Kérjük, az itt következô részt (314 sor) ne törölje ki, ha ezt a file-t továbbadja. Köszönjük. ======================================================================== A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár Isten hozta a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárban, a magyarnyelvű keresztény irodalom tárházában! A Könyvtár önkéntesek munkájával mindenki számára elektronikus formában terjeszti Isten Igéjét. A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár bemutatása ------------------------------------------------ Célkitűzés ---------- A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár (PPEK) célja az, hogy mindenki számára hozzáférhetôvé tegye a teljes magyarnyelvű katolikus egyházi, lelki irodalmat elektronikus formában. A lelkipásztori munka támogatása mellett elôsegíti az egyházi kutatómunkát, könyvnyomtatást és az írott, magyar keresztény értékek bemutatását, megôrzését, terjesztését. A könyvállomány mindenki számára ingyenesen rendelkezésre áll az Internet hálózaton keresztül. Egyházi intézményeknek és személyeknek postán is elküldjük a kért anyagot. Állomány -------- Minden szabadon másolható, szerzôi jogvédelem alá nem esô egyházi és vallási vonatkozású kiadvány része lehet a Könyvtárnak: a Szentírás (többféle fordításban), imakönyvek, énekeskönyvek, kódexek, pápai dokumentumok, katekizmusok, liturgikus könyvek, teológiai munkák, szentbeszéd-gyűjtemények, keresztutak, lelkigyakorlatok, himnuszok, imádságok, litániák, istenes versek és elbeszélések, szertartás- könyvek, lexikonok, stb. Irányítás, központ ------------------ Központ: St. Stephen's Magyar R.C. Church 223 Third St., Passaic, NJ 07055, USA (Az Egyesült Államok New Jersey államában levô Szent István Magyar Római Katolikus egyházközség) Levelezés: Felsôvályi Ákos 322 Sylvan Road Bloomfield, NJ, 07003, USA Tel: (973) 338-4736 Fax: (973) 338-5330 e-mail: felso@comcast.net A Könyvtár használata, a könyvek formája ---------------------------------------- Ebben az elektronikus könyvtárban nincs olvasóterem, hanem a szükséges könyveket ki kell venni (vagyis ,,letölteni''). Letöltés után mindenki a saját számítógépén olvashatja, ill. használhatja fel a szöveget. A hálózaton keresztül böngészni, ill. olvasni drága és lassú. A saját személyi számítógép használata a leggyorsabb és legolcsóbb, a könyv pedig az olvasó birtokában marad. Azoknak, akik nem rendelkeznek Internet-kapcsolattal, postán elküldjük a kért könyveket. Ebbôl a könyvtárból ügy kölcsönözhetünk, hogy nem kell (és nem is lehet) a kikölcsönzött könyveket visszaadni! A Könyvtár a kiadványokat kétféle alakban adja közre: 1. formálatlan szövegként, ami a további feldolgozást (könyvnyomtatás, kutatómunka) teszi lehetôvé szakemberek számára és 2. a Windows operációs rendszer Súgó (,,Help'') programjának keretében, ami a könnyű olvasást és felhasználást teszi lehetôvé mindenki számára (a szövegek -- külön begépelés nélkül -- egy gombnyomással egy szövegszerkesztô programba vihetôk át, ahol azután szabadon alakíthatók). A Könyvtárban található file-ok neve ------------------------------------ Minden kiadvány négyféle file formában található meg a Könyvtárban: text file (formálatlan változat), help file (,,Súgó'' formátum), sűrített text file és sűrített help file. Ezenkívül minden help file-hoz tartozik egy ikon file. Minden file nevének (file name) a két utolsó karaktere a verziószám (01 az elsô változaté, 02 a másodiké, stb). A file nevének kiterjesztése (file extension) mutatja a file típusát: txt: text file, zpt: sűrített text file, hlp: help file, zph: sűrített help file és ico: a Help file-hoz tartozó icon file. Például a Vasárnapi Kalauz című könyv elsô változatának (,,01'') négy formája: VASKAL01.TXT, VASKAL01.HLP, VASKAL01.ZPT, VASKAL01.ZPH; az ikon file pedig: VASKAL01.ICO. A sűrítést a legelterjedtebb sűrítô programmal, a PKZIP/PKUNZIP 2.04 DOS változatával végezzük. A sűrítés nagymértékben csökkenti a file nagyságát, így a letöltés/továbbítás sokkal gyorsabb, olcsóbb. A file-t használat elôtt a PKUNZIP program segítségével kell visszaállítani eredeti formájába. (Például a "PKUNZIP VASKAL01.ZPH" utasítás visszaállítja az VASKAL01.HLP file-t.) A file-ok felhasználási módjai ------------------------------ Mivel minden művet kétféle formában ad közre a Könyvtár, a következô kétféle felhasználási mód lehetséges. 1. A text file felhasználása Ez a file formálatlanul tartalmazza az anyagot. A felhasználó betöltheti egy szövegszerkesztô programba, és ott saját ízlése, szükséglete szerint formálhatja. Például ha az anyagot ki akarjuk nyomtatni könyv alakban (feltéve, hogy az szabadon publikálható), akkor ebbôl a text file-ból könnyen elô tudjuk állítani a nyomdakész változatot. Vigyázat! A text file minden sora sorvég-karakterrel végzôdik, ezeket elôbb el kell távolítanunk, és csak utána szabad a formálást elkezdenünk. A szövegben a kezdô idézôjelet két egymást követô vesszô, a felsô idôzôjelet két egymást követô aposztrófa és a gondolatjelet két egymást követô elválasztójel képezi (lásd a szöveg formájára vonatkozó megkötéseket késôbb). Az egyes fejezeteket csupa egyenlôségjelbôl álló sorok választják el egymástól. A file eleje ezt az ismertetést tartalmazza a Könyvtárról. Ezt a text file-t felhasználhatjuk szövegelemzésre is, amihez természetesen szükségünk van valamilyen elemzô programra. 2. A,,súgó'' file felhasználása Ez a file formátum igen egyszerű olvasást, felhasználást tesz lehetôvé a Windows operációs rendszerben megszokott ,,súgó'' programok formájában. (Az ajánlott képernyô felbontás VGA.) Az elektronikus könyv legnagyobb elônye az, hogy a szöveg elektronikus formában áll az olvasó rendelkezésére. A ,,Másol'' gombbal a teljes fejezet átvihetô a vágóasztalra [Notepad]) és onnan a szokásos módon: ,,Szerkesztés'' és ,,Másol'' [Edit és Paste] paranccsal bármilyen Windows szövegszerkesztôbe. Ugyanezt érjük el a Ctrl+Ins gombok együttes lenyomásával is. Ha nem akarjuk a teljes szöveget átvinni, akkor használjuk a ,,Szerkesztés'' [Edit] majd a ,,Másol'' [Copy] utasítást a program menüjérôl, minek következtében a fejezet teljes szövege megjelenik egy Másolás párbeszéd-panelban. A kijelölt szövegrészt a ,,Másol'' utasítás a vágóasztalra [Notepad] viszi, és onnan az elôbbiek szerint folytathatjuk a munkát. A programból közvetlenül is nyomtathatunk fejezetenként a ,,File'' és ,,Nyomtat'' [Print] utasítással. A nyomtatott szöveg formája kissé eltérhet a képernyôn láthatótól. A nyomtatott szöveg betűtípusa ,,Arial'', betűmérete 10 pontos. Ha más formátumra, betűtípusra vagy -nagyságra van szükségünk, akkor vigyük elôbb a szöveget a szövegszerkesztô programunkba, ott állítsuk be a kívánt formátumot, és utána nyomtassunk. Ahhoz, hogy a ,,súgó'' file-t használni tudjuk, a következôket kell tennünk (a ,,Vasárnapi kalauz'' című könyvvel mutatjuk be a lépéseket). 1. A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárból töltsük le a VASKAL01.HLP és a VASKAL01.ICO file-okat a saját gépünk ,,C:\PAZMANY'' nevű alkönyvtárába. (A VASKAL01.HLP helyett letölthetjük a sokkal kisebb VASKAL01.ZPH file-t is, de akkor letöltés után ki kell bontanunk a "PKUNZIP VASKAL01" utasítással.) 2. Készítsünk egy programindító ikont. A Programkezelôben kattintsunk elôször a ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű programcsoportra. (Ha az még nincs felállítva, akkor hajtsuk végre a fejezet végén leírt ide vonatkozó utasításokat.) Ezután válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és ,,Program'' utasításokat a menürôl. A párbeszed-panelban a következôket gépeljük be: Megnevezés: Vasárnapi Kalauz Parancssor: WINHELP C:\PAZMANY\VASKAL01.HLP Munkakönyvtár: C:\PAZMANY Ezután kattintsunk az ,,Ikon'' nevű utasításra, és adjuk meg a C:\PAZMANY\VASKAL01.ICO file-t. Ha ezután rákattintunk az így felállított ikonra, a program elindul, és olvashatjuk a könyvet. A ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű programcsoport felállítása: A Programkezelô menüjérôl válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és ,,Programcsoport'' utasítást. A párbeszéd-panelban a következôt gépeljük be: Megnevezés: Pázmány Péter E-Könyvtár Ezután zárjuk be a párbeszéd-panelt. Hogyan lehet a könyvekhez hozzájutni? ------------------------------------- A könyveket bárki elektronikus úton letöltheti a Könyvtárból (lásd a Könyvtár Internet címét) vagy postán megrendelheti (lásd a postai címet). Egyházi intézményeknek és személyeknek ingyen küldjük el a könyveket, mások a rendeléssel együtt 3 dollárt vagy annak megfelelô pénzösszeget küldjenek a lemez- és postaköltség megtérítésére. A Könyvtár használatának jogi kérdései -------------------------------------- Az általános elvek a következôk: 1. A Könyvtár mindenkinek rendelkezésére áll személyes vagy tudományos használatra. Ha a Könyvtár anyagát publikációban használják fel, akkor kérjük az alábbi hivatkozás használatát: ,,A szöveg eredete a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár -- a magyarnyelvű keresztény irodalom tárháza.'' 2. Egyházi intézmények és személyek kereskedelmi célokra is ingyenesen használhatják a Könyvtár anyagát, csak azt kérjük, hogy a kiadványuk elején helyezzék el az elôbbi utalást. A Könyvtár fenntartja magának azt a jogot, hogy eldöntse: ki és mi minôsül egyházi személynek, ill. intézménynek. Kérjük, keresse meg ez ügyben a Könyvtárat. 3. Ha a Könyvtár kiadványait nem egyházi intézmény vagy személy kereskedelmi célokra használja fel, akkor az elôbbi utalás feltüntetésén kívül még kérjük a haszon 20%-át a Könyvtár számára átengedni. A befolyt összeget teljes egészében a Könyvtár céljaira használjuk föl. Elôfordulhat, hogy ezek az elvek bizonyos könyvekre nem vonatkoznak, mert a szerzôi jog nem a Könyvtáré. Az ilyen könyv része az állománynak, lehet olvasni, lelkipásztori munkára felhasználni, de kinyomtatása, -- bármilyan formában --, tilos. Az ilyen jellegű korlátozások minden könyvben külön szerepelnek. (Lásd a könyvek elektronikus változatáról szóló fejezetet!) Hogyan lehet a Könyvtár gyarapodásához hozzájárulni? ---------------------------------------------------- Minden pénzügyi támogatást hálásan köszönünk, és a központi címre kérjük továbbítani. Az anyagi támogatásnál is fontosabb azonban az az önkéntes munka, amellyel állományunkat gyarapíthatjuk. Kérünk mindenkit, akinek a magyar katolikus egyház sorsa és az egyetemes magyar kultúra ügye fontos, hogy lehetôségeinek megfelelôen támogassa a Könyvtár munkáját. A munka egyszerű, bárki, -- aki már használt szövegszerkesztô programot --, részt vehet benne. Hogyan lehet az állomány gyarapításában részt venni? A munka egyszerűen egy-egy könyv szövegének számítógépbe való bevitelét jelenti. Elôször optikai beolvasással (szkennolással), automatikus úton, egy nyers szöveget készítünk, amit aztán az önkénteseknek ki kell javítaniuk. A munka lépései így a következôk: 1. Ellenôrizzük, hogy a kiválasztott könyv szabadon másolható-e (nem esik-e szerzôi jogvédelem alá), vagy meg lehet-e kapni a Könyvtár számára a másolás jogát. Ez ügyben vegyük fel a kapcsolatot a Központtal. 2. Ellenôrizzük, hogy a könyvet még nem kezdte-e el senki begépelni. Ez ügyben is vegyük fel a kapcsolatot a Központtal. A Könyvtár állandóan tájékoztat a begépelés alatt álló munkákról. 3. A könyvet küldjük el a Központnak, ahol optikai beolvasással elkészítik a nyers szöveget. 4. A Központ visszaküldi a nyers szöveget egy számítógépes lemezen a könyvvel együtt. A nyers szöveget tetszôleges szövegszerkesztô- formában lehet kérni. Ha az eredeti kiadvány nem alkalmas optikai beolvasásra (rossz minôség, régies betűtípusok stb. miatt), akkor az önkéntesnek kell a nyers szöveget is begépelnie. 5. Végezzük el a nyers szöveg ellenôrzését és javítását. Ez a munka legidôigényesebb része, és ettôl függ a végleges szöveg helyessége! Kövessük a szöveg formájára vonatkozó megállapodásokat (lásd a következô részt). 6. A kész szöveget küldjük vissza lemezen a Központnak. 7. A Könyvtár ezután elkészíti a kívánt file-formákat és a könyvet behelyezi a Könyvtár állományába. Megkötések a szöveg formájára ----------------------------- Mivel mindenki számára hozzáférhetô módon kell a szövegeket tárolnunk, egyszerűségre törekszünk. Általános szabály az, hogy semmilyen tipográfiai karaktert vagy kódot nem használunk, csak a billentyűzetrôl bevihetô karakterek szerepelhetnek a szövegben. A szöveg készítésekor kérjük a következô megállapodásokat betartani: 1. Margó: 1 hüvelyk (2.54 cm) bal- és jobboldalt. 2. Betűtípus: Arial, 10 pontos. 3. Alsó idézôjel: két vesszô szóköz nélkül, felsô idézôjel: két aposztrófa szóköz nélkül, gondolatjel: két elválasztójel szóköz nélkül, idézôjel idézôjelen belül: aposztrófa (alsó és felsô idézôjelként egyaránt). 4. Tabulátor karakter megengedett (a tabulátorokat fél hüvelyk, azaz 1.27 cm távolságra kell egymástól beállítani). 5. Semmilyan más formálási kód nem megengedett. 6. Lábjegyzet helyett szögletes zárójelbe kerüljenek a hivatkozások száma (pl. [1]), és a hozzátartozó magyarázatok a file legvégén egymás után, mindegyik új sorban kezdve. Érdeklôdés/Javaslat ------------------- A már meglevô állományról, a készülôfélben levô könyvekrôl, az önkéntes munka lehetôségeirôl és a Könyvtár legújabb híreirôl a következô címeken lehet tájékoztatót kapni: 1. levél: St. Stephen's Magyar R.C. Church 223 Third St., Passaic, NJ 07055-7894, USA 2. elektronikus posta (e-mail): felso@comcast.net 3. elektronikus hálózat (World Wide Web): http://www.communio.hu/ppek vagy http://www.piar.hu/pazmany Minôség -- állandó javítás -------------------------- A Könyvtár állományának minôségét állandóan javítjuk, újabb és újabb változatokat bocsátunk közre (a file nevének utolsó két karaktere a változat számát jelenti). Kérjük ezért a Könyvtár minden tagját, olvasóját, hogy jelentsen minden felfedezett szöveghibát. A levélben (postai vagy elektronikus levélben egyaránt), közöljük az új, javított sort az ôt megelôzô és követô sorral együtt. Így a szövegkörnyezetben elhelyezve, könnyű lesz a hibát megtalálni és javítani. Miután a file új változata (új verziószámmal) felkerült a Könyvtárba, a régit töröljük. Kérjük, a könyvekkel és a Könyvtár munkájával kapcsolatos észrevételeit, javaslatait, kritikáját közölje velünk! Segítségét hálásan köszönjük. A könyvtár mottója egy szentírási idézet ---------------------------------------- Ha ugyanis az evangéliumot hirdetem, nincs mivel dicsekednem, hiszen ez a kötelességem. Jaj nekem, ha nem hirdetem az evangéliumot! Ha önszántamból teszem, jutalmam lesz, ha nem önszántamból, csak megbízott hivatalnok vagyok. (1Kor 9,16-17) ======================================================================== ======================================================================== Barsi Balázs: Hitünk foglalata Az Apostoli hitvallás magyarázata Köszönetet mondok a zalaegerszegi ferenceseknél 1997 ôszén tartott missziós hét résztvevôinek, valamint a szlovákiai magyar paptestvéreknek, akiknek nagy érdeklôdése és figyelme ösztönzött a nekik elmondottak könyv alakban való közreadására. Köszönem mindazok fáradozását, akiknek jóvoltából e könyv megszülethetett. fr. Barsi Balázs OFM A rendi elöljárók engedélyével Tartalomjegyzék ======================================================================== Tartalomjegyzék A könyv elektronikus változata A hitvallás A Katolikus Egyház katekizmusa a hitvallásról Bevezetô Ellene mondok... Hiszek Hiszek egy Istenben Hiszek a mindenható Atyában, mennynek és földnek Teremtôjében Hiszek Jézus Krisztusban, az ô egyszülött Fiában, a mi Urunkban Szenvedett Poncius Pilátus alatt, megfeszítették, meghalt és eltemették -- Harmadnapon feltámadt a halottak közül Alászállt a poklokra -- Fölment a mennybe Fogantatott Szentlélektôl, született Szűz Máriától -- Ott ül a mindenható Atyaisten jobbján; onnan jön el ítélni élôket és holtakat Hiszek Szentlélekben Hiszem a katolikus Anyaszentegyházat Hiszem a szentek közösségét Hiszem a bűnök bocsánatát Hiszem a test feltámadását és az örök életet Ámen ======================================================================== A könyv elektronikus változata Ez a program az azonos című könyv második, javított kiadásának elektronikus változata. A nyomtatott könyv 2003-ban jelent meg az ISBN 963 430 347 1 azonosítóval. Az elektronikus változat a szerzô engedélyével készült. A könyvet lelkipásztori célokra a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár szabályai szerint lehet használni. Minden más szerzôi jog a szerzô tulajdonában marad. ======================================================================== Az Apostoli hitvallás Hiszek egy Istenben, mindenható Atyában, mennynek és földnek Teremtôjében. És Jézus Krisztusban, az ô egyszülött Fiában, a mi Urunkban; aki fogantatott Szentlélektôl, született Szűz Máriától; szenvedett Poncius Pilátus alatt; megfeszítették, meghalt és eltemették. Alászállt a poklokra, harmadnapon feltámadt a halottak közül; fölment a mennybe, ott ül a mindenható Atyaisten jobbján; onnan jön el ítélni élôket és holtakat. Hiszek Szentlélekben. Hiszem a katolikus Anyaszentegyházat; a szentek közösségét, a bűnök bocsánatát, a test feltámadását és az örök életet. Ámen. ======================================================================== A Katolikus Egyház katekizmusa a hitvallásról 185. cikkely: Aki azt mondja: ,,Én hiszek'', vele azt állítja: ,,Én ahhoz ragaszkodom, amit mi hiszünk''. A közösség a hitben szükségessé teszi a hit közös nyelvét, amely mindenki számára mértékül szolgál, és egyesít a hit ugyanazon megvallásában. 186. cikkely: Az apostoli Egyház kezdettôl fogva kifejezésre juttatta és áthagyományozta a maga hitét rövid megfogalmazásokban, amelyek mértékül szolgáltak mindenki számára. Nagyon hamar bekövetkezett az is, hogy az Egyház hitének lényeges kijelentéseit szerves és tagolt összefoglalásban akarta egybegyűjteni. Ezt elsôsorban a keresztségre jelöltek érdekében tette. A hitnek ez az összefoglalása nem az emberi vélekedéseket követte, hanem a teljes Szentírásból gyűjtötték össze azokat a kijelentéseket, amelyek a legfontosabbak ahhoz, hogy a hitrôl szóló egyetlen tanítás egészét adják. Ahogy a mustármag is a maga kicsinységében benne rejti ágainak sokaságát, ugyanúgy a hitnek e rövid foglalata is kevés szavában magába zárja a helyes vallásosság teljes ismeertét, amelyet az Ó- és Újszövetségi Szentírás tartalmaz. (Jeruzsálemi Szent Cirill: Catech. ill. 5, 12.) 187. cikkely: Ezeket a hitrôl szóló összefoglalásokat ,,hitvallásoknak'' nevezzük, mivel összegzik a keresztények által megvallott hitet. Mondjuk még ,,Credo''-nak (Hiszekegy), azért, mert rendszerint az elsô szavai ezek: ,,Hiszek'', de éppúgy a ,,hit szimbólumai'' nevet is viselhetik. A görög szümbolon egy kettétört tárgy (pl. pecsét) felét jelenti, amelyet ismertetôjelként szoktak volt adni. A két töredéket összeillesztették, és ezzel igazolták annak hitelességét, aki az egyik fél darabot magával hozta. Így a hitvallás maga ismertetôjel, és jele a hívek közötti közösségnek. A szümbolon gyűjteményt is jelent. A hitvallás a hit fôigazságainak összefoglalása. Ebbôl következik, hogy a katekézis számára elsô és alapvetô hivatkozási pontként szolgál. 189. cikkely: Az elsô hitvallást a keresztség szertartásában tesszük. A hitvalláson mindenekelôtt a keresztségi hitvallást értjük. Mivelhogy a keresztség az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevében (Mt 28,19) kerül kiszolgáltatásra, a keresztségben megvallott hit igazságai a Szentháromság három személyével kapcsolatban illeszkednek egybe. 194. cikkely: Az Apostoli hitvallást azért nevezzük így, mert joggal tekinthetünk rá, mint az apostolok hitének hű foglalatára. A római Egyház ôsi keresztségi hitvallása. Nagy tekintélye ebbôl a ténybôl forrásozik: ,,Ez az a hitvallás, amelyet a római Egyházban tartottak, ott, ahol Péternek -- az apostolok között a legelsônek -- a széke volt, ahova ô hozta el a közös hit jelentéseit.'' (Szent Ambrus: Symb. 7.) 197. cikkely: Mint egykor keresztségünk napján, amikor egész életünket a tanítás szabályára (Róm 6,17) bíztuk, fogadjuk el a hitünk megvallását, amely életet ad. Hittel mondani el a hitvallást annyi, mint közösségre lépni az Atyával, a Fiúval és a Szentlélekkel, ugyanakkor közösségre lépni az egész Egyházzal is, aki átadja nekünk a hitet, és akinek keblén mi hisszük, hogy: Ez a hitvallás lelki pecsét, szívünk elmélkedése, és mindenkor jelenlévô ôrzôje, és -- amiben nem kételkedünk -- lelkünk kincstára. (Szent Ambrus: Symb. 1.) ======================================================================== Bevezetô A Hitvallás minden tantétele oltalom. Röviden összefoglalja, amit a Szentírás egésze a hit tárgyáról tanít. A tantételek tehát olyanok, mint a határjelzôk, melyek a hitrôl való szavainkat és tanításunkat irányítják. John Henry Newman A hit: élet. Ezért a Hiszekegyet ezer éven át nem a szentmisében, hanem a kereszteléskor mondták azok, akik az új életet kapták, s velük a szülôk és keresztszülôk, és ezzel a megkeresztelt az Anyaszentegyház gyermeke lett. A Hitvallás hitünk egyik legdrágább szövege. Nincs is sodróbb élmény, mint amikor egész lélekkel mindenki a saját maga életébôl mondja: ,,Hiszek egy Istenben''. Milyen megrendítô lehet ezeket a szavakat a vértanúságra készülô nagy szentek, az újkor konvertitái vagy éppen egy haldokló szájából hallani! Hitvallónak lenni azt jelenti, hogy a Hiszekegy szavai életté válnak bennünk. Semmi sem esetleges és véletlen a Hiszekegy szövegében. De ez nem teológusok precízkedésének és egyházjogászok elôvigyázatosságának az eredménye, hanem a benne működô Szentlélek műve. A Hitvallás Út, amelyen járni kell, Igazság, amely megszabadít, Élet, amely örökké tart. Mind a katolikus, mind a nagy protestáns egyházak vallják, hogy amikor valakit megkeresztelnek, akkor a Hiszekegyet kell mondani, nem pedig a Szentírásból felolvasni. Miért? Mert a Hiszekegy a Szentírás olvasati szabálya. Szövege a liturgiában született meg, a liturgia Lelke pedig a Szentlélek. A Hitvallás gyökerei ezért egészen az imádkozó ôsegyházig nyúlnak vissza, illetve az apostolokig, akik együtt járták Jézussal Palesztina útjait, akik szemtanúi voltak az ô nagyságának (vö. 2Pét 1,16), s akik ránk hagyták, amit szemük látott, fülük hallott és kezük tapintott az élet Igéjérôl (vö. 1Jn 1,1). ======================================================================== Ellene mondok... Érdekes és nagy jelentôségű mozzanat a keresztelési szertartás -- illetve a keresztségi fogadás megújítása -- során, hogy mielôtt a pap kérdéseire válaszolva hitünket megvallanánk, elôbb ellene mondunk a bűnnek és a bűn szerzôjének, a sátánnak. PAP: Ellene mondotok-e a bűnnek, hogy Isten gyermekeinek szabadságában éljetek? HÍVEK: Ellene mondunk. PAP: Ellene mondotok-e a gonoszság csábításának, hogy a bűn sohase uralkodjék rajtatok? HÍVEK: Ellene mondunk. PAP: Ellene mondotok-e az ördögnek, aki a bűn szerzôje és fejedelme? HÍVEK: Ellene mondunk. Annak, hogy a hitvallást ez a gonosznak való ellene mondás elôzi meg, az az oka, hogy a keresztény hit olyan súlyos valóság, hogy csak ,,rombolás'' után valósulhat meg: egy régi -- bálványokra épült -- élet teljes és tudatos fölszámolása után. Hitelesen csak azután mondhatom ki, hogy hiszek, miután ellene mondottam az ördögnek, minden csábításának és minden cselekedetének. Ez az ellene mondás nem vágyaink elfojtását, hanem éppenséggel meggyógyulását eredményezi. A bűn elôtt Ádámnak csak egyetlen vágya volt: Isten. Utána való sóvárgását semmi és senki sem csillapíthatta. Éva iránti szerelme is szentségi jellegű volt: Istent szerette benne. Egész lényével érezte, hogy a mindenségen túlról átragyog és melegséget áraszt az ingyenes isteni szeretet. Vágyakozása ezért nem szenvedés volt, hanem jólesô vágyakozás, amely újra és újra betelt a szeretettel, mint ahogy az ember tüdeje megtelik friss levegôvel, valahányszor lélegzetet vesz. Azzal, hogy Ádám Isten iránti feltétlen, gyermeki bizalma megrendült, megromlott Isten utáni vágya is. Ez a vágy egyrészt elszakadt Istentôl, és így önmagába csavarodott vissza. Másrészt háromfelé szakadva a teremtményekre tapadt, mintha azok istenek lennének, így a bűn után a teremtményekhez való viszonyunkat a hármas kívánság jellemzi. Az asszony látta, hogy a fa élvezhetô (a test kívánsága), tekintetre szép (a szemek kívánsága) és csábít a tudás megszerzésére (az élet kevélysége). (Vö. Ter 3,6) Az anyagi világ ekkor lett a hiábavalóságnak alávetve, mert az ember ajándékba kapta, azonban megszűnt úgy fogadni, mint ajándékot. Az ember többé már nem látja a világ szentségi jellegét, hanem külön-külön vágyakozik mindenre: egyetlen vágya szálakra bomlott. A bűnbeesett ember ezzel egy Istentôl független világot kezdett kiépíteni, amelynek azonban -- bármilyen ragyogónak tűnik is -- van egy alapvetô hibája: nem létezhet, mert illúzió. Ezt a világot az Istentôl elszakadt, a teremtményeket abszolutizáló, bűnös vágyak uralják. Valójában tehát nem a szent, az aszkéta, a hívô ember fojtja el vágyait, hanem a parázna, a mammont imádó és gôgös ember, aki leszállított vágyaiból megalkotja bálványainak a végtelenség illúzióját keltô világát. Ez a világ Isten haragjának perzselô tüzében ég el. Nem arról van szó, hogy Isten féltékeny volna az ember saját maga teremtette boldogságára, ez túlontúl antropomorf elgondolás. Az érzékletes kép csupán azt fejezi ki, hogy Isten nem hajlandó legitimizálni egy nem létezô világot; annak vele szemben nincs létjogosultsága: pusztulásra van ítélve. Ha az ember megváltásra szorul, akkor tehát elsôsorban vágyaiban szorul megváltásra, hiszen bűnei romlott vágyaiból következnek. A Megváltó ,,gyökérkezeléssel'' orvosolta a vágyaiban beteg embert. Emberré lévén ô maga is vágyakat hordozott a szívében, melyek azonban romlatlanok és tiszták voltak. A sátán ôt is megkísértette, s ha ô is engedett volna neki, mint egykor Ádám és Éva, az a mi örök elbukásunkat jelentette volna. De Krisztus háromszor mond nemet a gonosznak. Sôt, gyakorlatilag szóba sem áll vele, csak szentírási idézeteket olvas a fejére. A kísértôvel szóba elegyedni a biztos bukás kezdete. Éva már akkor helytelenül járt el, amikor válaszolt a kígyó alattomos kérdésére. A sátán az ártatlan embert ezzel a kérdéssel közelítette meg: ,,Miért parancsolta meg nektek Isten, hogy a kert egyetlen fájáról se egyetek?'' Az asszony azt felelte neki: ,,A kertben levô fák gyümölcsébôl ehetünk. Hogy azonban a kert közepén levô fa gyümölcsébôl ne együnk és hogy ahhoz ne nyúljunk, azt azért parancsolta meg nekünk Isten, hogy meg ne találjunk halni.'' (Ter 3,1-3) A sátán kérdésébe hazug állítás van rejtve, hogy arra késztesse Évát, hogy védelmébe vegye Istent. Éva így is tesz, de közben öntudatlanul ô maga is csúsztat, amikor azt állítja, hogy Isten még a fa érintését is megtiltotta, holott errôl Isten nem beszélt. Az érintés tilalma mögött a vallási tabuk képzete sejlik fel, és egy olyan romlott istenképé, mely a már bűnbeesett emberre jellemzô: az embert kénye-kedve szerint korlátozó, az ember boldogságára irigy Isten képe. Ezzel azután Éva bele is sétált a csapdába: a sátánnak már csak ki kellett mondania az Éva elszólásában megbúvó feltételezést. Az Úr Jézus ezzel szemben megkísértésekor szüntelenül az Atyára tekint, így az ô vágyai egészségesek maradnak, s nem szakad el a végtelenül szeretô Atyától. Csak tôle várja vágyai teljesítését, sôt ôrá magára vágyakozik. Miközben a sátán a jóllakásnak (a test kívánsága), a világ szépségének, csillogó gazdagságának (a szemek kívánsága), illetve a vallási sikernek és a hatalomnak (az élet kevélysége) csábításával próbálkozik, Jézus mindig a végsô dicsôséget akarja, mindent az Atyától akar kapni. Milyen meglepô, hogy a Máté- evangélium végén Krisztus épp azokat a szavakat mondja, amelyekkel megkísértette ôt a sátán: ,,Én kaptam minden hatalmat a mennyben és a földön.'' (Mt 28,18) Valóban, az Atyától mindezt megkapta, éppen mert végtelenbe mutató vágyait nem engedte széthullani, hogy egyszer a testi éhség kielégítésére, másszor a birtoklásra vagy a dicsôségre irányuljanak, hanem mindig magára az Istenre, az Atyára összpontosította ôket. S amikor a kereszten függve is ugyanaz a hármas kísértés érte, mint a pusztában, újra csak azzal válaszolt, hogy mindenestül, egzisztenciális vágyakozással átadta magát az Atyának: ,,Atyám! Kezedbe ajánlom lelkemet!'' (Lk 23,46) Feltámadása nem csak a bűnök bocsánata miatt új élet kezdete, hanem mert tanítványaiban az Isten utáni vágyat is fölszakítja. Ezek a tenyeres-talpas, egyszerű halászemberek hirtelen gyermeki módon vágyakozni kezdenek Istenre, és megtapasztalják azt, amit szem nem látott, fül nem hallott, és ami ember szívébe föl nem hatolt (1Kor 2,9), s ez már Pünkösd kezdete. A Szentlélek Pünkösdkor ugyanis éppen azért jön, hogy megnyissa vágyaik kútját, és az élô víz felcsapjon Istenig, hiszen onnét eredt. Az egész János-evangélium arról szól, hogy a Krisztusban hívôk szívében élô víz folyói fakadnak (Jn 7,38), s ez a Szentlélek műve. A szamariai asszonnyal Jézus addig beszélget, amíg le nem ás vágyainak a kisebb vágyakozások sorával betemetett kútjának legmélyéig. A hívô ember még szomjasabb lesz, mint a hitetlen, még nagyobb vágyakat hordoz szíve mélyén, hatalmas vágyakozást a végtelen Istenre. Jézus úgy gyógyítja meg elfojtott és millió szálra szétbomlott vágyainkat, hogy gyökerüknél fogva ismét eggyé, egyszerűvé teszi ôket: Istenre kezdünk vágyakozni, senki és semmi másra. ======================================================================== Hiszek Az emberi értelemnek kétféle szerepe van. Az egyik a praktikus, a számító gondolkodás, az, amellyel az ôsember bevitte a tüzet a barlangjába, amellyel ma számítógépeket készít, internettel hálózza be a Földet, műholdakat küld a világűrbe. Van azonban az értelemnek egy másik funkciója is: rácsodálkozni a létezésre, és kutatni az okokat, keresni a végsô kérdésekre a választ. A hit elsôsorban az értelemnek erre a második funkciójára épül. Tanítványaitól háromszor is megkérdezi az Úr Jézus: ,,Megértettétek?'' Utolsó szavai pedig így hangzanak: ,,Tegyetek tanítványommá minden népet! Kereszteljétek meg ôket az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevében, és tanítsátok meg ôket mindarra, amit nektek mondottam.'' (Mt 28,19-20) A hitben van tehát valami, ami tanítható, és amit meg kell tanulni. Enélkül nem lehetünk tanítvánnyá. Gyanítom, hogy nem elsôsorban a vallással van ma baj, nem is a hittel, hanem az ember értelmével. Ma az európai ember súlyosan arányt tévesztett. Óriási dolgokat művel a gyakorlati értelem segítségével, a létezésre rácsodálkozó értelem szerepét ugyanakkor túlságosan is háttérbe szorította. Újabb és újabb találmányainak szerkesztésével van elfoglalva, de közben az a veszély fenyegeti, hogy elvész a részletekben: elfelejti önmagát és létének értelmét. Ahhoz hasonlítanám, mint amikor valaki egy leszakadni készülô sziklaszirten állva a karóráját javítja. A XIII. században a ferences Szent Bonaventura mondta a párizsi filozófiai fakultáson működô kollégáinak: ,,Azt ugyan megtanultátok, hogyan kell fölmérni a világot, de attól tartok, önmagatokat nem teszitek mérlegre.'' Az a baj a mai emberrel is, hogy nem látja, talán nem is akarja látni az egészet. Elveszítette a létezés szemléletét, zárójelbe tette, leszokott róla. De hát fontos ez? Bizony, fontos. Hiszen miközben az óráját javítja valaki az ingó sziklaszirten, az élete forog veszélyben. Esetünkben nem csupán egyvalakié, hanem egész társadalmaké. Nincs ennél aktuálisabb, ennél égetôbb probléma! Ha az egésznek nincs értelme, akkor nincs a mai napomnak sem. Nincs fontosabb kérdés, mint a végsô kérdés. Minden más kérdés elôtérbe helyezése struccpolitika csupán. A homokba dugva fejünket beletemetkezünk a tennivalók sokaságába, s azt hazudjuk, hogy ez a sok minden, ami foglalkoztat, ez a legfontosabb. Jézus Krisztus szavai szerint azonban: Sok mindenre gondod van, és sok mindennel törôdsz, pedig csak egy a szükséges. (Lk 10,41) Haldoklásunk pillanataiban ez teljesen nyilvánvaló lesz, gondoljunk csak Tolsztoj remek elbeszélésére, az Ivan Iljics halálára. De ha becsületesen és intelligensen végiggondoljuk, már most is ráébredünk, hogy minden nélkül meg lehet lenni, de az Isten nélküli élet értelmetlen. A létre rákérdezô, a létezés titkát kutató értelem megelôzi a praktikus gondolkodást. Teljesen abszurd, és a tudományos kutatásoknak is ellentmondó az az állítás, amellyel a felnövekvô generációkat sokáig butították, hogy az ôsember elôször az eszközeit készítette el, és csak késôbb foglalkozott a vallással. Nem igaz, hogy az a legfontosabb, hogy megszerkesszünk valamit, hanem az, hogy van-e értelme az egésznek, mert csak ha van, akkor van értelme megszerkeszteni bármit is. A hit az alapdöntések világába tartozik. Alapdöntés kell ahhoz is, hogy egyáltalán éljek. Miért van a mindenség, miért nem a semmi van? Ezt a kérdést minden iskolában kötelezô lenne föltenni. Az olyan, világnézetileg semlegesnek kikiáltott iskola, ahol csak a gyakorlati értelmet fejlesztik, a másikat letagadják, elbagatellizálják, az nem semleges, hanem kifejezetten kártékony iskola, melyben az ember tudatos megrontása, lelki-szellemi megcsonkítása folyik. Egyetlen iskola sem mondhat le arról, hogy a lét végsô értelmének keresésére tanítson és ösztönözzön. Ugyanakkor a hit mindezen felül van: ajándék, csoda. Megdöbbentô dolog, ahogy az Egyház hisz. A szentáldozás elôtt imádkozzuk: ,,Ne (személyes) vétkeinket nézd, hanem Egyházad hitét...'' Ahol az Egyház hisz, ott az alvilág kapui nem vesznek erôt rajta (Mt 16,18). Máshol erôt vehetnek rajta, s talán vegyenek is. Az Egyház történelmének legragyogóbb szála, amirôl soha nem írnak: a hit története. Ezért a szentmisében látom és hallom az Egyházat igazán, nem másutt. Mint annyi más lényeges dolgot az életben, ezt a hitet is örököltem. Ostobaság volna azt kívánni, hogy valaki majd tizennyolc éves korában válasszon hitet. Olyan, mintha azt mondanánk neki nagykorúsága küszöbén -- miután addig senki sem szólt hozzá egy szót sem, csak mutogatott és makogott, mint az állatok --, hogy válasszon anyanyelvet. Hogy örököltem a hitet, nem jelenti azt, hogy ne lenne az én személyes hitem. Nem azt mondjuk: Hiszünk egy Istenben, hanem: Hiszek egy Istenben. Hitünkben nem játszhatunk rossz értelemben vett közösségesdit, elmosva a személyes istenkapcsolat súlyát és az egyén felelôsségét. Én hiszek. Abban a mélységben, ahol a szentségek, például a keresztség, a szentáldozás vagy a feloldozás elér, ott egyedül vagyok az Istennel. És ebben a mélységben újfajta közösség születik, egészen más, mint amit elképzelnénk: az Egyház közössége. ======================================================================== Hiszek egy Istenben ,,Mindenki hisz valamiben''. Ez az általánosságokban mozgó, semmitmondó frázis mégiscsak elgondolkodtató. Hogyan lehet végsô soron, azaz mint végsô princípiumban hinni és bízni valamiben? A valami a személytelen világot jelenti -- az anyagot és annak törvényeit. Merünk- e ráhagyatkozni erre teljes egzisztenciánkkal? A reneszánsz óta óriásit fejlôdött az ember fabrikáló értelme, és egyre meglepôbb eredményeket ér el. Az utóbbi száz év során mesébe illô dolgokat alkotott az európai ember. Az utolsó húsz esztendô fejlôdése pedig már szinte követhetetlen. Mindennek ellenére az ember a saját életét, legbensôbb életét -- úgy is mondhatnám, a ,,de hát énvelem mi lesz?'' világát -- nem valamire építi, hanem valakire. Csak műholdjainkat építjük a matematika nyelvén beszélô tudományokra, de saját, személyes életünket egy másik személy szeretetére bízzuk. Ezért lehet a ragyogó technikai civilizációban élô emberiség elkeseredett és reményvesztett, ha nem talál szeretetre. Személy csak másik személyre építhet személyes életet. S végsô soron hinni is csak egy személyes Istenben lehet; személytelen létezôben hinni, mint amilyen a sors, a majd-valahogy-lesz, a világenergia és az ezekhez hasonlók, fatalizmus. Esztelen az, aki személyes életét személytelen erôkre bízza. Bálványimádó, aki végül maga is hasonlóvá válik bálványaihoz: géppé lesz, élô halottá, szuperlény helyett szánalmas torzóvá. Másrészt ebbôl az üres mondásból: ,,Mindenki hisz valamiben'' azért elôragyog egy vitathatatlan tény: mindenki bízik abban, hogy egykor minden rendbe jön, minden egészen jó lesz. Ez az ôsbizalom minden emberben benne van, ez éltet és mozgat mindenkit. Öngyilkos lesz az, akibôl ez a bizalom kihal. Az emberiségnek tehát az a konok közmeggyôzôdése, hogy érdemes ráhagyatkozni arra az értelem elôtti, meg sem fogalmazott bizonyosságra, hogy egyszer minden jól lesz. Ez mutatkozik egyedül helyes emberi cselekvésnek. Aki hisz, éspedig nem valamiben, hanem a személyes, élô Istenben, az a leghelyesebben áll hozzá a létezés egészéhez. Az ateizmust nem lehet az élô, személyes Istenbe vetett hit mellé mint intelligens alternatívát odaállítani, sem azt a fajta hitet, amely valamiben hisz. Az ateista és a valamiben hívô emberségében, személyében ugyanolyan értékes, mint az Istenben hívô, mert élete még nincs lezárva -- ahogy a hívôé sincs --, s erkölcsi cselekvése sem okvetlenül rosszabb a hívôénél, de maga a tény, hogy valaki egyáltalán nem hisz vagy valamiben hisz, nem tehetô értékben a mellé a felfogás mellé, amely egy személyes, élô Istenben hisz. Mert aki semmiben sem hisz, az a benne lévô ôsbizalom ellen döntött. Lélekben öngyilkos -- legfeljebb az öngyilkosság helyett a felületes megoldást választja: úgy tesz, mintha a ,,végsô kérdés'' nem is léteznék. Ez viszont gyalázatos önbecsapás, hiszen a ,,végsô kérdés'' létezik! Aki pedig valamiben hisz, pl. a tudományokban, vagyis az ôsbizalom által sugallt végsô, pozitív bizakodását a tudományokba veti, az saját értelmének mondott ellent, mert a tudományokat művelô értelem elismeri, hogy az ôsbizalomnak ô nem tud alapot szolgáltatni. Elutasítva a panteizmust, mely a materializmus spiritualizált változata, hinni az egy, élô, személyes, örökkévaló Istenben, aki a mindenséget teremtette -- a legemberibb, legintelligensebb és legegészségesebb döntés. A hit döntés amellett, hogy azért van értelme a létezésnek, mert az Istentôl jön. Szabad döntés, mégis szükségszerű, hisz a végsô igazsággal szemben csak egyetlen helyes álláspont létezik: ha elfogadjuk. Az I. vatikáni zsinat a Római levél alapján dogmaként hirdeti, hogy az emberi értelem minden külön kegyelmi segítség nélkül is képes felismerni Isten létezését. A mai ateistának egyébként sem Isten létezésével van baja, hanem az kínozza, milyen is ez az Isten. ======================================================================== Hiszek a mindenható Atyában, mennynek és földnek Teremtôjében Nem csupán azért kezdôdik a Hitvallás a Teremtô és a teremtés titkával, mert ez a tény áll a világ történelmének kezdetén, hanem mert enélkül érthetetlen volna minden, ami ezután következik. A teremtés kinyilatkoztatott igazság, vagyis egyedül Istentôl tudjuk, hogy a világ creatura. Hiszen sem a természettudományoknak, sem a kinyilatkoztatáson kívüli vallásoknak nincs a Biblia értelmében fölfogott teremtésfogalmuk. A materializmus az ôsrobbanásról beszél, de az nem lehet a világ kezdete, ugyanis ami robbant, az már elôbb létezett. Az ôsi pogány vallások az istenség fejlôdésével azonosítják a világ és a kozmosz kialakulását. Eszerint az istenség nem változatlan, akkor viszont tökéletes sem lehet. Közelebbrôl megnézve megállapíthatjuk, hogy a panteizmust és a materializmust valójában nem sok választja el egymástól. A teremtés olyannyira misztérium, hogy sokkal könnyebb arról beszélni, mit nem jelent, mint arról, mi is valójában. Jobbára csak képletes fogalmazásban tudunk szólni róla. Isten a nemlétezésbôl hívta elô szabad elhatározásából, puszta akaratával a teremtményeket. A nemlét, a semmi meghajlik Isten akarata elôtt, ezért van a világ. Jól jegyezzük meg, hitünk apostoli összefoglalásában az elsô Istenre vonatkozó jelzô az, hogy mindenható: ez pedig azt jelenti, hogy a semmibôl a mindenséget teremtô. Ha Istent ily módon tartom mindenhatónak, akkor egészen más lesz a vele való kapcsolatom. Maga a létezés van a legteljesebb mértékben az ô kezében, az ô hatalmában. Ez a mindenható, teremtô Isten ugyanakkor Atya is, vagyis úgy szeret, mint egy jóságos atya, sôt annál végtelenül jobban. Atyaságának jósága és gyöngédsége ugyanúgy meghaladja minden elképzelésünket, mint a semmibôl a mindenséget elôhozni képes mindenhatósága a mi képességeinket. A Hiszekegy elsô mondatába az Atya szó a mi Urunk, Jézus Krisztus kinyilatkoztatásából került bele. Vajon melyik tulajdonsága a nagyobb: a mindenhatóság-e vagy az atyaságában megmutatkozó jóság és szeretet? Az Atya a személyt jelenti, a mindenhatóság inkább a képességet. Bár Istenben minden képesség azonos magával az isteni lényeggel, a legvégsô kijelentés Istenrôl mégis az, hogy Isten a szeretet. (1Jn 4,9) Atyasága azt jelenti, hogy ô maga a személyes szeretet. A teremtés ôsoka nem Isten mindenhatósága, hanem atyasága, vagyis önzetlen szeretete. A teremtés így nem az isteni hatalom kiterjesztése, egyfajta ,,birodalomfoglalás'', hanem szeretetébôl fakadó és mindenhatóságának teljes erôbevetésével készített ajándék. A hittitkok között hierarchikus sorrend van. A Hiszekegyben egyfajta koncentrikus elrendezés érvényesül, hiszen hitünk gyújtópontja Jézus Krisztus felismerése és húsvéti megvallása (lásd 1Kor 15,3-4). Van azonban a Hiszekegynek egy lineáris rendje is. A kezdetnél ott áll a mindenható Atya, aki szeretetbôl teremt, aki elküldi egyszülött Fiát értünk és a mi üdvösségünkért, aki kiárasztja Szentlelkét az Egyházra és benne az egyes hívekre, hogy várják a végsô beteljesedést, az újjáteremtést. Ez a szerkezet is igen fontos. Ha Istent nem mindenható Teremtônek vallom, akkor mivé zsugorodik a názáreti Jézus tanítása és cselekedetei? Akkor az Eucharisztia és a holtak feltámadása is elfogadhatatlan. Akkor a vele való kapcsolatom, a belé vetett hitem és bizalmam nem terjedhet túl a halálon, akkor csupán ebben az életben reménykedhetünk benne. Akkor talán nagy erkölcsi erôfeszítést követelô törvényei is elhanyagolhatók lennének. A kinyilatkoztatásban minden összefügg. A hittitkok megbonthatatlan, csodálatos életszövedéket alkotnak. A hitben elôrehaladott embernek egyik legnagyobb szellemi gyönyörűsége azon összefüggések végtelen sokasága, amely átszövi a kinyilatkoztatás igazságait. Ha azonban akár csak egyetlen állítást nem fogadok el közülük, egész hitem ,,érvénytelen'', mert ha azt az egyet értelmi megítélésem alapján nem fogadtam el, akkor a többit is értelmi belátás alapján fogadtam el. A belátás viszont kevés az üdvösséghez. A hit több, mint értelmi elfogadás. Tehát nem az Eucharisztia, Szűz Mária vagy az angyalok titkával kell kezdeni a hit tanítását, hanem a mindenható, vagyis teremtô Atyával. Nagyon jól tudta ezt az ôsegyház, és katekumenátusában érvényesítette is. Ha Isten Atya és Teremtô, vagyis ha végtelenül jó és mindenható, akkor gyökeresen más lesz a vele való kapcsolatom. Ezt a kapcsolatot a megtestesült Ige, az Atya örökkévaló Fia, a megtestesült második isteni személy, a názáreti Jézus mutatta be nekünk. Ô olyan emberi életet élt közöttünk, mely két pillére épült: arra, hogy egyedül az Atya jó (vö. Mt 19,17), ô maga a végtelen szeretet, és arra, hogy egyedül ô a mindenható, akinek minden lehetséges (vö. Mt 19,25-26). Jézus számára Isten mindenhatósága nem elvont igazság, hanem élet és életforma, amelynek bensô tapasztalat az alapja. Az elvek, igazságok, törvények fontosak, de a vallás mindenekelôtt személyes kapcsolat, a végtelenül jó és mindenható Istennel. Ebben a kapcsolatban nincs értelme a méricskélésnek; hitelessé csak a teljes önátadás teszi, csak így ,,működik'', egyébként nem! Halálom rettenetes ténye megköveteli tôlem, hogy Istent vagy teremtônek, a halottak közül feltámasztó végtelenül jó Atyának, valljam egész emberi lényemmel, vagy ne is törôdjek vele. Azzal, hogy megkapva tôle a hit kegyelmét elfogadtam ôt mindenhatónak, vagyis a semmibôl a mindenséget teremtô Szeretetnek, már nincs szükségem semmiféle csodára, biztosítékra, látomásra, hogy rábízzam magam a biológiai megsemmisülés pillanataiban is. Nem kell, hogy az utolsó pillanatban megmentsen; ô mindenható: az utolsó pillanat után is meg tud menteni. Mindaz, aki nem feltételezi Istenrôl, hogy erôsebb a halálnál, a nemlétnél, az valójában a halált isteníti. Ezért van megengedve az abortusz, ezért lesz szabad az eutanázia. És ha egyszer az élet két végén már a halál az úr, akkor rejtetten az élet egész folyamán ô uralkodik. Ezért lesz egészen elfogadott az öngyilkosság gyakorlata is. De milyen gyalázatos istenség a halál! Csak rombolni és pusztítani tud -- vigasztalása a megsemmisülés. Azért hódol ma mégis sok-sok ember a halálisten elôtt, mert nem ismeri Isten hatalmát, aki képes a nemlétezésbôl elôhívni a létezôket. A halálbálvány mögött a sátán bújik meg, akirôl két lényeges dolgot tanított az Úr: a hazugság atyja és gyilkos kezdettôl fogva (Jn 8,44). A Saulból lett Pál, aki látta a feltámadt Urat s akiben Isten kinyilatkoztatta Fiát, így kiált föl: Halál, hol a te gyôzelmed? (1Kor 15,55). Nem a halál nyeli el az életet, mert az élet és az élet szerzôje Isten maga, hanem az élet nyeli a halált (vö. 2Kor 5,4). ======================================================================== Hiszek Jézus Krisztusban, az ô egyszülött Fiában, a mi Urunkban Az Apostoli hitvallásban hat állítás hangzik el Krisztusról. Itt a Hiszekegy sajátos módon megduzzad. Nem véletlen, hogy épp a Krisztusra vonatkozó szakasz a Credo közepe és legterjedelmesebb része, hiszen ô a láthatatlan Isten képmása, aki által megismerhetjük és megszólíthatjuk az Atyát a Lélekben. A Krisztusról szóló hat állítás között csodálatos összefüggéseket fedezhetünk föl. Az elsô és a hatodik a két eljövetelrôl szól, melyek az Újszövetség történelmét határolják. A köztük feszülô boltozat alatt két kisebb ívet találunk: a második és a negyedik állítás tartozik össze, a kereszthalál és a feltámadás, illetve a harmadik és az ötödik, a pokolra szállás és a mennybemenetel tétele: +-----------------------------+ | +-----------+ | | | +-----|-----+ | | | | | | | 1 2 3 4 5 6 ======================================================================== Szenvedett Poncius Pilátus alatt, megfeszítették, meghalt és eltemették -- Harmadnapon feltámadt a halottak közül Elôször a második és a negyedik állítást tárgyaljuk, és ezt is a végérôl, a feltámadástól kezdve, mert az Úr feltámadása az a pillanat, amikor minden megvilágosodik. Ez az a nézôpont, ahonnan szemlélve Jézus Krisztus műve, élete és halála teljes egészként látszik és tökéletes értelmet nyert. Húsvétkor ugyanis Jézus Isten hatalmas Fiának bizonyult (vö. Róm 1,4). Az Úr Jézus halottaiból való feltámadása a felismerés pillanata. Itt rés támad tér és idô határolta világunk falán, és bepillantást nyerünk az örökkévalóságba. Mária Magdolna a halott Mestert keresi, és az élô Istennel találkozik. Tamás, még mielôtt megérintené Jézus sebeit, Urának és Mesterének vallja meg ôt. Mindenféle emberi érintésnél mélyebb érintkezés jött létre közöttük. A Tibériás taván halászva János -- akinek a halotti lepel látványa is elég volt, hogy higgyen -- így szól a többiekhez: ,,Az Úr az!'' S Péter is Úrnak szólítja Jézust a parton, és elismeri: ,,Te mindent tudsz, azt is tudod, hogy szeretlek.'' (Vö. Jn 21,17) A felismerés óriási ajándék. Olyan nagy teljesítménye az emberi szellemnek és a Szentléleknek, hogy még egyszer így nem kell megtörténnie. Elegendô átvennem ezt a hitet és megvallanom a Szentlélekben, és meglátom a feltámadt Krisztust. Ugyanakkor ha megszeretünk valakit, akkor nem csupán jelenére vagyunk kíváncsiak, nem csupán azt óhajtjuk, hogy a jövôjét megossza velünk, de izgat bennünket a múltja is: mintegy visszamenôleg is szeretnénk részt venni az életében. Így voltak ezzel az apostolok is Jézussal kapcsolatban. Húsvét fényében tekintenek vissza a keresztre, majd Jézus nyilvános működésének eseményeire, s eljutnak egészen Betlehemig, a megtestesülés titkáig. Így válik a kereszt, a szégyenfa a keresztény hit központi elemévé. Ezért írhatja Szent Pál: Nem akarok másról tudni köztetek, mint Krisztusról, a megfeszítettrôl. (1Kor 2,2) A kereszténységben minden csak ebbôl következik, különben nem krisztusi. Önmagukban nincsenek keresztény értékek. Az erkölcs csak innét forrásozik. Aki ezt elfelejti, abszurd módon Krisztus nélküli kereszténységet akar. Nagyon is igaz Szent Pál szava: Ha Krisztus nem támad fel, szerencsétlenebbek vagyunk mindenki másnál. (Vö. 1Kor 15,17-19) Éppen a feltámadásba vetett hit hiánya miatt épül körülöttünk -- a pápa úr szavával élve -- ,,a halál civilizációja''. Ugyanakkor nem szabad megfeledkeznünk a keresztrôl, ahol üdvösségünk váltságdíja függött. Kell, hogy szüntelenül szemünk elé állítsuk a megfeszített Krisztust (vö. Gal 3,1), s hogy a feszület ott magasodjék egész életünk horizontján -- nem nyomasztó, lelkifurdalást ébresztô, hanem állandóan felhívó, felemelô és Krisztushoz vonzó jelként. A kereszt fája ugyanis nem szégyenfa többé, hanem az élet fája és az üdvösség eszköze. Ezért csókoljuk meg áhítattal Nagypénteken, ezért idézzük föl az Oltáriszentségben Jézus Krisztus szenvedésének emlékét, s imádkozzuk a szentmisében: ,,Halálodat hirdetjük, Urunk, és hittel valljuk feltámadásodat, amíg el nem jössz.'' ======================================================================== Alászállt a poklokra -- Fölment a mennybe Nagyszombat és Áldozócsütörtök kiszélesíti hitünk horizontját. Nagypénteken a körülállók látták Jézust meghalni. Nagyszombat még mélyebbre vezet, hiszen a halál mélyebb misztérium, mint ami látható belôle. Nem biológiai bomlás csupán, hanem zuhanás az alvilágba, a seolba, melyet a Hitvallásban pokloknak nevezünk. (A fordítás nem pontos, mert Jézus nem a pokolra szállt, hiszen a pokol csak ezután nyílik meg, annak, aki ellenáll a megváltó szeretetnek. A mennyország is csak Krisztus megváltásával nyílik meg, ô az elsôszülött a halottak közül (Kol 1,18). A mennyország lényege: élô kapcsolat az élô Istennel. Az ember erre van rendelve, ez az üdvösség. A mennyországot tehát Isten teremtette, a poklot azonban nem -- azt mi építjük magunkban és magunknak Isten elleni döntéseinkkel. Óriási tévedés volna azt hinni Istenrôl, hogy amint gyönyörű mennyországot készített a jóknak, ugyanúgy sötét börtönnel, kínzókamrákkal várja a gonoszokat.) Húsvétkor a tanítványok és Mária Magdolna látták az Úr testét dicsôségben, de Áldozócsütörtök még tovább visz, mert az Úr dicsôsége több, mint emberi testének feltámadása, visszajövetele az életbe. Jézus Krisztus az Atya jobbján ül, vagyis Isten testét-lelkét, egész emberségét fölvette a maga szentháromságos életébe, és ezzel örökkévalósította. Nézzük meg közelebbrôl ezt a két misztériumot, melyek úgy alkotnak párt, mint le és fel: descendit -- ascendit. Alászállt a poklokra. A hittani kongregáció egykori prefektusa bevallja, hogy senki sem tudja pontosan, valójában mit is jelent ez a súlyos kijelentés. Annyit mondhatunk, hogy Jézus nem csak a halálig mint fizikai megsemmisülésig vezetô utat járta be velünk és értünk, hanem egészen odáig ment, ahová a bűnbe esett ember zuhan: leszállt abba az ismeretlen világba, ahol a megváltatlan lélek sínylôdik. Moody híressé vált könyve, az Élet az élet után már címében is félrevezetô. A szerzô csak a klinikai halál állapotát megjárt személyek tapasztalatáról számol be: arról, hogy milyen a halálig vezetô út pszichológiailag, emberi szempontból. Azonban a halál az, amibôl nincs visszatérés. Aki visszatért, az nem halt meg, így a halála utáni életrôl sem lehet tapasztalata. Jézus halála nem ilyen kvázihalál volt, hiszen a katona lándzsája megnyitotta oldalát, s abból vér és víz folyt ki. Átlépett a halál kapuján, oda, ahonnan többé nincs visszatérés. Van a halálban valami, ami nem is halál -- valójában ettôl rettegünk: a bűnbeesett ember magánya, életének értelmetlensége, egyfajta élôhalott állapot. Ide szállt le a Jó Pásztor, beteljesítve a zsoltáros szavát: Ha leszállnék az alvilágba, jelen vagy ott is. (138. zsoltár) Így aztán nincs többé az emberi életnek olyan helyzete, melyben az Isten jelen ne lenne. Nem csak a földi élet poklaiban, hanem a halál utáni sötétségben, magányban is velünk van, s kiemeli a bűnös embert léte értelmetlenségébôl. Az, hogy Ádámhoz szállt le, egyértelműen azt jelenti, hogy minden ember Üdvözítôje, s hogy a keresztáldozat hatása visszamenôleg is érvényesül az emberiség kezdetéig. Fölment a mennybe, ott ül a mindenható Atyaisten jobbján. E kijelentés nem Jézus Krisztus személyére vonatkozik, hiszen a második isteni személy mindig is a mennyben volt, hanem emberi testére és lelkére. Ez az esemény a szentélybe való bevonuláshoz hasonlít. ,,Senki sem ment föl a mennybe, csak az, aki a mennybôl jött le: az Emberfia.'' (Jn 3,13) A mennybemenetel tudtára adja az emberiségnek a titkot, hogy a mi testünknek is lesz örökkévalósított formája, hogy Isten fölveszi emberségünket az ô dicsôségébe, sôt a megdicsôülés valamiképpen kiárad a kozmoszra is. Még valami említésre méltó a mennybemenetel titkában. Jézus szava egyszerre édes és keserű: ,,Jobb nektek, ha elmegyek. Mert ha nem megyek el, a Vigasztaló nem jön el hozzátok.'' (Jn 16,7) Eddig is működött a Szentlélek, azonban csak most tudja teljes mértékben kifejteni hatását. Nem Jézus Krisztus földön való jelenléte akadályozta, hanem a mi földhözragadt gondolkodásunk, ragaszkodásunk a testi szemmel látáshoz és az érintéshez. Krisztus ugyanis nem a szemünk elôtt akar lenni, hanem bennünk. Tudtára adja az emberiségnek, hogy többé nem jelenik meg így, csak az utolsó napon. Vége a ,,mézesheteknek'', a negyven napon át tartó megjelenéssorozat lezárult. Biztosan nagy sötétség borult emiatt az apostolok lelkére, de csak néhány pillanatra. Hiszen azt mondta az Úr: ,, Veletek vagyok mindennap a világ végéig.'' (Mt 28,20) És nem emberi testben, hanem a Lélekben jön vissza az emberhez, ahogy ígérte: ,,Hozzá megyünk, és benne fogunk lakni.'' (Jn 14,23) És az Egyház elkezd misézni. Megindul a szentségi rend titokzatos, isteni életet hordozó, hatalmas folyama. A történetkritikus Bultmann szerint Jézus tévedett, amikor azt mondta, hogy nemzedéke meg fogja látni az Emberfia hatalommal való eljövetelét. Az Isten országának eljövetele helyett az Egyház tűnt föl, Jézus szándékától eltérôen, és szavait meghazudtolva. Newman bíboros azonban meggyôzôen érvel amellett, hogy Jézus szavai beteljesedtek, méghozzá egészen sajátosan, nem emberi számítás, hanem Isten elgondolása szerint. Pünkösd, a Lélek kiáradása, az Egyház és a szentségek születése volt az ô hatalommal való visszatérése, melyben végleg kinyilvánult, hogy ô a mindenható Isten, az Atya jobbján ül, s vele egylényegű. S ezután már nem csak az örök, második isteni személyként, hanem emberségében is romolhatatlanul velünk van. Szent Lukács evangéliuma azzal kezdôdik, hogy az Ószövetség papja, Zakariás megnémul, s a szentélybôl kijôve nem tud áldást adni. A könyv legvégén viszont Jézus, az Újszövetség Fôpapja emeli föl a kezét, és áldja meg tanítványait. Ezzel a csodálatos párhuzammal érzékelteti az evangélista azt az új minôséget, mely a mennybemenetellel veszi kezdetét: a régi elmúlik, s emberi természetünkre a megdicsôülés és az örök, isteni élet vár. ======================================================================== Fogantatott Szentlélektôl, született Szűz Máriától -- Ott ül a mindenható Atyaisten jobbján; onnan jön el ítélni élôket és holtakat Krisztus két eljövetele fogja közre azt az intervallumot, melyet a Szentírás az idôk teljességének nevez. Amikor elérkezett az idôk teljessége, Isten elküldte Fiát, aki asszonytól született, és a törvény alattvalója lett, hogy azokat, akik a törvény alatt voltak, megváltsa, és elnyerjük a fogadott fiúságot. Mivel pedig fiak vagytok, Isten elküldte Fiának Lelkét szívünkbe, aki azt kiáltja: >>Abba, Atya!<<. Tehát nem vagy már többé szolga, hanem fiú; ha pedig fiú, akkor örökös is az Isten által. (Gal 4,4-7) Az idôk teljessége azt jelenti, hogy a világegyetem létezésének, és benne az emberi történelemnek felragyog az értelme. Nem kell tovább keresnünk a történelem értelmét, mert az nem más, mint Isten megtestesülése és a mi megdicsôülésünk azáltal, hogy Isten gyermekeivé lehetünk. Meggondolandó, hogy valójában nem beszélhetnénk történelemrôl, ha nem volna a földi létezéstôl független, attól különbözô, személyes, örökkévaló Isten. Egy zárt rendszerben csak többé- kevésbé szabályszerű folyamatok, változások vannak, melyek egy bizonyos ponton túl ismétlôdnek, újrakezdôdnek. Az ókori ember körforgásban képzelte el az idôt, a világtörténelmet. (Ezt újítja fel most a New Age, amikor azt tanítja, hogy minden, ami volt, az lesz újra, legföljebb más szinten, más formában. Ebben gyökerezik a lélekvándorlás tana is, mely emberileg igen logikus és meggyôzô, csak éppen a transzcendens Isten hiányzik belôle.) Az ember abban a pillanatban kezdte érzékelni a történelmet, amikor az örökkévaló, egy és teremtô Isten megszólította Ábrahámot, és ígéretet tett neki. Az Ábrahámnak szóló isteni parancs és ígéret megszüntette az örökös körforgás képzetét, és határozott irányt adott a történelemnek. A marxista történelemfelfogás ebbôl a zsidó-keresztény szemléletbôl fakad, de szintén kihagyja az egy Istent, s a történelem okát és célját merôben földi, materiális síkon képzeli el. Holott egy zárt rendszer nem lehet önmaga oka és célja. Saját életünk eseményei is csak egy szeretô másik személlyel kapcsolatban válnak történelemmé, egyébként csak történések, események összefüggéstelen egymásutánjai. Az Úr elsô és második eljövetele teszi a bűnbeesett emberiség idôben egymást követô, de egyenként és egészében is zavaros cselekedeteit és történéseit történelemmé. Jézust egyszer megkérdezték a kortársai: ,,Mi jót cselekedjünk, ami tetszik az Istennek?'' Jézus válasza: ,,Azt, hogy hisztek abban, akit ô küldött.'' A hit tehát óriási mű, talán az egyetlen cselekedet, amit el kell végeznünk. Ez azt is jelenti, hogy nem életünk kisebb-nagyobb eseményeiben keressük életünk értelmét, hanem az Úr eljövetelében. Értelmünkkel egyre mélyebbre akarunk hatolni abban a misztériumban, hogy az Ige testté, emberré lett értünk, hogy Isten gyermekeivé tegyen bennünket. Ez a hit egyedüli útja, mellyel szemben sajnos igen sok keresztény a hitetlenség útját járja. Ha valamilyen csapás éri, ha elveszíti azt, akit szeretett, ha úgy érzi, Isten nem hallgatta meg kérését, elfordul Istentôl, megszünteti a vele való kapcsolatot. Jézus és az ô szent Anyja nem így cselekedett. Amikor Jézust elfogták, megkötözték, arcul ütötték, leköpdösték, nem azt mondta, hogy nincs Isten, hogy minden, amit érte és az ô nevében tett, hiábavaló volt, hanem továbbra is, minden emberi remény ellenére bízott abban, hogy az Atya szereti ôt, bármi történjék is. Csak ez a hit. Minden, ami ez alatt van, csupán számítgatás, üzletelés az Istennel -- a hit karikatúrája. A megtestesülés szent titka beborítja a létezés egész birodalmát. És az utolsó napon Krisztus ismét eljön, nagy hatalommal és dicsôséggel. Ô maga beszélt errôl, hogy testvéreit, akiket benne teremtett az Atya, nem hagyja itt. Szelíden, de határozottan mondja a feltámadás elôtt: ,,Majd látni fogjátok, hogy az Emberfia eljön nagy hatalommal és dicsôséggel az ég felhôiben.'' (vö. Mk 14,62) A fôpap erre megszaggatta ruháit, mondván, hogy káromkodott. És a mi válaszunk? Tudjuk, hogy eljössz, Jézus, mert elsô eljöveteled föltárta annak szükségességét, hogy ismét eljöjj. Ehhez a belsô, logikai bizonyossághoz járul az apostolok húsvéti tapasztalata, mely eszkatologikus vonatkozású. Jézus feltámadásával ugyanis megkezdôdött a világ vége, a holtak feltámadása. A mi emberi természetünk dicsôült meg Jézus Krisztusban; benne az embernek testestül-lelkestül van jövôje. Az Úr Jézusban már elérkezett az eszkaton, a végsô idô. Az a második eljövetel nem is igazi eljövetel, hanem egyetemes kinyilvánulás, mely elôl senki sem bújhat el. Élôk és holtak bírája elérkezik, a világ számára éjszaka, mint a tolvaj. Mi várjuk, sôt siettetjük eljövetelét, ahogy az ôskeresztények is tették: ,,Marana tha, jöjj el, Uram, Jézus!'' ======================================================================== Hiszek Szentlélekben Feltűnô, hogy a Szentlélekkel kapcsolatban az Apostoli hitvallás nem említi sem tulajdonságait, sem műveit, mint az Atyáról és a Fiúról szólva tette. De vegyük csak észre, hogy egyrészt művei közül egy nagyon fontosat már megvallottunk, amikor azt mondtuk: Hiszek Jézus Krisztusban, aki fogantatott Szentlélektôl. Errôl a titokról alább bôvebben is szó lesz. Másrészt nem szabad azt sem elfelednünk, hogy Isten valamennyi műve a Szentháromság közös cselekedete, kezdve a teremtésen, ahol a Atya teremt a Fiú által a Szentlélekben. Az elôzôekben a világmindenség és a történelem krisztológiai jellegét tárgyaltuk, ezúttal szentlelkes vonatkozásaikat vizsgáljuk. Három fontos Szentlélek-kiáradásról kell itt beszélni. Az elsô a teremtés, amely a Fiú oldaláról közelítve Karácsony elôkészítése, a Szentlélek felôl nézve pedig ôsi Pünkösd. Megalkotta az Úristen az embert a föld anyagából, és orrába lehelte az élet leheletét, és az ember élôlénnyé lett. (Ter 2,7) Eszerint az Isten megteremtett az emberben valamit, ami megkülönbözteti minden más élôlénytôl: a szellemi lelket, a személy központját. Ezzel az ember olyan képesség, olyan capacitas birtokába jutott, melynek révén capax Dei lett, azaz képes Istenre. Ádám nem ismerte ugyan a Szentháromság hittitkát és személyeit, de tudott Istenrôl, akit atyjának érzett, testében hasonlított az eljövendô Krisztusra, s a Szentlélekben képes volt arra, hogy kapcsolatba lépjen Istennel. Jóllehet szerény, de gyönyörűséges kezdet volt ez, amit aztán az ôsbűn tönkretett. De nem egészen. A Lélek működése nem szűnt meg az emberben. Ennek egyik bizonysága a lelkiismeret. Errôl az óriási jelentôségű adottságról nem eleget, illetve nem kellô mélységben beszélünk. Legújabban például évtizedeken azt sulykolták belénk, hogy a lelkiismeret nem más, mint a mindenkori társadalom által belénk sugárzott értékrend és elvárásrendszer, vagy a pszichológia nyelvén a super-ego, a felettes én, mely számon kéri tôlünk cselekedeteinket. Súlyos hiba és a lényeg elvétése, ha ezt a külsô normát -- amely a nevelés során interiorizálódik -- összemossuk a személyiség legbensô fórumával, a lelkiismerettel, ami oly szoros egységben van velünk, hogy ha sikerülne egészen elaltatni, elfojtani, az személyiségünk halálát is jelentené. Belsô hang vagy inkább visszhang, mely egyszer kellemetlen érzéseket vált ki belôlünk, máskor meg mélységes békével áraszt el attól függôen, hogy cselekszünk. Newman bíboros szerint: ,,Ezek az érzelmek olyanok bennünk, hogy kiváltó okként értelmes lényt követelnek: nincsenek érzelmeink egy kôvel szemben, nincs szégyenérzetünk egy ló vagy egy kutya elôtt, nincs lelkiismeret- furdalásunk vagy bűntudatunk, ha egy csupán emberi törvényt sértünk meg. Ha ezeknek az emócióknak oka nem tartozik e látható világba, akkor annak a valóságnak, melyre észlelésük irányul, természetfelettinek és isteninek kell lennie.'' A Lélek működésének második bizonyítéka a minden emberben meglévô ôsbizalom, amelynek köszönhetôen a legreménytelenebb helyzetben sem adjuk föl, amely képessé tesz a bizakodásra a legkilátástalanabb körülmények között is, a reménykedésre, hogy holnap majd minden jobb lesz. Ez a már említett adottság a paradicsomi állapot bűn által szétrobbantott istenkapcsolatának maradványa. Hogy lehet emellett a tény mellett könnyen elmenni, amikor minden lépést ez a ,,meggyôzôdés'' tart fenn? Igaz, hogy ha erre az ôsbizalomra rákérdez a hit nélküli ember értelme, racionális igazolást nem talál rá. Ez azt jelenti, hogy a hittôl meg nem világított, magára hagyott értelem az ôsbizalom után keletkezett, mely ôsibb, egészségesebb, emberibb, mint a hitetlen értelem. Az értelemnek be kell látnia, hogy értelmesebb dolog ráhagyatkozni az ôsbizalomra, amely értelemmel nem igazolható, mint az öngyilkosságot választani, amely magát az értelmet dobná az ôskáoszba, a megsemmisülésbe. (Természetesen, akárcsak a lelkiismeret, ez az ôsbizalom is állandó támadásnak van kitéve, amikor az egészséges élni akarás és Istenre hagyatkozás helyett fokozatosan az életének saját kívánsága szerint véget vetô ember válik eszményképpé.) A harmadik dolog, ami a Lélek működésére utal bennünk, hogy minden ember, az ateista is, imádkozik. Lehet, hogy nincs is tudatában, de imádkozik, valahányszor rácsodálkozik a világ és a létezôk szépségére, valahányszor hálás a ,,sorsnak'', valahányszor lelke a mindennapok gondjai fölé emelkedik. Errôl a tapasztalatról számol be például Kosztolányi a Hajnali részegség című nagyszerű költeményében. A vak végzet, a véletlen iránt nem érezhet hálát az ember; hálás csak valakinek lehet. Az elsô ember nem ébredhetett volna öntudatra, ha nem lett volna valaki, aki személyiségét mintegy elôcsalogatja. De ha per absurdum mégis feltételezzük, hogy az ember véletlenül döbbent rá személy voltára, nem logikus-e arra következtetnünk, hogy ez sokkal inkább rettegéssel töltötte volna el, mint bizalommal és hálával, körülbelül úgy, ahogy a korai egzisztencialisták elképzelték: a létbe vetett gondolkodó lényként, teljesen magára hagyatva, aki senkire és semmire nem számíthat, az ôt körülvevô ellenséges világgal szemben. Csakhogy az általános tapasztalat nem ez! Az emberek nagy többsége pozitívan viszonyul az élethez, minden nehézség és szenvedés dacára értelmesnek és szépnek találja. Összefoglalóan tehát azt mondhatjuk, hogy az elsô, a teremtésben megnyilvánuló Pünkösd nem múlt el nyomtalanul. A Lélek-kiáradás maradványai a megváltásról nem tudó, az Istent nem ismerô vagy vele szembeforduló emberek lelkében is fellelhetôk, talán tudatalattijuk mélyén, de néha-néha beúszva tudatos világukba, s az emberen múlik, igent mond-e a benne csírájában meglévô istenkapcsolatra, vagy sem. A második Pünkösd, Lélek-kiáradás a megtestesülés, melyrôl a Hiszekegyben külön is vallunk. Csodálatos misztérium, ahogy Isten és ember együttműködik a Fiúisten emberré levésében! Szó sincs itt olyasmirôl, mint például a görög mitológiában, ahol egyik-másik olümposzi halhatatlan kirándulást tesz a földön, megtetszik neki egy földi leány, szerelemre lobban iránta, és gyermeket nemz neki. Ez tiszta antropomorfizmus, amit a zsidó vallás elutasított mint Istenhez méltatlan undokságot. Ráadásul a Lélek korántsem férfi jellegű; maga a szó, a héber ruah nônemű. És ez nem mellékes ebben az esetben. A Lélek mint nôi princípium egy földi asszonnyal, Máriával együtt, anyaként hordozza a teremtô Atyának új teremtését, az ember Jézust. (Nem a második isteni személy a teremtmény, hanem Jézus embersége!) A Lélek mintegy átjárja a Fiúisten emberségét, pszichéjét, ösztöneit, egész belsô világát, egyetlen öleléssel. Az ember esetében más a helyzet. A szeretet megtapasztalása bennünk az ösztönvilágból indul, késôbb válik szellemivé, majd tárul ki a transzcendens felé. Jézust mindenestül az Atya szeretete hatotta át, s a Lélek ereje mozgatta. Ô töltötte el erôvel a Jordánnál keresztségekor, ô vezette negyven napra a pusztába, ô késztette arra, hogy elinduljon és tanítani kezdjen. A Lélek sodrása vitte, benne ujjongott fel, amikor Isten művének kibontakozását látta, s végül az örök Lélek által adta önmagát szeplôtlen áldozatul Istennek (Zsid 9,14). Ugyanakkor Jézus valamennyi tette egyben Lélek-közvetítés is: aki kapcsolatba kerül vele, az mind részesül a Szentlélekben: Keresztelô Szent János már magzatként felujjong Erzsébet méhében, Simeon és Anna is betelnek Szentlélekkel, amikor a gyermek Jézust karjukba veszik, s a Lélek erejével tanítanak, gyógyítanak és űznek ördögöt a tanítványok. A harmadik Lélek-kiáradás az Egyház Pünkösdje. Igaz, Szent János evangélista leírása szerint Jézus már kereszthalálakor átadta a Lelket, de az ô beszámolójában Mária és a szeretett tanítvány személyében ekkorra már az Egyház is megszületik. Szent Lukács koncepciója más. Ô mintegy diptichonba foglalja a Lélek két kiáradását: evangéliumának elején Mária foganja Krisztust a Szentlélektôl, másik könyvét, az Apostolok cselekedeteit pedig azzal kezdi, hogy Krisztus élete ugyanezen Szentlélektôl a hívek közösségében fogan meg, s testet ölt az Egyházban. Az ószövetségi jövendölés Szofoniás prófétánál: Örülj, Sion leánya, mert benned van az Úr! (vö. Szof 3,14-15) így egyaránt vonatkoztatható Máriára és az Egyházra. (Az eredeti héber szöveg így fejezi ki: a hasadban van az Úr, ami azt jelenti, >>a bensôdben<<, >>a közepedben<<. Érdekes, hogy az angyali üdvözlet szavaiban is így szerepel: hasadban fogansz. Ebben a párhuzamosságban is csak az jut kifejezésre, hogy Mária Lukácsnál az egész Ószövetség összefoglalója, akiben a választott nép egésze van jelen, s aki hordozója, eleven frigyládája Isten jelenlétének.) A pünkösdi esemény tehát Krisztus új fogantatása, új születésének kezdete. Ha a Szentlélek nem hozta volna vissza Jézust, ha ezáltal nem volna jobban jelen közöttünk, mint földi életének napjaiban, akkor nem lett volna érdemes elmennie, nem lenne igaz, amit mondott: ,,Jobb nektek, hogy elmegyek.'' De visszajött, s az Egyházban mint Titokzatos Testében van jelen a Szentlélek által. A Szentléleknek ez a harmadik kiáradása az Egyházban most is tart, egészen a világ végeztéig. A pap szavára nap mint nap leszáll a kenyérre és borra, hogy erejébôl az Krisztus teste és vére legyen. A szentségek hétágú folyamán keresztül szünet nélkül árad a Lélek, közénk hozva a feltámadt Krisztust. S ô támasztja bennünk is a hitet, ô emel föl a felfoghatatlan misztériumok magasságába. Lehet önfeledten énekelni, egymás kezét fogva allelujázni, s akár táncra is perdülni, de a Lélek kiáradása akkora csoda, hogy rendszerint semmi sem látható belôle. A kenyér és bor átlényegülése, amely a látás és az ízlelés elôl rejtve marad, nagyobb csoda, mint a víz borrá változása a kánai menyegzôn, mert mindenestül a hit világába tartozik, s az örök életet, Isten életét közvetíti. A Szentlélek ezt az örök jövendôt hirdeti; nem szóval, hanem csendes, szinte észrevétlen érintéssel, sokszor életünk sötét, kilátástalan perceiben, amikor hirtelen megmagyarázhatatlan boldogság tölt el, s minden kétségünk eloszlik. A Lélek a végsô idôk nagy Teremtôje, valóban Creator Spiritus, az Atya benne alkot újjá mindent, hogy Krisztus legyen minden mindenben. ======================================================================== Hiszem a katolikus Anyaszentegyházat Az elôzôekbôl már kiderült, hogy Krisztussá formálódásunk helye nem lehet más, mint az Egyház közössége, az ô akarata szerint. Ezért maga az Egyház is hitünk tárgya. Az Egyház tehát az Atyaisten látható alkotása a földön, amelyet a Fiú és a Szentlélek elküldésével, vagyis ahogy az egyházatyák mondanák: az ô két kezével hozott létre. Ez a világmindenségben és a történelemben Isten látható, érinthetô keze alkotása. Semmi sem jobban az övé a világban, mint az Egyház. Gondoljunk csak Isten elsô ünnepélyes mondataira, melyeket az emberre vonatkozóan mond: ,,Teremtsünk embert a mi képünkre és hasonlatosságunkra.'' (Ter 1,25) Az Isten egy, de három személy. Az emberiséget is személyek közösségének akarja, amelyek egysége a mélyben ô belénk lehelt lehelete, a Szentlélek egyesítô erejébôl valósul meg; így leszünk Isten Fiának, Krisztusnak képmásai: fiak a Fiúban. Nekünk nemcsak az Atyához, a Fiúhoz és a Szentlélekhez kell megtérnünk (és ez a megtérés egy életen át tart), mert nemcsak azt mondjuk keresztelésünk pillanatában, hogy hiszek az Atyában, a Fiúban és a Szentlélekben, hanem hogy műveikben is hiszek, s a teremtés, a megtestesülés, a megváltás és a megszentelés isteni műve az Egyházban sűrűsödik és nyer dinamizmust a végsô beteljesedés felé. ,,Hiszek az egy, szent katolikus és apostoli Anyaszentegyházban'' is! Igaz, nem úgy hiszek benne, mint egy személyben, ezért az Apostoli hitvallásban így szerepel: Hiszem az Egyházat. Sokatmondó tény, hogy mindig a Szentlélek után említjük az Egyházat. Azért is, mert úgymond neki van legközvetlenebb ,,köze'' hozzá, hiszen ô támasztotta fel Jézust; nem csak egyedi emberségében, hanem mint elsôszülöttet a halottak közül, vagyis mint az eljövendô, halálon túl jutott örök megdicsôült emberiség Fejét, az Egyház Fejét. Az Atyaisten teremtése a Szentlélekben így teljesedik be. Az Egyház tehát a hit tárgya, s meg kell hozzá térni; de nem csak úgy, mint a hit egyéb ,,tárgyaihoz'' -- mert Isten mindent az Egyházban adott nekünk: az Egyház Krisztus Titokzatos Teste. Többé el nem szakítható Jézustól, akiben az istenség teljessége lakozik (vö. Kol 2,9), akit emberségben is a halálból feltámasztó Szentlélek éltet. Az Egyház titkába, annak mélységébe szállunk most le: minden téren megmutatkozó jó és rossz vonásai mögé. Az Egyház kezdetét kutatva ismét egészen a teremtésig kell visszamennünk. A bűn elôtti emberiség tudtán kívül is Egyházat alkotott, Isten gyermekeinek kegyelmi közösségét. Az Egyház misztériumát ebben a fázisban a család és az emberi kapcsolatok szövedéke hordozta, mint ahogy ma is minden emberi kapcsolat mélyén felfedezhetô valami a romlatlan paradicsomi állapot ragyogásából. Az Egyház ugyanis nem csupán azt jelenti, hogy Isten szeret bennünket, hanem hogy mi is viszontszeretjük ôt és egymást (a Fiú által a Lélekben). A bűn elôtti állapotban Isten országa és az Egyház azonos volt, és az egyetemes feltámadás után is azonos lesz majd, de Ádám bűnével megtörte ezt a teljes azonosságot: Isten országa az emberiségre vonatkozó terv maradt (Isten nem szűnt meg szeretni a bűnös embert), és aki -- bármilyen vallású is legyen -- lelkiismeretére hallgatva megsejti Istent, aki maga a szeretet, már az ô országának erôterébe kerül, de nem az Egyház konkrét valóságába, mert az Egyház jegyesi misztérium is: a Vôlegény és a Menyasszony kölcsönös szeretetének szentlelkes misztériuma. Szent János evangélista, amikor az Egyház alapításáról beszél, párhuzamot von Ádám teremtése és az Egyház megalkotása között. A föltámadt Krisztus megjelenvén tanítványainak rájuk lehel és így szól: Vegyétek a Szentlelket. (Vö. Jn 20,22) Úgy cselekszik, ahogy a teremtés hajnalán a Teremtô, aki Ádám orrába fújta az élet leheletét, és ezzel Istenre fogékony, a szentháromságos életben való részvételre képes lénnyé tette, megadva neki a Jézus Krisztushoz, a megtestesült Fiúhoz való hasonlóság ajándékát, amely a fiúság Lelkének birtoklása. Az emberiség Isten örök terve szerint Krisztus Titokzatos Testévé hivatott lenni a Szentlélek kiárasztásával. Így tehát az Egyház az az intézmény, az a valóság, amelyet Isten minden más teremtménye elôtt akart. Ebbôl a végsô szemszögbôl nézve nem az Egyház van a világban, hanem a világ az Egyházban (a világ szón itt a teremtést értve). Ebben az ôsi isteni akaratban a világ és az Egyház egy, mint ahogy ismét az lesz az utolsó ítélet után, amikor is egyedül a kárhozottak zárják ki magukat az Egyházból, a mennyei Jeruzsálembôl s a teremtés rendjébôl is: élô halottak lesznek, nemlétezô létezôk, létezô nemlétezések. Itt van az Egyház és az univerzum, s benne az egész emberiség kapcsolatának igazi mélysége: ez az Egyház katolicitásának, egyetemes voltának gyökere. Az egyetemesség tehát nem mellékes, hanem alapvetô tulajdonsága, és a bűn által szétszakított világban küldetése minden létezôhöz szól. ,,Hirdessétek minden teremtménynek!'' (vö. Mk 16,15) Ilyen küldetés az Egyházon kívül megalomániás ôrültség. De amint az Atya és a Fiú Lelke a Szentlélek, úgy az isteni örök tervben az emberek közötti kapocs maga a szeretet, maga a Szentlélek, aki nem uniformizál, nem internacionális, de a szíveket egyesítô Lélek (lásd ApCsel 2, 44- 47). Ez az Egyház egységének és egyetemes küldetésének ôsforrása, és egyben az Egyház szentségének is az alapja, mert egyedül Isten szent, vagyis Isten a világtól elválasztott létezésében tôle abszolút különbözô és végtelenül jó. Szent rajta kívül csak az lehet, ami hozzá tartozik. És mi tartozna jobban hozzá, mint Jézus embersége, melyet a halálból föltámasztó Szentlélek Titokzatos Testté: Egyházzá tett? Az Egyház a maga teljességében tehát Isten eredeti, ôsi tervének ragyogásában is jelen van a szentmisében, s ez a Szentlélek műve: ártatlan adoráció. Az Egyház Jézus Krisztus Titokzatos Teste, az emberiség pedig a lehetôségbeli Titokzatos Test. Azok lesznek az Egyház tagjai, akik a hit és a keresztség által a Szentlélekben elnyerik bűneik bocsánatát, és megkapják a végleges, egyértelmű és kinyilatkoztatott istenfiúság kegyelmét. Mivel Jézus úgy adta oda magát az Atyának, mint az emberiség Feje, a bűnös emberiséget megváltó Fô a Szentlélekben, ezért a Szentlélek Jézust nem csak mint ,,magánembert'' támasztotta fel, hanem mint Egyházat is. Ô az elsôszülött a holtak közül. Ez azt is jelenti, hogy az Egyház tagjai között a Szentlélek áradása az igazi kapocs. Isten bensô életét kell egymással megosztanunk. Ez nem eszmény csupán: erre képességet kaptunk. Már létezik közöttünk, akár érezzük, akár nem. Ezt az egységet, amit most a mélyben megláttunk, kell vállalni a ,,felszínen'', és érvényesítenünk mindennapi életünkben. Nekünk, keresztényeknek az a feladatunk, hogy azzá legyünk, amik már vagyunk. Nem bizonyos ideális közösségek pszichológiai-pedagógiai trükkökkel történô létrehozásáról van szó, hanem a keresztény létünk mélyén létrehozott közösséget kell szemlélnünk, vállalnunk, és a mindennapokban szerinte élnünk. Az Egyház legelsô és igazi feladata az (és ez küldetését érinti), hogy valóban egyre jobban Egyházzá váljék a szerint a valóság szerint, melyet mélységeiben hordoz. Akkor majd elhiszi a világ, hogy Jézust az Atya küldte (vö. Jn 17,22). Életszentség és küldetés azonos! Ha a só ízét veszti, eltapossák. Ha megôrzi ízét, mást is megízesít. Ezért fontoljuk meg jól, amit Dietrich Bonhoeffer ír a közösségrôl: ,,Számtalanszor elôfordult, hogy egész keresztény közösségek fölbomlottak, mert létük egy eszménybôl táplálkozott. Éppen a komoly kereszténnyel eshet meg igen könnyen, hogy amikor elsô ízben lép közösségre testvérekkel, már határozott elképzelése van arról, miképp kell a keresztényeknek együtt élniük, s ezt az elképzelést szeretné megvalósítani. Isten kegyelme azonban nem sokáig engedi, hogy vágyálmokkal áltassuk magunkat. Isten a valódi keresztény közösség ismeretére akar bennünket elvezetni -- ezért kell keservesen csalódnunk a többiekben, általában a keresztényekben, s ha minden jól megy, saját magunkban is. Isten merô irgalomból nem engedi meg, hogy akár csak hetekig is ábrándok között éljünk, nem engedi, hogy a lelkesítô élmények öröme elbódítson. Mert nem a lelki izgalmak istene ô, hanem az igazság Istene. A keresztény közösségbe becsempészett mindennemű emberi ábránd a valódi közösség útjában áll, s össze kell törnie ahhoz, hogy a valódi közösség megmaradjon.'' Az Egyház igazi missziójának akkor lát neki, amikor lemond minden emberi módon elképzelt küldetésérôl, hogy mit is kell tennie a mai társadalomban, és egyszerűen éli szentháromságos életét. Ízt ad az ízetlen világnak, és világoskodik a sötétségben. Hatni kezd! Az Egyház igazi érintkezése a világgal, a nemhívô emberekkel szívükön keresztül valósul meg, amikor a miénkkel közös tapasztalataikkal és legmélyebb, kimondatlan vágyaikkal találkozik. Nem cselekedeteiket rendezi, nem erkölcseiket jobbítja, hanem szívük mélyét érinti meg. ======================================================================== Hiszem a szentek közösségét Az elôzôekben az Egyházat belsô lényege felôl, Krisztus Titokzatos Testeként, szentségi mivoltában szemléltük. Most mintegy gyakorlati szempontból, külsô megvalósulásában és részei szerint vizsgáljuk, ahogy az Apostoli hitvallás fenti kijelentése elénk állítja. A szentek közössége kifejezés mélységes és mindenestül Krisztuson alapuló összetartozásra utal, és vajmi kevés köze van az olyasfajta közösségesdihez, amilyennel különbözô plébániai kisközösségekben, imacsoportokban gyakran találkozunk. Ahogy Szent János írja: A mi közösségünk ugyanis közösség az Atyával és a Fiúval, Jézus Krisztussal (1Jn 1,3). Az Egyház egyszerre közösség Istennel és egymással. Erre a tényre a szentáldozás világít rá a legjobban, amely communio Jézussal és általa az Atyával a Lélekben, s ugyanakkor egymással is. Már többször elmondtam, de nem árt újból felidézni a szôlô és a szôlôvesszôk krisztusi hasonlatát: a szôlôtô Krisztus, és mi rajta keresztül vagyunk kapcsolatban egymással azáltal, hogy mintegy rá vagyunk oltva, s ugyanaz az életnedv, ugyanaz az éltetô Lélek jár át bennünket, mely belôle fakad. A szôlôtôn kívül a szôlôvesszôk között nincs kapcsolat, s önmagukban, ha a tôkérôl levágják ôket, elszáradnak. Ez érvényes arra a fajta közösségépítésre is, amely ma az Egyházban kísért. Ratzinger bíboros írja: ,,A csoport önmagát ünnepelvén semmit sem ünnepel. A közös tevékenység ezért áraszt unalmat. Semmi sem történik, ha az távol marad, akire az egész világ vár.'' A szentek közösségének alapja tehát maga a szent Isten, akihez az Egyház tartozik. És szenteknek az újszövetségi Szentírás fogalmai szerint nem csupán a kanonizált vértanúk, hitvallók és szüzek számítanak, hanem minden megkeresztelt ember. A szentek közössége tehát nem más, mint az Atya gyermekeinek közössége a Fiú által a Szentlélekben. Ezen a közösségen belül különböztethetjük meg az Egyház három részét. Elsôként a már célba érkezetteket, a diadalmas Egyház tagjait; ôket életszentségük miatt is szenteknek nevezzük. A szentek tisztelete az elsô vértanúk korára nyúlik vissza, és semmi köze a bálványimádáshoz, hiába állítják rólunk, katolikusokról a hitünket felületesen ismerôk és félreértôk (akiknek hitvallásában többnyire az a közös, hogy mindnyájan azt a katolikus Anyaszentegyházat tartják legnagyobb ellenségüknek, mely évszázadok hosszú során át megôrizte a keresztény tanítást -- az ô számukra is). A szentek tisztelete szorosan összefügg azzal a misztériummal, ahogyan mi, keresztények egymáshoz tartozunk. Krisztus, a szôlôtô ugyanis nem hal meg soha többé, tehát közösségünk tagjainak összetartozása sem szűnik meg a halállal: átnyúlik az örökkévalóságba. S ahogy a földi életben számíthattunk egymás segítségére, imájára, úgy az evilágból eltávozott testvéreinkkel is megmarad a hitbeli, lelki kapcsolat. Mi, a küzdô Egyház, imádkozhatunk a tisztulás állapotában lévôkért, a szenvedô Egyház tagjaiért, és kérhetjük az üdvözültek segítségét, ôk pedig közbenjárnak értünk Istennél. A diadalmas, a szenvedô és a küzdô Egyház tehát valójában egy Test tagjai, csak helyzetük, állapotuk tekintetében különböznek egymástól. Mindez pedig az egész emberiség egységének forrása és tengelye. A szentek közösségének titka ugyanis egyetlen hatalmas családként láttatja az emberiséget Isten tervében, s fel sem merül a gondolat, hogy Isten féltékeny volna a szentekre, amiért hozzájuk is imádkozunk. Zavarja-e az édesanyát és édesapát, ha kislányuk nem mindjárt tôlük, hanem mondjuk bátyjától vagy nôvérétôl kér segítséget házi feladata megoldásához? Nem beszélve arról, hogy az üdvözültek jobban tudják, mire van szükségünk, mi válik javunkra, mint mi magunk, s közbenjárásukra Isten azt is megadja nekünk, amit nem is mertünk volna kérni. A szentekkel való eleven kapcsolat nemhogy akadályozná, de inkább segíti Isten igaz imádását és akaratának teljesítését. Példaképek ôk és segítôk, akiket azért is közel érezhetünk magunkhoz, mert nagyrészt ugyanazokkal a nehézségekkel, kísértésekkel, bűnökkel küszködtek, mint mi. Isten azért választ és emel ki egyeseket, hogy ragyogó fáklyaként mutassák nekünk az üdvösségre vezetô utat. Ez a kanonizáció értelme és jelentôsége is, ami nem jelenti azt, hogy a névtelen és ismeretlen szentek sokasága ne lenne Isten elôtt ugyanolyan kedves. Ôket is ünnepeljük Mindenszentekkor: a szentéletű nagymamákat, a családjuknak, hivatásuknak élô idôseket, az ártatlan gyermekeket, akiket az Úr korán magához vett, de nem azért, hogy megfosszon tôlük bennünket, hanem hogy még mélyebbé és termékenyebbé tegye a velük való közösséget. ======================================================================== Hiszem a bűnök bocsánatát A Nicea-konstantinápolyi hitvallásban így mondjuk: Vallom az egy keresztséget a bűnök bocsánatára, mert a bűnt eltörlô szentség mindenekelôtt a keresztség. (A bűnbánat szentsége, a szentgyónás csak a keresztség utáni elbukásaink miatt szükséges.) A Hitvallás e kijelentése hitünk alapvetô tétele, hiszen az Atya, a Fiú és a Szentlélek létének elismerése, és az összes többi állítás elfogadása nem ment meg a kárhozattól, ha nem valljuk a bűnök bocsánatát. A sátán nálunk sokkal jobban ismeri a Szentháromság titkait, és belelát a Hiszekegy valamennyi kijelentésének mélyére, de nem tudja elfogadni a bűnök bocsánatát, ezért örök kárhozat az osztályrésze. A bűnbocsánat elfogadása nélkül valójában nem is beszélhetünk hitrôl, legfeljebb értelmi belátásról, holt tudásról. A sátán igyekszik is eltávolítani bennünket a bűnbocsánatba vetett hittôl. Van, akikben kételyt támaszt Isten irgalma iránt; neve jelentésének megfelelôen szüntelen vádolja az embert, hogy elhitesse vele: az ô bűnére nincs bocsánat. Elôbb csak a lelki békétôl fosztja meg egy jó gyónás után, késôbb tartós nyugtalanságot, keserűséget támaszt benne, hogy meg legyen gyôzôdve arról, hogy rajta már az Isten sem segíthet. Ez a bűnbánat nélküli bűntudat állapota, mely a kétségbeesésbe visz; ezért akasztotta föl magát Júdás. Másokban épp ellenkezôleg: a bűntudatot igyekszik elfojtani, azt sugallva -- s nem csupán a lelkében, de filmek és könyvek sokaságán keresztül harsogva --, hogy az ember determinált lény, aki nem felelôs a tetteiért, azok szükségszerűen következnek személyes és társadalmi adottságaiból, nincs tehát bűn, amit meg kellene bánni. Ismét másokban a gyónás intézményével szemben kelt gyanakvást: milyen alapon nyilváníthatja semmisnek bűneinket egy gyarló ember a gyóntatószékben? Ilyen könnyen megy, egy kézmozdulat és pár szó az egész? Igen, de valakinek nagyon sokba került, hogy e szavak által valóban megszabaduljak bűneimtôl! S minek kell ehhez egy másik ember, aki talán még nálam is gyarlóbb? A már idézett Bonhoeffer adja meg a választ, amely annál is inkább megszívlelendô, mivel evangélikus lelkészként ír annak szükségességérôl, amit a katolikus Egyház szentségként kínál fel minden tagjának: ,,Az önmagamnak adott megbocsátás sohasem vezethet a bűnnel való szakításra; ezt csakis Isten ítélete s és irgalmazó Igéje teheti meg. Ámde ki biztosíthat arról, hogy a bűnvallásban és a bűnbocsánatban csakugyan az élô Istennel van találkozásom, s nem önmagammal? Nos, Isten a testvérem által ad erre bizonyosságot. Testvérem szakít ki az önáltatás körébôl. Ha bűneimet elôtte vallom meg, tudom, hogy nem vagyok egyedül, s az ô jelenlétének valóságában Isten jelenlétét tapasztalom meg. Amíg csak magányomban vallom meg bűneimet, minden homályban marad; de ha testvérem is jelen van, a bűnt napvilágra kell hoznom. Ám így is, úgy is napvilágra kell kerülnie valamikor, s jobb, ha ez már most megtörténik közöttem és testvérem között, mintsem hogy az utolsó ítéletkor kelljen megtörténnie. Isten kegyelme, hogy testvérem elôtt bűnvallást tehetek: az utolsó ítélet borzalmától megkímélô kegyelem. Testvéremet azért kaptam ajándékba, hogy általa már itt meggyôzôdhessem Isten ítélete s és irgalmazó valóságáról. Ha bűneimrôl testvérem elôtt teszek vallomást, nem magamat ámítom; megbocsátásuk felôl is úgy lehetek egészen bizonyos, ha Isten fölhatalmazásából és az ô nevében testvérem ad rájuk bocsánatot. A testvéri gyónás ajándékát Isten azért adta, hogy bocsánata felôl bizonyosságunk legyen.''' ========================================================================-' Hiszem a test feltámadását és az örök életet A Hitvallás ez utolsó kijelentése az elôzôek következménye. Ha hiszem, hogy az Isten mindenható és teremtô, akkor nem tételezhetem fel, hogy tehetetlenül áll biológiai összeomlásommal szemben. Ha hiszem, hogy Isten Fia emberré lett és meghalt értem, nem tételezhetem fel, hogy feltámadásának dicsôségében ne akarna osztozni velem. Ezt ígérte: ,,Aki nekem szolgál, engem kövessen, s ahol én vagyok, ott lesz az én szolgám.'' (Jn 12,26) A Fô már az Atya dicsôségében trónol, fel kell hát támadnia a Testnek is, az Egyháznak és mindannyiunk testének a romolhatatlan örökkévalóságra. A szentek és boldogok fehér ruhás seregének látomása elénk tárja ezt az örök jövôt. A holtak feltámadása ugyancsak a Lélekben megy végbe, aki elevenítô, teremtô Lélek. Ô már itt, a földi életben is újra meg újra életet ad nekünk, például a bűnbocsánat szentségében. Ugyan mire való volna a bűnbocsánat, ha nem volna örök élet? Hiszen ha csak ez a földi élet van, felesleges Isten bocsánata. Nem éppen a feltámadásba és az örök életbe vetett hit meggyöngülése, a gyakorlati ateizmus rejlik a gyónás válsága mögött is? A Hiszekegy végig az örök életrôl, az üdvösségrôl szól: elôbb a forrásról beszél, majd az útjáról, végül dicsôséges céljára tér rá. Az idôk kezdete elôttôl a boldog beteljesedésig az egész üdvtörténetet átíveli. Összefoglalja az okot, az eszközt és a célt, amely az értelmét adja minden ember életének. ======================================================================== Ámen A héber amen szó körülbelül ugyanazt jelenti, mint a latin credo és a magyar hiszem. Kifejezi, hogy a változó világban, a halállal megjelölt idôben, a mindennapok forgatagában tudunk egy szilárd pontról, melyben megkapaszkodva egész lényünkkel arra figyelhetünk, annak élhetünk, amire kezdettôl fogva hivatva vagyunk: a boldog közösségre a Szentháromság egy Istennel és ôáltala egymással -- mindörökké. ======================================================================== Fülszöveg Aki azt mondja: ,,Én hiszek'', vele azt állítja: ,,Én ahhoz ragaszkodom, amit mi hiszünk''. A közösség a hitben szükségessé teszi a hit közös nyelvét, amely mindenki számára mértékül szolgál és egyesít a hit ugyanazon megvallásában (a Katolikus Egyház Katekizmusából). Ez a kis könyv maga is hitvallás. Lapjain Barsi Balázs atya a Hiszekegyre vonatkozóan nem csupán az Anyaszentegyház tanítását foglalja össze briliáns módon, hanem mintegy rövid foglalatát nyújtja az Egyház hitébôl forrásozó saját személyes és szenvedélyes hitének is. Korábbi beszédeibôl és könyveibôl már ismert gondolatai, valamint új meglátásai mint megannyi gyöngyszem fűzôdnek szép sorban az Apostoli hitvallás szálára, hogy az értelem és a szív számára egyaránt kedves és értékes füzért alkossanak. Kettôs ,,haszna'' van tehát e könyvnek: miközben segít jobban megismerni és elmélyíteni hitünk alapvetô igazságait, egyben példát ad arra, hogyan kell a mi hitvallásunknak is az egyetemes Egyházon belül személyesnek, tudatosnak és elevennek, egész életünket áthatónak lennie.