Kérjük, az itt következô részt (314 sor) ne törölje ki, ha ezt a file-t továbbadja. Köszönjük. ======================================================================== A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár Isten hozta a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárban, a magyarnyelvű keresztény irodalom tárházában! A Könyvtár önkéntesek munkájával mindenki számára elektronikus formában terjeszti Isten Igéjét. A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár bemutatása ------------------------------------------------ Célkitűzés ---------- A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár (PPEK) célja az, hogy mindenki számára hozzáférhetôvé tegye a teljes magyarnyelvű katolikus egyházi, lelki irodalmat elektronikus formában. A lelkipásztori munka támogatása mellett elôsegíti az egyházi kutatómunkát, könyvnyomtatást és az írott, magyar keresztény értékek bemutatását, megôrzését, terjesztését. A könyvállomány mindenki számára ingyenesen rendelkezésre áll az Internet hálózaton keresztül. Egyházi intézményeknek és személyeknek postán is elküldjük a kért anyagot. Állomány -------- Minden szabadon másolható, szerzôi jogvédelem alá nem esô egyházi és vallási vonatkozású kiadvány része lehet a Könyvtárnak: a Szentírás (többféle fordításban), imakönyvek, énekeskönyvek, kódexek, pápai dokumentumok, katekizmusok, liturgikus könyvek, teológiai munkák, szentbeszéd-gyűjtemények, keresztutak, lelkigyakorlatok, himnuszok, imádságok, litániák, istenes versek és elbeszélések, szertartás- könyvek, lexikonok, stb. Irányítás, központ ------------------ Központ: St. Stephen's Magyar R.C. Church 223 Third St., Passaic, NJ 07055, USA (Az Egyesült Államok New Jersey államában levô Szent István Magyar Római Katolikus egyházközség) Levelezés: Felsôvályi Ákos 322 Sylvan Road Bloomfield, NJ, 07003, USA Tel: (973) 338-4736 Fax: (973) 338-5330 e-mail: felso@comcast.net A Könyvtár használata, a könyvek formája ---------------------------------------- Ebben az elektronikus könyvtárban nincs olvasóterem, hanem a szükséges könyveket ki kell venni (vagyis ,,letölteni''). Letöltés után mindenki a saját számítógépén olvashatja, ill. használhatja fel a szöveget. A hálózaton keresztül böngészni, ill. olvasni drága és lassú. A saját személyi számítógép használata a leggyorsabb és legolcsóbb, a könyv pedig az olvasó birtokában marad. Azoknak, akik nem rendelkeznek Internet-kapcsolattal, postán elküldjük a kért könyveket. Ebbôl a könyvtárból ügy kölcsönözhetünk, hogy nem kell (és nem is lehet) a kikölcsönzött könyveket visszaadni! A Könyvtár a kiadványokat kétféle alakban adja közre: 1. formálatlan szövegként, ami a további feldolgozást (könyvnyomtatás, kutatómunka) teszi lehetôvé szakemberek számára és 2. a Windows operációs rendszer Súgó (,,Help'') programjának keretében, ami a könnyű olvasást és felhasználást teszi lehetôvé mindenki számára (a szövegek -- külön begépelés nélkül -- egy gombnyomással egy szövegszerkesztô programba vihetôk át, ahol azután szabadon alakíthatók). A Könyvtárban található file-ok neve ------------------------------------ Minden kiadvány négyféle file formában található meg a Könyvtárban: text file (formálatlan változat), help file (,,Súgó'' formátum), sűrített text file és sűrített help file. Ezenkívül minden help file-hoz tartozik egy ikon file. Minden file nevének (file name) a két utolsó karaktere a verziószám (01 az elsô változaté, 02 a másodiké, stb). A file nevének kiterjesztése (file extension) mutatja a file típusát: txt: text file, zpt: sűrített text file, hlp: help file, zph: sűrített help file és ico: a Help file-hoz tartozó icon file. Például a Vasárnapi Kalauz című könyv elsô változatának (,,01'') négy formája: VASKAL01.TXT, VASKAL01.HLP, VASKAL01.ZPT, VASKAL01.ZPH; az ikon file pedig: VASKAL01.ICO. A sűrítést a legelterjedtebb sűrítô programmal, a PKZIP/PKUNZIP 2.04 DOS változatával végezzük. A sűrítés nagymértékben csökkenti a file nagyságát, így a letöltés/továbbítás sokkal gyorsabb, olcsóbb. A file-t használat elôtt a PKUNZIP program segítségével kell visszaállítani eredeti formájába. (Például a "PKUNZIP VASKAL01.ZPH" utasítás visszaállítja az VASKAL01.HLP file-t.) A file-ok felhasználási módjai ------------------------------ Mivel minden művet kétféle formában ad közre a Könyvtár, a következô kétféle felhasználási mód lehetséges. 1. A text file felhasználása Ez a file formálatlanul tartalmazza az anyagot. A felhasználó betöltheti egy szövegszerkesztô programba, és ott saját ízlése, szükséglete szerint formálhatja. Például ha az anyagot ki akarjuk nyomtatni könyv alakban (feltéve, hogy az szabadon publikálható), akkor ebbôl a text file-ból könnyen elô tudjuk állítani a nyomdakész változatot. Vigyázat! A text file minden sora sorvég-karakterrel végzôdik, ezeket elôbb el kell távolítanunk, és csak utána szabad a formálást elkezdenünk. A szövegben a kezdô idézôjelet két egymást követô vesszô, a felsô idôzôjelet két egymást követô aposztrófa és a gondolatjelet két egymást követô elválasztójel képezi (lásd a szöveg formájára vonatkozó megkötéseket késôbb). Az egyes fejezeteket csupa egyenlôségjelbôl álló sorok választják el egymástól. A file eleje ezt az ismertetést tartalmazza a Könyvtárról. Ezt a text file-t felhasználhatjuk szövegelemzésre is, amihez természetesen szükségünk van valamilyen elemzô programra. 2. A,,súgó'' file felhasználása Ez a file formátum igen egyszerű olvasást, felhasználást tesz lehetôvé a Windows operációs rendszerben megszokott ,,súgó'' programok formájában. (Az ajánlott képernyô felbontás VGA.) Az elektronikus könyv legnagyobb elônye az, hogy a szöveg elektronikus formában áll az olvasó rendelkezésére. A ,,Másol'' gombbal a teljes fejezet átvihetô a vágóasztalra [Notepad]) és onnan a szokásos módon: ,,Szerkesztés'' és ,,Másol'' [Edit és Paste] paranccsal bármilyen Windows szövegszerkesztôbe. Ugyanezt érjük el a Ctrl+Ins gombok együttes lenyomásával is. Ha nem akarjuk a teljes szöveget átvinni, akkor használjuk a ,,Szerkesztés'' [Edit] majd a ,,Másol'' [Copy] utasítást a program menüjérôl, minek következtében a fejezet teljes szövege megjelenik egy Másolás párbeszéd-panelban. A kijelölt szövegrészt a ,,Másol'' utasítás a vágóasztalra [Notepad] viszi, és onnan az elôbbiek szerint folytathatjuk a munkát. A programból közvetlenül is nyomtathatunk fejezetenként a ,,File'' és ,,Nyomtat'' [Print] utasítással. A nyomtatott szöveg formája kissé eltérhet a képernyôn láthatótól. A nyomtatott szöveg betűtípusa ,,Arial'', betűmérete 10 pontos. Ha más formátumra, betűtípusra vagy -nagyságra van szükségünk, akkor vigyük elôbb a szöveget a szövegszerkesztô programunkba, ott állítsuk be a kívánt formátumot, és utána nyomtassunk. Ahhoz, hogy a ,,súgó'' file-t használni tudjuk, a következôket kell tennünk (a ,,Vasárnapi kalauz'' című könyvvel mutatjuk be a lépéseket). 1. A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárból töltsük le a VASKAL01.HLP és a VASKAL01.ICO file-okat a saját gépünk ,,C:\PAZMANY'' nevű alkönyvtárába. (A VASKAL01.HLP helyett letölthetjük a sokkal kisebb VASKAL01.ZPH file-t is, de akkor letöltés után ki kell bontanunk a "PKUNZIP VASKAL01" utasítással.) 2. Készítsünk egy programindító ikont. A Programkezelôben kattintsunk elôször a ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű programcsoportra. (Ha az még nincs felállítva, akkor hajtsuk végre a fejezet végén leírt ide vonatkozó utasításokat.) Ezután válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és ,,Program'' utasításokat a menürôl. A párbeszed-panelban a következôket gépeljük be: Megnevezés: Vasárnapi Kalauz Parancssor: WINHELP C:\PAZMANY\VASKAL01.HLP Munkakönyvtár: C:\PAZMANY Ezután kattintsunk az ,,Ikon'' nevű utasításra, és adjuk meg a C:\PAZMANY\VASKAL01.ICO file-t. Ha ezután rákattintunk az így felállított ikonra, a program elindul, és olvashatjuk a könyvet. A ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű programcsoport felállítása: A Programkezelô menüjérôl válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és ,,Programcsoport'' utasítást. A párbeszéd-panelban a következôt gépeljük be: Megnevezés: Pázmány Péter E-Könyvtár Ezután zárjuk be a párbeszéd-panelt. Hogyan lehet a könyvekhez hozzájutni? ------------------------------------- A könyveket bárki elektronikus úton letöltheti a Könyvtárból (lásd a Könyvtár Internet címét) vagy postán megrendelheti (lásd a postai címet). Egyházi intézményeknek és személyeknek ingyen küldjük el a könyveket, mások a rendeléssel együtt 3 dollárt vagy annak megfelelô pénzösszeget küldjenek a lemez- és postaköltség megtérítésére. A Könyvtár használatának jogi kérdései -------------------------------------- Az általános elvek a következôk: 1. A Könyvtár mindenkinek rendelkezésére áll személyes vagy tudományos használatra. Ha a Könyvtár anyagát publikációban használják fel, akkor kérjük az alábbi hivatkozás használatát: ,,A szöveg eredete a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár -- a magyarnyelvű keresztény irodalom tárháza.'' 2. Egyházi intézmények és személyek kereskedelmi célokra is ingyenesen használhatják a Könyvtár anyagát, csak azt kérjük, hogy a kiadványuk elején helyezzék el az elôbbi utalást. A Könyvtár fenntartja magának azt a jogot, hogy eldöntse: ki és mi minôsül egyházi személynek, ill. intézménynek. Kérjük, keresse meg ez ügyben a Könyvtárat. 3. Ha a Könyvtár kiadványait nem egyházi intézmény vagy személy kereskedelmi célokra használja fel, akkor az elôbbi utalás feltüntetésén kívül még kérjük a haszon 20%-át a Könyvtár számára átengedni. A befolyt összeget teljes egészében a Könyvtár céljaira használjuk föl. Elôfordulhat, hogy ezek az elvek bizonyos könyvekre nem vonatkoznak, mert a szerzôi jog nem a Könyvtáré. Az ilyen könyv része az állománynak, lehet olvasni, lelkipásztori munkára felhasználni, de kinyomtatása, -- bármilyan formában --, tilos. Az ilyen jellegű korlátozások minden könyvben külön szerepelnek. (Lásd a könyvek elektronikus változatáról szóló fejezetet!) Hogyan lehet a Könyvtár gyarapodásához hozzájárulni? ---------------------------------------------------- Minden pénzügyi támogatást hálásan köszönünk, és a központi címre kérjük továbbítani. Az anyagi támogatásnál is fontosabb azonban az az önkéntes munka, amellyel állományunkat gyarapíthatjuk. Kérünk mindenkit, akinek a magyar katolikus egyház sorsa és az egyetemes magyar kultúra ügye fontos, hogy lehetôségeinek megfelelôen támogassa a Könyvtár munkáját. A munka egyszerű, bárki, -- aki már használt szövegszerkesztô programot --, részt vehet benne. Hogyan lehet az állomány gyarapításában részt venni? A munka egyszerűen egy-egy könyv szövegének számítógépbe való bevitelét jelenti. Elôször optikai beolvasással (szkennolással), automatikus úton, egy nyers szöveget készítünk, amit aztán az önkénteseknek ki kell javítaniuk. A munka lépései így a következôk: 1. Ellenôrizzük, hogy a kiválasztott könyv szabadon másolható-e (nem esik-e szerzôi jogvédelem alá), vagy meg lehet-e kapni a Könyvtár számára a másolás jogát. Ez ügyben vegyük fel a kapcsolatot a Központtal. 2. Ellenôrizzük, hogy a könyvet még nem kezdte-e el senki begépelni. Ez ügyben is vegyük fel a kapcsolatot a Központtal. A Könyvtár állandóan tájékoztat a begépelés alatt álló munkákról. 3. A könyvet küldjük el a Központnak, ahol optikai beolvasással elkészítik a nyers szöveget. 4. A Központ visszaküldi a nyers szöveget egy számítógépes lemezen a könyvvel együtt. A nyers szöveget tetszôleges szövegszerkesztô- formában lehet kérni. Ha az eredeti kiadvány nem alkalmas optikai beolvasásra (rossz minôség, régies betűtípusok stb. miatt), akkor az önkéntesnek kell a nyers szöveget is begépelnie. 5. Végezzük el a nyers szöveg ellenôrzését és javítását. Ez a munka legidôigényesebb része, és ettôl függ a végleges szöveg helyessége! Kövessük a szöveg formájára vonatkozó megállapodásokat (lásd a következô részt). 6. A kész szöveget küldjük vissza lemezen a Központnak. 7. A Könyvtár ezután elkészíti a kívánt file-formákat és a könyvet behelyezi a Könyvtár állományába. Megkötések a szöveg formájára ----------------------------- Mivel mindenki számára hozzáférhetô módon kell a szövegeket tárolnunk, egyszerűségre törekszünk. Általános szabály az, hogy semmilyen tipográfiai karaktert vagy kódot nem használunk, csak a billentyűzetrôl bevihetô karakterek szerepelhetnek a szövegben. A szöveg készítésekor kérjük a következô megállapodásokat betartani: 1. Margó: 1 hüvelyk (2.54 cm) bal- és jobboldalt. 2. Betűtípus: Arial, 10 pontos. 3. Alsó idézôjel: két vesszô szóköz nélkül, felsô idézôjel: két aposztrófa szóköz nélkül, gondolatjel: két elválasztójel szóköz nélkül, idézôjel idézôjelen belül: aposztrófa (alsó és felsô idézôjelként egyaránt). 4. Tabulátor karakter megengedett (a tabulátorokat fél hüvelyk, azaz 1.27 cm távolságra kell egymástól beállítani). 5. Semmilyan más formálási kód nem megengedett. 6. Lábjegyzet helyett szögletes zárójelbe kerüljenek a hivatkozások száma (pl. [1]), és a hozzátartozó magyarázatok a file legvégén egymás után, mindegyik új sorban kezdve. Érdeklôdés/Javaslat ------------------- A már meglevô állományról, a készülôfélben levô könyvekrôl, az önkéntes munka lehetôségeirôl és a Könyvtár legújabb híreirôl a következô címeken lehet tájékoztatót kapni: 1. levél: St. Stephen's Magyar R.C. Church 223 Third St., Passaic, NJ 07055-7894, USA 2. elektronikus posta (e-mail): felso@comcast.net 3. elektronikus hálózat (World Wide Web): http://www.communio.hu/ppek vagy http://www.piar.hu/pazmany Minôség -- állandó javítás -------------------------- A Könyvtár állományának minôségét állandóan javítjuk, újabb és újabb változatokat bocsátunk közre (a file nevének utolsó két karaktere a változat számát jelenti). Kérjük ezért a Könyvtár minden tagját, olvasóját, hogy jelentsen minden felfedezett szöveghibát. A levélben (postai vagy elektronikus levélben egyaránt), közöljük az új, javított sort az ôt megelôzô és követô sorral együtt. Így a szövegkörnyezetben elhelyezve, könnyű lesz a hibát megtalálni és javítani. Miután a file új változata (új verziószámmal) felkerült a Könyvtárba, a régit töröljük. Kérjük, a könyvekkel és a Könyvtár munkájával kapcsolatos észrevételeit, javaslatait, kritikáját közölje velünk! Segítségét hálásan köszönjük. A könyvtár mottója egy szentírási idézet ---------------------------------------- Ha ugyanis az evangéliumot hirdetem, nincs mivel dicsekednem, hiszen ez a kötelességem. Jaj nekem, ha nem hirdetem az evangéliumot! Ha önszántamból teszem, jutalmam lesz, ha nem önszántamból, csak megbízott hivatalnok vagyok. (1Kor 9,16-17) ======================================================================== ======================================================================== C. Barthas: Élt egyszer Fatimában három kisgyermek A fatimai látnokok rejtett és vezeklô élete A könyv eredeti címe: Il était... trois petits efants Fordította: Gaál Ottó és Virág Gyula Neked ajánljuk Szűzanyánk Pro Hungária Tartalomjegyzék ======================================================================== Tartalomjegyzék A könyv elektronikus változata Képek A második magyar kiadás elé Ajánlás Elsô fejezet: Három kis jó barát Valahol a hegyvidéken Két keresztény földműves család élete A legszebb iskola a családi környezet Jézus kis barátai A kis pásztorgyermekek Három arc, három szív Porszem a liliomon Második fejezet: A szép jövendô Egy kedves elôjáték A törpe tölgyek árnyékában A szép ,,Úrnô'' Különös beszélgetés Mi történt a látomás után? Hallgatunk És mégis A faluban valami történik Súlyos fenyítések -- Egy édesanya féltô szigora A boldog viszontlátás és egy újabb titok Harmadik fejezet: Felhôk és napsugár A plébános nem tud dönteni Kínzó kétségben Teljes csüggedés ,,Imádkozzatok, hogy véget érjen a háború'' A nagy titokról lehull a fátyol ,,Senki sem próféta a saját hazájában'' Megjelenik a ,,Bádogos'' Egy borzasztó nap A tömeg pedig vár A börtönben ,,Forró olajban'' Az ,,Úrnô'' közbejött látogatása A szeptemberi jelenés Tengernyi tömeg Megmondta nevét és üzent az Úrnô Az ,,Úr jele'' A legváltozatosabb jelenés Pillanatképek a csoda után Negyedik fejezet: Szenvedni, és újra csak szenvedni Biztos úton A kérdések pergôtüzében Aggályok A plébános gyanúja és elhidegülése Családi érdekek Az ellenség nem pihen Ízlik a makk is Áldozatokat, áldozatokat! ,,Te pedig tanulj meg olvasni!'' Egy év múlva Ötödik fejezet: Két gyermek elhagyja a földet ,,Mindig készen'' A szenvedések kohójában Viszontlátásra a mennyországban! Egy nemes lélek Rendkívüli kegyelmek Szeretettel -- szenvedéssel ,,Örömmel fogadok Tôlük minden szenvedést'' Szenvedni Jézusért A Vila-Nova-de-Ourém-i kórházban Elhagyottan Utolsó napjai Egy kis fehér sírbolt Hatodik fejezet: Egyedül Istennek Végre egy püspök ,,Egyedül...'' Engesztelô áldozat Maria das Dores A kettôs fal A lelki élet Közelebb, Uram, Hozzád! Lehull a lepel Mindig csak közelebb Az örök fogadalom Cova da Iria és egy szerzetesi cella Kiegészítô jegyzet a harmadik jelenéshez Néhány szó a sarki fényrôl Felhívás A fatimai látnokok imái Jacinta szavai a halála elôtti napokban Jacinta éneke Jegyzetek A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár jegyzete ======================================================================== A könyv elektronikus változata Ez a program az azonos című könyv második kiadásának elektronikus változata. A könyv 1997-ban jelent meg a Korda Kiadó gondozásában az ISBN 963 8004 97 5 azonosítóval. A könyv elsô, francia kiadása 1942-ben jelent meg. Az elektronikus változat a Korda Kiadó engedélyével készült. A könyvet lelkipásztori célokra a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár szabályai szerint lehet használni. Minden más szerzôi jog a Korda Kiadóé. A könyv végéhez csatoltunk egy jegyzetet, amely a könyv megjelenése óta eltelt idôszak két jelentôs fejleményérôl szól. A könyv szövegét Tóth Károly Antal vitte számítógépbe. ======================================================================== Képek Portugália térképe A három kis látnok Jacinta, Ferenc és Lucia (balról jobbra) ======================================================================== A második magyar kiadás elé Megnyílt az Ég Fatimában 1917-ben. A kegyelem csodálatos sugárzása árasztotta el a Földet. Nyolcvanadik éves jubileumát ünnepeljük 1997 májusában. Emlékezzünk! Testvérek, 1971-ben megjelent Kondor Lajos atya könyve: Fatima, századunk reménycsillaga. Ez Szűz Mária fatimai kultuszának jövôje. Vagyis, hogy lesz-e jövôje, és ha lesz, milyen terjedelmű lesz térben és idôben, mindjárt megtaláljuk a választ egy mondatban. A fatimai üzenetek, felhívások nemcsak a XX. század katolikus hívôinek szólnak, hanem az egész világ, minden idôk minden emberének. A Szűzanya fatimai megnyilatkozásaiban két részt lehet megkülönböztetni: az egyik, 1917 májusától októberig, minden hó 13-án üzenet, felhívás -- elsôsorban katolikus hívekhez, de jelentôségüknél fogva -- minden emberhez. A másik: jövendölés az orosz nép megtérésérôl és a világ sorsáról, az egész emberiséget fenyegetô katasztrófákról. Ez utóbbit a Szűzanya nem nagy nyilvánosságnak szánta, hanem, mint titkokat bízta a gyermekekre. Jacinta és Ferenc sírba vitték ezeket, Lucia is csak késôbb, püspöke parancsára írta le. Az illetékesek mind ez ideig nem hozták nyilvánosságra ezeket, a jövendöléseket sem értik tisztán. Ebben az Úr Jézus szavai igazolódnak -- amikor tanítványai az eljövendô dolgokról érdeklôdnek, válaszolja -- az nem tartozik rájuk... az a mennyei Atya dolga ... azt csak a mennyei Atya tudja ... stb. Ránk az tartozik, amit a Szűzanya mindenkinek üzent, amire mindenkit felhívott. És ezek megfelelnek a Szentírásnak, és nemcsak a katolikus híveknek, hanem az egész világ minden emberének javát szolgálják. És mit kapnak a kicsinyek? Háromszor jelenik meg a Béke angyala, imádkozik velük, megáldoztatja ôket, egyet Jézus szent Testével, kettôt szent Vérével. Ez az Ég ajándéka. -- Mi lett volna, ha a következô vasárnapon nem jelentkeznek áldozni, minthogy ôket az Ég már ebben részesítette. -- A plébános, a családjuk és a hívek ugyancsak elcsodálkoztak volna. Ó mily más az Ég és más a föld Betlehemben és itt. De a Szűzanya ugyanaz, szeret és jóságos Anyánk. Mutasd meg az égi utat, és vezess oda! Újra és újra üzen: e világ homálya, a bűn sötétje betakar, járjatok szeplôtelen Szívem fényében, járjatok a hit fényében, a kegyelem fényében, a szeretet fényében. Székesfehérvár, 1996. szeptember 24. Szent Gellért napján Kalló József SVD. atya ======================================================================== A szerzô ajánlása Kedves Gyermekek! Élt egyszer... három kisgyerek. Olyanok voltak ôk is, mint a többi gyermek. Az egyetlen különbség csak az volt, hogy mindennap elmondták a rózsafüzért. Régóta gyermekbarát vagyok, így aztán a jó Isten megengedte, hogy megismerjem e három gyermek egyszerű, de mégis oly elragadóan szép életét. De ennél még nagyobb öröm számomra, hogy ugyanezt nektek is elmondhatom. Hárman voltak: Jacinta, Ferenc és Lucia. Jacinta a legkisebb: még csak 7 éves: Lucia a legidôsebb: már 10 éves; Ferenc pedig 9. Kis pásztorgyerek mind a három. Reggeltôl estig csak a nyájat ôrizték. Huszonöt év múlt el azóta; akkor mindhárman ott laktak Portugália középsô részében, egy szegényes kis hegyi faluban. De szegény volt akkor egész Portugália is. Egykor hatalmas gyarmatai voltak, most pedig az istentelenség és a felelôtlen csôcselék lett úrrá rajta. Üldözték a vallást; több püspököt számkivetésbe küldöttek; megszüntették a katolikus egyesületeket, ugyanakkor azonban a szabadgondolkodók mételyezték a néptömeget. A szárazföldi haderô és a tengeri flotta gyakran zendülésben tört ki, ami megint csak pusztította és rombolta az országot. Ma azonban a portugál nemzet újra nyugodt. Teljes erôvel folyik a rendszeres munka, hogy visszaállítsák az ország egykori dicsôségét. A Szentszékkel is létrejött a megegyezés (1940). A vallást hivatalosan visszaállították. A családi tűzhelyek most újra a buzgó vallásos élet melegét árasztják szét, és a plébániákon nagyszerűen halad elôre a katolikus akció térhódítása. És Portugália mindezt a három kis pásztor: Jacinta, Ferenc és Lucia mindennapi rózsafüzérének köszönheti. Kedves Gyermekek! Ti is szeretitek hazátokat, amelyet most a szörnyű háború fenyeget. Akarjátok, hogy nagy és dicsô legyen? Szeretnétek-e hát megismerni a három kis pásztorgyermek életét? Olvassátok tehát dobogó szívvel. Hisz szebb, mint akár a legszebb tündérmese és mégis olyan igaz, mintha csak ma történt volna az egész. Ha elolvastátok majd e könyvet, úgy hiszem, három kis új barátotok lesz, mégpedig a nevüket is megmondom: Jacinta, Ferenc és Lucia. Nagyszerű dolgokat tanultok majd tôlük. Meglátjátok, hogyan kell szeretni a Jó Istent és a Boldogságos Szüzet; hogyan kell hôsiesen elviselni az élet minden baját, hogyan lehet megmenteni földi hazánkat, de ugyanakkor az örök, égi hazát is elnyerni. Ez a kis könyv elsôsorban nektek készült, de éppoly érdeklôdéssel olvashatják szüléitek is és a többiek is. Reméljük, hogy akik e lapokat olvassák, mindig jobban és jobban megszeretik a Rózsafüzér Nagyasszonyát és a Béke Királynôjét. C. Barthas, a ,,Croix du Midi'' igazgatója Toulouse ======================================================================== 1. Három kis jó barát Valahol a hegyvidéken Harminc évvel ezelôtt bizonyára még senki sem hallott Fatimáról.[1] Egyszerű portugál község, 2500 lakosa van. A leiriai egyházmegyéhez tartozik. Még maguk a portugálok sem ismerték e helységet. Csupán a műveltek tudtak egy régi legendáról, amely a név arab eredetérôl szól.[2] Ma pedig már az egész ország ismeri ezt a helyet, és lassankint az egész világ felfigyel e névre. A falutól két-három kilométerre gyönyörű templom emelkedik az ég felé. A zarándokok százas és ezres csoportjai özönlenek ide szünet nélkül. A három gyermek, akikrôl majd beszélünk, nem látta sohasem ezt a nagy külsô pompát és ragyogást. Lucia ugyan még megérte, de földi szemével már ô sem látta. Akkortájt Fatima kis mezôváros volt. Házai hosszan elnyúltak az egyetlen utcán, amely Leiriából Ourémbe vezetett. A régi monostor templomát a századok folyamán többször átalakították; ez volt a község plébániatemploma, és még ma is az. A plébániához tartozik az a negyven kis tanya is, amely Serra de Aire- hegység völgyeiben szerteszét szórva elterül. A nép egyszerűen él. Legnagyobb része saját földjét műveli. A termés azonban igen gyönge, mert a talaj meszes és ráadásul még sziklás is. Sehol egyetlen forrás vagy folyóvíz. Pusztán csak az esô öntözésére számíthatnak. Annak elôtte, amikor még ezek az események nem történtek meg, csak nagyon kevés és rossz út vezetett a magaslatról le a szomszédos völgyekbe. Azóta sokban megváltozott a környék arculata. A kôbe vájt utakról csak kôsziklákat lát az ember maga körül. Újabban egész érdekes utak keletkeztek. A mezôk szélére hordták a kavicsot, amely mint széles fal, de egyúttal út is, körülveszi a földeket. Egynémely országban látható még ehhez hasonló, többek közt például Franciaországban is. A földeken gabonát és kukoricát termelnek. A hegyoldalban pedig feltűnnek a zöldellô szôlôültetvények. Kevés bor terem, de hogy a sziklán egyáltalán megterem, az is csoda. Annál több a gyümölcsfa. Füge, szilva, alma, minden terem itt. Az ország gazdagsága azonban nagy állatállományában rejlik. A lejtôkön és a meredek szakadékokban megszámlálhatatlan tömegben legel a juhnyáj. Nem csoda tehát, hogy bôven van bárány- és birkahús, tej, ízletes sajt és gyapjú. A lakosok egyhangú életét csak a vasárnapi pihenô szakítja meg, no meg amikor ,,leszállnak'' a városba, különösen a Vila-Nova de Ourém-i országos vásárra. Általában azonban elég keveset járnak a városba, mert bizony kevés eladásra szánt árucikkük van. De venni még kevesebbet tudnak. Ráadásul még az utak is olyan rosszak! Sajnálják az igavonó állatot, mert egy nap el is menni, meg vissza is jönni, nagyon kimeríti a jószágot. A fárasztó heti munka után szinte várják a vasárnapot. Szép ünneplôbe öltözik a falu apraja-nagyja, és így mennek kivétel nélkül mind a templomba.[3] Még a legtávolabb lakó tanyaiak sem hiányoznak. Imádkoznak és pihennek egész nap. Szentmise után elbeszélgetnek egy kicsit, megvitatják a hallott prédikációt, aztán hazamegy mindenki, hogy egy teljes csendes napot tölthessenek családjuk körében. Vidáman elcsevegnek, játszadoznak, közben nagyszerűen kipihenik magukat. Újságot nem olvasnak, ismeretlen a rádió is. -- Így élnek már majdnem harminc éve. Az életben igazán boldog csak az lehet, aki sorsával megelégedett. Hála Istennek, ezek a parasztok ilyenek. Józanok és mértékletesek, gyermeki egyszerűséggel hívô katolikusok és sorsával mind megelégedett. Szinte kicsattan arcukon az egészség, legtöbben igen hosszú életűek. Fatimától néhány percre[4] van az aljustreli tanya. Egy csoportban állnak a kis alacsony, de csinos házak. Mindegyik elôtt udvar és egy kis kert van. A lakosság itt is szorgalmas és vallásos hegyi lakókból tevôdik össze. Lakásuk ugyan kicsi és szegényesen egyszerű, de lelkük mélyén ott él a katolikus hit nemes és magasztos érzése. Kicsiny, cserépzsindelyes házikókban laknak. A napsütésben csak úgy ragyognak a hófehérre meszelt falak. Az ablakok kicsinyek ugyan, de mert magaslaton épült a kis tanya, így elég sok világosság és napfény jut a szobába. Ha benézünk valamelyik lakásba, ott találjuk a portugál hegyvidék lakóinak szerény és egyszerű bútorzatát. A szobában nagyon egyszerű asztal; a falon feszület függ, körülötte sűrűn szentképek. Odébb két nagy fenyôfaláda és két szék. A konyhában régi tölgyfaasztal, néhány zsámoly, hogy leülhessenek a tűzhely köré; egy-két fazék és cserépedény, két-három tál és egy tucat tányér, amelybôl azonban csak ünnepnapon esznek, mert legtöbbször közös tálból fogyasztják el az ételt. Az ágyakat nem valami simára faragják, de a szép posztóterítôket annál nagyobb gonddal készítik el; legtöbbször házilag vagy valamelyik hozzáértô szomszéd szövi meg. A ház végében van a juhakol és több melléképület. Odébb a szérű vagy a baromfiól. Másik oldalon gyümölcsöskert, legtöbb benne a fügefa. A fügefák árnyékában látunk egy bekerített helyet, itt van a ,,kút''. Tulajdonképpen csak kôbevájt vízgyűjtômedence, de az esôvizet igen frissen tartja, és éppúgy élvezhetô, mint a rendes kútvíz. Fáradságos munka közben, amikor a nagy hôség miatt nem lehet dolgozni, hosszú nyári délutánokon itt, az árnyas lombok alatt szeretnek elheverészni. # Két keresztény földműves család élete E szerény kis faluban két házról külön kell szólanunk. Külsôre épp olyanok, mint a többi ház, belül pedig két sógor lakik bennük: Antonio dos Santos,[5] Maria-Rosa Marto férje és Manuel-Pedro Marto, Olimpia de Jesus férje. Olimpia asszony már másodszor ment férjhez. Elsô férje José Fernandes-Rosa volt. Szerény lakás mindkettô. Ott sorakoznak az utca, vagy jobban mondva az út házai közt. Két kis ablak tarkítja a fehér falat. Mindkét oldalon szűk kis kapu fogadja a belépôt, akinek azonban elôbb két-három lépcsôfokon is fel kell lépnie. Az egyik házban él Antonio feleségével és gyermekeivel. A házigazda ötvenéves, felesége még csak negyvennyolc. Egy fia és négy lánya van. Közülük a legkisebbik Jézusról nevezett Lucia nevet kapta a keresztségben. 1907. március 22-én született.[6] E gyermek szülei egyszerű, de nemes lelkű keresztények, akik nem féltek a gyermekkacagástól, és egy-egy gyermekük születését úgy tekintették, mint a jó Isten ajándékát. Lehet, hogy ezek a gyermekek, akik a családi fészekbôl tizediknek és tizenegyediknek röpültek ki, talán itt a földön egy kicsit kevesebb örömöt élveztek, de ma már, rövid földi szárnypróbálgatás után az örök Nap dicsôségében boldogan élnek. Egyházunk és Portugália büszkeségei. Az élô szülôk számára pedig végtelenül boldogító tudat, hogy gyermekeik egész biztosan az Égben vannak, hisz maga az Isten Anyja jött el értük, hogy ígérete szerint magához vegye fel ôket. E két családban a gyermekek nem mindannyian jártak iskolába. Fiatal barátaink elôtt bármennyire is szokatlan dolognak tűnik ez fel, a dolog mégiscsak így áll. Ott a hegyvidéken ez általános szokás. A fô az, hogy mindannyian jól megtanulják a gazdálkodást és a háztartás ügyes vezetését. Ezenfelül már csak egy vagy két gyermekre van szükség, akik esténkint a fonóban felolvasnak, és a család levelezését is elvégzik, így tehát minden családból csak egy-két gyermek jár iskolába. Tizenhárom-tizennégy éves korukban már elmennek a nagyokkal együtt dolgozni a mezôre, a legfiatalabbak pedig a nyájat ôrzik. Így lett Lucia, Ferenc és Jacinta is juhok ôrzôje. Kis barátaink 7-8 évesek lehettek akkor. Ez azonban egyáltalán nem jelenti azt, hogy nevelésükrôl teljesen megfeledkeztek volna. Maga a szülôi ház volt számukra a legjobb iskola, ahol édesanyjuk töltötte be a tanítónô szerepét. De még milyen nagyszerűen! A két derék édesanya, Maria-Rosa és Olimpia asszony jó munkát végzett. A két sógorasszony rendszerint otthon tartózkodott. A konyha körüli munkában sürgölôdtek. A hátramaradt szabadidôben pedig a rokka mellé ültek, és fontak, szôttek. De még ezentúl is maradt idejük, hogy a kicsinyekkel komolyan foglalkozzanak. # A legszebb iskola a családi környezet Ahol a családban sok a gyermek, ott több a szeretet, mert a sok szív melege összetevôdik, és így árad ki a többire. Így volt ez Martoék családjában is. A csöpp kis Jacintát mint a család Benjáminját már pirosló arcú testvérkéi dajkálták. A sok kis szeretô szív szinte megette a helyes csöppséget... Este a fonóban vagy még inkább vasárnap délután, amikor az egész család összejött, mindenki csak a legkisebbet akarta karjába venni. Neki kedveskedtek, vele játszottak, ô kapta a legszebb mosolyt. Olimpia asszony már néha meg is sokallta a nagy babusgatást, és egy kis mérsékletre szokta inteni a nagyobbakat. Az ilyenfajta intelem azonban mindig csak édesanyai maradt. A szigort csak színlelte, mert lelke mélyén ilyenkor mindig nagyobb szeretettel dobogott anyai szíve. Együtt örült ô is. Boldog volt, hogy gyermekei annyira szeretik az ô kis Benjáminját, akit már negyvenéves kora után ajándékozott néki az Úr. Milyen igazi édesanya. Alig várja, hogy gyermekei kicsit felcseperedjenek, máris imára és katekizmusra tanítja ôket. Errôl soha le nem mondott senki kedvéért sem. A kis Ferenc és Jacinta is az édesanyjától tanulta meg az Úr Jézus és a Boldogságos Szűz szeretetét. Néha elôfordult az is, hogy Olimpia asszony maga köré gyűjtötte gyermekeit, és a hittanra oktatta ôket. A végén már önfeledt beszélgetésbe ment át, a nagyobb testvérek oktatták a legkisebbeket. A kicsinyek máskor is otthon maradtak, így aztán édesanyjuk eszecskéjükhöz mérten mindig kiegészítette a már hallottakat. Nem csoda tehát, ha két kis barátunk, Ferenc és Jacinta már vágyódott a plébános úr katekizmusoktatását hallgatni. Tudták, hogy utána hamarosan eljön a boldog nap, amikor az Úr Jézust szívükbe zárhatják. Nôvérük, Lucia már nem részesült annyi kedveskedésben és gyöngédségben. A katekizmust azonban nagyszerűen ismerte. Maria-Rosa látszólag kissé érdesebb volt. Érzelmei nem voltak olyan mélyek, mint sógornôjéé. De ízig-vérig katolikus édesanya ô is: legfôbb feladatának tekinti, hogy gyermekei lelkében növelje a hit, remény és szeretet érzelmét, amelyet drága ajándékképpen a keresztségben kaptak. Elôszeretettel és különös gonddal gyakoroltatta gyermekeivel az egyszerű becsületességet. Maga járt elô jó példával. Kitartó hűséggel buzdította övéit arra, ami életerényévé lett, a becsületességre. Saját maga oktatta ôket a katekizmusra, méghozzá elég gyakran. Különösen húsvét körül volt sok tanulnivaló, mert amint mondta, nem akarja, hogy a plébános úr elôtt majd szégyenkeznie kelljen amiatt, hogy gyermekei nem tudnak a kérdésekre felelni. Lucia azonban oly értelmesen válaszolt a feltett kérdésekre, hogy jutalmul hétéves koránál elôbb járulhatott az elsô szentáldozáshoz. Lám, milyen furcsák az emberek! Késôbb egyesek ezt a kis értelmes leánykát együgyűnek és ostobának nevezték. Még egészen kicsiny volt, de felfogása és életszemlélete oly nagyfokban kifejlôdött, hogy 1913-ban a plébános úr[7] ôt is beosztotta azokhoz a gyermekekhez, akiket az elsô szentáldozásra készít majd elô. Igen szorgalmasan tanult mindent. A jó lelkipásztor magához hívta, a kisleány pedig leült a földre vagy a dobogó lépcsôjére, és így hallgatta a papot. Amikor aztán a többiek nem tudtak felelni, a plébános úr mindjárt Luciát kérdezte. Meg is felelt rögtön. A kislány már egész biztosra vette, hogy ô is elsôáldozó lehet, amikor valami közbejött. A plébános még igen fiatalnak találta Luciát, és így szólt hozzá: -- Kislányom, nagyon fiatal vagy, no meg nagyon is kicsike! Szegény kis Lucia nagyon elszomorodott, és szemébôl kibuggyantak a nehéz könnycseppek... Ebben a pillanatban lépett a templomba a jóságos Cruz abbé.[8] Egész Portugália ismeri, most idejött, hogy háromnapos lelkigyakorlattal készítse elô ezeket a kicsiket az elsô szentáldozásra. Mindjárt észrevette a síró kislánykát, és megkérdezte, hogy mi bántja. -- Én is szeretnék elsô szentáldozáshoz járulni, de a plébános úr még nem engedi meg. A misszionárius a plébánosra néz, és így szól hozzá: -- Kedves plébános úr, a kis Lucia is szeretne elsôáldozó lenni. -- Tudja jól a katekizmust? -- folytatta a kérdést. -- Megvan-e a kellô lelki beállítottsága... Nos, lássuk csak!... Szigorú vizsga következett. A hitszónok megelégedettséggel látja, hogy nemcsak szó szerint tudja a feleleteket, hanem érti is, amit mond. Meghatódva nézi ezt a szép gyermeki lelket. Szeretne mélyreszántóan beszélni. Beszélgetés folyamán egyre növekszik csodálkozása. Úgy látja, hogy e kis lélek érett arra, hogy kívánsága teljesüljön. Mielôtt beszélgetését befejezte volna, kedves mosoly szökött az öreg misszionárius ajkára, és amint egykor Simeon, ô is fellebbenti a jövendô fátyolát: -- Légy hű a jó Istenhez, mert ô maga vezérel téged! Sokkal késôbb e pár szó emléke erôsítette Lucia lelkét. Amikor az üldöztetések célpontja lett, ez bátorította, hogy valóban hű maradjon. Ez a kis jelenet jól érezteti, hogy milyen értelmes és ügyes kisleány volt Lucia, de megsejteti azt is, hogy édesanyjának mennyi türelemmel és buzgósággal kellett oktatnia, amíg ennyit könyv nélkül megtanult. Íme tehát e két sógornô háza valódi kis iskola volt. Maguk a szülôk tanították a katekizmust, megismertették a hagyományokat és az udvariassági formákat; népdalokat énekeltek, és nemzetük történelmének fôbb eseményeivel gazdagították a gyermeki lélek érzelem- és fantáziavilágát. Esténkint körülülték a tűzhelyet és elôszedték a régi történeteket. Nemzedékrôl nemzedékre öröklôdtek ezek az elbeszélések. Antonio házigazda és legnagyobb lányai sokat meséltek hamis tündérekrôl, aranyruhás hercegnôkrôl, kék galambokról, és a mórok történetébôl is elôszedtek egy-két gyönyörű eseményt. Lucia azonban akkor örült legjobban, amikor édesanyja következett a mesélésben. Ilyenkor a szentek történetébôl hallott elbeszéléseket; itt ismerte meg az Evangéliumot és ezzel kapcsolatosan az Úr Jézus szenvedését. # Jézus kis barátai Hol szövôdtek az egymásközti barátság szálai? Ferenc és Jacinta gyakorta eljárt a családi katekizmusoktatásra, és itt ismerték meg unokanôvérüket, Luciát. A szomszédból is jöttek gyermekek, de egy alkalommal az egyik szomszédos kisfiú azzal vádolta barátját, hogy hallotta, amikor csúnya szavakat mondott. Maria-Rosa szigorúan megfeddte a kis vétkest: -- Ilyen csúnya szavakat ne mondjatok egymásnak, mert az bűn! Jézus nem szereti a bűnösöket, és ha meg nem gyónnak, a pokolba kerülnek. A gyermekek nagyon a szívükre vették az oktatást. Ferenc és Jacinta különösen is megjegyezte, mert ettôl kezdve édesanyjuk megtiltotta, hogy a rossz szomszédgyerekekkel legyenek. Most már tehát a három kis barát magára maradt. Csak egymással beszéltek, és így nôtt és mélyült barátságuk napról napra. A következô eset jól rávilágít arra, hogy mennyire szerették egymást és az Úr Jézust. Egy nap megint együtt voltak mindhárman. Elhatározták, hogy ,,zálogost'' játszanak. Jacinta nagyon szerette ezt a játékot, az ô kedvéért játszották most is. Aki megszerzi a jogot, az a másiknak tetszés szerint valamit parancsolhat. Ha Jacinta nyert, akkor mindig lepkét fogatott vagy virágot hozatott... Egyszer éppen Luciáéknál voltak. Most is zálogost játszottak. Az asztal mellett ült Lucia testvére, és valami írással foglalatoskodott. Lucia nyert és azt parancsolta Jacintának, hogy ölelje meg unokatestvérét. -- Nem! -- feleli a csöppség. -- Parancsolj mást! Miért nem azt mondod, hogy öleljem meg az Úr Jézust, aki ott van... És a falon függô feszületre mutatott. -- Igazad van... Lépj fel egy székre, aztán hozd ide, térdelj le, és csókold meg háromszor: egyszer Ferencért, másodszor magadért és végül értem. -- Jézusnak adok én annyi csókot, amennyit csak akarsz! Mindjárt futott is oda, levette a keresztet, és nagy szeretettel ölelte magához. Utána gyöngéd, de mélységes figyelemmel szemlélte az Üdvözítô képét, majd váratlanul így szólt: -- A jó Jézus miért függ a kereszten? -- Mert szeretett bennünket, és így halt meg értünk. -- Mesélj róla! És Lucia azonnal belekezdett... Ha egyszer hallott valami történetet, azt másodszor már kifogástalanul el tudta mondani. Ebben a pillanatban lépett be Lucia legidôsebb nôvére, Mária. Röviden elmondta nekik az Üdvözítô szenvedését. Aztán elvette Lucia kezébôl a feszületet, és feltette a rendes helyére. Egyúttal azonban megtiltotta, hogy a szentképekhez és a szobrokhoz nyúljanak. Jacinta közbeszól: -- Ne Luciát szidd, unokanéném. Én vettem le a feszületet a helyérôl, de többet nem teszem. Mária megöleli a kis vétkest, és mindhármukat kiküldi játszani, mert a szobában már semmi sem volt a helyén. Elmentek a kert hátsó részébe és leültek a ,,kút mögé''. Itt aztán befejezték a megkezdett történet elbeszélését. Nagyobbrészt gesztenyefák voltak ezen a helyen. Még egy kôrakás is volt itt, és e mellett húzódott az a sűrű sövény, amely mögé néhány ivvel késôbb a kíváncsi látogatók elôl elrejtôztek. Ide vonultak el, hogy megbeszéljék a látomásokat, és itt csöndben mondták el buzgó imáikat. Közben Lucia még folytatta az Úr Jézus szenvedésének történetét. A kis Jacinta annyira meghatódott, hogy mélyen elszomorodott a hallottakon, és meg is könnyezte. E naptól kezdve Luciának még sokszor el kellett ugyanezt mondania. Neki pedig abban telt legnagyobb öröme, ha Ferencnek és Jacintának ezeket elmesélhette. A kis Jacinta újra és újra megkönnyezte. -- Szegény Úr Jézus! -- mondogatta. -- Többet nem vétkezem! Nem akarom, hogy még tovább szenvedjen. Lucia nôvére, Mária, akirôl már beszéltünk, buzgón tisztelte a Szent Szívet. Ha a gyermekeket áldoztatták, ô is elvezette Luciát a szentmisére, hogy részesüljön a legnagyobb Vendég fogadásában. Ferenc és kistestvére még nem részesülhetett ebben az örömben, mert még nem járultak az Úr asztalához. De azért ôk is sokat beszéltek a szentségi színek alatt rejtôzô Úr Jézusról. Jacinta ilyenkor csak a tabernákulum isteni Vendégének nevezte az Üdvözítôt. Martoné egyik évben elvezette a két kisgyermekét az Úrnapi körmenetre.[9] A kis Jacinta folyton csak az ,,angyalokat'' nézte, akik az Oltáriszentség elé hintették a virágszirmokat. Ettôl kezdve, amikor mindhárman együtt játszottak, Jacinta sokszor teleszedte kis kosarát virágszirmokkal, és aztán a levegôbe szórta. -- Mit csinálsz? -- kérdezték. -- Én is úgy teszek, mint az ,,angyalok'', Jézus elé szórom a virágokat. Maria dos Santos egy-két ,,angyalt'' felöltöztetett a körmenetre. A kis Lucia természetesen köztük volt. Egy alkalommal Lucia éppen ruháját próbálta fel. Jacinta is jelen volt. Rimánkodva kérte Luciát, hogy engedje neki is felvenni az ,,angyalok'' ruháját. Mindketten Máriához mentek kérésükkel, aki fel is adta rá a ruhát, és kioktatta a kis Jacintát, hogy miként tartsa majd a szárnyakat, és hogyan szórja a virágszirmokat a szentségi Jézus elé. -- Ugye ott majd meglátjuk az Úr Jézust? -- kérdezte Jacinta nagy érdeklôdéssel. -- Igen, a plébános úr viszi -- felelte Mária. Szinte táncolt örömében, és azt szerette volna, ha már a következô nap lenne ez a szép ünnep. Végre aztán elérkezett a várva-várt nap. A két kislány ott térdel az oltár elôtt, majd lassan elindul a körmenet, s most ott mennek a baldachin elôtt. Kezükben tartják kis kosarukat, amely tele van rózsaszirmokkal. Szépen felfejlôdött már a menet, amikor Mária megadta a jelt, és a hófehérruhás gyermek-,,angyalok'' bájos mozdulatokkal szórták az illatos virágszirmokat. Csak Jacinta ôrizte féltékenyen a magáét. Lucia szinte kétségbeesve intett, hogy szórja már a virágokat. De hiába. Egyetlenegy szál virágot sem hintett el. Tekintetét erôsen a szentségtartót vivô papra szegezte, és csak várt. A szertartás után Mária megkérdezte: -- Hát te miért nem szórtál virágokat az Úr Jézus elé? -- Mert Ôt sehol sem láttam. Majd hirtelen Luciához fordult: -- És te láttad a kis Jézust? -- Ó, hát te nem tudod, hogy a kis Jézus most is elrejtôzött, éppúgy, mint mikor magunkhoz vesszük a szentáldozáskor! -- De hát amikor áldozol, akkor beszélgetsz vele? -- Igen. -- Akkor mégis miért nem látod Ôt? -- Mert elrejtôzik. -- Én is megkérem édesanyámat, hogy engedjen engem is szentáldozáshoz járulni. -- Igen ám, de a plébános úr csak tízéves korodban áldoztat meg. -- Még te sem vagy tízéves, és máris áldoztál! -- Csak azért, mert tudtam a katekizmust. Te azonban még nem tudod jól. Jacinta és Ferenc mindjárt arra kérték nôvérüket, hogy tanítsa meg ôket is jól a katekizmusra. Mindkettôben égett a vágy, s oly figyelmesen hallgatták Lucia katekizmus-oktatását, akárcsak a legszebb tündérmesét. Amikor az Oltáriszentség mélységes titkát tárgyalták, a két csöppség annyi kérdéssel halmozta el Luciát, hogy legjobb tudása szerint is alig gyôzött válaszolni. Egyszer aztán váratlan meglepetés érte! Lucia ugyan minden kérdésre megfelelt, de még ô maga sem emlékezett annyira, hogy mindig újabb és újabb dologra tudta volna ôket tanítani. Így aztán Jacinta már követelôdzött is: -- Újabbakra taníts bennünket. Ezt már tudjuk! A kis hitoktató bizony bevallotta, hogy többet már nem tud. A kicsinyek azonban mindjárt megtalálták a kiutat. -- Kérd meg édesanyádat, hogy engedjen el katekizmus-oktatásra a templomba, és ott majd újabbakat hallasz, amit aztán mi is megtanulunk. Ôk maguk is hasonlóképen cselekedtek. Megkérték édesanyjukat, hogy engedje el ôket is a templomba. A jó Olimpia asszony eleget tett kérésüknek. De minden egyes alkalommal azért mégsem engedte el ôket. -- A templom elég messze van, ti pedig nagyon kicsinyek vagytok még. A plébános úr úgy sem áldoztat meg benneteket tízéves korotoknál elôbb. # A kis pásztorgyermekek Luciát, Ferencet és Jacintát nem sok földi jó kecsegtette, de környezetük annál inkább alkalmas volt arra, hogy igazi keresztényekké fejlôdjenek. Így nem csupán csak édesanyjuk akaratából történt, hogy pásztorok lettek, hanem a természet, a Teremtô ékesen szóló csodálatos műve is beleszólt ebbe. Vonzó szeretettel hívta e három szép gyermek lelkét, hogy taníthassa, és Istenhez emelhesse ôket. A csend és hallgatag magány csodálatosan megtermékenyítette lelküket. Fogékony lett értelmük, és szívükben fellobogott a hit. Hármuk közül elôször Luciára bízták a nyáj ôrzését. Karolina ugyanis elmúlt 13 éves, munkába kellett állnia, és most Lucia került sorra. A nagy hírt elújságolta kis unokatestvéreinek is. Szomorkodva hallgatták, hogy ezután már nem játszhatnak együtt. Nem is tudtak belenyugodni. Kéréseikkel folyton zaklatták édesanyjukat, hogy engedje el ôket Luciához. De mindhiába kísérleteztek, csak nem sikerült a dolog. Mást nem tehettek, mint hogy alkonyattájban kiálltak az útra, és ott vártak, amíg Lucia hazatereli a nyájat. Itt aztán melléje szegôdtek, és elkísérték egész hazáig. Otthon aztán ,,nagy örömmel szaladgáltunk. Vártuk, hogy a Szűzanya és az angyalok meggyújtsák lámpáikat, és kitegyék az ég ablakaiba, hogy nekünk világítsanak'' -- mondotta késôbb Lucia. A kicsinyek pedig újra és újra megismételték kérésüket. Mindenáron Luciával akartak együtt lenni, de sehogy sem sikerült. Egyik nap aztán kitalálták, hogy idôsebb testvérük helyett ôk is tudnak a nyájra vigyázni. A végén édesanyjuk teljesítette kívánságukat. Majd elröppentek örömükben, amikor Luciának elújságolták a dolgot. Mindjárt meg is beszélték, hogy reggel mikor hajtják ki a nyájat, és így aztán egész nap együtt lehetnek. Édesanyjuk határozta meg mindig, hogy mikor indulhatnak, de azért, aki elôbb elindult, az ,,Agyaggödör''-nél megvárta a másikat. Kis pocsolya volt ezen a helyen, erre kellett a tanya felé menni. Innen oda mentek, ahova Lucia akarta, mert ô már jobban ismerte az utat és tudta merre van jobb fű. Három kis barátunk úszott az örömben... Ezután számukra eltűntek a hétköznapok, és úgy érezték, hogy mindennap újabb és újabb ünnepnapra virradnak. A nyáj ugyan nem volt nagyszámú, de azért együtt mégiscsak könnyebben ôrizték. Reggeli után elmondtak egy Miatyánkot és egy Üdvözlégyet, segítségül hívták Ôrangyalukat, aztán kiadták a jelszót: Irány fölfelé! Zöldellô tölgyfa és fenyôerdô várt rájuk a magasban. Irtatlan, műveletlen terület tarkította a tájat. A földet pedig elborította az avar és a rozmaring. Az állatok lassan lépkedtek felfelé. Mentek elôre, amerre a csengettyű hangja vezette ôket. Útközben megkísérelték a legelést, és egy-egy jobb falatot gyorsan lekanyarítottak még a tiltott gabonaföldrôl is. Pár órai gyaloglás után elérték a legelôt, amirôl Lucia azt mondta, hogy itt van a közelben. Körülnéztek, árnyékos helyet kerestek, ahol majd elfogyaszthatják ebédjüket. A kis kenyérkosarat felakasztották a fára, hogy a torkos kutyák el ne érhessék, aztán olyasvalami játékot találtak ki, amely közben még a nyájra is vigyázhattak. A nap lassan délre járt. Legtöbbször felhallatszott, amint a fatimai kolostorban Úrangyalára harangoztak, de már anélkül is tudták, hogy mikor van dél. Megfigyelték az árnyékot, vagy egyenesen a nap állásából következtettek az idôre. Délben aztán levették a kis kenyérkosarat, és az ebédhez ültek. Édesanyjuk rozskenyeret, sajtot, olajbogyókat s néha egy kis húst csomagolt a kosárba. Egyszerű ebéd volt, de ízlett. Utána Lucia, Ferenc és Jacinta mindig elmondták a rózsafüzért. Otthon édesanyjuk ezt külön is lelkükre kötötte. Valamikor Portugáliában minden családban elmondták közösen a rózsafüzért. E szép szokás -- sajnos -- azóta már feledésbe ment. A leiriai egyházmegyében azonban sok család még hű maradt e régi, szép szokáshoz. Maria-Rosa és Olimpia így nevelték gyermekeiket. Elôfordult néha az is, hogy amikor nagy sietve játszottak vagy érett vadszedret szedtek -- maga Lucia mesélte el -- ugyanakkor még a rózsafüzért is elmondták, de azt még gyorsabban! Az egész üdvözlégy helyett ezt a két szót ismételgették: ,,Ave Maria!'' -- Üdvöz légy Mária! Rendszerint Jacinta volt a legélénkebb. Szerette a szabadságot, s a föntebb említett imaformát is ô találta ki, mondván, hogy így egy szempillantás alatt eleget tesznek édesanyjuk kívánságának is meg a Boldogságos Szűznek is. Délutánra a juhok jóllaktak, és nyugodtabban legelésztek. Ilyenkor megélénkült a játék. Elôszeretettel játszották a ,,zálogost'' és a ,,csontocskát'' (kavicsokkal). Máskor pedig ,,gomboztak'' és kôbôl ,,házat'' építettek. Számtalan éneket ismertek, énekeltek is elég gyakran. Jacinta különösen a Mária-énekeket kedvelte: ,,Üdvöz légy nemes Védasszonyunk...'', ,,Tiszta Szűz...'', ,,Az Istennek énekelni, szent angyalok, jöjjetek...''[10] Ha idôsebb pásztorfiúval találkoztak, akinél volt síp vagy harmonika, megkérték, hogy játsszon el egy-két dalt, ôk pedig táncoltak. Így teltek a napok. Több új legelôt leetettek már, amikor egyik nap este hazaterelték kis pásztoraink a nyájat. Közösen ültek a vacsorához. A kis olajlámpa fénye szelíden pislogott az elfáradt arcokra. Lefekvés elôtt a gyermekek és a szülôk közösen elmondták az esti imát, mely hol rövidebb, hol hosszabb ideig tartott. Ilyenkor az egész hegyvidék imádkozott, a munkában elfáradt emberek hálaadó imája kegyelmet kérve szállt fel az Ég felé. Lassan elcsendesült minden. Mély álom ringatta a falvak és a tanyák boldog lakóit. Leszállt az éjszaka... # Három arc, három szív Nem szabad azt gondolnunk, hogy három kis barátunk minden téren tökéletes szent volt. Egyáltalán nem. Az elôbb már láttuk, hogy a rózsafüzért is milyen röviden intézték el. A szentek nem csöppennek csak úgy az égbôl a földre, hanem lassankint emelkednek fel a földrôl egészen az égig. -- Valójában ez mindannyiunk hivatása. A fatimai három kis pásztor éppen olyan pásztor volt, akárcsak a többi. Mindegyiknek megvolt a maga sajátos jellemvonása. Hibájuk is volt, sôt még kis szenvedélyeiknek is hódoltak. 1917-ben, a Szent Szűz megjelenésekor, így rajzolhatjuk meg a gyermekek jellemvilágát. Mindhárman az Estre-Madoure-i tartomány hegyvidékének jellegzetes gyermektípusához tartoztak. Közel sem olyan finomak és csiszoltak, mint városaink gyermekei. Nap- és szélbarnította arcukról csakúgy sugárzik az egészség. Ha idegen közeledik feléjük, félénkek, zárkózottak és egy kicsit ,,vadak''. Ha pedig valaki alkalmatlankodva és kíváncsian kérdezôsködik tôlük, ilyenkor megcsillan természetadta képességük: határozott hangsúllyal és kiegyenesedett testtartással válaszolnak.[11] Igazi természetük az ôszinte nyíltság és gyermekded egyszerűség. A gyermekek közt Lucia a legidôsebb és egyúttal a legkomolyabb. Pontosan tízéves. Erôs és jól fejlôdött kislány. Közepes termetű. Ferenc, aki pedig egy évvel fiatalabb nála, nagyságban majdnem felülmúlja. Mindjárt az elsô pillanatban feltűnik, hogy hegyvidéki kislány áll elôttünk. Arcát erôsen lebarnította a nap, tekintete nyílt és mélyreható, szemöldöke sűrű fekete, ajka húsos, szája is elég széles, és gyakran félig nyitva felejti. Ilyen külsôbôl rossz belsôre lehetne következtetni. Csakhogy a látszat a legtöbbször, mint most is, csal. Haját középen elválasztva fésülte, fejére pedig ,,fejkendôt'', vagy jobban mondva ,,lepelszerű palástot'' terített. A kendô derékig ért, és hasonlított a pyrénei hegyvidék capulettjéhez, amelyet Bernadette is viselt. Vasárnaponkint világos színű csíkos vagy kockás blúzt vett fel, bô ráncokba szedett vastag flanelszoknyája majdnem bokáig ért, lábán pedig nagy és szöges talpú cipôt hordott. A Szent Szűz ilyen szerény és egyszerű leányt választott hírnökének. Pedig ott voltak a ,,modern'' lányok is. Kiondolált szép hajjal, rövid szoknyában, de úgy látszik, nem ilyenek a Boldogságos Szűz kedvencei. Lucia nem volt valami gyöngéd és nyájas természetű; unokahúgát többször meg is rótta túlságos gyengédsége miatt. Ezzel szemben azonban jószívű kislány volt, és másokkal szemben is meg tudta magát szerettetni úgyannyira, hogy két kis unokatestvére nem is tudott nélküle élni. Ennek ellenére ô azonban még mindig nem tudta ôket annyira szeretni, hogy Ferenc és Jacinta társaságát más falusi gyermekek társaságáért nem hagyta volna ott. Sôt Jacintát túlzott érzékenysége és ,,kényeskedése'' miatt nem is igen kedvelte. Saját maga mondotta, hogy így volt ez az 1917-es eseményekig, amelyek hatására aztán bensôséges és elválaszthatatlan barátokká lettek. Lucia igazi jó tulajdonságai közt az engedelmesség, az alázatosság, az elmélyedô lelkület és a csendszeretet a legjelentôsebbek. Meghalt édesanyja[12] mondta, hogy elsônek soha sem beszélt, mindig erôltetni kellett a szólásra. De ha kérdezték készségesen felelt. Legnagyobb erénye az ôszinteség volt, amely édesanyja példája és oktatása nyomán fejlôdött ki nála oly fokig, hogy mindenkor fesztelen nyíltsággal beszélt. A második fôszereplônk a kilencéves Ferenc. Hármuk közül ô fejlôdött ki a legjobban, és a legmagasabb is volt. Kerek és szabályos arcán valami ábrándos nyugodtság tükrözôdött. Gesztenyeszín hajfürtjei jól illettek halvány arcához, úgyhogy külsôre sokkal csinosabb volt, mint Lucia. Elmélyedô hallgatagság és nagy csendszeretet jellemezte. Ha tovább járhat iskolába, bizonyosan szép eredményt ért volna el. Nagyon szerette a kis madarakat. Még örömét is megosztotta velük. Fára mászott, hogy hallgathassa kedves éneküket és csicsergésüket. Túláradó jókedvében ilyenkor ô is visszafelelgetett énekelve vagy füttyszóval. Nem tűrte, hogy valaki is bántsa fészküket. Egy alkalommal észrevett egy fiút, aki tengelicét vitt a kezében. Mindjárt megvette tôle, és utána a legnagyobb örömmel engedte szabadon a fogoly madarat. -- Ezután aztán vigyázz -- kiáltott a kis megszabadított után --, hogy még egyszer meg ne fogjanak! Szívjósága azonban még más formában is megnyilatkozott. A legelôn gyakran összetalálkozott egy kistermetű öreggel, akire családja a nyáj legeltetését bízta. A nyáj elég nagyszámú volt, és az öreg fájós és bicegô lábával csak nagy veszôdséggel tudta összeterelni. Ilyenkor Ferenc gyorsan odafutott, összeterelte a nyájat, és köszönetet sem várva tovább ment. A jó öreg késôbb már csak kis ôrangyalának nevezte. Elemi iskolai végzettsége és alacsony kora ellenére finom lelkiismerete volt. Egyik nap a többiek azt tervezték, hogy elhajtják a nyájat a közeli rétszélbe legelni. A rét nagynénjük birtokához tartozott, és egész biztosan megengedte volna a legeltetést, de ô addig bele nem ment, amíg elôbb meg nem kapták az engedélyt. Attól tartott ugyanis, hogy lopással vétkezik. Mindenben készségesen engedelmeskedett, szeretettel vonzódott kis húgához, akihez érzelemvilága nagyon is közel állt. Jacintáéhoz hasonló buzgóság jellemezte, bensôségesen szokott imádkozni. Ráadásul még nagy találékonysággal áldotta meg a jó Isten. -- Jóval késôbb, amikor a Szent Szűz arra kérte a gyermekeket, hogy a bűnösökért áldozatokat hozzanak, találékony lelkülete egészen új önmegtagadásokat és vezeklési formákat talált ki. Ha pedig a reggeli etetésre makkot kellett a birkáknak szedni, ilyenkor mindig ô volt a legügyesebb famászó. Vasárnap felvette ünneplô ruháját, amely a következôkbôl állt: hosszú nadrághoz a Portugáliában oly népszerű brandenburgi kis kabát bársonygallérral, de alatta még a mellény is kilátszik, fején hosszú sapka, amely egészen a jobb vállára lógott. A Boldogasszony kis lovagja nem sok idôt töltött itt a földön, amelyet jóformán meg sem ismerhetett. A hegyek szelíd violáját hamar elkérte az ég, pedig idelenn még alig látták virágzását. Kis húgáról már többet mondhatunk, mert a Fájdalmas Szűzrôl nevezett Lucia nôvér, aki egyedül él már csak a három kis pásztor közül, a leiriai püspök kérésére gyönyörű füzetben írta le emlékeit a kis Jacintáról. A Portugál hegyvidék ,,Kis Virága'' köré már széleskörű irodalom csoportosult. Hazájában minden gyermek ismeri életének legapróbb részleteit is, és úgy megszerették, mintha csak saját kis testvérük lett volna. 1917-ben még csak hétéves. Közepes termetű, jól kifejlôdött kisleány. Semmiféle betegséget vagy más gyengeséget nem ismert. Arcvonásai tökéletesen szabályosak, máskülönben arca napbarnította, tekintete mély és élénk. Hajviselete a ,,Szűz''-éhez hasonló, mint Luciáé is. E hajfürtöket még csak az édesanya fésűje simította végig. Ruhája is épp olyan, mint Luciáé. Értelmes és élénk kislány. Képességei szinte túlhaladják korát, amint ez a továbbiakból majd kitűnik. Nagyon jószívű, de a jó Isten még más ajándékkal is kitüntette: kedves és gyengéd jelleme mindenki elôtt szeretetreméltóvá tette. Szereti birkáit, mindegyiknek ad valami becézô nevet. Örömét lelte abban, ha a kis fehér bárányokat megfoghatta, és kedveskedhetett nekik. Néha még meg is csókolta fehér bundájukat. Esténkint néha a legkisebbiket karjai közt vitte haza. Egy napon megint a birkák közt volt. Ferenc meg is kérdezte tôle, hogy miért megy a nyáj között. -- Utánzóm az Úr Jézust. Kaptam egy szentképet, és azon láttam, hogy az Úr Jézus is a nyáj között ment; a legkisebb bárányt pedig karjaiban tartotta, és keblére szorítva vitte. A völgyek mélyén nagyon szerette a visszhangot hallgatni. Elvezette társait valamely közel esô helyre, felültek egy sziklacsúcsra, aztán neveket kiáltoztak. Figyelve várták a visszhangot. Jacinta szerint a Mária-név visszhangzik a legszebben. Épp ezért legtöbbször ezt a nevet kiáltozták. Néha az egész Üdvözlégy Máriát elmondta így. Addig nem kiáltotta a következô szót, míg az elôzô nem visszhangzott. A kis Jacinta így még a hegyekkel is imádkoztatott! Ezek után már nem csodálkozunk, hogy e kis lélek szerette a virágokat. Otthon a szülôi ház körül, a kiskertben is volt néhány szál. De kint a szabad ég alatt, ahol maga a jó Isten a kertész, ott volt csak igazán bôven. Jacinta csodálkozva gyönyörködött a sok tarka vadvirágban. Annak elôtte, mikor még nem ôrizhetett, esténkint el szokott menni Lucia elé, amikor az a nyájat hazafelé hajtotta. Útközben egy csomó vadvirágot szedett, aztán a szirmokat mindegyikrôl letépte. Amikor egész közel ért Lucia, épp a találkozás pillanatában feléje szórta a szirmokat, így köszöntötte szeretett testvérét. Hát még a csillagokat mennyire szerette! Esténként hosszan elnézte a napnyugtát, és társaival boldog örömmel leste az elsô csillagot. A ,,Szent Szűz lámpája'' -- így nevezte a holdat, a csillagokat pedig az ,,Angyalok lámpájá''-nak hívta. A nap, az ,,Úr Jézus lámpája'' volt. Egy alkalommal azt mondja Jacinta, hogy neki a ,,Szent Szűz lámpája jobban tetszik, mint az Úr Jézusé, mert sem nem éget, sem nem vakít''. Ferenc azonban nem késett a felelettel: -- Nem, Jacinta! Egyetlen olyan szép lámpa sincs, mint az Úr Jézusé! # Porszem a liliomon Lucia kissé higgadtabb természete következtében az érzékenységet mindig túlzásnak tartotta. Ezért nem is kedvelte túlságosan a kis Jacintát, aki bármilyen csekélységnek tudott örülni, de éppen ilyen hamar sírni is. Érdekes látvány volt, amikor a csöppség duzzogott. Ha játszottak, a legkisebb ellentmondás miatt megharagudott. Felfújta a ,,púpost'', és elvonult valamelyik félreesô sarokba. Ilyenkor természetesen megbomlott a játék. Hiába igyekeztek a ,,nagyok'' kedveskedéseikkel és becézéseikkel kibékíteni. De ha megengedték, hogy ô válassza ki a játékot és a játszótársat, akkor mindjárt szent lett a béke. Nagyon szeretett kavicsozni (csontocska), többször játszottak aztán gombozóst. Ügyesen játszott, és így legtöbbször nyert. Lucia már sehogy sem tudott másképp fizetni, mint hogy saját ruhájáról szakította le a gombokat. Maria-Rosa ebéd elôtt bosszankodva veszi észre, hogy Lucia minden gombja hiányzik. Kérlelôre kellett fogni a dolgot, hogy a kis nyertes visszaadja a gombokat, ami azonban nem ment olyan könnyen, mert sokáig akaratoskodott és makacskodott. Viszont ha valamelyik játszmában nem neki kedvezett a szerencse, akkor a saját gombjaihoz is csökönyösen ragaszkodott. Ilyenkor Lucia azzal szokta megfenyegetni, hogy többé nem játszik vele. No hiszen, ennél több sem kellett, fizetett a kis dacoskodó mindjárt. Beszéltünk már arról, hogy kis barátaink mennyire szerették a muzsikaszót és a táncot. Nem nehéz most már kitalálni, hogy különösen a kis Jacinta rajongott érte. Ha valahol harmonika vagy fuvolaszót hallott, mindjárt úgy illegette magát, mint valami kis táncosnô. Ehhez egyébként született adottsága volt, amit szeretett is mutogatni. Valamelyik nap azért sírdogált, mert egyik nagy testvérérôl nem kaptak semmi hírt sem és már attól féltek, hogy elesett a harctéren.[13] Lucia, hogy vigasztalja, csak egy-két tánclejtést végzett, máris abbahagyta a sírást. Néha teljesen egyedül is táncolt. Táncszenvedélye miatt párszor még a rózsafüzért is megkurtította. Szenvedélye oly erôs volt, hogy amint látni fogjuk, még a börtönben sem hagyta el. Amikor Vila-Nova-de-Ourém alkormányzója bezáratta, ott ült a foglyok között, akiknél éppen akadt egy harmonika is. Szórakoztatni akarták a gyermekeket, és az egyik fogoly harmonikázott nekik. A foglyok aztán hamarosan táncra is biztatták ôket. És íme, a mi foglyaink, kicsike és nagy, elkezdtek a harmonikaszóra táncolni. Az egyik fogoly a kis Jacintát választotta párjának. Felkapta a levegôbe, és társai hangos kacagása közepette járta vele a táncot. ,,Hála a jó Istennek -- írja Lucia nôvér késôbbi emlékirataiban --, hogy a Szent Szűz megkönyörült ennek az embernek a lelkén, és megtérítette.'' Egyáltalán nem kell azon csodálkoznunk, hogy a gyermekekkel szinte velük született a táncszeretet. A portugál pásztorok közt csak ártalmatlan idôtöltés számba megy. Az újabb idôben azonban, sajnos, Fatima környékén is elterjedtek a bálozások. A tanyákon minden vasárnap táncoltak. A nagy bál tánckörén kívül csoportosultak a legfiatalabbak is, akik lassankint elloptak egy- egy táncfigurát. Így tanulta meg Lucia is a fandangót és a három lépést. Manuel Marqučs Ferreira plébános, amikor négy évvel azelôtt átvette a plébánia vezetését, megbotránkozva vette észre, hogy a nagy bálozások lassankint egész pogány színezetet nyernek. Teljes erejével megkezdte ellenük a harcot. Felhasznált minden alkalmat, beszélt a nyilvánosság elôtt és külön egyesekkel is. Így küzdött ez ellen a rossz szokás ellen. Maria-Rosa is hamar részesült a plébános felvilágosításában, és odahaza leányai körében mindjárt alkalmazta a hallottakat. Az aljustreliek is követték a jó példát. Lassan-lassan aztán egyszer csak megszűntek a nyilvános tanyai bálok. Santos asszony gyakran megengedte nagyobb leányainak, hogy az udvaron egymással táncoljanak. Egy ilyen alkalommal az egyik szomszédasszony így szólt Lucia idesanyjához: -- Hát nem érdekes, eddig, ha elmentünk a bálba, nem volt bűn, most meg mivel új plébánosunk van, bűnnek számít. Hogyan lehet ez? Maria-Rosa így válaszolt: -- Ezt bizony én sem tudom, azt azonban tudom, hogy a plébános úr nem tartja jónak az olyan táncokat, épp ezért leányaim sem mennek többé a bálba. Itthon, a családi körben, néha megengedem, hogy táncoljanak, mert maga a plébános úr mondotta, hogy a család keretén belül nem veszélyesek a táncok. A táncok valóban folytatódtak is náluk. Jacinta volt a legboldogabb, csak úgy repesett az örömtôl. * * * E hétéves kislány táncszenvedélye még teljesen romlatlan volt. Művészlelkét a zene és a mozgások ritmusa gyönyörködtette. Finom érzékével hamar felfedezte az új természeti szépséget. Ezért rajongtak egyébként kis játszótársai is. Különösen Assisi Szent Ferenc tudta így megérezni és meglátni a természet csodás szépségeit, de a szentek közt még sokan vannak mások is ilyenek. Három kis aljustreli pásztor is ilyen volt. Nézték az Alkotó gazdagon szétszórt természeti szépségeit és fogékony lelkük felemelkedett magához a Teremtôhöz. Lucia, Ferenc és Jacinta, három mélyen vallásos, három költôi és művészi lélek. Akik életüket ismerték vagy tanulmányoztak, mindannyian így jellemezték ôket. Az ismeretlen szemlélôk azonban másképp vélekedtek. Termetük, ruhájuk és egész megjelenésük után durva és félvad gyermekeknek ítélhették a három kis pásztort. Pedig tudjuk, hogy a látszat hányszor csal, és az ilyen ítéletek hányszor, de hányszor tévesek! A továbbiakban ezt majd jobban meglátjuk. Nem véletlen ugyanis, hogy a Szent Szűz szeretô tekintete épp e három fatimai pásztorgyermekre esett. Lucia, Ferenc és Jacinta, e három elválaszthatatlan jó barát férkôzhetett az angyalok kedves közelségébe is. ======================================================================== 2. A szép jövendô Egy kedves elôjáték 1942. május 13-án ünnepelte Portugália nagy pompával az 1917-es jelenések 25 éves jubileumát. A lisszaboni pátriárka, Cerejeira bíboros fôpapi miséjében gyönyörű szentbeszédben emlékezett meg a három látnokról. Sok eddig ismeretlen részletet is feltárt. Több ezer hívô sereglett össze, akik csodálkozva hallgatták az eddig még soha nem hallott dolgokat. A kiváló szónok boldogan fejezte ki Portugália jövôjébe vetett erôs bizodalmát. A különös pártfogásért hálát adott a Boldogságos Szűz szeplôtelen Szívének, majd így folytatta: ,,És hogy még jobban megerôsödjünk e hitben és e reményben, szabadjon kifejeznem azt a boldogító érzést, amely most eltölti lelkemet. Tudjuk, hogy hazánkat az ég vette ôrzô pártfogásába, mert 25 évvel ezelôtt a három kis egyszerű gyermek imáira és áldozataira angyali ígéretet kaptunk, és ez az angyal Portugália Ôrangyalának nevezte magát.'' Lássuk most pontosan, hogy mikor és hol kapták ezt az ígéretet. A három kis pásztor gyakran hívta segítségül az angyalokat, és az égi szellemek bizonyára láthatatlanul ott lebegtek körülöttük és gyönyörködtek e három gyermeklélekben. Lucia maga beszélte el, hogy amint egykor Jeanne d'Arc-nak megjelent Szent Mihály arkangyal, hasonlóképp párszor ôk is beszéltek az angyalokkal és érezték is jelenlétüket. Az 1916. év egyik tavaszi napján -- rá egy évre történt a Boldogságos Szűz megjelenése -- a kis pásztorok a közelgô zivatar elôl valami menedékhelyet kerestek. A Cabeço-hegy középsô hajlatán találtak is egy sziklaüreget, amelyet a fák jól eltakartak. Itt ezen a védett helyen vártak meg a zivatar elmúltát, idôközben elmondták a rózsafüzért. Hamarosan újra kisütött a nap, és a gyermekek tovább folytathatták kedvenc játékukat. Amint így gondtalanul játszanak, hirtelen erôs szélroham támad, a gyermekek odafordítják fejüket, hogy lássák, mi történik. És íme az olajfák felett, amelyek a domb lejtôjén nôttek, egy fehér emberi alakot látnak. Ott lebegett a levegôben, és mindig közelebb jött hozzájuk. Úgy tűnt fel, mintha valami fehér hószobrot látnának. Átlátszóan ragyogott a napfényben, mint valami nagy, hófehér kristály. Amikor közelebb jött, jobban ki tudták venni a vonásokat. Tizennégy- tizenöt év körüli ifjúnak tűnt fel, de ugyanakkor valami csodálatos szépség ömlött el rajta. Már odaért a gyermekekhez és kedves hangon így szólt hozzájuk: -- Ne féljetek! A Béke Angyala vagyok. Imádkozzatok ti is velem. Letérdelt. Homlokával egészen a földig hajolt, és háromszor ismételte: -- Istenem, hiszek Benned és imádlak Téged, remélek Benned és szeretlek Téged. Bocsáss meg azoknak, akik nem hisznek és nem imádnak, akik nem reménylenek és nem szeretnek Téged. Majd felállt, és így szólt hozzájuk: -- Imádkozzatok ti is ezt! Jézus és Mária legszentebb Szívét imáitok hangja könyörületre indítja. Ezzel eltűnt. Szavai azonban ott zsongtak a gyermekek lelkében; nem is felejtettek el belôle egy szót sem. Megfogadták szavát, és amint az angyal is tette, leborultak, és így ismételgették az imát, egészen addig, amíg csak ki nem merültek. Egy másik alkalommal, valamikor júliusban vagy augusztusban történhetett, a pihenési idôben a nagy meleg elôl Luciáék kertjébe húzódtak. Mindhárman a kút mögött játszottak. Hirtelen csak ott látják maguk elôtt ugyanazt a titokzatos személyt, akivel kint már találkoztak. Most így szólt a gyermekekhez: -- Mit csináltok?... Imádkozzatok sokat, nagyon sokat! Jézus legszentebb Szíve és a Szűzanya fel akar használni benneteket, hogy irgalmát megmutathassa... Imáitokat és áldozataitokat folytonosan ajánljátok fel az Úrnak, hogy így a sok sérelmet jóvátegyétek, és hogy a bűnösök megtérjenek. Tegyétek ezt meg, és így hazátoknak kiesditek a békét. Hazátoknak, amelynek én vagyok az Ôrangyala. Különösképp fogadjátok el, és türelemmel viseljétek azokat a szenvedéseket, amelyeket az Úr küld majd rátok. E szavakra csodálatos fény gyúlt lelkükben. Megértették, hogy a jó Isten mennyire szereti ôket, és azt akarja, hogy ôk is szeressék. Megértették, hogy mennyire várja imáikat és áldozataikat, hogy így a szegény bűnösök megtérjenek. Ettôl kezdve Lucia, Ferenc és Jacinta minden kis áldozatukat az Úrnak ajánlották fel. Bámulatra méltó az a bűnbánat, amellyel e három gyermek engesztelte az Urat. Órák hosszat térdeltek leborulva, és ismételgették az angyal imádságát. Két-három hónap telt el már az esemény után. Cabeço lejtôjén legeltették a nyájat, és ebéd után újra elmentek abba a kis barlangba, amelyben elôször látták az angyalt. Elôvették rózsafüzérüket, és szépen imádkoztak. A rózsafüzér után már sokszor elismételték azt az imát is, amelyet az angyaltól tanultak. Egyszer csak azt veszik észre, hogy valami rendkívüli világosság ragyogja ôket körül. Felállnak, és íme újra látják az angyalt. Egy kelyhet tartott kezében; fölötte ostya volt, amelybôl vércseppek hullottak a kehelybe. Most eleresztette a kelyhet, és a kehely is, meg az ostya is a levegôben függve maradt; majd a gyermekek mellé térdelt, és a következô imát ismételtette el velük háromszor: Legteljesebb Szentháromság, Atya, Fiú és Szentlélek, mélységesen imádlak, és felajánlom a mi Urunk Jézus Krisztus legszentebb Testét, Vérét, Lelkét és Istenségét, amely a világ összes oltárszekrényében jelen van, engesztelésül azokért a vétkekért, amelyekkel Téged megbántanak. A Szent Szív végtelen érdemeiért és a Boldogságos Szűz Szeplôtelen Szívének közbenjárására térítsd meg a szegény bűnösöket. Az angyal ezután felállt és a Szentostyát Luciának nyújtotta, a kehely tartalmát pedig megosztotta Ferenc és Jacinta között, és ugyanakkor ezeket mondotta: Vegyétek az Úr Jézus Testét és Vérét, amelyet a hálátlan emberek olyan borzalmasan megsértenek. Engeszteljetek e vétkekért, és vigasztaljátok meg Isteneteket. Újból leborult a földre, és még háromszor elismételte ugyanazt az imát: Legteljesebb Szentháromság, Atya, Fiú és Szentlélek... Majd eltűnt. A gyermekek továbbra is elôbbi helyzetükben maradtak. Szünet nélkül ismételgették az imát, mígnem Ferenc egyszer csak magához tért. Észrevette, hogy sötétedik, és arra gondolt, hogy itt a hazatérés ideje. A jelenések közben az angyal mennyei fényessége egészen mozdulatlanná tette a gyermekeket, és annyira elmerültek, hogy szinte még a saját létükrôl is elfeledkeztek. Még az angyal eltávozása után is úgy érezték, hogy minden tagjuk fásult és zsibbadt. -- Nem tudom, mi történt velem -- mondta Jacinta. -- Nem tudok már sem beszélni, sem énekelni, sem játszani. Nincs erôm semmihez sem. -- Én is így vagyok -- erôsítette Ferenc, de mindjárt hozzáfűzte: -- Nem baj, hisz az angyal mindennél szebb! Ez az állapot még néhány napig tartott. A három kis pásztor csak lassankint tért vissza a rendes élet kerékvágásába. Késôbb, a Boldogságos Szűz megjelenése idején azonban egészen ellentétes hatást észleltek magukon: lelkük Istenbe merülten élvezte a béke boldogságát, de kifelé lángolt a lelkesedésük, és szerettek volna egyszerre mindent elmondani. Az angyali jelenés hitelességét bátran elfogadhatjuk, hisz mögötte ott áll ôeminenciája Cerejeira kardinális, Lisszabon pátriárkájának tekintélye, amit a Portugál Püspöki Kar egybehangzó véleménye csak még inkább növel. Ha a fatimai titkos eseményeket együtt szemléljük, mindjárt kitűnik, hogy az Úr az angyali jelenést csak elôkészületül szánta. A három kis aljustreli pásztor lelkét elô kellett készíteni, hogy késôbb a Boldogságos Szűz alkalmas ,,hírnökei'' és hazájuk ,,megmentôi'' lehessenek. Figyelmüket az Egyház és a lelkek nagy és sürgetô szükségeire kellett terelni, hogy késôbb majd megértsék, miért akarja annyira az irgalom Anyja az emberi nem boldogulását. # A törpe tölgyek árnyékában Májusban nyílnak talán a legszebb virágok, és ilyenkor legfényesebbek a hajnalok. A fatimai hegyekre 1917. május 13-án gyönyörű nap virradt. Vasárnap van. Szentmise után Lucia, Ferenc és Jacinta már hajtják a nyájat kifelé. Az Agyaggödör elé érve azon tanakodnak, hogy merre tereljék a birkákat. Elmenjenek-e Cabeço felé, a Nagy-Fejre, ahol a gömbölyded lejtôk csúcsairól oly gyönyörű kilátás nyílik? Vagy Os Moinhosra menjenek? -- A hegygerincen lévô szélmalmokról nevezték el így ezt a hegyet. -- Ott van Os Valinhos is. Völgyei tarkállnak a sok virágtól. Jacinta biztos jól erezné itt magát... Mehetnek a Lomba d'Egua oldalára vagy a Sancta Catarina de Serra, sôt még La Moita lejtôire is... Legjobb lesz talán, ha elmennek a Cova da Iria felé, ahol a sziklákat törpe tölgyek árnyéka hűsíti. Itt Luciáéknak is van földjük, a legelô is jó, és amellett nagyszerűen lehet játszani. Véletlenül, de inkább a gondviselés intézkedése folytán azt határozták, hogy ez utóbbi helyre mennek, pedig már nem is esett egészen útba, mert visszafelé kellett menniök. Csak kis ösvényen haladhattak, amelyet azóta a nagy földmunkálatok miatt már nem lehet látni. Átmentek egy száraz pusztaságon, ahol az ember mást sem lát, csak homokot és kavicsot. Harminc és egynéhány birka botorkált a köveken. Apró lépésük tompa zaja belevegyült a csengettyűk csilingelésébe. Lassan felértek a dús fűvel és gyékénnyel benôtt részre, itt aztán már csak a kis csengettyűk szava visszhangzott a reggeli csendben. A kis pásztorok ugyancsak ráértek, úgyhogy menet közben legelhettek volna az állatok, de az útszéli sovány kórok úgy látszik, nem nagyon marasztalták a nyájat. Így aztán délfelé már meg is érkeztek Cova da Iriába.[14] A föld itt ötszáz méter átmérôjű teknôszerű mélyedést képez. Elérkezett a reggeli ideje. A nyáj is megnyugodott, és jól érezte magát a gyenge füvű legelôn. Kis barátaink is nekiláttak, hogy a maguk eledelét elfogyasszák. A kenyérkosárból hamarosan kifogyott az egyszerű étel. Lucia azután a rózsafüzér elmondására hívta fel figyelmüket. Májusban mindig el akarták végezni, hisz e hónap egész különösen a Boldogságos Szűz tiszteletére van szentelve. A fatimai kolostorban az Úrangyalát harangozták. Letérdeltek a fűre, Senhor Antonio egyik olajfája mellé. Befejezték az Ave Mariá-t és felkeltek, hogy a nyájat felhajtsák a birtok hegyoldali ormára. Ott aztán elkezdtek játszani. A házépítôsdi volt az elsô. Építôanyag bôven volt: szanaszét hevertek a kövek, felhasználhatták a földgöröngyöket és rögöket, száraz gallyak is hevertek a földön... A kis Ferenc képzeletében pedig egyre-másra jelentek meg a nagyszerű épületek. Ô volt tudniillik az építômester. Házakat, hidakat, sôt még templomokat is épített! Most tehát házépítéshez kezdtek. Lucia és Jacinta hordta az építôanyagot, Ferenc pedig összerakta. A kis fenyôgerendákon hamar felépült a magas falú kôbástya. A három kis házépítô nem is sejtette, hogy játékuk a jövendô elôképe. Ahol ugyanis e kis építmény állt, ugyanarra a helyre emelte a megújhodott Portugália a fatimai Nagyasszony (Notre-Dame de Fatima) templomát, amely most az ország legnagyobb temploma. # A szép ,,Úrnô'' Éppen dél van. A nap az ég legmagasabb pontján áll. Hirtelen és váratlanul szokatlanul erôs fény kápráztatja el a kis pásztorok szemét. Félelem szállja meg ôket, és szerteszét tekingetve kémlelik a láthatárt. Az ég azonban azúrkék, még csak egy bárányfelhô sem úszik sehol sem. Ferenc szólal meg elôször: -- Mi lehetett ez? Lucia hallotta már valahol, hogy egyes országokban május havában hirtelen gyorsaságú viharok szoktak kitörni. Azt gondolta, hogy most is ilyesmi következik. A vihar talán már itt a dombok mögött van. Mindjárt ki is adta a parancsot: -- Gyerünk! Vihar közeledik! -- Menjünk -- mondotta Jacinta, aki a legkisebb volt és leginkább megrémült. Hamar összeterelték a nyájat, és a lejtôn jobboldalt igyekeztek lefelé. Félúton lehettek, éppen egy törpetölgy mellett haladtak el -- amely még ma is áll --, amikor újabb és még erôsebb villámlást látnak... Most még jobban megijedtek. Egy ideig csak álltak mozdulatlanul. Már leértek a völgybe. Kis szívük tele volt félelemmel és valami megmagyarázhatatlan aggodalommal. De íme: pár lépésre elôttük, az egyik törpetölgy felett méternyi magasságban egy szép ,,Nôt'' pillantanak meg... Csupa fény, mint a ragyogó napsugár. A bájos és szép ,,Kisasszony'', így nevezte Lucia elôször, közelebb hívja ôket, és végtelen kedves hangon így szól hozzájuk: -- Egy cseppet se féljetek, hisz nem bántalak benneteket. Félénken közeledtek a fához, amely most az Ô lába zsámolyává lett, aztán csak nézték hosszan, elmerülten... Az angyalok nyelvén kellene beszélnünk, mondták a gyermekek, ha el akarnók mondani e gyönyörű jelenést. Három kis pásztorunk összeszedte minden tudását, hogy a lehetô legtökéletesebben mondhassák el a látottakat. A festôk, miután figyelmesen meghallgatták a gyermekek elbeszélését, igyekeztek a szépséges Jelenést megfesteni. Arcát és vonásalt napsugarak aranyozták körül, de a három kis látnok mégis csalódva szemlélte a festett képeket. E csodálatos ,,Nô'' tizennyolc év körülinek látszott. Érdekes azonban, hogy az eddig ismeretes Szűz Mária-képek egyikéhez sem hasonlított, sôt még más szentre sem emlékeztetett. Végtelen finom és tiszta arcvonásait ragyogó dicsfény övezte. Mosolygott. Szemébôl csodás kedvesség áradt, de a mélyén valami elfátyolozott szomorúság árnyéka vibrált. Két kezét keble felett összekulcsolta, jobbjában gyönyörű rózsafüzért tartott, amelynek minden szeme úgy csillogott, mintha mindegyik drágakôbôl lett volna. Hófehér öltözete egészen a lába fejéig ért. Ruhája nyakát aranyozott öv fűzte össze, amelynek végei hosszan lelógtak. Fehér palást omlott alá királynôi termetén: elfedte fejét, és a váll szélességében körülfonta egész alakját. Aranyhímzés futott a palást szegélye mentén, és így még dúsabb színpompában tündökölt a szépséges Úrnô. Lábát szelíd rózsa ékesítette, és ott állt könnyedén egy hermelinszerű felhôn, amelyik csak éppen érintette a kis fa zöldellô leveleit. Késôbb, amikor arra kérték Luciát, hogy írja le a Jelenés arcát, csak ezzel az egy szóval tudott felelni: fény. -- Fény volt, fény, csupa fény! Era luz, luz, luz! Húsz évvel késôbb egyik Fatimai Nagyasszonyunk-képrôl, amely úgy látszik, nem elégítette ki ízlését, a leiriai püspöknek a következôket írta: ,,Úgy érzem, habár tudnék is festeni, de ôt igazán lefesteni sohasem tudnám. Hiszen még szó sincs a földön, mellyel szépségét leírhatnám. De ha mindenáron rajzolnom kellene, egyszerű és hófehér öltözetet festenék. Palástja éppen olyan hosszú lenne, mint ruhája, fejétôl lábáig érô. A fényt és csodás szépségét azonban hiába is kísérelném meg kifejezni, mert nincsen szín, mely azt érzékeltetni tudná. Csak palástja szegélyének aranyszövését festeném erôsebben, mert a valóságban is úgy tűnt fel, hogy a fényözön fehér hátterébôl, miként a nap sugarai, csillogón kiragyogott. Még e hasonlat sem közelíti meg a valóságot, de máshogyan már nem bírom kifejezni.'' # Különös beszélgetés A Jelenés a gyermekeket nézi Lucia szívében homályos sejtelem támad: a Boldogságos Szűz van itt... de nem meri elhinni. -- Mit tegyek most? Szokása ellenére egész bátran megszólítja a feléjük nézô Jelenést: -- Honnét jöttél, Asszonyom? -- Az égbôl. -- És miért jöttél? -- Azért jöttem, hogy megkérjelek benneteket valamire. Hat egymásután következô alkalommal ugyanebben az órában minden hónap tizenharmadikán legyetek itt. Októberben majd megmondom, hogy ki vagyok, és mit kívánok tôletek. -- Az égbôl jöttél?... És én is elmegyek az égbe? -- Igen, te is eljössz. -- És Jacinta? -- Ô is. -- És Ferenc? A fényben úszó Úrnô megható anyai jósággal tekintett a fiúra: -- Ô is, de egy kicsit elôbb. Ezért imádkozza el sokszor a rózsafüzért. Istenem, mily boldog gyermekek! Csak az ,,ég'' nevét hallják, és lelkükben máris ég a vágy, hogy elinduljanak a választottak örök útja is hazája felé. A három kis pásztorgyerek és a titokzatos Jelenés közt tovább folytatódik a beszélgetés. Mindhárman feszült figyelemmel lesik a szépséges Nô szavait. Nem is felejtettek el a hallottakból egy szót sem. Igaz, a külvilág nem tudott meg mindent, mert a három kis látnok közös megállapodással egyet-mást szerénységbôl eltitkolt. Elmesélték, hogy a Jelenés megmondta nekik, hogy a plébánia területén meghalt két kisleány már biztos helyen van. Az egyik ugyan még a tisztítótűzben szenved, de a másik már az égbe jutott. E naptól kezdve a három kis látnok magatartása a szülôk elôtt is, meg a sok kíváncsi kérdezôsködô elôtt is rejtélyes dolognak tűnt fel. Rejtély volt, hogy nagy titkukat -- amirôl mindjárt hallani fogunk -- miért ôrzik oly féltve, és még inkább rejtély volt, hogy arról a nagy és fontos ígéretrôl, amelyet a Jelenéstôl kaptak, miért nem beszélnek. Lucia okos figyelmeztetésére határozták el, hogy ezekrôl a dolgokról hallgatnak, amint az angyali jelenéssel kapcsolatosan eddig is tették. Titokban is maradtak majdnem a mai napig. Alig négy éve, hogy Leiria püspöke kérésére Lucia maga írta le ezeket egy kis füzetbe. A féltve ôrzött titok tehát, amit eddig szántszándékkal rejtegettek, most már napvilágra került. Ismerjük minden részletét, és így a három kis fatimai látnok életét is jobban megértjük. -- Akarjátok-e -- kérdezte a Jelenés a gyermekektôl -- életeket Istennek áldozatul felajánlani, és elfogadjátok-e a szenvedéseket, amelyeket Ô kíván rátok bocsátani, hogy ezáltal azért a sok vétekért, amellyel az emberek szent Felségét illetik, kiengeszteljétek? Akartok-e szenvedni azért, hogy a bűnösök megtérjenek? Szeretnétek-e jóvátenni az istenkáromlás bűneit és a Boldogságos Szűz szeplôtelen Szíve ellen elkövetett sértéseket? A szépséges Úrnô elôre tudta, hogy a három kis lélek hôsies ígéretére bizton számíthat. Így is történt. Lucia szent lelkesedéssel felelt mindhármuk nevében: -- Igen. Akarjuk! A Jelenés jóságos anyai mosollyal szólt most a gyermekekhez: -- Sokat fogtok tehát szenvedni, de Isten kegyelme mindig veletek lesz, és mindenkor megsegít benneteket. Miközben így beszélt, imára kulcsolt kezét széttárta. S íme csodálatos fénysugár ragyogja körül a három kis látnokot. ,,Behatolt a lélek mélyére (Lucia saját szavai) és láttuk magunkat Istenben, miként a legtisztább tükörben...'' Ellenállhatatlan ösztönzés vett rajtuk erôt, térdre estek, és lelkesen ismételgették: ,,Ó teljes Szentháromság, imádlak Téged!... Istenem, Istenem, szeretlek Téged!...'' Néhány pillanatra ezután a Jelenés a lelkükre kötötte, hogy a rózsafüzért buzgón mondják el mindennap, és így a világnak kieszközlik a békét. Ezzel eltávozott. Úgy siklott a felhôkön. ,,Lábát meg sem mozdította.'' Napkelet irányában távozott, és ezzel a felejthetetlen látomás a napfényben eltűnt. # Mi történt a látomás után? Elmúlt az elragadtatás, és a gyermekek magukhoz tértek. Lucia, Ferenc és Jacinta csodálkozva és majdnem szomorúan néztek egymásra. Csak nézték egymást, de szólni egyikük sem tudott. Körülöttük a völgy fáin még csak egy levél sem mozdult. Melegen tűzött a nap, és az elhagyott hegyvidék egészen nyugodt és csendes. A nyáj azonban elszéledt. Otthagyták az illatos rozmaringot, amely a sötétzöld cserjés árnyékában nôtt, kerestek helyette jobbat. Az ínyenc birkák átszöktek a szomszédos takarmányborsóval bevetett földre. A gyermekek sietve futottak utánuk, és visszaterelték ôket. Jaj, csak valaki meg ne látta volna! A legázolt föld ugyanis egy másik ember birtoka, és így a kárt meg kellene téríteni. ,,Szerencsére senki se vette észre a nyomokat a meglegelt borsóföldön'' -- mondotta Lucia, amikor a történteket elmesélte; épp azért már ezt is egy kisebb csodának tartotta. Ferenc, aki kétségkívül nem esett oly mély elragadtatásba, mint a többiek, már jelenés közben észrevette, hogy a birkák megszöktek. Mindenáron oda akart szaladni, hogy az idegen földrôl leterelje a nyájat. De a Jelenés így szólt Luciához: -- Mondd meg Ferencnek, hogy a nyáj miatt ne aggódjék, nem lesz abból semmi baj sem. Visszaterelték az engedetlen birkákat, és elmondhatták egymásnak elsô benyomásukat. A Jelenés egyedül csak Luciával beszélt. Jacinta hallotta a kérdéseket is, meg a feleleteket is. Ferenc azonban csak kis unokanôvére hangját hallotta, de azt ô is észlelte, hogy a szép Nô beszélt.[15] Körülbelül tíz percig tartott a csodálatos beszélgetés, ,,éppen egy rózsafüzért lehetett volna elmondani.'' Egy-két szóval megbeszélték a történteket, és utána mindhárman önfeledten elhallgattak. Egyikük sem gondolt most a játékokra. Ferenc szép kis kôházára is úgy tekintenek, mintha hitvány kôrakás lenne. Lelküket valami mélységes öröm tölti el, és ez elég nekik. Ott ülnek csendben, szemükben meglepetés és csodálkozás tükrözôdik. Egész valójukat csak egy gondolat foglalkoztatja: a csodás látomás és a beszélgetés. Csak a kis Jacinta sóhajtásait lehetett néha hallani, amint hangosan feltört ajkáról a szó: -- Ó, milyen szép Nô! Milyen szép Nô! S mintha csak újra hívni akarná a Jelenést, kezét szent buzgósággal kulcsolta imára. Lucia és Ferenc újra a csodálatos jelenésrôl szerettek volna beszélgetni, de a kicsike lelkét annyira eltöltötte és lefoglalta a látomás, hogy sóhajaival szüntelenül félbeszakította a társalgást: -- Ó, milyen szép Nô! Majd mindhárman a hegyoldalt nézték, tekintetük messze szállt, s a kék égen, ahol a Jelenés eltűnt szemük elôl, keresték az ezüstfehér nyomokat. Közben fel-felhallatszott Jacinta sóhajtozása: -- Ó, milyen szép volt az Úrnô! # Hallgatunk Egész délután a nyáj mellett voltak, közben Lucia az események további fejleményeire gondolt. A jelenés közben a szépséges Úrnô teljesen lekötötte figyelmét, és elfelejtette megkérdezni, hogy odahaza szüleinek mit mondjon. Másrészt e felôl a Jelenés sem mondott semmit sem, azért elhatározta, hogy megvárjak a következô jelenést, és addig hallgatnak a dologról. Elhatározását azonnal közölte, méghozzá mindjárt, parancs formájában: -- Értitek? Nem szólunk senkinek sem a történtekrôl! Ferenc készségesen ismételgette: -- Érted? Senkinek! Lassan eljárt az idô, és a hazamenetelre kellett gondolniok. Összeterelték tehát a nyájat, és a fatimai úton hazafelé ballagtak. A falu elôtt aztán letértek egy rosszabb útra, amely Aljustrelbe visz. Közben bealkonyodott. A fatimai kolostorban már az Úrangyalát harangozták, amire a nyáj apró tipegése és a csengôk csilingelô hangja elült a két karámban. Jacinta és Ferencék háza elôtt elhaladva Lucia óvatosan körülnézett, hogy nem látja-e valaki, aztán utoljára még egyszer figyelmeztette ôket. Mutatóujját felemelve, jelentôségteljesen mondotta: -- Hallgatunk! Megértettétek?! Lucia aggodalma érthetô, mert estefelé Jacinta túláradó lelkesedésében újra csak ezt hajtogatta: -- Ó, milyen szép Nô! -- Fogadni mernék, még elmondod valakinek! -- Ne félj, nem tudja meg senki sem! -- felelte megnyugtatóan Jacinta. # És mégis... Luciáéknál rendesen megvacsoráztak, és elmondták az esti imát. Édesapja szokása szerint most is elment a kis tanyai korcsmába, hogy barátaival kissé együtt ,,szívja a levegôt''. Maria-Rosa pedig elôvette az ószövetségi Szentírást, és az olajlámpa fényénél gyermekeivel elolvastatott egy lapot, majd csendesen nyugovóra tértek. Másképp volt azonban Martoéknál. A szülôk egész nap távol voltak. Még Jacinta is elôbb hazaért, mint édesapja és édesanyja. Közben a kisleány úgy érezte magát, mint aki tüzes parazsakon jár. Hogyan is rejtse el érzelmeit, és titkolja el a nap folyamán történteket, amikor eddig minden istenáldott este el szokta mesélni édesanyjának a napi eseményeket?... Nem bírt tovább várni. Elment édesanyja elé. Alig pillantotta meg, gyorsan feléje szaladt és nyakába ugrott, majd így köszöntötte: -- Drága édesanyám! (Petite-maman = kis mamám). Cova da Iriában ma láttam a Szent Szüzet! -- Jézusom! ...Mit beszélsz?! Csak nem bolondultál meg! -- De bizony igaz! -- Ugyan, dehogyis hiszem el. Csak a szentek látták a Szent Szüzet, te pedig nem vagy szent! -- De mégis láttam! Sôt Ferenc és Lucia is látta! -- Csacska birka vagy, kisleányom! Jacinta egészen elszomorodott, majd kérlelôn így szólt: -- Higgye el, édesanyám. Közben hazaérkeztek. Újra édesanyja elé állt: -- Édesanyám, azt mondta a Boldogságos Szűz, hogy mindennap el kell mondanunk a rózsafüzért. Végre édesapja is hazaért. Asztalhoz ültek és megvacsoráztak. Aznap este Manuel-Pedro sógora is náluk volt egyik kisfiával. Ôk is hallották, amint Jacinta elmesélte a csodás látomást. Ferenc közben mindig helyeselte és bizonyította a mondottakat, de ígéretéhez híven semmi többet nem mondott. Másnap reggel Olimpia asszony sietve mesélte el a történteket sógornôjének. A szomszédok is megneszelték a dolgot, sôt az új hír futótűzként terjedt tova az egész faluban. Közben Ferenc elszaladt Luciához, és megmondta, hogy Jacinta elárulta a titkot. Amikor aztán Jacinta is odaért, Lucia szigorú hangon így szólt: -- Ugye hányszor a lelkedre kötöttem, hogy hallgass! Most majd meglátod, hogy milyen nagy baj lesz ebbôl! Nagy könnycseppek csordultak ki a kisleány szemébôl, és bűnbánóan verte mellét: -- Magam sem tudom, mi volt velem, de nem bírtam ki a hallgatást. -- No, ne sírj tovább! De ezután aztán el ne mondd ám senkinek sem, amit a szép Úrnôtôl hallottunk! -- Már elmondtam! -- És miket beszéltél el? -- Azt, hogy a szép Nô megígérte, hogy felvisz minket is az égbe. -- No, ugyancsak siettél! -- Lucia, bocsáss meg. Többet igazán nem mondom el senkinek sem! Lucia teljes mértékben ôrizte a titkot. Más sem beszélt elôtte ezekrôl a dolgokról. Titokban azonban annál jobban figyelték. Egyik nap Maria-Rosa elhívta leányát, hogy házuk folyosóján segítse lenyírni a birkák gyapját. Csattogott az olló, és hullott a fehér és barna gyapjú. A hôséget alig lehetett elviselni, de a csend is nyomasztóan hatott. Egyszer csak a lehetô legtermészetesebb hangon megszólal Lucia édesanyja, és ezt kérdezi lányától: -- Mondd csak, Lucia, azt hallottam, hogy Cova da Iriában láttad a Szent Szüzet. -- Ki mondta ezt, édesanyám? -- Nagynénéd, Olimpia. Néki pedig Jacinta mondta. És valóban igaz lenne? -- Azt ugyan sohasem mondtam, hogy a Szent Szűz volt, de egy igen szép kisasszonyt valóban láttam. Megkértem Ferencet is, meg Jacintát is, hogy ne mondják el senkinek sem, de úgy látszik, nem tudtak a nyelvükre vigyázni. -- Egy kisasszonyt? -- Igen, édesanyám! -- Nos és mit mondott neked az a kisasszony? -- Arra kért bennünket, hogy hat egymásután következô hónap 13-án legyünk ott, és utoljára majd megmondja, hogy ki és mit akar. -- Hogyan kezdtetek el vele beszélgetni? A kisleány most szépen, nyugodtan elmondta mindazt, ami történt. Amikor mondókáját befejezte, édesanyja leintôleg szólt hozzá: -- De a következô hónapban csak nem mégy el Cova da Iriába? -- De elmegyek, édesanyám... Már elhatároztuk. -- De hiszen akkor Szent Antal napja lesz, és ezen a vidéken igen nagy ünnep. -- Mindegy, akkor is elmegyünk. Az anya és leánya elhallgatott. Antonioné egy pillanatig gondolkodott, majd szigorúan így folytatta: -- Remélem, hogy hazudozástokat most már abbahagyjátok! -- Nem hazugság ez, édesanyám -- válaszolta Lucia nyugodtan és ôszintén. -- Ugat a kutya, emberek jönnek! Az édesanya és lánya egyszerre elhallgattak. Csak a nyíróollók zaja hallatszott, amint sercegve vágta a bárányok göndör gyapját. # A faluban valami történik A látomás másnapján, amikor a nyájat a kijelölt legelôre hajtották, Jacinta ahelyett hogy játékhoz kezdett volna, félrevonult, és gondolkodva leült egy köre. -- Jacinta, gyere játszani! -- Ma nem játszom. -- Miért? -- Mert azon gondolkozom, amit tegnap az a szép Nô mondott. Kérte, hogy imádkozzuk a rózsafüzért, a bűnösök megtéréséért hozzunk áldozatokat. Most már mindig egészen el kell mondani az Üdvözlégy Máriát. De áldozatokat hogyan hozunk, azt igazán nem tudom. Fájdalom! Az elsô és legkeményebb áldozat csak ez az egy szó volt: ,,látnokok''. Három kis barátunk számára egészen új utat jelölt ki e hivatás, és elôre megsejtették annak minden terhét. Aljustrelben az emberek jobban megnézték ôket, és megjegyzéseket tettek rájuk. Senki sem hitt nekik. Sôt a falu hírharangjai egyenesen nyelvükre vették a kicsinyeket: -- Csak nem gondoljátok, hogy ilyesmi is lehetséges? -- Összevissza hazudoznak! -- Olyanok, mint a többi gyerek! -- De a család is hibás! -- Egy kicsit rendbe kellene szedni ôket! Jól elverni mindegyiket! -- Ha az én leányom lenne -- erôsítette az egyik túlzó --, majd ellátnám én a baját! És amikor Luciát meglátták, minduntalan ilyen megjegyzéseket kiáltottak utána: -- Csaló! --Ál-Bernadette! Olimpia asszony ugyancsak nem tudta, hogy mit tegyen. Minél jobban védte gyermekeit, maguk közt annál jobban kérte ôket, hogy ismerjék be hazudozásaikat. Sógornôje már sokkal erélyesebben lépett fel, és szegény kis Luciát szüntelenül korholta. Többször ki is kapott, de mindhiába. Rendületlenül megmaradt elsô állítása mellett! -- Szegény kis gyermek! Ilyenkor csendesen sírdogált, és elvonult az egyik kis sarokba, ahol szegényes, csíkos kartonkötényével törölgette könnyeit. Nem vigasztalta senki sem, mert a család tagjai mind helyeselték édesanyjuk eljárását. Az édesapák egyelôre nem avatkoztak bele a dologba. Marto gazda nagyon szerette gyermekeit. Tekintete ugyan a hegyilakók érdes külsejét mutatta, de azért nagyon könnyen elhitte, hogy valóban természetfeletti jelenéssel áll szemben. Természete hajlott az elmélyedésre. Ilyen volt a kis Ferenc is. Odahaza, este vagy reggel, amikor a háziak újra elôhozták a látomást, mindig mondott egy-két nagyszerű és találó megjegyzést: -- Az Isten oly hatalmas... Ha ezt jól átgondolnók, nagy lépésekkel haladhatnánk elôre!... Igaz ugyan, hogy rendkívüli dologról van szó... de hát miért hadakozunk annyira ellene... Maradjunk nyugodtan, és várjuk meg szépen a végét... Manuel Pedro mondókáját befejezve, munkában edzett, kérges tenyerével keresztet vetett magára, aztán leült az egyik sarokba, és ott egyedül tovább folytatta elmélkedését. Sehogy sem hitte el, hogy az ô kis Ference és aranyos Jacintája csak összevissza hazudozna. Antonio dos Santost pedig egyáltalán nem érdekelte a gyerekek beszéde. Nem is ellenkezett, de nem is pártolta ôket. Semmit sem adott az ilyen beszédre, és amikor már nem tudta tovább hallgatni, unottan legyintett: -- Asszonybeszéd az egész! S ezzel továbbment. Az esemény híre már a fatimai plébános fülébe is eljutott. Egyik reggel Santosné személyesen felkereste a plébánost. Tanácsért jött, és fôképp arra kért engedélyt, hogy Luciával szigorúan bánhasson, és hogy a következô titkos találkozóról is otthon foghassa a kisleányt. A probléma súlyosan nyomja a jó pap lelkét. Szíve és lelke tele buzgósággal és jámborsággal, de most fél és ingadozik. Egészen zavarba jött. Ha a jelenés igaz, szörnyű vétek lenne az Ég ellen hadakozni! Ha csak gyerektalálmány az egész, akkor pedig még ô is közreműködik a gyermekek hazudozásaihoz! De ezen utóbbi kétely felôl hamarosan megnyugodott, hisz a katekizmus órákról nagyon jól ismerte a három csöppség egyszerű nyíltságát és bájos naivságát. Vagy hát valami emberi cselszövés áldozatai lennének? Vagy maga az ördög játszik közre? Ha ez utóbbi az igaz -- ezt tartotta ugyanis a legvalószínűbbnek -- akkor pedig óriási felelôsség terheli, hogy miért nem fedte fel az ördög ármánykodását, és miért nem szabadította meg híveit az ilyen csalástól. Mindamellett nyugodtan meghallgatta Maria-Rosa szavalt. Késôbb a plébános maga mondta, hogy elôször teljes igyekezetével azon kellett lennie, hogy a végsô feszültségig felizgatott asszonyt valahogyan nyugalomra mérsékelje. -- E hitvány lány miatt az egész falu minket nevet... Miért is kellett ilyent megérnem! -- Ne beszéljen így!... Lehet ugyan, hogy hazudnak, de ha igaz, amit mondanak!... Igen, ha igaz, akkor ebbôl igen nagy áldás származik családjukra, és a végén mindenki irigyli majd magukat!... -- Ha igaz!... Ha igaz!... De plébános úr, mondom, hogy nem igaz! Lányom csak hazudozik!... De ez még csak az elsô eset, megyek tehát, és megtiltom neki, hogy tovább folytassa. Ezen elsô beszélgetés csak még jobban fokozta a plébános nyugtalanságát és határozatlanságát. Lucia édesanyját is csak még jobban felingerelte a kis ,,hazudozó'' ellen, aki aznap este még szigorúbb dorgálásában részesült. # Súlyos fenyítések -- Egy édesanya féltô szigora Elközelgett június 13-a. A Marto család minden nehézség nélkül elengedte a két kisgyermeket, hogy újra megláthassák a szépséges Úrnôt. Santosék azonban szándékosan visszatartották Luciát, bár azért teljes határozottsággal nem mertek ellenszegülni. Aljustrelbôl is, de a környezô falvakból még több kíváncsi ember jött össze, akik mohón várták a jelenés megismétlôdését. De már voltak köztük olyanok is, akik elhitték, hogy valóban természetfeletti jelenéssel állnak szemben. Tehát az ilyen különbözô véleményeket is számításba kellett venni. Maria-Rosa maga is tudta, hogy ,,nyaklevesekkel'' nem lehet a nehézségeket megoldani. Sokszor bizony nagyon is megverte a kisleányt, mert mindenáron ki akarta csikarni a hazudozást beismerô vallomást. Nem csoda, hisz e bűnnek még a gondolatától is elborzadt. Szavával és példájával mindig arra törekedett, hogy gyermekei becsületesek és ôszinték legyenek. Érthetô tehát, hogy gyorsan haragra lobbant, ha arra gondolt, hogy lánya mégis hazudozik. Idôsebb lányai is helyeselték édesanyjuk eljárását. Június 13-án Portugália és egyben Fatima védôszentje, Szent Antal ünnepére virradtak.[16] Lucia édesanyja és nôvérei egyáltalán nem törôdtek a kislány szívügyével, sôt aznap is így beszéltek hozzá: -- Most elhagyod az ünnepet csak azért, hogy beszélhess azzal az állítólagos szép Nôvel? A kislány sokat szenvedett, amikor látta, hogy a családban senki sem hisz neki. Mindazonáltal megmaradt elhatározása mellett: ma is elmegy Cova da Iriába. Maria-Rosa látta, hogy nem megy semmire sem, azért utoljára még egyszer beszélt Luciával. Reggel éppen a nyájat akarta kihajtani, amikor édesanyja újra arra kérte, hogy most már igazán ismerje be hazudozásait. Elôször csak szép szóval kezdte, késôbb már fenyegetôdzött, végül aztán már a seprônyelet is megragadta. Lucia azonban hajthatatlan maradt. Végre aztán Maria-Rosa mégis csak elengedte. A nyáj már lassan ballagott, amikor a nyugtalan édesanya Lucia elôtt még egyszer elismételte szokásos mondókáit: hogy az ô családjában ilyen még nem fordult elô, és jegyezze meg, hogy nála sem tűri el a hazudozásokat. -- Estére, ha hazajössz, elvezetlek minden házhoz, és meg fogod mondani, hogy hazudtál, és ott mindjárt bocsánatot kérsz. Értetted?! Lucia elment. Ferenc és Jacinta már nyugtalanul várták, és fölötte csodálkoztak késése miatt. Amikor aztán megpillantották könnyezô kis barátjukat, gyorsan megkérdezték az okát. Elmondott nekik mindent, majd kérôn rájuk nézett: -- Mondjátok meg, most mit tegyek? Édesanyám mindenáron azt akarja, hogy vonjam vissza állításomat. Nem tudom... nem tudom, mit tegyek... Ferenc kissé szemrehányóan szólt Jacintához: -- Látod, miért járt el a szád!... Most miattad van ez is! Szegény kislány szemébôl nehéz könnycseppek potyogtak; Lucia elé térdelt és kitárta két kezét: -- Rosszat tettem, de többet nem mondom el senkinek sem! Hogyan is jött rá ez a hétéves csöppség, hogy ilyen formában alázza meg magát. Valószínűleg nagyobb testvéreitôl tanulta el, akik elsô szentáldozásuk elôestéjén így szoktak bocsánatot kérni szüleiktôl. Vagy talán már a kegyelem formálta át ezt a kis lelket? Beesteledett, és Lucia hazatért a nyájjal. Maria-Rosa újra csak az ôszinteségrôl beszélt lányának: -- Mindig ezt hangoztattam gyermekeim elôtt, tehát most sem tűröm, hogy éppen a legkisebbik csináljon ilyesmit. De ha még valami apró- cseprô dologról lenne szó! De ekkora hazugság, és innen-onnan mindenki felül neki, ez mégis sok!... Ez így nem megy tovább. Választhatsz: vagy elmégy a szomszédokhoz, és beismered elôttük, hogy hazudtál, vagy pedig bezárlak egy szobába, ahol még a napfényt sem láthatod! Lucia nôvérei helyeselték édesanyjuk szavait és fenyegetéseit. A kicsike pedig lélekben keservesen szenvedett. Fájt neki, hogy családja megveti, és mindenki ellene van. Hol van most az a kedveskedô szeretet, amellyel még pár héttel ezelôtt elhalmozták? Úgy szerette volna kiengesztelni édesanyját, de nem tudta, hogyan kezdjen hozzá. Otthagyták egyedül, ô pedig a sarokban sírdogált. Potyogtak szemébôl a könnyek, és közben az áldozatra gondolt. Szenvedését és könnyeit a jó Istennek ajánlotta, és így teljesítette most a szép Úrnô kívánságát. # A boldog viszontlátás és egy újabb titok A nevezetes nap újra elérkezett. A szép Úrnô ma újra eljön. A Marto házaspár talán nem akart a gyermekekkel elmenni, ezért jókor reggel elindultak a Porto-de-Mos-i vásárra. Egy pár ökröt szándékoztak venni. Amire hazaértek, már jól eljárt az idô. Egészen beesteledett. Santosék pedig úgy döntöttek, hogy egyelôre nem törôdnek a dologgal, bár nagyon elszomorította ôket az eset. [17] Lucia, Jacinta és Ferenc pedig hű maradt az adott szóhoz. Mindkét családnál az volt a szokás, hogy vasár- és ünnepnap is kihajtották a birkákat. Ilyenkor azonban korán reggel kimentek, és kilenc órára már otthon is voltak. Így a gyermekek is elmehettek a szentmisére. Ez alkalommal azonban a szépséges Úrnô fogadására készülôdtek. Déli harangszókor már régóta Cova da Iriában vártak. Dobogó szívvel és mély áhítattal imádkoztak a rózsafüzért. De milyen különös! Ma Fatimában ünnep van, Porto-de-Mos-ban áll a vásár, Ourém pedig egyik legnagyobb ünnepét tartja: ünnepi szónok beszél a hívekhez, a fôtéren pedig szól a muzsika, és mégis körülbelül hatvan nézô várja kíváncsian a jelenést. Lehet, hogy több köztük a kíváncsi, mint a hívô, de mindannyian várnak. Ott állnak a törpetölgyek árnyékában, ki erre, ki arra. A gyermekek az egyik nagyobb fa árnyékában térdelnek. Most is ugyanott vannak, ahol az elôzô jelenés alkalmával imádkozták a rózsafüzért. De befejezték már imájukat, és Lucia feláll, mintha csak a templomba akarna belépni -- így mondotta el az egyik jelenlevô -- megigazítja selyemfejkendôjét és nyaksálját, aztán kelet felé nézve vár. A két kisleány azt ajánlotta, hogy amíg a szép Úrnô ideér, addig mondják el még egyszer a rózsafüzért. Ebben a pillanatban azonban Lucia elragadtatva felkiált: ,,Láttam a villámlást! Itt az Úrnô!'' És már fut is, a két kicsi pedig követi ahhoz a törpetölgyhöz, amelynek ágain egyszer már megpihent a szép Jelenés rózsaszirmos lába. A szemtanúk mindannyian azt vallották, hogy Lucia beszédjét ôk is hallották, de a feleleteket már nem. És a jelenést sem látták. -- Mit kívánsz tôlem? -- kérdezte Lucia. -- A következô hónap 13-án újra gyere el ide. Addig is imádkozzatok el mindennap a rózsafüzért. Aztán még ezt is hozzáfűzte: -- Azt akarom, hogy tanuljatok meg olvasni. Utána majd megmondom, hogy mit kívánok tôletek. Lucia most valaki kérésére egy betegért járt közben: -- Megtér és meggyógyul még ebben az évben. A Jelenés ezután valami ,,titkot'' közölt a gyermekekkel. Ez az elsô titok. Ferenc most sem hallotta a Jelenés minden szavát, de azt ô is megtudta, hogy Lucia közbenjárása eredménnyel járt. -- Vajon mi lehet ez a titok?... Talán a gyermekek szüleinek vagy a plébánosnak üzent valamit a szépséges Jelenés, hogy kételyeiket eloszlassa? Egészen bizonyos, hogy a három gyermeket újra megnyugtatta örök üdvösségük felôl. Az eddigi jelek szerint csak arra következtethetünk, hogy újra a három kis látnok jövôjérôl volt szó. Lucia -- mondjuk -- elhagyja a világot, és valahol apáca lesz, Ferenc és Jacinta pedig hamarosan felmegy az égbe, amint ezt már elôször is megígérte a szép Úrnô. Ma már tudjuk, hogy e valószínű feltevés teljesen fedi a valóságot. De ezentúl az égi közlés még egy másik dologra is kitért. Lucia nôvér saját szavaiból tudjuk ezt, aki 1927-ben gyóntatója kérésére és a legméltóságosabb Oltáriszentségben elrejtôzött isteni Mester ,,félre nem érthetô szavakkal kifejezett óhajára'' közölte a június 13-i beszélgetés gondolatait: ,,Arra kértem a szép Úrnôt, hogy vigyen el minket is a mennyországba, ô azonban így felelt: Jól van. Jácintáért és Ferencért hamarosan eljövök, de neked még sokáig idelent kell maradnod. Jézus azt akarja, hogy megismertess és megszerettess az emberekkel, mert szeplôtelen Szívem tiszteletét az egész világon el akarja terjeszteni. -- Tehát akkor én egyedül maradok? -- Ne félj, kisleányom! Nem hagylak el sohasem. Szeplôtelen Szívem mindenkor menedéked lesz, és e Szív lesz számodra az út, amely téged az Istenhez vezet.'' Legújabb jegyzeteiben Lucia e jelenéshez még a következôket írta: ,,A Szent Szűz, miután ez utolsó szavakat kimondta, széttárta kezét, és mi az átható fényben másodszor láthattuk magunkat Istenben elmerülten. Úgy tűnt fel, mintha Ferenc és Jacinta egy felfelé ívelô fénynyalábban lett volna, engem pedig egy föld felé irányuló fénysugár világított át. A Jelenés egy szívet tartott jobb kezében, amelyet egészen körülfontak a tövisek, és a tüskék szúrós hegyükkel mélyen bent ültek e szívben. Akkor megértettük, hogy e szív Mária szeplôtelen Szíve, amelyet a világ bűnei mélyen elszomorítanak. Ezért kért bűnbánatot és engesztelést.'' Mintegy negyedórára nyúlott a párbeszéd. Maguk a tanúk mondották, hogy amíg a jelenés tartott, a fa ágai lefelé hajoltak, mintha csak a teher valóságosan rájuk nehezedett volna. Egy másik tanú pedig így ír: ,,Június volt, és a fák ágain a fiatal hajtások üde zölden virultak. Lucia, amikor a jelenés végén mindnyájunkat figyelmeztetett, hogy a Szent Szűz kelet felé távozik, a fa minden ága újra felegyenesedett, és ugyanolyan irányban hajoltak el, mintha csak a Jelenés ruhája súrolta volna azokat.'' Lucia, Ferenc és Jacinta, most még mindhárman itt a földön imádkoznak. De ott térdel mellettük mintegy tizenkét jó barát, aki elhiszi, hogy a gyermekek igazat beszéltek. Az igazi próba pedig még csak most kezdôdik. Hôsi elhatározás és a szentek lelkülete kell hozzá, hogy kiállhassák. De a Szent Szűz ezután még egyszer eljön az égbôl, hogy bátorítsa és segítse a gyermekeket. ======================================================================== 3. Felhôk és napsugár A plébános nem tud dönteni E második jelenés után azt hinné az ember, hogy három kis barátunk most már megszabadult mindenféle zaklatástól és fenyegetéstôl. Hisznek majd a hozzátartozók is, és a családban helyreáll a rend. Santoséknál sajnos nem így történt.[18] Minél inkább terjedt a jelenések híre, Maria-Rosa annál erélyesebben lépett fel lányával szemben. Sehogy sem akarta elhinni, hogy igaz az, amit Lucia beszél. A legnagyobb készséggel tett eleget a plébános óhajának, aki arra kérte Santosnét és sógornôjét, hogy menjenek el hozzá, és vigyék magukkal a kicsinyeket is, hogy a jelenések felôl kikérdezhesse ôket. A jelzett nap elôestéjén Marta-Rosa megmondta lányának, hogy másnap elmennek a szentmisére, és utána bemennek a plébános úrhoz is, aki elôtt be kell ismernie hazudozásait. Lucia nôvérei már elôre kilátásba helyezték a büntetést, ha a plébános úr elôtt is le meri tagadni az igazat. Lucia pedig szomorúan átment kis unokatestvéreihez, és elmondta nékik a legutóbb kapott fenyegetéseket. Jacinta vigasztalta. -- Mi is elmegyünk a plébános úrhoz. Édesanyám mondta, hogy elvezet bennünket, de nekünk nem beszélt semmiféle büntetésrôl sem. De ha mégis szenvednünk kell, az Úr Jézus iránti szeretetbôl szenvedünk a bűnösök megtéréséért. A két édesanya másnap jó korán elindult a falu felé. Természetes, velük mentek a gyermekek is. Indulás elôtt Maria-Rosa újra csak arra akarta rábírni Luciát, hogy a pap elôtt vallja be hazugságalt: -- Letérdelsz elôtte, és bevallod, hogy hazudoztál, utána pedig bocsánatot kérsz. Ô majd megadja az elégtételt, amit te szépen elvégzel. Maria-Rosa útközben is folytatta dorgálásait. Újra és újra kikelt a hazugság és a hazudozók ellen. Lucia pedig remegve kérlelte édesanyját: -- De hogyan mondjam, hogy nem láttam, amikor láttam. Ezúttal elmaradt a pofon, sôt Maria-Rosa egészen elhallgatott. A plébános éppen szentmiséjét mondta. Ôk is részt vettek rajta. A gyermekek Istennek ajánlották minden szenvedésüket. Szentmise után a kis csoport átment a templomtéren; már elérték a plébániát, de a folyosó lépcsôjénél megálltak. -- Tovább aztán ne ingerelj engem! Értetted? -- szólt Maria-Rosa leányához. -- Megmondod a plébános úrnak, hogy hazudtál; ô aztán vasárnap kihirdeti a templomban, hogy hazugság az egész. Ezzel egyszer s mindenkorra véget vetünk a további balhiedelmeknek. Nem szégyelled magadat? Elcsôdíted az embereket Cova da Iriába, hogy ott egy fa elôtt imádkozzanak. Máris kopognak a plébánia ajtaján. A plébános nôvére fogadja ôket. Egy kicsit várni kell, addig leülteti a kis csoportot. Végre jön a plébános, és bevezeti ôket az irodába. Lucia kerül elôször sorra. A plébános nyugodtan és szeretetteljesen kérdezget egyet-mást a kisleánytól. Elég aprólékosan kitér mindenre, de nem korholja, és nem is fenyegeti. Néha közbeszúr egy-egy fogós kérdést, hogy a kislányt ellentmondásba vigye vagy összezavarja. Ferenc került most sorra. Nyíltan és ôszintén válaszolt minden kérdésre. Jacinta azonban igen szűkszavú volt. Lehajtotta a fejét, és amikor a pap kérdezte, alig szólt két-három szót. -- Miért nem beszéltél? -- kérdezte Lucia, amikor a plébános úrtól kijöttek. -- Tudod, megfogadtam, hogy többet nem mondom el senkinek sem. Maria-Rosa és Olimpia asszony határozott útbaigazítás nélkül jöttek el, mert a plébános csak a vállát vonogatta: ,,Sejtelmem sincs, hogy mit mondjak, vagy mit is kellene most tenni.'' Hármuk közül csak Lucia járult még a szentáldozáshoz, és egyébként is ô volt közülük a legidôsebb, ezért a jó plébános sok tanácsot és hittudományi magyarázatot adott a kislánynak. Lucia lelke mélyén nagyon örült, hogy ez a kétes kimenetelű kihallgatás ilyen jól végzôdött. Ez már valóban siker és eredmény volt. Az otthoniak ellenkezése azonban csak nem akart szűnni. Édesapja már elôször sem adott sokat az ilyen ,,asszonybeszédre'' -- most sem avatkozott tehát a dologba. -- Édesanyja a plébánosnál tett látogatás eredményérôl az otthoniaknak egy árva szót sem szólt. Lucia nôvérei azonban tovább ijesztgették a kicsikét, mondván, hogy a végén még a plébános úr haragját is magára vonja. Az igazság az, hogy akik hallották a plébános szavait, akármilyen véleményen is voltak, de mindannyian meglepôdtek. Hiába kérdezte ki a gyermekeket, kételyeit nem tudta eloszlatni. Ha hívei érdeklôdtek nála, örökké ingadozott, és határozott feleletet sohasem tudott adni. Nem kételkedett ugyan a gyermekek ôszinteségében, de viszont azt sem bírta sehogy sem elhinni, hogy a Szent Szűz valóban megjelent: -- Az lehetetlen... mondogatta. Nem tiltotta meg azt sem, hogy a gyermekek Cova da Iriába elmenjenek. Azt amúgy is gondolta, hogy a szülôk maguk nem kísérik el a gyermekeket, mert attól félnek, hogy a nagy tömeg elôtt, amelyet már nem lehet onnét elszoktatni, szégyenben maradnak. A sok kíváncsiskodó közt azonban akad elég sok okos és józan ember, aki majd beszámol a történtekrôl. És egyébként is megkérte Maria-Rosát, hogy a júliusi jelenés után újra jöjjön el lányával együtt. # Kínzó kétségben Lucia lelkére nagy gond nehezedett. Mindig a plébános úr megjegyzése járt az agyában. Ferreira plébános ugyanis rosszra magyarázta Lucia hallgatását: ,,E jelenés nem lehet az ég üzenete. Ilyenkor az Üdvözítô rendszerint arra kérte a lelkeket, hogy mindenrôl számoljanak be gyóntatójuknak vagy plébánosuknak. Márpedig ez a gyermek egyet-mást elhallgat.'' ,,Valószínű, hogy az ördög keze van a dologban. Mindenesetre meglátjuk! A jövô majd eldönti, hogy miképp vélekedjünk ezekrôl a dolgokról.'' A plébános legjobb lelkiismerete szerint cselekedett, amikor ily várakozó fenntartással beszélt, mert az Egyház ilyen rendkívüli esetekben csak hosszas kivizsgálás után adja meg a végsô feleletet. Lucia figyelmét azonban csak egy szó ragadta meg: a plébános úr szerint talán az ördög kápráztatja el szemüket. Mindig készséges lélekkel fogadta a papok tanítását, érthetô tehát, hogy ez a feltevés nagyon megzavarta lelkét. ,,Hogy e gondolat mennyire megkínzott, azt csak az Úr Jézus tudná megmondani, aki olvas a szívekben.'' Sokszor mondogatta elgondolkodva: ,,A Sátán lenne? S engem ily ravaszul akar lépre csalni?...'' Hallott már a varázslókról, akik mindenféle álmokat és látomásokat tudnak elôidézni, sôt magát az ördögöt is meg tudják idézni. Hallotta azt is, hogy ahol a Sátán megjelenik, ott háború és pusztulás jár a nyomában. És íme, amióta az a ,,Nô'' megjelent, felfordult az ô házuk békéje és nyugalma is. Amikor ezekre gondolt, mindig félelem és aggodalom szállta meg lelkét. Érezte, hogy most már nem vonzódik annyira unokatestvéreihez sem, pedig azelôtt nagyon szerették egymást. Ha csak tehette, elkerülte ôket, és néha még ha hívták is, elrejtôzött elôlük. Egy napon aztán feltárta elôttük aggodalmait. ,,Ez nem lehet a gonoszlélek -- felelte Jacinta. -- Nem, sehogy sem lehet... Az ördög csúnya és a föld alatt lakik, de az a Nô csodásan szép és mindhárman láttuk, hogy felfelé, az égbe ment!'' Jacinta felelete kissé megnyugtatta Luciát. De azért, amint késôbb maga mondta, abban a hónapban nagyon sokat szenvedett. Még az imától és az önmegtagadásoktól is elment a kedve. Szülei folyton dorgálták, úgyannyira, hogy a végén már azt gondolta, jobb lesz, ha megteszi kívánságukat, és valóban azt mondja, hogy hazudott. Így legalább mindennek vége lesz. Ferenc és Jacinta azonban nem helyeselte ezt a megoldást. -- Ne tedd ezt, Lucia! Hiszen így valóban hazudnál. A hazugság pedig bűn! Kis pajtásai bátorító szavára újra visszatért régi életkedve, de csak igen rövid idôre. Egyik éjjel félelmes álma volt: Látta, amint feléje jön az ördög, és amiért elhitte csalásait, most megragadja és viszi a pokolba. Érezte undok karmai szorítását, és olyan rettenetes félelem fogta el, hogy ijedtében a Szent Szűzért kiáltott. Édesanyja fel is ébredt a nagy kiáltozásra. E szörnyű álom mélyen bevésôdött a kisleány képzeletébe, és a homályos kétség mindjobban ránehezült lelkére. # Teljes csüggedés Beszéljen most maga Lucia: ,,Lassan elközelgett július 13-a, és én erôsen ingadoztam, hogy elmenjek-e Cova da Iriába. Azt gondoltam ugyanis, hogy ha a gonoszlélek akar tôrbe csalni, akkor miért mennék oda?... Ha valaki megkérdi, hogy miért nem megyek el, egyszerűen megmondom, hogy félek, hátha csak a gonoszlélek jelenik meg nekünk. Ferenc és Jacinta tegyen úgy, amint jónak látja, de én nem megyek el Cova da Iriába. Jónak véltem elhatározásomat, és ki is akartam mellette tartani. Július 12-én este már egy csomó ember érkezett a faluba, akik mind azért jöttek, hogy a másnapi jelenésen ott legyenek. Tovább nem halogathattam, elmondtam tehát unokatestvéreimnek is szándékomat. -- Mi bizony elmegyünk, mert az Úrnô meghagyta, hogy ott legyünk -- felelték a kicsinyek. Jacinta elvállalta, hogy majd beszél helyettem, de úgy látszik, igen nehezére esett, hogy nem leszek vele, mert sírva fakadt. Megkérdeztem, miért sír: -- Mert te nem akarsz eljönni velünk. -- És mégsem megyek el! Ha Ô megkérdezi, hogy hol vagyok, mondjátok, nem mertem elmenni, mert attól féltem, hogy csak a gonoszlélek ármánykodik velünk. Ezzel otthagytam ôket. Közben sokan jöttek, és mindenki velem akart beszélni, én azonban elrejtôztem elôlük. Azt hitték, hogy a többi gyermek közt játszom, pedig vagy a sövény mögé bújtam, vagy átszaladtam a szomszédos kertbe, és a kúttól keletre esô részen rejtôztem el. Csak este mentem be lakóházunkba. Édesanyám mindjárt számon kért: -- Na, megjött a mi lányunk is! Szép kis szent vagy, mondhatom!... Megengedtem neki, hogy ôrzés után elmehet játszani, de úgy játszott, hogy azt sem tudták, hol és merre van. Másnap már menni kellett volna az Úrnô fogadására, amikor valami ismeretlen vágy és ösztönzés lett úrrá rajtam. Nem tudtam ellenállni. Gyorsan átmentem nagybátyámhoz. Arra voltam kíváncsi, hogy otthon van- e még Jacinta. És íme, mindketten az ágy lábánál térdeltek. Könnybe lábadt szemmel néztek rám, én pedig így szóltam hozzájuk: -- Hát még mindig nem mentetek el? Itt van már az indulás ideje! -- Nélküled mi sem megyünk el! Gyere, menjünk! -- Nos, jól van. Elmegyek. Látni kellett volna azt a vidám és derűs arcot, amellyel utánam jöttek. # ,,Imádkozzatok, hogy véget érjen a háború'' Az elôzô jelenésen még csak tizenkét kíváncsi szemlélô volt jelen, azóta azonban a csodás esemény híre a plébánián túl is széles körzetben elterjedt. Bár elég sokan még csak kíváncsiságból jöttek el, de már volt köztük hívô is. Izgalommal készülôdtek a várva-várt napra, és délfelé már mindnyájan Cova da Iriában tolongtak. Manuel-Pedro és felesége is elment a gyermekekkel. A látnokok a nagy tömegben félénken törtek maguknak utat. Ezen a napon 5-6 ezer ember lehetett ott. Ez volt Fatimában az elsô igazi nagy tömeg. A jelenés most is ugyanúgy kezdôdött, mint a múlt alkalommal. Kelet felôl jött, fényes villám jelezte közeledtét, majd ragyogó, átható fényben megjelent az Úrnô. Lucia óhajára az összes jelenlevôk letérdeltek. A kis látnok most nem akart beszélni. Szégyellte kételkedését és ingadozását. Jacinta azonban biztatta. Végre nekibátorodott. Megkérdezte újból, hogy kicsoda, honnan jön, és mit kíván. A Jelenés pedig a régi kedvességgel válaszolt most is. Kérte a gyermekeket, hogy a következô hónap 13-án ismét jöjjenek el. Ne felejtsék el naponta elimádkozni a rózsafüzért, hogy véget érjen a háború! ,,Mert ezt a kegyelmet egyedül csak a Szent Szűz közbenjárása tudja a világnak kieszközölni.'' Ismét kérte ôket, hogy a bűnösökért ajánlják fel magukat. Lucia most arra kérte a Jelenést, hogy a jelenlevôk kedvéért adjon valami érzékelhetô jelet valóságos jelenlétérôl. A Jelenés erre így válaszolt: -- Jöjjetek el minden hónapban. Októberben majd megmondom, hogy ki vagyok, és mit kívánok... És újra elismételte, amit az elsô jelenéskor mondott. A végén azonban hozzáfűzte: -- Oly nagy csodát teszek, hogy mindenki hinni fog nektek! Lucia ezután néhány kegyet kért a Jelenéstôl. A szép Úrnô anyai jósággal válaszolt minden kérdésre. Újra elismételte, hogy az illetôk még az év folyamán elnyerik a kért kegyet feltéve, ha mindennap elmondják a rózsafüzért. Aztán, hogy kihűlt buzgóságomat újra felélessze -- mondta késôbb Lucia nagy alázattal -- így szólt hozzánk: -- Ajánljátok fel magatokat a bűnösökért, és mondjátok el gyakran, de fôképpen akkor, ha valami áldozatot hoztok: Ó Jézusom, Irántad való szeretetbôl, a bűnösök megtéréséért és mindazoknak a megbántásoknak engesztelésére, amelyeket Szűz Mária szeplôtelen Szíve ellen elkövetnek. Búcsút intett a gyermekeknek, és a szokásos irányban eltávozott. Minden jelenlevô egyöntetűen állítja, hogy a gyermekeket szép, halovány felhô vette körül, hasonlóképpen a jelenés helyét is, azonkívül mintha a napfény is vesztett volna erejébôl, és a hôség is kellemessé változott. A jelenés után mindezek megszűntek. Magát a Jelenést a gyermekeken kívül senki sem látta, és a beszédjét sem hallották. Páran egészen közel álltak Luciához. Ôk hallották, hogy néha nehéz sóhaj szállt fel ajkáról, mintha csak valami mély fájdalom kínozná. A jelenés után meg is kérdezték az okát, de Lucia nem felelt: -- Titok. -- Jó vagy rossz? -- Hármunkra nézve jó. -- És a többiek számára? -- Egyesek számára jó, mások számára rossz. # A nagy titokról lehull a fátyol E harmadik látomáskor kapott titok közlését a Szent Szűz határozottan megtiltotta. Ma, 25 év után, az egyházi hatóság elérkezettnek látta az idôt, és a titkokat, legalábbis részben a hívek épülésére és hasznára felfedte. ,,Engedelmességbôl és az ég engedélyével'' Lucia nôvér így írja le: ,,A Szent Szűz, amikor az elôbb említett (Ajánljátok fel magatokat...) kérését befejezte, széttárta kezét. Így tett az elôzô hónapban is. Mély, átható sugarak szálltak a földre, és mi egy irtózatos lángtengert láttunk. Fekete és égô gonosz szellemek, emberi formák, mint valami átlátszó izzó parazsak merültek fel és alá e tengerben. A lángok feldobták ôket a levegôbe, aztán mint szikrák a tűzbe, egyensúly nélkül estek újra le. Estükben velôtrázó, kétségbeesett sikoltást hallattak, és hörögve hulltak a mélybe. Szörnyű félelem és remegés vett erôt rajtunk. Valószínű, hogy ijedtemben felkiáltottam, és a körülállók ezt hallották meg. A gonoszlelkek különböztek az emberi alakoktól. Sokkal utálatosabbak voltak, mint a többi ismeretlen és rémisztô lélek. Valamennyi átlátszóan izzott, mint a parázsló széndarab. Csak egy pillanatig tartott e szörnyű látomás. Hála a jóságos Istenanyának, hogy elôtte már megígérte, hogy mi a mennyországba jutunk, mert egyébként úgyis halálra ijedtünk volna e rémséges és borzasztó látomástól. Szemünket a Szent Szűzre emeltük, hogy segítségét kérjük, Ô pedig jóságosan, de szomorú hangon így szólt hozzánk: -- Láttátok a poklot, ahová a sok szegény bűnös lélek jut. Az Úr szeplôtelen Szívem tiszteletét akarja elterjeszteni, hogy a bűnösöket megmentse. Ha az emberek hallgatnak rám, nagyon sok lélek megmenekül, és eljön a béke ideje. De ha nem hallgatnak rám, és tovább bántják az Urat, akkor az isteni Igazságosság újra igen nagy csapást mér a földre... Istentelen propaganda árasztja el tévedéseivel az egész világot, háborúkat idéz elô, és az Egyházat is üldözik. A jók közül igen sokan vértanúhalált halnak. A Szentatya is sokat fog szenvedni... (a továbbiakat nem közölték). A háború (1914-18-as) már a vége felé közeledik. De ha az emberek nem szűnnek meg az Urat bántalmazni, nem sok idô múlik el, és a következô pápaság alatt még sokkal nagyobb veszedelem tör a világra... Ha egyszer majd látjátok, hogy az éjszakát valami ismeretlen fény világítja meg, tudjátok meg, hogy ez az Úr jele,[19] amellyel tudtul adja, hogy a világot újra megbünteti: háborúval, éhséggel, egyházüldözéssel és a Szentatya üldözésével... (a továbbiakat nem közölték). Kinyilvánítom kérésemet: Ajánlják fel az egész világot szeplôtelen Szívemnek, és minden hónap elsô szombatján járuljanak engesztelô szentáldozáshoz. Ha hallgat rám a világ, a csapás eltávozik, vagy legalábbis enyhül; egyébként... (a többit ismét elhallgatták).[20] A jövendô láthatára most sötét... De a távolban már feltűnik a reménysugár: végül is szeplôtelen Szívem gyôz!...'' * * * A Jelenés még hozzáfűzte: Ne mondjátok el senkinek se! Ferencnek azonban megmondhatjátok. Néhány pillanatra rá pedig ezt mondotta: Ha a rózsafüzért imádkozzátok, minden tized végén mondjátok hozzá: Ó, Jézusom, bocsásd meg bűneinket, ments meg minket a pokol tüzétôl, és vidd a mennybe a lelkeket, különösen azokat, akik legjobban rászorulnak irgalmadra.[21] # ,,Senki sem próféta saját hazájában'' A Jelenés csodás szépsége újra visszahozta Lucia lelkébe a békét. Biztosra vette, hogy a többiek is meglátják majd az ,,Úr jelét'', és akkor minden ellentmondás véget ér. Pedig a külsô üldözés csak most kezdôdött el igazán. A megígért nagy csoda híre bejárta az egész országot, és az egész portugál nép nagy érdeklôdéssel tekintett eléje. Rohamosan növekedett a hívôk száma. Sokan rokonszenveztek vagy ôszintén csodálkoztak a történteken. Aljustrelben és Fatimában azonban tovább tartottak a vádaskodások. Jól mondta az Úr: ,,Senki sem próféta saját hazájában.'' Jacintáéknál eddig sem kételkedtek a gyermekek szavahihetôségében, de mostantól kezdve meggyôzôdtek a jelenések valódiságáról, bár a gyermekek elôtt errôl semmit sem mertek beszélni. Manuel-Pedro és Olimpia asszony látta a csodát, amely az Úrnô valóságos jelenlétérôl meggyôzte mindkettôjüket. Luciáéknál, ha szelídültek is egy kicsit, de azért teljesen még mindig nem hittek. Maria-Rosa ahányszor csak látta lányát, mindig elszomorodott. Annyi embert ,,becsapni'' ezekkel a mesékkel. Mi lesz ennek a vége? Mindennap jöttek emberek, és a kis törpetölgy elôtt imádkoztak. A fa ágait és leveleit mind letördelték, és drága ereklyeként elvitték. Aljustreliek is kezdtek érdeklôdni az események iránt. Mindenki a gyermekeket kérdezte, úgyhogy a nyájra már alig tudtak vigyázni. Az iriai völgymedence földjét teljesen letaposták. A szomszédos birtokosok folyton panaszkodtak. A zavarkodás állandóan tartott, és más bosszúságból is bôven kijutott, úgyhogy a szegény édesanya a végén már kifakadt: -- Mert ti valamit kitaláltatok, most ezek a szegény emberek oly buzgósággal jönnek ide. El sem bírom képzelni, hogy lehetett ennyire becsapni ôket.[22] Fatima plébánosa egyelôre távol tartotta magát ezektôl a dolgoktól. A lisszaboni egyházmegyei hatóság egyébként is óvatosságot és okos körültekintést ajánlott az egész papságnak. A katolikus sajtó is -- amely igen gyér számban volt akkor Portugáliában -- nagy fenntartással közölte a híreket. Mindig figyelmeztette olvasóit, hogy esetleg a sötétség fejedelme vagy valamelyik rosszindulatú szekta akarja az embereket megtéveszteni. A ,,liberális'' szabadelvű sajtó azonban széltében-hosszában tárgyalta a fatimai jelenéseket. Túlzott bôbeszédűséggel közölte még a legapróbb részleteket is. Az persze már lényegtelen volt, hogy valóban úgy történt-e avagy sem. Sokszor meghamisították a tényeket, sôt az is elôfordult, hogy egészen új dolgokat írtak hozzá, ami természetesen mindjárt más színben tüntette fel a jelenéseket. Próbáltak a dologra magyarázatokat adni. Ilyenkor aztán a legvalószínűtlenebb feltevéseknek is helyet adtak: Papok találmánya az egész! Így akarják a népet egy haldokló vallás számára megnyerni. Teletömték a gyermekek fejét mindenféle jámbor mesével, és most ébren is álomképet látnak... Egyes emberek jól jönnének ki, ha a fatimai fennsíkon is építhetnének egy búcsújáró helyet. Olyan második Lourdes-félét -- ami aztán nagyszerűen jövedelmezne... Azt persze egyik sem tételezte fel, hogy természetfeletti jelenésrôl is lehet szó. # Megjelenik a ,,Bádogos'' Az egyházellenes társulatok működésbe léptek. A szabadkôműves páholyokban izgatottan tárgyaltak az eseményekrôl, és elhatározták, hogy még ,,csírájában elfojtják'' ezt a vallásos megmozdulást. Most már csak embereket vagy jobban mondva embert kerestek, aki a szabadgondolkozók elveit végre is hajtja. Fatima a Vila-Nova-de-Ourém-i Tanácshoz tartozott. E kerületben ma is és akkor is buzgó katolikus nép lakott. A közigazgatás azonban az 1910-es forradalom után egy szemtelenkedô és tévhitű ember kezébe került. Ô volt tulajdonképpen az egész kerület ura, de egyben réme is. Közönségesen csak ,,Bádogos''-nak hívták.[23] A Cova da Iria-i eseményeket már kezdettôl fogva éber szemmel figyelte, most aztán elhatározta, hogy erélyesen fellép ezzel az ,,ellenpárti'' mozgolódással szemben. A falusi emberek már attól a gondolattól is remegtek, hogy az alkormányzó megidézi ôket. Elképzelhetjük tehát, hogy a három kis látnokra és a szülôkre milyen hatást gyakorolt, amikor megtudták, hogy másnap meg kell jelenniök az alkormányzó elôtt. Aljustrel három francia mérföldre esik Ourémtôl. A három gyermek számára bizony elég nagy távolság. Az utat pedig vagy gyalogosan, vagy csak szamár- és lóháton lehetett megtenni. Marto gazda ezért azt válaszolta, hogy ô maga szívesen elmegy, de a gyermekeket nem vezeti el. -- Gyalog nagyon messze lenne, lovon pedig nem tudnak megülni. Máskülönben is semmi értelme annak, hogy ilyen kiskorú gyermekeket bíróság elé idézzenek. Antonio, Lucia édesapja azonban másképp vélekedett. -- Én bizony elvezetem. Beszéljen legalább saját maga! Én úgysem hallottam semmit sem. Ha aztán hazudik, majd meglakol érte! Reggel jó korán szamárhátra ültette a kislányt, de mielôtt elindultak volna, a hozzátartozók mindenfélével próbálták ijesztgetni, hogy az elôtt a szörnyűséges ember elôtt ne merjen hazudozni, mert akkor... Jacintáék háza elôtt mennek. Nagybátyja is velük megy, de még nincs egészen útra készen. Lucia kihasználja a várakozási idôt. Gyorsan beszalad Jacintához, hogy elbúcsúzzék tôle. A kicsiny még ágyban volt, és nagyon megijedt, hogy nem látja viszont többé Luciát. -- Felkelek és felkeltem Ferencet is, aztán elmegyünk a ti kutatokhoz, és ott sokat imádkozunk érted. Ha hazajössz, ott majd megtalálsz bennünket. -- És ha megölnek?... -- Ha téged megölnek, akkor mondd meg, hogy én is és Ferenc is olyanok vagyunk, mint te, és mi is meg akarunk halni! Elképzelhetjük, hogy a két csöppség aznap mennyit szenvedett. Azt hitték ugyanis, hogy szeretett unokatestvérüket egészen biztosan kivégzik. Ugyanakkor Lucia édesapja és édesanyja közönye miatt szenvedett sokat. Fájt neki, hogy szülei nem sokat törôdnek ügyével. Végre elindultak. Nem akartak a falusiakkal találkozni, azért a jobbra ágazó, de rosszabb útra tértek le. Mindig a hegyvonulat irányában haladtak. Szegény kis Lucia háromszor is lebukfencezett a szamár hátáról, mert a kiálló gömbölyű köveken minduntalan megbotlott a szorgalmas teherhordó állat. A kijelölt idôre már ott álltak a kerületi igazgató elôtt. Saját maga kérdezte ki a kislányt. A kihallgatáson Lucia édesapja és nagybátyja is jelen volt. Rajtuk kívül még pár úr is helyet foglalt a teremben, de ezeket Lucia nem ismerte. A ,,Bádogos'' mindenáron ki akarta húzni a gyermekbôl a titkot; azt vélte ugyanis, hogy abban a titoknak nevezett valamiben van a kutya elásva, és ha az kiderül, akkor le tudja leplezni a papok cselszövését. Arra akarta rávenni Luciát, hogy többet ne menjen el Cova da Iriába. De hiába volt minden kérés és fenyegetôdzés, nem ért el semmi eredményt sem. Kénytelen-kelletlen abba kellett hagynia a vallatást. De hogy célját elérje, súlyos fenyegetéssel akarta a makacs kislányt megijeszteni. Azzal fenyegette, hogy életével játszik, ha nem vall! Manuel-Pedro dorgálásban részesült, amiért gyermekeit nem hozta magával. Vallatás közben azonban mindig gyermekei igazát védte, sôt meggyôzôdéssel vallotta, hogy ô is hisz a jelenésekben. Az alkormányzó gúnyos megjegyzéseire pedig férfias határozottsággal vágott vissza. Végül mindhármukat elbocsátották. Mihelyt hazaértek Aljustrelbe, Lucia rögtön unokatestvéreihez futott. Természetesen, a ,,kút mögött'' kereste ôket, amint azt reggel megbeszélték. Valóban ott is voltak! Mindketten térden állva imádkoztak. Arcukat tenyerükbe temették, és fejüket a kút kôkávájára hajtották. Így töltötték az egész napot, s közben állandóan Luciáért imádkoztak. Amikor aztán este viszontlátták egymást, alig akartak hinni szemüknek. Könnyezve kérdezték: -- Ó, hát valóban te vagy?... Nôvéred vizet merített, s ô mondotta, hogy eddig már ki is végeztek. Mi pedig elsirattunk, s azóta csak érted imádkoztunk. Jacinta most szeretettel átölelte unokanôvérét, s így folytatta: -- Látod, nem kell félnünk. Az a szép Úrnô mindig megvéd bennünket. Nekünk is van egy igazi jó barátunk. Néhány nap múlva három úr jött a rendôrségrôl Aljustrelbe. Kikérdezték a gyermekeket. A vallatás egyáltalán nem volt valami kellemes, sôt az egyik vallató megjegyezte: -- Jó lesz, ha eláruljátok azt a titkot, mert ha nem, nagy baj lesz: az alkormányzó úr ugyanis elhatározta, hogy akkor kivégeztet benneteket. Jacinta, amint ezt hallotta, feltűnô örömmel mondotta: -- Annál jobb! Én nagyon szeretem az Úr Jézust és a Boldogságos Szüzet, legalább elôbb megláthatjuk ôket. A hegyvidéki tanyákon mindenütt elterjedt a hír, hogy a ,,Bádogos'' ki akarja végeztetni a gyermekeket. Lucia egyik nagynénje, aki az ourémi tanács területén kívül lakott, azt tanácsolta a szülôknek, hogy a gyermekeket vigyék el ôhozzá, oda már nem ér el az alkormányzó keze, és többet nem zavarog a nyakukon. A gyermekek azonban nem fogadták el ezt a megoldást. Maguk közt titokban megtárgyalták a dolgot. Hamar közös megállapodásra jutottak: -- Ha megölnek bennünket, nem tesz semmit! Felmegyünk legalább az égbe! # Egy borzasztó nap A fatimai jelenések nagy hírharangjai egész más hatást vártak, mint amit valójában elértek. A rosszakaratú és gyanakvó újságcikkek tövirôl- hegyire megismertették a jelenéseket egész Portugáliában, és a három kis pásztorgyerek arcképét, mintha csak valami hírhedt betörôk lettek volna, leközölték az újságokban. Az alkormányzó akadékoskodása is végeredményben csak használt az ügynek. E nagy hírverésnek lehet tulajdonítani, hogy augusztus 13-án roppant nagy tömeg lepte el Antonio dos Santos földjét. ,,Már elôtte este jöttek az emberek. Ki innen, ki onnan. Mindenki minket akart látni, és mindenki velünk akart beszélni. Sokan kérték, hogy ügyes-bajos dolgaikat terjesszük a Szent Szűz elé. Az embercsoportok közt kézrôl-kézre kerültünk. Egyiknek még felelni sem tudtunk, a másik már új kérdéssel jött elénk'' -- beszélte el Lucia. A nagy sürgés-forgás közt azonban hirtelen csend támadt. Az alkormányzó üzenetet küldött, hogy a gyermekek azonnal menjenek haza, mert Martoéknál már vár rájuk. Antonio bátran a hivatalnok elé vezette leányát. Az alkormányzó a többieket már kikérdezte, most a gyermekekre került a sor. Újra megismétlôdött, ami az alkormányzóságon egyszer már lezajlott. A gyermekek azonban nem árulták el a titkot, sôt még azt sem ígérték meg, hogy másnap nem mennek el Cova da Iriába. Az alkormányzó most cselhez folyamodik. Kedves hangon kezd a gyermekekkel beszélgetni: -- Én magam is kíváncsian várom az elközelgô jelenést, és szándékozom is elmenni Cova da Iriába, mert valahogy úgy vagyok, mint Szent Tamás: látni akarok, hogy azután higgyek. -- Mindjárt felajánlotta kocsiját, hogy kimegy a gyermekekkel együtt. A gyermekek és a szülôk természetesen visszautasították ezt a szívességet. Az alkormányzó most változtatott egy kicsit az elôbb mondottakon. -- Jertek, elmegyünk elôször a plébános úrhoz. Egy kicsit elbeszélgetünk vele, és utána kimegyünk Cova da Iriába. Manuel-Pedro valóban el is vezette a gyermekeket a plébániára. Az alkormányzó kocsival ment, és így elôbb ért oda. A folyosón folytatták a beszélgetést. Az alkormányzó látta a templomtéren tolongó hatalmas tömeget, így a sértô és durva hangú kérdezôsködést nem merte megkockáztatni. Közben elérkezett az indulás ideje. Menni kell az Úrnô fogadására. Most aztán olyasvalami következik, amire senki sem számított. Az alkormányzó és bérencei már elôre a lehetô legapróbb részletekig megbeszélték tervüket, csak eddig titokban tartották, hogy a nép pártfogásába ne vehesse a gyermekeket. Az alkormányzó ravaszul azt színlelte, hogy sajátmaga is elmegy a jelenésre, ezért hintóját is felajánlotta, hogy így a gyermekek elôbb odaérhessenek. Manuel-Pedro azonban szabadkozott -- elmegy ô gyalog is -- mondotta szerényen. Az elôzékeny hivatalnok most arra hivatkozott, hogy a nagy tömeg közt könnyebben átjutnak, ha kocsival mennek, és így mégis csak jobb lenne, ha együtt mennek ki. Sikerült is Luciát és unokatestvérét rávennie, hogy hintóval menjenek. Most jön azonban a nagy meglepetés. Amikor kiértek az útra, a hintó szépen elfordult jobbra: Vila-Nova-de-Ourém irányába. -- Nem erre kell menni -- mondotta Lucia. -- Elmegyünk most Ourémbe, és felkeressük a plébános urat, aki beszélni akar veletek -- felelte a ravasz hivatalnok. Onnét majd autóval jövünk vissza, hogy még idejében érjünk Cova da Iriába. Erre a gyermekek megnyugodtak. Ourémbe érve, mindjárt kérték, hogy vezessék ôket a plébános úrhoz. A gyermekek azonban hiába rimánkodtak, mert most meg azzal álltak elô, hogy várniok kell, amíg megebédelnek... Húzták-halasztották a dolgot, közben pedig elmúlt a jelenés ideje. Rájöttek a gyermekek is, hogy becsapták ôket, és szomorúan állapították meg a valóságot: ma bizony lekéstek az égi Jelenés fogadásáról. Lelkükre nehéz és nyomasztó érzés nehezedett. Itt kell lenniök, egészen magukra hagyatva, távol szeretett szüleiktôl. Nehéz és kínzó perceket élt át e három gyermek. Itt vannak a szép Úrnô ellenségei kezében, nincs senki, aki segítségükre sietne... Igen, ez már valódi szenvedés és igazi áldozat! # A tömeg pedig vár Aznap mintegy tizennyolcezer fônyi tömeg gyűlt össze Cova da Iriában. A hatalmas tömeg már türelmetlenül várta a gyermekeket. A környezô útvonalak és mezôk tele voltak mindenféle közlekedési eszközökkel. Autók, hintók, motorbiciklik, egyszerű kerékpárok és hátas állatok össze-vissza keverve voltak. Mintha csak az egész elhagyott hegyvidék új életre kelt volna. E hatalmas tömeg legnagyobb része már hívô zarándokként jött e helyre, de még sok kíváncsiskodó is akadt köztük. Ott szorongtak a kis törpetölgy körül, amelyet az ereklyéért sóvárgó kezek bizony nagyon is megfosztottak. Szent énekeket énekeltek, rózsafüzért imádkoztak, így várták az égi Jelenést. Dél van! De hol vannak a kis látnokok? Még várnak egy kicsit, bár a nyugtalanság nôttön-nô. Hamarosan mindnyájan megtudják, hogy a gyermekek ma nem jöhetnek el, mert az alkormányzóságra vitték ôket. Óriási felzúdulás támadt erre és felindultan beszélték, hogy azonnal Ourémbe mennek, és számon kérik azt az ostoba ,,Bádogost''! Szerencsére közbejött valami, ami másra terelte a hatalmas tömeg figyelmét. Hirtelen hatalmas dörgés hangja rázta meg a levegôt, majd fényes villám cikázik át az égen. Minden éppen úgy történik, mintha ott lennének a gyermekek, akiknek az égi Úrnô megjelenik. A villámlás után, amely mindig a Jelenés érkeztét jelezte, kellemes színű fehér felhôfoszlány ereszkedik a kis törpetölgy fölé, ott marad körülbelül tíz percig, utána felemelkedik, és lassan szétfoszlik. A tömeg megnyugodott. Látták újra a csodát, és elégedetten távoztak. Elôbbi felzúdulásuk teljesen elcsendesedett, de mielôtt végleg hazatértek volna, lementek a tanyára, hogy hírt kapjanak a gyermekek felôl.[24] # A börtönben Akkortájt Portugáliában az Egyház és állam szétválasztásának törvénye teljes mértékben érvényben volt. E törvény minden templomon kívüli megmozdulást szigorúan tiltott. Santos gazda mezôje pedig ugyancsak nem mondható templomnak, így tehát az ottani gyülekezés és imádkozás törvénybe ütközött. Az alkormányzó rajongott az új alkotmány törvényeiért -- különösen a fentebb említettért --, tehát a törvény értelmében egész jogosan jár el. Természetes, három gyermeket könnyebb bebörtönözni, mint tizennyolcezer fônyi hatalmas tömeget, épp ezért az elôbbi megoldást választotta. Azt hitte ugyanis, hogyha a három gyermeket elzárja, minden további nélkül megszűnik ez a titkos égi hírhordás, amely hovatovább összecsôdíti egész Portugáliát. A három kis hitvalló gyermek azonban hôsiesen kitartott, bár az alkormányzó mindenáron le akarta törni ellenállási erejüket. Szegényes ebédet kaptak aznap. Étkezés után a kicsinyeken erôt vett a honvágy: szerettek volna hazamenni. Az alkormányzó viszont szüntelen csak a titkokért hajszolódott. A gyermekek kitartóan ellenszegültek. Az alkormányzó erre letartóztatta mindhármukat. Bezáratta ôket az egyik szobába, és tudtukra adta, hogy onnét addig ki nem jöhetnek, amíg el nem árulják titkukat. Az alkormányzó most minden más ügyet elhalasztott, és három napon át csak a gyermekekkel foglalkozott. Igen elôzékenyen bánt velük, mindazonáltal kis barátaink számára nehéz próba volt ez is. Mindjárt másnap átvezették ôket a tanács kormányzósági székházába. A hivatalban újra kikérdezték mindhármukat. Csillogó aranypénzt kínáltak nekik, hogy csak árulják el titkukat. El is mondtak mindent újra, de a titokról -- a szép Úrnônek tett ígéretükhöz híven -- mélyen hallgattak. Délután az alkormányzó lakásán újra kezdôdött a délelôtti. Ezer módot kitaláltak, hogy valamiképp kicsikarják a féltve ôrzött titkot. E három hôs gyermek azonban hűségesen kitartott az adott szó mellett. Az alkormányzó parancsára most igazi börtönbe zárták a gyermekeket, és azzal fenyegették ôket, hogy onnét addig ki nem szabadulnak, amíg el nem árulják titkukat. -- Aztán, ha sokáig makacskodtok, a végén forró olajba mártunk benneteket, ahol elevenen megfôtök!... A börtönben bájos jelenet játszódott le: A gyermekek térdre borulva mondják a rózsafüzért, és velük imádkozik a többi fogoly is. Igaz, távol voltak szeretteiktôl, egészen egyedül és elhagyottan érezték magukat, de a szép Úrnônek tett ígéretrôl itt sem feledkeztek meg: áldozatos imájukat a szegény bűnösökért ajánlották fel. Bizonyára gazdag érdemeket szereztek e három napon. Fenyegették, rémítgették ôket, s e három gyermeklélek bizony szenvedett. Mindezek ellenére azonban elhatározták, hogy inkább elviselik a halált, mintsem hogy titkukat elárulják. Kis barátaink tudniillik azt gondolták, hogy valóban meg kell halniok. Jacinta szívét elönti a szomorúság, és csendben sírdogál. Lucia vigasztalja. A többi fogoly mind azt tanácsolja, hogy mondják el azt a bizonyos titkot... Számít az valamit, ha a Jelenés nem is akarja? -- Azt már nem! -- válaszolta Jacinta élénken -- inkább meghalok! Újra imához fogtak, de most sem saját magukért, hanem a bűnösök megtéréséért könyörögtek. A három csöppség nagyszerűen feltalálta magát: Jacinta egy kis érmet szokott nyakában hordani, most levette, és megkérte az egyik foglyot, aki az érmecskét készségesen felfüggesztette a falra. E kis érem felé fordulnak, és térden állva imádkozzak a rózsafüzért. A többi fogoly is lassan térdre ereszkedik, s mindannyian együtt mondják az imát. -- Természetesen mindegyik úgy, ahogy tudja és emlékszik rá... Íme a kis apostolok! Áldozatuk és szenvedésük máris megtermette az elsô gyümölcsöket. Az iriai völgymedence isteni kegyelme áttörte a börtön falát, és a Vila-Nova-de-Ourém-i foglyok lelkében felragyogott a kegyelem elsô sugara. Befejezték a rózsafüzért. Jacinta felállt, és lassan az egyik sarokba húzódik, és újra elôtörnek könnyei. Lucia odamegy hozzá, és megkérdi, hogy szenvedéseit vajon nem akarja-e a bűnösök megtéréséért felajánlani?... -- Dehogy nem, dehogy nem... csak édesanyámra gondoltam, és nem bírtam könnyeimet visszatartani. E gyermek, aki úgy szerette édesanyját, most szeretteitôl távol és mindenkitôl elhagyottan, nem csoda, ha könnyekre fakadt. Szomorúan mondta Luciának: -- Egyikünk szülei sem látogatnak meg bennünket. Úgy látszik, nem törôdnek már velünk! Pedig nagyon szeretném már édesanyámat látni!... Ferenc próbálja kishúgát vigasztalni: -- Ne sírj! Felajánljuk az Úr Jézusnak! Nem láthatjuk édesanyánkat -- csak türelem!... Ezt is a bűnösök megtéréséért. Ami eddig történt, az semmi, az lenne az igazi baj, ha a Szent Szűz nem jönne el többet! Az már jobban fájna. Azért mondom, hogy ajánljuk fel ezt is a bűnösökért. Amit mondott mindjárt tette is: összekulcsolta kezét, szemét az égre emelte és az ismert szavakkal mondta el a felajánlást: -- Ó Jézusom, Irántad való szeretetbôl és a bűnösök megtéréséért. Erre már Jacinta is visszanyerte lelki erejét, mert a felajánlás további szövegét ô mondotta tovább: -- Szentatyáért és a Boldogságos Szűz szeplôtelen Szíve ellen elkövetett sértések kiengesztelésére. Csodálatos, hogy a sok szenvedés nem törte meg lelki erejüket. Maguk közt a látnoki hivatásról és az áldozatos életrôl beszélgettek. Három szándékra kellett áldozataikat felajánlani: a bűnösök megtéréséért, a Szentatyáért és a Boldogságos Szűz szeplôtelen Szíve ellen elkövetett sértések kiengesztelésére. A börtönben úgy határoztak maguk közt, hogy e három szándék közül mindegyikük kiválaszt egyet-egyet. Lucia, miután már megválasztotta a szándékot, így szólt nagy lelkendezve Jacintához: -- Én az elsôt választottam. Hát te melyik szándékra ajánlod fel szenvedéseidet? -- Nem tudok választani. Nekem mindegyik tetszik, Így tehát a nagy tervezés megbukott. # ,,Forró olajban'' A hivatalos hatóság este újra maga elé rendelte a három ,,vétkest''. Természetesen ismét hajlíthatatlanok maradtak. Erre még egy utolsó cselt is kipróbáltak. Az egyik altiszt erélyes parancsot kapott, hogy egy nagy üstöt azonnal töltsön teli olajjal. Aztán egy másik terembe parancsolták ôket, miközben az alkormányzó dühösen rájuk rivallt: -- Ha nem használ a szép szó, majd kiugrasszuk máshogyan a macskát a zsákból!... Elevenen megfôzünk benneteket! Semmirevaló akasztófavirágok!... Jacinta az egyik ablakmélyedésbe húzódott, ahonnét éppen a birkavásárt lehetett látni. Lucia azt gondolta, hogy talán a mozgalmas teret nézegeti, azért vonult félre, de csakhamar észreveszi, hogy sír. Szeretettel vigasztalja. -- Miért sírsz, Jacinta? -- Mert édesanyánkat és édesapánkat utoljára meg sem láthatjuk, és most így kell meghalnunk! -- De hát te nem gondolsz a bűnösök megtérítésére? És ezt az áldozatot nem akarod értük felajánlani?... -- Dehogy nem. Igen, felajánlom! És bár szemébôl potyogtak a könnyek, mégis imára kulcsolta a kezét, letérdelt, és így mondta el a felajánló imádságot. A félelmetes hivatalnok hamarosan belépett a bezárt szobába, és hátborzongató hangon rájuk kiáltott: -- Vagy megmondjátok az igazat, vagy pedig most mindjárt forró olajba mártalak benneteket! Az olaj a konyhában már készen áll!... Szegény gyermekek annyira megijedtek, hogy félelmükben alig tudtak beszélni. -- De hát mi nem hazudtunk, alkormányzó úr! A rettenetes ember most Ferenchez fordult: -- Áruld el azt a titkot, melyet eddig rejtegettél! -- Nem tehetem! -- Nem teheted?... No majd mindjárt tehetsz róla!... Megragadta a gyerek karját és egy másik terembe vezette. Pár perc múlva újra visszajött. -- Na, egy már megfôtt!... Most pedig rajtad a sor! Ezzel a kis Jacinta elé lépett: -- Áruld el a titkot! -- Nem mondhatom el senkinek se! -- Nem?... Na, majd meglátjuk... Erôsen megragadta a kisleány karját, és maga után húzta a könnyezô gyermeket. Pár perccel késôbb ugyanez történt Luciával is. -- Jóval késôbb megkérdezték Luciától, hogy mit gondolt ezekben a percekben. ,,Úgy véltem, hogy jó lesz, ha meghalok. A Szent Szűz oltalmába ajánlottam magamat és félelem nélkül vártam a halált.'' Az alkormányzó pedig csak ijesztgette ôket. Lucia mindkét testvérét ott találta a kínzóteremben. Az ijedtségen kívül semmi bajuk sem történt. Az egyik tisztviselô azonban tudtukra adta, hogy azért csak ne örüljenek, mert a végén egyszerre fôzik meg mindhármukat. E sikertelen kísérletezés egyáltalán nem vette el a kínzók kedvét. Este újra visszavezették a gyermekeket a börtönbe, ahol az elsô éjszakát töltötték. Másnap, augusztus 15-én Nagyboldogasszony ünnepére virradtak. Kis barátaink szeretnének szentmisére menni, sajnos azonban nem mehetnek templomba. Korán reggel a tanács székházába vezették ôket, ahol újra kezdôdött az elôzô napi cécó. Ôszinte és egyszerű feleleteik szinte már túlhaladták pusztán természetes erôiket. A természetfeletti konok tagadói kénytelen- kelletlen ismerték be, hogy a gyermekekkel szemben teljesen tehetetlenek. Nem tehettek egyebet, visszavitték ôket Fatimába. Éppen nagymise közben érkeztek. Leszálltak a kocsiról, és felmentek a plébánialakás folyosójára. Itt vártak két nappal ezelôtt is. A szentmise véget ért. Már jönnek is a hívek kifelé. Hamar észrevették a plébános folyosóján várakozó kis látnokokat. Örömmel újságolják Marto gazdának: -- Nézze, hazajöttek gyermekei; ott állnak a plébános úr folyosóján. Ott van az alkormányzó is. Manuel-Pedro gyermekeihez siet. A ,,Bádogos'' persze mentegeti magát. -- Nincs semmi baj. A gyermekek ezután is elmehetnek Cova da Iriába. (Elôtte viszont megfenyegette a gyermekeket, hogy lecsukatja ôket, ha még egyszer el mernek oda menni...) Valamit azonban ajánlok: kezeltesse ezeket a gyerekeket, mert betegek... Bizonyos dolgokat látnak... Ebben a pillanatban egy csapat fütykössel felszerelt fiatal legény közeledett a plébánia felé. Arcukról elszánt határozottság sugárzott. A ,,Bádogos'' kezdte nem jól érezni magát. Gyorsan meghívta Manuel-Pedrót egy kis itókára. Marto gazda el akarta kerülni a veszekedést, ezért elfogadta a meghívást. Betértek a szomszédos vendéglôbe. A fiatal legények, amikor látták, hogy ily baráti együttesben vannak, azt hitték, hogy minden rendben van, és szépen eltávoztak. A gyermekek pedig boldog örömmel ölelték át szüleiket, s utána rögtön elszaladtak Cova da Iriába, és megköszönték a Boldogságos Szűznek, hogy megszabadította ôket. Azon a három kegyetlen napon Lucia semmiféle hírt sem kapott az otthoniakról. Sôt maga Lucia édesanyja, ha valaki elôhozta elôtte, hogy az alkormányzó milyen ravaszul vitte el a gyermekeket, így nyilatkozott: -- Jól tette! -- Jól tette?... Hát hogyan?... -- Úgy, amint mondom! Ha hazudtak, legalább most megkapják méltó büntetésüket. Ha pedig igaz, amit beszéltek, akkor a Szent Szűz úgyis megvédi ôket! Sógornôje azonban már sokkal jobban nyugtalankodott. Egyik nagyobbik fiát elküldte az alkormányzóhoz, aki meg is engedte, hogy egy kicsit elbeszélgessen testvérkéivel. Elgondolhatjuk, mily jólesett ez az otthon után vágyódó kicsikéknek. # Az ,,Úrnô'' közbejött látogatása Négy napja már, hogy visszatértek Vila-Novából. Lucia, Ferenc és ennek egyik nagyobb testvére, János, Valinhosban ôrizték a nyájat. Valinhos Aljustrel és a Cabaçoi magaslat között terül el. Egyszer csak érdekes jelenségre figyelnek fel. A Cova da Iria-i jelenéskor szokott a légkör így megváltozni. Lucia azonnal megkérte Jánost, hogy szaladjon el haza, és küldje el Jacintát, aki ma otthon maradt. Mire a kisleány megérkezett, a szépséges Úrnô már megjelent. Semmi változás, mintha csak Cova da Iriában lennének. Kimondhatatlan öröm tölti el a három kicsike szívét. Hisz úgy fájt nekik, hogy a hónap 13-ára nem láthatták. Akkor nem jöhettek el, s most maga az Úrnô látogatja meg ôket a következô hónap 13-a elôtt. Valinhosban is sok a törpetölgy, akárcsak Cova da Iriában. Itt is az egyik fa lombkoronája fölött látták a Jelenést. A szép Úrnô együttérzô sajnálkozását fejezte ki, amiért kis barátai hat nappal ezelôtt nem jöhettek el fogadására. Megígérte, hogy a rosszindulatú tévhitűek miatt októberben annál nagyobb csodát fog tenni. Kedvesen buzdította a gyermekeket, hogy mint a jó Isten kis barátai, imádkozzanak ezen tévelygô emberek megtéréséért. Újra kérte önmegtagadásaikat is. Utolsó szavai: -- Imádkozzatok sokat, nagyon sokat. Áldozataitokat ajánljátok fel a szegény bűnösökért. Sok lélek elkárhozik ugyanis, mert nincs senki sem, aki áldozatot hozna értük. Cova da Iriába a jelenés fája alá sok adományt hordtak össze a hívek. Luciában mindig volt gyakorlati érzék, megkérdezte tehát most is, hogy mit tegyenek ezekkel az ajándékokkal?[25] A Szent Szűz azt válaszolta, hogy ezt a pénzt fordítsák a Rózsafüzér Nagyasszonya ünnepének minél fényesebb megünneplésére. Vegyenek rajta két rudakkal hordozható körmeneti ládát. Az egyik aranyozott, a másik ezüstözött legyen. Az elsôt Lucia, Jacinta és még két hófehér ruhába öltözött kisleány vigye, a másikat pedig Ferenc és három szintén fehérbe öltözött kisfiú. Az ezenfelül megmaradt pénzbôl építsenek egy kis kápolnát. Most is a szokott ideig tartott a jelenés, amelynek végén szeretettel búcsúztak el a szép Úrnôtôl. Viszontlátásra szeptember 13-án! János is jelen volt, de a napfény elváltozásán kívül semmit sem látott. A jelenés végén, amikor a Szent Szűz eltávozott, robbanásszerű zaj hallatszott. Máskor Cova da Iriában megrökönyödve szemlélték a megtördelt és lekopasztott Jelenés fáját, most azonban maguk törtek le két ágat, amelyen a Szent Szűz lába pihent. Santosék háza elé érve nagy örömmel újságolták el az új jelenést. -- Nagynéni! Láttuk a Szent Szüzet! -- Ugyan, ti most már mást sem tesztek, mint a Szent Szüzet látjátok. Hazugság az egész! -- De bizony láttuk! Nézze csak, nagynéni: ezeken a gallyakon pihent a Jelenés lába. Marta-Rosa kézbe veszi a gallyat. Ebben a pillanatban az összes jelenlevôk valami csodásán kellemes és eddig ismeretlen illatot éreznek. A titokzatos illat a frissen tört gallyakból áradt ki. E jelenség megrendítette Lucia édesanyját. Az augusztus 13-i jelenés híre már amúgy is nagyon megingatta eddigi álláspontjában, most aztán valóban kezdte hinni, hogy Lucia nem hazudott. Maga Antonio gazda is megtiltotta nagyobb lányainak, hogy ezután bántalmazzák Luciát: -- Hagyjátok békében! Nem tudjuk, hogy igaz-e amit mond, de azt sem tudjuk bizonyítani, hogy nem igaz! # A szeptemberi jelenés Egy hónapban egyszer... ez igazán nem sok!... Lucia, Ferenc és Jacinta már kevesellte is. Hisz annyi, de annyi mondanivalójuk lenne, de hát a szép Úrnô csak egyszer jön el havonta! A kellemetlenkedés ugyanis tovább tartott. Sokszor gúnyos és csipkedô szavakkal illették a kis látnokokat. Ôk pedig ezt is az Úrnak ajánlották. Ugyanakkor azonban Portugália népe mind jobban s jobban kezdett a fatimai jelenések után érdeklôdni. Az ourémi tanács alkormányzója akadékoskodásaival akaratlanul is a jó ügyet szolgálta: így legalább országszerte kiderült a gyermekek ártatlansága. Általános méltatlankodás fogadta az okvetetlenkedô hivatalnok eljárását, és mintha csak jóvátételt akartak volna nyújtani, annál jobban erôsödött az emberek hite és a Szent Szűz iránti tisztelete. A Boldogságos Szüzet sokan már csak így nevezték: Fatimai Nagyasszonyunk. Általában mindenki igen nagy érdeklôdéssel várta szeptember 13-át. Végre felvirradt ez a nap is. Már kora reggel megszámlálhatatlan tömegű zarándok lepte el a Fatima felé vezetô utakat. Ki kocsival, ki gyalog jött. Ajkuk imát suttogott, arcukról pedig mély áhítat tükrözôdött. Igazán megrendítô látvány volt. Még a legközömbösebb szemlélô szemébôl is kicsalta a könnyeket. Délelôtt tíz óra. A ,,szent'' völgy tele emberekkel. Kalaplevéve imádkoznak. Majdnem mindannyian letérdeltek, és így mondták a rózsafüzért. Most pedig hallgassuk meg Luciát; elmondja, hogyan jutottak el aznap Cova da Iriába: ,,Az utat mindenütt elálltak, mindenki velünk akart beszélni. Emberi tekintély nem számított itt semmit sem. Nagyon sok magas rangú személy, áttörve valahogy a tömegen, elénk vetette magát, és térden állva könyörgött, hogy kérését vigyük a Szent Szűz elé. Mások viszont, akik nem juthattak közelünkbe, messzirôl kiáltoztak, sôt, hogy jobban láthassanak bennünket, felmásztak a fákra, és köröskörül hangzott a sokféle kérés: ‘Az Isten szerelmére, imádkozzatok a Szent Szűzhöz béna fiamért!... Vak gyermekemért!... Hogy férjem visszajöjjön a frontról!... Katona fiamért!... Kérjétek, térítsen meg egy szegény bűnöst, akit nagyon szeretek!...' Talán ahányféle nyomorúság van a földön, arra mind gyógyírt kértek ott az emberek. Mi pedig csak bólintgattunk: Igen, igen. Lassan haladtunk a tömegben. Maguk az emberek nyitottak egymás közt utat.'' Délfelé, amikor a gyermekek a jelenés színhelyére értek, 25-30 ezer ember lehetett a jelenlevôk száma, pedig ez az idôszak épp a szüret kellôs közepére esik. Lucia kívánságára mindannyian letérdeltek. Megható és megrendítô imakórussá változott át a völgy. Sok forró és könnyes ima szállt fel az egek Királynôjéhez. Pontosan délben a napsugár lassan halványodni kezdett, és mint az elôzô jelenéskor, az égbolt aranysárga színben ragyogott. A kisleány hirtelen félbeszakítja a rózsafüzért, és sugárzó arccal felkiált: -- Ott jön!... Már látom! Ebben a pillanatban az egész tömeg örömkiáltásban tört ki. Ezer és tízezer kar emelkedett az ég felé. Mily nagyszerű csoda: Mária mindannyiukkal éreztette jelenlétét. ,,Nézzétek! Ott!... Ott ni!... Nem látjátok?...'' A kék égen még csak egy felhôfoszlányt sem látni. Nemsokára mindannyian[26] megtudták, hogy mi volt az elôbbi kitörô lelkesedés oka. Ezrek tanúsították, hogy ôk maguk is látták, amint keletrôl nyugati irányban egy fénylô gömb közeledett lassan és méltóságteljesen. A légűrben jött, és csodás, szemet gyönyörködtetô fényesség jelezte útját mindaddig, amíg a szokott jelenési helyhez nem ért. Itt egy idôre eltűnt a fényesség. Negyedóra múlva azonban, amikor a gyermekek figyelmeztették az embereket, hogy a Jelenés távozik, a fénylô gömb újra láthatóvá vált. Fel, az ég felé szállt, és az érkezési irányban lassan eltűnt. A szemlélôk elôtt úgy tűnt fel, mintha e fényes gömb a Szent Szűz ,,hintója'' lett volna, amelyen eljött Cova da Iriába, most pedig visszaszállt az égbe. A szellemes portugálok a ragyogó gömböt a Nagyasszony ,,fényrepülô''-jének nevezték el. A napfény elváltozásán és a fénylô gömbön a jelenés tartama alatt még más csodás jelenséget is észleltek. A kis törpetölgyet és a látnokokat fehér felhôfoszlány vette körül, az égbôl pedig fehér virágszirmok vagy hópehelyszerű valami szállingózott alá, de mielôtt a földre ért volna, bizonyos magasságban szertefoszlott.[27] Lucia és testvérei az Úrnô szemléletében mélyen elmerülve térdeltek. Ötödször látták most a Jelenést, aki ezúttal újra lelkükre kötötte, hogy a háború megszűnéséért imádkozzák ezután is a rózsafüzért. Megígérte, hogy októberben, Szent Józseffel és a kis Jézussal együtt jön el. Tehát 13-án feltétlenül ott legyenek! Lucia ígéretéhez híven most pár betegért járt közbe. A válasz meglepô: -- Egyeseket meggyógyítok, de nem mindegyiket, mert az Úr nem bízik bennük. -- A nép -- folytatta Lucia -- azt szeretné, ha kápolna épülne ide. A Jelenés helyeselte a gondolatot, és hozzátette, hogy az összegyűlt pénz felét az építkezés elsô költségeire fordíthatják. A jelenlevôk mind tudták, hogy a kisleány valami láthatatlan lénnyel beszélget, de ôk maguk semmit sem láttak. A végén Lucia figyelmeztette a körülállókat: Az Úrnô most távozik! A szép fehér felhô eloszlott, a titokzatos pelyhek újra szállingóztak, a fényes gömb felszállt a kék légűrbe, a napfény lassan visszanyerte eredeti színét és világosságát. A gyermekek felálltak, és a tömeg is szétoszlott. Természetesen mindenki a csodás eseményrôl beszélt. # Tengernyi tömeg Mennyi kérdezôsködés! Szegény Lucia, Ferenc és Jacinta alig gyôzik a sok kíváncsi embert kielégíteni. Boldog-boldogtalan, aki csak Aljustrelbe vetôdött, mind velük akart beszélni. Még a szomszéd faluba is utánuk mentek. Egy reixidai elôkelô hölgy ugyanis pár napra magához vette Luciát és Jacintát. így legalább egy kis idôre megszabadulnak a sok kíváncsiskodótól, de ô maga is élvezni akarta a Nagyasszony kis látnokai jelenlétét. Ez a művelt hölgy -- egyébként Marqučs da Cruznak, a Portugál Akadémia tagjának nôvére -- amikor látta, hogy egyesek rajongása már az egész néptömeget lázba hozza, szeretettel figyelmeztette a két kisleányt: -- Gyermekeim, ha az ígért csoda nem történik meg, ezek az emberek ott menten, elevenen elégetnek benneteket! A kicsinyek kedvesen és vidáman válaszoltak: -- Nem félünk, mert az Úrnô nem hagy cserben bennünket. Azt mondta, akkora csodát tesz, hogy mindenki kénytelen lesz hinni benne. A szeptember 13-i jelenés zarándokai és az újságok oly széles körben felhívták a portugál nép ügyelmét, hogy október 13-ára tengernyi tömeg özönlött Cova da Iriába. Ha a csoda nem következett volna be, bizonyára sokan csalásnak vélték volna az egész dolgot, és irtózatos haragra gerjedtek volna. Már a várva-várt nap elôestéjén megszámlálhatatlan tömegű zarándokcsoport lepte el a Fatimába vezetô utakat. Sokan kocsival, sokan gyalog jöttek. Egyesek mezítláb tették meg ezt a zarándokutat. Minden csoport hangosan imádkozta a rózsafüzért, és közbe-közbe szent énekeket énekeltek. Éjszakára, bár elég hűvös idô volt már, a legtöbben szabad ég alatt maradtak, hogy másnap annál jobb helyet kaphassanak. Santoséknál mindenki nyugtalan. A sokfajta mendemonda annyira megijesztette Maria-Rosát, hogy már korán reggel felkelt, és felébresztette Luciát is. -- Kislányom, jó lenne, ha elvégeznénk a szentgyónást. Azt mondják, hogy ha a Szent Szűz ma nem teszi meg a megígért csodát, akkor nekünk végünk lesz. A feldühödött tömeg lemészárol bennünket. Jó lenne elkészülnünk. Lucia azonban nyugodtan válaszolta: -- Ha gyónni akar, édesanyám, menjen el, és gyónjék meg. Én is elkísérem, de nem azért, mintha a haláltól félnék. Egész biztosra veszem, hogy a Szent Szűz megtartja ígéretét. Az édesanya, bár aggodalmai nem szűntek meg egészen, ettôl kezdve nem említette többet a gyónást. Reggel esôs, hűvös, borongós napra virradtak. Nem számít... A tömeg azért csak özönlik. Se vége, se hossza... Szomszédos falvakból, távoli községekbôl szünet nélkül jönnek a zarándokok. A fôvárosi lapok legjobb újságíróikat küldték ki a helyszínre. Egész reggel szakadt az esô. A hatalmas embertömeg egész sártengerré taposta fel Cova da Iriát. Bôrig ázott már mindenki. Közben a tömegben azt beszélték, hogy a Szent Szűz próbára akarja tenni a zarándokok hitét. Állták is a próbát, nem távozott el senki sem. Féltizenkettô felé mintegy ötvenezer ember lehetett ott. Egyesek szerint hetvenezret is nyugodtan lehet számítani. Minden tekintet a jelenés helyét kereste. E helyen most három faragatlan fatörzsbôl összeállított és kereszttel díszített kapuív állt. Két olajmécses függött le az ívrôl. A szomszéd falu egyik asszonya vigyázott rá, hogy állandóan égjen. Lucia ma nagyon boldog volt, mert édesapja és édesanyja is eljött. Közben egyesek olyasmirôl rebesgettek, hogy a polgári hatóság a jelenés pillanatában robbanóbombát dob a gyermekek közé. A három kis látnok azonban egyáltalán nem ijedt meg, sôt: -- Annál jobb, legalább innét a Szűzanyával mindjárt mi is felmegyünk az égbe. A szülôk azonban egy kicsit még aggódtak. Antonio és Maria-Rosa ma a kislány mellett akart maradni, bár mindketten bátran hangoztatták: -- Ha Luciának meg kell halnia, mi is meghalunk vele! Egész biztos, magukban leszámoltak azzal az eshetôséggel, hogy ha a megígért csoda nem teljesedik be, akkor a feldühödött tömeg szétszedi ôket. A sűrű tömegben pedig mindenki a gyermekeket akarta látni. Talán össze is taposták volna a kicsinyeket, ha egy-két ember melléjük nem all, és nem védi ôket a tolongás ellen. Egyébként Antonio is mindig fogta Lucia kezét. Jacinta, amikor látta ezt a hatalmas emberáradatot, sírva fakadt. Lucia bátorította és vigasztalta, hogy nem kell félnie, hisz nem bántja itt senki sem. Amerre mentek, a sokaság tisztelettel nyitott utat. Végre a kis tölgyfa elé értek, amelynek ágait és leveleit addigra száz- és ezerfelé széthordták. Ott álltak az ünneplôbe öltözött szülôk is. A kislányokon kék ruha és fehér köpeny volt. A hívô sereg elhalmozta ôket virágokkal, és mint kis virágfüzéres királynôk haladtak át a sokaság között... Az esô pedig szüntelen esett. Kitartóan imádkozták a rózsafüzért, s egy-egy tized végén szent énekbe kezdtek. A környezô dombok méltóságteljesen visszhangozták az Isten-dicséret dallamát. Dübörgôn erôsödött az áhítat szava, és a visszhang szárnyain Cova da Iria éneke felszállt az égbe. # Megmondta nevét és üzent az Úrnô Lucia most arra kérte az embereket, hogy csukják össze esernyôjüket. A tömeg készségesen engedelmeskedett. Pont dél van. Lucia hangosan felkiált: -- Villámlott! A felhôk felé nézett: -- Ott, ott van!... Már látom!... -- Jól nézd meg, leányom, hogy meg ne tévedj! -- szólt aggódó édesanyja. Lucia azonban már nem hallott semmit sem. Lelke elragadtatásba esett. Az ügy kivizsgálásakor, 1917. november 13-án az egyik szemtanú vallotta: ,,A gyermek arca csodásan megszépült, halovány pír öntötte el, és ajka elkeskenyedett.'' Eközben Ferenc és Jacinta is észrevette a Jelenést. Ott lebegett a szokott helyen. A sokaság is érdekes jelenségre lett figyelmes: egy kis fehér felhô szállt fel háromszor, és 5-6 méter magasságban szertefoszlott, mintha csak egy láthatatlan pap hódolati tömjénfüstje szállt volna fel a Jelenés elé. Lucia megismétli kérdését: -- Mondd meg, ki vagy, és mit kívánsz tôlem? -- A Rózsafüzér Királynôje vagyok. Azért jöttem, hogy intsem az embereket, változtassák meg eddigi életüket, ne szomorítsák bűneikkel az Urat, akit annyira megbántottak; imádkozzak a rózsafüzért, térjenek meg, és tartsanak bűnbánatot. Majd hozzáfűzte: -- Azt kívánom, hogy kápolna emelkedjék ezen a helyen tiszteletemre. -- Megígérte -- ha az emberek megjavulnak, a háborúnak hamarosan vége lesz, és imáikat is meghallgatja. Ezután búcsút vett a gyermekektôl, és kelet felé készült távozni. Közben kezével a nap felé mutatott, amely most egész hirtelen láthatóvá vált. # Az ,,Úr jele'' Abban a pillanatban, amikor a Szent Szűz a nap felé mutatott, Lucia csodálkozva kiáltott: ,,Nézzétek a napot!'' A mérhetetlen sokaság megrázó perceket élt át. Ilyet még egyikük sem látott... Mintha csak az Úr prófétai szavai váltak volna valóra, amelyekkel az utolsó napokról jövendölt: Az egek erôi megindulnak, és a csillagok lehullanak. Hirtelen elállt az esô. A fellegek szétoszlottak. A nap mint valami ezüstkorong feltűnt az égen. Nyugodtan nézhették, nem bántotta a szemüket. Majd hirtelen elkezdett saját tengelye körül forogni, olyan volt, mint egy eszeveszett tüzes kerék, váltakozó színű fénynyalábokat szórt minden irányban szerteszét. A mennybolt, a föld, a fák és sziklák, a látnokok kis csoportja és a mérhetetlen sokaságú tömeg hol sárga és piros, majd kék és lila színben pompázott... Egy-két pillanatra megállt most a nap, de utána annál kápráztatóbb forgásba kezdett. Sôt ezután még egyszer megállt a napkorong, hogy utána harmadszorra olyan forgásba kezdjen, ami még a legnagyobb művész fantáziáját is felülmúlja. Mit érzett a tömeg?... Döbbenetes elragadtatással és lélegzetvisszafojtva szemlélte az eseményeket. Hetvenezer látnok egyszerre látja és tapasztalja a csodát! De ebben a percben kivétel nélkül minden jelenlevô rémülten veszi észre, hogy a nap leszakadt az égrôl és cikcakkban száguldva zuhan feléjük! Velôtrázó sikoltás tör ki sok ezer ajakról, s mellét verve, ki-ki saját lelki állapota szerint fejezte ki a rémület közös érzését: ,,Csoda! Csoda! -- kiáltozták egyesek... Hiszek az Istenben! -- hangzott másfelôl... Üdvöz légy Mária!... Istenem, irgalom! -- könyörögtek sokan... s leginkább ezen utolsó kiáltás hangzott. Az egész tömeg bűnbánó lélekkel térdelt a sárban, majd felálltak, és kórusban énekelték a Credo-t (Hiszekegy). Ki is tudná leírni úgy igazán e hatalmas tömeg érzelmi hullámzását? - - Egy aggastyán, aki mindeddig hitetlenül élt, kitárt karokkal kiáltotta: -- Ó, Szent Szűz... Áldott, Szent Szűz! Könnyei elöntötték arcát, két kezét az ég felé tárta, és miként egy ôsz próféta, megittasult lélekkel kiáltotta: -- Rózsafüzér Királynôje, mentsd meg Portugáliát! A környéken még sok hasonló eset játszódott le! A nap forgása, beleszámítva a szüneteket is, tíz percig tartott. E jelenséget minden egyes jelenlevô látta. Ezt külön is kihangsúlyozzuk! Hívô és hitetlen, falusi és városi, tanult emberek, újságírók, sôt még a szabadkôművesek is, kivétel nélkül mind látták e csodás jelenséget. Pedig ugyancsak nem elôzte meg semmiféle szuggesztív hatás sem, csupán egy egyszerű figyelmeztetés hívta fel a tömeg figyelmét, hogy nézzék a napot. S erre ugyanabban a pillanatban, az egész óriási tömeg egyszerre tapasztalja ugyanazokat a tüneményeket. E csoda pedig, a már egy-két hónappal elôre megígért idôpontban, másodpercnyi pontossággal történt. Késôbb az egyházi vizsgálat nyomán kiderült, hogy a nap csodás forgását a Cova da Iria környékén öt kilométeres körzetben lakók is észrevették. Róluk pedig igazan senki sem mondhatja, hogy szuggesztív erôk behatására tömeg-hallucináció áldozatai lettek.[28] A vizsgálat még egy másik igen érdekes jelenséget is kiemelt, amit szintén mindannyian bizonyítottak. Amikor a nap forgása megszűnt, s egy- két perc múlva a rémületbôl mindenki magához tért, kezdték fontolgatni, hogy valójában mi is történt. Közben csodálkozva veszik észre, hogy a pár perccel elôbb még csuromvíz és sáros ruhájuk teljesen megszáradt. Az átázástól nem lett baja senkinek sem, sôt egy tüdôbajos asszony ott menten meggyógyult, pedig ôt is egész délelôtt verte az esô. Végül még meg kell jegyeznünk, hogy az elôbbi jelenések alkalmával ezeket a csodás jelenségeket csak addig látták, amíg a Szent Szűz a három kis látnokkal társalgott. Most azonban nem így történt. A csodás jelenség csak akkor kezdôdött, amikor a Jelenés elhagyta addigi helyét, így búcsúzott el a Szent Szűz nemcsak a három kis látnoktól, hanem Cova da Iriától és az ott levô tengernyi néptömegtôl is. Az emberek hívô és megtért lélekkel távoztak, és közben újra és újra átélték nagy élményüket. Százszor és ezerszer elismételték ezt az egy mondatot: -- Láttuk az ,,Úr jelét!'' Az ég szinte egyre-másra halmozta e napon a csodákat. Mindez azért történt így, hogy a jelenlévôk és az egész Egyház meggyôzôdjék a három kis látnok szavahihetôségérôl, és így elhiggyék, hogy valóban igazi jelenésrôl van szó. A szülôk is megnyugodtak, a tévhitű ellenlábasok pedig kínos zavarba jöttek. Gyermeki hálával és ragaszkodással kell a jóságos Istenanyának megköszönnünk, hogy újra eljött e nyomorult földre, és a három kis pásztorgyermek által üzent az ô szeretett, de rossz és hálátlan fiainak. # A legváltozatosabb jelenés A Szent Szűz elôre megígérte, hogy az utolsó jelenéskor Szent Józseffel és a kis Jézussal együtt jön el. Vajon teljesítette-e ígéretét? Kíváncsi volt rá az egész tömeg. Ezt azonban csak úgy lehet megtudni, ha megkérdezzük a látnokokat. Lucia így mondja el a jelenés részleteit. De elôbb még meg kell jegyeznünk, hogy a Szent Szűz ezúttal nem a kis törpetölgy felett állt, hanem a nap mellett, fenn az égen. Amíg a nap pazar színjátéka tartott, addig látta Lucia is a Boldogságos Szüzet. ,,A Nagyasszony mellett ott láttam Szent Józsefet és a Gyermek Jézust. A Kis Jézus Szent József karján ült. Nagyon kicsinynek látszott, körülbelül egyéves lehetett. Mindkettôjükön halványpiros ruha volt.'' ,,Láttam továbbá, hogy az Úr Jézus megáldotta a tömeget. Majd a Szent Szűz úgy tűnt fel, mintha a Hétfájdalmú Szűz lett volna, de Szívébôl hiányoztak a tôrök. Hamarosan ismét más színben láttam Ôt. Nem is tudom, hogyan mondjam, de most meg úgy tűnt fel, mintha fehér ruhában és kék palásttal a Kármelhegyi Boldogasszony állt volna elôttem.'' A Szentcsaládot mindhárman látták, de a többi csodás jelenséget már nem. Ez utóbbi sokszínű és változatos Jelenés egyetlen szót sem szólt a gyermekekhez. # Pillanatképek a csoda után Lucia, Ferenc és Jacinta a kíváncsiskodók elôl szeretett volna mindenhogyan megszökni. De minden erôlködésük hiábavaló volt. Mindenki látni akarta ôket, és mindenki beszélni akart velük. A nagy tolongásban Antonio gazda kénytelen volt lánya kezét elengedni, és csak este vacsorakor láthatta viszont a kislányt. Megható és érdekes látvány volt, amint ez a hatalmas tömeg szinte csak vár, és nem bírja elhagyni a Csodák Völgyét. Csoportokba verôdtek és imádkoztak. Egy-két percre azonban mindegyik látni akarta a kis látnokokat, különösképpen Luciát. Mindenütt csak ôt keresték. Ki a legelôn, ki az utcán, ki a fatimai templomtéren, mások Aljustrelben, otthon, a kertben, és még ki tudja, merre nem. Ha aztán valaki rábukkant, Lucia nem tehetett mást, mint újra és újra elismételte, amit másoknak már annyiszor elmondott. Meghatódottan hallgatták és örömükben sokan sírva fakadtak: -- Istenem, mekkora csoda! Dicsértessék az Úr neve! Akadtak azonban olyanok is, akik még mindig újabb nehézségekkel hozakodtak elô, és még e megrázó nyilvános csodáról is vitatkoztak. Hogy miért? -- szinte teljesen érthetetlen. Közben eljárt az idô, és hazamenetelre kellett gondolniok. Estefelé valóban mindenki hazaindult. Hetvenezer ,,látnok'' vitte haza a városokba és falvakba a nagy csoda hírét, amelyet a Szent Szűz már jó elôre megígért, és most beteljesített. Egész Portugáliában futótűzként terjedt el az események híre, és tetôfokra csigázta fel a kíváncsiskodást. E csodás jelenségek hallatára sokakban feléledt a hit és a régi buzgóság. Másnap az újságcikkek még jobban fokozták a hatást. A tudósítók ugyan szerettek volna a cikkekben egy-két nehézséget is elszórni, de mindjárt ki lehetett érezni, hogy a kétkedést csak színlelik. E napokban mindenütt a fatimai jelenésekrôl beszéltek. Üzletekben, kereskedésekben, otthon és utcán, ahol csak két ember találkozott, mindjárt Fatimára terelôdött a szó. A portugál nép lelkét újra áttüzesítette a Szent Szűz iránt érzett vonzalom és szeretet. E nép Luciát, Ferencet és Jacintát, már a hivatalos egyházi kivizsgálás és döntés elôtt is a Boldogságos Szűz kis hírnökeinek tekintette, mert az a nagy csoda bebizonyította, hogy a gyermekek valóban látták az Isten Anyját. -- Mit szól ehhez? A Szent Szűz éppen olyan egyszerű emberek gyerekeinek jelent meg, mint amilyenek a mi gyermekeink. -- Nem tudok mást mondani, mint hogy örökké dicsértessék az Úr Jézus és az ô jóságos és nagyhatalmú Édesanyja! Portugália régi hite és bizodalma napról napra nôtt. Mindig jobban és jobban növekedett és mélyült a Szent Szűz iránt érzett szeretet és tisztelet. Az emberek szinte érezték, hogy Portugália egén a Szent Szűz hatalma ragyog, és ôrködôn vigyáz rájuk. A természetfeletti események örök fénye megérintette a lelkeket, és tudták, hogy ez az eszme komoly és nagy célokat tűz ki mindannyiuk elé. Fatima kegyelmi fényözöne pedig, mint egykor Lourdes csodái, áttörte az országhatárokat, és ma már elárasztotta az egész világot. Ki tudná megmondani, hogy azóta hány és hány lélek találta meg az élet igazi útját, amely oda fel, a Végtelenbe vezet? Vajon ki tudná összeszámolni azt a sok emberszívet, amelyben kigyúlt a Hit, felragyogott a Remény és életté vált a Szeretet? S mindez miért? -- Mert az ég szelíd Királynôje meghallgatta azt a három kis pásztorgyermeket, akik ott a törpetölgyek árnyékában térden állva imádkoztak a rózsafüzért. ======================================================================== 4. Szenvedni, és újra csak szenvedni Biztos úton A Cova da Iria-i Szent Szűz maga vezette a három kis látnokot a lelki élet magaslatai felé. Talán csak az Égben tudjuk meg egész teljességében, hogy milyen mélységek felett járt e három kisgyermek. Szükségük volt tehát a legbiztosabb Vezetô kezére. A Szent Szűz pedig csodásan megtanította ôket a keresztény élet két elengedhetetlen kellékére: az imádság és a szenvedés szeretetére. De a három kis pásztor is lelkes és buzgó tanítványnak bizonyult. Szívükben lángoló szeretet gyúlt, és mindent megtettek, amit csak a Szent Szűz kívánt tôlük. Érthetô tehát, hogy fogékony gyermeklelkük gyorsan haladt a tökéletesség útján elôre. Már az eddigiekbôl is láttuk, hogy magatartásuk mennyire megváltozott. A Szent Szűz valóban napról napra szebbé és tisztábbá tette három kis bizalmasa lelkét. Anyai jósága ezenfelül még más formában is megnyilatkozott. Megértô lelkű papokat küldött a három agyongyötört gyermekhez. Maga a fatimai plébános is mindig jobban és jobban megszerette a kis látnokokat. Sok bölcs és okos tanáccsal látta el ôket. A jelenések természetfeletti voltát azonban még mindig nem tudta teljesen elhinni. Ismerjük már jól a jó Cruz atyát, aki pár évvel elôbb rábeszélte Fatima plébánosát, hogy a kis Luciát engedje az elsô szentáldozáshoz. Most is mihelyt meghallotta a csodás események hírét, azonnal eljött Lisszabonból, hogy személyesen beszéljen a három kis látnokkal. Hosszasan elbeszélgetett a kicsinyekkel és a végén arra kérte ôket, hogy vezessék el Cova da Iriába, mert szeretné látni azt a helyet, ahol a Szent Szűz megjelent. Lucia és Jacinta kísérte el a jó papot. Cruz atya szamárhátra ült, de az állat olyan alacsony volt, hogy lábával minduntalan a földet súrolta. Lucia egyik, Jacinta másik oldalon lépkedett. Útközben röpimára tanítgatta ôket. E kedves és szép imákat nem is felejtették el azóta sem: -- Jézusom, szeretlek!... Máriának édes Szíve, légy az én menedékem! Az elsô különösen tetszett Jacintának, és kicsiny szíve bôségébôl százszor is elismételte: Jézusom, szeretlek! Egy másik pap, aki szintén hosszasan elbeszélgetett a három gyerekkel, amikor távozni készült, a következô nagyszerű tanácsot adta nekik: -- Gyermekeim! Szeressétek nagyon az Úr Jézust, mert sok és nagy kegyelmet kaptatok Tôle! Lucia jól emlékezetébe véste e szavakat, és azóta sokszor el szokta mondani: -- Istenem, szeretlek, és köszönöm a nekem adott kegyelmeket! Megtanította unokatestvéreit is erre az imára. Napközben többször félbeszakították játékukat, hogy elmondják ezt a rövid fohászt. Ha olykor mégis elfelejtették, Jacinta nem nyughatott, és gyermekded komolysággal szólt társaihoz: -- Hát elfelejtettük az Úr Jézusnak elmondani, hogy nagyon szeretjük, és köszönjük a nekünk juttatott kegyelmeket? A harmadik jelenés után két pap jött Fatimába. Elbeszélgettek a gyermekekkel. Közben a Szentatyára terelôdött a szó. A két pap arra kérte a kis látnokokat, hogy sokat imádkozzanak a pápáért, aki oly súlyos és felelôsségteljes állást tölt be. Ettôl kezdve különös szeretettel viseltettek a Szentatya iránt, és imáikban mindig ott szerepelt Krisztus földi helytartója neve. Annál szívesebben tették ezt, mert hisz a két pap beszéde az egyik jelenéskor közölt ,,titokkal'' nagyon megegyezett, és Jacinta más alkalommal is látott erre vonatkozó látomásokat. Imájukban, amikor áldozataikat felajánlották, ezentúl mindig ott szerepelt: ,,és a Szentatyáért''. Láttuk már, hogy a kis Ferenc még az ourémi börtönben sem felejtette el ezt az imaszándékot. A rózsafüzér végén három Üdvözlégy Máriát szoktak a pápáért imádkozni. Egy ilyen alkalommal Jacinta egyszer csak felsóhajtott: -- Mennyire szeretném látni a Szentatyát... Olyan sok ember jön ide, de a Szentatya nem jön el sohasem! Gyermeklelkével úgy képzelte ugyanis, hogy a Szentatya minden további nélkül járhat-kelhet a keresztény országokban. Egy napon a fatimai plébános lelkében érdekes gondolat támadt. Saját maga is meglepôdött rajta: hisz ezeket a gyermekeket még Rómába is hívhatják, hogy a bíborosok vagy maga a Szentatya kihallgassa ôket. Lucia tapsolt örömében, amikor ezt megtudta, és lelkendezve újságolta unokatestvéreinek: -- Gyerekek! Nem is hiszitek, megláthatom a Szentatyát!... A kicsinyek elszomorodtak. -- Mi nem láthatjuk meg? Nem baj. Ezt az áldozatot is felajánljuk az Úr Jézusnak a Szentatyáért... Három kis barátunk legnagyobb pártfogója azonban Faustino José Jacinto Ferreira volt. Ez a jó esperes nemcsak a saját földjén, az olivali plébánián, hanem már messze vidéken is szentség hírében állt. Róla valóban el lehet mondani, hogy mindent Isten nagyobb dicsôségére tett. Mélységes hódolattal tisztelte a Boldogságos Szüzet, és különösen szívén viselte a tisztítótűzben szenvedô lelkek sorsát. Plébániája hétezer hívét mind személyesen ismerte, és igazi testi- lelki jó barátjuk volt. Egyformán szerette a paloták és a szegény kunyhók lakóit. Az igazi apostol szent önzetlenségével járt köztük, de meg is hallgatták szavát és tanácsait. Mindenkor tisztelettel és gyermeki ragaszkodással csüngtek beszédein. Saját körzetéhez (Ourém) tartozó paptestvérei elôtt példaképül állt. Megtanulták tôle, hogy milyen legyen az igazi atyai jó barát. Papjai sorában már saját tanítványai is voltak; olivali működése idején huszonnyolc fiatal papot vezetett az újmisés oltárhoz. Egy szent és apostoli papi élet bizonyítására lehetne-e ennél szebb és nagyobb érvet felhozni? Az 1910. évi forradalom idején a jacobinisták mindenáron le akarták törni e buzgó pap jó hírét. Egy-két órára bezárták a santaremi börtönbe. De ettôl kezdve népszerűsége csak még inkább növekedett. A három kis látnok és e szentéletű esperes közt hamarosan bensôséges barátság fejlôdött ki. Kötelességének tartotta, hogy a három gyermeket megtanítsa a lelki élet szép művészetére, hogy így még jobban megszeressék az Úr Jézust. Sok apró önmegtagadást ajánlott nekik: -- Ha valami jó étel különösen csiklandozza ínyeteket, hagyjátok ott, és egyetek helyette olyasmit, ami kevésbé ízletes. -- Ha igen nagy kedvetek lenne játszani, ne játsszatok -- ezek a kis áldozatok bizonyára nagyon tetszenek majd az Úr Jézusnak. Aztán ha a kíváncsiskodók nagyon zaklatnak majd kérdéseikkel, és sehogy sem tudtok elôlük kitérni, türelemmel válaszoljatok, mert az Isten akarata, és így is áldozatot hoztok. Jacinto Ferreira akárhányszor jött Fatimába, sohasem tudott eltávozni anélkül, hogy Luciával elôbb ne beszélt volna. Ilyenkor mindig bátorította a Szűzanya kis kegyeltjét. Idôrôl idôre egy soutairai istenfélô özvegyet, név szerint Emília asszonyt küldte el Aljustrelbe. Soutaira, Olival melletti kis tanya. Ez a jó asszony mindig elvezette Luciát az olivali plébániára, és a kislány M. Ferreira unokahúga társaságában töltött egy-két napot. A jó olivali plébános ilyenkor hosszú órákon át elbeszélgetett a kislánnyal. A lelki életrôl beszélt. Oktatott, és tanácsokat adott. Lucia még a szerzetesi fátyol felöltése után is örömmel gondolt vissza ezekre a kedves órákra. Nem szabad azonban azt gondolnunk, hogy ez a jóságos esperes Jacintáról és Ferencrôl teljesen megfeledkezett volna. Luciával mindig üzent nekik is. Gondoskodó szeretetét különösen akkor mutatta meg, ha valamelyikük egyszer-máskor kicsit betegeskedett. Késôbb a leiriai püspök ôt is beosztotta abba a hivatalos egyházi bizottságba, amely a jelenések természetfeletti voltát kivizsgálta. Ô maga már az elsô perctôl kezdve meggyôzôdött a jelenések valódiságáról. # A kérdések pergôtüzében Cova da Iriába napról napra özönlöttek a zarándokok. Hívô csoportok érkeztek innét is, onnét is. Antonio dos Santos földje csodás szentéllyé változott: nem volt itt sem pap, sem falak, sem oltár, de a díszkapu körül szünet nélkül szállt az ima hangja az Égbe. Ez pedig Lucia, Ferenc és Jacinta számára nem kis gondot okozott. Itt szokták ugyanis imáikat rejtve és feltűnés nélkül elmondani, de most mindjárt észrevették ôket, és mindenki bekapcsolódott imáikba. Az emberek igen gyakran visszaéltek türelmükkel, mert agyonhalmozták ôket mindenféle tanáccsal, aztán sokszor ugyanazt ezerszer s újra kérdezték -- néha egészen ravasz vagy tolakodó formában. Ha Cova da Iriában nem találták ôket, akkor a legelôn keresték fel a három gyermeket. Szinte minden idejüket elrabolták. Elképzelhetjük, hogy mennyire megviselte ez a gyermekek idegzetét. Már láttuk, hogy a nagy csoda napján is majdnem szétszedte ôket a hatalmas tömeg. Estefelé maguk a szülôk mentek értük, hogy végre valamit egyenek, és nyugovóra térhessenek. Lucia, amikor hazaért, a kimerültségtôl leroskadt a padlóra, és azonnal elaludt. Ugyanakkor még mindig sokan a környéken töltötték az éjszakát, akik reggel mind Luciával szerettek volna beszélni... És így lehetne folytatni szinte vég nélkül. Sôt napról napra fokozódott a hajsza. Újságírók, orvosok, egyháziak, hívôk, hitetlenek, buzgók és kétkedôk, mindannyian jogot formáltak, hogy a jelenések titkai felôl tudakozódjanak és vizsgálódjanak. Egyesek mélyen a gyermekek szemébe néztek, mintegy így akarták kiolvasni belsô érzésüket és féltve ôrzött titkukat. Bôven volt rá alkalom, hogy az ilyen zarándoklást mint újabb és újabb áldozatot felajánlják az Úr Jézusnak. De azon sem csodálkozunk egy cseppet sem, hogy a gyermekek néha szándékosan kitértek az ilyen tolakodó kíváncsiskodás elôl. Néha, amikor meghallották, hogy újra idegenek érkeztek Aljustrelbe, gondoltak egyet és gyorsan elbújtak. Érthetô is. A százszor és ezerszer elmondott dolgok fásulttá tették lelküket, de fôképpen attól tartottak, hogy egyszer elszólják magukat. Különösen féltve ôrizték bűnbánó életükre vonatkozó titkukat. Sokszor az ilyen beszélgetések alkalmával megdicsérték ôket, amitôl alázatos gyermeklelkük szintén irtózott. Jacinta pedig szinte kötelességének tartotta, hogy az alkalmatlankodó látogatók útját meghiúsítsa. Nem felejtette el, amit Luciának ígért, tudniillik, hogy többé senkinek sem fogja elmondani a történteket. Ismerte saját gyengeségét, s nem bízott magában. De ha sehogy sem tudott már a kíváncsiskodók elôl kitérni, akkor rendszerint mélyen lehajtotta a fejét, szemét a földre szegezte, és nem szólt egy árva szót sem. Egyik nap, hogy a kérdezôsködéstôl megszabaduljanak, a csöppség nagyszerű fogást talált ki. Hármasban mentek a község utcáján. Mielôtt az országútra értek volna, észreveszik, hogy egy gépkocsi áll az útkeresztezôdésnél. Körülötte idegen urak és hölgyek. Ezek biztosan ôket keresik. -- Ne fussunk el -- szól Jacinta -- mert az gyanút kelt. Inkább menjünk eléjük. Feltevésükben nem csalódtak. Amikor a gépkocsihoz értek, a hölgyek megkérdezték tôlük, hogy nem ismerik-e azt a három kis pásztort, akinek a Szűzanya megjelent. -- De igen, ismerjük. -- Talán azt is tudjátok, hogy hol laknak? -- Már hogyne tudnánk. És Lucia készségesen megmagyarázza, hogy merre menjenek szülei és unokatestvérei házához. A társaság elindul Aljustrel felé. A három kis jó barát pedig futásnak ered, hogy valami jó rejtekhelyet keressen. Jacinta büszkén gondolt vissza leleményességére. Nem kellett hazudniok és mégis könnyűszerrel megszabadultak a kíváncsiskodóktól. Lucia, amikor a zárdába került, gyakran folyamodott hasonló cselhez. Ferenc sem volt azonban kevésbé találékony. Egyszer éppen a házuk elôtt ültek a fügefa árnyékában. A lomboktól nem láthattak ki az útra. A kisfiú valamiért eltávozott. Kisvártatva visszajött, és jelentette, hogy néhány hölgy keresi ôket. -- Kalapjuk karimája olyan széles, mint a rosta. Másszunk fel erre a fára. Itt nem vesznek észre bennünket. Úgy is tettek. A hölgyek elmentek a fa alatt anélkül, hogy bármit is sejtettek volna. A kis látnokok pedig gyorsan lemásztak rejtekhelyükrôl, és eltűntek a közeli kukoricásban. Santosék kertjében a ,,kút mögött'' nagyon jól el tudtak bújni. Sok boldog óra emléke fűzôdött e helyhez. Valamikor itt elmélkedtek át az Úr Jézus kínszenvedését. A kôrakás, a sűrű sövény és a gesztenyefák lombja jól elrejtette a három kis látnokot a kíváncsiskodók szeme elôl. Senki sem zavarta meg ôket imájukban; nyugodtan beszélgethettek titkukról is, amit a Szent Szűz Cova da Iriában bízott rájuk. A tanyától távolabb másik búvóhelyük is volt. Elbeszélésük folyamán már találkoztunk a Cabeço lankás lejtôjén levô kis barlanggal. Nem is igen lehet barlangnak nevezni, mert valójában csak egy sziklaüreg volt. Sűrű tölgy- és olajliget vette körül e helyet. Itt senki sem kereste ôket. Nyugodtan imádkozhattak a Szűzanya szándékára. Buzgó áhítatukat igazán csak a jó Isten ismeri. Órák hosszat morzsolgatták a rózsafüzért vagy ismételgették az Angyal imáját, míg csak a kimerüléstôl össze nem estek. Sokat elmélkedtek a Szent Szűz szavairól, és egymást buzdították, hogy hivatásuknak minél jobban megfeleljenek. Nem szabad azonban azt hinnünk, hogy minden kérdezôsködés elôl kitértek. Százszor és ezerszer elmondták már a történteket. Szavaikat gyorsírással lejegyezték, sôt mindhármukat le is fényképezték. A gyermekek pedig azt gondolták, hogy most már felesleges a jelenésekrôl többet beszélniök. A kiküldött vizsgáló biztosok nemcsak a mezôn vagy otthon keresték fel Luciát, hanem gyakran a plébániára hívatták. Kikérdezték a történtek felôl, és vallomását írásba foglalták. Néha egészen aprólékos, de fogós kérdéseket tettek fel. A tizenkét éves kislány azt gondolta, hogy ezekre talán nem is kell felelnie. Többször szemükre vetették, hogy miért szöknek meg a látogatók elôl. Udvariatlanok azonban senkivel szemben sem voltak, a tôlük telhetô legnagyobb kedvességgel feleltek minden kérdésre. Az elôbb említettük, hogy vizsgáló biztosokat küldtek ki hozzájuk. Az egyik Montelo báró álnéven kiadta feljegyzéseit. A következôket írja: ,,Intettem a kislánynak, hogy üljön le. Szerényen helyet foglalt a mellettem levô széken. Feltett kérdéseimre a legnagyobb jóindulattal felel. Pontosan elmondja az eseményeket, amelyeknek szemtanúja volt. Szemmel láthatólag nagyon fáradt. A gyakori és hosszas vizsgálatok, valamint a kíváncsiak folytonos kérdezôsködése kimerítették.'' Elbeszélésében gyakran megemlíti, hogy a vizsgálat folyamán mily nemes lelkűen és nyájasan viselkedtek a látnokok. Különösen Lucia látott e vizsgálatokban nagyszerű érdemszerzési alkalmat. A Szent Szűz megmondta, hogy még sok szenvedést kell elviselniök a bűnösök megtéréséért, tehát a folytonos zaklatást is erre a szándékra ajánlotta fel. # Aggályok Nemcsak a gyakori látogatók kíváncsiskodását kellett elszenvedniök, hanem lelkiismeretüket is állandó kétely kínozta. Vajon szabad-e eltitkolniok, hogy a Szűzanya óhajára már az elsô jelenés alkalmával felajánlották magukat a bűnösök megtéréséért; és hogy azóta többször is megújították ezt a felajánlást? Elhallgathatják-e, hogy szívesen vállalnak minden szenvedést, amit az Úr Jézus rájuk bocsát? Egymás közt gyakran beszélgettek a felajánlásról, de az ellen egész énjük tiltakozott, hogy ezt szüleikkel vagy másokkal közöljék. Magatartásukat könnyen megérthetjük. Nem akartak a világ szemében mint áldozatok és vértanuk feltűnni. Azt vélték, hogy vezeklô életük minden érdemét elvesztik, ha önfelajánlásuk titkát másoknak is elmondják. Bizonyára szüleik is megakadályoznák ôket tervük végrehajtásában, ha megtudják a titkot. Lucia sokat tépelôdött magában, hogy vajon nem hazudott-e, amikor a Szűzanya kinyilatkoztatásaiból néhány dolgot eltitkolt. E kétely állandóan kínozta. Egy alkalommal igen nagy zavarba jött. A Torres- Novas-i pap néhány kérdésére nem adott feleletet. Meg is kérdezte Jacintát: -- Nem tudom, nem teszünk-e helytelenül, amikor nem mondunk el mindent. Ma is azt kérdezték tôlem, hogy nem mondott-e mást a Boldogságos Szűz. Azt feleltem, hogy a többi már titok. Mondd, Jacinta, nem követtem el ezzel hazugságot? -- Én nem tudom -- felelte a kislányka. -- Te mondtad, hogy a többirôl ne beszéljünk senkinek se. -- Ez igaz, valóban én mondtam!... De mégis te vagy a hibás... Mert nézd csak, ha nem beszélsz otthon, most semmit sem tudnának a jelenésekrôl; minthogy azt sem tudják, hogy az Angyallal beszéltünk. Egyáltalán nem szükséges, hogy ezeket más is ismerje. Majd imára kulcsolta kezét: -- Ó, Istenem és kedves, égi Szűzanyám, jól tudjátok, hogy nem akarlak Benneteket hazugsággal megbántani. De tudjátok azt is, hogy nem bírom elmondani az embereknek azt, amit velem közöltetek. Néhány nap múlva egy másik pap jött Santarembôl. Éppoly tapintatlanul viselkedett velük szemben, mint a Torres-Novas-i. Sôt Lucia feleleteit még ki is gúnyolta. A kislány majdnem kétségbeesett. Ha a papok is, akiket mélységes tisztelettel vett körül, kételkednek a jelenésben, hát akkor ô, a kis tanulatlan parasztlány, hogyan hiheti ezek égi eredetét? Szerencsére a jó olivali esperes-plébános, aki elôtt feltárta kételyeit, megnyugtatta lelkiismeretét. Azt tanácsolta, hogy továbbra is ôrizzék meg személyes titkukat. A tapintatlan kérdezôsködések természetesen tovább tartottak. A kis látnokokat a legagyafúrtabb csellel akarták kényszeríteni, hogy mindent elmondjanak. Nemsokára egy szent pap jön -- mondották nekik --, aki belát az emberi szívekbe. Most aztán megtudjuk, hogy mit hallgattatok el, és mennyit hazudoztatok összevissza. Egy cseppet sem ijedtek meg, sôt megnyugtatólag hatott rájuk a hír. -- Nos, mikor jön már az a pap -- kérdezte Jacinta --, legalább kitudódik, hogy mindig csak igazat mondtunk. # A plébános gyanúja és elhidegülése A fatimai plébánost a kis látnokok ellen tett feljelentések rossz irányban befolyásolták. Azzal vádolták a kisgyermekeket, hogy nem elég udvariasak a kérdezôsködôkkel szemben. A jó emberek nem tudták megérteni, hogy a három kis pásztor miért menekül elôlük. M. Ferreira is azt kívánta tôlük, hogy lankadatlan türelemmel mondják el mindenkinek a történteket, különösen, ha papok kérdezik ôket. Amióta a jelenések megkezdôdtek, egy pillanatig sem volt nyugta. Hívei nem tudták megérteni semleges magatartását. A buzgóbbak azzal vádolták, hogy a szabadkôművesekkel van összeköttetésben, különösen a szomorú augusztus 13-a után terjedt el ez a rágalom. Bizonyára emlékszünk még arra, hogy a kerületi alkormányzó, mielôtt a gyermekeket elfogatta volna, a plébániára rendelte ôket. Ürügyül azt hozta fel, hogy a plébános úr akar egyet-mást kérdezni tôlük. Az elfogatás híre villámgyorsan terjedt el. Arról suttogtak, hogy M. Ferreira részt vett a ,,Bádogos''-féle összeesküvésben is. Manuel Marqučs Ferreira jónak látta, ha kimenti magát. A Rend (A Ordem) című lisszaboni lapban 1917. augusztus 15-én nyílt levelet tett közzé, melyben elmondja, hogy 13-án az ô élete is veszélyben forgott, és hogy a gyermekek elfogatása és a sok rágalom, amivel e miatt illették, mennyire felkavarta az ô lelkét is. Kifejti továbbá, hogy miért nem megy ki minden hónap 13-án Cova da Iriába. Ha a jelenések természetfelettiek, részvételére úgy sincs semmi szükség; ha pedig nem azok, jelenléte fegyver lenne az Egyház ellenségei kezében. Legjobb barátai is csak nehezen tudták rávenni, hogy október 13-án, a nagy jelenés napján kimenjen Cova da Iriába. Belsô kételyeit azonban még most sem tudta eloszlatni, annál kevésbé tudta tehát a nép számára megmutatni a biztos utat. Kétségkívül lelkiismeretesen megtartotta a lisszaboni bíboros pátriárka helyettese által az egyházmegye papjai számára kiadott rendeletet: ,,Nem szabad részt venni semmiféle vallásos megmozduláson, ami Fatimával van kapcsolatban.'' Érezte, hogy súlyos felelôsség nehezedik vállára. Két nappal az utolsó jelenés után hivatalos jelentést terjesztett fel az egyházmegyei hatósághoz, hogy elöljáróit értesítse a történtekrôl.[29] Felterjesztése gondos és tárgyilagos volt. De mintha a sors is ellene dolgozott volna. Mendčs Belo bíborost az Egyház ellenségei száműzték egyházmegyéjébôl. Róma Jean de Lima Vidált nevezte ki az egyházmegye apostoli kormányzójául. Az új fôpásztor november 3-i válaszában megbízta a jó plébánost, hogy a jelenéseket, valamint a többi csodát lelkiismeretesen vizsgálja ki, és az eredményrôl részletes jelentésben számoljon be. M. Ferreira magához hívatta a gyermekeket szüleikkel együtt, valamint a fôbb tanúkat. Vallomásukat írásba foglalta. Feladatát oly lelkiismeretesen végezte, hogy a jelentést csak 18 hónappal késôbb, 1919. április 28-án tudta fôpásztorának átadni. Ez idô alatt jogilag visszaállították a leiriai egyházmegyét. (1918. január 17.) Püspökét azonban csak 1920-ban nevezték ki. Mindez késleltette az egyházi hatóság döntését, ami eloszlathatta volna M. Ferreira kétségeit, és véget vetett volna a három kis látnok nyugtalanságának. A jó plébános nagyon szerette plébániáját. Megérthetjük tehát, hogy nem kis aggodalommal nézte azt a ,,félig szakadár'' Mária-tiszteletet, ami Cova da Iriában meghonosult. Vasárnaponkint az emberek ezreit látta, amint a kietlen pusztába mennek, hogy ott a rózsafüzért imádkozzak, és énekükkel dicsérjék a Szűzanyát. Azt gondolta, nem lenne-e jobb rávenni a népet, hogy ne a pusztában, hanem a plébániatemplomban jöjjenek össze imádkozni. Aggodalma nem volt alap nélküli. A plébániatemplomot a pusztulás fenyegette. Tudomására jutott az is, hogy Cova da Iriában a hívek adakozásából nagymennyiségű pénz gyűlt össze az egyik fa tövében. Már arról kezdtek suttogni, hogy ezen az összegen a mezôség közepén templomot fognak építeni. Pedig a község temploma is sürgôs javításra szorult. A fôpásztor által elrendelt vizsgálat folyamán meg is kérdezte Luciától: -- Miért megy az a sok ember arra az elhagyott helyre imádkozni, amikor az élô Isten itt van oltárunkon? Miért hagyják a szentségi Jézust az oltárszekrényben egyedül? -- Miért hever az a sok pénz céltalanul az egyik fa tövében, amikor templomunk düledezik, és anyagi fedezet hiányában nem tudjuk megjavítani?[30] Mily megkapó Lucia válasza: -- Ha én lettem volna az emberi szívek Úrnôje, bizonyára a plébániatemplom felé irányítottam volna ôket. De hivatásomhoz híven csak arra törekedtem, hogy minél több áldozatot ajánljak fel Istennek. A plébános buzgó és szentéletű pap volt, az események hatása alatt mégis bizonyos beteges nyugtalanság vett erôt rajta. A jelenések barátai és ellenségei is szerették volna a maguk számára megnyerni, de egyik párthoz sem csatlakozott. Egyik napon kedvét vesztve kijelentette, hogy lemond plébániájáról, amely miatt most már sem nappala, sem éjjele nincsen.[31] A lánglelkű és mindenkihez kedves plébánost hívei nagyon szerették. Érthetô tehát, hogy nyomasztólag hatott rájuk a szomorú hír. Sokan nem értették meg elhatározásának mélyebb okait, és a három kis látnokra, különösen Luciára hárítottak minden felelôsséget. Szegénykének sok szidalmazást és bántalmazást kellett eltűrnie. Egy alkalommal néhány ilyen elvakult ember jött vele szemben az úton. Elôször csak gúnyos megjegyzéseiket hallotta, de amikor közel értek, nekiestek a védtelen kislánynak, és megverték. Lucia a jó Isten iránti szeretetbôl mindezt zokszó nélkül tűrte. Unokatestvérei, Jacinta és Ferenc, akik szintén vele voltak, sírva fakadtak. Szent irigységgel tekintettek Luciára, amiért bántalmazásban lehetett része. Az emberek hozzájuk nem szóltak semmit sem, és nem is bántották ôket, mert mindenki tudta, hogy Manuel-Pedro és hitvese elhatározta, hogy gyermekeiket minden bántalmazás és üldözés ellen megvédik. Szomorúan szólt Jacinta Luciához: -- Szeretném, ha szüléink nem féltenének annyira bennünket sem. Akkor most ezek az emberek engem is megvertek volna, és így nagyobb áldozatot ajánlhattam volna fel az Úr Jézusnak. # Családi érdekek Mielôtt az Ég Királynôje az október 13-i nagy jelenés alkalmával a gyermekek javára döntô jelentôségű bizonyítékot szolgáltatott volna, Antonionak az ,,asszonyi mese'' iránti közömbösségét és Maria-Rosa bizalmatlanságát még egy lélektani körülmény súlyosbította. A Santos családnak ugyanis elég nagy kiterjedésű birtoka volt Cova da Iriában; amióta azonban a jelenések megkezdôdtek, többé semmi hasznot sem hajtott számukra. Lucia így beszéli el az esetet: ,,Családom ellenszenvének más oka is volt. Cova da Iria szüleim tulajdonát képezte. A lapályos részeken elterülô szántóföldön megtermett a kukorica, zöldségféle és a burgonya. (Volt olyan esztendô, hogy ötven zsákkal is szedtek.) A lankás lejtôket borító olajfa-, törpetölgy- és magyaltölgy ligetekben a nyáj kitűnô legelôre talált. Amióta azonban a nép idejárt, az egész területbôl egy talpalatnyi helyet sem lehetett megművelni, sem a termést betakarítani. Sokan szamarakat és lovakat hoztak magukkal, és az állatok még azt is elpusztították, amit az emberek megkíméltek. Szüleim pedig mindezért engem tettek felelôssé. Édesanyám a pusztulás láttára keserűen kifakadt: -- Majd ha éhes leszel, akkor is csak menj el a Jelenéshez ennivalót kérni. Nôvéreim sem hagyták szó nélkül az esetet: -- Vagy pedig majd azt eszed meg, amit Cova da Iriában összegyűjtesz. Ezek a szavak nagyon elszomorítottak. Ettôl kezdve egy falat kenyeret sem mertem kérni.'' Cova da Iria tehát nem termett semmit sem. Nem szabad figyelmen kívül hagynunk azt a jelentôs idôveszteséget sem, amit a zarándokok kérdezôsködése okozott a családnak. Lucia egyik nôvére egyebet sem tett, mint Luciáért szaladt, valahányszor idegenek keresték. Ilyenkor természetesen addig ôrizte helyette a nyájat, míg a látogatók el nem mentek. Így tehát rendes pásztor nélkül maradt a nyáj; szeptember közepe táján el is kellett adni. Ez ismét újabb érzékeny veszteséget okozott a családnak. Nemsokára Cova da Iria többi birtokosa is panaszt emelt. Földjeiket letaposták a zarándokok, és így az egész termés elpusztult. Érthetô tehát, hogy kárpótlást követeltek. Maria-Rosa szorongatott helyzetében szemrehányást tett Luciának: ,,Te találtad ki azt a csodabogarat, ami most az egész világot ellenünk zúdítja.'' Láthatjuk, hogy mindenért Luciát okolták. Nem akadt senki sem, aki nehéz helyzetében védelmére kelt volna. Azt gondolták, hogy mindaz, amit mond, csak agyrém és a képzelet szüleménye. A kislány tudta jól, hogy segítséget senkitôl sem remélhet. Mindig hivatását tartotta szem elôtt, és arra gondolt, hogyan ajánlhatna fel több áldozatot a bűnösök megtéréséért. Megnyugodott a jó Isten akaratában, és ebbôl merített új erôt a szenvedések elviselésére. Az ,,isteni jel'' után egyre többen keresték fel Cova da Iriát. Ezentúl senki sem vádolhatta Luciát hazugsággal. Az érzékeny lelkű gyermeknek azonban nagyon fájt, hogy szüleit nem tudta kárpótolni az elszenvedett veszteségért. Mellesleg megjegyezzük, hogy igazságtalanok lennénk, ha Lucia szülei magatartását egyedül az ôket ért anyagi veszteséggel akarnók megmagyarázni, bár a szülök ezt emlegették legtöbbet. Nem szabad azt sem elfelednünk, hogy jóllehet Antonio gazda nem tartozott a legvallásosabb emberek közé, Maria-Rosa és lányai a plébánia buzgó hívei voltak. Talán csak próbára akarták tenni a kis látnok erényeit. Meg akartak gyôzôdni, valóban méltó-e arra, hogy a Szent Szűz megjelenjék elôtte. Mintha a jó Isten is mindig elvárná, hogy elôbb érdemeket szerezzünk, és csak azután kaphatunk Tôle nagy kegyelmeket. Ezek a rendkívüli események teljesen megzavarták e jólelkű, de egyszerű földműves emberek életét. Ezért kellett Luciának oly sokat szenvednie. A késôbbi fejlemények valóban igazolták, hogy a Santos családot nem önzô anyagi érdekek vezették. Egyszerű, falusi életük folyamán sohasem láttak együtt annyi pénzt, mint amennyi a zarándokok adakozása folytán a törpetölgy tövében összegyűlt. Nagy szükségük lett volna a pénzre, de arra még csak gondolni sem mertek, hogy kárpótlásul bármit is elvegyenek az összegyűlt adományból. Egy idegen család gyűjtötte össze a pénzt, hogy közben valaki el ne lopja. Amikor kinevezték Leiria új püspökét, a tetemes összeget neki adták át.[32] A szomszédok egy alkalommal bevádolták Luciát édesanyjánál, hogy néhány embertôl, akikkel beszélt, pénzt fogadott el. A büntetés nem maradt el. Szerencsére Karolina nôvére és barátnôi, akik hallgatták a beszélgetést, váratlanul betoppantak és Lucia ártatlanságát igazolták. Édesanyja nem bántotta tovább ,,azonban -- jegyzi meg Lucia -- addig is eleget kaptam''. 1921-ben Leiria püspöke Cova da Iria egész területét megvásárolta. Az érdekeltek közt Lucia családja támasztotta a legkisebb igényeket. Mgr. Jósé Correia da Silva 1930-ban külön pásztorlevélben törvényesnek ismerte el a Fatimai Szent Szűz tiszteletét, és ugyanakkor jóváhagyta a Cova da Iria-i zarándoklatokat. Ez alkalommal hivatalosan is köszönetet mondott a Santos család önzetlenségéért. Immár 27 év telt el a jelenések óta. Antonio dos Santos és a Marto család még élô tagjai egyszerű földműves emberek maradtak. Feltűnés nélkül, ismeretlenül járnak-kelnek a zarándokok között, akik nagy számban jönnek, hogy a Szűzanya elôtt hódoljanak. # Az ellenség nem pihen A kis látnokok nagyon meglepôdtek, amikor látták, hogy milyen sokan mennek Cova da Iriába, ahol a Szent Szűz megjelent. Kimondhatatlan boldogság töltötte el szívüket. Örömük oka nem a büszkeség és nagyravágyás volt, hiszen az ilyesmi teljesen távol állt tôlük. Ártatlan gyermeki szívükben egyedül a Szent Szűz iránti szeretet lobogott. Sehogy sem tudták megérteni azokat, akik gúnyos megjegyzéseikkel nevetség tárgyává akarták tenni a jelenéseket. Elgondolhatjuk, mennyire fájt nekik, amikor megtudták, hogy a szabadkôművesek harcot indítottak a jelenések ellen. Augusztus 19-ére, vasárnapra tervezték a ,,papság üzelmei ellen tiltakozó propaganda- gyűlés''-üket. A hatóság is mindenben kezükre játszott. Csak a plébános bölcs elôrelátásának és a hívek józan magatartásának köszönhetô, hogy az ellenséges fondorlat botrányba fulladt. Ugyanezen a napon jelent meg a Szent Szűz Valinhosban, hogy bátorítsa a három kis látnokot. A következô hónap ismét súlyos megpróbáltatásokat hozott. Említettük már, hogy a buzgó hívek egy díszkaput emeltek a jelenés helyén. A zarándokok ide hozták fogadalmi tárgyalkat és mindazt, amit hálából a Szűzanyának felajánlottak. Október 23-ára virradó éjszakán a santaremi kerület kormányzójának bíztatására egy suhancokból álló csoport gépkocsival a faluba robogott. Mindent el akartak vinni, amit a hívek a Szent Szűz iránti tiszteletbôl a jelenések helyén felajánlottak. Tudták, hogy a polgári hatóság nem gördít semmiféle akadályt sem útjukba. Lerombolták a díszkaput, és minden kézzelfogható dolgot felraktak a gépkocsira. Kivágták a jelenések fáját, és hátul az autóhoz kötötték. Villámgyorsan terjedt el reggel a szomorú hír. Lucia azonnal Cova da Iriába sietett, hogy személyesen gyôzôdjék meg a történtekrôl. Mily nagy volt azonban öröme, amikor látta, hogy a szerencsétlenek nem a jelenés fáját, amely már csak puszta csonk volt, hanem tévedésbôl a mellette levô fát vágták ki. Buzgó imával kérte a jó Istent, hogy bocsásson meg e megtévedt lelkeknek, és vezesse ôket vissza a jó útra. A tolvajok pedig Santarem utcáin szentségtörô, farsangi látványossághoz hasonló menetben hordozták végig a Cova da Iriából lopottakat. Nem mertek tiltakozni a durva tréfa ellen, mert jól tudták, hogy a háttérben irányító kerületi hatóság kárörvendve szemléli ,,mint fojtják meg már csírájában azt a mozgalmat, mely alkalmas lenne a katolikus öntudat felébresztésére''. Egyidejűleg a szabadkôműves sajtó is heves támadást intézett Fatima ellen. A látomások és csodák szerintük csak ,,maradi ostobaságok'', Lucia, Ferenc és Jacinta pedig ,,a haldokló klerikalizmusnak -- amit el kellene törölni a föld színérôl -- jól idomított cinkostársai''. A körzet vezetôsége és a Tanács becsületbeli kötelességének tartotta, hogy a ,,felvilágosult'' eszmét pártfogásába vegye. Kihirdették, hogy a jövôben minden vallásos megmozdulást szigorúan megtorolnak. Aljustrel szegény parasztjai a nagy felfordulásban fejüket vesztették. A máskor csendes hegyi tanyán most lázas nyugtalanság vett erôt. Lucia akármerre ment, mindenütt az emberek gúnyos megjegyzéseit hallotta: -- Nesze. Kellett ez neked, Bernadette?!... A három kis látnok, Lucia, Ferenc és Jacinta türelmesen viselték az emberek felkorbácsolt ellenszenvének ilyetén kitöréseit. A szenvedés odaadóbb és buzgóbb vezeklésre serkentette ôket. Kis szívüket csak az szomorította, hogy az égi Jelenés óhajának nem tudtak még mindenben eleget tenni. Nem érték be azzal a szenvedéssel, amit a jelenések miatt az emberek részérôl el kellett viselniök. Arra törekedtek, hogy a szentek életébôl megismert önmegtagadásokat saját életükben is megvalósítsák. Féltô gonddal vigyáztak, hogy vezeklésükrôl senki se szerezzen tudomást. # Ízlik a makk is A szegény bűnösök iránt érzett szánalmuk mindig több áldozatra sarkallta ôket. Ferenc napról napra újabb s újabb tervvel állt elô. Az elsô jelenést követô napon, amikor Jacinta azon töprengett: ,,de hát hogyan hozunk áldozatot?'' -- Ferenc azonnal kész volt a felelettel: -- Mondjunk le uzsonnánkról, adjuk oda a bárányoknak. A gondolatot tett követte. Néhány pillanat alatt kiosztották a magukkal hozott kenyeret a juhok között. Az áldozatot követô belsô öröm elfeledtette velük éhségüket. Attól kezdve ezt többször is megtették. A juhok mintha csak meg akarták volna hálálni kis pásztoraik jóságát: mindig közelükben legelésztek. Természetes, hogy így könnyebben tudtak a nyájra vigyázni. Egy alkalommal Moita-beli gyermekekkel találkoztak, akik koldulva jártak házról házra... Jacintának nagyszerű gondolata támadt: -- Adjuk oda szegénykéknek az ebédünket! Lucia és Ferenc örömmel követte a kicsike tanácsát. Délutánra már nagyon megéheztek. De mire való a sok tölgyfa? A makk ugyan még nem érett meg teljesen, Lucia azonban nagy szakértelemmel állapította meg, hogy már megehetô. Ferenc felmászott a fára, és teleszedte a zsebét. Jacinta közben rájött, hogy a szomszédos fán keserűbb makk terem. Ferencnek most erre kellett felmásznia, és a három kis ínyenc nagy élvezettel fogyasztotta a finom csemegét. Jacinta azt tanácsolta, hogy ezentúl mindig makkot uzsonnázzanak. Néha azonban errôl is lemondott, és beérte néhány zöld olajbogyóval. Lucia nem tudta szó nélkül megállni: -- Ne edd ezt, hisz egészen keserű! -- Éppen azért eszem; a bűnösök csak így fognak megtérni. A Moita-beli kis koldusok is gyakran felkeresték ôket a mezôn. Jacinta sietve osztotta ki köztük a magukkal hozott élelmet. Minél több áldozatot hoztak, annál nagyobb boldogság töltötte el ártatlan gyermeki szívüket. Délutánonkint azonban az éhes gyomor is követelte a maga jogát. Az erdôben és a mezôn földi szedret, édesgyökeret és gombát szedtek, hogy éhségüket valamivel csillapítsák. Fiaink és leányaink még torkosságukat is oly nehezen tudják legyôzni, Lucia, Ferenc és Jacinta pedig a Szűzanya iránti szeretetbôl szívesen lemondott magáról az ételrôl is. És ezt sokszor megtették! Jacinta édesanyjának jól gondozott szôlôlugasa volt sógornôje kútja mellett. A gyermekek ide szoktak visszavonulni. Olimpia asszony néhány fürt szôlôvel kínálta meg ôket. Jacinta azonban most sem feledkezett meg a bűnösökrôl: -- Ne együk meg a szôlôt, ezt az áldozatot is ajánljuk fel a jó Istennek. Ezzel elszaladt, és az utcán játszadozó gyerekek közt kiosztotta a finom csemegét. Boldogságtól sugárzó arccal tért vissza. Éppen a moitai kis koldusokkal találkozott, és nekik adta az aranyszínű fürtöket. Egy más alkalommal Olimpia asszony fügét hozott. Ez aztán még csak ízletes csemege! Jacinta a kosár mellé ült, és elôre élvezte, hogy milyen jó étvággyal fogyasztja majd el a gyümölcsöt. De hirtelen eszébe jut valami: -- Ma még egyetlen áldozatot sem ajánlottunk fel a bűnösökért... Most azonban itt az alkalom. -- Visszatette a fügét a kosárba, és elmondták a felajánló imát, hozzá sem nyúltak a gyümölcshöz. # Áldozatokat, áldozatokat! Lucia édesanyja a szomszédasszony tanácsára másik legelôre küldte a gyermekeket a nyájjal. Távolabb volt ugyan, mint a régi, de a nap sugarai jobban érték, és így jobb fű termett rajta. A tónál pedig megitathatták a nyájat. A tűzô napsütés elôl a gyermekek is elmenekülhettek a közeli liget hűsítô árnyékába. Az úton ismét a kis koldusokkal találkoztak. Jacinta sietve osztotta ki köztük a magukkal hozott élelmet. A nap szinte elviselhetetlenül tűzött, még csak egy bárányfelhô sem látszott az égen. Az egész vidék izzó kemencéhez hasonlított. Sehol egy csepp víz, pedig már nagyon érezték a szomjúságot. A három kis jó barát boldogan ajánlotta fel ezt is a bűnösök megtéréséért. Délután azonban már nem bírták tovább. Lucia azt ajánlotta, hogy menjenek be a közeli tanyára. Bizonyára kapnak egy kis ivóvizet. Mosolygó arcú öreg anyóka nyitott ajtót a három kis pásztor kopogtatására. Amikor aztán elmondták, hogy miért jöttek, a kancsó víz mellé még egy karéj kenyeret is szelt mindegyiknek. Bizony éhesek voltak. A jó házi kenyeret hamarosan elfogyasztották, inni azonban egyikük sem akart. Lucia Ferencet bíztatja: -- Igyál! -- Nem iszom -- szabódott a kis pásztor. -- Miért? -- Vezekelni akarok a bűnösökért. -- Jacinta itt van, igyál hát te! -- Én is vezekelni akarok! Lucia tehát mit tehetett mást, egy kômélyedésbe öntötte a vizet, hogy legalább a juhok megihassák. A kancsót pedig visszavitte az anyókának. A nagy hôség azonban nem akart szűnni. A szomszédos réten a tücskök, szöcskék és a békák fülsiketítô hangversenyt rendeztek. Jacintát igen gyötörte az éhség és a szomjúság. Gyermekded egyszerűséggel -- amit haláláig megôrzött -- szólt unokatestvéréhez: -- Mondd meg a békáknak és a tücsköknek, hogy hallgassanak már el, a fejem igen zúg, nem bírom tovább! -- Mi az? Te nem akarsz szenvedni a bűnösökért? -- De akarok! Hagyd csak, hadd lármázzanak! Gyakran megfogadták, hogy az étkezésen kívül kilenc napig, sôt nem egyszer egy egész hónapig is, nem isznak vizet. Egy meleg augusztusi napon, amikor ismét ilyen ígéretet tettek, kimentek Cova da Iriába, hogy elmondják a rózsafüzért. Útjuk egy pocsolya mellett vitt el. -- Lucia, nagyon fáj a fejem a szomjúságtól. Iszom ebbôl a vízbôl. -- Meg ne próbáld. Édesanyám megtiltotta, hogy igyunk belôle, hiszen nem a miénk. Inkább menjünk el nagynénémhez, és tôle kérjünk vizet. Itt lakik a közelben. -- Nem -- szólt a kicsike -- én mégis ebbôl a vízbôl iszom, ha jó vízzel csillapíthatnám szomjúságomat, nem lenne áldozat. Mindezek ellenére folyton azon törték fejüket, hogyan hozhatnának mindig több és több áldozatot. Egyszer a fal kövei közt virágot szedtek, és azzal játszadoztak. Jacinta véletlenül hozzáért a csalánhoz. Jól megcsípte a karját. Hamarosan egy marokra valót szedett össze, és a kis felfedezô ujjongva kiáltott társainak: -- Nézzétek csak!... Egy újabb vezeklési alkalom! Ezután ha csalánt találtak, lábukat ostorozták vele. A negyedik jelenés után, amikor a mezei úton legeltették a juhokat, Lucia egy vastag kötéldarabot talált. Valószínű, hogy valamelyik szekérrôl esett le. Nem tudta, mit csináljon vele. Tréfából karjára csavarta. -- Nézzétek csak, hiszen ez fáj! Jó lenne, ha derekunkra kötnénk, így többet tudnánk vezekelni. Jacintának és Ferencnek tetszett a gondolat. Kés híján egy éles kôdarabbal három részre vágták a kötelet és hamarosan elkészült az elsô vezeklôöv! A kötél eléggé durva volt, és gyakran a kelleténél is jobban megszorították... Elképzelhetjük, hogy mily fájdalmas volt állandóan viselni. Jacinta néha sírva fakadt. Lucia bíztatta, hogy tegye le a vezeklôövet. -- Nem... A mi hivatásunk az engesztelés. Szenvednünk kell, mert csak így térnek meg a bűnösök. A szeptember 13-i jelenéskor az Ég Királynôje jóságos anyai hangon szólt hozzájuk: -- Az Úr Jézus meg van elégedve veletek, azonban nem akarja, hogy a kötelet éjjel is hordjátok, elég, ha napközben viselitek. A három kis látnok engedelmeskedett. Továbbra is buzgón gyakorolták az önmegtagadásokat, mert tudták, hogy így örömet szereznek az Úr Jézusnak és a Boldogságos Szűznek. # ,,Te pedig tanulj meg olvasni!'' 1917 ôszén jelentôs változás állt be a három kis pásztor életében. A kis látnokokkal igen sokszor elmondatták a Cova da Iriában történteket. Az emberek kíváncsian lesték minden szavukat. Lucia többször elbeszélte, hogy a második jelenés alkalmával mit kívánt tôle a Szűzanya: meg kell tanulnia olvasni, és iskolába kell járnia: -- És te még mindig nem jársz iskolába? -- szólt közbe az egyik hallgató. Csak így engedelmeskedsz a Szűzanyának? Szegény gyermek elhallgatott. Nem tudta, mit feleljen a felhozott vádra. Nem is gondolt arra, hogy iskolába járjon. Kint a juhnyáj közt, a szabad természet ölén nagyon jól érezte magát... Félt, hogy iskolatársai majd nem értik meg. Mily csodálatos az isteni Gondviselés! Olimpia asszony megunta az idegenek folytonos zaklatását. Augusztus közepe táján fiára, Jánosra bízta a nyájat. Jacintát és Ferencet pedig otthon fogta, hogy senkit se kelljen utánuk küldeni, ha valaki beszélni óhajt velük. A kislánynak nemigen tetszett a változás. Szeretett volna elrejtôzni az emberek kíváncsisága elôl. Maria-Rosa pedig mindennap megmondta Luciának, hogy hova hajtsa a nyájat. Így nem sokáig kellett kutatni, ha valaki kereste. Hamarosan rájöttek azonban, hogy ez a megoldás sem megfelelô. Luciával ugyanis nagyon sokan óhajtottak beszélni. A két sógornô elhatározta, hogy a gyermekeket iskolába küldi, így talán megszűnik ez a folytonos zaklatás. A tanítók és a többi diák kíváncsian figyelték a három kis látnokot. Nem is csoda! Hiszen ilyen korban senki sem szokta megkezdeni a tanulást. A három kis látnok azonban kitett magáért. Ügyes és értelmes tanítványok voltak. Hamarosan utolérték társaikat. Jacintának és Ferencnek azonban nem sok ideje volt, hogy a tanulás eredményét megmutassa. Az óraközi szünetekben a két kis barátnô sohasem tartott a többiekkel. Ha egy kis szabadidejük akadt, mindjárt a templomba siettek. Boldogok voltak, hogy az Úr Jézust meglátogathatták. -- Úgy látszik, figyelnek bennünket -- szólt egyszer Jacinta. -- Ha templomba megyünk, mindig utánunk jön valaki, pedig úgy szeretnék egyedül maradni a szentségi Jézussal, de nem lehet. A környezô falvak népe nagy tisztelettel vette körül a három kis látnokot. Ügyes-bajos dolgaikat velük beszélték meg. Imáikba ajánlották családjuk rossz útra tért tagjait: -- Igen. Imádkozni és vezekelni fogunk, hogy a jó Isten térítse ôket jobb belátásra, mert ha így haladnak tovább, a pokolba jutnak. Legjobban a hittant szerették. Különösen Ferenc és Jacinta tanulta nagy szorgalommal a katekizmust. Buzgón készültek életük legboldogabb eseményére: az elsô szentáldozásra. Ferenc tudta, hogy a többi tantárgyat hiába tanulja meg, úgysem fogja életében hasznát venni, ezért néha tanítás ideje alatt is szívesen idôzött a templomban. Iskolába menet a három kis látnok együtt tért be az Isten házába, hogy a szentségi Jézust köszöntsék. Ferenc csendesen odaszólt Luciához: -- Te csak menj iskolába, én itt maradok. Nemsokára meghalok, és felmegyek a Szűzanyához az égbe, számomra tehát felesleges a tanulás. Ha vége lesz a tanításnak, majd gyere be értem is. Estefelé a templom egyik sarkában találtak rá, közel a szentségi oltárhoz. Beköszöntött a tél. A kis Ferenc súlyos betegségbe esett. Szívesen viselte a megpróbáltatást. Egyedül csak az bántotta, hogy nem mehetett el az Úr Jézushoz. ,,Nem mehetek el a templomba -- szólt Luciához -- menj el te, és beszélgess helyettem is a szentségi Jézussal.'' # Egy év múlva Mindenki mélységes hálával és a jövôbe vetett rendíthetetlen bizalommal tekintett Fatima felé, ahol ,,táncolni'' látták a napot. Bűnbánó lélekkel hódoltak a Rózsafüzér Királynôje elôtt, Aki a három kis pásztornak megjelent. ...Már senki sem tartja számon a hitetlenek és a bűnösök megtérését. Megszokott, mindennapi esemény ez Cova da Iriában. A Fatimai Szent Szűz csodáinak híre az egész országot bejárta. A portugál nép visszatért ôsi hitéhez. Megváltoztak a politikai viszonyok is, mindig több s több katolikus került be a vezetô férfiak közé.[33] A szabadkôművesek és a kommunisták pedig mindjobban háttérbe szorultak. 1918 februárjában, alig 4 hónapra az utolsó jelenés után, a portugál Püspöki Kar Lisszabonban gyűlést tartott. Örömmel jelentették XV. Benedek pápának, hogy Portugáliában javult az Egyház helyzete. A Szentatya április 29-én kelt válasza méltán felkeltette a fatimai események iránt érdeklôdôk figyelmét. A bevezetésben a Szentatya megemlíti, hogy mindig hitte és remélte, hogy a portugál Egyház szomorú helyzete nem tarthat sokáig. ,,Reményünket népetek mélységes Mária-tisztelete táplálta. A Szent Szűz iránti vonzalom csak nemesebbé teheti a lelket. Valóban megérdemeltétek, hogy az Istenanya különösképpen pártfogasába (Singulare quoddam auxilium) vegye országtokat.''[34] Joggal feltehetjük, hogy e szavak a fatimai eseményekre vonatkoznak. Annál is inkább, mert akkortájt az egész katolikus sajtó szinte kizárólag ezzel volt tele. Róma már megszokta, hogy Portugáliából csak kedvezôtlen híreket kap. Egész természetes tehát, hogy a Szűzanya eme különös pártfogása az egész katolicizmus figyelmét e szerencsétlen, de jobb sorsra érdemes nép felé irányította. A Szentatya minden igyekezetével azon fáradozott, hogy a háború borzalmai között újra békét teremtsen. Május 5-én imahadjáratra szólította fel a katolikus híveket. A Cova da Iriában elhangzott békeszózat is az imát és az engesztelést sürgette. Nem kell-e tehát a fatimai jelenésekben az Ég üzenetét látnunk? Nem hagyhatjuk említés nélkül, hogy július 10-én Portugália felvette a diplomáciai kapcsolatot a Szentszékkel. A három kis látnok nem hiába ajánlotta fel magát a Szentatyáért. Az Ég meghallgatta buzgó imáikat. Nagyon sok egyházellenes törvényt megszüntettek. A nép tömegesen kereste fel Fatimát, hogy a jelenések helye közelében, amit díszkapuval és terméskôbôl kirakott körrel jelöltek meg, elimádkozzák a rózsafüzért. Az Egyházi Hatóság azonban még mindig nem nyilatkozott. A papok nem vettek részt a zarándoklatokon. Néhányan saját felelôsségükre ugyan elmentek Cova da Iriába, de ezeket is inkább a kíváncsiság vezette. A kis falucskában sem hitt mindenki a jelenésekben, és mint ,,mulatságos történetet'' emlegették a lejátszódott eseményeket. Azt gondolták, hogy csak a három kis pásztor találmánya az egész. Jacinta, Ferenc és Lucia kerülte a feltűnést. Szerettek volna az ismeretlenség homályában maradni. A jelenések évfordulóján is csak esti órákban mentek ki Cova da Iriába, amikor a zarándokok már hazatértek. A kíváncsiabbak azonban ott maradtak. Közrefogták a gyermekeket, és pártfogásukba ajánlották kérésüket. Kérték a három kis látnokot, hogy a Szűzanyánál legyenek közbenjáróik, és mondják el velük együtt a rózsafüzért. Lucia állt az érdeklôdés középpontjában. Türelmesen hagyta, hogy hol az egyik, hol a másik csoport sodorja magával. Különféle furcsa és bosszantó kérdéssel ostromolták szegénykét. Sokat szenvedett emiatt. Aljustrelben néha-néha még hallotta a gúnyos megjegyzéseket. Cova da Iriában viszont mindenki ôt ünnepelte... és még tizenkét esztendôs sem volt! A kis látnokot mindez nem érdekelte. Mindvégig szelíd és alázatos maradt. Legjobban szeretett volna megszökni a sok dicséret, bók és elismerés elôl. -- Nem jól érzem magam, ha dicsérnek -- mondotta egyszer --, tudom, hogy mindez csak üres szóbeszéd... * * * A három kis aljustreli pásztor mindennap elmondta a szentolvasót. Hô imájuk meghallgatásra talált. A rózsafüzér-ájtatosság rohamosan terjedt a nép között. Portugália egén boldogabb jövô hajnalpírja derengett. A püspökök és a nép hálatelt szívvel fordultak a Fatimai Szent Szűzhöz. Lucia, Ferenc és Jacinta teljesítették küldetésüket: átadták a Szűzanya üzenetét. Életük azonban itt nem ért véget. Még sok megpróbáltatás várt rájuk. Ôk pedig örömmel követték a szeretett Üdvözítôt a Kereszt királyi útján. A Szűzanya elôre megmondta, hogy sokat kell majd szenvedniök, de jutalmuk az örök boldogság lesz. Egy pillanatra sem feledkeztek meg a csodás szépségű Szent Szűzrôl, szavai folyton fülükben csengtek. Tanítás után nem tartottak tanulótársaikkal. Szerették a magányt. Luciáéknál a ,,kút mögött'' nagyszerű rejtekhelyet találtak. A cabeçoi barlangba is gyakran kimentek. Napról napra többet imádkoztak és vezekeltek. Egy pillanatra sem feledkeztek meg az áldozatról. Önmegtagadásaikat és a Szűzanya ígéretét ismételten megbeszélték egymással. E három kis buzgó lélek gyakran átélte a jelenések boldog perceit. Az Ég Királynôje titkot bízott rájuk, isteni titkot, amelyet kívülük senki sem ismert, de maguk közt annál többet beszélgettek róla. ======================================================================== 5. Két gyermek elhagyja a földet ,,Mindig készen'' Ferenc 1918 karácsony vigíliáján súlyos betegségbe esett. Szörnyű járvány pusztított ez idôben az Ibér-félszigeten. A spanyolnátha majdnem egész Európán végigszáguldott. Sokkal több áldozatot követelt, mint a világháború. Portugáliában nagyon sokan haltak meg benne. A templomtornyokban szüntelen halottra harangoztak. Egyes vidékeken már harangszó nélkül temettek, hogy a nép rémületét ne fokozzák. A nagy csapás a Santos családot sem kímélte meg. Martoékat azonban különösképpen megpróbálta. A családfô kivételével mindenki megkapta a súlyos betegséget. A jó Manuel-Pedro ápolta az egész házat. Nehéz munkájában csak a jószívű szomszédok segítették.[35] Elôször a kis Ferenc betegedett meg. A kisfiút a zarándokok sem igen keresték, mintha megfeledkeztek volna róla. Késôbb, amikor az Egyházi Hatóság a jelenések kivizsgálását elrendelte,[36] már három éve nem volt az élôk sorában. Istenem, három év, mily hosszú idô! -- ,,A halottakról hamar elfeledkeznek'' -- tartja a közmondás. Vele is ez történt. Ha összehasonlítjuk a három kis pásztor életét, elsô pillanatra úgy tűnik fel, mintha Ferenc kevesebb kegyelmet kapott volna, mint két kis testvére. A jelenésekben nem volt semmi szerepe. Az Ég Királynôje egyszer sem beszélt hozzá közvetlenül. Jacinta boldog volt, amikor a Szent Szűz földöntúli hangját hallotta. Néki ez a kegy nem jutott osztályrészül. De vajon a jó Isten is csak érdemeinket akarja jutalmazni a kegyelemmel? Miért kellett volna Ferencnek hallania azt, amirôl úgysem tanúskodhatott? Látta a jelenéseket, és lelkében élesen kirajzolódott a mennyország jövendô boldogsága. A Szűzanya csodás szépségét éppen úgy szemlélhette, mint két kis társa. Az Ég Királynôje elôször ôt vitte magával. Lucia és Jacinta itt maradt a földön. Ferenc már méltó volt arra, hogy a választottak sorába lépjen. Nem elég nagy kitüntetés ez? Elbeszélésünk folyamán láthattuk, hogy éppolyan kitartással és odaadással vezekelt és imádkozott, mint kishúga és unokanôvére. Jacintát sokoldalúság jellemezte. Ferenc pedig került minden feltűnést. A jelenések után a magány lett legjobb barátja. Az imában és a vezeklésben készséggel csatlakozott társaihoz. Sôt gyakran ô volt a kezdeményezô. Nem elégedett meg a közös áldozattal, önmagához igen szigorú volt. Lucia keresztanyja egy alkalommal méhsörrel kínálta meg a három kis jó barátot. Elôször Ferencnek nyújtotta a poharat. A kisfiú azonban húgát akarta elônyben részesíteni: -- Jacinta, igyál te elôször! És anélkül, hogy észrevették volna, titkon elosont. Búcsúzáskor Ferenc még mindig nem került elô. Rögtön tudták, hogy hol kell keresni. A ,,kút mögött'' meg is találták. -- Miért nem ittál márcot? -- vonták kérdôre a kis szökevényt. -- Tudjátok, amikor kezembe vettem a poharat, a szenvedô Üdvözítô jutott eszembe. Lemondtam az édes márcról, mert áldozatot akartam hozni. -- És ez nem egy esetben fordult elô. Oly buzgalommal tudott imádkozni és vezekelni, hogy sokszor két kis társát is felülmúlta. Egy alkalommal a Marto család birtokán elterülô kis fenyvesbe hajtották ki a nyájat. Az erdô mellett szántóföldek húzódtak. A juhok is szívesebben legeltek volna a földeken, mint az erdôben. Lucia arra kérte unokahúgát, hogy menjen át a fenyves másik oldalára és vigyázzon, hogy a juhok kárt ne tegyenek a vetésben. Jacinta nem akart elválni kis barátnôjétôl. -- Menjen inkább Ferenc, én veled akarok maradni. Ferenc készségesen engedelmeskedett. -- Jobban szeretnék ugyan veletek maradni, de ez jó vezeklési alkalom. Csak így térnek meg a bűnösök. Habozás nélkül vágott neki az erdônek, hogy a másik oldalon elfoglalja ôrhelyét. A nap már hanyatlófélben volt. Lucia megsajnálta a kisfiút, hogy egyedül kell eltöltenie az egész délutánt. -- Jacinta, eredj, nézd meg, mit csinál Ferenc. A kis pásztor tüstént engedelmeskedik. Átszalad az erdôn, azonban kis testvére nincs sehol. Egyik fától a másikig szalad, közben Ferenc nevét kiabálja. Semmi válasz. Szomorúan tér vissza: -- Ferenc nincs sehol, elveszett. -- Maradj csak itt, majd én megkeresem -- szól Lucia. Ô sem tudott azonban több eredményt elérni. Már éppen vissza akart fordulni, amikor egy alacsony kôfal mellett megpillantotta a kis eltűntet, amint földre borulva imádkozott. Odamegy hozzá és megérinti a vállát. Ferenc feltekint; mintha mély álomból ébredne. -- A jó Istennel beszélgettél? -- kérdi Lucia. -- Igen -- válaszol Ferenc -- az Angyal imáját ismételgettem, és közben elmerültem gondolataimban. -- Azt sem hallottad, amikor Jacinta a nevedet kiáltozta? -- Nem tudok róla semmit sem. Az alig tízéves kisfiú már ,,elmerül gondolataiban''. Isten jelenlétét annyira át tudja élni, hogy azt sem hallja, amikor nevét kiáltozzák. Joggal feltehetjük, hogy elragadtatásban volt része ez alkalommal. Különös kedve tellett abban, ha elbújhatott társai elôl. Nagyon szeretett egyedül imádkozni. Sokszor csak hosszas keresés után akadtak rá. -- Hol a bozótból, hol egy kôrakás mögül került elô. -- Ha imádkozni akarsz, miért nem hívsz minket is? Tudod, hogy szívesen veled tartunk. -- Jobban szeretek egyedül imádkozni, így el tudok merülni gondolataimban. Az Úr Jézus Szíve igen szomorú, mert a sok bűnös nem akar megtérni. Ha magam vagyok, jobban tudom vigasztalni. Talán a pokol-látomásra gondolt ilyenkor. Isten jelenlétének tudata teljesen eltöltötte kis szívét. Nagyon szeretett errôl beszélni. -- Vakító világosság vesz körül bennünket, s ez maga a jó Isten. Miért nem tudunk hát égni és lángolni? Milyen az Isten?... Mi azt nem vagyunk képesek leírni!... Milyen kár, hogy az Üdvözítô szomorú! Bárcsak meg tudnám vigasztalni! -- Vigasztalnom kell a jó Istent, akit a bűnösök olyan sokszor megbántanak. Ismét kint vannak a legelôn. Ferenc egy magas sziklára mutat: -- Ne jöjjetek ám fel utánam! Egyedül akarok imádkozni! Lucia és Jacinta boldogan üldözte a tarka pillangókat. Nagy volt örömük, ha egyet-egyet sikerült elfogniok. De tüstént szabadon bocsátották a kis rabot, ezzel is áldozatot akartak hozni. Kis barátjuk csak uzsonna idején jutott eszükbe. -- Ferenc, nem jössz le uzsonnázni? -- Ti csak egyetek, én itt fent maradok. -- A rózsafüzért sem akarod velünk elmondani? -- De igen. Ha imádkozni akartok, szóljatok majd. Másodszor azonban már hiába hívták. Nem jelentkezett. Felmentek tehát utána a sziklára. A hely olyan szűk volt, hogy térden állva is alig tudtak fennmaradni. -- Mit csinálsz itt már ennyi ideig? -- vonták kérdôre a kisfiút. -- Az Úr Jézusra gondolok. Szent Szívét igen megszomorítja a sok bűn. Bárcsak tudnék elégtételt nyújtani a sok megbántásért. Nemes elhatározása mellett mindvégig kitartott. Imádságban és böjtölésben telt el egyik nap a másik után... Gyakran mondogatta: -- Nagyon örülök, ha láthatom az angyalt, még jobban, ha a Boldogságos Szüzet, legboldogabb azonban akkor vagyok, ha a jó Isten jelenlétének tudatában elmerülhetek. Kimondhatatlanul szeretem az Úr Jézust. Az Üdvözítô azonban nagyon szomorú, mert a sok bűnös nem akar megtérni!... Ugye, mi sohasem fogjuk ôt megszomorítani?... 1917. november havában Lucia érdekes kérdéssel fordult Ferenchez: -- Mondd Ferenc, mihez van nagyobb kedved: az Úr Jézust megvigasztalni vagy inkább a bűnösöket akarod-e megtéríteni, hogy többé egy lélek se jusson a pokolba? -- Elsôsorban az Úr Jézust akarom megvigasztalni. Nem emlékszel már, mit mondott a Szűzanya a múlt hónapban: Ne bántsák meg többé az emberek az Urat, akit már úgyis nagyon megszomorítottak. Ha az Úr Jézust már megvigasztaltam, a bűnösöket szeretném megtéríteni, hogy többé ne bántsák meg az Üdvözítôt. Amikor betegen feküdt, akkor is ez járt az eszében. -- Szomorú még az Úr Jézus? -- kérdezte a körülállóktól. -- Nagyon fáj, ha szomorúnak látom. Sokat akarok vezekelni, hogy megvigasztalhassam. Többé zarándokok elôl sem bújok el. Ez lesz életem legnagyobb áldozata. Az elsô jelenés után elbeszélték, hogy mit mondott róla a Szent Szűz: Nemsokára magával viszi az égbe, de addig még sok rózsafüzért kell elmondania. Örömtôl sugárzó arccal kulcsolta imára kezét: ,,Rózsafüzér Királynôje, mindenben a legnagyobb készséggel teljesítem óhajodat!'' Még tizenkilenc hónapig maradt a földön. A szentolvasót mindennap elmondta, gyakran kettôt is egymásután. Néha megkérte kishúgát vagy unokanôvérét, hogy vele együtt imádkozzanak. De többnyire csak egyedül morzsolgatta a rózsafüzérszemeket. Társai játszadoztak, a kis látnok pedig egy kissé távolabb fel-alá sétálgatott. -- Ferenc, mit csinálsz? Felelet helyett feltartotta jobb kezét; rózsafüzér volt nála, imádkozott. -- Gyere, játsszál velünk. Azután majd közösen imádkozunk. -- Azután?... Most van az ,,azután''. -- Elfelejtettétek, hogy mit mondott a Szűzanya? Még sok rózsafüzért kell elmondanom! # A szenvedések kohójában Ferenc tudta, hogy elérkezett a nagy megpróbáltatás ideje. Állapota egyre súlyosbodott. A spanyolnáthán kívül még a légcsôhurutot is megkapta. Isten akaratában megnyugodva várta a biztos halált. Az elsô két hétben még az ágyból sem tudott felkelni, oly magas láza volt. A rózsafüzérrôl azonban egy pillanatra sem feledkezett meg. A betegség igen elgyengítette. A rózsafüzért is csak részletekben tudta elmondani. Oly bájos volt, amikor édesanyjának emiatt panaszkodott. Olimpia asszony azután megvigasztalta, hogy a Szent Szűz nem kíván tôle lehetetlent: ily betegen még a szavakat sem kell kiejtenie, elég, ha csak gondolatban imádkozik. A kis látnok még a betegágyon is apostolkodott. Arra kérte édesanyját, hogy az egyes tizedek végén mondja el a kis imát, amire a Szűzanya tanította ôket. Késôbb mintha egy kicsit javult volna állapota. Már az ágyból is felkelhetett. Igen gyengének érezte magát, azért rendszerint csak a szobában tartózkodott. Ha szép napsütés volt -- ami télen elég ritka -- kiment a szabadba is. Többnyire Cova da Iria felé irányította lépteit. A jó emberek, akikkel az úton találkozott, bátorították és biztatták, hogy nemsokára visszatér a régi ereje és egészsége. Ferenc azonban határozott nemmel felelt. Hangjából ki lehetett érezni, hogy mennyire vágyódik az égi haza után. Keresztanyja megfogadta a Szent Szűznek, hogy ajándékot visz Cova da Iriába, ha a kis beteg meggyógyul.[37] -- Hiába minden -- szólt Ferenc. -- Úgysem nyerem el a gyógyulás kegyelmét. Február vége felé ismét kitört rajta a betegség. Jacinta odaült a kis beteg ágya mellé és hosszú órákon keresztül elbeszélgetett vele. Lucia is gyakran felkereste. Tôle tudtuk meg, hogy mily hôsies lelkülettel viselte a súlyos keresztet. Egyetlen panaszszavát sem hallottak. Mindent egyformán elfogadott. Sohasem árulta el, hogy melyik orvosság vagy étel nem ízlik. Lucia nem állhatta meg szó nélkül: -- Mondd csak Ferenc, ugye sokat szenvedsz? -- Bizony sokat. De az Úr Jézus és a Szűzanya iránti szeretetbôl mindent szívesen elviselek. Még betegsége idején sem tette le a vezeklô-övet. Amikor tovább már nem tudta rejtegetni, odaadta Luciának. -- Vidd magaddal, hogy édesanyám észre ne vegye. Tovább már nem bírom viselni. # Viszontlátásra a mennyországban! Jacinta egy alkalommal elhívatta magához unokanôvérét. Kis bizalmasával közölni akarta a titkot. Amikor Ferenc szobájában egyedül maradtak, örömmel újságolta: -- A Szűzanya meglátogatott bennünket, azt mondta, hogy nemsokára ismét eljön, és Ferencet magával viszi a mennyországba. Tôlem pedig azt kérdezte, hogy akarok-e még sok bűnöst megtéríteni. Igennel feleltem. Megmondotta, hogy kórházba kerülök, ahol sokat szenvedek. Buzdított, hogy szeressem továbbra is az Úr Jézus szent Szívét, a megpróbáltatásokat pedig ajánljam fel a bűnösök megtéréséért és mindazon megbántások engesztelésére, amelyeket Szeplôtelen Szíve ellen elkövetnek. A kis beteg állapota válságosra fordult. Étvágya egyáltalán nem volt, ereje pedig napról napra gyengült. Tudta, hogy napjai meg vannak számlálva. Nôvérét, Teréziát elküldte Luciáért. -- Gyere gyorsan, Ferenc igen rosszul van, szeretne valamit mondani. Lucia azonnal indult. A kis látnok négyszemközt akart vele beszélni. Kérését teljesítették. Édesanyja és testvérei kimentek a szobából. -- Ma elvégzem szentgyónásomat -- törte meg Ferenc a csendet -- nemsokára meghalok, de elôbb szeretném az Úr Jézust szívembe fogadni. Ha tudod, hogy valamiben vétkeztem, légy szíves mondd meg. -- Jacintát is kérdezd meg, bizonyára emlékszik hibáimra. -- Édesanyád tilalma ellenére néhányszor megszöktél hazulról. -- Úgy van. De most menj húgomhoz, talán ô is tud valamit mondani. -- Mondd meg Ferencnek -- szólt Jacinta rövid gondolkodás után --, hogy még a jelenések elôtt tíz fillért kért édesapámtól azzal az |rüggyel, hogy szájmuzsikát vesz. Aztán amikor az aljustreli gyerekek a boleirosiakkal verekedtek, ô is dobálózott. -- Ezeket egyszer már meggyóntam -- jegyezte meg Ferenc --, de azért ismét belefoglalom szentgyónásomba. Ki tudja, nem ezekkel szomorítottam- e meg az Üdvözítôt? -- Ha életben maradok, soha többé nem követek el bűnt. Kezét imára kulcsolta, és elmondta a kis fohászt: ,,Ó, Jézusom, bocsásd meg bűneinket...'' -- Lucia, te is kérd az Úr Jézust, hogy bocsásson meg nekem. -- Jól van -- válaszolt Lucia --, az Úr Jézus már megbocsátott. Különben a Szűzanya nem mondta volna, hogy eljön érted, és magával visz az Égbe. Most pedig elmegyek a szentmisére. Imáimban majd rólad is megemlékezem. -- Mondd meg az Úr Jézusnak, hogy a plébános úr ma eljön és megáldoztat. -- Jó, megmondom. A szentmisérôl visszajövet Lucia ismét felkereste a kis haldoklót. Jacintával beszélgetett. -- Imádkoztál értem? -- kérdezte Ferenc. -- Igen. -- A mennyországban majd én sem feledkezem meg rólad. Ez az eset április 2-án történt. Édesanyja látta, hogy már nem sokáig marad életben. Elhívatta a plébános urat, hogy a kis beteget elôkészítse a nagy útra. A buzgó pap még aznap felkereste a kis beteget. Meghallgatta szentgyónását, és megígérte, hogy másnap reggel elhozza az Oltáriszentséget. Ferenc boldogan készült az elsô szentáldozásra, mely egyúttal végsô útravaló is lesz számára. Este megkérte édesanyját, hogy szentáldozás elôtt éhgyomorral maradhasson. Nagy áldozat volt ez részérôl, de szenvedni akart a bűnösök megtéréséért. Kívánsága teljesült. Reggel a plébános úr elhozta a szent Útravalót. A kis beteg fel akart ülni az ágyban, hogy nagyobb tisztelettel fogadhassa az Úr Jézust, de nem engedték. Boldogságtól sugárzó arccal fogadta szívébe az Üdvözítôt. Édesanyjától azt kérdezte, hogy mikor áldozhatik ismét. Valószínű, csak közeli haláláról akarta aggódó édesanyja figyelmét ezzel elterelni. Tudta, hogy órái meg vannak számlálva. Két kis bizalmasával is csak a halálról beszélt. -- Nemsokára már az Égben leszek. Majd megkérem az Üdvözítôt és a Szűzanyát, hogy titeket is vegyen fel a mennyországba. Jacinta szomorúan gondolt az elválásra. -- Köszöntsd majd nevemben az Úr Jézust és a Szent Szüzet! Mondd meg, hogy a bűnösök megtéréséért minden szenvedést szívesen elviselek. Egyedüli vágyam, hogy a Szűzanya szeplôtelen Szívét ért megbántásokért engesztelést nyújthassak. A két kislány egész nap a beteg mellett maradt. Ferencet minden ereje elhagyta. Még a rózsafüzért sem tudta elmondani. Luciát és Jacintát kérte, hogy helyette is imádkozzanak. Már teljesen beesteledett, amikor elbúcsúztak: -- Isten veled, Ferenc!... Ha a Szűzanya az éjszaka eljönne érted, ne feledkezz ám meg rólunk az Égben! -- Nyugodjatok meg. Sohasem felejtelek el benneteket! -- Tehát még egyszer: Isten veled! Viszontlátásra a mennyországban! -- Viszontlátásra a mennyországban! A halál már az ajtón kopogott. Amióta az Úr Jézust magához vette, minden fájdalma megszűnt. Másnap reggel (1919. április 4.) még egyszer bocsánatot kért a körülötte állóktól. Különösen keresztanyját kérte, hogy feledje el mindazt, amivel csak megszomorította. Reggel hat óra tájban megragadta édesanyja kezét: -- Nézze, édesanyám! Milyen nagy fényesség szűrôdik be az ajtón. Néhány pillanat múlva ismét megszólalt. -- Már semmit sem látok. Arca túlvilági fényben tündöklött. Ártatlan lelke haláltusa nélkül szállt fel az Égbe. A kis aljustreli pásztor itthagyta a földet, hogy a mennyországban üdvözölje a Szent Szüzet. Elment, hogy gyermeki szívének minden szeretetét az Ég Királynôjének adja, akinek csodás szépsége már itt a földön elbűvölte lelkét.[38] Az Istenanya megtartotta ígéretét. Ferencet, aki Cova da Iriában utolsó volt, elsônek vitte magával a Paradicsomba. # Egy nemes lélek A ragály Jacintát sem kerülte el. Ferenc után a gyilkos kór ôt is az ágyba döntötte. Hosszú és kínos szenvedése csak testvére halála után tíz hónappal, a mennyországban ért véget. De mielôtt ennek elbeszéléséhez hozzáfognók, érdemes lesz megfigyelnünk, hogyan tisztult meg e kis látnok lelke a folytonos áldozatok tüzében. Tudjuk, hogy duzzogó és érzékeny természetű volt. Nagyon szeretett táncolni és játszani. A Szent Szűz megjelenése után teljesen megváltozott. Duzzogó természetét türelemmel, érzékenységét pedig szelídséggel és kitartó, kemény lelkülettel cserélte fel. A játékban sem lelte többé örömét. Ha néha mégis részt vett benne, csak társai kedvéért tette. Most már tudja, hogy nagyon sokan megbántják az Úr Jézus szentséges Szívét. E szerencsétlenek sorsa az örök kárhozat lesz, mert nincs elég keresztény ember, aki engesztelne helyettük. Tudta, hogy földi élete semmit sem ér, ha nem a saját és mások örök üdvének biztosítására használja fel. Elhatározta, hogy vezekelni fog, éspedig hôsiesen. A pokol-látomás után állandóan a bűnösökrôl és a reájuk váró örök kárhozatról beszélt. Gondolataiba merülve gyakran ismételgette: -- A pokol... A pokol... Fáj, hogy oly sok lélek kerül oda!... És akik ott vannak, úgy égnek, mint a fa a tűzben!... A borzalomtól és a lelki megindultságtól remegve térdre borult. Kezét imára kulcsolta: -- Ó Jézusom, bocsásd meg bűneinket, és ments meg minket a pokol tüzétôl... Kis barátait is többször hívta: -- Lucia, Ferenc, nem akartok velem együtt imádkozni? Tudjátok, hogy sokat kell imádkoznunk, mert csak így tudjuk megmenteni a kárhozat útjára tévedt lelkeket. Ó, mily sokan vannak... De miért nem mutatja meg a Szűzanya ezeknek is a poklot? -- Ha láthatnák egyszer az örök kárhozatot, bizonyára nem vetkeznének többé, és akkor nem jutnának oda. Egy napon, amint Cova da Iria felé haladtak, így szólt Luciához: -- Beszélj a Szent Szűzzel, hogy mutassa meg ezeknek az embereknek is a poklot. Meglásd, megtérnek! Majd sóhajtva folytatta: -- Mily sokan jutnak a pokolba! Mily sokan!... -- Miért félsz? Hisz te az Égbe jutsz! -- Tudom. De szeretném, ha mindenki oda jutna. A pokol és az örökkévalóság gondolata elfordította lelkét a földi dolgoktól. Egyedüli vágya csak az volt, hogy minél hôsiesebb áldozatot ajánlhasson fel az Istennek. Két kis testvérével együtt elhatározta, hogy többé nem táncol. Csak egy esetben engedett, amikor az ourémi Tanács börtönében örömet akart lopni a csüggedô rabok szívébe. A pokol-látomás után néhány napra Szent János ünnepe következett. Portugáliában az a szokás, hogy a gyermekek ezen a napon körültáncolják a tüzet. Pajtásai ôt is hívták. -- Nem megyek -- mondotta Jacinta. -- Miért? -- Többé nem táncolok, hogy minél több áldozatot ajánlhassak fel az Úr Jézusnak. A rózsafüzért mindig a legnagyobb áhítattal végezte. Ô, a legkisebbik figyelmeztette társait, hogy egy nap se hagyjak el a szentolvasót. Gyakran a játékot is félbeszakította, hogy néhány szívbôl jövô fohásszal köszöntse a Szűzanyát. Az a lélek, amely igazán szeret, mások lelkében is a szeretet szent tüzét akarja lángra lobbantam. Jacinta legforróbb vágya az volt, hogy minden keresztény ember olyan odaadó szeretettel ragaszkodjék az Ég Királynôjéhez, mint ô. A kis látnokok családja valóban megérdemelte a keresztény nevet. Példaképül állhatnak elôttünk. Jacintáéknál többször megfeledkeztek a napi rózsafüzérrôl. A kis apostol azonban addig nem nyugodott, míg mindennap közösen el nem mondták a szentolvasót. Örömmel látta, hogy a házbeliek mily áhítattal dicsérik a Rózsafüzér Királynôjét. A Jelenés kívánsága szerint a gyermekeknek mindennap el kellett mondaniok a szentolvasót, és apostolkodniok kellett, hogy a mindennapi rózsafüzér imádság az egész világon elterjedjen.[39] -- A három kis pásztor teljesítette is az égi Úrnô kívánságát. # Rendkívüli kegyelmek Bármerre járt, mindenütt arra törekedett, hogy az emberekkel jót tegyen. Úgy látszik a Szűzanyának tetszett gyermeki buzgósága, s nemegyszer rendkívüli kegyelmekkel jutalmazta meg a kis látnokot. Lucia feljegyzései közt találunk egy-két esetet, amelyek állításunkat igazolják. A községben lakott egy hitetlen asszony. Valahányszor találkoztak vele, a sértegetések egész áradatát zúdította rájuk. Egyik nap, amint az utcán mennek, az asszony éppen akkor jött ki a kocsmából. Látszott rajta, hogy nem józan. ,,No, most aztán biztos nem elégszik meg azzal, hogy szidjon bennünket'' -- súgja oda Lucia unokahúgának. -- Kérjük a Szűzanyát, hogy térítse jó útra a szerencsétlent -- szólt Jacinta. -- Nagyon sok áldozatot kell érte felajánlanunk. Igen sok bűnt követett el, ha nem békül ki az Istennel, örök kárhozat lesz a sorsa. Néhány nap múlva útjuk az asszony háza elôtt vitt el. Futásnak eredtek, mert attól féltek, hogy a durva lelkű asszony ismét bántja ôket. Jacinta hirtelen megállt, és megvárta, míg Lucia utoléri: -- Az az asszony lakik itt, akivel a minap találkoztunk? -- Igen. -- Ne vegyünk részt többé semmiféle játékban sem. Ajánljuk fel ezt az áldozatot is a bűnösök megtéréséért. És mit sem törôdve azzal, hogy esetleg valaki észreveszi, égre emelt tekintettel elmondja a felajánló imát. Az asszony éppen az ablaknál volt, és hallotta az egész beszélgetést. Késôbb Lucia édesanyjának bevallotta, hogy milyen nagy hatással volt rá ez a jelenet. Jacinta imája eloszlatta kételyeit. Elhitte mindazt, ami Cova da Iriában történt. Ezután még csak egy rossz szót sem szólt a gyermekekhez. Sôt imájukat kérte, hogy a jó Istentôl elnyerje bűnei bocsánatát. Más alkalommal egy kisírt szemű asszony borult Jacinta lábaihoz, és elpanaszolta, hogy milyen súlyos betegségben szenved. Kérte a kis látnokot, hogy imádkozzék érte a Szűzanyához. A kis csöppséget igen meghatotta a síró asszony. Megfogta kezét, és fel akarta emelni. De ehhez gyönge volt. Letérdelt tehát ô is a beteg mellé, és közösen háromszor elmondták az üdvözlégy Máriát. -- Keljen fel -- szólt Jacinta, amikor befejezték az imádságot. -- A Szent Szűz meghallgatja kérését. Imáiban mindennap megemlékezett a betegrôl. Nemsokára az asszony ismét visszajött, de már gyógyultan. A hála hozta vissza Cova da Iriába. Nézzünk egy másik esetet. A három kis látnok a jelenések helyére tart. Az úton egy katonával találkoznak. A jó ember úgy sírt, mint egy gyerek. Behívót kapott. Harctérre kell mennie. Felesége betegen fekszik, és nincs, aki három kisgyermekének gondját viselné. Minden reménye csak a Szent Szűzben van. Könnyes szemmel kéri a Boldogságos Szüzet, hogy eszközölje ki behívója megsemmisítését és felesége számára a gyógyulás kegyelmét. Jacinta együtt érez a bajba jutott emberrel. Elmondja vele együtt a rózsafüzért, majd igyekszik reményt önteni lelkébe. -- Ne sírjon bácsi! A Szűzanya mindenkihez jószívű!... Az ön kérését is meg fogja hallgatni. Imáiban sohasem feledkezett meg a katonáról. Minden rózsafüzér után még egy Üdvözlégyet mondott el érte. Néhány hónap múlva ismét találkozott a katonával. Szemében már nem bánat-, hanem örömkönnyek csillogtak. Feleségével és három gyermekével együtt elzarándokolt Cova da Iriába, hogy köszönetet mondjon a Szűzanyának, amiért meghallgatta kérését. -- Már beosztották a menetszázadba, az indulás elôtti napon azonban hirtelen magas lázat kapott, nem tudott elmenni a többiekkel, és ezért felmentették a további szolgálat alól. Feleségét pedig a Szent Szűz különös kegyelme gyógyította meg. Lehetetlen felsorolnunk azt a sok rendkívüli kegyelmet, amiben Jacinta részesült a jelenések idején. Egyik napon, míg társai a bozótban vadméz után kutattak, egyedül maradt a kút mellett. Lucia egyszer csak hallja ám, hogy valaki nevét kiabálja: -- Lucia! Lucia! Láttad a Szentatyát? -- A Szentatyát?! Nem! -- Magam sem tudom, hogyan történt az egész. Egy nagy házat láttam, bent a Szentatya egy kis kép elôtt térdelt, arcát kezébe temette és sírt. Kint nagyon sokan álltak. Némelyek kövekkel dobálták a térdeplô Pápát, mások a rágalom egész özönét zúdították rá. Szegény Szentatya! Néhány nap múlva két pap jött Cova da Iriába. (Elbeszélésünk folyamán már szóltunk róluk.) Azt tanácsoltak a kis pásztoroknak, hogy imádkozzanak a Pápáért. -- Lássátok -- szólt Jacinta társaihoz --, bizonyára ôt láttam sírni a minap, a Szűzanya is róla tett említést, amikor a titkot közölte velünk. Ennek a két papnak is a Szűzanya mutathatta meg. Tehát nem csalódtam. Sokat kell imádkoznunk a Szentatyáért. Egyszer kint voltak a cabeçoi barlangban. Éppen az Angyal imáját ismételgették. Jacinta hirtelen felegyenesedik: -- Lucia! Nézd csak!... Ilyent még sohasem láttam! Az utak, ösvények, mezôk tele vannak emberekkel. Sírnak és jajgatnak, mert nincs mit enniök. A Szentatya pedig egy templomban a Szűzanya szeplôtelen Szívének képe elôtt térdepel és imádkozik. Sokan vele együtt imádkoznak... (A többit az Egyházi Hatóság óhajára elhagyjuk.) Lucia szeretné tudni, hogy milyen volt a Szentatya. Jacinta azonban hallgat, mert nem akarja megsérteni a titkot. # Szeretettel -- szenvedéssel A Szent Szűz meghallgatta Jacinta imáit. Hiszen az utolsó jelenéskor ô maga mondta, hogy különös pártfogásába veszi mindazokat, akik elfogadják a fatimai üzenetet. Vajon a kis látnok türelme és szeretete nem érdemelte-e meg mindezt? Betegsége idején még inkább növekedett az Úr Jézus és a Szűzanya iránti szeretete. Nyugodtan készült a közeli halálra. Az áldozatról és a vezeklésrôl egy pillanatra sem feledkezett meg. Tudta, hogy csak így nyeri el a legszebb koronát. Ez a félénk és törékeny gyermek olyan bátorságot és lelki erôt mutatott a szenvedés idején, amirôl csak a vértanúk történetében olvashatunk. Gyakran ismételgette kedvenc röpimáját: -- Ó Jézusom, szeretlek Téged!... Lucia iskolába menet és iskolából jövet sokszor felkereste a kis beteget. Jacinta mindig örült, ha együtt imádkozhatott kis barátnôjével. -- Boldog vagyok, ha imáimban elmondhatom az Úr Jézusnak, hogy szeretem. Úgy érzem, mintha tűz lobogna keblemben. Ez a tűz azonban nem éget. Sokszor felsóhajtott: -- Ó, bárcsak minden lélekben hasonló tűz lobogna! Amint beszélgetnek, így szól Luciához: -- Nemsokára hazamegyek a mennyországba. Rád azonban még nagy feladat vár itt a földön. Hirdetned kell, az Úr Jézus az egész világon el akarja terjeszteni a Szűzanya szeplôtelen Szívének a tiszteletét. Ha beszélned kell, ne rejtôzz el, hirdesd bátran, hogy a jó Isten a Boldogságos Szűz Szívén keresztül mérhetetlen kegyelemmel halmoz el bennünket, csak kérnünk kell! Mondd meg mindenkinek, hogy Jézus szentséges Szívével együtt a Szűzanya szeplôtelen Szívét is tisztelnünk kell, mert ez az Úr Jézus óhaja. -- A békét is a Szűzanya szeplôtelen Szívétôl kell kérnünk, mert csak Ô esdheti ki ezt a kegyelmet az emberek számára. Más alkalommal pedig így szólt: -- Nagyon szeretem az Úr Jézust és a Szűzanyát. Irántuk való szeretetbôl türelemmel viselte el súlyos betegségét. Egyedüli örömét már csak abban lelte, hogy néha átmehetett Ferenchez a szomszéd szobába. Lucia gyakran felkereste beteg húgát. Jacinta boldog volt, ha kis bizalmasával és tanácsadójával elbeszélgethetett, az iskolából azonban sohasem tartotta vissza. Luciának elôször mindig Ferencet kellett meglátogatnia. -- Nézd meg elôször Ferencet -- szólt Jacinta. -- Én most áldozatot akarok hozni, hagyj magamra. Amikor Lucia visszatért, így folytatta: -- Most már maradj itt. Amióta elmentél, senkivel sem beszéltem. Nem tudom, hogy mirôl tárgyaljak a többiekkel. Kis barátnôjével legszívesebben a szenvedésrôl beszélt. -- Mondd csak, Lucia! Sokat vezekeltél már ma? Édesanyám megengedte, hogy átmenjek Ferenchez. Többször át is akartam menni, de tervemrôl mindig lemondtam. Ezt is felajánlottam a jó Istennek. -- Jobban érzed már magad? -- Tudod, hogy milyen rosszul vagyok... Nagyon fáj az oldalam... De nem panaszkodom... Minden szenvedésemet felajánlom a szegény bűnösökért. Szenvedni a bűnösök megtéréséért -- ez az apostoli lelkület sugárzott minden szavából. Még Ferenc halála elôtt történt. Az Ég Királynôje ismét megjelent Jacintának. Megjövendölte, hogy testvére halála után még rövid idôre ittmarad a földön, mert szenvedésével nagyon sok bűnöst tud megtéríteni. Boldogan újságolta Luciának: -- Azt mondta a Szűzanya, hogy kórházba visznek, ahol az Úr Jézus iránti szeretetbôl a bűnösök megtéréséért és szeplôtelen Szívét ért bántalmak kiengesztelésére még sok szenvedést kell elviselnem. Kissé jobban érezte magát. Tudta azonban, hogy mindez csak látszat. A Szűzanya ugyanis megmondta, hogy régi egészsége többé már nem tér vissza. Testvére halála mélyen lesújtotta. Gyakran felsóhajtott: -- Mikor mehetek már én is a kis Ferenc után?... Szeme megtelt könnyel. Némán hallgatott, lelkében azonban a gondolatok tengere viharzott. Megkérdezték tôle, hogy miért könnyezik. -- Ferencre gondolok. Az égi haza már ôt is vonzotta, hisz Ferenc is ott van. A szentekkel együtt dicséri az Úr Jézust és a Szűzanyát. Kistestvére bizonyára ôt is várja már haza, a mennyországba. Vezeklôövét odaadta Luciának. -- Tedd el, hogy édesanyám észre ne vegye. Majd ha jobban leszek, visszakérem. Ártatlan vérének nyomai meglátszottak az övön. Lucia teljesítette óhaját. Késôbb azonban nem tudta, mit csináljon az övvel, és Ferencével együtt tűzbe vetette. Olimpia asszony látta, hogy a kicsike ereje napról napra fogy. Ferenc után most Jacinta is itthagyja... Anyai szívét összeszorította a bánat, és szemébôl kibuggyantak a nehéz könnycseppek. -- Miért sír édesanyám? Hiszen az Égbe megyek. Ott fent sokat, nagyon sokat imádkozom majd magáért. Ne szomorkodjék, hisz jól érzem magam. Édesanyja többször észrevette, hogy arcát kezébe temeti, mintha valamin elmélkedne. -- Kérdezd meg Jacintát -- szólt Luciához -- mire gondol ilyenkor. -- Már én is kérdeztem tôle, csak mosolygott és nem árult el semmit sem. Amikor egyedül maradtak, Lucia ismét feltette a kérdést: -- Az Úr Jézusra, a Szűzanyára, a bűnösökre és az eljövendô háborúra gondolok. Sokan, nagyon sokan meghalnak. És közülük sokan a pokolba jutnak... Sok ház fog rombadôlni!... A papok jó része is életét veszti... Mily nagy kár... ha az emberek nem bántanák meg a jó Istent, nem következne be a háború, és nem jutnának oly sokan a pokolba. Hallgass csak: én a mennyországba megyek... (Az Egyházi Hatóság a többit nem közli.) Az Égben majd sokat imádkozom érted, valamint a Szentatyáért, azután a papokért és Portugáliáért, hogy a háború vihara ne dúlja újra fel Olimpia asszony faggatta Luciát, hogy mirôl beszéltek. A kislány azonban csak mosolygott, és nem árult el semmit sem. -- Én nem értem! Ezeknek a gyermekeknek az élete csupa rejtély. Maria-Rosának is ez volt a meggyôzôdése. -- Ha egyedül vannak, folyton beszélnek, nem törôdnek azzal sem, hogy figyelik ôket, azonban egyetlen szavukat sem lehet megérteni, mert amikor valaki közeledik hozzájuk, lehajtják fejüket és elnémulnak. Ezt a titkolódzást nem tudom megérteni. # ,,Örömmel fogadok Tôlük minden szenvedést'' Amikor Ferenc haldoklott, Jacinta az utolsó istenhozzád után arra kérte kistestvérét, hogy vigye el üzenetét a mennyországba: -- Mondd meg az Úr Jézusnak és a Szűzanyának, hogy örömmel fogadok Tôlük minden szenvedést. Szavát meg is tartotta. Ferenc elköltözött. Ezentúl már csak Luciával tudott beszélgetni a titkokról és a Szent Szűz többi üzenetérôl. Kis barátnôje azonban majdnem az egész napot az iskolában töltötte. Kemény vezeklés volt ez az érzékeny lelkű gyermek számára. Lucia igyekezett a kis beteget kárpótolni. Többször kiment a cabeçoi barlangba, ahol valamikor könnyes szemmel együtt imádkoztak. Elgondolkozott az itt lejátszódott eseményeken. És miután kedves betegéért is imádkozott, liliomból és vadrózsából csokrot kötött a domboldalon. Ezek voltak Jacinta kedves virágai. -- Fogadd el, Cabeçoból hoztam. A kis beteg szemében a fájdalom könnye csillogott... -- Többé sohasem mehetek ki oda!... sem Valinhosba... sem Cova da Iriába. -- Miért búsulsz ezen? Hiszen nemsokára az Égbe mégy, és ott meglátod az Úr Jézust és a Szűzanyát... -- Igazad van. Ismét mosoly önti el arcát. Megcsodálja a szép csokrot, külön-külön gyönyörködik minden kis virágban. A csokor azonban hamar elhervad, mintha csak rövid földi életét akarná jelképezni... A halál feltartóztathatatlanul közeledik. Bal tüdejében gennyes góc képzôdött. Az orvosok gennyes mellhártyagyulladást állapítottak meg. A buzgó híveket bántotta, hogy a papság bizalmatlan a jelenésekkel szemben. Elhatározták tehát, hogy amennyire töltik telik, ôk maguk teljesítik a Szűzanya óhaját. 1919 ôszén kis kápolnát építettek Cova da Iriában. Bizony szegényes kis épület volt. Alig néhány négyzetméter kiterjedésű. Távolról csak nagyobb fajta határkônek látszott. A Szűzanya kis bizalmasai közül már csak Lucia járhatott ide imádkozni. A járvány az ô családját sem kímélte meg. Édesapját a nyár folyamán (1919. július 31.) sírba vitte. Édesanyja is közel állt a halálhoz. Felvette a betegek szentségét, és elbúcsúzott családjától. Úgy látszott, hogy nincs mentség. -- Ha igaz, amit mondasz -- szólt Luciához -- menj el Cova da Iriába, és imádkozz értem! Lucia teljesíti édesanyja óhaját. Útközben elmondja a szentolvasót. A kápolna elôtt buzgó imában kéri a Szent Szüzet, hogy eszközölje ki édesanyja számára a gyógyulás kegyelmét. Fogadalmat tesz, hogy térden csúszva jön ki ide, és kilenc egymásután következô nap a kis koldusoknak adja ebédjét, ha kérése teljesül. ,,Amikor hazaérkeztem, édesanyám már sokkal jobban volt. Három nap múlva pedig teljesen meggyógyult. Csoda!... És ô mégsem akart hinni. Nagyon fájt, hogy édesanyám még mindig kételkedik.'' # Szenvedni Jézusért A kis beteg állapota mindinkább súlyosbodott. Emberi számítás szerint már nem sok ideje volt itt a földön. -- A Szűzanya azt akarja -- szólt el-elcsukló hangon Luciához --, hogy két kórházban is ápoljanak, de nem azért, hogy meggyógyuljak, hanem hogy több áldozatot ajánlhassak fel a bűnösök megtéréséért.[40] Tudta, hogy még sok szenvedés vár reá. Isten akaratában megnyugodva készült az elkövetkezendôkre. Szíve egyetlen vágya mindig az elsô szentáldozás volt. Amikor a Szent Szűztôl megtudta, hogy halála már nincs messze, szomorúan mondotta: -- És anélkül kell meghalnom, hogy a szentségi színekben rejtôzô Úr Jézust szívembe fogadhatnám. Május hó folyamán a plébános úr felkereste a kis beteget. Kíváncsi volt, hogy Jacinta elsajátította-e már az elsô szentáldozáshoz szükséges hittani ismereteket. Az eredmény meglepô volt. Jacinta minden kérdésre a legpontosabban felelt. M. Ferreira csodálkozó örömmel állapította meg, hogy ,,sokkal nagyobb komolysággal készült a szentáldozásra, mint a többi gyermek''. Jacinta legboldogabb napjáról, sajnos, csak ez az egyedüli feljegyzés maradt reánk. Elképzelhetjük azonban, hogy milyen boldog lehetett, amikor az Úr Jézust a szívébe zárhatta. Bizonyára elmondta Neki, hogy mennyire vágyódott utána, hogy mennyire szereti. Minden földi vágya teljesült e napon. Most már nincs más hátra, minthogy az Égben láthassa az Úr Jézust, ahol nem rejtôzik el a kenyér színében, hanem teljes dicsôségében mutatja meg magát a megdicsôült lelkeknek. Testi ereje mindjobban gyengült. Lelke azonban a magasban szárnyalt. Tekintete már messze járt, az örök partok vonalai mind élesebben rajzolódtak ki szeme elôtt. Ebbôl merített erôt a Gondviselés által nyújtott és önként vállalt szenvedések elviselésére. Mindegyikben bôven volt része. -- Nagyon fáj a fejem -- szólt néha Luciához... A szomjúság is kínoz, de mégsem iszom. Szenvedni akarok a bűnösökért. Ha azt kérdezték tôle, hogy mire van szüksége: -- Köszönöm, semmire -- volt a szokásos felelet. Mielôtt a kórházba indultak volna, bevallotta Luciának: -- Nagyon szomjas vagyok, de nem kérek inni. Vezekelni akarok a bűnösökért. Egy alkalommal édesanyja tejjel kínálta meg. -- Köszönöm, édesanyám. -- És egy kézmozdulattal elhárította magától a csészét. Olimpia asszony tovább próbálkozik, azonban hiába. Jacinta nem fogad el semmit. Édesanyja szomorúan távozik a betegszobából. Lucia szelíden megdorgálja a kis ellenkezôt. -- Miért nem fogadtál szót édesanyádnak? Nagyobb áldozat lett volna, ha engedelmeskedsz, és megiszod a tejet. -- Erre nem is gondoltam -- mondta elpirulva. Visszahívja édesanyját, és bocsánatot kér engedetlenségéért, megígéri, hogy ezentúl mindent elfogad. Olimpia asszony boldogan hozza vissza a párolgó csészét. A kis beteg megissza a tejet. Amikor ismét egyedül maradnak, bevallja kis barátnôjének: -- Ha tudnád, mennyire meg kellett erôltetnem magam, hogy megigyam!... Többé a legcsekélyebb ellenállást sem mutatta, ha édesanyja húslevest vagy tejet hozott. -- Egy kicsit ugyan nehezemre esik, de nem szólok egy szót sem. Az Úr Jézus és égi Anyám szeplôtelen Szíve iránti szeretetbôl mindent elfogadok. Édesanyja tudta, hogy a tejet nem szereti, ezért a csésze mellé néhány fürt szôlôt is tett a tányérra. -- Kislányom, ha nem kell a tej, fogyaszd el a szôlôt. -- Köszönöm, édesanyám, a szôlôt visszaviheti. A tejet pedig megitta. Édesanyja boldogan távozik. Azt gondolja, hogy leánya már jobban szereti a tejet, mint a szôlôt. A kis beteg azonban Lucia elôtt bevallja: -- Nagyon ízlett volna a szôlô, de lemondtam róla, hogy áldozatot ajánlhassak fel az Úr Jézusnak. Lucia iskolába menet be szokott térni Jacintához. -- Rosszabb színben vagy, mint tegnap -- jegyezte meg egyik reggel. -- Az éjjel sokat szenvedtem -- szólt a kis beteg. -- Nagyon rossz helyem volt az ágyban, de mégsem fordultam meg. Egy pillanatra sem hunytam le a szemem. Aztán elmondja, hogy amikor egyedül maradt, felkelt az ágyból, hogy az Angyal imáját elmondhassa. -- Fejemet azonban már nem tudtam a földig lehajtani, mert szédülök. Csak térden állva tudtam imádkozni. Lucia nemsokára találkozott a jó olivali esperessel, és elmondta neki a történteket. -- Mondd meg Jacintának -- szólt a buzgó pap --, hogy ezentúl ne keljen fel. Imádkozzék az ágyban. Ne fárassza még jobban magát. A parancsot úgy kell teljesíteni, ahogy lehetséges. -- És az Úr Jézus is megelégszik ezzel? -- kérdezte a kis beteg. -- Igen. Mert az Úr Jézus azt akarja, hogy engedelmeskedjünk egyházi elöljáróinknak. -- Jól van. Többet nem kelek fel. Ez is áldozat volt: az engedelmesség áldozata. # A Vila-Nova-de-Ourém-i kórházban 1919 nyarán sem javult a beteg állapota. A kezelôorvos azt tanácsolta, hogy kórházba kell vinni. Jacinta szomorú volt, hogy végleg el kell válnia övéitôl. Leginkább Luciát sajnálta. A szenvedésben senki sem lesz ezentúl mellette. Érzékeny szíve nehezen nyugodott bele ebbe a gondolatba. -- Amikor a Szent Szűz Ferencet meglátogatta a betegágyon, azt kértem, hogy te is velem jöhess -- mondotta Luciának. -- A Szűzanya azonban intett, hogy nem. Megmondta, hogy édesanyám majd kórházba visz, és ott egyedül kell maradnom. Kis ideig elgondolkozott, majd így folytatta: -- Jó lenne, ha velem jöhetnél. Nehezen tudok elválni tôled... A kórház bizonyára komor, sötét épület, ahol semmit sem lehet látni. És nekem ott kell szenvednem... Mindenkitôl elhagyottan... Teljesen egyedül... De nem baj, a Szentatyáért és a bűnösökért ajánlom fel minden szenvedésemet. 1919 júliusát és augusztusát Vila-Novában a Szent Ágoston Kórházban töltötte. Kezeltetése nem sokba került. Édesanyja többször meglátogatta. Megkérdezte, hogy nincs-e valami kívánsága. -- Nagyon örülnék, ha láthatnám Luciát. Amikor édesanyja a legközelebbi alkalommal Vila-Novába ment, Luciát is magával vitte. A kis beteg nagyon boldog volt. Hosszasan átölelte barátnôjét, majd arra kérte édesanyját, hogy egy-két pillanatra hagyja ôket magukra; közben intézze el egyéb teendôjét. Hazaindulás elôtt Olimpia asszony még megkérdezte: -- Kislányom, nincs valami kívánságod? -- De igen. Ha legközelebb meglátogat, Luciát ismét hozza el magával. Nagyon szerette Luciát. Hisz kettôjükre bízta a Szűzanya a nagy titkot, amikor Cova da Iriában megjelent. Édesanyja a következô alkalommal is magával vitte Luciát. Meg akarta örvendeztetni kis Benjáminját. Lucia örömmel látta, hogy a beteg a legnagyobb szenvedések közepette is hôsies kitartást tanúsít, a jó Isten és a Szűzanya iránti szeretetbôl, a bűnösök megtéréséért és a Szentatyáért mindent szívesen elvisel. Másról szinte nem is tudott beszélni. Lelkét egészen lefoglalta az isteni küldetés tudata. A gondos ápolás nem hozta meg a várt eredményt. Visszavitték tehát a szülôi házba, Aljustrelbe. Baloldalán nyitott, gennyes seb tátongott. Mindennap kötözni kellett. Akik már átéltek ilyesmit, tudják, hogy milyen fájdalmas dolog a kötözés. Jacinta azonban egy panaszos szót sem ejtett ki. Legnagyobb szenvedése közepette is szelíden mosolygott. Legjobban kínozta a kíváncsiskodók folytonos zaklatása. Még mindig nagyon sokan keresték fel a kis beteget, és a legkülönfélébb kérdésekkel halmozták el. Így tartott ez egészen haláláig. Egyszer a sok furcsa kérdés egészen megzavarta, és a jelenésekre vonatkozóan egy egész jelentéktelen részletben tévedett. Unokanôvére figyelmeztette a hibára. A kis látnok elszomorodott, és sírva fakadt. Éppen így tett akkor is, amikor Luciától térden állva kért bocsánatot, amiért édesanyjának elbeszélte az elsô jelenést. Csend és magány után vágyakozott. Errôl azonban csak Luciának beszélt. -- Szeretnék még egyszer kimenni kedves rejtekhelyünkre, a cabeçói barlangba. -- Ha elmégy Cova da Iriába, imádkozzál értem is. Én már többet úgy sem mehetek el. A gennyes seb mindig nagyobb lett. El sem tudjuk képzelni, hogy mennyit szenvedett! Fájdalmait azonban hôsiesen eltitkolta. Azt gondolta, hogy csak az a szenvedés téríti meg a bűnösöket, amirôl egyedül a jó Isten tud. Luciát is kérte, hogy hallgasson. -- Senkinek se mondd meg, hogy mennyire fáj az oldalam. Nem akarom megszomorítani édesanyámat. Lucia megígéri, hogy csak a jó Isten és a Szent Szűz elôtt fog errôl beszélni. Reggel újra betért a kis beteghez. -- Ha a templom mellett visz el utad -- kéri Jacinta --, menj be, és imádkozzál egy kicsit. Üdvözöld nevemben is az oltárszekrényben rejtôzô Úr Jézust. Mondd meg, hogy nagyon szeretem, és nagyon vágyakozom utána. # Elhagyottan... Az Ég Királynôje ismételten felkereste Mánuel-Pedro szerény hajlékát. Megnyugtatta szenvedô kis bizalmasát, hogy nemsokára magával viszi az égi hazába, és kérte, hogy addig örömmel vállaljon újabb áldozatokat. Jacinta unokanôvérének mindent elmondott. -- A Szűzanya tudatta velem, hogy Lisszabonba visznek. Sem téged, sem szüleimet nem fogom többé viszontlátni. A kórházban halok meg. Teljesen elhagyottan... De addig még sok szenvedés vár reám. A Szűzanya azt mondta, hogy ne féljek, Ô majd eljön értem, és magával visz az Égbe. Zokogva ölelte át unokanôvérét. -- El kell válnom tôled. Többé nem láthatlak. Te sem jöhetsz el hozzám. Imádkozz sokat értem, mert egészen elhagyottan kell meghalnom. ,,Teljesen elhagyottan kell meghalnom'' -- ez a gondolat foglalkoztatta állandóan. Lucia bátorította. Az egyik nap látta, hogy a kis beteg a Szent Szűz képét tartja kezében és imádkozik: -- Ó édes mennyei Anyám! Hát mégis lehetséges, hogy egészen elhagyottan kell meghalnom? -- Miért búsulsz emiatt? -- szólt közbe Lucia. -- Hisz a Szűzanya eljön érted. -- Igazad van. Nem kell búsulnom. De néha elfeledkezem, hogy az Ég Királynôje majd eljön értem. Csak arra gondolok, hogy egészen elhagyatottan kell meghalnom, és te sem lehetsz közelemben. -- Boldog lehetsz, Jacinta -- válaszolt Lucia --, nemsokára már a mennyországban leszel. De én!... -- Szegénykém, ne szomorkodj. A Szűzanya így akarja. Ott fenn majd sokat imádkozom érted... Január közepe táján az egyik zarándoklattal dr. Eurico Lisboa, a fôváros hírneves szemorvosa is eljött Fatimába. A gyermekeket akarta látni. Jacintát szánalmas állapotban találta. Megnyugtatta a szülôket, hogy segíteni fog. Csak vigyék be a kis beteget Lisszabonba, ahol majd megoperálja. Emberi számítás szerint biztos a siker. Jacinta tudta, hogy hiábavaló minden próbálkozás. Szülei is elkészültek a legrosszabbra, Montelo gróf közbenjárására azonban mint utolsó mentôdeszkát, mégis elfogadták az orvos jószívű ajánlatát. Alvayazčre báró is felajánlotta segítségét. A fôváros egyik jómódú családja pedig azt kérte, hogy a kis beteget a kezelés ideje alatt náluk helyezzék el. Végre elérkezett az indulás napja. Jacinta szeretettel ölelte át övéit, különösen Luciát. -- Többé nem láthatlak sem téged, sem édesanyámat, sem édesapámat, sem testvéreimet... senkit hozzátartozóim közül... Teljesen elhagyottan kell meghalnom... -- De miért gondolsz mindig erre? -- Nézd, Lucia, így jobban szenvedek, és több áldozatot ajánlhatok fel az Úr Jézusnak. Most ez a legfontosabb. Utána a Szűzanya majd eljön értem, és magával visz az Égbe. -- És mit csinálsz majd az Égben? -- kérdi Lucia. -- Nagyon szeretem majd az Úr Jézust és a Boldogságos Szüzet. Sokat imádkozom érted, valamint szüleimért, testvéreimért, a Szentatyáért, a szegény bűnösökért és mindazokért, akik imáimat kérték. Gyermekded lelkesedéssel beszélt ezután az Úr Jézusról és a Szűzanyáról. -- Örülök, ha szenvedhetek Értük. Örömet szerzek Nekik is, ha szenvedéseimet felajánlom a bűnösökért. Utolsó szavait kis bizalmasához intézi; még egyszer utoljára hosszan átöleli, és feltárja elôtte szívét. -- Itt a földön többé nem láthatjuk egymást. Amíg a Szűzanya magával nem visz az Égbe, sokat imádkozzál értem. A mennyországban majd én is viszonzom... A titkot soha senkinek se áruld el... még akkor se, ha meg kellene halnod. Nagyon szeresd az Úr Jézust és a Szűzanya szeplôtelen Szívét. Igyekezz, hogy minél több áldozatot ajánlj fel a bűnösökért. El kellett válnia szeretteitôl. Ha majd jön az utolsó óra, sem Lucia, sem édesanyja, sem testvérei nem lehetnek mellette... Mily nagy megpróbáltatás... Nagyobbat szinte nem is ajánlhatna fel a jó Istennek. -- Ó Jézusom, úgy hiszem, hogy most sok bűnöst térítesz meg! Hisz olyan nagy ez az áldozat! # Utolsó napjai A kis beteget elvitték Lisszabonba. Az említett család azonban, amikor látta, hogy milyen súlyos az állapota, nem fogadta be. Olimpia asszony, aki kislányát elkísérte, Maria Purification Godinho nôvér[41] tanácsára a Csodatevô Szent Szűzrôl nevezett árvaházba vitte Jacintát, ahol tárt karokkal fogadták. Alig léptek be az árvaházba, máris egy asszony jött, s kérte, hogy engedjék be a beteghez. Boldog volt, mikor kívánságát teljesítették. Kérte Jacintát, hogy imáiban emlékezzék meg róla, majd ötven escudót adott át a fônöknônek a költségek fedezésére. Godinho nôvér húsz kis árvát gondozott. Szeretetével megnyerte a kis elhagyottak bizalmát. Mindenki csak ,,keresztanyám''-nak szólította. Jacinta is így nevezte. Az árvaházat pedig a ,,Fatimai Szent Szűz házá''-nak keresztelte el. A kislány tizenöt napot töltött itt. Ezalatt fenséges tanújelét adta nemeslelkűségének, buzgóságának, türelmének és szerénységének. Jótevôi iránt megható ragaszkodással mutatta ki háláját. Példaképül állt társai elôtt. Jó tanácsokkal látta el a növendékeket, engedelmességre, szerénységre, udvariasságra intette ôket, hogy ,,az égbe jussanak''. Az egyházi vizsgálat folyamán ,,keresztanyja'' a következôket vallotta: ,,Sohasem játszott. Keveset evett, betegsége miatt sohasem panaszkodott. A rózsafüzért mindennap elmondta. A hazugságot nem tűrte, és nyilvánosan megfeddte, aki az igazságot a legcsekélyebb mértékben elferdítette. Nagyon szeretett a kápolnába járni. Ha látta, hogy valaki beszélget, csendre intette. Emiatt egyesek nem szerették. Az Úr Jézus iránti szeretetbôl azonban ezt is türelemmel elviselte. A ház egyik folyosója a kápolnára nyílott. Sokszor jött ide imádkozni, mert itt senki sem vette észre. Mindig buzgó és összeszedett volt. A kápolnában csak a tabernákulumra nézett. Mindnyájan épültünk rajta.'' Az árvaházban minden alkalmat felhasznált, hogy szentáldozáshoz járuljon. Meggyötört teste sokat szenvedett. A Szűzanya gyakori látogatása azonban megvigasztalta. A jó nôvér felkereste a betegágynál. A kislány azonban szelíden kérte: -- Jöjjön majd késôbb, Keresztanyám, most a Szent Szüzet várom. És átszellemült arca a messzeségbe révedt, mintha már a Szent Szüzet látná. A mennyei társalgás után korát és értelmét meghaladó dolgokat beszélt Keresztanyjának a bűnrôl, a háborúról, papokról stb... Mária Purification nôvér feljegyezte a kis beteg néhány gondolatát.[42] ,,Keresztanyja'' egy alkalommal megkérdezte, hogy kitôl tanulta ezeket. -- A Szent Szűztôl. Néhány igazságra pedig magam jöttem rá. Nagyon szeretek gondolkodni. Florida és Teréz nôvérének halálát elôre megmondta. Az orvosok és az ápolónôk elôtt is többször beszélt a jövôrôl. Minden szava beteljesedett. Természetfeletti kinyilatkoztatás nélkül nem tudjuk ezeket megmagyarázni. Többször említette a fônöknônek: -- Meg akarnak operálni, pedig a Szűzanya világosan megmondta, hogy meghalok. Felesleges a műtét. Máskor néhány fatimai lakos kereste fel. Megkérte ôket, hogy adják át |zenetét Luciának: ,,A Szűzanya ismét meglátogatott. Megmondta halálom napját és óráját. Arra intett, hogy nagyon jó legyek.'' Minden tiltakozása hiábavalónak bizonyult. 1920. február 2-án átvitték a Dona Stefania-kórházba. A műtétet azonban csak nyolc nappal késôbb hajtották végre.[43] Annyira gyenge volt, hogy az orvosok nem merték elaltatni, csak helyi érzéstelenítést alkalmaztak. A műtét látszólag kitűnôen sikerült. A remélt gyógyulás helyett azonban újabb fájdalmak jelentkeztek. Bal oldalán a kivett két borda helyén tenyérnyi nagyságú seb tátongott. A sok kötözés borzasztó fájdalommal járt, de a legnagyobb kínokat is szelíd béketűréssel viselte. Utolsó leheletéig apostolkodni akart. Egyszer néhány feltűnôen divatos ruhába öltözött látogató és ápoló ment át a betegtermen. Nem állhatta szó nélkül. -- Mire való ez? Istenem, ha tudnák, hogy mi az örökkévalóság! ... Többször hallotta a hitetlen orvosok vallást gúnyoló megjegyzéseit. -- A szerencsétlenek! Nem tudják, mi vár rájuk! A Boldogságos Szent Szűz, akihez gyermeki szívének minden vonzalmával ragaszkodott, most sem hagyta el. Eljött a lisszaboni kórházba is, hogy bátorítsa kis bizalmasát. E pillanattól kezdve nem érzett semmi fájdalmat sem. ,,Keresztanya'' néhány jószívű társa kíséretében többször felkereste. Örömmel újságolta nekik: -- Most már nem érzek semmi fájdalmat sem. A Szűzanya ismét meglátogatott. Megígérte, hogy nemsokára eljön értem, és magával visz az Égbe. Szenvedésemet is Ô szüntette meg. Majd elmondta, hogy a Boldogságos Szűz most szomorúbb volt, mint máskor. Amikor megkérdezte az okát így válaszolt: -- A testiség bűne miatt nagyon sok ember jut a pokolba. Ki kell irtani minden fényűzést. Ha továbbra is megmaradnak a bűnben, amint eddig tették, elvesznek. Tartsanak tehát szigorú bűnbánatot Képzeletében újra megjelent a Szent Szűz bánatos arca, és így folytatta tovább: -- Ó, mily sokat szenvedek Érted, Szűzanyám! Mily sokat szenvedek Érted! Ha ,,Keresztanyja'' vagy valamelyik ápolónô megállt ágya közelében vagy oda akart ülni, ahol az Ég Királynôjét látta, szelíden tiltakozott: -- Ne oda ,,Keresztanyám'', mert ott a Szent Szűz állt. Mindenki tudta, hogy nem sokáig marad életben. Megkérdezték, hogy nem akar-e édesanyjával beszélni. -- Hozzátartozóim sem maradnak hosszú ideig a földön. Nemsokára találkozunk a mennyországban. Kisvártatva pedig így folytatta: -- A Boldogságos Szűz közölte velem, hogy egyszer még megjelenik, azonban már nem nekem. Én meghalok, amint elôre megmondta. Halála idejét pontosan ismerte. Úgy akart ô is elköltözni a világból, mint testvére, Ferenc. Péntek este hat órakor a betegek szentségét kérte. Pereira dos Reis, a Szent Angyalokról nevezett templom plébánosa nyolc órakor meggyóntatta. Jacinta kérte, hogy a szent Útravalót is magához vehesse. A plébános azonban nem találta súlyosnak a helyzetét, és másnap reggelre halasztotta a szentáldozást. A kis beteg ezt már nem érte meg. Este fél tizenegy körül ártatlan lelke elszállt az örök hazába. 1920. február 20-at írtak. # Egy kis fehér sírbolt Holttestét ,,Keresztanya'' az elsôáldozók égszínkék övvel díszített fehér ruhájába öltöztette. Ez volt a kicsike végsô kívánsága. Halálának híre villámgyorsan terjedt el a városban. A buzgóbb katolikusok gyűjtést rendeztek maguk között, hogy földi maradványait szülôfalujába szállítsák. Alvayazčre báró azt indítványozta, hogy a holttestet a fatimai pályaudvarra kell szállítani, és egyben azt a kiváltságot kérte, hogy néhány évig az ourémi temetôben családi sírboltjában helyezhesse el a kedves halottat. Jacintát a Szent Angyalokról nevezett templomban ravatalozták fel. A gyászszertartáson nagyon sokan részt vettek. Beszentelés után a sekrestyébe vitték a koporsót, mert elszállításáról hivatalosan még nem intézkedtek. Valóságos zarándoklat indult meg. Mindenki látni akarta a kis halottat. Kegytárgyaikat hozzáérintették, a koporsót nem is lehetett lezárni. A plébános óhajára a kis halottat átvitték az Örök-imádás Társulat templomába, és az egyik temetkezési vállalatot bízták meg, hogy ôrizze a ravatalt. A zarándoklat itt is folytatódott. Sôt a tisztelôk tömege mindig nagyobb és nagyobb számban özönlötte körül a koporsót. Egy szemtanú a következôket írja: ,,Ajka és arca rózsaszínben ragyogott. Úgy feküdt a kis koporsóban, mintha élne. Nagyon szép volt. Akik a koporsó elôtt megálltak, mindnyájan csodálkoztak és lelkesedtek. A ravatalt kellemes virágillat lengte körül.'' Lisboa doktor nagyon csodálkozott, amikor ezt meghallotta. Csodálkozása érthetô is, mert Jacinta fertôzô betegségben halt meg, és a koporsót három és fél napon keresztül nyitva tartották. Február 24-én délután elôírás szerint ólomkoporsóba helyezték a holttestet. Megindult a gyászmenet az állomás felé. Hosszú sorban hullámzott a kísérôk sűrű tömege. A vonat Châo-de-Maçâs-ig vitte a kis látnok holttestét. * * * Tizenöt év telt el azóta. Alvayazčre báró és családja nagy kitüntetésnek tartotta, hogy Jacinta földi maradványait sírboltjukban ôrizhetik. A jó Isten rendkívüli kegyelemmel jutalmazta meg buzgóságukat.[44] 1935. szeptember 12-én aztán a leiriai püspök parancsára a kis látnok holttestét átszállították a fatimai temetôbe, ahol már készen várta az új fehér sírbolt, amelyet maga a püspök emeltetett. Az ourémi temetôben, mielôtt a menet megindult volna Fatima felé, felnyitották a koporsót. A jelenlevôk[45] meglepôdve látták, hogy Jacinta arca teljes épségben maradt. Csodálkozásuk még inkább nôtt, amikor megtudták, hogy a kis látnok ragályos betegségben halt meg, és ezért a koporsó lezárása elôtt holttestét leöntötték mésztejjel. Sietniök kellett az elszállítással, és így nem vizsgálták meg, hogy az egész test épségben maradt-e. Kegytárgyaikat hozzáérintették a holttesthez, majd ismét lezárták a koporsót és megindultak Fatima felé. A menet mindössze négy kocsiból állt: a báró és fiai arra szálltak fel, amelyik a koporsót vitte. A másikon két pap ült. A harmadik és a negyedik kocsin Jacinta családja és néhány asszony foglalt helyet. A koporsó kis foglya ismét végigment azon az úton, amelyen a jakobinus alkormányzó parancsára fogságba hurcolták. Azóta tizennyolc év telt el. Csendesen haladtak Fatima felé. Mindnyájuk lelkét szent áhítat töltötte el. A holttest átszállítása a legnagyobb titokban történt. Az úton ugyan találkoztak emberekkel, de azok nem sejtettek semmi különöset. -- Bizonyára zarándokok mennek Fatimába -- gondolták magukban. Útjuk elôször Cova da Iriába vezetett. A jelenések helyén letették a drága halottat. Másnap, szeptember 13-a éppen a jelenések évfordulója. A zarándokok nagy számban gyülekeznek. Villámgyorsan elterjed a hír a buzgó hívek között. Mindenki a koporsó közelébe akar férkôzni. Az evorai érsek már várta ôket. Ünnepélyes requiemet mond, majd elvégzi a temetési szertartást. A hívek buzgósága nem ismer határt. Mindnyájan ott tolonganak a koporsó körül, hogy kegytárgyaikat hozzáérinthessék. Alig lehet tôlük ismét kocsira tenni a halottat. Újra megindul a menet. A buzgó zarándokok imádkozva követik a kicsike koporsót. Megérkeznek a temetôbe. Felnyitják a kis fehér sírboltot. Jacintát örök nyugalomra helyezik kis bizalmasa, Ferenc mellé. Ha látogató jön a temetôbe, a magányos vén ciprusfa árnyékában már messzirôl megpillantja a kis fehér sírboltot. Közelebb jön és elolvassa a felírást: ITT NYUGSZANAK FERENC ÉS JACINTA FÖLDI MARADVÁNYAI, AKIKNEK A SZŰZANYA MEGJELENT Önkéntelenül is letérdel és imádkozik.[46] ======================================================================== 6. Egyedül Istennek Végre egy püspök 1917-ben még hárman imádkoztak a rózsafüzért a kis törpetölgy árnyékában, de Jacinta lelke is már az égbe szállt. Csak Lucia, a kis csapat vezére maradt a földön. A kormány mindent elkövetett, hogy a fatimai zarándoklatokat valahogyan megszüntesse. Katonasággal szállta meg a vidéket. A nép azonban mindezzel nem törôdött. Az elsô jelenés harmadik évfordulóján (1920. május 13.) az eddigieknél sokkal nagyobb tömeg gyűlt össze Cova da Iriában. Lucia mégis ,,elhagyottnak érezte magát''. A jó Isten itt hagyta a földön (még ma is életben van), hogy az emberek, de különösen az Egyházi Hatóság elôtt bizonyságot tegyen mindarról, amit csak látott és hallott. 1918-ban jogilag visszaállították a leiriai egyházmegyét.[47] Elsô püspökét azonban csak két évvel késôbb nevezték ki. Az új püspök Mgr. José Alves Correia da Silva lett, aki a portói szeminárium teológia tanára volt. 1872-ben született, tehát 48 éves volt, amikor a püspöki széket elfoglalta. Szociális téren kifejtett munkássága közismert, sokat szerepelt a katolikus lapokban is.[48] A papság és a hívek elsô pillanatban felismerték benne a jó Isten küldöttét. Már 24 éve áll egyházmegyéje élén, mindenki szereti és becsüli. A Fatimai Szent Szűz terveinek végrehajtására és dicsôsége terjesztésére alkalmasabb személyt nem is igen választhatott volna. José da Silva a Boldogságos Szent Szüzet mély áhítattal tisztelte. Kinevezése elôtt tízszer vett részt a lourdes-i zarándoklaton, sôt az egyiket maga vezette. Mint püspök is már ötször felkereste Lourdes-ot. Beiktatása 1920. augusztus 5-én történt. Tíz nappal késôbb, Nagyboldogasszony ünnepén, ünnepélyesen az Ég Királynôjének oltalmába ajánlotta egyházmegyéjét. Az új fôpásztorra nagy és kényes feladat várt. A forradalom után egyházmegyéjében csak romokat talált. Újjá kellett szerveznie az egyházmegyei hivatalt és az egész közigazgatást. A nagy zűrzavarban egyedül Cova da Iria nyújtott jólesô vigaszt: kegyelmi áradatával szüntelen gyújtott és tüzelt. Portugáliában megindult a vallási újjászületés. A Szűzanya tisztelôi ezerszámra keresték fel Fatimát. Kinevezésekor a szerencsekívánatok özönével árasztották el. Egyik püspöktársa szellemesen megjegyezte, hogy igazán boldog lehet, mert egyházmegyéje területén van az ,,új portugál Lourdes''. Ez a boldogság azonban inkább gondot, mint örömet jelentett. Nagyon jól tudta, hogy Cova da Iriával kapcsolatban még nagy feladat vár rája. A fatimai zarándoklatok eddig úgyszólván teljesen elkerülték az egyházi hatóságok figyelmét. Semmit sem tettek, hogy a mozgalom eredetét és jogosságát kikutassák. A lisszaboni pátriárkától átvette a Fatimára vonatkozó iratokat. Ezentúl minden felelôsség ôt terhelte. Tudta, hogy cselekednie kell, mégpedig gyorsan. Mindenki biztos útbaigazítást várt. Nagyon sok különbözô beállítottságú levelet kapott ezzel az üggyel kapcsolatosan. Jacinto Ferreira, az ourémi kerület esperese, aki már az elsô perctôl kezdve megértette a kis látnokokat, ezeket írja fôpásztorának: ,,Itt élek a Cova da Iriában lejátszódó események forgatagában. Mindenrôl pontosan értesültem. Ezekben a csodás dolgokban világosan felismerem az isteni Gondviselést. Távol legyen tôlem, hogy bármit is tegyek ellene. Szándékosan engedtem meg a Fatimai Üzenet terjesztését. Természetfeletti jellegének elbírálását illetôleg azonban teljes tiszteletben tartom az Egyházi Tanítóhivatal jogait.'' Az új püspök mindenkit meghallgat, és minden felterjesztést elolvas: kedvezôt, közömbösét, ellenségest egyaránt, ítéletét azonban fenntartja, mert személyesen akar mindennek utánajárni. A szükség azonban úgy hozta magával, hogy mindjárt kezdetben állást foglaljon. Cova da Iria egyáltalán nem volt jelentéktelen dolog. A hívek ezrei igaznak tartották a jelenségeket és várták, hogy az Egyházmegyei Hatóság vegye kezébe a Fatimai Szent Szűz tiszteletének irányítását. Minden hónap 13-án a zarándokok tízezrei keresték fel a jelenések helyét, hogy buzgó imában tárják fel szívüket a Szűzanya elôtt. Semmi rendkívüli esemény nem történt, ami a hívek áhítatát megzavarta volna. Azaz, hogy valami mégis történt: Porto-de Mos tűzijátékos igazán eredeti, de amellett ártalmatlan módon mutatta meg a Szűzanya iránti háláját, amikor súlyos betegségébôl felgyógyult. Minden elôzetes óvóintézkedés nélkül huszonegy rakétát lôtt fel, hogy a Rózsafüzér Királynôjének megköszönje a nem remélt gyógyulást. (1919. okt. 13.) A zarándokok kissé megrémültek. Kár azonban semmiben sem történt. A csodás gyógyulás híre hamarosan elterjedt. Mindenki a Szent Szűznek tulajdonította e nagy kegyelmet, és kíváncsian várták az Egyházi Hatóság hivatalos nyilatkozatát. A papság állásfoglalása azonban nem volt ilyen egyöntetű. Sokan hittek a jelenések természetfeletti eredetében. Részt vettek fatimai zarándoklatokon, és Cova da Iriában együtt imádkoztak a hívekkel. A többség azonban a lisszaboni pátriárka rendelete értelmében várakozó álláspontra helyezkedett.[49] Néhányan anélkül, hogy az eseményeket tárgyilagosan megvizsgálták volna, az ,,új babona'' terjedésében a vallás tekintélyének lejáratását látták. Mgr. José da Silva nem habozhatott. A széthúzásnak véget kell vetni. Meg kell mutatni, mi az igazság! Azon töprengett csak, hogy az Ég Királynôje a mostani vallási, erkölcsi és társadalmi válság idején miért ennek a kis egyházmegyének egyik eldugott faluját választotta ki, hogy az embereket az üdvösség útjára vezesse. A tényeket azonban nem lehet letagadni. A Boldogságos Szűz már máskor is cselekedett hasonlóképpen. Világos, hogy a három kis pásztorgyerek az Ô követe. Miért kellene ebben kételkedni? # ,,Egyedül...'' A jó fôpásztor mielôtt hozzáfogna az események részletes kivizsgálásához, a hívek közvetlen lelki igényérôl gondoskodik. A buzgó zarándokok mindig nagyobb s nagyobb számban keresték fel Cova da Iriát. Az itt meghonosult Mária-tiszteletet azonban senki sem szabályozta. Attól lehetett tartani, hogy a hívek vallásos buzgósága elfajulhat idôvel. Még mindig sokan nem tudták, hogyan vélekedjenek az eseményekrôl, ugyanakkor mások viszont elfogultak voltak a jelenésekkel szemben. A jó püspök Ferenc halála miatt szomorkodott a legjobban. Lucia édesatyja sem volt már az élôk sorában. Jacinta a temetôben pihent, és nemsokára követte a sírba Florida nôvére is. Olimpia asszony többi gyermeke beteg. Teréz a következô évben meg is halt. A három kis látnok közül, akik Fatimára vonatkozólag a legpontosabb felvilágosítást nyújthatták volna, kettô már az égi hazába költözött. Halálukat kihasználta az ellenség. Újabb támadást indítottak a Fatimai Szent Szűz egyre hatalmasabb méreteket öltô tisztelete ellen. -- Jobb is, hogy azok a gézengúzok már nincsenek életben -- mondták sokan. -- Ôk találták ki az egész komédiát. Most legalább vége lesz mindennek! Manuel-Pedro lassankint beletörôdött a nagy csapásba. Hallgatag lett, csak néhány homályos szóval árulta el gondolatait. Felesége néha a végzetet okolta, hogy elrabolta gyermekeit. Az emberek szeretetlenségébôl is mindkét családnak bôven kijutott. Antonio dos Santos halála után néhány gazfickó szemtelenül jegyezte meg özvegye elôtt: -- Bárcsak minél elôbb pusztulna ki az egész család, szülôk s gyermekek egyaránt! Akkor legalább vége lenne ennek a jövés-menésnek, és ismét békében lennénk. A durva és kegyeletsértô szavak nagyon elkeserítették Maria-Rosát. Ha szívébe tôrt döftek volna, talán még az sem fájt volna jobban, mint ez a megjegyzés. Ráborult az elhagyatottság sötét éjjele, és félt, hogy a titokzatos Égi Hatalom Luciát is elrabolja tôle. A kicsike közben megnôtt. Immár 13 éves. Édesanyjával és nagybátyjaival együtt neki is bôven kijutott a szenvedésbôl. A megpróbáltatásokat azonban örömmel viseli. Tudja, hogy nincs oka szomorkodni. Az isteni Gondviselést fátyol takarja el ugyan szemük elôl, de mögötte ott van a Boldogságos Szűz jóságos keze, aki biztos úton vezeti ôt és övéit az örök haza felé. A Szűzanya iránti hálája nem ismer határt, hisz az Ég Királynôjének köszönheti, hogy édesapja, aki hosszú ideig nem járult a szentségekhez, halálos ágyán kibékült a jó Istennel. Ferenc és Jacinta halála ôt is szomorúan érintette. Elvesztette egyedüli jó barátait, az égi titok bizalmas részeseit, és titokzatos vezeklô életének társait. A két kis pásztor fenn van már a Szűzanyánál, csak ô maradt ,,egyedül'' a siralom völgyében. Jacinta valamikor attól félt, hogy elhagyottan kell meghalnia, de most neki sem lesz könnyebb ,,egyedül élnie''. Gyakran kiment a cabeçói barlangba. Felkereste a kedves helyeket, ahol valamikor együtt szedték a virágokat. Még ott van az a néhány kô, amelyiken néha megpihentek. Minden unokatestvéreire emlékezteti. Elmereng a múlt szép emlékein, és szemébe lassan felszöknek a könnyek... Egy alkalommal Jacintáék háza elôtt vitt el útja. Betért a beteg szobájába, és nevén szólította kis barátnôjét. A kicsike ekkor már Lisszabonban volt. Nemsokára megtudta, hogy már az égbe költözött. A temetés után néhány napra nagynénje elvitte a Vila-Nova-de-Ourém-i temetôbe Jacinta sírjához. Ettôl kezdve még szomorúbb lett: -- Istenem, hívj már engem is Magadhoz... A jószívű leiriai püspök rendelete értelmében a papság nem vehetett cselekvôleg részt a fatimai eseményekben, így tehát akaratlanul is Luciának kellett irányítania Cova da Iriában a Rózsafüzér Királynôje tiszteletét. A fôpásztor látta, hogy ezt a 13 éves gyermeket nem hagyhatja ilyen felelôsségteljes helyen. 1922. május 3-ai pásztorlevelében leírja, hogy több ízben kihallgatta Luciát. A kis látnok mindig világosan és értelmesen felelt. Szavaiban semmi hittani és erkölcsi tévedést nem talált. Miután mindent jól megfontolt, elhatározta, hogy Luciát nem hagyja tovább Cova da Iriában. Az események pontos kivizsgálása is ezt követelte. A kis látnok legalább megszabadul a kíváncsi emberek sok furcsa kérdésétôl, a gúnytól, hízelgéstôl -- és ki tudja -- talán a gôg kísértésétôl is. Ha igazat mond, a Jelenés óhaja szerint úgyis tanulnia kell. Ez a tanulmányi idô megmutatja majd, hogy igazán mélyek-e Lucia és a zarándokok érzelmei. Ha a zarándoklatok távollétében is folytatódnak, az Egyház és Fatima ellenségeinek is el kell hallgatniok. Akkor majd nem mondhatja senki sem, hogy a gyermekek csak engedelmes eszközök voltak mások kezében, akik a háttérben meghúzódva irányították az eseményeket. Azzal sem állhat elô többé senki sem, hogy titkos erôkkel rendelkezett Lucia, és ezt mások kihasználták. Azt sem állíthatják, hogy a kis látnok személyi tulajdonságai vonzották a tömeget. A család is beleegyezett a püspök kívánságába. Maria-Rosa ugyanis meggyôzôdött, hogy leánya nem ámítja a tömeget, és nem félt, hogy bárki is ezzel fogja vádolni. Lucia örült a legjobban. Mindig szerette a magányt és a csendet. Püspökének gondolata már régóta titkos és hôn óhajtott vágya volt. # Engesztelô áldozat Mgr. J. Correia da Silvát mindenki elôzékeny, kedves, egyszerű s amellett jószívű embernek ismerte. Lucia öröme határtalan volt, amikor a püspök ismét magához hívatta. A fôpásztor ismételten meggyôzôdhetett a gyermek nemes tulajdonságairól, szívének ártatlanságáról és tökéletes engedelmességérôl. A kislány csend és béke után vágyódott. Tanulni akart, hogy a Szent Szűz óhaját teljesíthesse. Mindent szívesen megtesz, ami elômozdítja a Szűzanya dicsôségét, és amit püspöke parancsol. Ezt több ízben hangoztatta fôpásztora, plébánosa és édesanyja elôtt. Belenyugszik abba is, ha el kell hagynia Aljustrelt és egy távoli nevelôintézetben kell tovább tanulnia. Hogy távolléte meghozza a várt eredményt, püspöke azt kívánja, hogy új helyén személyazonosságát senki sem ismerje. Ebbe is szívesen beleegyezik. Az elutazás elôtt megkapja fôpásztorától az utolsó szívbôl jövô intelmeket: -- Gyermekem, ne mondd meg senkinek, hogy hova mégy. -- Így teszek, püspök atyám! -- Az intézetben se áruld el, hogy ki vagy. -- Igen, Kegyelmes Uram! -- Ne beszélj senki elôtt a fatimai jelenésekrôl. -- Igen! Megértettem! A határozott három felelet mutatja, hogy lelke mélyébôl jöttek a szavak. Mgr. J. Correia da Silva látta, hogy az Ég Királynôje nem méltatlant tüntetett ki bizalmával és választott ki követéül. Lucia örült, hogy elvonulhat a tömeg vásári lármája elôl. A magányban többet gondolhat majd a Boldogságos Szűzre és két kistestvérére, akik már a mennyországban vannak. Az utazást 1921. június 17-ére tűzték ki. Az egyik híres portugál író[50] gyönyörű szavakkal rajzolja meg, hogy milyen volt Lucia lelki állapota, amikor Fatimától búcsút vett. Elutazását teljesen titokban kellett tartania, hogy minden feltűnés nélkül távozhassék. Egy titkos belsô hang -- talán maga a Szűzanya -- azt súgta, hogy örökre el kell hagynia ezt a kedves tájat, ahol nevelkedett, ahol a Szent Szüzet látta és Vele beszélt. A szelíd mennyei hang még most is a fülében cseng... A távozás elôtti nap még egyszer végigjárta a határt. Utoljára felkeresi a gabonaföldeket, a tölgy- és olajfaligeteket. Egy dombtetôn megáll, és körültekint a láthatáron ... belül pedig ott zsong a titokzatos hang: e kedves tájat nem látod többé... ,,Összejártam édesapám birtokát. Majd itt, majd ott ültem le egy kicsit. Megsimogattam a földet, és magamban elgondolkoztam: Soha többé nem térek ide vissza.'' Távolból a nyáj kolompja hangját hozza az alkonyi szellô. Lelkében felelevenednek a múlt emlékei: Valamikor ô is pásztorleány volt. Ó, azok a boldog órák... Cova da Iriában ismét átéli a jelenések perceit. Látja a Szűzanyát, amint fénysugártól övezve megjelenik elôttük. Majd Aljustrel felé tekint, ahol a jelenség szertefoszlott a kék égbolton. Megáll a fehér kápolnácska elôtt és imádkozik. Napnyugta elôtt megindul a szülôi ház felé. Útközben hazatérô munkásokkal találkozik. -- Jó estét, Lucia! Mosolyogva válaszol: -- Isten velük! És lelke mélyén hozzáfűzi: -- Örökre Isten velük. Betér a templomba, ahol a keresztség szentségében részesült. Elbúcsúzik az Úr Jézustól, akit többé már nem fogadhat szívébe ennél az oltárnál, és akit ezentúl nem látogathat meg ebben az oltárszekrényben. A temetôt is felkeresi. Ferenc sírja elôtt megáll. Imára kulcsolja kezét: -- Ott fenn az égben, Ferikém, vigyázz rám, mert nekem még itt kell maradnom a földön! Nem messze innen édesapja sírhalma domborul. Odamegy, és könnyes szemmel tovább imádkozik. Közben megszólal a kis falu harangja: Az Úr angyala köszönté a Boldogságos Szűz Máriát... Szállnak a légben az ezüstcsengésű hangok, és ô mindezt utoljára hallja. Ezentúl más harang figyelmezteti majd az esti imára: Üdvöz légy Mária... De ideje már, hogy hazamenjen. Útközben betér Martoékhoz. Nincs annyi lelki ereje, hogy búcsút vegyen tôlük. Csak Ferenc szobájában imádkozik néhány percig. A szürkületben még Valinhosba is kimegy. Megcsókolja a fatörzset, amely felett a Szűzanyát látták. Innen aztán egyenesen hazamegy, és összecsomagolja kis batyuját. Míg a vacsora elkészül, lemegy a kertbe, és leül a kút kávájára. Szeme könnybe lábad... Köszönöm neked, te sűrű sövény és kôfal, hogy megvédtetek a kíváncsi emberek elôl... Fügefák, gesztenyefák, kertünk összes fái. Isten veletek! -- Lucia, gyere vacsorázni! -- hívja az édesanyja. Utolsó vacsora a szülôi házban. Bemegy, de csak keveset eszik, még mindig a sírás fojtogatja torkát. Megköszöni az ételt, és ismét kimegy a szabadba. Köszönti a sötétkék eget és az aranyszínben tündöklô csillagokat. Milyen szép és tiszta ma este a csillagos égbolt... Bemegy az istállóba. Elbúcsúzik attól a néhány báránytól, amelyeket nem adtak el a többivel. Végigsimogatja puha bundájukat. -- Isten veletek, kis báránykáim. Este van. Le kell feküdni, mert reggel korán indulnak. A család közösen végzi az esti imát. Lucia nyugovóra tér, és csakhamar elalszik. Hajnali két órakor már hallja édesanyja hangját: -- Lucia, itt az idô! Indulnunk kell! -- Igen, édesanyám, azonnal megyek. Gyorsan felöltözködik. Nagybátyja, Manuel-Correia már a kapuban vár. Hárman mennek együtt Leiriáig. Még éjszaka van. Az égbolt tiszta. Sehol egy felhô, csak a csillagok ragyognak. A három vándor megindul. Útjuk Cova da Irián vezet keresztül. Elmondják a rózsafüzért. A kápolnából halvány világosság szűrôdik ki. Bent az Ég Királynôjének szobra elôtt mécses pislákol. Lucia utoljára imádkozik a jelenések helyén. Jacinta valamikor szomorú volt, hogy egészen elhagyottan kell meghalnia, de Lucia számára talán még fájdalmasabb volt ez a búcsúzás. Örökre el kell hagynia azt a helyet, amelyhez gyermekkora legszebb emlékei fűzôdnek, ahol élete legboldogabb óráit töltötte. Édesanyját és nagybátyját elôre engedi. Csak lassan megy utánuk. Vissza-visszanéz a kápolnácska felé. Az egyik fordulónál aztán végképp eltűnik. Nem csügged el. A Szűzanyára gondol, akiért mindent elhagyott. Most is a Boldogságos Szűz anyai jóságára bízza magát. A három utas gyalog folytatja útját Leiria felé. Bizony elég hosszú séta egy 14 éves leány számára... Kilenc órakor érkeznek meg a városba. Felkeresik azt az asszonyt, aki majd tovább kíséri Luciát.[51] A vonat csak délután két órakor indul. A pályaudvaron Lucia sírva ölelte meg édesanyját. Aztán új társával együtt felszáll az egyik kocsiba. Maria-Rosa egyedül marad a pályaudvar elôcsarnokában. A búcsúzás neki is fáj, de elfojtja könnyeit, és megindul haza, Aljustrel felé... # Maria das Dores Másnap reggel megérkeztek Portóba. Egyenesen a Vilar nevű külvárosban fekvô árvaházba sietnek. A vilari árvaházat a Dorottya nôvérek vezették.[52] A régi palatetôs épület szomszédságában volt a szeminárium, a másik oldalon gyárak és kertek határolták. Lucia hűséges kísérôje bezörgetett a hatalmas kapun. A portás nôvér fogadja a jövevényeket. -- Az intézeti lelkész most misézik. A többiek pedig misét hallgatnak. -- És a homályos, hosszú folyosón át a kápolnába vezeti ôket. Szentmise alatt Lucia a többiekkel együtt megáldozik. A hálaadás után a sekrestyébe siet, ahol az intézet lelkésze és a fônöknô már várja. Mindketten szemügyre veszik a jövevényt, majd jelentôségteljes pillantást váltanak egymással, mintha csak azt akarnák mondani: -- Hiszen egy kis erdei vadócot küldtek hozzánk. A fônöknô nem szívesen vette fel Luciát. Azt híresztelték ugyanis róla, hogy együgyű. Csak a leiriai püspök határozott kívánságára fogadta be az intézetbe. Most, amikor elôször találkozik leendô növendékével, sajnálja, hogy engedett a fôpásztor óhajának. Adott szavát azonban nem vonhatja vissza. Elmagyarázza Luciának az intézeti szabályokat és napirendet, majd hozzáfűzi: -- Ha valaki megkérdezi, hogy mi a neved, azt feleld: Maria das Dores- nek hívnak.[53] -- Igenis, tisztelendô fônöknô. -- Ha aziránt érdeklôdnek, hogy hová való vagy, azt mondod: Lisszabon közelébôl jöttem. -- Igenis, tisztelendô fônöknô. -- Fatimáról senkivel se beszélj és senkitôl se kérdezôsködj. -- Igenis, tisztelendô Anyám! -- Ne menj sétára a többiekkel, és ne áruld el senkinek se, hogy miért maradsz itthon. -- Igenis, tisztelendô Anyám. Lucia ismét hallgatást fogadott. Ezeket az újabb ,,igen''-eket is éppen úgy megtartja, mint fôpásztorának adott szavát. Nem árul el semmit addig, míg felsôbb parancs a hallgatás törvénye alól fel nem oldja. Ígéretét megtartotta. Soha egy szót sem szólt a látomásokról, sem Cova da Iriáról. Édesanyja Portóban és Bragában is meglátogatta, de Fatimáról még csak egy szóval se érdeklôdött. Nem igazi hôsiesség?... Ez a tizennégy éves leány kétségkívül nagy áldozatot hozott. Pedig Cova da Iria és a törpetölgy kitörölhetetlenül bevésôdött emlékezetébe. Egész lelki világát a Szűzanyára irányította, s minderrôl egy szót se szólhatott senkinek. Az új név felvétele szintén önmegtagadást jelentett. -- Eddig az Úr Jézus Luciája voltam, jobb szeretném, ha ezentúl az Úr Jézus Máriájának hívnának. A fônöknô parancsára ô is felvette a növendékek intézeti egyenruháját, és már ebben jelent meg új tanítónôje elôtt. A kis fatimai látnok elvész társai tömegében. Ha valaki kíváncsian bekopogna a menhely kapuján, és megkérdezné: Nem lakik-e itt egy Lucia nevű növendék? -- a jó portás nôvér nyugodtan felelheti: -- Itt semmiféle Luciát sem ismerünk. Maria das Dores hosszú ideig ragaszkodott Aljustrelbôl magával hozott szokásaihoz. Egyszerű vidéki kislány volt, azonban a legkevésbé sem volt együgyű. Tanítónôje és társai hamar megismerhették jellemét: kissé zárkózott, makacs és nyers maradt, néha feleselt is, de a képmutatást nem ismerte. Hibáiról igyekezett leszokni. Ha egyik társát valamivel megbántotta, a legelsô dolga volt, hogy bocsánatot kérjen. Négy évig volt a vilari árvaház növendéke. Legjobban a tiszta és szabad hegyi levegô hiányát érezte. A menhely bizony elég kicsiny helyen feküdt. Gyakran eszébe jutottak szülôföldje kedves hegyei. Az intézetben is a Szűzanya buzgó tisztelôi közé tartozott. Belépett a Mária Leányok Társulatába. Ebben az idôben nevezték ki a kisebb növendékek felügyelôjévé. Boldog volt, mert így olyan hálóterembe került, amelyiknek ablakából szép kilátás nyílt a vidékre. Láthatta a Douro torkolatát, a part menti fenyvest és a hullámzó tengert. Esténkint megállt a nyitott ablaknál. Tele tüdôvel szívta a friss tengeri levegôt. A lenyugvó nap utolsó sugarainál végigtekintett a szabad természeten. Elmerülten szemlélte ,,Isten nagyságát és hatalmát''. Tudjuk, hogy a fônöknô nem táplált vele szemben valami vérmes reményeket. Az év végi eredmény azonban minden várakozást felülmúlt. A legjobb tanulók sorába küzdötte fel magát. Bizonyítványa olyan jó volt, hogy a középiskolába is felvették volna. Személyazonosságát azonban teljes titokban kellett tartania, és így lemondott a további tanulásról. Az intézetben elsajátította a háztartási teendôket, megtanult kézimunkázni, sôt a gépírásban is egészen otthonos lett. A fônöknô nem tartozott a hiszékeny lelkek közé. Fatimával szemben is közömbös volt. Luciától sem kérdezett semmit a történtekrôl. Lelkiismeretbeli kötelességének tartotta, hogy a gyermek figyelmét elvonja Cova da Iriától. -- Ha a jelenések csak a gyermek képzeletének szüleményei, az én feladatom, hogy ábrándozásából észre térítsem. Legjobb eszköz a hallgatás. Ha pedig mindaz valóság, amit Fatimáról beszélnek, akkor is hallgatnom kell. Ha sokat emlegetném elôtte, hogy milyen nagy kegyelemben részesült, csak a hiúságot szítanám fel benne, talán még gôgössé is tenném. A világtól való elzárkózás majd megmutatja, hogy Lucia igazi látnok-e. Féltô gonddal ôrködött, hogy semmi Fatimával kapcsolatos hír se jusson a házba. A többi növendékhez kedves és jószívű volt, Luciával azonban szigorát is éreztette. Soubirous Bernadette-nek is hasonló sorsa volt a nevers-i kolostorban, és a Paray-le-Monial-i vizitációs zárda fônöknôje éppen így viselkedett Alacoque Mária Margittal szemben. # A kettôs fal Négy éven át, amíg Vilarban tartózkodott, sem tanítónôitôl, sem társaitól, sem külsô személyektôl nem hallott hírt Fatimáról, ô sem beszélt senki elôtt a Cova da Iriában lejátszódott eseményekrôl, pedig egész napon át csak ez járt eszében. A kápolnában, iskolában, szabadidôben, este a hálóteremben, folyton a Szűzanyára gondolt. Hallgatást ígért. Szavát meg is tartotta. A fôpásztor és a fônöknô elôtt mondott ôszinte ,,igen'' kettôs falként vette körül. Személyazonosságát homály fedte környezete elôtt. Viszont ô sem ismerte, hogy mi történik ott, ahová már csak gondolatban térhetett vissza. Nem tudta, hogy elfogadták-e az emberek a Szűzanya üzenetét, amit ô tolmácsolt. Folytatják-e a zarándoklatokat? Sokan gyűlnek-e össze a jelenések helyén? A fatimai plébános kezébe vette-e a Szent Szűz tiszteletének irányítását? Feleletet egyik kérdésre sem kaphatott. Milyen nagy áldozatot jelentett ez! Már a harmadik évben tartózkodott Vilarban, amikor egy bizottság alakult, amely azt a megbízatást kapta, hogy a jelenéseket pontosan vizsgálja ki.[54] A kiküldöttek Luciát is felkeresték, hogy a nagy titok felôl kikérdezzék. (1924. július 8.) Vajon jóváhagyta-e a püspök a Fatimai Szent Szűz tiszteletét? Az Egyház ellenségeinek nem sikerült- e megszüntetni a Cova da Iria-i zarándoklatokat? -- Mindmegannyi feleletre váró kérdés. Mielôtt eljött volna Aljustrelbôl, látta, hogy a Rózsafüzér Királynôje tisztelete a kormány minden tilalma ellenére egyre szélesebb körben terjed. 1920. május 13-án a nagyszámú zarándokok egy egész csapat katonát fegyvereztek le, mert elállták a Cova da Iriába vezetô utat. Igaz, hogy a katonák, akik a nép egyszerű fiai közül kerültek ki, nem mutattak valami nagy ellenállást. Ugyanezen a napon leplezték le a Fatimai Szent Szűz szobrát. De azóta ugyan mi történhetett? Senki sem árulta el, hogy Mgr. Correia da Silva Cova da Iriában kétszer akkora területet megvásárolt, mint a római Szent Péter tér. Arról sem tudott, hogy a jelenések helyén megkezdték Portugália legnagyobb temploma építését. (1921 nyarán.) Mily boldog lenne, ha tudná, hogy a püspök engedélyével 1921. október 13-án Cova da Iriában a szabad ég alatt bemutatták az elsô szentmisét. Az is ismeretlen elôtte, hogy miként jutalmazta meg a Szűzanya a jó fôpásztor nemesszívűségét. A völgy közepén, ahol 1917. május 13-án a második villámlástól a három kis pásztor annyira megrémült, bôvizű forrás fakadt. Mindenki felfigyelt erre a rendkívüli eseményre; annál is inkább, mert ismeretes, hogy a meszes talaj nem tartja meg a csapadékot. A forrás nagyon megkönnyítette a zarándoklatok szervezését, és a tervezett templom építéséhez sem kellett a vizet távolból hordani.[55] Arról sem tud semmit, hogy 1922. március 6-án lelkiismeretlen emberek felrobbantották a kis kápolnát. Nyolc nappal a merénylet után tízezer zarándok jött össze Fatimában, hogy engeszteljen a gaztettért. A plébániatemplomból indult ki a hatalmas engesztelô körmenet a kápolnácska romjai felé. Azt sem tudja, hogy ugyanabban az évben, május 13-án, nemzeti zarándoklatot vezettek Cova da Iriába. A kormány minden tilalma ellenére hatvanezer ember gyűlt össze és ajánlotta fel engesztelésül ezt a zarándoklatot. A nagy tömegben két gyászba öltözött asszony volt a legbuzgóbb: Olimpia és Maria-Rosa. A szentmisét az új fatimai plébános mondta a romok közelében. Ó, mily boldog lenne, ha mindezt tudhatná! A buzgó hívek a régi kövekbôl ismét felépítették a kápolnát. A Fatimai Rózsafüzér Királynôjét már az egész országban ismerik. A Szűzanya-tisztelet észrevehetô átalakulást idézett elô a nép lelkében. Havonkint több mint százezer zarándok fordul meg a jelenések helyén. A papok is mind nagyobb számban mennek Cova da Iriába. A régi kápolna mellé egy másikat is építettek, hogy amíg a tervezett hatalmas bazilika elkészül, legyen hely, ahol misézhetnek. Cova da Iriának már külön folyóirata is van. Címe: Voz da Fatima (Fatimai Hírnök). Havonkint jelenik meg. Ismerteti az Ég Királynôjének közbenjárása által elnyert nagyobb kegyelmeket és a Mária-tisztelet kiemelkedôbb eseményeit. Megindulása után csakhamar elérte a százezres példányszámot. Portugália minden részébôl özönlenek a betegek. Az önkéntes hordágyvivôk és betegápolók már külön egyesületbe tömörültek (A Szűzanya Szolgái), és ôk gondozzák a betegeket, amíg Cova da Iriában tartózkodnak. Nemsokára elkészül a kórház is, 1924. október 13-án volt az alapkôletétel. A gyógyulások száma oly nagy, hogy már senki sem számolja. Lucia elôtt azonban mindez ismeretlen. Néhány évvel ezelôtt még rajongó tisztelettel vette ôt körül a zarándokok tömege. Cova da Iriában ô volt a legfontosabb személy, és most Vilarban a legjelentéktelenebb növendék. Fatimáról senkitôl sem hall egy szót sem, környezete még személyazonosságát sem ismeri. Szeretné tudni, hogy mi történt távozása óta. De nem kérdezhet senkit sem... Hallgat, mert a fôpásztor elôtt kimondott ,,igen'' erre kötelezi. Azóta már szabad beszélnie, és ha valaki megkérdezi, hogy nem volt-e nehéz a hosszú bizonytalanságot elviselnie, szerényen feleli: -- Csendben szenvedtem. Viseltem keresztemet... De mégis oly boldog voltam... El akartam feledni azt is, hogy létezem... Istennek éltem egyedül. # A lelki élet Maria das Dores engedelmes, alázatos, mindenre kész növendék volt. A reá bízott feladatot a lehetô legpontosabban igyekezett elvégezni. Tanítónôi és társai nem tagadták meg tôle elismerésüket. Elöljárói is bizalmukkal tisztelték meg. Kinevezték a kisebb növendékek felügyelôjévé. A kis hitoktató, aki valamikor a ,,kút mögött'' a katekizmust tanította, ismét megnyilatkozott benne. Maga köré gyűjtötte a gyermekeket. Elmesélte nekik az Úr Jézus szenvedését, a Szűzanya és a szentek életének fôbb eseményeit. A kicsinyek mindig nagy érdeklôdéssel hallgatták elbeszéléseit. Már mondtuk, hogy az árvaházban is a Szűzanya buzgó tisztelôi közé tartozott. Még a közömbös lelkek is épültek áhítatán. Egyik tanítónôje mondja róla: ,,Nem tartoztam a Szűzanya különös tisztelôi közé, de amióta Maria da Dores-szel lakom együtt, az Istenanyát én is odaadóan szeretem.'' Lucia éppen olyan volt, mint a többi növendék. Semmi feltűnôt sem lehetett észrevenni rajta. Mindig arra törekedett, hogy ismeretlen maradjon és semmiben se térjen el társaitól. Életerényéül az alázatosságot választotta. Jól megérezte, hogy melyik erényre van leginkább szüksége. Bensôséges lelki életet élt, de ezt senki sem sejtette. Kempis: Krisztus Követésének egyik mondata különösképpen megragadta lelkét: ,,Arra törekszem, hogy ismeretlenül éljek, és kevésre becsüljenek.'' Ô is ezt akarta megvalósítani. Azt szerette volna, ha egy rejtekhely mélyén élhetne, ahol senki sem tudna még a létezésérôl sem. A Szent Szűz azonban másképp határozott. Feladatot bízott reá, amit meg kell valósítania. De miért éppen ôt választotta ki a Szűzanya. Talán kiérdemelte ezt a nagy kitüntetést? A nyári szünetben egyik alkalommal a leiriai püspök Braga melletti nyaralójában ebédelt. Az asztalnál egy fiatal pap is volt velük. Úgy látszik, gyanított valamit, mert megkérdezte Luciát: -- Mondja csak, kisasszony, nem találkozott még a fatimai látnokkal? -- Ó, fôtisztelendô úr, nagyon sok kislány van az intézetben, nem tudhatja az ember, hogy melyiknek jelent meg a Boldogságos Szűz. Lesüti szemét, arca elpirul és elhallgat... ,,Ugyan mi érdemem lehetne abban, hogy a Szent Szűz éppen nekem jelent meg'' -- gondolja magában. A jó fôpásztor elmosolyodik az ügyes feleleten, és másra tereli a beszédet. Lucia mindvégig egyszerű és vidám lélek maradt. Lelkiismerete tiszta volt, szívében béke honolt. Odaadóan szerette a Szűzanyát, aki megígérte, hogy biztosan az égbe jut. Nem volt miért aggódnia. Szívesen beszélgetett társaival, szerette a mosolygós jókedvet, a tréfát és a szellemes mondásokat. A bűnösökrôl azonban egy pillanatra sem feledkezett meg. Mindig az járt az eszében, hogy sok áldozatot kell hoznia értük. Hivatásának tudata mindig újabb és több önmegtagadásra buzdította. Szent János napjának estéjén, a szomszédos Palais de Cristal-ban nagy ünnepélyt rendeztek. Az egész város kíváncsian várta az ünnepély fénypontját, a nagyszabású tűzijátékot. Az intézet növendékei is engedélyt kaptak, hogy az erkélyrôl végignézhetik a látványosságot. Lucia azonban megtudta, hogy a közelben lakó hitetlen gyógyszerész halálán van. Szerencsétlen még a halálos ágyon sem akart a jó Istennel kibékülni. A szentségeket is visszautasította. Hirtelen átvillan lelkén a gondolat: Nem szabad hagynom, hogy elvesszék ez a lélek. Áldozatot kell hoznom: Nem nézem meg a tűzijátékot. -- Társaival is beszél errôl és az eredmény meglepô: Mindnyájan csatlakoznak hozzá. Örömmel mondanak le a szórakozásról, csakhogy egy lelket megmenthessenek. Vilari tartózkodásának utolsó évében új fônöknô jött az intézetbe. Mint elôdjét, ôt is utasították, hogy miként bánjon Luciával. A kapott parancsot pontosan meg is tartotta. Mária das Dores viselkedésében semmi különöset sem tapasztalt. -- Lehetséges, hogy ez az egyszerű leány látnok lenne? -- merült fel lelkében a kétség. -- Talán nem is voltak igazi jelenések, csak elképzelte az egészet. Engedélyt kért a püspöktôl, hogy Luciát a Fatimával kapcsolatos eseményekrôl kikérdezhesse. Határozott és szigorú utasítások mellett meg is kapta az engedélyt. Kíváncsi természete azonban nem hagyta nyugodni. A kérdések pergôtüzébe fogta Luciát. A válasz legtöbbször igen vagy nem, vagy néma hallgatás volt. Lassankint az a meggyôzôdés érlelôdött meg benne, hogy Maria das Dores már mindent elfelejtett, és semmire sem emlékszik, ami Cova da Iriában történt. Egyszer meg is kérdezte: -- Egyáltalán emlékszik-e még a fatimai eseményekre? Vagy talán már mindent elfelejtett?... Lucia lehajtja fejét, elpirul, és alig hallható hangon feleli: -- Elfelejtettem?... Hiszen egy pillanatra sem szűntem meg másra gondolni. Lucia nemsokára betölti a 18. életévét. Vilari tartózkodása vége felé közeledik. A háztartásban egész otthonosan mozog, ügyesen tud varrni és kézimunkázni. Elöljárói parancsát a legnagyobb készséggel teljesíti. A reá bízott munkát lelkiismeretesen elvégzi Gyermekkori hibáinak, kissé nyers természetének már nyoma sincs. Az új életkörülmények közt még fokozottabb hévvel törekedett a tökéletességre. Belsô béke, lelki egyensúly és vidám alaptermészet jellemzi. Semmi idegesség, érzelgôsség nincs benne. Egyik tanítónôje jegyezte meg róla: -- Csak egyszer láttam könnyezni, amikor szülôföldjére gondolt. A magábavonultság nyílt ôszinteséggel, a külsô finomság belsô egyszerűséggel párosult nála. A fônöknô, aki valamikor hideg közönnyel fogadta a kis ,,vadócot'', most már egész másképp gondolkozik róla. Belátta, hogy nem a külsô megjelenés után kell az embereket megítélni, mert az egyszerű külsô sokszor értékes lelki tulajdonságokat takar. A lelki olvasmányra nagy súlyt helyezett. Szívesen olvasta Lisieuxi Kis Szent Teréz életrajzát. Lelkét megragadta a Kármel egyszerű, de amellett fenséges élete. Az volt az óhaja, hogy ô is követi kedves Szentjét, és belép a kármelita apácák közé. Tervét feltárta a fônöknô elôtt: -- Nem tud megfelelni a Kármel szigorú szabályainak. Válasszon egy enyhébb rendet. Elsô álmáról tehát le kellett mondania. Késôbb újra elôterjesztette óhaját: -- Tisztelendô anyám! Szent Dorottya rendjébe akarok lépni. -- Még nagyon fiatal ehhez, leányom. Különben is miért akar apáca lenni? -- Hogy többet tartózkodhassam a kápolnában, az Úr Jézus közelében. Mily nemes és szép hivatás: Ott élni a tabernákulumban rejtôzô Úr Jézus közelében, amint Jacinta és Ferenc a megdicsôült Megváltó mellett él a mennyországban. -- Még fiatal. Várjon pár évet. Lucia engedelmeskedett. Több mint egy év telt el azóta. Már tizennyolc éves is elmúlt, amikor a fônöknô megkérdezi tôle: -- Már nem gondol arra, hogy apáca legyen? -- Mindig erre gondolok, és szüntelen azért imádkozom, hogy vágyam beteljesüljön. -- Nos tehát?... -- A tisztelendô Fônöknô azt mondotta egyszer, hogy még várnom kell, mert fiatal vagyok. -- És én vártam. Lucia ezzel is a tökéletes engedelmesség legnehezebb erényét gyakorolta. # Közelebb, Uram, Hozzád! Portugáliában még nem is oly régen vallásüldözés volt. A szerzetesrendeket kiűzték az országból. A Dorottya nôvérek noviciátusa az egyik régi spanyol városba, Tuybe menekült. Tuy a Minho jobb partján feküdt a Galice nevű tartományban. A másik oldalon hasonló nevű portugál tartomány van. Mária das Dores, amikor megtudta, hogy az újoncházba viszik, nem tudott hova lenni örömében. 1925 egyik szép téli reggelén a fônöknô és Lucia vonatra szállt, és elindultak észak felé. Kora reggel még kevés utas van. A fônöknô elôvette imakönyvét, és az egyik sarokban meghúzódva imádkozott. Lucia ellenben az ablaknál állt. Alig tudott betelni a téli táj szépségével. A természet az ô lelkét is imára hangolta. Azt kérte a jó Istentôl, hogy felvétele sikerüljön. Ha az újoncok vagy a jelöltek sorába egyelôre nem is veszik fel, legalább a zárdában maradhasson. A Dorottya nôvérek anyaháza egészen korszerű, új épület volt. Teljesen elütött a vilari menhelytôl. Az elôcsarnok, lépcsôház tágas és világos. A folyosókat zöld virágos növények díszítik. Rend és tisztaság mindenütt. A két utast a tartományfônöknô szobájába vezették. Míg a vilari fônöknô a tartományfônöknôvel beszélgetett, Lucia bement a kápolnába. Nemsokára hívatták. A jóságos arcú tartományfônöknô mosolyogva fogadta. Kezét vállára tette, és nyájas hangon szólt hozzá: -- Nézd, leányom, mint jelöltet felveszünk a zárdába. Lucia kezet csókolt, és hálatelt fohászt küldött a jó Istenhez, hogy legforróbb kívánsága teljesült. Arcáról sugárzott a boldogság: az Úr Jézus meghallgatta kérését. A kápolnában is azért imádkozott, hogy a jelöltek közé vegyék fel, mert így egy évvel elôbb tehet majd fogadalmat. A Dorottya nôvérek szabályzata hasonló a jezsuitákéhoz. Nem a külsô forma a szigorú, hanem a szellem. Az anyaházban mint jelölt és mint újonc három esztendôt töltött. Megismerte a Rend szabályait és egyéb elôírásait. Az apácák két osztályra különültek: tanítónôvérek és segítônôvérek. Lucia csak segítônôvér akart lenni, mert ennél kisebb már nem lehetett. Mint segítônôvér is az életszentségre törekedett. A hármas szerzetesi szent fogadalmat, különösen az engedelmességet a lehetô legtökéletesebben megtartotta. Eltelt a jelölt esztendô. Ismét egy lépéssel közelebb juthatott az Úrhoz. Magára öltötte a Dorottya nôvérek fekete ruháját az újoncok fehér fátylával együtt. (1926. október 2.) Már fogadalomra készül. A szabályok mindinkább kötelezik. A lelki dolgok és a házimunka egész napját lefoglalják. Még egy óra szabadideje sincs. A szabályzat elôírta, hogy az újoncok a pihenési idôben is lelki dolgokról beszélgessenek. Este a lelkiismeretvizsgálatkor mindennap elmondhatta: ,,A mai napot is jól felhasználtam''. # Lehull a lepel Luciát még vilari tartózkodása idején többször kínzó kétség gyötörte: Hátha nem valódiak a fatimai jelenések? Talán csak álom volt az egész? Ilyenkor nehezen tudta elhinni, hogy a Szent Szűz választása ôrá esett. Mivel érdemelte volna ezt meg?... Pedig az igazság az, hogy a jó Isten mindig megpróbálja az elôtte kedves lelkeket, hogy a megpróbáltatások tüzében szeretetüket megtisztítsa. Kételyei azonban csak rövid ideig tartottak, mert szilárd meggyôzôdése nem rendült meg egy pillanatra sem. 1924-ben a kiküldött vizsgálóbiztosok megkérdezték: ,,Határozottan állítja, hogy a Szűzanya megjelent Önnek Fatimában?'' Teljes meggyôzôdéssel felelte: ,,Oly biztos vagyok ebben, ha meg kellene halnom, akkor sem mondhatnék mást.'' Tuyben is átélt egy-két nehéz órát. Leginkább amiatt szenvedett, hogy lelkét nem tárhatta ki senkinek sem. Az adott szó hallgatásra kötelezte. Engedélyt kért, hogy gyóntatójának elmondhassa a történteket. Óhaját teljesítették. Azonban az volt a benyomása, hogy még gyóntatója sem érti meg. Mint Vilarban, itt is arra törekedett, hogy olyan legyen, mint a többiek. Senki sem sejtette, hogy Maria das Dores álnéven a fatimai látnok él közöttük, akirôl Portugáliában annyit beszélnek. Egészen úgy viselkedett, mint a többi jelölt és újonc. -- Ó, ha valakinek eszébe jutott volna, hogy ima közben, vagy szentmise alatt megfigyelje élénk fekete szemét! Mily csodálatos tüzet, lelkesedést vehetett volna benne észre... Erre azonban senki sem gondolt. Társai közül senki, elöljárói közül is csak kevesen ismerték igazi nevét. Portugáliában sem sokat tudtak róla. Az a kósza hír járt szájról szájra, hogy a fatimai Lucia a spanyol Galice vagy Asturia egyik kolostorában él. Néha-néha kinézett a fehérneműraktár ablakán. A félig spanyol, félig portugál Minho túlsó partján már hazai föld terült el. Szíve nem ismeri a távolságot. Gondolatban meglátogatja a kedves, régi helyeket. Elmegy Aljustrelbe, ahol született és ahol nevelkedett. Felkeresi Cova da Iriát, ismeri a legkisebb zugot is. Látja az olajfaligetet, a törpetölgyet és a nyájat a három kis pásztorgyerekkel... Leül a fenyôpadra, ahol édesanyja meséit szokta hallgatni. Kimegy a temetôbe, és megáll Ferenc sírjánál. Kis barátja már boldog, Jacintával együtt fenn van a mennyországban, az Úr Jézus közelében. Felkeresi édesapja sírját is, imára kulcsolja kezét, mint akkor, amikor örökre búcsút vett a kedves hangoktól. Majd ismét visszatér Cova da Iriába. Megáll a jelenések kápolnája elôtt. Azt persze nem is sejti, hogy a közelben már majdnem készen áll a hatalmas bazilika. Tájékozatlansága újabb kétségek forrása lett. -- Gyakran felvetôdött lelkemben az a gondolat, hogy távozásommal mindennek vége. Az emberek nem hisznek már a jelenésekben, és engem hazugnak tartanak. Cova da Iriában sem építik fel a templomot. Nagyon fájt, ha arra gondoltam, hogy nem teljesítik az Ég Királynôje óhaját. Sokszor nagyon erôs volt a kísértés és ilyenkor így beszéltem magamhoz: -- Ha megszűnt minden, az Úr Jézus akarta így. Én mindent teljesítettem, amit a Szűzanya parancsolt. Többet nem tehetek. Ezzel megszűnt nyugtalansága. Lelkébe ismét visszatért a béke. Szíve mélyén megszólal egy vigasztaló hang, és eloszlatja a kétkedés sűrű fellegét. Újonc korában egy tudós jezsuita atya kereste fel Tuyben. Tôle hallja az elsô hírt Fatimáról. Milyen különös dolog! Minél tovább beszélgetnek, Luciában annál inkább erôsödik a meggyôzôdés, hogy ezeket egyszer már hallotta. Valóban így van. Sűrű sötétség vette körül mind ez ideig, de néha a távolból gyenge, sejtésszerű hangok jutottak füléhez. Valaki mindenrôl tájékoztatta, ami Cova da Iriában távozása óta történt. Hasonló volt a benyomása, amikor a zárda folyosóján megpillantotta a Fatimai Szent Szűz képét: -- Jól sejtettem!... -- mondja magában. Elpirul és lesüti szemét. Nemsokára egy kis érmet talál. A Fatimai Szűzanyát ábrázolja. Valaki ott felejtette az egyik padon... Rajta van a három kis pásztorgyermek is. Milyen borzasztó! Visszateszi az érmet, és könnyezni kezd: Mindvégig az ismeretlenség után vágyódott, és íme most mindenki róla beszél. Fatimát mélyen szívébe zárta, senkinek sem szólt róla, és most mégis mindenki csak vele foglalkozik. Égi javait elzsákmányolták az emberek. Nagy zavarában a jó Istenhez menekül. -- Atyám, miért engem választottál ki? Miért velem, miért nem mással érezteted irgalmadat?... De nem is akarok erre gondolni, hisz e nagy titkot úgysem tudom megfejteni. Csak arra törekszem, hogy a kapott kegyelmet jól felhasználjam. # Mindig csak közelebb 1928. október 3-án Lucia letette az elsô fogadalmat. Ekkor már huszonegy éves. Megr. Correia da Silva megígérte, hogy eljön a szertartásra. Terve azonban az utolsó órában, egy elôre nem látott akadály miatt meghiúsult. Kénytelen volt mást küldeni maga helyett. A püspök képviseletében megjelent pap felteszi a jelölt elôtt az elôírt kérdést: -- Leányom, mit kívánsz? -- A jó Isten és a Boldogságos Szent Szűz iránti szeretetbôl azt a kegyelmet kérem, hogy e szent szerzet tagjai sorába léphessek, és így a jó Isten szolgálatára, saját magam és felebarátaim lelki üdvének elômozdítására szentelhessem egész életemet... A szertartást végzô portugál pap újabb híreket hozott Fatimáról, a hallgatás alól azonban nem oldozta fel Luciát. A külvilágnak még mindig nem volt szabad tudnia, hogy ô a fatimai látnok. Ha személyazonosságáról társai és elöljárói valamit sejteni kezdtek, semmit sem tett, ami gyanújukat megerôsíthette volna. Karácsonyra egy kis színdarabot rendezett, hogy az újoncokat és a nôvéreket megörvendeztesse, ô maga is a szereplôk sorába állt. Elénekelte azt a kedves dalt, amelyet még otthon tanult, és amit Cova da Iriában Jacintával együtt annyiszor dúdolgatott: ,,Szegény kis pásztorlány vagyok, A Szent Szűznek hű gyermeke. Körülöttem legel a nyáj, És forrón tűz a nap heve.'' Senki sem sejtette, hogy lelkében ismét kigyúlnak a múlt emlékei. Nem is gondoltak arra, hogy Maria das Dores maga az a kis pásztorlány. Luciát többé nem látták Cova da Iriában. Ismerôsei közül többen nyugtalanul érdeklôdtek holléte után, de édesanyjához is hiába fordultak felvilágosításért. A legkíváncsiabbaknak is meg kellett elégedniök azzal a felelettel, amit a ,,Bádogos'' utóda, az ourémi tanács új vezetôje kapott, amikor Lucia 1921-ben nyom nélkül eltűnt Aljustrelbôl. A különös eltűnés nagyon sok mendemondára adott alkalmat. Az államhatalom helyi képviselôje úgy gondolta, hogy hivatalbeli kötelessége utánanézni az esetnek. Megjelent tehát Antonio özvegyénél, és Lucia eltűnésével kapcsolatban felvilágosítást kért. Maria-Rosa a szokott nyugalommal csak ennyit felelt: -- Leányom ott van, ahová kívánkozott, és ahol én is akarom, hogy legyen. Más magyarázattal nem szolgálhatok. A kíváncsiak sem, de az alkormányzó sem sokat értett ebbôl a feleletbôl. Mindamellett arról kezdtek suttogni, hogy Lucia a Dorottya nôvéreknél van, valahol Spanyolországban. Sokan, ha ebbôl a rendbôl való apácákkal találkoztak, megkérdezték, hogy nem ismerik-e a fatimai látnokot. A jó nôvérek természetesen semmit sem tudtak Luciáról. Lucia, amikor már visszatért Portugáliába, tôle is sokszor érdeklôdtek a fatimai látnok felôl. Nehéz helyzetében mindig Jacinta kis cseléhez folyamodott. Nem árulta el kilétét, de az igazságot sem tagadta le. Egyik nap egy fiatal portugál pap jött Tuybe. Engedélyt kért, hogy a Dorottya nôvérek szépen feldíszített kápolnájában misézhessen. A sekrestyében éppen Lucia teljesített szolgálatot. Szentmise után a pap megköszönte a nôvér segítségét, majd hozzátette: -- Nem beszélhetnék a híres Maria das Dores nôvérrel? -- Híres?... -- szólt Lucia meglepôdött mosollyal. Mintha csak ezt akarná mondani: ,,A fôtisztelendô úr érdemtelenül osztogatja a díszítô jelzôket... Maria das Dores jelentéktelen személy, semmivel sem kiválóbb a többinél.'' -- Igen, de közelebbrôl milyen? -- kérdezi tovább a pap. -- Éppen olyan, mint a többi nôvér. Mondjuk, mint én. Mi mindnyájan hasonlítunk egymáshoz. A jó pap elhagyta Tuyt, és még csak nem is sejtette, hogy magával Luciával beszélt. Máskor az egyik portugál nôvér kíséretében átment Valençába, a Minho másik oldalára, hogy néhány szükséges dolgot vásároljanak. Mindketten boldogok voltak, mert ismét hazai földre léphettek. Átmentek a határon. A határrendôrség és vámhivatal minden kérdezôsködés nélkül továbbengedte ôket. A régi portugál fellegvár felé vették útjukat. Hirtelen három hölgy áll meg elôttük, szerzetesi ruhájukról felismerték az utasokat: -- Dorottya nôvérek? -- Igen. -- Portugálok?... Tuybôl?... -- Igen. -- Mi is oda igyekszünk. Szeretnôk látni Luciát, a fatimai látnokot. Ugye Spanyolországban van? -- Ó, nem -- feleli Lucia. -- Jelenleg Portugáliában tartózkodik. -- Mit mond?... Ez bizony kár! -- Igen, igen! Most Portugáliában van. -- És ha Tuyben lenne, megláthatnék? Azt mondják, nemigen engedik meg. -- Valószínű, hogy megláthatnák. -- És hogyan? -- Hogyan... Csak úgy, mint most engem látnak. Elbúcsúznak egymástól, és a két nôvér továbbmegy a felvonóhíd felé, amelyen át Valençába jutnak. Mosolyognak, hogy milyen könnyen megszabadultak a kíváncsiskodóktól. Az ártatlan csel nagyszerűen sikerült. Maria das Dorest néhány napra Tojába küldték pihenni. Kicsiny tengeri kikötô Pontevedra közelében. Ruhájáról itt is felismerték, hogy a Dorottya nôvérek közé tartozik. Az egyik nyaralóvendég meg is szólította. -- Ugye a fatimai látnok Tuyben van? -- Értesülése nem egész pontos, jelenleg nincs ott. -- De hiszen olvastam az egyik neves napilapból. Lucia úgy tesz, mintha belátná tévedését. -- Lehet, de utóvégre ez nem tartozik rám. Mosolyogva távozik. Szavát adta: hallgatnia kell, amíg a fôpásztor másképp nem intézkedik. # Az örök fogadalom Az idô eljár. Lucia lassankint a hatodik szerzetesi éve vége felé közeledik. Nemsokára leteheti az örök fogadalmat. 1934. október 3-án ez a vágya is teljesült. Milyen nagy boldogság tölthette el szívét ezen a napon! Örökre, visszavonhatatlanul az Úr Jézusnak és a Szűzanyának szentelhette életét. Édesanyja, két nôvére, unokahúgai és egyik leánykori barátnôje eljöttek a távoli Fatimából, hogy vele együtt ünnepeljék meg ezt a boldog napot. Mgr. Correia da Silva is eljött Tuybe, és ô maga végezte a szertartást. A jó fôpásztor elérkezettnek látta az idôt, hogy Luciát feloldja a hallgatás alól. Ledôlt tehát a kettôs fal, amelyik mind ez ideig fogva tartotta a látnokot. Marta das Dores megtartotta adott szavát. A kemény próbát kiállotta. Ezek után ki vonhatja kétségbe hűségét és alázatosságát? Amikor édesanyját örök fogadalma szent ünnepére meghívta, Maria-Rosa azt kérdezte, hogy mivel ajándékozhatja meg ezen a boldog napon. Lucia nem akart semmit sem elfogadni. Édesanyja azonban nem nyugodott: -- Nôvéreid és én is, okvetlenül meg akarunk valamivel ajándékozni. Válassz! -- Mindenem megvan, amire csak szükségem lehet. Ne hozzanak semmit -- válaszolta Lucia. Édesanyja azonban nem hagyta annyiban a dolgot. Harmadszor is megismételte a kérdést. Lucia nem akarta kedvüket elvenni, és azt kérte, hogy virágot és méheket hozzanak magukkal. Santoséknál munkához láttak. Kiválasztották a legszebb, paratölgy héjából készült méhkast, és úgy, ahogyan volt, tele mézzel és méhekkel, gondosan becsomagolták. Lucia ezt kapta ajándékba édesanyjától, aki már többé nem gyanúsította azzal, hogy félrevezeti az embereket. Így került be a portugál hegyi élet illata a spanyol kolostorba. A fogadalom után néhány napra Lucia megkapta elsô helyezését. Pontevedrába kellett mennie, az ottani ,,Hétfájdalmú Szent Szűzrôl nevezett Intézet''-be. Ugyanazt a fônöknôt találta ott, aki valamikor Vilarban oly hidegen fogadta. A jó nôvér már nem volt olyan közönyös a fatimai jelenésekkel szemben. Tiszteletben tartotta az Egyház határozatát. Bár kétségeit még nem tudta teljesen eloszlatni. Maria das Dores iránt a legnagyobb jóindulatot tanúsította, bár óvatosan és tapintattal bánt vele. Attól félt, hogy gôgösségre neveli Luciát, ha Fatimáról beszél elôtte. Hogy még a kísértésnek is elejét vegye, néha szigorúbban bánt Luciával, és a legnehezebb munkát is ôrá bízta. Maria das Dores mindenben engedelmeskedett fônöknôjének. Vidáman hámozta a krumplit, mosta a padlót, hordozta az ágyakat vagy más bútordarabokat. Amikor elvégezte a munkát, jelentette a fônöknônek, hogy készen van és kérte a további parancsot. Arcán azonban lehetett látni, hogy valami különös boldogságban volt része a közelmúltban. -- Mi az, mi történt önnel? -- kérdezte a fônöknô. -- Láttam a Szűzanyát! -- Hagyjuk ezt!... Menjen csak nôvér és lásson munkához. Lucia nem szól egy szót sem, mosolyogva dolgozik tovább. Nem is sejti, hogy elöljárójának mily nehezen sikerült szigorúságot erôltetnie magára. A jó fônöknô is csak most értette meg, hogy a Boldogságos Szűz mennyire kedveli Lucia buzgóságát és engedelmességét. Az egykori vilari fônöknô, miután hosszú éveken keresztül együtt élt a fatimai látnokkal, a következôképp nyilatkozik róla: -- Lucia a legnagyobb egyszerűsége mellett is valami rendkívüliséget mutat. Akik csak ismerik, azt mondják róla, hogy külsôleg teljesen hasonlít nôvértársaihoz. Minden munkáját a legtisztább szándékkal, egyedül a jó Istenért végzi, de amellett mélységes lelki életet él. Mint minden apáca, ô is komolyan törekszik az életszentségre. A legnagyobb figyelemmel hallgatja a zárda lelki igazgatójának elôadásait és elöljárói buzdítását. Amikor csak teheti, meghallgatja a vasárnapi szentbeszédet. Lelki olvasmánya maga az Evangélium, Krisztus Követése és a szentek élete. Kis Szent Teréz életrajzán kívül legszívesebben Berchmans Szent Jánosról olvas, aki a szabályok pontos megtartása által lett szentté. - - Ô is könnyen tudja ennek a huszonegy éves korában elhunyt fiatal, belga jezsuitának az életszentségre való törekvését utánozni. Életerényéül a vidámságot választotta. ,,A szomorúság a nyolcadik fôbűn'' -- mondogatta gyakran. Aki az Úr Jézussal bensôséges életet él, az sohasem lehet szomorú. A világ szomorúságának oka: a romlottság és a bűn. * * * Egyszer valaki azt kívánta neki, hogy az életszentségre vezetô úton csak a vidámság virágaival találkozzék. De félbeszakítja a beszélôt és hozzáfűzi: -- Vagy ha az Úr Jézus azt akarja: a szenvedéssel. Ha azt akarja, hogy a szabályok pontos megtartása által legyek szentté, legyen meg az Ô szent akarata. Ha megpróbáltatásokat és szenvedést küld rám, azt is szívesen elfogadom. Hálát adok, hogy ebben is hasonló lehetek Hozzá. -- Ezt bizony jól megtanulta abból a sok könyvbôl. -- Könyvbôl? -- Hiszen mindig így gondolkoztam. Valóban attól a naptól kezdve, amikor két kis társával a ,,kút mögött'' elôször elmélkedett a szenvedésrôl, mindig így gondolkozott az életrôl. A Szűzanya Cova da Iriában megmondta, hogy sokat kell vezekelniök a bűnösök megtéréséért. Vállaltak minden szenvedést, amit a jó Isten rájuk bocsátott. És azóta maga az ég Királynôje irányította Lucia lelki életét.[56] # Cova da Iria és egy szerzetesi cella Maria das Doresrôl a külvilág nem sokat tud. Elöljáróinak és magának a látnoknak is az a kívánsága, hogy lehetôleg minden feltűnés nélkül élhessen a zárdában. Nagyritkán hivatalos kiküldöttek keresik fel a kolostorban. Kikérdezik a történtekrôl, majd elmondják a legújabb fatimai eseményeket. Lucia azonban mindent elôre tud... -- Honnan ismeri ezeket? -- kérdezi az egyik kiküldött.[57] -- Csak úgy sejtettem -- suttogja elpirulva. -- De mibôl sejtheti mindezt? Talán kis barátai, Jacinta és Ferenc adják tudtára az eseményeket?... Vagy újabb látomásai vannak Fatimáról?... Lucia a következôképpen válaszol: -- A jelenések hónapjainak 13-án képzeletben elmegyek Fatimába. Elôtte való este már ott vagyok. Az éjjeli szentségimádás idején, mivel nem mehetek a kápolnába, lelkem Cova da Iriába száll, és a zarándokok ezrei közt leborul az imádásra kitett legméltóságosabb Oltáriszentség elôtt. Imádkozom önmagamért és felebarátaimért, míg csak el nem álmosodom. Szabályzatunk nem engedi meg a virrasztást, a meghatározott idôben én is lefekszem. -- Napkeltekor újra Fatimában vagyok. Meghallgatom a korai szentmisét, és a szabad ég alatt a többi ezer emberrel együtt én is szentáldozáshoz járulok. Amikor szerzetestársaimmal közösen imádkozom a rózsafüzért, a Cova da Iria-i zarándokok közé képzelem magam. -- A zarándokok közt is el tudok mélyedni gondolataimban. Lelkemben újra átélem az elsô jelenés boldog perceit. Látom magamat mint kisgyermeket. Mellettem Ferenc és Jacinta áll. Ismét az ismerôs vidéken járunk. Látom a tölgyeket, olajfákat. Semmit sem nôttek, amióta eljöttem Aljustrelbôl... Hirtelen villámlás!... És nagy világosság!... Csodalatos mennyei hang... De csak egy pillanatig tart, aztán eltűnik... -- Hallom a zarándokok énekét. Részt veszek a zsebkendôs körmeneten[58] és a betegek miséjén. -- Imádkozom az Úr Jézushoz, hogy legyen irgalmas minden testi és lelki beteghez. Elhalad elôttem az Oltáriszentség. Ott térdelek a betegek közt, és én is kérem az áldást. -- Boldogan távozom, és még az est beállta elôtt visszatérek a kolostorba. Ez az egyszerű apáca a legbuzgóbb a zarándokok között. Pedig amióta rendszeres és szervezett zarándoklatokat vezetnek Cova da Iriába, a valóságban egyszer sem járt ott. Csak lelke száll el a kedves helyre, ahol elôször látta a Szűzanyát. A Cova da Iriában épült bazilika a katolikus világ leglátogatottabb temploma. Sohasem némul el benne a Szent Szűz dicsérete. A zarándokok százezrei keresik fel hálatelt szívvel ezt a helyet. Lucia is részt vesz minden eseményen, az ô zarándoklata azonban csak lelki zarándoklás. Látja, amint Mgr. Correia da Silva elôször mutatja be a legszentebb áldozatot Cova da Iriában. Lelke ott van akkor is, amikor a jó fôpásztor megáldja a tizenhárom kilométer hosszú keresztutat, amelyen a zarándokok ezrei jönnek a szent helyre. (1927. június 26.) Mily boldog lehetett, amikor az államfô, Carmona tábornok, a tanács elnöke, M. Oliveira Salazar és a kormány többi tagja elzarándokolt Fatimába, és az egész nemzetet a Rózsafüzér Királynôje oltalmába ajánlották. (1929. május 12.) Nem örülhetett-e tiszta szívbôl, amikor 1930. május 13-án (figyeljük meg a gyakran ismétlôdô 13-as számot), az elsô jelenés tizenharmadik évfordulóján több mint 300 000 ember jött össze, hogy külsôleg is kifejezze a Szent Szűz iránti nagy tiszteletét. Ugyanezen év október 13-án, az utolsó jelenés 13. évfordulóján ünnepélyesen kihirdetik a leiriai püspök pásztorlevelét, amelyben hitelesnek ismeri el a jelenéseket, és jóváhagyja a Fatimai Szent Szűz tiszteletét. A következô év május 13-án maga Cereja bíboros, lisszaboni pátriárka vezeti a hálaadó nemzeti zarándoklatot. Jelen van az egész portugál püspöki kar. Cova da Iria azóta is természetfeletti jótéteményeivel árasztja el az egész országot. A portugál nép visszatért régi, mélységes katolikus hitéhez. A laza erkölcsök megváltoztak. Példás rend, belsô béke és szociális jólét jellemzi az egész országot. Néhány év alatt rendkívüli változás történt. De vajon nem a három kis pásztorgyermek önmegtagadásainak, imáinak, vezeklô életének kell-e mindezt tulajdonítanunk? Nem Lucia. Ferenc és Jacinta érdemelte-e ki ezt a nagy kegyelmet hazájuk számára, amikor felajánlották magukat a bűnösökért? 1917 elôtt Portugália a maga hanyatló hitével, laza erkölcseivel, a kivándorlás miatt egyre fogyó lakosságával siralmas látványt nyújtott. Lucia akkor tízéves volt. Most éppen annyi idôs, mint az Úr Jézus.[59] Tudja, hogy az egyházüldözés ideje már lejárt, a hitélet ismét virágzásnak indult, és a zarándokok ezrei az ország minden részébôl imádkozva és énekelve özönlenek Fatima felé. Leomlott a válaszfal az egyes társadalmi osztályok között. Felújult a régi szép szokás: minden család közösen végzi a napi rózsafüzért. Alig akad néhány közömbös. A Fatimai Szent Szűz képét az egész országban tisztelik. A papi és szerzetesi hivatások rendkívüli arányban megnövekedtek.[60] A katolikus sajtó rohamosan terjed. A Katolikus Akció és a szerzetesrendek akadály nélkül folytathatják áldásos működésüket. A gyermekek utánozni akarják Ferenc és Jacinta erényeit, nagy számmal lépnek be az Eucharisztikus Hadseregbe. A Rózsafüzér Királynôjét az egész nemzet elismeri Portugália Királynôjének. Mindenki hiszi és vallja, hogy a Szent Szűz közbenjárásának köszönhetik, hogy a nemzet megállt a pusztulás felé vezetô úton, és új életet kezdett. 1936-38-ig szomszédságukban dúlt a spanyol polgárháború. Az ország belsô nyugalmát azonban egy pillanatra sem zavarta meg. A vörösök leverése után a püspöki kar közös pásztorlevélben hálaadó nemzeti zarándoklatra szólította fel a portugál népet. ,,Amióta Fatima egén a Szent Szűz megjelent, a jó Isten különös áldása szállt Portugáliára. A heves üldözés véget ért. Megkezdôdött a béke, nyugalom és a katolikus megújulás korszaka.'' -- Több mint félmillió ember felelt a felhívásra.[61] Az újjászervezés 1940-ben, a jelenések 25 éves évfordulóján a papság, a kormány és a nép összefogott, hogy közös erôvel és eddig még soha nem látott pompával ünnepeljék meg Fatima ,,ezüstmenyegzôjét''. Maria das Dores csendben él egyszerű szerzetesi cellájában, a Dorottya nôvérek zárdájában. Ismeri a lezajlott eseményeket. Mindent tud, ami Cova da Iriában történik. Egyetlen feladata most már csak az ima és az önmegtagadás. Szerényen, feltűnés nélkül, egyedül a jó Istennek él. Napi munkáját pontosan elvégzi, a Boldogságos Szűz kívánságáról egy pillanatra sem feledkezik meg. Tudja, hogy sok imát és áldozatot kell felajánlania a bűnösök megtéréséért. Ismeri a nagy titkot, amit nem árulhat el az embereknek. Sokszor gondol két égi barátjára, Ferencre és Jacintára, akik már ott fenn várják a mennyországban. Boldog, amikor a leiriai püspök parancsára a kiküldött vizsgálóbiztosok elôtt el kell mondania a vele történt eseményeket, mert ismét felidézheti gyermekkora kedves emlékeit. Jacinta hamvait, amikor a Vila-Nova-de-Ourém-i temetôbôl átvitték Fatimába (1935), Mgr. J. Correia da Silva a nyitott koporsóban lefényképeztette Jacintát, és a képet elküldte Luciának. A fényképen látni lehet, hogy Jacinta arca teljes épségben maradt. Maria das Dores hosszú levélben mondott köszönetet a jó fôpásztornak. Megírta, hogy a kis látnok, akit a püspök már nem ismerhetett, milyen hôsiesen gyakorolta az erényeket, és milyen áldozatos lélekkel szerette az Úr Jézust. A püspök kérésére késôbb külön is lejegyezte Jacintáról szerzett gyermekkori benyomásait. A leiriai szeminárium egyik tanára sajtó alá rendezte Lucia emlékiratait. (A könyv címe: Jacinta.) Mi is forrásmunkául használtuk az említett könyvet. A kedves egyszerűséggel megírt sorokból láthatjuk, hogy a fatimai látnok egyáltalán nem volt ,,együgyű''. Bámulatos emlékezôtehetsége világos értelmet és mély gondolkodást mutat. Akik közelében élnek, csodálkoznak, hogy mennyire otthonos a teológiai ismeretekben. Ismeri a lelki élet mélységeit. Bizonyára sokat olvasott is, legfôbb tanítója azonban maga az Úr Jézus és az Ég Királynôje, aki egykor megparancsolta: ,,Te pedig tanulj meg olvasni!'' Ô maga mondja: -- A világ zajától elvonultan élek. A magány legjobb barátom, hisz a csend az égi világosság forrása. Nem ragaszkodom a teremtményekhez, egyedül Istennek élek. Így értem meg igazán a hit titkait. Egyedüli vágya, hogy napról napra jobban szerethesse a jó Istent. Sokat imádkozik, hogy ô is az égbe juthasson, mint kistestvérei: Ferenc és Jacinta. Imádkozik, hogy ha majd üt az utolsó óra, a Szűzanya érte is eljöjjön. Elrejtôzve, ismeretlenül akar élni. Az volt feladata, hogy az emberek tekintetét a Szűzanya felé irányítsa. Szerepét már betöltötte. Nincs más hátra, mint eltűnni a világ szeme elôl, megôrizni a nagy titkot, amit a Szent Szűz rábízott, és várni, hogy mi a jó Isten további terve. Cova da Iria mint hatalmas gyújtópont sugározza szerteszét a Szent Szűz tiszteletét az egész világra. Lucia pedig csendesen, ismeretlenül él szerzetesi cellájában. -- Csak az a kívánságom -- mondotta egyszer --, hogy amilyen mértékben megismerik Fatimát, úgy feledjenek el engemet!... Kis Szent Teréz is hasonlóképpen gondolkozott, amikor azt mondta: ,,Semmi sem vagyok, semmit sem teszek, csak szeretek és várok.'' ======================================================================== Néhány megjegyzés a harmadik jelenéskor közölt ,,titok''-kal kapcsolatban Schuster bíboros, Milánó érseke az egyik pásztorlevélben közölte híveivel, hogy egyházmegyéjét felajánlotta Szűz Mária Szeplôtelen Szívének. (1942. május) Pásztorlevelében néhány olyan részletet közöl a harmadik jelenéssel kapcsolatos ,,titok''-ról, amely még másutt nem látott napvilágot. Miután rámutatott a három kis pásztorgyermek látomásainak legújabban nyilvánosságra hozott részleteire és a lefolyt események közti összefüggésre, így folytatja: ,,A még életben levô egykori kis fatimai pásztor nemrégiben közölte az Egyházi Hatósággal, hogy a Szűzanya azt kívánja, hogy az egész világot ünnepélyesen ajánlják fel Szeplôtelen Szívének. E gyermeki hódolat jutalmául megígérte, hogy vége lesz a háborúnak, Oroszország visszatér a katolikus egységhez, és új hódítási korszak nyílik meg az Egyház számára.'' Szavait egybevethetjük azzal, amit Cerejeira bíboros mondott 1942. március 13-án a Cova da Iriai jelenések 25 éves évfordulóján tartott nagy ünnepségen. ,,...Az isteni Gondviselés folytán csodálatosan egybeesik az az idôpont, amikor a papi hatalom teljességében részesült az, aki az Úr akaratából a mai viharos idôkben Péter Hajóját kormányozza és az a nap, amelyiken a Rózsafüzér Királynôje üzenetet hozott a világ számára, amelynek jelentôségét ma még nem tudjuk eléggé értékelni'' (Mindnyájan tudjuk, hogy Pacelli Jenôt, XII. Pius pápát, 1917. május 13-án, tehát azon a napon szentelték a Sixtus kápolnában püspökké, amikor a Szűzanya Fatimában elôször megjelent.) ,,Biztató reménysugár ragyog át a jelen véres ködén. Bízhatunk, hogy a Szeplôtelen Szív közbenjárására, akit mi Irgalmasság Anyjának nevezünk, a jó Isten nagy dolgokat készít a világ számára... Lángokban áll az egész világ. Mindenfelé csak füstölgô, véres romokat látunk (joggal mondhatjuk, hisz a nagyvilágban Portugália csak egy kis oázis), sok embert talán megkísért az a gondolat, hogy itt a világ vége. Mi, akik hiszünk az isteni Gondviselésben és a Szeplôtelen Szűz anyai Szívének jóságában, miért ne gondolhatnék inkább azt, hogy mindez csak egy új világ fájdalmas vajúdása?... Fatima még sok titkot rejteget. Nem túlozunk azonban, amikor azt állítjuk, hogy az, amit Fatima eddig Portugáliának kinyilatkoztatott, jele és záloga annak, amit még a világ számára tartogat.'' ======================================================================== Néhány megjegyzés a sarki fényrôl, amelyben Lucia a mostani háborút megelôzô isteni jelet ismerte fel 1938. január 26-án minden újság közölte azt a hírt, hogy az elôzô nap 21 és 23 óra között Nyugat-Európa minden országában különös sarki fényt észleltek. Az idôpontban minden újság megegyezik, a jelenség leírását azonban mindenhol másképp közlik: ,,Sötétpirosból ibolyakékbe átmenô fény.'' (Fribourg, Svájc) -- ,,Vérpiros lángban égett az egész égbolt.'' (Briançonban, az Alpokban mesterséges fény nélkül dolgoztak a munkások.) -- ,,Hatalmas vörös szivárványféle jelent meg az égbolton. Az ember azt hitte, hogy valami nagy tűzvész fénye tükrözôdik a láthatáron. Majd a vörös fény eltűnt, de a következô pillanatban fehéres fénysugarak lövelltek az égre, kisvártatva pedig ismét visszatért az elôbbi vöröses szivárvány.'' (Belga tengerpart.) Összegyűjtöttük még az ausztriai, magyarországi, svájci, norvégiai, londoni, római, görögországi, lengyelországi feljegyzéseket is. Néhány újság tudományos magyarázatot is közölt e jelenséggel kapcsolatban, de azután elhallgattak róla. ======================================================================== Felhívás Kedves Gyermekek! A Szűzanya, amikor elôször megjelent Fatimában, így szólt a három kis pásztorhoz: -- Ajánljátok fel magatokat Istennek, hogy az ellene elkövetett bűnök kiengesztelésére és a bűnösök megtéréséért elviselitek mindazokat a szenvedése ket, amelyeket az Úr küld majd rátok. Többször ajánlotta nekik, hogy mondják el mindennap a rózsafüzért a bűnösök megtéréséért és a háború mielôbbi befejezéséért. ,,Mert -- úgymond -- csak a Boldogságos Szűz közbenjárása tudja kiesdeni e kegyelmet az emberek számára.'' Megígérte azt is, hogy ha az emberek megjavulnak, a háború hamarosan véget ér. A Szent Szűz nemcsak Luciához, Ferenchez és Jacintához, hanem általuk minden katolikus gyerekhez szól, tehát hozzátok is, kedves gyermekek, akik e könyvet olvassátok. A boldog jövô és a béke ígérete nem üres beszéd. Az Ég kétségbevonhatatlan bizonyítékokkal erôsítette meg a Jelenés minden szavát. Ott van elôször a jellegzetes jel: ,,Az Úr jele'', aminek leírását olvastátok. Portugáliában boldogság és béke van, mert megértették a ,,Fatimai Üzenetet''. Igen a portugálok nem zárkóztak el a Szűzanya kívánsága elôl. Bűnbánatot tartottak, imádkoztak, engeszteltek, megjavultak... és most a jó Isten áldását élvezik. Láthatjuk, hogy a Boldogságos Szent Szűz sokkal hatalmasabb, mint a sátán és annak minden csatlósa. Kedves Gyermekek! Ne zárkózzatok el ti sem a Szűzanya kívánsága elôl! Imádkozzatok ti is, és engeszteljetek. Mondjátok el mindennap a rózsafüzért a bűnösök megtéréséért, édes hazánkért és a világbékéért. Kövessétek a három kis pásztort, akinek életét e könyvbôl megismertétek, és így ti is kiérdemlitek a Szent Szűz áldását magatok, családotok és édes hazánk számára. ======================================================================== A fatimai látnokok imái A rózsafüzér imádkozása közben az egyes tizedek végén, a dicsôség után: Ó, Jézusom, bocsásd meg bűneinket, ments meg minket a pokol tüzétôl, és vidd a mennybe a lelkeket, különösen azokat, akik legjobban rászorulnak irgalmadra. Röpimák: Istenem, szeretlek Téged, és köszönöm a kegyelmeket, amelyeket nekem adtál. Ó, Jézusom, szeretlek!... Szűz Mária édes Szíve, légy az én menedékem! Felajánló ima: Ó, Jézusom, Irántad való szeretetbôl, a bűnösök megtéréséért, a Szentatyáért és mindazoknak a megbántásoknak az engesztelésére, amelyeket Szűz Mária Szeplôtelen Szíve ellen elkövetnek. Az angyal imái: Istenem, hiszek Benned és imádlak Téged, remélek Benned és szeretlek Téged! Bocsáss meg azoknak, akik nem hisznek és nem imádnak, akik nem remélnek, és nem szeretnek Téged! Legteljesebb Szentháromság, Atya, Fiú és Szentlélek, mélységesen imádlak, és felajánlom a mi Urunk Jézus Krisztus legszentebb Testét, Vérét, Lelkét és Istenségét, amely a világ összes oltárszekrényében jelen van, engesztelésül azokért a vétkekért, amelyekkel Téged megbántanak. A Szent Szív végtelen érdemeiért és a Boldogságos Szűz Szeplôtelen Szívének közbenjárására térítsd meg a szegény bűnösöket! Jegyzet. A gyermekek az Angyal imáját térden állva, homlokukkal a földet érintve végezték. ======================================================================== Jacinta szavai a halála elôtti napokban (Feljegyezte: Marie Purification Godinho nôvér) A bűnrôl: A tisztátalanság bűne miatt jut legtöbb ember a pokolba. Még sok olyan divat lesz, amelyik nagyon sérti az Úr Jézust. Az Istennek szolgáló személyek ne kövessék a divatot. Az Egyházban nincs divat. Az Úr Jézus mindig ugyanaz. Nagyon sok súlyos bűnt követnek el a világon. Ha az emberek tudnák, hogy mi az örökkévalóság, mindent megtennének, hogy életüket megváltoztassák. A háborúról: A Szűzanya azt mondta, hogy sok háború és viszály van a világon; a háború nem más, mint a világ gonoszságának a büntetése. A Szent Szűz nem tarthatja többé vissza szeretett Fia kezét, hogy meg ne büntesse a világot. Bűnbánatot kell tartani; ha az emberek megjavulnak, az Úr Jézus még megbocsát; de ha nem változtatnak életükön, eljön a büntetés... (Úgy látszik, hogy nagyon szomorú volt a Szent Szűz, amikor ezeket mondotta, mert a kisleány így folytatta tovább): Szegény Szűzanya, nagyon fáj, hogy oly szomorú, nagyon fáj, hogy oly szomorú! (Godinho nôvér e szavaknál a következôket jegyzi meg: ,,Gyakran említette nekem, hogy nagy büntetés fenyegeti a világot. Az Úr Jézus legyen irgalmas hozzánk. Meglátjuk, hogy néhány év múlva mindez bekövetkezik. Igaz, az Úr Jézus azt mondta: Ha az emberek megjavulnak... Tehát rajtunk múlik minden. Uram, könyörülj rajtunk!) A papokról: Kedves ,,Keresztanyám''! Imádkozzék sokat a bűnösökért! Imádkozzék sokat a papokért! Imádkozzék sokat a szerzetesekért! A papoknak tisztáknak, nagyon tisztáknak kell lenniök! A papok ne foglalkozzanak mással, csak az Egyházzal és a lelkekkel! Az Úr Jézus nagyon szomorú, ha a papok nem engedelmeskednek elöljáróiknak és a Szentatyának. A katolikus erényekrôl: Kedves ,,Keresztanyám''! Kerüljék a fényűzést! Ne keressék a gazdagságot, nagyon szeressék a szent szegénységet és a csendet. Mindenkit szeretni kell, még a bűnösöket is. Ne mondjanak rosszat senkirôl se, és kerülni kell azt, aki felebarátját megrágalmazza. Legyenek türelmesek. A türelem a mennyországba vezet. Az önmegtagadás és az áldozat tetszik az Úr Jézusnak. Szívesen mennék kolostorba, de jobban szeretem, hogy hamarosan az égbe juthatok. Aki szerzetbe akar lépni, annak testben és lélekben tisztának kell lennie. -- És tudod te, hogy mit jelent ,,tisztának lenni''? -- kérdi tôle ,,keresztanyja''. -- Tudom, tudom. Testben tisztának lenni annyit jelent, mint megôrizni a tisztaságot. Lélekben tisztának lenni pedig annyit jelent, hogy nem követünk el bűnt; nem nézünk olyasmit, amit nem szabad nézni; nem lopunk, nem hazudunk, megmondjuk mindig az igazat, még akkor is, ha kárunk származnék belôle. -- De kitôl tanultad ezeket? -- A Szűzanyától. Némely dologra pedig magam jöttem rá. Nagyon szeretek gondolkozni. Az államhatalomról: Kedves ,,Keresztanyám''! Imádkozzék sokat a kormányért. Ha a kormány békében hagyná az Egyházat, és szent vallásunk gyakorlását biztosítaná, a jó Isten is megáldaná. ======================================================================== Jacinta kedvenc éneke {bmc kotta.bmp} 1. Az Istennek énekelni, Szent angyalok jöjjetek! Hogy dicsérni jobban tudjam, Segítsetek égiek! 2. Lelkem vígan használjad ki. Az Úr alkotta jelent! Jézus kedve telik benned, Ez izzítson tégedet! 3. Szereteted szent mézérôl Adsz ó, Jézus, oktatást. Égbôl kegyesen leszálltál, Hogy itt bennem végy lakást. 4. Szűz Mária, kinek Fia, Jézus hozzánk költözött, Hiszen vég nélkül áldlak Égben a méltók között. ======================================================================== Jegyzetek [1] A portugál kiejtés szerint a név -- Fatima -- elsô szótagját erôsen megnyomják. Hasonlít a magyar kiejtéshez. [2] A X. században Don Gonçalo Hermingues Ourém (akkor Abdegas) ura elrabolta D'Alcacer do Sol arab fejedelem leányát, a csodaszép Fatimát. Apja katonái kiszabadították ugyan, de a nemes lovag újra csak megszerezte. Kérte a királyt, engedje meg, hogy hôstetteiért Fatimát feleségül vehesse. A király meg is engedte, de csak egy feltétellel: ha a szép fogoly elfogadja hódítója szerelmét, és áttér a katolikus hitre. Fatima meg is keresztelkedett; a keresztségben új nevet kapott: Ouréana, majd hamarosan don Gonçalo hitvese lett. Sajnos azonban rövid idô múlva meghalt. A deli lovag vigasztalhatatlan lett. Elhagyta a világot, és az alcobaçai kolostorba vonult. Épp akkortájt alakult meg egy új zárda az egyik kis hegyi faluban. Ide küldte a kolostor apátja Gonçalót is. Gonçalo az új monostor kápolnájába hozatta hitvese drága földi maradványait, és azóta nevezték el azt a helyet a szépséges fejedelemleányról Fatimának. Hasonlóképpen Abdegas is akkor kapta az Ourém nevet. [3] Fatima régi szerzetesplébánia, ezért a plébánost priornak nevezik. [4] Pontosan 1300 méterre a templomtól. [5] Portugáliában elég gyakori, hogy a szentekrôl vagy az ünnepekrôl nevezik el a családokat. [6] A legidôsebb leány, Mária, 26 éves, és már férjnél van. A többiek: Terézia, Glória és Karolina 24, 20 és 15 évesek. Manuel az egyedüli fiúgyermek, 22 éves. [7] Ebben az esztendôben tisztelendô Pena atya volt még ott, utána jött aztán Manuel Marqučs Ferreira. [8] Cruz Abbé még ma is él, 83 éves. [9] Ilyenkor a legnagyobb pompával szolgáltatták ki a szentáldozást, amelyre ünnepélyes körmenet következett. Portugáliában elég gyakoriak a körmenetek. Kisgyermekek lépkednek az Oltáriszentség elôtt. Szép fehér ruha van mindegyiken, és az az érdekes, hogy két kis szárnyat is erôsítenek a vállukra. Portugáliában ,,anjinhos''- nak nevezik ezeket a gyermekeket. [10] Az ének szövegét és dallamát lásd a kötet végén. [11] Montelo algróf, többször beszélt a gyermekekkel, és ô mondta, hogy a legcsekélyebb félelmet sem mutatták, sôt egészen felnôttesen fejezték ki magukat. [12] Maria-Rosa dos Santos e könyv második francia kiadásának nyomása közben halt meg Fatimában, 1942. július 16-án. [13] Portugália 1917-ben kis hadseregével a szövetséges csapatokhoz csatlakozott. [14] Iria gödrös, kivájt és teknôszerű mélyföld. A vidék egyik VII. században élt szentjérôl kapta a nevét. Tiszteletére állítólag Covában kápolna is állt volna. Cova da Iria eszerint tehát így hangzanék magyarul: Szent Iria -- vagy Szent Iréne Völgye. De az is lehet, hogy a név a földterület egykori uráról maradt vissza. Már három nemzedéken át a Santos család birtokához tartozott. A dombhajlat aljától, ahol most a csodás forrás van, fel a tetôig, ahol most a bazilika van, terjedt a birtok. [15] E körülmény vajon nem bizonyítja-e a látnokok igazmondását? Képzeljük el, hogy ha a gyermekek csak úgy találtak volna ki valami jelenést, akkor a saját maguk eszével ily különbözôséget felállítottak volna-e: hogy egyik beszél és hallja is a Jelenés szavát, a másik hallja, de nem beszél, a harmadik pedig csak a földi szót hallja, de azt ô is tudja, hogy a Jelenés is beszél. -- Ilyesmit gyerekész sohasem talál ki. [16] Portugáliában Lisszaboni Szent Antalnak nevezik. -- Igaz ugyan, hogy Páduában halt meg, de Lisszabonban született, és itt élt 24 évig. [17] Maria-Rosa titokban el akart Cova da Iriába menni, mert félt, hátha valami baj éri Luciát. Attól tartott ugyanis, hogy a sok kíváncsiskodó a végén rájön, hogy csalás az egész mendemonda, és talán még bántalmazzák is Luciát. Útközben azonban visszafordult, és elment a nagymisére. Egész biztosra vehetjük, hogy megkért valakit, aki vigyázott helyette Luciára. [18] Jacinta és Ferenc szülei sohasem kételkedtek a gyermekek ôszinteségében, egyedül csak attól féltek, hogy a kicsinyek valami csalás áldozatai lesznek. [19] 1938. január 25-26-i éjjel rendkívüli északi fény világította meg az éjszakát. Lucia ebben vélte ,,az Úr jelét'' felismerni. E jelenésrôl bôvebben a kötet végén szólunk. [20] E titokról lásd a könyv végén a jegyzetet. [21] Akik elôször kérdezték ki a látnokokat, azt hitték, hogy a Jelenés itt a tisztítótűzrôl beszélt. Pedig itt is, mint a többi fatimai jelenésben is a szegény bűnösökrôl beszél. Az eddig kiadott szövegek tehát egy kicsit tévesek. [22] Viszont egy-két dologból arra lehet következtetni, hogy július 13- a után Maria-Rosa hitetlenkedése erôsen megingott. Többek közt pl. hozzájárult, hogy lámpákat vegyenek, amelyeket a Jelenés fája elôtt akkortájt gyújtottak meg. Augusztus 13-a elôtt az egyik lámpatartó felállításánál már leányai is segédkeztek. [23] Igazi neve: Arthur d'Oliveira Santos. Harminchárom éves volt, és egy helybeli szabadkôműves lapot szerkesztett. Mint a Szabadgondolat harcos és tevékeny tagja, messze környéken híressé tette nevét, mígnem Sidonion Paďs 1917 decemberében megfosztotta állásától. Puskagolyó sebezte halálra, miközben kormányzója ellen merényletet tervezett. (Tomar, 1918) [24] A könyv második felében errôl még szólunk. [25] Augusztus 13-án t. i. Carraira asszony egy asztalt helyezett a Jelenés fája elé. Gyertyatartókat és virágcsokrokat rakott rája. A hívôsereg pedig egész halom pénzt szórt erre az asztalra. Az összegyűlt pénz felôl az asszony azt tanácsolta Luciának, hogy kérdezze meg a Jelenést. -- A valinhosi jelenés egyébként sorrendben a negyedik, és augusztus 19-én történt. [26] E szó nem egészen fedi a valóságot, mert egyesek azt mondták, hogy semmi rendkívülit sem láttak, mások pedig csupán a napfény elváltozását észlelték. [27] E jelenség azóta többször elôfordult Fatimában. Többek közt az 1924. május 13-i óriási zarándoklás alkalmával is. Van róla fényképfelvétel, és a fatimai megyéspüspök maga is bizonyítja. E csodás jelenségekrôl lásd bôvebben: G. Da Fonseca et C. Barthas: ,,Fatima, merveille innouie'' (209-226 lap). [28] Sôt egyesek még 40-50 km távolságról is látták e csodás jelenséget. (..Fatima, merveille innouie'' c. könyvben látható a tömeg fényképe és más hasonló bizonyíték.) [29] A leiriai egyházmegyét XIII. Leó pápasága idején. 1881-ben törölték el; egy részét a lisszaboni, a másikat pedig a coďmbre-i egyházmegyéhez csatolták. [30] Azóta már a fatimai templomot is javították és kibôvítették. (1931) [31] Manuel Marqučs Ferreira 1919 végén elhagyta Fatimát; utóda unokatestvére, Agostinho Marqučs Ferreira lett. [32] A fatimai plébános feljegyzése szerint az összeg 357 000 reis volt. (kb.1800 aranyfrank) [33] Sidonio Paďs 1917. december 8-i államcsínye. -- Sidonio Paďst 1918. decemberében meggyilkolták. [34] Acta Apostolicae Sedis 1918. 230 lap. [35] A két családban a következôk haltak meg: A Santos-családban maga az édesapa, Antonio dos Santos (1919. július 31.); Martoéknál: Ferenc 1919. április 4.; Jacinta 1920. február 20.; Florida 1920; Terézia 1921. [36] Lásd ,,Végre egy püspök'' c. fejezetben. [37] Annyi kilogramm búzát akart adni. amennyit a meggyógyult gyermek nyom. Az ilyen természetbeni adományokat eladták, és az árát a kápolna építésére fordították. Portugáliában sokszor tesznek ilyenfajta fogadalmat. [38] Ferenc 1908. június 11-én született, tehát még 11 éves sem volt. [39] Ezért rendelte el a leiriai püspök, hogy azon családok nevét, akik megígérik, hogy naponta elmondják a rózsafüzért, írják be az ,,anyakönyvbe''. Ma már más egyházmegyebeliek, sôt külföldiek nevét is bejegyzik ebbe a könyvbe. [40] Lucia feljegyzéseiben megemlíti: ,,Nem tudom, hogy a Szűzanya ez alkalommal mit beszélt vele, sohase kérdeztem ezt Jacintától.'' [41] Gondinho nôvér a terror miatt ebben az idôben még álruhában járt. [42] Jacinta feljegyzett mondásait lásd a könyv végén. [43] Az operációt dr. Leonardo de Castro, a kórház igazgatója végezte. Nagyon híres sebész volt. [44] ,,Könnyes szemmel vesszük tudomásul, hogy sírboltunkból elviszik annak holttestét, aki családunk számára annyi égi kegyelmet esdett ki!... Fájdalmunkat csak növeli az, hogy a kedves halottat nem a Cova da Iria-i bazilikába, hanem a temetôbe viszik. Szabadjon arra kérnem Nagyméltóságodat, hogy az elszállítást kegyeskedjék addig elhalasztani, amíg a bazilika elkészül, hogy akkor már közvetlenül ide lehes- sen a drága hamvakat szállítani...'' (Részlet Alvayazčre báró levelébôl, amelyet a leiriai püspökhöz intézett.) [45] Alvayazčre báró és fiai, Jean Pereira Venancio és Louis Fischer abbé, Jacinta családja és néhány asszony, állami tisztviselôk és a temetkezési vállalat. [46] 1938. május 13-án a hálaadó nemzeti zarándoklat alkalmával Cerejeira bíboros, lisszaboni pátriárka felkereste Fatimában azt a kis fehér sírboltot, és a portugál ifjúságot Jacinta és Ferenc oltalmába ajánlotta. -- 1922-ben Ôeminenciája írta az elôszót Galamba de Oliveira: Jacinta c. könyvének harmadik kiadásához. [47] Területileg a leiriai egyházmegye a legkisebb a portugál egyházmegyék között. Mindössze ötvenöt plébániája van, és hat esperesi kerületre van felosztva. [48] Montelo a ,,Paraiso na terra'' c. könyvében (16. lap) írja róla: ,,A forradalom idején ôt is üldözték, sôt le is tartóztatták; nagyon sok szenvedésben volt része.'' [49] Mendčs Belo bíboros és pátriárka élete végén buzgón tisztelte a Fatimai Szűzanyát. Sôt részt is akart venni egy Cova da Iria-i zarándoklaton, de ebben 1929-ben bekövetkezett halála megakadályozta. Eljárásában a bölcs óvatosság vezette. [50] Antero de Figuiredo: ,,Nunca mais!'' (Többé soha!...) [51] Filumena Morais de Miranda. aki nemsokára Lucia bérmaanyja lett, buzgón tisztelte a Fatimai Szent Szüzet, az elsôk között lépett be a ,,Szűzanya Szolgái'' közé. 1935. november 12-én halt meg. [52] A Társaságot Boldog Paul Frassinetti alapította 1834-ben. (Boldoggá avatták 1930-ban.) [53] Franciául: Marié des Douleurs. Magyarul: A Fájdalmas Szűzanyáról nevezett Mária. [54] 1922. május 3-án kelt püspöki rendelet. [55] 1927 tavaszán az elsôtôl néhány méterre egy második forrás is fakadt. [56] Maria das Dores lelkiségérôl megkapóan ír Antero de Figueiredo: Fatima c. könyvében. Könyvünk utolsó lapjai csak ennek rövid tartalma. [57] Antero de Figueiredo. [58] Amikor a Szent Szűz szobrát átvitték a bazilikába, a nép Mária nevét kiáltozta, miközben selyemkendôkkel és zsebkendôkkel integettek a szobor felé. Ezért nevezték el zsebkendôs körmenetnek. [59] Amikor könyvünk elsô (francia) kiadása megjelent (1940). [60] Amelyik szemináriumban azelôtt harminc növendék volt, most száz; amelyikben hatvan volt. most majdnem kétszáz van. [61] A portugál püspöki kar a spanyol forradalom idején fogadalmat tett, hogy elzarándokol Fatimába, ha a Szent Szűz megôrzi országukat a kommunizmus veszélyétôl. Ezzel a zarándoklással teljesítették fogadalmukat. Ugyanúgy, mint az 1931. május 13-i hálaadó nemzeti zarándoklaton, most is újra felajánlották a Fatimai Nagyasszonynak az egész országot. ======================================================================== A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár jegyzete A témában a könyv megjelenése óta eltelt idôszak két jelentôs új fejleményérôl számolhatunk be. Mindkettô 2000. május 13-án, a jelenések 83. évfordulóján történt Fatimában. II. János Pál pápa ezen a napon avatta boldoggá a két, még gyermekként elhunyt látnokot. Francisco Marto (e könyv szövege Ferencként említi) még a 11. életévét sem töltötte be, a húga, Jacinta pedig még nem volt tíz, amikor meghalt. A Szentatya megbízásából ugyanott, ugyanezen a napon hozta nyilvánosságra Angelo Sodano bíboros a harmadik fatimai titok tartalmát, amit hajdan a Szűzanya ismertetett meg a látnokokkal. A titkokról Lucia dos Santos nôvér -- ugyancsak fatimai látnok; ô e sorok írásakor, vagyis 2004-ben, kilencvenhét esztendôs -- évtizedekkel ezelôtt írt visszaemlékezéseiben számolt be. Az elsô kettô már régen közismertté lett, az itt olvasható könyv is említi ôket, a harmadik leírását azonban a közönség elôl elzárva, a Szentszék Titkos Levéltárában helyezték el. A titok látomásszerű megjelenésében a gyermekek egy fehér ruhás püspököt láttak (vagyis a pápát), amint egy elpusztított tájon, szétrombolt házak és halott emberek között egy hegyre kapaszkodik a csúcson emelkedô durván ácsolt kereszt felé. A halottak között különbözô társadalmi rétegekhez tartozók vannak, férfiak és nôk, papok és világiak. Amikor a püspök a kereszthez ér, lövés dördül, és ô összeesik. Az Egyház Tanítóhivatala szerint a megjelenítô kép szimbolikus, a második évezred utolsó századában (tehát a huszadikban) esett szörnyűségeket, az ateista hatalmak kegyetlenkedéseit jelzi elôre, az Egyház üldöztetését, a hitükért mártírhalált szenvedôket mutatja be. A ,,fehér ruhás püspökre'' leadott lövés egy nagyon is konkrét eseményhez kapcsolható: 1981. május 13-án (az elsô fatimai Mária-jelenés 64. évfordulóján) egy bérgyilkos merényletet követ el II. János Pál pápa ellen. A haláltól való, több szempontból is csodás jegyeket viselô megmenekülését a Szentatya egyértelműen a Szent Szűz közbenjárásának tulajdonítja. Késôbb az ôt megsebesítô golyót a Rómába látogató leiriai- fatimai püspöknek ajándékozta, aki belefoglaltatta azt a Fatimai Szűzanya-szobor koronájába.