valami csónakot. Rendes csónak nem volt, hanem valami kajakszerű lélekvesztô. A budai parthoz közel egyik utas megfeledkezve a nyugalomról, elkezdett izegni mozogni, s a csónak felborult. A februári jeges vízben kellett a partra úsznia. Egyik utána rimánkodott, hogy a plédjét elvitte a víz. Utána úszott, azt is kimentette. Amikor hazajött, a szeminárium ki volt lakoltatva A Szemináriumban a Veni Sancte-t ugyan megtartottuk, de amikor októberben a front közeledett, a tanítás abba maradt, a növendékek nagyvésze szétszéledt. Novemberben jöttek vissza, decemberben elkezdtük a tanítási Február 20. táján értesített az orosz parancsnokság délben, hogy estig ürítsük ki a szemináriumot, mert ott katonai kórházat rendeznek be. Mondtuk, ez lehetetlen, így belementek, hogy másnap délig meghosszabbítsák a határidôt. Gellért Atya késôbb jött vissza Pestrôl, akkor a Szeminárium már a zárdában volt elhelyezve. Itt tanítottunk tovább. Nyáron költöztünk vissza. A szemináriumból három kolléga ellen is indult eljárás: Dr. Kerner rektor Szörényi és Belon ellen. Ezekre emlékszem: letartóztatták, bekísérték a törvényszékre. Itt vizsgálati fogságban volt elég sokáig. Ezalatt meglátogattam, bevittük a breviáriumát és egy pengôs szentírást. Ezek lehettek egyetlen olvasmányai. A vád a következô volt: Munkatárs volt a Kalocsai Néplap helyi újságnál. Ebben jelentek meg szovjetellenes és antiszemita írások. Ezek azonban nem tôle származtak. Az íróját, Iványi Endrét késôbb el is ítélték emiatt, Mihályi János foktôi plébános pedig Ausztriába menekült és ott élt haláláig. A vád az volt, hogy ô is hibás lett volna abban, hogy e cikkek megjelentek. -- Védôbeszédében rámutatott arra, hogy a cikkek nem tôle származtak, nem felelôs a megjelenésükért. Kifejtette, hogy mindenkor a dolgozó nép szociális felemelkedésén fáradozott mint újságíró és mint szociális tartalmú elôadások szervezôje. Szörényi Andorral együtt szervezte Kalocsán az ún. szociális napokat, ahol országos hírű katolikus szociológusok is adtak elô, rámutatva arra, hogy a katolikus szociáletika szerint milyen reformokra van szükség az országban. Kifejtette, hogy az ún. népi írók, falukutatók csoportjával is összeköttetésben volt. Emlékezetem szerint a bíróság felmentette, vagy kitöltöttnek vette a büntetést, mert hamarosan szabadult a tárgyalás után. Példaadó volt a papság számára, hogy helyzetét példás, keresztény bizalommal, töretlen munkakedvvel viselte. Püspökké történt kinevezése után büntetésbôl elhelyezték Bajáról. Beresztóczy Miklós (Isten nyugosztalja) amellett hangoskodott, hogy egy eldugott tanyai lelkészségre kell disponálni (mint Dr. Takácsot a budapesti tanárságról Kátyra tették). Várkonyi vetette latba a befolyását, hogy legalább olyan faluba kerüljön, ahol van káplán. Így került Miskére. Ez nem vette el életkedvét. Magas fokon mutatta meg, hogy életünkben a Gondviselés intézkedését kell látni. Lelkesen dolgozott Miskén és késôbb Jánoshalmán: mindenütt anyagilag és lelkipásztorilag emelve a nívót. Betegségérôl már szóltam. Ismeretes, milyen gyakori, hogy valaki betegségére hivatkozva kihúzza magát a munka alól. Soha nem vette senki észre, hogy beteg. Mint plébános mindenütt hatalmas munkát végzett. Emellett tartott lelkigyakorlatokat, irodalmi tevékenysége közismert. SZEGED, 1987. NOVEMBER 10. ======================================================================== Utry Zoltán plébános Kortársak visszaemlékezései Dr. Belon Gellért püspök úr személye, beszédei, lelkigyakorlatai és írásai mindenki másnál nagyobb és életre kihatóbb hatással voltak rám. A sükösdi plébánia egy káplános hely. 1956-ban négyen voltunk nála, beteg papok. Ellátott és gondoskodott rólunk. Minden étkezés, az asztali beszélgetések miatt, élményszámba ment. A rendes fizetésem fölött nekem télikabátot vett. A pesti élelmezési nehézségek miatt több disznót vágatott. A Központi Papnevelô Intézetnek küldött egyet. S ketten voltunk a káplánok közül pestiek -- Antal Géza, Utry Zoltán -- küldhettünk a hazaiaknak is élelmiszer csomagot, sôt, több kisebb testvérem miatt -- édesanyámnak mosógépet is szerzett. A továbbiakban is segítette enyéimet anélkül, hogy tudtam volna. A foktôi plébános kórházba került (Haltmayer Mihály), 1957. januárjában. Az Érseki Hatóság Belon apát urat kérte meg, hogy sok papjából valakit küldjön kisegítôbe. Engem küldött. Három hetes foktôi tartózkodásom alatt kétszer is eljött gyalog Kalocsáról -- több mint 6 km --, hogy megnézze hogy vagyok? Bárhol működtem is a késôbbiekben, hozzá mindig hazatérhettem. Napokat tölthettem nála. Bajai plébániáját Gellért-szállónak hívták. Sohasem érzékeltette, hogy mennyire elfoglalt. Mindig volt ideje számomra. Működési helyeimen fel-fel keresett.. Belsô problémáimról mindig nyugodtan beszélhettem, s bölcs tanácsokkal segített, de sohasem faggatott, soha nem kezdeményezett. Elôd Atyához is ô vitt el. Egyszer Sátoraljaújhelyen tartott papi rekollekciót. Megkért, hogy vezessem kocsiját. Útközben több helyre betértünk. Este érkeztünk meg, fárasztó út után. A vacsorát követôen egy szobában tértünk pihenôre. Már 10 óra elmúlt. A zsolozsmát is elmondta, de még olvasott a Szentírásból. (Azt gondolom, nem volt nap, amikor a zsolozsmától függetlenül, ne vette volna kezébe). Másnap arról is szólt, hogy úgy kell olvasgatni, mint Isten szerelmes levelét, és úgy érteni a sorok között is, mint ahogy a szerelmes; százszor is elolvassa... Betegségérôl, fájdalmairól, közérzetérôl soha nem panaszkodott. A szegedi súlyos Kulka-műtét után meglátogattam. Szenvedéseirôl semmit sem mondott, hanem azt, hogy ,,belülrôl egész mással vagyok elfoglalva''. A keresztutat gyakran imádkozta. Szerette penitenciának is feladni. Megkértem, tartson triduumot a híveknek, egy-egy ünnepi alkalommal szent misét. Mindig elvállalta, és nem fogadott el semmit tôlem. Búcsúnapon, névnapján mindig nagy-nagy papi vendégsereg gyűlt össze asztala körül. Ilyenkor is mindig mondott olyasmit, amire mindnyájan odafigyeltünk, és azóta is emlékszünk... ======================================================================== Dr. Vajk Gyula c. apát Kortársak visszaemlékezései Személyes ismeretségünk 1929 szeptemberében kezdôdött. Ugyanis a budapesti királyi magyar Pázmány Péter Tudományegyetem hittudományi karán négy szemeszteren át kurzustársak voltunk. Ismeretségünk már ekkor bensôséges barátsággá fejlôdött. Kezdetben bencés növendékként kezdtem egyetemi tanulmányaimat, csak késôbb kerültem a székesfehérvári egyházmegye keretébe, így nem voltunk szemináriumi lakótársak. A hittudományi karon az ô érdeklôdési köre is -- hasonlóan az enyémhez a biblikus tudománykör volt. Nagynevű professzoraink: Dr. Pataky Arnold, Dr. Iványi János ezt észre is vették. Dr. Aistleitner József a keleti nyelvek professzora adta ehhez az érdeklôdésünkhöz a nyelvi hátteret, míg Dr. Martin Aurél professzor a patrológiait. Aistleitner professzor soproni születésű volt, én meg a közeli fertôparti, és soproni bencés diák, engem különösen a keleti nyelvekre kapacitált. Személyesen is támogatott. Gellérttel szinte versenyeztünk. Mindvégig tiszta jeles kalkulusaink voltak. Innen indult el Gellértnek az a kiemelkedô biblikus tudása, amely egész életének: papi, lelkipásztori, teológiai tanári, írói tevékenységének tündöklô forrásává vált. A ,,Szentírás'' élete végéig ,,útitársa'' volt, a benne való jártassága pedig egyenesen lenyűgözô. Mindennapi mély elmélkedése belôle fakadt, átélte annak lelkiségét. Ezt megérezte mindenki, akinek alkalma volt papi rekollekción, lelkigyakorlaton, továbbképzésen hallgatni ôt. Jómagam a székesfehérvári egyházmegye papja vagyok. Gellértet igen bensôséges kapcsolat fűzte Shvoy Lajos megyéspüspök atyához. Nagyon sokszor vezetett tehát itt rekollekciót, lelkigyakorlatot. Ekkor bodajki plébános voltam, akár elôtte, akár utána, legtöbbször fel is keresett. Mivel a Szentszék által kinevezett pécsi apostoli kormányzó volt -- ezt különösen kihangsúlyozom: Shvoy püspök atya ragaszkodott ahhoz, hogy ilyen esemény alkalmából mindig fôpapi jelvényekkel jelenjen meg. A saját püspöki jelvényeit adta át neki, jelképezve, hogy az állami el nem ismerés ellenére is ô kinevezett püspök De nemcsak a papság érezte meg a Szentírásban való jártasságát, hanem a laikus hallgatóság is. Soha nem beszélt, elmélkedett ,,üres falaknak''. Állíthatjuk: tömegek hallgatták. Különösen az ,,ÚJSZÖVETSÉG'' volt lelkiségének kiapadhatatlan forrása Nem állítom, hogy kívülrôl tudta, azt mindig kezében tartva elmélkedett, adott elô, de az újszövetségi szentkönyvekben való jártassága szinte karizmatikus volt Aki csak egyszer is kapcsolatba került vele, ezt rögtön észrevette, legyen az hívô, vagy akár hitetlen. Gondolok itt akár Kodolányi János, vagy akár Illyés Gyula beszentelésén tartott elmélkedéseire. Ez utóbbival kapcsolatban engem még Augsburgból is felhívtak telefonon. Említettem, bennünket bensôséges barátság fűzött össze. Ez viharzó életünk folyamán egyre mélyült. Szilárdsága nem lágyult. Az ô életpályája is a teológiai tanári pályáról a lelkipásztori síkra ment át, mint az enyém is a hitoktatóiról. Kölcsönösen látogattuk egymást Sükösdön, késôbb Jánoshalmán. Ô ellátogatott Bodajkra, majd kierôszakolt nyugdíjazásom után szülôfalumban: Hegykôn is többször megfordult. Amikor az ötvenes évek nehéz helyzetében, -- mint annyi más paptestvérünktôl -- tôlünk is megvonták a működési engedélyt, fôpásztoraink intézkedése folytán ,,önmagunkat helyettesítettük'' -- kölcsönösen erôsítettük egymást. Milyen együttérzô figyelemmel kísérte késôbb az én letartóztatásommal, meghurcoltatásomat kapcsolatos majd annak folyamán többévi működési megvonásomat. Országos örömet keltett 1959-ben a Szentszék rendelkezése: Belon Gellért c. püspök és pécsi apostoli kormányzóvá való kinevezése. De mélységesen lesújtó ezzel kapcsolat az Annuari Pontificio több mint 20 éven át való megjegyzése ,,impedito''. Meglátásom szerint ez az idôszak volt -- köztudomásúan megromlott, sokszor aggasztó egészségi állapota ellenére is -- szerény, higgadt, kiforrott jelkiérettségében megalapozott lelkipásztori, jelkivezetôi, lelki írói életének legtermékenyebb idôszaka, az egész országra kiterjedôen. Ekkor lett szinte az ország második Prohászkájává! Nem hiába, ô volt a prohászkai lelkiség mélységeinek egyik legnagyobb kutatója, így átélôje is. Ez hozta olyan élô kapcsolatba a székesfehérvári egyházmegyével is, annak mindenkori fôpásztoraival, Shvoy, Kisberk, Szakos megyéspüspök atyákkal. Ezért volt ô a székesfehérvári Prohászka ünnepségeknek -- a nagy püspök halála évfordulóján, április másodikán többször is ünnepi szónoka. Bensôséges kapcsolatot tartott fenn az egyházmegye Prohászka-kutatóival: az 1968- ban elhunyt Simay Kálmán gánti, majd késôbb nagykovácsi plébánossal, segítségére volt a Prohászka-emléktemplom plébánosának, Horváth Kálmánnak, a plébánia épületében a Prohászka-emlékmúzeum létesítésében, anyagának összegyűjtésében. E téren nagy támasza volt az egyházmegye nagyprépostja és egyúttal püspöki helynöke, az egykori Prohászka- titkár: Dr. Potyondy Imre, valamint az egyházmegye nagy történésze: Kuthy István kanonok. Igen hűséges munkatársa volt a már szintén elhunyt piarista Dr. Vass Péter és a premontrei Zimándi Pius is. Vele együttesen akarták kidolgozni a prohászkai életművet napjaink számára. Ugyanis Prohászkával ô is vallotta: ,,Állítsuk a régi igazságokat modern megvilágításba, hozzuk közelebb e mai kor érzéseihez, s mi is föllendítjük a vallásosságot'' (Prohászka: A diadalmas világnézet). Ezt tette ô is! Nem kímélve saját, immár ,,pislogó'' egészségét, nemcsak honi, de utolsó napjaiban külföldi, Prohászkáról megtartott elôadásaiban sem. Lékai bíboros atya fáradozásai folytán, a történelmivé váló ,,nagy lépések'' gyümölcseként, már igen megfáradt és elgyengült testben, de ennek ellenére töretlen lélekben kapta meg a rehabilitálásnak szánt püspökszentelést, pécsi segédpüspöki megbízatással. Ekkor errôl nagyon mélyen elbeszélgettünk. Kikísértem a sekrestyébôl. Megszorította a kezem. A szentelés után kezet csókoltam neki. De minden kurzustársa is, akik még vagyunk néhányan. Csodálatos és élményszerű volt Gellért kapcsolata velünk kurzustársakkal. Az utolsó évtizedben szinte minden évben valahol összejöttünk. Voltunk Jánoshalmán, Marcaliban, többször Máriaremetén, Békásmegyeren... Az elmúlt évben ismét Békásmegyeren jöttünk össze. Ilyenkor koncelebráltunk, megemlékeztünk az elhunytakról. Egyre fogyatkoztunk. Azzal váltunk el, hogy 1987-be nála találkozzunk: Jánoshalmán... Talán utoljára. Személyesen én még márciusban találkoztam vele a Szent István Társulat közgyűlésén. Erônléte igen gyenge volt. Azzal búcsúztunk el: Ha a jó Isten is úgy akarja, találkozunk Jánoshalmán... A jóságos Isten másképp rendelkezett. Amikor Lékai bíboros atya fáradozásai nyomán én is a boldogult bíboros atya nagy terveinek munkatársa lehettem, közel tíz éven át, Gellért nagy lelkesedéssel szemlélte az épülô Szent Gellért Lelkigyakorlatos Házat Leányfalun, s vett részt -- immár püspökként annak felszentelésén 1983. július 30-án. Amikor pedig az 1986-os kurzustalálkozók után meghívtam a szerkezetileg már elkészült, békásmegyeri lakótelepen épülô, hatalmas, teljesen modern Boldog Özséb templom megtekintésére, ez olyan hatást gyakorolt rá, hogy a társaságunkban levô Antal János plébánosnak ezt mondotta: ,,Engedd meg János, hogy az 1987 ôszén megtörténô megáldás után az adventi lelkigyakorlatot én vezethessem le ... A jóságos Isten ekkorra azonban már meghívta az örök életre ... ======================================================================== Dr. Waigand József Kortársak visszaemlékezései Elsô találkozásunk 1929 szeptemberében volt, amikor több mint húszan, együtt kezdtük meg kispap-éveinket és egyetemi tanulmányainkat a Központi Szemináriumban. Egymással valamennyien jópajtási viszonyban voltunk; mélyebb barátságok már csak azért sem szövôdhettek, mert a régi szemináriumi nevelési elvek az ilyen ,,partikuláris barátságokat'' kifejezetten üldözték. Sétákra másodnaponként délután mehettünk, mindig kettesben, de minden héten mással. Be volt osztva, hogy egy-egy héten ki kinek lesz a ,,konkomitánsa'', kísérôje. Különösebb emlékeim nem maradtak az ilyen közös sétákról, Gellérttel kapcsolatban sem. Meglep, hogy hányatott, nehéz gyermekkoráról sohase beszélt nekünk; mindezekrôl csak egy-egy elejtett mondatából értesültem, öt (!) évtizeddel késôbb. Mint kispap, mindenkivel nagyon kollegiális volt; a közösségbe teljesen beilleszkedett, jó humorával közszeretetnek örvendett. De inkább azt mondhatnám: hamarosan bizonyos ,,tiszteletet'' éreztünk irányában, kitűnô szellemi képességei miatt. Ehhez járultak zenei adottságai. Gyönyörű hangja volt, és harmóniumozni is tudott. Így egész természetes volt, hogy V éves korunkban ô lett a kispapok ,,kántus- magisztere'', Koudela Géza zenetanár mellett. Itt megjegyzem, hogy hozzánk, kurzustársaihoz, késôbb is mindig ragaszkodott; 40 éves kurzustalálkozónkon (1974) ô javasolta, hogy ezentúl ne öt évenként, hanem évente találkozzunk, mert lassacskán ritkulnak soraink, és sohase tudjuk, jövôre kik távoznak el közülünk Azt is ô javasolta, hogy találkozásaink legyenek kétnaposak: az elsô napon jöjjünk össze valahol, ahol elmondhatjuk egymásnak életünk sorát és ,,bohóckodhatunk''; másnap legyen a közös mise és ebéd Ez így is történt. Találkoztunk nála, Jánoshalmán is, és ô szerzett mindenkinek szállást, akit nem tudott a plébánián elhelyezni. Pesti találkozóink alkalmával mindig Vizy Istvánnál jöttünk össze elsô délután a lakásán, vagy a plébániai ebédlôben. Az utolsó években ezt az ,,elôesti'' találkozót már el kellett hagynunk, mert öregedésünkkel együtt egyre kevesebben tudtak eljönni; 1985-ben pedig maga Vizy István is meghalt. Itt említem meg, hogy az udvarias, mértéktartó jóviszonyt még azoktól sem tagadta meg, akik más elveket követtek. De saját ügyében sohasem kért tôlük közbenjárást. Visszatérve a kispap-évekre: már fogalmam sincs, milyen asszociációval vagy apropóból ragadt rá a becenév, hogy ,,Fuhrveser'' (kocsihajtó). Ebbôl egy-kettôre ,,Fôvezér'' lett, aztán maradt a ,,Vezér''. Azt kell gondolnom, hogy ebben a névben -- alighanem tudat alatt -- megvolt már a kurzusnak az a véleménye, hogy Gellért a legkiválóbb köztünk Könnyedén tette le vizsgáit; alighanem mindig jeles eredménnyel (ami akkor a legjobb jegy volt). A doktorátushoz a disszertáción kívül, négy szigorlat kellett, amibôl a harmadikat csak az V év elvégzése után lehetett letenni, de kurzusunkban egyedül Gellért volt rá képes, hogy 1934 júniusában, közvetlenül az utolsó vizsga után, le is tegye. De a teológia mellett hihetetlen sokat olvasott szépirodalmi és szociológiai műveket is. Ezenkívül már ekkor megragadta Prohászka szellemisége. Így esett -- azt hiszem, akkor II. évesek voltunk --, hogy amikor Ernszt Sándor rektor kihirdette az ebédlôben, hogy pályázatot hirdet, úgy emlékszem, ilyesféle címmel: ,,Prohászka szociális tanítása'', Gellért az idôsebb kispapokkal szemben megnyerte a pályázatot, és annak jutalmaképpen az V. évesekkel együtt Rómába utazhatott. Akkoriban a népi írók olvasása nagy divat volt, ebben Gellért élen járt. Nem véletlenség tehát, hogy a szellem emberei benne látták a magukhoz illô papot; nagy része volt Kodolányi konverziójában, lelkiatyja volt Dienes Valériának, ôt kérte Illyés Gyula temetésére annak családja... Visszatérve a kollégákkal való szívélyes kapcsolatfelvételre: még tarokkpartira is meghívott többünket mindenkori plébániájára Említettem, hogy kurzusunk ôt ,,vezérnek'' tekintette: hogy mennyire így volt, bizonyítja, hogy amikor utolsó, még élô professzorunk, Kecskés Pál egészsége is megromlott, másrészt mindennaposak lettek a Zsinat után a koncelebrációk, kurzustalálkozói miséinken mindig Gellért volt a fôcelebráns és a mindnyájunktól óhajtott szónok El sem tudtuk volna képzelni, hogy más legyen. Ô beszélt kurzusunk nevében akkor is, amikor a 25. éves találkozónk volt 1959-ben. Ez alkalommal felkerestük a Hittudományi Akadémiát, hogy köszöntsük annak professzorait. Ekkor mondta Gellért a következô kedves hasonlatot: ,,A gyógyszertárakban magisztrális receptek összeállításánál sok-sok szerbôl kevernek össze egy-egy csipetnyit Így voltunk mi is kispap-éveink alatt: minden professzorunkból és minden elöljárónkból belénk épült valami, hogy kialakuljon igazi papi egyéniségünk'' Amikor 1984-ben kurzusunk tagjait az Akadémia meghívta az aranydiplomák átadására, de ugyanekkor volt az új doktorok avatása is, Gellért szólt nevünkben, nagyon kedves humorral mondta: ,,Íme, itt hallottuk most, hogy az újak mennyi munkát végeztek Nekünk magunknak csupán annyi az érdemünk, hogy megöregedtünk, és ezt a kort megértük...'' Tízéves kurzustalálkozónkat ô hívta össze Kalocsára, 1944-ben. Akkoriban ott volt teológiai tanár Ez a nyár már az állandó bombázások nyara volt. Kevéssel elôbb angol repülök egy csomó idôzített aknát szórtak a Dunába, melyek nem okvetlenül az elsô hajót robbantották fel, hanem a beprogramozott számút. Megcsodáltuk a Duna-parton a keresô- fémgyűrűvel felszerelt repülôgépeinket, amelyek a víz színe felett ide- oda repülve igyekeztek az aknákat felcsalogatni a víz színére. Nem 100%- os sikerrel. Éppen az 1951-es Grôsz-per ítélethozatalának napján történt a magas vízállás miatt egy kirándulóhajó, a fedélzetén sok gyerekkel, levágott egy olyan kanyart, mely nem felelt meg a hajózási útvonalnak. És éppen itt jött fel egy akna, és kettészakította a hajót. Igen sok áldozata volt a tragédiának. A nép Isten büntetéseként emlegette, Grôsz elítélése miatt. Gellért persze nem annak tekintette, de az esetet tôle tudom ... Részt vett a Kalocsai Néplap szerkesztésében is. Ezért hosszabb idôre lecsukták Elbeszélte: megvolt hatva az uralmon levôk jóindulatától, hogy ôt nem mindenféle vegyes népség közé zárták, hanem magáncellába. Csak amikor egyszer közös sétára vitték ki a rabokat, hallotta a polgármestertôl: ,,Képzeld, ezek a csirkefogók egy ideig magáncellába zártak engem!'' Ekkor jött rá, hogy ez nem privilégium, hanem extra büntetés volt. Az ô számára azonban privilégium! Íme: a szellem emberei...! Még a 30-as évek vége felé szorosabban is sorstársak lettünk: a tüdôbaj révén. Egy ideig együtt voltunk szanatóriumban, majd félig- gyógyulásunk után a Rege utcai penzióban, az Egyházközségi Nôvéreknél. A háború után, a közlekedési nehézségek miatt, ritkán találkoztunk A Papi Békemozgalom erôs vízválasztó volt, ô soha el nem ment ilyen összejövetelre; én sem, és egy kivétellel ezt egész kurzusunkról becsülettel el lehet mondani. Ez volt az oka, hogy pécsi apostoli kormányzóvá történt kinevezése után (1959) nem kapott állami hozzájárulást, és 23 éven át nem szentelték püspökké. De a kisujját sem nyújtotta oda, hogy elfogadják személyét, pedig az államnak sem volt jó pont, hogy évrôl-évre benne volt az Annuario Pontificio-ban a neve, mint Elis-i c. püspök, aki ,,akadályoztatva van'' (Impedito). Ezért nyugati útlevelet sem kaphatott 1982 (püspökszentelése) elôtt. (1970-ig még szocialista országokba sem!) Sükösdi plébános korában, az 50-es években kerültünk egymáshoz lelkileg is közelebb, mert találkozásaink száma is gyarapodott. Ennek egyik oka, volt sógorommal, Kopp Jenô ny. múzeumigazgatóval való barátsága, és az ô révén családunkkal való bensôséges, szinte atyai kapcsolata. De itt el kell mondanom: aki maga a művészet embere, mint ô, irodalmi vonatkozásban, annak más művészeti ágak sem idegenek. Ösztönösen viszolygott a giccsektôl. És ô volt az, aki a kalocsai érseki palotában egy Prokop Péter-kép láttára felkiáltott: én ôvele fogom kifestetni a sükösdi templomomat! Prokop ebben az idôben még erôsen az Aba Novák-i stílus követôje volt. Így jött létre a csaknem 100 négyzetméteres freskó az oltár felett: Krisztus Király, jobbján a választottakkal, balján a gonoszokkal, akiket a 7 fôbűn alakjában ábrázolt. (A gyilkos fele részben az ÁEH kalocsai megbízottja, fele részben a karrierjét kettétörô egyik vezetô egyházi személy vonásait viseli, aki Prokopot a Képzôművészeti Fôiskola utolsó évérôl visszahívta, és nem engedte tanulmányait befejezni.) A Prokop-freskó nagy vihart keltett nemcsak a hívek, de a papok körében is. Gellért ezért igazi művészeti szakvéleményt óhajtott, és így jutott választása Kopp Jenôre. A Hittudományi Akadémia egyik tanári összejövetele és vacsorája után odajött hozzám: össze tudnám-e hozni Kopp Jenôvel? Radó Polikárp megjegyezte: ,,De egy művészeti szakértôt nem lehet azzal kifizetni, hogy »Isten fizesse meg!«'' (Polikárp, úgy látszik, ismerte a papokat!) Gellért természetesen kijelentette, hogy nem így gondolja. Így került sor elsô látogatásunkra Kopp Jenôvel. A hajóállomásról lovasfogattal vitetett be Gellért Sükösdre. Ekkor történt, hogy a freskó elsô, esti megtekintése után, Kopp Jenô azt mondta: valahogy a kép bal oldala nem olyan éles, mint a jobb oldal. Amikor másnap, napvilágnál megnéztük, Kopp elámult: az elôzô esti különbség eltűnt. Kiderült, hogy, az egyik reflektor volt rossz, ezért az esti gyengébb megvilágítás. Kopp el volt ragadtatva, meg akart ismerkedni Prokoppal, és azután kis idô múltán egy zártkörű kiállítást rendezett Prokop a szeminárium kisaulájában, Kopp rendkívül elônyösen írt róla az Új Emberben. Itt fölmerül a kérdés: Prokop mit köszönhet Gellértnek? Művészi tehetsége persze késôbb így is, úgy is érvényesült volna, de itthoni hírnevét fôleg Gellértnek köszönheti; legfôképpen azonban azt, hogy 1956-ban Gellért szinte kikergette az országból. Így került Rómába és lett ismert az egész nyugati világban; miután ott bevégezhette tanulmányait. Máskülönben odakint alig-alig ismernék. És nálunk is csak késôbb ismerték fel, hogy valójában ki is ô. A Kopp Jenôvel való kapcsolat két szempontból vált jelentôssé Gellért életében. Elôször, hogy az ô révén ismerkedett meg kiváló egyházművészekkel, elsôsorban Jálics Ernôvel, akiknek számos megbízást adott. Másodszor, Kopp Jenô és húgom (Koppné Waigand Ili) révén olyan nyolcgyermekes családban lett mintegy ,,családtaggá'', ahol ôt mindenki ,,Gellért bácsinak'' nevezte, puszival köszöntötte, ,,kezit csókolommal'' vagy ,,csókolommal'' üdvözölte (életének legvégéig). Itt ô nem püspök volt, hanem családtag. Ezért, ha Pesten járt, szinte mindig felhívta telefonon Kopp Jutkát (Bittsánszky Gézáné) vagy Kopp Évát (Gödölle Lászlóné), és ha csak tehette, odalátogatott hozzájuk. Hozzám is gyakran ellátogatott. Talán még egy szempontból is befolyásolta ôt a mi családunk: abban, hogy mindig elkülönítse magát a papi békevonaltól, minden provokálás nélkül. Jól tudta ugyanis, hogy Kopp Jenôt 1948-ban azért dobták ki állásából, a fôvárosi múzeumok fôigazgatói tisztjébôl, mert nem volt hajlandó aláírni az egyházi iskolák államosítását követelô ívet, amelyet Pogány Ö. Gábor akart aláíratni vele. Ez a megfúrás egyik egyszerű módja volt; így került P. Ö. G. Kopp Jenô helyére, elhallgatva és saját érdemének tudva be mindazt, amivel Kopp Jenô a Fôvárosi Képtárat (ma: Nemzeti Galéria) gyarapította. Gellért jól megérezte, hogy az éppen elveihez való következetes ragaszkodása váltja ki családunk tiszteletét. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne ment volna idegeire mindaz, ami személye körül történt: menesztése Bajáról, az útlevél elutasítása, beidézése mindenféle ügyekben a kecskeméti rendôrségre. (Egy ilyen izgalmának éppen tanúja voltam, amikor Miskérôl rendelték be másnapra, és nem tudta, visszaengedik-e vagy sem; én is izgalommal vártam minden autóbusznál, míg végre este megjött. Valami rokona ügyében hallgatták ki.) Ekkor még autóbuszon járt, Trabantot csak késôbb tudott szerezni, de eleve nem tanult meg autót vezetni, mert Miskén volt egy kismotorja, de többször került olyan balesetveszélyes helyzetekbe, amelyeket rossz reflexnek tulajdonított. Így a motorozást is abbahagyta. Mondani sem kell, hogy a személye körül dúló viták, Casaroli és az ÁEH alkudozásai, az ô ,,ejtése'' Róma részérôl az 1964-es megállapodás idején, erôsen megviselték. Egyébként azonban mindig azzal mentette Róma diplomáciáját, hogy egy ,,ügy'' érdekében Róma mindig kész egy-egy személyt feláldozni. Persze rosszul esett neki, mert annyit Casaroli mindenesetre megtehetett volna, hogy egy-egy üdvözlô kártyát küld neki. Arról azonban meg volt gyôzôdve, hogy a pápa tisztában van az ô ,,impedito'' állapotával. Ezért volt igen nagy csalódás, hogy amikor pár hónappal fölszentelése után, 1982 végén ,,ad limina'' látogatásra mentek a pápához, a pápának sejtelme sem volt az egész sötét ügyrôl, amit vele 23 éven keresztül csináltak Nemcsak az állam, de a vatikáni diplomácia is ... Egy idôben erôsen dohányzott, de hadd említsem meg azt: feltűnt nekem valamikor évekkel késôbb, hogy egyetlen egyszer sem gyújt rá. Amikor megkérdeztem, hogyan sikerült leszoknia, elmondta: már olyan nagy dohányos volt, hogy az egész nagymise közben csupán az a gondolat foglalkoztatta: mikor gyújthat rá megint. Egy ilyen alkalommal dühös lett önmagára, hogy ennyire a dohány rabjává lett, és mise után már rá sem gyújtott, és azóta sem. Élete végéig sem. De nem vette rossz néven, ha vendégei rágyújtanak. 1962 márciusában engem is eltiltottak minden nyilvános papi működéstôl. Sok pap ettôl kezdve úgy tett, mintha nem is ismerne engem. Gellért engem anyagilag is támogatott az elsô, nehéz idôkben, amíg sikerült egzisztenciát teremtenem. Énrám viszont az ô példája is hatott abban, hogy ne kunyeráljak kegyet békepapi ismerôsöktôl. Mivel Gellért e téren igen elvhű volt, semmivel sem lehetett volna jobban megbántani, mintha ezt az elvhűségét vonta volna kétségbe valaki. Ez történt vele 1981 szeptemberében. ô ekkoriban már javában mrogatta az Új Emberbe az ,,Ellesett pillanatok''-at. Épp ekkor került sorra az ,,A'' év perikopái közt a ,,Császárnak, ami a császáré'' szakasz, amelyben kitér arra, hogy Jézus sem követelte a katonai szolgálat megtagadását a kafarnaumi századostól, és apostolainál is volt kard. Ezeket a cikkeket már hónapokkal elôbb le kellett adnia a szerkesztôségben, de véletlenül épp akkor jelent meg ez a cikk, amikor elôször lángolt fel Lékai bíboros ajkáról a ,,Bulányi-ügy''. Gellértnek ekkor egy régebbi barátja, nagy bulányista, azt írta: Ez volt a Júdás- bér hogy engedélyezzék felszentelésedet. Gellért nagyon szomorúan válaszolta: ,,Ti azt hirdetitek, hogy senki se fogjon kardot. De nemcsak olyan kard létezik, amely testileg öl, hanem olyan is, amellyel mások lelkét lehet megsebezni.'' -- Az illetô pap késôbb bocsánatot kért a gyanúsításért; az ô nevét Gellért késôbb nem is emlegette, de magát az esetet példaként többször is elôhozta. Egyébként az volt a terve, hogy ha bent lesz a püspöki karban, felajánlja közvetítô szolgálatait a bulányistákkal kapcsolatban. De aztán elállt e tervtôl, mert látta, hogy itt politikai ügyrôl van szó, és az ÁEH éppen ezt használja ki ütôkártyául a püspöki kar zsarolására. Pécsi segédpüspökké történô kinevezése sem volt mentes a vatikáni diplomácia sajátosságaitól. Amikor ugyanis az állam -- ,,engedményként'' hozzájárult Gellért felszenteléséhez, és Poggi érsek, Gellérttel való beszélgetése végén már az ajtó felé kísérte ôt, ekkor mondta: ,,Tehát akkor megkapod kinevezésedet pécsi segédpüspökké!'' Gellért csaknem megdermedt, mert teljesen meg volt gyôzôdve arról, hogy kalocsai segédpüspök lesz, az akkor már 80-ik évén túl levô Ijjas érsek mellett. Pécsre ôt 1959-ben apostoli kormányzónak nevezték ki; a segédpüspökség ennél lényegesen alacsonyabb beosztás. Gellért kijelentette: ,,Pécsre? Azt nem fogadom el!'' Poggi érsek erre kérlelni kezdte, hogy ne kelljen új tárgyalásokba bocsátkoznia, majd kivágta az ilyenkor szokásos nagyadut: ,,Ez a pápa kívánsága!'' (Mondani sem kell, hogy a pápa egyáltalán nem is tudott az ügyrôl, illetve annak hátterérôl.) De Gellértnek a pápa szava szent volt, és ,,szót fogadott''. (Azt azonban kérte, hogy betegsége miatt helyileg Jánoshalmán maradhasson.) A pápa iránti tisztelet és a püspöki kollegialitás tudata a korábbi évtizedekben is jellemezte, amikor pedig nem lehetett a püspöki kar aktív tagja. Hogy mindez ugyanígy alakult volna-e benne akkor is, ha nem lett volna ,,impedito'' püspök, nem tudom megmondani. Bizonyos tisztelettudó mértéktartás akkor is mindig volt benne, amikor lelkipásztorilag megoldhatatlan pápai kijelentések történtek, mint a Humanae Vitae esetében. Mint gyakorló lelkipásztor, a gyóntatásban ezt a kérdést nem firtatta. A jogos dissimulatio elvét vallotta. De soha, egyetlen kritikai megjegyzést sem tett a pápák tetteivel vagy szavaival szemben. 1982-es püspökszentelésének egyetlen, bár nem jelentéktelen jó hatása az volt, hogy megszűnt az ôt 23 év óta nyomasztó bizonytalanság. Még a 60-as években felajánlotta Casarolinak, hogy lemond a püspökségrôl, nehogy személye akadály legyen a tárgyalásokban. Ezt Casaroli nem fogadta el: nyilván jó volt nekik ,,ütôkártyaként'' Gellért akadályoztatása, mert ezt mindig elô lehetett hozni, ha nálunk az állam részérôl azt mondták, hogy az egyház itt ,,akadálytalanul'' működhet. Amikor a Madridban tartott helsinki utókonferencián a magyar küldött azt mondta, hogy itt akadálytalanul működik az egyház, az egyik külföldi kiküldött felmutatta az Annuario-t, ahol benne volt Gellért neve mellett, hogy ,,impedito''. Állítólag ekkor jött onnan a telefon Budapestre, és ekkor és ezért járultak hozzá ahhoz, hogy Gellértet hivatalosan elismerjék püspöknek. Állami részrôl alighanem az a remény is belejátszott, hogy Gellért hamarosan meghal, mivel akkor már hét éve (1975) kioperálták jobb tüdejét, rák miatt. Bosszankodtak is, hogy Gellért éppen ekkor ,,virágzott ki'' igazán, mint lelki író és lelkigyakorlat-vezetô. Tettek is olyan megjegyzést, hogy most ô ,,az ország püspökének'' tekinti magát. Valójában nem ô, hanem a katolikus közvélemény tekintette annak. Sôt, csaknem szó szerint így üdvözölte ôt 1986 végén Münchenben a magyarok lelkigyakorlatának szervezôje. Ontotta magából a cikkeket, tanulmányokat, könyveket, és ezeket mind el is kapkodták. Visszamenôleg: legnagyobb szomorúságai közé tartozott a 60-as évek elején, hogy írásait a katolikus sajtó nem közölhette. Az elsô ,,frontáttörést'' nekem sikerült besuszterolnom a magyar sajtóba, amikor Jámbor Dezsôt, a Magyar Kurír akkori fôszerkesztôjét megkértem: kérjünk Gellérttôl cikket 1967 április 2-ra, Prohászka halálának 40-ik évfordulójára, hogy az Index Romanus eltörlése lehetôvé teszi-e kanonizálását. Erre a cikkre külföldön is felfigyeltek, és úgy kommentálták, hogy az évek óta hallgatásra kényszerített író szólalhatott meg újra. A burkolt írástilalom idején többször is megesett, hogy ha lelkigyakorlat vezetésére kérték fel, az utolsó pillanatban a lelkigyakorlat szervezôjét félemlítették meg, hogy kénytelen legyen lemondani Gellért szereplését. ,,Hivatalosan'' persze soha, semmi akta nem jelent meg ilyen értelemben. Amikor tényleges püspökké lett, annak is örült, hogy a püspöki karban lehet majd néhány okos szót mondani, lelkipásztori szempontból. Az elsô konferenciák után belátta: amíg az ÁEH diktál, a helyzet reménytelen ... Teológiailag hová helyezhetném el Gellértet? Ma általában a konzervatív progresszív ellentétpárt szokták emlegetni. Gellért egyik sem volt. Mindenrôl egész eredeti, biblikus szemlélete volt. Éppen akkor amikor a zsinat után a progresszív irányzat megerôsödött, írt egy érdekes tanulmányt: ,,A holt terhek teológiája'' címen. Ebben azt fejtette ki: van az egyházban számtalan ,,holt teher'', ma már teljesen fölösleges dolog, de éppen mert kétezer éves, jogosan hordja magán letűnt korok vonásait is, emlékképpen. Mindenesetre nagyon haragudott, ha a pápa vagy a kúria ellen kritikai véleményt hallott. (Persze ilyet tôlem is hallott, és ilyenkor baráti zsörtölôdés volt a következmény.) Amikor 1986 decemberében Boór János ideadta nekem Bühlmann könyvét: ,,Von der Kirche träumen'', azt mondta: mutassam meg Gellértnek is. Én nem mutattam meg, mert ismertem annyira, hogy csak bosszankodott volna rajta. Az Újszövetségi Szentírás volt az egyetlen valami, amit minden lelkigyakorlatos elôadására magával vitt. Soha, egyetlen sor más írást sem! Azt hiszem, igaza lehetett Prokop Péternek, amikor a Rómában tartott gyászmisén azt mondta: a Szentírást szó szerint ismerte. Mindig éppen ott nyílt ki, ahol kellett. Kérdezték is tôle: Hol lehet olyan szentírást kapni, amely éppen ott nyílik ki, ahol kell? Betegsége réges-rég arra késztethette volna, hogy mindentôl visszavonuljon. De erre egyszerűen képtelen volt. Nekem így fejezte ki magát, amikor felkértem, hogy egy férfi-lelkinapot tartson a Tömô utcai lelkészségen: Tudod, az az én bajom, hogy semmiféle felkérésre nincs erôm azt mondani, hogy ,,nem.'' Nagyon sokunknak az volt a meglátásunk, hogy Prohászkához hasonlóan a ,,csatatéren'' akar elesni. Ez pontosan így is történt. Visszatérve Gellért és a Szentírás viszonyára: Nem nagyon kedvelte az egzegétákat, akik agyonmagyarázzák a szöveget. Neki ez a szöveg az Isten szava volt. De egyáltalán nem tekinthetô ,,fundamentalistának'' sem, mert tudott a biblia nyomán egész önállóan gondolkodni. Szentírási elmélkedéseit, fôleg az ,,Ellesett pillanatok''-at egyáltalán nem is tudnám valamelyik biblikus kategóriába elhelyezni. Soha nem haragudott a baráti jótanácsokért, és ha maga is jónak ítélte, megfogadta. Így, amikor közeledett püspökszentelése, két dologra kértem: senkitôl vissza ne vonja a korábbi pertu-t, mert ez a jó illembe ütközik. És: hogy neve mellé sohase tegye ki a keresztet, és ne írja ki, hogy püspök: mert ô nem attól nagy, hogy püspök, hanem hogy Belon Gellért. Mindig tartotta magát ehhez. Tréfásan mondtam neki: ,,Ugye, a püspöki név elôtt a kereszt azt jelenti, hogy az illetô erkölcsi hulla?'' -- Nagyot nevetett. De aztán megmagyarázta, amit nem tudtam, hogy ez az áldást jelenti. Nem is tudok egyetlen levélrôl sem, amelyet ,,-Gellért'' aláírással szignált volna. Belátta, hogy ez is ,,holt teher''. Tréfásan megállapítottuk, hogy a betegség terén szinte szinkronban vagyunk: csaknem mindig egyidejűleg voltunk betegek. 1975-ös rákműtétjérôl tudta, hogy rák, bár ezt nem hirdette. Így is kész csoda, hogy még 12 évig élt utána. Állandó hátfájás kínozta, fôleg, ha nem volt fekvô helyzetben. Ha nálam volt, igyekeztem úgy kitölteni párnákkal a hát-részt, hogy kevésbé érezze. De ez legtöbbeknek nem jutott eszükbe, de Gellért sohasem szólt miatta. Gyötrelmeirôl csak elôadásai alatt tudott megfeledkezni. Mondta is: ha érdeklôdést lát a szemekben, alig tudja abbahagyni. Elôadásai éppenséggel nem voltak rövidek, de ezt olyankor nem vette észre. Csak utána omlott le ágyára. Igen nagy volt kegyelet-érzése. Szinte minden szeretett kollégájának, osztálytársának, barátjának temetésén ott volt, sôt sokszor ô vezette a szertartást. Halála óta nehéz lelkipásztori problémáknál ôt hívom segítségül. Ha rajtam állna, boldogan tanúskodnék életszentsége mellett. ======================================================================== Galileánk hol van? Belon Gellért szentbeszédei (Húsvéthétfô, 1979) Húsvét másnapja van. Egyházunk azt akarja, Jézus kívánságára, hogy ne csak egy órában ne csak egy napon üljük meg és tudjunk örülni a húsvét titkának de lépjen át napjainkon a mi mindennapi életünkbe, és egész életre jegyezzük el magunkat a húsvéti szent titkok kegyelmeivel Ezért rendelte Jézus az oltár áldozatát is, hogy az Ô emlékezete állandó legyen. Hogy megértsük Jézusnak ezt a szándékát, hogy mindennapi életünkbe gyökereztessük a húsvét szent titkát ezért vizsgáljuk meg lelkiismeretünket... Kedves keresztény Testvéreim! A húsvét szent örömében, a feltámadt Jézus dicsôséges, szent és kiáradó kegyelmének melegében és fényében nem árt ha észrevesszük -- a boldog örvendezésen túl -- Jézus akaratát. Jézusnak azt az akaratát, amit éppen a most felolvasott, elénekelt szent evangéliumi szakaszból tudunk meg, és amibe számunkra bele van foglalva az ô üzenete. A sírhoz futó asszonyoknak jelenik meg útközben, ô köszönti ôket, és ad egy üzenetet. És ebben az üzenetben, a tanítványoknak az asszonyok által küldött üzenetében, van belefoglalva Jézusnak az a tanítása, az az akarata, az a szándéka, mely üzenetként szól minden idôkre; üzenetként szól most is, ma is, ebben az órában, itt miránk, akik hallgatunk az ô szavára. Feltűnô ugyanis ez az üzenet, hogy Jézus, az asszonyok által, azt mondja tanítványainak, hogy menjenek Galileába. Ez ugyanis Jeruzsálemben történik, Galileától mintegy százhúsz kilométerre. És Jézus Jeruzsálemben, ahol szenvedett és feltámadt, a Szent Városban, ahol az Oltáriszentséget is alapította, ahol az Istennek temploma volt, ahol a keresztáldozatnak elôképe, a húsvéti bárányt éppen feláldozták, tehát a Szent Városból, Jeruzsálembôl azt az üzenetet küldi az utolsó vacsora termében félelem közt összegyűlt apostoloknak és tanítványoknak, hogy menjenek Galileába. Igaz, nehezen indultak el -- és jó is, hogy nem indultak el mindjárt, mert hiszen estére kelve, sôt még nyolc nap múlva is, Jézus ott kereste fel ôket Jeruzsálemben, ahol feltámadt, ahol megváltását elvégezte, de az üzenet mégiscsak így szólt. És késôbb megtaláljuk ôt fent Galileában a Tibériás tenger mellett. Mi most megkérdezhetjük, hogy Jézus, aki Jeruzsálemben szenvedett és halt meg, aki Jeruzsálemben támadt fel, aki késôbb a Jeruzsálem melletti Olajfák hegyérôl megy fel az égbe, hogy ez az Úr Jézus Krisztus miért hangsúlyozza, miért tartja fontosnak -- mindjárt az elsô üzenetében --, azt, hogy a tanítványok Galileába menjenek? Mi is ez a Galilea? Elôször is távol van Jeruzsálemtôl -- mint mondottam, százhúsz kilométerre --, de nemcsak helyben és kilométerekben volt távol, hanem lélekben is. Izaiás próféta a pogányok Galileájának nevezi már nyolcszáz évvel az Úr Jézus Krisztus kereszthalála elôtt. Galilea mindig a legmegvetettebb része volt az országnak. Isten nagy tettei mindig Júdeához és Júdea fôvárosához, Jeruzsálemhez kötôdnek. Galileában nagyon elkeveredett a választott nép a pogányokkal, nagyon letért az Úrnak a törvényeirôl, az Úrnak az útjáról. Galileán keresztül haladt ugyanis, kelet és nyugat között, két nagy birodalom. Egy keleti és egy nyugati birodalom között, a kereskedésnek, meg a hadakozásnak az útja, egy nagy világ országútja volt. És az országúton, mindenfajta nép és nemzet jár, mindenfajta lelkű ember jár, mindenfajta felfogású ember jár, így az út mellett lakók átvették ezeknek a pogány népeknek fölfogását, gondolkodását, istentelenségét; pénzhez, vagyonhoz, árucikkhez, kereskedéshez szokott gondolkodását -- egyszóval: elpogányosultak. Nagyon távollévô volt a szent helyektôl és a szent várostól, nemcsak kilométerben, de lélekben is. És Jézus a bűnök legyôzése után, a bűntôl való megváltás után ide, Galileába rendeli; ide, Galileába küldi, ide az elpogányosult Galileába irányítja apostolainak lépteit. ,,Menjetek Galileába ott fogjátok Ôt meglátni!'' Kedves Testvéreim! Ez üzenet nekünk is. Mert nekünk is van egy lelki Jeruzsálemünk, egy lelki szent helyünk -- itt, ez a templom. Itt történik a legszentebb áldozat, itt mutatjuk be az Úr Jézusnak utolsó vacsorai emlékét. Itt, ezen az oltáron újul meg a Golgotának véres áldozata, mint Jeruzsálemben. Itt támad fel a mi Urunk Jézus Krisztusunk, hisz az oltár titka feltámadásának is emlékezete; hiszen úgy mondjuk az úrfelmutatás után, hogy ,,halálodat hirdetjük Urunk és feltámadásodat'' Itt van tehát a mi Jeruzsálemünk, itt van a mi templomunk, itt van a mi Szent helyünk, itt van az Istentôl választott helye a mi Urunk Jézus Krisztusunknak, a kegyelmek áradása, a kegyelemnek forrása. És a mi Galileánk hol van? Messze. Messze, talán nem százhúsz kilométerre, mint a valóságos Galilea, de távol a templomtól, távol a lélektôl, távol a kegyelemtôl, távol az istenességtôl. Az otthonod a Galilea, az utca a Galilea, a bolt a Galilea, a munkahely a Galileád, a szomszédod a te Galileád, a harcosod a te Galileád. Mindaz, ami a mindennapi életünkben van és szerepel, az valamilyen formában Galileánk minékünk. És Jézus nem akar itt maradni a templomban, nem csak itt akar maradni ezen a szent helyen, nem csak itt akar a lelkünkhöz szólni; nem csak itt akar minékünk kegyelmeket adni, hanem odaparancsol a Galileánkba. Ott kell nekünk Jézussal találkozni. A mi életünket kell átjárnia az Úr Jézus kegyelmének, az Úr Jézus akaratának, az Úr Jézus szándékának és az Úr Jézusnak vigasztalásának. És Jézus nem ránk bízza, hogy mi keressük meg. A tanítványok sem keresték Galileában, hanem azt mondta nekik: ott engem megtaláltok. Ha pedig megtalálnak valakit valahol, az már ott van. Ott van Jézus Galileában, csak a tanítványok nem látják Mikor a halfogáson ott vannak, nem ismerik meg, mert bele vannak merülve a munkájukba, pedig Jézus a parton áll. Még a csoda is, a csodás halfogás is alig nyitja fel a többi tanítványnak a szemét, csak éppen Jánosét. Minekünk is kedves Testvéreim, a mi Urunkat nem keresni kell a mi Galileánkban, mert ott van. Csak észre kell venni! Észrevesszük a szívnek az érzésével, észrevesszük a léleknek szeretetével, észrevesszük a mi értelmünknek figyelmével, a mi gondolatainknak röptével, és a mi belsô szemünknek látásával, amit a szeretet ad; a Jézus iránti szeretet, a Jézus iránti csodálat, hiszen a hit is, meg a szeretet is szemeket ad minékünk, hogy észrevegyük és meglássuk a köztünk élô, köztünk járó, köztünk megjelenô Jézust. Már Keresztelô Szent János is így kiáltott fel: ,,Köztetek áll, akit ti nem ismertek!'' Kétszeres joggal kiálthatott volna, feltámadása után a tanítványok fülébe: ,,Köztetek van, Galileátokban van, akit ti nem ismertek!'' És az asszonyok által éppen ezt üzeni, hogy Galileába menjetek, ott láthatjátok meg ôt. A mi áldott emlékű eleink ezt az üzenetet szerették volna megvalósítani akkor amikor házaikban kereszteket és képeket helyeztek el. Nem díszül, nem a lakás fényének emeléséül, hanem emlékeztetôül. Ezért volt az, hogy az utak mentére is kereszteket állítottak, a földek végébe is kereszteket állítottak, meg szobrokat. Mert azt szerették volna, hogy figyelmeztesse az a kereszt, az a szobor, az a kép ôket, hogy Jézus ott van, csak észre kell ôt venni. Ôk megérezték azt, és tudták azt, hogy az ô Galileájuk ott van a szántóföldeken, az ô Galileájuk ott van az utak mentén, ahol az élet zajlik; az ô Galileájuk ott van, ahol a boltok vannak, ahol a piacok vannak, ahol az élet zúdul és folyik. Azt akarták, hogy mindig emlékezzenek. Manapság feleslegessé válnak ezek a képek ... A napokban bejött valaki, és hozott egy képet, Szűz Mária képet, hogy felajánlja az Egyháznak. Mondom neki, hogy van nekünk sok, mit csináljunk vele, hová tegyük? Azt mondja, hogy ,,nekünk ez fölöslegessé vált''. -- Valóban, a modern élet úgy néz ki, hogy fölöslegessé teszi a szobákban a kereszteket, képeket, s azután lassan-lassan az utcákról is, a földek végérôl is eltávoznak a keresztek. Vagy ha ott állnak, úgy állnak ott, hogy nem néz rá senki sem, nem érzi meg Jézusnak a keresztrôl való üzenetét... A családokban is -- ha még van egy-egy eldugott helyen egy kép --, bajban, lélekveszedelemben, lelki összeesettségben, nyugtalanságban, félelemben van, amikor a falra nézel? Arra a fájdalmas Máriádra, vagy arra az örvendezô Máriádra, vagy az áldott Szent Józsefre? Vagy különösképpen a keresztre, és erôt kérsz, erôt merítesz? Jézus ott áll az életben, a Galileádban. Azt mondja: ,,ott láthattok meg.'' Nem elég nekünk itt a templomban, ezzel Jézus nem elégszik meg; csak a templomi örömmel, a templomi békével. Azt akarja, hogy feltámadásában elénk dobbanó gyôzelmi tudatával bátorítson, erôt öntsön; és felderítse a mi omladozó, nagyon alkonyra boruló, elsötétülô hitünket. * Ez a nagy tanítása Húsvét másnapjának Nem elég egy óra, nem elég egy nap. Jézus azt akarja, hogy tovább is tartson a húsvét, mindig tartson a húsvét. Ezt értsük meg, ezen gondolkozzunk pár percig, és a mi elmélyedt gondolatainkból fakadjon igaz hit, amellyel Jézust valóban Megváltónknak, feltámadott, gyôzelmet arató Megváltónknak hisszük és tudjuk -- nemcsak itt a templomban, hanem a mi Galileánkban is. Ámen. ======================================================================== A rosszból támadhat-e jó? Belon Gellért szentbeszédei (1979) Krisztusban szeretett kedves keresztény Testvéreim, kedves jó Híveim! Ezen a vasárnapon az Istennek hozzánk küldött üzenete egy igen nagy, állandó gondunkat, bajunkat próbálja megoldani. És mi így is nyissuk meg szívünket, tárjuk fel figyelmünket a hozzánk beszélô Isten felé, hogy megértsük az ô vigasztalását, bátorítását és erôsítését. Ahogy Jézus megjelent azon az estén a tanítványoknak, és bizonygatni kezdte, hogy ezt kellett elszenvednie a Megváltónak, és úgy bemennie a dicsôségbe -- Testvérek! Ez a legnagyobb gondunk és ez legnagyobb problémánk: mi az, hogy el kellett szenvednie, és el kellett mindezeket tűrnie az emberek részérôl? Az elsô olvasmányban Szent Péter apostol már utal is arra, hogy ez a Jézus, aki köztetek járt (mondja az elsô prédikáció hallgatóinak, a zsidóknak), és jót cselekedett, de a jót ti úgy háláltátok meg, hogy elárultátok, megcsúfoltátok és megöltétek, pedig még a pogány is, aki nem részesült csodában, aki nem hallgatta az ô igéit, aki nem kapott gyógyító kegyelmet tôle, még a pogány is azt mondta, semmi vétket nem találok benne. Pilátus mosta a kezét, és nyíltan megmondotta, hogy sem lázadónak, sem hitrontónak nem tartja, mert nincsen elég tanú rá. Pilátus kiadta az ártatlansági bizonyítványt a mi Urunk Jézus Krisztusunkról. De ti, akik hallgattátok az ô áldott szavait, ti, akik éreztétek az ô tekintetének melegségét, ti, akik közül annyi beteget gyógyított meg, annyi leprást tisztított meg, annyi sántát, annyi vakot, annyi bénát tett ismét egészségessé, ti, a pogányokkal szemben, ti voltatok azok, akik megöltétek Jézust, elárultátok, megtagadtátok nagy hálátlanul. Ti voltatok azok, akik az Isten-gyilkosságnak a vétkét, ezt a rettenetes nagy vétket elkövettétek. És Péter apostol is utal rá, hogy az Isten, a ti tudatlanságotok által, a ti rosszakaratotok által akarta beteljesíteni azt, amit elhatározott és amit végbevitt, hogy mindez a megváltásban jóra fordulhat. Kedves jó Testvéreim! Ez a mi gondunk: hogy jöhet a rosszból jó elô? Mi, akik most is annyi minden rosszat tapasztalunk, látunk, hallunk, megélünk -- legyen az akár szerencsétlenség, baj, de legyen az akár rosszakarat vagy bűn, de annyi rosszat megtapasztalunk -- mire jó ez? És mi mindig kétségbe vagyunk esve, hogy az Isten ügye elveszett, hogy az Isten valahogy az emberek közül eltávozott, és az emberek olyan könnyűszerrel eltávolítják maguktól az Istent. Csak egy tagadás elég, és vége a hitnek. Csak egy makacsolás elég, és vége a templomba járásnak. Csak egy szó elég, és feladod a vallásodat, vallásos meggyôzôdésedet. Hát hányan vannak például olyanok is, akik hittanra (templomi hittanra, erre a pótlékra) beíratják a gyereküket, de aztán jönnek: ,,jaj, most már nem jár majd a gyerek hittanra, mert magasabb iskolába akar menni, és ez bizony gátolja''. Azután, mert kényelmes a szülô, ,,mert nem tudom felkölteni, mert elutazunk, mert ez van, mert az van...'' Elég csak ennyi, könnyű kis valami, és rögtön az Isten ügye, a lélek ügye, a szívnek az Istenbe való belemártódása, a szívnek s léleknek Istennel való kapcsolata odavan. Múlt vasárnap áldoztak elôször a gyerekek. Milyen édesek voltak ezek a kicsik itten, amint megnyitották szívüket, lelküket; énekben, szóban elmondották az ô hitüket. Nem tudom, hogy holnap hányan lesznek közülük itt, a szentmisén ... -- Bérmálás van. Szépen kiállnak a gyerekek. járnak is. És amikor a bérmálás elmúlt, akkor utána jönnek, nem jönnek, megmaradnak, nem maradnak? ... Elég egy ilyen könnyű fordulat, elég csak egy szellôje a lustaságnak vagy a kényelemszeretetnek vagy a félelemnek és az Istennek az ügye, úgy látszik, felborul. És mi hajlandók vagyunk azt mondani, hogy ilyen erôtlen az Isten. Ám kedves Testvéreim, jól jegyezzétek meg: a mai üzenet, Istennek a mai üzenete éppen ebben ad minekünk vigasztalást is, bátorítást is. Isten tudta hogy mi vár az ô Fiára Isten számon tartotta a zsidó népnek azt a nagy hálátlanságát, a meggyógyítottaknak, a vakságból megtisztítottaknak, látóvá tetteknek és a sántaságból meggyógyítottaknak, a halálból feltámasztottaknak a hálátlanságát -- láthatta, tudta elôre az Úr Isten. Azt is tudta, hogy elfutnak a tanítványai, és Jézus egyedül marad elárultan, megtagadottan, az egész világ csúfjára kiállítva oda a Golgotának ormára. És ebbôl a rosszból a legjobbat tudta elôhozni. Miért? Mert Ô Isten. De kedves Testvéreim! Gondoljuk csak meg, hogy mi magunk is sokszor teszünk olyasmit, ami látszólag nem jó, ami látszólag károsodással jár. De tudjuk azt, hogy ezt valahogy meg kell csinálni. Például amikor a búza (holnap búzaszentelô lesz) nagyon nekiindul, akkor mit csináltak az eleink? A megindult búzát, a felnövekedett búzakalászt, azt a szép zöld vetést lehengerelték. Hengert eresztettek bele, hogy csak törje le a gyorsan nekiindult búzát. Miért? Mert az borzasztó baj, ha túl korán, túl erôsen növekszik a búza. Akkor gyenge lesz a szára, nem fogja kibírni a kalászt. Te magad törted össze azt a zsendülô vetést! Aki nem értett hozzá, azt mondta, te ôrült vagy, hát azért vetettél búzát, hogy letörd? A lovaknak a patájával és a hengernek a súlyával letörd? És mégis te ura vagy, tudod, hogy miért kell ezt csinálni. Tudod, hogy miért kell ezt a kárt csinálni. Azért, hogy nagyobb jó jöjjön belôle. Itt van a szôlô. Megindulnak a szôlôk, mindenütt hozzák a kis rügyeiket, és te ollóval nekimégy és levágod. Kettô-három szemet, esetleg még egy-kettôt hagysz csak meg, a többit levágod, eldobod. Ha az a szôlô érezne, hát belejajdulna abba a vágásba. És aki nem ért hozzá, mondaná, hát miért ölöd meg azt, ami él? Hát az egy csomó szôlô, egy csomó fürt vész kárba, hogy elvágod azt a vesszôt. De te tudod, hogy ezt csinálni kell. És a szôlôvenyige, ha nem is tudja, de te tudod, hogy ez a károkozás, ez a fájdalom, ez a veszteség, ez kell ahhoz, hogy többet tudjon teremni. Hogyha egy fát nemesíteni akarsz, mit csinálsz? Levágod, visszavágod azt a szépen hajtott ágat, és egy csonk lesz belôle. Aki nem tudja, hogy mirôl van szó, azt mondja, ôrültség, így lekopasztani ezt a fát! De te tudod, hogy ebbe a levágott ágba kell betenni a nemesítô oltó ágat, és akkor az a barack finomabb lesz, vagy az a körte finomabb körte, vagy az a szilva finomabb szilva lesz. Miért? Mert ura vagy annak a kárhozásnak, annak fájdalomnak, annak a brutális beavatkozásnak, amit csinálsz. Na látod, az Isten is így van! Értsük meg kedves Testvéreim! Minden bűnbôl, a bűnöknek az árjából is, minden szenvedésbôl, a szenvedéseknek a tengerébôl, az Isten jót tud kihozni. És tudja azt, hogy ez használ -- nem neki -- nekünk. Úgy, ahogy a szôlôtôkének az használ, ha levágod, visszametszed a vesszôket. Annak a meginduló búzaföldnek és a búzának az használ, hogy letöröd és lehengerled, és összetöröd. Annak a fának az használ, ha nemesíteni akarod, hogy brutálisan, keményen, kegyetlenül és szívtelenül levágod azt a hajtó ágat. Értsük meg, kedves jó Testvéreim! Az Isten ilyen szôlôműves, ilyen gyümölcsnemesítô, és így vigyáz az egész életre. Ránk is. Mi sokszor kegyetlennek gondoljuk az Úr Istent, pedig nem az. Az Úr Istent gyöngének gondoljuk, pedig nem az. Ezért bízzuk rá magunkat teljesen. És ez a mi Istenünknek az üzenete ma hozzánk, hogy tartsunk ki mellette és higgyünk, ne csak áldásaiban, de az ô keresztjeiben is. Mint ahogy szent Fiának a rázúduló bűnáradatból, szenvedésáradatból jót hozott ki; a legnagyobb jót, a megváltást, ugyanúgy a mi bajainkból, a mi problémáinkból, a mi szenvedéseinkbôl, s a mi keresztjeinkbôl is a legjobbat; a mi lelkünknek megváltását, megnyugovását, megbékélését fogja kihozni. Amen. ======================================================================== Szentháromság Belon Gellért szentbeszédei (1979) Imádandó Szentháromság, örök Isten: Atya, Fiú, Szentlélek... Ez a mai ünnepnek a titka, ez minden valónak kezdete, ez ragyog minden élet, s minden történés felett. És ez vár csodálatos fényével, csodálatos örömével, csodálatos boldogságával, mérhetetlen nagy nyugalmával, diadalmas életével minden életet, minden történést ebben a világban. Miként Szent Pál apostol mondja: Az életeknek a végén ,,Isten minden lesz, mindenben''. Bennünk is. Ez lesz: Isten mindenné válik, mindenben az Isten lesz a mi birtokunk. Kedves jó Testvéreim! Nagy titok a Szentháromság. Hüledezve áll meg, kételkedve és álmélkodva az ember e nagy titok elôtt. De Jézus az életét tette rá, hogy ezt a titkot megmondja nekünk, kinyilvánítsa, kinyilatkoztassa nekünk És Jézus az emberiség barátja, az emberiség szeretô megváltója nem hazudik, nem ejt tévedésbe, nem mond valótlanságot, és mi ezért kételkedés nélkül -- hisszük a teljes Szentháromság-egy Istent, bármennyire is kételkedjék a hitetlen világ abban, hogy hogy lehet egy Isten három, és hogy lehet a három személy egy. Az ember agya kicsi. Az ember sokat tudhat, de mégsem mindent. Nagy dolog az, kedves Testvérek, hogy a Föld körül bolygók működnek, ember által hajtott és ember birtokolta bolygók keringenek Óriási dolog az, hogy a Holdra is feljutott az ember A tudománynak nagy-nagy vívmánya ez. De tudjátok-e, hogy a valóságban ez mi? Ez olyan, mintha két ember vitatkozna -- az egyik a létra tetején áll, mondjuk itt a lámpa magasságában, 6-8 méterre, a másik meg lenn. És aki fenn van a létrán, veregeti a vállát és büszkén mondja, én közelebb vagyok a Naphoz. Akkor, amikor millió, százmillió kilométerek vannak a Naphoz, oda ez a 8 méter elôny ugyan mi? Körülbelül ez a hasonlósága az emberi tudásnak is: bármilyen nagy, csupán egy-két létrafokkal van közelebb a megmérhetetlen nagy Istenhez. De Testvérek! Mégis mi alkotja az ebbôl a titokból kisugárzó életet, megmondható ez valamilyen formában nekünk is? Meg Testvérek, mert hiszen az ember írásából is kiolvassák a jellemét; be lehet küldeni csak egy írást, és megmondják, milyen vagy. Csodálatos módon el tudják találni. Úgy hívják ezt, hogy grafológia. Istennek a keze alkotásából, Istennek a teremtményeibôl is meg lehet ismerni, következteti lehet az Úr Istenre. És nézzétek csak, három dolog van, ami az embert lenyűgözi és lebilincseli. Ami elôtt megállunk, szinte megsemmisülünk! Az egyik az erô. Mert erôdolgok vannak a világon. Egy gyorsan száguldó autó elôtt az ember tisztelettel áll meg. Egy csapkodó vihar, mennydörgés, villámlás elôtt az ember önkéntelenül is összehúzza magát. Vagy pedig, ha az ember egy magas helyrôl letekint, akkor a magasság, vagy mélység -- ez is erô --, megszédíti ôt. Mert az ember tiszteli az erôt, szinte megbabonázottan, megsemmisülten néz rá. Csak az a baj Testvérek, hogy ezekben az erômegnyilvánulásokban, sem a villámban, sem a tenger zajlásában, sem a szélrohamban, sem a vágtató árvízben, sem a legyôzhetetlennek látszó tűzben nincs szív, nincs érzés, nincs jóság, az csak megy. És ha útjába áll akárki, barát, vagy ellenség, azt mind eltiporja. Az erô az, amitôl tiszteletre gyullad az ember. A másik nagy valóság ami elôtt az ember megáll, ez a tudás, s a tudásnak az eredménye, az igazsík Mennyi könyv van, mennyit kell tanulni, mennyit olvasnak. Hová el nem megy az ember, csakhogy tudja az igazságot. Le a földnek a mélyébe, vagy a tengernek mérhetetlen mélységeibe; és hová föl nem megy, csakhogy tudjon. És álmatlanul a tudósok -- úgy mondják gondolkodó filozófusok -- mennyi mindenen törik a fejüket, csakhogy rájöjjenek az igazságra. Ám a tudás is meg az igazság is rendszerint szívtelenné teszi az embert. Nem gondol mással, csak a betűvel, nem gondol mással csak a gondolattal. Hogy ôneki más emberi kötelességei is vannak, erre nem gondol. Van tudás, de abból hiányzik a szeretet. A harmadik óriási nagy-nagy élménye az embernek a szeretetsóvárgás, a szeretetre vágyakozás, a jóság, az irgalom. Ez az amit az ember vár, ez az, amit az ember akar, ez az, amit az ember szeretne. De milyen szokott lenni az emberek szeretete? E föld után? Ugye, úgy élnek az emberek, akik a földet szerették, hogy ráment szinte az életük A mi boldogult eleink valóban sok földet gyűjtöttek össze, vásároltak. De mennyit koplaltak érte. Azután vannak, akik a pénzt szeretik Van ezekben is szeretet, de a pénzre rámegy minden, és éppen ezért nem veszi észre, hogy ôk maguk is rámennek, és nincsen ember, aki ellent tudjon állni nekik. Keresztül gázolnak mindenkin és mindenen. Azután itt van a szerelemnek ez a borzasztóan nagy parttalan áradása. Ugye, amikor felszabadultak szinte minden gát alól az emberek, és kiélik vágyaikat, testüknek vágyát, parttalanul, gátlástalanul. Van itten szeretet sok, de nincs köszönet benne, mert nem jön belôle jó. Három nagy csillaga van az embernek, amely meg tudja babonázni. Az erô, a hatalom; a tudás, az igazság, és a harmadik a szeretet Az a baj, hogy az emberben vagy van erô, de sem igazság, sem szeretet nincs benne. Vagy van tudás és úgynevezett igazság, de az szívtelen igazság és szívtelen tudás. Vagy van szeretet, de abban nincs értés, értelem, okosság. Az Istenben ez a három egy. Az Istennél van a végtelen erô. óceánnál óceánibb örvények vannak benne, és az igazságnak és a tudásnak mélységei tárulnak meg ôbenne. És a szeretésnek csodálatos lángcsóvái csapnak ki körülötte, úgy hogy mi is ôbelôle kapunk, az ô szeretetébôl. De ezt a hármat együttesen, s nem külön-külön. Mert külön-külön az erô nem jó. Külön-külön a tudás sem jó, a szeretés nem jó külön-külön, csak ha egybevág a három, akkor kezdôdik az Isteni élet. És ennek a végtelen életnek boldog birtokosa a teljes Szentháromság. * Kedves Testvéreim! Ez a boldog élet, ez jegyzett el bennünket is. Amikor megkeresztelkedtünk, a Szentháromság nevében kereszteltek meg, amint az Úr Jézus Krisztus parancsolta minékünk. Ebben -- a Háromságnak az életében -- kapjuk meg az Istennek a szent kegyelmét végig az életünkön. És ennek a Háromságnak a szent ereje vár bennünket, és élete fogad bennünket földi életünk után. Legyen tehát dicséret és áldás a teljes Szentháromságnak! Imádjuk és mondjuk mindig nagy tisztelettel, amikor a rózsafüzérben imádkozzuk, vagy amikor -- most is énekeltük -- a szentmisében a Szentháromságnak mondunk dicsôséget. A Hiszekegyet, amikor elmondjuk, a Szentháromságnak vallunk hitet. És amikor a szentmisében a háromszor Szent-et énekeljük, akkor ez a csodálatos, tündöklô valóság csalja ki a mi szívünkbôl is, miként az angyalok és a fôangyalok lelkébôl is, a ,,Szent, szent, szent''-nek az énekét Imádjuk, tiszteljük, szeressük, áldjuk a Szentháromságot, mert ô tölti be a mi életünket e földön vigasztalással, erôvel, jósággal, igazsággal, és a háromnak mérhetetlen birtoklásával az örök életben. Ámen. ======================================================================== Szent István király ünnepén Belon Gellért szentbeszédei (1979) Testvéreim! Országalapító Szent István királyunk ünnepén Szent István lelkébe költözötten álljuk körül Istenünk oltárát és nyissuk meg szívünket Isten üzeneteinek Isten hívásainak és Isten kegyelmének. Ahogy ô megnyitotta és ahogy a magyarság számára 1000 évre -- és véglegesen -- akarta kössük mi is oda szívünket Jézushoz. És Jézussal együtt Jézus által és Jézusban rójuk le Urunk Istenünk elôtt a mi hálánkat köszönetünket és esdeklésünket Ezért vizsgáljuk meg lelkiismeretünket bánatban tisztítsuk meg szívünket hogy méltók legyünk Urunk kegyelmének titkait ünnepelni... * Hálát adni jöttünk az Istennek Szent István ünnepén, hogy ôt nekünk adta. Mert Szent István keze által nyújtotta nekünk azt a sziklát, amire épülhet, és kell is épülnie, a mi hitünknek. Jézus nem csinált titkot abból, hogy az emberi szívnek az élete ezen a földön viharokkal teli. Most hallottátok Testvérek a szent evangéliumból, Jézus ajkáról, hogy szélviharok tépdesik az emberi szíveket. Áradások, árvizek ássák alá a lelkeket. És a szíveknek háza romhalmazzá tud lenni a külvilág, a külsô világ rohamozása, áradása, szélvihara által. És mi szomorúan látjuk és tapasztaljuk, hogy mennyi romhalmaz lelkű ember él közöttünk: akiben összeomlott a hitnek a háza, akiben romhalmazzá vált a Jézusi életstílusnak formája; akiben a viharok, az életnek viharai, a hitetlenség szélvésze, az erkölcsi áradásnak ez a sodró árvize, bizony lerombolt mindent, amit a keresztségben felépített az a szülôi szeretet, mely keresztvízre tartotta a gyermeket, és az a szeretet, amellyel keresztény szellemben nevelte fel azt a családot. Mi hálát mondunk, mert hiszen annyi vihar között, amely annyi embertársunkban összeomlasztotta a hitnek a házát, a mi hitünk háza áll és él. Szeretnénk, ha állna, szeretnénk, ha élne, és ezt a krisztusi házat, ezt a Krisztus építette házat, a léleknek ezt a belsô épületét, ezt mi fenn akarnánk tartani továbbra is. Erre Szent István késztette a magyarságot, és ezért kell Szent István szellemével töltekeznünk, hogy a mostani, a mai viharokat is tudja állni a mi bensônknek ez az épülete. De kedves Testvéreim! Sokan gondolják, hogy Szent István 1000 évvel ezelôtt élt, és mit mondhat, mint modernet, mint mait, mint 1979-re valót, mit mondhat minékünk ez a régi hit, ez a régi tisztelet, ez a régi szeretet? Nem csak egy álomképnek és csak egy eszményképnek a futása, keresése, hiábavaló üldözése Szent István királyunk emlegetése? Mit mond nekünk a mostani, a mai világunkra, a mi életünkre? Szent István életének egy kevésbé ismert, elhanyagolt mozzanatára utalok Szent István már királykodott, amikor egyszer egy vándorszerzetes érkezett udvarába. Olaszországból jött. Gellért volt a neve, a velencei Szent György kolostornak, bencés kolostornak volt fiatal apátja. De elmondotta, hogy szűknek érezte a kolostor falait, kevésnek érezte a kolostorhoz tapadó szent egyháznak a. segítô erejét. Ô Jézus után vágyott, az eleven Jézus után. Legalábbis. arra a helyre, ahol Jézus élt, ahol Jézus járt, ahol Jézus született. A Szentföldre szeretett volna menni, mondja el ez a szerzetes, aki Szent István udvarába beállít, és aki Gellért apátként mutatkozik be. És most is szeretne még a Szentföldre menni, de hajótörést szenvedett azon a hajón, amelyen elindult Krisztus szülôföldje felé. Hajótörést szenvedett, és most gyalogszerrel szeretne, Magyarországon keresztül, Jézus nyomdokai után kutatni a Szentföldön. Szent István királyunk rátekint erre a lobogó szemű, Krisztust áhító embernek, Gellértnek a lelkére, arcára, szívére, magatartására. És azt mondja neki: ,,Ne menj Te Gellért a Szentföldre! Találd meg a Szentföldet itt. Ne keresd meg Te Betlehemnek a barlangját, ahol született, van itt sok betlehemi barlang, vagy van sok szegénységnek barlangja, amelyben a betlehemi csillagnak a fényét kellene felgyújtani. Ne menj Te Názáretbe, ne keresd azokat a házfalakat, amelyben az áldott Szűz Anya és az az áldott Szent József az Úr Jézus társaságában harminc esztendôn keresztül fáradozott és munkálkodott. Vannak itt házak, amiket názáreti házzá kellene avatni. Vannak itt lelkek, akiknek kôfalait a názáreti szellemmel kellene átitatni. Ne menj Te Palesztinába, és ne keresd azokat a réteket, virágos, füves réteket, meg azokat az égbenyúló hegyeket, amelyeken a mi Urunk Jézus Krisztusnak szemei nyugodtak, és amelyekrôl példázatait vette az ô beszédeiben. Itt találd meg a lelkeiének azt a rétjét, azt a hegyét, amelyek mint a hasonlat, a beszédbéli hasonlat, hordozzák Isten titkait. Ne keresd Te meg a Kálvária hegyét, ahol szenvedett a mi Urunk Van itt szenvedésbôl kálvária elég, aminek a mélyén rejlô krisztusi kegyelmet ki kellene ásni és megtalálni. Ne keresd Te a szent sírnak a szikláját, amelyek látták Jézust kikelni a sírból. Vannak itt kôlelkű emberek, akikben a hideg gondolatok s a hitetlenségnek a gondolatai között holtan nyugszik a Krisztus, de fel kéne támasztani bennük az Urat, hogy ôk is a feltámadás tanúivá váljanak, mint a Jézus sírjának kôsziklái. Nem menj hát Gellért a Szentföldre, itt van a te Szentfölded! Itt legyen a te Szentfölded, ezt a földet keresd meg, és ezt a földet találdd meg, és Jézus földjévé avasd!'' És Szent Gellért itt maradt, tudjátok. Szent Imrét fölnevelte, Csanádi püspök lett, utóbb életével pecsételte meg az ô hitét, és vérével szentelte meg ezt a földet. Meghallgatta Szent Istvánnak a szavát. Szentföldjévé vált Magyarország Szent Gellértnek. Testvérek! Szent István a Szentföldre vágyó Gellértet visszatartotta: Ne menj Te oda! Itt találd meg! Most is ezt mondja Mi is szeretnénk valahová olyan helyre kerülni, vagy olyan életkörülmények között lenni, ahonnét a mi Urunk Jézus Krisztusunknak szent szava és szelleme ragyog felénk mindenünnen, ahol az Úr Jézusnak a csodáit lehet látni. Szeretnénk olyan helyen és olyan emberek között élni, akik Jézus feltámadásának tanúi. Ne vágyódj máshová, ne keress más vidéket, ne ábrándozz más dolgok után, itt van a Te Szentfölded. A Te életed, az váljék szent földdé. Van itt is betlehemi barlang elég! Olyan szennyes, mint a betlehemi istálló, és olyan hideg, olyan sötét szívek vannak itt, gyújts tehát betlehemi csillagot a te hiteddel! Itt is vannak emberek, ,,názáretiek'', elrejtett életűek, akiknek türelmet kellene adni, kitartás kellene adni, hogy gyôzzék a mindennapi életet. Akik át tudják formálni a mindennapi verejtékezést Krisztusért való verejtékezéssé. A mindennapi életnek az otthonát a Krisztus otthonává, a mindennapi életnek közönséges munkáját, át tudják formálni -- mint az édes Szűz Anya és Szent József tették --, az Úr Jézussal együtt átformálni, lelket megváltó munkává. Itt is vannak Golgoták, szenvedések, gyötrelmek. találd meg a Golgotádat. És itt is legyenek emberek, akik feltámadás tanúi lesznek. Legyenek, mint a szent sírnak a sziklái. Ezt üzeni Szent István, Testvérek, minékünk. És hogy mennyire modern ez az üzenet, csak két példát mondok: A televízióban is szokták adni a darabjait: George Bernard Shaw. Sok híres színdarabot írt, roppant szellemes ember volt; meghalt már, angol író volt. Hitetlen volt, de szellemdús ember Egy apáca elhatározta, hogy ô ezt az embert megtéríti. Soha életében nem beszélt vele, csak leveleket írt neki mindig, és az író mindig válaszolt is neki. Udvariasan, szépen, szellemesen. Na, egyszer ez a Shaw mint angol ember -- utazni szeretnek az angolok --, elment a Szentföldre is, és bejárta az Úr Jézusnak a szent helyeit. Názáretbôl a Szűz Anya házának az udvarából két kis követ hozott magával, és elküldötte ennek az ôt megtéríteni akaró apácának. Mondta, az egyik követ rejtse el maga, magának hoztam; a másik követ pedig dobja el a zárda udvarán, de úgy, hogy ne tudja meg senki se, hogy hová esett az a kô. Hogy akik járkálnak az udvaron, munka közben, vagy felüdüléskor, mindig azt higgyék, hogy arra a kôre lépnek, amelyen Jézus is járt, amelyre Mária is lépett, amely Szent Józsefnek a verejtékét tapasztalta. Hogy úgy végezzék a mindennapi munkájukat ezáltal, hogy Mária lelke, Szent József lelke és Jézusnak názáreti lelke töltse be ôket. Íme, ez az elsô üzenete, modern, mai üzenete Szent István királyunknak, aki Szent Gellértnek azt mondotta: ,,Ne a Szentföldet keresd, találd meg a Szentföldet itt. Ne a Názáretet keresd, találd még Názáretet itt. Ne a Golgota hegyét keresd, itt találd meg a Golgotádat.'' A másik modern üzenet, amely Szent Istvánnak a bölcsességét mutatja, kalkuttai Teréz anyának az üzenete. Talán hallottátok már a nevét. Innét; a szomszédos országból származik, 1-2 hónappal ezelôtt itt is járt a szomszédban, és megalapította -- nem tudom hányadik házát. Mit csinál ez a kalkuttai Teréz anya? Valahol, valamikor azt az üzenetet kapta, és azt az isteni szót rejtette el a szívébe, hogy valami szépet kellene tenni a jó Istenért. Ô elment Indiába, ahol nagyon sok az ember, s éppen ezért kevés az emberi életnek az értéke. És ott nagyon sokan vannak, akik betegségben az életük vége felé haladnak, és az ilyen végsô, elöregedett, halálos betegségben szenvedô embereket kiteszik az utcára, sorsukra hagyják ôket, kitéve az idôjárás, kitéve az éhezés, szomjúság veszedelmének, és hagyják segítség nélkül, nyomorultul meghalni. Teréz anya ezeket vette pártfogásba. Ezeket a magukra hagyott, nyomorúságukban, szenvedésükben, halálküzdelmükben magukra maradt embereket. Meggyógyítani nem tudják már ôket, de hogy ezek a szegény párák, ezek a nyomorultnál nyomorultabb emberek, emberi szót kapjanak, legalább egyszer az életükben, mielôtt meghalnak, megérezzék az emberkéz melegét és az emberszív irgalmát és jóságát; hogy ez az irgalom adjon nekik enni éhezésükben, inni szomjazásukban, letörölje a verejtéküket Egyszóval: az emberi jóságot megtapasztalják ebben a rettenetes kivetettségükben és magárahagyottságukban. Az élet számára ezek már nem jelentenek értéket, azért vetik ki az életben járók ôket. De Teréz anya valami szépet akar tenni az Istenért, és ezért ezeket a szegény nyomorultakat -- akik azért Isten képét hordják nyomorúságukban is --, emberszámba veszi, emberi szeretetnek áramát küldi feléjük. Emberi szóval, emberi irgalommal s emberi érzéssel világosítja meg, melegíti meg a halál felé közeledô, lebukó-nap iletüket. -- Íme, mindennapi életnek megszentelése. A mindennapi nyomorúságoknak, fájdalmaknak megszentelése. Teréz anya igaziból ezeket az emberi Golgotákat, ezeknek a rettenetes nagy elhagyatottságban -- mik Jézus elhagyatottságát ábrázolják -- szenvedô embereknek a Golgotáját alakítja át Kálváriává, Jézusnak az elhagyatottságává. Ezeknek a sír felé való közeledését alakítja át Jézus halál felé való közeledésévé. Megtalálják ott Indiában a Golgotákat, a ,,Koponyahegyeket'', a szenvedéshelyeket, a sírokat, és odaviszik Jézusnak halálát, Jézusnak szenvedését és Jézusnak feltámadását. Üzenet ez is, mai, modern üzenet. Szent István üzenetére ismerünk rá. Tanuljuk meg Bemard Shaw példájából is, de kalkuttai Teréz anya példájából is, ezt a nagy átalakítási művészetet, amelyre Szent István hívta meg Szent Gellértet, de hív meg üzenetével minket is, most is, ma is, 1979-ben is; hogy a mi földünk szent földdé alakuljon, szent földdé formálódjék, a mi betlehemeink, a mi barlangjaink legyenek Betlehemekké. A mi házaink legyenek Názáretek, szenvedéseink kálváriái legyenek Jézus Golgotáivá, hogy életünkben, ezekben a sziklává keményedett életekben Jézus feltámadásának tanúbizonyságát tudjuk megvalósítani egy diadalmas, szent keresztény hitben, mint ahogy azt Szent István akarta. Ámen. ======================================================================== ,,Áldott légy Urunk minden jó és rossz Belon Gellért szentbeszédei idôért!'' (1979) Hálatelt szívvel állunk Istenünk elôtt a húsvéti gyertya elôtt amely a mi feltámadt Jézusunkat jelképezi kelképesen ott vannak földünknek gyümölcsei is És mi most hálatelt szívvel állunk Istenünk oltára elôtt hogy megköszönjük ez évnek -- a, föld termékenységében az idôjárások áldásával és talán sokszor a kár okozásával is, megmutatkozó isteni gondviselési atyai; isteni jóságot És megköszönjük hogy nekünk munkaerôt munkakedvet és a munkához való belsô érzést adott hogy elvégezhettük feladatunkat biztosíthatjuk országunknak kenyerét és kérjük, hogy áldását adná továbbra is, hogy békességben és szeretetben fogyaszthassuk el azt amit Isten áldása a földbôl nekünk adott. A szentmise görög nyelven hálaadás, ,,Euchariszta''. Minden szentmise hálaimádság Jézus is hálát adott amikor kezébe vette az utolsó vacsorán a kenyerei és a bort Ezt a, jézusi hálát vegyük szívünkbe, ezt mélyesszük el a mi lelkünkbe és így nézzünk Istenünk jóságára ez oltártól. Vizsgáljuk meg tehát lelkiismeretünket bánatban tisztítsuk meg szívünket fôként azoktól a bűnöktôl melyek a hálátlansík körébe tartoznak, hogy így szabad lélekkel és tiszta szívvel dicsérhessük a mi Istenünk atyai jóságának titkait. * Krisztusban szeretett kedves keresztény Testvéreim! Kedves Híveim! Párizs Európának az egyik, vagy mondhatnánk szinte elsô fôvárosa, oda vágyódnak a látni kívánkozók, és a nyugat-európai kultúrával érintkezésbe lépni akarók. Ennek a világvárosnak a forgatagában van egy kis kápolna a fô helyen, úgy hívják, a Szent Kápolna. Ez egy csodálatos kôépítmény, csúcsíves stílusban készült 700 évvel ezelôtt, és ezt Szent Lajos király építette a Szentföldrôl hozott krisztusi ereklyének Az Úr Jézus töviskoszorúja van ott ereklyetartóba foglalva. De nem csak aranyos ereklyetartóba, hanem -- maga a kápolna -- kôbôl készült, csodálatosan szép, a gót stílus remekébe. Maga a templom is úgy néz ki, mint egy ereklyetartó. Szent Lajos király, Szentföldön járva, Jézustól, Jézusról egy emléket akart magával hozni, mégpedig az Ô töviskoszorúját. A töviskoszorút, ami nemcsak a fájdalomnak volt a jele, hanem a gúnynak is. Királynak mondotta magát Jézus, és amikor Pilátus a szolgák kezébe adta Jézust, akkor a szolgák megmutatták az ô hatalmukat, és a töviskoszorúval nemcsak a testnek a fájdalmát akarták okozni Jézusnak, hanem a léleknek a fájdalmát is, mondván: ,,Király vagy, na ez a Te királyságod! Nem aranyból van a te koronád, nem is vasból, mint a lombard királyoknak vaskoronája (híres, nagy birodalmat alapítottak a lombardok), hanem megvetett tövisbôl. Ennyi a te királyságod. Ennyi a te uralmad!'' Tehát megszégyenítésnek szánták az Úr számára a töviskoszorút, és Szent Lajos király, aki hatalmas birodalomnak, a fölfejlôdô,. kialakuló nagy francia birodalomnak volt a királya, ezt a töviskoronát, a megszégyeníttetésnek és a fájdalomnak ezt az emlékeztetôjét és eszközét akarta a maga számára elvinni. Istentôl ô is megkapta a töviskoronát, ha ezt akarta, mert hiszen Isten ügyéért ô kétszer indított keresztes háborút a Szentföldre, és mind a kétszer szerencsétlenül járt. Elvesztette a háborút. Az elsô után 5 évig kellett fogságban lennie a .hitetlen pogány török szultánnál. A második keresztes háború alkalmával pedig pestis pusztította el a hadseregét, úgy, hogy még a Szentföld közelébe sem juthattak És Szent Lajos király így megkapta Jézus töviskoronáját, Jézus töviskoronájának szégyenét. Mert hiszen Istenért vállalt nagy hadjárata egyszer sem sikerült, úgyhogy a hitetlenkedôk nyugodtan mondták neki: ,,Hát milyen a te Istened? Istenért vállaltál elôször is, késôbb is óriási nagy költséget, fáradalmat, és íme itt van, ez az eredmény. Istennek nem kellett a Te próbálkozásod, nem kellett a Te vállalkozásod, nem látszik Isten-áldás a Te uralkodásodon.'' Kedves Testvéreim! Tegnap ünnepeltük Szent Lajos királynak az ünnepét, és ma terménybetakarítási hálaadást végzünk. Hogy jön ez a gondolat ide? Szent Lajosnak a töviskorona iránt érzett tisztelete, áhítata, hogy jön ide a termésbetakarításon érzett hálának érzelmei közé? Hogy jut nekünk töviskorona; hogy legyünk mi is Szent Lajosnak a követôi, amikor a mi Urunk Jézus Krisztusnak a töviskoronáját tiszteljük, és magunk számára lefoglaljuk? Úgy Testvérek! -- Mert hiszen azt tudjuk, hogy Isten adja a földnek a termô erôt, Isten adja az alkalmas idôt, mely neveli a mi terményeinket, Isten segít bennünket népünk szorgalmas munkájával; hogy egészséget ad, hogy megműveljük azt a földet. Értelmet ad, hogy kitaláljuk, hogyan kell ártó erôk ellen küzdeni, és megadja minékünk a gyôzelemnek a tudatát is. Hiszen mennyi mindent legyôz az ember, mennyi minden ellenséget legyôz az ember addig, amíg megtermeli az ô búzáját, megtermeli az ô szôlejét és borát, megtermeli a gyümölcseit Milyen idôjárási mostohaságok, milyen földbeli szegénységek, soványságok, savanyúságok, hiszen a földnek mindig van baja és betegsége, amit az ember el tud kerülni a gondos művelés és a műtrágyák, különféle vegyszerek által. Mennyi gazt kell kiirtani, és megmenteni növényeinket azoknak fojtogatásától. Aztán mennyi pajzstetű, levéltetű, ilyen betegség, olyan betegség, peronoszpóra stb., ami fenyeget. És az embernek van értelmi ereje, és van szorgalma és van odaadása. Ezt is az Úr Istennek köszönhetjük. És most a terménybetakarítós alkalmával köszönetet mondunk az Úr Istennek, hogy mindezt megadta minékünk. De most jön a töviskorona Assziszi Szent Ferenc, aki röviddel Szent Lajos király ideje elôtt élt, csodálatos. Naphimnuszt költött Az Úr Jézusnak a hasonmása volt, tudjuk, hiszen az öt szent sebét is hordozta kezén, lábán és oldalán, és még most is 700 év távlatából úgy tekintünk rá, mint hogyha az Úr Jézus Krisztus még egyszer eljött volna a földre. Mintha az ezer esztendô, ami eltelt Jézus földi élete után, elfelejttette volna az emberekkel, hogy milyen is volt a mi Urunk, és azért támasztotta Szent Ferencet, hogy megmutassa, ilyen volt Jézus. Csodálatos hasonlóságú volt a mi Urunk Jézus Krisztusunkhoz. És egy nagyon szép dalba, énekbe, versbe, költeménybe, zsoltárba foglalta össze az emberszívnek háláját az Istennel szemben. A híres Naphimnuszában mindenért hálát adott (A Napért, a Napnak a ragyogásáért, az éjszakákért, az esôért, a tűzén, a földnek jóságáért s a víznek az alázatáért, mindenért hálát ad, és zengi az emberi szívnek a háláját.) És ebben van egy sor, egy csodálatos sor: ,,Áldott légy Urunk minden jó és rossz idôér''': Látjátok, itt van a keresztény embernek a Szent Lajos-i próbája Hogy tudunk-e hálát adni, nemcsak a megtermelt javakért, nemcsak a földnek termékenységéért, nemcsak az emberi erôért és a munkáért, a jó idôért. Tudunk-e hálát adni a rossz idôkért is, ami más szóval annyit jelent: tudunk-e az Úr Jézus Krisztustól töviskoszorút is elfogadni, ami nemcsak fájdalom, de ami szégyen is? Kedves Testvéreim, hogy lehetünk mi a mi Urunk Jézus Krisztusunk töviskoszorújának részesei, most és ma? Például, nagy szárazság volt, esô után vágytunk óriási meleg, amikor nem kellett volna, azt hittük elszárad minden. És akkor mi imádkoztunk Imádkoztunk, hogy az Úr Isten adjon minékünk jó idôt, alkalmas idôt, áldott esôt. És nem adott. Pedig Jézus biztatott, és Jézus mondotta, hogy csak imádkozzatok, mindent, amit kértek, a Mennyei Atyám megadja tinéktek És mi mertünk imádkozni. Akkor is mertünk bizalommal imádkozni, amikor a meteorológia azt mondta, messze van még az esô, nincs még idôváltozás. És imádkoztunk és kitartottunk az imádságban. És talán voltak, s a mai világban is vannak sokan, akik azt mondják Hiába imádkoztok, attól nem lesz esô. Hiába imádkoztok, attól nem múlik el a kellemetlen idôjárás. Hiába rimánkodtok, az Isten nem fog másfajta idôket adni, csak azért, mert ti imádkoztok. Hányszor hallja az ember az ilyesmit, még a rádióban is Medárd táján, amikor az esôs idôszak beköszönt és akkor is esik az esô, amikor nem kellene és az ember úgy nyugtalankodik, hogy Istenem, akkor van jó idô, amikor nem kéne, és akkor esik esô, amikor nem kéne. Hát hogy van ez? És minket csak biztat Jézus, hogy ,,csak imádkozzatok és kérjetek''. Kedves Testvéreim! Imádkozni a meghallgatás reménye nélkül; imádkozni és az Isten iránti bizalomban meg nem inogni, akkor is, amikor látszólag az Úr Isten nem hallgat meg, na, ez a Jézus szégyene. A keresztfán; emlékeztek rá, mit mondtak ,,Az Istenben bízott, az Istenhez imádkozott, hát most szabadítsa meg az Isten ôt''. És Jézusnak el kellett viselnie az Isten hallgatását, hogy nem avatkozott bele, hogy nem csapott szét a gúnyolódók között, és nem változtatta meg a kereszt ítéletét. Látjátok, itt a töviskoronának a szégyene Jézuson. És Szent Lajos király így igényelte a maga számára Jézus töviskoronáját, és a töviskoronából is a szégyent. Amikor ô Istenért vállalkozott nagyokra, és az Isten nem segítette diadalra. És így részesedünk mi is Jézus töviskoronájának szégyenében, hogyha mi imádkozunk és nem hallgatja meg a jó Isten, és mégis megmaradunk, mint Jézus, mégis megmaradunk, mint Szent Lajos az Úr Isten hitében, az Isten iránt érzett bizalomban, és kitartunk ômellette. És látjátok, Szent Ferenc ezért adott hálát. Nemcsak a jó idôért, azért könnyű hálát adni; nemcsak a termésekért, hiszen azért könnyű hálát adni --, de hálát kell adni a rossz idôért is. ,,Áldott légy Urunk minden jó és rossz idôért.'' Ó kedves Testvéreim, mert a rossz idôben megadta a jó Isten nékünk, hogy mi azért bízhatunk benne. Mert kiknek lett végül is igazuk? Akik károgva azt mondták, hogy elszárad minden, mikor a tavaszi melegek ránk törtek? Azoknak lett igazuk, akik azt mondták a Medárd esôs idôszakában, hogy elrothad minden? dalán nem lett minden úgy, mint ahogy reméltük, de azért a jó Isten a rossz idôkön keresztül is engedte megtermelni a mi vetésünket, hogy lesz elég kenyér a magyar házaknak az asztalán. És a mi szívünkben sem halt el a bizalom Isten iránt, Isten gondviselése iránt. És ezt is köszönjük meg, hogy a rossz idôkben is megôriztük a bizalmunkat, és nem engedtük elhidegülni szívünket a mi Urunk Istenünk atyai jóságától és atyai kezétôl. Ezért Testvérek! Szent Lajosnak az ünnepén mi is tanuljuk meg ezt Szent Lajos királytól: Krisztus töviskoronáját tisztelni, szeretni, becsben tartani, és hinni, hogy akkor is, amikor olyan állapotba kerülünk, ami a töviskorona szimbóluma, jelképe, tehát a megpróbáltatás, a próbatevés, a megszégyeníttetés, megaláztatás, abban is tartsunk ki Isten mellett, az isteni gondviselésbe vetett hit mellett, az Isten iránt érzett bizalom mellett -- mint Jézus, mint Szent Lajos. * Testvérek! Hálát adni jöttünk az Úr Istennek, és legyen hála a mi Istenünknek a jóért; de legyen áldott a rosszakért is, amiért ô megtartott bennünket magának és nem engedte elsodorni a mi szívünket, lelkünket. És így, a rosszat is túlélô lelkünknek a hitérôl tegyünk most tanúságot, mikor a Hiszekegyet elmondjuk, és leheljük bele az Anyaszentegyház hitvallásába a mi Istenhez való tartozásunkat, hogy Isten továbbra is megadhassa az ô atyai áldásait és kegyelmeit. Ámen. ======================================================================== A II. Vatikáni Zsinat Isten üzenete, Belon Gellért szentbeszédei az emberek üdvössége (1979) Testvéreim! Az évközi 22. vasárnapon ,,futva jöttünk'' Istenünk elé. Aki szeret az fut és aki fut az szeret A szeretet hozott bennünket Atyánkhoz, Istenünkhöz, és a szeretet nyissa meg szívünket Istenünk üzenetei elôtt. Istenünk imádására és Istenünkhöz való kapcsolódásra. Semmise kössön ehhez a világhoz. Ezért vizsgájuk meg lelkiismeretünket, bánatban tisztítsuk meg szívünket, hogy méltók lehessünk a mi Urunk Istenünk megváltó kegyelmét ünnepelni . * Jézus ma egy olyan problémát, olyan kérdést vet föl, amilyenben mi magunk is élünk, vagyunk, és talán mondhatnám azt is, hogy egy kicsikét szenvedünk. Az Anyaszentegyházban ugyanis igen nagy változásokat hozott a II. Vatikáni Zsinat. VI. Pál pápánk, Szentatyánk, az egy éve megválasztott és rövid ideig uralkodó tündéri I. János Pál pápa, és most a világnak a szívét meghódítani induló II. János Pál pápa is mindig a Zsinat elvei alapján állva kéri és mondja: Anyaszentegyházam tedd meg, tartsad be a zsinat tanítását, a zsinat útmutatását! Hogy azokat a szükséges változtatásokat, amiket a Zsinat behozott, és amiket ajánlott, azt tegyétek meg, fogadjátok el, cselekedjetek azoknak a zsinórmértéke szerint, mert ebben van az Istennek az üzenete, ebben van ma az emberek üdvössége. Ezt mondják a Szentatyák, és viszont mégis csak vannak, még mindig keresztények, akik valahogy úgy járnak, mint ahogy az evangéliumi történetben, amit most elolvastam tinéktek, Anyaszentegyházunk rendeletébôl, a mai vasárnapra: Hogy a zsidók, farizeusok, írástudók szemére vetik az Úr Jézus Krisztusnak, hogy nem követi az ôsök hagyományát. Az ôsöknek azt a tanítását, hogy nem szabad mosatlan kézzel ételhez nyúlni, már természetesen az Úr Jézus is szertartásbeli mosást jelez és erre utal. Az Úr Jézus Krisztus megrója ezeket a farizeusokat. Pedig igazából jót akartak. Azt mondották, hogy a mosás, a mosakodás, ez a kézmosás, ez a szertartásos kézmosás, ez csak jelkép, hogy egy kicsikét elszakadjanak a világtól. Hogy eltávolodjanak attól a világtól, amely bűnös. Éppen ezért utal az Úr Jézus arra is, hogy a piacokon vagy utcákon ha járnak, akár fogtak valamit, akár nem fogtak --, csak maga az, hogy szinte megmerítették magukat a nyilvános életben, vagy körüljártak, ahol más emberek is járnak: akkor mindjárt szertartásosan megmossák a kezüket, hogy tiszták legyenek. Körülbelül olyan formájú lehetett ez, kedves Testvéreim, mint ahogy mi is, amikor mi bejövünk a templomba, szentelt vízzel meghintjük magunkat. Azután a szentmise elôtt, a bűnbánatban, szinte lelkileg meghintjük magunkat. Tehát ilyen fajtájú értelmezése lehetett ennek a szertartásnak, természetesen a belsô tartalom nélkül. Isten így ezt nem parancsolta meg az ószövetségben sem, de a túlbuzgók azt mondották, hogy így kell csinálni. Emberek, Istent szeretô, Istent tisztelô, Istent szolgáló emberek mondták hogy talán így lenne ez jó, így lenne tisztább a szív, mgy lenne Istentôl elfogadottabb az áldozat. De nem az Isten parancsolta ezt, hanem az Istent szolgálni akaró ember. Jót akartak végeredeményben, de az Úr Jézus Krisztus mégis azt mondja: eljött az ideje, hogy ezen változtassunk. Nem magyarázza ezt így meg. De, mint ahogy a szent evangéliumban mondja: emberek parancsai ezek, és ne ebben lássátok a tökéletességet és a szentséget, hanem igenis eljött hozzátok Istennek az igéje, és arra hallgassatok. És a belsô világotokat tisztítsátok meg és mélyítsétek el. A lelketekbôl öljétek ki a bűnöket, és plántáljátok el az erényeket. Elsôsorban ne ilyen külsôségekben lássátok a vallásos életet, tehát az Istennek való szolgálást. Ez nemcsak akkor történt meg, amikor az Úr Jézus Krisztus jött. Ami Jézus idejében történt, valamilyen formában végig ismétlôdik az Anyaszentegyházban. Mert hiszen az Anyaszentegyház is éli a maga életét, ahogy halad elôre az idô. És éppen ezért vannak dolgok, amiktôl eltávozik, olyanok, amiket nagynak tartott, amiket szépnek tartott és amilyeneket szentnek tartott. Utalok itt néhány példára, csak azért, hogy lássátok, hogy nemcsak a bűnöket kell elhagyni, hanem vannak olyan dolgok, amelyek valahogy nem vágnak már bele a korba, és valahogy a kereszténységnek erre igénye van. Az ôsegyházban például -- éppen a zsidóktól vett szellemiség alapján -- tilalmas volt az Úr Jézusról képeket csinálni. A régi, ôsegyházbeli, tehát az 1800, 1900 esztendôvel ezelôtti templomokban egyetlenegy Jézus ábrázolás sincs, Mária-ábrázolás sincs, szenteknek képei sincsenek. Miért? Mert azt mondották, az ószövetségi Szentírásban az volt, hogy faragott képet ne csinálj magadnak. Tehát ez nemcsak a szobrokra vonatkozott, hanem vonatkozott a képekre is. A zsidók ma sem engedik, hogy a templomaikban képek legyenek, emberi képmások, és mindazok, akik valamilyen formában az ószövetségi Szentírás alapjain állnak, pl. mohamedánok. Rengetegen vannak mohamedánok, akik velünk együtt egy Istent tisztelnek, de ellene vannak minden képnek. S az ô mecsetjükben, templomukban, egyetlenegy zsidó templomban, egyetlenegy mohamedán templomban sincsenek képek. Miért? Mert az ô vallásuk tiltja ezt. Azt gondolják, hogy Istenrôl, és az Istenhez jutott megdicsôült lelkekrôl nem szabad képet csinálni. Ez annyira benne volt még a régi kereszténységben is, hogy például Szalamiszi Szent Epifániusz, aki a IV század közepén élt -- tehát 1600 évvel ezelôtt, 371-ben halt meg, tehát 1971-ben volt 1600 éves évfordulója halálának --, amikor az Úr Jézusnak a szent sírjához ment, és ott meglátta az elsô képet, az Úr Jézus Krisztusról, egy függönyre festve, (olyan formában, mint ahogy nálunk van a nagyböjti lepel a kereszttel) akkor dühében (mert püspök volt) odament és fölmászott egy létrára, lerántotta azt a képet, és ünnepélyesen elszaggatta. Pedig akkor már 300 éve volt a kereszténység. És azt mondotta, hogy nem szabad! Miért? Mert ô makacsul ragaszkodott ahhoz a hagyományhoz, amit ô jónak gondolt, hogy képet nem szabad csinálni se Jézusról, sem az áldott Szűz Anyáról. Mi lett volna, ha megmaradtak volna azok, akik régen ellenezték a képeket? Nem volnának szentképeink, nem láthatnánk ezeket a szép képeket itt a templomainkban. Azután nem láthatnánk itt az oltáron is az áldott Szent Annának és Joachimnak és a Szűz Anyának a szentképeit. Igen, de Isten nem parancsolta ezt így. Az emberek azt gondolták, hogy így fogják megtisztelni a láthatatlan Istent, hogy nem csinálunk képet róla. És még sok mindenre mondhatnék az egyház történelmébôl példát, hogy azon túlhaladt az Anyaszentegyház. Az Anyaszentegyház, aki az Úr Jézus Krisztus hatalmával, a Szentlélek erejével, Istennek a működésére és sugalmazására, irányítja az üdvösséget keresôknek az útját Hogy csak éppen még egyet említsek: Pl. 500-600 esztendôvel ezelôtt, aminek a végét még ti magatok is tapasztaltátok és láttátok, hogy egy gyónásra egy áldozás, tovább aztán semmi. Még én is voltam olyan helyen, ahol a plébános még bennünket, kispapokat is csak két gyónás után engedett egy áldozáshoz, mondván, hogy olyan nagy az a szentség, hogy csak ilyen megtisztult lélekkel, alaposan megtisztult lélekkel lehet hozzá menni. És ugyan hányan voltak nagyon buzgó, nagyon jámbor hívek, még most is akad egy-kettô, akik a X. Szent Pius pápa által bevezetett gyakori szentáldozás ellen vannak. Azt mondják: hogy lehet az, hogy gyónás nélkül, egyik napról a másik napra is, pláne hétrôl-hétre megmaradjon? Pedig Jézus földi helytartója X. Szent Pius pápa -- akinek Isten sok csodával igazolta életszentségét --, ô ráébredt arra, rádöbbent arra, hogy az Úr Jézus nem azt mondotta, hogy nézzétek, lássátok és imádjátok, ez az én testem. Nem azt mondotta, hogy boruljatok le és félve boruljatok le, ez az én vérem. Hanem azt mondta: ,,Vegyétek és egyétek'' Mert tudta és ezt akarta, hogy orvosság legyen éppen a mindennapi bűneink, mindennapi botlásaink ellen. Tehát, nem kell mindennap az embernek a gyóntatószékbe szaladni, hanem igenis más az, ha valami súlyosabb vétkezés történik, a halálos bűn, az távol tart a szent asztaltól, de egyébként mehetünk a szentáldozáshoz. Nem voltak rosszak azok, akik ezen botránkoztak, hiszen a szentség félelmébôl, védelmébôl és a tiszteletébôl vannak ezek a régi, túlhaladott álláspontok. Mint ahogy a farizeusok is az Istent akarják védeni, hogy megmosni szinte lélekben is az utca szennyétôl a kezüket, meg teljes magukat. És az Úr Jézus Krisztus bizony elítéli ezt. Túl kell menni. Meg kell szabadulni nemcsak a bűnöktôl, hanem olyan felfogásoktól és olyan szokásoktól is, amik valameddig az egyházban jók voltak, szentek voltak, Istent szolgálók voltak, de az élet, az Isten irányításával, a Szentlélek útmutatásával túlvezetett bennünket. És ennek a szócsöve a pápa és a püspökök, hiszen rájuk bízta az Úr Jézus Krisztus az egyházat: ,,aki titeket hallgat, engem hallgat, aki titeket megvet, engem vet meg''. Ezért ne sajnáljunk szót fogadni a mi pápáinknak és a mi püspökeinknek kedves jó Testvéreim, és ne sajnáljunk szót fogadni a mi Anyaszentegyházunknak, hanem az ô irányítását szépen fogadjuk el. * Sokszor sajnáljuk, és jogos hogy sajnáljuk a régi szép szokásokat, de mit csináljunk, túl kell menni. Gyönyörű szépek a virágok. De hát az ember, ha csak a virágot látja, akkor sosem lesz mag belôle. Amikor megérik az a virág, az már nem való díszítésre, túl kell haladnunk a virágon. Ha a meggyfák vagy a cseresznyefák csak virágot hoznának, és nem hullajtanák el sosem azokat, ha almafáinknak hamvas pirosba árnyalódó színű virágaik, szirmaik nem hullanának le és nem lennének termô fáink, és az almafáink nem lennének terméssel teli, hát akkor bizony mi is hoppon maradnánk. Az Úr Jézus is azt akarja, hogy az egyháznak a fáján mindig jöjjenek virágok, de azoknak amikor el kell hullaniuk, le kell hullaniuk. És azt mondja az Úr Jézus, hogy oktalanul ne ragaszkodjunk az ôsök hagyományaihoz, hanem hallgassunk az egyházban munkálkodó Szentlélekre, aki mindig a hitnek az irányában, és a szeretetnek a szellemében irányít. Így legyen minékünk engedelmességünk egyházunk iránt, mert így találjuk meg egyházunkban azt az életet, amelyet az Úr Jézus ajándékozott minékünk, és ajándékoz mindennap oltáránál egyházában. Ámen. ======================================================================== Fel kell venni keresztünket Belon Gellért szentbeszédei (1979) Testvéreim! Az évközi 24. vasárnapon itt vagyunk a templomban, amikor kegyességgel hívott bennünket Jézus Az ô hívásának engedelmeskedve álljuk körül Istenünk oltárát, hogy itt megtaláljuk szívünknek a békességét szívünknek a nyugalmát vétkeink bocsánatát és kéréseink meghallgatását És amikor különösképpen hálát adunk a vodicai búcsún elnyert kegyelmekért és mellettünk érezzük a Boldogságos Szűz Anyát vizsgáljuk meg a lelkiismeretünket , hogy tele szívvel kaphassuk meg az ô kegyelmét és ünnepelhessük az ô megváltásának szent titkát * Krisztusban szeretett, kedves keresztény Testvéreim! Kedves Híveim! Sokan megbotránkoztak már azon, amit az Úr Jézus Krisztus a mai evangélium utolsó mondatában üzent minékünk: Hogy fel kell venni nap mint nap a keresztünket, és hogyha nem veszítjük el életünket, akkor nem nyerjük azt meg, aki pedig nagyon keresi az életét itt ezen a világon, az elveszíti azt. Azt gondolják ebbôl, hogy a kereszténység az nem más, mint a szenvedésnek, a szomorúságnak, a lemondásnak és a kereszthordozásnak a vallása. De kedves jó Testvéreim, minekünk arra kell gondolnunk, hogy az öröm, a nagy valami, ami születni akar, ami lenni akar, ami több akar lenni, az szenvedés nélkül nincs. Ami jó akar lenni, az lemondás nélkül nincs. Megtenni azt, hogy a szeretet, a békesség, a jóság, az irgalom és a szelídség legyen az életnek a tengelye, és az járja át életünket, az lemondás nélkül nincs. Mert az igaz, hogy az emberek ma úgy okoskodnak, hogy én nem arra születtem, hogy szenvedjek. Egy felbomlóban lévô házasságban, ahol gyermekek is vannak, a férj, a feleség is azzal indokolja válását, hogy ,,énnekem is jogom van a boldogságra''. Nem törôdnek azzal, sem az egyik, sem a másik, hogy a szétszakadt családokban a gyermekek a legnagyobb károsultak, de ôk maguk is, akik szétszakították az egyszer megkötött szeretet-köteléket. Az ilyen embernek nincs meg az a nyugalma és boldogsága, hogy ô biztosította családi légkörnek a szeretetét, békességét és boldogságát. Magát keresi, a saját maga örömét, a saját maga boldogságát, és erre megy rá a jövô nemzedék belsô lelkivilágának az épsége, jósága. Mert hiszen olvashatjuk az újságokban, láthatjuk a televízióban, hogy a bűnözôknek legnagyobb része mindig megbomlott családú gyermekekbôl kerül ki. Akik valahogy gyermekkorukban az utcára kerültek, mert sem apjuk, sem az anyjuk nem vett annyi energiát, hogy szeretettel forduljon gyermeke felé, hogy foglalkozzék vele, és hogy valamilyen formában építse ôt. A vitázó, veszekedô, elhidegült szülôk között a gyermek úgy növekszik, mint a virág meg a palánta a fagyos tavaszban. Nem tud nôni, vagy ha nô, akkor elsatnyul. Ezért van annyi sok ideges, nyugtalan gyerek, és ezért vannak gyermek- meg fiatal tragédiák az életben. Aki a szeretetet akarja gyakorolni, az valahogy a keresztre kerül, annak vállalnia kell a lemondást. Nem passziót jelent például a szelídség. Hogy az ember dühítô, mérgesítô körülmények között szelíd maradjon, vagy békés maradjon, az nem olyan könnyű dolog. Az már a keresztnek egy darabja, az már a szenvedésnek, a lemondásnak egy része. Részesedés az Úr Jézus Krisztus keresztjébôl és lemondásából. Hogy az ember szolgáljon a szomszédjának, ha az beteg, vagy segítsen rajta, ha az gyámoltalan. Az ember, ugye, úgy okoskodik, hogy ,,mi közöm énnekem a másikhoz''. Mondja ezt az emberi okosság, amirôl Jézus azt mondotta: ,,Távozz te sátán, mert nem Isten módján gondokozol.'' Az Isten-módú gondolkodás pedig -- akinek Isten az ô Istene és parancsolója, Atyja és Ura --, az úgy gondolkodik, hogy ,,hiszen segítségre szorul, énnekem van módom segíteni, hát akkor segítek rajta''. Szent Jakab apostol elôadta minékünk, hogy a hit az jócselekedetek által bizonyítható be. És minekünk olyan hitünk nem lehet, amelyiknek cselekedetei, jótettei, segítségei nincsenek. Mert a szó, ha a legszebb szó is, az soha nem teszi jóllakottá az éhezôt, nem teszi vigasztalttá a szomorút, és a beteget nem gyógyítja meg. Segíteni kell. A jóság, a szelídség az, ami igazán építi az embereket. S látjátok, az áldott Szűz Anya, aki úgy áll elôttünk mindig, amint az Istennek az angyala, sôt az angyalok közül is az elsô. Mindig azt gondoljuk, hogy a Szűz Anyának nyugodt és békés élete volt, holott éppen tegnap ünnepeltük az ô hétfájdalmának a napját. Amikor megemlékezünk arról, hogy még kisgyermek korában, amikor az Úr Jézus Krisztus karjaiban feküdt, és bemutatta a templomban, már akkor megkapta a prófétai üzenetet, hogy az ô szívét is a fájdalomnak kardja fogja majd átjárni. És ez a seb, ez kísérte öt egész életén keresztül. A Szűz Anyát nem feszítették keresztre, nem korbácsolták meg, mint az Úr Jézus Krisztust, nem árulták el, mint ôt, és nem csúfolták és nem gyalázták meg, mégis lelkileg együtt feszült keresztre az Úr Jézus Krisztussal. Nem kerülhetjük meg a keresztet, hogyha mi igazán akarjuk Istennek a szeretetét, az Istennek a jóságát megvalósítani magunk is a magunk életében. Most kezdôdik az iskola. Imádkozzunk mi is a gyermekekért. Mennyi energiába kerül szülônek is, gyereknek is a mai világban a hittanórákra eljönnie. Az nem könnyű dolog. Biztosítani: gyerekem, ma hittanórád van. Vagy, ha túl késôre tudják csak azt a hittanórát tenni, hogy elkísérjem azt a gyereket, hogy ne legyen az kifogás, hogy fél az a gyerek, hát akkor a hittanóráról lemarad. A lelkét kell biztosítani, ez áldozatba kerül. Azt hiszitek, hogy passzióból fogják a hittanórát elrendezni a tisztelendô atyák? Annyi minden dolog gátolja és annyi minden szempontot kell tekintetbe venni, amikor egy hittanórának a helyét megállapítják. Legalább annyi áldozatba kerül a lelkiatyáknak is a hittanóra megtartása, mint amennyi a szülôknek. Áldozatot kell tennünk, áldozatot kell hoznunk, ha mi igazán szeretjük a jó Istent és szeretjük gyermekeinket és szeretjük önmagunkat. Mert aki emberi okossággal kitér, s azt mondja: ,,magamnak is jogom van az örömhöz, magamnak is jogom van a boldogsághoz, magamnak is jogom van az élet kényelméhez''. Ó kedves jó Testvéreim! Az lehet hogy dolgozik, mint egy állat, de boldog soha nem lesz. Mert a boldogság az a szenvedésnek az árán, a befektetett áldozatnak az árán születik meg. Jézusnak örök tanítása ez. Megmondotta Szent Péternek: mert nem az Isten gondolata szerint képzeled el életedet, azért Te sátán vagy. Az Isten dolgával, a Szeretetnek, az Irgalomnak, a jóságnak -- mert hiszen ezek az Istennek a nevei --, a jóságnak a dolgával kell törôdnünk, és az ô szempontjai szerint kell a mi életünket berendeznünk. A mindennapi áldozatból, innét a Golgotának megjelenített áldozatából, a szentmise áldozatból, amely oltár mellett ott áll a mi Hétfájdalmú Szűz Anyánk, és a mai napon különösképpen is kérjük az ô segítségét, ebbôl az áldozatból merítsünk erôt arra az életre, amire az Úr Jézus hív bennünket; áldozatunk nem hiábavaló a mi szent tevéseink nem hiábavalók, mert abból épül a lelki öröm, a lelki békesség és az örök üdvösség. Ámen. ======================================================================== Gyógyító sebek Belon Gellért szentbeszédei (1979) Járuljunk örvendezve, örvendezô lélekkel a mi Istenünknek oltárínhoz, hogy itt találjon nyugvást pihenést békességet a hétfolyamán az élettôl meghajszolt lelkünk. Itt találjuk meg Istenünk áldó kezének melegéi és itt rójuk le a mi gyermeki hálánkat szeretetünket Istenünk iránt És tesszük elé kéréseinket Legyünk egyek az Úristen által küldött Jézussal és vele egyesült áldozatban ünnepeljük Urunknak szent titkát Hogy ezt minél szárnyalóbb szívvel tehessük meg vizsgáljuk meg lelkiismeretünket és bánatban tisztítsuk meg szívünket így leszünk méltók arra, hogy Istenünk titkát ünnepljük. * Krisztusban szeretett, kedves keresztény Testvéreim, kedves jó Híveim! Van egy mondás, ami ugyan latinul szól, magyarul nem tudom, legalábbis nem ismerem, csak úgy magamtól fordítom le: ,,Vulnere sanus'': Ez annyit jelent, hogy a sebek gyógyítják meg az embert. Ez egy mondás, ami az emberi bölcsességnek az általános tapasztalatából ered, hogy mindig, mint ahogy az emberben van valami megbetegedett belsô rész, fel kell nyitni az embert, a beteg részt el kell távolítani. Ezt nagyon jól tudjuk, orvosi műtétek vannak, és az alapmondás innét indult el, hogy azért sebesítünk meg valakit, hogy meggyógyítsuk. Ezért van az operáció. Tehát a fájdalomra még fájdalmat okozunk. A bajra még több bajt teszünk, csak azért, hogy az egészséget helyreállítsuk. Ez úgy néz ki, hogy nemcsak a betegségeknek a terén, de a szellemnek a világában, a léleknek a világában is így van. Ezt erôsíti meg a mi Urunk Jézus Krisztusunk a mostani szent evangéliumban hallott szavaival, mert a tanítványoknak azt mondja, hogy ,,az Emberfiának az emberek kezébe kell kerülnie, megkínozzák, megölik, de harmadnapra feltámad''. Tehát az Úr Jézus Krisztus az általános emberi bölcsességbe állítja bele az ô szent kereszténységének alapvetô tanítását, hogy igenis a szenvedés, ezt lehet a sebnek jeleképpen használni, illetve a szenvedést jelképezi a seb. Mindaz seb, ami fájdalom. Nemcsak a testen megnyílott belsô szakadás, ami vérzik, hanem a léleknek a fájdalma, az is értelmezhetô úgy, hogy seb. Azután az embernek az eredménytelensége, ez is fáj. Nem tudok elérni valamit. Akár úgy, hogy rávegyek valakit valamire. Szeretném, hogy templomba járjon a párom vagy a gyerekem, de nem tudom elérni. Én magam templomba járó vagyok. Ugye milyen fájdalom ez a hívô embernek? És egy kicsikét szégyelljük is magunkat. Aztán például, ha a gyerekem nem akar templomban megesküdni. Milyen szégyen tud ez lenni, sokszor a legjobb családoknál is úgy van, hogy nem akar. És ugye kényszeríteni senkit sem lehet. Ez milyen szégyen. Úgy érezzük, hogy szégyen, és megszégyenülés, amikor mondják: ,,az is, hogy nevelte a fiát'', ,,az is, hogy nevelte a lányát''. Azután, ha valamilyen tragédia történik a családban, vallásos családban. Ugye, egy felnôtt embernek a gondolkodásán már a szülôk meg a testvérek nem nagyon tudnak változtatni, és ha valaki önálló emberré, önálló gondolkodásúvá válik, akkor már még bűnt is követhet el. Viszont az embereknek a szája, a falunak a szája az mindig jár és mindig mondja azt, amit az ószövetségi olvasmányból is hallottatok, hogy az igaz embert a bűnösök mindig megszólják. Hadd lássuk, hogy az Isten, hogy védi meg a bűnöktôl, a bajoktól, a szenvedésektôl, vagyis a sebektôl. Hallottátok a szent olvasmányban, hogy miképpen olvastam tinéktek azt. Azt mondja: ,,A jókról gyakran így beszélgetnek a gonoszok Lássuk csak, igaz-e amit beszélt, ez az igaz? Próbáljuk meg, mi lesz vele, hogyan végzôdik az élete. Mert ha igaz, hogy Isten gyermeke, az Úr megóvja ôt, és kiragadja, és nem árthatnak neki ellenségei. Tegyük próbára, szidjuk, verjük, hadd lássuk, hogy mennyire szelíd. Kipróbáljuk, hogy mennyire állhatatos.'' Ezt, ha nem is mondják pontosan így minékünk, de az ördög, a minden rossznak a fejedelme, az mondogatja, és téged is próbára tesz, hogy na hadd lássuk, hová lesz a Te hited!? És ugye, az ember ezt a sebet nem tudja, hová tegye. A szégyenkezésnek a sebét. És mennyi sok minden más ilyen lelki gyötrelem és kín van, ami az embert bántja, hogy ,,vallásos vagyok, és mégsem vagyok megkímélve ezektôl a különbözô sebektôl, bajoktól, eredménytelenségektôl, szégyenektôl'', és így tovább. Itt van, amit el kell hinni a mi Urunk Jézus Krisztusunknak. ,,Az Emberfiának az emberek kezébe kell kerülni, megkínozzák, megölik.'' Eddig mi is érezzük, hogy Krisztus igazsága velünk van, csak azt nem tudjuk elhinni, hogy ebben a feltámadásnak az erôi vannak Hogy minden szenvedésben, minden bajban, minden megaláztatásban, minden megcsúfoltságban, minden eredménytelenségben gondolj arra, hogy egy elrejtett kincs van. Az örök élet kincse. És a keresztény ember erre irányítja figyelmét. Nehezen tudjuk ezt elhinni kedves jó Testvéreim. De az Úr Jézus Krisztus apostolai is roppant nehezen fogták fel. Mikor Jézus ezt most már ismételten mondja nekik, akkor is mirôl vitatkoznak? Arról, hogy az Úr Jézus nem fog szenvedni? Hogy nem történik ez vele? Dehogy! Hanem elkezdenek veszekedni, versengeni, hogy melyik közülük az elsô, melyik közülük a nagyobb, melyiknek melyik fogadjon szót, és így tovább ... Mint afféle civakodó gyerekek. És az Úr Jézus Krisztus ekkor mondja meg az igazán nekünk való dolgot. Azt mondja: Aki közülünk elsô akar lenni, legyen a legutolsó. És aki uralkodni akar, az legyen másoknak a szolgálja. És mi ezt oly nehezen akarjuk bevenni a mi szívünkbe, a mi lelkünkbe. És itt van, amikor az Úr Jézus Krisztus megtanít bennünket, hogy halál nélkül is hogy halhatunk meg mindennap. Vérhullás és sebnyílás nélkül is, hogy viselhetjük el a mindennapi életnek a sebeit. Mert például, ha sort állsz valahol boltban, kinézed, hogy ezt szeretném megvenni. Mit csinálnak az emberek? Hányan vannak, akik tolakszanak, akik elsôk akarnak lenni. És hányan vannak, akik szelíden várnak, megkockáztatva azt is, hogy esetleg elfogy az az áru, vagy elviszik már azt az utolsó darabot is. Ez szenvedés. Baj, hogy nem tudod azt megvenni, amire nagy szükséged volna, és pontosan azért, mert te sort tartottál és nem tolakodtál. Látod itt az áldozat. Az egy kis meghalás, az egy kis seb, az egy kis szenvedés, hogy vállalod az utolsót. És ugye az édesanyai szeretetrôl szoktuk általában példázni a szeretetet. Hát az édesanya, jó édesanya, amikor kitálalja a csirkepaprikást, akkor nekifog, és mindjárt kimeri a legjobb falatokat magának, és a gyerekei meg a családtagjai csak úgy nézik? Hát az édesanya milyen édesanya? Hát a legtöbb édesanya mit csinál? Adja a férjének, adja a gyerekeinek, adja a családtagjainak. És ôneki rendszerint csak a kis csontos részek, vagy én nem tudom, mi jut. Az igazi szeretet az mindig vállalja. Persze, hogy van, aki szereti azt a combot vagy nem tudom milyen részét, és hogyha utoljára vesz, nem biztos, hogy az marad neki. De íme, itt van, ez a mindennapnak a kis meghalása, a kis áldozata. Vagy amikor templomba jövünk Elfoglaljuk a nekünk tetszô meg kedvezô helyet a padoknak a szélén, pedig belül is lehetne ülni. Nem ilyenkor, amikor kevesen vagyunk, de amikor sokan vagyunk, és minden ülôhelyre szükség volna, hányan lezárják a padnak a szélét, mert ott jobb lenni. És csak azért, mert ô jött elôbb. Az áldozattal jár, bemenni a pad közepére, hogy másoknak is legyen helye. De az önzés azt diktálja, hogy oda üljek, ahová nekem tetszik A szeretet azt diktálja, hogy hozzam meg ezt a kis áldozatot. Látjátok, az ilyenhez hasonló apró seb millióegy van. És erre mondja az Úr Jézus Krisztus: Az Emberfiának -- az Isten-szeretetnek -- meg kell halnia, és csak úgy fogja a feltámadásban az igazi szeretet megvalósítani. És így igazolódik be, amit az Úr Jézus mond: aki közületek elsô akar lenni az Isten szemében, az vállalja a szeretetnek az utolsóságát, vagyis a hátrább állását. És ugye, a békéért mennyiszer kell elhallgatni az embernek a maga igazával. Minden egyes türelem, minden egyes magadra parancsolt nyugalom, az egy seb, a szeretetnek az utolsósága. Boldog az, aki ezt el tudja vállalni. ,,Az Emberfiának az emberek kezébe kell jutnia, megkínozzák, megölik.'' Vállalta Jézus a szeretetnek ezt az áldozatát is. Tanuljuk meg mi is ezt. Holnap ünnepeljük Szent Gellért püspök és vértanúnak az ünnepét. A vérével megszentelte ezt a magyar földet, és példát adott arra, hogy a halálig kell vállalni a szolgálatot. Elmehetett volna a kedve szerint máshová. Idegen embervolt, és Velencében egy nagy kolostornak a vezetôje volt. Maradhatott volna ott, és békében, nyugodtan élt volna. De jött, ide, mert szerette a magyarokat, és szeretetbôl vállalta ezt az áldozatot. És akkor is, amikor a pogány magyarok Szent István halála után lázadoztak, elfuthatott volna, menthette volna az életét. De nem. Ô tudta, hogy a szeretetnek az áldozatát meg kell hoznia. Ezért megdicsôítette ôt az Úr. Ezért imádkozunk majd az ô közbenjárásával, hogy mi magunk is tudjuk vállalni az Úr Jézus Krisztus által kért és tanított áldozatot, ezeket a sebeket. Mert ezek a sebek, gyógyító sebek. Gyógyítják a szeretetlenséget, gyógyítják a békétlenséget, gyógyítják a szívbeli nyugtalanságokat, gyógyítják az emberi szívnek a szomorúságát, mert mindig jót eredményeznek. Az olyan édesanyáknak a homlokán, akik magukat családjukért feláldozzák szinte hangtalanul, valami csodálatos, szelíd fény ragyog. Figyeljétek csak meg: békés édesanyák, akik valahogy jól együtt vannak gyermekeikkel, mindig szelíden mosolyognak egy kicsit. Szántja az ô arcukat is a gond, meg a törôdés, meg a szenvedés, de mindezek fölött átragyog a szenvedések által, a szeretet áldozatai által hozott békesség, öröm és lelki nyugalom. Hogy ez így legyen a mi életünkben is -- hogyha nem is édesanyák vagyunk, hanem keresztény emberek, akik élünk; férfiak, gyermekek, fiatalabbak --, hogy mi is az áldozatnak ezt a szelíd békefényét megkaphassuk a mi Urunk Istenünktôl, ezért kérjük majd Szent Gellértnek a közbenjárását. És magunkra is fogadjuk el az Úr Jézus Krisztusnak a tanítását, hogy gyógyító sebek azok a sebek, amiket az élet kínál. És ha Jézus szellemében elfogadjuk ôket, akkor talán meggyógyul a békétlenségtôl és szeretetlenségtôl nyugtalan világ is. Úgy legyen. Ámen. ======================================================================== Leplek alatt Belon Gellért szentbeszédei (1980) Kedves Híveim! Ma, a feketevasárnapon, eltakarjuk a képeket. Anyaszentegyházunk régi szokása, nagyon mély értelmű. Mert igaziból azt jelenti, hogy amiben mi azelôtt kedvünket találtuk, amiben gyönyörködtünk, és amik az ég felé is irányítottak bennünket, most letakaródik, eltakaródik elôlünk, és a violának, a félig gyásznak, félig bánatnak a színében vannak a színes képek, a színpompás rajzolatok, ábrázolások. Azon felül március is van, Szent József ragyogja be ezt a hónapot. Mindennap elmondjuk az ô litániáját, és íme, mégiscsak elôttünk áll, és áttör még a letakart fátyolon keresztül is, ami a lelkünkben van, áttör Szent József alakja, kegyelme, az ô közbenjárása. Az evangéliumban pedig szerepel az Úr Jézus Krisztus elôtt egy bűnös asszony, aki szintén eltakart, letakart ember. A bűn takarja el. Ha most, a mai isteni üzenetet akarjuk kibontani magunk számára, akkor elôször Szent Józsefnél állunk meg, mert ô is egy titokzatos lény. Ô is el van takarva elôlünk is, de ô maga is egy ilyen lefüggönyözött világban élt. Hiszen ô tudta, hogy Isten ideérkezett a földre, Isten Fia, de mégis el van takarva az emberi kicsiségben. Hát mit mutatott a nagy Jézusból, a hatalmas Jézusból, az ítélô Jézusból, a világ Ura Jézusból, a jövendôség királya Jézusból --, mert hiszen mindez volt, és errôl ô tudott, hiszen az ószövetségi prófétáknak az elnevezése volt mindez, amit én felsoroltam. Mit mutatott Jézus kicsi gyerek korában? Mit mutatott az Úr Jézus Krisztus felserdülô korában, aki fáradozott, verejtékezett, éhezett és aludt. Emberi módon, emberi életet élt. Valóban, Szent József egy ilyen titokkal bevont, titok leplében járó ember volt. És ebben vezérünk nekünk, kedves Testvéreim, akik most az Anyaszentegyházban a lepleknek, a leleplezett képeknek és a más titkokkal leleplezett, letakart valóságoknak szolgái vagyunk, hogy úgy járjunk mint Szent József, aki a hitével a lepel mögé nézett. A hitével, bizalmával, hűségével áthatolta a titkoknak ezt a nagyon mély sűrűjét. Kedves Testvérek! Mi sem látunk, -- úgy, mint Szent József. Mit látunk mi a szentostyából? Csak éppen a kis fehér kerek kenyérformát, de hogy itt van a fölséges Isten, az erôs Isten, az eljövendô életnek, a jövô századoknak az Atyja és a történelmeknek a csinálója, mit látunk mi ebbôl? Ahogy Szent József nem látott a gyermek Jézusból és a felnövekvô Jézusból semmit, csak azt, hogy embernyi ember, ugyanúgy mi sem látunk a mi Urunk Jézus Krisztusunknak ebben a titokkal leborított nagy szentségébôl szinte semmit sem, csak az ostyának a kicsiségét, az ostyának a tehetetlenségét, mert így vállalta, így akarta, és így mutatta az Úr. A másik titokkal letakart ember ez a bűnös asszony. A bűnnek nagyon nehéz takarója, függönye választja el ôt az Úr Jézus Krisztustól. És Jézus irgalmas lesz hozzá, megbocsátja bűneit Az ember nem akarja megbocsájtani. Az írástudók lelketlenül odahozzák, és az Úr Jézus Krisztus megtalálja a kemény emberi szíveken azt a gyenge pontot, amelytôl ezek a kemény szívek, és a kemény szívtôl még keményebb ajkak, szigorúan, keményen, szilárdan ítélô ajkak is elhallgatnak: ,,Az vesse rá az elsô követ, aki közületek bűn nélkül van''. Ó kedves jó Testvéreim, tudjátok, hogy a Miatyánkban mit kérünk? ,,Bocsásd meg a vétkeinket, miképpen mi is megbocsájtunk az ellenünk vétôknek.'' Jézus ezzel a tettével is minékünk akarja hangsúlyozni azt, hogy mi a szívünk irgalmával tudjuk csak elnyerni Istenünknek bocsánatát. Mint ahogy ezeknek az írástudóknak az ítélkezô száját befogta bűnük említésével: ,,Aki közületek bűn nélkül van, az vesse rá az elsô követ'', ugyanúgy Testvérek, a bűn leplébe burkolt ember megtalálja az irgalomnak a szavát az Úr Jézus Krisztus ajkán, ha ô maga is irgalmazóvá lesz. A harmadik leplezett, függöny alatt lévô ember maga az Úr Jézus Krisztus, aki a szenvedésnek, a vérnek és végül is a halálnak a függönye alá rejtôzött. Mert ez a legnagyobb titok, Testvérek, hogy Jézus, aki maga az élet, Jézus, aki maga a világosság, Jézus, aki maga az eleven forrás, az szenved és meghal. A halálnak sötét függönye borítja be elôttünk. A szenvedésnek a véres függönye takarja el Jézust elôlünk. De, kedves jó Testvéreim, minket Jézus arra akar megtanítani, hogy ne riadjunk meg a véres függönytôl sem, ne riadjunk meg a halál fekete függönyétôl sem, hanem a mi hívô lelkünkkel úgy mint Szent József -- megtaláljuk a függöny alatt rejtôzô Jézust. Szent Józsefnek egyetlen egy szava sincs feljegyezve a Szentírásba... Csak arról van szó, hogy ô élt, és hogy ô volt a Szent Családnak a feje. De látjátok, hogy ez a hallgatag Szent József mégis milyen naggyá lett. Mert hallgatásával át tudott hatolni azokon a függönyökön, amiket ez a földi élet csak létbe állít. A titkok függönyét szétlebbentette. A megbocsátással tudta szétoszlatni az isteni irgalomnak a függönyét És az ô hitével, az ô odaadásával tudta meglátni Jézusban, úgy mint mi is, a tehetetlen Jézusban, a kicsi Jézusban, de ugyanúgy -- ha élt volna tovább --, a szenvedô és meghaló Jézusban: meg tudta volna látni ô is az ide érkezô, hozzánk érkezô megváltó Istent. Testvérek! Március hava van, és most a lepleknek a vasárnapja van. Márciusban Szent Józsefre nézzünk, aki a titkok függönyét eloszlatta, és hitével átlátott a függöny mögé. Azért úgy menjünk a szent napoknak, a Nagyhétnek, a nagyhét nagy titkainak elébe, hogy Szent Józseffel együtt észrevegyük, meglássuk, imádjuk és magunkba olvasszuk a hozzánk érkezô megváltó Istent, Jézust, leginkább az Oltáriszentségben. És így találjuk meg Isten üdvözítô tervének középpontját: az irgalmazó, bűnöktôl feloldozó, bűnöktôl megtisztító és örök életet adó Jézust. Amen. ======================================================================== A csodálatos halfogás Belon Gellért szentbeszédei (1980) Krisztusban szeretett kedves keresztény Testvéreim, kedves Híveim! A tanítványok ismét halásznak, pedig egyszer már otthagyták a halászatot három évvel ezelôtt --, hogy Jézus elhívta ôket, és azt mondta: ne halakat halásszatok, hanem emberek halászaivá teszlek benneteket. Most a húsvéti ünnepek után rövidesen, hiszen nem telt el még a 40 nap, megint csak odamentek, ahonnét elszólította ôket az Úr. Halásztak. Semmit sem fogtak. Jézus pedig ott áll a parton, hajnalban, és azzal foglalkozik ô is, ami betölti a tanítványok lelkét, hogy egyenek tudniillik valamit, vagy talán még azt is, hogy keressék a kenyeret. Egész éjjel halásztak és nem fogtak semmit. Ez az eredménytelenség nem tanította meg ôket arra, hogy talán nem jó helyen járnak, talán nem kellett volna nekik ismét halászni menniök. Amit ott hagytak Jézus szavára, hát most sem kellene azt tenni. De ôk mégis megtették. Elmentek és halásztak, de nem fogtak. Jézus pedig ott áll a parton, és meg is szólítja ôket. Különös, hogy a tanítványok nem ismerik meg Jézust. Pedig szól is hozzájuk. A hangjáról meg szoktuk ismerni a barátunkat, és pláne ôk Jézusnak a hangját három éven keresztül hallották. Még a suttogásából is meg kellett volna ismerni a mi Urunk Jézus Krisztusunkat. Akit szeretünk, azt a járásáról is, még szinte az árnyékáról is megismerjük. És az apostolok -- pedig szerették Jézust -- , hogy mi vette el az ô józan eszüket, ezt nem tudjuk, talán ezek a nagy megrázkódtatások, a Golgotának a véres drámája, és utána a feltámadásnak szinte hihetetlen nagy öröme és boldogsága, ez talán megfosztotta ôket a rendes emberi ész használatuktól, hogy nem látták, nem értették, nem érezték az Úr Jézus Krisztus közelségét ott a parton. De amikor azt mondja, hogy vessétek ki a hálót és majd fogtok, akkor sem kiáltottak fel valamennyien, hogy az Úr az. És bizony míg bajlódtak a sok hal kifogásával, amíg ráébredtek és rádöbbentek arra, hogy hát mi történt most velük, azalatt elindulhatott volna a gondolat az ô szívükbe -- lelkükbe, hogy ez nem egy mindennapi dolog, nem egy közönséges dolog, nem egy olyan dolog, ami mindig elôfordult velük, hogy egész éjjel nincs hal, és most egyszerre egy ember szavára van ott sok hal. Ezt azért mondottam el kedves Testvérek, mert mi is így vagyunk. Mi is ilyen apostolok vagyunk. Ilyen Péter, ilyen András meg a többi. Benne élünk, benne vagyunk az életben, és vannak sikertelenségek -- ez is igaz; de vannak sikerek is -- ez is igaz -- néha. Ha nem is a halfogás az a sikeres dolog, de például egy megbékélés. Vagy például egyszer csak megemberled magad és azt mondod, na én most a szegénynek adok egy váratlan nagy összeget. Vagy odamegyek a haragosomhoz, na nézd, hát ne haragudjunk többet. Tehát teszek valami nagyot, ami felér a halfogással, s még mindig nem emlékezünk rá, nem ismerjük meg, hogy az Úr áll ott a mi tengerünknek a partján. Ricázottan, lefátyolozottan, valahogy úgy, hogy nem ismerjük fel. János végül is felismeri, és odaszól Péternek. És akkor Péter felöltözik és úgy úszik ki a partra, mert az Urat úgy szereti, úgy tiszteli, vagy úgy szégyelli magát, hogy ennyire elfeledkezett vagy eltávolodott az Úrtól, tehát így akarja kifejezni az ô szeretetét, tiszteletét. Kedves jó Testvéreim! Mi ma ezért imádkozzunk, hogyha hasonlítunk az apostolokra -- akik halászgatnak, teszik-veszik az ô mindennapi életüket, mint ahogy magunk is tesszük-vesszük az életet, és több- kevesebb jót tudunk tenni --, értsük meg, hogy az Úr ott áll a mi mulandóságunk, tengerünknek a partján. Itt van közöttünk Egyszer csak ki kellene nyílni a szemünknek, egyszerre látóvá kellene lennünk, egyszerre hallóvá kellene lennünk, egyszerre érzékelôvé kellene lennünk, hiszen itt az Úr. Velünk az Úr. És velünk van az ô jósága, az ô irgalma. A szent kereszténységben történt már egyszer ilyesmi Az Úr Jézus Krisztus az utolsó vacsorán rendelte az Oltáriszentséget, és mindig nagy tiszteletben tartották az Oltáriszentséget, külön helyen tartották az elsô keresztények. De valahogy nem emlékeztek rá, valahogy nem ébredtek rá, hogy velünk az Úr, itt van az Úr a szent színek alatt, itt van Jézus, velünk van Jézus. Körülbelül ezer esztendô óta van az Oltáriszentségnek ez a csodálatos nagy tisztelete. Nekünk is most ezt az ezer év elôtti nagy ráébredést kell megtennünk, hogy itt van velünk az Úr Jézus a szentáldozásban, a szentmisében, a templomunkban. És úgy mint Péter, felövezte magát és felövezetten ment a tengerbe, nekünk is így kell valahogy tennünk. Összeszedni minden szeretetünket, hűségünket, imádásunkat, minden odaadásunkat, és úgy menni Jézushoz, aki itt áll az életünk partján is. Jézus velünk van, hogy áldjon, örvendeztessen és üdvözítsen bennünket. Amen. ======================================================================== A mennyország Belon Gellért szentbeszédei (1980) Testvéreim! Húsvét 6. vasárnapja van. Urunk mennybemenetele elôtti utolsó vasárnap. A búcsúzó Jézus, a mennyei dicsôségbe induló Jézus áll elôttünk és ô várja, hogy rábízzuk életünket rábízzuk könyörgéseinket rábízzuk nyomorúságainkat, hogy felvigye az örök irgalom trónja elé, és kegyelmet esdvén számunkra. Ezért egyesüljünk mi vele most a szent áldozatban, hogy vigye el szívünket életünket mennyei Atyához, és hívjon bennünket is kegyelmeivel oda Hogy ezt megtehessük befogadjuk meg is valósítsuk ezért vizsgájuk meg lelkiismeretünket bánatban tisztítsuk meg szívünket hogy méltók lehessünk ünnepelni dicsôíteni s énekelni a mi Urunk Istenünk nagy titkát * Krisztusban szeretett kedves keresztény Testvéreim, kedves Híveim! Bizonyára akadnak köztetek némelyek, akik hallgatják a vatikáni rádiónak a magyar adását, minden este ilyen tájban. jól teszitek hogyha hallgatjátok, legalább a világegyház mozgalmaival, történéseivel kapcsolatba tudtok kerülni. És hála azoknak az eszközöknek, amelyeknek ma világnapját üljük: tudniillik az úgynevezett kommunikációs eszközöknek van a világnapja, ami a rádió, a televízió és egyáltalán a hírközlô eszközök megszentelésének a napja. Hogy ez az üdvösségre és Isten országának a terjesztésére váljék, ezért kell megemlékeznünk ma ezekrôl imáinkban. De mindenesetre a rádión keresztül tanúi lehetünk a Szentatya afrikai útjának. Immáron a 4. nagy útra vállalkozott Szentatyánk és már 10 napja Afrikában, ezen a legfiatalabb földrészen jár apostoli küldetésben, a hitrôl tanúságot tévén. És azt tudjuk és látjuk, halljuk, hogy milliós tömegek kísérik vagy a létszámhoz képest ezres és százezres tömegek kísérik, a mi Szentatyánkat ott a fekete földrészen is. És ott is tanúságot tud tenni szent kereszténységünkrôl, a mi nagy hitünkrôl. És a Szentatyának a miséit hogyha hallgatjuk, akkor tudjuk azt, hogy nem úgy van az a szentmise, mintha egy templomban lennénk. Rendszerint nem is templomban van. De a szentmisének nem pontosan olyan a menete, mint itt minálunk. Afrikában ugyanis a népek, amikor valamilyen nagy érzéseiket akarják kifejezni -- akár gyászt, hiszen az nagy érzés, akár a boldog, a földöntúli mértéket meghaladó örömet, akkor is táncolnak, énekelnek. És éppen ezért minálunk ez egy kicsikét furcsán hatna, ha itten a gyermekeink, akár a jövô vasárnap is, amikor elsô áldozáshoz mennek, táncra perdülnének. Sokaknak a fülét, még az is sérti, hogy modern gitárok, meg egyéb ilyen hangszerek is megszólalnak a szentmisén, itt minálunk is. De mi lenne, ha teljesen alkalmazkodnánk ahhoz, ami lehetséges, és ami máshol már bevett dolog? Új dolog, ez igaz, de az afrikai kereszténység is új dolog. És ezek úgy keresztények, úgy vették át a kétezer éves hitet, hogy beleöltöztették a maguk nemzeti sajátosságaikba. És ahogy ôk tudnak örülni, úgy fejezik ki örömüket Krisztusnak eljöttekor; ahogy ôk tudnak gyászolni és fájlalni bűnöket is, halálokat is, úgy fejezik ki az ô bűnbánatukat. És a kitörô lelkesedést ugyancsak úgy fejezik ki, ahogy ôk szokták és ahogy ôk tudják. Ez sokaknak és nekünk európaiaknak idegenszerű. Pedig igaziban azért valahogy a mennyországnak az elôképe ez, hogy ne egy templomba képzeljük a mennyországot, hanem valahogy egy csodálatos nagy mozgalmasság, -- és eseményekkel teli és boldogsággal, örömmel teli mozgásokban. A Jelenések könyvébôl hallottátok a szentlecke felolvasását: a mennyországot, az égi mennyországot, az égi Jeruzsálemet írja le. És megmondja, hogy mi van ott. Kedves jó Testvéreim! Sokan a hittôl elpártoltak vagy a hitben meglanyhultak közül azért nem vágyódnak a mennyországba, mert azt mondják, hogy hát ottan unalomig kell csak azt énekelni, hogy szent vagy, szent vagy, meg azután templomba menni, ahol az ember csak imába merevedve ül, és hallgat és csendes, de saját magából nem adhat ki semmit. Ez a hibánk Testvérek, hogy a mennyországot ilyennek képzelve tártuk a világ elé. VI. Pál pápa már megmondotta, hogy a mai hitetlenségnek sokszor és sokban mi keresztények vagyunk az okai, mert a hitet nem úgy mutatjuk meg, amilyen az valóságban, hanem egyfajta elképzelésben. Ami valamikor talán vonzó lehetett, de manapság már nem fogja a szíveket, nem fogja a lelkeket. Valamikor úgy képzeltük el a mennyországot, hogy az a mi templomunknak valamilyen kiszélesedése. És ahogy itt a templomban csodálkozva nézünk az oltárra, a titokra, de szinte hallgatagon és 1-2 éneket ha énekelve, de azután itt nagy csöndnek kell lenni, és az embernek szinte el kell felejtenie mindenkit és mindent, és csak az egy pontra, az oltárra nézünk fel. A nyugtalankodó gyerekeket már nehezen tudjuk elviselni, ha izegnek mozognak csupán, és ha hangot nem is adnak. Azután maga az ember sem akar észrevenni senkit és semmit, csak leül a helyére és csak elôre néz. Ezt tartjuk szépnek, templomhoz illônek. Valóban ez is. De ez csak a földi templom. Hallottátok, hogy a Titkos Jelenések könyvében az volt, hogy templom nem lesz. A mennyországban templom nem lesz, mert maga az Isten és a Bárány lesz a templom, és a Bárány lesz a fényessége ennek a mennyországnak. Ottan a mennyországban tehát nem megkövülten és megbénultan a tisztelettôl és a félelemtôl szinte mozdulatlanságba merevetlen fogunk majd lenni, és hogyha kijön a hang a torkunkon, akkor legföljebb csak azt fogjuk mondani, hogy szent vagy, szent vagy, szent vagy. Az ember a mai szemmel ezt megunná. De figyeljetek csak, és akkor megsejthetitek, hogy mi lesz ott: Csendesség is lesz. Ez igaz. De nem állandóan, hanem a szeretetnek a csendje. Úgy, mint ahogy mi is elcsendesülünk, hogyha valami nagy boldogság ér. Petôfi Sándor írja le az egyik versében, hogy mikor megy haza -- régóta volt otthon --, és gondolkozik elôre, hogy mit fog neki mondani, de mikor megérkezik édesanyjához azt mondja, hogy ,,csüggtem ajkán ... szótlanul ... mint gyümölcs a fán''. A szeretetnek van csendje, a boldogságnak van csendje, az örömnek van csendje, a meglepetésnek van csendje. Szinte úgy elképedünk, mikor valami nagyon szépet, valami nagyon csodálatosat látunk. Nagy csend vonul végig. Akkor senki nem köhög, senki nem mozog, hanem mint valami nagy mély csend vonul végig a csodálkozásnak a magatartása. Igen, lesz csend a mennyországban, de az a meglepetésnek a csendje, a boldogárnak a csendje, az örömnek a csendje, de ezen felül azután lesz ének, igaz, hogy szent, szent, szent. De tudjátok, hogy ez mi? Egyszer fiatal pap koromban egy iskola mellett haladtam el, aminek az ablakain nem lehetett belátni, mert magasan voltak a járda fölött. És amikor ott mentem, nyitva voltak az ablakok, csak ezt az egyet hallottam, hogy mondja az egész osztály, de teli torokból, hogy ,,jaj de szép!'' Egy perc hallgatás: ,,jaj, de szép!'' Mi lehetett ez? Én csak ezt hallottam, hogy jaj de szép. A tanár viszont megmondotta, hogy képeket mutogatott messzi tájakról, vízesésekrôl, vulkánokról, hegyekrôl, völgyekrôl, tájakról. És a gyerekek amikor meglátták, akkor csak ezt az egy szót tudták mindig mondani. Nekem, aki nem láttam semmit, unalmas volt. Azok, akik minden pillanatban láttak valami új, csodálatos dolgot, azoknak az ajkán nem volt fárasztó és nem volt unalmas és egyhangú azt mondani egész órán keresztül, hogy ,,jaj de szép!'' És ez lesz a részünk. Mert a Titkos Jelenéseknek van egy különös állatja. Egy állat, aminek nem mondja meg a nevét a Jelenések Könyve, de tele van rakva szemmel. Minden részén, a fején nem csak két szem van, hanem több, a szügyénél is, hátánál is, combján is mindenütt csak szemek, szemek, szemek... Ez mit jelent, mit akar a jelzések nyelvén kifejeztetni az Isten? Azt hogy minden pillanatban lesz látnivaló. Minden pillanatban valami új titok tárul fel elôttünk, amitôl lélegzet- visszafojtva vagy csendben leszünk, vagy pedig kitörô örömmel az angyalokkal együtt énekeljük, hogy szent, énekelve mondjuk, hogy szent. Vagy pedig, egy belsô hévtôl vezettetve táncra perdülünk, és az életnek ezt a belsô lendületét fogjuk majd valamilyen formában kifejezni. Tehát a mennyország az nem az unalomnak a csendjében van, nem a mozdulatlanságnak és nem a tétlenségnek a csendjében van. Hanem igenis ott egy csodálatos élet -- az Istennek az élete az olyan változatlanság, hogy minden percben új. Mi ezt a két fogalmat nem tudjuk összeilleszteni, hogy mindig ugyanaz, és minden percében új. De az Isten az ô mérhetetlen nagyságával össze tudja ezt egyeztetni. És ezért lesz minékünk a mennyei boldogság csodálatos valami: látmányoknak, örömöknek, boldogságoknak, szereteteknek a nagy találkozása. Csendje is, csodálkozása is, öröme is, éneke is, tánca is. Nem tudunk magunkkal mit csinálni az örömtôl, a boldogságtól, mint ahogy a pápa jöttén ezek a néger ezrek és tízezrek és százezrek a boldogságtól nem tudnak mit csinálni, hogy a Krisztus helyettese mutatja be nekik a Krisztus áldozatát, és éppen ezért ettôl a belsô örömtôl és boldogságtól nem tudnak szinte mit csinálni. Mint ahogy egy gyerek, ha kap valami váratlan nagy ajándékot, -- elkezdesz ugrálni örömödben. Emlékszem rá, fiatal pap koromban, mikor kisgyerekek közt voltam, és akkor váratlanul találkoztam eggyel, megszólítottam, adtam neki egy pengôt, vagy valamit, hát az olyan boldogan elkezdett ugrálni, táncolva rohant a boltig, ahol elkölthette. Örömében minden gyerek rögtön elkezd táncolni. De ez ôsi emberi szokás, hogyha öröm ér, és földöntúli öröm ér bennünket, akkor éneklünk, táncolunk, hadonászunk, mozgunk, mindenképpen nem csendbe borulunk, hanem az életnek a teljességét adjuk ki. Kedves Testvéreim! Jézus a mennybe készül. Ezt a mennyet akarta nekünk megmutatni, és ebbe a mennybe hív bennünket. Igaziból ennek a mennynek a belsô boldogságát azzal fejezi ki, amit az evangéliumban mond. Azt mondja Jézus a mai evangélium elején: Aki szeret engem, én is szeretni fogom, Atyám is szeretni fogja, hozzá megyünk, és lakóhelyet veszünk nála. A Szentháromság, az Atya, Fiú, Szentlélek a lélekben tud lakozni. És ez lesz a mi mérhetetlen örömünknek s boldogságunknak a jele, hogy az Atyát, az Úr Jézusnak az ismeretével és a Szentléleknek a szeretetével fogjuk örökre szeretni. És ez a csodálatos látomása Jézusnak a Szentlélekben, ez teszi boldoggá a mi örök életünket. Higgyünk a távozó Jézusnak. Hív bennünket maga után. Törekedjünk ezért lelkünket mindig tisztán tartani, és az ô szent kegyelmeibôl minél többet meríteni a szentségekben, szentgyónásban, szentáldozásban, hogy így méltók legyünk és arra érdemesüljünk, hogy az örökkévaló boldogságot -- így ahogy Jézus jelezte nekünk -- mi is elérhessük. Amen. ======================================================================== Ezer éve született Szent Gellért Belon Gellért szentbeszédei (1980) Krisztusban szeretett kedves keresztény Testvéreim, kedves Híveim! A messzi múltba irányította egyházunk vezetôsége tekintetünket azáltal, hogy ezekben a napokban kíván megemlékezni Szent Gellért születésének 1000 éves évfordulójáról. Egészen pontosan nem tudjuk születésének évét és napját, mert a régi világban nem voltak annyira pontosak a születési dátumok, nem voltak személyi igazolványok meg különféle nyilvántartások, de kb. a 980-ik esztendôben volt Szent Gellért születése napja. Azért most, az 1980. esztendôben ezekben a napokban ünnepli Magyarország a püspöki kar elôírása szerint Szent Gellértnek ezt az évfordulóját. Miért kell nekünk, kedves Testvéreim, a régmúltba visszatekinteni? Erre szeretnék röviden rámutatni. A régmúltból manapság minekünk nagyobb részt csak köveink vannak. Az épületek, templomok, amiket szent magyar eleink építettek, mint hitüknek jelét, és tanúbizonyságát annak, hogy ôk a kereszténységet elvállalták, azok a templomok már nincsenek meg. jó, hogyha romok maradtak belôlük Tehát szinte hideg kövek ôrzik a régi magyarok áhítatát, Istenhez való szárnyalását és az Istenért való életüknek szolgálatát. Miért kell nekünk visszatekinteni a régi múltba? Jelenthet ez valamit minékünk, a mi számunkra? Igen Testvéreim! Valahogy úgy van a dolog, hogy ezekben a régi kövekben ezekben a régi emberekben valamilyen formában bele van rejtve, mint valami elrejtett kincs, bele van szorulva, bele van égetve ezekbe a kövekbe a régieknek ez a nagy és szent kincse, és ezt valahogy fel lehetne szabadítani. Valahogy úgy, ahogy Szent László tette az ô vitézeivel. Tudjuk azt, a magyar legenda elmondja, hogy a pogány kunok sokszor betörtek az országba és rabolták a keresztény életnek a kincseit. Természetesen az ember ember, akár ma él, akár a régmúltban él, és kapadozik a kincs után, kapadozik a pénz után. Így eleink sem voltak restek, amikor a kunokat üldözôbe vették, akik megrakták magukat a templomoknak és a kolostoroknak a kincseivel, akkor üldözôbe vették és a karddal zavarták ôket maguk elôtt. A kunok látva azt, hogy a magyarok ereje elôl csak menekülni lehet, és mert a magyarok gyorsabbak voltak, azért kezdték eldobálni a rabolt kincseket. És a vitézek kezdtek leszállni a lóról. Hagyták futni a kunt és leszálltak az után az aranykehely, vagy aranykereszt, vagy aranypénz, vagy drágakô után. Amikor a magyar sereg vezére, Szent László király ezt meglátta, leszállt lováról, letérdelt, és Istenhez fohászkodott És arra kérte az Istent, hogy azokat a kincseket, aranyakat, drágaköveket, pénzeket változtassa kôvé, hogy a magyarok ne hagyják abba a pogány kunoknak az üldözését, hanem igenis tisztítsák meg az országot. És az aranynak vakító fénye ne kösse meg a száguldó magyar seregnek iramát. És a legenda szerint az Úr Isten meghallgatta kérését Szent László királynak, és azokat a kegyszereket, szent dolgokat, kövekké változtatta. Úgyhogy amikor a magyarok leszálltak a lóról, hitvány kavicsoknál, köveknél egyebet nem találtak az eldobott kelyheknek és kincseknek a helyén. Így visszaszálltak a lóra és üldözték tovább a kunokat. Kedves Testvéreim! Azok a kövek, amik kehelybôl, keresztbôl, drága kövekbôl lettek, azok valamilyen formában ôrizték a drágaságnak a titkát, csak valahogy mégis kövek formáját mutatták. Most valahogy visszafelé kellene ezt csinálni. És nem legendaszerűen, hanem most az kellene, hogy ezek a kövek, amik a régmúltból megmaradtak, ezek most megint élô valósággá váljanak. Élô imádsággá, élô hitté. Tehát amint azok a régi kövek jelezték az áhítatos magyaroknak a belsô lelkületét, most kellene ezekbôl a megmaradt kolostorkövekbôl, a megmaradt templomkövekbôl megint elôjönniök a Szent Istvánoknak, Szent Imréknek, Szent Gellérteknek, Szent Lászlóknak Árpádházi Szent Erzsébeteknek. És most is kellene valakinek imádkozni, egy Szent Lászlónak a hitével, hogy az Isten csináljon ilyen fordulatot. Mert az Isten tud csinálni ilyen fordulatot. Megszólaltatni a köveket, élôkké tenni, kiáltozókká tenni a köveket. Hiszen Jézus is beszél arról, amikor a gyermekek hozsannát kiáltoztak neki. Akkor a farizeusok kérdezték, hallod-e ezt, hogy a gyermekek mit énekelnek neked? Hogy te vagy a Dávid fia! Az Úr Jézus azt felelte: Hallom, de nem hallgattatom el, mert bizony mondom nektek, ha ezek a gyerekek elhallgatnak, akkor a kövek fognak kiáltozni az Isten Fiának dicsérô éneket. Ezt szeretnénk most kedves Testvéreim: imádkozni! Esedezni Istenhez, hogy kiáltozzanak ezek a régi magyar múltból itt maradt kövek és emlékek! Hogy kiáltsák bele a mostani, mai világba, a mi lelkünkbe, akik ingadozunk, akik félünk, akik nyugtalankodunk, kiáltsák bele a lelkünkbe a Szent Gellérteknek a hitét és áldozatkészségét, amellyel vállalták az Istennek az ügyét az életben, az élet szolgálatában de ha kellett, a halálban is. Ezt a nagy megbizonyosodásnak a lelkét, ezt a nagy hitnek a szívét, ezt a nagy tanúságtevésnek a kegyelmét: ezt kell kérnünk Istenünktôl. Szent László imádságára Isten a drága kincseket kövekké változtatta. Alázatosan kell imádkoznunk, és Szent Gellérthez is esedeznünk, hogy hátha az ô imádságukra az itt maradt régi romok, a régi hitnek, a régi Istenszolgálatnak és életszentségnek a maradékai, ami kövekben maradtak meg, ezek megint életre keljenek és tegyenek tanúságot elôttünk, hogy most, Szent Gellértnek példája és közbenjárása indítsa a mi szívünket új hitre, új lelkesedésre, nagy odaadásra, mérhetetlen nagy bizalomra, és hogy megtaláljuk azt, amiért Szent Gellért idejött, küzdött, munkálkodott, dolgozott, és amiért életét adta. Hogy megtaláljuk a hitet, a hitben Istenünket, Istenünkben pedig az életnek az örömét és a szeretetnek a boldogságát. Amen. ======================================================================== A Szentírás vasárnapja Belon Gellért szentbeszédei (1980) Kedves Testvéreim! A 26. évközi vasárnap a Szentírásnak vasárnapja is. Egyben a héten nyitotta meg II. János Pál pápa a világ összes püspökét képviselô püspöki alkotmányozó testületei úgynevezett szinódus amely a keresztény családról mint a keresztény élet alapsejtjérôl hoz határozatokat. Átérezve mindezeket a gondolatokat szóljon a mi szívünk Szent Gellért vezetésével az Isten elé, hiszen az ország is most ünnepli szívében, Esztergomban és Budán Szent Gellértnek az ünnepét. Úgy álljuk körül úgy hallgassuk Istenünk könyvébôl az Isten szavát és úgy vegyük Isten kegyelmét, hogy megérezze Róma is, megérezze az egész világ és megérezzük magunk is az Isten kegyelmének kiáradását. Ezért vizsgáljuk meg lelkiismeretünket bánatban tisztítsuk meg szívünket így leszünk méltóak ünnepelni megváltó Istenünk kegyelmének szent titkait * Krisztusban szeretett kedves keresztény Testvéreim, kedves Híveim! Szentírás vasárnapja van. Meg kell erôsödnünk a Szentírás hitében. Meg kell újulnunk a Szentírás szeretetében. Meg kell ragadnunk az Istennek a szent könyvbe foglalt igéit. Hinni kell abban, hogy a Szentírásban nagy erô van. Éppen a mostani evangéliumból, amit felolvastam tinéktek, értitek meg az Úr Jézus szájából, hogy milyen erô, milyen hatalom van a Szentírásban. A gazdag azt mondja, hogy küldd el Lázárt, és jelenjék meg az én rokonaimnak, az én testvéreimnek Micsoda erô lehet egy ilyen látomásban! Mi úgy képzeljük, hogy ha a tegnap eltemetett, elhunyt testvérünk most -- úgy ahogy a koporsóban fekszik --, eljönne, bejönne, vagy végigmenne Jánoshalma utcáin és azt mondaná: ,,emberek van túlvilág! Van Isten! Van ítélet! Eszméljetek, gondoljatok!'' ... Azt mondjuk, milyen erô lehet ebben, hogyha az Úr Isten valakit elôszólítana a halottak közül! ... Mi ezt gondoljuk. És el is képzeljük, hiszen még a hátunk is borsódzik, amikor emlegetjük azt, hogy visszatérnek a halottak. Mennyire megrázná a szíveket, lelkeket Gondoljuk mi... Jézus pedig mit mond? Mert ô mondja ezt a történetet, ez nem egy megesett történet, ez Jézusnak egy példabeszéde Lázárról és a dúsgazdagról. És Jézus mondja: ott vannak Mózes és a próféták, vagyis a Szentírás. Ha Mózesre és a prófétákra nem hallgatnak, akkor ha valaki a halottak közül is visszamenne, arra se hallgatnának. Nem érzitek, hogy az Úr Jézus Krisztus itt kimondj, hogy micsoda erô van, micsoda hatalom van a szent igékben, a szent szavakban, a Szentírásban. Nekünk olvasni kell a Szentírást, hogy megrázzon bennünket És ha most nem is, de ha az ember állandóan olvassa a Szentírást, egyszer csak megnyílik neki a Szentírásnak az értelme, és valahogy behatol az embernek a lelkébe. Higgyünk az úr Jézus Krisztus Szentírásról mondott beszédének, higgyünk az ô szava nyomán a Szentírás erejében. És valahogy utánozzuk azokat a régi magyarokat, akik olvasták a Szentírást. Mégpedig tudván azt, hogy az Isten szava az nem csak olyan mint egy másik könyvnek a szava, amelyik elhangzik esetleg, ha hangosan olvassák, de a Szentírás szava akkor is ha halkan olvassák, megidézi az Zr Jézus Krisztust. jelenvalóvá teszi, erôt ad a szónak A Szentírás olvasott szavában erô van, hatalom van, kegyelem van. Ezért a régiek tudjátok mit csináltak? Ha valami baj volt a háznál, elôvették a Szentírást, beleolvastak egy-két mondatot, hogy legyen jelen a Szentírás szava által Jézus. Hogyha családi perpatvar volt, vagy úgy elmérgesedett valamilyen hangulat, elô a Szentírást és olvasni, hátha valami erô, hátha valami hatalom helyrebillenti a felborult szeretetet. jégverés, csapás, valami nagy betegség, nyomorúság, akár lelki, vagy testi baj sötétítette el a lelkeknek az egét, a Szentírás után nyúltak Mert a Szentírásnak az igéje olyan, mint mikor hirtelen áramszünet van, és a sötétség olyan kétségbeejtôen be tudja borítani akár a templomot, akár a lakást, és ijedten kapdosunk gyufa vagy gyertya után, világosságot kerítünk. És akkor hirtelen felgyullad a fény... A sötétség után, a lelki sötétségben fény a Szentírás. Tanuljuk meg, hogy legyen Szentírásunk, legyen Bibliánk, és azt nyitogassuk ki olykor-olykor Isten mindig szól hozzánk a Szentírás szava által. Ez a tisztelet, ez a szeretet fejezôdjék ki a mai szentmise végén, amikor a pap a Szentírást tiszteletadásra nyújtja. És ha nem is csókoljuk meg, ujjunkkal érintsük mind a két oldalán, hogy az Ó- és Újszövetséget, ezt a két nagy könyvet, a két nagy igéjét az Isten kinyilatkoztatásának, mi szeretjük, tiszteljük, lefoglaljuk, magunk számára kérjük. Isten szava a sötétben világít. Így mondja Szent János: Isten igéje a sötétségben világít. Világíttassuk az Istennek ezt az igéjét e világnak sötétségében, hogy valóban mi magunk is megvigasztalódhassunk a Szentírás tanítása által, erôt nyerjünk és örömünk teljes legyen az Istenben. Amen. ======================================================================== A római Magyar Kápolna fölszentelésekor Belon Gellért szentbeszédei (1980) Krisztusban szeretett kedves keresztény Testvéreim, kedves Híveim! Az idô elôrehaladottságára való tekintettel csak rövid, néhány mondattal számolok be néktek arról, ami Rómában kedden történni fog. Biztos olvastátok vagy hallottátok, hogy a Szentatya, II. János Pál pápa a Szent Péter bazilika altemplomában egy kápolnát bocsátott a magyar katolikus egyház rendelkezésére, hogy ott megörökítse a Magyarok Nagyasszonyának az emlékezetét Cseréül annak a háznak a lebontásáért, amelyet Szent István zarándokháznak épített még valamikor, de a Szent Péter templom építésekor lebontották, mert a Szent Péter templomának oldalszárnya odaesett Ezt a kápolnát magyar művészek ékesítették nagyon szép domborművekkel. Középen a Magyarok Nagyasszonyának a képe van. És ez közel van XXIII. János pápa és VI. Pál pápa sírjához is, sôt XII. Piuszéhoz is, akik Magyarországgal nagyon meleg kapcsolatban voltak Nem kis költséggel készítették el ezt a kápolnát, hiszen nagyon szépen kellett azt fölékesíteni. -- De mire is való ez? Arra való, hogy a világegyház nagy templomában jelen legyen a magyar katolikus egyház, az ô Nagyasszonyával és szentjeivel együtt. Ugye az egy emberi törekvés, hogy ahol járunk, ott szeretjük megörökíteni azt a pillanatot, vagy azt a helyet. Híres fáknak a törzsébe emberek bevésik a nevüket, nevük kezdôbetűjét. Vonaton is lehet látni ilyesmiket. Sokfelé, ahol az ember jár, valahogy ott akarja hagyni a maga emlékét, a maga jelzését, -- mintegy jelen akar lenni azon a szép helyen, ahol megfordul az ember. Most nem úgy szoktak általában csinálni, hogy otthagynak valami jelet, hanem a legtöbben fényképeznek, s a fényképet magukkal hazahozzák. De az ôsi dolog az, hogy ahol jártunk, ott szeretnénk -- ha másképp nem -- , névleg jelen lenni. Mert aki névben jelen van, az már valahogy jelen van. Látjátok, ezért szép és nagy dolog az, hogy nem sajnálva a költségeket, a Magyar Katolikus Anyaszentegyház ezt akarta elérni. És erre kapott engedélyt a Szentatyától, a Szentatya magyarok iránt érzett jóindulata jeleként, -- hogy ott a magyarok egy magyar kápolnát. magyar művészekkel ékesítsenek, és ott jelen legyen Magyarország. A magyaroknak Mária tisztelete, a magyar szenteknek a tisztelete és.. mindaz, ami a Magyarok Nagyasszonyának a szívében és a magyar szenteknek a lelkében jelen van. Mert hiszen a Rózsafüzér Királynéjának az ünnepe lesz kedden, és a magyarok ôsi fegyvere volt -- kezdve Hunyadi Jánostól, de a legutolsó szántó-vetô emberig -- a rózsafüzér. És a rózsafüzérnek ez az októberben mindig fel-fel fakadó rózsapatakja. nem fogyatkozik meg templomainkban. Ma sem. adjuk, hogy a Szűzanya mindenütt azt kéri, hogy a rózsafüzért imádkozzák. Tartsunk mi is ki hűségben a Rózsafüzér Királynéja mellett, de ezen túl most kedden -- lélekben szálljunk oda. Rómába, a magyar katolicizmus kápolnájának felavatására, amit maga II. János Pál pápa Szentatya fog majd felszentelni a magyar püspököknek a jelenlétében. Ahol a mi fôpásztoraink jelen vannak, ott legyünk mi is jelen, -- a pásztoroknak a nyája. És azok, akik a Magyarok Nagyasszonyát tisztelve szeretik és örülnek a Magyarok Nagyasszonya megörökítésének, úgy mi magunk is ebben a szeretetben mélyüljünk el. Legyen ez a kápolnaszentelés felhívás számunkra, hogy még jobban, még odaadóbban, még buzgóbban tiszteljük a mi áldott Szűzanyánkat. Szükségünk van az Ô közbenjárására, és Ô sohasem tagadta meg kéréseinket. Kérjünk! -- Jézus üzenete ma szinte a lehetetlenre akar felszólítani bennünket. Azt. mondja: ha csak: egy mustármagnyi, egy mákszemnyi hitetek lesz -- de igazi hitetek --,akkor ha ennek az eperfának azt mondod, hogy szakadj ki és merülj a tengerbe, megtörténik. Jézus szólított fel bennünket, hogy ilyen megrendítô, ilyen szinte lehetetlennek látszó csodákra is képes az igazi hit és a hitbôl fakadó imádság. Érezzük magunkat megbiztatva Jézus által. És a római kápolnaszentelést is felhasználva álljuk körül a Magyarok Nagyasszonyának oltárát, és az ô képét. És hozzá, vele együtt imádkozva -- akinek nagy hite volt, elsô nagy hite volt, és akit elôször dicsért meg a Szentlélek az ô hitéért --, ezt a hitet utánozva imádkozzunk és ajánljuk imáinkkal országunkat, magunkat és egész valóságunkat a Szent Szűznek. Jézus biztat: higgy, imádkozz, az Isten nem fog téged becsapni. A Magyarok Nagyasszonya megmutatta ezer éveken keresztül, hogy nem csapott be bennünket. Higgyünk tehát, imádkozzunk és reméljünk. Amen. ======================================================================== Labouré Szent Katalin Belon Gellért szentbeszédei (1980) Krisztusban szeretett kedves Mária-tisztelôk, Kongreganisták, Rózsafüzér-társulatosok, de ti is mindnyájan kedves keresztény Testvéreim, kedves Híveim! Egy Rómában élô papunk csodálatos képben festi meg azt, amivel három napos ájtatosságunkat el szeretnénk indítani. Nem olyan festô, hogy valamilyen képet fest, hanem jelképekben, szinte megfejtendô talányokban fest, de mindig eltalálja azt, ami a dolgok lényegéhez tartozik és ki tudja fejezni egy képben az ô mondanivalóját. Nekem is van egy képem tôle, és errôl akarok most szólni. Egy kockát festett le zöld színben. A kocka az mindig a mindenség, a teremtett mindenségnek a jelképe. Hiszen tudjuk, hogy van észak, kelet, dél, nyugat, négy világtáj, és ez a négy világtáj átfut végig az egész földgömbön ... és átfogja az egész teremtett mindenséget. És ebben a kockában van egy háromszög. Egyenlô oldalú háromszög. Ezt pedig már tudjuk a katekizmusból, hogy a Szentháromságnak a jele, hiszen minden oldala egyenlô, minden szöge egyenlô, tehát kifejezi ez a háromszög a teljes Szentháromságot: Atya, Fiú, és Szentlelket. És hogy a három személy egy Isten, azt jelzi a szem, amelyik a háromszög közepében van. Eddig ezt máshol is láttátok már, ezt a jelzést, hogy négyszögben háromszög és benne a szem, az Isten gondviselô szeme, mellyel rajta van a mi életünkön és mindenünkön. De ami különös és. ami számunkra nagyon eligazító az az, hogy a szem elé, az Isten gondviselését jelzô szem elé írt egy M betűt. Máriát jelzi a betű. És itt van a csodálatos tanítás, katolikus keresztény tanítás, amit nekünk nagyon el kell tudni mélyíteni a mi szívünkbe: hogy a mindenséget átfogó Isten, Szentháromságos Isten az ô gondviselô szemével mindent Márián keresztül néz. Mindent, az életet, a világot, bennünket magunkat, a mi életünket, a mi életünknek minden mozdulását Márián keresztül nézi az Úr Isten. És amit Mária szeme lát, azt látja az Isten szeme is, és ahogy Mária szíve gondolkodik, úgy gondolkodik az Isten is. Pontosabban mondom: hiszen Mária is, a Szűz Anya is Isten teremtménye és az Istennek a csodálatos lénye, az Úr Isten gondolta ki a Szűz Anyának az alakját, és ô állította a maga szeme elé, hogy rajta keresztül vegyen észre mindent, rajta keresztül nézzen mindent, és rajta keresztül gondolkozzék mindenen. Testvérek! Én ezt csak azért mondom, mert hiszen a csodás éremnek 150. évfordulóját üljük és annak a tiszteletét akarjuk folytatni majd hétfôn, Szeplôtelen Fogantatás ünnepén, hiszen ezen a csodás érmen is ott van a nagy M betű: Mária. A Boldogságos Szűz Anya kérte Labouré Szent Katalintól, hogy csináltasson ilyen érmet, és annak az egyik oldalán legyen egy nagy M betű. A Boldogságos Szűz Anya volt az, aki kinyilatkoztatta ennek a jámbor apácának, hogy Isten szemén a boldogságos Szűz Mária szeme van. Mit tanulhat az ember ettôl a képtôl és ettôl a nagy M betűtôl? Hármat. Isten Márián keresztül hittel és bizalommal nézi a világot. Manapság sokan kétségbe vannak esve, mi lesz ezzel a világgal? És ahogy halljuk a rádióban, a televízióban a híreket és ahogy olvassuk az újságokban, mi is kérdezzük, mi lesz ezzel a világgal? Hová fejlôdik a romlottsága, hová fejlôdik a hitetlensége, hová fejlôdik e világhoz való tapadása, hová fejlôdik az Istenrôl való elfeledkezése? Az ember könnyen kétségbe esik. És lám, az elsô, amit a Jóistentôl megtanulunk Márián keresztül, hogy hittel, bizalommal nézzünk erre a világra Bűn volt az Úr Jézus Krisztus eljövetele elôtt is. És az Isten mégis elküldötte az Úr Jézus Krisztust. Az Isten bízott abban, hogy Jézussal rendbe tudja tenni ezt a bukott világot. És az Istennek ez a bizalma nem szűnt meg. Most is megvan. Most is ezzel a bizalommal néz a világra. Amikor egyházát megalapította, akkor ezzel a bizalommal, ezzel a hittel küldötte az Úr Isten a világba az ô apostolait, hogy lehet változtatni rajta. Kétezer évvel ezelôtt is reménytelennek látszott a világnak megtérítése. Most is kétségbe kellene esnünk, hogy hogy lehet ezt a világot megtéríteni. De legyen úrrá bennünk, kedves Testvéreim, a Szűz Anyának a bizalma, amellyel erre a világra néz, mert ez nem más, mint az Istennek a bizalma. Reménységgel kell néznünk, mint ahogy a boldogságos Szűz Anya is reménykedve néz. Akkor, amikor Erzsébet asszony ajtajában, elénekelte a Magasztalja lelkem az én Uramat... akkor egyedül volt. Egyedül volt Jézusával és egyedül Erzsébettel. Az egész egyház, az egész hívô sereg csak három lélekbôl állt. És a Szűz Anya mégis arról beszélt, arról énekelt, hogy boldognak mondja ôt minden nemzedék, és hogy az Isten irgalma nemzedékrôl nemzedékre száll. Ezt a nagy reménységét az Istennek, ezt kell tudni átvennünk És a Boldogságos Szűz Máriának a szeme ezt keresi rajtunk is. Nincsen olyan nyomorúság, nincsen olyan bűnbezuhanás, nincsen olyan elfordulás az Istentôl, aminél nagyobb ne lehetne az Isten irgalma. Ezt a megrendítô nagy bizodalmat merjük átvenni a mi Szűz Anyánktól. És a harmadik, amire tanít bennünket ez az M betű: az irgalom. Isten irgalmáról kell prédikálni a papoknak. Ez volt 150 évvel ezelôtt Labouré Szent Katalinnak kinyilatkoztató Szűz Anyának a kérése, hogy beszéljenek a papok sokat Isten irgalmáról. És a Szűz Anya ezt akarta elmélyíteni annak a jámbor látnoknak is a lelkében, de rajta keresztül ezt akarta elmélyíteni az egész világon, hogy Isten hallatlanul irgalmas. Isten kimondhatatlanul kegyelmes. Isten felfoghatatlanul jóságos az emberhez. Hosszan tűrô, mint az Ószövetség mondja, és jóságos. Kedves Testvéreim! Mi nem tudjuk az Istent olyan irgalmasnak elképzelni, mint amilyen irgalmas ô valójában. Mert akármilyen nagyot gondolunk, akármilyen nagy és szép irgalmas tettet gondolunk, az Isten irgalmasabb annál. Izaiás prófétánál mondja, éppen most olvastuk nemrégiben a Szentírásban, hogy vajon az asszony megfeledkezhetik-e az ô szülöttérôl, az ô gyermekérôl. Akármennyire is elfajul az a gyermek, akármennyire is szembe fordul az anyjával, az anya képtelen elfeledkezni gyermekérôl. De ha mégis -- mert most már tapasztaljuk és elôfordulnak, hogy vannak anyák, akik eldobálják a gyermekeiket, és mintha soha életükben nem szültek volna, úgy élnek és úgy viselkednek - -, de mindenesetre azt mondja az Úristen: Ha az asszony el is feledkeznék gyermekérôl, én nem feledkezem meg rólad. Anyánál anyaibb, a megbocsátásnál megbocsátóbb, az irgalmasnál irgalmasabb az Isten. Az Isten szeme így néz a világra, és Mária szemével néz a mi Urunk erre a világra. Hit, bizalom, irgalom. Ez a három fény csillog a mi Szűz Anyánknak az ajkán és alakján. Ezt jelentette ki ô, hiszen már korábban a Szentírásból is tudjuk, de ezt hangsúlyozta ô Labouré Szent Katalin elôtt. És az ô valósága, szeplôtelen fogantatottsága ezt a kegyelmet ragyogtatja fel az ô szent alakján. Ezért kedves Testvéreim, tanuljuk meg, és ebben a három napban is énekeljük azt a fohászt, amit talán fogtok tudni: ,,Ó bűn nélkül fogantatott Szűz Mária, könyörögj érettünk, kik hozzád menekszünk'' Ezt íratta a Boldogságos Szűz Mária arra a csodás éremre, amelyet kért Labouré Szent Katalintól, hogy csináltasson. Ezt a mondást akarta beírni -- nemcsak az érembe, de -- az érmen keresztül a mi lelkünkbe is. Mert az ô bűn nélkül való fogantatottsága az reménycsillaga a bűnbeesett, az elfajult, a hitetlenségbe és erkölcstelenségbe zuhant emberiségnek. Szűz Anyára emeljük a tekintetünket, és az ô szemével akarunk nézni magunkra, életünkre, világunkra, és rajta keresztül akarjuk az imádkozó lelkeknek azt a buzgóságát beárasztani a világba, amit a Boldogságos Szűz Anya kért is. Boldogok azok, akik a Szűz Anya szolgálatába szegôdnek, akik megértik az ô szavát, mert az ô bűn nélkül való fogantatottsága, annak kegyelmi tartaléka el fogja árasztani az életünket. És minél többen legyünk, akik a szeplôtelen Szűz Anyát tiszteljük és a világnak megmutatjuk, hogy ez a szeplôtelen szív árasztja a hitet, a bizalmat és az irgalmat ennek az irgalomtalan, reménytelen és hitetlen világnak. Amen. ======================================================================== Kôszívek Belon Gellért szentbeszédei (1980) Kedves Kongreganisták, kedves Rózsafüzér-társulatosok, mindnyájan, kedves Mária-tisztelô katolikus keresztény Testvéreim, kedves Híveim! Valaki, aki tudományos szemmel nézi az emberi élet fordulását a mai modern idôben, azt mondja, hogy az emberiségben egy nagy egymástól való elidegenedési folyamat indult meg. Idegenek leszünk mások számára. Magyarán ez azt jelenti, hogy kezdünk bezárkózni a magunk világába, nem érdekel más embertársunk sora és sorsa, és valahogy az a testvériség, az az együvé tartozás, a közös emberi sors érzéketlenül halad el mellettünk Valahogy úgy mondhatnánk szemléletesen, hogy az emberek megkövesedéséhez vezet, a lelke, a szíve megkövesedéséhez vezet ez a modern, mai élet. De nemcsak ember és ember közé állanak válaszfalak, olyanok, mintha kövekbôl áltanának, hanem az Isten és az ember közé is. Valahogy úgy vannak ismerôseink is, rokonaink; sôt családtagjaink is, hogy nem akarnak tudni Istenrôl. Nem akarnak tudni vallásról, nem akarnak tudni templomról. És bár jók, meghallgatják amit mondasz, de valahogy úgy történik a dolog, mint a folyóban lévô kô, kavics. Úgy van bent a folyóban, hogy semmi vizet nem vesz be. Hiába ömlik a folyó, hiába sodorja a hullám, nem vesz be a kô és a kavics semmit sem. Kövesednek a szívek Istennel szemben is. És hiába vannak különbözô nagy áramai a kereszténységnek, amilyen például volt a vatikáni szent zsinat. Vagy ilyenek a pápának a látogatásai, aki most sorban járja nemcsak Afrika, Amerika és a Távol-Kelet országait, de sorban járja Európának az országait is. Volt Franciaországban, Németországban, készül Spanyolországba, és volt Lengyelországban. És mindenütt milliók és milliók kísérik figyelemmel, és erre nem figyel föl a fiad, a lányod, az unokád, vagy a szomszédod, vagy a barátnôd. Mind hogyha csak a kô lenne a Te beszéded folyójában. Nem vesz be semmit sem. Valóban kôszívek lesznek az emberek. És most a mai evangéliumban halljuk Keresztelô Szent Jánosnak a szavából, hogy az Isten tud a kövekbôl is Ábrahámnak fiakat teremteni; fiakat alkotni. Ábrahám a Szentírás kijelentése szerint minden hívônek az ôsatyja. Ábrahám fia mindaz, aki tud hinni Istenben, aki tud szolgálva élni Istennek. Itt van az Istennek ez a csodálatosan fellobbanó szent kegyelme, hogy a köveket is meg tudja nyitni. Körülbelül 25-30 évvel ezelôtt játszottak egy mesefilmet, az volt a címe, hogy Kôvirág. És aki a kôvirággal megütötte a kôsziklát, az megnyílott és csodálatos tündérpalota tűnt elô. És ahogy az a tündér érintette a kôvirágot az egyik sziklához, a másik sziklahegyhez, egyre több és egyre nagyobb és szebb kôpaloták, illetôleg tündérpaloták nyíltak meg a kôvirág ihletésére. Kívülrôl csak kônek látszottak, belül azonban a kôvirág intésére megnyílottak Ez mese, de nem mese az, akirôl szólni akarok, a Boldogságos Szűz Mária, aki az Isten virágaként tudja végrehajtani az Istennek ezt a köveket is Ábrahám-fiakká varázsoló szent kegyelmét. Lelkigyakorlatunkban vagyunk, és a Mária tiszteletet szeretnénk jobban elmélyíteni szívünkbe, lelkünkbe. És mint hirdettük is, 150. évfordulója van a csodás éremnek, amikor is Labouré Szent Katalinnak megjelent a Boldogságos Szűz Mária és egy érmet kért; hogy csináljanak: az egyik oldalán ôt magát sugárözönben, a másik oldalon pedig a két szívet, a mi Urunk Jézusnak a szívét és az ô szeplôtelen szívét egy nagy M betűvel. Az M betűrôl tegnap beszéltem, hogy Isten is Márián keresztül nézi az életet. Most szeretném megmutatni azt a nagy csodát, ami történt, éppen a csodálatos éremnek a Boldogasszonya által. 140 esztendôvel ezelôtt történt körülbelül. Akkor élt Franciaországban egy Ratisbonne Alfonz nevezetű zsidó ember, aki barátságban volt egy olasz báróval. És ezek jóban voltak, csak éppen a báró volt hívô ember, a barátja, Ratisbonne egy zsidó szabadkôműves, hitetlen, mindenen mosolygott, mindenen nevetett, mindenen gúnyolódott, ami a hit vagy a vallásnak a kapcsolatát jelentette. A barátját is szerette, csak ezt az egyet nem bírta benne, hogy vallásos. A barátja viszont, mert barátja volt, mindent szeretett Ratisbonnban, csak éppen a hitetlenségét nem, és úgy fájt a lelke, hogy hitetlen és nem tudja semmiféle emberi rábeszéléssel, szépen való kéréssel, sem goromba ráripakodással, keserű vitákkal és csendes beszélgetésekkel, -- tehát semmiféle eszközzel nem tudja megtéríteni. Ez a Ratisbonne keletre akart indulni, és Strasbourgban, az egy francia város, ott hagyta a rokonságát is meg a menyasszonyát is, de hát el akart menni egy keleti utazásra. És útba ejtette Rómát is, ahol a barátja élt. Több nevezetességet meg akart nézni, a régi pogány császári palotákat, a Fórumot, meg hát ugye a művészetnek is a különféle nagy alkotásait, a keresztény művészetnek alkotásait. És közbe-közbe mindig élesen vitatkoztak. És végül is azt mondja: Ma délután el fogok utazni. Erre a barátja, a báró mondja neki: Egy pillanatig még beszélgessünk, de térjünk be már ebbe a templomba, egy pap barátommal volna egy kis elintéznivalóm, de csak egy pár percig tart. Bementek a templomba, ott hagyta a hitetlen barátját, az bámészkodott, nézelôdött a templomban. Néhány perc múlva jön vissza. Nem találja a barátját. A templomnak a másik oldalán lévô kis oldalkápolnában ott látja térdreborulva. Odamegy, szinte nem tudja felkölteni, annyira el van ragadtatva. S azt mondja, mikor felébresztette: Én olyan boldog vagyok! És most már nem utazom se keletre, sehová sem ... Csak vezess el engem egy paphoz, hogy hol tudjak megkeresztelkedni. Aztán még nagy nehezen kivallatta késôbb. Töredékekben mondotta el, hogy csak bámészkodva bement az egyik oldalkápolnába, maga sem tudja hogy hogyan, és ott a Boldogságos Szűz Anya kezébôl csodálatos sugarak törtek elô, és ô máról holnapra megváltozott és megtért. Ezt a római Szentszék is hivatalosan elismerte, ezt a csodálatos megjelenését a Boldogságos Szűz Máriának. Még hozzá tartozik az, hogy ez a barátja, még hitetlen korában adott neki egy csodás érmet: Nézd, Te nem hiszel ebben, ne törôdj vele, tedd el magadhoz! Tedd a zsebedbe, legyen veled, csak azért, mert barátom vagy, csak azért, mert szeretsz engem, ezért ôrizd ezt a csodás érmet! És Alfonz, amikor végül is nagy nehezen kivallotta, hogy mit látott, akkor azt mondta, hogy a csodás éremnek az asszonyát sugárözönben látta, és ez fordította meg ôt. Valóban megújult Szent Pál megtérése, aki dühödten és elkeseredetten Krisztus ellen indult el Damaszkuszba, és Pálként érkezett meg. Kedves Testvéreim! Akik úgy érezzük, hogy nem tudunk változtatni szeretteink lelkén, újuljunk meg, a Boldogságos Szűz Anya iránti tiszteletben és szeretetben. Mi magunk nagyon kérjük a Szűz Anyát, mert az ô kezébe adta az Úr Isten azt a virágot, amellyel meg lehet nyitni a hitetlenek szívét is. Testvérek! Nem történik mindenkivel csoda. Nem jelenik meg mindenkinek a Boldogságos Szűz Anya. De 150 esztendô óta, hihetetlen nagy mennyiségben vannak nyilvántartva azok az esetek, amelyekben hasonló fordulat állott elô a Szűz Anya közbenjárására látomások nélkül is. Talán hallottak is a régiek róla, Páter Marcell nevezetű kármelita atya. Ô is e világnak a gyereke volt. Végigküzdötte a világháborút és részt vett annak minden nyomorában, küzdelmeiben. Hitetlenül. És látomás nélkül az a csodálatos érem, amit az egyik barátja neki adott - - sôt pontosan egy kisgyerek adott neki, az ô keresztgyereke --, az megôrizte és megvédte és Jézushoz vezette az ô lelkét. És valóban a szentség hírében halt el, mint az egyik legszigorúbb kármelita rendnek a tagja, itt Magyarországon. * Kedves Testvéreim! Kôszívekkel vagyunk körülvéve? Kövesült lelkekkel? Megkövesült, vallásosságban talán kôvé hidegült emberekkel vagyunk körülvéve? Itt a virág a kezünkben: a Boldogságos Szűz Anyának a közbenjárása és oltalma. Adtál már érmet valakidnek, akit szeretnél, hogy az Istenhez térjen? Kérted már, hogy ôrizzen valamicske kis emléket a Boldogságos Szűz Máriáról vagy pedig a régi vallásosságából? Csak azért, mert szeret Téged, csak azért mert az anyja vagy apja vagy testvére vagy gyereke vagy. Tettél már ilyet? Meg kell újulnunk a Boldogságos Szűz Anya iránti bizalomban. És ez a bizalom éltessen bennünket, akihez nem lehetett úgy fordulni, hogy meg ne hallgatta volna a mi kérésünket. Imádkozó, bízó, eget ostromló lelkekre van szükség, akiket a Szűz Anyának ez a csodálatos kegyelme lelkesít és vonz. És arra van szükség, hogy csodák történjenek, a lélekben történô csodák a kövek legyenek megint emberszívekké! A próféta által ezt jövendölte meg az Isten a messiási idôkrôl: elveszem a kôszívet keblükbôl és megint érzô, hús-szívet adok nekik. Ezért legyen a mi imádságunk -- a Szűz Anyán keresztül bizalomteljesen -- Isten irgalmassága elôtt, hogy a megkövesült lelkek megint Istenre figyelô, Istent szolgáló, Istent szeretô lelkekké váljanak. Amen. ======================================================================== A keresztények egysége Belon Gellért szentbeszédei (1981) Krisztusban szeretett kedves keresztény Testvéreim! Kedves Híveim! Az Úr Jézus Krisztus imádsága az volt az utolsó vacsorán, hogy akik hisznek benne, akik szeretik ôt és akik szolgálják ôt, azok egyek legyenek. Egy hitben, egy imádságban, egy formájú Isten-szolgálatban. Az egységnek ezt a nagy ajándékát kérte tanítványainak is, egyházának is, mert azt mondotta, azt gondolta, azt tartotta, hogy az egy Istennek gyermekei egységben éljenek, és azok akik ôt szeretik, megváltójuknak vallják, azok is egyek legyenek. És a mai világ elôtt szégyenkezve áll meg az Anyaszentegyház és mindenki, aki kereszténynek tudja és vallja magát, hogy ez a krisztusi egység nincs meg: Tudjátok ti magatok is, hogy nemcsak katolikusok vannak, reformátusok, evangélikusok, baptisták és még egy csomó, szinte megszámlálhatatlan, akik hívôknek vallják magukat, a Bibliát tartják a kezükben és Krisztust emlegetik, valójában azért mégis különböznek egymástól. A hitetlen világ, akik nem hisznek Istenben és akik nem hisznek Krisztusban, ezek mosolyogva mondják, mit akartok ti keresztények, amikor egymás között is, az egy Bibliát ezerféleképpen magyarázzátok, az egy Isten gyermekének valljátok magatokat és mégis szemben álltok egymással? Megdöbbenünk kedves Testvéreim, amikor csak így vázlatosan vetjük fel a kereszténység megosztottságának ezt a fájó sebét. De mindjárt segítségünkre jön az Isten szava, éppen a mai vasárnapon, amikor a szentleckében hallottátok, hogy még Szent Pál apostol idejében, akinek megtérését ma ünnepeljük, és aki valóban nagy apostola volt az Anyaszentegyháznak, Korintusban fölpanaszolja, hogy abban az egy egyházban is hányféle szakadás állott elô. Az egyik azt mondta, hogy én Pállal tartok, aki prédikált nekünk. A másik azt mondotta: én Péterrel tartok, aki az egyháznak a feje. A harmadik azt mondja: én Apollóval tartok. Apolló nem volt apostol, de egy megtért tudós ember volt, és csodálatos ékesszólással tudta hirdetni az Istennek az igéjét, úgy, hogy a Zsidókhoz írt levélnek a szerzôségét ôneki ítéli jórészt a tudomány. Egy csodálatos bôséggel, eszmegazdagsággal és szép ékes beszéddel megírott levél. -- És ezek egymás között vitatkoztak, veszekedtek. A Pál hívei Péterre azt mondották, hogy azért nem követjük, mert megtagadta Jézust. Péternek a hívei azt mondották, hogy nem szeretjük Pált, mert üldözte az egyházat. A harmadik azt mondja: Apollót azért nem, mert az nem volt küldött és apostol. A negyedik -- és ez az érdekes -- azt mondja: én Krisztussal tartok, nekünk nem kellenek közvetítôk Isten és ember között. Se Péter, se Pál, se Apolló, se senki, csak egyedül Krisztusra akarok hallgatni. Ó kedves Testvéreim! Tehát mindjárt az egyháznak a kezdetekor, a legelsô alkalommal is megindult a szakadási folyamat. És aki a történelmet végiglapozza, az tudja, hogy a szakadásnak ez a sebe, mindig végigterjed az Anyaszentegyházon. Mi ez a szakadás? Seb a krisztusi testen. Nem hiába ôrizte meg az Úr Jézus Krisztus feltámadása után is testén a sebeket, amit Tamás is tapintott. És a sebeknek a tapintásától a hitetlensége meggyógyult. A mai egyháznak és a mindenkori egyháznak, ennek a krisztusi testnek is mindig lesznek sebei, fájó sebei. De gyógyító sebek is. Mert hiszen ez a nagy szakadás, amivel a világ elôtt botránkoztatjuk az embereket, ez egyben gyógyító is. Mert nézzétek csak, milyen csodálatos erôket mozgósít ez a seb. Hány keresztény ember lelkébe belehasít ez a fájdalom, és imádságra, munkálkodásra, áldozatokra készteti ôt. Hallottátok az ökumenizmusnak a szavát, az ökumenikus mozgalomnak ezt a nagy áradását, ezt a csodálatos nagy adományát a Zsinatnak, amellyel az Anyaszentegyházat eltölti, hogy valahogy a szétszakadtakat összehozzuk, a sebeket gyógyítsuk és mindazt, ami botrányára szolgál a világnak, azt helyrehozzuk. És csodálatos módon megindult a szétszakadt emberekben, a szétszakadt lelkekben, az évszázadok óta távollévô szívekben a nagy egység iránti vágy, a nagy egység iránti mozgalom, a nagy egység iránti törekvés. Kedves Testvéreim! Ez nagy adomány, és egy nagy mozgalom. Mert ellenségeskedések mindenütt vannak, az az ördögnek az adománya, az ördögnek a cselekménye és az ördögnek a beavatkozása. De hogy az ellentéteket feloldjuk és az ellentéteket megoldjuk, és ami szétszakadt, azt megint összekössük, ami fáj, azt meggyógyítsuk, az az Istennek a műve, az Istennek az ajándéka. Nem kis dolog Testvérek! Mert az biztos, hogy a különbözôség mindig bántja az embert. Miért nem tudunk egyet akarni? Egy családban is, ha az apa vagy az anya kettôt akar, ha csak kicsiben is eltérnek, milyen fájó az! Ha a szülôk és gyerekek között nézeteltérés van, ha csak kicsi dologban is, mennyire izgatja az, mennyire nyugtalanítja az az embereket. Mennyire fáj tehát minékünk is ez a hitbeli különbözôség, de amennyire fáj, annyira legyünk a mi Urunk Jézus Krisztusunknak a szolgálatában, hogy az egységért imádkozzunk és az egységért tevékenykedjünk. Ne legyünk ellenségeskedésekben, viszont abban sem legyünk, hogy a hitünket feladjuk és hogy most már minden hit jó. Ez nem azt jelenti kedves Testvéreim, hogy most már mindenki, aki a maga lelkiismerete szerint meggyôzôdését vallja, ez már minden egyforma, minden vallás egyforma. Ez nem áll. Nekünk, katolikusoknak meg kell maradnunk a magunk hitében, csak nem ellenségesen, sôt, inkább szeretettel kell tanúságot tenni más vallások elôtt is szent hitünknek a valóságáról, aminek a közepében a megbecsülô szeretet és a tisztelô szeretet áll. Igaziból ez az ökumenizmusnak a lelke és a lényege, hogy ráébreszt Istennek arra a szeretetére, amellyel egyesít mindenkit, és mindenki fölé ráborul, mint valami nagy anyamadár, aki szereti az embereket Az Úr Jézus Krisztus bennünket arra tanított, hogy legyünk jók mindenkivel, mint ahogy a mennyei Atya is jó. Felkelti napját igazakra és bűnösökre és esôt ad híveknek és hitetleneknek egyaránt. Kedves Testvéreim! Az imádságnak a hete zárult le. Mi nagy hittel, Jézusba vetett bizalommal próbáljuk úgy felfogni a keresztény megosztottságot, mint sebet a krisztusi testen, amely fáj ugyan, de gyógyít is. A fájdalmat átvesszük azáltal, hogy imádsággal sürget bennünket ez a szomorú valóság. De tudjuk azt, hogy a krisztusi seb az mindig gyógyít is, mert hiszen a gyógyító erôket hívja elô lelkünkbôl. Testvérek! Az imádságnak az órája van, az imádságnak az ideje van, annak az imádságnak, mely mindent, ezt a szakadást is gyógyítani tudja. Ezért tehát a hitünk megvallása után imádkozzunk a keresztények egységéért, hogy valóban Jézus szava szerint egyek legyünk mindig a hitben is és Isten iránti szeretetben is. Amen. ======================================================================== Jézus szavai a kereszten: Belon Gellért szentbeszédei ,,Atyám bocsáss meg nekik...'' (1981) Kedves keresztény Testvéreim, kedves Híveim! Nagyböjt van, és a mi Urunk szenvedésének szent emlékét üljük. Az emlékezésbôl pedig, magunk számára, igaz bűnbánatot, a léleknek pedig emelkedést, jobbulást, tisztulást esedezzünk. Megkezdjük nagyböjti elmélkedéseinket. Az embernek két különleges, két érdekes, megfigyelésre méltó szava van: az elsô és az utolsó. Aggódva lesi az édesanya, hogy mit mond az ô gyermeke, mi lesz az elsô szó, amit mondani fog. -- Ha messzirôl jön egy rég várt ismerôsünk, rokonunk, szülônk vagy gyermekünk, ugyanaz az érdeklôdés kíséri, mint Petôfi Sándort is, aki egész úton hazafelé azon gondolkodott, hogy mit mondjon, mi legyen az elsô szó. -- És amikor haldokló ágyához kerül valaki, akkor megfigyeljük azt, hogy mit mondott utoljára. Mert ha valaki nem hirtelen hal meg, hanem az emberi végnek a szokott formájában, az elhalás formájában, akár a lassan elfogyó gyertya, alszik ki az emberben az élet, akkor megnézzük, megfontoljuk, megjegyezzük, mit is mondott utoljára. És akkor az az utolsó szava ... Anyánknak, apánknak, valamelyik ôsünknek utolsó szavait évtizedeken keresztül, egész életünkön át ismételjük, emlegetjük, és mint valami drága kincset, úgy hordozzuk a szívünkben. Testvéreim! Az Úr Jézus Krisztusnak az elsô szava, amit feljegyeztek a Szentírásban ez: ,,Tartsatok bűnbánatot!'' Ez volt az elsô, amit legfontosabbnak tartottak. Ô maga sem az Isten gyôzelmes nagyságáról, a szép fényes mennyországról kezdett beszélni, nem arról, hogy milyen nagy az Isten, hogy milyen okos az Isten, milyen végtelen bölcs az Isten, hanem a tekintete ránk esett, emberekre. Látta a mi utunknak a végét, ahogy állunk, és azt mondotta: emberek, tartsatok bűnbánatot, mert ez így nem jó. Tartsatok bűnbánatot, mert ennek az útnak a vége kárhozat! Tartsatok bűnbánatot, mert a vége rettenetes értelmetlenségbe fog belezuhanni, ha nem változtok meg, ha nem tartotok bűnbánatot. Ha az elsô szava a mi Urunk Jézus Krisztusnak az volt, hogy tartsatok bűnbánatot, annál inkább kell nekünk figyelnünk az utolsó szavára. Mint ahogy szeretteinknek utolsó szava mindig elôttünk van, ahogy szeretteinknek utolsó szavát mindig irányítóul vesszük, és mint valami drágaköveket, úgy emlegetjük, mit mondott anyánk, öreganyánk, apánk vagy öregapánk. Jézust mi egész életünkben szerettük és szeretni akarjuk, és ezért akarjuk elmélkedés tárgyává tenni az ô utolsó szavát, az ô halálos ágyán, a kereszten. Jézus, amikor elítélték és a keresztúton végighaladt, a latrok kíséretében érkezett a Golgota hegyére. S amikor fölérkezett, a nehéz keresztre ráfektették a mi Urunkat, és a pribékek, a hóhérok fölfeszítették az ô szent tagjait -- kezét és lábát --, mérhetetlen kínok között. Még csak elgondolni is rettenetes, hogy a mi Urunk kezébe azok a vasszögek behatolnak, az ô lábán átfúródnak és a kereszthez szorítják. És amikor felállították a keresztet, akkor -- beleesvén a kereszt fájának ásott gödörbe -- egy nagyot bukott az a fa, amint beleesett a gödörbe és a helyére állott, akkor megrendült az egész test és meghúzódtak a sebek, és a mi Urunk Jézus Krisztusunk a keresztre feszítésnek elsô kínjait élte: De ott álltak körülötte az írástudók és a farizeusok; és gúnyolódva kiabáltak feléje: ,,Az Istenben bízott, szabadítsa meg most, ha akarja, az Isten ôt, mert azt mondta, az Isten Fia vagyok'' Ilyen rettenetes nagy káromlással hívták tanúul az eget az Úr Jézus Krisztus ellen, és az ég hallgatott. Jézus lelkére ráborul az egész világnak bűne és a bűnnek minden szennye. Az azelôtti világnak is, az akkorinak is, és a mi mostani világunknak is minden bűnözöne beleáradt az ô szívébe és lelkébe, és a két kitárt karral átöltette az egész földgolyót. És magára ölelve érezte a bűnnek rettenetes súlyát... És ekkor a kereszten az ô végrendeletét hét szóban fejezte ki. Ma este az elsô szóról beszéljünk és elmélkedjünk Felkiáltott a mi Urunk velôtrázó kiáltással, és Jézustól, a fönséges nyugalmú Jézustól szinte szokatlan módon -- amint a Zsidókhoz írt levél mondja --, nagy kiáltozás és könnyhullatás között kiáltotta világgá: ,,Atyám, bocsáss meg nekik mert nem tudják hogy mit cselekszenek!'' Ez volt az elsô szava a mi Urunknak Elsô szava, és ezzel nem a hóhérokat szidalmazta, nem az ôt igazságtalanul elítélô Pilátust és papi fejedelmeket szidalmazta, nem a fájdalmakat kiáltja égre, hogy mennyire rettenetesen égeti ôt ez a fájdalom, hanem bocsánatért esedezik. Csodálatos ez a mi Urunktól. Mert hiszen tudjátok, hogy amikor a szolga arcul ütötte Jézust, az arculütést kikérte magának: ,,Miért ütlegelsz engem? Ha rosszul szóltam, bizonyítsd be, ha pedig nem, akkor miért ütlegelsz engem?'' Hogyha ez az arculverés a mi Urunknak ilyen rettenetesen fájt hogy ô, aki azt kérte tôlünk, hogy a rágalmakat, az igazságtalan rágalmakat s mindenféle rossz sértéseket tegyük zsebre, ô egy szolgának az arculütését ilyen mélyen átérezte és milyen sérelmesnek tartotta --, mit kellett volna mondania neki elôször, amikor átfúrt kézzel és átfúrt lábbal belezökkenve a keresztnek ásott gödörbe, rettenetes csont- és idegfájdalmak között a világ bűneinek a súlyát megérezte? Mit kellett volna mondania neki? Mit kellett volna mondania a papi fejedelmeknek, akik ott ítélkeztek fölötte? Tudjátok hogy mit csináltatok?! Istent gyilkoltatok! Te, Pilátus, te bár római vagy, az ismeretlen Istent mégis tiszteled, tudod mit csináltál?! Istent gyilkoltál meg! Ti pribékek, ti hóhérok, ti egy Istent öltetek meg! Tudjátok hogy mit csináltatok?!'' -- És ezzel a mi Urunk belekiáltott valamit a mi szívünkbe lelkünkbe is. A bűn okozta Jézusnak ezt a rettenetes kínját és halálát, és éppen ezért a mi bűnünk vitte ôt a keresztre. Tudjuk mi, hogy mit csinálunk akkor, amikor vétkezünk? Tudjuk mi, hogy mi a következménye annak, hogyha mi az Úr Istennek a parancsait megszegjük? Ôsszüleink a paradicsomkertben egy alma árán, egy kicsiségnek az árán indították meg a bűnnek rettenetes áradatát. Tudták ezek, hogy mit csinálnak? Tudták, hogy egy ilyen kis valami megéri ezt a rettenetes sok kínt és gyötrelmet, ami az ôsbűn és eredeti bűn forrásából fakad? ,,Mert tetszett az alma, és ízre is jó volt'' -- halljátok majd az olvasmányt a szentmisében, kedves Testvéreim! Mert a bűn mindig tetszetôs, a bűn mindig ízletesnek látszik! De tudjuk mi, hogy mit csinálunk? Mit csinál ez a világ ma az Istennel, aki le akarja taszítani trónjáról, mert azt hiszi, hogyha az Istent letagadja az égbôl, akkor ô korlátlan úr lesz a földön. Tudják ezek, hogy mit csinálnak? Nézzétek meg, hogy akiknek nincsen Istene és akiknek nincsen gátja, hogy azok mit csinálnak! Elôször csak jön az a könnyű tagadás a könyvben. És a könyvbôl olvassa a fiatalság, hogy nincs Isten és nem kell Isten. És nincsen, ami belülrôl gátat vessen. Nem tudják, hogy mit tanítanak, nem tudják, hogy mit mondanak. Mert azután jönnek ezek az istentelenek, akik gyilkosok, garázdálkodnak, részegesek, fajtalankodnak, bujálkodnak. Tudják, hogy mit csinálnak? És tudod te, keresztény hívem, hogy mit csinálsz, amikor csak könnyen kezeled az Istennek az ügyét? -- Manapság sokan mondják: ,,hát ma már a vallás lassan kimegy a divatból!'' Olyan könnyű ezt mondani kedves Testvérem! De tudod te, hogy mit mondasz ezzel? Azt mondod, hogy kell a gátlástalanság, hogy kell a nyugtalanság, kell a békétlenség, kell a szeretetlenség és a gyűlölködés. Mert Isten nélkül nem lehet tudni, hogy hol áll meg ez a világ. A háborús veszedelmeket folyton növelik, a békétlenségeket, a szeretetlenségeket folyton feszítik. Nincsen az az Isten, aki megfogja, ha az Istent letaszítjuk a trónról. Tudják, hogy mit csinálnak, mit cselekszenek? Ó kedves jó Testvéreim! Ne másokról beszéljünk, magunkról beszéljünk! Hogyha elmaradsz a templomból -- persze dolog van sok, azután talán egy kicsikét kényelmes is vagy, a hét nagyon fáradságos volt --, s elmúlik a vasárnap szentmise nélkül. Nagy dolog? Kicsinek látszik. De tudod te, hogy mit csinálsz? Mint aki eldobja magától az élelmet, pedig már éhhalálán van. Mint aki eltaszítja magától azt a fölajánlott pohárvizet, amit a szomjazónak adnak. Mint aki eltaszítja az orvosságot, pedig az gyógyítása lenne. Ó kedves Testvérem! tudod te, hogy mit csinálsz? Egy szentmisének nemcsak az az értéke, hogy végighallgatom, hanem egységet teremtve, közösséget teremtve, Krisztusnak az ereje száll valahogy belénk, és valahogy mindig megerôsödve kell, hogy elhagyjuk a templomot. Tudod te, hogy mit csinálsz, amikor elmaradsz a szentmisérôl? Vagy amikor ott van a Szentírás a polcodon, mert megvetted, s ott porosodik és nem nyílik ki sohasem. Tudod te, hogy mit csinálsz? Kényelmes vagy, meg nehéz is megérteni. De íme, itt a böjti idô, ki kéne kinyitni azt a Szentírást, hogy egy kis vigasztalást kapj. Tudod te, hogy mit csinálsz, amikor csak hagyod ott porosodni? Amikor nem törôdsz a gyermekeddel, a gyermekednek a lelkével, a vallásos nevelésével, amikor a hittanórának a megtartása bizony, sokszor nagyon nehéz a papnak is, a gyereknek is, a szülônek is. Tudod te, hogy mit csinálsz, amikor a hittanóráról elmaradó gyermekedet még véded, -- vagy talán éppen te vagy az, aki eltiltod a hittanóráról a gyereket? Tudod te, hogy mit csinálsz? A lelkét ölöd meg! A lelkét gyilkolod meg! Hogyha azt a borospoharat, amikor az elégen túl van, mégis magadhoz veszed és lerészegíted magad, tudod te, hogy mit csinálsz? Meggyilkolod a békét, a családi nyugalmat, a rendet, a bensôséget, a kiegyensúlyozottságot. Tudod te, hogy mit csinálsz? Tudod te fiatal, mit csinálsz akkor, amikor azt mondod, hogy élvezzük az életet, és menjünk a vérünk után? Az kell, ami vágy, ami szép, ami kellemes minékünk, és ismeretségrôl ismeretségre, szabadon éled a világodat? Azt mondod, hogy ez jó, és most éljünk és élvezzük az életet, de tudod te, hogy mit csinálsz? Jézus megmondotta a keresztfán, amikor behatolt a szög a kezébe és be a lábába. Nem azt mondotta, hogy ,,jaj, de rettenetesen fáj ez nekem'', hanem látott téged, kedves hívem, és azt mondta: ,,Nem tudják, hogy mit cselekszenek.'' * Ó kedves jó Testvéreim! A mai világban ez a baj, és ez a betegsége a mai világnak, hogy nem tudja, hogy mi az a bűn. Azt hiszi, mert mindjárt nem sújt le rá az Istennek a haragja, mert mindjárt nem kapja meg a büntetését, akkor az talán nem is olyan fontos. Istennek nincsen büntetô szándéka. Többen azt mondják: ,,Nincs is Isten!'' ,,Ki tudja, hogy van-e?'' -- és közben tudjátok, hogy mi a bűn: ez a rettenetes lélekgyilkosság, kárhozatkészítés. Testvéreim! Valahogy a mi Urunk Jézus Krisztusnak a lelkületét kell a számunkra biztosítanunk. És azt kell elérnünk ebben a nagyböjtben, hogy mi Jézus szemével nézzük a bűnöket Úgy, amint az Úr Jézus Krisztus látta. Ott a kereszten nem a maga fájdalmát nézte! A mi bűneink rettenetességét, utálatosságát és kárhozatra méltóságát. Látta: ,,Nem tudják, hogy mit cselekszenek''. Mi akarjuk tudni, kedves Testvéreim, és kérjük a mi Urunkat Jézus Krisztusunkat: Tanítsd meg úgy nézni és úgy látni a bűnt, ahogy Te nézted és Te láttad a keresztfának abban a rettenetes lázálmos nézésében és tekintetében, amelybôl felkiáltottál: ,,Bocsáss meg nekik, mert nem tudják mit cselekszenek!'' Testvéreim! Azért kell nekünk Jézushoz járulnunk, mert Jézus bocsánatot akar kérni számunkra. Ha én nem is tudom a vétket, de Jézus bocsánatot akar kérni. Jól jegyezd meg: elsô szava Jézusnak ,,Atyám, bocsáss meg nekik!'' Jézus minden szentmisében ezzel kezdi, hogy bocsánatot kér számunkra. Ahhoz azonban az kell, hogy mi lássuk, értsük és érezzük, hogy milyen a bűn. Urunk, Szent Fiad elsô szava: ,,Tartsatok bűnbánatot!'' Én is hétrét görnyedve hajolok a földig, kitárom és kifordítom lelkem legbensejét is, és gyónok, vallok, leleplezem magam, vállalom és akarom a mezítelenség szégyenét és megaláztatását a legnagyobb nyilvánosság: az egész mennyei udvar és az egyház színe elôtt. Ezért gyónom tehát a mindenható Istennek, kinek tekintete ,,és szava eleven, átható és minden kétélű kardnál élesebb, behatol a lélek és szellem, az íz és a velô gyökeréig''. És nektek, testvéreim, gyónom. Igen, nemcsak a láthatatlan, messzinek hitt mennyországnak, de az Isten húsból-vérbôl való képviselôinek is, akár szentek, akár bűnösök. Vállalom ôszinte magam-megnyitásnak kockázatát, sôt akarom, hogy a mennynek és földnek tekintete végigsöpörjön lelkemen, egészen a belsô zugokig, mint penészt ölô napsugár, mint rejlô betegségeket feltáró röntgensugár, vagy mint alattomos daganatokat ölô rádiumsugár. Mert sokat vétkeztem gondolattal, szándékaim tisztulatlanságával, indítékaim selejtességével, elmém csapongásaival, képzelgések és gyanúsítások áradatával, kétségek és tévedések sorozatával; szóval: üres, lélektelen beszéddel, hideg, sôt gyűlölködô megnyilatkozásokkal, téves és tévesztô megítélésekkel; cselekedettel: a langyos és erôtlen, szeretet-nélküli és merev kötelességekkel, vagy nyilvánvaló rossz tettekkel, bűnökkel; és mulasztással: a bizalom, az elôítélet-mentes gondolatnak, a feszültséget oldó és békét teremtô szavaknak, a kötelesség- és szeretet diktálta tetteknek elmulasztásával ... ======================================================================== Jézus szavai a kereszten: Belon Gellért szentbeszédei ,,... még ma velem leszel a paradicsomban'' (1981) Kedves Testvéreim! Második alkalma van a mi nagyböjti elmélkedéseinknek, és arra vetjük tekintetünket, amit Jézus mondott. Haldokló atyánk vagy édesanyánk utolsó szavait mindig aggódva, félve, tisztelettel, de egy egész életre megerôsített emlékezettel fogadjuk. Sokszor felidézzük, hogy azt mondta ..., utolsó szava vagy utolsó szavai ezek voltak ... Nagyböjt a mi Urunk Jézus Krisztusunk halálával végzôdik. Az ô halálos ágya a kereszt. A keresztre szegezve szólott hozzánk Jézus. Nem tanított, nem hosszú prédikációkat nem nagy és mély értelmű fejtegetéseket mondott a megváltásról, a bűnökrôl, a kárhozatról vagy az üdvösségrôl. Ez mind foglalkoztatta a mi Urunk Jézus Krisztust, benne volt, hiszen a megváltás művét végezte. Mégis, az ô szavaiban ezek valahogy nem tanításképpen, hanem viselkedésképpen jelentkeznek. Az elsô szava az volt: ,,Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, hogy mit cselekszenek.'' Az elsô szava az volt, hogy bocsánatot kért a kínzói, a hóhérai, és mindazok nevében, akik a hóhérokat és a kínzókat odaküldték. Nemcsak Pilátus, nemcsak a papi fejedelmek, hanem ott sorakozik mögöttük az egész világ, kezdettôl fogva mostanig és a világ végezetéig. És a sorban -- akik Krisztusra küldték a hóhérokat; akik parancsot adtak, hogy szegezzék fel Jézust a keresztre; akik egyetértettek azzal, hogy Jézust fölfeszítsék --, azok között ott vagyunk mi is. Jézus nem a fájdalomtól jajdul fel, a szögeknek a fájdalmától -- feljajdul a bűnök tengerétôl. És ezt kiáltja bele akkor is, ezt kiáltja bele most is a mit sem tudó, mit sem sejtô, Krisztus haláláról tudni nem akaró, a bűnrôl semmiféle fogalmat alkotni nem akaró világba ,,Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, hogy mit cselekszenek.'' Ó, kedves Testvéreim! Nem tudjuk, hogy mit cselekszünk, nem tudjuk, hogy milyen súlya van a bűnnek, nem tudjuk, hogy mi a vége a bűnnek. Az, amit a második szavával sejtet a mi Urunk, mert második szava a kereszten a latorhoz szólt. Ismeritek a szent szöveget, hogy az Úr Jézus Krisztussal együtt megfeszítettek két gonosztevôi Így teljesült a prófétának a szava: ,,a gonoszok közé számíttatott''. Ott függnek Jézussal a keresztfán, az egyik jobb oldalról, a másik meg bal oldalról. Ugyanazokat a testi kínokat szenvedik, mint a mi Urunk Jézus Krisztusunk. És a latrok elôbb mindketten ócsárolják Jézus ,,Ha valóban Isten Fia vagy, ha valóban Megváltó vagy, szabadítsd meg magadat és minket is!'' -- Utóbb az egyik lator, (úgy hívjuk, ,,jobb lator''), meggondolta magát, és látván Jézus szenvedését, valahogy beléhasított a bűntudat. Elöntötte egy vérhullám, és a vérhullámon keresztül a szégyen pírja, s az, hogy Jézus ártatlanul szenved. És ezért pirongatni kezdte társát: ,,Te sem félsz az Istentôl? Hiszen ugyanabban a büntetésben vagy! Mi ugyan méltóképpen, tetteink jutalmát szenvedjük, de ez a Jézus, ez itt mit tett?!'' Majd Jézus felé fordult, és azt mondotta: ,,Jézus, emlékezzél meg rólam, amikor királyságodba jutsz.'' S Jézus akkor mondotta neki a csodálatos igéket: ,,Bizony mondom neked: még ma velem leszel a paradicsomban'', az üdvösségnek a helyén. A latornak ez a története nagyon belevilágít a mi életünkbe. Mert manapság az emberek vétkeznek, és nem gondolnak arra, hogy lelkük is van. Nem gondolják meg azt, hogy ez a sok szenvedés, ez a sok nyomorúság, ami az emberéletet kíséri, ennek a gyökere a bűn. És ahelyett, hogy lehajtva fejüket elfogadnák, lázadoznak Isten ellen, sôt felteszik és felkiáltják az égre ezt a szörnyű káromkodást ,,Ha volna Isten, nem volna ennyi szenvedés, nem szabadna, hogy ennyi szenvedés legyen.'' Hányan és hányan beszélnek lator-beszédet ezen a földön! Mert a lator azt mondotta: ,,Ha Isten Fia vagy, szabadítsd meg magadat és minket is.'' Az Úr Jézus Krisztus -- bár bűntelen volt -- nem akarta megszabadítani magát, nem olyan volt, aki ki akart bújni az Atya által neki adott feladat teljesítése elöl. Elfogadta, és nem lázadozott az atyai rendelkezés ellen. Nem szabadította meg magát és nem is szabadíttatta meg magát Mennyei Atyjától. Bár a jajtól és a fájdalomtól felkiáltott a Getszemáni kertben is: ,,Atyám, ha lehetséges, múljék el ez a pohár -- de hozzáttette --, mindazáltal ne az én akaratom történjék, hanem a tiéd''. Manapság vannak lator-lelkű emberek, akik a bajoktól akarnak szabadulni, és a bajnak az okául egyedül az Istent teszik meg: ,,Ha Isten volna, nem lenne ennyi baj.'' Kedves Testvéreim! Erre kell nekünk ráébrednünk és rádöbbennünk akkor, amikor a latrokról elmélkedünk, hogy ki kell dobni magunkból, ki kell vetni magunkból ezt a lator-lelkületet, amely az Istent okolja. S azért tagadja az Istent, mert a világban ezek a bajok vannak. Hanem igenis azt kell mondani, amit a másik lator mondott: mi méltán szenvedjük ezeket tetteinkért. Igaz, hogy sokan mondhatják azt, hogy én nem öltem, nem raboltam, nem gyilkoltam. Igen, de az emberiségben a bűn benne van. És aki azt mondja, hogy nem öltem, nem raboltam, nem gyilkoltam, a bűnöknek még sok más fajtáját elkövethette: Önzô voltál, csak magadat kerested; nem segítettél a szomszédodon, nem fogtad pártját a szegénynek, csak a magad gondolatán voltál, csak a magad akaratát teljesítetted és űzted. Hány fajtája van a bűnnek, amik talán még nagyobbak az ölésnél is, a gyilkosságnál is, a házasságtörésnél is: a szeretetlenségnek és a gyűlölködésnek a vétkei. Testvérek! Nem szabad nekünk azt mondani, hogy mi ártatlanok vagyok. Le kell borulnunk Istenünk elôtt, hiszen Jézus vére, amely érted is, értem is kiömlött, ez a tanúbizonysága annak, hogy valamilyen formájú bűnt kell minékünk elismernünk a latorral: ,,Mi ugyan méltán ...'' -- és így kell nekünk elfogadnunk a szenvedéseket. Kedves jó Testvérem! Ezen indult meg a mi Urunk Jézus Krisztusunk, és ígérte meg a latornak a mennyországot. Ez a második mondása. Mondja, tanítja, nem tanítás formájában, nem hosszú beszéd formájában, de rövid megjegyzésben bennfoglaltan, hogy van pokol és van mennyország. Te benne leszel, te, aki bűnbánó vagy, te ott leszel velem a paradicsomban. Aki lehajtottad fejedet és bűnödet megvallottad, te megkapod az irgalmat és a kegyelmet. Te, aki nem hittél, magadra hagylak. Azt mondod: Nincs Isten, azt mondod, nincs irgalom. Ez a kárhozat, hogy Isten nem érezteti meg velünk azt, hogy van. Ôk elzárták magukat. Körülbelül úgy van ez, mint amikor valaki egy falat épít maga elé, hogy ne sugározzék rá a nap. Nem a napnak a bűne az, hogy a falon nem tud áthatolni. Minek építesz te, lator, falat magad és a ragyogó szeretetű Isten közé? Minek építesz te, testvérem, falat magad közé és a szeretettôl áradó Isten közé? Miért építesz falat? Ez lesz a kárhozatod, hogy az Isten bennehagy ott veszni, ahová te magadat tetted. Azt mondod: nincs Isten -- és nem lesz Isten. Azt mondod, hogy nem Isten kormányozza a világot -- nem fogja a te világodat kormányozni. És akkor derül majd ki, hogy micsoda kárhozat az, ami az istentelenséget jelzi, istennélküliséget jelzi. Ugye, milyen rosszak az idôk, ha nem süt a nap? Milyen borzasztó dolog az, folyton sötétben lenni! Az ember maga keresi a sötétet. Isten a többit otthagyja, ahová maga választja, de a lator kérte: emlékezzél meg rólam, ha országodba jutsz. Sokan arra gondolnak, hogy milyen könnyű bocsánatot nyert a latos Hogy egy pillanat alatt, életének mennyi bűn-tengerét bocsátotta meg az Úr Jézus Krisztus azért, mert rátekintett és hittel elfogadta ôt Megváltónak. Valóban, látszólag egy pillanat műve volt. De testvérek, vigyázzatok! Jól figyeljétek meg, a latornak még két borzasztó dolgot el kellett viselni. Jézusnak a halálát és saját kegyetlen halálát. Ez még hátra volt. Jézus halálát... Mert Jézus ugyan mondta neki: velem leszel a paradicsomban, de röviddel ezután Jézus is felkiáltott: ,,Istenem, Istenem! Miért hagytál el engem?'' Hát ez nem rendítette meg a lator hitét Jézusban, hogy valóban a Túlvilág Királya? Hát ô is Istentôl való elhagyatottságról beszél?! És nem hallatszik sehol semmi, egy hang az égbôl, hogy ,,Te vagy én szeretett Fiam!'' Nem hallott semmiféle biztatást vagy bátorítást, hogy ,,Fiam tarts ki, végezd el a megváltásnak a művét''. Semmi jel nem volt. Sôt, szinte nem lát sehol egy hívô lelket, Jézus anyján és a tanítványon kívül, akik ott állnak a kereszt alatt. Mindenki Jézus ellen van. Azok ott nyüzsögnek, gúnyolják, kínozzák. És az Úr Jézus Krisztus, az Istennek a Fia, Istentôl is elhagyottan hal meg a kereszten. Testvérek! Nem ismertek a latorban magatokra? Nekünk nem probléma az, hogy az Úr Jézus Krisztus annyira hallgat itt az oltárnak a titkán? És az Anyaszentegyházban és a világban? Hányszor kívánjuk, hányszor szeretnénk, ha leszólna a Mennyei Atya az istenkáromlók közé, hogy ,,ez az én szeretett Fiam ...'' Vagy megrázná a földet, hogy ne legyen annyi bűn és annyi vétek a világon. Ha a latorral együtt el tudjuk viselni Jézusnak ezt a megváltó halálát, akkor a hitünk kiállja a próbát, mint ahogy a latornak a hite is kiállta a próbát. Nem rendült meg a latornak a bizalma és a hite Jézus halála láttán sem. -- De ugyancsak nem rendült meg a hite a saját rettenetes halálakor sem. Mert még hátra volt az, hogy összetörik a lábszárukat. Hogy ez milyen borzasztó kín! Gondolj arra, ha megütöd a lábszáradat, a csontjaidnak az élét, micsoda pokoli fájdalom ez. És a katonák odajöttek, és a vasdárdáikkal megtörték a latroknak a csontját. Micsoda éles, micsoda észveszejtô, micsoda rettenetes fájdalom hasított bele! De nem okozta a halálukat mindjárt, hanem elindult a vér, és a vér lassan-lassan elfogyasztotta. És ahogy lassan-lassan jött belôlük a vér, és minél kevesebb lett, annál rettenetesebb hörgések és megrázkódtatások között kellett nekik az élettôl eltávozniuk. Ez rettenetes halál, testvérek! Ez olyan halál, amelytôl felkiálthatott volna, hogy nem hiszek az Istennek, hogy ennyi gyötrelmet kelljen elviselni. De a lator hitt! Kitartott mellette! A saját fájdalmát nem kiáltotta az égre, hanem eltűrte és elviselte. Kedves Testvéreim! A saját szenvedésedet és a saját halálodat kell ajánlani a mi Urunk Jézus Krisztusnak, hogy a jobb latornak valóban a követôje légy. Igen, a mi Urunk Jézus Krisztusunk mindannyiunknak megígéri: ,,még ma velem leszel a Paradicsomban''; de ahhoz az kell, hogy mi a latorral együtt valljuk és higgyünk abban, hogy van bűn, és hogy bűnbánatot kell tartanunk. Kérjük a mi Urunk Jézus Krisztusunktól a latornak ezt a hitét. Nagy ember volt, pillanatok alatt szent ember lett. Mások is voltak bűnösök, de nagyok lettek, akik az Isten kegyelmétôl máról holnapra is fel tudtak emelkedni. Te magad is, ha messze is jártál az Istentôl, csak meg kell nyitnod szívedet az elôttünk szenvedô Megváltónak, és azt kell mondanod: méltán szenvedem én is a szenvedéseket; mert hiszen tetteinkért kapjuk a jutalmat. Ha ezzel a bűnbánatos érzéssel fordulatot tudsz elérni, szent lehetsz te is, máról holnapra. De nem fog felmenteni Jézus halálának elszenvedésétôl sem -- amit az egyházban elszenved; és nem fog felmenteni a te saját halálodtól, saját szenvedésedtôl és halálodtól sem. Erre számítanunk kell, testvéreim. Jézus az örök életnek a mezsgyéjén szólott és beszélt, hogy igenis van örökkévalóság, paradicsom, ahol megenyhülnek s megdicsôülnek a lelkek, ahol ott lehet a jobb lator; és van hely, ahol kárhozatba merülnek a megkeményedett szívek. Testvérek! Jézus azért jött, hogy meghirdesse a bűnbánatot, ami által kijuthatunk a kárhozatnak az örvényébôl, és lelkünket az örök paradicsomba vezethetjük. Higgyünk a bűnbánat erejében! És a mi lelkünknek a közepébe tegyük a bűnbánat- gyakorlatot! Végezzük a szentgyónásunkat, és vegyünk részt az igazi bűnbánat gyakorlataiban a nagyböjt folyamán, hogy megtaláljuk azt, amit az Úr Jézus Krisztus akart nekünk hozni, akart nekünk adni a bűnbánattal: Befejezésül imádkozzuk el: A mindennapi ember hitvallása ez: Nincs bűn! Nincs bocsánat! Hányféleképpen akarjuk eltagadni, elkendôzni a bűnt a magunk életében! Viszont, ha mások vétkeznek ellenünk, akkor egyszerűen nincs bocsánat, nem tudunk megbocsátani. Családok, szomszédok nem tudnak megbocsátani egy életen át egymásnak, és az emberi megítélés terhét kell hordoznia annak, aki egyszer elesett. Hisszük mi keresztények, hogy van bűn, és hogy ez a bűn rettentes hatalom, reménytelen Isten-távolságbavetô átok rajtunk. De hisszük azt is, hogy ahol ,,elhatalmasodott a bűn, túlárad a kegyelem''. Hisszük, hogy a világot, s benne lelkünk bűnfertôjét, az egyházban fakadó isteni megbocsátás kegyelmének forrásvize állandóan tisztítja. Ezt a tisztító patakot árasztod felénk a keresztségben is és a gyónás szentségében is. E bocsánat jegyében riasztod szívünket a pokoltól, és keversz vágyainkba józanító látásokat és a bűnbôl ébresztô csalódásokat. Tudjuk, hogy ezért a bűnbánatért vezetsz bennünket a kereszt égô gyötrelmeihez, hogy megrendüljünk kínodon, és végre elhigyjük a te keresztedet látva, hogy nincsen oly nagy bűn, amin túl ne járna, amit meg ne haladna a te megbocsátó irgalmad! Ebben a mérhetetlen irgalomban hiszek, és kérem bocsánatodat, amint a latornak megbocsátottál, és szeretném hallani halálomkor én is a te szavadat: ,,még ma velem leszel a paradicsomban''. Ámen. ======================================================================== Jézus szavai a kereszten: Belon Gellért szentbeszédei ,,Íme a te fiad ... Íme a te anyád...'' (1981) Kedves Híveim! Nagyböjtben, a nagyböjti prédikációk során Jézusnak az ô halálos ágyáról, keresztfájáról elkiáltott, felkiáltott szavairól elmélkedünk, Jézus hét szaváról a kereszten. A harmadik szóig jutottunk el, hiszen nagyböjt harmadik hetében vagyunk. Tegnap, amikor vetítés volt, megdöbbenve láttuk a mi Urunk Jézus Krisztusnak kereszten lévô kínjait. Ahogy felfeszítették ôt, és ahogy ég és föld között függve, a sebeknek halálos lázától, az élettel viaskodó fiatal szervezet rémületes kiáltásában és sóhajtásában, amint a lélek erôszakkal készül búcsúzni a négy seben keresztül: megdöbbenve láttuk a mi Urunknak borzasztó fájdalmát. jómagam is behunytam a szemem a borzalomtól, a rettenettôl, mert hiszen ennél különb, a képnél különb lehetett a mi Urunk fájdalma, gyötrelme. Igaza van a Szentírás másik lapjának, amelyik azt mondja, hogy a kereszten sírás, nagy kiáltozás és könnyhullatás között ajánlotta magát annak az Istennek, aki megszabadíthatta ôt. Elmélyedtünk, együttéreztünk a mi Urunk Jézus Krisztusunk gyötrelmével és kínjával a kereszten. Mégis Testvérek, valami döbbenetes dolog történik. Mintha Jézus, a halállal viaskodó Jézus, a halálos sebekkel és halálos lázakkal küzdô Jézus, mintha egy pillanatra elfelejtkeznék arról, amirôl nem lehet elfelejtkezni, mintha megfeledkeznék kínjáról, gyötrelmérôl, amit a szögek okoztak, amit a hitetlen csôcselék gúnyolódása és kiáltozása okozott, és amit ennek az egész világnak minden súlya, minden súlyos bűne ránehezedve neki okozott. Mintha errôl elfeledkezett volna Jézus, mond valamit. Ez az elfeledkezés egyszer már megtörtént a keresztúton, mégpedig amikor a jeruzsálemi asszonyokkal találkozott a mi Urunk Jézus Krisztusunk. Ô, akit megostoroztak, Ô, aki elbukott a kereszt alatt, Ô, aki a körülötte tolongó csôcseléknek lökdösése és gúnykacaja között ment, és vitt az útja, Ô, aki vérrel átfutott arcával és töviskoronájával a fején azt sem tudta, hogy a fájdalmak tengerének mekkora mélységébe merült, mintha megfeledkeznék az Ô gyötrelmérôl, mintha megakadna valahogy az Ô kínjának és gyötrelmének a fájtatásában. Jeruzsálemi asszonyokat lát, és hirtelen így szól hozzájuk (nem kiált, de beszél; beszél, mint aki nem tud a saját maga fájdalmáról), ezt mondja: ,,Jeruzsálem leányai, ne miattam sírjatok, sírjatok inkább magatok és gyermekeitek miatt. Jönnek majd a napok, amikor azt fogjátok mondani: Boldogok a magtalanok és az asszonyok, akik nem szültek és nem szoptattak! Akkor majd azt kiáltják a hegyeknek: Szakadjatok ránk! És a domboknak: takarjatok el! Ha így tesznek a zöldelô fával, mi lesz a sorsa az elszáradtnak?'' Kedves Testvéreim! Hallottátok, hogy az Úr Jézus Krisztus mit mondott. Nem azt mondja, hogy ,,nézzétek mekkora sebeim vannak''! Nem azt mondja: ,,nézzétek, micsoda gúnyolódás vesz engem körül''! Nem azt mondja, hogy ,,nézzétek, én az egész világnak a bűne alatt görnyedek, segítsetek''! Nem azt mondja! Hanem mit mond? ,,Ne rajtam sírjatok, hanem sírjatok magatokon és sírjatok gyermekeiteken. Mert ha a zöldelô fával -- vagyis ô volt a zöldelô fa, aki az Isten elôtt virágzott jóságban, szentségben és életteljességben --, ha a zöldelô fával így tesznek, mi lesz a sorsa a száraznak? -- vagyis nektek -. Magatokon sírjatok és gyermekeiteken!'' Mi is ezeknek a gyermekeknek a sorában vagyunk, kedves Testvéreim! S az Úr Jézus Krisztus feledni látszik a maga kínját, a maga gyötrelmét. Miért? Mert eszébe jut a bűnnek a vége, a kárhozat, amelyen a bűntôl szikkasztott és szárított ágakat elégetik. Mintha a fájdalomnak éles tüze mögül a kárhozatnak még élesebb tüze égett volna bele Jézus lelkébe, és ettôl kiáltott fel. Ô nem törôdött a maga gyötrelmeivel, a maga kínjával, a maga fájdalmával, de gondolt a kárhozatra és azokra a szerencsétlenekre, akik a kárhozatra jutnak. ,,Magatokon sírjatok és gyermekeiteken!'' A kárhozatnak a rémes valósága szinte felfüggeszti Jézus fájdalmát, mert jobban fáj neki, jobban gyötri ôt a kárhozatnak tüze, mint saját kínja. Most, a harmadik szónál, megint felfüggeszteni látszik Jézus a maga rettenetes gyötrelmét és fájdalmát. Mintha csak megint olyan fontos dolgot akarna mondani, amilyet mi nehezen tudunk megérteni, nehezen tudunk fölfogni, de mégis mérhetetlenül fontos és mérhetetlenül döntô ránk nézve. Jézusnak harmadik szava ugyanis az, hogy leszól a keresztfáról: ,,Asszony, íme a Te fiad!'' Máriának mondja, anyjának. Jánosnak, a tanítványnak pedig ezt mondja: ,,Íme a Te anyád.'' Látszólag sokszor elmondott, látszólag sokszor ismételt szavak. De ezeknek az egyszerű szavaknak a mélységére éppen az vezet el bennünket, hogy Jézus a fájdalmas könnyek, a fájdalmas kiáltozások között mondja ezt. Van ideje félretolni szinte azt a vérfüggönyt, amely arcára és lelkére borult. Van ideje és módja, talál rá, gondot fordít arra, hogy ezt megmondja, vagyis hogy gondoskodjék anyjáról -- anyjának ajánlván a tanítványt, a tanítványnak pedig az ó anyját. Az elsô, kedves jó Testvéreim, amit a mi Urunk Jézus Krisztusunk ezzel nekünk hangsúlyozni akart, hogy ô, az Isten Fia -- aki beszélt a gondviselô Istenrôl, hogy nézzétek a mezôk liliomait, nem szônek, nem fonnak, és Atyátok öltözteti ôket; s nem vetnek, nem aratnak a verebek, csűrökbe nem gyűjtenek, és mégis táplálja ôket mennyei Atyátok --, a mi Urunk Jézus Krisztusunk, aki ezeket a csodálatos gondviselésre utaló szavakat mondotta, ô maga úgy gondoskodik, hogy félretolja a maga fájdalmát. Elfeledkezni látszik a maga kínjáról, és még, mint aki utolsó szavaival gondoskodni akar az ô szeretteirôl, mondja, hogy szeressétek egymást. Te Mária, szeresd Jánost, te János, szeresd Máriát, viseld gondját. S ezt megértették. Hiszen az evangélista hozzáteszi: attól az órától fogva a tanítvány a saját házába vette a Boldogságos Szűz Máriát. Kedves Testvéreim, hát olyan fontos dolog ez, hogy az Úr Jézus Krisztus erre idôt és módot talált? A lázongó idegek és fájdalmak, lelket tépô gyötrelmek között ezt meg kellett neki mondani? Hát nem elég lett volna, hogy Szent János úgyis magához veszi a Boldogságos Szűz Máriát? S Mária úgyis szerem fogja majd Jánost, hiszen akit Jézus szeretett, azt ô is szereti. Nem lett volna más valaki esetleg, aki pártfogásba vette volna a Boldogságos Szűz Máriát? A rokonsága közül nem lett volna? Nem! Az Úr Jézus szükségesnek tartotta, hogy ezt a gondoskodást elvégezze. Mit akart ezzel hangsúlyozni? Olyas valamit, ami a kárhozattal egyenrangú, súlyos, fontos dolog. Mint ahogy fontos dolog az, hogy én ne kerüljek a pokolba, éljek úgy, bánjam úgy a bűneimet és szánjam az én vétkeimet, hogy pokolba ne kerüljek. És hogy ráébredjek arra, hogyha a zöldelô fával ezt teszik, akkor ugyan mi lesz a szárazzal? Hogy én döbbenjek meg! -- ezt akarta az Úr Jézus a Jeruzsálemi asszonyoknak mondani. Ugyanilyen fontosságú dolgot akart az Úr Jézus Krisztus mondani nekünk Hogy ti emberek, ti késôbbi keresztények is jól értsétek meg: a gondoskodás szeretteitekrôl az a lényege az életnek. Abban kell a te üdvösségedet megkeresned és megtalálnod. És kín ide, kín oda, szenvedés ide, szenvedés oda, gyötrelem ide, gyötrelem oda, tudni kell elfeledkezni mindenrôl, s a szeretteidnek biztosítani lélekkel, jósággal, irgalommal a mindennapit -- a gondoskodást. Kedves jó Testvéreim! Miért kellett ezt az Úr Jézus Krisztusnak annyira hangsúlyozni, hogy félretolja az ô gyötrelmét és kínját? Azért, mert mi valahogy belefáradunk és belefásulunk a mindennapi tevés- vevésbe. A mindennapi gondjainkat, dolgainkat, amik után szaladgálunk (kezdve a fôzéstôl, a mosáson, varráson, de kenyérkereseten túl is, akár férfi, akár nôi munka legyen az -- de minden munkát ide sorolhatnék az üzemi munkától kezdve a tsz-munkán keresztül, mindent, mindent, mert végeredményben a családodért dolgozol. A családodért: férjedért, feleségedért, gyerekeidért vagy szüleidért fáradozol és gondoskodsz.) -- miért kellett ezt az Úr Jézus Krisztusnak úgy mondani? Hát nem úgyis az a bajunk, hogy talán a dologtól nem tudunk még templomba sem jönni? Nem annyira bele vagyunk merülve az evilági dolgokba, hogy szinte elfeledkezünk a jó Istenrôl? Látjátok, pontosan ezért! Hogy végezd azt a munkát, mert Isten is azt kívánja, hogy végezd, de ne menjen rá az Isten-szolgálatod! Jézus a megváltás isteni szent művében is el akarta végezni azt, hogy gondoskodik az ô szeretteirôl. Tehát ez a gondoskodás, ez nem bűnös dolog, ez nem gyarló dolog, ez nem Isten-nélküli dolog. Végezd tehát úgy, hogy azt az Istenért végzed! Amit férjednek, feleségednek, szülôdnek, gyerekednek teszel bármit teszel, azt az Istennek teszed. Ha tűrsz, Istennek tűrsz! Ha áldozatot hozol, Istennek hozol áldozatot! Ki gondol erre? Hogy amikor fôzöl, akkor végeredményben a jó Istennek, az Úr Jézus Krisztusnak fôzöl? Olvastam egy nagyon szép történetet, aminek igaz magja is volt. Az volt a címe, hogy Szegény jó Hanuszákné. Ez a Hanuszákné egy mosóasszony volt, járt ide-oda házakhoz (tudjátok, régebben íródott, legalábbis 30-40 évvel ezelôtt). Egy kisvárosban lakott, járt úri, iparos házakhoz mosni. Nap mint nap folyton csak mosott reggeltôl estig, meg vasalt. És a szegény Hanuszáknénak volt egy részeges ura, aki amellett, hogy elitta a keresetet, bizony még ôt magát is sokszor bántalmazta. És ez a szegény jó Hanuszákné úgy halt meg, mint egy szent. Mert mások szennyesét azzal a lelkülettel mosta, mintha a Szűz Mária mosta volna az Úr Jézusnak és az apostoloknak a ruháit. Ez kell kedves Testvéreim! Úgy viselte el a Hanuszáknak, annak a részeges korsónak az ütlegeléseit meg gorombaságait, meg otthonon kívül való járásait (mert hiszen mindig a ,,Sebes fullajtárba'', a kocsmába járt, és magára hagyta ezt a szegény asszonyt), úgy viselte el, mint hogyha az Úr Jézus Krisztus hagyta volna ôt magára vagy ô bánt volna vele úgy. Kedves Testvéreim! Érzitek, hogy ez micsoda óriási nagy fordulat? Mennyire más szemlélet ez! Így lehet az ember szentté. Mert nem a sok imádság tesz bennünket szentté -- az is kell, de nem az tesz szentté -- , hanem hogy mit teszünk és hogyan tesszük. Ha azt a mindennapi munkát, a mindennapi munkának azt a türelmét, azt az áldozatát, azt a fáradságát, azt a mindennapos kínját, mert hiszen ki ne volna beteg, ki ne volna nyugtalan, ki ne félne? Ezek mind a mindennapi munkával járnak együtt. És ki ne szenvedne attól, hogy nem becsülik meg a eléggé munkáját, hogy talán hálátlanok a családtagok is, amiért szinte így hiába munkálkodik és dolgozik. Hány szülô kapja meg, hány édesanya, hány feleség kapja meg a hálát az ô mindennapos robotolásáért és munkájáért? Milyen óriási nagy dolog lenne, ha ezt a művészetet megtanulhatnánk, hogy a mindennapi munkát ezzel a lélekkel végeznénk, hogy: ,,Íme a Te Fiad íme a Te anyád': Viselkedj úgy, mint ahogy én gondoztam anyámat, te pedig asszony, gondozd úgy a fiadat, mint ahogy engem gondoztál. Ó kedves Testvéreim! Érzitek, hogy micsoda fontos dolog ez, micsoda döntô dolog, hogy az Úr Jézus Krisztus ezért állította meg az ô gyötrelmének és kínjának a folyamát, hogy erre ráébresszen bennünket, hogy ,,emberek, a megváltás kellôs közepén is úgy gondolok a mindennapos életnek a munkájára, mint a megváltásnak jelentôs részére.'' Ó kedves jó Testvéreim! Ezt az úr Jézus Krisztus különben is hangsúlyozta, amikor a kenyér és bor színében itt maradt közöttünk az Oltáriszentségében: azt a mindennapos kenyeret, azt választotta az ô lakásául, az ô velünkmaradásául. És hogy azt a kenyeret meg kell enni; magunkévá kell tenni, szét kell roncsolni, hogy belénk jöjjön. Érzitek ezt, hogy az Úr Jézus Krisztusnál mennyire egybetartozik az ô gondolata, hogy meg kell tudni szentelni a mindennapi szürke, unalmas, egymás után következô napokat. Holnap szentségimádás lesz, amikor a mi Urunk Szent Testét kitéve fogjuk látni egész nap, és várja a mi imádásunkat. Döbbenjünk meg attól, hogy a kenyérszínét választotta. Egyszer már emeljük fel a gondolkodásunkat! Gyermekkorunk óta tudjuk és látjuk, hogy az Oltáriszentség ilyen aranyos mutatóban van, és benne van az ostyának a kis fehér formája. Jó ez, mintha így kellett volna lenni ... De gondoltunk már rá, hogy ez a ,,fehér folt'', ez kenyér.? Nem arany, nem drágakô, nem valami különleges dolog, hanem a legközönségesebb kenyér S a kenyérnek is a legegyszerűbb formája, a kovásztalan kenyér (lisztnek és víznek a keveréke). Hát van egyszerűbb dolog, közönségesebb dolog a lisztnél meg a víznél? És az Úr Jézus Krisztus ezt választotta az ô lakásául, hogy rádöbbentsen bennünket, hogy a legegyszerűbb formák alatt is el tud ô rejtôzni, és lehet ôt szolgálni, és neki a szeretet adóját leróni. Gondoljunk erre kedves Testvérek! Csodálatos a mi Urunk Jézus Krisztusunk! Egy harmadik gondolat még a keresztfáról, amit fontosnak tartott az Úr Jézus Krisztus, hogy mondja ,,Íme a te Anyád'' Hogy az ô anyját, Máriát a mi gondunkra bízta. Kedves Testvéreim! A Boldogságos Szűz Anya, a Názáretnek a csillaga, ôt nagyon kell tudni szeretni, ôhozzá nagyon kell kötôdni. Jézus mondta. A halálos küzdelmérôl elfeledkezett. A fájdalmainak tengerébôl kiemelkedett. S úgy mondja: ,,te huszadik századi ember, te jánoshalmi ember, te is, aki hinni akarsz énbennem, hidd el, hogy itt van a te anyád, a Boldogságos Szűz Mária. Az én anyám legyen a Te anyád, mert ô megtanít majd téged mindarra, amire én tanítalak, és elvezet téged arra, amire én akarom, hogy elvezetve légy.'' Mindaz a mindennapi életnek a megszentelése, amit Jézus a harmadik szavával hangsúlyoz nekünk, testvérek, azt mind a Boldogságos Szűz Anyánk élte a legelejétôl a legvégéig. Harminc éven keresztül Názáretben ô csak a csendes, mindennapi munkának élt. Mi azt gondoljuk, milyen csodálatos látomásai voltak. Nem voltak! Hogy milyen csodálatos beszélgetései voltak az Úr Jézus Krisztussal... Nem voltak! Ô csak hitben szemlélte az ô Urát Istenét, a mi Urunkat Jézus Krisztust, és készítette neki az ételt, mosta az ô ruháját, készítette az ô fekvôhelyét és tisztította a szobáját. Ezt tette! És ez által, a mindennapi életnek a munkája által, szentelôdött meg és élte az ô Világkirálynôi életét. Kedves Testvéreim! Értsük meg, mit üzen minékünk a mi Urunk Jézus Krisztusunk az ô harmadik szava által, ami egybeesik a holnapi ünnepnek szinte minden gondolatával. Az Oltáriszentséggel is, meg a Boldogságos Szűz Mária ünnepével is. Volt egy érdekes angol író. Nem volt hívô ember zsidó volt, nagyon olvasott író. Sok könyvet írt. Egy apáca, aki soha életében nem látta ôt, csak könyveit olvasta, meg akarta téríteni. Ez a zsidó író, mint utazó, eljutott a Szentföldre is, elment Názáretbe is. És Názáretbôl hozott haza két követ. Levelet írt az apácának: ,,Küldök Magának két követ Názáretbôl. Az egyik követ tartsa meg magának emlékül. Magának hoztam. A másik követ dobja el a zárda udvarán, de ne mondja meg senkinek se, hogy hová dobta. Hogy mindenki, aki ott él a zárdában, azt higgye, hogy azon a kövön jár, amin Mária is járt, és olyan lélekkel járjon az udvaron, mint hogyha a Boldogságos Szűz Mária lenne ô.'' Testvérek! Nekünk is ezt kell, egy ilyen bűvös követ elvinni, mert Jézus ezt adta nekünk a kereszten, amikor azt mondta: ,,íme a te anyád.': Egy ilyen szellemi követ kell elhinteni a mi szívünkbe, lelkünkbe, ami ott legyen a mi otthonunkon, hogy mi is mindig úgy járjunk, hogy megszenteljük a mindennapi életnek a legegyszerűbb dolgait is. Ez olyan nehéz dolog, mint az üdvösségnek a megszerzése, de ebben találjuk meg a mi üdvösségünket. Boldog az, aki rátalál erre a kôre. Boldog az, aki meghallja Jézusnak a szavát, és boldog az, aki a Szűz Anyával meg tudja szentelni az Ô életét ezen a földön. Amen. ======================================================================== Jézus szavai a kereszten: Belon Gellért szentbeszédei ,,Istenem, Istenem! Miért hagytál el engem?'' (1981) Testvérek! Nagyböjt 4. vasárnapja van. Fekete vasárnap elôtti utolsó vasárnap. Örvendezünk majd a szentmisében, mert hiszen a titkok mélyén, Jézus szenvedése mélyén elôvillan az isteni kegyelem, amit Jézus szenvedéseivel hoz. De meg fogunk emlékezni a fogyatékosokról is a szentmisében, imáinkban. Az egész világgal együtt gondolunk a szenvedôkre. Most pedig elsô szenvedônkre, a mi Urunk Jézus Krisztusunkra vessük tekintetünket. Jézus negyedik szaváról elmélkedünk. Azt mondottuk, hogy lesni kell a haldoklónak utolsó szavait: miket mond, miket üzen, miket köt a lelkünkre, mik foglalkoztatják ôt, mert hiszen a szavak nagyon fontosak. Elérkeztünk Jézus negyedik szavához. Ha van emberi fájdalom, akkor az Jézusban volt. Ha van emberi gyötrelem, mely emberszívet gyötört, az Jézust gyötörte. Ha van valami, ami a legmélyebbre sodorja az embert, akkor az az volt, amit Jézus felkiáltott az égre. Az evangélista mondja, hogy Jézus ezt nemcsak mondta, de kiáltotta. És mint a Zsidókhoz írt levélnek e szerzôje tudja: kiáltozás és könnyhullatás között kiáltotta: ,,Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem!?'' Nincs a világirodalomnak olyan mondata, amelyik fogható lenne ennek a mondatnak a keserűségéhez, a mélységéhez, a szomorúságához, a megalázottságához. Ebben a pár szóban benne van minden emberi keserűség, minden emberi megpróbáltatás, minden emberi nyugtalanság, ami csak kínozhatja, gyötörheti, bánthatja az embert. Jézus azzal jött, hogy ô az Isten Fia. Jézus azzal jött, hogy vele van az Atya. Jézus még egy-két nappal ezelôtt is úgy imádkozott Lázár sírjánál, hogy ,,Atyám tudom, hogy te mindig meghallgatsz'': -- Így tudta Jézus, és így hirdette Jézus. -- Magáról pedig azt mondotta, hogy magától ô nem mond semmit, nem hirdet semmit, nem tesz semmit. Mindenben úgy beszél, úgy cselekszik, ahogy a Mennyei Atya neki azt mondta, elôírta, megparancsolta, mert ,,én az én mennyei Atyámat szeretem. Lássa a világ, hogy szeretem az Atyát!'' -- így mondotta még fôpapi beszédjében is a mi Urunk Jézus Krisztusunk. És íme: most fájdalma tengerének mélyérôl, mint valami rettenetes vérbuborék, úgy buggyant fel Üdvözítônk lelkébôl és az ô vérrel futott arcáról a kiáltás: ,,Éli, Éli! Lámmá szábaktáni? Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem!?'' A tudósok úgy mondják, hogy Jézus ezzel csak a 21. zsoltárt akarta elkezdeni. Tudjátok, hogy a Szentírásban van egy Zsoltárkönyv, abban 150 zsoltár, és a 21. zsoltárban a szenvedô ember felkiáltása olvasható. Elolvasom tinéktek a 21. zsoltárt: Istenem, Istenem ,miért hagytál el engem? Miért vagy oly messze távol Segítségemtôl jajjaim szavától? Én Istenem! -- kiáltozom napestig, És nincsen tôled felelet, S éjszaka is, de nyugtot nem lelek. ..................... De én nem ember, én, féreg vagyok A emberek gyaláznak és nevetnek A nép közül kivetnek. Gúnyoló szóval illet, aki lát, Fejet csóvál, elvonja ajakát. ..................... ,,Az Úrban bízott hát segítse meg! Szerette, hát most szabadítsa meg!'' Ne távozzák mert itt a gyötrelem, És nincsen aki segítsen nekem. ..................... Körülvett engem sok erôs tulok, Megkörnyékeztek kövér básáni bivalyok. Rám tátva mindnek riadozó szája, Üvöltözô oroszlánok módára. Mint elfolyó víz, úgy öntettem el, Csontjaim szertehullanak, Olvadt viaszképp omlik szívem el. ..................... Ebek falkája oldalog körül, Gonosztevôk zsinatja vesz körül, Általverték kezemet, lábamat És megszámlálták minden csontomat, És kínjaimon magukat mulatják. Elosztották ruhám maguk között, Sorsot vetettek köntösöm fölött.'' A szenvedô embernek ezt a zsoltárát ezer évvel Jézus elôtt írta Dávid király, amikor a kínoknak és a gyötrelmeknek a mélyén volt. És mondom, a tudósok úgy mondják, hogy Jézus ezt a zsoltárt kezdte el, és csak az elsô szavait jegyezték fel... De mutatja, hogy az Úr Jézus Krisztus ezzel azonosította magát minden szenvedô embernek legnagyobb gyötrelmével: amikor úgy érzi, hogy az Isten is elhagyta ôt. Minden kínok legnagyobb kínja ez, minden gyötrelem között a legnagyobb gyötrelem ez. A szívnek minden hányódása között a legnagyobb ez. És mint valami tűzhányó, amely kiszabadulva vörösen, véresen lángolva dobja a földnek olvadt belsejét fel az égre, és -- mint a televízióban is lehetett látni a fényes, tüzes lávatömeg csak úgy fut az emberi lakóhelyek felé --, hát valahogy így, ilyen véresen, ilyen tüzesen dobja ki a ,,tűzhányónk'', a mi Urunk Jézus Krisztusunk, az ô szent lelkébôl ezeket a szavakat az égre: ,,Istenem, Istenem, miért hagytál el engem!?'' A kereszt alatt ott állnak a papi fejedelmek és mondják Jézusnak: ,,Másokat megmentett, magát nem tudja megmenteni. Ha Izrael királya, szálljon le most a keresztrôl és hiszünk neki''. Kedves Testvérem! Utána néztél már ezeknek a szavaknak? ... A súlyának? ... És átérezted ezeket a borzalmakat? ...A vakot meggyógyította, a sántát járni tanította, a halottat feltámasztotta. Mutatta, hogy ura a testének, hiszen tengeren járt és taposta a hullámokat, az örvényeket. Másokat megmentett... És most: ,,Szállj le a keresztrôl Krisztus, és hiszünk neked!'' * Ó kedves Testvéreim! Mi lett volna, ha a mennyei Atya azt csinálja, amit a Jordánnál tett, amikor Jézus megkeresztelkedett, és leszólt, hogy ,,Íme ez az én szeretett Fiam, Öt hallgassátok!'' Vagy amikor a színeváltozáskor megjelent Mózes és Illés, és haláláról beszéltek, akkor megint mondotta: ,,Íme az én szeretett Fiam ôt hallgassátok!'' -- Miért hallgatott az Isten, amikor Jézusnak ezt mondották: ,,Szállj le a keresztrôl. Másokat megmentettél!''... Sôt folytatták: ,,Az Istenben bízott.'' -- Elismerték, hogy Jézus az Istent szolgálja, az Isten ügyét akarja elômozdítani, és az Isten ügyéért fárad és prédikál és tesz csodákat! ,,Az Istenben bízott.''- hát az Isten most mutassa meg, ha akarja! Ha szereti ôt az Isten, akkor mutassa meg, adjon most egy jelet, szóljon le, mennydörögjön vagy csapjon szét villámával! ... És az Isten hallgatott ... Ez volt Jézusnak legnehezebb perce, legnehezebb órája. És ezt is elvállalta értünk. Hányszor van az, hogy mi magunk is szolgálunk az Úr Istennek, gyerekkorunktól fogva törekszünk arra, hogy Isten ügyét elômozdítsuk. És jönnek percek, jönnek órák, amikor mi magunk ott zörgetünk az Isten ajtaján, és az Isten szívét verdessük, és kopogtatunk az Úr Isten lelkének kapuján: Nyisd ki Uram! Mutass egy jelet! Hallgass meg! Add jelét annak, hogy szeretlek! ... és hallgat az Isten ... hallgat az ég... csendes a mennyország... Ez a kínok mélye! Ez a megkísértett ember legkeserűbb pillanata. Hányszor volt neked is ilyen perced, ilyen órád ...Vagy ha ilyen nem is, de itt van az Anyaszentegyháznak is a keserűsége és órája: amikor imádkozik az Anyaszentegyház szabadságáért, az Anyaszentegyház munkálkodásáért, hogy álljon meg a lelkeknek ez a rettenetes nagy elhullása, ez a nagy elpártolása -- ami a családokban is, a templomokban is folyik -- álljon meg! Hogy rimánkodunk, hogy kérjük, hogy esengünk! Az egész Anyaszentegyház mozgósítva van. És hallgatni látszik az ég... Ez az egyház megpróbáltatása. És itt van a mai napnak is a témája. Mennyi sok szenvedés, mennyi sok szenvedô! Vakok, siketek, némák, bénák, sánták... azután a belsô bajoknak, betegségeknek a hordozói, akik mégis hűségesek maradnak, mint ahogy Jézus is hűséges maradt az Istenhez. Testvérek! Jézusnak negyedik szava az, hogy a kísértés órájában Isten mellettünk van. Amikor megtanította a Miatyánkot a mi Urunk Jézus Krisztusunk, akkor az utolsó elôtti kérésben ezt adta szánkba: ,,Ne vígy minket kísértésbe!'' Ô akkor már látta, tudta, hogy az emberi szívnek mi a legnagyobb kísértése. Ez: az Istentôl való látszólagos elhagyattatásnak a keserűsége. Ha imádkozni fogod a Miatyánkot és odaérsz: ,,Ne vígy minket kísértésbe!'', akkor próbáld Jézussal együtt kiáltani: ,,Ne vígy, Atyánk a kísértésbe, ne tégy próbára bennünket azzal, hogy hallgatsz! Állj mellettünk Urunk, Istenünk, és mutasd meg a te jóságodat és irgalmasságodat!'' -- Hogy miért tesz próbára az Isten, azt csak ô tudja. Elég nagy ahhoz, hogy joga legyen próbára tenni bennünket. Jézus nem kérdezte, hogy ezt miért kell elszenvednie, de lehajtotta a fejét, és úgy fejezte be az életét. * Mi se kérdezzük, Testvérek! Jézus adta szánkba a szót: ,,Ne vígy minket kísértésbe!'' És ha úgy érezzük, hogy ránk borul, nagyon ránk borul az életnek szenvedése, mi is mondhatjuk ,,Istenem, Istenem! miért hagytál el engem!?'' De Jézus lelkével mondjuk! Jézus alázatával mondjuk! Jézus fájdalmával mondhatjuk, de Jézus tiszteletével kell imádkoznunk! Megkérdezhetjük a mi Istenünket, hogy miért hagyott el bennünket, de hajtsuk le a fejünket, és maradjunk az ô gyermekei továbbra is. Jézus azért szenvedett, hogy a mi szenvedésünket elôre megélje, átélje, elénk álljon, mutassa, hogyan kell szenvedni. Így, Testvérek, ahogy Jézus tette. Indítsunk bánatot a mi lázadozásaink miatt, a mi hitetlenségeink miatt, mert bennünk meghűl a szeretet, ha próbára tesz az Isten. Mi mindjárt kételkedni kezdünk, amikor próbára tesz az Isten. Mi már mindjárt csalódottan ott hagyunk mindent, templomot, vallást, hogyha nem látjuk az Úr Istennek a gyôzelmeit és Jeleit. Minekünk rettenetes próbatétel a hallgató ég. Jézusnak is az volt. Elviselte ô is. Testvérek, indítsunk bánatot a mi lázadozásaink fölött, hogy Jézus halálával megérdemelt bocsánatát megkapjuk a mi Urunk Istenünknek. Amen. ======================================================================== Jézus szavai a kereszten: Belon Gellért szentbeszédei ,,Szomjúhozom!'' (1981) Testvéreim! Nagyböjt 5. vasárnapja van utolsó vasárnap a nagyhét elôtt Fekete vasárnapnak hívjuk amikoris eltakarjuk a képeket a templomban, hogy egyedül csak a mi Urunk Jézus Krisztusunk szenvedésére gondoljunk. Mert a lélek ha Jézus szenvedésével találkozik Jézus szenvedésében találja megváltását Ezért utolsó elôtti nagyböjti elmélkedésünkhöz így kérjük a mi Urunk Istenünk segítségét hogy megfontolhassuk tennivalóinkat erre az idôre. * Krisztusban szeretett, kedves, keresztény Testvéreim! Kedves Híveim! Jézus szavairól elmélkedünk, és ma elérkeztünk Jézus ötödik szavához, amikor is az evangélista azt mondja, hogy Jézus nagy szóval felkiáltott: ,,Szomjúhozom!'' Ott állok a kereszt alatt a zsibongó tömegben, ott látom az áldott Szűz Máriát. És Józseffel és a siránkozó Magdolnával ott vannak a római katonák, ott vannak a véres testek a három kereszten. Ott van a mi Urunk Jézus Krisztusunknak láztól remegô és fájdalomtól görcsökben vonagló alakja, és felkiált. Mint egy nagy tüzes, véres emberi fájdalom felkiált ,,Szomjúhozom!'' Jézus eddig nem szól soha egyetlen egy szót sem a saját szenvedésérôl és a saját testi fájdalmáról. Az elsô, amivel elárulta lelke mély szenvedését: ,,Istenem! Istenem miért hagytál el engem!?'' Az ô fájdalmáról volt szó, az ô szenvedésérôl volt szó, az ô gyötrelmérôl volt szó. Az addigi szavak, azok mindig vagy az ôt megfeszítôk érdekében (,,Bocsáss meg nekik Atyám, mert nem tudják, mit tesznek''), vagy a lator érdekében (,,Velem leszel még ma a paradicsomban''), vagy édesanyja és a tanítványok érdekében hangzottak (,,Íme a Te fiad! Íme a Te anyád!''), most egyetlenegy szóval kiáltotta a maga gyötrelmét és kínját: ,,Szomjúhozom!'' Nem azt mondotta, hogy ôrjítôen fájnak a szegek sebei, -- pedig azok fájtak a legjobban. Nem mondotta azt, hogy mérhetetlenül gyötri ôt a tömegnek a röhögése, a gúnyolódása, -- mert az is volt. Nem azt mondotta, hanem azt az egyet, hogy ,,Szomjúhozom!'' Mi azt gondoljuk, hogy a mi Urunk Jézus Krisztusunk itt a saját testének fájdalmát kiáltotta világgá, -- úgy tűnik, hogy azt kiáltotta. De Jézus -- majd látni fogjuk -- belerejtette a testi fájdalomba azt a mérhetetlenül nagyobb lelki fájdalmat, lelki gyötrôdést, amit neki a szomjúság jelentett. ,,Szomjúhozom!'' Kínáltak neki vizet. Ecettel kevert vizet. Ezt a katonák vitték oda, hogy amikor ôk végzik a hóhérmunkát és kimelegednek, akkor ezzel a savanyú vízzel, ezzel az ecetes vízzel enyhítsék a saját szomjúságukat. Amikor Jézus felkiáltott, hogy szomjazik, akkor megkönyörültek rajta, és egy szivacsot belemártva egy nádszálon felnyújtották neki, hogy egy kicsikét nedvesítse meg az ajakát és enyhítsék szomjúságát. De -- írja az evangélista -- nem akarta elfogadni. Ha szomjas volt, miért kiáltotta? És ha kiáltotta, miért nem fogadta el? ... Mert másra volt szomjas a mi Urunk. Idézhette a 62. zsoltárt. (Amikor Jézus a kereszten szenvedett, már a múlt alkalommal is megfontoltuk, hogy akkor a 21. zsoltárt kezdte imádkozni, amit mi is elimádkoztunk.) A 62. zsoltár pedig így kezdôdik: ,,Isten, hajnalban hozzád serkenek: Érted eped a testem, téged szomjaz a lelkem, Az asszu sivatagban, mely puszta és víztelen. Szentélyedben Uram én láttalak, Láttam erôdet és nagyságodat.'' A 62. zsoltár beszél egy szomjúságról, ami az egész világnak asszu földjérôl származik az emberben, egy szomjúságról az Isten után. Hát Jézusban volt ilyen szomjúság? Persze, hogy volt. Ô maga beszélt errôl nem is egyszer Beszélt arról, hogy ôneki az a hivatása és az a küldetése, hogy eljöjjön: ,,Azért jöttem, hogy tüzet gyújtsak a földön, és mennyire szeretném már, ha felgyulladna'' -- ,,Keresztséggel kelli megkeresztelkednem, és mennyire várom, hogy beteljesedjék''. Ezt az úr Jézus Krisztus az ô működése közben mondotta, hogy várja a tűznek a fellobbanását, és keresztséggel -- a keresztség igaziból a szenvedés tengerébe való megmártózást jelent -- kell megkeresztelkednem, és milyen nehezen várom, hogy beteljesüljön. Jézus ezt a két mondatot csak úgy a többi prédikációja közé szúrja be, mintha véletlenül mondaná. De az értô és a figyelô lélek tudja, hogy Jézusban mérhetetlen nagy vágyak voltak, mérhetetlen nagy szomjúságok voltak, igények voltak, sóvárgások voltak. Mi után? Hogy megtegye a mennyei Atya akaratát, hogy elvégezze azt, amit a mennyei Atya rábízott. Beszélt ô arról, amikor a tanítványok elmentek élelmet vásárolni, majd visszajöttek, és ô a szamariai asszonnyal beszélt, hogy ,,az én ételem az, hogy az én mennyei Atyám akaratát teljesítsem': Jézus éhezte a megváltói feladat teljesítését. Jézus szomjazta az Istennek a dicséretét és a megváltás művének elvégzését. És amikor az utolsó vacsorára gyülekeztek a tanítványok, akkor ilyesmit mondott: ,,Vágyva vágytam elkölteni ezt a húsvéti vacsorát veletek, mielôtt szenvedek''. Érzitek testvérek, hogy milyen vágyak, milyen sóvárgások, milyen belsô nyugtalanságok, milyen belsô feszültségek voltak az Úr Jézus Krisztusban már földi életében is? Csak minekünk ezeket a felvillanó mondásokat össze kell gyűjtenünk, észre kell vennünk, és bele kell látnunk ezeken a mondásokon keresztül a mi Jézusunknak sóvárgó szívébe. Az, aki éhes, annak nincs kenyere. Az, aki szomjas, annak nincs vize, nincs itala. Jézus az Isten dicsôségét akarta szolgálni az ô földi életében, és az Istennek az üdvösségét akarta megvalósítani megváltói működése alatt. Erre vágyott. Azt akarta, hogy az emberek megértsék, meglássák, megtudják, hogy az Istent szeretni kell, az Istent szolgálni kell. Erre volt szomjas a mi Urunk Jézus Krisztusunk. És akkor, amikor elkiáltotta magát, ott a kereszten, akkor igaziból emberi lelkekre szomjazott Olyanokra, akik megértik, olyanokra, kik fölfogják, hogy miért jött ô, hogy miért prédikált ô, hogy miért tett annyi csodát, hogy miért tanított olyan dolgokat, és miket kívánt az emberektôl, mire figyelmeztette az embereket: hogy az Isten van, hogy az Isten szeret, és hogy az Isten úgy szeret, az egész világot úgy szereti, hogy az ô Fiát is odaadta érte. Ó kedves Testvéreim! Jézus erre szomjazott ott a kereszten, ott az istentelenségnek a csúcsán, amikor az emberek legjobban félreértették a szeretetet, amivel az Úr Jézus jött, amikor legjobban elsötétült az emberekben az Úr Jézus Krisztus küldetésének tudata. Ott, akkor amikor legjobban összeomlani látszott az ô egész földi életének a műve, ott szomjazott. Szomjazta az Isten dicsôségét, szomjazta az Isten Országát, az Isten Uralmát. Ezt kiáltotta bele, nagy-nagy szomjúságával, abba a golgotai sötétedô délutánba. Szomjazott Jézus, hogy a mi szomjúságunkat is fölkeltse. Testvérek! Nekünk is kell szomjazni. Jézus mondott valamit, talán a Nyolc boldogságra emlékeztetett. (Aki a negyedik boldogságképpen azt mondta: ,,Boldogod akik éhezik és szomjúhozzák az Isten országát'') Boldogok, akik éheznek és és szomjaznak ezzel a lelki éhséggel, ezzel a lelki vággyal, ezzel a lelki sóvárgással. Boldogok, akik belülrôl mindig olyanok, mint a szomjasok. A szomjas mindig keresi a vizet. Jézus boldognak tartja azt, aki mindig keresi az Istent, mindig szomjas az Istenre. Sose elég neki az, amit ad az Istennek, hanem mindig többet és többet akar. A szentek így voltak. Belsô éhségtôl és belsô szomjúságtól mindig mentek űzetve az Isten után. Nem volt elég a jóságuk, nem volt elég, amit tettek az Istenért, nem volt elég az ô vallásosságuk. Testvérek! Semmi sem rémesebb, mint mikor valaki szellemileg jóllakott, akinek már nem kell semmi. Aki jól van lakva, az már abbahagyja az evést. Aki eltelt az itallal, az már abbahagyja az ivást. Borzasztó dolog az, amikor valaki azt mondja: ,,én már elég jó keresztény vagyok, én már eleget ismerek az Istenrôl, azért nem olvasom a Szentírást, nem hallgatok prédikációkat, nem olvasok istenes könyveket. Nekem már ez elég, én meg vagyok elégedve önmagammal. Az Istenért talán megteszem azt, hogy eljárok a templomba, és azután törekszem jónak lenni, de minek tegyek többet? Többet az Istenért, miért? ...'' Ugye testvérek, ez az, ami az embert megállítja a vallásosságában. És itt van az a borzasztó nagy probléma, hogy sok jóllakott keresztény van, önelégült keresztény van, aki nem vágyik többre, aki nem akar többet. Assisi Szent Ferenc hordozta az Úr Jézus Krisztusnak a sebeit a kezén is, a lábán is. Böjtölt, rengeteget. Imádkozott még többet, és egész életét az Istennek szentelte. És mégis mivel kezdte a napot? Amikor felébredt, minden egyes nap azt mondotta: ,,Testvéreim! kezdjük szeretni az Úr Istent''. -- Mert ezzel azt mondotta, hogy amit eddig tettünk, az semmi, ami idôt eddig eltöltöttünk, az semmi. Az Isten oly nagy, az Isten oly szent, az Isten oly szép, hogy mi elôtte alig tudunk megállni. Kezdjük el szeretni ôt! Kezdjük el szolgálni ôt. Ne elégedjük meg azzal, hogy én már esztendôk óta, hogy állok az Isten elôtt, hanem akarjunk mindig többet, jobbat tenni az Úr Istenért. Akarjuk ôt jobban megismerni, akarjuk ôt napról napra jobban szeretni, és feléje törekedni! Jézus ezért kiáltotta el azt a nagy szomjúságát, mert mi nem szomjazunk Mi önelégültek vagyunk. Mi meg vagyunk elégedve magunkkal, a magunk kereszténységével, a magunk vallásosságával, és soha nem gondolunk arra, hogy többet kell tenni, többet kellene tenni az Istenért, mert az Isten mindent megtett értünk. Az Isten a saját Fiát is odaadta ezért a bűnös világért. Hát akkor mi, amikor a kisujjunkat nyújtjuk csak az Isten felé, meg lehetünk elégedve önmagunkkal?! Mi, amikor csak éppen néhány álmatag szentmisét hallgatunk meg, akkor meg lehetünk elégedve önmagunkkal?! És akkor, amikor mi nagyon kevéssé értjük meg az evangéliumot, a szeretet parancsát, azután a szegénységnek a parancsát, hogy ne támaszkodjunk erre a világra, és hogy ne legyünk ennek a világnak a szerelmesei, -- mikor oly keveset teszünk, akkor meg lehetünk elégedve magunkkal?! Nem kell nekünk is Jézus szomjúságát átvenni, és kérni tôle, hogy adja meg a szomjazásnak a boldogságát?! * Kedves Testvéreim! Jézus szomjazta az Isten országát. Nem egy országot ami valahol a fejek fölött és valahol az egek mögött van -- azt az országot, ami itt van a földön --, és nem egy országot, mint olyant, hanem a benne lévô embereket, a benned lévô Isten országát szomjazta Vagyis szomjazott téged, akart téged, keresett téged Ó, kedves Testvéreim, amikor az Úr Jézus Krisztus a kereszten elkiáltja az ô szomjúságát, akkor az emberekre gondol. Ránk gondol, a lelkünkre gondol. Téged, engem, mindnyájunkat név szerint, egyenként szomjazva vár az Úr az ô szeretetére: kínálja az ô szeretetét, adja az ô kegyelmét és várja, hogy szomjas lélekkel, ne önelégült, ne megelégedett, ne megnyugodott lélekkel, de szomjas, várakozó, törekvô, többet tenni akaró, többet érezni akaró lélekkel keressük ôt. Úgy, mint ahogy a zsoltárban mondotta: ,,Vágyakozom Istent, mint a szomjas föld vágyódik az esô után, úgy szomjazlak én is téged, Istenem''. Nagy titkokat rejtett el a mi üdvözítô Jézusunk az ô szent szavaiba. És akkor, amikor az utolsó szavai között említi a szomjúságot, akkor a lelkünkre köti, hogy mi is legyünk szomjasak. Ó nem fogadta el az italt, mert nem az italra szomjazott. Ô a lelkekre szomjazott. Testvérek! Szomjazzunk mi is a mi Üdvözítônkre! Jézus azt mondotta, hogy boldogok, akik éhezik és szomjúhozzák az igazságod Ezért a szomjúságért, amit Jézus boldognak mondott, ezért imádkozzunk mi is, Testvéreim! Tartsunk rövid csendet, amelyben gondoljuk át a mai szent elmélkedésünket, és utána én lassan imádkozom, ti pedig gondolatban kísérjétek... Támassz bennem, Uram, szent éhséget és szomjúságot, igazságod, szentséged és isteni életed után. Szent belsô égést és nyugtalanságot adj nekem! Aki éhes, annak nincs ennivalója, vagy nem elég az ennivalója. A szüntelen elégedetlenség, a folytonos keresés iramát add meg énnekem, mely nem tud sohasem megnyugodni eddigi eredményeiben: mindig hasítson belém az a kín, az a szomjúság, hogy milyen kevéssé ismerlek Téged, Istenem, hogy milyen kevéssé szeretlek Téged, hogy milyen keveset teszek Érted, hogy milyen kevéssé élvezem szent Valódat! De a szomjúság és éhség érzete mellé add meg boldogságodnak a tudatát is, mely örömmel vállalja ezt a nagy hiányérzetet, ezt a nagy lelki szomjúságot, és nem botránkozik azon, hogy mily szűk táplálékon tartod sokszor a lelkünket. Add, hogy szégyelljek koldusként ajtód elôtt virrasztani naponta kis vigasztalásokért vagy lelki enyhülésekért. Add, hogy tartsam kitüntetésnek, hogyha Veled együtt szomjazhatom. Mint ahogy Te a kereszten szomjaztál, úgy szomjazzalak én is, Mint ahogy Te elviselted a nagy hiányérzetet, hogy hiányoznak a lelkek, úgy add meg énnékem is, hogy mindig többet és többet tegyek Teéretted. De ha azt akarod, hogy éhesen és szomjasan szolgáljalak Téged továbbra is, hogyha talán lelki szárazságok gyötörnek engem Szentséged vételében, a szentáldozáskor, vagy ha nem tudok megrendülni egy-egy szentgyónásban, vagy ha nem is tudom felfogni egy-egy szentmisének a szent kegyelmét, de add, hogy szomjazzam ezeket a kegyelmeket, várjam ezeket a kegyelmeket, kérjem ezeket a kegyelmeket, esedezzem ezekért a kegyelmekért. Tedd, hogy boldogan vállaljam ezt a szomjúságot, mert hiszen Te mondottad, hogy boldogok, akik éhezik és szomjúhozzák az isteni igazságot. Hiszem és bízom benne, hogy mindnyájan meg fogunk elégíttetni a Te szent kegyelmeddel. Amen. ======================================================================== Jézus szavai a kereszten: Belon Gellért szentbeszédei ,,Atyám, a te kezedbe ajánlom lelkemet!'' (1981) Testvéreim! Kedves Híveim! Beteljesedett hát a Golgota áldozata. Jézus maga jelentette be. Beteljesedett, amit a mennyei Atya rábízott Elvállalta a világ bűneinek megváltását, a bűn fejedelmének megsemmisítését, és a világon élô összes embernek minden egyezkedését, vétkét a sátánnal, magára véve eltörölte kiömlô szent vérével. Ezt a feladatot bízta rá a mennyei Atya Ez a feladat nem volt könnyű. Ez a feladat nemcsak abból állt, hogy egy csodálatosan tiszta, szép és Szent Szűz szíve alatt kezdte meg a földi életet. Ez nemcsak abból állt, hogy Názáretben és Betlehemben rejtekben --, az édesanyának imádata, szeretete és gondossága nevelte ôt fel 30 esztendôn keresztül. Ez a feladat nemcsak abból állt, hogy elkezdett prédikálni, és az emberek fölfigyeltek rá. Hallgatták, itták az ô szavát, és mentek utána, mint akibôl valami csodálatos bűvölet árad ki és szét ezen a földön, és mint éhezôk, igazságra éhezôk, jóságra szomjazók tódultak utána, ételrôl is megfeledkezve a pusztába három napon keresztül is. Csak az igéjét, tanítását, az ô szívének, lánglelkének kiáradását lesték, hiszen nem tudták, hogy kenyeret fog adni nekik a pusztában. És ôk mégis mentek utána, igére szomjasan, igazságra éhesen és szeretetre várva. És megkapták. Ez a szolgálat, amit a mennyei Atya rábízott nemcsak abból állt, hogy csodálatos dolgokat tett. Megszaporította a kenyeret, átváltoztatta a vizet borrá, betegeket gyógyított, halottakat támasztott. Nemcsak abból állt, hogy bevonult a templomba, nagy seregtôl és gyôzelmes tudattól eltelt seregekkel, megtisztította azt a templomot. Egyszóval nemcsak a szép, fényes, emberileg is magasra ívelô pályából, vagy ahogy manapság mondják, sikerekbôl állott, hanem ott van a másik oldala, a sikertelenségeknek az oldala. Amikor tudjuk -- hiszen végighallgattuk a passiót --, hogy hová hajlott el az embereknél ez a learatott gyôzelem a szívben. Hogy el tudtak pártolni tôle a tömegek, akikkel csodát tett; a tanítványok, akiket a maga körébe vonzott és az apostolok, akik az ô szűk köréhez tartoztak! Micsoda szégyen, micsoda sikertelenség, micsoda megaláztatás! És méghozzá maga az Úr Isten, az ô mennyei Atyja is próbára tette ôt. Hallottuk szavait a nagyböjt folyamán a kereszten. És ez a szó, ez a néhány szó, amit mondott a kereszten, ezek olyanok, mint valami tűzhányóból kidobódó tüzes, véres, vörös, lángoló szavak, valahogy úgy beviláglanak a mi sötét éjszakánkba, és valahogy elárulják azt a rettenetes nagy kínt és a fájdalmaknak azt a belsô kohóját, amibôl kijönnek ezek a szavak, ezek a lángoló szavak: ,,Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják hogy mit cselekszenek.'' Micsoda nagy felkiáltása ez az embert szeretô Jézusnak, aki még a szögeknek a beverésére is, a csontoknak a ropogására is a bűnösöket mentegeti. ,,Bocsáss meg nekik.'' És odahajol a lator fölé: ,,Még ma velem leszel a paradicsomban'' mert ô akkor is a kárhozat lángjából akarta kimenteni a lelkeket. A latoron kezdte, és a világgal folytatta. És ott van az ô rettenetes nagy próbatevése: ,,Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?'' Ó, kedves Testvéreim, ez a nagy elhagyatottsága a mi Urunknak, és az a rettenetes megszégyenítettetése a mi Urunknak, amikor lennt allnak az írástudók, farizeusok és azt mondják: ,,Azt mondottad, hogy az Isten a te atyád, hát akkor most jöjjön az az Isten, és szabadítson meg téged!'' És nem jött az Isten és nem szabadította ôt meg. Másokat megmentett, mondják, csodálatos dolgokat művelt. Leoldotta a sánták lábáról a sántaságnak bilincsét; leoldotta a vakok szemérôl a vakságnak bilincsét; a némáknak a nyelvérôl leoldotta a némaságnak bilincsét; a betegekrôl a betegségnek bilincsét, és a holtakról leoldotta a halálnak bilincsét. De a szögek bilincsét, amelyek odakötözték, odaszegezték a kereszthez? Most oldd le! Másokat megmentettél te Krisztus, hát most szállj le a keresztrôl! És nem volt szabad neki leoldania a bilincseket. Ôneki, akinek minden a hatalmában volt. Persze hogy felkiáltott a mi Urunk: ,,Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?'' Kedves jó Testvéreim! Jézusnak, amikor elôre gondolt az ó szenvedéseire, gyötrelmet okozott már elôre ez a nagy isteni elhagyatottság. Röviddel halála elôtt -- írja Szent János apostol -- az ôt keresô pogányokkal szemben, akiknek kinyilatkoztatja az ô halálát (,,ha csak a földbe esett búzaszem el nem hal, maga marad, de ha elhal, sók termést hoz''), és gondol az ô életének, az ô fiatal életének elvesztésére, ugyan mit érez a mi Urunk Jézusunk? Hallgassátok csak Szent János evangéliumának a 12. fejezetébôl, tehát még szenvedése elôtt azt mondja: ,,Mélyen megrendült a lelkem. (És mintha magával kezdene beszélni:) Mit is mondjak? Hogy szabadíts meg attól az órától Atyám?'' Azt kérjem, hogy ments meg ettôl a rettenetes nagy próbatevéstôl, ettôl a rettenetes nagy elhagyatottságtól, ettôl a rettenetes nagy megszégyeníttetéstôl? Hogy ments meg? ... ,,De hiszen éppen ezért az óráért jöttem!'' És megnyugtatja a maga vívódó lelkét elôttünk, emberek elôtt, mondván: ,,Atyám dicsôítsd meg nevedet'' Ez Jézus szenvedése és halála elôtt történt. Már a szenvedésének gondolatára is belereszketet Szinte érezzük a sorok közül a mi Urunk Jézus Krisztusunknak a remegô szívét, amit majd az evangélisták is észrevesznek, amikor még nem a hóhérok kezében lesz, hanem az getszemáni kertben, egyedül, tanítványaitól is szinte magára hagyatva, egyedül virraszt és felkiáltja az ô fiúi szívének a bánatát: Atyám, neked minden lehetséges! Add, hogy tűnjék el múljék el ez a kehely, ez a pohár Távozzék el tôle ez az óra Pedig akkor még nem szögezték szögek Jézus kezét a fához. Akkor még nem álltak ott a papi fejedelmek gúnyolván ôt. Mit érezhetett ez a Krisztusi szív, amikor ezeket a rettenetes nagy próbatételeket élte végig a keresztnek háromórás szenvedés -- véres lázában? A gonosztévôk rosszat tettek, méltán elismerik ôk maguk. Mi méltán szenvedünk a mi bűneinkért. De ez mit tett, Jézus mit tett? Semmit! Ô merte még életének utolsó napjaiban is szemébe vágni a zsidóknak ,,Ki vádolhat közületek engem a bűnrôl?'' Pedig bűnnel akarták vádolni, hogy megszegi az Isten parancsát, a szombatot, és az Isten áldozatait megzavarja, hogy a templomot le akarja bontani, de nem sikerült rábizonyítani. Ki vádolhat közületek engemet a bűnrôl! És úgy állt a mennyei Atyja elé, mint szeplôtelen bárány. És mégis, mégis az Isten ezt a rettenetes nagy keresztet tette a vállára, ezt a rettenetes nagy háromórás szenvedést tette a vállára. Kedves jó Testvéreim! Jézusnak utolsó szava ez volt ,,Atyám, a Te kezedbe ajánlom lelkemet.'' Ilyen rettenetes nagy megpróbáltatások, ilyen félve várt szenvedések, lelket megrázó szenvedések között is az Úr Jézus Krisztus nem lázad fel az ô Atyja és Istene ellen. Ó, aki semmi bűnt nem tett, megverte ôt az Isten. Mint a próféta mondja: Mi zgy vesszük és úgy tűnik nekünk, hogy megverte ót az Isten. És elviseli az Isten Fia az Istentôl való megvertségnek a látszatát. Ez a legnagyobb áldozata a mi Urunknak És a legnagyobb tette mi? Hogy annak ellenére, hogy a mennyei Atya ilyen szigorú, ilyen kemény, ilyen nehéz, ilyen megalázó feladatokba vitte ôt bele, utolsó szava ez: ,,Atyám, a te kezedbe ajánlom lelkemet.'' Nem lázadás, nem kételkedés, nem nyugtalankodás. Atyám, a te kezedbe teszem lelkemet. Kedves jó Testvéreim! Végére járunk a nagyböjtnek és lassan a vége felé jár a nagyhét is. Minekünk észre kell vennünk Jézusnak ezt a nagy alázatát és magunkra kell ismernünk akkor amikor fel-fel kiáltunk: ,,Istenem, Istenem, miért hagytál el engem!'' Hányan panaszkodnak: Beteg vagyok, miért hagyott el az Isten? Elromlik a házasságod, a szeretet gyűlöletté válik, miért hagyott el az Isten? Fájdalmas betegségek, szörnyű tragédiák, nagy megszégyeníttetésekbe kerülsz Te, családod miatt, Te, aki ártatlan vagy. És mondod: miért hagyott el az Isten? Miért mért rám ekkora csapásokat? És közben gúnyolódnak talán mások Annyit imádkozol, mégis beteg vagy. Templomba jársz, mégis annyi bajod van. -- Nem érzitek, nem ismertek magatokra Jézus felkiáltásában, hogy ti is azt mondjátok ,,Istenem, Istenem, miért hagytál el engem!'' Az Istentôl való elhagyattatásnak a keserűségét mi is mindnyájan megérezzük De Testvérek -- és itt van, ezzel zárjuk a mi nagyheti elmélkedésünket --, az utolsó szava Jézusnak: nem bizalmatlanság, nem kételkedés, nem elhidegülés Istennel szemben, hanem azt mondja: ,,Atyám a Te kezedbe teszem le az én lelkemet.'' Kezeidbe ajánlom, kezedre bízom magamat. Az, amelyik készítette nekem a keresztnek a gyötrelmét, ebbe a kézbe, ebbe az isteni kézbe teszem le az én életemet. Ó, kedves Testvéreim! Kövessük a mi Urunkat ebben a bizalomban. Merjük kimondani a jézusi szót! Nemcsak a lázadásban, az Isten ellen való fordulásban, hogy miért hagytál el engem Istenem, de kövessük ót abban is, ha betegséged lesz, ha operálni kell, ha kiderül, hogy rákos vagy, ha kiderül, hogy nem tudsz látni, vagy a kezed, vagy a lábad oda lesz, vagy valami. rettenetes nagy szomorúság és merd azt mondani: Atyám, a Te kezedbe teszem le az én sorsomat, az én betegségemet, az én vakomat, az én minden bajomat, minden problémámat a Te kezedbe teszem le, mert ott van a legjobb kézben. Én nem tudok okos lenni, az én kezem, a magam kezében lévô sorsom bizonytalan. De a Te kezedben Istenem, a te kezedben van a legjobb helyen az én lelkem. Jézus csodálatos dolgokat mondott a mennyei Atyáról, hogy mennyire szeret minket A tékozló fiú atyjában, az édes szülônek a képében, a fia számára mennyegzôt készítô apa képében a mennyei Atya arca ragyog ránk az ô szavaiból. És ô maga mondotta, hogy úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta Csodálatos szavakat mondott a szeretô Istenrôl. És bár az Istennek a keze ránehezedett, nem lázad fel Atyja ellen. Az utolsó szava, életének záró mondata a bizalom, a szeretet volt. Nem vont vissza semmit sem abból Jézus a szenvedések mélyén sem, amit a mennyei Atyának a szeretetérôl egész életében prédikált. Nézzünk erre a Jézusra és benne találjuk meg üdvösségünket, lelkünknek nyugalmát, békéjét. Ezért halt meg Jézus, és boldog az, aki Jézussal el tudja mondani azt, amit ô elmondott. Boldog az, aki Jézus lelkével érzi át, amit ô átérzett. Boldog az, aki a nehéz óráknak a legsötétebb pillanatában a halálnak a torkában is ezt tudja mondani: Istenem, a Te kezed vezessen engem, a Te kezed irányítson engem, és Te légy, a Te kezednek az áldása legyen énvelem. Testvérek! Jézus ezzel a bizalommal zárta életét. Zárjuk mi is nemcsak a böjti elmélkedéseket, de a mi sorsunknak nehéz óráit is, és majdan az életünknek a végét is ezzel a szent szóval: Atyám, a te kezedbe teszem le lelkemet Amen. ======================================================================== Püspöki primicia Belon Gellért szentbeszédei (1982) Békesség veletek! Testvéreim! Meghatott lélekkel állok itt elôttetek, mint a Ti lelkipásztorotok látva szíveteknek szeretetét, hogy ennyien eljöttetek, hogy velem együtt ünnepeljétek imádattal az isteni akaratod mely ezt a kiválasztást rám kisorsolta. Hálával, hogy az Istennek kegyelmét megkaptam, és szeretettel a ti lelkipásztorotok iránt. Szeretettel köszöntelek: nagyokat és kicsiket s mindazokat akik eljöttek a kispapokat és paptársakat belefoglalok mindenkit ebbe a püspöki szentmisémbe, akik nincsenek itt és akik távol vannak azokat is, hiszen ez a küldetésem mindenkihez szól az Anyaszentegyházhoz szól és éppen ezért mindenkit át akarok ölelni. Különösen pedig meg kell emlékeznem, bele kell foglalnom -- ilyen az élet -- az egyik szentelô püspököm, aki szerdán még a kezét rám-tette, most már halva fekszik, és az egyik paptestvérünk aki Mélykúton teljesített szolgálatod ô is meghalt az éjszaka. Ôket is befoglalom az imába És a papnövendékeket is, akik majd a ti lelkipásztoraitok lesznek, és befognak állni a mi sorainkba akkor amikor minket is elszólít az Úr, az életnek az Ura. Így, az Úr Jézus Krisztus lelkével eltelve, aki mindenkit mához ölelt a keresztem így álljunk a szentmiséhez, és nyitva szívünket lelkünket az isteni üzened s az isteni kegyelem befogadására És hogy erre, fogékonyak legyünk ezért vizsgáljuk meg lelkiismeretünket, bánjuk meg bűneinket így leszünk méltók arra hogy ünnepelhessük a lelkünkbe áradó isteni kegyelemnek szent titkát. * Szeretett kedves Paptestvéreim, szeretett Kispapok, akik készültök a papságra, Krisztusban szeretett kedves keresztény Testvéreim, kedves Híveim! Mit érez az ember akkor, hogyha a püspökszentelés kegyelmében részesül? A tisztelendô atya, amikor beszélt a püspökségrôl, többször említette, hogy megrendítô titok A latin úgy mondja: ,,tremendum misterium''. Az igazán nagy szentek, mint Aranyszájú Szent János, elszökött a püspökség elôl, és csak úgy rejtekbôl, kényszerítve hozták a szentelô püspökök keze alá. Én nem szöktem meg, nem is vagyok szent, de mégis az a rémület, az az ijedtség, az a félelem, az a megrendültség bennem van, és arra szeretnélek kémi benneteket, hogy ezt a félelmet, ezt a megrendültséget elkerülendô, imádkozzatok továbbra is, mert Szent Pál apostol szavaira gondolok, hogy kincsünket -jelen esetben a püspöki küldetést -- cserépedényben hordozzuk. És ha Szent Pál apostol ezt mondta, akkor nekem jobban kell ezt mondanom, mert hiszen átérzem a gyengeségemet, átérzem ember voltomnak kicsiségét, átérzem testi erôtlenségemet, de az Isten, a gondviselô Isten így akarta, mint ahogy ezt mondották is, legyen meg az ô szent akarata. Mert a püspököt infulába öltöztetik, botot adnak a kezébe, keresztet a mellére, gyűrűt az ujjára, de a püspökség nem ez. A püspökség küldetés, a püspökség rész az Úr Jézus Krisztus lelkébôl, a püspökség Jézus küldetése a világnak és Jézus bensô hitvilágának a hirdetése és közlése a hívekkel. Ebben a szent pillanatban hadd emlékezzem meg azokról, akik idáig elsegítettek, kedves Testvéreim. Az én édesanyám saját kezével horgolt papi miseinget, és az van most rajtam. Legyen áldott az ô emléke, aki elsegített idáig, és aki mindig pártfogolta papságomat. Az a karing van rajtam, amelyet Istenben boldogult nagybátyám használt, aki papi ember volt, a papságban megelôzött, és aki szintén odasegített. Annak a lelkét, és annak a szellemét szeretném. És az én áldott hitoktatóimnak és szerzetes tanáraimnak az emlékét is, és a pesti egyetemnek a tanáraiét, akiktôl csak jót tudtam tanulni. Bevallom ôszintén, gyerekkorom óta pap szerettem volna lenni, és nem tudtam az életemet másképp elképzelni csak úgy, hogy pap vagyok. A címert iderajzolták az atyák, látjátok, hogy abban ott van az evangéliumos könyv, az égô húsvéti gyertya az öt sebbel és aláírás: ,,Sebtôl gyógyult'': Az életnek sok sebét kellett viselnem kezdve attól, hogy édesapámat nem ismertem, az elsô háborúban esett el, és az árvaságnak a sebét kellet megkapnom és viselnem. Árvaházban növekedtem fel, és ott meg tudtam ôrizni a papságra való vágyódásomat Nem katolikus és nem vallásos otthon és intézmény volt, de az Isten kegyelme megôrizte a lángot a szívemben. Azután jött a papi működés. Ez alatt sok minden történ Szinte minden emberi problémán átestem. Voltam a háború kellôs közepében is 1944-45 telén, rajtunk keresztül gázoltak az egymással szembenálló ellenségek. Megtapasztaltam az emberi nyomorúságnak szinte minden ízét. De hálát adok az Úr Istennek, mert így érzem magam ,gyógyultnak, hogy az emberi szenvedéseket is meg lehetett tapasztalnom, és az emberi nyomorúságnak a legmélyét is megismerhettem és megízlelhettem. Hiszen, mint hallottatok a szentleckében, az Úr Jézus Krisztusnak, mint Fôpapnak is, meg kellett ízlelnie minden emberi nyomorúságot és szenvedést, a bűnt kivéve, hogy irgalmas Fôpap lehessen. Testvérek, errôl nem akarok sokat beszélni. De a püspöknek a legfôbb gondja az Úr Jézus Krisztust képviselni a világban A mennyei Atya küldi Jézust, Jézus küldte az apostolokat, az apostol-utódok a püspökök. A papi hatalom teljességét kapja meg a gyarló és a gyenge ember a püspöki szentelésben. A püspöknek Jézust kell sugározni, mint ahogy annyian mondották is itt a köszöntôkben. És én szeretnék is az Úr Jézus Krisztusra hasonlítani, amennyire emberi gyengeségbôl és emberi kicsiségbôl ez ki tud telni. De a püspöknek egyik legfôbb gondja a papi utánpótlás, hiszen hallottátok, hogy ma éjjelre egy püspökkel és a szomszédunkból egy pappal kevesebben vagyunk. Mikor ôértük is imádkozunk, és segíttek nekem hálát adni a kegyelemért, egyben ma a papi hivatásokra is gondolunk Itt vannak elôttetek a kalocsai papnevelô intézetnek a növendékei, a jövô reménységei, a jövendô tisztelendô urai, és a jövendô plébánosai, lelkipásztorai. órájuk is gondolok, és az elsô ünnepélyes püspöki misémben különösképpen gondolok a papságra készülôkre, és imádkozom azért, hogy innét, Jánoshalmáról is többen legyenek, akik a papi hivatásnak útját választják Félelmetes az a titok, amit az ember, mint pap és mint püspök is kap. De higgyük azt el, hogy az Isten a porból emeli fel az embert erre a méltóságra. A porból, a föld porából. És itt vannak körülöttünk ezek a tisztelendôatyák, hát nem az égbôl pottyantak ôk se le, hanem -- Te honnét való vagy testvérem? (Nemesnádudvari születésű vagyok) Tehát itt van nemesnádudvari születésű. Hol jártál iskolába? (Szegeden jártam iskolába.) Papi iskola vagy civil iskola volt? (Civil iskola.) Tehát civil iskola, és papnak készültél kezdettál fogva? (Akkor már igen.) Akkor már igen. Látjátok, Jánoshalmán is van gimnázium, civil iskola, nem papok nevelnek ottan, és ott se volt, náluk sem volt hitoktatás, és mégis pappá lettél. Azután, amikor a papságra jelentkeztek: Te katona voltál? (Igen, 2 évet Lentiben szolgáltam.) 2 évet Lentiben szolgált. Hát ugye, a katonáknak -- azt tudjátok, hogy nem szabad templomba se jönni katonaruhában, és a kaszárnyaszellem, az nem mindig kedvez a papi hivatásnak. És lám, te is Lentiben voltál? (Igen, én is Lentiben voltam katona.) Mindnyájan Lentiben voltatok? (Igen.) A 2 évi katonaságot kitöltötték, és íme, mégiscsak itt állnak az Úr oltára elôtt, és készülnek, és segítenek nekünk ebben a ünnepi szentmisében hálát adni. Hát Gyertek! Gondoljatok ti is arra, hogy ôk is közülünk nôttek ki, mindannyian közületek nôttünk ki, és lettünk arra alkalmasak, hogy az Úr oltáránál bemutassuk az áldozatot. * Kedves jó Hívek, kedves jó Testvérek! Én, amikor nagyon megköszönöm tinéktek ezt az aranyos, kedves, igazán gyermeki ünneplést, amiben részesítettétek az én gyarló személyemet, tudom, hogy nem nekem szól. Annak a kegyelmi begyúlásnak, annak a kegyelmi műnek, amit az Úr Isten tett velem, hogy erre a hivatalra, hogy erre a hivatásra, erre a küldetésre s erre a feladatra választott. Maradjunk egyek továbbra is az imádságban, és akkor, amikor ma imádkoztok értem, imádkozzatok az eljövendô papságért is, mert püspök van, de pap egyre gyérebb. Nekünk imádkoznunk kell, mert a papi hivatás az imádságból nô ki! Az eljövendô papok a híveknek az imájából sarjadnak, és maradnak meg mindenféle körülmények közt a papi küldetés mellett és a papi szolgálatban. Ezért kedves Testvéreim, mikor megköszönöm ezt tinéktek, egy szívvel, egy lélekkel álljunk Istenünk elé, és valljuk meg a hitünket, és ebben a hitben a mi Anyaszentegyházunkat is, amely a jövendôben is élni, virágozni, gyökeret ereszteni és fejlôdni akar. És ebben a hitben kapjuk meg Istenünknek azt az ígéretét, hogy továbbra is ôrizni, védeni és fejleszteni fogja az ô Szentegyházát. Amen. ======================================================================== Mária és Márta Belon Gellért szentbeszédei (1983) Könyörülj népeden Urunk! -- ezt énekeltük. Ezzel a sóhajjal, ezzel az imával, ezzel a kéréssel jöttünk az évközi 16. vasárnapon Istenünk oltára elé, az irgalmasság helyére, a békességnek a megbocsátásnak a helyére, az oltárhoz Ezért kell megvizsgálnunk lelkiismeretünket és megbánnunk bűneinket, hogy alkalmasak legyünk Isten megbocsátó és lelkünket megnyugtató kegyelmének befogadására és méltók legyünk arra hogy ünnepeljük Jézusunk hozzánk érkezô megváltásának szent titkát. * Krisztusban szeretett, kedves, keresztény Testvéreim! Kedves Híveim! Az Anyaszentegyház 2000 éves gondolkodásában igen sok vitára adott alkalmat a most felolvasott evangéliumi rész. Mert hiszen mirôl is van szó? Arról, hogy Márta, a háziasszony Jézusnak és tanítványainak -- akik elég sokan voltak -- étket készít, és ezzel van elfoglalva; és bizonyára a 10-12 fôbôl álló vendégeknek ebédet adni nem kevés dolog még ma sem. Szívesen csinálta, odaadóan csinálta. Jézusért és Jézus tanítványaiért fáradozott. Mária, a húga pedig az Úr Jézus Krisztus lábához ült és figyelt. Figyelve hallgatott és megnyitotta szívét az isteni kinyilatkoztatásoknak, az Úr Jézus Krisztus szólásainak, és elfeledkezett arról, hogy ônéki bizony segítenie is kellene. A keresztény múltban vita támadt azon, hogy vajon az Úr Jézus Krisztus alábecsüli a munkát? Mert hiszen ô mondotta, hogy Mária a jobbik részt választotta, (vagyis leülni az Úr lábához és figyelni szavaira), nem pedig az érdemszerzô, fáradozó munkát, amellyel étket nyújt Jézusnak és tanítványainak. De Testvérek, ez ellene mond az Úr Jézus Krisztus tanításának, hiszen neki alapvetô felfogása az, hogy ,,bármit tesztek - - a legkisebbet is -- a legkisebbnek atyámfiai közül, azt nekem tettétek.'' Ez vonatkozik arra is, hogy az édesanya, a háziasszony ebédet készít családjának, hiszen azok is nemcsak gyermekei, hanem felebarátai az Úrban és az Úrnak a képviselôi. Tehát, ha ôket eteti, ha ôket itatja, ôket ruházza, ôértük dolgozik, akkor igazából Jézusnak dolgozik, Jézust eteti, Jézust ruházza. Jézusnak szolgálni pedig, ez maga ,,dologgal végzett'' imádság. Jézus tehát nem cáfolhat önmagára akkor, amikor Mártát megróni látszik azért, hogy a házimunkával foglalatoskodik és nem ül le. De Testvérek, az is igaz, hogy az ember nemcsak munkából áll, hanem az embernek van egy része, amelyik figyel, amelyik megnyílik, amelyik hallgat és amelyik kitárul az isteni igazságok elôtt. Amelyik befogad Nem tesz, nem cselekszik, de amelyik befogad. Befogadja az Úr üzenetét, befogadja az Úr tanítását, befogadja az Úr sugalmazását. És az Úr Jézus Krisztus erre akarja felhívni a figyelmet. A kereszténység nagy gondolkodói, különösen pedig Szent Ágoston püspök, aki mint üstökös vonult az egyház egére, hogy értelmezze az Úr Jézusnak a tanítását: ô azt mondja, hogy igaziból Mária és Márta nem két személy, hanem egy embert jelez. Mert mindnyájunkban kétféle arcú ember van: egy Márta-arcú ember és egy Mária-arcú ember. Egy Márta- szabású ember és egy Mária-szabású ember A Márta az munkálkodó, sürgô- forgó, gondoskodó, tevô-vevô cselekvô. A Mária-arcú ember pedig a befogadó, a megnyíló, a tanulni akaró, tanulni vágyó, sugallatokra váró és sugallatokat nyerô ember Aki magasból kapja az Úr Jézus Krisztusnak és az áldott Szentléleknek az üzeneteit, aki a bérmálás szentsége által a lelkünkben van, és aki a Jézus szava szerint szól hozzánk. Nekünk kétféle imádságunk is kell hogy legyen: egy cselekvô imádság és egy befogadó imádság. Mint ahogy a tevékenységünk, szeretetünk cselekvô szeretet is, amelyik tettekben, fáradozásokban, odaadásokban mutatkozik meg; és egy befogadó, egy szemlélô, egy elcsodálkozó, egy elmélyülô érzés, amelyik elôtt megjelenik az Istennek csodálatos valósága és a kegyelmeknek a csodái felvonulnak, és mi elámulva, elcsodálkozva nézzük, hogy az Isten miket csinál az Anyaszentegyházban, miket csinál a világban és miket csinál a lelkünkben. Ez az ámuló, csodálkozó, szemlélôdô része, arca a mi szívünknek és a mi lelkünknek És az Úr Jézus Krisztus erre akarja felhívni a figyelmünket. És én is most ezt az üzenetet továbbítom tinéktek, kedves Testvéreim a mai evangéliumból, hogy cselekvôleg kell imádkozni. Ki imádkozik cselekvôleg? Az, aki például részt vesz a szentmisében. Nemcsak néz, hanem imádkozik, éneke. S az lenne az ideális, hogyha nemcsak a gyerekek vagy a pap körül sürgölôdô-forgolódók tudnának például a szentlecke felolvasásában részt venni, hanem bárki, akit kiszólítunk a híveknek sorából. Kisebb egyházközségekben ezt meg is csinálják itt is, ott is. De az egyháznak is ez a felfogása, hogy cselekvô imádsággal szolgáljunk az Úr istennek Vagy például, amikor rózsafüzért imádkozunk, vagy litánián részt veszünk, vagy éneklünk, akkor ez mind cselekvô imádság. S ez mind szép! Ez mind kell, ez mind fontos. Az Úr Jézus Krisztus meg is dicsér bennünket érte. De -- és ez a mai evangéliumnak a tanulsága -- Mária a jobbik részt választotta. Van a te szívedben is egy Mária-arc, van egy Mária-lélek, amelyiket nem szabad elhanyagolni. Egy figyelô lélek, egy megnyílott lélek, egy Krisztusra, Istenre táruló lélek, amelyik vád figyel, megfeszített odaadással várja és kéri az Isten sugallatát, beavatkozását. Mert hiszen szól hozzánk az Úr Jézus Krisztus. –Ezt mikor csináljuk? Akkor amikor mi nem mondunk szóbeli imádságot és nem is veszünk részt külön valamilyen szertartáson. Hanem vagy az otthonunknak a csendjében, vagy itt a templomnak a csendjében, olyankor, amikor szinte senki sincs itt, akkor elvonulunk és ráfigyelünk a mi Urunk Jézus Krisztusunkra. Elcsodálkozunk, hogy lelkünk is van Elcsodálkozunk, hogy ilyen nagy Istenünk van, ilyen fölséges és szép és szent Istenünk van, és ilyen jóságos Istenünk van. Szinte a földbe gyökerezik a lábunk azon, hogy mennyire szeret bennünket és mennyire mellettünk áll mindennapi életünknek szinte minden pillanatában, és igazítja a mi életünket. Csodálkoztál már egyszer azon, hogy az Isten melletted van? Elámultál-e már egyszer azon, hogy az Istennek a művei hogy mutatkoznak meg, mert megmutatkoznak ebben a romlott világban is? Meg kell ezt tennünk! Látjátok, most hirdetni fogjuk, most már másodszor, hogy lelkigyakorlatos házat létesített a bíboros prímás Magyarországon, Leányfalun, ahová egyelôre férfiak is mehetnek különbözô egyházmegyékbôl, közülük is mehetnek lelkigyakorlatra. Mit jelent a lelkigyakorlat? Elvonulok, elmegyek otthonomból, otthagyom a gondjaimat, bajaimat, problémáimat és egyedül csak Istenre figyelek. Hallgatom az elôadást, amelyik Istenrôl szól, a lélekrôl szól, az Isten műveirôl szól, és próbálom magamat az Úr Isten elé, az Isten jelenlétébe helyezni. Ez az öt nap, ez öt drága, szent nap, amellyel a léleknek a tekintete Isten felé tárul, és valahogy kinyílnak a lélek ablakai a Lélek világosságára, és a Lélek frissítô áramaira. Mint amikor egy szellôzetlen szobának az ablakait kinyitják, és betódul a friss levegô, vagy egy sötét helyre, ha kinyitod a spalettákat és felhúzod a függönyt és beárad a napfény, úgy áradhat be a léleknek ebbe a legmélyébe az Istennek a valósága, hogyha az ember a lelkigyakorlatban ráfigyel az Úr Istenre. De aki nem tud elmenni a lelkigyakorlatra, az is teremtsen csendet. Ne csak a szentmisére járjon el -- azt jól teszi, meg is kell tenni! De néha teremtsen csendet akár az otthonában, akár eljön ide, amikor senki nincs a templomban. Akkor egyedül, négyszemközt az Úr Jézus Krisztussal, úgy megnyitni a mi szívünket neki! Ô látja, és az ô szívébôl áradnak ki a sugarak, áradnak ki az erôk, áradnak ki a kegyelmek, és hozzáérnek a mi szívünkhöz, lelkünkhöz és tisztogatják a világnak a salakjait -- és emelik a lelket az isteni hasonlóságra. Testvérek! Kell az embernek így csendet teremteni. Anyaszentegyházunk a szentmise liturgiájában, szertartásában próbál megállni néha-néha. Mi is elszaladunk sokszor, de talán nem is tudunk mit csinálni a csenddel. A bűnbánatra való felhívás után, azután az Úrfelmutatás után, és az áldozás után kellene ilyen csendbe visszavonulni magunkba, s az Istenre, Jézusra, Jézus kegyelmére figyelni. Ez a figyelô, ez a megnyíló, ez a csodálkozó, ez az elámuló szeretet, ez a Máriának a szeretete. Aki leült Jézus lábához, nem szólt semmit, nem mondott semmit, csak tágra nyílt szemmel nézett rá, és nyitott füllel, nyitott lélekkel hallgatta Jézusnak a tanításait, üzeneteit, beszédeit. Nekünk is ezt kell csinálnunk, kedves jó Testvéreim! Jézus a Titkos Jelenések könyvében azt mondja: ,,Íme, az ajtó elôtt állod és kopogok.'' Ajtónk elôtt áll, szívünk ajtaja elôtt áll Jézus és kopogtat, zörget felénk. A szentségháznál, tudjátok, hogy a kulcs az kívülrôl van, Jézus szent teste, imádandó teste pedig belülrôl. Jézus, onnét belülrôl kifelé kopogtat, hogy ,,nyiss ajtót, te lélek, nekem''. S a kulcs a mi kezünkben van. Így, szellemi értelemben, nekünk kell kinyitni szívünk ajtaját, mert hiszen Jézus nem tör be az ajtón keresztül, hanem várja, hogy kinyissuk. És ebben a szent csendben nyitjuk ki az ajtót. 150 esztendôvel ezelôtt Franciaországban, egy kicsike kis faluban élt egy plébános, Vianney Szent János. Híres ember lett, mert a léleknek mestere volt. Ezrével tódultak hozzá a zarándokok. És ô a sok zarándok között látta, hogy az egyik egyszerű falubeli ember mindig ott marad a templomban és szépen csak ül a helyén, és néz az oltárra. Nincs a kezében könyv, nincs a kezében olvasó, csak ott ül, és néz, és vár. Nem állhatta meg ez a szent plébános, s megkérdezte: ,,Mondja bácsikám, mit csinál maga ilyenkor, amikor kimennek az emberek és maga ülve itt marad és elôre néz?'' Az öreg bácsi, ezt a lélekbe felírandó, könyvben megörökítendô mondatot mondotta franciául: ,,Je le vois, il me voit.'' -- ,,Én nézem ôt -- Jézust ti. --, és Ô néz engem.'' Ez a Máriának a cselekedete a szívben! ,,Én nézem ôt, Ô néz engem.'' Teremtsünk csendet, kedves Testvéreim, akár itt a templomban, akár otthonunkban, amikor mi elcsendesedünk és nézzük Jézust, és hagyjuk, hogy Ô nézzen bennünket. ,,Sok mondanivalóm van,'' mondta Jézus még az utolsó vacsorán az apostoloknak. Mondanivalója van Jézusnak hozzánk. Boldog az, aki megnyitja a szívét, és ilyen elcsendesült, Máriás lélekkel figyel az Úr Jézus Krisztusra, mert ô meg fogja haltanai az ô szavát, ami nem más, mint fény, vigasztalás, öröm és béke a mi hajszolt életünkben. Amen. ======================================================================== Szent Vér búcsú Bátán Belon Gellért szentbeszédei (1985) Testvéreim! A drágalátos Jézus Vérének ünnepéri ennek a szép bátai templomnak ôsrégi búcsúján lélekkel, vággyal és szeretettel jöttünk ide az országnak sokféle részérôi hogy Jézus Vérének áldásában szeretetében és tanításában részesedjünk Minden falu templomának oltárán Jézus vére lobban fel fakad fel az oltáron. De itt a búcsún különleges módon kapunk lelkei szívet arra hogy ne csak itt de otthon is, mindennapjainkban a Szent Vér kegyelme lobogjon és keringjen bennünk. Ezért akarunk most itt ezen a búcsújáró helyen igazán összeforrni összenôni a mi Urunk Jézus Krisztusunk Szent vérével és így bemutatni ezt az áldozatot magunkért otthonlévôinkért, a távoljárókért, a hitükben megfogyatkozottakért minden szenvedôért mert hiszen minél többért mutatunk be egy szentmise áldozatod annál gazdagabban, annál bôségesebben árad a szentmisének a kegyelme. Ezért Jézus Vérével eltelve, Jézus vérével töltekezve, vizsgáljuk meg lelkiismeretünket bánjuk meg bűneinket így legyünk fogékonyak befogadni mindazt amit az Isten kegyelme áraszt ma itt ezen a búcsújáró helyem és így legyünk méltók ünnepelni ebben a szentmisében a mi megváltó Istenünk szent kegyelmének titkait. * Krisztusban szeretett kedves keresztény testvéreim, kedves zarándokok, hátai hívek, és máshonnan erre a szent helyre eljött kedves embertársaim! Megrendült szívvel kell állnunk minden mélység, minden magasság elôtt. Jézus szentséges Vére pedig mérhetetlen mélységű titkokat hordoz, és olyan magasra ér, mint amilyenre emberi szó és emberi tett nem ér fel: az Istenig kiált és Istennek is a szívébe hatol. Ezt jöttünk mi ünnepelni. S mindjárt kezdetben eszembe jut, hogy 40 esztendôvel ezelôtt kint jártam Olaszországban, és ott is Nápolyban. Nápoly sok mindenrôl híres. Legfôképpen azonban arról, hogy az egyik vértanú püspöke, Januárius -- aki 1800 esztendôvel ezelôtt élt -- vére évközben mintegy rozsdavörös hamu, ügy van az ereklyetartóban. Akkor azonban, amikor a nevenapja van, májusban, és akkor; amikor a vértanúsága van, szeptemberben, akkor a vér megmozdul, és úgy lobog és úgy mozog, mintha forralnák, mint amikor a forró víz lobog és buzog, ez .a rozsdahamu is lobogni kezd. Nemcsak folyóssá válik, mint a most kiöntött vér, de mintha tele volna tűzzel, tele volna meleggel, úgy mint ahogy a forró víz, úgy lobog. De nem errôl akarok én most nektek beszélni, hanem, hogy Nápolytól kb. 7 km-re van az a kápolna, ahol ennek a vérnek az eredeti tulajdonosa és hordozója, Szent Januárius püspök, vértanúságát szenvedte. És az a különös, az az érdekes, hogy amikor bent, hét kilométerrel beljebb, a város közepén a székesegyházban, a hívek imádsága közben ez a vérhamu lobogó vérré lesz, akkor 7 km-rel távolabb az a márványlap, amelyre a vértanúság szenvedése közben lefektették a vérzô testű püspököt, az is vérharmatos lesz. Úgy, mint ahogy harmatos reggelen kis apró vízcseppek jelennek meg minden hideg testen, ugyanúgy vérharmat lepi be ezt a hideg, kemény márványlapot is. Én most ebbôl akarom venni a példát, kedves jó Testvéreim, hogy mi nem 7 km-re vagyunk Szent Januárius vérétôl, de itt vagyunk az Úr Jézus Krisztus Vérének a búcsújáró helyén, ahol is a jámbor hagyomány szerint vérzett a Szent Ostya. És mi, akik talán nem vagyunk egészen márvány-hidegségű és márvány keménységű emberek, mi is szeretnénk, hogy a Szent Vér a magunk szívébe harmatozzék, és hatoljon belénk ez a drágalátos Vér mert erre a vérre van szükségünk nekünk, és erre a vérre van szüksége a világnak. Mert azt nagyon jól tudjátok, hogy az orvostudomány különféle vérbajokra és vérbetegségekre vérátömlesztést rendel, és a mi községünkben is olykor-olykor véradás van, hogy akinek alkalmas és egészséges a vére, az segítsen embertársain, akiknek a vére valamilyen formában megromlott. A mai világban Krisztus Vérének kellene uralkodnia minden emberi szívben. De ahogy a világban van a vér ügyében, sokaknak egészen ki kell cserélni a vérét. Másoknak, mert megfogyatkozott vagy vérszegények, nekik véradást kell elfogadniok, vérátömlesztést kell eltűrniök és elszenvedniök. Operáció után jómagam is kaptam vért, de mindenesetre vérátömlesztésre van szükség. Vércserére is sokaknál van szükség, mérgezés, vagy másmilyen baj esetén. Szeretett Testvéreim, itt vagyunk a vér forrásánál, a Krisztusi Vér forrásánál. És mennyi de mennyi keresztény testvérnek a vére tökéletesen megromlott! Megromlott a kereszténysége, megromlott a hite, megromlott az imádsága, megromlott a szeretete, megromlott az, ami az ô életét viszi és sodorja; szükség van hát vérre, hogy megint ne romlott vérű keresztények legyünk. Hányan vannak, .akik meg vannak keresztelve, de oda se figyelnek arra, hogy a keresztség révén Krisztussal lépnek közösségbe! Krisztus Vére kellene nekik. Nem imádkoznak évszámra, elkerülik a templomot, gyereküknek vallásoktatásról nem gondoskodnak. A házasokat, a fiatal házasokat nem figyelmeztetik, hogy nemcsak test van, nemcsak e föld van, de van Isten, és van öröklét, hát arra is szükség van, és nem lehet csak úgy, Isten áldása és a házasság szentségének kegyelmei nélkül élni, hanem az Istent be kell kapcsolni a mi életünkbe. Ez nem történik meg. Ezeknek a szívében a vér megromlott. Krisztus Vérével kellene töltekezniök nekik. De vannak azután mások, akik keresztények ugyan, de valahogy erôtlen keresztények, ezeknek vérátömlesztésre volna szükségük, mint ahogy az operációban, amikor sok vért vesztünk, akkor nekünk való vérrel pótolják, hogy elég legyen, mert különben vérszegények leszünk, sápadtak leszünk, erôtlenek leszünk. Hát vannak ilyen vérszegény keresztények, akik nem tagadják meg ugyan az ô vallásukat, talán még búcsúra is eljárnak, de hogy otthon, házukban, templomukban teljesítsék az ô keresztényi, katolikus kötelességüket, arra már nem telik nekik erôbôl. Ezek a vérszegény keresztények. És mennyien vannak, ha elviszik addig, és talán addig elviszik, hogy az egyházi adójukat megfizetik, mutatván, hogy azért ôk idetartoznak, és nem a hitetlenek közé, ha talán karácsonykor, az éjféli misére, vagy húsvétra elmennek; ez nem kereszténység, vérszegény kereszténység. Amikor itt-ott eszünkbe jut egy kicsit az, hogy Isten is van, hogy vele is kell kapcsolatot teremtenünk, de hát a mindennapi életbe is bele kell vinni a mi kereszténységünket, úgy, ahogy a mi Urunk Jézus Krisztusunk vére hordozta az ô életét. Mit csinál a mi vérünk akkor, amikor valami borzalmasat látunk. Összeszorul, sápadtak leszünk, és nem tudunk a félelemtôl szólni. Amikor viszont haragszunk és az erônk meggyűlik, vagy valami nagyobb feladatot végzünk, akkor megfeszülnek ereink, az arcunkba szökik a vér mert a vér az, ami az emberben az érzelmeket is kormányozza Testvérek! Amikor örülünk, kipirul az arcunk, akkor a vér arcunkba száll, mert az mutatja, hogy most van helyén az ember amikor örül, látja az eredményt, látja a sikert, érzi a békességet, érzi azt, hogy jó emberek veszik ôt körül, családjában, szomszédságában. Látjátok, erre van szükségünk nekünk, hogy a Krisztusnak a vére éljen bennünk, hogy azon riadozzunk és azon rémüldözzünk, amint az Úr Jézus Krisztus is riadozott és rémüldözött. Testvérek!, Egy igen nagy hibája van a mai kereszténynek; az, hogy a bűnt, az Isten ellen való lázadást tűrik. Nem rendül meg, nem lesz sápadt, nem fordul meg a szívében a bűnnek a borzalma és a kárhozatnak a lehelete, amikor bűnös emberrel találkozunk. Szemet hunyunk a véteknek. Hány meg hány templomba járó, búcsúba járó keresztény van, aki az ô fiának, vagy a lányának házasságát felbontja beavatkozásával, beleszólásával, házsártosságával, a fiataloknak a különválását elômozdítja és elôsegíti. Hát hol van itt a Krisztusi sápadtság, hol van itt a Krisztus vérének a visszavonulása, mikor az Úr Jézus megmondotta, ,,amit Isten egybekötött, ember szét ne válassza''? Hány és hány szülô van, családokban, akik megszabják, csak egy gyermek lehet, több nem lehet, és ha több lenne, eredj az orvoshoz. Az is elköveti a magzatölés bűnét, aki tanácsolja, aki sürgeti, aki akarja, aki pénzt ad rá, és aki helyesli mások gyerekének, vagy másoknak a terhesség-megszakítás 5. parancsolat elleni vétkét, hogy ne ölj. Hány meg hány szülô van, aki pl. a gyermekét nem íratja be hittanra, nem akarja, hogy vallásos nevelést kapjon és így tovább. A te lelkeden veszi számon az Úr Jézus Krisztus, neked kell a te szívedben elszorulni, elsápadni lélekben, amikor az iskola vagy ez a világ a te gyermekednek a lelkében meg akar a ölni a benne élô Istent. És sorolhatnám tovább. Az Úr Jézus Krisztus vére az arcába szökött, amikor látta azt, hogy mennyien hisznek benne, mennyien fogadják el az ô tanítását, erre a vérre, s az arcunkba szökô és szinte piros színnel virító vérre van nekünk szükségünk, hogy a szeretetet tudjuk gyakorolni, hogy a szeretet műveit családban, szomszéddal, más emberrel meg tudjuk éreztetni: hogy meglássék rajtunk, hogy mi Jézusé is vagyunk, hogy Jézushoz tartozunk, hogy a Jézus Vére éltet bennünket Olyan keresztényekre van ma szükség, akiknek az arcáról sugárzik munka közben, mulatság közben, örvendezés közben, bánat közben, lesugárzik az arcukban tüzelô Krisztusi vér, hogy lássák a mai pogányok, a mai hitetlenek, lássák: mennyivel érdemesebb Jézussal élni, Jézushoz tartozni, Jézussal töltekezni és Jézussal táplálkozni. Ilyen keresztényekre van szükség, s az Úr Jézus Krisztus Vérének nagy ajándéka, hogy eltölt bennünket a borzalmával, amikor borzadni kell a bűnöktôl, az istentelenségektôl és az Isten elleni lázadásoktól. A Krisztus vére tüzel bennünket, amikor a kereszténységben Jézus szeretetét, Jézus odaadását, Jézus türelmét és Jézus szenvedését tudjuk Jézus lelkületével elviselni. Erre a tanúságtételre hív fel bennünket ez a mai ünnep. Jézus Vére itt most fellobban az ünnepen, Jézus szent áldozata közben. Jegyezd meg magadnak, ha nem vagy márvány-lelkű ember ha nem vagy márvány keménységű lélek, ha nem vagy egy hideg kôdarab, és nem ez van a szíved helyén, akkor rád is permetezik, rád is harmatozik Krisztus Vére, mint szent Januáriuszé a messzi kápolnában lévô kövön. Értsd meg: Jézus azt akarja, hogy töltekezz az ô vérével. Szent Ignácnak, a nagy jezsuita szentnek az imádságából fogtok majd hallani a körmenet alkalmával. Annak egyik kitétele az: ,,Jézus Vére, Krisztus Vére ihless meg engem''. Némelyik imakönyvben, némelyik énekben ez úgy szerepel, hogy ,,Krisztus Vére részegíts meg engem''. Ezt nem szeretik a hívek ilyen formán kifejezni, mert a részegségnek rossz íze van. Pedig az eredeti latin szövegben ez van: ,,Sanguis Christi inebria me.'' Ez annyit jelent, hogy részegíts meg. Mi csak úgy fordítjuk, hogy ihless meg engem. De szeretném, ha megéreznétek, hogy Jézus vére át tudja venni a bornak azt a tulajdonságát, hogy az embert teljesen birtokba veszi, elveszi az eszét, hogy csak a borra gondoljon, elveszi az eszét, hogy a világon ne érdekelje más, csak a bor elveszi az eszét, hogy csak bántani tudjon mást, hogy csak kötözködni tudjon. A bor uralkodik az emberben az ész és a lelkiismeret helyett. Hát mi most kérjük azt, itt, ennél az oltárnál, és így be is zárom szavaimat Jézus Vére, részegíts meg bennünket! Vedd át az uralmat eszünkön, akaratunkon, érzéseinken, hogy csak azt gondoljuk, amit te gondolsz, csak azt akarjuk, amit te akarsz, csak azt érezzük, amit te akarsz érezni. Hogy riadjunk meg a bűnön, ahogy te megriadtál, hogy forduljunk el a bűntôl, ahogy te elfordultál, és olyan örömmel szolgáljuk Isten dicséretét és az embereknek szeretetben való szolgálatát, ahogy te dicsérted az Atyádat, és ahogy te szeretted a kereszthalálig az embereket. Ezt add meg minékünk. Ihless meg bennünket, hogy csak neked éljünk, neked haljunk, életünkben és halálunkban csak a tied legyünk! Amen ======================================================================== Vodicai búcsú Belon Gellért szentbeszédei (1986) Szívünkbôl szakad ki az ének: ,,Gyászba borult egek Háborgó tengerek Csillaga Mária! Míg szívünk hajóját viharok csapkodják, Hozzád sír jajszavunk.'' Gyászba borult az ég és gyászba borul a lélek Mitôl? A félelmektôl, a rettegésektôl: mi lesz velünk, mi lesz az Egyházzal, mi lesz Jézussal, mi lesz az Istennel? Mert hiszen úgy érezzük, hogy hitünk veszélyeztetve van, veszélyeztetve van az életünk Mert ha az újságokat olvassuk, vagy a rádiót, televíziót hallgatjuk, nézzük, mindig félünk attól: lesz háború, vagy nem lesz; megegyeznek a nagyhatalmak, vagy nem egyeznek meg? De ezen túl, hogy ilyen félelmek ülik meg lelkünket, ott van a mi hívô életünknek is a nagy felhôje, viharfelhôje, sötét ege. Mert hiszen úgy látjuk, úgy tapasztaljuk, hogy az Isten ügye mintha nem jól állna; mintha fogyna a hit, mintha ritkulna az istenes élet. Itt, most, ahogy együtt vagyunk, nem ez a tapasztalatunk, de ha elmegyünk otthonunkba, elmúlnak az ünnepek és a mindennapok életét hordozzuk, érezzük, hogy a hitetlenség, az erkölcstelenség, a szenvedélyek uralma -- akár az alkohol, akár most már a kábítószer, akár a szex, akár az erkölcstelenség -- belopódzik a házunkba és megüli a lelkünket és életünket. Hiszen szinte mindenütt ezt látjuk, majdnem minden családban probléma akár az egyik, akár a másik, akár a harmadik. A házasságoknak a bomlása, az elválás folytatódik -- és még ahol bontásra nem is kerül sok mennyi sok vita, mennyi sok veszekedés, mennyi sok elhidegülés! Azután gondoljunk arra, hogy milyen betegségek, milyen keresztek vannak testben is, lélekben is. Ki gyôzné ezt elsorolni! De azután az Isten ügyének képviselôje, az Anyaszentegyház is, mintha egy kicsit meginogna. Mert régen úgy tekintettünk rá, hogy egy hegyen épült város, ott van az Isten temploma -- és a szenvedélyek meg az emberi élet, mélyen alatta hullámzik, de ez mind kitornyosul a hullámok közül, és diadalmasan ragyogja be a világot. Most, mintha az Anyaszentegyház is meggyöngült volna. Fel-felvillan a Szentatyánknak, pápánknak egy-egy látogatásával elért nagy tömegélménye, de úgy érezzük, hogy (a papságnak a megfogyatkozása, hiszen folyton, mindig errôl beszélünk, hogy kevés a papságra jelentkezô) elöregedett az Anyaszentegyház, mi lesz az Anyaszentegyházzal? Minthogyha vesztett volna az erejébôl. És szinte maga az Anyaszentegyház is, mintha egy kicsikét alkalmazkodna is ehhez a mai, modern idôkhöz. Ô is a régi szigorúságot, fôképpen (az öregebbek tapasztalják ezt) a böjtöt enyhítette, majdnem semmivé változtatta. Az Oltáriszentség- azelôtt hogy volt? Gondosan ôrizkedtünk egy csepp víztôl is, hogy csak teljes éhommal áldozzunk. És most, íme: egy órával elôtte még szabad enni, inni pedig az utolsó percig. Hát nem a szentségnek a degradálása, leszállítása ez a magasból? Azután a böjtöknek, a fegyelemnek a meglazulása ... Különbözô nehézségek, botrányok is akadnak. Most meg -- bizonyára hallottátok, hogy a Szentatya engedelmébôl és a Zsinatnak a rendelkezésébôl a szentáldozásnak egy másik fajtáját is engedélyezte azok számára, akik akarják; ne a pap kezébôl áldozzon a hívô, hanem a hívô maga tartja a bal tenyerét, és rátéve a Szentostyát, saját maga áldoztathatja meg magát. Szeptember elsejétôl kezdve ez a lehetôség azok számára, akik ezt így szeretnék, adva van. De sokan ebben a szentségnek a lealázását látják, megkisebbítését, hiszen az Oltáriszentség elôtt mi mindig leborulva imádtuk a Szentséget, és óvakodtunk attól, hogy bármi közönséges is férkôzzék hozzá. Testvéreim! Beborult az ég? Gyászba borult egek, háborgó tengerek Csillagához jöttünk, Máriához? Mert hoztunk felhôt eleget, hoztunk problémát eleget, be van borulva a mi lelkünk sokféle gondolattól. Itt a Boldogságos Szűz Anya lesz majd a mi csillagunk, és mi jól érezzük itt Vodicán, hogy a Szűz Anya mutat nekünk kiutat. Az ô példája, az ô imája, az ô kegyelme az, ami megnyitja a lezárt kérdéseket számunkra. Az elsô világháború végén, nagyon messzi vidékekrôl, két fogoly katona beszélget egymással: ,,jaj, ennyi meg ennyi esztendô után megyek haza, de vajon mit találok otthon... meg éjszakára érkezik a vonatunk, nem akarom a szeretteimet felkölteni.'' -- mondta ezt az egyik. A másik elmosolyodik és benyúl a zsebébe: ,,Énnekem ilyen gondom nincs, mert énnékem az édesanyám, amikor a frontra elindultam, adott egy kapukulcsot: »Fiam, bármikor, bárhogyan érkezel, mindig bejöhetsz, és sose találsz zárt ajtót.«'' Kedves jó Testvéreim! Édesanyához jöttünk. Boldogságos Szűz Anyához jöttünk, és ô is rejt a mi szívünkbe, rejt a mi életünkbe egy kapukulcsot, amellyel minden zárt ajtajú problémát, kérdést meg lehet oldani, ha mi is úgy akarjuk. Mi a mi gyászba borult egünknek a legfôbb problémája? Az egyik az, hogy szinte elfelejtetünk hinni, mert nem tudjuk, hogy mi az a hit. És elfelejtünk szeretni, mert szinte nem tudjuk, hogy mi az a szeretet. A boldogságos Szűz Anya megmutatja minékünk az ô életével, hogy mi az a hit, és mi az a szeretet. A mi kérdésünk, kedves testvéreim az, hogy a tornyosuló fellegek eltakarják elôlünk az Istent. Otthon látod az Istent? Hallod az Istent? Érzékeled az Istent? Nem! A munkahelyen érzékeled? Látod, hallod az Istent? Még jó, ha nem káromkodnak! Mert szinte csupa káromkodás az emberek szája. Ha kimégy az utcára, vagy hallgatod a rádiót, nézed a televíziót, mikor fordul elô benne az Istennek a neve -- és mikor imádattal, tisztelettel? Meg tudod számolni az egyik kezed ujjain, hogy hányszor, ha elôfordul. Kedves Testvérek, ezért ingadozik a hit benned. Úgy hiszed, mintha csalódtunk volna a régi hitben. Hogy volt ez a Szűz Anyánál? Kedves jó Testvéreim! Amikor a Boldogságos Szűz Anyának az angyal hírül adta az Úr Jézus Krisztusnak a születését, akkor mit mondott az angyal? Neki adja az Isten atyjának, Dávidnak trónját, és uralkodni fog Jákob házában mindörökké. És amikor elfut az áldott Szűz Anya Erzsébethez, az ô rokonához, akkor mit mond az ô énekében? (Szeretitek biztos ti magatok is énekelni meg hallgatni a Boldogságos Szűz Anyának ezt az énekét.) Mit mond? ,,Letöri a gôgöst képzelt magasán, Alázatos hívét áldja trónusán. Nagyszerű dolgokat művelt karja erejével, Szétszórja a szívük szándékában gôgösködôket. Uralkodókat taszít le a trónjukról, De fölemeli az alázatosakat. Éhezôket tölt el minden jóval, De üres kézzel bocsátja el a gazdagokat'' Ó, Boldogságos Szűz Mária! Hát mit láttál te ott, mikor porlepetten, verejtékesen, a nehéz úttól fáradtan, megálltál Erzsébet kapujában? Hát hol volt ott Dávidnak a trónusa? Betlehemben hol volt Dávid rokonsága? Mindegyik zárt ajtót mutatott Hol van itt az a hatalmas Isten, aki gôgöseket taszít le a trónjukról? És éhezôket tölt el minden jóval, és a magukkal eltelteket -- vagyis a gazdagokat -- üres kézzel bocsátja el? Hol látta a Boldogságos Szűz Anya az Istennek, a hatalmas Istennek ezt a kezét? Sehol! És mégis hitt! Mégis mondta, hogy letaszítja a gôgöst az ô képzelt magasáról. Mert nagy dolgokat tett az Úr Isten, és a hatalmasokat, a gonoszságban hatalmasokat letaszítja a trónjáról. Ott, porlepetten, verejtékesen, egyszerűen, kicsiségébe rejtve mégis ezt a nagy, ezt a fölséges istenhitet vallotta meg és tartotta. Te, kedves jó Testvér, hát te nem hasonlítasz a mindennapi emberségedben ehhez a verejtékezô, porlepett, egyszerű ruhás, egyszerű asszonykához, aki ott áll Erzsébet kapujában? Nem érzed, hogy hasonlítasz? Testben. De hasonlíts lélekben is! Mert ez a hit: hogy azt is látjuk, azt is tudjuk, amit nem látunk és nem tudunk. Aquinói Szent fiamás a kereszténységnek nagy tanítója és tudósa azt mondja: ,,A hit az, ami láthatóvá teszi azt amit nem látunk''; illetve látjuk és tudjuk, hogy az is ott van, amit nem látunk. Példája ennek az ostya. Mit látsz? Egy ostyát. Egy fehér pontot. És mit hiszel? Jézust! Jézusnak áldott, szentséges, fönséges jelenlétét. Ez a hit: hogy látod az ostyát, de hiszed Jézust. De ezt most terjeszd ki máshová is. Az életben mit látunk? A gyászba borult égnek a felhôit, és amit elsoroltunk a szentbeszédnek az elején. Meglátod te a felhôk mögött az Istent úgy, ahogy a Boldogságos Szűz Anya meglátta ott, Erzsébetnek a kapujában? És merte azt mondani, hogy a gôgösöket letaszítja a trónjukról, a bűnnek ezt a gôgös uralmát, amelyik megüli a lelkeket különbözô formákban, hogy ez a világ fejedelme már megítéltetett. Jézus ezt mondja. Elhiszed te ezt? Ha elhiszed, a Szűz Anyától tanultál. Mert ô volt az elsô, aki nem látta lebukni trónjukról a hatalmasokat, de mégis, azt mondta: az Isten a hatalmasokat letaszítja a trónjukról, és a szívük terveiben gôgösködôket megalázza. Ez a hit! tanuld meg a Szűz Anyától ezt és a szeretetet! Van egy középkori mondás. Latinul mondom, mert úgy hangzik Jól: ,,Quid est caritas? In mundo raritas! Mi a szeretet? A világban ritkán leled.'' (Ritkán találod meg.) Így mondja ezt ez a mondás. Hát igen, ritkán találjuk meg a szeretetet. Még mi is, akik szeretjük az Istent, akik szeretjük a Szűz Anyát, és tôlük akarjuk a mi életünk irányítását venni, még nekünk is sok bajunk van a szeretettel. Azért, mert mi nem úgy akarjuk a szeretet gyakorolni, ahogy az a felebarátnak jó, hanem ahogy nekünk jó. Amit mi jónak látunk, amit mi jónak tartunk, amit mi okosnak tartunk, azt akarjuk a másikra rákényszeríteni vagy a másikkal elfogadtatni. Ezért van olyan nagy válságban a házasság, mert a két idegen ember -- igaziból két idegen ember: egyik egyik házból jön, másik másik házból jön, egyedül csak a szeretet kapcsolná össze ôket, de mindegyik a magáét akarja -- ahelyett, hogy ellesné, hogy a másiknak mi tetszik, a másiknak mi jó, a másiknak hogy lenne jó. A magunk feje szerint, a magunk elképzelése szerint gyakoroljuk a szeretetet is, és ez az a féreg, amely a szeretetünket megmérgezi. Magunkat szeretjük amikor úgy véljük, hogy másokat is szeretünk a magunk elképzeléseit, a magunk elgondolásait. Szűz Anyával hogy volt? A Szűz Anya is ember volt, ô is elképzelte, hogy lesz jó az Istennek, ha ôt szolgálja és ôt szereti. Mit gondoltok, amikor a Szűz Anya hordozta a kis Jézust, hogy készítette ô el a názáreti házban a kis Jézusnak, az elsô babának, az elsô gyermekének a kis réklijét, ruháit? Szent József, az áldott Szent József hogy kitakarította, rendbehozta azt a lakást A tetôt, a falakat, az udvart, mindent, csakhogy szép legyen és jó legyen. Ôk úgy gondolták, hogy a földre lépô Istengyermek találjon mindent a legszebbnek. És így lett? Így akarták megtisztelni? Az Isten így akarta? Nem! Az Isten úgy akarta, hogy istállóban szülessék meg, mint a világnak a legszegényebb embere. Mert levetkôzte a maga istenségét és az embersorsot vállalta. És még ma is az emberiségnek kétharmad része szegény és éhezik, és ezt a mély sorsot vállalta az Úr Isten, amikor Fia emberré lett. Mennyit kellett a Boldogságos Szűz Anyának szenvednie, hogy úgy fogadja Jézust, ahogy az Isten akarta, nem pedig úgy, ahogy ô. Mert ô mindent beleadott, csakhogy Jézusnak szép legyen, jó legyen. jött a császári parancs -- ami nem Isten akarata nélkül történt --, kiszólította ôket a szépen elkészített názáreti házból, és Betlehemnek a barlangjába vezette. Bezáratta a betlehemi emberek szívét, ajtaját, és nem jutott nekik más, mint amit az Isten akart. Ó Testvérek, milyen áldozatot hozott a Boldogságos Szűz Mária, hogy így kellett neki fogadnia az Isten-gyermeket! Mit szenvedett ô ezért! Lemondott azonban, és ment az Isten akaratának az útján. És még egy másik is: Amikor az Úr Jézus Krisztus már a prédikációs útján volt -- olvasom a Szentírásból: ,,Mikor még a néphez szólott, anyja és testvérei megálltak kint a tömeg mellett és beszélni akartak vele. Valaki figyelmeztette: Anyád és testvéreid kint állnak és beszélni akarnak veled. De ô megkérdezte: Ki az én anyám, és kik az én testvéreim?'' Hát nem volt a Boldogságos Szűz Mária az Úr Jézusnak a kíséretében? Ezek szerint, nem. Pedig az Úr Jézus akarta, hogy szolgáljanak ônéki asszonyok is. Mert hiszen ezt olvassuk Szent Lukács könyvében, hogy ,,bejárta Jézus a városokat, falvakat, prédikált... Vele volt a tizenkettô és néhány asszony, akiket a gonosz lelkektôl és betegségektôl megszabadított. Mária, melléknevén Magdolna, akibôl hét ördög ment ki, Johanna, Kuzának, Heródes intézôjének felesége, Zsuzsanna és sokan mások''. -- Hát a Szűz Anya nem volt, nem lehetett Jézus kíséretében? Hát melyik az az édesanya, akinek a fia, ha pap lett, vagy híres ember lett, nem akar menni utána, hogy hallja, hogy prédikál, hogy szeretik az emberek, hogy milyen csodákat tesz, hogy milyen eredményeket ér el? Miden édesanya vágyik erre. A Boldogságos Szűz Anya is valóságos ember volt, érezte az édesanyáknak ezt a vágyát. Jézust hallgatni, Jézus szavaiban elmerülni, az ô tekintetében megfürödni, s az ô arcának ragyogását látni, hát nem mindenkinek ez a kívánsága? És nem ez volt a boldogságos Szűz Anyának is, mint embernek és mint édesanyának a kívánsága? S az Isten megengedte? Nem úgy szolgálta, nem volt szabad úgy szolgálni Jézust, ahogy ô szerette volna, hanem a messzi távolból. Idônként mehetett csak az Úr Jézus Krisztushoz. Micsoda szenvedés volt ez a Szűz Anyának, de elvállalta az ô elképzelésének a feláldozását Szerette az Istent, szerette az Úr Jézus Krisztust. Nem úgy, ahogy ô elképzelte és ahogy jogos is lett volna, hanem úgy, ahogy az Isten kívánta. Ez az a második kulcs, a szeretetünknek a gyógyítása és a szeretetünk problémájának a megoldása: hogy akarjuk, merjük a másiknak a gondolatát ellesni, mint ahogy a boldogságos Szűz Anya elleste az Istennek a gondolatát, és nem a magáét erôltette, nem a magáét kereste. Ugyanígy, kedves jó Testvéreim, minekünk gondolnunk kell az Anyaszentegyházra is. Például, ha valaki esetleg fennakadna azon, hogy most a szentséget a hívôknek a kezébe adja az Anyaszentegyház, onnét a trónusról le az embereknek a kezébe. Hát nem lealázás ez, nem a szentségnek a közönségessé tétele ez? Az Isten nem azt akarta -- vedd a példát --, hogy a názáreti kiékesített házba szülessék a Fia, hanem Betlehembe. Az Anyaszentegyház pedig Jézusnak az akaratát teljesíti, hiszen nem neked, nem nekem, nem nekünk mondta az Úr Jézus, hanem az apostoloknak és az apostolutódoknak, hogy ,,aki titeket hallgat, engem hallgat, aki titeket megvet, engem vet meg''. Éppen ezért, kedves jó Testvéreim, mindenkinek meghagyta az Anyaszentegyház, hogy úgy áldozzon, ahogy eddig, lehet úgy továbbra is. Én magam is úgy fogok áldozni, amikor a papok áldoznak, hogy áldoztasson meg engem a pap. De az egész világon másként is éreztek keresztények, és éppen ezért az Úr Jézus Krisztus engedékenységét gyakorolja az Anyaszentegyház akkor, amikor ezt a formáját is elfogadja a szentáldozásnak és lehetôvé teszi azt. Kedves Testvéreim! Áldozatul hozod te magad is elképzeléseidet, mert te úgy gondolod, hogy a szentség az oda való, fel a trónusra. De ha egyszer Jézus egyháza más lehetôséget is mutat, akkor hajtsuk meg a fejünket. Szeretett Testvéreim! A hit és a szeretet válságban van. Ettôl borul el a lelkünk és itt hordozzuk a problémákat, amihez kulcsot a Boldogságos Szűz Anya az ô áldott jóságával ad minékünk. A hit: ha nem is tapasztalom az Úr Istent, én hiszem, látom, tudom, hogy van. És minden eluralkodó gonoszság, minden áradó bűn, minden eluralkodó nagyság ellenére merem azt mondani, és merjük mindnyájan azt mondani, amit a Szűz Anya mondott: Hatalmasokat, a bűnnek látszólagos hatalmasait letaszítja a trónról, és a szívük terveiben gôgösködô bűnt és szenvedélyeket mind megsemmisíti, amikor eljön annak az ideje. És a szeretetben legyünk mi magunk is a Szűz Anya követôi. Ne a magunk elképzelését, ne azt! Lássuk meg felebarátunkban az Úr Jézus Krisztust, és az ô kívánságával az Úr Jézusnak szolgáljunk. Süvöltô felhôk közt Nyugodtan tündökölsz, Tiszta szép Csillagunk... Segítsd meg népedet Háborgó tengerek Csillaga Mária! Így folytatódik a kezdésben idézett ének Nyugodtan tündöklik a Boldogságos Szűz Anya az ô áldott mosolyával mireánk, akik a süvöltô felhôktôl űzetve állunk itt és jöttünk ide. Vegyük át a Szűz Anyának ezt az építô, ezt a vigasztaló, ezt a szelíd rendszerét és erôsödjünk meg hitünkben és legyünk buzgóbbak a szeretetben. És az ô sugarával ez a hit árad és ez a szeretet ragyog. Boldog az, aki elhiszi azt, amit a Szűz Anya elhitt. Boldog az, aki ugyanazt a szeretetet gyakorolja, amit a Szűz Anya gyakorolt. Erzsébet, a Szentlélek által felszított és lelkesített Erzsébet mondja ki az Isten szavát: ,,Boldog vagy, mert elhitted mindazt, amit mondott neked az Úr.'' A Szűz Anya dicséretében mi is részesülünk, ha a Szűz Anya útján járunk itt Vodicán, a Szűz Anyának a könnyezô helyén. Ezért tegyünk vallomást most hitünkrôl itt, ahol ennyien együtt vagyunk és legyünk egyek abban a hitben. Mert hiszen ez nem más, mint a Szűz Anya hite. És a szeretetünk se legyen más, mint a Szűz Anya szeretete, mert ebben lesz üdvösségünk a földi életünkben is. Amen. ======================================================================== Benned is fel kell támadnia Jézusnak! Belon Gellért szentbeszédei (1987. Húsvét) Krisztusban szeretett, kedves keresztény Híveim, kedves keresztény Testvéreim! Az evangéliumban Jézus üzent nekünk, és ez az evangélium elmondta a feltámadásnak egy részét, egy nagyon kicsiny részét, mégpedig azt, hogy Magdolna a sírhoz menve, látta az üres sírt, és elfutott Péterhez és Jánoshoz, és ôk kimentek a sírhoz. Még azt is leírja az evangélium, hogy János, a fiatalabb, korábban ért a sírhoz, mint Péter, az öregebb. De nem mert bemenni, mert tudta, hogy mi a rend. Pétert nevezte Jézus az egyház sziklájának, és azt akarta, hogy ô legyen az elsô, aki megnézi, hogy úgy van-e, ahogy Magdolna mondta. És utána belépett János is, és látta Jézus halotti lepleit, és azt mondja, hogy ,,hitt': Ezek nagyon egyszerű szavak, mintha jelentésük sem volna. Pedig Testvérek, minden szónak, minden mondatnak értelme, tanítása, biztatása, és bátorítása van a Szentírásban. Például az, hogy elôször János ér oda, Péter pedig késôbb. Mindnyájunknak kedves jó Testvéreim, Jézus feltámadásának a helyéhez kell érkeznünk. Ki korábban, ki késôbben. De oda kell érkeznünk. Mert Jézus sírjánál támad az embernek a hite az Istentôl adott hite a Megváltóban, Jézus megváltásában, és rajta keresztül, az örök életben. Legyen boldog az, aki korábban érkezik a sírhoz, aki nem is távozik el tôle soha, örüljön annak, hogy Isten hívásának, Isten üzeneteinek mindjárt eleget tudott tenni, és egy megszakítatlan, abba nem hagyott, örök fiatalsággal tud odamenni minden kanyargás, minden kitérés nélkül. De Testvérek, vannak késlekedôi vannak olyanok, akik nem gyôzik, mint ahogy Péter sem gyôzte szusszal. Van ott egy lelki szusz, amellyel ônéki Jézus sírjához kellene menni. Vannak emberek, és elég sokan, akik gyermekkorukban szüleiktôl megkapták a Jézus feltámadásáról való hitet, akik keresztény módon nevelkedtek, tanultak hittant, áldozók voltak, bérmálkozók voltak, de azután valahogy a világ elsodorta ôket. Vagy elsodorja ôket a fiatalság, a munka, az ideológia, az érdek, vagy a pénznek a hajhászása, de mindenesetre mindez tudja fogyasztani az embernek azt a szusszát, amivel Jézus sírjához ér. De kedves Testvérek! Húsvétkor az az üzenete Istennek, hogy ,,érj oda te is a sírhoz''. Mert Péter, ha nehezen is, megküzdve a nehézségekkel, de mégiscsak odaérkezett a sírhoz. És látta, hogy az a sír üres, nem holttestet ôriz, hanem csak a holttestnek a lepleit. Mária Magdolna annyira nem volt tájékozódva Jézus feltámadásáról, hogy ô azt mondja, hogy ,,elvitték az Urat, és nem tudjuk, hogy hová tették.'' Ó, kedves jó Testvéreim, Magdolna nagy híve volt Jézusnak. Hiszen tudjátok, hogy hét ördögöt űzött ki belôle. És éppen ez a szomorú, hogy Jézus három évig prédikált, tanított, de mégsem jegyezte meg magának azt, amit Jézus elôre megmondott, hogy az Emberfiát elfogják, megcsúfolják, elítélik, meghal, de harmadnapra feltámad. Nem jegyezte meg Magdolna sem, de nem jegyezte meg Péter sem, nem jegyezte meg János sem. Mert hiszen az evangéliumnak a végére oda van írva: ,,még nem tudták az Írásokat, hogy Jézusnak harmadnapra fel kell támadni.'' Ó, kedves jó Testvéreim, ez az üzenet is nekünk, mai embereknek szól. Mert ha valaki tudott prédikálni, Jézus tudott. Ha valaki tudott magyarázni, Jézus tudott. Ha valakinek a szava ékes volt, és a lelkek közepébe hatott, az Jézus volt, mert az ô szava csodálatos módon csendült meg abban a palesztinai tájban, és a csodálkozó szemeken, és még csodálkozóbb füleken keresztül behatolt az emberek szíve közepébe, ugyannyira, hogy -- emlékeztek még a csodálatos kenyérszaporításra -- három napig elfeledkeztek az emberek az evésrôl, ivásról. Csak azért, hogy Jézus édes szavát, Jézus tanítását, Jézusnak csodálatosan csengô beszédét hallgassák. Hát aki így tudott beszélni, hogy az emberek, a mindennapi emberek (ötezer ember, és ez csak férfi volt, de voltak asszonyok is, gyerekek is), elfeledkeztek az evésrôl, gondoljátok csak meg, hogy milyennek kellett lenni Jézus beszédjének! Ha például mi, emberek tanulunk sokat, és szeretnénk úgy prédikálni, hogy jól megértsétek, de ha egy kicsit hosszabbra nyúlik az a papi prédikáció, akkor már rögtön hallom, már köhög, már ásítozik, már mozog, már szeretné a végét vámi. Mi ezt elfogadjuk, mert hiszen emberek vagyunk, és nem panaszképpen mondom én ezt, csak azért, hogy felnyíljék a szemetek Jézus csodálatos beszédére, hogy milyen csodálatos módon tudott ô prédikálni. És mégis három évig tanította a tanítványokat, az apostolokat, három évig tanította a szent asszonyokat, a Magdolnákat, a Szalómékat, a Kleofás feleségét, Máriát és a többit, és ezt elfelejtették. Nem jegyezték meg, hát akkor mit remélhetünk mi, szegény emberek, a prédikációinktól, s a tanításainktól mit várhatunk mi? És mégis az Úr Jézus Krisztus, az ô mérhetetlen nagy irgalmában, ránk bízta, minket bízott meg az ô apostolságával, igyekezetével, azokat az apostolokat, akik megfeledkeztek az ô beszédérôl, és velük, és bennük minket is megbízott, gyarló embereket, hogy hirdessük az ô feltámadását. És Testvérek, ezt akarom mondani, hogy fel kell ébrednünk azokból a tévedésekbôl, amelyekben leledzünk! Mert hogyha el is kerültél egy kicsit gyermekkorod vallásosságától, és most már csak alszik benned a hit, és idônként, mondjuk ilyenkor, húsvétkor vagy esetleg karácsonykor vagy esetleg csak lakodalomkor jössz el a templomba, Testvér! Érkezz oda a sírhoz! Ha késve is. Ahogy Péter is késôbb érkezett a sírhoz, de odaérkezett, látta és hitt. Húsvéti ünnepekkor neked is látnod kell, és hinned kell. Hinned kell az Úr Jézus Krisztusban, és benned is fel kell támadnia Jézusnak! Nem szabad, hogy benned csak Jézus leplei legyenek, amivel be volt burkolva a holtteste, mert Péter és János csak a lepleket látta, de Jézust, a feltámadottat már nem látta, és mégis hitt Benned is benned vannak még Jézusnak a leplei, a maradékok, hogy azért egyszer-egyszer elgondolod, hogy van Jézus, egyszer-egyszer elhatározod magad, hogy eljöjj a templomba, egyszer-egyszer az Egyházadra is szeretettel gondolsz, de Testvérek, a tanítványok nem elégedtek meg a lepellel, ôk nem a lepelben hittek, hanem a lepelben élô és lévô Jézusnak. Szeretett Testvér, Húsvét van! Elérkeztél a sírhoz? Megbántad a bűneidet? Szentgyónásodat elvégezted? Eljössz ide az oltárhoz az Úr testét venni, a legnagyobb ajándékot? Mert csak így tud az ember emberül élni. Az élet olyan küzdelmes, az élet olyan zaklatott, az élet tele van hitetlenséggel, tele van istentelenséggel, tele van erkölcstelenséggel, hát persze, hogy gyengék vagyunk. De Jézus, ô magát, az erejét, az erôit akarja nekünk adni, ezért mondja, hogy a bűnbánatban tisztulnunk kell bűneinktôl, a szentáldozásban pedig Jézus erôit, Jézus feltámadásának az erôit kell magunkhoz venni. Ezért nem elég csak Jézusra nézni, de Jézust magunkba kell venni. Ezt jelenti az, hogy gyónok, áldozom, szentmisére járok, egyházamnak a szokásait a szent hit gyakorlásában megtartom. Testvérek! Higgyünk Jézusban. Jézus feltámadt, támadj fel te is! Támadjon a te szívedben is, ne legyen üres sír a te szíved, és ne legyenek csak a leplei ott az Úrnak, amivel régi, régi töredék hitedet, meghalt hitedet befödted, hanem az élô Krisztus feltámadt Krisztus éljen benned. Ezért imádkozunk a szentmisében, ezért teszünk tanúságot hitünkrôl, és ezért akarunk mi, nem a halálnak, nem :az elmúlásnak, nem a hitetlenségnek, hanem a feltámadásnak gyermekei lenni! Mert mi tudjuk, hogy sok a bűn, de több a kegyelem; sok az igazságtalanság, de több az igazság; sok a gonoszság, szeretetlenség és gyűlölet, de még több a szeretet, az irgalom, a jóság ezen a világon, és aki ebben hisz, az maga is jó lesz, jobb lesz; és jobb lesz tôle az ô élete is, de jobb lesz ennek a világnak az élete is; amit adjon meg mindnyájunknak a mi feltámadt üdvözítô Jézusunk, aki él és uralkodik mindörökkön örökké. Ámen.