Kérjük, az itt következô részt (314 sor) ne törölje ki, ha ezt a file-t továbbadja. Köszönjük. ======================================================================== A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár Isten hozta a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárban, a magyarnyelvű keresztény irodalom tárházában! A Könyvtár önkéntesek munkájával mindenki számára elektronikus formában terjeszti Isten Igéjét. A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár bemutatása ------------------------------------------------ Célkitűzés ---------- A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár (PPEK) célja az, hogy mindenki számára hozzáférhetôvé tegye a teljes magyarnyelvű katolikus egyházi, lelki irodalmat elektronikus formában. A lelkipásztori munka támogatása mellett elôsegíti az egyházi kutatómunkát, könyvnyomtatást és az írott, magyar keresztény értékek bemutatását, megôrzését, terjesztését. A könyvállomány mindenki számára ingyenesen rendelkezésre áll az Internet hálózaton keresztül. Egyházi intézményeknek és személyeknek postán is elküldjük a kért anyagot. Állomány -------- Minden szabadon másolható, szerzôi jogvédelem alá nem esô egyházi és vallási vonatkozású kiadvány része lehet a Könyvtárnak: a Szentírás (többféle fordításban), imakönyvek, énekeskönyvek, kódexek, pápai dokumentumok, katekizmusok, liturgikus könyvek, teológiai munkák, szentbeszéd-gyűjtemények, keresztutak, lelkigyakorlatok, himnuszok, imádságok, litániák, istenes versek és elbeszélések, szertartás- könyvek, lexikonok, stb. Irányítás, központ ------------------ Központ: St. Stephen's Magyar R.C. Church 223 Third St., Passaic, NJ 07055, USA (Az Egyesült Államok New Jersey államában levô Szent István Magyar Római Katolikus egyházközség) Levelezés: Felsôvályi Ákos 322 Sylvan Road Bloomfield, NJ, 07003, USA Tel: (973) 338-4736 Fax: (973) 338-5330 e-mail: felso@comcast.net A Könyvtár használata, a könyvek formája ---------------------------------------- Ebben az elektronikus könyvtárban nincs olvasóterem, hanem a szükséges könyveket ki kell venni (vagyis ,,letölteni''). Letöltés után mindenki a saját számítógépén olvashatja, ill. használhatja fel a szöveget. A hálózaton keresztül böngészni, ill. olvasni drága és lassú. A saját személyi számítógép használata a leggyorsabb és legolcsóbb, a könyv pedig az olvasó birtokában marad. Azoknak, akik nem rendelkeznek Internet-kapcsolattal, postán elküldjük a kért könyveket. Ebbôl a könyvtárból ügy kölcsönözhetünk, hogy nem kell (és nem is lehet) a kikölcsönzött könyveket visszaadni! A Könyvtár a kiadványokat kétféle alakban adja közre: 1. formálatlan szövegként, ami a további feldolgozást (könyvnyomtatás, kutatómunka) teszi lehetôvé szakemberek számára és 2. a Windows operációs rendszer Súgó (,,Help'') programjának keretében, ami a könnyű olvasást és felhasználást teszi lehetôvé mindenki számára (a szövegek -- külön begépelés nélkül -- egy gombnyomással egy szövegszerkesztô programba vihetôk át, ahol azután szabadon alakíthatók). A Könyvtárban található file-ok neve ------------------------------------ Minden kiadvány négyféle file formában található meg a Könyvtárban: text file (formálatlan változat), help file (,,Súgó'' formátum), sűrített text file és sűrített help file. Ezenkívül minden help file-hoz tartozik egy ikon file. Minden file nevének (file name) a két utolsó karaktere a verziószám (01 az elsô változaté, 02 a másodiké, stb). A file nevének kiterjesztése (file extension) mutatja a file típusát: txt: text file, zpt: sűrített text file, hlp: help file, zph: sűrített help file és ico: a Help file-hoz tartozó icon file. Például a Vasárnapi Kalauz című könyv elsô változatának (,,01'') négy formája: VASKAL01.TXT, VASKAL01.HLP, VASKAL01.ZPT, VASKAL01.ZPH; az ikon file pedig: VASKAL01.ICO. A sűrítést a legelterjedtebb sűrítô programmal, a PKZIP/PKUNZIP 2.04 DOS változatával végezzük. A sűrítés nagymértékben csökkenti a file nagyságát, így a letöltés/továbbítás sokkal gyorsabb, olcsóbb. A file-t használat elôtt a PKUNZIP program segítségével kell visszaállítani eredeti formájába. (Például a "PKUNZIP VASKAL01.ZPH" utasítás visszaállítja az VASKAL01.HLP file-t.) A file-ok felhasználási módjai ------------------------------ Mivel minden művet kétféle formában ad közre a Könyvtár, a következô kétféle felhasználási mód lehetséges. 1. A text file felhasználása Ez a file formálatlanul tartalmazza az anyagot. A felhasználó betöltheti egy szövegszerkesztô programba, és ott saját ízlése, szükséglete szerint formálhatja. Például ha az anyagot ki akarjuk nyomtatni könyv alakban (feltéve, hogy az szabadon publikálható), akkor ebbôl a text file-ból könnyen elô tudjuk állítani a nyomdakész változatot. Vigyázat! A text file minden sora sorvég-karakterrel végzôdik, ezeket elôbb el kell távolítanunk, és csak utána szabad a formálást elkezdenünk. A szövegben a kezdô idézôjelet két egymást követô vesszô, a felsô idôzôjelet két egymást követô aposztrófa és a gondolatjelet két egymást követô elválasztójel képezi (lásd a szöveg formájára vonatkozó megkötéseket késôbb). Az egyes fejezeteket csupa egyenlôségjelbôl álló sorok választják el egymástól. A file eleje ezt az ismertetést tartalmazza a Könyvtárról. Ezt a text file-t felhasználhatjuk szövegelemzésre is, amihez természetesen szükségünk van valamilyen elemzô programra. 2. A,,súgó'' file felhasználása Ez a file formátum igen egyszerű olvasást, felhasználást tesz lehetôvé a Windows operációs rendszerben megszokott ,,súgó'' programok formájában. (Az ajánlott képernyô felbontás VGA.) Az elektronikus könyv legnagyobb elônye az, hogy a szöveg elektronikus formában áll az olvasó rendelkezésére. A ,,Másol'' gombbal a teljes fejezet átvihetô a vágóasztalra [Notepad]) és onnan a szokásos módon: ,,Szerkesztés'' és ,,Másol'' [Edit és Paste] paranccsal bármilyen Windows szövegszerkesztôbe. Ugyanezt érjük el a Ctrl+Ins gombok együttes lenyomásával is. Ha nem akarjuk a teljes szöveget átvinni, akkor használjuk a ,,Szerkesztés'' [Edit] majd a ,,Másol'' [Copy] utasítást a program menüjérôl, minek következtében a fejezet teljes szövege megjelenik egy Másolás párbeszéd-panelban. A kijelölt szövegrészt a ,,Másol'' utasítás a vágóasztalra [Notepad] viszi, és onnan az elôbbiek szerint folytathatjuk a munkát. A programból közvetlenül is nyomtathatunk fejezetenként a ,,File'' és ,,Nyomtat'' [Print] utasítással. A nyomtatott szöveg formája kissé eltérhet a képernyôn láthatótól. A nyomtatott szöveg betűtípusa ,,Arial'', betűmérete 10 pontos. Ha más formátumra, betűtípusra vagy -nagyságra van szükségünk, akkor vigyük elôbb a szöveget a szövegszerkesztô programunkba, ott állítsuk be a kívánt formátumot, és utána nyomtassunk. Ahhoz, hogy a ,,súgó'' file-t használni tudjuk, a következôket kell tennünk (a ,,Vasárnapi kalauz'' című könyvvel mutatjuk be a lépéseket). 1. A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárból töltsük le a VASKAL01.HLP és a VASKAL01.ICO file-okat a saját gépünk ,,C:\PAZMANY'' nevű alkönyvtárába. (A VASKAL01.HLP helyett letölthetjük a sokkal kisebb VASKAL01.ZPH file-t is, de akkor letöltés után ki kell bontanunk a "PKUNZIP VASKAL01" utasítással.) 2. Készítsünk egy programindító ikont. A Programkezelôben kattintsunk elôször a ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű programcsoportra. (Ha az még nincs felállítva, akkor hajtsuk végre a fejezet végén leírt ide vonatkozó utasításokat.) Ezután válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és ,,Program'' utasításokat a menürôl. A párbeszed-panelban a következôket gépeljük be: Megnevezés: Vasárnapi Kalauz Parancssor: WINHELP C:\PAZMANY\VASKAL01.HLP Munkakönyvtár: C:\PAZMANY Ezután kattintsunk az ,,Ikon'' nevű utasításra, és adjuk meg a C:\PAZMANY\VASKAL01.ICO file-t. Ha ezután rákattintunk az így felállított ikonra, a program elindul, és olvashatjuk a könyvet. A ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű programcsoport felállítása: A Programkezelô menüjérôl válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és ,,Programcsoport'' utasítást. A párbeszéd-panelban a következôt gépeljük be: Megnevezés: Pázmány Péter E-Könyvtár Ezután zárjuk be a párbeszéd-panelt. Hogyan lehet a könyvekhez hozzájutni? ------------------------------------- A könyveket bárki elektronikus úton letöltheti a Könyvtárból (lásd a Könyvtár Internet címét) vagy postán megrendelheti (lásd a postai címet). Egyházi intézményeknek és személyeknek ingyen küldjük el a könyveket, mások a rendeléssel együtt 3 dollárt vagy annak megfelelô pénzösszeget küldjenek a lemez- és postaköltség megtérítésére. A Könyvtár használatának jogi kérdései -------------------------------------- Az általános elvek a következôk: 1. A Könyvtár mindenkinek rendelkezésére áll személyes vagy tudományos használatra. Ha a Könyvtár anyagát publikációban használják fel, akkor kérjük az alábbi hivatkozás használatát: ,,A szöveg eredete a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár -- a magyarnyelvű keresztény irodalom tárháza.'' 2. Egyházi intézmények és személyek kereskedelmi célokra is ingyenesen használhatják a Könyvtár anyagát, csak azt kérjük, hogy a kiadványuk elején helyezzék el az elôbbi utalást. A Könyvtár fenntartja magának azt a jogot, hogy eldöntse: ki és mi minôsül egyházi személynek, ill. intézménynek. Kérjük, keresse meg ez ügyben a Könyvtárat. 3. Ha a Könyvtár kiadványait nem egyházi intézmény vagy személy kereskedelmi célokra használja fel, akkor az elôbbi utalás feltüntetésén kívül még kérjük a haszon 20%-át a Könyvtár számára átengedni. A befolyt összeget teljes egészében a Könyvtár céljaira használjuk föl. Elôfordulhat, hogy ezek az elvek bizonyos könyvekre nem vonatkoznak, mert a szerzôi jog nem a Könyvtáré. Az ilyen könyv része az állománynak, lehet olvasni, lelkipásztori munkára felhasználni, de kinyomtatása, -- bármilyan formában --, tilos. Az ilyen jellegű korlátozások minden könyvben külön szerepelnek. (Lásd a könyvek elektronikus változatáról szóló fejezetet!) Hogyan lehet a Könyvtár gyarapodásához hozzájárulni? ---------------------------------------------------- Minden pénzügyi támogatást hálásan köszönünk, és a központi címre kérjük továbbítani. Az anyagi támogatásnál is fontosabb azonban az az önkéntes munka, amellyel állományunkat gyarapíthatjuk. Kérünk mindenkit, akinek a magyar katolikus egyház sorsa és az egyetemes magyar kultúra ügye fontos, hogy lehetôségeinek megfelelôen támogassa a Könyvtár munkáját. A munka egyszerű, bárki, -- aki már használt szövegszerkesztô programot --, részt vehet benne. Hogyan lehet az állomány gyarapításában részt venni? A munka egyszerűen egy-egy könyv szövegének számítógépbe való bevitelét jelenti. Elôször optikai beolvasással (szkennolással), automatikus úton, egy nyers szöveget készítünk, amit aztán az önkénteseknek ki kell javítaniuk. A munka lépései így a következôk: 1. Ellenôrizzük, hogy a kiválasztott könyv szabadon másolható-e (nem esik-e szerzôi jogvédelem alá), vagy meg lehet-e kapni a Könyvtár számára a másolás jogát. Ez ügyben vegyük fel a kapcsolatot a Központtal. 2. Ellenôrizzük, hogy a könyvet még nem kezdte-e el senki begépelni. Ez ügyben is vegyük fel a kapcsolatot a Központtal. A Könyvtár állandóan tájékoztat a begépelés alatt álló munkákról. 3. A könyvet küldjük el a Központnak, ahol optikai beolvasással elkészítik a nyers szöveget. 4. A Központ visszaküldi a nyers szöveget egy számítógépes lemezen a könyvvel együtt. A nyers szöveget tetszôleges szövegszerkesztô- formában lehet kérni. Ha az eredeti kiadvány nem alkalmas optikai beolvasásra (rossz minôség, régies betűtípusok stb. miatt), akkor az önkéntesnek kell a nyers szöveget is begépelnie. 5. Végezzük el a nyers szöveg ellenôrzését és javítását. Ez a munka legidôigényesebb része, és ettôl függ a végleges szöveg helyessége! Kövessük a szöveg formájára vonatkozó megállapodásokat (lásd a következô részt). 6. A kész szöveget küldjük vissza lemezen a Központnak. 7. A Könyvtár ezután elkészíti a kívánt file-formákat és a könyvet behelyezi a Könyvtár állományába. Megkötések a szöveg formájára ----------------------------- Mivel mindenki számára hozzáférhetô módon kell a szövegeket tárolnunk, egyszerűségre törekszünk. Általános szabály az, hogy semmilyen tipográfiai karaktert vagy kódot nem használunk, csak a billentyűzetrôl bevihetô karakterek szerepelhetnek a szövegben. A szöveg készítésekor kérjük a következô megállapodásokat betartani: 1. Margó: 1 hüvelyk (2.54 cm) bal- és jobboldalt. 2. Betűtípus: Arial, 10 pontos. 3. Alsó idézôjel: két vesszô szóköz nélkül, felsô idézôjel: két aposztrófa szóköz nélkül, gondolatjel: két elválasztójel szóköz nélkül, idézôjel idézôjelen belül: aposztrófa (alsó és felsô idézôjelként egyaránt). 4. Tabulátor karakter megengedett (a tabulátorokat fél hüvelyk, azaz 1.27 cm távolságra kell egymástól beállítani). 5. Semmilyan más formálási kód nem megengedett. 6. Lábjegyzet helyett szögletes zárójelbe kerüljenek a hivatkozások száma (pl. [1]), és a hozzátartozó magyarázatok a file legvégén egymás után, mindegyik új sorban kezdve. Érdeklôdés/Javaslat ------------------- A már meglevô állományról, a készülôfélben levô könyvekrôl, az önkéntes munka lehetôségeirôl és a Könyvtár legújabb híreirôl a következô címeken lehet tájékoztatót kapni: 1. levél: St. Stephen's Magyar R.C. Church 223 Third St., Passaic, NJ 07055-7894, USA 2. elektronikus posta (e-mail): felso@comcast.net 3. elektronikus hálózat (World Wide Web): http://www.communio.hu/ppek vagy http://www.piar.hu/pazmany Minôség -- állandó javítás -------------------------- A Könyvtár állományának minôségét állandóan javítjuk, újabb és újabb változatokat bocsátunk közre (a file nevének utolsó két karaktere a változat számát jelenti). Kérjük ezért a Könyvtár minden tagját, olvasóját, hogy jelentsen minden felfedezett szöveghibát. A levélben (postai vagy elektronikus levélben egyaránt), közöljük az új, javított sort az ôt megelôzô és követô sorral együtt. Így a szövegkörnyezetben elhelyezve, könnyű lesz a hibát megtalálni és javítani. Miután a file új változata (új verziószámmal) felkerült a Könyvtárba, a régit töröljük. Kérjük, a könyvekkel és a Könyvtár munkájával kapcsolatos észrevételeit, javaslatait, kritikáját közölje velünk! Segítségét hálásan köszönjük. A könyvtár mottója egy szentírási idézet ---------------------------------------- Ha ugyanis az evangéliumot hirdetem, nincs mivel dicsekednem, hiszen ez a kötelességem. Jaj nekem, ha nem hirdetem az evangéliumot! Ha önszántamból teszem, jutalmam lesz, ha nem önszántamból, csak megbízott hivatalnok vagyok. (1Kor 9,16-17) ======================================================================== ======================================================================== Barlay Ö. Szabolcs (szerk.) Álarc nélkül Négyszemközt Nyugat álprófétáival Világnézeti Figyelô / 1 Rousseau, Tolsztoj, Brecht, Hemingway, Marx Tartalomjegyzék ======================================================================== Tartalomjegyzék A könyv elektronikus változata Tájékoztató Jean-Jacque Rousseau Lev Tolsztoj Bertold Brecht Ernest Hemingway Karl Marx ======================================================================== A könyv elektronikus változata Ez a program az azonos című könyv elektronikus változata. A könyv 2005-ben jelent meg Székesfehérvárott, a PANAX Kft. Nyomdaüzem készítésében (felelôs vezetô: Nagy József), az ISBN 963 460 668 7 azonosítóval. Az elektronikus változat a szerkesztô, Barlay Ö. Szabolcs, engedélyével készült. A könyvet lelkipásztori célokra a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár szabályai szerint lehet használni. Minden más szerzôi jog a szerkesztô tulajdonában marad. A nyomtatott kiadvány kapható a szerkesztônél a következô címen: P. Barlay Ö. Szabolcs 8000 Székesfehérvár Petôfi utca 2. Telefon: 06/30 976-4800 e-mail: inditlakűdatatrans.hu ======================================================================== Tájékoztató Julien Benda könyve, Az írástudók árulása, a múlt században óriási vihart kavart fel világszerte. Nálunk különösen, hiszen magyar fordítása elé Babits Mihály írt tanulmányt. Könyvének alapgondolata még jobban megmarad bennünk, ha az eredeti francia címnek ,,clerk'' szavára figyelünk. Tudniillik a clerk a latin clericusból ered, -- az pedig papot, egyházi embert jelent. És valóban így volt ez a kultúrák kezdetén, a nyugatinál is, nálunk is. Az írás- olvasás a papok privilégiuma volt évszázadokon keresztül. Ôk tanították meg a városok, falvak népét a betűvetésre a káptalani és a szerzetesi iskolákban. Mindezt azért jó megjegyezni, mert ennek a tanulmánynak épp az a célja, hogy rámutasson mostani helyzetünk gyökerére. Tudniillik évszázadok óta a ,,klerikusok'' lázadásának vagyunk szemtanúi. Nem véletlenül utal a francia ,,clerk'' a kérdés metafizikai hátterére. Az írás-olvasás ugyanis legcsodálatosabb bizonyítéka és igazolása az emberi szellem isteni eredetének, vagyis annak a teremtôi gesztusnak, hogy az ember Isten képére és hasonlatosságára teremtetett. Így került a homo sapiens az anyagi világ csúcsára, ahogy ezt Teilhard de Chardin ún. hominizáció fogalma kifejti. Anyagba rejtett, de onnét ,,kinôtt'' szellemi létünk az írásban-olvasásban, a filozófia és az összes tudomány létrehozásában ontológiai szükségletként Istenre mutat, hiszen Neki köszönhetjük szellemi létünket. Ez önmagában is azt jelentené, hogy a clerk-nek, az írástudónak, minden szellemi alkotása egyúttal Istent dicsôítse, -- és fejtse meg a teremtett világba elrejtett isteni titkokat. És ez évszázadokon át így is volt, mindaddig, míg az írástudók egyike- másika, majd pedig többsége fel nem lázadt az ellen, akitôl kapta szellemi képességeit, vagyis saját Teremtôje ellen. Tanulmányunk azt kívánja felderíteni, hogy kik voltak ezek a lázadók, saját szent hivatásuk árulói? Paul Jonson Intellectuals, 1988-ban (London) megjelent könyvének megállapításait felhasználva, megdöbbentô képet kapunk ezeknek a zseniális lázadóknak gondolatvilágáról, ugyanakkor életükrôl is. Szinte kivétel nélkül jellemükben, erkölcsükben rokkant személyiségek voltak. Az értelem kalandorainak nevezhetjük ôket, vagy a Biblia szavaival élve: álprófétáknak. Lényegét tekintve tanulmányunk Paul Johnson segítségével arra kísérel választ adni, hogy mikor és kiknek nevéhez fűzôdik a keresztény Európa kultúrájának aláaknázása, melynek szükségszerűen el kellett érkeznie abba a stádiumba, melyben ma élünk: a ,,lázadok, tehát vagyok'' világába. Nem véletlenül hirdette meg a keresztény világ ma élô legnagyobb apostola, II. János Pál Európa újraevangelizációját. * * * Az elmúlt kétszáz évben az értelmiségiek befolyása egyre nôtt. Ma már egyre világosabban látjuk, hogy amilyen mértékben fogyatkozott a klérus befolyása a társadalomra, olyan mértékben lépett helyére a világi entellektüel, hogy betöltse a keletkezett űrt, és átvegye a társadalom sugalmazójának a tisztét. A probléma gyökerét abban kell látnunk, hogy ezek a társadalomra hatást gyakorló értelmiségiek többnyire agnosztikusok, szkeptikusok vagy ateisták voltak. Eleinte burkoltan, késôbb nyíltan és radikálisan azt hirdették, hogy szabadgondolkodók. Ez az ô megfogalmazásukban azt jelentette, hogy rájuk nem érvényesek a kinyilatkoztatás, vagyis az egyház elôírásai és kötelmei. Még pontosabban fogalmazva: tudatosan szembefordultak az evangélium hit- és erkölcs rendszerével, amit Erasmus Krisztus filozófiájának nevezett és vallott. A történelemben elôször léptek fel olyan emberek, akik növekvô magabiztonsággal és merészséggel állították, hogy pusztán értelmükre támaszkodva, nemcsak meg tudják állapítani a társadalom bajait, hanem orvosolni is tudják. Klerikus (egyházi) elôdeikkel ellentétben, ôk nem szolgái vagy tolmácsai, hanem helyettesei voltak az isteneknek. Prométheust utánozták, aki ellopta az égi tüzet, és lehozta a földre. Az ,,ellopott tüzet'' elsôsorban arra használták fel, hogy felgyújtsák és kiirtsák a vallásnak, az egyháznak centrumait, és nevetségessé tegyék az evangélium képviselôit. Nagy élvezettel vizsgálták és bírálták, hogy mennyire feleltek meg a pápák, a papok a maguk hirdette elveiknek: a tisztaságnak, az igazmondásnak, a testvéri szeretetnek és a jóakaratnak? A negatív értékeléssel párhuzamosan igyekeztek kimutatni, hogy mennyit ártott az emberiségnek a keresztény hitrendszer, és az evangéliumban gyökeredzô aszkézis moralitása, melynek jézusi alapja a ,,tagadd meg magadat'', és mindmáig élô jelképe a kereszt! Ôk épp az ellenkezôjét hirdették: ,,semmiben se tagadd meg magadat''. Mivel e kalandoroknak az volt a céljuk, hogy a keresztény kultúra szentélyeit megsemmisítsék, és a ledöntött oltárok fölé önmaguk trónját állítsák fel, itt az ideje, hogy kiterjesszük ezt a vizsgálódást ôrájuk is. Vajon az igazságot mondták- és írták-e? És meghirdetett elveik szerint alakították-e saját életüket? Erkölcs és ítélôképesség tekintetében volt-e joguk hozzá, hogy utat mutassanak az emberiségnek? Mennyire voltak becsületesek a családjukkal, a barátaikkal, a társaikkal? Tisztességesek voltak-e gyermekeik nevelésében, a szerelem, a hűség, a szexualitás és a pénzügyek terén? És ha halált kiáltottak Krisztus filozófiájára, vajon az ô rendszereik hogyan állták az idô és a gyakorlat próbáját? Úgy gondoljuk, hogy a modern társadalomnak fogalma sincs, hogy kik voltak azok, akiket évszázadokon át csodált és követett. Ebben a témakörben ma már komoly szintézisek születtek. Ezek egyike az említett Paul Johnson, világhírű keresztény művelôdéstörténész legújabb könyve, melynek legfontosabb megállapításait igyekszem olvasóimnak átadni. (Intellectuals című könyvének magyar fordítása 2002-ben az Európa Kiadónál jelent meg, Értelmiségiek címen.) ======================================================================== Jean-Jacque Rousseau A sort Rousseau-val kezdjük. Vajon miért? Hiszen nem ô volt az elsô nagy kalandor. Valóban Spinozától Voltaire-ig számos világhírű lázadó zsenit kellene megemlítenünk, – mégis valamiben övé az elsôbbség. Rousseau volt ugyanis az, aki nemcsak kortársaira, de az utókorra is a legrombolóbb hatással volt. Igazi ,,pályafutása'' halála után kezdôdött, és a Rousseau-kultusz napjainkig tart. Jó tíz évvel az 1789- es francia forradalom elôtt halt meg, de azt számos kortársa az ô művének tekintette. Napoleon véleménye ebben megegyezett XVI. Lajoséval. A forradalom vezetôi között élénk vita folyt arról, melyikük hasonlít leginkább Rousseau-hoz. A forradalom alatt a konvent megszavazta, hogy hamvait a Pantheonba szállítsák. Maga Robespierre így nyilatkozott: ,,Rousseau az egyetlen, aki lelki nagyságával és jellembeli kiválóságával méltónak mutakozott rá, hogy az emberiség tanítója legyen''. Minden forradalomnak szüksége van egy példaképre, ideálra, akitôl származtat mindent, jót, rosszat, gonoszságot egyaránt. A konvent elnöke kijelentette: ,,Az az egészséges változás, amely erkölcseinkben, szokásainkban, törvényeinkben és érzéseinkben végbement, Rousseau-nak köszönhetô.” De ne gondoljuk, hogy ez a rajongás csupán a forradalom korszakára volt jellemzô. Miután meghalt, az ermenenonville-i tó közepén levô Nyárfák-szigetén temették el, és sírjához úgy zarándokoltak tisztelôi Európa minden részébôl, mint ahogy a zarándokok mennek a szentek sírjához. Használati tárgyait ereklyeként tisztelték. Ilyen elôzmények után jobban megérthetjük George Sand ujjongását, aki ,,szent Rousseau-nak'' szerette nevezni. De a legnagyobbak sem hiányoznak a sorból. Kant szerint Rousseau ,,a lelki érzékenység legnagyobb fokán állt''. Shelley ,,fennkölt lángelmének'' tartotta. Schiller szerint ,,Krisztushoz hasonlatos lélek volt, akinek csak az ég angyalai lehetnek méltó társai''. Rajongói között nagy neveket találunk: John Stuart Mill, George Eliot, Hugo, Flaubert... Tolsztoj ezt mondta: ,,a legnagyobb és legegészségesebb hatással Rousseau és az Evangélium volt az életemre''. És mindezt nem csak a romantikus írók érezték és vallották. A megszédített rajongók sora folytatódik a mában. A jelenkor egyik legbefolyásosabb entellektüelje, Claude Lévi-Strauss például így ír fôművében, a Szomorú trópusokban: ,,Rousseau a mi mesterünk, a mi testvérünk... Ennek a könyvnek minden lapját ôneki ajánlhattuk volna tisztelettel, ha ez a tiszteletadás nem lenne méltatlan nagy emlékéhez''. Mindez elképesztô! Különösen, ha végig olvassuk Rousseau saját vallomásait önmagáról, vagy a róla szóló kritikákat. Mindez azt sugallja, hogy az emberek, ha rajongókká válnak, oktalanok, logikátlanok, következetlenek és babonásak! Vajon mi lehet a Rousseau- mítosz titka? Az okok egész sorát lehet felsorakoztatni. 1.) E mítosz titka mindenekelôtt abban keresendô, hogy rengeteget írt, és a toll zseniális mestere volt. Ezt elsôsorban stílusának köszönhette: lenyűgözi olvasóját, függetlenül attól, hogy igazat mond, vagy gátlástanul valótlant állít! Olvasója minden megfontolás nélkül elhiszi, amit az író mond, még azt is, hogy az életszentség csúcsán áll, és emiatt mindenki üldözi. Ezért az utóbbi évszázadok legveszélyesebb írója! 2.) Nagy népszerűsége azzal is magyarázható, hogy a már különben is kiüresedett, önmagában meghasonlott társadalom elit rétegének tudott merész dolgokat mondani, és új eszméket hirdetni. Ô mutatta ki, hogy milyen sok a mesterkéltség a civilizációban; elsôként bírálta a városi túlfinomultságot; az elidegenedést, és hangoztatta a természet, a szabad levegô, a rendszeres testgyakorlás fontosságát. Mindezt szívhez szóló ügyességgel tette, mert elsôbbséget adott az intuíciónak a rideg ésszel szemben... És ez már önmagában biztosítja a sikert. 3.) A szerelmesek és a házasságukban boldogtalan asszonyok között volt a legtöbb rajongója, különösen Új Héloise című regénye óta. Az írás alcíme jól tükrözi Rousseau szándékát, hogy még véletlenül se férjen kétség az iránt, hogy kiknek szánta regényét: Két szerelmes levelei. A történet rendkívül ügyesen van megírva. Egy fiatal nô szerelmérôl szól, aki enged szenvedélyének, megbánja és szenved érte. - - Rousseau nagyon jól tudta, hogy a szenvedélyek ilyetén ábrázolása abban a korban -- tíz évvel a forradalom elôtt -- játék a tűzzel, és maga ellen fordítja az egyházi és világi hatóságok dühét. Így is történt, Párizs érseke azzal vádolta a szerzôt, hogy -- idézem -- ,,a kéjvágy mérgét csepegteti a lelkekbe, bár színleg elítéli''. (Ez a rövid mondat Rousseau karakterének lényegére tapint rá.) A ravaszul megfogalmazott elôszó is csupán azt a célt szolgálja, hogy kelendôbb legyen a könyv. Ebben kijelenti, hogy az a lány, aki akárcsak egy oldalát is elolvassa a regénynek, eljátssza üdvösségét, -- de hozzáteszi: ,,tiszta lelkű lányok különben sem olvasnak szerelmi históriákat''. Nos, tény, hogy megszületett a kialakulóban lévô középosztály nôi ,,tagozatának'' szánt sikerregény, melyet ,,a tiszta lelkű lányok'' éppúgy olvastak, mint a tisztes matrónák, akik többnyire kalózkiadások révén jutottak hozzá. -- Az állami hatóságok pedig betiltották az Emil című könyvének terjesztését a fennálló társadalmi rend elleni izgatás miatt, -- és elrendelték, hogy az Igazságügyi Palota elôtt égessék el, -- szerzôjét pedig tartóztassák le. Ekkor inkább elbújt, földönfutóvá vált... 4.) Legmaradandóbbat a Vallomások könyvével alkotott. Ebben az a forradalmi új, hogy ô elôtte senki nem akarta, nem tudta, és talán nem is merte mások elôtt feltárni, leírni legbensôbb világát, legintimebb érzéseit, vívódásait, szerelmi, testi, szexuális élményeit. Bizonyára nem véletlen, hogy bár halála elôtt nyolc évvel már elkészült könyvével, mégsem akarta életében megjelentetni. Nemcsak erkölcsromboló ízléstelenségei miatt, hanem különösen azért, mert ebben a művében találták kortársai a legtöbb valótlanságot, -- és ezt nagy hangosan, ország-világ elôtt felhasználták volna ellene. Mindenrôl úgy ír, hogy olvasói megsajnálják, megszeressék és pártjára álljanak ,,üldözôivel'' szemben. Ô az irodalomtörténet nagy panaszkodója. Míg olvasói a mai napig elhiszik minden szavát, addig a szakirodalom utána nézett állításainak, és miközben lenyűgözô olvasmánynak mondják, írójáról azt állítják, hogy ,,lélektani eszközökkel dolgozó, tapasztalt szélhámos'' (Huizinga és Paul Johnson i. m. 23.). Épp azért, mert legtöbben minôsíthetetlennek és Rousseau hírnevéhez méltatlannak tartják ezt a jelzôt, sietnek megmagyarázni, hogy miért és milyen értelemben tartják ,,szélhámosnak''. Rousseau ugyanis -- mint a következô fejezetekben az olvasó is meggyôzödhet róla -- valósággal szentnek, követendô példaképnek állítja be magát, és közben saját életében a legalapvetôbb erkölcsi normákat is lábbal tiporja. A megtévesztés, a tudatos félrevezetés miatt legtöbb barátja megszakított vele minden kapcsolatot. Ami Rousseau tisztességtelenségét oly veszélyessé tette, az az ördögi ügyessége, amellyel koholmányait elôadta. Életrajzírója, Crocker professzor errôl ezt mondja: ,,A vitáiról és a veszekedéseirôl szóló beszámolói mind ellenállhatatlanul meggyôzônek és ôszintének tűnnek, de a tények valósággal sokkolják az embert.'' (P. Johnson i. m. 36.) Mielôtt részletekbe bocsátkozunk ebben a kérdésben, szükségesnek vélem Johnson szavait idézni: ,,Nagyon kevesen vannak, akiknek az élete kiállná a beható vizsgálódást, és valahogy ellenkezik a jó ízléssel, hogy Rousseau-ét minden részletében az erkölcs alapján ítéljük meg. De miután ô maga minduntalan hivatkozott magas erkölcsi normáira, és ami még fontosabb: erôsen hatott az etikára és a magatartásformákra, nincs más választásunk, mint állításait szembesíteni a valósággal.'' ( I. m. 37.) Én még annyit fűzök ehhez, hogy mivel az evangélium és a keresztény életszemlélet, a Philosophia Christi helyébe saját magát, szabadelvű eszmerendszerét és a gátlástalan szabadosságot tette mércének az emberiség számára, szükségképp párhuzamot kell vonnunk az evangélium és Rousseau tanítása és erkölcsi világa között. Az Isten és a felebarát szeretete Érthetô, hogy elsôként ebben a témában szeretnénk tisztán látni, hiszen ez a gerince, a fundamentuma a Philosophia Christi-nek. Tudjuk, hogy a minden képességünket latba vetô istenszeretet és az önzetlen felebaráti szeretet, melynek fokmérôje ,,úgy szeresd a másikat, ahogy önmagadat'', a legfôbb parancs. És azt is tudjuk, hogy ezen a téren 2000 év óta nem adatott más példa, ,,modell'', mint Jézus Krisztus. Egyedül Ô mondhatta hitelesen: ,,Úgy szeressétek egymást, ahogy én szerettelek titeket.'' És mit mond, és mit cselekszik Jean-Jacque Rousseau? Saját állítása szerint olyan ember volt, aki azért született, hogy szeressen, sôt a szeretet tanát nagyobb kitartással hirdette, mint a legtöbb pap. -- Természetesen azonnal arra kérünk választ, hogy vajon ezt hogyan valósította meg saját életében. Hogy még igazságosabbak legyünk, szűkítjük a kört, és azt kérdezzük, hogyan valósította meg meghirdetett szeretet-tanát legszűkebb családi körben, a természet rendje szerint? Anyja akkor halt meg, amikor ôt világra hozta. Apja semmit sem jelentett neki, de eltűnt testvérével sem törôdött. Apja halála nem volt több, mint öröklési lehetôség. Testvérét holttá nyilváníttatta, hogy övé legyen a család pénze. Családját csupán pénzforrásnak tekintette. Pedig a Vallomásokban épp az ellenkezôjét írta: ,,Egy az állítólagos ellentmondásaim közül: a majdnem piszkos zsugoriság nálam a pénz mélységes megvetésével jár együtt.'' Ha ilyen volt a viszonya vér szerinti családjával, vajon jótevôivel hogyan bánt? Például Warransnéval, aki négy alkalommal mentette meg a nyomortól, és egy ideig a szeretôje is volt. Amikor megfordult a kocka és Warrensné került nagy nyomorba, nem segített rajta, -- és azonnal megmagyarázta ennek okát is: az ôt körülvevô gazfickók úgy is elvették volna tôle a pénzt. De még leveleket sem írt neki. Magyarázat? Azért nem írt, mert nem akarta saját bajaival is szomorítani. Az önzô, sôt aljas kizsákmányoló ,,szeretetnek'' épp Rousseau volt a megtestesítôje. A 23 éves Terézt, a mosónôt, maga mellé vette, együtt élt vele, de feleségül nem vette el. Szűk baráti köre akkor távolodott el Rousseau-tól, amikor napvilágra került mindaz a borzalom, amit saját gyermekeivel tett. ,,Az ember gyomra is felforul, amikor megtudja, mit tett saját gyermekeivel'', írja P. Johnson (i. m. 41.). Teréztôl öt gyermeke született, de nem engedte meg neki, hogy akár egyet is otthonában tartson. Az elsônek nevét sem tudjuk, -- azt sem, hogy fiú vagy leány volt-e. Igen nehezen gyôzte meg Terézt, közös gyermekük anyját, hogy az újszülött a Talált Gyermekek Menhelyébe kerüljön. Egy rejtjeles kartont csúsztatott a pólyába, és meghagyta a bábaasszonynak, hogy vigye el. -- Ezt tette mindegyik gyerekével. De a történetnek ezzel nincs vége. A lelencházba került gyerekek közül igen kevesen maradtak életben. A csecsemôk kétharmada már az elsô évben meghalt. Rousseau természetesen nem tudta teljesen titokban tartani ezt az ügyet. Nemcsak fennmaradt leveleibôl tudjuk, hogy hányszor kellett védekeznie a vádak miatt, de van ennek egy irodalmi dokumetuma is. 1764- ben ugyanis nem kisebb személyiség, mint Voltaire, a szabadgondolkodók másik vezére felbôszülve azon, hogy Rousseau ôt ateistának nevezte, elleniratot jelentetett meg egy genfi lelkipásztor képében Le sentiment des citoyens (A polgárérzelemrôl) címen. Ebben nyíltan azzal vádolja egykori barátját, hogy öt gyermekét eltaszította magától, sôt vérbajosnak és gyilkosnak nevezte. Rousseau tagadta a vádakat, de élete végéig nem tudta tisztára mosni önmagát, mert képtelen volt lelkiismeretének tükrébe nézni. Helyette a legkülönbözôbb érvekkel igyekezett megmagyarázni rettenetes tettét; -- pl.: elvetemült, istentelen barátai ajánlották neki az árvaházat, és ô szegény, ártatlan hallgatott rájuk. Máskor azzal érvelt, hogy hírnevével hogyan tudta volna összeegyeztetni Teréznek, a mosónônek nívóját. ,,Reszkettem attól, hogy kiszolgáltassam a gyerekeket ennek a rosszul nevelt családnak.'' Amikor érezte, tapasztalta, hogy barátai, ismerôsei nem fogadják el érveit, hozzákezdett Vallomásainak megírásához, melyben önigazolásként mindennek épp az ellenkezôjét találta ki. ,,Biztos vagyok benne, hogy a leggyöngédebb édesapa lettem volna... Ami pedig a kegyetlenséget illeti (Voltaire vádja), hogy lehet effélét feltételezni róla, aki az erkölcs oly magas fokán áll?... A nagynak, az igaznak, szépnek lángoló szeretete egyesülhet-e valaha is egyazon lélekben azzal a lealjasodással, mely aggály nélkül lábbal tiporja a legédesebb kötelességet? Nem! Hangosan kimondom: ez lehetetlen. Jean-Jacques soha, életének egyetlen pillanatában sem lehetett érzéketlen, szívtelen ember, természetébôl kivetkôzött atya.'' (P. Johnson i. m. 43.) Végeredményben Rousseau azért sem akarta életében kiadni a Vallomásokat, mert tudta, hogy baráti körének egyetlen tagja sem fogja elfogadni hazugságait. Álérveivel még jobban ártott önmagának, mert kegyetlenségét önzéssel és képmutatással tetézte. Van azonban ennek a ,,gyermek-drámának'' egy másik vetülete, melyre a minden részletre rávilágító Rousseau-kutatás derített fényt. Annyit töprengett ugyanis a gyermekeivel szemben tanúsított magatartásán, hogy végül elhatározta, kidolgozza saját neveléselméletét, az Emilt és a Társadalmi szerzôdést. Vagyis az önigazolásként összehordott koholt érvek kezdtek lassacskán meggyôzôdéssé szilárdulni és tanítása egyik tételévé, sôt pillérévé vált. A Rousseau-i államelmélet Miután meggyôzôdhettünk arról, hogy a szeretet területén megbukott, és áthidalhatatlan szakadék tátong szavai és cselekedetei között, vizsgáljuk meg, hogy mit hirdetett az államról. És kérdôre kell vonnunk, mert épp tôle ered az a totalitárius államelmélet, melynek megvalósítói korunk Hitlerei és Sztálinjai. A Rousseau-i szemlélet szemben a Philosophia Christi tanításával a szülôi kötelezettségeket az államra ruházza át. A társadalmi, sôt az erkölcsi fejlôdés kulcsa a nevelés, ezért az államra tartozik. Az a körülmény, hogy Rousseau szülôként gyalázatosan viselkedett, hamis morális érvek különös láncolatával kötôdik ideológiai magzatához, a totalitárius államhoz. Nehezen hihetô, pedig minden bizonnyal igaza van a szellemi áramlatok történetével foglalkozó kutatók véleményének, hogy a keresztény alapokon nyugvó nyugati társadalom alá Rousseau rejtette el az elsô aknát. Úgy vélte, a fennálló társadalmat egy merôben másfajtának kell felváltania, amelynek vezérelve az egyenlôség. Az állam a kulturális ráhatás módszeres folyamata révén mindenkit egyenlôvé tenne. Az állam lenne az atya (patrie), gyermekei pedig a polgárok, akik mint valamiféle paternális árvaház lakói, mindenben követik ,,az atya'' utasításait. Ebben a szabadelvű elméletben az állam ,,az általános akarat'' megtestesítôje. Az álnok csúsztatás abban ismerhetô fel, hogy míg Rousseau önhatalmúlag taszította el magától saját gyermekeit, itt, az elmélet síkján, a polgárgyerekek saját elhatározásukból vetik alá magukat az állam/árvaház fennhatóságának. Ezzel eleve megfosztják magukat minden késôbbi panaszkodástól, véleménynyilvánítástól. Mivel maguk kívánták a törvényeket, így a velük járó kötelezettségekkel is meg kell békülniök. Ki ne ismerné fel ebben mindazt, amit a 20. században átéltünk. A Rousseau-féle állam, lényegében önkényuralmi hatalommal van felruházva, birtokolja az embereket és minden képességüket. Ez az államterv sok tekintetben elôrevetíti azt, amit más-más hangsúllyal, de lényegét tekintve Mussolini, Hitler, Lenin, Sztálin, Mao át is ültettek a valóságba. És érdemes elgondolkodni azon is, hogy a kambodzsai Pol-Pot rezsim vezetôi Párizsban végezték egyetemi tanulmányaikat, és nagyon jól ismerték Rousseau eszméit. Ne feledjük, hogy ô fogalmazta meg elôször: lényegében minden az államtól, a politikától függ: a politika mindenre alkalmas. Rousseau ezzel elôkészítette a talajt a 20. század fô téveszméi és rettenetes kalandjai számára. Az ,,agymosás'' kifejezést ugyan nem használta, de ezt írta: ,,Akik meghatározzák egy nép nézeteit, a cselekedeteit is meghatározzák... Az emberek önmagukra csakis az állam részeiként gondoljanak... Mivel nélküle semmit sem tehetnek, mindent érte fognak tenni. Mindenük az övé lesz, és ô lesz a mindenük.'' Ezzel a politikai folyamatot az emberi élet középpontjába helyezte. És tanaiban ez az igazán forradalmi. Tôle ered az a beteges illuzió, mely sokaknál fixa ideává torzult, hogy az ország vezetôje, a törvényhozó, a politikus, az állami eszmék pedagógusa új messiásként minden emberi problémát meg tud oldani, és rajtuk keresztül az újfajta állam az emberiség összes baját orvosolja. Bizonyára emlékezünk azokra az idôkre, amikor Sztálint, a generalissimust, Rákosit, a született anarhistát, a nép atyjának illett nevezni... Nos a gyökerek Rousseau-ig nyúlnak vissza! Rousseau erkölcsi életének és elveinek részleteibe nem kívánok bocsátkozni, éppen fiatal hallgatóim és olvasóim miatt. Épp elég erkölcstelenséget látnak és hallanak az élet minden területén nap, mint nap. Számomra az eddig elmondottak elegendôk annak a látszólagos rejtélynek megmagyarázásához, hogy Rousseau-tól elôbb-utóbb miért fordult el minden barátja, ismerôse, és miért csalta meg leghűségesebb szeretôje is, gyermekeinek anyja, Teréz. Könnyebb lenne a rejtély megoldása, ha lenne biztos adatunk arra vonatkozóan, hogy ,,terheltségét'' örökölte. Nem, ez az eset nem áll fönn. Máshol kell keresnünk a helyes és igaz választ. Paul Johnson összegyűjtötte az erre vonatkozó adatokat, és most ennek nagyon lerövidített vázlatát adom közre a tanulmány befejezéseként. A fent elmondottakból egyértelmű, hogy Rousseau állandóan konfliktusokba bonyolódott, mert féligazságait nem tudta senkivel sem elfogadtatni, még önmagával sem. A karakterológia fogalmával élve, szorongásait úgy kompenzálta, hogy mindig másban kereste a hibát, vagyis félre vezette önmagát is. De túl ezen, a hatóságokkal is állandóan problémája volt. - - Tudnia kellett, hogy a forradalom elôtti évtizedekben az állami hatóságok börtönbe zárták a merész tanokat hirdetô írókat. Ô ennek ellenére sorra megjelentette fent idézett műveit, és utána pánikba esett. Kényszerképzetei miatt bujkálni kezdett, Angliába menekült legjobb barátja, David Hume segítségével. Csakhogy itt sem nyugodott meg. Meg volt gyôzôdve, hogy épp Hume az áruló, és ô tartja kezében az ellene irányuló összeesküvés szálait. Hume, aki kezdetben szerénynek, önzetlennek találta, miuán jobban megismerte, szörnyetegnek nevezte, ,,aki azt képzeli, ô az egyetlen fontos ember a világon''. A tények makacsok, csakhogy Rousseau nem viselte el azokat, még akkor sem, ha barátai igyekeztek meggyôzni arról, hogy ezek a tények egytôl egyig tôle származnak. A tények elismerése helyett a pótcselekedetek egész rendszerét dolgozta ki. Ezek az írásai remekművek. 1766. július 10-én Hume-nak írt 18 oldalnyi levelérôl ezt mondja egy irodalomtörténész: ,,Az egyik legragyogóbb, leglebilincselôbb dokumentum, amit bomlott agy valaha is létrehozott.''(v. ö. Johnson i. m. 31.) Mindenkivel összeveszett. Néhány a sok közül: Összeveszett Diderot- val, akinek a legtöbbet köszönhette. Hosszú kapcsolatuk tapasztalatait összegezve így nyilatkozott: ,,Rousseau álnok, hiú, akár a Sátán, hálátlan, kegyetlen, képmutató és csupa rosszindulat.'' Összeveszett Voltaire-rel, aki ôt ,,rettentô hiú, gonosz embernek'' tartotta. Rousseau -- mint említettük -- Voltaire-t ateistának nevezte, pedig lényegét tekintve ô is rászolgált e megbélyegzô jelzôre... Nagyon gonosz és sértô módon szakított d'Épinay asszonnyal, aki a legmelegebben pártolta. És mivel képtelen volt elviselni, hogy a Vallomásokból tartott felovasásai alkalmával neves személyek becsületébe gázolt, a hatóságokhoz fordult, kérve, hogy tiltsák be a felolvasásokat. Ez megtörtént, de Rousseau az utolsó alkalommal még kijelentette: ,,Aki tekintetbe veszi természetemet, jellememet, erkölcseimet, és el tudja hinni, hogy nem vagyok becsületes ember, az kötelet érdemel.'' Ezt a kijelentését döbbent csend fogadta... Érthetô, hogy d'Épinay asszony férje e szavakkal búcsúzott el Rousseautól: ,,Csak szánalmat érzek ön iránt, semmi mást.'' Lesújtó véleménye volt róla Friedrich Melchior Grimmnek, a német irodalmi kritikusnak és diplomtának, aki eleinte egyengette Rousseau útjait a felsô körökben, de késôbb ,,utálatos, szörnyű alaknak'' nevezte. Ugyanez volt a véleménye a velencei francia nagykövetnek, akinek titkára volt, de egy év múlva a gróf kiadta az útját ,,hihetetlen arcátlansága'' miatt. A megdöbbentô az, hogy általában azok fordultak el tôle, akik kezdetben szeretettel voltak iránta és segíteni akartak neki. Mindez azonban nem kisebbítette Rousseau-t azok szemében, akikre személye és művei szellemi és érzelmi hatással voltak és vannak. Élete folyamán számos barátságot tett tönkre, de minden nehézség nélkül tudott helyettük újakat kialakítani, és mindig talált új csodálókat, legtöbbször elôkelô hölgyeket, mágnásokat, akik meghívták vacsorára, rendelkezésére bocsátották egy-egy házat, és -- amit annyira áhított -- magasztalták. Akik életét nem ismerik, csak írásait, ma is rajonganak érte, és nem értik, hogy miért van ennyi ellensége. A Rousseau-kutatás ma már életművének minden egyes mozzanatát ismeri. Könyvtárnyi monográfia, tanulmány, cikk igazolja mindazt, amit eddig elmondtam róla. Befejezésül egyik modern ismerôjének, J. W. Allen-nek disszertációjából idézem Rousseau karakterérôl írt sorait: ,,Mazochista, exhibicionista, hipochonder, önkielégítô, lappangó homoszexuális hajlamú, képtelen normálisan szeretni, félénk, kleptomániás, ingerlékeny, fösvény, narcisztikusan befelé forduló, kezdôdô üldözési mánia...'' (v. ö. P. Johnson i. m. 50.) Legtalálóbban Sophie d'Houdelot grófné jellemezte, az egyetlen nô, akit Rousseau saját bevallása szerint szeretett. Ezeket írja: ,,Ijesztôen csúnya volt, és a szerelem nem tette vonzóbbá. De megesett rajta a szívem, és elnézôen és kedvesen bántam vele. Érdekes ôrült volt.'' A kérdés azonban mindvégig abban rejlik, hogy ôrültnek született, vagy szűnni nem akaró önbecsapásai miatt azzá tette magát? A jelek arra engednek következtetni, hogy lelkében meghasonlott, mert önmagát és a világot félrevezetô magatartása, visszataszító önimádata beszámíthatatlanná tette. Van egy biztos fogódzó pont, a Dialogues avec moi meme (Párbeszédek önmagammal) című munkája, melyet élete végén írt, és a paranoia minden ismérve felfedezhetô benne. Amikor ezt befejezte, biztosra vette, hogy ellenségei meg akarják semmisíteni kéziratát, ezért 1776. február 24-én elment a Notre Dame-ba, hogy a fôoltárra téve a menedékjog oltalma alá helyezze írását és közvetve íróját, önmagát. Ám a szentély rácsa be volt zárva. Baljós jel! Így hazament, és hat másolatot készített kéziratáról. Az utolsó pillanatig azt hitte, hogy ügynökök ezrei üldözik. Vajon mi lett volna, ha ez a francia szellemóriás, az irodalmi stílus zsenije nem önmagát imádja, hanem Azt, akitôl talentumát kapta!? Bizonyára nem került volna szembe önmagával, és nem aknázta volna alá az evangélium szellemére épülô Philosophia Christi-t. ======================================================================== Lev Tolsztoj A világirodalom legnagyobb írójáról lesz szó ebben a fejezetben. Alkotásait magyarul is olvashatjuk (Tolsztoj művei, Bp. 1964 -- 1967). Rendkívül fontos felhívni a figyelmet, hogy megállapításaink fô forrása összes műveinek 10. kötete: Naplójegyzetek (Gellért György fordítása). Az általunk vizsgált értemiségiek közül Lev Tolsztoj volt a legambiciózusabb. Maga elôtt látta célkitűzéseit, és azokat határozottan, keményen meg is tudta fogalmazni. Új vallásalapító akart lenni, új messiás, próféta, aki besorolta magát a legnagyobbak közé: Mózes, Izaiás, Konfucius, a korai görögök, Szókratész, Spinoza, Pascal, Feuerbach. Naplóiban többször olvasunk ilyen megjegyzéseket, az önteltségnek sokszor egészen arcátlan megnyilvánulásait: ,,Éppen a zseni fogalmáról olvasok, és ez meggyôzött arról, hogy különleges ember vagyok... Még soha nem találkoztam emberrel, aki erkölcsileg annyira jó lett volna, mint én.'' -- Lelkében mérhetetlen nagyságot érzett. Ugyanakkor nem értette, hogy nem szereti senki... ,,Nem vagyok sem bolond, sem abnormális. Nem vagyok rossz ember, sem tudatlan. Érthetetlen.'' (1853. július 18., október 12., november 2., 1857. július 7.) Nem működött jól a lelkiismerete, és nem vette észre, hogy épp mérhetetlen önteltsége, gôgje miatt nem szerették. Soha nem tudott intim kapcsolatot létrehozni másokkal, mert felsôbbrendűségének tudatában ítélkezett mindenki felett. Bizonyára ez a gôg választotta el ôt Istentôl is. Sokban hasonlított példaképére, Rousseau-ra. 12 évesként költô, 16 éves korában egyetemista. Falja a regényeket. Diplomata akar lenni. Aztán bevonul katonának, a Kaukázusban teljesít szolgálatot. Ezekben az években is úgy viselkedik, mintha mindig színpadon lenne, és mint drámai színész ,,játszana''. Szerepeit azonban állandóan változtatja, - - képtelen hosszabb ideig ugyanazt vállalni. A katonaságot azért kell megemlítenünk, mert lényegében itt lett íróvá! Tudniillik vázlatokat készített kedvtelésbôl a katonaéletrôl. Eleinte nem nagyon foglalkoztatta, hogy író váljék belôle. Pedig ez volt, ez lett volna igazi hivatása. Kortársainak felfogásával egyetértett: nem méltó egy nemeshez a regényírás. Az irodalom legfeljebb mint olvasmány, mint társadalmi, társasági téma jött számításba... Tény, hogy katonai évei alatt néhány remek írás került ki tolla alól: Rajtaütés, Kozákok, Erdôírtás, Szevasztopol. És már ekkor készített feljegyzéseket a Samil csecsen vezér ellen indított hadjárathoz, melyeket félretett, és csak élete végén vette elô, hogy megírja briliáns regényét, a Hadzsi Muratot. Három idôszakra lehet osztani írói tevékenységét: Az ötvenes években írja legtöbb elbeszélését. 1860-ban jelenik meg a Hábortú és béke. 1870- ben a Anna Karenina. Érdemes épp irodalmi pályafutása tükrében közelebbrôl megvizsgálni, hogy mennyire nem ismerte önmagát. Annak ellenére, hogy regényei nemzeti hôssé tették, ô mindenképpen próféta akart lenni. Vagyis nem azt tette, amire született, és így önmagát csapta be. Ezért is találunk karakterében annyi ellentmondást. Mert ha ráébredt volna arra, hogy ôt az Isten írónak teremtette, bizonyára az tette volna boldoggá, és nem keresett volna élete végéig ,,pótcselekedeteket'', amelyek idegeit, irzékeny lelkiismeretét és környezetét állandóan feszültségben tartották, sôt kínozták. Tolsztoj ugyanis bűnös léleknek tudta magát, és erôs bűntudat gyötörte emiatt. Paul Johnson három konfliktus zónát említ Tolsztoj erkölcsi életében: a szerencsejátékok esztelen hajszolását, szexuális ösztöneinek gátlástalanságát és birtokainak állandó gyarapítását. Hogyan vallott ezekrôl ô maga? 1.) 1849. május elsején ezeket írja Szergej bátyjának: ,,Semmilyen nyomós okom nem volt, hogy Szentpétervárra jöjjek, semmi érdemeset nem csináltam itt, egyszerűen elvertem egy halom pénzt, és adósságba keveredtem... Addig is, amíg birtokom egy részét eladom, azonnal szükségem van 3.500 rubelre. Hasonló idiótaságot az ember életében egyszer követhet el.'' Valójában még tíz évig folytatta a szerencsejátékokat kisebb-nagyobb megszakításokkal, idôközönként óriási tétekben és súlyos veszteségekkel. Emiatt birtokainak egy részét el kellett adnia, és adósságokat halmozott fel mindenütt: rokonoknál, barátoknál, kereskedôknél, melyeknek nagy részét soha sem fizette vissza. Egy barátja ezt írta róla 1857-ben, Stuttgartban: ,,A játéknak nem tudott ellenállni. Háromezer frankot tett meg, és egy sou-ja sem maradt''. -- Felesége szerint késôbb vagyona elherdálása miatt lelkiismeretfurdalást érzett és erôs bűntudata volt, de az, hogy a kölcsönöket törlessze, nem foglakoztatta. Nem tartotta elég színpadias cselekedetnek, hogy visszaadjon egy régi kölcsönt. 2.) Tolsztojt még ennél is jobban gyötörte a bűntudat szexuális életének rendezetlensége miatt. Ezen a téren sem volt ôszinte, és még elnézôbb volt önmagához. Éppen ezért önostorázásának nincs sok hitele. Azt ne várja senki e sorok írójától, hogy akárcsak összefoglaló képet nyújtson Tolsztoj ösztön-életének örvényeirôl és nô-ügyeinek szennyesérôl, -- azt azonban éppen az annyiszor hangoztatott ,,prófétai'' és vallásalapítói tervei és szándékai miatt érdemes leszögezni, hogy ezen a téren is becsapta önmagát és a világot. Ugyanis bűneiért nem önmagát hibáztatta, hanem a nôket. P. Johnson oldalakon keresztül idéz naplórészleteket, melyekben nemi betegségeirôl számol be. Minduntalan azt írja: ,,A lányok tévútra visznek.'' (1853. június 25.). Az igazán elszomorító Tolsztojjal kapcsolatban az, hogy ezeket a meglehetôsen alpári elképzeléseit a nôkrôl élete végéig fenntartotta. Már húszévesen megfogalmazta azt, amit házasságában is vallott: ,,A nôk társaságát a társadalmi élet szükséges kellemetlenségének tartom... mert kiktôl tanuljuk a kéjsóvárságot, a léhaságot és még annyi bűnt, ha nem a nôktôl? Ki tehet arról, hogy elveszítjük az olyan velünk született érzékeket, mint a bátorság, az állhatatosság, az igazságosság -- ha nem a nôk.'' (1847. június 16.) Szerinte a szexuális bűn ördögi, és a nôktôl származik. Mindegyikben a bűnre csábító Évát látta. Hogy mennyire nem ismerte önmagát, és hogy milyen gátlástalanul ítélkezett, 1853. június 26-án leírt naplójegyzete igazolja. Egy bordélyházban töltött éjszakája után azon filozofál, hogy mindenképen végre akarja hajtani erkölcsi célkitűzéseit, ,,de hát ezek a szajhák megakadályoznak ebben'', írja. Félretéve az amorális, ízléstelen részleteket, nézzünk bele egy sokkal fontosabb probléma gyökerébe. Pszichikai rejtélynek lehetne minôsíteni azt, hogy a nôkrôl igaztalan és alapjaiban erkölcstelen nézeteket valló Tolsztoj hogyan volt képes egy olyan Anna Kareninát írni, akit immár 150 éve szívébe zárt az olvasók, szinház- és mozi látogatók több százezres tábora? A kérdés azért logikus és jogos, mert Tolsztoj nem csak a szexualitás szintjén marasztalta el a nôi nemet, de a valós életben sem volt képes megérteni, elemezni, különösen pedig értékelni a nôi lelket. Naplójának bármelyik kötetét felnyithatjuk, életének bármelyik szakaszát vizsgálhatjuk, ugyanezt a megrögzött téveszmét találjuk. Lényegét tekintve ez volt házassága tragédiájának is az oka. Hetvenéves korában így ír: ,,A nôk általában ostobák... Teljes képtelenség volna egy nôtôl elvárni azt, hogy kizárólagos szerelmének érzéseit erkölcsi megfontolások alapján ítélje meg. Nem tudja ezt megtenni, mert hiányzik belôle az igazi moralitás, vagyis azok az erkölcsi elvek, amelyek mindenek fölött állnak.'' Anna Kareninának, élete legnagyobb alkotásának olvasása után érthetetlennek tűnik, hogy Tolsztoj képtelen volt komolyan és ôszintén gondolkodni a nôkrôl. Erkölcsi értékrendjének egyik legnagyobb kudarca épp abban rejlik, hogy nem tudta igazságosan megítélni az emberiségnek legalább felét. Így nem csodálkozhatunk, ha házassága is boldogtalan volt, mert nemcsak magát, de feleségét és gyermekeit is szerencsétlenné tette. Tolsztoj teljesebb megértéséhez elengedhetetlen, hogy összefoglaló képet nyújtsunk a történelem egyik legrosszabb -- és legjobban dokumentált -- házasságáról. Harmincnégy évesen egy orvos tizennyolcéves leányára, Szofja Berszre esett a választása. Már a kezdet kezdetén olyat követelt tôle, ami eleve lehetetlenné tette, hogy házas életük boldog legyen. Tudniillik Tolsztoj is, mint az entellektüelek legtöbbje, úgy gondolta, hogy a titkok kárt okoznak. Ezért ragaszkodott ahhoz, hogy felesége olvassa el naplóját, melyet már 15 éve vezetett, és amelyben minden nôügyét, vérbaját és egyéb konfliktusait leírta. De ez csak a kezdet volt. Tudniillik abban állapodott meg Szofjával, hogy ezentúl mindketten bármikor elolvashatják egymás naplóját. Mindez persze a leghatékonyabb módszer a kölcsönös gyanakvás és szenvedések, megalázások kiváltására. Nem nehéz elhinni, hogy ilyen házasság valaha is elviselhetô lenne. Nem is volt. Elegendô bárhol felütni Szofja naplóját, hogy errôl meggyôzôdhessünk... ,,Nincs bennem semmi más, csak ez a megalázó szerelem és a rosszkedv... . Csak egy szerencsétlen, összetört féreg vagyok, aki senkinek sem kell, akit senki nem szeret.'' És eközben 22 év alatt tizenkétszer lett állapotos. A szerencsétlen asszony minden tôle telhetôt megtett, hogy boldoggá tegye férjét, de az egoizmusnak, az önteltségnek ily magas sziklafalát bevenni soha nem volt képes. Kezdettôl fogva úgy próbálta működôképessé tenni házasságukat, hogy magát tette meg Tolsztoj minden ügyének intézôjéül, -- lázongó rabzolgája lett! Ezzel elérte, hogy valóban pótolhatatlanná vált férje számára. Magára vállalta azt az irtózatos feladatot, hogy olvasható másolatokat készítsen Tolsztoj rémes kézirataiból. Hogy mennyire belelátott férje lelkébe, mutatja az is, hogy legelsôként ô vette észre Tolsztojban a zseniális írót: ,,Nem csupán szeretem irodalmi munkáit, hanem csodálom is ôket, és meghatnak.'' És azt is ô vette észre, méghozzá saját tragédiáját átélve, hogy Tolsztoj mégsem az írást tartotta alaphivatásának. Szofja keserű tapasztalatokat szerzett arról, hogy férje akkor a legelviselhetôbb és legkevésbé kártékony, ha regényt ír. Ha nem az írással foglakozott, az életében keletkezô vákuumot mérhetetlen ostobaságokkal töltötte ki, aminek biztos, hogy családja itta meg a levét. Tolsztoj mindezt egészen másképp látta. Mivel regényeivel egyre több pénzt keresett, agyában, gondolataiban a két dolog, vagyis a regényírás és a házasság összekapcsolódott, és mindkettôt megutálta. Az a tény, hogy Szofja mindig arra ösztönözte, hogy írjon, ezt a logikát csak megerôsítette. Arra a következtetésre jutott, hogy mind az írás, mind a házassága megakadályozza abban, hogy igazi hivatását, a prófétaságot gyakorolhassa. Így aztán Tolsztoj a házasságban nemcsak boldogtalanságának forrását, hanem saját morális fejlôdésének akadályát is látta. Lényegét tekintve arra a következtetésre jutott, hogy kétségbe vonja magának a házasság intézményének és az azt összetartó házastársi szerelemnek a létjogosultságát. Így már érthetô, hogy alapjában véve minden házasságot boldogtalannak gondolt és ítélt. Ezt tükrözi egyik lányának, Tányának 1897-ben mondott megdöbbentô kijelentése: ,,Ha leány lennék, a világ minden kincséért sem mennék férjhez... A szerelem -- akár a férfi, akár a nô oldaláról nézve --, mivel tudom mi az: lealacsonyító, beteges érzés... Én a helyedben nem vágynék rá... Minden óvintézkedést megtennék, hogy ne fertôzôdjek meg általa, -- többet, mint a diftéria, tífusz vagy skarlát esetében.'' 3.) A szerencsejáték és a szexualitás után Tolsztoj bűntudatának harmadik és egyben legfontosabb összetevôje az örökség, a birtok problémája. Ebben a kérdésben sem látott tisztán, -- itt is rosszul ismerte fel szerepét és hivatását. Éppen ennek tudható be nagyon is félresikerült ,,prófétasága''. Tolsztoj nagyon fiatalon örökölte a birtokot anyjától, és szinte a kezdetektôl foglakoztatta a kérdés. Minduntalan visszatérô rögeszméje ebben a mondatban foglalható össze: ,,Mit tegyek a parasztjaimmal?'' Ha józan ésszel átgondolta volna, rá kellett volna jönnie, hogy a birtok vezetése nem neki való feladat. Itt megint tetten érhetô, hogy nem ismerte önmagát, és különösen nem ébredt rá arra, hogy tehetsége és kötelessége az írás lenne. Eladhatta volna birtokát, megszabadult volna e problémától, szellemi vezetô szerepét pedig a könyvei által élte volna meg. E helyett fél évszázadon keresztül bizonytalankodott, tétovázott, szerencsétlenkedett vele. A jobbágyok ,,felszabadítója'' A parasztok, vagy inkább a parasztok kérdése soha nem hagyta nyugodni. Jellegzetesen entellektüel magatartás, hogy tulajdonképpen nem a parasztokra, mint egyénekre összpontosította figyelmét, hanem megreformálásuk elvi problámájára. A hozzájuk való viszonyulás mindig rendkívül ellenmondásos volt. 1856-ban elhatározta, hogy parasztjait 30 év földbér kifizetéséért cserébe fölszabadítja. A jobbágyokhoz viszont olyan hír érkezett, hogy az új cár, II. Sándor feltétel nélkül fogja ôket felszabadítani. Földesuruk iránt bizalmatlanok voltak, és visszautasították ajánlatát. Tolsztoj ôrjöngött, és tudatlan, javíthatatlan vadembereknek nevezte ôket. Már ebbôl is látható, hogy érzelmileg sem volt tisztázott a hozzáállása a kérdéshez. Tervével valójában csak feltűnésre vágyott. II. Sándor öt évvel késôbb valóban felszabadította a jobbágyokat. De Tolsztoj felháborodottan elítélte a döntést. Vajon miért? Mert hiúsága nem bírta elviselni, hogy nem az ô nevéhez fűzödik a fixa ideájává vált reform... Ô ugyanis mindenkit, saját magát, családját, az egész világot meg akarta reformálni. Ezek az elképzelések mindig ott ólálkodtak gondolatainak perifériáján, hogy bármelyik pillanatban valamilyen fantasztikus cselekedet formájában törjenek onnan elô. A ,,népnevelô'' Ennek a nyugtalan, belsô forrongásnak egyik fantasztikus és látványos vulkánkitörése volt az oktatás megreformálásának vágya. Rousseau óta az értelmiségieknek különös fantazmagóriája, hogy az oktatás nagyon összetett problémája egy csapással megoldható azzal, hogy kitalálnak egy új rendszert. Tolsztoj ezen a téren valóban rendkívülit és egészen szokatlant alkotott.: saját maga kezdte tanítani a parasztgyerekeket. Egy rövid ideig élvezte is a tanítást. Maga vallotta, hogy ez volt életének legszebb idôszaka. ,,Amikor belépek az iskolába, és meglátom ezeket a koszos, sovány, csillogó szemű kis gyerekeket, legtöbbször azzal az angyali kifejezéssel arcukon, olyan megdöbbenés fog el, amilyet akkor érzek, amikor fuldoklót látok...'' Rövidesen egy egész iskolahálózatot épített ki, -- de késôbb, mint mindent, ezt a valóban nemes cselekedetét is megunta. Az Anna Karenina befejezésekor, amely nagyban fokozta hírnevét, nyugtalanná vált, és nem lehetett eltántorítani attól a rögeszméjétôl, hogy most elérkezett az ô órája, hogy világhírű vezetôje, látnoka, prófétája és tanítója legyen mindazoknak, akik csodálják ôt, olvassák műveit, és akik tôle várják a bölcsességet és útmutatást. A nincstelenek barátja Az elsô robbanás 1881 decemberében következett be, amikor családjával Moszkvában tartózkodott. Kiment a piacra Moszkva egyik szegénynegyedében, ahol pénzt osztott szét a hajléktalanok között, és meghallgatta panaszaikat. Annyian sereglettek köréje, hogy menekülnie kellettt egy éjjeli menedékhelyre. Ott még kétségbeejtôbb dolgokat látott. A nagy katarzis ezután következett. Amikor ugyanis hazatért, és eléje hozták ötfogásos vacsoráját elegánsan felöltözött inasai körében, üvölteni kezdett: ,,Így nem lehet élni! Így nem lehet élni! Ez lehetetlen!'' Karjával hadonászva arra akarta rávenni feleségét, hogy osszák szét minden vagyonukat, és különben is ô most új életet kezd, és kiépít egy jótékonysági intézményláncot. Az igazsághoz azonban az is hozzá tartozik, hogy Szofja beteg négyhónapos kisfiával a karján kérte, hogy ne hagyja el ôket! A megszállott Tolsztojjal azonban nem lehetett beszélni, vidékre sietett, hogy konzultáljon az úgynevezett ,,parasztlátnok'' Szjutajevvel (a ,,guruval'') a legsürgôsebb teendôkrôl. Az a tény, hogy faképnél hagyta feleségét beteg gyermekével együtt egy idegen környezetben, olyan levél megírására késztette a grófnét, melybôl világosan kitűnik, hogy igazi feleségként jobban ismerte férje karakterét, mint maga Tolsztoj. Íme a levél egy mondata: ,,Lehet, hogy te és Szjutajev nem különösebben szeretitek gyermekeiteket, de mi egyszerű halandók nem tudjuk és nem akarjuk szeretetünket megvonni egy embertôl, vagy szeretetünk hiányát azzal igazolni, hogy az egész emberiséget szeretjük helyette.'' (Johnson i. m. 207.) Szofja helyettünk és nevünkben is Tolsztoj karakterének központi kérdésére, a dolgok lényegére tapintott rá: szeretett ez az ember valaha is egyetlen hús-vér embert, vagy szeretete csak az egész emberiségnek, mint fogalomnak szólt? A grófné ugyanis tudta, hogy Tolsztoj saját testvéreivel és legközelebbi barátjaival szemben sem viselkedett másként. (Minderrôl, és az ôt legjobb barátjának tekintô Turgenyevvel szemben tanúsított szeretetetlenségérôl is hosszan ír Johnson [i. m. 208-210].) Kettôs élete volt. Pózzal, szavakkal pótolta azt, amit tettekkel kellett volna cselekednie. Mindez inkább egy színész alakításához hasonlít, aki azt játssza el, amit a közönség vár tôle. Szofja tapasztalatból tudta, hogy férje képtelen volt a két ember között létezô szeretethez vagy barátsághoz szükséges intimitásra és meghittségre. A ,,próféta'' külsô és belsô világa Idôsebb korában eljött az a pillanat, amikor valóban megrendítô dolgokat cselekedett. Mint született színész-alkat, úgy érezte, hogy próféta csak akkor válhat belôle, ha azonosul azokkal, akikre hatni akar. 1884 januárjától eldobta nemesi rangját, és megkövetelte, hogy mindenki egyszerűen Lev Nyikolajevicsnek szólítsa. Parasztruhát öltött. Csizmája, darócinge, szakálla, sapkája a ,,próféta-Tolsztoj'' egyenruhájává vált. A fotózás ekkor már az egész világon elterjedt, a filmhiradókban megjelenített parasztruhás Tolsztoj tökéletesen passzolt az elsô médiapróféta szerepéhez. Készültek róla felvételek, miközben kétkezi munkát végez, vizet hord, fát vág, fatörzseket fűrészel, trágyát hord, szánt, kaszál... Egy susztertôl cipészetet tanult annak kis kunyhójában. Ezután maga kezdett cipôket, csizmákat készíteni családja számára, -- de fiai nem akarták hordani... De ezek a különcségek csak hónapokig, esetleg évekig tartottak. Hiányzott belôle a türelem, a kitartás és a nehézségek leküzdéséhez szükséges erô. Emiatt érte annyi kudarc. Szomorú sorsra jutott híres lótenyésztése is. Rengeteg pénzt ölt bele istállóiba: drága lovakat vásárolt, de aztán ezt is megunta, és lovai egymásután pusztultak el alultápláltság miatt. Mindezt azzal magyarázta, hogy ôt már csak az emberek érdeklik. Felesége ennek láttán igen heves vitába szállt vele, aminek az lett a vége, hogy Tolsztoj kilátásba helyezte: kivándorol Amerikába. Csak implicite és csak közvetve tartozik az összképhez, hogy részletesebben szóljak a Tolsztoj-házaspár drámájának utolsó felvonásáról. Inkább egy olyan összefoglalót állítok össze, mely egyrészt a tényeket rögzíti, másrészt rámutat e tanulmány üzenetének lényegére: hogyan is lehetne igazi prófétának tekinteni azt az embert, aki feleségét és gyermekeit a földig megalázza, és majdhogynem az öngyilkosságba kergeti? Amikor a parasztruhát öltô Tolsztoj ráeszmélt arra, hogy felesége nem képes, de nem is akarja követni az önként vállalt szegénységet, egyre inkább úgy érezte, hogy épp a házassága, pontosabban fogalmazva, épp felesége és a tôle egyre távolodó gyermekei akadályozzák lelki kiteljesedését, végsô fokon ,,prófétai elkötelezettségét''. Szofjával azonosította a fényűzô életmódot. ,,A kertben ülünk, és tíz fogást eszünk végig... Fagylalt, inasok, ezüst evôeszközök, miközben odakinn koldusok járnak... Az az életmód, amit te folytatsz, számomra már rémálom... Köztünk halálig tartó harc dúl.'' Az önmagát prófétának képzelô gróf családi tragédiájának utolsó fejezete azzal kezdôdött -- és itt egy mondat erejéig házaséletük intim szférájáról is szót kell ejtenem --, hogy Tolsztoj egy szép napon kijelentette: el kell fordulniuk a testi élettôl, és ezután ,,mint testvérek'' fognak együtt élni. Szofja visszautasította ezt a képtelen ötletet, mert úgy érezte, feleségi státusában alázza meg, -- és valószínűnek gondolta, hogy férje, mint eddig mindenrôl, errôl is írni és beszélni kezd, hiszen soha nem tudott diszkrét lenni. Az asszony nem tudta elviselni a gondolatot, hogy a világ hálószobájukba kukucskáljon. Amikor férje követelte, hogy külön szobában aludjanak, Szofja ragaszkodott franciaágyukhoz. Ugyanakkor Tolsztoj -- éppen visszafojtott vágyainak következményeként -- idôközönként minden ok nélkül féltékenységi rohamokat kapott. Azt pedig mondani sem kell, hogy az aszkézishez nem szokott ,,próféta'' nem tudta megtartani fogadalmát, amit szintén leírt naplójában, és elmondott másoknak. Az eddigiekhez aztán vészjóslóan hozzácsapódott a Kreutzer Szonáta néven ismert híres elbeszélés, melyet Tolsztoj épp ezekben a hónpokban írt, és amely arról szól, hogy egy betegesen féltékeny férj megöli feleségét, mert nem tudja elviselni kapcsolatát egy hegedűművésszel. És mivel Szofja, mint eddig férje minden írását, ennek az elbeszélésnek kéziratát is másolni kezdte, egyre jobban kezdte elhitetni önmagával, hogy a világ esetleg azt hiheti, hogy a történet róla szól. És bár a mű kiadását a cenzorok megakadályozták, a kézirat kézrôl kézre járt, és a pletyka futótűzként terjedt. Férj és feleség között napirenden volt a veszekedés, ami miatt a közben zarándokhellyé magasztosult Tolsztoj- kúria, Jasznaja Poljana a békétlenség és a kölcsönös vádaskodás poklává vált. Felnôtt gyermekeik az idegösszeroppanás szélén voltak. Különösen akkor, amikor Csertkov, Tolsztoj rossz szelleme a száműzetésbôl hazatért. 1910 óta nem feleségével, hanem Csertkovval osztotta meg gondjait, terveit, belsô küzdelmeit. Szofjának feltűnt, hogy férje, a mániákus naplóíró, éppen Csertkov javaslatára, új naplóba kezdett, melyet eldugott felesége elôl (lovaglócsizmájába rejtette). Szofja azonban addig kutatott, míg megtalálta, és kétségbeesve írta naplójába: ,,Valami borzasztó és helyrehozhatatlan dolog történt''. Valóban! Tolsztoj ugyanis olyan végrendeletet írt alá, mely egyérteművé tette, hogy Szofját megfosztotta munkáinak szerzôi jogától. A vallásalapító Szándékosan a tanulmány végére hagytam, és külön fejezetben tárgyalom Tolsztoj vallásalapítói és prófétai fantazmagóriáit, hogy annál világosabban körvonalozódjék a Világnézeti Figyelô néven elindított sorozat eredti célja. Vagyis annak elemzése, hogy a Teremtôje ellen fellázadt ,,clerc'' = klerikus = írástudó milyen káoszt hoz létre önmaga, családja, környezete, nemzete, illetve az egyetemes emberi társadalom ellen. Már 1885-ben azt írta, hogy ,,olyan vallást akar létrehozni, amely -- saját szavait idézem -- a Krisztus-hitre alapul, de hiányzik belôle minden dogma és miszticizmus, és nem a halál utáni végtelen boldogságot ígéri, hanem azt már az e világi életben valósítja meg''. Tolsztoj vallásalapítói mániájában a veszély fôforrása abban van, hogy ô soha nem volt komoly teológus. Ezen a téren is tetten érhetô, hogy mennyire nem ismerte önmagát, és ahelyett, hogy zseniális írói tehetségével kápráztatta volna el a világot, minden mással kísérletezett, rendszerint azzal is, amihez de facto nem értett. Két hosszú tanulmányt írt vallási elképzeléseirôl, és épp ezek gyôzik meg az embert, hogy nem volt szisztematikus gondolkodó. Ködös panteista szemléleten túl nincs semmi üzenete a vallás vagy a teológia irányában. Abban rejlik az igazi veszély, hogy számára nem a filozófia, a teológia, a teodicea volt a lényeges. Ehelyett a kiforratlan gondolatok, szólamok, érzelmi túlfűtöttségek egyvelege foglalkoztatták. Az Anna Karenina befejezésekor, amely nagyban fokozta hírnevét, egyre nyugtalanabbá vált, és nem lehetett eltántorítani attól a rögeszméjétôl, hogy elérkezett az ô órája. Azt hitte, hogy ezentúl semmi mással nem szabad foglalkoznia, csak azzal, hogy világhírű látnoka, vezetôje, prófétája, mestere és tanítója legyen mindazoknak, akik csodálják ôt, olvassák műveit, és akik tôle várják a bölcsességet és útmutatást. A vallásalapítás szándékával foglalkozó személytôl joggal várná el az ember, hogy legalább az isten-fogalma legyen egyértelmű, tiszta és követhetô. Ennek nélkülözhetetlen feltétele az univerzum végtelen dimenziója elôtti alázat valamilyen lépcsôfokának az elfogadása. De minden jel arra mutat, hogy Tolsztojnál még ez a magatartás sem volt meg. Jól látta ezt Gorkij, aki azt mondta róla, hogy rendkívüli módon gyanakodott Teremtôjére. Úgy érezte, hogy két dudás egy csárdában nem fér meg. 1898 januárjában ezeket írja naplójába: ,,Segíts Atyám, gyere és költözz be szívembe. Már a szívembe is költöztél. Te már >>én<< vagy!'' Bármilyen hihetetlen, Isten testvérének, -- mi több ,,Isten bátyjának'' hitte és nevezte magát. Különben Tolsztoj -- Marxhoz hasonlóan -- hitt a gnoszticizmusban, és visszautasított minden Gondviselés jellegű magyarázatot a világ működését illetôen. Számára a történelmi irracionale kaotikus elve elegendô volt annak tagadásához, hogy nagy személyiségek, politikusok, hadvezérek, hôsök, szabad akarattal rendelkezô emberek csinálják a történelmet. Szerinte a világ titkos hajtóerejét rejtô tudás valahol a felszín alatt bujkál. Ezzel a tudással Marxnál a proletariátus rendelkezett, Tolsztojnál a parasztság. A Háború és béké-ben igyekezvén bebizonyítani elméletének igazát, elferdítette a napoleoni háborúk adatait. A fent elmondottak után joggal kérdezhetjük: miben hitt akkor Tolsztoj? Azt kell mondanunk, hogy semmi olyanban, aminek köze lenne a személyes isten-fogalomhoz. A jóság, a szeretet gyakorlása merô humánum, és Tolsztoj esetében semmi köze a teológiához, Istenhez, Jézus Krisztushoz, a világ megváltójához, akiben nem hitt, és isteni voltát is tagadta. -- Kevesen tudják ma már, hogy az ortodox egyház mindezek ismeretében, és zavaros erkölcsi felfogása miatt, 1901 februárjában kiközösítette. Semmilyen értelmezhetô szempontból nem volt keresztény. -- Nehéz eldönteni, hogy Istenben hitt-e, mert Istent is idôrôl idôre különbözô módokon definiálta. A jelekbôl arra lehet következtetni, hogy számára ,,isten'' az volt, amit legjobban el akart érni. Ez pedig a társadalmi reform, amit azonban nem erôszakkal, hanem a ,,szeretet taktikájával'' kívánt megvalósítani. Mindehhez hozzá kell tenni azt a jellegzetesen orosz fixa ideát, hogy az orosz nép van hivatva a világ messianisztikus átalakítására. Életének ebben az utolsó idôszakában Tolsztoj már nem állt kapcsolatban a valós világgal. Ekkor már Jasznaja Poljana nemcsak zarándokhely lett, hanem a betegek, fizikai-lelki értelemben vett sérültek, sírók, rajongók menhelye is, akik Tolsztojban lelki vezetôjüket, részben pápájukat, részben pátriarkájukat, részben orvosukat keresték, és sokan meg is találták. -- Ünnepelt öregkorára kialakított egy életformát, mely nem ritka olyan entellektüeleknél, akik világhírre tettek szert: megoldásokat javasolt a világ bármelyik pontján felmerülô problémák kezelésére, királyokkal, elnökökkel levelezett, tiltakozott, fôleg aláírt, nevét adta különbözô ügyekhez, legyenek szentek vagy profánok, jók vagy rosszak... Természesen Csertkov lett a hízelgôkórus karnagya, amelynek énekét Tolsztoj nagy megelégedéssel hallgatta. A tragikus finálé! A Tolsztoj házaspár sorsa megpecsételôdött azzal, hogy Szofja, a földig alázott, vérig sértett feleség egyik jelenetet rendezte a másik után. Férje oly mértékben taszította el magától, és oly feltűnôen kötôdött Csertkovhoz, hogy azt az ôrületet találta ki, hogy férje és titkára között homoszexualis kapcsolat van. Érthetô, hogy ezzel még nagyobb gyűlölet lángját lobbantotta fel közöttük. Szofja az utolsó csepp olajat azzal öntötte a tűzre, amikor Tolsztoj hamarább hazatért szokásos reggeli lovaglásáról, és látta, hogy felesége lerángatta a falról Csertkov képét, és lehúzta a vécén. 1910. október 27/28. éjszakáján Szofját dolgozószobájában találta, amint íróasztalában iratai között turkált a titkos végrendeletet keresve. Tolsztoj kirohant a szobából, -- felébresztette legkisebb lányát, Alexandrát, és bejelentette: ,,Most rögtön elmegyek, örökre.'' Aznap éjjel vonatra szállt és eltávozott. Amikor ezt Szofja megtudta, beleugrott a tóba, és még egyéb, kevéssé meggyôzô öngyilkossági kísérletet is tett. November 1.: Tolsztoj a vonaton tüdôgyulladást kapott. Asztapovo állomáson le kellett szállnia, ágyba fektették. Szofja a családdal különvonattal érkezett. Elérkeztek az utolsó órák. November 7-én meghalt. * * * Élete újabb példája annak, mi történik, ha egy zseniális értelmiségi fellázad az Isten és a természet törvényei ellen, és az emberek rovására elvont, sokszor ôrült, megvalósíthatatlan ideákat hajszol. Tolsztoj, a legújabb kor egyik legnagyobb írója, tönkretette családját, megölte önmagát, miközben parasztjai számára morális átalakulást kísérelt megvalósítani. -- És eljött a kommunizmus, mely megcsúfolta mindazt, amit a reformról valaha is írt. A ,,Szent Oroszországot'', melyet imádott, örökre elpusztították. Áldozatai épp az ô szeretett parasztjai lettek, akik közül húsz milliót mészároltak le egy másik ôrült világmegváltó eszméinek oltárán. ======================================================================== Bertolt Brecht Aki eredményesen akar hatni emberekre, a társadalom egészére, a színháznál eredményesebb eszközt aligha talál. Nem véletlenül fizették le Shakespeare színtársulatát 1601. február 7- én, hogy a másnapi felkelés elôjátékaként a felforgatónak minôsített II. Richárd cenzúrázatlan változatát ôk mutassák be. És az is jól kigondolt szándék volt, hogy a római Propaganda Fide a katolikus restauráció fô eszközévé az ún. iskoladrámákat tette. Korán felismerték ezt a görögöktôl kezdve az újkor szellemi irányítóinak táboráig, akár hamis, akár igazi próféták voltak. Rousseau, Voltaire, Victor Hugo, Byron, Ibsen, és még Marx is belekezdett egybe. De az igazi fordulatot a 20. század egyik új kulturális intézménye hozta, az államilag támogatott színház. A modern, kifinomult propagandaszínmű legnagyobb alakja minden bizonnyal a kommunista eszméknek behódoló Bertolt Brecht volt. Az 1960-as, 70-es években ô volt a világ legtekintélyesebb írója. Kezdetek Ami származását illeti, életrajza azért volt sokáig hézagos, mert a kommunista vezetôknek nem állt érdekükben feltárni Brecht középosztályhoz tartozását. Ôsei mindkét ágon egészen a 16. századig visszamenôleg az ,,úri'' osztályhoz tartoztak. Anyja hivatalnok leánya, apja az augsburgi papírgyár kereskedelmi igazgatója volt. Már itt elmondhatjuk, hogy lényegét tekintve Bertolt Brecht elárulta saját osztályát, és soha nem beszélt ôseirôl, nagy múltú családjának gyökereirôl. 1898. február 10-én született. Törékeny gyerek lévén, az anyja kedvence volt. Saját bevallása szerint a legapróbb kérését is teljesítette. Brechtet azonban nem érdekelte a családja. Sôt ,,jégszívűségére'' jellemzô az a botrány, amit testvérei jegyeztek fel. 1920-ban, édesanyja halálának másnapján zajos társaságot hívott össze házukba, -- majd tüntetôen elutazott Augsburgból a temetés elôtt. Már ekkor feltűnt, hogy képtelen volt igazán szeretni, -- csak önmagát imádta. A Brecht-legenda szerint az iskolás Bertolt nemcsak elutasította a vallást, de nyilvánosan elégette a Bibliát és a Katekizmust, és kis híján ki is zárták pacifista nézetei miatt. Már fiatal éveiben feltűnt opportunizmusa, gyávasága. Egyik barátja azt mondta róla, hogy a gyávaság és az öncélú rombolás jellemzô tulajdonságai közé tartozott. A Siker című regényének hôse pontosan az ô karakterét tükrözi: ,,Magából hiányoznak a legfontosabb emberi tulajdonságok: az örülni tudás és az érzô szív.'' Brecht, a ,,beöltözött kommunista'' Viselkedését, karakterét jellegzetes öltözködése is elárulja. Az öves bôrzubbonyt és sapkát a Lenin által 1918 elején létrehozott Cseka durva fiatalembereinek kedvelt viseletébôl vette át, és bôr nyakkendôvel, szövetujjú bôrzekével egészítette ki. Sajátos stílusát homlokába fésült haja, borotválatlan, borostás arca tette teljessé... A fiatal értelmiségiek széles körben utánozták. Harminc, negyven, még ötven ivvel késôbb is Brecht mintájára acélkeretes, ,,puritán'' szemüveget hordtak. Mindenben kedvenc színét, a szürkét választotta: szemüveg kerete, írópapírja, könyvborítója, Steyre túrakocsija csakis szürke lehetett. Bizonyára ez illett jelleméhez. -- Amikor Svájcban ütötte fel hadiszállását, új egyenruhát is készített magának: jó szabású ,,munkásruhát'', amelyhez szürke posztósapkát hordott. Viselete különbözô megjegyzéseket váltott ki. Ellenségei szerint a proletár bôrgúnya alatt selyem inget hordott. Carl Zuckmayer ,,teherautó-sofôrbe oltott jezsuita szeminaristának'' nevezte. Miközben Hitler készült a hatalomátvételre, Brecht egyre jobban szimpatizált a kommunizmussal. 1926-ban elkezdi olvasni Marx Tôkéjét. Majd látványosan alávetette magát a pártfegyelemnek, és marxista- leninista elôadásokat hallgatott. Hírnevét tovább növelte, hogy a Kommunista Párt saját sztárjának kiáltotta ki, ami annyit jelentett, hogy megadta neki az intézményes támogatás minden elônyét. Erre nagyon számított, mert szüksége volt, hogy valahogy felfigyeljenek írói tevékenységére. Ezekben az években jelent meg Koldusopera című műve, melynek sikere jórészt Kurt Weil fülbemászó zenéjének volt köszönhetô. Brecht mégis saját érdemének tudta be, annak ellenére, hogy még az alapötletet is John Gay ugyanezzel a címmel megjelent darabjából vette át. Hírneve futótűzként terjedt külföldön is, amikor megszerezte a darab filmforgatási jogát. Ekkorra már annyira kommunista lett, hogy a film-változat szövegét a párt szándéka szerint átírta, és marxista bevezetôt írt hozzá. Ebben többek között ez az annyira közismert mondat is olvasható: ,,az igazság, szabadság és jellem egyaránt a termelés folyamatának függvénye''. Brecht egyéb eszközöket is bevetett, hogy a közönség ne felejtse el a nevét. Munkások gyűrűjében fényképeztette magát versírás közben, hangsúlyozva, hogy a versírás ma már kollektív proletártevékenység... Bámulatos érzéke volt, hogy mikor, hol érheti veszély. Amikor Hitler hatalomra jutott, Brecht már a Reichstag leégésének napján elhagyta Németországot. A vértanúságnak még a gondolata is távol volt szürke jellemétôl. Sorra járta a világot: Bécs, Dánia, Moszkva. Itt egy ideig szerkesztette a Das Wort-ot. Ám elôre megérezte, hogy Moszkva veszélyes hely az olyan típusú ember számára, mint ô. Tovább ment, és következett Svédország, Finnország, majd kezében az USA-vízummal Kalifornia és Hollywood. Itt majdnem lebukott, de az Amerika-ellenes tevékenységet vizsgáló Kongresszusi Bizottság elôtt oly szemérmetlenül és ügyesen hazudott, hogy megúszta a letartóztatást. Természetesen másnap már útnak indult Európába. Végül kikötött Kelet-Németországban, ahol eszményi irodalmi és ideológiai otthonra talált. Amikor három hónap elteltével pártkapcsolatai révén már bemutathatta a Kurázsi mama produkcióját, elhatározta, hogy Kelet- Berlint választja színházi tevékenysége bázisául. De osztrák útlevelével szabadon mozoghatott, és függetlenítette magát a kommunista kormánytól. De volt egy megállapodása a keletnémetekkel: a rendszerrel való művészi azonosulásáért cserébe jelentôsen támogatott saját társulatot és színházépületet kap! A Theater am Schiffbauerdamm lett állandó társulatának színhelye. Temérdek egyezkedésnek és szemérmetlen hazudozásnak köszönhetôen Brecht megszerezte, amit akart: osztrák útlevelet, a keletnémet kormány támogatását, nyugatnémet kiadót és svájci bankszámlát. Wagner óta egyetlen művész sem jutott ilyen ideális munkakörülményhez. Brecht hatvan színésszel dolgozott, és kétszázötven alkalmazottja volt. Minden elképzelhetô luxust megkapott, amirôl drámaíró csak álmodhat. Nem kellett aggódnia a színészek száma vagy az elôadások költsége miatt. A keletnémet kormány felmérte, hogy Brecht csak elônyt jelent a kommunizmus számára. A fél világnak sejtelme sem volt, hogy Brecht mögött a nemzetközi kommunizmus propagandája áll. 1954-ben a Kurázsi mamát, majd A kaukázusi krétakört-t vitte Párizsba. Drámái, regényei bejárták a világot. Darabjainak próbái is színházi eseményekké váltak, amelyeket tanítványai magnószalagra vettek és terjesztették. Rengeteg színházi szakember vette körül, akiket mint valami porosz kiképzô ôrmester vezényelt ide-oda. Valójában az egész társulatot önkényes tekintélyuralommal irányította. A Becht-szindrómának is nevezhetô óriási sikernek azonban volt egy másik titka, amit mi laikusok akkor nem vettünk észre. Az 1950--75 közötti években a nyugati színházi struktúra is nagy változáson esett át. A londoni színházaktól kezdve a Comédie Francaise-ig gyakorlatilag az összes európai ország magáévá tette az államilag támogatott színjátszás elvét. Brecht művei maguktók kínálkoztak ebben a kategóriában. Brecht lett a világsztár. Ennyi szerencse még Wagnernek sem jutott ki. A Világnézeti Figyelô nem irodalomtörténettel foglalkozik. Célunk mélyebb és árnyaltabb. Feladatunk az, hogy megvizsgáljuk, hogyan, milyen intenzitással, és milyen eszközökkel aknázták alá a Nyugat álprófétái az európai keresztény értékrendet az élet minden vonalán. Éppen ezért Bertolt Brecht esetében sem drámáiról kívánok elôadást tartani, hanem ennek a zseniális írónak és szervezônek sátáni személyiségérôl, amely -- mint minden emberi alkotás esetében -- nála is rásütötte bélyegét életművére. Az emberi alkotás ugyanis szükségképpen magán viseli alkotójának karaktervonásait, ,,személyiségének ujjlenyomatait''. Hogy milyen erkölcsi nihilizmus sugárzott ki önmagából és műveibôl évtizedeken keresztül, azt most csupán a nôkhöz való viszonyának bemutatásával próbálom érzékeltetni, a teljesség igénye nélkül. A témát azért sem lehet megkerülni, mert éppen Bertolt Brechten keresztül tudunk legjobban belelátni a Julien Benda által megfogalmazott Írástudók árulásának örvényébe. Bertolt Brecht és a nôk Elsô sikerét a nôk körében 17 évesen ,,aratta'', amikor elcsábított egy két évvel fiatalabb leányt. Majd kétkezi dolgozó lányokkal kezdett ki, parasztlányokkal, fodrászlányokkal, boltoskisasszonyokkal. De amikor elkezdôdött életében a színház, megmutatta igazi énjét. E sajátos filozófia hátterében az értelmiségiekre oly jellemzô kôkemény önzés áll. Brecht azonban még közülük is kitűnt azzal, amilyen következetesen és hidegvérűen önérdekét hajszolta. Magáévá tette a szervilitás kegyetlen elvét. Hajolj meg az erôsebb elôtt, és zsarnokoskodj a gyöngén. A nôk mindegyikét céljai szolgálatába állította. Paul Johnsont idézem: ,,Egyetlen rendezô sem használta olyan gátlástalanul a szereposztó díványt, mint Brecht, aki külön örömét lelte a szigorú neveltetésű, katolikus lányok megrontásában'' (i. m. 300). Kapcsolatai kezdetén mindig figyelmes volt, kezet csókolt, kitartó tudott lenni. Szeretett nekik saját maga által kitalált neveket adni: Bi, Mar, Muck... Még a sajátjához illô öltözködési stílust is tervezett nekik: sötét árnyalatú, hosszú, puritán ruhákat. Célja Shelley-éhez hasonlóan az volt, hogy kis szexuális kommunák vegyék körül, amelyekben övé a döntô szó. A különbség az, hogy ami Shelley-nek nem sikerült, Brechtnek általában igen. Egyidejűleg két- három nôvel is tartott kapcsolatot... Szándékosan írom le életrajzából a következô undorító jelenetet, -- legalább beleláthatunk abba a kommunista nihilizmusba, amelyben Brecht élt, és akinek színdarabjait estérôl estére ámulva csodálta a nyugati közönség. -- Amikor ,,Bi'' és ,,Mar'' megtudták, hogy ugyanaz a Brecht a szeretôjük, és mindegyikük gyereket vár, egy müncheni kávéházban lerohanták Brechtet, maguk közé ültették, és ráparancsoltak, hogy válasszon. ,,Melyikünket?'' ,,Mindkettôtöket'', hangzott a felelet. Végül Brecht azt ajánlotta Bi- nek, hogy feleségül veszi Mar-t, azután elválik tôle, és elveszi Bi-t. Így mindkettôjük gyermeke törvényessé válhat. -- Ezzel azonban nem ért véget a ,,Brecht-i vígjáték''. A viharos jelenet után ugyanis Bi vonatra szállt, de Brecht felugrott utána, megkérte a kezét. -- Néhány héttel késôbb valóban házasságot kötött, csakhogy nem Bi-vel, hanem Mar- ral. A szex-kommuna mindig új tagokkal bôvült, különösen berlini éveiben, amikor fiatal színésznôk tucatjával került fizikai kapcsolatba. És voltak ,,zugfeleségei'' is. Ez viszont mindig mérhetetlen szenvedést, vagy öngyilkosságot jelentett a rászedettek számára. Brecht egyetlenegyszer sem adta jelét annak, hogy feldúlnák a nôknek okozott szenvedések. Sôt azt vallotta, hogy a nôk arra valók, hogy használják és azután eldobják ôket, még a leghűségesebbeket is. Ilyen volt Margarete Steffin, az amatôr színésznô tragikus esete, akinek Brecht szerepet adott, majd a próbák alatt elcsábította. A lány, akit Muck-nak becézett, mindenhová követte, és fizetés nélküli titkárnôje lett. Amikor kiderült, hogy súlyos tuberkulózisa miatt orvos barátja sürgôs kórházi kezelést írt elô, Brecht tiltakozott: ,,Szó sem lehet róla, -- nekem most szükségem van rá''... Muck néhány héttel késôbb hirtelen meghalt... Nemde Brecht világa sem volt különb Sztálinétól? Brecht, a sztálinista Ezek után bizonyára senki nem fog azon csodálkozni, hogy Brecht, ,,az ôsgyökeres középosztálybeli ivadék'' gátlástalanul viselkedett az élet más területén is. Ennek illusztrálására legyen elég, ha politikai gátlástalanságáról és jellemtelenségérôl mondok néhány megdöbbentô adatot. Az 1930-as évektôl kezdve nyíltan megvallotta, hogy a kommunista rendszer térnyeréséhez köti a sorsát. Ezt csak úgy valósíthatta meg, hogy fanatikusan sztálinistává lett! A nagy tisztogatások akkortájt kezdôdtek. Az igazság az, hogy Brecht soha nem tiltakozott a tisztogatások ellen, még ha a barátait érintette, akkor sem! Amikor hajdani kedvesét, Carola Nehert letartóztatták Moszkvában, ezt mondta: ,,Ha elítélték, nyilván elég bizonyítékuk volt ellene''. Carolának nyoma veszett, -- szinte bizonyos, hogy Sztálin gyilkoltatta meg. A fausti alku kétségbevonhatatlan tényébôl származik számtalan olyan megnyilatkozása, mellyel pozícióját akarta sziklaszilárddá tenni a PÁRT elôtt. Nyilvános véleménye ez volt: ,,A perek egyértelműen bebizonyították, hogy konspiratív erôk törnek a kormány megdöntésére... Meggyôzôdésem, hogy ez az igazság.'' (v. ö. Brecht: Schriften zur Politik und Gesellschaft, 111.) Miután Brecht 1949-ben az ultrasztálinista keletnémet kormány színházi funkcionáriusa lett, tudatosan dicsôítô verseket írt a pártvezérekrôl. Wilhelm Pieck elnökké választásakor versét egy levél kíséretében elküldte neki, biztosítva az esemény feletti örömérôl. Mindent egybevetve Brecht volt a leglojálisabb a Kommunista Párt saját írói közül. Elítélte a nyugatnémet értelmiséget, miközben a kommunista Németországban írt darabjainak kiadója nyugatnémet volt, és ezt mindenegyes művére -- a párt engedélyével! -- az elsô oldalon kinyomtatta... Hogy mi húzódott meg e mögött, arra a City University professzora, Henry Pachter feljegyzése ad némi magyarázatot. Egy alkalommal Brecht ezt mondta neki: ,,Ötven év múlva a kommunisták azt sem fogják tudni, ki volt Sztálin, de én biztosra akarom venni, hogy Brechtet akkor is olvasni fogják. Ezért nem szakadhatok el a Párttól.'' Vajon tényleg nem látott bele a kommunizmus, illetve a kommunista diktatúra embertelen és erkölcstelen nihilizmusába? De igen, -- csak karrierje miatt nem akart beszélni róla. Úgy tett, mintha ez a politikai struktúra lenne a legjobb. Amikor Sztálin halála után Hruscsov titkos beszéde kézrôl kézre járt, Brecht kénytelen volt szembesülni az új helyzettel, és a következô példabeszéddel világította meg, hogy miért kénytelen kitartani a párt mellett: ,,Van egy lovam. Sánta, rühes és bandzsit. Egy idegen odajön, és ezt mondja: de hisz ez a ló bandzsit, sántít, és nézze meg, rühes is. Igaza van, válaszolja, de mi hasznom származik belôle? Ez az egy lovam van. Azt hiszem, a legjobb, ha minél kevesebbet gondolok fogyatékosságaira.'' (Daily Telegraph, 1988. február 10.) Egyértelmű, hogy ez a sánta, rühes ló azonos a kommunista párttal, de nem tud mit tenni, mert ettôl függ az élete, írói karrierje, -- erre az egyetlen lóra tett fel mindent! Brecht fausti alkujának igazi próbája 1953-ban jött el, amikor a keletnémet munkások leveréséhez szovjet tankokat hívtak az országba. Brecht ugyan lojális maradt, de megkérte az árát. Június 15-én levelet írt Otto Grotewohl pártvezérnek, amelyben sürgette, hogy az Ensemble színházépületének átengedését adják végre határozatba, és hozzák nyilvánosságra, s ô cserébe támogatja a párt irányvonalát, bármi legyen is az. Így történt! Megkapta a határozatot: övé a színházépület. Erre válaszként néhány nap múlva a Neues Deutschlandban megjelent a következô ,,nagybetűs'' híradás: ,,Bertolt Brecht, a Nemzeti Díj kitüntetettje kijelenti, hogy e fontos pillanatban a Szocialista Egységpárthoz való elkötelezettsége töretlen.'' Befejezéshez közeledve, ejtsünk néhány szót Brecht írói becsületérôl. Hátha ezen a téren mondhatunk valami jót és pozitívumot is. -- Sajnos itt is kiábrándító a helyzet. Tudniillik számtalan világhírű darabjának alapötletét mástól leste el, magyarán plagizált, méghozzá töményen, nem egyszer a bíróság elôtt kellett tisztára mosni becsületét. A Koldusopera témája John Gay-tôl származik. De nemcsak ez tudódott ki, hanem az is, hogy ebbe a szövegbe ráadásul egész részeket emelt át Ammers Villon-fordításaiból. A tiltakozó Ammers-nek kénytelen volt jogdíjat fizetni. A tárgyaláskor bevallotta, ,,hogy a szellemi tulajdont alapvetôen szabad prédának tartja'', ami meglehetôsen furcsa egy olyan embertôl, aki késôbb oly vadul védte a magáét. De a Brecht- darabokért rajongó színházlátogatók legtöbbje nem is tudta, és ma sem tudja, hogy például a Vágóhidak szent Johannája (1932) Schiller Orleans- i szűz-ének és Shaw Szent Johannájá-nak egyfajta paródiája. A Carrar asszony puskái J. M. Sygne egyfelvonásosán, A tenger lovasai-n alapszik. A Szabadság és demokrácia nem született volna meg Shelley Zűrzavar farsangja című műve nélkül... Lopott Kiplingtôl, lopott Hemingway-tôl. ... Brecht eme gátlástalansága is oka volt annak, hogy a nyugati írók körében népszerűtlen volt. A Frankfurti Iskola akadémikus szerzôi mélységesen lenézték, mint ,,vulgármarxistát''. Adorno azt állította, hogy Brecht órákon át bepiszkolja a körmét, hogy kétkezi munkásnak látsszék. -- W. H. Auden, akivel egy ideig együtt dolgozott ,,kifejezetten kellemetlen embernek'' nevezte. Amikor Brecht szakított vele, ezt írta róla: ,,egyike azon keveseknek, akik valóban rászolgálnak a halálbüntetésre. Még azt is el tudnám képzelni, hogy magam hajtsam végre rajta.'' (P. Johnson i. m. 306.) -- Thomas Mann sem szerette Brechtet, és sztálinista elvei miatt szörnyetegnek nevezte. Brecht visszaadta a kölcsönt, és ilyen jelzôkkel illette: ,,Mann, az a kis novellaíró, klerikális-fasiszta hüllô.'' Tény, hogy a kortársírók közül az ô világszemlélete volt talán a legsilányabb. Filozófiája svejki alapokon állt. A legszomorúbb, hogy magát az életet sem becsülte. ,,Ne felejtsük el, hogy az egész élet egy nagy svindli. A művészet is az.'' Szerinte, ha az ember talpon akar maradni, bele kell mennie a csalásba, óvatosan és ügyesen. Művei bôvelkednek a hasonló tanácsokban. A Dobszó az éjszakában a megalkuvó, gyáva katonával mondatja, hogy ,,én disznó vagyok, és a disznó mindig hazamegy a háborúból.'' Galilei életé-ben a fôhôs, Galilei behódol Medici hercegnek: ,,Úgy látom, túlságosan alázatosnak találod levelem... A magamfajta ember csak hason csúszva érhet el egy félig- meddig tisztességes állást. Jól tudod, megvetem azokat, akiknek annyi eszük sincs, hogy a gyomrukra keressenek''... Ezek és az ehhez hasonló kijelentések nemcsak deheroizálják a történelem nagy alakjait és jellemeit, hanem megmérgezik a nézôk, és rajtuk keresztül az egész társadalom moralitását. Brecht ezért a legveszélyesebb álpróféta: mérgez és fertôz. Önzése és gôgje oly méreteket öltött, hogy az már önpusztító volt. Korán, 58 évesen a szíve ölte meg. Épp akkor, amikor hivatalosan is megkapta az annyira óhajtott színházépületet. Azzal ünnepelte gyôzelmét, hogy jótevôjének, Harich professzornak csinos feleségét elcsábította, és elsô számú szeretôjévé nevezte ki. A magába roskadt Harichnak a következô cinikus tanácsot adta: ,,Váljon el. Két év múlva újból feleségül veheti.'', -- sejtve, hogy addigra úgyis vége lesz ennek a szerelemnek is. Ám addigra gyakorlatilag neki lett vége. Épp azon töprengett, hogyan feküdjön be egy nyugat-berlini ,,kapitalista'' klinikába, amikor 1956. augusztus 14-én szívtrombózis elvitte. Azt kérte, hogy acéltôrrel szúrják át a szívét, mihelyt meghal. Kérésének eleget tettek. Sokan, akik ismerték, ekkor tudták meg, hogy egyáltalán volt szíve... A vele legtöbbet foglalkozó írónak, Paul Johnsonnak szavaival zárom a Brechtrôl szóló fejezetet: ,,Igyekeztem felkutatni valamit Brecht védelmére... Az általam vizsgált értelmiségiek közül ô az egyetlen, akinek nincs mentsége.'' ======================================================================== Ernest Hemingway Most olyan ismert és közkedvelt íróról kívánok szólni, akirôl sokan azt vallják, hogy a múlt század Amerikájának megtestesítôje volt, -- hasonlóképpen, ahogy Voltaire Franciaországot testesítette meg az 1750- es, vagy Byron Angliát az 1820-as években. Kezdetek Ernest Hemingway 1899-ben született egy Chicagóhoz közeli barátságos kertvárosban. Atyja, Edmunds kiváló orvos volt, anyja, Grace rendkívül értelmes, hatalmas akaraterejű, sokoldalú nô volt. Festett, bútort tervezett, prózát,verset írt, szépen énekelt, számos hangszeren játszott, dalokat szerzett, amelyeket ki is adott. Mindketten megpróbálták kulturális örökségüket továbbfejlesztve átadni gyerekeiknek, akik közül Ernest volt a kedvenc, mint a legidôsebb fiú. A protestáns erkölcsi szabályok betartását a legapróbb részletekig elvárták, -- reggelenként közösen imádkoztak, zsoltárokat énekeltek, és mindennemű kihágást keményen megtoroltak. Büntetés után le kellett térdelniük, hogy bocsánatért imádkozzanak Istenhez. Most olyan témához értünk, aminek mélyebb megismerése nélkül aligha tudnánk megmagyarázni mindazt a borzalmat, ami Hemingway életét oly szánalmasan sötétté tette. A pedagógia és a modern karakterológia jól ismeri azt a gyűlöletig fokozódó, már-már perverz reakciót, ahogy az életet élvezni akaró fiatalember reagál a szülôk terrorjára. Márpedig jelen esetben errôl van szó. Tudniillik a szülôk oly drákói szigorral akarták gyermekeiket, elsôsorban Ernestet, az erkölcsös életre nevelni, hogy magát az erkölcsöt utáltatták meg vele. Az apa borotvaszíjjal, az anya hajkefével verte el. Száját keserű szappannal mosták ki, ha hazugságon vagy káromkodáson kapták. Az anyja hagyományos protestáns példaképet akart belôle nevelni: ne dohányozzon, ne igyon, házasság elôtt ne éljen nemi életet, feleségéhez legyen hű, és szüleivel, fôleg anyjával mindig engedelmes és tisztelettudó. Dr. Hemingway a kereszténységet a férfibecsülettel és úriemberi magatartással azonosította. ,,Azt akarom, hogy képviselj mindent, ami az Emberben jó és nemes, bátor és lovagias. Féld Istent és becsüld a Nôt.'' Mint látni fogjuk, Hemingway ördögi megszállottsággal a felsorolt összes elvárásnak épp az ellenkezôjét tette. Aligha szorul magyarázatra, hogy öngyilkossággal befejezett életének és rémtetteinek gyökerei gyermekkorához, fiatal éveihez nyúlnak vissza. Ernest ugyanis teljes egészében elutasította szülei hitét, és ezzel együtt minden késztetést, hogy megfeleljen a fiúkról alkotott ideájuknak. Tizenhét éves korában megismerkedett egy olyan családdal, mely tudatosan ateista volt. A lányok édesapja, Smith professzor, tudományos könyvvel kívánta bizonyítani, hogy Jézus Krisztus nem is élt. Ezekben az években Hemingway már feladta hitét, felhagyott minden vallásos gyakorlattal, és eldöntötte, hogy mindig mindenben saját tehetségét és kedvét fogja érvényesíteni, saját maga szabja meg önmaga számára a férfibecsület mintaképét. Lényegét tekintve Hemingway erkölcsi normái nélkülöznek minden vallásos színezetet. Magyarán: számára sem a Tízparancsolat, sem az emberi mivoltunkat legmélyebben meghatározó természeti törvények normái sem szentek, sem mérvadók nem voltak. (Ezzel elérkeztünk korunk erkölcsi lazaságának, sôt nihilizmusának témájához.) Nemcsak nem hitt Istenben, de az intézményes vallást éppenséggel az emberi boldogság akadályának tartotta. Második felesége, Pauline kedvéért áttért a katolikus hitre, de amikor az asszony a születésszabályozással kapcsolatban próbálta betartatni vele a normákat, éktelenül feldühödött, mert számára kényelmetlen volt. Hemingway vallástagadása a fiatal entellektüel jellemzô vonása, annál inkább, mert ezzel párhuzamosan haladt a szülei által képviselt erkölcsi kultúra elutasítása is. Lázadásának célpontja az erôs egyéniségű anyja volt. -- Ô pedig erôs egyéniségű férfivá érett. Nem fértek meg egy csárdában. Ezt eleinte próbálta leplezni, és amikor elköltözött hazulról, a következô megtévesztô sorokat írta: ,,Ne aggódj, ne sírj és ne idegeskedj amiatt, hogy jó keresztény vagyok-e. Az vagyok, mint régen, ugyanolyan mélyen hiszek, mint régen, és minden este imádkozom.'' Ez a hazug félrevezetés csak rövid ideig tartott. Grace ugyanis hamar ráébredt a rettenetes valóságra: nemcsak elvesztette fiát, de tudomásul kellett vennie, hogy szemefénye, Ernest, ateista lett. 1920 júliusában írt fiának egy intô levelet. -- Megtudta ugyanis, hogy Ernest a háború végén az olasz fronton egy mentôalakulatnál teljesített szolgálatot, és itthon afféle háborús hôsként mutogatta magát. Nem dolgozott. Tétlenkedô magatartása annyira elkeserítette anyját, hogy keserűen kifakadt. ,,Amíg magadhoz nem térsz, Ernest, és nem hagysz fel az élvhajhászással, amíg abba nem hagyod, hogy szép arcodból húzz hasznot, és elhanyagolod kötelességeidet, amelyekkel Istennek és Megváltódnak, Jézus Krisztusnak tartozol, nincs elôtted más kilátás, csak a csôd. A számlád negatívban áll.'' Fia három napig ült a levél felett. Reakciója még nyolcvan év távlatában is rémisztô hatással van az emberre. Anyját ettôl kezdve legnagyobb ellenségének tartotta. Baráti köre elôtt ezt nem is titkolta. Egyikük így nyilatkozott: ,,egyetlen olyan emberrel sem találkoztam, aki szívbôl így gyűlölte az anyját, és ez Hemingway volt''. Lanham tábornok így emlékezik: ,,Ernest Hemingway, amióta ismertük egymást, mindig csak >>annak a dögnek<< nevezte az anyját. Legalább ezerszer elmondta nekem, hogy, miért és mennyire utálja''. Még 1949-ben is gyűlölte a nyolcvanadik éve felé közeledô anyját, amit kiadójának is megírt kubai otthonából: ,,Nem fogom meglátogatni, és ô is nagyon jól tudja, hogy nem jöhet ide.'' -- Ha egy pillanatot szánunk a karakterológiai összefüggésekre, nagyon érdekes eredményhez jutunk. Grace, az anya, és Ernest, a fia között az ún. oedipus komplexum megfordítottját analizálhatjuk. Míg ugyanis az anya-fia közti sokszor elszakíthatatlan érzelmi kapcsolat gyakori tünet a pszichológia világában, addig a Hemingway féle szindróma, vagyis az anya-gyűlölet ilyen intenzitással igen ritkán fordul elô. -- Hemingway az anyagyűlöletet valóságos filozófiai rendszer szintjére emelte. Utálata meghaladta azt a tisztán pragmatikus ellenérzést, amelyet Marx tanúsított anyja iránt, és érzelmileg inkább azzal rokonítható, amit Marx magával a kapitalista rendszerrel szemben táplált. Hemingway abban a hitben élt, hogy hamis világot örökölt, amit szülei vallása és erkölcsi elvárásai szimbolizáltak, és ezt egy igaz világgal akarta helyettesíteni. (Lényegében Hemingway-nél is az erasmusi Philosphia Christi megtagadása, és helyébe egy újnak állítása szerepel. Épp ezért sorolom Nyugat álprófétái közé!) De mit értett azon, hogy ,,igaz''? Azt most már biztosan állíthatjuk, hogy nem a szülôi kereszténység örökölt és kinyilatkoztatott igazságát, sem más hit vagy ideológia igazságát értette ezen, hanem azt az igazságot, amit ô annak látott, hallott, érzett, szagolt és ízlelt. Irodalmi filozófiáját legegyszerűbben így lehetne összefoglalni: ,,Lelkiismeretes ragaszkodás saját tapasztalatom igazságához.'' Hemingway, a démon Tudatosan készült arra, hogy egyre nagyobb tömeget tartson befolyása alatt. Ennek vetett alá mindent. Elôbb meg kellett tanulnia tökéletesen írni, hogy annál erôsebb hatással legyen olvasóira. Hemingway különös figyelmet fordított a kifejezések pontosságára. Hitt a ,,mot juste''- ben, vagyis abban, hogy az igazi írónak mindig egyetlen pontos és megfelelô szót (igét, jelzôt) szabad csak használnia. ,,A próza építészet -- írta -- nem lakberendezés, a barokk kora pedig véget ért.'' Érdemes elolvasni, mint vélekedik Tolsztojról: ,,... csodálatos, megragadó leírásai vannak, ... többet teremtett, mélyebb megértéssel, mint bárki más. De messianisztikus gondolkodása nem ér többet bármely hitbuzgó történelemprofesszorénál''. Hemingway valóban sohasem prédikál az olvasónak, de még csak nem is bökdösi oldalba, hogy figyelmét a szereplôk magatartására irányítsa. Írásainak középpontjában a cselekvés áll. Regényei cselekvési regények, ugyanakkor ideologikus regények, mert szemében nem létezett morálisan semleges cselekedet. Még egy étkezés leírása is erkölcsi erejű, mert fogyasztani lehet jót is, rosszat is, és az evésnek, ivásnak is van helyes és helytelen módja. Szinte minden cselekedetet végbe lehet vinni helyesen és helytelenül, - - pontosabban nemesen és nemtelenül. Még a házasságtörést is... Hemingway ui. mindig arról akar írni: hogyan állnak a dolgok valójában, nem pedig arról, hogy milyennek kellene lenniök. (Jó példa erre egyik legismertebb regénye: Akiért a harang szól.) Érthetô, hogy édesanyja, Grace, kétségbeesve figyelte fia moralitásának egyre mélyebbre süllyedését, amit a keresztény elvekhez viszonyítva a teljes nihilizmusnak nevezett, hiszen amire tanította, és amit megértett a kereszténységbôl, azt megvetette, kigúnyolta. A Miatyánk szentségtörô paródiáját írta meg a Tiszta, világos kávéház című novellájában, -- a keresztre feszítésbôl a Halál délutánjá-ban űzött gúnyt. Az Ötödik hadoszlop című drámájában pedig megáldanak egy köpôcsészét. Közben megteremtette saját közönségét, és olvasóit megfertôzte saját ízlésével (v. ö. Paul Johnson i. m. 247. ). Sorra jelentek meg művei: A mi idônkben, Fiesta, Búcsú a fegyverektôl, Férfiak nôk nélkül... Ezeket százezres példányszámban világszerte olvasták. Hemingway hatására lehetetlen volt nem felfigyelni. Már 1927-ben ezt írta róla a recenzor a New York október 28-i számában: ,,Írásai veszélyt jelentenek, mert az egyszerű dolgok, amiket művel, olyan könnyűeknek látszanak. De nézzék csak meg azokat az ifjakat, akik megpróbálkoznak vele!'' Hogy sikerének mi a titka? Egyik megnyilatkozásával lehetne legtömörebben megfogalmazni: ,,Találd meg az érzelem forrását, azt az eseményt, amely izgalomba hozott. Írd le olyan tisztán, hogy az olvasó is érzékelhesse... és mindezt tömören, minden felesleges szót, jelzôt elhagyva... Legyen méltóságunk a körülmények szorításában: grace under pressure.'' És közben a szerzô nem mutat rá erkölcsi tanulságra, hisz a cselekedetek magukért beszélnek, melyek egy ki nem mondott, ki nem fejtett morális keretbe vannak foglalva. A tragédia abban rejlik -- és ezért is érezték már kortársai is veszélyesnek --, mert kiderül, hogy az író által bemutatott értékrend is csak illúzió, vagy téves ítélet eredménye. Így válhat egy házasságtörés, rablás, gyilkolás is szimpatikussá az olvasó szemében, hisz a ,,hôs'' csupán külsô rosszindulatnak, vagy a tények makacsságának esik áldozatul. (Ez a szemlélet, illetve szemléltetés vezet ahhoz a jelenséghez, amikor a közönség egy rablógyilkosnak, és nem a nyomozóknak szurkol!!). Itt már démoni kategóriákban mozgunk... Miután kidolgozta stílusát és saját etikáját, szükségszerűen azon kapta rajta magát, hogy mind a kettôt kezdi megvalósítani saját életében. Annyira beleélte magát hôseinek sorsába, hogy áldozata, foglya és rabszolgája lett saját képzeletének, és így rákényszerült, hogy azt a valóságban kiélje. Aki ebbe az örvénylô spirálba belehajtja önmagát, szabadulni belôle aligha képes. Így lett Hemingway-bôl, a legtehetségesebb, legzseniális íróból sztár, önmagát mutogató kalandor, sôt élete alkonyán sokakban undort keltô, szánalamra méltó figura, amit már ô maga sem tudott elviselni. Életének errôl a tragikus szakaszáról (egyre erôsödô depressziójáról, maximális méretet öltô alkoholizmusáról, ,,háremérôl'', stb.) nem kívánok bôvebb beszámolót nyújtani, -- errôl Paul Johnson kimerítô képet ad (v. ö.: Értelmiségiek 254--282.). Itt mindössze a leglényegesebb epizódokra, és azok összefüggéseire mutatok rá a teljesség igénye nélkül. A Hemingway-szindróma az Evangélium mérlegén A Világnézeti Figyelô célul tűzte ki, hogy az egyetemes társadalmat, vagyis az egész világot befolyásolni képes személyiségek működését (nemcsak alkotásaikat, hanem személyiségüket is) megbízható dokumentumok alapján analizálja, majd ennek leglényegesebb elemeit az evangélium mérlegére téve, elkészítse a szintézist. Ehhez elöljáróban még annyit kell hozzáfűznöm, hogy a transcendens, isteni, evangéliumi igazságok érvényességét nemcsak úgy lehet bizonyítani, hogy az alapigazságokat (törvények, erények-bűnök, szentségek) megismerjük, tanuljuk, gyakoroljuk, hanem úgy, hogy az ellenkezô pólusról elindulva, épp azt mutatjuk be, hogy hová vezet azoknak az élete, magatartása, életstílusuk követése, akik irástudói (clerc = klerikus) hivatásukat megtagadva fellázadnak a Teremtô Isten által kijelölt törvények ellen. Ezt nevezem ,,fordított bizonyítási eljárásnak''... Ezt igyekszem bemutatni Hemingway esetében is. Az okság elve sok évtizedes ostrom után újból bevonult nemcsak a természettudományok, de a filozófia, sôt a pszichológia világába is. A gén-struktúrák, örökölt hajlamok érvényességérôl ma már könyvtárnyi ismeretünk van. Visszatérve jelen témánkra, meggyôzôdésem, hogy Hemingway sorsáért a szülôk (dr. Edmunds és felesége, Grace) legalább úgy felelnek Isten és az emberiség ,,ítélôszéke'' elôtt, mint az ellenük, és az általuk torzítva bemutatott evangélium ellen fellázadt fiúk, Ernest Hemingway. Az irodalomtörténészeknek köszönve, a lankadatlan kutatásuk nyilvánvalóvá tette, hogy Hemingway alkoholizmusának gyökere épp Grace abszurd nevelési szisztémájához nyúlik vissza. Szülei drákói szigorát a szomszédtól kapott igen erôs almabor rendszeres fogyasztásával igyekezett ellensúlyozni. A többi adat felsorolása ezek után számomra feleslegessé vált. Mégis álljon itt egy-két adat. Egyszer MacLeish-nek ezt mondta: ,,Az a baj, hogy egész életemben, ha igazán rosszul mentek a dolgok, ittam egyet, és rögtön minden rendbe jött.'' Az 1920-as években, pl. Párizsban egy étkezéshez öt-hat üveg vörösbort is megivott. ,,Have a drink'', -- a szájhagyomány tôle eredezteti a húszas évek kedvelt kifejezését: ,,Igyál egyet''. Testvére arról számol be, hogy az 1930-as évek végén napi tizenkét whisky-szódát is megivott. 1948-ban a havannai kereskedôk róla nevezték el az egyik legerôsebb koktélt, a ,,Papa Double-t'' (rum, grapefuit és maraschino keverék). Egy interjú alatt hetet ,,dobott be'', -- ahogy ô szokta ezt a ,,műveletet'' hívni. Az 1930-as években, Key Westben a szokásos napi adag sem volt elég, lefekvéskor egy üveg pezsgôt vitt magával. -- Különösen nôk társaságában szeretett inni, mert úgy érezte, hogy ez anyja beleegyezését helyettesítette. Nem egy esetrôl tudunk, amikor ô tette iszákossá szeretôit (v. ö. Johnson i. m. 277.). Nem kedvtelésbôl, és különösen nem megszégyenítésbôl ragadtam ki ezt a néhány megdöbbentô epizódot, hanem egy sokkal nagyobb tragédia elôzetes magyarázatának szándékával. Ugyanis a kamaszkorában kialakult depresszióját ezzel a fékevesztett alkoholizálással akarván elviselhetôbbé tenni, fokozatosan tönkretette személyiségét oly mértékben, hogy lassan hitelét vesztette mindenki elôtt. Johnson oldalakon át sorolja fel hazugságait. Végül senki nem tudta, hogy mikor mond igazat. Kétszinűségének egyik legkirívóbb epizódja a spanyol polgárháborúban viselt dolgai (Akiért a harang szól). Miközben harcos baloldali forradalmárnak tetteti magát, nyíltan bevallja: ,,Mindig a kizsákmányolt dolgozó nép oldalán állok a földbirtokosokkal szemben, még akkor is, ha kocsmázni vagy galambra lôni a földbirtokosokkal járok''. Nem szólva arról, hogy e véres háborúban született regényének óriási bevételével alapozta meg egész dorbézoló jövôjét, és ebbôl a vagyonból élhetett legfôbb szenvedélyének, a mélytengeri horgászásnak (Az öreg halász és a tenger). Ami ennél is tragikusabb, tömény alkohol-szenvedélyével aláásta nemcsak egészségét, hanem ragyogó írói talentumát is. 1950 után már írni is csak akkor volt képes, ha elôbb leitta magát. És amilyen mértékben szembesült ezzel a szörnyű valósággal, és minél több kéziratát adták vissza a kiadók, annál katasztrofálisabb méreteket öltött a züllése. Ô, aki valamikor kalandhôs volt, és rajongói közt Marlene Dietrich neve is szerepelt, néhány év leforgása alatt úgy megváltozott, hogy külseje undort váltott ki. Arcán, testén egyre több seb éktelenkedett (mámoros fejjel számtalanszor karambolozott). Egyik felesége a sok közül, Martha, azt mondta róla: ,,Nem láttam még embert, aki ilyen hihetetlenül piszkos volt, és aki ilyen keveset adott volna magára''. Természetesen Hemingway-nél sem maradhatott el a póz. Ahogy Tolsztoj levetette magáról fôúri allűrjeit, és a csizmás parasztok kosztümében járt, úgy Hemingway is hagyományos helyi ruhában járt, narancssárgás- rózsaszínre festett viseletet öltött, mint a maszájok, leborotvált fejjel járt, mint a bennszülöttek. Macskái rámásztak asztalára, ágyára... és mindent ellepett a bűz... Elsô feleségétôl, Pauline-tôl származó fia így ír ,,errôl'' a Hemingway-rôl: ,,Jó egy domináns személyiség hatása alatt állni, amíg egészséges, de amikor lélekben elrothad, hogyan mondod meg neki, milyen undorító''...Rettenetes ilyen ítéletet hallani egy apáról, a fia szájából. Az utolsó, szánalmat keltô fénykép, amelyen idahói háza környékén sétál, magáért beszél. De még így megállt a lábán, még élt -- és ez a gondolat kezdett számára elviselhetetlenné válni. Annak idején apja a halálos betegségtôl való félelmében lett öngyilkos. Hemingway viszont attól félt, hogy betegségei nem halálosak. 1961. július 2-án, miután depressziója és paranoiája miatt sikertelen kezelésen esett át, felkapta legjobb duplacsövű puskáját, beledugott két töltényt, és szétlôtte a koponyáját. Miért kívánta Hemingway a halált? Talán így lehetne némi magyarázatot adni a kérdésre. Bár megteremtette saját kódexét: a becsület, az igazság és a hűség kódexét, mindhárom tekintetében gyengének bizonyult, és kódexe is cserbenhagyta ôt. Egyre jobban úgy érezte, hogy nem ér fel a saját maga által felállított szinthez. Élete végén egyre nagyobb mennyiségben termelte a kiadhatatlan anyagot, -- érezte, tudta, hogy színvonal alattiak. Művészete ölte meg! És élete álljon mementóként minden clerc, azaz írástudó elôtt: a művészet az Abszolútumtól, a Szépségtôl, a Teremtô Istentôl kapott ajándék. Fellázadni e legnagyobb igazság ellen büntetlenül nem lehet! A másik elgondolkodtató igazság: az élet elsô szakaszában a szülôk felelôssége felmérhetetlen. Ki tudja, mi lett volna Hemingway-bôl, ha szülei a krisztusi szeretet légkörével vették volna körül?! ======================================================================== Karl Marx Kevesen mondhatják el magukról, hogy térben és idôben olyan ijesztô mértékben tudta volna két táborra osztani a világot, mint ahogy azt Karl Marx meg tudta tenni a XIX. század második felétôl kezdve a XX. század végéig. Mivel a neve körül kialakult mítosz legfôképp elveivel foglalkozott, semmint életével, mindenekelôtt nézzük meg közelebbrôl, ki is volt ô tulajdonképpen. Családi háttér, származás Nagyszülei mindkét ágon rabbik voltak. Apja, Heinrich Marx, eredeti nevén Hirschel ha-Levi Marx, leszármazottja a híres mainzi rabbinak, akinek fia, Jehuda Minz, a paduai Talmud-iskolát vezette. Anyja is híres bölcs rabbik leszármazottja volt. Marx a poroszországi Trierben született 1818. május 5-én. Nyolc testvére volt. A család vitathatatlanul a középosztályhoz tartozott. Apja ügyvéd volt és tizennyolcadik századi franciának is beillett volna, olyan jól ismerte Voltaire és Rousseau írásait. Az 1816-os porosz törvények értelmében állását csak akkor tölthette be, ha családjával protestáns hitre tér. 1824. augusztusában az egész család megkeresztelkedett. Karl Marx tizenöt éves korában konfirmált. Zsidó nevelésben sohasem részesült, és ez soha nem is érdekelte. Életműve ennek ellenére talmudista jellegű, mert lényegében nem más, mint a szakterületén működôk munkáinak a kommentálása és bírálata. A bonni, majd a berlini egyetemen végezte tanulmányait. Letette a doktorátust, és egyetemi katedrára is vágyott. Ez azonban élete végéig vágyálom maradt. Helyette be kellett érnie újságírással, szerkesztéssel. Német-francia újságokban rendszeresen írt, sôt 1843-ban öt hónapig a Rheinische Zeitung szerkesztôje is volt. Miután Párizsból kiutasították (1845), Brüsszelbe ment. A Kommunisták Szövetségének megszervezésében tevékenyen részt vett, és 1848-ban megírta híressé vált kiáltványát. A forradalom bukása után kénytelen volt elhagyni Németországot, Londonba emigrált, és haláláig, 1883. március 14-ig itt élt. Ideje legnagyobb részét a British Museumban töltötte, anyagot gyűjtve a tôkérôl szóló gigantikusra tervezett munkájához, és igyekezett kiadható formába önteni. Jó azonban megjegyezni, hogy csak az elsô kötetet rendezte sajtó alá, és adta ki 1867-ben. A másodikat és harmadikat jegyzetei alapján munkatársa, Friedrich Engels állította össze és jelentette meg Marx halála után. Karaktere Marxot, a marxizmust, sôt a kommunista proletárdiktatúrát a maga kendôzetlen valóságában nem lehetne alapjaiban megismerni, megérteni, ha nem foglalkoznánk Karl Marx jellemével, dühöngô egoizmusával, velejéig gonosz lelkületével. Akik nem éltek vele, nem is ismerhették, -- hiszen kifelé mást mutatott, mint ami ténylegesen volt. Paul Johnson 20 oldalon keresztül számos pontos információt gyűjtött össze családtagok, baráti köre tagjainak vallomásaiból (i. m. 118--138). Ezekbôl én csupán a legkirívóbbakat emelem ki. Milyen volt tekintete, arca, külseje? Milyen benyomást gyakorolt barátaira, a világra? Nos, az az erôszak, ami kezdettôl fogva jelen volt a marxizmusban s a marxista rezsimek viselkedésében, Marx énjének egyik fô megnyilvánulása volt. Mindenkivel vitázott, erôs, durva kifejezéseket használt. A bonni egyetemen a rendôrség letartóztatta, mert pisztoly volt nála. Részt vett a diákháborúskodásokban, párbajozott és a bal szeménél hosszú, mély vágást kapott. Családi körben sem volt más a helyzet. Valóságos szópárbajokat vívott apjával, anyjával, akivel minden kapcsolatot megszakított. Szerkesztôi értekezletei elôtt mindig be kellett csukni az ablakokat, hogy az állandó ordítozást ne kelljen hallgatniuk a járókelôknek. Rossz modora volt, de porosz stílusú monoklit viselt. Marx alacsony, széles vállú férfi volt, haja és szakálla fekete, bôre sárgás. Gyerekei szerecsennek hívták. Hangja érces volt, és ezzel még jobban megrémisztette környezetét. Forradalomtársa, Heinzen emlékezetes portrét festett a dühös kis emberrôl: ,,borzas szénfekete hajával és koszos sárga ábrázatával olyan volt, mint egy majom''. Kijelentette, hogy lehetetlen megállapítani, vajon öltözéke és bôre eredetileg is iszapszínű-e, vagy egyszerűen csak piszkos? ,,Apró, vad, rosszindulatú szemébôl idônként gonosz láng csapott ki. Mintha tízezer ördög cibálná a haját.'' Szavajárása volt: ,,meg foglak semmisíteni''. (Sztálinnak, Trockijnak, Rákosinak és társaiknak volt kitôl tanulniuk!) Számos példa mutatja, hogy Marx nem vetette meg az erôszakot, sôt a terrorizmust sem, ha megfelelt taktikájának. Az Internacionálé hágai összejövetelén olyan összecsapásokat provokált, amelyek már elôrevetítették a szovjet- oroszországi leszámolásokat. Vagyis semmi sincs a sztálini korszakban, amit Marx magatartása ne jelzett volna elôre. A porosz kormányt 1849- ben így fenyegette meg: ,,Mi könyörtelenek vagyunk, ... Ha eljön az idônk, nem fogjuk leplezni a terrorizmusunkat''. Németországban terjesztett akcióterve kifejezetten pártolta a tömegerôszakot. ,,Korántsem ellenezzük az ún. kilengéseket, azt hogy a nép kitöltse bosszúját gyűlölt egyéneken vagy középületeken, amelyekhez gyűlöletes emlékek tapadnak. Az ilyen szándékokat nemcsak jóváhagynunk kell, hanem segítenünk is kell a végrehajtásban''. Bizonyos gyilkosságokat is hajlandó volt támogatni, ha célszerűnek látszottak. Marx örökös dühöngése, keserűsége és diktátori szokásai kétségkívül azt mutatják, hogy tudatában volt valóban rendkívüli adottságainak, és nagyon bántotta, hogy nem használhatja ôket jobban. Mivel nem sikerült egyetlen forradalom élére sem kerülnie, nem lehetett ,,vezér'' (Führer), így felgyülemlett haragja könyveiben és napi életében, tehát környezetében forrt tovább. Bár közvetlenül vér nem tapadt kezéhez, de például magánkívül volt a dühtôl akkor is, amikor megtudta, hogy Makszim Kovalevszkij-nek nem sikerült 1878-ban megölni I. Vilmos császárt. De dührohamok közepette írta A tôkét is. Karakterébôl következett, hogy egyetlen cselekedete vagy vállalkozása sem volt mentes az öncélúságtól, -- mindent maga akart csinálni. Egyénisége önmagában hordozta a diktatúra minden ismérvét. Legközelebbi munkatársa, Engels ezeket írja a Neue Rheinische Zeitung szerkesztôségében tapasztaltakról: ,,Egyszerűen diktatúrává szervezte át a szerkesztôséget, mindenben ô diktált''. Tehát a diktátor megtestesítôje volt, és éppen ezért irtózott minden véleménynyilvánítástól, szavazástól. A brit parlament demokratikus választásait újságíróként ,,szeszgôzös orgiáknak minôsítette''. Bármennyire hihetetlennek tűnik és elképzelhetô, hogy olvasóim egy része számára perverznek tűnik a most következô párhuzam Marx karaktere és alkotása között, mégis le kell írni a színtiszta igazságot (a témának irodalma van, és Paul Johnson idézi is azt i. m. 125 és 564). Tény, hogy roppant egészségtelenül élt: ritkán fürdött, alig mosdott, igen keveset mozgott, agyonfűszerezett ételeket evett, sokat dohányzott, sokat ivott, fôleg erôs sört, ami állandó máj betegséget okozott. Mindez együttesen elegendô magyarázatot nyújt arra, hogy testét sokszor kelések, furunkulusok lepték el. Ezt valóságos sorscsapásnak tekintette, és évtizedekig kínozta. A kelések néha mindenütt megjelentek a testén: az arcán, az orrnyergén, az alsótestén és a penisén is. 1873-ban idegösszeomlást idézett elô ez a rettenetes állapot és gyötrô fájdalom. Idegei felmondták a szolgálatot, ami remegéssel és iszonyú dühkitörésekkel járt. Ezekrôl természetesen a Marx-dicsôítôk tábora és irodalma mélyen hallgat, pedig a kritikai kiadásnak számító Marx-Engels Gesamt-Ausgabe 31. kötetének 305. lapján maga Marx kijelentése igazolja, hogy ebben a rémisztô testi-lelki állapotban írta életének egyetlen maradandó alkotását, A tôke elsô kötetét. Íme az idézet, amit mogorva hangulatban írt Engelsnek: ,,Bármi történik is, azt hiszem, a burzsoázia, amíg el nem tűnik, megemlegeti a karbunkulusaimat.'' Moralitása. Erkölcsi élete és elvei Célunk Marx esetében sem az, hogy irodalmi vagy tudományos műveit elemezzük, hanem az, hogy feltárjuk igazi énjét, belsô világát, azt az értékrendet, ami szerint élt, ítélt és cselekedett az emberiség javára vagy kárára. Ô is, mint a többi álpróféta, nagyon vigyázott arra, hogy családja, környezete, a társadalom egésze nemes, tiszta erkölcsű ,,mesternek'' ismerje. Látni fogjuk, hogyan manipulálta saját cselekedeteit. Paul Johnson külön fejezetben elemzi Marxnak azt a groteszk fogyatékosságát, ami nem csupán dühöngéseinek, de minden bizonnyal a kapitalista rendszer iránti gyűlöletének is egyik fô oka. Fiatalságától kezdve haláláig ugyanis nem tudott bánni a pénzzel. Emiatt már egyetemista korában pénzkölcsönzôk markába került. Nyakra-fôre vett fel kölcsönöket, nem törôdve a feltételekkel, és mindig meglepôdött és ôrjöngött, amikor a kötelezvény összegének a kiegyenlítése, a magas kamatokkal együtt esedékessé vált. Jóllehet a kamatok felszámítása minden tôkés gazdaságnak lényeges eleme, Marx éppen saját érdekeltsége miatt a kamatok felszámítását az emberiség elleni bűnnek minôsítette, amely módot ad az embernek ember ellen és ember által való kizsákmányolására. És most jön ô, a ,,megváltó'', aki egész rendszert dolgozott ki a kizsákmányolás felszámolására. Marx viselkedésében az a visszataszító, hogy közben -- épp kölcsönadóinak egyre agresszív követelései miatt -- ô maga volt a legkíméletlenebb kizsákmányolója családjának, apjának, anyjának, rokonainak. Mivel apja szemére hányta viselkedését, megsértôdött, és nem ment el a temetésére sem. Utána édesanyját molesztálta kölcsönkéréseivel, aki mindennemű segítséget megtagadott tôle. A családi krónika úgy tudja, hogy édesanyja így fakadt ki: ,,Karl jól tenné, ha gyűjtene egy kis tôkét, nemcsak írna róla''! Mivel a kölcsönzôk legtöbbször zsidók voltak, Marx is azok közé az ún. ,,nemzsidók'' közé sorolandó, akik saját fajtájukról a legkeményebb bírálatot fogalmazták meg. Ez a szinte gyűlöletté torzult zsidóellensség már korán megfigyelhetôvé vált. Marx elsô komoly írásában, A zsidókérdéshez című két tanulmányában (1844) Bauer antiszemitizmusát nem kifogásolta, sôt osztozott benne. Ezt írja: ,,Vizsgáljuk meg a valódi világi zsidót, nem a szombatzsidót, hanem a köznapi zsidót... Vajon mi a zsidóság világi alapja? A haszonlesés. Mi a zsidóság világi kultusza? A kufárkodás. Mi a világi istene? A pénz.'' Marx szerint a zsidók idôk folyamán elterjesztették ezt a gyakorlati vallást... ,,A pénz Izrael féltôn szeretô istene, aki elôtt nem lehetett más isten... A zsidók istene elvilágiasodott, világistenné vált. A >>pénzzsidó<< korunk egyetemes antiszociális eleme lett, és ahhoz, hogy a zsidó lehetetlenné váljon, meg kell szüntetni az elôfeltételeit, sôt magát a lehetôségét is annak a fajta pénzügyi tevékenységnek, mely létrehozta.'' Marx szerint, ha sikerül megszűntetni a pénzzel szembeni zsidó magatartást, mind a zsidó, mind a vallás eltűnik. A kufárkodás és a pénz, vagyis a reális zsidóság alól való emancipáció volna korunk önemancipációja. Marx azonban itt nem állt meg, hanem átvitte gondolatait a kereszténységre is. Álláspontja szerint ugyanis a zsidó korrumpálta a keresztényt, és meggyôzte, hogy nincs egyéb hivatása idelent, mint gazdagabbá lenni szomszédainál, hiszen a föld nem más, mint tôzsde. (A zsidókról szóló esszék megtalálhatók a Marx-Engels Collected Works-ben, London 1975., 3. kötet, 146--174. oldal). Ami családi életét illeti, sokkal kiegyensúlyozottabbnak látszik, mint az eddig elemzett álpróféták. Azonban más a valóság és más a látszat... Tény, hogy szerelmi házasságot kötött egy skót nemesi származású lánnyal, Jenny von Westphalen-nel, akit a ténylegesnél elôkelôbbnek tüntetett fel. Marx sokat hangoztatta, hogy az igazi arisztokratákkal jobban megfér, mint a kapzsi burzsoákkal. ,,Jenny, miután ráébredt a szörnyű valóságra, hogy egy hontalan, dologtalan forradalmár felesége, szívesebben választotta volna, kisszerűsége ellenére is, a >>burzsoá<< egzisztenciát.'' (i. m. 130.) 1848 elejétôl tíz évig valóságos rémálom volt az élete. Marx Belgiumban bíróság elôtt állt. Jennynek is egy cellában kellett töltenie az éjszakát egy sereg prostituált között. Másnap a határra vitték ôket és kitoloncolták az országból. Angliában biztonságban, de nyomorban éltek. Felesége jóban-rosszban hűségesen férje mellett állt, még akkor is, amikor utolsó ékszere is a zálogházba került. Közben már négy gyermeket szült. Guidót, a negyediket minden bizonnyal a nagy nyomor vitte a halálba. Jenny 1860-ban megkapta a himlôt, és maradék szépségét elvesztve visszahúzódott, és Marx életének hátterében tevékenykedett. Megfáradt, és nem ok nélkül kiábrándult asszony lett belôle. Élt Marxék lakásában ugyanis egy szolgáló, akit Jenny magával hozott szülei otthonából. Helennek hívták, ,,Lenchen''-nek becézték. Teljes ellátást kapott, de Marx, a munkások forradalmára, soha egy árva garast sem adott neki. Másként mutatta ki bizalmát: a szeretôjévé tette, méghozzá mindjárt házasságuk elején, 1849-ben, a család életének legsötétebb korszakában. Nagyon ügyesen kellett álcázniuk ezt a szerelmi viszonyt, mert mindössze két szobájuk volt, és a lánygyerekek szeme elôtt zajlott az élet. A botrány akkor érte el tetôfokát, amikor a szolgálót is, feleségét is teherbe ejtette. De minderrôl nem volt szabad tudniuk a forradalmártársaknak, akik egymásnak adták a kilincset. Jenny természetesen mindent megtudott, hisz Lenchen otthon hozta a világra fiát, Freddyt. Marx legszívesebben Rousseau példáját követve, árvaházba küldte volna saját fiát. Lenchen, a szolgáló azonban keményebb fából volt faragva, és ragaszkodott hozzá, hogy fia az ô nevét viselje. Freddyt egy munkáscsalád gondjaira bízták, de megengedték, hogy idônként eljöjjön a házukba. A fôbejáratot azonban nem használhatta, és csak a konyhában lehetett együtt az anyjával. Géplakatos szakmát tanult, 36 éves korában megkapta szakmunkás-bizonyítványát. Az ember azt gondolná, hogy Marx, a munkások legôszintébb jótevôje, sorsuk ismerôje és ügyük pártfogója, legalább saját munkás-fiának megélhetésérôl, jövôjérôl gondoskodott volna, taníttatta volna ôt. -- Teljes tévedés! Marx látni sem akarta! Találkozni sem akart vele. Valószínűleg a véletlen hozta úgy, hogy egyszer elmentek egymás mellett a konyha külsô lépcsôjén, -- de egyikük sem tudott a másikról... A szobatudós tantételei. Marx tudatos ferdítései A teljes igazság megköveteli, hogy megvizsgáljuk, milyen értelemben lehet Marxot tudósnak nevezni, és létezik-e igazán ,,marxi filozófia''? Paul Johnson határozott nem-mel válaszol. Összefoglalónk végén ezt is elemeznünk kell. Mint említettem, életének nagy részét -- 34 évet -- a British Museumban töltötte, hogy anyagot gyűjtsön a tôkérôl szóló munkájához. Több mint 100 jegyzetfüzetet írt tele sokszor olyan régi adatokkal, melyek már elavultak. De ôt nem érdekelte a valós élet. Szobatudós volt, és számos olyan cikket írt ezekre az adatokra hivatkozva, melyek nem fedték a valóságot. Marx egy gazdasági hetilapba írt cikket a sziléziai takácsok nehéz helyzetérôl, de sose ment el Sziléziába, és egyetlen takáccsal sem beszélt. És az adatgyűjtés folyt tovább évtizedeken keresztül a nagy életmű megírásához, A tôkéhez, melyet eleve hat kötetre tervezett, a következô tárgykörökkel: tôke, föld, bérek és munkaerô, az állam, a kereskedelem s végül a világpiac és a válságok. A nagy álomból, a gigantikus méretek fantáziájából nem lett semmi. De az ,,álmodozó'' egyik könyvet falta a másik után, csak azért, hogy elôre kieszelt teóriájához megfelelô mennyiségű adatot, bizonyítékot gyűjtsön. Ezt a kemény kritikát mondatról mondatra igazolnom kell, hiszen itt nem másról van szó, mint Marx tudós-mivoltának kétségbevonásáról. 1.) Mi volt az az elôre kieszelt teória? Egy költôi látomás, mely már kamaszkorában felrémlett elôtte: feltartóztathatatlanul jön az általános válság. Ennek a víziónak egész életében rabja volt. Már fiatalkori versei is telve vannak rettentô átkokkal. Ô maga, Isten szájába adva a szót, ezt mondja: ,,Szörnyű átkokat fogok szórni az emberiségre''. Szerette idézni Faustból a mefisztói mondatot: ,,Minden születô elpusztulást érdemlô''. A Marxszal foglalkozó szakirodalom egyértelműen vallja, hogy kezdettôl végig a fennálló rendszer közeli összeomlásának apokaliptikus víziója izgatta: ott van a Kommunista Kiáltvány hátterében s magában A tôkében is, melynek ez a csúcspontja. Ezek az elemek minduntalan felbukkannak az 1856-ban elmondott horrorbeszédében is, miszerint ,,a történelem a bíró, a proletariatus az ítélet-végrehajtó''. Ez a fixa idea, ez a jellegzetesen zsidó messianisztikus idea ott volt Marx agyában kezdettôl haláláig, és ennek elkerülhetetlen voltára keresett bizonyítékokat, ahelyett, hogy a tényeket objektíven vizsgálva haladt volna feléje. Életműve lényegét tekintve ennek a víziónak akadémikus stílusgyakorlata. Nekikeseredett vnjelölt professzorként a fejébe vette, hogy új filozófiai iskola megalapításával fogja a világot meglepni, ami egyúttal akcióterv is volt: abban reménykedett, hogy hatalomhoz juttatja. 2.) A tények nem érdekelték, még akkor sem, ha azok teóriájának ellentmondók voltak, és saját szemével láthatta annak ellenkezôjét. Ez történt akkor is, amikor beigazolódott, hogy a gyárosok saját érdekük miatt javítottak munkásaik életszínvonalán, dolgozóik munkakörülményein. Helyzetük tűrhetôbb lett, és a munkások nem lázadtak fel, noha Marx állandóan errôl beszélt. A próféta tehát megszégyenült. De ez ôt nem érdekelte. Egész műve, nem csupán A tôke, arra vall, hogy nem sokat törôdött az igazsággal. Sôt idônként tudva és akarva túltette magát rajta. Ez a fô oka annak, hogy a marxizmus, mint rendszer, képtelen megvalósítani céljait. Tudományosnak nevezni pedig egyszerűen nevetséges. Paul Johnson számtalan példát sorakoztat fel, és dokumentumokkal igazolja, hogy Marx esetében nem tudományról van szó, hanem tudatos hazugságról, szellemi szélhámosságról, mint Rousseau esetében. Legyen elegendô egyetlen példa e kemény bírálat igazolására. Már az 1880-as években felfigyelt két Cambridge-i tudós arra, hogy Marx rendszeresen visszaél forrásaival. Errôl egy tanulmányt is írtak a Közgazdaság-tudományi Klub számára. A tanulmány címe magyar fordításban: ,,Hogyan használja fel Karl Marx a kékkönyveket A tôke XV. fejezetében?'' Pontos adatokkal, idézetek garmadával igazolták, hogy nem csupán gondatlanságról van szó, hanem tudatos hamisításról. Kategóriákat állítottak fel. Az egyikbe azokat az idézeteket sorolták, amelyeket Marx tudatosan megkurtított. A másikba a fiktív idézetek kerültek, amelyeket Marx egy-egy jelentés különbözô részeibôl állított össze, idézôjelbe téve azokat, hogy így hitesse el olvasóival saját állításainak igazát. Az egyik témával, a varrógéppel kapcsolatban kijelentik, hogy megdöbbentette ôket Marx módszere: ,,Az adatokat pontosan arra használta fel, hogy az ellenkezôjét bizonyítsa benne annak, ami áll bennük.'' Természetesen a marxista diktatúra évtizedeiben Marx ,,dogmáinak'' hazugságairól nem lehetett beszélni. Tény, hogy állandóan félrevezeti olvasóit, és épp emiatt sohasem lehet bízni benne. A tôke nyolcadik, kulcsfontosságú fejezete szándékos és módszeres hamisítás egy olyan tétel bizonyítása érdekében, amelyrôl a tények objektív elemzése kimutatta, hogy tarthatatlan. Marx igazság elleni bűnei két csoportra oszthatók. 1.) Idejétmúlt anyagot használt teóriájának igazolása miatt, jóllehet a friss adatok épp az ellenkezôjére mutattak rá. 2.) A kapitalizmus jellemzésére olyan iparágakat választott, amelyekben különösen rosszak voltak a körülmények. A tézise ugyanis az volt, hogy a kapitalizmusban egyre romlanak a körülmények. Ezért a kiváló eredményeket és a munkások életének javulásáról készült jelentéseket elhallgatta. E nélkül egyáltalában nem tudta volna összefabrikálni a nyolcadik fejezetet. Marx valójában a kapitalizmus elôtti viszonyokat festette le, nem véve tudomást az igazságról, hogy tudniillik minél több a tôke, annál kevesebb a kínlódás. Módszerére jellemzô, hogy a vasutat tárgyalva, régi újságkivágásokat kotort elô ,,a napokban történt vasúti katasztrófák'' bizonyítására. Azt állította ugyanis, hogy a megtett mérföldekhez viszonyítva a balesetek száma emelkedik. Mire A tôke megjelent, a vasút a történelem legbiztonságosabb tömegközlekedési eszközévé vált. Az eddig elmondottaknál is beszédesebb az, amit olyan forradalmártársaival tett, akik ismerték az ipari munkakörülményeket, és politikailag öntudatossá váltak. Ezeknek az embereknek többsége szakmunkás volt: órás, pék, cipész. A vezetôjük erdész. Autodidakták voltak, fegyelmezettek, jó modorúak. Ôk is át akarták alakítani a társadalmat, de Marx apokaliptikus látomásait és véres leszámolásait nem akarták elfogadni. Akadémikus zsargonját nem értették. Legádázabb támadásait ilyen munkásságból kiemelkedett vezetôk ellen intézte. Fegyelmi tárgyalást kezdeményezett egy William Weitling nevű munkásvezér ellen, mert nem volt hajlandó Marx téziseit elfogadni. Erre a munkás azt válaszolta, hogy ô nem azért lett szocialista, hogy íróasztalnál kiagyalt tanokkal tömje a fejét, hanem olyan munkásokat képvisel, akik két kezükkel keresik meg a kenyerüket. Szemébe mondta Marxnak, hogy nem hajlandó olyanoknak a nézeteit elfogadni, akik nagyon messze élnek az igazi munkások szenvedô világától... -- A szemtanúk szerint Marx erre olyan dühbe jött, hogy öklével az asztalra csapott, és a rajta levô lámpa is megingott... Íme Marx álarc nélkül! Egy erkölcsi nihilista, saját vallását, Istenét is megtagadó ateista zsidó, aki új messiásként lángba borította a fél világot, aki mindig a munkásokról beszélt, de soha egy gyárba nem lépett be, és igazi munkásokkal nemcsak képtelen volt beszélni, de fel is jelentette ôket, ha nem fogadták el hamis alapokra épített tanait. Az utolsó két évszázad legborzalmasabb gaztetteit az ô nevében hajtották végre. Hogy a magyarságnak, a keresztény gyökerekbôl élô magyar népünknek mit ártott, azt mindegyikünk maga tudja lemérni saját családja és önmaga sorsában. Ahogy a Rousseau-t követô szabadkôműves Clemanceau hozta ránk Trianont, úgy a testi és lelki fekélyekkel teli Marx és a marxizmus tette tönkre népünk erkölcsi és patrióta jellemét. ======================================================================== Tájékoztató Világnézeti Figyelô néven új sorozatot indítottam internetes honlapomon. (www.inditlak.hu). Ennek nyomdai változatát veszi kezébe a T.Olvasó. Mint művelôdéstörténész régóta keresem a választ, hogy mivel magyarázható az Újkorban még kereszténynek nevezhetô Nyugat elpogányosodása. A választ korunk neves angol történészének. Paul Johnsonnak Intellectuals c. könyvében találtam meg. Az utolsó évszázadok legnagyobb gondolkodóinak, íróinak, tudósainak életét, világnézetét, erkölcsi magatartását boncolgató műve valósággal lelki, szellemi sokkban tart mindmáig. Adatait oknyomozó történészhez méltón a legmegbízhatóbb forrásokból meríti. Ez teszi hitelessé megdöbbentô állításait. A magyarul is megjelent könyve a 12 legismertebb írót veszi bonckés alá. A 617 oldal terjedelmű kötet volt tanulmányaim forrása. Csupán a sorozat címe való tôlem. Valóban álarc nélkül akartam bemutatni azokat, akik hitem szerint felelôsek mindazért a szellemi, erkölcsi káoszért, amiben ma élünk. Itt közölt dolgozataim P. Johnson nélkülözhetetlen tanulmányainak rövid, szerkesztett változatai. Ezért talál az olvasó állandó hivatkozást az eredeti szerzô állításaira és forrásaira. Barlay Ö. Szabolcs művelôdéstörténész