Kérjük, az itt következô részt (314 sor) ne törölje ki, ha ezt a file-t továbbadja. Köszönjük. ======================================================================== A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár Isten hozta a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárban, a magyarnyelvű keresztény irodalom tárházában! A Könyvtár önkéntesek munkájával mindenki számára elektronikus formában terjeszti Isten Igéjét. A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár bemutatása ------------------------------------------------ Célkitűzés ---------- A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár (PPEK) célja az, hogy mindenki számára hozzáférhetôvé tegye a teljes magyarnyelvű katolikus egyházi, lelki irodalmat elektronikus formában. A lelkipásztori munka támogatása mellett elôsegíti az egyházi kutatómunkát, könyvnyomtatást és az írott, magyar keresztény értékek bemutatását, megôrzését, terjesztését. A könyvállomány mindenki számára ingyenesen rendelkezésre áll az Internet hálózaton keresztül. Egyházi intézményeknek és személyeknek postán is elküldjük a kért anyagot. Állomány -------- Minden szabadon másolható, szerzôi jogvédelem alá nem esô egyházi és vallási vonatkozású kiadvány része lehet a Könyvtárnak: a Szentírás (többféle fordításban), imakönyvek, énekeskönyvek, kódexek, pápai dokumentumok, katekizmusok, liturgikus könyvek, teológiai munkák, szentbeszéd-gyűjtemények, keresztutak, lelkigyakorlatok, himnuszok, imádságok, litániák, istenes versek és elbeszélések, szertartás- könyvek, lexikonok, stb. Irányítás, központ ------------------ Központ: St. Stephen's Magyar R.C. Church 223 Third St., Passaic, NJ 07055, USA (Az Egyesült Államok New Jersey államában levô Szent István Magyar Római Katolikus egyházközség) Levelezés: Felsôvályi Ákos 322 Sylvan Road Bloomfield, NJ, 07003, USA Tel: (973) 338-4736 Fax: (973) 338-5330 e-mail: felso@comcast.net A Könyvtár használata, a könyvek formája ---------------------------------------- Ebben az elektronikus könyvtárban nincs olvasóterem, hanem a szükséges könyveket ki kell venni (vagyis ,,letölteni''). Letöltés után mindenki a saját számítógépén olvashatja, ill. használhatja fel a szöveget. A hálózaton keresztül böngészni, ill. olvasni drága és lassú. A saját személyi számítógép használata a leggyorsabb és legolcsóbb, a könyv pedig az olvasó birtokában marad. Azoknak, akik nem rendelkeznek Internet-kapcsolattal, postán elküldjük a kért könyveket. Ebbôl a könyvtárból ügy kölcsönözhetünk, hogy nem kell (és nem is lehet) a kikölcsönzött könyveket visszaadni! A Könyvtár a kiadványokat kétféle alakban adja közre: 1. formálatlan szövegként, ami a további feldolgozást (könyvnyomtatás, kutatómunka) teszi lehetôvé szakemberek számára és 2. a Windows operációs rendszer Súgó (,,Help'') programjának keretében, ami a könnyű olvasást és felhasználást teszi lehetôvé mindenki számára (a szövegek -- külön begépelés nélkül -- egy gombnyomással egy szövegszerkesztô programba vihetôk át, ahol azután szabadon alakíthatók). A Könyvtárban található file-ok neve ------------------------------------ Minden kiadvány négyféle file formában található meg a Könyvtárban: text file (formálatlan változat), help file (,,Súgó'' formátum), sűrített text file és sűrített help file. Ezenkívül minden help file-hoz tartozik egy ikon file. Minden file nevének (file name) a két utolsó karaktere a verziószám (01 az elsô változaté, 02 a másodiké, stb). A file nevének kiterjesztése (file extension) mutatja a file típusát: txt: text file, zpt: sűrített text file, hlp: help file, zph: sűrített help file és ico: a Help file-hoz tartozó icon file. Például a Vasárnapi Kalauz című könyv elsô változatának (,,01'') négy formája: VASKAL01.TXT, VASKAL01.HLP, VASKAL01.ZPT, VASKAL01.ZPH; az ikon file pedig: VASKAL01.ICO. A sűrítést a legelterjedtebb sűrítô programmal, a PKZIP/PKUNZIP 2.04 DOS változatával végezzük. A sűrítés nagymértékben csökkenti a file nagyságát, így a letöltés/továbbítás sokkal gyorsabb, olcsóbb. A file-t használat elôtt a PKUNZIP program segítségével kell visszaállítani eredeti formájába. (Például a "PKUNZIP VASKAL01.ZPH" utasítás visszaállítja az VASKAL01.HLP file-t.) A file-ok felhasználási módjai ------------------------------ Mivel minden művet kétféle formában ad közre a Könyvtár, a következô kétféle felhasználási mód lehetséges. 1. A text file felhasználása Ez a file formálatlanul tartalmazza az anyagot. A felhasználó betöltheti egy szövegszerkesztô programba, és ott saját ízlése, szükséglete szerint formálhatja. Például ha az anyagot ki akarjuk nyomtatni könyv alakban (feltéve, hogy az szabadon publikálható), akkor ebbôl a text file-ból könnyen elô tudjuk állítani a nyomdakész változatot. Vigyázat! A text file minden sora sorvég-karakterrel végzôdik, ezeket elôbb el kell távolítanunk, és csak utána szabad a formálást elkezdenünk. A szövegben a kezdô idézôjelet két egymást követô vesszô, a felsô idôzôjelet két egymást követô aposztrófa és a gondolatjelet két egymást követô elválasztójel képezi (lásd a szöveg formájára vonatkozó megkötéseket késôbb). Az egyes fejezeteket csupa egyenlôségjelbôl álló sorok választják el egymástól. A file eleje ezt az ismertetést tartalmazza a Könyvtárról. Ezt a text file-t felhasználhatjuk szövegelemzésre is, amihez természetesen szükségünk van valamilyen elemzô programra. 2. A,,súgó'' file felhasználása Ez a file formátum igen egyszerű olvasást, felhasználást tesz lehetôvé a Windows operációs rendszerben megszokott ,,súgó'' programok formájában. (Az ajánlott képernyô felbontás VGA.) Az elektronikus könyv legnagyobb elônye az, hogy a szöveg elektronikus formában áll az olvasó rendelkezésére. A ,,Másol'' gombbal a teljes fejezet átvihetô a vágóasztalra [Notepad]) és onnan a szokásos módon: ,,Szerkesztés'' és ,,Másol'' [Edit és Paste] paranccsal bármilyen Windows szövegszerkesztôbe. Ugyanezt érjük el a Ctrl+Ins gombok együttes lenyomásával is. Ha nem akarjuk a teljes szöveget átvinni, akkor használjuk a ,,Szerkesztés'' [Edit] majd a ,,Másol'' [Copy] utasítást a program menüjérôl, minek következtében a fejezet teljes szövege megjelenik egy Másolás párbeszéd-panelban. A kijelölt szövegrészt a ,,Másol'' utasítás a vágóasztalra [Notepad] viszi, és onnan az elôbbiek szerint folytathatjuk a munkát. A programból közvetlenül is nyomtathatunk fejezetenként a ,,File'' és ,,Nyomtat'' [Print] utasítással. A nyomtatott szöveg formája kissé eltérhet a képernyôn láthatótól. A nyomtatott szöveg betűtípusa ,,Arial'', betűmérete 10 pontos. Ha más formátumra, betűtípusra vagy -nagyságra van szükségünk, akkor vigyük elôbb a szöveget a szövegszerkesztô programunkba, ott állítsuk be a kívánt formátumot, és utána nyomtassunk. Ahhoz, hogy a ,,súgó'' file-t használni tudjuk, a következôket kell tennünk (a ,,Vasárnapi kalauz'' című könyvvel mutatjuk be a lépéseket). 1. A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárból töltsük le a VASKAL01.HLP és a VASKAL01.ICO file-okat a saját gépünk ,,C:\PAZMANY'' nevű alkönyvtárába. (A VASKAL01.HLP helyett letölthetjük a sokkal kisebb VASKAL01.ZPH file-t is, de akkor letöltés után ki kell bontanunk a "PKUNZIP VASKAL01" utasítással.) 2. Készítsünk egy programindító ikont. A Programkezelôben kattintsunk elôször a ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű programcsoportra. (Ha az még nincs felállítva, akkor hajtsuk végre a fejezet végén leírt ide vonatkozó utasításokat.) Ezután válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és ,,Program'' utasításokat a menürôl. A párbeszed-panelban a következôket gépeljük be: Megnevezés: Vasárnapi Kalauz Parancssor: WINHELP C:\PAZMANY\VASKAL01.HLP Munkakönyvtár: C:\PAZMANY Ezután kattintsunk az ,,Ikon'' nevű utasításra, és adjuk meg a C:\PAZMANY\VASKAL01.ICO file-t. Ha ezután rákattintunk az így felállított ikonra, a program elindul, és olvashatjuk a könyvet. A ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű programcsoport felállítása: A Programkezelô menüjérôl válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és ,,Programcsoport'' utasítást. A párbeszéd-panelban a következôt gépeljük be: Megnevezés: Pázmány Péter E-Könyvtár Ezután zárjuk be a párbeszéd-panelt. Hogyan lehet a könyvekhez hozzájutni? ------------------------------------- A könyveket bárki elektronikus úton letöltheti a Könyvtárból (lásd a Könyvtár Internet címét) vagy postán megrendelheti (lásd a postai címet). Egyházi intézményeknek és személyeknek ingyen küldjük el a könyveket, mások a rendeléssel együtt 3 dollárt vagy annak megfelelô pénzösszeget küldjenek a lemez- és postaköltség megtérítésére. A Könyvtár használatának jogi kérdései -------------------------------------- Az általános elvek a következôk: 1. A Könyvtár mindenkinek rendelkezésére áll személyes vagy tudományos használatra. Ha a Könyvtár anyagát publikációban használják fel, akkor kérjük az alábbi hivatkozás használatát: ,,A szöveg eredete a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár -- a magyarnyelvű keresztény irodalom tárháza.'' 2. Egyházi intézmények és személyek kereskedelmi célokra is ingyenesen használhatják a Könyvtár anyagát, csak azt kérjük, hogy a kiadványuk elején helyezzék el az elôbbi utalást. A Könyvtár fenntartja magának azt a jogot, hogy eldöntse: ki és mi minôsül egyházi személynek, ill. intézménynek. Kérjük, keresse meg ez ügyben a Könyvtárat. 3. Ha a Könyvtár kiadványait nem egyházi intézmény vagy személy kereskedelmi célokra használja fel, akkor az elôbbi utalás feltüntetésén kívül még kérjük a haszon 20%-át a Könyvtár számára átengedni. A befolyt összeget teljes egészében a Könyvtár céljaira használjuk föl. Elôfordulhat, hogy ezek az elvek bizonyos könyvekre nem vonatkoznak, mert a szerzôi jog nem a Könyvtáré. Az ilyen könyv része az állománynak, lehet olvasni, lelkipásztori munkára felhasználni, de kinyomtatása, -- bármilyan formában --, tilos. Az ilyen jellegű korlátozások minden könyvben külön szerepelnek. (Lásd a könyvek elektronikus változatáról szóló fejezetet!) Hogyan lehet a Könyvtár gyarapodásához hozzájárulni? ---------------------------------------------------- Minden pénzügyi támogatást hálásan köszönünk, és a központi címre kérjük továbbítani. Az anyagi támogatásnál is fontosabb azonban az az önkéntes munka, amellyel állományunkat gyarapíthatjuk. Kérünk mindenkit, akinek a magyar katolikus egyház sorsa és az egyetemes magyar kultúra ügye fontos, hogy lehetôségeinek megfelelôen támogassa a Könyvtár munkáját. A munka egyszerű, bárki, -- aki már használt szövegszerkesztô programot --, részt vehet benne. Hogyan lehet az állomány gyarapításában részt venni? A munka egyszerűen egy-egy könyv szövegének számítógépbe való bevitelét jelenti. Elôször optikai beolvasással (szkennolással), automatikus úton, egy nyers szöveget készítünk, amit aztán az önkénteseknek ki kell javítaniuk. A munka lépései így a következôk: 1. Ellenôrizzük, hogy a kiválasztott könyv szabadon másolható-e (nem esik-e szerzôi jogvédelem alá), vagy meg lehet-e kapni a Könyvtár számára a másolás jogát. Ez ügyben vegyük fel a kapcsolatot a Központtal. 2. Ellenôrizzük, hogy a könyvet még nem kezdte-e el senki begépelni. Ez ügyben is vegyük fel a kapcsolatot a Központtal. A Könyvtár állandóan tájékoztat a begépelés alatt álló munkákról. 3. A könyvet küldjük el a Központnak, ahol optikai beolvasással elkészítik a nyers szöveget. 4. A Központ visszaküldi a nyers szöveget egy számítógépes lemezen a könyvvel együtt. A nyers szöveget tetszôleges szövegszerkesztô- formában lehet kérni. Ha az eredeti kiadvány nem alkalmas optikai beolvasásra (rossz minôség, régies betűtípusok stb. miatt), akkor az önkéntesnek kell a nyers szöveget is begépelnie. 5. Végezzük el a nyers szöveg ellenôrzését és javítását. Ez a munka legidôigényesebb része, és ettôl függ a végleges szöveg helyessége! Kövessük a szöveg formájára vonatkozó megállapodásokat (lásd a következô részt). 6. A kész szöveget küldjük vissza lemezen a Központnak. 7. A Könyvtár ezután elkészíti a kívánt file-formákat és a könyvet behelyezi a Könyvtár állományába. Megkötések a szöveg formájára ----------------------------- Mivel mindenki számára hozzáférhetô módon kell a szövegeket tárolnunk, egyszerűségre törekszünk. Általános szabály az, hogy semmilyen tipográfiai karaktert vagy kódot nem használunk, csak a billentyűzetrôl bevihetô karakterek szerepelhetnek a szövegben. A szöveg készítésekor kérjük a következô megállapodásokat betartani: 1. Margó: 1 hüvelyk (2.54 cm) bal- és jobboldalt. 2. Betűtípus: Arial, 10 pontos. 3. Alsó idézôjel: két vesszô szóköz nélkül, felsô idézôjel: két aposztrófa szóköz nélkül, gondolatjel: két elválasztójel szóköz nélkül, idézôjel idézôjelen belül: aposztrófa (alsó és felsô idézôjelként egyaránt). 4. Tabulátor karakter megengedett (a tabulátorokat fél hüvelyk, azaz 1.27 cm távolságra kell egymástól beállítani). 5. Semmilyan más formálási kód nem megengedett. 6. Lábjegyzet helyett szögletes zárójelbe kerüljenek a hivatkozások száma (pl. [1]), és a hozzátartozó magyarázatok a file legvégén egymás után, mindegyik új sorban kezdve. Érdeklôdés/Javaslat ------------------- A már meglevô állományról, a készülôfélben levô könyvekrôl, az önkéntes munka lehetôségeirôl és a Könyvtár legújabb híreirôl a következô címeken lehet tájékoztatót kapni: 1. levél: St. Stephen's Magyar R.C. Church 223 Third St., Passaic, NJ 07055-7894, USA 2. elektronikus posta (e-mail): felso@comcast.net 3. elektronikus hálózat (World Wide Web): http://www.communio.hu/ppek vagy http://www.piar.hu/pazmany Minôség -- állandó javítás -------------------------- A Könyvtár állományának minôségét állandóan javítjuk, újabb és újabb változatokat bocsátunk közre (a file nevének utolsó két karaktere a változat számát jelenti). Kérjük ezért a Könyvtár minden tagját, olvasóját, hogy jelentsen minden felfedezett szöveghibát. A levélben (postai vagy elektronikus levélben egyaránt), közöljük az új, javított sort az ôt megelôzô és követô sorral együtt. Így a szövegkörnyezetben elhelyezve, könnyű lesz a hibát megtalálni és javítani. Miután a file új változata (új verziószámmal) felkerült a Könyvtárba, a régit töröljük. Kérjük, a könyvekkel és a Könyvtár munkájával kapcsolatos észrevételeit, javaslatait, kritikáját közölje velünk! Segítségét hálásan köszönjük. A könyvtár mottója egy szentírási idézet ---------------------------------------- Ha ugyanis az evangéliumot hirdetem, nincs mivel dicsekednem, hiszen ez a kötelességem. Jaj nekem, ha nem hirdetem az evangéliumot! Ha önszántamból teszem, jutalmam lesz, ha nem önszántamból, csak megbízott hivatalnok vagyok. (1Kor 9,16-17) ======================================================================== ======================================================================== Balanyi György Szent István Egyházmegyei és rendi jóváhagyással Tartalomjegyzék ======================================================================== Tartalomjegyzék A könyv elektronikus változata I. Elôzmények II. Az apostol III. Az egyházszervezô IV. Az országépítô V. A társadalomépítô VI. Megpróbáltatás és megdicsôülés VII. Szent István alakja a századok folyásában Irodalom Jegyzetek ======================================================================== A könyv elektronikus változata Ez a program az azonos című könyv elektronikus változata. A könyv 1938-ban jelent meg a Magyar Szemle Társaság Kincsestár címü sorozatának 141-ik köteteként. ======================================================================== I. Elôzmények A 955 augusztus 10-i augsburgi vereség nagy megrázkódtatást idézett elô a magyarság életében: gyôzhetetlenségének büszke hitét szétrombolta s eddig rendíthetetlen magabízását csüggedésre és kishitűségre hangolta. Az imént még félelmetes hírű daliák, kik félszázadon át a ,,porba omlott Európa homlokán tomboltak'', most egyszerre megjuhászodtak s tétován húzódtak vissza gyepüik mögé. Úgy érezték, hogy Augsburggal áthághatatlan ércfal ereszkedett a német-magyar határra, melyen halálra zúzhatják magukat anélkül, hogy rést tudnának rajta ütni. Az augsburgi vereség tehát kemény lecke volt a magyarság számára, de legalább használt. A nemzet ösztönszerűen kiérezte belôle, hogy az eddig követett út már nem a gyôzelmek diadalútja, hanem a biztos pusztulás örvénye felé vezet. Az illúziók köde egyetlen érintésre felszakadt körötte és helyén elôtűnt a rideg valóság. Hiszen aki nyitott szemmel nézett a világba, annak lehetetlen volt azonnal észre nem vennie, hogy az utolsó évek politikai és társadalmi változásai után a kalandozások folytatása nemcsak kilátástalanná, hanem egyenesen életveszélyessé lett. Ami elôbb merész és férfias vállalkozásszámba ment, Augsburg után istenkísértéssé és a nemzet életével űzött könnyelmű játékká minôsült. Szerencsére ez a felismerés olyan erôs akaratú és határozott jellemű férfiúban testesült meg, aminô Géza fejedelem volt (972-997). Ez a nagyeszű és messzetekintô vezér nyomban trónralépése után levonta a változott helyzet következményeit. A korszaknyitó nagy egyéniségek csalhatatlan ösztönével rögtön felismerte, hogy a keresztény világ kellôs közepébe és két hatalmas császárság, két, lényegében különbözô kultúra ütközôpontjába plántált maroknyi magyarság csak eddigi eszményeinek és életberendezésének gyökeres megváltoztatásával és keleti, barbár lényének lehetô tökéletes áthasonításával biztosíthatja fennmaradását. Ezért egyfelôl szigorúan megtiltotta alattvalóinak a szomszéd tartományok további háborgatását, másfelôl térítô papokat kért Nagy Ottó császártól, mint a nyugati kereszténység világi fejétôl. Igaz, a múlt hagyományainak, családja korábbi összeköttetéseinek és a déli határszéleken itt-ott csírázni kezdô görög kereszténységnek jobban megfelelt volna a Bizánc felé tájékozódás. Hiszen a keleti császárság éppen akkortájt a ,,bolgárölô'' Basilios császár gyôzelmeiben ismét régi fényében ragyogott fel és Nagy Simeon egykor rettegett birodalmának megsemmisítése után közvetlen szomszédságba került Magyarországgal. De Géza éles szemét nem tévesztette meg a lidércfény csalóka ragyogása. Ô Kelet helyett mindig és következetesen Nyugat felé tekintett s mintegy a múlt kiengeszteléseként a Nyugathoz való teljes hozzásimulást és a nyugati kultúrközösségbe való szerves belekapcsolódást állította programként nemzete elé. Géza fejedelem azonban nemcsak élesszemű, hanem egyben gyakorlati érzékű politikus is volt. Tudta, hogy minden szónál szebben beszél a tett. Ezért maga járt elôl jó példával: mindjárt a térítô munka hajnalán egész házanépével együtt felvette a keresztséget. És számítása jól bevált: példája hamarosan követésre talált. Az elôkelô urak legtöbbje és a köznép nagy sokasága részint önszántából, részint a fejedelem jutalmának reményében, illetve büntetésétôl való félelmében szintén keresztvíz alá hajtotta fejét. Legtöbbjük azonban csak eszével lett keresztény, míg a szívében és erkölcseiben továbbra is pogány maradt. De azért az eredmény így is nagy volt. Géza uralkodásának végére az ország túlnyomó része, legalább külszínre, keresztény jelleget öltött. Nem kevésbé fényes siker kísérte Gézának a monarchikus államrend elôkészítésére irányuló igyekezetét. Pedig ezen a téren talán még keményebb munkát kellett végeznie. Hiszen a magyarság zöme lelkileg sokkal jobban elô volt készítve a kereszténység befogadására, mint a monarchiára. Elég e tekintetben arra utalnunk, hogy a kalandozások kora a központi hatalom rovására annyira megnövesztette a hadjáratok szerencsés vezéreinek, a hadnagyoknak politikai és gazdasági befolyását, hogy már-már az ország darabokra töredezésétôl lehetett tartani. Azután azt sem szabad felejtenünk, hogy a monarchia behozatala nemcsak új államrendet, hanem új életformát is jelentett: jelentette a régi féktelen szabadságnak, korlátokat nem tűrô egyéni vállalkozó kedvnek és szabad tombolásnak szigorú formák közé rögzítését. Érthetô tehát, hogy a hajdan fél Európát felnyargalt szilaj vitézek fiai és unokái csak nehezen és lépésrôl-lépésre kényszerítve tudtak megbarátkozni az ôsi szabadság gúzsbakötésének gondolatával. De Géza fejedelem itt is egész munkát végzett. A trónralépésekor szórványosan mutatkozó anarchisztikus tüneteket könnyű szerrel elfojtotta, és azontúl minden alattvalóját, kicsinyét és nagyját vezéri hatalmának feltétlen elismerésére kényszerítette. A nyílt ellenállást irgalmatlanul eltiporta, vérbe fojtotta. A krónikás ,,véreskezű'' jelzôje eléggé mutatja, hogy eszközeiben nem volt válogatós. De célját elérte. Élete végén nagyobb tekintéllyel és korlátlanabb hatalommal rendelkezett, mint a honalapító Árpádot leszámítva bármelyik elôdje. Kiterjedt hatalmának alapja nagy, minden más magyar úrét meghaladó birtoka volt, melyet a legyôzött törzs- és nemzetfôk javainak elkobzásával és a még meg nem szállott területek birtokbavételével, úgyszintén az uratlan népelemek szolgálatába kényszerítésével még nagyobbra, szinte félországnyira növesztett. A kor túlnyomóan magánjogi felfogása mellett ez a messzeterjedt magánbirtok lett kevéssel utóbb a királyi hatalom szilárd alapja. Bármily nagy eredményeket ért el azonban Géza fejedelem, tökéleteset semmilyen irányban sem tudott alkotni. Mert még sokkal jobban benne élt a régi világban és a régi erkölcsökben, semhogy hiánytalanul meg tudta volna valósítani a megsejtett új világot. A megfelelô lelki adottságok hiányában sem igazi apostol, sem igazi király nem tudott lenni; az elôbbihez még túlságosan pogány, az utóbbihoz pedig még túlságosan autokrata volt. Ezért Mózes példájára szerényen meg kellett elégednie azzal, hogy az áhított szebb és boldogabb világba bepillantást nyújtott népének, de a birtokbavételt magánál hivatottabb vezérre kellett hagynia, aki apostol, szent és államférfi volt egy személyben. Érdeme azonban így is elévülhetetlen: verítékes munkával feltörte a magyar ugart s ezzel biztosította fia, István király vetô és arató munkájának eredményét. ======================================================================== II. Az apostol Szent István Géza fejedelemnek és feleségének, az erdélyi Gyula világszép lányának, Saroltának házasságából született. Születését, mint egykoron ôséét, Álmosét, csodálatos látomás elôzte meg. Atyjának ugyanis egy álmatlan éjszakán, mikor éppen a magyar kereszténység jövendô sorsát forgatta elméjében, egy gyönyörű tekintetű ifjú jelent meg és tudtára adta, hogy a tervezett nagy dolgok kivitelére nem ô, hanem születendô fia van kiszemelve. Ugyanígy Saroltának is megjelent a levita ruhába öltözött ifjú és így szólt hozzá: ,,Asszony, bízzál az Úrban és légy benne bizonyos, hogy fiad fog születni, akit nemzetébôl elsônek illet majd a korona és a királyság. Nevezd ôt az én nevemen.'' És mikor Sarolta szent álmélkodással kérdezte: ,,De hát vajon ki vagy te Uram? milyen néven szólítsalak?'' -- így válaszolt: ,,Én István vértanú vagyok, aki elsônek szenvedtem vértanúhalált Krisztusért.'' Emese látomása tehát megismétlôdött s az elsô vezér után az elsô keresztény király is az álmok gyermekeként született. A Szent születésének idejét nem ismerjük pontosan; általában azonban 970 tájára szokták tenni. Az ellenben bizonyos, hogy bölcsôje Esztergomban ringott. Eredeti magyar nevén Vajknak hívták s abból a körülménybôl, hogy pogány nevét egy tôlünk meglehetôsen távolesô német krónikás, Thietmár merseburgi püspök tartotta fenn az utókor számára, joggal következtethetjük, hogy megkeresztelkedése csak jóval születése után, de mindenesetre még gyermekkorában ment végbe. Mai tudásunk szerint az elsô térítôk valamelyike, talán Piligrim passaui püspök egyik papja keresztelte meg ôt atyjával és nagybátyjával egyetemben. Keresztény neve mindenesetre e mellett bizonyít, mert a passaui egyházmegyének köztudomás szerint Szent István vértanú volt a védôszentje. A fejedelmi gyermek a legendák állítása szerint, de tetteibôl kivehetôleg is kitűnô nevelésben részesült. Nevelôje, késôbbi, nehezen ellenôrizhetô hagyomány szerint Theodatus vagy Deodatus (Tata) sanseverinoi gróf, jól megtanította ôt korának latinos műveltségére. Természetesen még nagyobb gondot fordított vallási és erkölcsi kiképzésére. E tekintetben a környezet is sokat tett. A fogékony lelkű gyermek elsôsorban az atyja udvarában sűrűn megforduló és vértanúságig elszánt térítô papok és szerzetesek szavaiból és példájából tanulta el azt a mély és minden ízében gyakorlati kereszténységet, mely a clunyi mozgalom révén akkor már széltében-hosszában terjedezett Európában.[1] Különösen mély hatással volt reája a Szent Adalbert prágai püspökkel való huzamosabb érintkezés. A lánglelkű püspök ugyanis, akiben a clunyi szellem elsô közép- és kelet-európai kiteljesedését kell látnunk, 995 körül, de lehet, hogy már elôbb is, hosszabb idôt töltött Géza udvarában és ezalatt bizonyára nem mulasztotta el, hogy a magyar trón várományosának lelki fejlôdését kívánatos irányban befolyásolja. Elsôsorban a gondos elméleti és gyakorlati elôkészítésnek kell tulajdonítanunk, hogy István már egészen más álláspontra helyezkedett a kereszténységgel szemben, mint atyja. Ami atyjánál még csak politikai számítás volt, az ô nála már eleven valósággá, lélekké teljesedett ki. Ô már nemcsak eszével, hanem szívével és egész valójával is keresztény volt, s az evangéliumból a hitelveken túl az erkölcsi követeléseket is kötelezôknek ismerte el magára nézve. Róla már igazán elmondhatjuk, hogy a hitbôl élt és mint szent, mint a clunyi mozgalomban elmélyült és megtisztult kereszténység öntudatos képviselôje mindenki másnál hivatottabb volt rá, hogy apostola legyen nemzetének. Vallásos buzgósága mellett korán kibontakozott a nagyrahivatott fejedelmi ifjú politikai géniusza is. Ebben a tekintetben is kitűnô mester állott oldalán: atyja. Géza jókor beavatta fiát az uralkodás művészetébe; részletesen feltárta elôtte a maga politikájának vezetô gondolatait és elérendô céljait s egyben megismertette vele a rendelkezésére álló hatalmi eszközöket. Sôt több jel arra mutat, hogy uralkodásának utolsó éveiben megosztotta vele a kormányzás gondjait. Hiszen látnia kellett, hogy megkezdett nemzetmentô művének fennmaradását és szerves továbbépítését csak úgy remélheti, ha idejekorán biztosítani tudja az elôbb-utóbb bekövetkezendô uralkodócsere sima és megrázkódtatásnélküli lefolyását. Erre pedig legegyszerűbb eszközül a hatalomnak legalább részben való átruházása kínálkozott. Géza azonban a legnagyobb szolgálatot azzal tette fiának, hogy méltó élettársat választott számára. A bajor Gizellával, az elsô magyarországi térítô apostol, Szent Wolfgang regensburgi püspök jámbor tanítványával kötött házasság kihatásaiban rendkívül áldásosnak bizonyult, mert egyfelôl megmutatta a világnak, hogy Európa leghatalmasabb és legtekintélyesebb dinasztiája magával egyenrangúnak tekinti az ifjú magyar uralkodó családot, másfelôl végleg megpecsételte a legközelebb esô, tehát legnagyobb veszedelmet jelentô német tartománnyal, Bajorországgal kötött barátságot.[2] E barátság legbiztosabb zálogai és egyben ôrei az ifjú királyné társaságában százszámra bevándorolt lovagok és közemberek voltak, akik a következô viharos évtizedekben fegyverükkel, tudásukkal és kétkézmunkájukkal egyaránt megbecsülhetetlen szolgálatokat tettek a csírázó magyar kereszténység ügyének. De azt sem szabad figyelmen kívül hagynunk, hogy a szent hitvespár példája gyökerében szentelte meg a keresztény magyarság családi életét. Ilyen gondos és sokoldalú elôkészítés után lépett István herceg atyja örökébe 997-ben. Trónralépése után mindjárt igazi apostolnak mutatta magát s kíméletlenül hadat indított annak a se hideg, se meleg kereszténységnek, mely atyja és az elôtte járt nemzedék életét jellemezte. Ô azt akarta, hogy a kereszténység élet és valóság legyen. Ezért szigorúan megparancsolta alattvalóinak, hogy mindenben pontosan alkalmazkodjanak az egyház törvényeihez: gyakran járuljanak a szentségekhez, vasárnap- és ünnepnapokon hallgassanak szentmisét, tartsanak munkaszünetet, tanuljanak meg keresztény mádra imádkozni és énekelni, az elôírt böjtöket tartsák meg és így tovább. Könnyű elgondolnunk, milyen nagy felzúdulást keltettek ezek a szigorú rendelkezések a félkeresztény és egészpogány magyarok táborában. Hiszen ôk egy pillanatig sem gondoltak arra, hogy az evangélium számukra merôben idegen és érthetetlen szellemét életük és cselekedeteik zsinórmértékévé tegyék. Ha annak idején keresztvíz alá is hajtották fejüket, azt korántsem meggyôzôdésbôl vagy éppen új élet kezdésének elszánásából, hanem tisztán számításból tették. Velük egyidejűleg a pogány szabadság hívei és a régi világ visszaálmodói is sorompóba léptek, mert elérkezettnek hitték az idôt a ,,véreskezű'' Gézától rájuk rakott bilincsek széttörésére. Sôt, hogy teljes legyen a zűrzavar, a politika is erôsen belejátszott a dologba: a somogyi lázadók vezére, Koppány, a tar Szerénd fia, kiben újabb történetírásunk talán nem alaptalanul Árpád legidôsebb fiának, Tarhosnak leszármazottját gyanítja, egyenesen trónkövetelôi igényekkel lépett fel a fiatal István fejedelemmel szemben. Ezek a motívumok azonban inkább csak mint homályos, tudatalatti sejtések, semmint kész program éltek a lázadók lelkében. Abban valamennyien egyek voltak, hogy halálosan gyűlölték az önmegtagadást és lemondást sürgetô új világot, de a helyébe iktatandó új berendezkedéssel már nem igen voltak tisztában. Terveik nem terjedtek túl a szemük elôtt kibontakozó s napról-napra jobban izmosodó keresztény életforma szétrombolásán. Egészben véve tehát inkább a jóvátehetetlenül tovatűnt múltat visszasíró bús ellenforradalmárok, mint igazi forradalmárok voltak; a fejlôdésnek inkább kerékkötôi, mint elôre lendítôi. Programtalanságuknál csak szervezetlenségük volt nagyobb: egyesülés helyett kisebb-nagyobb csapatokban törtek elô Somogyból és Zalából s a Balaton megkerülése után dúlva és fosztogatva vetették magukat a Veszprém körül elterülô fejedelmi javakra. Bármily hirtelenül jött, Istvánt nem érte készületlenül a viharos erejű támadás. Mihelyt némi áttekintést nyert a helyzetrôl, azonnal felülést parancsolt a hozzá hű magyar urak és vendég lovagok csapatainak s azok élén késedelem nélkül Veszprém alá indult. Mivel azonban maga még nem rendelkezett elegendô hadi tapasztalattal, a vezetést szerényen a bajor Vecelinnek engedte át. Mivel eleitôl fogva a kereszténység és a pogányság döntô mérkôzésének fogta fel a harcot, a gyôzelmet inkább az imádság erejétôl, mint a fegyverek hatalmától várta. Különösen Pannónia nagy szülöttjének, Szent Márton toursi püspöknek hathatós közbenjárásában bízott. Hadai élén az ô és Szent György vitéz lobogóját vitette és gyôzelem esetére a lázadók minden vagyonát az ô tiszteletére alapított pannonhalmi apátságnak ígérte oda. A veszprémi csata, mint elôre látható volt, a fegyelmezettebb és lelkesebb keresztény hadak gyôzelmével végzôdött. Koppány szervezetlen hadi népe jó részben elhullott a véres harcban vagy a gyôzôk fogságába került. Az elesettek közt volt maga a vezér is. István példaadás kedvéért felnégyeltette tetemét s darabjait Esztergom, Gyôr, Veszprém és talán Gyulafehérvár kapujára kiszegeztette. Koppány bukása messzeható következményeket vont maga után. A pogányság ereje annyira meggyengült, hogy a szent király életében nem mert többé fegyveres ellenszegülést megkísérelni. Titkos hívei duzzogva félreálltak, elvonultak a közéletbôl s legfeljebb sűrű erdôk homályában, nádasok és ingoványok mélyén űzték tovább pogány szertartásaikat és babonáikat. Ezzel párhuzamosan a térítés műve lényegesen meggyorsult. A Dunántúl északi és nyugati része rövid néhány esztendô alatt színkereszténnyé alakult át. Már a Balatontól délre, Somogyban, Tolnában és Baranyában valamivel nehezebben ment a dolog. Nyílt ellenállásra ugyan itt sem került sor, de szórványosan elôfordultak merényletek és véres támadások, melyeket egyes megátalkodott pogányok kíséreltek meg a térítô papok és szerzetesek ellen. Ascherik pécsváradi apátúr azonban nem rettent vissza semmi akadálytól. Nem hiába töltött éveket Szent Adalbert oldalán, a nagy vértanú lángoló lelkesedését és önfeláldozó hevét hordozta lelkében. Minél nagyobb ellenállást tapasztalt valahol, csak annál nagyobb buzgalommal hintegette az evangéliumi magvakat és lassan-lassan megporhanyította a pogány szívek kemény talaját. Mire az új évezred elsô évtizede a végére fordult, annyira megérett a helyzet, hogy itt is meg lehetett kezdeni az egyházi szervezet kiépítését. A Duna--Tisza-közén, bár néhány esztendôvel késôbb indult meg, szintén nagyobb megrázkódtatás nélkül haladt elôre a térítés műve. Önként következett ez abból a körülménybôl, hogy a vidéket túlnyomó részben a már keresztény dunántúli törzsek nemzetségei lakták. Nevezetesen Bácskát a Botond-, a nagy pesti lapályt pedig a fejedelmi Megyer-törzs dunáninneni részei tartották megszállva. A Mátravidéket megült kabar törzset viszont fônöke, Aba Sámuel révén személyi szálak fűzték István királyhoz. Egyébként is a Duna--Tisza-közön a talaj sajátos alakulása, lápos, ingoványos, Salamon Ferenc találó kifejezésével élve, ,,szivacsszerű'' jellege miatt jóval gyérebb volt a lakosság, mint akár a Dunán-, akár a Tiszántúlon; feljárása és megkeresztelése tehát lényegesen kevesebb idôt és fáradságot kívánt. Sokkal kedvezôtlenebbül alakult a helyzet a Tiszántúlon. Itt jóideig szinte leküzdhetetlen akadályok gördültek a térítés elé. A legnagyobb akadályt a vidék periferikus helyzete jelentette: évek, sôt évtizedek teltek bele, míg az Esztergomból kisugárzó központi hatalom idáig elhatott. Addig úgyszólván teljes függetlenségben éltek az itteni törzsek; erôs gyepüik mögött, tömérdek láppal és ingovánnyal övezett szállásaikon egyszerűen nem vették tudomásul, hogy a világ átalakulóban van körülöttük. Nem kevésbé súlyos akadályt jelentett a lakosság vérségi összetétele. Míg ugyanis a dunántúli törzsek túlnyomóan keresztény népelemekre: avarokra, szlovénekre, németekre, kelta és római törmelékekre telepedtek, addig a tiszántúli, ún. fekete magyarok, csupa pogányokat: bolgárokat, gepidákat és avarokat találtak maguk elôtt. És még késôbb is, a megtelepedés után is jobbára pogányokkal, a keleti gyepükön beszüremkezô besenyôkkel és kunokkal elegyedtek. Nekik tehát sokkal kevesebb alkalmuk volt a kereszténységgel való megismerkedésre, mint nyugati fajtestvéreiknek. Ami kevés keresztény hatás mégis érte ôket, azt is a keleti és nem a nyugati egyháztól nyerték. Ilyen körülmények közt érthetô, hogy a tiszántúli részeken sokkal késôbb és nehezebben vert gyökeret az új vallás, mint az ország egyéb tájain. Querfurti Szent Bruno ugyan már 1008 tájáról azt jelenti, hogy Szent Péter soha hiába nem járó követsége a fekete magyarokhoz is megérkezett és hogy azok valamennyien keresztényekké lettek, de állítása nyilván tévedésen vagy talán inkább hibás általánosításon alapszik. A tiszántúli magyarság teljes megtérése csak évtizedekkel késôbb, részben csak a szent király halála után következett be. Ebbe a szívósságba azonban a vallási meggyôzôdés mellett a politika is erôsen belejátszott. A tiszántúli urak nemcsak azért nem akartak tudni a kereszténység elfogadásáról, mivel az merôben új, az eddiginél sokkal keményebb életformát jelentett számukra, hanem azért sem, mivel a kereszténység felvétele gyakorlatilag egyet jelentett a keresztény király fôhatósága elôtt való feltétlen meghajlással. Már pedig ôk mindenekfölött szabadok és függetlenek akartak lenni. Annyira égtek a szabadságért, hogy megtartásáért még a nyílt szembefordulástól sem riadtak vissza. Mivel azonban Koppány bukása után hálátlan és kockázatos vállalkozás lett volna pogány mezben állani ki a küzdôtérre, ügyesen politikai színezetet adtak vállalkozásuknak. A legendák és krónikák két név köré fonják ezeknek a harcoknak történetét. Elôadásuk szerint Gyula erdélyi hadnagy, Szent István nagybátyja mindjárt az új ezredév küszöbén, 1002-ben vagy 1003-ban, Ajtony, a Tiszától az erdélyi hegyek lábáig s a Kôröstôl az Al-Dunáig terjedô hatalmas rónaság ura pedig a harmadik évtized második felében lázadt fel. Különösképpen egyik sem volt pogány; Gyula már apjáról, sôt talán nagyapjáról keresztény volt s Ajtony a bulgárföldi Bodonyban (Viddinben) szintén már korábban megkeresztelkedett. Ennek ellenére azonban mind a ketten pogány ösztönzésre és pogány érdekekért szállottak síkra. Egyek voltak abban is, hogy törvényes királyukkal szemben, idegen, bulgár (Keán) és talán görög segítséget vettek igénybe. E néhány véletlen egyezésen túl azonban semmi közelebbit nem tudunk Gyula és Ajtony felkelésérôl. Mert amit a késôbbi legendák feljegyeztek róluk, annyira át- meg át vannak szôve mondai elemekkel, hogy emiatt nem fogadhatjuk el történeti valóságnak. De ha a részleteket nem is, az eredményt ismerjük: Szent István minden ponton diadalmaskodott ellenfelein s bár nehéz harcok árán, országa egész területén gyôzelemre vitte a kereszténység ügyét. Titkos pogányok természetesen maradtak ezentúl is, de a pogányság mint szervezett erô, mint cselekvô hatalom egyszersmindenkorra elenyészett. Késôbbi, Vata-féle fellángolását már nem bensô erejének, hanem csupán a politikai viszonyok szerencsétlen alakulásának köszönhette. István királynak tehát negyvenéves apostoli működése végén minden oka megvolt rá, hogy örömmel és büszkeséggel tekintsen vissza megtett útjára. Amit annakidején elérendô célként tűzött maga elé, azt sikerült csaknem hiánytalanul elérnie: országában meleg otthont és gazdag virágzással kecsegtetô jövôt biztosított Krisztus vallásának. Igaz, a cél elérése tömérdek gondjába, ôrlôdésébe és verejtékébe került, de az eredmény megérte a fáradságot. Pályája vége felé igazsággal és önérzettel írhatta az Intelmek bevezetésében: ,,Te nem ismered a hadakozás fáradalmait és az ellenséges népek támadásait: én pedig csaknem egész életemet ilyen háborúságokban töltöttem.'' ======================================================================== III. Az egyházszervezô A Veszprém falai alatt aratott diadal elsôsorban a kereszténység gyôzelme volt, de távolabbi következményeiben döntôleg hatott a monarchia sorsának alakulására is. Az ifjú fejedelem határozott fellépése és a nyomában járó fényes siker ugyanis egyszerre nagyra növesztette a központi hatalom tekintélyét. A régi törzsszövetség végleg megbukott és István egyedüli ura maradt az országnak. Ameddig a térítés műve elhatott, nem akadt többé senki, aki uralmának jogosságát kétségbevonni vagy hatalmát korlátozni merészelte volna. István sietett megragadni a kedvezô alkalmat, hogy a kiküzdött hatalom mellé annak magasabb szentesítését is megszerezze. Ez okból Ascherik (Asztrik) pécsváradi apáturat még az ezredik év letelte elôtt Rómába küldötte, hogy általa koronát és királyi címet kérjen magának II. Szilveszter pápától. Az akkori világ felfogása szerint ugyanis egyedül Szent Péter utódjának állott jogában, hogy az arra érdemes fejedelmeket koronaküldéssel és szentelt olajjal való felkenésük elrendelésével Isten kegyelmébôl uralkodó királyokká avassa. A követküldés a lehetô legalkalmasabb idôben történt. Mert a nagytehetségű és eszményi hevületű III. Ottó császár éppen akkoriban szövögette javában a régi római császárság felújításának és az egyház egyetemes, egész Európát átfogó hatalommá fejlesztésének gondolatát. Egykori tanítója s azóta atyai barátja, a lelkes dél-francia II. Szilveszter pápa nemcsak hogy mindenben osztotta, hanem még szította is a nagyratörô fiatal uralkodó fellengzôs terveit. Nem csoda tehát, hogy a Kelet és Nyugat legnemesebb hagyományait magában egyesítô császár sokkal inkább otthon érezte magát Olaszország verôfényes ege alatt, mint a barbár Németországban s a különleges német érdekeket bármikor kész volt feláldozni az egyetemes egyház és császárság kedvéért. Így tett akkor is, mikor Gnesenben, Szent Adalbert püspök sírján önálló érsekséget alapított s ezzel nagykorúsította az ifjú lengyel egyházat. Ilyen gondolkodás mellett természetes, hogy III. Ottó felfogásától nem volt idegen a német befolyástól mentes külön magyar hierarchia felállítása sem. Hiszen az ô elgondolásában Esztergom ugyanazt a missziós szerepet volt hivatva betölteni Dél-Kelet-Európa nagy népegyvelegével szemben, mint Gnesen az északkeleti szlávokkal szemben. Ez a gondolat annál hamarabb felvetôdött lelkében és annál gyorsabban valósággá érett, mivel a magyar fejedelmi ház régi és új barátai, mindenekelôtt Szent Adalbert püspök és Henrik bajor herceg, Gizella királyné testvérbátyja, szintén ebben az irányban vetették latba befolyásukat. Ugyanígy tett II. Szilveszter pápa is, akinek már csak azért is kedves volt a gondolat, mivel így biztosabban remélhette, hogy a függetlenségére büszke és féltékeny magyarságot hiánytalanul meg tudja nyerni a kereszténység számára. Ilyen elôzmények után nem csodálkozhatunk rajta, hogy Ascherik apátúr Rómában a lehetô legszívesebb fogadtatásban részesült. A temperamentumos pápa, mikor a buzgó magyar fejedelem tetteinek felsorolását hallotta, nem tudta megállni, hogy lelkesen fel ne kiáltson: ,,Én csak apostoli vagyok, ô ellenben igazi apostol, aki által Krisztus íme oly sok népet térített magához.'' De nem maradt a puszta szónál, hanem készörömest teljesítette a követ valamennyi kérését: megadta neki a kért királyi koronát -- a mai szentkorona felsô részét, -- a hordozható -- akkor még egyágú -- apostoli keresztet s mindenekelôtt megadta a felhatalmazást a német egyháztól független külön magyar egyház megszervezésére. Ascherik úr feladata szerencsés megoldása után azonnal haza indult, hogy urának minél hamarabb meghozza az örömhírt. Idehaza azután a legenda szava szerint ,,az apostoli áldás, korona és kereszt vétele után a magyar nép ujjongó örömmel királlyá kiáltotta ki, a papság pedig szentelt olajjal felkente és a királyság jelvényével megkoronázta Isten választott szolgáját, Istvánt.'' Mikor történt a nagy esemény, nem tudjuk pontosan. Hóman Bálint figyelmet érdemlô bizonyítékok alapján az ezredik év karácsonyára, illetve a karácsonyi ünnep nyolcadára teszi. E szerint a második évezred hajnalának pirkadása Magyarországot már a keresztény királyságok sorában találta. A királlyá koronázás megadta Istvánnak a jogot és a lehetôséget arra, hogy most már komolyan hozzálásson országa egyházi, politikai, gazdasági és társadalmi megszervezéséhez. Századokra szánt munkáját az egyházi szervezet kiépítésén kezdte. Így kívánta ezt a kor mélyen vallásos gondolkodása és tulajdon meggyôzôdése. Mert nem szabad felejtenünk, hogy István nemcsak király, hanem egyben szent is volt és mint ilyen élt-halt mindenért, amit vallása és egyháza érdekéhez tartozónak érzett. ,,Mindenekelôtt különösen parancsolom -- írja fiának, -- lelkedre kötöm és tanácsolom, kedves fiam, hogy -- ha kívánatos elôtted a királyi korona dicsôsége -- az apostoli és katolikus hit megôrzésében jó példával járj alattvalóid elôtt.'' ,,A második hely a vallás után királyi palotádban -- olvassuk tovább -- bizonyára az egyházat illeti meg, melynek feje Krisztus.'' ,,A királyi méltóságban a harmadik hely a fôpapoké; legyenek ôk a te tanácsadó véneid, s úgy vigyázz rájuk, mint a szemedvilágára.'' De ezen érzelmi okon túl a tárgyi szempontok is az egyházi szervezés elsôbbségét ajánlották. Nevezetesen mellette szólt az a körülmény, hogy a hierarchikus berendezkedés teljesen készen kínálkozott, csak át kellett venni, illetve le kellett másolni. Azután itt az idegen minták átvétele sokkal kevésbé fenyegetett veszedelemmel, mint a politikai intézmények átültetése. Hiszen az egyház ekkor már teljesen nemzetközi, illetve nemzetfölötti intézmény volt, a nemzetek anyja, s mint ilyen egyenlô szeretettel ölelt keblére minden újonnan megtért népet. Nem kevésbé nyomósan esett latba az a körülmény, hogy az egyházi szervezést minden különösebb elôkészület és elôzetes szentesítéskérés nélkül azonnal meg lehetett kezdeni. Az invesztituraharcot megelôzô korban ugyanis még számos olyan jogot, amely a pápákat illeti meg, a királyok gyakoroltak. Jogosultságukat a keresztény királyság fogalmából eredônek vélték. Hiszen ismeretes, hogy a keresztény királyság eszméje a regnum mellett eredetileg a sacerdotium számos vonatkozását is magában foglalta. Tudjuk, hogy középkori királyok akárhányszor egyházi jellegű ténykedést végeztek, egyházi hivatalt töltöttek be, koronáztatásukkor szentelt olajjal való felkenésben s utazásaik alkalmával egyházi fogadásban részesültek. Különösen a közigazgatás terén gyakoroltak széleskörű egyházi jogosítványokat. Így püspökségeket és apátságokat alapítottak, az új alapítású egyházmegyék élére fôpásztorokat állítottak s törvényeikben az egyházi ügyekre is kiterjeszkedtek, még pedig sokszor az egyház kifejezett közreműködése, elôzetes hozzájárulása, illetve utólagos szentesítése nélkül. És mindezt a maguk fejedelmi hatalmának teljességébôl. A szentszék közreműködése, elôzetes hozzájárulása, illetve utólagos szentesítése csupán dísze, nem pedig szükségképpeni alkotó eleme volt ilyen irányú rendelkezéseiknek. A clunyi eszmék elôretörésével és az egyházi kormányzatba való behatolásával azonban gyökeresen megváltozott a helyzet. A központi egyházi hatalom nagy mértékben megerôsödött és fokról-fokra hágva sok olyan jogot kisajátított, illetve magába olvasztott, melyet addig kizárólag a fejedelmek vagy legalább a fejedelmek is gyakoroltak. Innét van, hogy a XI. század végén, VII. Gergely pápa eszméinek diadala után már sehogyan sem tudták megérteni Szent István egyházi hatalmának igazi természetét és terjedelmét s megmagyarázására kénytelenek voltak a pápai oldalkövetség (legatus a latere), illetve a külön pápai meghatalmazás feltevéséhez folyamodni (Szilveszterbulla).[3] Pedig a valóságban nagyon egyszerű a dolog: István király az egyház megszervezésében lényegében ugyanazt a széleskörű joghatóságot gyakorolta, melynek konkrét példáival a korabeli német uralkodók, köztük sógora, II. (Szent) Henrik okleveleiben lépten-nyomon találkozunk. Bármennyire adva voltak azonban a magyar egyház megszervezésének anyagi, szellemi és erkölcsi feltételei, mégis idô telt bele, míg a nagy mű egészen elkészült. Hiszen az építô munka épp oly kevéssé tűri az elhamarkodást, mint az elnagyolást; annak szervesen kell kinônie a lelkek talajából és állandóan összhangban kell lennie az elérendô célokkal. Bizonyos, hogy Szent István egyházépítô munkájában szigorúan meghatározott terv szerint járt el. Gondolatban elôre pontosan kicirkalmazta az alapítandó püspökségek számát, megközelítô kiterjedését, sôt határait és beosztását is; az egyes alapítások gyakorlati kivitelezéséhez azonban csak akkor fogott hozzá, mikor a térítôk fáradsága és verítéke már kellôképpen elôkészítette számára a talajt. Ebbôl következik, hogy a szervezést nyugaton indította meg, mint ahol legkorábban mutatkozott meg a térítés eredménye. Az esztergomi érsekséget, melyet az elsô pillanattól fogva az egész magyar katolikus egyház fejének szánt, és talán a gyôri püspökséget, minden bizonnyal még Ascherik apátúr római követsége elôtt megszervezte. Harmadiknak, de már az ezredik éven innen a veszprémi püspökséget állította fel a nagykiterjedésű Veszprém, Visegrád, Fejér és Kolon (a mai Somogy és Zala) megyék számára. Ezen elsô alapításokat néhány évnyi késéssel, de mindenesetre még az új ezredév elsô évtizedében a pécsi, kalocsai, váci és egri egyházmegyék megszervezése követte. Az elsôt a Dunántúl délkeleti és a Dráva-Száva-köz középsô részén, a másodikat és harmadikat a Duna--Tisza- közén és végül a negyediket a középsô Tiszaháton és a felsô Tiszántúlon megült törzsek és nemzetségek lelki gondozására szánta a szent király. Ezután hosszabb, körülbelül 10-15 éves szünet állott be a szervezésben. Újabb alapításra csak akkor került sor, mikor a tiszántúli és keleti országrészek politikai helyzete és vallási képe végleg tisztázódott, vagyis Gyula és Ajtony leverése után. Az ekkor felállított bihari (váradi), erdélyi (gyulafehérvári) és marosvári (csanádi) püspökségek közül azonban csupán az utóbbinak megalapításáról van közelebbi értesülésünk. Nevezetesen a Gellért-legendából tudjuk, hogy a király Ajtony legyôzése után azonnal elôhívatta bakonybéli remeteségébôl Gellért urat és Csanád ispán fegyvereinek oltalma alatt útnak indította ôt Marosvárra. Kísérôül tíz bencés szerzetest adott melléje azzal a meghagyással, hogy támogassák ôt az egyházmegye megszervezésében és a hitélet megindításában. A csanádi püspökség megalapításával Szent István végére is jutott szervezô munkájának. Egyes történetírók a Gellért-legenda nyomán azt vitatják ugyan, hogy eredetileg tizenkét egyházmegye felállítását tervezte, már akár a tizenkét apostolra való emlékezésbôl, akár a szentágostoni elvbôl kiindulva, de ez nem valószínű. Nemcsak azért nem, mivel semmi nyomát nem találjuk a szent király további alapító szándékának, hanem azért sem, mivel a valóságban megalapított püspökségek, az akkori viszonyokat véve alapul, oly tökéletesen kitöltötték az ország területét, hogy az állítólag még alapítani szándékoltak beillesztésére egyáltalában nem találunk helyet. Nem szabad ugyanis felejtenünk, hogy a Kárpátok hegyvidéke akkoriban még túlnyomó részében lakatlan és műveletlen terület, gyepü-elve volt és így természetesen kívül esett a szent király egyházépítô tervein. Csak idôvel népesedett meg annyira, hogy érdemes volt bevonni a már meglevô egyházi és politikai szervezetbe. Ennek a bevonásnak azonban az lett a következménye, hogy a szélen fekvô esztergomi, egri és erdélyi egyházmegyék területe aránytalanul megduzzadt, míg a hasonló terjeszkedési lehetôségekkel nem rendelkezô Vác, Bihar, Kalocsa és Pécs eredeti állapotukban és kiterjedésükben maradtak meg. A századokon át fennállott kiáltó aránytalanságok tehát csak jóval késôbb keletkeztek. Szent István idejében a püspökségek még megközelítôen egyforma -- Pauler Gyula számítása szerint -- átlag 200--300 mérföld kiterjedésűek voltak. Határaik szeszélyesnek látszó alakulását és egymásbafonódását eléggé megmagyarázza az a körülmény, hogy a késôbb keletkezetteknek szükségképpen alkalmazkodniok kellett a már meglevôkhöz, melyeknek határalakulását viszont erôsen befolyásolta a térítés foka megalapításuk idején. Az egyházmegyék határainak kijelölésénél nem kisebb bölcsességre és körültekintésre mutat azok középpontjainak megválasztása. Szent István e tekintetben legkevésbé sem kötötte magát pusztán földrajzi szempontokhoz s az egyes püspökségek székhelyéül a természetes középpontok helyett rendszerint olyan városokat illetve várakat szemelt ki, melyeket kedvezô fekvésük vagy történeti múltjuk ajánlott e megtisztelô szerepre. Mert ô ebben a részben is, mint annyi másban, a történeti folytonosságnak volt a híve. A Dunántúlon semmi különösebb nehézségbe nem ütközött ennek az elvnek keresztülvitele. Hiszen ott a kelta-római műveltségnek és a régi pannóniai kereszténységnek akkor még számos emléke élt. Sôt egyik-másik helyen, bár halvány nyomokban, a városi élet folytonossága is megmaradt. Különösen áll ez Esztergomra, ahol az ún. latin város, a civitas Latinorum még az ezredforduló táján is híven ôrizte a régi Salva római-latin hagyományait. De nagyjából ugyanez volt a helyzet Pécsett is, ahol a rómaiság (Sopianae) és a népvándorláskorabeli kereszténység (Quinque Ecclesiae) emlékei gazdag változatban vegyültek egymással. Római telepen (Arrabona) épült Gyôr is; joggal feltehetô tehát róla, hogy a letűnt római világgal való valamelyes kapcsolatát a népvándorlás viharos századaiban is megôrizte. Sôt az újabb kutatások még a szlávnevű Veszprém környékén erôs római befolyás emlékeit tárták fel (Baláca). Míg így a dunántúli püspökségek székhelyének megválasztása a történeti folytonosság elvének szigorú alkalmazásával történhetett, a Dunától keletre esô országrészekben már lehetetlen volt kizárólag ezt az elvet követni. Itt ugyanis az egy Gyulafehérvár, illetve Kolozsvár kivételével sehol sem lehetett székhelynek alkalmas római telepet találni. Karácsonyi János nem tartja ugyan kizártnak, hogy eredetileg Vác és Kalocsa is római alapítások, a Duna innensô oldalán épült erôdítmények átellenes táborhelyei voltak, de ezt nehéz bebizonyítani. Azt kell tehát hinnünk, hogy a keleti püspökségek székhelyének megválasztásánál nem annyira a történeti, mint inkább a védelmi szempont volt az irányadó: a szent király a gyarló közbiztonsági viszonyokra való tekintettel lehetôleg olyan pontokat szemelt ki székhelyekül, melyeken vagy már kész várak állottak (Bihar, Marosvár), vagy legalább ilyenek építésére alkalmas hely kínálkozott (Eger). A püspökségek megszervezésével természetszerűleg együtt járt azok betöltése. A személyi kérdések megoldása azonban hasonlíthatatlanul könnyebben és simábban ment, mint maga a szervezés. Hiszen az esztergomi királyi udvar már az ezredik év körül valóságos gyűlô helye volt mindazoknak az égô buzgóságú apostoli férfiaknak, papoknak és szerzeteseknek, akiket a vértanúság vágya vezérelt a magyar földre. A szent király szíves szeretettel fogadta valamennyiüket és barátaiként bánt velük. Úgy tekintett fel rájuk, mint Krisztus elszánt bajnokaira, akik vérüket, sôt életüket is készek feláldozni a zsenge magyar kereszténységért. Minél buzgóbbak voltak, annál mélyebb bepillantást engedett nekik szívébe, lelkébe. Így idôvel egy egészen sajátszerű kerekasztal alakult ki körötte, melynek tagjait nem nagy lovagi tettek, hanem a szigorú önmegtagadás, a kemény vezeklés és a minden áldozatra kész irgalmas szeretet cselekedetei vonták fénybe, ragyogásba. Mikor tehát az elsô püspökségek betöltése napirendre került, Istvánnak már gazdag választéka volt az arra érdemes szentéletű férfiakból. Valamennyi kinevezettjét, sajnos, nem ismerjük, de az a néhány név, melyet megôriztek számunkra az irigy századok, több mint elegendô biztosíték arra, hogy szent királyunk ezen a téren is kitűnô lélekismerô volt. Nevezetesen személy szerint és bizonyos fokig tetteikbôl is ismerjük Anasztáz esztergomi és Ascherik kalocsai érseket, továbbá Bonipert pécsi és Szent Gellért csanádi püspököt. Az elsô kettôrôl tudjuk, hogy Szent Adalbert legbensôbb baráti köréhez tartoztak; kinevezésük tehát egyet jelentett a szent püspök magasan szárnyaló eszményiségének és lángoló buzgóságának magyar talajba való átültetésével. Bonipert és Szent Gellért kinevezése ismét más lelkiség diadalát jelentette. Az elôbbi a Franciaországban, az utóbbi pedig Felsô-Olaszországban ébredezô teológiai eszmélôdést plántálta át a Duna és Tisza hidegebb tájaira. A térítôi kar összetételébôl önként következett, hogy a kinevezett fôpapok szinte kivétel nélkül mind szerzetesek voltak. A fentebb említett négy közül háromról nyilván tudjuk, hogy a bencés rendbôl kerültek ki és csak egyrôl, Bonipertrôl, a híres Fulbert chartresi püspök barátjáról állíthatjuk megközelítô valószínűséggel, hogy püspöksége elôtt világi pap volt. A szerzetesi elem erôs elôtérbenyomulásából következôleg az ifjú magyar hierarchia hosszú idôre túlnyomóan szerzetesies, műszóval monachalis jelleget nyert. Ez a körülmény fôleg két szempontból érdemel külön kiemelést: egyrészt teljes értékű biztosítékot jelentett a tekintetben, hogy Magyarország a legtisztább clunyi formájában vette át a kereszténységet, másrészt eleve mentesítette a magyar keresztény egyházat azoknak a szomorú visszaéléseknek java részétôl, melyek Nyugaton kevéssel utóbb az invesztitúraharc felidézésére vezettek. A püspökségekkel egyidejűleg vagy azokat hamarosan követôleg megalakultak a káptalanok is, melyek köztudomás szerint a püspökök tanácsadóit és munkatársait, a kanonokokat egyesítették magukban. Természetes, hogy mint a püspökök, a kanonokok túlnyomó része is a kolostorok lakóiból került ki. A Gellért-legenda elbeszélésébôl tudjuk, hogy mikor Gellért úr a király parancsára Marosvárra indult, elsô munkatársait a pannonhalmi, bakonybéli, pécsváradi és zalavári monostorokból nyerte. A csatlakozott tíz tanult barát közül heten, név szerint: Albert, Fülöp, Henrik, Konrád, Krató, Tasziló és István már folyékonyan beszéltek magyarul s ezért ôk lettek az egyházmegye elsô fôesperesei. Az idegenek mellett azonban csakhamar megjelent a magyar elem is. Ugyancsak a Gellért-legendában olvassuk, hogy mindjárt a térítés kezdetén harminc újonnan megtért magyar odajárult a püspök elé és esennen kérte ôt, hogy fogadja fel gyermekeiket és megfelelô kiképzés után szentelje ôket papokká. A szent nagy örömmel fogadta az ajánlkozást; a gyermekek számára külön házat jelölt ki iskolának és mesterül régi barátját és útitársát rendelte föléjük. A kis magyarok igen fogékony tanítványoknak bizonyultak, s éjjeli és nappali tanulással rövid idô alatt annyira vitték az olvasásban és éneklésben, hogy fel lehetett nekik adni az egyházi rendeket. A legenda szava szerint ,,ôk lettek Szent György monostorának elsô kanonokjai; a püspök a legnagyobb szeretettel viselte szívén nevelésüket, mivel nem idegenek, hanem bennszülöttek voltak, hogy általuk Isten egyháza felmagasztaltassék.'' Abban az idôben a kanonokok Szent Chrodegang metzi püspök szabályainak megfelelôen még szigorúan szerzetesi életmódot folytattak. Együtt végezték a papi zsolozsmát, de együtt is étkeztek és közös fedél alatt háltak. A püspökkel szemben ugyanolyan alárendeltségi viszonyban voltak, mint a szerzetesek apátjukkal szemben. A Gellért-legenda ebben a tekintetben is jó eligazítással szolgál. Belôle tudjuk, hogy Szent Gellért külön házat építtetett kanonokjai számára; ott étkeztek és egy fedél alatt háltak. Másutt aludni, ha csak úton nem volt valamelyikük, nem volt szabad. A zsolozsmát közösen végezték és ha valamelyik elmaradt róla, az elveszítette aznapi osztalékát. A rendes papi öltözéken kívül külön öltözetet is írt elô számukra a püspök: a templomban karinget, azonkívül derékig érô nagy gallért, kápát viseltek. Egyedül nem volt szabad magánházakba menniök. Más káptalanok megalakulásáról és működésérôl nincsen ugyan hasonló részletes értesülésünk, de biztosra vehetjük, hogy a többi püspöki székhelyen is kialakult a kanonokok szerzetesi együttélése. Sôt a püspöki, ún. székeskáptalanok példájára egyik-másik elôkelôbb székesegyház mellett ún. társaskáptalanok is keletkeztek, melyekben a püspökök szerepét a nagyprépostok töltötték be. Ezek közül azonban csak egyrôl, a székesfehérváriról van közelebbi értesülésünk. Hartvik elbeszélésébôl tudjuk, hogy Szent István az elôtte oly kedves káptalant kivonta minden püspöki joghatóság alól és még a tizedszedés jogát is átengedte neki. A püspökségek felállítása és határaik megközelítô kijelölése mindenesetre az elsô és legfontosabb lépés volt az önálló magyar hierarchia kiépítése felé, de egymagában még nem volt elegendô. A belterjesebb lélekgondozás érdeke halaszthatatlanul sürgôssé tette kisebb lelkipásztori körzetek, plébániák állítását. A szent király eleitôl fogva tisztában volt ezzel és ezért az elsô püspökségek megszervezésével egyidejűleg szigorú törvénnyel kötelezte alattvalóit, hogy tíz-tíz falunkint összeállva építsenek maguknak külön templomot, a plébános eltartására pedig adjanak két telket ugyanannyi szolgával, továbbá egy lovat, hat ökröt, két tehenet és harminc aprómarhát. Felszerelésrôl a király, papról és könyvekrôl pedig a püspök gondoskodott. A templomépítésre alkalmas helyet az akkor érvényben levô egyházjog szerint magának a püspöknek kellett kijelölnie. Innét érthetô a Gellért-legenda elbeszélése, hogy egy napon a szentbeszéd befejeztével egyszerre mintegy száz férfi járult Gellért úr elé és kérte ôt, hogy szenteljen nekik helyeket egyházak építésére. Természetes azonban, hogy az írott törvénybôl nem lett mindjárt eleven valóság. A falvak, különösen a keletiek, bizony csak lassan népesültek be templomokkal. Hiszen a király szeme és karja nem érhetett el mindenüvé. Azon sincs mit csodálkoznunk, hogy a falusi templomok fényben és nagyságban messze elmaradtak a világhíres székesfehérvári bazilika vagy a püspöki székvárosok elsôrangú külföldi mesterektôl épített székesegyházai mögött. Külsejükben alig különböztek a falvak nyomorúságos viskóitól s legtöbbjük kô helyett fából, a síksági részeken pedig vályogból épült. Jellemzô, hogy Szent László alig félszázaddal késôbb már külön törvényben volt kénytelen megparancsolni a régiségük miatt összedôlt templomok újból való felépítését. A plébániák számának szaporodása természetszerűleg maga után vonta a lelkészkedô papság utáni kereslet fokozódását. A fejlôdés természetes útja és végsô állomása nem lehetett más, mint vérszerinti magyar papok minél elôbbi munkába állítása. Ez pedig csak a rendszeres papképzés haladéktalan megindításával volt elérhetô. És valóban látjuk is, hogy a püspöki és káptalani székhelyeken mindjárt az elsô nehézségek elhárítása után megnyílnak a magasabb ismeretek közlésére, vagy ami akkor ezzel körülbelül egyet jelentett, a papképzésre hivatott iskolák. A pécsinek, székesfehérvárinak és csanádinak működésérôl kétségtelen adataink vannak. De bármily korán megnyíltak elsô püspöki és káptalani iskoláink, s bármily buzgón igyekeztek hivatásuknak megfelelni, a jelentkezô szükségletet még sem tudták kielégíteni. Legnagyobb bajuk a megfelelô számú tudományosan képzett fô hiánya volt. Mert aki buzgó pap és szerzetes jött hozzánk, az sokkal szívesebben vállalta a hithirdetés verítékes, de érdemszerzôbbnek érzett munkáját, mint a tanítással való bíbelôdést. Így a tanítás oroszlánrésze a szerzetesi közületekre, vagyis a kolostorokra maradt, melyek rendeltetésüknél és életrendjüknél fogva mégis közelebbi viszonyban állottak a szellemi élettel. Ez a körülmény még erôteljesebben kidomborította a szerzetesség vezetô szerepét a magyar kereszténység és műveltség megalapozásában. Soraiból kerültek ki a magyarság elsô apostolai és mindjárt utánuk elsô tanítómesterei is. Szent István kezdettôl fogva tisztában volt a szerzetesség munkájának felbecsülhetetlen értékével. hiszen munkatársai, tanácsadói és a lelkiéletben mesterei szinte kivétel nélkül mind szerzetesek voltak. Ezért érthetô, hogy egész uralkodása során nagy szeretettel viselte szívén Szent Benedek fiainak ügyét s iparkodott országa különbözô pontjain meleg családi fészkeket készíteni számukra. Kolostoralapító tevékenységét mindjárt trónralépése után megkezdte Szent Márton pannonhalmi monostorának továbbépítésével és befejezésével. Koppány felkelésének leverése után gazdag adományokkal halmozta el a kolostort; a legnagyobb kegyet azonban azzal gyakorolta vele, hogy a clunyi apátság mintájára kivette minden püspöki joghatóság alól és közvetlen a római szentszéknek rendelte alá. Uralkodása késôbbi folyamán még három bencés monostort alapított a szent király a dunántúli részek lelki gondozására: az elsôt a Boldogságos Szűz és Szent Benedek apátúr tiszteletére a Mecsek lábánál, Pécsváradon, a másodikat Szent Adorján tiszteletére Zalavárott és végül a harmadikat a vitéz katona, Szent Móric vértanú emlékezetére a Bakony rengetegében, Bakonybélben. De ugyancsak az ô bôkezűségét hirdette a Nyitra fölött emelkedô zoborhegyi Szent Ipoly-apátság is. Az új monostorok rendeltetésükben sajátságos módon egyesítették a szerzetesi élet kettôs hivatását; míg ugyanis a pécsváradi és zalavári túlnyomóan gyakorlati célokra, az elôbbi az alsó-dunántúli, az utóbbi pedig a nyugat-dunántúli részek lelki igényeinek kielégítésére voltak hívatva, addig a bakonybéli és zoborhegyi alapításoknál inkább a szemlélôdô visszavonultság volt az irányadó szempont. A királyi példa azután hamarosan utánzásra talált. A nagybirtokú keresztény urak, magyarok és idegenek egyaránt, szívesen készítettek birtokaikon családi otthont Szent Benedek fiai számára. A monostorhoz természetesen templomot is építettek, melynek kriptája azután századokon át az illetô nemzetség, illetve család temetkezô helyéül szolgált. A tömérdek pusztulás miatt, mely az elmúlt kilencszáz esztendô alatt hazánkat érte, ma már lehetetlen pontosan megállapítanunk, milyen nemzetségi, illetve családi monostorok létesültek Szent István idejében. Megközelítô bizonyossággal csak a tatairól, abasáriról, marosvárirôl, oroszlámosiról és talán a jákiról állíthatjuk ezt. A kolostoralapító tevékenység szerves kiegészítô része volt az egyházszervezô munkának. Mert a kolostorok a legeszményibb lelkiséget sugározták bele a világba és ennyiben állandó ihletôi és élesztôi voltak a magasabb tökéletességre és keményebb fegyelemre irányuló törekvéseknek. Azután megannyian melegágyai voltak a magasabb igényű tudományos törekvéseknek. Hiszen akkoriban a szellemi tudományok az egyháziakon s ezeken belül is a szerzeteseken kívül másokat alig érdekeltek. Nem véletlen tehát, hogy az elsô jobb nevű iskolák a kolostorok falain belül nyíltak meg, az elsô hazai földön írott könyvek szerzetesi írók tollából, az elsô magyar műalkotások szerzetesi mesterek ecsetje és vésôje alól kerültek ki. De még anyagi téren is áldásthozónak bizonyult a szerzetesek munkája. Az egyes monostorok ugyanis a nekik juttatott nagykiterjedésű birtokokat az akkori hazai viszonyokhoz képest valóságos mintagazdaságokká alakították át, melyek szemléletébôl messze vidékek lakossága sajátította el az okszerűbb gazdálkodás módszereit és fogásait. A nagyarányú szervezô és alapító tevékenység lassankint kialakította és megszilárdította a magyar katolikus egyház külsô szervezetét. Szent István azonban nem érte be ennyivel, hanem azon igyekezett, hogy a holt kereteket élettel és elevenséggel töltse meg. Azt akarta, hogy alattvalói az evangélium szellemét épp úgy átéljék, mint ô maga. Ezért törvényeiben szigorúan megparancsolta mindenkinek, hogy hajszálnyi pontossággal igazodjék az egyház elôírásaihoz; tehát tartsa meg a parancsolt böjtöket, vasárnap illendôen hallgasson szentmisét, járuljon a szentségekhez, az egyházi férfiaknak adja meg az ôket megilletô tiszteletet, tartsa tiszteletben mások életét, testi épségét és vagyonát, tartózkodjék az esküszegéstôl, erôszaktól és babonáskodástól, halála közeledtével ne mulassza el magához venni az Úr szent testét stb. Ma már tudjuk, hogy a szent király törvénykönyveinek ide vonatkozó fejezetei jórészben szószerinti átvételek a különbözô frank és bajor törvénygyűjteményekbôl és zsinati határozatokból, de ez mit sem változtat a dolog lényegén. Hiszen a kor mély és egyenletes vallásossága mellett természetesnek kell találnunk, hogy a hitélet bensôségesebbé fokozására és külsô veszedelmeinek elhárítására lényegében mindenütt ugyanazokat az eszközöket használták. A törvények azonban magukban csak holt betűt jelentettek; életet és cselekvésre késztô ösztönzést a legelsô magyar ember lélekzsendítô példája lehelt beléjük. A keresztény magyarok ezrei és ezrei, a nagyhatalmú urak épp úgy, mint a szegény, röghöz kötött rabszolgák, az ô mélységes hitének, imádságos alázatának, férfias önfegyelmének és irgalmas szeretetének szemléletébôl eszméltek rá a keresztény erkölcsi rendszer természetfölötti szépségének tudatára. És akik egyszer ráeszméltek erre, azok, ha másért nem, legalább a szent király iránt való hódolatos tiszteletbôl és fenyítô hatalmától való félelembôl igyekeztek gyarló erôiktôl telhetôleg eleget tenni a törvény rendelkezéseinek. Nem kevésbé áldást hozónak bizonyult az a körülmény, hogy a szent király mellé szent hitvest állított a Gondviselés és hogy házasságát szent ivadékkal áldotta meg. Mert az elsô magyar szent család fénye beragyogott minden magyar otthonba és gyökerében szentelte meg a magyar családi életet. Abban, hogy kezdô törvényhozásunk a szomszédos szláv népekével ellentétben alig említi a családi élet tisztaságát veszélyeztetô bűnöket, Szent István, Boldog Gizella és Szent Imre példájának minden bizonnyal elôkelô része volt. ======================================================================== IV. Az országépítô István király a hierarchia kiépítésével egyidejűleg az ország politikai megszervezését is munkába vette. Ez a feladat azonban hasonlíthatatlanul több erôfeszítést és nagyobb körültekintést igényelt, mint az egyházi berendezkedés. Hiszen ezen a téren sokkal kevésbé volt elôkészítve a talaj, mint a térítés terén. Géza fejedelem megelégedett azzal, hogy sorra megtörte a törzsfôk, hadnagyok hatalmát, de arra már nem gondolt, talán nem is volt rá ideje, hogy valamelyes szilárdabb szervezetbe tömörítse ôket. De még a szükséges elôkészítés hiányánál is nagyobb gondot okozott az a körülmény, hogy itt nem lehetett kész minták után indulni, mint az egyházi szervezet kiépítésénél. Mert itt valamely nemzet politikai intézményeinek és berendezésének gondolkodás és válogatás nélkül való átvétele nagyon könnyen az illetô nemzettôl való politikai függést vonhatott maga után. Az ifjú királynak tehát a politikai berendezkedésnél igen nagy körültekintéssel és szinte emberfölötti bölcsességgel és elôrelátással kellett eljárnia. Az iránt egy pillanatig sem lehetett kétségben, hogy az országépítés legfôbb elemeit szomszédaitól kell kölcsönöznie. Elsô törvénykönyve bevezetésében nyíltan megmondja, hogy a régi és új uralkodókat utánozva -- antiquos ac modernos imitantes augustos -- szabta népe elé a tisztes és háborítatlan élet törvényeit. A fônehézség tehát nem magában a kölcsönvétel tényében, hanem terjedelmében és módjában rejlett: egy hajszálnyival sem volt szabad többet átvennie, mint amennyire okvetlenül szükség volt és viszont amit átvett, azt szervesen bele kellett építenie a már meglevô nemzeti birtokállományba s mindenekfölött tökéletes harmóniába kellett azt hoznia nemzete sajátos egyéniségével. Örök dicsôsége marad, hogy mind a két feladatot mesterien oldotta meg; a kritikátlan idegenmajmolás és a csökönyös maradiság örvényét egyaránt szerencsésen elkerülte. Bízvást elmondhatjuk róla, hogy ô a középkori történelem legeredetibb utánzója és korának legnagyobb államszervezôje. Ezt látjuk mindjárt az államforma megválasztásánál. Az iránt nem merülhetett fel kétség, hogy a keresztény hitre tért magyarság életformája csak a monarchia, tehát a királyság lehet. Az ószövetség eleven erôvel ható elôképei s a már régen kialakult és megszilárdult keresztény irodalmi hagyományok egyenesen mint egymást kölcsönösen feltételezô és kiegészítô intézményeket tüntették fel az egyházat és a királyságot. A regnum és sacerdotium akkor még elevenen élô és a jelképes szertartások hosszú sorában jelentkezô kapcsolata természetesen még szorosabbra fűzte a két hatalom viszonyát. A köztudat másnak, mint királyságnak nem is tudott keresztény államot elgondolni. A királyság azonban magában véve csak üres fogalom volt; életrevalósága és fejlôdôképessége elsôsorban a tartalomtól függött, melyet az egyes államszervezôk a fogalomhoz rögzítettek. És Szent István kivételes nagysága éppen ezen a ponton mutatkozott meg legszembetűnôbben: a királyság intézményét habozás nélkül átvette, de nem abban a formában, melyben szomszédainál találta. Az orosz fejedelmek szétfolyó, parttalan deszpotizmusát s a bizánci császárok merev és szertartásos cezaropapizmusát épp oly határozottan elutasította magától, mint nyugati szomszédainak féktelen szabadságban fuldokló hűbéres királyságát. Az elôbbi azért nem kellett neki, mert túlságosan magasra helyezte és szinte istenítette az uralkodó személyét, az utóbbi pedig azért, mert az alattvalók kényének játékszeréül dobta oda a királyi hatalmat. Már pedig ô sem kényúr, sem dib-dáb király nem akart lenni. Az ô lelkében nagy ôsének, Árpádnak hatalmi eszménye lobogott, de természetesen a keresztény erkölcs tanaitól áthatva és megtisztítva. Ô tehát olyan megoldást keresett a két szélsôség között, mely sem nem isteníti, sem meg nem semmisíti, hanem csupán törvényes korlátok közé szorítja a királyi hatalmat. Céljának megfelelôen hatalmát két erôs pillérre alapozta: a katolikus vallásra és a nemzeti hagyományra. Ez más szóval azt jelentette, hogy minden fenntartás nélkül magáévá tette a keresztény királyság -- regnum -- fogalmában rejlô gazdag erkölcsi tartalmat, ugyanakkor azonban a múltból is igyekezett átmenteni mindent, ami a dolgok új rendjével összeegyeztethetô volt. A regnum fogalma fôleg két gondolatot fejezett ki: a királyi hatalom isteni eredetét s ebbôl következôleg a király roppant felelôsségét Istennel szemben. A király, a középkor felfogása szerint, azért nyer hatalmat Krisztustól, hogy Isten földi országának -- civitas terrena -- egy-egy tartományában uralkodjék és a majdan elkövetkezô mennyei birodalom -- civitas coelestis -- elôkészítésén munkálkodjék. Hivatása tehát sok tekintetben egyezik a pap és püspök hivatásával. Innét a regnum és sacerdotium szoros összefüggése a korai középkor világszemléletében. Szent István nemcsak koronakérésével és a kapott koronának fejére illesztésével, hanem uralkodásának szellemével is megmutatta, hogy ízig- vérig Isten kegyelmébôl való keresztény királynak érzi magát. Uralkodói eszményként mindvégig a szentágostoni történetszemlélet ,,igazságos, kegyes és békeszeretô királyának'' (rex iustus, pius et pacificus) képe lebegett elôtte. Ennek megfelelôen mindenben szigorúan alkalmazkodott az egyház parancsaihoz, és alattvalóitól is hasonló feltétlen alávetést kívánt. Bízvást elhihetjük neki, hogy nem puszta szóvirág, hanem mélységes meggyôzôdés nála, mikor az Intelmekben így ír: ,,Akiknek nincs igaz hitük vagy akik hitüket jócselekedetekkel be nem töltik és fel nem ékesítik, -- mert a hit jócselekedetek nélkül holt -- azok sem itt a földön nem uralkodhatnak tisztességben, sem az örökkévalóság koronáját el nem nyerhetik.'' Amikor azonban a szent király így önként alávetette magát a keresztény vallás és erkölcs kötô hatalmának, ugyanakkor elismerte a nemzeti hagyományban, illetve az ôsi jogfejlôdésben gyökerezô szokásjog -- consuetudo -- kötelezô erejét is. Hiszen ô nem forradalmat, hanem szerves és megrázkódtatásnélküli továbbépítést akart; természetes tehát, hogy ami igazi értéket talált nemzete egyéniségében és életében, azt mind iparkodott átmenteni és szervesen beleépíteni az új fejlôdésbe. A vallásnak és a szokásjognak tartó oszlopul vétele azonban csak annyiban érintette István királyi hatalmát, amennyiben a pogány zsarnok -- tyrannus -- korlátozást nem tűrô durva önkényével szemben a keresztény király -- rex christianus -- kegyes és mértéktartó uralkodásává minôsítette azt át. A korlátozás tehát merôben vallási és erkölcsi természetű volt; világi tekintetben legkevésbé sem érintette a királyi hatalom lényegét és terjedelmét. Így érthetô, hogy István hatalma a két irányú korlátozás ellenére is lényegében korlátlan volt; ha késôbbi műszóval akarnánk élni, legtalálóbban patriarchális abszolutizmusnak mondhatnók. Mint népének Isten-választotta ura és Isten kegyelmébôl uralkodó királya minden emberi tekintélytôl függetlenül és minden emberi ellenôrzéstôl mentesen gyakorolta a felülrôl rája ruházott jogokat. A királyi hatalom korlátlansága elsôsorban közjogi téren nyilvánult meg. A király a maga személyében egyesítette a legfôbb törvényhozói, bírói és hadúri hatalmat. Mint legfôbb törvényhozónak egyedül neki állott jogában törvényeket hozni, vagy mint akkor mondották, dekrétumokat alkotni. Mint legfôbb bíró, saját személyében vagy megbízottai útján ô szolgáltatott igazságot valamennyi alattvalójának s végül mint legfôbb hadúr, ô rendelkezett az ország fegyveres erejével s egyedül ô izenhetett háborút, illetve köthetett békét. Hasonlóan egyedül neki állott jogában pénzt veretni; ôt illette a só- és fémbányák hozadéka s mindaz a pénzbeli vagy terménybeli szolgáltatás, melyre a lakosság különbözô rétegei különbözô címeken kötelezve voltak. Természetes, hogy a királynak e széleskörű joghatóság gyakorlásában megfelelô munkatársakra, segítôkre volt szüksége. E munkatársak összességébôl állott elô a kormányzat, törvénykezés, közigazgatás és hadvezetés minden ágazatát egybefogó új hatalmi szerv, a királyi udvar, melyet az Intelmek ismételten említenek. A fôpapok és a világi nagyok java alkotta az udvar legfontosabb testületét, a királyi tanácsot (Senatus). István igen nagy jelentôséget tulajdonított a tanácsnak. Az Intelmekben adott tanítása szerint: ,,tanácskozással választják a királyokat, kormányozzák az országot, védelmezik a hazát, intézik a hadviselést, aratják a gyôzelmet, űzik el az ellenséget, szereznek jóbarátokat, építenek városokat és rombolják le az ellenséges várakat.'' Ezért különös nyomatékkal kötötte fiának lelkére, hogy tanácsát balga, nagyralátó és középszerű emberek helyett lehetôleg öregebb, elôkelôbb és tiszteletreméltóbb férfiakból válogassa össze s tanácsot kizárólag élemedettebb korú emberektôl kérjen és fogadjon el, mint olyanoktól, akik koruknál és bölcsességüknél fogva kiválóan alkalmasak erre a szerepre. Ennek a magas felfogásnak megfelelôen ô maga is nagy gonddal és körültekintéssel válogatta össze tanácsadóit a püspökök, ispánok és más tekintélyesebb magyar és jövevény urak sorából. A dolog természetének megfelelôen leggyakrabban a püspökök tanácsát vette igénybe; nemcsak azért, mert buzgósága így sugallta, hanem azért is, mert hivataluknál és tanultságuknál fogva a püspökök rendelkeztek legszélesebb látókörrel és így mindenki másnál alkalmasabbak voltak a kívánt eligazítás megadására. A tanács legfontosabb feladata nevéhez illôen a tanácsadás volt. Véleményt azonban csak akkor és annyiban nyilvánított, amikor és amennyiben a királytól erre felszólítást nyert. Szerepe tehát inkább elôkészítô, mint kezdeményezô, inkább véleményezô, mint döntô volt. Különösen áll ez a törvényhozásra: a király megbízásából elôkészítette és megvitatta a szükségeseknek mutatkozó törvényjavaslatokat, melyeket azután az uralkodó hozzájárulásával szentesített és kihirdetett. Közreműködése azonban csak alaki jellegű volt és semmi tekintetben nem kötötte a királyt: ha úgy tetszett neki, elfogadta az ajánlott javaslatokat, de ugyanúgy jogában állt el is vetni azokat. A törvényhozáson kívül valószínűleg beleszólása volt a tanácsnak a kormányzati ügyek intézésébe és a személyi kérdésekbe is. Szerepe azonban itt sem terjedt túl a véleménynyilvánításon, melyet az uralkodó tetszése szerint elfogadhatott vagy elvethetett. Mindent összevéve tehát a tanács nem korlátja, hanem csupán eszköze volt a királyi hatalomnak. Bizonyos, hogy Szent István, ha eszébe jutott volna, több joggal mondhatta volna, mint XIV. Lajos: ,,Az állam én vagyok.'' Csakhogy a kétféle abszolutizmus között ég és föld különbség volt: XIV. Lajos korlátlan hatalma merôben öncél volt s egyedül a király hatalmának, hiúságának és pompakedvelésének fitogtatására szolgált, Szent Istváné ellenben eszköz volt az Istentôl reá ruházott magasabbrendű hivatás betöltésére, a magyarság megszentelésére és az üdvösség útján való megtartására. Hogy mennyire kiterjedt volt Szent Istvánnak és utódainak királyi hatalma a korukbeli nyugati fejedelmekéhez képest, arra legjobb bizonyság a középkor legnagyobb történetírójának, Ottó freisingeni püspöknek vallomása a XII. század közepérôl. E vallomás annál figyelemreméltóbb, mert a tudós fôpap egyébként ellenséges érzülettel viseltetett nemzetünk irányában s nemcsak külsô megjelenésében, hanem erkölcseiben és nyelvében is barbárnak és vadnak írja le fajunkat. És ennek ellenére mégis kénytelen elismerni, hogy a magyar király sokkal nagyobb hatalommal rendelkezik alattvalói fölött, mint Nyugat bármely fejedelme. ,,Fejedelmüknek pedig -- írja -- valamennyien úgy engedelmeskednek, hogy mindenki bűnnek tartja nemcsak nyílt ellenmondással megharagítani, hanem még titkos suttogással is megsérteni... Ha valaki az ispánok sorából a királyt bármily kis dologgal is megsértette vagy ha ezzel csak igazságtalanul vádolták is, bármely alacsony sorsú szolga az udvarból, vegyék bár ôt csatlósai körül, egyedül megragadja, bilincsbe veri s különbözô kínzásra elhurcolja. A fejedelem nem kér, mint nálunk szokás, az egyenlô rangúak által ítéletet, a vádlottnak nem engedik meg a védekezést, hanem a fejedelem akaratát tartja mindenki igazságnak.'' Szent István nagykiterjedésű királyi hatalmának fôjellegzetességét az adta meg, hogy lényegében magánjogi alapokon nyugodott. De ez másutt is úgy volt akkoriban. Azok a tárgyi és személyi kapcsolatok ugyanis, melyeknek összességébôl késôbb az állam közjogi fogalma kialakult, akkor még jóformán kizárólag magánjogi jellegűek voltak. Ez azt jelenti, hogy az állam hatalmának, gazdaságának és hadseregének fogalma elválaszthatatlanul egybeforrott a király magánhatalmának, magángazdaságának és magánhadseregének fogalmával. Mindháromnak alapja a király patrimoniuma, vagyis az egyéni tulajdonát alkotó földbirtok és a közvetlen földesúri joghatósága alá tartozó népelemek összessége volt. Mert a kor kezdetleges jogszemlélete csak fogható anyagi javakhoz, elsôsorban a földbirtokhoz viszonyítva tudta felfogni és megítélni a hatalom és a jogok természetét és mértékét. Akinek részén nagyobb birtokot látott, azt hatalmasabbnak és jogokkal gazdagabban felruházottnak érezte, s a királyt éppen azért tartotta leghatalmasabbnak, mert legnagyobb volt a földbirtoka és legtöbb a közvetlen alattvalója. Szent István, tudjuk, ebben a tekintetben nagyon szerencsés viszonyok közt kezdte meg uralkodását: atyjától, Géza fejedelemtôl nemcsak rengeteg birtokot, hanem tömérdek szolgáló népet is örökölt. Bízvást mondhatjuk, hogy trónralépésekor már az ország tekintélyes részének és a lakosság számottevô hányadának földesura volt. Pedig ez csak kezdet volt: alatta még rohamosabban gyarapodott a királyi birtok. Különösen a békés birtokfoglalás öltött nagy mérveket. István ugyanis a Nyugaton kialakult jogi felfogásnak megfelelôen minden gazdátlan földet királyi birtoknak jelentett ki. Ilyen föld pedig a lakosság gyér száma mellett akkor még rengeteg volt. Ott voltak mindenekelôtt az egyes törzsek szállásbirtokait elválasztó széles földsávok, azután a nagy számban található műveletlen területek, az örökösök hiányában uratlanná lett földek s a gyepüvonalon kívül esô és akkor még túlnyomóan lakatlan határterületek. A föld birtokbavétele természetesen maga után vonta a rajta élô idegeneredetű lakosságnak, amennyiben még független volt, a király földesúri joghatósága alá vetését. Szent István kezén tehát az Árpádok családi birtokain kívül tömérdek más birtok halmozódott fel. Ebbôl a dús vagyonból azután bôven tellett adományozásra. Mert a szent király abban is követte a nyugati keresztény fejedelmek példáját, hogy híveinek jó szolgálatait természetbeli adományokkal jutalmazta. Legbôkezűbben természetesen az egyházról gondoskodott. Az újalapítású püspökségeket és apátságokat a nagylelkű adományok hosszú sorával halmozta el; föld mellett bôven juttatott nekik szolgáló népeket is. Ezt a körülményt azért kell külön kiemelnünk, mert akkoriban a föld csak annyiban jelentett reális értéket, amennyiben elegendô munkáskéz állott rendelkezésre megműveléséhez. Maga a földbirtok lakos nélkül jóformán semmit sem ért. Az egyháziak mellett nem kevésbé bôkezűen jutalmazta Szent István világi híveit is. Ebben a tekintetben nem tett különbséget magyarok és idegenek közt: az elôbbiekben saját faját becsülte meg, az utóbbiakban pedig a különbnél-különb nyelvek, szokások, fegyver és tudomány behozását tartotta nagyra. Két dolgot azonban mindenkitôl, magyartól és jövevénytôl egyaránt feltétlenül megkövetelt: 1. hogy az illetô szívvel- lélekkel kövesse a szent kereszténység tanait és 2. hogy habozás nélkül alávesse magát a király isteni eredetű hatalmának. De bármily pazar bôkezűséggel osztogatta István király adományait különbözô címeken reá szállott birtokaiból, családi birtokához lehetôleg nem nyúlt hozzá. Mai közkeletű kifejezéssel talán úgy mondhatnók, hogy a családi törzsvagyont érintetlenül hagyta. Így, mint könnyen elgondolható, még mindig sokkal több föld maradt a kezén, mint amennyi központilag kormányozható és gazdasági tekintetben hasznosítható volt. Errôl annál kevésbé lehetett szó, mivel a királyi birtokok korántsem alkottak összefüggô tömböt, hanem kisebb-nagyobb parcelláikkal keresztül-kasul hálózták az ország egész területét. Önként elôállott tehát a király magángazdasága, patrimoniuma kisebb közigazgatási és gazdasági kerületekre való osztásának parancsoló szükségessége. Mintákért nem kellett messze menni. Egyfelôl ott voltak a frank-bajor grófságok (comitatus), másfelôl a szomszéd szláv megyék (Megae). Szent István, úgy látszik, mind a két intézményt ismerte és utánozta. A latin terminológia inkább bajor, míg a magyar elnevezés inkább szláv hatásra mutat. Az új közigazgatási kerületek középpontjában rendszerint egy-egy vár -- civitas -- állott. Ilyen várak -- természetesen inkább kezdetleges földvárakra, mint késôbbi értelemben vett erôdítményekre kell gondolnunk, -- már a honfoglalás korában meglehetôsen nagy számmal állottak hazánk területén. Elég e tekintetben Visegrád, Esztergom, Csongrád, Bács vagy Nógrád nevére és példájára hivatkoznunk. E többnyire szláv, ritkábban avar és német eredetű várak mintájára azután késôbb a honfoglalók is építettek alkalmas helyeken várakat és azokat a maguk, illetve elsô birtokosuk nevérôl nevezték el. Szolnok, Doboka, Szabolcs és Csanád egész bizonyosan így kapták nevüket. De valószínűleg ez az eredete a többi régi magyar személynevet viselô várunk nevének is. (Bars, Borsod, Szatmár, Torda stb.) A dolog természetébôl következett, hogy a vármegyék nem egyszerre keletkeztek, hanem csak lassú fokozatokban alakultak ki. Fejlôdésük általában párhuzamosan haladt az egyházi szervezet kiépítésével. A párhuzamosság oka, hogy a szent király elgondolása szerint az egyházi és világi igazgatásnak egymással karöltve és egymást kölcsönösen kiegészítve kellett működnie. Innét van, hogy az egyházmegyék, illetve fôesperességeik szorosan összeestek a vármegyék határaival. Így pl. tudjuk, hogy a veszprémi püspök joghatósága a visegrádi, veszprémi, fehérvári és koloni várak megyéire terjedt ki. A kétféle igazgatás párhuzamosságából következett, hogy nyugaton és északnyugaton hasonlíthatatlanul gyorsabb ütemben haladt elôre a szervezés munkája, mint keleten. Hóman Bálint számítása szerint az esztergomi érseki tartomány, továbbá a kalocsai és csanádi egyházmegyék területén már nem kevesebb, mint harminckilenc királyi vár, illetve vármegye állott, mikor a bihari és erdélyi egyházmegyék földjén még csak hat vár képviselte a királyi hatalmat: Bihar, Szabolcs, Doboka, Torda, Kolozsvár és Gyulafehérvár. Amikor azonban az egyházi és világi igazgatási kerületek határainak egybevágásáról beszélünk, a határ szót nem szabad mai értelemben vennünk. Hiszen az akkori kezdetleges viszonyok mellett szó sem lehetett valamely terület pontos körülhatárolásáról; a vármegyéknél még kevésbé, mint az egyházmegyéknél és fôesperességeknél. Mert a vármegyék területi, szabatosabban szólva földrajzi összefüggését lépten-nyomon megszakította egy-egy szabad nemzetségi, illetve adományozott birtok, egy-egy lakatlan, mocsaras, erdôs vagy művelésre alkalmatlan terület közbeékelôdése. Egy pillanatra sem szabad ugyanis felejtenünk, hogy a vármegyék nem általában az ország földjét, hanem csupán a király magánbirtokát, patrimoniumát foglalták magukban. Ezért nem is tekinthetjük ôket zárt földrajzi egységnek; helyesebb, ha néprajzi egységnek: a vármegyei hatóságoknak közvetlenül alárendelt népelemek összességének fogjuk fel. Zárt földrajzi egységekké csak a XIII. században alakultak, amikor magánjogi jellegüket levetkôzve fokozatosan autonóm közigazgatási szervekké minôsültek át. Az egyes vármegyék élén a szláv szóval ispánnak nevezett fôtisztviselôk -- latinul comites -- állottak. Az ispánokat a megyék magánjogi jellegének megfelelôen a király nevezte ki magyar és jövevény hívei közül. Megbízatásuk nem volt meghatározott idôhöz kötve és az ispánság mellett más országos hivatalt is viselhettek. Rangjuknál fogva valamennyien az udvar vagy mint akkor mondották, a királyi palota személyzetéhez tartoztak. Jellemzô, hogy az egykorú oklevelek rendesen megyéjük említése nélkül sorolják fel ôket; ez annak jele, hogy az udvarral való kapcsolatukat fontosabbnak érezték, mint a megyéjükhöz való személyes viszonyukat. Az ispánok legfôbb feladata a megyei közigazgatás irányítása volt; ôk gondoskodtak a törvények és királyi rendeletek végrehajtásáról s ôk ügyeltek fel a közrendre. Munkájuk végzésében az udvarbírák, száznagyok és tíznagyok segítették ôket; az elôbbiek állandó helyettesként, az utóbbiak pedig a megyék, illetve a kereteikbe besorozott szolganépek kisebb egységeinek felügyelôiként működtek. Hivataluk természetébôl következett, hogy az ispánoknak sokat kellett utazniok; ilyenkor a lakosságnak kellett gondoskodnia eltartásukról. Nem kevésbé fontos szerepet töltöttek be az ispánok, mint a vármegyék gazdasági életének vezetôi. Hiszen a királyi udvar jövedelmeinek túlnyomó része a megyei uradalmak hozadékából tellett ki; nem volt tehát rája nézve közömbös, milyen szellemben folyik a megyei gazdálkodás. Külön felelôsséget jelentett a szolganépek pénzbeli és terménybeli szolgáltatásainak összegyűjtése és az udvarba való eljuttatása. Végül katonai szempontból is jelentôs hatáskört töltöttek be az ispánok. Ôk gyakorolták ugyanis a felügyeletet és ellenôrzést a vármegyéjük területén élô katonai elemek fölött s háború esetén ôk gondoskodtak a megye hadjutalékának kiállításáról és a királyi táborba való vezetésérôl. Ebbeli hivataluk ellátásában a hadnagynak nevezett katonai tisztviselô volt legfôbb segítôjük. Az ispánság azonban nemcsak sokféle elfoglaltsággal és nagy felelôsséggel, hanem tetemes jövedelemmel is járt: a törvény értelmében az összes befolyó várjövedelmek egyharmada az ispánt illette meg. Érthetô tehát, hogy az idegenek mellett a magyar urak is egyre számosabban vállalták a bô anyagi eszközöket kínáló s nagy tekintélyt és befolyást biztosító hivatalt. Nem tartotta ôket vissza az sem, hogy a törvény szigorúan tiltotta az ispánságnak apáról fiúra való áthagyományozását s a hűtlenségben elmarasztalt ispánt a jogtalanul visszatartott termény- és pénzbeli rész háromszorosának megfizetésére kötelezte. A vármegyékbôl befolyó földesúri jövedelmek olyan tetemesek voltak, hogy jórészben fedezték az udvartartás és a vele elválaszthatatlanul összeforrott államháztartás költségeit. Amire ezenfelül még szükség volt, az az ún. regálejövedelmekbôl, vagyis a királyi felségjog alapján szedett díjakból tellett ki. Ezek közt a pénzverésbôl eredô haszon volt a legjelentékenyebb. Mert Szent István abban is követte nyugati szomszédait, hogy mindjárt trónralépése után külön pénzt kezdett veretni. Mintául néhai apósának, II. (Civódó) Henrik bajor hercegnek jóhírű regensburgi féldénárosait választotta. Valószínűleg Bajorországból, Regensburgból hozatta elsô pénzverô munkásait is. Pénzének csakhamar olyan híre támadt, hogy a szomszédos német és szláv tartományokon túl még Dániában és a balti tartományokban, sôt a távoli Fär-öer-szigeteken is szívesen fogadták. De bármily jó híre volt Szent István pénzének, a verésébôl és forgalombahozásából eredô haszon a használat szűk köre miatt mégis csekély volt. Ugyanezt kell mondanunk a híd-, rév- és vásárpénzekrôl is. Hiszen akkoriban a kereskedelmi forgalom még olyan korlátozott volt, hogy a belôle folyó bevétel komolyan szóba sem jöhetett. Mindenesetre messze elmaradt a megyei uradalmakból befolyó terménybeli szolgáltatások mellett. Nem túlzás tehát, ha a szent király államberendezését gazdasági vonatkozásában patrimoniális királyságnak nevezzük. Mert anyagi alapja csakugyan megyékre tagolt magánbirtoka, patrimoniuma volt. Szent István tehát valóban mély és szilárd alapot vetett királyságának; egyfelôl megadta neki a kellô erkölcsi és szellemi tartalmat, másfelôl szinte korlátlan anyagi eszközöket és lehetôségeket biztosított számára. A legnagyobb szolgálatot mégis azzal tette neki, hogy teljesen függetlenítette minden külsô és belsô hatalomtól. A magyar király nem elsô volt az egyenlô rangúak közt -- primus inter pares, -- hanem úr, akit minden alattvalója részérôl feltétlen hódolat illet meg. Nem csoda, hogy a hűbéres viszonyokhoz szokott nyugati szemlélôt még száz esztendôvel késôbb is elsôsorban ez a feltétlen uraság fogta meg. ======================================================================== V. A társadalomépítô Szent István az országszervezés verítékes munkájában pontosan megállapítható sorrendet követett. Elsônek, mint láttuk, az egyházi szervezetet építette ki; azután a királyság alapjait rakta le s végül a társadalom képének megfelelô átformálását vette munkába. Legnagyobb ellenállással itt kellett megküzdenie, mivel itt jórészben olyan kérdések forogtak szóban, melyek mélyen belevágtak az egyedek és különbözô társadalmi csoportok érdekeibe. Itt tehát még nagyobb óvatossággal és körültekintéssel kellett eljárni, mint az egyházi és politikai reformok bevezetésénél. Az óvatosságot fôleg két ok ajánlotta: egyfelôl a várható ellenállás lehetô lecsökkentése, másfelôl pedig a nemzet egyéniségének kímélése és sajátos értékeinek átmentése a szebbnek és termékenyebbnek ígérkezô keresztény jövôbe. Bizonyos, hogy itt a kevesebb többet jelentett, mint a több. Mert mit ér az olyan reform, ha még oly bölcs és halaszthatatlan is, melyért a nemzet igazi énjét, egyéni arculatát kell odaadni cserébe? Az ilyen reform csak nevében különbözik a nemzetgyilkosságtól. Szent István emberfölötti nagyságát mindennél jobban mutatja, hogy ezt a roppant feladatot is hiánytalanul meg tudta oldani: lerakta az új keresztény társadalom alapjait a nélkül, hogy régi valójából kivetkôzésre kényszerítette volna nemzetét. Tehát nem esett a mindenáron újítani akaró neofiták túlzásába, akik a megvalósítandó új világ kedvéért tűzzel-vassal irtanak mindent, ami a régire emlékeztet; de ment maradt azoknak az álreformátoroknak hibájától is, akik megoldottnak hiszik feladatukat azzal, hogy vékony kultúrmázzal vonják be a halálra ítélt régi világot. Egy tekintet a szent király társadalomszervezô munkájára azonnal meggyôz bennünket ennek a megállapításnak igazságáról: egyetlen ponton sem ment túl azon a határon, ameddig célja elérése, a keresztény magyar államiság kiépítése érdekében okvetlenül el kellett mennie. És ez természetes. Mert neki egyformán életbevágó érdeke volt, hogy hitében és erkölcseiben kereszténnyé s ugyanakkor lényében, kifelé hatásában még öntudatosabban magyarrá formálja nemzetét. Ezért a kereszténység eszmevilágát úgy iparkodott átültetni szívébe és lelkébe, hogy miatta magyarságának zománca semmi törést ne szenvedjen. Ahol csak tehette tehát, mindenütt a meglevô történeti adottságokon épített tovább. A meglevô jogszokást a legmesszebbmenô módon tiszteletben tartotta és csak ott igazított rajta, ahol a dolgok új rendje okvetlenül megkívánta. Ezt a minden felesleges újítástól irtózó józan konzervativizmust látjuk mindjárt a társadalom anyagi alapját megszabó birtokpolitikában. Nálunk a X. század végén még általában a vérségi szervezeten nyugvó nemzetségi közös birtoklás dívott. A honfoglaló nemzetségek tagjai közösen és osztatlanul birtokolták az ország megszállása alkalmával számukra kijelölt területeket. Ezen ôsi birtokforma mellett azonban igen korán, valószínűleg még a királyság megalapítása elôtt megjelent a magántulajdon intézménye is. Ezt a körülményt azért kell nyomatékosan kiemelnünk, mert régebbi történetírásunk általában Szent Istvánnak tulajdonította a magánbirtoklás rendszerének meghonosítását. Ez azonban ilyen formában nem áll. A szent király nem meghonosítója, hanem csupán továbbfejlesztôje és népszerűsítôje volt az új birtokrendnek; mégpedig két irányban: egyfelôl tömérdek adományával sok embert, egyházit és világit, magyart és idegent juttatott magánbirtokhoz, másfelôl törvényeivel szilárd alapot vetett az intézménynek. A vagyonjogi törvények közül elsôsorban az elsô törvénykönyv hatodik cikkét kell kiemelnünk, mely így hangzik: ,,Elhatároztuk királyi hatalmunkkal, hogy minden embernek hatalma legyen sajátját szétosztani, ráhagyni feleségére, fiaira, lányaira és rokonaira vagy az egyházra s az ô halála után ezt senki megdönteni ne merészelje.'' De lényegében ugyanezt mondja a második könyv második cikke is: ,,Az egész tanács kérésére beleegyeztünk, hogy minden egyes ember egyformán bírja sajátját és a király adományait, míg él, kivéve azt, ami a püspökséghez vagy az ispánsághoz tartozik, és halála után fiai hasonló birtokjoggal örököljenek. És senki se szenvedjen kárt birtokaiban, semminemű vétek miatt, kivéve, ha a király élete ellen vagy országárulásra szôtt összeesküvést vagy pedig idegen országba szökött.'' A szent király tehát a lehetô leghatározottabb szavakban biztosítja minden alattvalóját a magántulajdonához való kizárólagos jogáról. Ugyanakkor azonban hasonló jogbiztonságot követel alattvalóitól a saját magánbirtokát illetôleg is. ,,Azt is akarjuk, -- olvassuk az elsô törvénykönyv hetedik cikkében, -- hogy miként másoknak hatalmat adtunk arra, hogy saját javaikat birtokolhassák, akként a mi királyi méltóságunkhoz tartozó javak, katonák, szolgák és mi más egyéb változatlanul nálunk maradjanak. És senki abból semmit el ne raboljon vagy sikkasszon, sem pedig valaki magának az elôbb mondottakból kedvezményt szerezni ne merészeljen.'' Kétségtelen tehát, hogy Szent Istvánnak mindenki másnál nagyobb része volt abban, hogy a magántulajdon intézménye nálunk is begyökerezett és idôvel kizárólagos birtokforma lett. Kétség csak adományainak jellege tekintetében van. Míg ugyanis történetíróink egy része (Eckhart, Hóman) azt állítja, hogy nyugati szomszédai mintájára Szent István is hűbéres kötelezettséggel adta a birtokokat, mások (Váczy) azt vitatják, hogy az adományozás minden kötelezettség nélkül történt és hogy következésképpen az adományos a kapott birtokkal épp oly szabadon rendelkezett, mintha vásárolta vagy más jogcímen szerezte volna. Ez azonban már részletkérdés és így kívül esik tárgyalásunk keretén. A lényeg az, hogy a magánbirtok a királyság megalapítását követô évtizedekben mindjobban föléje került a szállásbirtoknak. Ez azonban távolról sem jelenti azt, mintha a két birtokkategória, illetve az azt élvezô szállás- és adománybirtokos osztály között ellentét vagy éppen harc lett volna. Ellenkezôleg a fejlôdés a lehetô legtermészetesebb módon, szinte észrevétlenül és minden zökkenô nélkül ment végbe. Ellentétrôl már csak azért sem lehetett szó, mivel az adománybirtokosok maguk is túlnyomó részben a szállásbirtokos nemesek sorából kerültek ki: azokból a magyar urakból, akik a vérségi kötelékbôl kiszakadva ispáni vagy egyéb hivatalt vállaltak és ennek fejében a királytól kisebb-nagyobb adományban részesültek. De nem lehetett szó ellentétrôl az idegen, német eredetű, tehát kizárólag adománybirtokos családok részérôl sem, mert második, harmadik nemzedékükben már ezek is beleházasodtak és ezzel beleolvadtak a régi törzsökös magyar családokba. A két birtokforma, illetve a kétféle birtokos osztály között tehát eleitôl kezdve a legszorosabb kapcsolat állott fenn, mely idôvel még bensôbbé és közvetlenebbé mélyült. Az új államrend tehát vagyonjogi tekintetben inkább csak hangsúlybeli, mint lényegi eltolódást idézett elô. Annál mélyrehatóbb változásokat vont maga után társadalmi téren: a régi, lényegében osztatlan és azonosveretű társadalom helyébe egy gazdagon differenciált társadalmat varázsolt, melynek egyes rétegeit a jogok és kötelességek változatos skálájú különbségei választották el egymástól. A különbségek részben a keresztény társadalmi rendre való áttérésnek, részben a királyság magánhatalmi szervezetének voltak következményei. A keresztény társadalmi eszmény elfogadásának legközvetlenebb következménye az volt, hogy az addig osztatlan és laikus magyar társadalom élére egy természeténél fogva pontosan körülhatárolt és zárt osztály került: a papi vagy régi magyar szóval, diáki rend. Szent István már csak apostoli minôségébôl kifolyólag is teljes mértékben tudta méltányolni a papok és szerzetesek heroikus munkáját. Intelmeiben meggyôzôdéssel hirdeti, hogy ôk az emberiség ôrei és a lelkek pásztorai, hogy nélkülük nincsenek királyok, sem országok és hogy Isten egyedül az ô közbenjárásukra törli el az emberek bűneit. Ennek a magas felfogásnak megfelelôen birtokban és jogban egyaránt fejedelmi bôkezűséggel gondoskodott róluk. Jogi tekintetben legfontosabb intézkedése az volt, hogy a papi rendet egészen kivonta a világi hatóságok illetékessége alól s a legmesszebbmenô önkormányzatot biztosította számára. Különösen az igazságszolgáltatás terén hangsúlyozta nagy nyomatékkal a papság teljes különállását. Az Intelmekben egyenest Isten ellen való véteknek mondja, ha valaki az egyházi rend tagjait az isteni és emberi törvények ellenére világi bíróság elé kényszeríti. Ez az éles elkülönítés azonban korántsem jelentette a papi osztály kiszakítását a világi társadalomból. Errôl már csak azért sem lehetett szó, mivel az egyházi közigazgatás, mint láttuk, szorosan összefonódott a királyival. A püspökök és papok sok tekintetben karöltve működtek a várispánokkal s az igazságszolgáltatáson kívül a polgári igazgatás terén is jelentôs szerepet töltöttek be. Még inkább áll ez az udvarban és a központi igazgatásban kifejtett munkájukról. Valójában tehát a papi osztály kiváltságos helyzete ellenére éppúgy szervesen belesimult a magyar társadalom életébe, mint bármelyik más társadalmi osztály. A különbség csupán az volt, hogy a papság hivatása természetfölötti jellegénél s a világi társadalomét tetemesen meghaladó szellemi és erkölcsi felkészültségénél fogva fölötte állott minden más társadalmi rétegnek. A világi társadalom vezetô osztálya, a nemesség, részben a honfoglaló nemzetségek ivadékaiból, részben a bevándorolt idegen, német és olasz lovagokból alakult ki. Élén a késôbbi fônemességnek megfelelôen az új hivatali és birtokadományos arisztokrácia állott. Ennek tagjai az idegen lovagok mellett jobbára azokból a törzsökös magyar urakból kerültek ki, akik mindjárt a nagy átalakulás küszöbén a királyság szolgálatába állottak s hű szolgálataik fejében idôvel kitüntetéseket és gazdag birtokadományokat nyertek. E népes és folyvást terebélyesedô nagybirtokos osztály fôjelentôségét az adta meg, hogy egyfelôl megbecsülhetetlen szolgálatokat tett a keresztény állami és társadalmi rend begyökereztetése ügyének, másfelôl természetes összekötô kapocsul szolgált a régi magyar vérségi és a kialakulni kezdô új keresztény társadalom között. Mert a birtokadományos urak, mint láttuk, egyik lábukkal még a régi világ talaján állottak: vérségi hozzátartozásuk révén társbirtokosai voltak a nemzetségi birtoknak, ugyanakkor azonban adománybirtokaik révén már diadalmas képviselôi voltak az új és fejlettebb birtoktípusnak, a magánbirtoknak. Bármily csábító elônyökkel járt azonban a királyi szolgálat vállalása, a törzsökös nemesség túlnyomó része továbbra is megôrizte függetlenségét és szállásbirtokát ezentúl is a régi nemzetségi szokásjog alapján birtokolta. Szent István nem emelt ez ellen kifogást, mivel eredeti programjának megfelelôen tudatosan kerülte az olyan érdekszférák bolygatását, melyek nem állottak közvetlen kapcsolatban az új keresztény állami és társadalmi renddel. Kinek-kinek tetszésére bízta tehát annak eldöntését, hogy magán- vagy közjogi kapcsolatba óhajt-e lépni a királysággal. Ezt annál bátrabban tehette, mivel a választás nem a dolog lényegére, hanem csupán külsô formájára vonatkozott. Mert a király törvénykezési, katonai és pénzügyi felségjogát a szállásbirtokos nemesnek éppúgy el kellett ismernie, mint az adománybirtokosnak. A különbség mindössze annyi volt, hogy az elôbbi az uralkodó és az alattvaló között fennálló közjogi, az utóbbi pedig a magánhatalmi berendezkedésbôl természetszerűleg következô magánjogi kötelék alapján volt köteles ezt tenni. És amint a királysághoz való viszonyában, azonképpen társadalmi állapotában is egyenlô volt a kétféle eredetű nemesség. Ez más szóval azt jelenti, hogy az ôsi szállásbirtokos és az új adományos nemesek lényegükben ugyanazokat a kiváltságokat és elôjogokat élvezték. Nevezetesen mentesek voltak mindennemű pénz- és terményszolgáltatástól és a katonáskodástól eltekintve minden személyes szolgálattól. Egyek voltak abban is, hogy igazságszolgáltatás tekintetében valamennyien közvetlenül a királynak voltak alárendelve. Az igazságkeresés legegyszerűbb módja az volt, hogy a panaszos fél az évenkint Nagyboldogasszony napján tartani szokott székesfehérvári általános törvénynapon a király színe elé járult, elôadta panaszát s jogorvoslatot kért. A királyi udvarban természetesen más alkalommal is lehetett panaszt emelni, mert a király vagy távollétében állandó bírói helytartója, a nádor mindig kész volt igazságot szolgáltatni. Mivel azonban Székesfehérvár is, meg az udvar is a legtöbb emberre nézve elérhetetlen távolságot jelentett, az egyszerűbb és szegényebb nemesek inkább a megyénkint kinevezett királyi vagy, mint a perbehívásnál használt királyi pecsét, billog után mondották, billogos bíráknál keresték igazukat. A billogos bírák az ispánoktól függetlenül, magának a királynak képében ítélkeztek s bírói illetékességük a papok kivételével a vármegye minden lakosára, helyesebben a vár körzetében lakó összes népelemekre, tehát a nemesekre is kiterjedt. Ítéletüktôl egyenesen a királyi udvarhoz lehetett fellebbezni. A nemesség fogalma a középkorban egyet jelentett a katonai elem fogalmával; minden nemes ember született katona volt. A személyi és anyagi szolgáltatásoktól való mentességnek is ez volt a mélyebb erkölcsi alapja: a nemes ember fogható értékek helyett legnagyobb kincsét, vérét és életét áldozta fel a közösség érdekeiért. Nálunk is így volt ez. Ellenséges támadás esetén minden nemes köteles volt fegyverre kelni és a király táborába sietni. Támadó háborúba és az ország határain túlra azonban csupán akkor tartoztak menni, ha a király megtérítette hadakozásuk költségét. E tekintetben csak a fôpapok és az udvari fôemberek voltak kivételek: ôk magánjogi kapcsolataikból kifolyólag mindenüvé, tehát a határokon túlra is kötelesek voltak követni a királyt egész hadi népükkel. A nemesség a diáki rend szellemi arisztokráciájával szemben a vagyoni is társadalmi elôkelôséget jelentette. Fogalma azonban megközelítôleg sem merítette ki a szabad magyar fogalmát. Mert Szent István idejében már nagy számban éltek olyan törzsökös magyarok, akik sem az udvari, sem a vérségi nemességhez nem tartoztak, de akik amellett személyükre nézve teljesen szabadok voltak. Ezek tehát középhelyet foglaltak el a kiváltságos nemesek és a jogtalan szolgák között. Ahhoz, hogy igazi nemesek legyenek, sem elég vagyonosak, sem elég szerencsések nem voltak; a szolgaságtól viszont megmentette ôket születésük. Ezen kisbirtokos szabadok legtöbbje azután úgy oldotta meg a maga létkérdését, hogy önként belesimult a királyság magángazdasági szervezetébe; egyesek kisebb közigazgatási hivatalokat vállaltak, mások katonai szolgálatra szegôdtek. Így alakult ki a vitézek (milites) vagy várkatonák (milites castri) rendje. A várkatonák elôkelôbbjeit, tisztjeit a XI. század írott emlékei még jobbágyok vagy várjobbágyok néven említik. Akkor tehát a jobbágy szónak még megtisztelô, kitüntetô jelentése volt. A XII. századtól kezdve azonban az egész osztályra átvitték az elnevezést. Ennek valószínű oka az volt, hogy a várjobbágyok ivadékai annyira elszaporodtak, hogy kénytelenek voltak egyszerű várkatonai szolgálatra fanyalodni. A várkatonák legfôbb feladata, nevüknek megfelelôen, a katonáskodás volt. A határôri szolgálatra fogott rokon székelyekkel, kunokkal és besenyôkkel együtt ôk alkották a királyi haderô zömét, mellyel tetszése szerint rendelkezett az uralkodó. Ennyiben tehát, egyéni szabadságuk ellenére, szorosan hozzá voltak kötve a király személyéhez. ,,Azt is akarjuk, -- olvassuk a szent király egyik törvényében, -- hogy miként másoknak hatalmat adtunk arra, hogy saját javaikat birtokolhassák, akként a mi királyi méltóságunkhoz tartozó javak, katonák, szolgák és mi más egyéb változatlanul a miénk maradjanak.'' A katonák közvetlen hatósága a várispán volt; békében az ô igazgatása alatt éltek s háborúban az ô vezetése alatt szállottak a király táborába. Mivel a hadbavonulás megyék szerint történt, mindegyik vármegye katonasága külön bandériumot alkotott. A várkatonák túlnyomóan magyar eredetébôl és társadalmi helyzetük átmeneti jellegébôl következett, hogy amikor a XIII. század elején nálunk is megindult az a demokratikus földrengés, mely Nyugaton már a XII. században gyökeresen átformálta a társadalom arculatát, a várkatonák voltak az elsôk, akik a társadalmi hajszálcsövesség felhajtó erejének megfelelôen kiküzdötték magukat addigi megkötöttségükbôl s fokozatosan a kiváltságos rétegek közé emelkedtek. Hiszen ismeretes, hogy köznemességünk java része a vitézek osztályából emelkedett fel. A vitézek rendjénél sokkal számosabb volt a paraszt vagy pór osztály, melynek tagjait a legkülönbözôbb neveken említik egykorú törvényeink és okleveleink. (Vulgares, pauperes, rustici, coloni, villani, plebei.) E soknevű és tarka összetételű népréteg jogi helyzetét, már csak a rája vonatkozó terminológia folytonos ingadozása miatt is bajos megítélnünk. Annyit mindenesetre bizonyosra vehetünk, hogy túlnyomó többsége szolgaeredetű volt és csak idôvel küzdötte fel magát a szabadság bizonyos fokára. Szabadságában azonban még késôbb is inkább a szolgaságtól való mentesség tényén, mint a szabadság köz- vagy magánjogi fogalmán volt a hangsúly. Ha tehát szabatosan akarjuk kifejezni magunkat, azt kell mondanunk, hogy a szabad parasztosztály a szabadság és a szolgaság mesgyéjén mozgott: nem volt szabad olyan értelemben, mint a nemesség vagy a vitézi rend, de viszont nem volt szolga sem abban az értelemben, mint a röghöz kötött rabszolga. A törvény mindenesetre szabadnak ismerte el; és kifelé ez volt a fontos. A szabad parasztok kétfelé tartoztak szolgálattal: a királynak és a földesúrnak. A királynak mindenki tartozott megfizetni a szabad dénároknak nevezett fejadót, a földesúrnak pedig a föld használatáért kijáró bért. Ezen utóbbinak lerovása azonban csak ritkán történt pénzzel; sokkal gyakoribb volt a terményekben és kézi munkában, robotban való szolgáltatás. A királyság túlnyomóan magánjogi berendezésébôl következett, hogy a szabad parasztok nagy többsége közvetlenül a király földesurasága alá tartozott. Ez természetes. Hiszen a rengeteg királyi birtok csak annyiban jelentett értéket, amennyiben volt elegendô dolgos kéz megmunkálására. Ezért érthetô, hogy Szent István az egyes vármegyék megszervezésénél különös gondot fordított a rendelkezésére álló munkáselemek odatelepítésére és jogi helyzetük szabályozására. A hazaiak mellett szívesen látta a külföldrôl, fôleg Németországból bevándorolt földmíveseket is. Mivel föld bôven volt, a telepítés tulajdonképpen abban állott, hogy a király, illetve az ô képében a várispán pontosan körülírta a telepesek jogviszonyait vagyis megállapította pénzben, terményekben és robotban lerovandó szolgáltatásaik összegét. A szerzôdés létrejöttével a telepesek a várispánság szerves alkotó részévé lettek s közigazgatás és igazságszolgáltatás tekintetében a várispán közvetlen joghatósága alá kerültek. A várhoz való kapcsolatuk kifejezésére terjedt el és lett általánossá a várnépek elnevezés. (Castellani, castellenses, castrenses.) Az új, sokféle neve ellenére is egységesnek tekinthetô néposztály jelentôsége abban keresendô, hogy ô viselte az államélet anyagi terhét: egyfelôl fedezte az udvar kiadásait, másfelôl gondoskodott a hadra kelt királyi haderô élelmezéséhez szükséges készletek elôállításáról. A szabad parasztokkal teljesen egyenlô elbírálásban részesültek az idegenbôl bejött földmívesek, akiket törvényeink szabad vendégek (liberi hospites) néven említenek. A különbség legfeljebb annyi volt, hogy az ô úrbéri szolgáltatásaikat lényegesen alacsonyabbra szabták. Sokkal kedvezôbb elbánásban részesültek az iparral és kereskedelemmel foglalkozó vendégek; ôk, mint a késôbbi városi polgárság ôsei, kétszeresen szíves fogadtatásra találtak. A társadalmi hierarchia legalsóbb fokán nálunk is, mint Európa- szerte, a rabszolgák (servi) vagyis a fegyverrel leigázott népek, a hadi foglyok és a külföldön vásárolt szolgák jogtalan ivadékai állottak. A rabszolgák teljesen kívül állottak az államélet keretein, az állam részérôl semmiféle jogvédelemben nem részesültek és csak mint uruk vagyontárgyai jöttek tekintetbe. Ez a felfogás érdekesen tükrözôdik vissza a gyilkosság esetén fizetendô engesztelési díj megszabásában. Míg ugyanis az ispánokért és fôemberekért ötven, a vitézekért tíz, a közrendű emberekért pedig öt tinó, illetve ugyanannyi bizánci arany engesztelési díjat kellett fizetni, a szolgákért mint vagyontárgyakért semmiféle díj nem járt; egyetlen fizetség a gazdájukat illetô kártérítés volt. A rabszolgák száma a királyság elsô idejében általában igen nagy volt. Az egyházi és magángazdaságok szolgáló népe túlnyomó részben belôlük telt ki. Bízvást elmondhatjuk, hogy akkor a gazdasági élet súlypontja a rabszolgák vállán nyugodott. A házi cselédek és a külsô munkások, földmívesek és pásztorok nagy része az ô soraikból került ki. Ezen egyelôre a kereszténység sem igen tudott mit változtatni. Hiszen a rabszolgaság intézményes megszüntetése egyet jelentett volna a gazdasági élet alapjainak szétrombolásával. Ezért pedig senki sem vállalhatta a felelôsséget. Innét érthetô, hogy Szent István szigorú büntetést mért azokra, akik mások szolgáit az illetôk tudta és beleegyezése nélkül felszabadították. De ha egyszerre nem is tudta megszüntetni az egyház a rabszolgaságot, az emberségesebb bánásmód és az egyéni felszabadítás szorgalmazásával mégis minden más tényezônél nagyobb mértékben közrehatott az intézmény megszüntetésében. Minél mélyebben hatottak ugyanis az evangélium tanai, annál több ember szíve indult minden jogból kizárt szolgáinak felszabadítására. Különösen gyakori lett a végrendelet útján való felszabadítás: a végrendelkezô lelke üdvösségéért felszabadította és valamelyik egyházra hagyományozta bizonyos számú rabszolgáját. (Dúsnokok, torlók.) A felszabadítás által az illetôk nem jutottak ugyan a szabadok osztályába, de mint szabadosok (libertini) egyéni szabadságot nyertek és anyagi terheikben is lényeges könnyítéshez jutottak. A felszabadításra a legjobb példát maga a szent király adta, mikor a királyi rabszolgák legtöbbjének személyes szabadságot engedélyezett s mérsékelt úrbéri feltételek mellett az udvar személyes szolgálatára és terményellátásra fogadta ôket. Ezekbôl a felszabadított szolgákból állott elô az ún. udvarnokok (udvornici) népes osztálya, mely a várispánok helyett közvetlenül a nádorispánnak volt alárendelve. Mint látjuk, Szent István társadalma nagy változatosságot és mozgalmasságot tüntet fel. Legjellegzetesebb vonását talán befejezetlensége adja meg: itt még minden hullámzásban és kialakulóban van. Ezért a határok még sok tekintetben bizonytalanok és egymásbafolyók; ugyanez az oka a terminológia ingadozásának és bizonytalanságának. Csak egy bizonyos: a kereszténységelôtti társadalom kételvűsége végleg megbukott. A szabadok és szolgák osztályai közé új társadalmi rétegek ékelôdtek, melyek egyfelôl új rétegezôdést indítottak meg, másfelôl a társadalmi felemelkedés új lehetôségeit hozták meg. Egészben véve pedig közelebb vitték a magyar társadalmat az egyetemes európai fejlôdés irányvonalához. Szent István tehát ebben a vonatkozásban is öntudatos újítónak s az európai és keresztény gondolat elszánt bajnokának mutatta magát. ======================================================================== VI. Megpróbáltatások és megdicsôülés Szent István országszervezô és nemzetépítô munkájának sikerét nagy mértékben elômozdította az a körülmény, hogy külsô támadások nem igen háborították. Voltak ugyan idôk, mikor komor felhôk tornyosultak a látóhatáron, de a szent király érett bölcsessége és finom politikai tapintata mindig idejében el tudta hárítani a készülô veszedelmeket. A béke megóvásáért még áldozatok vállalásától sem riadt vissza. Ennek a bölcs mértéktartásnak köszönhette, hogy nagyobb külháborút mindössze egyszer kényszerült viselni; ezt sem a maga, hanem szomszédja, a hatalmas II. Konrád német császár (1024-1039) hibájából. A kegyes és békeszeretô II. (Szent) Henrik e nagyratörô utóda ugyanis Cseh- és Lengyelország leigázása után Magyarországot is német fôhatóság alá akarta kényszeríteni. Hódító tervét nagy körültekintéssel készítette elô. Mindenekelôtt azon igyekezett, hogy Magyarországot diplomáciailag elszigetelje. Ehhez az elsô lépés a magyarbarát Orseoló Ottó velencei doge megbuktatása volt. Ezt követte volna második lépésként a hatalmas bizánci udvar szövetségének megszerzése. Hogy célját annál biztosabban elérje, tízéves fiát, Henrik bajor herceget VIII. Konstantin császár közel ötvenéves húgával, Zoéval akarta összeházasítani. Szent István azonban résen állott s éberségével még idejében meghiusította a ravasz tervet; egyfelôl a házasságközvetítô Verner strassburgi püspöknek megtiltotta az országán való átvonulást, másfelôl Konstantinápolyban és Velencében hathatósan támogatta a németellenes körök munkáját. Ügyes diplomáciájával sikerült is elérnie, hogy a német- görög házasság terve végkép kútba esett s egyidôre Velence is kisiklott a német befolyás alól. Konrád császár fegyverrel akarta megtorolni diplomáciai vereségét. Ezért 1030-ban haddal támadt Magyarország ellen; ômaga nyugatról, hűbérese, Bretiszláv cseh herceg pedig északról, a Vág völgyén át támadt. Szent István jó elôre felkészült a védelemre. Az oldaltámadással nem sokat törôdött; engedte, hogy a csehek egészen Komáromig, sôt Esztergomig elkalandozzanak. Annál jobban felkészült a Hainburg felôl közeledô császár fogadására. Hogy a fölösleges vérontást lehetôleg elkerülje, a túlsúlyban levô német hadak elôl fokozatosan visszahúzódott a nyugati gyepüvonal mögé; közben azonban feldúlt és elpusztított mindent, aminek az elôrenyomuló németek bárminô tekintetben hasznát vehették volna. Konrád óvatatlanul belement a csapdába: benyomult a Fertô, Rába és Rábca mocsaras és ingoványos vidékére. És ez lett a veszte. Mert az úttalan dágványokban ezer veszedelem szakadt nehéz fegyverzetű németjeire. Némelyek a mocsarakban, mások az erdôkben pusztultak el; egyeseket az éhség, másokat a könnyű mozgású magyar portyák terítettek le. A bátorságát veszített sereg fejvesztetten menekült az országból, de az üldözôk mindenütt a hátukban voltak és egészen Bécsig nem engedték ôket lélekzethez jutni. A gyôzelem olyan nagy és váratlan volt, hogy a legendaíró nem tudta mással, mint csodával, a Boldogságos Szűz közbelépésével magyarázni. Elôadása szerint az ütközet napján valamennyi csapatvezér elôtt egy-egy rejtélyes hírnök jelent meg és a császár nevében visszavonulást parancsolt nekik. Ha nem is egészen így történt a dolog, az bizonyos, hogy a császár veresége teljes volt. Konrád olyan szégyenletesnek érezte kudarcát, hogy személyesen nem is akart béketárgyalásba bocsátkozni. Maga helyett tehát fiát, Henrik herceget bízta meg az ,,igazságtalanul megbántott magyar király'' megengesztelésével. A fiatal herceg 1031 tavaszán csakugyan ellátogatott Esztergomba s a Lajta és a Fischa közének, úgyszintén a Morvamezônek átengedésével helyreállította a békét. A császár fölött aratott fényes gyôzelmével a szent király eljutott hatalmának tetôfokára. Befelé áhítatos tisztelet, kifelé pedig tekintély övezte alakját. De a fényre nemsokára árny borult. Még a szerencsés béke esztendejében a súlyos megpróbáltatások hosszú sora szakadt Istvánra, melyek bús melankóliával vonták be egész további életét. A megpróbáltatások sora családi boldogságának szétdúlásával kezdôdött. István király és Gizella házasságát több gyermekkel, fiúval és leánnyal áldotta meg az Úr. Egyik-másik gyermeküknek nevét is ismerjük. Pl. tudjuk, hogy egyik, talán legidôsebb fiúkat hihetôleg keresztapja, III. Ottó császár nevérôl Ottónak hívták. Egyik lányuknak, Ágotának, Eduárd angol herceg feleségének és Skótországi Szent Margit anyjának szintén ismerjük a nevét. Amilyen örömet szerzett azonban Szent Istvánnak népes családja, épp oly mélyen lesújtotta késôbb annak váratlan széthullása. Mert ô rajta is beteljesedett az Írás szavának igazsága: ,,Akit szeret az Úr, azt megpróbálja.'' Az életfakadás öröme után hamarosan meg kellett ismernie az elmúlás szívbemarkoló fájdalmát is: a halál gyors egymásutánban elragadta fiait és csak a legkisebbiknek, Imre (Henrik) hercegnek életét kímélte meg. Érthetô, hogy az öregedô király a rettentô megpróbáltatás után csak annál nagyobb szeretettel csüggött immár egyetlen gyermekén. Ami emberi, vallási és erkölcsi értéket érzett magában, azt mind hiánytalanul át akarta plántálni lelkébe. Ezért maga irányította nevelését és meg nem fogyatkozó szeretettel vigyázott minden lépésére. Késôbb, mikor elérkezett a magasabb tanulmányok megkezdésének ideje, a velencei Szent Gellérttel osztotta meg nevelôi gondját. Választása a lehetô legszerencsésebbnek bizonyult, mert a tudós és szent nevelô még ônála is nagyobb odaadással szépítgette és gazdagította a jámbor herceg lelkét. A gondos és sokoldalú nevelés eredménye hamarosan meg is tetszett: Imre herceg szent atyja, szent anyja és szent nevelôje oldalán és az udvarjáró szent papok és barátok társaságában maga is szentté és szigorú aszkétává érett. Ebben mindenesetre része volt annak a valószínű körülménynek is, hogy atyja bátyja, esetleg bátyjai életében kifejezetten egyházi pályára szánta ôt s ezért nevelésében tudatosan a vallási és aszketikus szempontokat helyezte elôtérbe. Az idôsebb fiúk késôbb bekövetkezett halála már mit sem változtatott ezen: Imre herceg szentnek és aszkétának indult és az maradt akkor is, mikor a körülmények változása a királyi trón várományosává avatta. Szent István természetesen ezentúl is örömmel szemlélte fia vallásos géniuszának rohamos bontakozását. Hiszen a feladat, melyet rája akart bízni: a keresztény hit után a keresztény erkölcs tökéletes begyökereztetése a magyar lélek talajába, úgyis szentet és aszkétát kívánt. Nemcsak hogy nem mérsékelte tehát, hanem ellenkezôleg még szította fiának buzgóságát. Csak egy ponton tartotta szükségesnek Gellért műve kiegészítését: nevezetesen a változott viszonyoknak megfelelôen igyekezett minél mélyebb bepillantást nyújtani leendô örökösének a kormányzás feladataiba. Ezért határozta el magát a magyar politikai irodalom elsô remekművének, az Intelmeknek megszerkesztésére. Ma már tudjuk, hogy a mindössze néhány lapra terjedô kis parainézis betűjének szerzôje egy idegen, valószínűleg dél-francia pap, de tudjuk azt is, hogy szellemében a szent király legbensôbb gondolatait fejezi ki. Az ô érett bölcsessége és évtizedes tapasztalata cseng ki az egyház és az egyháziak felkarolásának, az idegenek megbecsülésének, a királyi tanács nagyratartásának s a legszebb emberi és királyi erények követésének meleghangú és meggyôzôdéses ajánlásából. Aki ezeket a mélybölcsességű igéket papírra rögzítette, illetve sugalmazta, az valóban lelke legmélyébôl merített. És ebben rejlik az Intelmek páratlan történeti értéke: a bennük megrajzolt fenséges királyeszmény végelemzésben magának a szent királynak uralkodói egyéniségét tükrözteti elénk. Azért is olyan eleven, ízig-vérig keresztény és korábaillô. És a ráfordított munka ezen a téren is megtermette gyümölcsét. A fiatal herceg anélkül, hogy aszketikus gyakorlataiból csak egy hajszálnyit is engedett volna, szívesen és örömmel merült bele a rája váró nagy feladatok tanulmányozásába. Nem csoda tehát, hogy idôvel a szentek tudománya mellett az államkormányzás elméletében is meglepô otthonosságra tett szert. Az utolsó években már gyakorlatilag is kivette részét az államügyek intézésébôl. Egyes szórványos adatokból ugyanis arra következtethetünk, hogy az 1030. évi háborúban meghódított területek kormányzását ô vette át. Így a szent királynak minden oka megvolt rá, hogy a legjobb reménységgel tekintsen a jövô elé. Hiszen Imre hercegben olyan utódot remélhetett, aki nemcsak vallási, hanem politikai tekintetben is méltó folytatója lesz az ô századokra szánt nagy művének. Mindezeket a reményeket azonban halomra döntötte egy váratlan szerencsétlenség: az ifjú herceg huszonnégyéves korában egy vadkanvadászaton életét vesztette (1031). Hirtelenül jött halálával mélységes gyászba döntötte kesergô atyját és az egész magyarságot. A legnagyobb baj a trónöröklés és vele az egész magyar jövô kérdésének összekuszálódása volt. Imre herceggel ugyanis nem csupán a jogszerű trónörökös, hanem egyúttal az egyetlen Árpádfi is elköltözött, akire nyugodt lélekkel rája lehetett volna bízni a keresztény állami és társadalmi rend továbbépítését. A többiek, akik még életben voltak, részben pogányságuk, részben fiatalságuk miatt komolyan szóba sem jöhettek. A régi örökösödési rend szerint még aránylag Vászolynak, Géza fejedelem unokaöccsének lehetett legtöbb kilátása a korona örökségére. Ô azonban eleve kirekesztette magát az örökösödésbôl azzal, hogy makacsul kitartott a pogányság mellett, sôt fiait, Levente, Endre és Béla hercegeket sem engedte megkereszteltetni. Ezenfelül magánélete sem volt olyan, amilyennek lennie kellett volna. A krónikás szerint a király kénytelen volt ôt ,,fiatalos kicsapongásai és balgaságai miatt'' Nyitrán elzáratni. De bármennyire rossz szemmel nézte Szent István unokatestvére makacs pogányságát és kicsapongó életmódját, nem akart végleg pálcát törni fölötte. Feltételesen, megfelelô biztosítékok mellett hajlandó volt elismerni örökösödési jogát. Egy súlyos betegségébôl kifolyólag elhatározta, hogy véglegesen rendezi az ügyet. Már azon a ponton volt, hogy Vászolyt kibocsátja nyitrai börtönébôl és annak rendje-módja szerint örökösévé fogadja, mikor egy szomorú esemény közbejötte váratlanul tragikus fordulatot adott a dolgok folyásának. Az történt ugyanis, hogy négy udvari fôember, bizonyára Vászoly tudtával és érdekében, összeesküvést szôtt a beteg király élete ellen. Egyikük az est homályában be is orozkodott a király hálótermébe és már éppen leszúrni készült ôt, mikor nagy izgalmában földre ejtette gyilkos tôrét. A szendergô király felneszelt a szokatlan zajra és riadtan tudakolta annak okát. A megrémült gyilkos térdre borulva bevallotta gonosz tervét és kegyelemért esedezett. A kegyesszívű király megbocsátott neki, de elôbb kitudakolta tôle cinkostársainak nevét. Így Vászoly bűne is napfényre került és a szerencsétlen herceg a kor barbár büntetésmódjának megfelelôen szemevilágának és fülehallásának elvesztésével bűnhôdött eltévelyedéséért. Ezzel egyidejűleg kiskorú fiainak idegenbe kellett futniok. Vászolynak és fiainak bukása még jobban összekuszálta a helyzetet s jóvátehetetlenül megnehezítette a trónöröklés kérdésének kielégítô rendezését. Árpád nemzetségébôl a történtek után már csak Vászoly öccsének, Szár Lászlónak kiskorú fia, Bonuszló jöhetett volna szóba. Ô azonban még sokkal fiatalabb és a nagy feladatra sokkal felkészületlenebb volt, semhogy bárkinek kedve lett volna trónrasegítéséért vállalni a felelôsséget. Így más megoldás hiányában szükségképpen a leányági örökösödés gondolata került elôtérbe. Szent István mindjárt Vászoly tragédiája után unokaöccsére, nôvére és Orseoló Ottó velencei doge fiára, Orseoló Péterre gondolt, akit már régebben a királyi sereg parancsnokává nevezett ki. A választás annyiban szerencsésnek ígérkezett, amennyiben Péter buzgó keresztény meggyôzôdése és tettereje ellen senkinek sem lehetett kifogást emelnie. De viszont ellene szólt a hetyke és hamar felfortyanó ifjú idegen vére és idegen temperamentuma. Mivel azonban a szent király jobb megoldás hiányában szigorúan ragaszkodott unokaöccse jelöltségéhez, senki sem mert kifogást emelni ellene. A trónöröklés rendezése a legjobb idôben történt, mert a szent királyon mindjobban elhatalmasodott a betegség. Nem annyira a kor, mint inkább a tömérdek ôrlôdés, küzdelem és az ország jövôjén való töprengés emésztette fel életerejét. 1038 nyarán annyira elsúlyosodott állapota, hogy a vég bármely pillanatban bekövetkezhetett. Augusztus 15-én, Nagyboldogasszony ünnepén még egyszer maga köré gyűjtötte fôembereit, megható szavakban lelkükre kötötte a kereszténység zsenge palántájának gondos ápolását s végül országát népével együtt a Boldogságos Szűz édesanyai oltalmába ajánlotta, azután visszahanyatlott s visszaadta lelkét Teremtôjének. Halálának híre gyászba borította az országot. A kobzosok lantján siralomra fordult az ének és Magyarország minden rendű és rangú lakosa egyaránt sűrű könnyhullatással és hangos zokogással siratta a szent királynak és az árvák kegyesszívű atyjának halálát. Temetése Székesfehérvárott ment végbe nagyságához illô gyásszal és bensô meghatottsággal. Utána három esztendôre elnémult a zene és az énekszó, megszűnt a tánc s helyükbe mélységes gyász és siralom költözött. A nemzet apraja-nagyja mint tulajdon édesapját gyászolta a szent királyt. A siralomra volt is elegendô ok. Mert Szent Istvánnal elköltözött a béke és a nyugalom a magyar rónák tájairól. A harmonikus fejlôdést gyilkos testvérharcok, pusztító vallási és politikai villongások és külsô támadások szakították meg. A székesfehérvári temetésre valóban viharos emberöltô következett, mely a pusztulás örvénye felé sodort mindent, amiért a szent király évtizedeken át fáradt és verítékezett. Már-már úgy látszott, hogy a hitében, erkölcsében és műveltségében keresztény Magyarország sorsa végleg meg van pecsételve. De mégsem úgy történt. A komor fellegek csak azért gomolyogtak oly hosszú idôn át a magyar jövô látóhatárán, hogy utána annál tisztábban ragyogjon fel a verôfény. A sok gyenge, részben bűnös uralkodó után végre ismét egy talpig férfi és hozzá szent lépett Magyarország trónjára. Szent László, a pogány Vászoly unokája mélységes hittel és tündöklô erényekkel engesztelte ki tévelygô ôsének makacs pogányságát és erkölcsi lazaságát. Mintha csak Szent István tért volna vissza benne: ugyanolyan szigorúsággal és vaskövetkezetességgel dolgozott a keresztény vallási, állami és társadalmi rend megszilárdításán. Ha kellett, nem riadt vissza a bűnös tagok levágásától sem. Hetedik esztendeje uralkodott már a jámbor fejedelem, mikor ,,eljött az ideje, hogy megtudja a világ, milyen kegyelemben részesítette a Gondviselés a magyar nemzetet Szent István király által.'' VII. Gergely pápa ugyanis 1083-ban megparancsolta, hogy azok teste, akik Pannóniában a keresztény hit magvait elhintették s az országot szóval és tettel az Úrhoz térítették, oltárra emeltessék. Szent László nagy örömmel fogadta a Rómából jövô rendelkezést s a teendôk megbeszélésére 1083 augusztusában maga köré gyűjtötte az ország püspökeit, fôembereit és ,,egész Pannónia bölcseit.'' A megbeszélés értelmében három napi általános böjtöt rendeltek el. A három nap elteltével az egész gyülekezet a székesegyházba sietett, hogy szem- és fültanúja legyen az ott bekövetkezendô eseményeknek. Mert mindenki meg volt róla gyôzôdve, hogy Magyarország apostolának sírjánál csodákat fog látni. Mily nagy volt azonban a megjelentek megdöbbenése, mikor a sírhoz érve a márványkoporsót fedô nagy kôlapot semmiféle emberi erôvel nem tudták felemelni. Az izgalom csak akkor ült el valamennyire, mikor egy Charitas nevű szentéletű apáca megüzente a királynak, hogy Szent István testét mindaddig nem fogják felemelni tudni, míg a bukott Salamon vissza nem nyeri szabadságát. László király azonnal intézkedett vetélytársa szabadonbocsátásáról s egyúttal újabb háromnapos böjtöt rendelt el. A három nap augusztus 19-én este telt le. A nép zsúfolásig megtöltötte a templomot s éjszakára is ott maradt. Csodára szomjas lélekkel leste, milyen rendkívüli jelekkel mutatja meg Isten hű szolgájának dicsôségét. És a várt csodák áradata csakugyan megindult. Elsônek egy inaszakadt ifjú gyógyult meg, aki 12 éve se kezét, se lábát nem tudta mozdítani. Most is úgy hozták oda szülei. És íme, alig hogy odaértek vele a sírhoz, az ifjú azonnal visszanyerte tagjainak használatát és teljes gyógyulása jeléül ,,nem henye futással'' odafutott az oltárhoz. Azután egy hétéves, születése óta béna fiúcska következett. Mivel járni nem tudott, négykézláb csúszott oda a sírhoz. Szülei teljes bizalommal borultak a drága hamvakat rejtô koporsó elé és hegyeket megmozgató hittel esedeztek a szent király hathatós közbenjárásáért. És kérésük meghallgatásra talált: a gyermek egyszer csak azt érezte, hogy elhalt tagjaiban megindul az élet. Minden segítség nélkül talpra állott tehát, majd járni kezdett és hangos szóval magasztalta az Urat. Szent Lászlót annyira meghatotta a nyilvánvaló csoda, hogy örömében sírva fakadt, hirtelen ölébe kapta a meggyógyult gyermeket, odavitte az oltárhoz és a néppel együtt forró hálát adott a vett kegyelemért. Az elsô csodákat még sok más követte. A legendaíró egyenesen ama napok megújulásáról ír, melyeket Ker. Szent János követeinek adott válaszában így jellemzett az Üdvözítô: ,,A vakok látnak, a sánták járnak, a siketek hallanak, a bélpoklosok megtisztulnak, a bénák visszanyerik tagjaikat s az inaszakadtak meggyógyulnak.'' A nép nem tudott betelni a sok csodajellel; egész éjjel ott virrasztott a templomban és minden újabb gyógyulást riadó örömkiáltással köszöntött. Ilyen elôzmények után virradt fel augusztus 20., a drága ereklyék felemelésének napja. A király fényes kíséretével újból a templomba jött. A szertartás gyászmisével kezdôdött. Azután a sírhoz mentek s könnyűszerrel felemelték a fedô követ. A koporsót olajjal elegyített vízre emlékeztetô jóillatú folyadékkal telve találták; a folyadékban, mint valami olvasztott balzsamban úszkáltak a drága tetemek. Gondosan összeszedegették ôket s a legfinomabb gyolcsba takarva a Boldogságos Szűz oltárára vitték. Itt újból megindult a betegek özönlése és a csodás gyógyulások végeláthatatlan sora. Egész Magyarország a csodák lázában égett. Akárhány beteg az új szent közbenjárására már útközben meggyógyult s a legendaíró Hartvik szerint még évtizedek múlva is nagy kôhalmazok hirdették országszerte az ilyen csodálatos gyógyulások helyét. A koporsó felbontásakor a széthullott csontok között hiába keresték a szent király drágamívű gyűrűjét. Pedig újra meg újra átkutatták a koporsót. Akkor nem tudták mire vélni a dolgot. A rejtély csak három évvel a szenttéavatás után oldódott meg. Ekkor ugyanis megjelent a király elôtt a bihari berettyói kolostor apátja, Mercurius, aki a szenttéavatás idején még a székesfehérvári káptalan ôrkanonokja volt s elôadta, hogy a szertartás ideje alatt egy hófehér ruhába öltözött ifjú járult hozzá és egy gyolcsba takart tárgyat adott át neki megôrzés céljából. Mikor a templom egyik félreesô zugában felbontotta a csomagot, nagy csodálkozására és egyben rémületére a szent király teljes épségben megmaradt jobbkezét és a keresett drágamívű gyűrűt találta benne. Mivel az elôzmények után nem mert mindjárt szólni a királynak, a megbecsülhetetlen ereklyét magával vitte bihari kolostorába s mindezideig ott rejtegette. Most azonban fensôbb meghagyásból kötelességének érezte, hogy a nyilvánosság elôtt is felfedje a nagy titkot. Szent László nagyon megörült a felfedezésnek. Fôembereivel azonnal Biharba sietett s miután birtokába vette a drága ereklyét, ôrzésére ott helyben új kolostort építtetett, mely szentjobbi vagy szentjogi apátság néven századokon át fennállott, sôt nevében még ma is él. Ereklyéinek oltárra emelésével elsô szent királyunk elérte a legnagyobb kitüntetést, mely halandó embernek ezen a földön osztályrészül juthat: az egyház hivatalosan is követendô példaként állította ôt hívei elé. Ünnepét az 1092. évi szabolcsi zsinat szenttéavatása napjára vagyis aug. 20-ra rögzítette. Szent László nagyobb nyomaték okáért vigíliát rendelt az ünnep elé s a zsinat jóváhagyta ezt. A késôbbi nemzedékek azonban már nem érték be a nagy király emlékének egyszeri megünneplésével s ezért aug. 20-hoz idôvel más ünnepeket is csatoltak. A Pray-kódexben található misekönyv már nem kevesebb, mint négy Szent István-ünnepet sorol fel, ezek: aug. 15. (Missa de transitu S. Stephani Regis ), aug. 19. ( Missa de pervigileo S. Stephani Regis), aug. 20. (Missa de translatione S. Stephani Regis) és okt. 11. (Missa de inventione corporis S. Stephani Regis). Pedig ebben a felsorolásban még nincs benne a szentjobb megtalálásának ünnepe (Inventio Dextrae S. Stephani Regis ), melyet késôbb szintén megültek. ======================================================================== VII. Szent István alakja a századok folyásában A székesfehérvári temetéssel elsô szent királyunknak csupán földi pályafutása zárult le s nem egyúttal története. Sôt történetének hasonlíthatatlanul gazdagabb és színesebb fejezete csak a temetéssel indult meg. Ennek a fejezetnek eseményei azonban már nem térben és idôben, hanem sokkal éteribb világban, a lelkek birodalmában játszódnak le s ezért sokkal bajosabban is nyomozhatók ki és jelentôségük szerint sokkal nehezebben mérhetôk le, mint földi életének oklevelekre, törvényekre, krónikás feljegyzésekre s más többé-kevésbé kézzel fogható kútfôkre támaszkodó adatai. Bizonyos, hogy Szent István már életében mély benyomást gyakorolt alattvalóira és kortársaira. Igazi nagysága azonban csak késôbb, a történeti távlatok megfelelô kitágulásával bontakozott ki. Hiszen a kortársak még sokkal közelebb állottak hozzá és sokkal inkább érezték emberi igézetének varázsát, semhogy nagyságának idôálló elemeit érdemük szerint meg tudták volna ítélni. Idô kellett hozzá, hogy alakja a földi lét korlátaiból kibontakozva eszménnyé s egyben eszmévé finomuljon. Ehhez elsô lépés a legendaképzôdés megindulása volt. Szent Istvánnal kapcsolatban a XI. és XII. század mesgyéjérôl három közel egykorú latin legenda maradt reánk: a kis és nagy legenda, s a kettô alapulvételével készült Hartvik-legenda. A három közül kétségkívül a nagy legenda a legrégibb; még a szenttéavatás elôtt s talán annak lelki elôkészítése céljából írta egy magyarországi bencés szerzetes. De a másik kettônek keletkezési idejét is rövid, legfeljebb egy emberöltônyi köz választja el a nagy eseménytôl. Mind a három olyan idôben keletkezett tehát, mikor a szent király történeti egyénisége megrögzítésének feltételei még adva voltak. Hiszen akkor, a XI. század végén még bizonyára elevenen élt tetteinek és alkotásainak emléke. Csak az volt a baj, hogy a legendák szerzôi nem történelmet, hanem kifejezetten legendát akartak írni. Ezért ahelyett, hogy szorgalmasan hozzáláttak volna az anyaggyűjtéshez és a jellemzô adatok százainak felsorolásával igyekeztek volna rávilágítani hôsük egyéniségére és jellemére, egyszerűen típust rajzoltak benne; a történeti Szent István helyett a keresztény fejedelem eszményképét állították olvasóik elé. Mint a középkori fejedelmi szentek életírói általában, ôk is a szentágostoni világszemlélet kegyes, igazságos és békeszeretô fejedelmét (rex pius, iustus, pacificus) tartották szem elôtt és ahhoz arányították az elbeszélt eseményeket. Ennek az egyoldalú, típusrajzoló eljárásnak az a következménye, hogy elôadásukból olyan kép bontakozik ki, melyet némi változtatással minden buzgóbb középkori fejedelemre lehet alkalmazni. A hitéért élni-halni kész, éjjel-nappal imádkozó, szegényeket gyámolító, alamizsnaosztó, egyházalapító és szigorúan igazságos fejedelem mellett, kinek alakját a csodák dicsfénye ragyogja be, jóformán semmit sem hallunk az országépítô és nemzetszervezô király tetteirôl. A legendák tehát Szent István hatalmas és gazdag egyéniségébôl túlnyomóan csak a szentet, az apostolt és az egyházszervezôt hangsúlyozták ki és vitték be a köztudatba; legalább az irodalmi köztudatba. Mert a három legenda, de különösen Hartviké, olyan lenyűgözô hatással volt a késôbbi írókra, hogy csak kevesen tudták kivonni magukat alóla. Ezért érthetô, hogy krónikáink, prédikációink, sôt himnuszaink nagyjából ugyanazt a Szent István-képet tükröztetik vissza, melyet elsônek Hartvik és társai rajzoltak meg. A legendák és a hatásuk alatt álló késôbbi irodalmi kompilációk túlnyomóan egyházias beállításánál sok tekintetben reálisabb és életszerűbb felfogást tükröztet vissza a külföldi krónikák Szent István- képe. Tudnunk kell ugyanis, hogy a külföldi, fôleg német és lengyel krónikások feltűnôen sokat foglalkoznak szent királyunk viselt dolgaival; talán többet, mint bármely más egykorú uralkodóéval. És különös, hogy valamennyien a legnagyobb tisztelet és elismerés hangján szólnak róla. Sehol egyetlen elítélô vagy rosszalló megjegyzést nem találunk náluk; még ott sem, ahol az egyébként helyén való volna. Bármily változatosak és sokszínűek azonban az idegen krónikákban elszórtan található megjegyzések, ahhoz még sem elegendôk, hogy egységes és életszerű képet formáljunk belôlük. Már csak odavetett és esetleges voltuk miatt sem lehet errôl szó. Annak megállapítására azonban több mint elegendôk, hogy szent királyunk hatalmas egyénisége még a távolálló szemlélôkre is mély és tartós benyomást gyakorolt. Mint látjuk, végelemzésben sem a legendák, sem az idegen krónikák odavetett megjegyzései nem voltak alkalmasak arra, hogy a valóságnak csak valamennyire megfelelô kép kialakulását tegyék lehetôvé a szent királyról; az elôbbiek egyoldalúságuk, az utóbbiak pedig töredékes és mozaikszerű jellegük mi. Az igazi Szent István-kép nem is bennük és nyomukban, hanem az egymást felváltó magyar nemzedékek tudatában alakult ki és szilárdult meg. És e képet az idôk múlása nemcsak hogy nem fakította el, hanem ellenkezôleg egyre elevenebbre és változatosabbra színezte. A dolog könnyen érthetô: minél nagyobb távolságba kerültek és minél több tapasztalati anyag fölött rendelkeztek az egymást követô emberöltôk, szükségképpen annál nagyobbnak és monumentálisabbnak látták a szent király alakját és művét. Ha közelebbrôl szemügyre vesszük ezt a nagyszabású Szent István- képet, elsônek ezen is az apostol és a szent vonásai fognak meg bennünket. És ez természetes. Hiszen a térítés, a magyarság lelkének kereszténnyé gyúrása s egész jelenének és jövôjének gyökeres átértékelése messze kiemelkedôleg legnagyobb tette volt Szent Istvánnak. Ehhez jelentôség dolgában legfeljebb példaadása volt fogható: az, hogy nemcsak hirdette, hanem egyúttal átélte, átlelkesítette az evangéliumi tanokat és ezzel kézzelfogható példát adott minden idôk magyarjának az élet keresztény szellemű berendezésére s a heroizmusig, a szentségig emelkedô megszentelésére. Nem csoda tehát, hogy a középkor hívô népe elsôsorban az apostolt és a szentet megilletô tisztelettel tekintett fel a szent király megdicsôült alakjára. Ez a tisztelet szól hozzánk az elsô magyar nyelvű Szent István-himnuszból is: Idvezlégy. bódog szent István királ! Te népednek nemes reménsége! Idvezlqégy, mi megtérésönknek bizon doktora, És apostola! Idvezlégy minden szentségnek és igazságnak fényes tiköre! Temiattad hittönk Krisztus Jézusban, Temiattad idvözölünk, és Krisztusban kérünk: Imádj az te népedért, Imádj egyházi szolgálókért és, Hogy egy ellenség se légyen Ragadozó az te néped között. Amen. Ennyiben tehát a köztudatban kialakult Szent István-kép jóformán semmiben sem különbözött a legendák Szent Istvánjának alakjától. Az alapvetô eltérés ott kezdôdött, hogy a köztudat eleitôl fogva számon tartotta és érdeme szerint méltányolta a nagy király országépítô és nemzetnevelô munkáját is. Késôbb, a történeti távlat tágulásával még fokozottabb mértékben tette ezt. Lassankint kialakult és hovatovább általános közvéleménnyé érett az a felfogás, hogy állami, társadalmi, gazdasági és kulturális életünk minden valamire való elindulása közvetve vagy közvetlenül Szent István nagy művére nyúlik vissza. Ennek megfelelôen a szent király kora úgy kezdett élni a köztudatban, mint az áhított aranykor s műve a befejezett tökéletesség fényében ragyogott. Innét érthetô, hogy a XIII. század nagy társadalmi forrongásában a felfelé törtetô néprétegek mind Szent István nevével fémjelezték törekvéseiket s célul az ô idejében állítólag élvezett jogaik és szabadságaik visszavívását hangoztatták. De ugyanez volt a helyzet alkotmányos téren is: az aranybullától kezdve minden közjogi megmozdulás a Szent Istvántól adott szabadság nevében igyekezett korlátot emelni a királyi önkény vagy egyes társadalmi osztályok önzése elé. Idôvel oda érett a helyzet, hogy minden reform, mely valamilyen formában az ország vagy a nemzet javát célozta, egyértelmű lett a szent király korabeli állapotok visszakívánásával, illetve visszahozásuk akarásával. A tömérdek oklevélhamisításnak is részben ez a magyarázata; az oklevélhamisítókat igen gyakran nem anyagi érdek, hanem az a törekvés vezette, hogy a szent király nevéhez való hozzákapcsolással növeljék az illetô alapítás vagy adomány jelentôségét és tekintélyét. Ilyen felfogás mellett természetes, hogy Szent István alakja nemzedékrôl-nemzedékre nagyobbra nôtt. Alkotásainak megbecsülése és szellemének ápolása egyértelmű lett a nemzet boldogulásával s viszont a hagyományaitól való eltérés egyet jelentett a hanyatlás útjára való jutással. Ezzel együtt járt, hogy a szent neve és emléke valósággal beleivódott a nemzet életébe. Tiszteletére tucatszámra épültek templomok, emelkedtek oltárok és szobrok, készültek képek, keltek életre emberbaráti és jótékonysági intézmények és székesfehérvári sírja egyik legáhítottabb célja lett a magyar zarándokoknak. Ami az olasznak Róma, a spanyolnak Compostella, a lengyelnek Gnesen, az lett a magyarnak Székesfehérvár. Túlzás nélkül mondhatjuk tehát, hogy a középkori magyarság lelkében eleven valóságként élt Szent István emléke és szelleme. Emlékét még Szent László varázsos egyénisége sem tudta elhalványítani vagy éppen háttérbe szorítani. Alakja úgy ragyogott a hívô magyarság elôtt, mint fényes csillag, melynek járásához kell igazítania köz- és magánéletét egyaránt. A hitújítással bekövetkezett lélekhasadás természetesen ezen a téren is gyökeres változást idézett elô. Középkori virágzó hitéletünk és liturgiánk jórészt pusztulásra jutott és feledésbe merült. A nemzet életében új problémalátások és eligazodási lehetôségek vetôdtek fel, melyek szükségképpen elterelték figyelmét a régiekrôl. Nem csoda, hogy az imént még oly dúshajtású Szent István-kultusz is erôsen megsínylette a változást. A nemzet egyetemének kultuszából úgyszólván máról-holnapra kisebbségének áhítatává soványodott. Ami elôbb még a nemzeti egység egyik legerôsebb összetartó kapcsa volt, az most egyszerre szétválasztó okká minôsült át. De amint a nemzet lelki egységének elenyészése és az ország területének megfogyatkozása a szent király kultuszának elvékonyodását vonta maga után, azonképpen az egység helyreállása annak újabb fellendülését idézte elô. Ebben mindenesetre része volt a XVIII. század elmélyülô történetírásának is; de a fôszerepet mégis a kor barokk szelleme játszotta benne egyrészt történeti köztudatot formáló hatásával, másrészt gazdagon fejlett liturgikus életével és hôskultuszával. Amilyen nagy érdeme volt azonban a barokk szellemnek, hogy a szent király kultuszát ismét eleven valósággá tette, annyira túllôtt a célon, mikor gránitalakját puha viasszá lágyította. Az a nagyszakállú jámbor atya, akinek variációival annyiszor találkozunk a kor festményein és szobrain, ekkor került be a köztudatba és a művészetbe. Mintha nem a XI. század keménykötésű és vasakaratú uralkodójáról, hanem a XVIII. század valamelyik szentimentális hôsérôl lett volna szó. De nem kevésbé túllôtt a célon a XIX. század liberális történetírása is, mikor a kor ízlésének megfelelôen egyoldalúan csak a politikust hangsúlyozta ki a szent király egyéniségében s a szentet lehetôleg elsikkasztotta belôle. Szűk, csak a magyar horizontra beállított látókörével, túlzott kriticizmusával és szkepticizmusával szintén nem tett jó szolgálatot az ügynek, mert egyfelôl kiszakította Szent Istvánt korából, másfelôl kételkedést támasztott olyan kérdésekben is, melyekben ez indokolatlan volt. Ha a barokk elnézô kritikájával és a szent kelleténél erôsebb kiemelésével vétett, a liberális történetírás éppen az ellenkezô végletbe esett. Mindezeket a hibákat napjaink szintetikus történetírása van hívatva kiküszöbölni. Neki kell az adatok újból való átvizsgálásával és az egyetemes történeti összefüggések tudatos felderítésével megfelelô megvilágításba helyezni elsô szent királyunk világtörténeti mértékkel mérve is nagyszabású alakját és századokra szánt alkotását. Ez az átértékelô munka részben már megtörtént (Hóman), részben folyamatban van (Szent István-Emlékkönyv). ======================================================================== Irodalom Glockler Imre: Szent István király a magyar irodalomban. Pécs. 1936. Hóman Bálint-Szekfű Gyula: Magyar történet. I. Budapest, 1935. Hóman Bálint: Magyar középkor. Budapest, 1938. Karácsonyi János: Szent István király élete. Budapest, 1904. Mihályi Ernô: Szent István király és műve. I-II. Budapest, 1938. Pauler Gyula: A magyar nemzet története az Árpádházi királyok alatt. I. Budapest, 1899. Szent István-Emlékkönyv. I. Budapest. 1938. ======================================================================== Jegyzetek 1 Jámbor Vilmos aquitániai herceg 910-ben a kelet-franciaországi Clunyben kolostort alapított, mely Szent Berno apát vezetésével a szigorú bencés regula alapjára helyezkedett. Példáját idôvel számos más kolostor is követte. Ezekbôl alakult ki az ún. clunyi kongregáció, mely a maga idejében, a X. és XI. században minden másnál többet tett a keresztény társadalom vallási és erkölcsi megújhodása érdekében. 2 Gizella származását a következô táblázat mutatja: Madarász Henrik + 936 N. Ottó + 973. Henrik bajor hg. + 955. II. Ottó + 983. Civódó Henrik hg. + 995. III. Ottó + 1002. II. (Szt.) Henrik + 1024. Bruno pp. Brigitta. Gizella. 3 Az az állítólagos oklevél, melyet Szilveszter pápa Ascherik útján küldött Szent Istvánnak a koronakérés alkalmával.