Kérjük, az itt következô részt (314 sor) ne törölje ki, ha ezt a file-t továbbadja. Köszönjük. ======================================================================== A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár Isten hozta a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárban, a magyarnyelvű keresztény irodalom tárházában! A Könyvtár önkéntesek munkájával mindenki számára elektronikus formában terjeszti Isten Igéjét. A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár bemutatása ------------------------------------------------ Célkitűzés ---------- A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár (PPEK) célja az, hogy mindenki számára hozzáférhetôvé tegye a teljes magyarnyelvű katolikus egyházi, lelki irodalmat elektronikus formában. A lelkipásztori munka támogatása mellett elôsegíti az egyházi kutatómunkát, könyvnyomtatást és az írott, magyar keresztény értékek bemutatását, megôrzését, terjesztését. A könyvállomány mindenki számára ingyenesen rendelkezésre áll az Internet hálózaton keresztül. Egyházi intézményeknek és személyeknek postán is elküldjük a kért anyagot. Állomány -------- Minden szabadon másolható, szerzôi jogvédelem alá nem esô egyházi és vallási vonatkozású kiadvány része lehet a Könyvtárnak: a Szentírás (többféle fordításban), imakönyvek, énekeskönyvek, kódexek, pápai dokumentumok, katekizmusok, liturgikus könyvek, teológiai munkák, szentbeszéd-gyűjtemények, keresztutak, lelkigyakorlatok, himnuszok, imádságok, litániák, istenes versek és elbeszélések, szertartás- könyvek, lexikonok, stb. Irányítás, központ ------------------ Központ: St. Stephen's Magyar R.C. Church 223 Third St., Passaic, NJ 07055, USA (Az Egyesült Államok New Jersey államában levô Szent István Magyar Római Katolikus egyházközség) Levelezés: Felsôvályi Ákos 322 Sylvan Road Bloomfield, NJ, 07003, USA Tel: (973) 338-4736 Fax: (973) 338-5330 e-mail: felso@comcast.net A Könyvtár használata, a könyvek formája ---------------------------------------- Ebben az elektronikus könyvtárban nincs olvasóterem, hanem a szükséges könyveket ki kell venni (vagyis ,,letölteni''). Letöltés után mindenki a saját számítógépén olvashatja, ill. használhatja fel a szöveget. A hálózaton keresztül böngészni, ill. olvasni drága és lassú. A saját személyi számítógép használata a leggyorsabb és legolcsóbb, a könyv pedig az olvasó birtokában marad. Azoknak, akik nem rendelkeznek Internet-kapcsolattal, postán elküldjük a kért könyveket. Ebbôl a könyvtárból ügy kölcsönözhetünk, hogy nem kell (és nem is lehet) a kikölcsönzött könyveket visszaadni! A Könyvtár a kiadványokat kétféle alakban adja közre: 1. formálatlan szövegként, ami a további feldolgozást (könyvnyomtatás, kutatómunka) teszi lehetôvé szakemberek számára és 2. a Windows operációs rendszer Súgó (,,Help'') programjának keretében, ami a könnyű olvasást és felhasználást teszi lehetôvé mindenki számára (a szövegek -- külön begépelés nélkül -- egy gombnyomással egy szövegszerkesztô programba vihetôk át, ahol azután szabadon alakíthatók). A Könyvtárban található file-ok neve ------------------------------------ Minden kiadvány négyféle file formában található meg a Könyvtárban: text file (formálatlan változat), help file (,,Súgó'' formátum), sűrített text file és sűrített help file. Ezenkívül minden help file-hoz tartozik egy ikon file. Minden file nevének (file name) a két utolsó karaktere a verziószám (01 az elsô változaté, 02 a másodiké, stb). A file nevének kiterjesztése (file extension) mutatja a file típusát: txt: text file, zpt: sűrített text file, hlp: help file, zph: sűrített help file és ico: a Help file-hoz tartozó icon file. Például a Vasárnapi Kalauz című könyv elsô változatának (,,01'') négy formája: VASKAL01.TXT, VASKAL01.HLP, VASKAL01.ZPT, VASKAL01.ZPH; az ikon file pedig: VASKAL01.ICO. A sűrítést a legelterjedtebb sűrítô programmal, a PKZIP/PKUNZIP 2.04 DOS változatával végezzük. A sűrítés nagymértékben csökkenti a file nagyságát, így a letöltés/továbbítás sokkal gyorsabb, olcsóbb. A file-t használat elôtt a PKUNZIP program segítségével kell visszaállítani eredeti formájába. (Például a "PKUNZIP VASKAL01.ZPH" utasítás visszaállítja az VASKAL01.HLP file-t.) A file-ok felhasználási módjai ------------------------------ Mivel minden művet kétféle formában ad közre a Könyvtár, a következô kétféle felhasználási mód lehetséges. 1. A text file felhasználása Ez a file formálatlanul tartalmazza az anyagot. A felhasználó betöltheti egy szövegszerkesztô programba, és ott saját ízlése, szükséglete szerint formálhatja. Például ha az anyagot ki akarjuk nyomtatni könyv alakban (feltéve, hogy az szabadon publikálható), akkor ebbôl a text file-ból könnyen elô tudjuk állítani a nyomdakész változatot. Vigyázat! A text file minden sora sorvég-karakterrel végzôdik, ezeket elôbb el kell távolítanunk, és csak utána szabad a formálást elkezdenünk. A szövegben a kezdô idézôjelet két egymást követô vesszô, a felsô idôzôjelet két egymást követô aposztrófa és a gondolatjelet két egymást követô elválasztójel képezi (lásd a szöveg formájára vonatkozó megkötéseket késôbb). Az egyes fejezeteket csupa egyenlôségjelbôl álló sorok választják el egymástól. A file eleje ezt az ismertetést tartalmazza a Könyvtárról. Ezt a text file-t felhasználhatjuk szövegelemzésre is, amihez természetesen szükségünk van valamilyen elemzô programra. 2. A,,súgó'' file felhasználása Ez a file formátum igen egyszerű olvasást, felhasználást tesz lehetôvé a Windows operációs rendszerben megszokott ,,súgó'' programok formájában. (Az ajánlott képernyô felbontás VGA.) Az elektronikus könyv legnagyobb elônye az, hogy a szöveg elektronikus formában áll az olvasó rendelkezésére. A ,,Másol'' gombbal a teljes fejezet átvihetô a vágóasztalra [Notepad]) és onnan a szokásos módon: ,,Szerkesztés'' és ,,Másol'' [Edit és Paste] paranccsal bármilyen Windows szövegszerkesztôbe. Ugyanezt érjük el a Ctrl+Ins gombok együttes lenyomásával is. Ha nem akarjuk a teljes szöveget átvinni, akkor használjuk a ,,Szerkesztés'' [Edit] majd a ,,Másol'' [Copy] utasítást a program menüjérôl, minek következtében a fejezet teljes szövege megjelenik egy Másolás párbeszéd-panelban. A kijelölt szövegrészt a ,,Másol'' utasítás a vágóasztalra [Notepad] viszi, és onnan az elôbbiek szerint folytathatjuk a munkát. A programból közvetlenül is nyomtathatunk fejezetenként a ,,File'' és ,,Nyomtat'' [Print] utasítással. A nyomtatott szöveg formája kissé eltérhet a képernyôn láthatótól. A nyomtatott szöveg betűtípusa ,,Arial'', betűmérete 10 pontos. Ha más formátumra, betűtípusra vagy -nagyságra van szükségünk, akkor vigyük elôbb a szöveget a szövegszerkesztô programunkba, ott állítsuk be a kívánt formátumot, és utána nyomtassunk. Ahhoz, hogy a ,,súgó'' file-t használni tudjuk, a következôket kell tennünk (a ,,Vasárnapi kalauz'' című könyvvel mutatjuk be a lépéseket). 1. A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárból töltsük le a VASKAL01.HLP és a VASKAL01.ICO file-okat a saját gépünk ,,C:\PAZMANY'' nevű alkönyvtárába. (A VASKAL01.HLP helyett letölthetjük a sokkal kisebb VASKAL01.ZPH file-t is, de akkor letöltés után ki kell bontanunk a "PKUNZIP VASKAL01" utasítással.) 2. Készítsünk egy programindító ikont. A Programkezelôben kattintsunk elôször a ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű programcsoportra. (Ha az még nincs felállítva, akkor hajtsuk végre a fejezet végén leírt ide vonatkozó utasításokat.) Ezután válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és ,,Program'' utasításokat a menürôl. A párbeszed-panelban a következôket gépeljük be: Megnevezés: Vasárnapi Kalauz Parancssor: WINHELP C:\PAZMANY\VASKAL01.HLP Munkakönyvtár: C:\PAZMANY Ezután kattintsunk az ,,Ikon'' nevű utasításra, és adjuk meg a C:\PAZMANY\VASKAL01.ICO file-t. Ha ezután rákattintunk az így felállított ikonra, a program elindul, és olvashatjuk a könyvet. A ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű programcsoport felállítása: A Programkezelô menüjérôl válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és ,,Programcsoport'' utasítást. A párbeszéd-panelban a következôt gépeljük be: Megnevezés: Pázmány Péter E-Könyvtár Ezután zárjuk be a párbeszéd-panelt. Hogyan lehet a könyvekhez hozzájutni? ------------------------------------- A könyveket bárki elektronikus úton letöltheti a Könyvtárból (lásd a Könyvtár Internet címét) vagy postán megrendelheti (lásd a postai címet). Egyházi intézményeknek és személyeknek ingyen küldjük el a könyveket, mások a rendeléssel együtt 3 dollárt vagy annak megfelelô pénzösszeget küldjenek a lemez- és postaköltség megtérítésére. A Könyvtár használatának jogi kérdései -------------------------------------- Az általános elvek a következôk: 1. A Könyvtár mindenkinek rendelkezésére áll személyes vagy tudományos használatra. Ha a Könyvtár anyagát publikációban használják fel, akkor kérjük az alábbi hivatkozás használatát: ,,A szöveg eredete a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár -- a magyarnyelvű keresztény irodalom tárháza.'' 2. Egyházi intézmények és személyek kereskedelmi célokra is ingyenesen használhatják a Könyvtár anyagát, csak azt kérjük, hogy a kiadványuk elején helyezzék el az elôbbi utalást. A Könyvtár fenntartja magának azt a jogot, hogy eldöntse: ki és mi minôsül egyházi személynek, ill. intézménynek. Kérjük, keresse meg ez ügyben a Könyvtárat. 3. Ha a Könyvtár kiadványait nem egyházi intézmény vagy személy kereskedelmi célokra használja fel, akkor az elôbbi utalás feltüntetésén kívül még kérjük a haszon 20%-át a Könyvtár számára átengedni. A befolyt összeget teljes egészében a Könyvtár céljaira használjuk föl. Elôfordulhat, hogy ezek az elvek bizonyos könyvekre nem vonatkoznak, mert a szerzôi jog nem a Könyvtáré. Az ilyen könyv része az állománynak, lehet olvasni, lelkipásztori munkára felhasználni, de kinyomtatása, -- bármilyan formában --, tilos. Az ilyen jellegű korlátozások minden könyvben külön szerepelnek. (Lásd a könyvek elektronikus változatáról szóló fejezetet!) Hogyan lehet a Könyvtár gyarapodásához hozzájárulni? ---------------------------------------------------- Minden pénzügyi támogatást hálásan köszönünk, és a központi címre kérjük továbbítani. Az anyagi támogatásnál is fontosabb azonban az az önkéntes munka, amellyel állományunkat gyarapíthatjuk. Kérünk mindenkit, akinek a magyar katolikus egyház sorsa és az egyetemes magyar kultúra ügye fontos, hogy lehetôségeinek megfelelôen támogassa a Könyvtár munkáját. A munka egyszerű, bárki, -- aki már használt szövegszerkesztô programot --, részt vehet benne. Hogyan lehet az állomány gyarapításában részt venni? A munka egyszerűen egy-egy könyv szövegének számítógépbe való bevitelét jelenti. Elôször optikai beolvasással (szkennolással), automatikus úton, egy nyers szöveget készítünk, amit aztán az önkénteseknek ki kell javítaniuk. A munka lépései így a következôk: 1. Ellenôrizzük, hogy a kiválasztott könyv szabadon másolható-e (nem esik-e szerzôi jogvédelem alá), vagy meg lehet-e kapni a Könyvtár számára a másolás jogát. Ez ügyben vegyük fel a kapcsolatot a Központtal. 2. Ellenôrizzük, hogy a könyvet még nem kezdte-e el senki begépelni. Ez ügyben is vegyük fel a kapcsolatot a Központtal. A Könyvtár állandóan tájékoztat a begépelés alatt álló munkákról. 3. A könyvet küldjük el a Központnak, ahol optikai beolvasással elkészítik a nyers szöveget. 4. A Központ visszaküldi a nyers szöveget egy számítógépes lemezen a könyvvel együtt. A nyers szöveget tetszôleges szövegszerkesztô- formában lehet kérni. Ha az eredeti kiadvány nem alkalmas optikai beolvasásra (rossz minôség, régies betűtípusok stb. miatt), akkor az önkéntesnek kell a nyers szöveget is begépelnie. 5. Végezzük el a nyers szöveg ellenôrzését és javítását. Ez a munka legidôigényesebb része, és ettôl függ a végleges szöveg helyessége! Kövessük a szöveg formájára vonatkozó megállapodásokat (lásd a következô részt). 6. A kész szöveget küldjük vissza lemezen a Központnak. 7. A Könyvtár ezután elkészíti a kívánt file-formákat és a könyvet behelyezi a Könyvtár állományába. Megkötések a szöveg formájára ----------------------------- Mivel mindenki számára hozzáférhetô módon kell a szövegeket tárolnunk, egyszerűségre törekszünk. Általános szabály az, hogy semmilyen tipográfiai karaktert vagy kódot nem használunk, csak a billentyűzetrôl bevihetô karakterek szerepelhetnek a szövegben. A szöveg készítésekor kérjük a következô megállapodásokat betartani: 1. Margó: 1 hüvelyk (2.54 cm) bal- és jobboldalt. 2. Betűtípus: Arial, 10 pontos. 3. Alsó idézôjel: két vesszô szóköz nélkül, felsô idézôjel: két aposztrófa szóköz nélkül, gondolatjel: két elválasztójel szóköz nélkül, idézôjel idézôjelen belül: aposztrófa (alsó és felsô idézôjelként egyaránt). 4. Tabulátor karakter megengedett (a tabulátorokat fél hüvelyk, azaz 1.27 cm távolságra kell egymástól beállítani). 5. Semmilyan más formálási kód nem megengedett. 6. Lábjegyzet helyett szögletes zárójelbe kerüljenek a hivatkozások száma (pl. [1]), és a hozzátartozó magyarázatok a file legvégén egymás után, mindegyik új sorban kezdve. Érdeklôdés/Javaslat ------------------- A már meglevô állományról, a készülôfélben levô könyvekrôl, az önkéntes munka lehetôségeirôl és a Könyvtár legújabb híreirôl a következô címeken lehet tájékoztatót kapni: 1. levél: St. Stephen's Magyar R.C. Church 223 Third St., Passaic, NJ 07055-7894, USA 2. elektronikus posta (e-mail): felso@comcast.net 3. elektronikus hálózat (World Wide Web): http://www.communio.hu/ppek vagy http://www.piar.hu/pazmany Minôség -- állandó javítás -------------------------- A Könyvtár állományának minôségét állandóan javítjuk, újabb és újabb változatokat bocsátunk közre (a file nevének utolsó két karaktere a változat számát jelenti). Kérjük ezért a Könyvtár minden tagját, olvasóját, hogy jelentsen minden felfedezett szöveghibát. A levélben (postai vagy elektronikus levélben egyaránt), közöljük az új, javított sort az ôt megelôzô és követô sorral együtt. Így a szövegkörnyezetben elhelyezve, könnyű lesz a hibát megtalálni és javítani. Miután a file új változata (új verziószámmal) felkerült a Könyvtárba, a régit töröljük. Kérjük, a könyvekkel és a Könyvtár munkájával kapcsolatos észrevételeit, javaslatait, kritikáját közölje velünk! Segítségét hálásan köszönjük. A könyvtár mottója egy szentírási idézet ---------------------------------------- Ha ugyanis az evangéliumot hirdetem, nincs mivel dicsekednem, hiszen ez a kötelességem. Jaj nekem, ha nem hirdetem az evangéliumot! Ha önszántamból teszem, jutalmam lesz, ha nem önszántamból, csak megbízott hivatalnok vagyok. (1Kor 9,16-17) ======================================================================== ======================================================================== Bolberitz Pál Alkotó hit Antall József emlékére Szerkesztette: Kuruczleky Ilona Tartalomjegyzék ======================================================================== Tartalomjegyzék A könyv elektronikus változata Bolberitz Pál Elôszó Új szívekkel (1991-1992) Krisztus Jézus született Boldog Kolping Adolf Új esztendôben új szívekkel A szabadság csapdája Válságban a család? Kolping világtalálkozó Sao Pauloban Vissza Európába? A tettek misztikusa Családba született Jöjj, kövess (1993-1994) ,,Jöjj, kövess engem...'' Emmauszi utunk Országos prézestalálkozó a Vihar utcában Táborozás A kezdés öröme Az egyház három arca Boldog karácsonyt Szabadság... felelôsséggel A lélek erejében Semleges iskola? Mérleg Isten adósai vagyunk Reményünk alapja (1995-1996) Múltból a jövôbe Elmélet és gyakorlat Életünk: emmauszi út Anyagi vagy szellemi érték? Ifjúságunk és az Egyház Küldetésben Igazságosság a társadalomban A szorgalom, -- erény Cél, az önnevelés Karácsonyi ajándék Harminc éve fejezôdött be a II. Vatikáni Zsinat Reményünk alapja Örömünk oka Hivatás vagy foglalkozás A jó házasság Jog és kötelesség Szabadon kell a jót tenni ======================================================================== A könyv elektronikus kiadása Ez a program az azonos című könyv elektronikus változata. A könyv 1996-ban jelent meg a Magyar Kolping Mozgalomért Alapítvány gondozásában, az ISBN 963 04 6902 2 azonosítóval. Az elektronikus változat a szerzô, Bolberitz Pál, engedélyével készült. A könyvet lelkipásztori célokra a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár szabályai szerint lehet használni. Minden más szerzôi jog a szerzôé. A könyv szövegét Dalmadi Miklós vitte számítógépbe. ======================================================================== Bolberitz Pál Bolberitz Pál 1941-ben született, 1966-ban szentelték pappá Esztergomban. Teológiai doktorátust a Budapesti Hittudományi Karon, filozófiai szaklicenciátust Rómában a Gergely egyetemen szerzett. 1978 óta a Hittudományi Kar filozófiai professzora, jelenleg a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Hittudományi Karának dékánja. A tudós pap és népszerű lelkipásztor elkötelezett ember. Nézeteit nem a divatok és rendszerváltozások diktálják. Ma is azt vallja, amit korábban: a keresztény katolikus világnézetet az Egyház tanítása szerint. E kötetben összegyűjtött írásai, cikkei, tanulmányai ezt a szellemiséget sugározzák. Erôsítenek, hogy hitünkben mindig állhatatosak maradjunk. ======================================================================== Elôszó E könyv a Magyar Kolping Szövetség lapjában, a Lang György szerkesztette ,,Kolping'' -újságban megjelent elmélkedô írásaimat tartalmazza. Az írások idôrendi sorrendben vannak rendszerezve, amit az aktualitásokra való odafigyelés indokol. Az ,,Alkotó hit'' cím arra utal, hogy boldog Adolf Kolping szemléletében az alkotó tevékenység megszentelésének jelentôs szerepe van életünkben. Ám az alkotás nem csupán dolgokra, hanem önmagunkra, keresztény erkölcsi jellemünk formálására is vonatkozik. Alkotásunk olyan lesz, amilyenek mi magunk is vagyunk. Hit nélkül mit sem ér munkánk és tevékenységünk. ,,Hogyha az Úr nem építi a házat, aki azt építi, hasztalan fárad.'' (126. Zsoltár). Budapest, 1996. május 25. Adolf Kolping pesti látogatásának 140. évfordulóján, a millecentenárium évében. Dr. Bolberitz Pál pápai prelátus, a MKSZ országos egyházi elnöke ======================================================================== Krisztus Jézus született A harmincas években történt. Magányos férfi utazott le a közeli kisvárosba. Barátai hívták, hogy ne töltse egyedül a szentestét. Az utolsó vonattal érkezett, már erôsen szürkült, alig járt valaki az utcákon. Jó mélyen lélegzett a friss vidéki levegôbôl. A hó is halkan hullani kezdett. Ekkor az egyik kirakat elôtt észrevett egy kopott ruhás kisfiút. Nagy, vágyódó szemei egy kis Betlehemre szegezôdtek. A férfi megszólította: ,,Ezt szeretnéd megvenni?'' A fiú bólintott, de nem vette le szemeit a kirakatról. ,,Nem is lehet drága'' folytatta a férfi. A kisfiú kihúzta kezét a zsebébôl, tízkrajcáros csillogott benne. ,,Ezt az elôbb találtam, de ezért nem adnak semmit''. A férfi elkérte a pénzt s a fény felé tartotta. ,,Hallod öcsi, ez nem közönséges pénz, bizonyára az angyalok ejtették el'' A gyerek csodálkozva nézett a férfira. ,,Gyere, mondta az, menjünk be az üzletbe'' -- és megfogta a hideg kis kezet. Bent már senki sem volt, csak az idôs kereskedô. Udvarias mosollyal szólt: ,,Éppen zárni készülök'' A férfi hunyorított a szemével. ,,Akkor a legjobbkor jöttünk. Kis barátom egy rendkívüli pénzt talált, az angyalok vesztették el. Azt veheti rajta, amit csak akar'' Ezzel ismét ráhunyorított a kereskedôre és az értette. Kezébe vette a pénzt, megvizsgálta, aztán sugárzó arccal mondta: ,,Micsoda szerencse, te aztán jó kisfiú lehetsz. Válaszd hát, amit szeretnél'' A gyermek barna szemei ragyogni kezdtek. Elôször a kereskedôre, aztán az ismeretlen férfira nézett, mindkettô tekintetébôl bíztatást olvasott ki. Erre rámutatott a kirakatban csillogó Betlehemre: ,,Ezt szeretném'' A kereskedô szépen becsomagolta, szaloncukrot is adott hozzá. A gyermek boldogan hagyta el a boltot. Az ismeretlen férfi ekkor elôvette pénztárcáját és fizetni akart. ,,Szó sincs róla, uram, szólt a kereskedô, ma este nekem is karácsonyom van. Az a Jézus, akinek világrajövetelét ma ünnepeljük, figyelmeztetett bennünket: ,,Amit egynek tesztek a legkisebbek közül, azt nekem teszitek'' A két férfi egymás szemébe nézett és kezet szorított. Mindketten hívô emberek voltak, tudták, hogy ebben a pillanatban született meg szívükben a kis Jézus. Jézus minden karácsonykor újra megtestesül, most az emberek szívében. Újra kopogtat, s kéri, hogy fogadják be. Befogadni csak az tudja, akinek van hely a szívében a másik számára. Boldog karácsonyt kívánunk egymásnak, de csak annak lehet boldog karácsonya, aki mást boldoggá tud tenni. Ez bizony nem megy lemondás és áldozat nélkül. De megéri. Mert olyan tiszta örömöt hoz a szívbe, amit senki el nem vehet tôlünk. Mi keresztények tudjuk, hogy különösen karácsonykor, miért szerzünk örömet embertársainknak. Azért, mert az Isten Fia megajándékozott bennünket. Ingyen, érdemtelenül. Emberré lett, hogy emberi módon megtapasztaljuk Isten felénk irányuló szeretetét. Emberré lett, hogy meghalhasson értünk a keresztfán és megnyissa számunkra a mennyország kapuját. Emberré lett, hogy megtanuljuk tôle, miképpen kell bűn nélkül embernek lenni. Emberré lett, hogy földi vándorlásunk útján megértô társunk lehessen. Ezért örvendezünk minden karácsonykor. Ezért akarunk adni, mert mi is megajándékozottak vagyunk. Nemcsak kívánunk egymásnak boldog karácsonyt, hanem igyekszünk boldoggá is tenni mások karácsonyát. És akkor kegyelemteljes, boldog szent karácsonyunk lesz. Ilyen értelemben kívánok Isten áldotta karácsonyt Kolping Adolf boldoggá avatásának évében a Magyar Kolping Szövetség nevében minden Kolping-családnak és tagjainak baráti szeretettel. ======================================================================== Boldog Kolping Adolf Nagy eseménynek voltak tanúi a világ több mint harminc országában élô és működô kolpingosok. A mozgalom alapítóját és atyját, Kolping Adolf áldozópapot II János Pál pápa 1991. október 27-én Rómában a Szent Péter bazilika elôtti téren, ünnepélyes szentmise keretében boldoggá avatta. A Magyar Kolping Szövetség számos magyarországi egyesületével képviseltette magát a boldoggá avatáson. Budapestrôl két zarándok busz indult az Örök Városba. Nagy örömmel találkoztunk a Szent Péter téren a pécsi, a bolyi és pécssomogyi Kolping-tagokkal. Innen is, onnan is magyar hangok ütötték meg fülünket. Itt a miskolciak, amott a sátoraljaújhelyiek, gyöngyösiek, székesfehérváriak ismerôs arca bukkant föl. Mindenkinek tiszta öröm sugárzott az arcán. Pedig a zarándokút mindnyájunknak eléggé fárasztó volt. A program is nagyon sűrű. De ki ne vállalta volna ezt, amikor végre megélhettük, hogy a Katolikus Legényegyletek alapítóját, Kolping atyánkat boldoggá avatják. A kölni nemzetközi központban már hónapokkal megelôzôen szorgos szervezô munka folyt, hogy a csodálatos ünnepség zökkenômentesen zajlódjék le. Képzeljék el, csak a boldoggáavatási szentmisén mintegy harmincezer német zarándok vett részt, a világ minden tájáról érkezôkrôl nem is beszélve. Ez a szeretetteljes nemzetköziség nyert kifejezést a hívek közös könyörgésének imáiban, ahol a németen kívül angolul, portugálul, spanyolul, olaszul és magyarul is szállt a közös ima az ég felé. Maga a Szentatya is, a szentmise végén magyarul szólalt meg, és külön köszöntötte a kolpingosokat, hiszen a pécsi Kolping-kórus színvonalas szereplése a boldoggáavatás szertartásának zenei aláfestését még áhítatosabbá tette. Dr. Seregély István érsek úr, a magyarországi püspöki kar elnöke, a Magyar Kolping Szövetség fôvédnöke is koncelebrált a Szentatyával az ünnepélyes szentmisén. Jó érzéssel emlékeztünk vissza a mintegy esztendôvel ezelôtti ünnepélyes szentmisére a budapesti Szent Imre ciszterci plébániatemplomban mondott miséjére, amikor 1990. november 3-án megáldotta a már működô hét magyar Kolping-család zászlaját és Heinrich Festing prelátus, a Nemzetközi Kolping Mozgalom általános prézese elnökletével a József Attila Gimnázium dísztermében megalakult a Magyar Kolping Szövetség, ami egy év leforgása alatt immáron harmincöt Kolping Család Egyesületet foglal magába. Hálát adtunk a Jóistennek az eredményes gyarapodásért és kértük -- immár a boldogok sorába emelt -- alapító Atyánk mennyei közbenjárását a még sikeresebb jövendôért. Lassan kezdett ébredezni hazánkban a Kolping- szellem, de -- ilyen már a mi népünk -- ha már ,,beindult'' a vonat, akkor szívesebben kapaszkodnak fel rá. Hála legyen az Úrnak, nap mint nap tapasztaljuk az emberek érdeklôdését, újabb és újabb jelentkezôk szeretnének Kolping-családot alapítani. No, de messze szaladtam az eredeti témától. A boldoggá avatási ünnepségek felsorolása korántsem teljes. Hiszen október 26-án este, az ünnep vigíliáján a világ minden tájáról összesereglett Kolping-tagok lenyűgözô fáklyás felvonulást rendeztek Rómában a lateráni bazilika elôtti hatalmas téren. Itt találkoztak egymással a régi ismerôsök, közösen imádkoztak, énekeltek és adtak hálát az Úrnak a nagy eseményért. Másnap, vasárnap délelôtt 10 órakor kezdôdött a Szent Péter bazilika elôtti téren a boldoggáavatási szentmise. Lenyűgözô látvány volt, ahogy a hatalmas térre vonultak a Kolping-egyletek képviselôi, mindnyájan saját jellegzetes narancs- fekete Kolping-zászlójukkal. A mi magyar nemzeti színű szalaggal ékesített Kolping-zászlóinkat is ott lobogtatta a szél, s német barátaink jóvoltából a magyar kolpingosok egészen elôl ülhettek a szentmisén. Külön is köszönjük a rendezôk kedves figyelmességét. Amikor a Szentatya latin nyelven boldoggá nyilvánította Kolping atyánkat az evangélium olvasása elôtt, lassan lecsúszott a lepel, a hatalmas szôttes a bazilika ormán függô Kolping-képmásról és ország-világ láthatta boldog Adolf Kolping számunkra annyira ismerôs, vonzó arcát. Sokan úgy érezték, hogy épp rájuk veti tekintetét, és egy kis hamiskás mosoly bújik meg szája szögletében. Mennyire jellemzô ez Kolping atyánkra, aki olyan fontosnak tartotta, hogy követôinek mindig tiszta evangéliumi öröm legyen a szívében. Ez az öröm csak fokozódott a szívünkben, amikor másnap, hétfôn a falakon kívüli Szent Pál bazilikában folytatódtak az ünnepségek és részt vehettünk azon a szentmisén, melyet hálaadásul a boldoggá avatásért Felici bíboros, a Szenttéavatási Kongregáció prefektusa celebrált. Csak úgy zengett az ôsi bazilika a kivonulás közben a Kolping-induló hangjaitól. Kedden, október 29-én részt vehettünk a Szent Péter bazilikában azon a szentmisén, melynek liturgikus szövege már boldog Adolf Kolping tiszteletére íródott. Ezt a szentmisét Joachim Meissner kölni bíboros érsek úr celebrálta, s nem véletlenül, hiszen ô kérelmezte hivatalosan a boldoggá avatást, mivel Kolping Adolf kölni egyházmegyés világi pap volt. Beszédében a bíboros hangsúlyozta, hogy amikor Kolping 1865-ben meghalt, úgy tűnt, hogy Marx Károly eszméi fognak diadalmaskodni a szociális mozgalmakban. S lám, most, amikor világszerte sorba döntik le Marx szobrait, Adolf Kolping megdicsôül. Isten malmai lassan, de biztosan ôrölnek. A mise végén a Szentatya újból meglátogatott és fogadott bennünket. Arra buzdított, hogy legyünk hűségesek a mozgalom alapítójának eszméihez. A szerdai napon a Maria Maggiore bazilika volt a kolpingosok közös imájának helye, ahol -- akárcsak a Szent Pál bazilikában -- Heinrich Festing prelátus, általános prézes lelkesítô és világos elemzô homíliája buzdította a jelenlévôket, miközben hálát adtak a Boldogságos Szent Szűznek, akinek Kolping atyánk is oly nagy tisztelôje volt. Végül a római sportcsarnok fogadta be látványos ünnepségre a nemzetközi Kolping-mozgalom tagjait, ahol a mozgalom világot átölelô nemzetközisége kapott reprezentatív kifejezést. A színvonalas, komoly, de ugyanakkor vidám műsor a zene és a látványosság erejével jelenítette meg Adolf Kolping életét és az ô mozgalmának majd másfél évszázados történetét. Mindenki boldogan tért vissza Rómából hazájába Kolping Adolf boldoggá avatásáról. Mert ,,boldog'' az, aki már a mennyországban van. És mi úgy éreztük, hogy alapító Atyánk mennyei boldogságából egy szikrát, egy lángocskát mi is hazavittünk a szívünkben. Ne hagyjuk kialudni ezt a lángot, hanem óvjuk, élesszük, hogy világítsunk és melegítsünk vele. ======================================================================== Új esztendôben új szívekkel Szilveszter napja és újév ünnepe mindenkit arra késztet, hogy szembenézzen önmagával. Mérleget készítsen az elmúlt évrôl és terveket szövögessen a jövôrôl. Az elmúlt esztendôre visszatekintve elôször is hálát kell adnunk Istennek, mert jó szándékú, ám botladozó lépteinket jó végre segítette. A Kolping-mozgalom történetében az 1991-es év jeles esztendô volt. Mi, mai kolpingosok megélhettük azt, amire a régi legényegyleti tagok csak áhítoztak. Alapító atyánkat, Adolf Kolping áldozópapot II. János Pál pápa ebben az évben avatta boldoggá, és sorolta hivatalosan az üdvözültek sorába. Van tehát az örök közvetítô, az Úr Jézus közelében közbenjárónk a mennyben, aki a szentek seregében folyvást imádkozik, hogy az általa alapított katolikus legényegyleti mozgalom, a mai Kolping-családok célkitűzései, Isten akarata szerint megvalósuljanak. Az elmúlt esztendôre a Magyar Kolping Szövetség is büszke lehet. Mozgalmunk nem várt gyorsasággal terebélyesedett szerte az országban, jóllehet eszközeink ugyancsak kezdetlegesek voltak. Már itt-ott önálló Kolping-házak is vannak jó szándékú adakozóknak köszönhetôen. Áldja meg ôket az Isten, akár idehaza, akár Németországban élnek, s mi sem feledkezzünk meg róluk imáinkban. Beindult már a Kolping-jellegű szakoktatás. Ilyen iskoláink is vannak, szintén részben külföldi segédlettel. Segítettünk a jugoszláviai menekülteknek. Tanfolyamokat, ifjúsági táborokat szerveztünk. A plébániákon mindig lehet számítani a kolpingosokra, ahol ,,a dolgok végét meg kell ragadni''. Országos Kolping-lelkigyakorlatot rendeztünk Leányfalun, és még sokáig sorolhatnám eredményeinket. Ám ezek mellett hibáinkról is szólni kell. Súlyos örökséget hordozunk szívünkben az ateista-kommunista rendszerbôl. Az elmúlt, majd fél évszázad ,,terhe'' nyomasztóan nehezedik ránk. Sokan közülünk lélektelen gyakorlati materialistává váltak, még ha kifejezetten nem is vallástalanok. Az önzés, egyéni érdek, a széthúzás szelleme ott kísért szívünkben. ,,Új szívet teremtek belétek -- mondja az Úr a próféta ajkával -- kiveszem belôletek a kôszívet és hússzívet teszek a helyébe'' S másutt meg ezt mondja: ,,Szíved hústáblájára írom törvényemet'' Valóban: ,,Új esztendôben, új szívekkel'' kell elkezdenünk feladataink végzését, amint újévi énekünkben imádkozzuk. Mert feladataink bôven vannak. Elôször is: el kell mélyítenünk az egyesületi életet. Hogyan? Amint az apostol buzdít: ,,Keresse mindegyiktek, ami a másiknak hasznos. Így teljesítitek Krisztus törvényét'' Aki a másik javát keresi, a maga ,,számítását'' is megtalálja. Ne csak azt nézzük, hogy mit kaphatunk a Kolpingtól, hanem elsôsorban azt, hogy mit adhatunk a mozgalomnak. Hála Istennek, sok hazai és külföldi jó példa áll elôttünk, ami lelkesíthet. Ne akarjunk minden problémát másokkal megoldatni, hanem tegyünk meg mindent, ami tôlünk telik, és akkor jön majd a segítség is. A ,,közösség'' szót lejáratta a régi rendszer, s ezzel önzô individualistává tette az embereket. Nekünk vissza kell adnunk e szó eredeti keresztényjelentését. Szeretet-közösséggé kell válnunk! Ne feledjük, hogy az Úr Jézus ezt mondta tanítványainak: ,,Arról ismerjék meg az emberek, hogy az én tanítványaim vagytok, hogy szeretettel vagytok egymás iránt''. Másodszor: el kell mélyíteni vallásos életünket. Sok tagunkat a jó szándékú érdeklôdés hozta sorainkba. Nemzedékek nôttek fel megfelelô hitoktatás nélkül. A felnôtt keresztényoktatás ma egyik legsürgetôbb feladatunk. A Kolping-családok vallásilag érettebb tagjai karolják fel azokat, akiknek keresztény tanításra van szükségük. Harmadszor: az ifjúság nevelése. A Kolping-egyesület ,,család'' struktúrájú. A családban gyermekek és fiatalok is vannak. Rájuk a leginkább a jó példa és a lelkesítô élmény hat. Ezt a felnôtteknek kell biztosítaniuk. Az ifjak tapasztalják meg az alkotás és a munka örömét. Lássák a tiszta erkölcsű szórakozás példáját. Kapjanak önálló feladatokat, ahol az önzetlen családi életre felkészülhetnek. Táguljon világnézetük, aktivizálódjon társadalmi elkötelezettségük. S végül negyedszer: fokozni kell szociális érzékenységünket. Hazánkban a szociális kérdés rendkívül kiélezôdött. Korábban is megvoltak ezek a problémák, de nem szabadott ,,látni'' azokat. Most aztán mind látványosabbá válnak. Jóllehet eszközeink silányak és kezdetlegesek, továbbá hiába igényeltük vissza a kárpótlási törvény alapján egykori legényegyleti házainkat, sokáig tart, míg ebbôl valamit látni is fogunk. Minden egyesületnek a maga viszonyai közt kell tehát ,,kikaparni a gesztenyét''. A helyi kezdeményezések a legfontosabbak. Karitatív segítséggel a ,,tüzet'' el lehet oltani, de a ,,leégett házat'' valakinek fel kell építenie. Ez a mi profilunk. Nem látványos, de hosszú távon ez a leggyümölcsözôbb munka. Aki nemes és nagy feladatokra szánja magát, annak a ,,szívét kell zálogba adnia'' mondotta Kolping Adolf. ,,Ezt az új szívet'' kérjük az Úrtól az új esztendôben. ======================================================================== A szabadság csapdája Napjainkban sok szó esik a szabadságról és annak elméleti hátterérôl, a liberalizmusról (libertas = szabadság). Ám felmerül a kérdés, hogy milyen szabadságról van itt szó? A marxizmus-leninizmus rendszerei is folyvást a szabadságról szóltak, és ez diktatúrát jelentett a gyakorlatban. A liberalizmusnak többféle változata van. Ám minden változata mögött alapvetôen idealista módon eltúlzott optimista emberkép húzódik meg. Eszerint az ember alapvetôen jó (nincs áteredô bűn). Minden ember ,,testvér'', minden ember ,,egyenlô'', következésképp minden ember ,,szabad''. Egy úr van, és ez az ,,ész''. Mindent annak kell alávetni. Csakhogy mi az ész, és hogy kinek van ,,esze'', azt mindig az a hatalmi csoport határozza meg, akinek ereje és befolyása van ahhoz, hogy a racionalitás és intelligencia ,,mérésének'' -- látszólag egzakt módszereit meghatározza. Most sincs ez másképp. Ugyanazok, akik korábban a pártállam ,,tehetségei'' voltak, most a gazdaság, a vállalkozások ,,szakemberei''. A korábbi, szocialista szellemi arisztokraták (akik a pártállam idején ,,kénytelenek'' voltak Párizsban, Oxfordban és Amerikában tanulni-tanítani) hazaérkezvén, mint korábban ,,üldözött mártírok'', az áldozat jogán minden törvény felett tudhatják magukat és birtokolják a ,,szabad-demokrácia'' ,,fôrendi- házi'' stallumait. Nekik mindent szabad, a gyakorlatban. S mindenki más is szabad,-- elméletben. Hiszen az esélyegyenlôség korában élünk, ami azt jelenti, hogy aki a múlt rendszerbôl ,,örökölte'' esélyeit, annak még adnak (esélyt), hogy bôvelkedjék, akinek viszont (a múlt rendszerbôl) nem volt esélye ebben a ,,szabad versenyben'', attól még azt az esélyt is elveszik, amije van. Szép kicsavarása ez a Jézusi mondásnak ,,Akinek van, annak még adnak, hogy bôvelkedjék, akinek viszont nincs. attól még azt is elveszik, amije van''. Csakhogy az evangélium e kijelentést az isteni kegyelemmel való együttműködés összefüggésében értelmezi. Az a szabadságeszmény, amely (naivul?) abból indul ki, hogy az emberi természet annyira ,,jó'' , hogy nem él vissza a szabadsággal, szabadossághoz vezet. A szabadosság pedig a gonoszság, a hazugság és bűn korlátlan ,,szabadságát'', esélyét jelenti az igazsággal, a jósággal és az erkölccsel szemben. A tisztességnek és az erkölcsnek -- s így a vallásnak -- ugyanakkor nincs szabadsága, hogy a maga értékeit érvényesítse a társadalomban. Ezért minden Isten nélküli (vagy ,,érték-közömbös'') szabadságeszmény nem más, mint az erkölcstelenség melegágya, ami alapjaiban rendíti meg a társadalmat. Persze a liberalizmus, mint a ,,haladás'' világnézete (kérdés, hogy milyen cél irányába való haladásról van itt szó) humanista. Isten helyett az idealizált emberi természetet kell itt ,,imádni'' (de különösen ezen eszme ,,prófétáit''). Az ,,emberség'' erkölcsi követelménye pedig így hangzik: légy toleráns velem szemben (mert nekem igazam van, hiszen ,,haladó'' vagyok), én viszont nem leszek toleráns veled szemben (ugyanis neked ,,hivatalból'' nem lehet igazad, hiszen nem vagy ,,haladó''). A szocialista és a liberális ,,haladó'' mozgalmakat a felvilágosodás Isten és egyházellenes ideológiája kapcsolja össze. Mindkettô ,,baloldali'' irányzat és a ,,baloldaliság'' (legyen az akár proletár-kollektivista, akár polgári individualista), mivel ,,haladó'', a ,,kétszer kettô négy'' megfellebbezhetetlen evidenciáját is meghaladóan ,,nyilvánvaló'' és további bizonyításra nem szoruló igazság, ami kizárólagos módon biztosíthatja az ember (mint olyan, és egyáltalán) földi üdvösségét. Ezzel a pótvallással táplálják mintegy kétszáz éve Európát ,,szellemi vezérei''. Ezért mind a szocializmus, mind a kapitalista liberalizmus legnagyobb ellensége a mindenkori egyház. A kereszténység ugyanis hisz a túlvilágban és onnan várja az üdvösséget. Akarja az ember (a konkrét ember) evilági javát, de nem ,,bármi áron''. A bűn árán semmiképpen. Az evilági üdvösség pedig nem cél a kereszténység szemében, hanem ,,eszköz'' az örök üdvösséghez. Az egyház a szabadságot ilyen összefüggésben értelmezi. Mi a szabadság: jelentheti a korlátozottságtól mentességet, továbbá a választás és a döntés szabadságát. Ezek közül a legtökéletesebb szabadság, amit a döntés szabadságának nevezünk, mert erre irányul az elôzô kettô. Aki elkötelezte magát az igazi értékek és jó mellett, ami megfelel az emberi méltóságnak, az igazán szabad, hiszen ,,célba érkezett''. Teljesen szabad az ember csak halála után, az örök üdvösségben lehet, mert ott már nincs további cél, jó, amit el kellene érnie. Hiszen Istennél van, aki maga a szeretet és a ,,szeretet soha el nem múlik''. Azt, hogy mi az emberi méltóság, nem lehet népszavazással és társadalmi közmegegyezéssel eldönteni. Ezt csak az Isten Fiától, Jézus Krisztustól és az ô egyházától tanulhatjuk meg. Mi nem vagyunk szabadságellenesek. Csak a szabadosságot vetjük el. Mi nem akarjuk mások világnézeti vagy egyéb ,,más''-ságát, avagy különbözôségét megszüntetni. De nem mondhatunk le a saját szabadságjogainkról, hiszen azok nem egy szűk csoport ,,érdekeit'' szolgálják, hanem az egész emberiség ügyét. Mi keresztények felelôsek vagyunk minden embertársunkért. Nemcsak olyan vonatkozásban, ami a mindenkori ,,haladó'' ,,baloldali'' ,,felvilágosult'' irányzatok képviselôi ,,kiosztanak'' nekünk: vagyis foglalkozzunk olyan szociális kérdések megoldásával, amelyekrôl az államnak lenne kötelessége gondoskodni (hiszen ezért fizetjük az adót!), de az oktatásba, a lélek és szellem helyes formálásának ügyébe aztán ne avatkozzunk bele, mert az úgymond ,,nem ránk tartozik'' s ha kiállunk a katolikus iskolák vagy művelôdés, rádió, televízió, sajtó keresztény szellemű irányításának ügyéért, anélkül, hogy egyéb igaz és jó ügy érvényesülését akadályoznánk, akkor szemünkre hányják, hogy türelmetlenek vagyunk és békétlenséget szítunk, ugyanis -- állítólag -- az egyház küldetése az, hogy a békét szolgálja. Vége van a békepapi mozgalomnak. Az egyház küldetését nem az állam határozza meg, hanem Jézus Krisztus. Ô pedig az evangéliumról való tanúskodásra küldött minket, nem pedig békemozgalmi feladatok végrehajtására. II. János Pál pápa számos esetben hangsúlyozta: a béke feltétele az igazságosság. Béke csak ott lehet, ahol mindenkinek jogait arányosan, a jog és az igazság szerint engedik érvényre jutni. Tudjuk, hogy a régi beidegzôdések következtében sokan ,,sírják vissza'' a régi szép idôket, ahol az egyház (az aczéli kultúrpolitika szellemében) vagy ,,tiltott'' vagy ,,tűrt'' volt, s most csodálkoznak, hogy az egyház él és működési szabadságát nemcsak elméletben, hanem gyakorlatban is követeli. Az egyház tudatában van annak, hogy szolgálatával nemzetmentô feladatot végez. Tudja, hogy evilági mércével mérve, lehetôségei szűkösek. De mi hiszünk a ,,kovász'' erejében és a kicsiny ,,mustármag reményében''. Mi ki akarjuk szabadítani honfitársainkat (internacionalista helyett kozmopolita világunkban ,,veszélyes'' ezt a szót leírni!) a csalóka szabadság illúziójának csapdájából. Az egyház tudja Szent Pál apostollal, hogy ,,ahol a Lélek, ott a szabadság''. Azt is tudja, hogy ,,mindent szabad nektek, de nem minden használ''. Továbbá ,,ne éljetek vissza a szabadsággal a test javára''. Üdvözítôjétôl azt is megtanulhatta, hogy az ,,igazság szabaddá tesz''. Mi az ,,oktalanság'' gyanúját vállalva inkább hallgatunk Istenre, mint az evilág úgynevezett bölcseire és tanítóira, akik a ,,rendszerekkel'' jönnek, majd mennek. A mi húsvéti örömünk és örömhírünk az, hogy az igazi szabadságot Krisztus szerezte meg nekünk, amikor bűneinktôl megváltott. A bűntôl való megszabadulás az igazi szabadság és üdvösség. Ez gyôzedelmeskedik a világ felett a feltámadásban. ======================================================================== Válságban a család? A Kolping-mozgalom olyan társulás, amely úgynevezett Kolping- családokra tagolódik. Ezzel is kifejezésre kívánjuk juttatni, hogy a családi életnek milyen nagy jelentôsége van a társadalomban. Akinek nincs megfelelô családi háttere, annak a vallási élete, szakmai elômenetele és társadalmi tekintélye veszélybe kerülhet A család olyan természetes közösség, amely nélkül nincs rendezett társadalom. Ahol nincs rendezett társadalom, ott a nemzeti létet veszély fenyegeti. Régi betegsége az emberiségnek, hogy az újat mindig jobbnak tekinti a réginél. Amikor aztán ,,baj'' van, gyorsan újjáélesztik a ,,régi'' bevált módszereket, de csak ideig-óráig. Ám a családi élet nehézségeit nem lehet pusztán felületi kezeléssel hatékonyan orvosolni. a bajok gyökeréig kell hatolni. Szomorú örökség A letűnt kommunista rendszer -- minden látszat ellenére -- alapvetôen családellenes volt. Rendeleteivel, propagandájával szét akarta zúzni a családot. Miért? Azért, mert az állami mindenhatóság legnagyobb riválisa a család volt. A család mint ellenôrizhetetlen, természetes, vérségi kötelékre épülô társulás minden államellenes ,,összesküvés'' forrása lehet. A család a vallásosság és hazafiság ,,búvóhelye''. A család megbocsátja azokat a ,,bűnöket'', melyekre a mindenható államhatalom színe elôtt nincs bocsánat. Ezért a családot ott kell megtámadni, ahol a legsebezhetôbb: az anyánál. Ha a családot kocsikerékhez hasonlítjuk, akkor az édesanya a kerék ,,agya''. Ha ,,kiütjük'' a kerék ,,agyát'' (vagyis a közepét), akkor szétesnek a küllôk, és összetörik a kerék. A kommunisták ezért széleskörű propagandát fejtettek ki a nôi emancipáció mellett. Ezzel együtt járt a férfi-apai szerep lebecsülése. Az édesanyákat rákényszerítették arra, hogy dolgozzanak. A férj fizetése oly csekély volt, hogy egy fizetésbôl nem lehetett a családot eltartani. A nôket -- nemzedékeken át -- úgy nevelték, hogy sikerült elhitetni velük egy képtelenséget: lehet valaki egyszerre tökéletes feleség, tökéletes háziasszony és tökéletes dolgozó (néha még a férfiaknál is tökéletesebb és jobban keresô). A nôk jelentôs része még most sem értette meg, hogy olyan csapdába esett, melybôl a kiút az idegbaj, a többszöri válás, a családi élet széthullása, és a hivatásban való helytállás fogyatékossága. A családi élet válságának elsôdleges áldozatai az asszonyok, de ugyanakkor számos esetben elôidézôi is. A nôi lélek ugyanis fogékonyabb az újdonságra, a divatra, mint a férfi. Ezért aztán mindent ki kell ,,próbálni'', ami ,,divat''. Arra persze csak kevesen gondolnak, hogy ezzel önmaguknak és környezetüknek mennyit ártanak. A kommunisták nagyon jól tudták, hogy a nôket könnyebben lehet befolyásolni. Ezért rájuk építettek, és az ,,orruknál fogva'' vezették ôket. Helyzetkép A kommunista rendszer szellemi mételye ma is áthatja a családi életrôl való gondolkodást. Csupán annyiban színezôdik, hogy ma már nem Engelsnek a család ,,kollektivizálásáról'' szóló szép utópiáit emlegetik, hanem az eddig ,,tiltott'' nyugati szerzôket, irányzatokat, divatokat. A közvélemény formálói a nyugati ,,hírekbôl'' csak azt közvetítik, ami ôket igazolja. Szerintük a családi élet nevetségesen kispolgári. A család idejétmúlt intézmény. Az erkölcs csak arra való, hogy boldogtalanná tegye az embert. A nô elméletben egyenrangú a férfival, gyakorlatilag ,,magasabbrendű'' nála, mert a férfi - tevékenységen túl még gyermeket is tud a világra hozni. A gyermek a nô ,,testrésze'', azt csinál vele, amit akar, és ebbe senki bele nem szólhat (a férfi, férj a legkevésbé, akinek csak az a szerepe, hogy fizessen). A családi élet célja a nô önmegvalósítása. Ehhez a férfi eszköz, akire addig van szükség, amíg a nô jónak látja. A gyermek arra való, hogy a nô (esetleg a férj) be nem teljesedett vágyait megvalósítsa. Értelmiségi körökben sikerember legyen, aki még gazdag is. Nem-értelmiségieknél elég, ha a gyermek dúsgazdag lehet. Az élet egyetlen célja ugyanis a gazdagság, mégpedig ,,bármi áron''. A ,,modern'' szülô erre neveli gyermekét, és mindent e célnak vet alá. Tehát politikailag, világnézetileg, erkölcsileg annak van igaza, aki ezt a szülôi célt szolgálja, legitimálja, ideológiailag megalapozza. S mindezt azért, mert most ez a divat, és ,,nyugaton'' is így csinálják. Az, hogy ,,nyugaton'' a többség egyáltalán nem így cselekszik és vélekedik, az a magyar hangadókat egyáltalán nem érdekli. Van-e kiút? A keresztény házasság és család-eszmény túlélte kétezer év minden viharát. Ezt is túl fonja élni. Egyrészt azért, mert Isten erkölcsi törvényei örökérvényűek, másrészt azért, mert a maradandó emberi természettel összhangban vannak. A házasság monogám és felbonthatatlan. A család szent, mert a második isteni személy Jézus Krisztus is a szentcsalád védelmében élt és növekedett. A házasság szentség, mert Isten és ember szeretet kapcsolatának hatékony jele a világban. Ám Isten nemcsak követelményekkel áll elénk, hanem megvalósítható elvárásokkal is. Ezen túl még kegyelmével segít a megvalósításban. Csakhogy nekünk is kell tennünk valamit. Nevelôdni kell a családi életre. A legtöbb válás hátterében az húzódik meg, hogy a fiatalok nem tanultak meg lemondani. Továbbá nem tanultak meg közösen élni. Képtelenek konfliktusokat elviselni és feldolgozni. Ezért aztán egyik ,,házasságból'' rohannak a másikba, de ezzel semmi sem oldódott meg az éltükben, mert úgy járnak, mint a bibliai oktalan ember, aki ,,oroszlán elôl fut és a medve karjaiba rohan''. Önzetlenség, megbocsátás, elfeledés, újrakezdés nélkül nincs boldog családi élet. A kiindulás csak a helyes önvizsgálat lehet. A ,,hiba'' nem a körülményekben, hanem ,,az ön készülékében'' van. Ha a család nem alkalmas arra (márpedig sok esetben ez így is van), hogy a gyermeket helyes közösségi életre, lemondásra, áldozatvállalásra, nevelje, akkor a keresztény ifjúsági csoportok, mozgalmak, óvodák, iskolák feladata az, hogy olyan fiatalokat neveljen, akik majd kellô érettséggel rendelkeznek ahhoz, hogy keresztény családokat alapítsanak. A Kolping-mozgalom mindent megtesz és meg is kell tennie azért, hogy ezt a nemes, egyházunknak és hazánknak annyira fontos ügyet szolgálja. ======================================================================== Kolping világtalálkozó Sao Pauloban Joggal felmerül a kérdés, hogy az 1992-es nemzetközi Kolping- konferencia miért épp Sao Pauloban volt. A válasz egyszerű: Dél-Amerika majd minden országában szépen és hatékonyan működik Kolping-mozgalom. Ennek magunk is tanúi lehettünk. A Magyar Kolping Szövetséget Dr. Korinek László országos világi és Dr Bolberitz. Pál országos egyházi elnök, prézes képviselte a rangos összejövetelen. A nemzetközi konferencia egyébként helyileg nem Sao Pauloban volt, hanem annak ,,közelében'' (mintegy kétszázötven kilométernyire) Itaiciben, egy csodálatos, hegyek közt elhelyezkedô kicsiny település melletti hatalmas jezsuita kolostorban, melyet mostanában inkább jelentôs összejövetelek rendezésére használnak. Itt szokta tartani egyébként a brazil püspöki kar is konferenciáit. A több száz résztvevô a világ negyven országából jött össze, többségükben a vezetô tisztségviselôk, akik öt évre újra megválasztották a Nemzetközi Szövetség elnökének Heinrich Festing prelátust. Miután megvitatták a vezetés idôszerű kérdéseit, sor kerülhetett a konferencia igazi témájának megbeszélésére. A hit, remény és szeretet alap-témákból kiindulva a plenáris ülések elôadóinak gondolatait kiscsoportos megbeszéléseken mélyítettük el. Ezek a beszélgetések nagyon értékesek voltak. Arról volt szó, hogy miképpen tudjuk élôvé tenni alapító Atyánk, Boldog Adolf Kolping szellemében a hitet, reményt és szeretetet. A beszélgetésekbôl kiderült, hogy a vallástalanság és hitetlenség európai ,,export-termék''. Más világrészeken, így Afrikában, Ázsiában, Amerikában az emberek túlnyomó többsége vallásos, ha nem is mind keresztény. A konferencián a családi élet problémáiról is szó esett. A párbeszédekbôl kiderült, hogy ezen a téren sok nehézség éppen a helyi viszonyokból és hagyományokból fakad, jóllehet mi, európaiak is tanulhatunk mások tapasztalataiból. Megszívlelendô volt, amit Festing prelátus, általános prézes Adolf Kolping írásaiból többször is idézett: ,,A család az, amivel az ember életében elôször találkozik, ami életét végigkíséri, akár bevallja magának ezt valaki, akár nem, és a család az utolsó, melynek kezét a halál pillanatában az ember elengedi.'' A konferencia szüneteiben számos alkalom nyílt arra, hogy személyes kapcsolatokat létesítsünk és ápoljunk. Különösen megható volt a brazíliai Kolping-ifjúság részvétele a rendezésben. Igazi pezsdülô dél- amerikai hangulatot tudtak teremteni, és magukkal ragadták a konferencia résztvevôit. Élményszerűen megtapasztalhattuk itt is, akárcsak októberben Rómában, Kolping boldoggá avatásán, a nemzetközi Kolping-testvériséget. A Német Kolping Szövetség több mint tíz évvel ezelôtt elsôdleges feladatának tekintette a brazíliai missziót. Csodálatos volt látni a falut, melyet a dzsungelbôl ,,vágták ki'', és napjainkban, a Kolping-mozgalom munkálkodása nyomán virágzó élet folyik itt, buzgó vallásos élettel. A brazil kolpingosok túlnyomó többsége gyermek, fiatal és ifjú házas. Számos szakmai tanfolyam működik ezekben a közösségekben és a keresztény munka, az alkotás öröme megóvja az úgynevezett ,,favellákban'', a nyomornegyedekben az ifjúságot a semmittevéstôl és elzülléstôl. Valóban, e kis közösségekben megvalósulva láttuk a keresztény szociális tanítás elveit. A konferencia minden napján szentmisén vettünk részt. Minden misét más és más kontinens képviselôi szerveztek és számos nyelven zengett az Úr dicsérete. Abban a kitüntetésben részesülhettem, hogy az európaiak miséjének fôcelebránsa voltam. Ez azért is érdekes volt, mert hol magyarul, hol latinul vagy németül imádkoztunk, énekeltünk. Számunkra természetesen felemelôbb volt a brazilok vagy afrikaiak miséje, ahol mind a liturgiában, mind a zenei kíséretben megragadó szépséggel érvényesült a hívek aktív részvétele a szentmiseáldozaton. A soknyelvűség ellenére megnyilvánuló kölcsönös megértés, a hitben, reményben és szeretetben való egység megtapasztalása valódi pünkösdi élménnyé varázsolta a találkozót. Külön meg kell említenünk Paolo Link atya szerepét, aki Brazília országos prézese. Ez a német származású pap olyan türelmes hozzáértéssel szervezte meg a világtalálkozót, hogy minden résztvevô számára maradandó élményt jelentett. S még egy utolsó megjegyzés, mely újságunkat dicséri. Minden résztvevô népcsoport a maga nemzeti zászlójával és népviseletében képviseltette magát az ünnepélyes megnyitón. Csak természetes, hogy kis kiállítást is rendeztek az egyes nemzeti Kolping Szövetségek, bemutatva tevékenységüket. Legnagyobb meglepetésünkre a szemlélôk érdeklôdését nem annyira a magyar népművészek remekei ragadták meg, hanem a mi Kolping-újságunk egyes számai. Jóllehet magyarul nem értettek, mégis sokan jöttek hozzánk, hogy szeretnék megrendelni újságunkat. Végül rájöttem arra, hogy mi lehet ennek az oka? Ilyen szép kiállítású Kolping-újság az egész világon sehol sem jelenik meg. Dicséret és elismerés érte az újság kiadójának és készítôinek. Tanulságul pedig csak annyit, hogyha Isten dicsôsége és felebarátaink önzetlen szolgálata motivál bennünket minden munkánkban, akkor lehet, hogy tán egy jelentéktelennek tűnô jócselekedetünk vagy alkotásunk lesz az, aminek tanúságtevô ereje van. ======================================================================== Vissza Európába? Manapság sokszor olvassuk, halljuk, hogy ,,vissza kell térnünk Európába''. Csakhogy kérdés, melyikbe? Az ateista-pogány avagy a keresztény Európába? Európa múltja Ha ránézünk a földgömbre, szembetűnô, hogy Európa földrajzilag a legkisebb kontinens. Mégis, gyakorlatilag hatása alá vonta az egész földkerekséget. Európa a maga kultúráját és civilizációját beleplántálta, ,,inkulturálta'' a többi földrészbe. Vajon miért történhetett ez? Azért, mert míg Európát a keresztény szellemiség hatotta át, olyan világnézetet képviselt, ami a népek és nemzetek feletti egyház által hirdetett egyetemes (azaz katolikus) emberiség számára tudott nyújtani maradandó élet-értelmezést. Európa tehát a maga szellemi gazdagsága által tudott egységes kultúrközösséggé kovácsolódni. Köszönhette ezt annak is, hogy jó örökséget vett át. Örökölte a római birodalom szervezettségét, racionalitását és jogi érzékét. Átvette a hellenizmus korában a római birodalom által asszimilált görög kultúrát. A római birodalom késôbb, jó érzékkel polgárjogot adott az üldözésekben megedzôdött kereszténységnek. Az egyház szorgoskodott a népvándorlás idején az Európába érkezett népek nemzetté, egységes politikai- és kultúrközösséggé válásánál. Beleplántálta a keresztény hitet a barbár, pogány vallásokba, megôrizve azok értékes elemeit. Szépen tanúskodik errôl az ôsi magyar népművészet is. Ám ugyanakkor a keresztény hittel átadta az új népeknek a már korábban asszimilált római és görög kulturális értékeket. Mindezt a középkor derekára (amikor a sajátos nemzet-államok és kultúr-nyelvek kialakultak), gazdagította az Ibériai- félszigetrôl beszivárgó középkori iszlám és zsidó kultúra elemeivel. Jó példa erre a kulturális fellendülésre a virágzó skolasztika eszmeisége, ami a filozófia mellett a szaktudományok kialakulásához is termékeny talajt biztosított. Európa egységét sokáig erôsítette a kereszténység védelme, amit évszázadokon keresztül kellett oltalmaznia az iszlám keleti támadásaival szemben. Attól kezdve, hogy az egyház belsô válságaival küszködött, és jóllehet a megújulás igényével, belsô kritika kezdte bomlasztani, mindjobban fordult az újonnan felfedezett világrészek felé, ahol a jézusi parancsnak megfelelôen nagy lendületet vett a missziós tevékenység. Így juttatta el az egyház a maga üzenetét más kultúrák világába. Európainak és kereszténynek lenni ebben az idôben egy és ugyanazt jelentette. A nagy felfedezôk és konkvisztádorok pénzéhes kegyetlenségeivel szemben azonban mindig a misszionáriusok voltak azok, akik Európa hiteles arculatát kívánták felmutatni a ,,gyarmatosított'' népeknek. Európa jelene Európa jelenének gyökerei a felvilágosodás koráig nyúlnak vissza. Már a reneszánsz korban érezhetô volt, hogy amikor Európa nem a hiteles keresztény értékrendet tekinti mérvadónak, válságba jut, identitás zavarai vannak, és erôinek ,,feltöltése'' érdekében visszanyúl az eszményesített ókor szellemi világához. A felvilágosodás korában (a XVIII. században) az európai kereszténység súlyos válságot élt át. Az egyház nem tudott szabadulni feudális kötöttségeitôl, továbbá a reformáció és ellenreformáció frontjai megmerevedtek. Európa most már nem az ókorhoz, hanem a rációhoz fordult segítségért. Ekkor alakult ki az a felfogás, hogy az ember mindenre képes. Csak jól meg kell szervezni az életet és az emberiség -- lehántva magáról a múlt ,,átkos'' örökségét -- csodálatos aranykor felé menetel. Számos tudományos és politikai kísérlet ,,műhelye'' lett ekkor Európa és a ,,kísérletek'' célja az volt, hogy bebizonyítsák, ami Isten és az Egyház segítségével nem sikerült, az majd az emberi erôk összefogásával megvalósul. A XIX. és XX. századok kultúrája és civilizációja megteremtette azt a ,,szép új világot'' (vö. A. Huxley), aminek ,,gyümölcseit'' és kártékony hatását ma már az egész emberiség ,,élvezheti''. Kiderült, s ezt a Biblia mindig is hirdette, hogy az emberiség számára lehetetlen az önmegváltás, hiszen ,,nincs másban üdvösségünk, egyedül a mi Urunk Jézus Krisztusban''. Hiába keresi Európa önmagát az ,,ôsemberben'', vagy a legôsibb kultúrák vallásaiban és ezoterikus mozgalmaiban, hiába kutatja élete értelmét a tôle távol álló és hagyományaival összeegyeztethetetlen keleti kultúrák és vallások misztériumaiban, hiába menekül ôsi pogány rítusok és erkölcsök modernizált változataiba (vö. nácizmus, bolsevizmus), akárcsak a tôle idegen amerikai érdek- és pénzorientált világ pragmatizmusába, önmagát csak akkor találhatja meg, ha visszatér azokhoz a gyökerekhez, amibôl mindig is táplálkozott és táplálkoznia kell: a kereszténységhez. Szomorú, de így van: Európa elpogányosodott és a más világrészekbôl az érdeklôdôk Európa múltját és nem a jelenét kívánják tanulmányozni. Európa jövôje ,,Vissza Európába'' -- de melyikbe? -- kérdezhetjük. Abba az Európába, amelyik elveszítette önazonosságát? Abba az Európába, amelyik lassan csak múltjának emlékeivel dicsekedhet, mert jelene nem más, mint egy rosszul sikerült Amerika (vagy netán Japán?). A mai Európa ,,istene'' a demokrácia. Ez a kimondott vagy nem kimondott legmagasabb szintű érték, amihez ,,fel kell zárkózni''. A demokrácia népuralmat jelent. Nemde népuralmat hirdetett a kommunizmus is? A ,,nép'' fogalma nehezen határozható meg és a nép a tömegtájékoztatás egy kis hatalmi, érdek- vagy ,,roppant tehetséges'' embercsoportja által az orránál fogva vezethetô. A nép tévedhetetlensége annak a személynek vagy csoportnak a tévedhetetlensége, aki, vagy amely, a nép mögé bújva a népet hitegetve akar istenként tetszelegni önmaga és az emberek elôtt. Európának ki kell gyógyulnia a ,,szép új világ'' hamis utópiájából. Nincsenek tökéletes társadalmi, gazdasági és politikai rendszerek. Ám vannak nemes törekvések, amelyek összeegyeztethetôk Isten örök igazságaival, melyet a kinyilatkoztatás burkoltan vagy kifejezetten tartalmaz, s amiket a Szentlélek irányítását élvezô Egyház a keresztény hagyománnyal való folytonos szembesítéssel az ,,idôk jelei''-nek szem elôtt tartásával, mint az egyház tanítását elénk tár, úgy mint életünk értelmének zsinórmértékét. Ezek az örök igazságok mindig érvényesek, mert arról szólnak, hogy az ember csak Istennel való kapcsolatában ,,határozható meg''. Továbbá a megváltást, a felszabadulást csak az Istentôl várhatjuk. Ez meg is történt Jézus Krisztusban, ám végsô kifejlete csak a világ vége után következik be. Addig viszont idegen vándorként élünk itt a földön és a reménység állapotában ,,úgy használjuk a földi javakat, hogy az örökkévalókat el ne veszítsük''. A Szentatya, II. János Pál pápa múlt évi magyarországi látogatása során, mint annyiszor. Európa újraevangelizálásának munkáját jelölte meg sürgetô feladatul. Óva intett bennünket attól, hogy a keleti istentelenség és újpogányság alól felszabadulva áldozatul essünk a csillogóbb (de belülrôl ugyanúgy halálra ítélt) nyugati istentelenség csábításának. Nekünk nem az Isten nélküli -- demokráciát, individualista liberalizmust, reklámot és féktelen önzést istenítô -- Európához kell felzárkóznunk, hanem ahhoz az Európához, amirôl a hangoskodó sajtó hallgat. A szerényen, múltjából élô és a jelenben keresztény hagyományaiból táplálkozó ,,csendes tömeg'' Európájához, amihez ezer év óta tartozunk. Sokszor és sikeresen tudtunk ellenállni akár a keletrôl, akár nyugatról reánk erôltetett régi és új- pogányságnak, ami evilági istenekkel kecsegtetett, reánk kényszerítve a maga bálványait, hogy leborulva imádjuk azokat. Ellen tudtunk állni azoknak is, akik semmibe vették keresztény európai örökségünket, hiszen nekik semmi közük sem volt és nincs ahhoz. Most kell megragadnunk az alkalmat! Az apostol szavait idézve: ,,Itt az alkalmas idô, itt az üdvösség napja''. Tehát vissza Európába, de nem a pogányba, hanem a kereszténybe! ======================================================================== A tettek misztikusa II. János Pál pápa, amikor 1991 októberében Rómában boldoggá avatta Adolf Kolping atyát, akkor e szavakkal jellemezte: ô a tettek misztikusa. A jellemzés találó és ma is idôszerű. Napjainkban, amikor a szavak inflálódásának lehetünk tanúi, példaként áll elôttünk alapító atyánk, aki a tettek misztikusa volt. Ez nem azt jelenti, hogy ,,misztikus'' tettei voltak, amit ma sokan félreértenek, hiszen úgy gondolják, hogy ,,misztikus'' az, ami ésszerűtlen, titokzatos, zavaros, megmagyarázhatatlan, hanem azt, amit János apostol ír az Úr Jézusról: ,,tetteit Istenben művelte''. Vagyis minden cselekedete, tette Isten színe elôtt megállta a helyét, hiszen azért jött, hogy a mennyei Atya akaratát teljesítse. A szent ember Krisztushoz hasonló. A szent embernek nem kell rejtegetnie, szégyellnie tetteit Isten elôtt. Ilyen ember volt Adolf Kolping. Ám ,,tett'' a beszéd és az írás is. Kolping atya sokat szervezett. Szóban és írásban terjesztette keresztényszociális eszméit. Ezek a szavak nem koptak el, hiszen ,,Istenben művelte'' azokat. A ,,logosz'' és az ,,ethosz'', a szó és a jelentésének megfelelô erkölcsileg értékes tett megfelelôsége teszi az embert ,,igaz'' emberré. Mozgalmunk védôszentje Szent József. Az evangéliumok lapjain egyszer sem szólalt meg. Csak teszi, amit tennie kell. Máté evangelista méltán jellemzi ôt a rövid mondattal: ,,József igaz ember volt.'' Nem kétséges, hogy a beszéd és írás nem csupán informatív, kommunikatív hatással bír, hanem az ismeretközlésen és kapcsolatteremtésen túl performatív jellege is van, vagyis képes átformálni az embert. Ám a szó csak akkor éri el az ember ,,szívét'', csak akkor van pozitív életformáló és átalakító hatása, ha ôszinte meggyôzôdésbôl fakad, és a jó példa felerôsíti. Adolf Kolping eszméi azért idôszerűek ma is, mert maradandóan igaz élettapasztalat, az evangéliumban gyökerezô igazság, és az ô igaz élete teszi hitelessé tanítását. A tett nem csupán szellemi és erkölcsi tevékenység. Tett az alkotás is. Sôt mi több, amilyen a munka, olyan az ember. A munkával létrehozott alkotás pedig akkor ,,misztikus'' mű, ha Isten elé lehet állni vele. ,,Íme, itt van Uram, ezt én csináltam, és nem kell szégyenkeznem vele''. Aki alkotásait ,,Istenben műveli'', az eleget tesz ama isteni parancsnak, ami a Biblia elsô lapjain az embert Isten teremtôi munkatársának hívja meg. S mivel Isten mindent ,,jó''-nak, azaz céljának megfelelônek alkotott, az embernek -- persze csak részesedett és hasonlósági értelemben, hiszen az ember nem Isten -- is mindent ,,jól'' kell megtennie. Nem azt kell néznie, hogy az embereknek tetszik-e cselekedete vagy munkája. Nem az emberi elismerést kell áhítoznia, hanem arra kell törekednie, hogy a lelkiismerete tiszta legyen: ez telt tôlem, ennyit tudtam tenni, s mindent megtettem, ami lehetséges. A jól végzett munka, az alkotás öröme, jóllehet fáradtsággal, áldozattal és önmegtagadással jár, a legszebb öröm, amit az ember a földi élete során átélhet. Hiszen a jól végzett munka a teremtô, világfenntartó és gondviselô Isten ,,munkatársává'' nemesít. S ha még a szeretet és jóság is áthatja, vagyis az ember ,,szívbôl'' és ,,szívvel'' végzi munkáját, akkor ez a személyes vonatkozás a szeretet Istenéhez teszi hasonlóvá. Így lehetünk mi is mindnyájan a tettek misztikusai. ======================================================================== Családba született Teremtô Istenünk! Láttad, hogy mindaz, amit alkottál jó, és valamennyi között legjobb a család Ne engedd, hogy a mi kezünk között elromoljék. Mert áldás a munka, de ha elvon a családtól, akkor átok. Jó a szórakozás, de ha a gyermek rovására megy, akkor rossz. Adj, kérünk, szeretetet a szívünkbe és békét otthonunkba, ne csak karácsony este... Karácsony az Isten Fia megtestesülésének ünnepe. Jézus Krisztus emberré lett. Nehogy panaszunk legyen Isten ellen: nem láttuk ôt, nem ért meg bennünket. De hát miért jött Jézus? Azért, hogy megváltsa a világot. S mivel kezdte megváltói művét? A családdal, a család megszentelésével. Tudta ugyanis, hogy minden jó, de minden rossz is a családból származik. Azért élt harminc évig a családban, hogy megszentelje az emberiség gyökerét. Karácsonykor a családok összegyűlnek. Megpróbálják szeretni egymást. Ünnep után aztán kezdôdnek a szürke hétköznapok. Pedig a karácsonyi meghitt családi hangulatot prolongálni kellene. Mennyire más lenne akkor az emberek élete. Lehetséges-e ez? Igen, ha megszentelt családi életet élnek, ahol az elsô hely az Istené. Mert bizony a család nem éjjeli menedékhely, hanem szentély. A szentélyben pedig Istené az elsô hely. Mit jelent a gyakorlatban, hogy a családban Istené az elsô hely? Azt, hogy az ilyen családban imádkoznak és nem káromkodnak. Azt, hogy a templomé a hangsúly és nem a kocsmáé. Azt, hogy a gyermekek lelkében építik a hitet és nem rombolják. Nálunk négyévenként vannak választások. A családban viszont minden nap folyik a szavazás, s a szavazócédulán ez áll: Isten mellett vagy Isten ellen? Itt üres cédulát nem lehet bedobni az urnába, s nem lehet mondani: én nem vagyok sem Isten mellett, sem ellene, mert Jézus világosan megmondta: ,,Aki nincs velem, az ellenem van''. Isten elgondolása szerint a családban a második hely a gyermekeké. Itt kell szellemileg érett embereket nevelni, tehát foglalkozni kell a gyermekekkel, kérdéseikre türelmesen válaszolni, és érdeklôdésüket felkelteni. Tágítani kell a gyermek szellemi horizontját. A családban kell erkölcsileg szilárd embereket formálni, tehát ilyen alapelveket megtanulni: amit nem akarsz magadnak, te se tedd másnak, aki nem dolgozik ne is egyék, továbbá: árboc légy és ne szélkakas, stb. És a családban kell kialakítani a szociális érzéket is. Tehát nem szabad engedni, hogy a gyermek zsarnok legyen, aki képtelen bármirôl is lemondani. Vagy, hogy bálvány legyen, aki elôtt mindenki hódol. A gyermeket nem szabad kényeztetni, de dresszírozni sem. A család ugyanis a társadalom kicsinyített mása. Itt kell megtanulni, hogy egymásért élünk. Itt kell megtanulni egymást elviselni, egymásnak megbocsátanunk. Nem szabad elnézni a gyermek hibáit, de folyton dorgálni sem. Gondoljunk a bibliai Józsefre. Miért gyűlölték meg a testvérei? Mert apja, Jákob elkényeztette, kivételt tett vele, és engedte, hogy álomlátásaival dicsekedjék. A keresztény családban a harmadik hely a szülôké. Mária és József Jézusért vannak. A Szentcsalád pedig Istenért. A nevelô atya, József elfogadja Mária titkát. Mária pedig szívébe vési Jézus szavait: ,,Nem tudjátok, hogy mennyei Atyám dolgaiban kell lennem?'' Aki szülôi hivatást vállalt a családban, az lemondott saját életérôl. Így s csak mgy ,,nyerheti'' meg azt. Szülônek lenni nemcsak ,,anyagi'' gondoskodást jelent. A szülôi hivatás a családban nem pusztán ,,szövetkezés'' az önmegvalósításra. Szülônek lenni nem azt jelenti, hogy ,,mással'' neveltetem föl a gyermekemet, s én majd meglátogatom. A szülôk csak akkor várhatnak tiszteletet gyermekeiktôl, ha a gyermek megtapasztalja, hogy szülei valóban érte élnek, s igazi javát szolgálják. Ezt nemcsak folyvást hangoztatni kell, hanem tetteket kell felmutatni. Ha a gyermek és az asszony érzi, hogy a férfira azért lehet támaszkodni, mert ô a legerôsebbre, Istenre támaszkodik, akkor majd az apának lesz tekintélye a családban. Ha a férj és a gyermekek megtapasztalják, hogy az édesanya önmagáról megfeledkezve Isten gondoskodó szeretetét ,,testesíti'' meg számukra, akkor majd az édesanyát nemcsak szeretni, hanem tisztelni is tudják a család tagjai. A család isteni rendje tehát ez: elsô az Isten, második a gyermekek, harmadik a szülôk. Ôk ,,hordozzák'' a gyermeket, míg Isten hordozza az egész családot. Akkor nem kell félnünk és féltenünk egymást. ======================================================================== ,,Jöjj, kövess engem...'' Szent Pál apostol azt írja a II Kor levél 5,20-ban: ,,Krisztus követségében járunk, Isten maga buzdít általunk''. Mai dinamikus és folytonosan változó világunkban különös hangsúlyt kap, hogy Isten nemcsak megteremtette ezt a világot, hanem közvetve folytatta is a teremtés művét. Jézus Krisztus nemcsak megváltotta a világot, hanem folytatta is a megváltást. Mind a teremtés, mind a megváltás művének ,,meghosszabbítását'' Isten reánk bízta. Ezért valóban: ,,Krisztus követségében járunk''. Emberi méltóságunk Manapság sokat hallunk az emberi méltóságról. Már jóval Krisztus elôtt a görög szofista filozófus, Protagoras kijelentette: ,,Mindennek mértéke az ember''. Azóta is sokat emlegetik ezt a mondását, csakhogy mindig nyitva marad a kérdés: mi az ember, ki az ember? S mivel tökéletes választ senki sem tud adni a kérdésre, megelégednek azzal, hogy hagyatkozzunk a közmegegyezésre. Sôt egyesek úgy gondolják, elég ha saját vélekedésüket tekintik mérvadónak. Valóban, az ember fogalmát pusztán ,,alulról'' az állatvilág oldaláról meghatározni szegényes eredményhez vezet. Így az ember pusztán egyfajta tökéletes állat, vagy éppen egy ,,nem-fixált állat'' (Nietzsche) lenne. Az ember fogalmát -- s így méltóságát is -- csak ,,felülrôl'', a teremtô és megváltó Isten oldaláról, a hit által lehet megközelíteni. Az ember rangját, maradandó méltóságát, egyenlôségét (nem egyformaságát!), személyes egyetlenségét, csak abból a ténybôl lehet levezetni, hogy az ember Isten teremtménye. Személyes szellemi lelke révén Isten képmása, Isten gyermeke. A megváltás következtében pedig Krisztus ,,barátja'', az ô ,,társörököse'', teste a ,,Szentlélek temploma''. Isten a megváltás művét más módon is megvalósíthatta volna. Ám Ô épp a Fiú megtestesülése mellett döntött. Krisztus, vagyis a Fiú megtestesülése tehát emberi méltóságunk záloga és biztosítéka. Küldetésünk Sokan kérdezik, ha elbizonytalanodnak: mi az életem értelme? Szükség van-e rám? Igen, mindenkire szükség van. Minden embernek van valami személyre szóló küldetése, amit egyedül csak ô tölthet be. A nekünk juttatott kegyelem mértéke szerint valóban ,,Krisztus követségében járunk'', Krisztust kell vinnünk a világba. Alkotó munkánkkal a teremtés művét kell természetfeletti céljához juttatnunk. A természeten -- a bűn, önzés és tudatlanság által -- ejtett sebeket nekünk kell orvosolnunk. A megváltás művét pedig úgy kell folytatnunk, hogy Krisztust kell ,,belevinnünk'' a világba. Hogyan történjen ez? Szent Ágoston, a híres ókori egyházatya így ír errôl: ,,A gôgöt csak Isten alázatával lehet gyógyítanunk. Fösvénységünket Isten Fiának szegénysége orvosolhatja. A haragra Jézus türelme az orvosság. A gonoszságra pedig Krisztus szeretete a gyógyír. S végül lanyhaságunk és testi elesettségünk orvossága a mi Urunk Jézus Krisztus feltámadása'' Feladatunk Mindnyájan apostolok, azaz ,,küldöttek'' vagyunk. A püspökök és papok a tizenkét apostol küldetését, a hívek a hetvenkét tanítvány szolgálatát folytatják. Mindnyájunkat meghívott az Úr: ,,Jöjj, kövess engem''. ,,Ne félj!'' Amint Pétert testvére, András vezette az Úrhoz, amint Sault Damaszkuszban Ananiás keresztelte meg, úgy nekünk is emberekhez szól küldetésünk. Az a feladatunk, hogy Krisztushoz vezessük a ,,reánk bízott embert'', hiszen ember vezeti az embert Istenhez. Az emberek várnak bennünket. A harmincnyolc éve beteg ember a Betheszda fürdônél arról panaszkodik Jézusnak, hogy ,,nincs embere''. Utánunk is kiált valaki, és várja segítségünket. Ne magunkhoz, ne a világhoz, hanem Krisztushoz vezessük ôket. Ez a feladat, ez életünk értelme. Ne azt nézzem, hogy mit kapok a másiktól, hanem azt, hogy mit adhatok neki. Majd meglátom, Isten nem marad adósom. ======================================================================== Emmauszi utunk Lukács evangéliuma részletesen, Márk evangéliuma utalásszerűen beszámol arról, hogy az Úr Jézus feltámadása után ,,idegen alakban'' megjelent két tanítványnak (az egyik nevét Lukács fel is jegyzi: Kleofás), akik Emmauszban a közös étkezésnél felismerik a vándorban a feltámadt Krisztust. Az emmauszi tanítványok történetében saját sorsunkra ismerhetünk. Elindulnak Jeruzsálembôl Emmauszba. Krízishelyzetben vannak. Szomorúak. A közös baj, a reménytelenség hozza ôket össze. Közösségbe vannak ugyan, de ez lehet, hogy csak Emmauszig tart. Utána valószínűleg elválnak útjaik. Egy idegen vándor csatlakozik hozzájuk. Megkérdezi, hogy mirôl beszélgetnek. Elmondják reménytelenségük okát. A názáreti Jézus esetét, akirôl azt gondolták, hogy Ô lesz a Messiás, aki megszabadítja Izraelt. Az ,,idegen'' kifejti nekik az Írások értelmét, ami Ôróla szól. Megmagyarázza a Mózesi Törvénybôl, a Prófétákból és a Zsoltárokból, hogy mindezt el kellett szenvednie a Messiásnak, hogy bemehessen dicsôségébe. A tanítványok kérlelik a vándor idegent, hogy tartson velük Emmauszban a vendégfogadóba, hiszen esteledik és lemenôfélben van már a Nap. A kenyértörésben felismerik Jézust, a feltámadottat, aki eltűnik szemük elôl. Az eddig szomorú tanítványok örömmel térnek vissza Jeruzsálembe. Az apostoloknak elmondják, hogy megjelent nekik az Úr. Az apostolok viszonozzák a jó hírt. Nekik is megjelent a feltámadt Krisztus. Jézus a feltámadás után is az, aki földi életében volt. Vigasztalónk, gyógyítónk, megváltónk. Amint a szomorúság és reménytelenség krízishelyzetébôl meggyógyította az emmauszi tanítványokat, velünk is ezt teszi. Figyeljünk csak, mily módon. Elôször csatlakozik a tanítványok esendô, sebezhetô közösségéhez. Szolgálja ôket azzal, hogy meghallgatja bajaikat, kibeszélteti ôket. Majd tanúságot tesz Isten üdvözítô tervérôl az Írás szavaival. A vendégfogadóban az egyszerű étkezést megszenteli az utolsó vacsora szavaival és szent-cselekménnyé alakítja át az étkezés rítusát. Akkor felismerik ôt. S jóllehet, eltűnik szemük elôl, ôk mégis hisznek. Újjászületik sebezhetô közösségük, és visszatérve az egyházhoz, hitük megerôsödik az apostolok tanúságtételének hatására. A Feltámadott ma is köztünk van, gyógyító, üdvözítô erejével. Találkozhatunk is vele, ha együtt vagyunk, ôróla beszélünk, szembesítjük életünk problémáit Isten Igéjével és részt veszünk az eucharisztikus áldozaton, ahol teste és vére táplálja lelkünket. Ugyanakkor mi is eszközök lehetünk más emberek számára, hogy rajtunk keresztül találkozzanak Istennel. Krisztusai lehetünk felebarátainknak. A közösségi élet hiteles megélésével, a megértô ember-szolgálattal, a tanúságtétellel és a liturgiában való aktív és elmélyült részvétellel. Így szentelhetjük meg a reánk bízott közösséget. Így vezethetjük vissza az elveszett bárányokat közös otthonunkba, az apostolok közösségébe, Krisztus egyházába. ======================================================================== Országos prézestalálkozó a Vihar utcában A Magyar Kolping Szövetség prézesei országos találkozót rendeztek március 15-én a szövetség székházában. Hála Istennek, szép számmal jelentek meg a több, mint ötven magyarországi Kolping-család egyházi elnökei. A megbeszélésen, ami közös imával kezdôdött, küldetésükrôl volt szó. Talán kevesen tudják, hogy a prézes szó latin eredetű, és elnököt jelent. Ugyanis Kolping atya elgondolása szerint mindig egy papnak kell vezetnie a Kolping-egyesületet. Nálunk is így volt ez a feloszlatás elôtt a katolikus legényegyletekben. Sok helyen a világon ma is így van. Mi, amikor 1990-ben megalapítottuk hét Kolping-család vezetôinek részvételével a Magyar Kolping Szövetséget, a német szabályzati mintát vettük át. E minta szerint, mind az országos szövetségnek, mind a plébániai egyesületnek két, mellérendelt viszonyban lévô elnöke van. A világi elnök és az egyházi elnök, aki fölszentelt pap. Ô a prézes, akinek az a feladata, hogy az egyesületi, mozgalmi élet lelki vezetését biztosítsa. Természetesen mint elnöknek beleszólási joga van a többi kérdésbe is. Fôleg abba, hogy az egyesületi tagok valóban egyházhű, jó katolikusok és az egyházközség megbízható hívei legyenek. Napjaink pluralista világában azonban fölmerül a kérdés: lehet-e más vallású Kolping-tag? Szektásokat ne vegyünk fel. Protestáns testvéreink közül csak olyanokat, akik gyakorolják vallásukat (ez természetesen a katolikus tagokra is vonatkozik), és elfogadják szabályzatunkat. Protestáns ne legyen vezetôségi tag, hiszen katolikus egyesület vagyunk. Jó szándékú nem hívô (megkereszteletlen), vagy aki nem volt elsôáldozó, vallásos, de elvált ember, vagy vallásos, de válás következtében csak polgári házasságban élô is lehet tag, feltéve, ha igyekszik a lehetôségek keretei között ügyét rendezni, vagy házasságát, vagy a beavató szentségekben való részesedés hiányát pótolni. Addig azonban csak póttag lehet. A prézesek megegyeztek abban, hogy erre ügyelnek, hiszen mi nem valamiféle világi, pusztán társadalmi, hanem egyházi egyesület vagyunk, élve a krisztushívôk azon jogával, hogy egyesületeket hozhatnak létre, amint ezt az Egyházi Törvénykönyv is megengedi. A prézesnek ügyelnie kell a hit és erkölcs tisztaságán túl arra is, hogy a Kolping-tagok az egyház hivatalos tanításának szilárd alapján álljanak eszmeileg. Aki az egyházi elôírásokat, figyelmeztetés ellenére semmibe veszi, azt el kell távolítani az egyesületbôl. A prézes legyen ott az egyesületi összejöveteleken, és mindig nyújtson lelki táplálékot a közösségnek, a keresztény tanítás és a közös ima, elmélkedés, szentmise, lelkigyakorlatok, zarándoklatok révén. Ha ezeket személyesen nem tudja minden esetben vezetni, akkor bízzon meg a közösségbôl megfelelô, jól képzett, világi tagot. Fölmerült a prézes-találkozón a sajátos Kolping-lelkiség kérdése is. Jóllehet, mi igyekszünk jó katolikus keresztények lenni, és nem ,,lelkiségi irányzat'' vagyunk, alapítónk, Boldog Kolping Adolf lelkiségébôl táplálkozva lelki sajátosságunk a segítség. Mi elsôsorban nem az irgalmasság testi cselekedeteit kell, hogy gyakoroljuk, hiszen ezt jól megteszik a különféle karitász-szervezetek. Nem is anyagi segítségre vagyunk beállítva, mint a szociális intézmények. A mi feladatunk az irgalmasság lelki cselekedeteinek gyakorlása, és az ebben való példamutatás. A tudatlanok oktatása, a tanácstalanok segítése, a munkában és allapotbeli kötelességekben való helytállás, az önként vállalt idôáldozat. A tényleges segítô tettekben és alkotásban a rászorulók felismerése és segítése a dolgunk. Ez a tevékeny, tettekben megnyilvánuló kereszténység, melynek jelszava: ,,rendelkezésedre állok'', a sajátos Kolping-lelkiség lényege. Csak természetes, hogy a prézesek országos megbeszélését baráti hangulatú közös ebéd zárta le. Jó volt megismerni egymást, jó volt tanulnunk egymástól. ======================================================================== Táborozás A nyári szünet a táborozás ideje. A táborozás nyaralás. A táborozás találkozás a természettel. De ennél jóval több is: nyaralással egybekötött közösségi közeledés a természethez, ami próba, töltekezés, újrakezdés. A tábor próba Táborozni fôleg fiatalok szoktak. Elmennek a természetbe, és ott egyszerűbb körülmények között élnek. Együtt élnek, együtt dolgoznak, együtt szórakoznak. A tábor nem egyéni nyaralás. Nem is családi üdülés. A táborban ,,idegenek'' gyűlnek össze, akik elhatározták, hogy a szabad természetben valamit együtt csinálnak. A tábort jól meg kell szervezni, e nélkül a tábor szétesik. A jó vezetô a közösség szándékait megfogalmazza és érvényre is juttatja. A szervezésben mindenkinek részt kell vennie attól függôen, hogy milyen közösségi feladatot vállal magára. Ezért a táborozásra fel kell készülni. A tábort elô kell készíteni. Mégpedig minden résztvevônek. Az a tábor, amire nem készülnek föl, rossz tábor. A táborba nem lehet csak úgy ,,belecsöppenni''. Aki ,,csak úgy'' ott van a táborban (mint számos nyaralási lehetôségének egyikében), az rosszul fogja érezni magát és mások hangulatát is elrontja. A tábor sikere azon áll vagy bukik, hogy a résztvevôk miképpen készültek föl rá. Éppen ezért a tábor mindig próbatétel. Az önfegyelem és a másikra való odafigyelés próbája. Képes vagyok-e arra, hogy ne csupán kapni akarjak, hanem adni is? A mai fiatalok olyan környezetben nônek föl, ahol mindenki csak kapni akar. Azonnal. Itt és most akarja azt, amit kíván. Aztán ha megunta, félredobja. Ezért sokakban nincs kitartás, odaadás, elkötelezettség. S ezért mindig elégedetlenek, szomorkodnak, veszekednek, boldogtalanok. Másokat elviselni sem könnyű. Ez is próba. De aki a táborban nem azzal törôdik, hogy a saját elképzelései miképpen ,,jönnek be'', hanem azzal, hogy miképp tegye szebbé a mások nyaralását, az kiállta a táborozás próbáját. A tábor töltekezés Az a tábor, ahol ,,csak nyaralnak'', rossz tábor. Mindenki a maga vágyai szerint kívánja ,,jól érezni'' magát. Esetleg talál hozzá társakat, közös klikkbe szervezôdnek. De ez nem igazi közösség, hanem önzô emberek érdekszövetsége. A tábor akkor jó, ha szellemi tartalma van. S minél magasabbrendű ez a szellemi tartalom, annál erôsebb és maradandóbb a kohéziója, összetartó ereje. Minden tábor ezért egyben egy kissé lelkigyakorlat is. S épp ebben a vonatkozásban volt és van nagyjelentôsége a keresztény ihletettségű táborozásnak. Keresztény hitünk annyira gazdag, hogy abból mindig lehet töltekezni. A mi hitünk arra tanít, hogy ne csak a magunk javát keressük, hanem a másét is. S ezt nem üres humanizmus alapján mondjuk, hanem azért mert a mi Megváltónk is erre tanított és ezt tette. Ezért az embernek is Jézus módjára kell emberségesnek lennie. Ám ehhez az erôt a Szentlélektôl kapjuk. Ezért a táborban fontos helye van az imádságnak, elmélkedésnek, de még -- ha megoldható -- a szentmisének is. A tábor kiragad bennünket a megszokott környezetbôl és életformából. Visszavezet a természethez, de visszavezet Istenhez is. Az új környezet, az új helyzet kihívás számunkra. A tábor ,,helyzeteket'' teremt, ahol le kell dobnunk az álarcot. Önmagunkat kell adnunk, és akkor találkozunk igazi énünkkel. Lehet, hogy ez a találkozás örvendetes, de az is lehetséges, hogy mások hívják fel figyelmünket hibáinkra. Ezt meg kell szívlelni. A sérelmeket el kell felejteni. A tábori programnak szigorúnak kell lennie. Nem lehet ott idô a semmittevésre. Újabb és újabb élményekre kell lehetôséget biztosítani. A közös öröm és a közös próba összehozza az embereket, közösséget teremt. A táborban maradandó barátságok születhetnek. Ezek is gazdagítanak bennünket. Mert a táborból mindenkinek ,,haza kell vinnie'' valamit. De csak akkor nem lesz üres a tarsolya, ha megtöltötte azt: lelki, érzelmi élményekkel, tapasztalatokkal, sôt gyakorlati tudással. A tábor újrakezdés Ismerjük az ,,edzôtábor'' fogalmát. Az élsportolók nagy versenyek elôtt edzôtáborba mennek, hogy intenzív sportolással készüljenek fel az elôttük álló nagy próbára. A táborozás tehát nagy lehetôség arra, hogy valaki ,,kilépjen'' az idôbôl. Megálljon egy pillanatra, ami a táborozás ideje. Néhány nap, egy hét, két hét. A keresztények táborozása ezért mindig oázis az élet sivatagában, egy kissé lelkigyakorlatnak is tekinthetô. A táborozás során visszatekintek a megtett útra, ugyanakkor megtervezem a jövôt. Mivel a fiatalok inkább a jövôben élnek, számukra a tervezésnek igen nagyjelentôsége van. Ám a tervezéshez tervek is kellenek, mégpedig nem akármilyenek. Olyanok, amik megvalósíthatók és összeegyeztethetôk mind természetes, mind kegyelmi, természetfeletti képességeinkkel. A táborban az ember nem egyedül van. A táborban a ,,másik'' nem ,,maga a pokol'' -- amint Jean Paul Sartre írja --, hanem Isten gyermeke, Jézus küldötte, tán épp az én számomra, az én életem szolgálatára. Mert lehet, hogy ô küldetett hozzám, hogy tanácsaival, jó példájával helyreigazítsa életemet, korrigálja ábrándjaimat. A keresztény számára az a bizonyos ,,másik'' kegyelem is lehet, sôt azzá kell lennie. A táborozás ünnep, amire felkészülünk, hogy belôle élhessünk a következô táborig. De az élet nemcsak ünnepbôl áll. Jó lenne mindig ünnepelni -- gondoljuk -- amikor az ünnep, a tábor szép emlékeit felidézzük ( és kellemetlenségeit elfelejtjük, vagy megszépítve viccelôdünk rajta). Péter apostol is így gondolta a Táborhegyén, amikor Jézus színeváltozásakor felajánlotta a Mesternek, hogy készít három sátrat. Jézus azonban leküldte a kiválasztott apostolokat a hegyrôl a hétköznapok kemény világába: Mert azért kapták a ,,Tábor'' élményét, hogy abból töltekezve, újrakezdjék hivatásukat. ======================================================================== A kezdés öröme Az iskolaév kezdete vegyes érzéseket vált ki belôlünk. Az új tanév a titokzatos jövô varázsával tölt el. Vágyaink, terveink beteljesülésével kecsegtet. Ugyanakkor szorongás és bizonytalanság is ül szívünkre. Meg tudunk-e felelni a követelményeknek? Sikeresen fejezzük-e be azt, amit elkezdtünk? Isten a jövô Ura. Ô ,,elôttünk'' van! Ne csak újévkor, ilyenkor is bízzuk újra életünket Krisztusra. A kezdet nehéz ,,Minden kezdet nehéz'' -- tartja a közmondás. Azért, mert nehéz akarni. Nem ,,akaratoskodni''! Azt mindenki, még a kisgyermek is tud. Álmodozni és tervezgetni is könnyű. Ám a tervezés más, mint a tervezgetés. A tervezés reális alapokon nyugszik. Tervezgethetek magamnak egy álompalotát, de tervezni csak olyan házat tudok, amit képes is vagyok fölépíteni. Amikor életemet tervezem, akkor igaz és helyes alapelvekbôl kell kiindulnom. Továbbá figyelembe kell vennem saját képességeimet. Nem táplálhatok magam felôl illúziókat. Nem abból kell kiindulnom, hogy milyen lehetnék, hanem abból, hogy mivé lehetek. Ehhez bizony alázat kell. Az alázat igazság -- mondja Avillai Szent Teréz. Ôszintén szembe kell néznem magammal. Nem szabad túlságosan leértékelni önmagamat. De az is helytelen, ha többet tartok magam felôl, mint ami vagyok. Nekem önmagammá kell lennem. Mindenkitôl lehet valamit tanulni. Csakhogy helytelen az a magatartás, ha folyvást összehasonlítgatom magamat másokkal. Tôlem nem azt fogja számon kérni az Isten, hogy milyen volt a ,,másik'', hanem azt, hogy milyen voltam én. Nem szabad engednem a kísértésnek, hogy folyvást a körülményekre hivatkozzam, és másokra tereljem a felelôsséget, másokban keressem a bűnbakot. Tetteimért a felelôsséget nekem kell vállalnom. Jogaim csak akkor vannak, követelményekkel csak akkor állhatok elô másokkal szemben, ha elôzôleg már én is letettem valamit az asztalra. Ez bizony nehéz. Minden kezdés és újrakezdés nehéz. Öröm nélkül nem megy Boldog Adolf Kolping atya írja: ,,Öröm nélkül nem lehet élni, különösen akkor, amikor az ember fiatal''. Minden az öröm és boldogság körül forog a világon. Még a bűnöket is azért követik el az emberek, mert örömöt akarnak szerezni maguknak. A sokat emlegetett ,,örömszerzés'' jelentése is az, hogy magamnak szerzek örömöt, s ha netán ez másnak is jólesik, az kész szerencse. De itt a hangsúly a saját örömömön van. Nem kétséges, hogy a nagy elhatározások és akarások, elszánások, a várható áldozatoktól való némi félelemmel töltik el az embert. Az újrakezdés nehéz, fôleg ha az embernek a múltban már voltak kellemetlen tapasztalatai. Ilyenkor ,,bátorításként'' jó, ha ártatlan örömökkel erôsítjük meg lankadó szívünket. Ilyen öröm lehet tisztes kikapcsolódás, becsületes szórakozás. Mértékkel evés-ivás, sportolás, tv-nézés stb. Ám az örömnek akkor van csak jó ,,íze'', ha azt másokkal is megosztjuk. Fontos tehát az együttlét. A Kolping-mozgalom, a maga egyesületi életével erre az együttlétre tanít. Hogyan osszuk meg másokkal örömeinket, és hogyan szerezzünk másoknak örömöt. A keresztény ,,örömszerzô'' nem magának, hanem a másiknak szerez örömöt, s ennek gyümölcseként még nagyobb örömre jut. Ám ez a természetfölötti öröm sem mennyiségében, sem minôségében, sem ,,idejében'' elôre nem számítható ki. Hit kell hozzá, mert a másik szolgálatából fakadó öröm már krisztusi ajándék, és nem a mi megtervezett ,,öröm-programunk'' kiszámítható eredménye. Ezért is húzódoznak sokan az ilyen örömtôl. Nekik olyan öröm kell, ami ,,beprogramozott'', s folyvást bosszankodnak, ha a várt öröm ,,nem jön be''. Ezen nem kellene csodálkozniuk. Hiszen az ilyen ember nem ,,a másiknak megfelelô módon'', hanem a saját feje szerint, a ,,magának megfelelô módon'' szerez és okoz -- állítólag -- örömöt felebarátjának. Aztán csodálkozik, hogy a másik nem örül annak, amit ô örömként tételezett. Az örömöt nem ,,várni'' kell. Az örömöt ,,csinálni kell''. A munka, az alkotás öröme a legtisztább öröm. Csak az elsô lépés nehéz. Már egy kis eredmény is nagy öröm forrása lehet. Nem szabad ezt az alkalmat elmulasztanunk. Veni Sancte... ,,Veni Sancte Spiritus'' -- ,,Jöjj Szentlélek Úristen'', hangzik az új iskolaév kezdetén minden hívô ajakról az egyház ôsi éneke, ,,Nélkülem semmit sem tehettek'' -- mondja az Úr Jézus Szent János evangéliumában. A kezdet nehézsége abból fakad, hogy úgy érezzük, a bajban magunkra vagyunk hagyva. A magunkra-hagyottság érzése idegességgel, türelmetlenséggel, agresszivitással tölt el bennünket. Ez a lelkület pedig mérgezi környezetünket. Aki elfordul az Istentôl, az magára marad és jogos a félelme, mint a Paradicsomból kiűzött Ádámnak, vagy késôbb a testvérgyilkos Káinnak. Aki hetvenkedve azt gondolja, hogy Isten nélkül is megy majd neki, az sem tud szabadulni a jövô kiszámíthatatlan, nem várt eseményeitôl, hiába hivatkozik a maga erejére, összeköttetéseire, hatalmára, pénzére. Loyolai Szent Ignác tanácsát kell megfontolnunk: Úgy imádkozzál, mintha minden Istenen múlna. S úgy dolgozzál, mintha minden rajtad múlna.'' A Szentlélek Úristen Jézus lelke, aki Isten művének folytatója a történelemben. Vigasztalóként, ,,mellénkálló''-ként, pártfogóként és ,,ügyvédünkként'' küldte nekünk az Üdvözítô. Ô a gyöngéket megerôsíti, a botladozókat fölemeli, a szomorkodókat megvigasztalja, a kétkedôket hívôvé teszi, a haragvók szívébe megbocsátást visz, a tudatlanok értelmét megvilágosítja, a gyengéket erôslelkűvé teszi. Minderre mennyire szükségünk van az új tanév kezdetén! Ám e szellemi hatásokat csak akkor tapasztaljuk meg életünkben, ha együttműködünk Isten Szentlelkével. Az együttműködés feltétele: légy becsületes, igazmondó, egyeneslelkű, megbízható, dolgos, kötelességedet teljesítô, ne a magad, hanem a másik ember hasznát keresô ember. Légy tisztaszívű, senkinek és semminek ne légy a rabja. Legyél imádságos ember. A többit bízd a Szentlélekre. S akkor nem kell ,,önmagadat megvalósítani''. Majd ,,megvalósít'' téged a Szentlélek, s akkor azzá leszel, akinek igazában lenned kell. Így az új kezdet nem félelem és szorongás, hanem öröm lesz számodra. ======================================================================== Az egyház három arca Az egyháznak három arculata van: vándor egyház, tisztuló egyház, és a megdicsôült egyház. Mi itt a földön a vándor egyház tagjai vagyunk. A tisztító tűzben szenvedô lelkek a tisztuló egyház tagjai, míg az üdvözültek serege a megdicsôült egyházhoz tartozik. A novemberi borongós idô az élet múlandóságára figyelmeztet és a halottak napja eszünkbe juttatja elhunyt szeretteinket. Vajon mi lett a sorsuk, s milyen jövô vár ránk halálunk után? A vándor egyház A keresztény ember földi élete során vándor állapotban él. ,,Nincs itt maradandó városunk. hiszen az eljövendôket várjuk'' -- figyelmeztet bennünket Szent Pál apostol. Földi életünk értéke viszonylagos. Semmit sem vihetünk magunkkal a túlvilágra amit itt szereztünk, elértünk, birtokoltunk. Csak jócselekedeteink kísérhetnek át bennünket a másvilágra. ,,Mit használ az embernek ha az egész világot megnyeri is magának, a lelke pedig kárt szenved? Mit is adhatna az ember cserébe a lelkéért?'' -- figyelmeztet bennünket az Úr Jézus. A jó szándék nem elegendô a túlvilági üdvösség szempontjából! Jócselekedetek kellenek. Legyenek azok akármilyen csekélyek is, ha Isten iránti szeretetbôl tettük azokat, akkor örök értékük van. Minden idôk vallásában fellelhetô a vágyakozás a túlvilág iránt. Még a marxisták is azt hirdették, hogy az ember emléke a munkásosztály kollektív tudatában örökre él. Továbbá azt is mondták, hogy testünk az örök anyagban -- más formában ugyan -- örökké megmarad. A hinduk szerint lelkünk a nirvánában, a nagy végtelennel egyesül. Mi keresztények hiszünk a lélek hallhatatlanságában, de ennél jóval többen is. Ehhez alapot az a hitbeni meggyôzôdésünk nyújt, hogy Krisztus föltámadt halottaiból. János evangéliumában pedig arra figyelmeztet bennünket, hogy mindnyájan halálunk pillanatában Isten ítélôszéke elé kerülünk, és mindnyájan föltámadunk: ,,Az igazak föltámadnak és üdvözülnek, a gonoszok pedig föltámadnak és elkárhoznak'' Istennek joga van mindenkit megítélni, mert a hitre, reményre és szeretetre mindenki képes. Keresztény hitünk sajátos jellegzetessége az, hogy mi hiszünk a test föltámadásában és a személyes örök életben. A tisztuló egyház A Szentírás és az egyházi hagyomány egyértelműen tanítja, hogy van pokol. Lakói a gonoszlelkek és a kárhozottak, akik nem a megszentelô kegyelem állapotában hunytak el. A pokol az isteni szeretettôl való eltávolodás maradandó állapota, ami azért tart örökké, mert ,,ott'' nincs idô. Nem Isten távolítja el magától ôket, hanem ôk taszítják el magukat Istentôl. Azért örök kín ez a ,,magány'' -- hiszen a pokol a szeretet teljes hiányának ,,helye'' -- mert mindenki a halál után önmaga fölött mond ítéletet. Kegyetlen ítélô (és ítéletvégrehajtó) tud lenni az ember önmaga felett, de az igazi tragédia az, hogy a kárhozott nem hisz Isten megbocsátó szeretetében. Isten tiszteli az ember szabadságát és szinte ,,tehetetlen'' azzal szemben. Ha a végsô órán utasítja el az ember az isteni kegyelmet, akkor ez -- épp az ember szabad akaratából fakadóan -- véglegessé válik. Ez a kárhozat. Ám nagyon sokan halnak úgy meg, hogy tökéletlenségeket hordoz a lelkük. Hisznek Isten irgalmában, a megszentelô kegyelem állapotában is vannak (vagy legalább is ez feltételezhetô róluk), de még tisztulniuk kell. Ôk kerülnek a tisztítóhelyre, ami nem ,,hely'' és nem ,,idôben'' van, hiszen a halál után kiesünk a tér és idô kereteibôl. Hogy milyen ,,módon'' történik e tisztulás, azt bizonyossággal nem tudhatjuk. Ám az Ó és Újszövetség is szól arról, hogy az igazakért imádkoznunk kell, hogy megtisztuljanak tisztátalanságaiktól. Az egyház ezért mondat szentmiséket az elhunytakért (is!). A legnagyobb jó, amit tehetünk elhunyt hozzátartozóinkért, az, hogy a legtökéletesebb imával, a szentmisében fohászkodunk értük, Jézus érdemeire való tekintettel. A tisztuló lelkek ugyanis ,,odaát'' érdemeket az üdvösséghez már nem szerezhetnek. Ezért a vándor egyház és a megdicsôült egyház közbenjárására szorulnak, ami ,,fölerôsíti'' Jézus örök közbenjárásának ,,erejét'' az Atya színe elôtt számunkra, mivel Krisztus az egyház feje és az egyház az Ô titokzatos teste. Minden ártatlan szenvedés itt a földön, már ,,beszámít'' a tisztítóhelyi szenvedésbe, feltéve ha itt a földön ezzel a szándékkal hordozzuk keresztjeinket. A megdicsôült egyház A megdicsôült egyházhoz az angyalok és az üdvözültek tartoznak. Aki a mennyországban van, az mind ,,szent'' -- még ha nincs is mindegyikük itt a földön szentté avatva. Az üdvözültek föltámadt testükben is a föltámadt Krisztushoz hasonlóak. ,,Ugyanaz a lelkület van bennük, mint ami Krisztus Jézusban volt'' (vö. Fi. 1. 4.). Ezért Krisztuson keresztül látják az Atyát és a Szentlelket. Istenben ismerik meg egymást és tudnak a földön vándorló egyházról. Mindent Ôáltala, Ôvele és Ôbenne művelnek. Állapotuk a tökéletes igazság-ismeret és a szeretet állapota. Nincs hitük és reményük, mert mindezeket Isten boldogító színelátásában már szeretetnek mondják. Végtelenül boldogok, mert elveszíthetetlenül birtokolják Isten szeretetét. Ezért az üdvözültek nem közömbösek egymás iránt, hanem tökéletesen szeretik egymást. Szolidárisak a földön vándorló és a tisztuló egyház tagjaival és az örök hazába várnak minket. ======================================================================== Boldog karácsonyt Boldog karácsonyt! Kellemes karácsonyi ünnepeket! Ezekben a napokban ország és világszerte lapon, levélben, szóban, rádióban, TV-ben röpköd a rutinszerű jókívánság. Vajon tudjuk-e, hogy mit kívánunk? Elég-e pusztán a ,,jókívánság''? Nem elég kívánni! Ha azt akarjuk, hogy boldog legyen a karácsonyunk, akkor nekünk kell mások számára boldoggá, kellemessé tenni a karácsonyi ünnepeket. Az ünnep Heinrich Böllnek, a Nobel-díjas írónak van egy elbeszélése -- meg is filmesítették --, idôs asszonyról beszél, aki szellemileg zavaros, állandó téveszméje a karácsony. Ezért felnôtt gyermekei hónapokon át minden este úgy tesznek, mintha karácsony volna. Meggyújtják a karácsonyfa színes lámpáit. apró ajándékot hoznak neki. Aztán egyszer csak megundorodnak ettôl a játéktól, ettôl a tartalmától megfosztott külsô formától. Mert karácsony, Jézus születése nélkül. komédia. Keresztény hit nélkül karácsonyt ünnepelni, ez önmagunk becsapása. A mai magyar ember nem tud ünnepelni. Tán azért, mert az elmúlt évtizedekben ,,rákényszerítették'' a kollektív ünneplés kötelezettségét, és olyasmit ünnepeltettek folyvást vele, amivel nem tudott egyetérteni. Újra meg kell tanulnunk ünnepelni, ôszintén, szívbôl, hogy az ne legyen rutinszerű külsôség, komédia. Minden ünnep lényege az, hogy kiszakítja az embert a szürke hétköznapiságból és fölemeli a magasabb szellemi régiókba. Szembesíti az ünnep az embert magasztos hivatásával. Attól függôen, hogy mennyire fontos számunkra az ünnep tartalma, továbbá, hogy valóban emberhez méltó értékvilágot tár-e elénk, az ünnep lehet ,,kis'' és ,,nagy'' ünnep. Kell az ünnep, hogy megálljunk a rohanásban, magunkba mélyedjünk és hogy másképp lássuk önmagunkat, embertársainkat, mint a hétköznapiság szürkeségében. Az Ige testté lett Karácsony azért a legnagyobb ünnep, mert a második isteni személy Jézus Krisztus emberré lett. Földi vándorlásunk társa, emberi sorsunkat a kereszthalálig vállaló megváltó jött közénk. Ezért a megtestesülés -- Isten minden emberi elképzelést meghaladó közelsége -- a történelem legfontosabb eseménye. Krisztus születése a történelem középpontja. Születésétôl számítjuk az idôt. Ami Krisztus elôtt volt, az nem más mint felkészülés a Messiás eljövetelére. Ami Krisztus után van (az utolsó ítéletig) az meg a történelem ,,kinnlevôségének'' ,,behozása''. Helytelen tehát és nem hívô ember szájába való az ilyen beszéd: ,,i.e'' és ,,i.u'' (idôszámításunk elôtt, és után), hanem azt kell mondanunk (ahogy az egész művelt világon mondják) Kr.e. és Kr.u. (Krisztus elôtt, és után). A karácsony sokak számára csupán a szeretet, vagy a család ünnepe. De mit ér az a szeretet, amely nem a betlehemi jászolnál töltekezik? És mit ér az a család, ami nem a Szentcsalád példájából tanul? A gyakorlatban, mindennapi tapasztalatunkban látjuk: semmit. Ezért karácsonyt ünnepelni, hit nélkül, nem lehet. Mert a rántott halas vacsora, a csillogó karácsonyfa, a drága (és személytelen) ajándékhalmaz, hit és szeretet nélkül csak az ünnep külsô formája, belsô tartalom nélkül. Kegyelemteljes karácsonyt Nem elég a boldog és kellemes karácsony. Kegyelemteljes karácsonyra van szükség. A kegyelem Isten élete mibennünk. Ingyen, ajándékként, kegyelembôl kapjuk. Nem jár ki nekünk. Csak elfogadni tudjuk. Az elfogadáshoz pedig alázat kell. Hit nincs alázat nélkül. Hinni mindenki képes. ,,Született'' tehetsége van rá mindenkinek. Isten mindenkinek felkínálja szeretetét, kegyelmét. De nem kényszeríti ránk. János apostol evangéliumának prológusában azt írja, hogy Jézus ,,övéi közé jött, de övéi nem fogadták be''. Ha nem készülünk fel arra, hogy jócselekedetekkel, több imával, elmélkedéssel, önmegtagadással (önzésünk háttérbe szorításával) ,,helyet készítsünk'' szívünk jászolában a kegyelemnek, ,,aki'' megjelent kisdedként történelmünk színpadán, akkor nem fogjuk megtapasztalni, hogy a karácsony élô, jelenbeni valóság: Jézus él és valóban itt van közöttünk. Hogyan ismerhetjük ôt fel, épp a karácsonyi ünnepeken? Úgy, hogy legyôzzük önzô vágyainkat, háttérbe szorítjuk a saját ,,elképzelésünket'' és csak azzal törôdünk, hogy felebarátainknak és családtagjainknak miképp tehetnénk szebbé, boldogabbá ezt a nagy ünnepet. Ha így cselekszünk, akkor majd meglátjuk, hogy Isten válaszol. Ô fog ,,meglepni'' bennünket és olyan lelki békével árasztja el szívünket, ami minden emberi elképzelést meghalad. Tegyünk így és akkor nemcsak boldog, hanem kegyelemteljes karácsonyunk is lesz. ======================================================================== Szabadság... felelôsséggel 1994. április 16-17-én rendezte meg a Magyar Kolping Szövetség elsô országos kongresszusát. Célunk nem csupán a bemutatkozás és eddigi tevékenységünk bemutatása volt, hanem a keresztény társadalmi tanítás szerinti élet konkrét megvalósításának fölvázolása, vagyis: szabadság, erkölcsi felelôsséggel. Szabadság és szabadosság A szabadság fogalmát sokan félreértik. Úgy gondolják, hogy aki szabad, az mindent megtehet, amit csak akar. Ám ez nem szabadság, hanem szabadosság. Ha ugyanis megtehetem mindazt, ami nekem jólesik, akkor a másik is megteheti ugyanezt. Kettônk közül ki fog gyôzni? Nyilván az, aki erôsebb a másiknál. Az esélyegyenlôség csak elvileg marad meg. Gyakorlatilag mindig annak van nagyobb esélye szabadságának gyakorlására, aki tehetôsebb, hatalmasabb. Az is olcsó vigasztalás, hogy a gyôztes legyen humánus és toleráns. A gyakorlat épp az ellenkezôjét bizonyítja. Minél gazdagabb valaki, annál kevésbé van meg benne a szociális érzékenység. A szabadság téves értelmezése szerint a szabadság árucikk: pénzzel, összeköttetéssel meg lehet vásárolni. Aki pedig az erôsek hatalmi szabadságát birtokolja, elôbb-utóbb a maga ,,szabadságát'' rá fogja kényszeríteni a vesztesekre és gyengékre. A ,,mindenkinek mindent szabad'' szlogenje által megtévesztett társadalom elôbb anarchiába, ezt követôen pedig diktatúrába fut, amit persze a hatalom birtokosai hol a nép szabadságának, hol pedig a ,,szabadság birodalmának'' neveznek. Ezért kell világosan látni: a szabadság nem öncél. A szabadság az akarat döntési képessége (a latin szó ,,liberum arbitrium'', azt jelenti, hogy szabad döntés). A döntés mindig valamely ,,jó''-ra irányul, ami igaz is kell, hogy legyen, s aminek birtoklása az ember léthiányát kiegészíti, vágyait beteljesíti és a harmóniaérzet létrehozásával a boldogságot idézi elô, aminek reménye vagy elérése az öröm érzelmét kelti fel a szívben. Ha pedig így áll a dolog, akkor a korlátoktól való függetlenség és a választás lehetôsége a döntés elôkészítése csupán. Nos a szabados-szabadság gyenge pontja is itt van. Miközben folyvást a függetlenségrôl és szabad választásról beszél, megfeledkezik a döntésrôl. Pedig a döntési szabadság az igazi szabadság. Kérdezni csak az tud, aki már valamit ,,tud''. Sejti az igazságot. Helyesen dönteni az tud, aki az igazságra és jóságra rá van hangolva. Ám ehhez tudnia is kell valamit az igazságról és erkölcsi jóságról. A legfôbb igazság és jóság az Isten. Ezért hit-tan nélkül nincs idôtálló erkölcstan. Szabadság és erkölcs Az erkölcs az ember ,,belsô'' cselekedeteinek mércéje. Míg a jogrend ,,kívülrôl'', közösségileg, addig az erkölcs ,,belülrôl'', egyénileg irányítja az ember tetteit. Az ember erkölcsi lény. Ebben is különbözik az állattól. Az állat ösztön-determináció alapján cselekszik. Az ember viszont szabad: lehet jó is, rossz is. De azért -- szemben az állattal -- mind jogilag, mind erkölcsileg felelôsségre vonható. Sokan hivatkoznak -- a szabadság nevében -- arra, hogy a jogrenddel szemben az erkölcs ,,magánügy''. Ez tévedés azért, mert a szándékot (ami az erkölcsi világhoz tartozik) sokszor tett követi (ez pedig akárhányszor már ,,jogi eset''). Minden külsô tettünket belsô szándék elôzi meg. Nem mindegy tehát, hogy milyen a szándék: jó vagy rossz. Mások ismét úgy gondolják, hogy a jogrend azonos az erkölcsi renddel. Aki jogilag ,,szabályos'', az erkölcsileg is ,,tökéletes''. Mindkét vélekedés abban téved, hogy az erkölcsi rend objektivitását vagy a szélsôséges individualizmus, vagy a kollektivizmus összefüggésében meg akarja szüntetni. Így e világnézeti beállítottságok -- a liberális és szocialista -- ama közös ,,baloldali'' talajban gyökereznek, aminek éltetô táptalaja az ateizmus. Ahol ugyanis Istentôl elszakad az erkölcs, ott az erkölcsi rend forrása és számonkérôje vagy az egyén, vagy a ,,jogi'' közösség lesz. Csakhogy e létezôk nem istenek, hanem teremtmények. Az ember maradandó méltóságát épp az biztosítja, hogy Istent ismeri el élete urának, az erkölcs forrásának és a törvény számonkérôjének. Szabadság és felelôsség A ,,felelôsség'' szó minden nyelvben a megfeleléssel és válasz- adással van kapcsolatban. Felelôs az, aki feladatot kapott valakitôl és a végrehajtásról be kell számolnia. Továbbá meg kell felelnie valamiféle elvárásnak. A kollektív felelôsség szlogenje ugyanolyan veszélyes, mint az egyéni felelôsség túlhangsúlyozása: ,,csak magamnak vagyok felelôs''. A kollektív felelôsség háttérbe szorítja az egyéni kezdeményezést, a ,,csinálja helyettem más'', jeligével. A mások felelôsségére való folyamatos hivatkozás az örök kritizáló tévedhetetlenségének illúziójában ringathat ugyan, de infantilizálja a társadalmat. A ,,magamnak szabok törvényt'' individualista póza is megtévesztô: senki nem lehet bíró a maga ügyében. Magunkkal szemben vagy túlzottan elnézôek, vagy túlságosan szigorúak vagyunk. Az erkölcsöt a szabadság foka és a felelôsség komolysága minôsíti. Aki kényszerbôl cselekszik, az nem erkölcsi lény. Ám aki ,,szabadon, felelôséggel'' kíván megfelelni alkotásaival, tetteivel Isten reá szabott ,,tervének'', az elmondhatja magáról, hogy betöltötte emberi hivatását. ======================================================================== A lélek erejében Az Egyház liturgiájában nemcsak a húsvétot elôzi meg a negyven napos elôkészület, hanem a Szentlélek eljövetelét is. Az Úr Jézus az utolsó vacsorán megígérte, hogy kiárasztja a Szentlelket reánk, aki majd tanúságot tesz ôróla. A Szentlélek Úristen mintegy ,,prolongálja'' Jézus művét és tanítását egészen az Úr második eljöveteléig. Ezért Krisztus -- amint a nagyszombati tűzszenteléskor valljuk -- ugyanaz tegnap, ma és holnap, övé az idô és az örökkévalóság. Ezért vagyunk képesek arra mi -- akik a keresztségben és a bérmálásban megkaptuk a Szentlelket, hogy a ,,Lélek erejében'' tanúságot tegyünk Jézus igazáról. Tegyetek tanúságot ,,Tegyetek tanúságot rólam'' -- mondja az Úr Jézus, továbbá azt is hangsúlyozza, hogy ,,ti majd tanúságot tesztek felôlem a Föld végsô határáig'' A tanúságtétel alapvetôen fontos keresztény életünkben. Ez nem pusztán annyit jelent, hogy vasárnap vagy nagyobb ünnepeken résztveszünk a szentmisén, hanem hétköznapi életünkben is úgy élünk, úgy beszélünk és cselekszünk hogy az embereket Jézusra emlékeztessük. Vannak akik azt mondják, hogy a vallás magánügy. Kétségtelen, az is. Az sem vitás, hogy nem feltétlenül vonzó, ha a szektások módjára kérkedünk hitünkkel. De nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy ,,aki megvallja ôt az emberek elôtt, azt Ô is megvallja a mennyei Atya elôtt'' és ,,aki megtagad engem az emberek elôtt, azt én is megtagadom Isten angyalai elôtt.'' -- mondja az Úr. A Lélek erejében mindnyájan misszionáriusok vagyunk. Hány embert térítettünk már meg? Hány embert hoztunk közelebb az Istenhez? Hány emberért imádkozunk, vezeklünk vagy engesztelünk érte, helyette? Ne feledjük, hogy azért kaptuk a Szentlelket, hogy együttműködjünk vele. Európa újraevangelizálásának feladata áll elôttünk. Vajon ,,Krisztus szeretete sürget'' bennünket? Magunkba kell néznünk. Magunknál kell kezdeni. Senki sem adhatja azt amije nincs. A Magyar Kolping Mozgalom a felépítés szakaszából az elmélyülés szakaszába kell, hogy lépjen. Mit sem ér egy olyan katolikus egyesület, aminek csak keretei vannak, de ez a keret nincs megtöltve hiteles keresztény tartalommal. A prézesek feladata Elsô országos kongresszusunkon résztvett Heinrich Festing prelátus úr is, a nemzetközi Kolping-mozgalom általános prézese. Ô Kolping Adolf szellemi utóda. A Nemzetközi Kolping Mozgalomnak nincs világi elnöke. A kongresszus után Budapesten országos prézes találkozó lesz, ahol Festing úr találkozik a magyarországi prézesekkel. Elôadást tart nekik, majd a közös eszmecserét közös koncelebrált szentmise követi. A találkozó célja, hogy erôsítsük egymás hitét, épüljünk egymás tapasztalatain. Magyarországon a prézeseknek különös módon kell gondoskodniuk arról, hogy a Kolping-egyesületekben elmélyült hívô lelkület legyen, mind elméletileg, mind gyakorlatilag. Elméletileg olyan szempontból, hogy konkrét lelki programot kell kidolgozni az összejövetelek számára és biztosítani kell a tagok tevékeny együttműködését. Imádság, közös elmélkedés, a keresztény tanítás együttes megbeszélése, az Egyház legújabb tanításainak ismertetése (vö. új katekizmus, pápai megnyilatkozások, egyházmegyei zsinatok, stb.). Aki egy katolikus egyesület tagja, annak több idôt kell szánnia az imádságra, az Egyház tanításának megismerésére, hiszen tanúságot kell tennie. De mirôl tegye ezt, ha nincs mirôl? Hogyan legyen a ,,föld sója'', a ,,világ világossága'', ha maga is ,,ízét veszti'' és lelkében a bűn sötétsége lakozik? Elvégezte-e minden Kolping-tag húsvéti szentgyónását? Megkérdeztük-e magunktól, hogy mi mit adtunk a Kolping- egyesületnek? Vagy tán csak az érdekel bennünket, hogy mit kaptunk? A hazánkban elterjedt lelkiségi mozgalmak veszélye abban rejlik, hogy elsôsorban az önmegszentelôdést szorgalmazzák, de többnyire szervezetlenek és nincsenek -- vagy csak ritkán -- objektív alkotásaik. A Kolpingegyesület veszélye az, hogy sokat ad a keretre, a szervezésre, a ,,projektek''-re, alkotásokra, de ,,a Lélek erejének'' nem ad kellô teret. A lelkiséget és a tevékeny gyakorlatot össze kell egyeztetni. Nem szabad engedni, hogy az egyik kioltsa a másikat. A prézesek papok. Nekik az a feladatuk, hogy a Kolping katolikus lelkiségét biztosítsák, ôrizzék, gondozzák. A Lélek erejével Ismeretes, hogy választások elôtt áll az ország. Kolping Adolf a miénkhez hasonló helyzetben azt mondotta: ,,Nem nézhetjük tétlenül. hogy elvi ellenfeleink minden további nélkül átvegyék a társadalom irányítását. Küzdenünk kell a szellem fegyvereivel, a keresztény értékekért. Ezt még ellenfeleink is tisztelni fogják. Mi ha semmit sem teszünk, gyôzelmük esetén még le is fognak nézni bennünket''. A Magyar Katolikus Püspöki Kar körlevéllel fordul a katolikusokhoz a választások elôtti hetekben. Figyelmeztet minden hívôt, hogy lelkiismereti kötelességének tekintse a választásokon való részvételt. A hívô arra a jelöltre adja szavazatát, aki már bizonyított, életével, tetteivel, melyeket Krisztusban művelt. A körlevél óv attól, nehogy ,,bedôljünk'' a hangzatos ígérgetéseknek. Most Isten a mi kezünkbe adta sorsunkat. Rajtunk múlik, hogy krisztusi elvek, vagy ateista elvek érvényesülnek-e majd a társadalmi, gazdasági és politikai életben. Olyan pártra, illetve jelöltre kell szavaznunk, amely és aki már bizonyított. Bizonyította, hogy az Egyház javát, újjászületését akarja és így szolgálja legjobban hazája sorsát. A szavazás tehát tanúságtétel, amit a Lélek erejével kell megtennünk. Kérjük a Szentlélek Úristen segítô kegyelmét, hogy korunk ,,elvi, nyelvi zűrzavarában'' megtaláljuk a helyes utat és Istennek tetszô módon döntsünk. ======================================================================== Semleges iskola? Az iskola szívügye minden kormányzatnak. Nem véletlenül, hiszen a jövô záloga az ifjúság. Nem közömbös tehát egyetlen országnak sem, hogy milyen oktatás és nevelés történik az iskolákban. Az egyház mindig fontosnak tartotta a keresztény szellemű oktatást és nevelést. Ez társadalmilag is hasznos. Erre lehet jövôt építeni és ugyanakkor tartozunk ezzel a múltnak: a szentistváni örökségnek. Világnézeti semlegesség Hamis liberális elvekre hivatkozva sokszor hangsúlyozzák manapság a világnézetileg semleges oktatás és nevelés követelményét. Ideális esetben ez azt jelentené, hogy a tanárok ,,mindenrôl mindent'' elmondanának, egyforma értéket tulajdonítva minden információnak. Az eszményi tanár és nevelô olyan ember lenne, akinek nincs véleménye semmirôl, szenvtelen arccal mint valamiféle komputer közölné az adatokat, téziseket és a diák döntené el, hogy ebbôl mit tart fontosnak. A világnézetileg semleges iskola tanára neveléssel nem is foglalkozna. Lennének külön világnézetileg semleges nevelôk (és szülôk), akiknek nincs világnézetük (s ezért nem is tudják továbbadni azt, ami nincs), vagy pedig ha mégis rendelkeznének ezzel a ,,fogyatékossággal'' akkor ezt rendkívül ügyesen lepleznék. A gyermeknek -- akit állítólag nevelni kell -- szintén nincs világnézete. Agya ,,üres tábla'', szíve és lelke száraz szivacs: mindent befogad ami tetszik, ami jólesik neki. Csakhogy épp itt van a bökkenô. Mert, hogy ez az ,,ideális'' gyermek a ,,szent'' szabadság nevében mégiscsak válogat az információk és értékek között. Tehát van valamiféle képességi elôzetes tudása és értékorientációja. Ezt a logikai ellentmondást a világnézetileg semleges iskola úgy oldja föl, hogy a tanár-nevelô feladata kimerül abban, hogy úgymond ,,vigyáz'' a gyerekekre, nehogy valamiféle állami törvénybe ütközô ,,botrányos'' cselekedetet hajtsanak végre rábízottai. A tanuló kreativitása a fontos. Azt csinál, amit akar. Azt tanul meg, amit akar és majd maga dönti el, hogy vallásos lesz avagy sem. Sajnos e szélsôséges nézetek mögött helytelen emberkép húzódik meg. Abból a feltételezésbôl indul ki, hogy a gyermek eleve úgy születik, hogy nincs szüksége nevelésre, mert szabadságát tökéletesen, visszaélésmentesen tudja használni. Az iskolában kapott ismeretekrôl is tökéletes bizonyossággal el tudja dönteni, hogy melyek hasznosak számára, mert kétségbevonhatatlanul tudja, hogy mi igaz és mi téves. Katolikus iskolák Bár sajnos nagyon kevés van belôlük, hazánkban mégis sok katolikus iskola példaértékű. Nem attól katolikus az ilyen iskola, hogy benne papnövendékeket képeznek, hanem azért, mert ott katolikus szellemben oktatnak és nevelnek. Ez azt jelenti, hogy minden tantárgy tanításában rámutatnak arra, hogy a katolikus egyház milyen kulturális értékkel gyarapította az európai és magyar szellemi életet. Pontosabban, itt nem hallgatnak tudatosan ezekrôl az értékekrôl. A nevelés katolikus jellege pedig abban nyilvánul meg, hogy a tanárok-nevelôk olyan légkört tudnak teremteni az iskolában, hogy példájuk és keresztény vallási meggyôzôdésük vonzó emberi magatartásban kisugárzik a gyermekekre és minden kényszer nélkül, a jó példa erejével hat. Spiritualitást sugallnak a materializmussal szemben, elôsegítik a gyermekek személyi értékeinek kibontakozását. Kölcsönös tiszteletet kívánnak meg mindenkitôl. Így formálják szolidárissá, egymásért felelôsséget vállalóvá a közösséget. A szív nagylelkűségére mutatnak példát és segítik a gyengébbet. Ezzel a szeretet légkörét alakítják ki az iskolában. Az eszményi katolikus iskola olyan, hogy akárhányszor a gyermek szívesebben tartózkodik itt, mint odahaza. Hitoktatás az iskolákban Gyakran halljuk mostanság: a hitoktatás a templomban történjék. A hitoktatást zárjuk ki az iskolából, mert az iskola világnézetileg semleges intézmény. Ha meg is tűrik az iskolában a hittant, az csak különórában, fakultatív módon lehetséges. A hitoktató, hittanár nem lehet a tanári kar tagja stb. Próbálkoznak azzal is, hogy hittan helyett valamiféle Isten nélküli erkölcstant tanítsanak. Ez sajnos képtelenség, mert hittan nélkül nincs életképes erkölcstan. Bizonyos, hogy hitbeli meggyôzôdésre senkit sem lehet kényszeríteni. Az sem kétséges, hogy a templomi hitoktatásnak egyházi közösségépítô szerepe van és élôbbé, természetfölöttibbé teheti a hitoktatás tartalmát. Ám az is bizonyos, hogy hazánkban a történelmi vallásoknak kiemelt szerepet kell tulajdonítani, mert egész nemzeti kultúránk e vallások szellemiségéhez kötött. Ezért a bibliai világszemléletet meg kell ismertetni minden tanulóval, még akkor is, ha az nem vallásos környezetbôl jött. Ezt elônyben kell részesíteni minden más -- az európai hagyománytól idegen -- vallással szemben. Csak a bibliai világnézetre épülhet az az erkölcs, ami Európa és hazánk emberhez méltó jövôjét biztosítja. ======================================================================== Mérleg A Magyar Kolping Szövetség 1994 novemberében tartotta megalakulásának negyedik évfordulóját, s egyben -- a Szabályzat szerinti -- elsô tisztújító ülését. Ez alkalom kiváló lehetôség volt a visszatekintésre, önvizsgálatra, mérlegelésre. Mit tettünk, hogyan tettük, Adolph Kolping szellemében cselekedtünk-e? Istennek hála Elsô szavunk a hála szózata. Hálát kell adnunk az Úrnak azért, hogy I 990. ôszén újra hivatalosan megalakulhatott -- Magyar Kolping Szövetség néven -- a Boldog Adolph Kolping alapította Katolikus Legényegyleti mozgalom hazánkban, ami 1856-tól 1946-ig hivatalosan működött Magyarországon és oly sok áldás forrása volt. Köszönetet kell mondanunk hazai és német barátainknak, akik az illegalitás évei alatt, nem csekély áldozatok árán, sem hagyták kihunyni a pislákoló mécsest, segítettek, cselekedtek, csendben észrevétlenül és alapját képezték annak, hogy 1990-ben már hét működô Kolping-család tevékenysége révén megalakulhatott a Magyar Kolping Szövetség. Hála legyen Istennek azért, hogy Szentlelkének kegyelme által sokakban ébredt föl a vágy: elkötelezetten szolgáljuk Istent embertársainkban által, szeressük Jézust felebarátainkban, folytassuk becsületes munkánkkal Isten teremtôi művét. Hála azért a sok áldozatért, ami a Kolping-családok megszervezése. fenntartása során megnyilvánult hazai és külföldi -- elsôsorban az augsburgi Kolping-testvérek -- munkájában. De hálát adunk a keresztekért is, amiket esetleg hordoznunk kellett, hiszen az Úr ezzel is nevelni akart bennünket, hogy ,,Fia képmását öltsük magunkra''. Hibáink Amikor mérleget készítünk, szembe kell néznünk hibáinkkal is okulásként, hogy kijavíthassuk azokat. Ismernünk kell erényeinket, hogy továbbfejleszthessük azokat. Hibáinkat elsôsorban önmagunkban, és nem másokban, vagy a körülményekben kell keresnünk. Legtöbbször nem voltunk jó keresztények. Adolph Kolping a munkás-iparos ifjúság keresztény- értékrend szerinti, emberi, erkölcsi fölemelkedését tűzte ki célul. ,,Aki másokért kíván élni, annak a szívét kell zálogba adni'' -- mondta. Vajon tiszta szívvel fáradoztunk-e a Kolping-mozgalomban embertársainkért? Tán csak az ,,ügyet'', a szervezést, a ,,projekteket'', az utazási lehetôségeket, vagy az anyagi hasznot tartottuk szem elôtt, és az ember valahol ,,elveszett''? Hiúság, érvényesülési vágy vezérelt-e bennünket az egyesületi életben? Lehet, hogy ,,úgy álltunk hozzá'' a közösségi feladatokhoz, hogy ,,más is hozzáférjen''? ,,Adtunk'' -e, vagy csak azt néztük, hogy mit kaphatunk a Kolping-mozgalomtól? ,,Beszerveztünk'' -e másokat is a Kolpingba, avagy tétlenül néztük, hogy az úgymond ,,nehezebb esetű'' fiatalok hogyan kallódnak el? Persze, hogy vannak és lehetnek nehézségeink! A közösségi tudatot kiölték belôlünk az elmúlt negyven év kollektivizálásában. Nyugatról is csak az önzô materialista szellemet vettük át. Helyesen írja Izaiás próféta: ,,Mindnyájan eltévedtünk, ki- ki a maga útjára tért''. Érezzük, hogy ez így rossz. De teszünk-e valamit ellene? Ne a másiktól várjuk a kezdeményezést, a -- néha hôsiességet igénylô -- jó példát. Mi legyünk a jó példa, és jönni fognak utánunk mások! Erényeink Fô erényünk -- figyelembe véve sok szerencsétlen hazai adottságot -, hogy létezünk, mozgalmunk országos szinten növekszik, gyarapodik. A Magyar Kolping Szövetség hivatalos egyházi egyesület lett, amit a Magyar Püspöki Kar elismer, felügyel, értékel s támogat. Ez nemzetközi súlyunkat is növeli, s hazánkban a legjobban szervezett katolikus egyesület a Kolping. Számos lelkes tagunk van. Sikerült a plébános urakat is megnyerni mozgalmunknak, mert látják, értik: a Kolping nem ,,egyház'' akar lenni az egyházban, nem szekta, hanem tenni akar, és tesz is az egyházközség érdekében, ott és amikor kell. Ez a ,,tevés'' tesz vonzóvá bennünket egy olyan világban, ahol csak beszélnek, ,,bölcs'' tanácsokat osztogatnak, a cselekvést a másiktól várják, de a ,,munka végét'' nem fonják meg. Szakiskoláink, egyesületi épületeink, kollégiumaink, rendezvényeink, újságunk, könyvkiadásunk, tisztes szórakozásunk, lelki programjaink, hívô aktivitásunkat bizonyítják és tekintélyt szereznek nekünk és a nemzetközi Kolping-mozgalomnak. Nem csak a jó gondolat, a jó tett, hanem a jó munka is nemesítôen hat vissza az emberre! Így válhatunk -- alapítónk példájára -- mi is a ,,tettek misztikusává'', ahogy ezt a Szentatya Kolping atyánkról mondta boldoggá avatása alkalmából. ======================================================================== Isten adósai vagyunk Mindnyájan lekötelezettei vagyunk Istennek. Isten elôbb szeretett minket, mint mi Ôt. Karácsonykor erre gondolunk. Adventben erre készülünk. ,,Isten nagyobb a mi szívünknél.'' Ôt nagylelkűségben nem tudjuk felülmúlni. Mégis, adósságunkat Isten és ember felé törlesztenünk kell. Ez teszi boldoggá az adventi készülôdést és a karácsony ünneplését. Adventi várakozás Az advent várakozást jelent. De nem csupán passzív várakozást. Az adventi idô aktív várakozás is. Mert valakinek az eljövetelére várunk. Erre pedig fel kell készülnünk. Az ószövetség errôl szól. Bemutatja Isten örök tervét a világgal és az emberrel. Isten a világot és az embert jónak teremtette. A bűn, a rossz, a szenvedés és a halál nem Isten műve, hanem az ember visszaélése legszebb isteni ajándékával, a szabadsággal. Isten megtehette volna azt, hogy nem ajándékozza meg az embert szabadsággal. Ám akkor nem lettünk volna különbek, mint az állatok. Az áteredô bűn lényege azt, hogy az ember megkérdôjelezi Isten Jóságát és emberszeretetét. Ez a bűn lavinaként száguld végig az emberiség történetén. Rombol és pusztít, Isten Fia azért lett emberré, hogy e pusztítás útjába álljon. Értünk és helyettünk ,,elpusztult'', hogy mi ne haljunk meg örökre. És halottaiból föltámadt, hogy halálunk után mi is vele együtt megdicsôülhessünk és örökké éljünk. Az áteredô bűn nem rontotta meg annyira az embert, hogy ne tudná segítségül hívni az Úr nevét. Nem csak Káin típusú emberek vannak. Léteznek Ábel típusú emberek is. Akik a rossz útjába állnak azzal, hogy föláldozzák magukat. Jézus az ábelita ember típusát testesíti meg. Ezt az emberi magatartást legitimálja. Azóta csak így érdemes élni, mert egyedül a jézusi emberség adhat méltóságot az embernek. Az ószövetség nagyjai érezték ezt. A választott nép számos bírája, királya, prófétája törekedett arra, hogy az Úr törvénye szerint éljen, de a törvény csak ,,nevelônk volt Krisztusra'', ahogy ezt Szent Pál apostol szépen fogalmazza meg a Galatákhoz írt levelében. A törvény csak eszköz. A cél Krisztus. Az ószövetség csak várakozás és felkészülés, a beteljesedés a Messiás eljövetele: a megtestesülés és megváltás. Felkészülés Amint az ószövetség nagyjai hittel és a törvény megtartásával készülôdtek a Messiás eljövetelére, úgy nekünk is a törvény megtartásával és elmélyült hittel kell készülôdnünk az adventi szent idôben Krisztus Urunk születésének ünneplésére. Példaképünk ebben Keresztelô Szent János a Megváltó elôhírnöke. Figyelmeztetése nekünk is szól: ,,Készítsétek az Úr útját, egyengessétek ösvényeit''. Utat kell készítenünk az életünkben az Úrnak, hogy megszülethessen karácsonykor újra a mi szívünkben is. Az utat egyengetni kell. Sok fölösleges akadálytól meg kell szabadulnunk. Meg kell ôszintén kérdeznünk magunktól: vajon mi akadályozza az Úr lelkünkben lakozását? Bűnök, mulasztások? Aki azt meri állítani magáról, hogy bűn nélkül való, az hazug -- tanítja Szent Jakab apostol. Nem szabad önelégülten nézni iletünket. Meg kell szívlelnünk a régi latin mondás igazságát: ,,Qui non proficit, deficit'', -- aki nem halad elôre, az visszafelé halad. Sok súlyos, halálos bűn elôkészítôje az, hogy apró hibáinkat elkönyveljük, mint megváltoztathatatlan öröklött tulajdonságot, vagy a környezet megmásíthatatlan hatalmát. Veszélyes lehet az is, amikor szándékos bocsánatos bűneinket felületesen kezeljük, mondván, hogy ez nem is olyan nagy bűn, mások is így csinálják. Hányszor elégedünk meg azzal, hogy csupán áhítozunk azután, hogy valami jót tegyünk, aztán vélt, vagy valós gondjainkra hivatkozással, vagy kényelembôl elmulasztjuk azokat a jócselekedet lehetôségeket, amelyeket gyakorolhattunk volna, sôt amit adott helyzetben -- nem egyszer állapotbeli kötelességbôl -- nekünk magunknak kellett volna megtenni. Látszólag egy helyben toporog az életünk és az isteni élet ereje, a kegyelem azért nem tud működni bennünk. Keresztelô Szent János ezért figyelmeztet: ,,Térjetek meg, hogy eljöhessen közétek az Isten országa''. A megtérés önvizsgálat, ôszinte gyónás és a kapott kegyelem segítségével új életkezdést jelent. Ne hivatkozzunk arra, hogy úgyis hiába gyónom meg bűneimet, semmi sem változik. Valószínűleg azért, mert mi magunk nem teszünk semmit a gyónás után. Ha tennénk, az Úr kegyelme ,,szárnyakat adna'' jó szándékunkhoz. Elmélyülne és élôvé válna hitünk. Sokkal inkább rá tudnánk hagyatkozni Istenre. Nem lenne bennünk annyi fölösleges aggodalom, békétlenség, elégedetlenség. Szűz Máriával, az adventi idô másik nagy példaképével mi is odaadással tudnánk mondani: ,,Az Úr szolgálója vagyok, legyen nekem a te igéd szerint''. Beteljesedés Akkor lesz szép és jó karácsonyunk, ha adventben megfelelôképpen felkészültünk az Úr eljövetelére. A felkészülés gyümölcse a megtérés, ami a beteljesedés feltétele. A megtérésben tudatosul bennünk, hogy Jézus sokkal jobban szeret minket, mint mi ôt. Ezért hálásak vagyunk neki. Azt tesszük, amit kíván. Ô pedig azt kívánja, hogy bízzuk magunkat a mennyei Atyára, amint ezt Ô tette. Azért küldte el nekünk a Szentlelket, hogy gyöngeségeinkben segítségünkre legyen a Lélek. Azzal is kimutathatjuk hálánkat iránta, hogy szeretjük ,,testvéreinket'', akiket Ô is ,,testvéreinek'' mondott. Ez minden emberre vonatkozik, de elsôsorban a rászorulókra. Karácsony ünnepén ezért ajándékozunk. De mit ér az olyan ajándékozás, amiért viszont ajándékot kapunk. A hitetlenek és pogányok is tudnak így ajándékozni. A mi ajándékozásunk rejtekben történjék. Általunk maga az Úr ajándékozza meg a rászorulót. Nézzünk körül környezetünkben. Minden Kolping-család meg fogja találni azt az embert, vagy közösséget, akin, vagy amin csak ô segíthet és teheti boldoggá karácsonyát. Az új esztergomi Kolping Szakiskola kollégistái között sok rászoruló serdülô fiatal van. Ruhára, cipôre van szükségük. Szüleik szegények, maga az iskola is szegény. Orvosság gondjaik vannak. Íme az egyik lehetôség. Az örök élet szempontjából egyedül csak az a miénk, amit a másiknak odaadunk, mert azt Jézusnak adjuk. Ha úgy teszünk, a jutalmunk sem maradhat el. A beteljesedés az, hogy nem csak boldog karácsonyt kívánunk másoknak, hanem boldoggá is tesszük karácsonyukat. Akkor majd a mi karácsonyunk is boldog lesz. ======================================================================== Múltból a jövôbe Újból elmúlt egy esztendô az életünkbôl. volt sok jó és sok rossz is. Van amire szívesen visszaemlékezünk, van amit inkább szeretnénk elfelejteni. van ami reménységre buzdít, de olyan is van, ami csak fokozza a reménytelenségünket. Mégis, minden esztendôben boldog új évet kívánunk egymásnak, kifejezve ezzel azt, hogy van az életnek értelme, és talán van még terve velünk az Istennek. A világ értelme Szilveszterkor, és az új év napján akarva-akaratlan eszünkbe jut, hogy van-e az életnek értelme? Ez a kérdés sajátosan a magunk életének értelmével kapcsolatosan vetôdik fel. Ám mivel ,,senki sem sziget'' (Thomas Merton), ezért e kérdés fölveti a világ és a történelem értelmét, mivel mindnyájan ennek részei is vagyunk. A világ olyan nagyság, ami az einsteini fizikai világkép tükrében ,,véges, de határtalan''. Az ôsrobbanásról szóló ún. táguló világegyetem kozmológiai elmélete is arra utal, hogy a világmindenségnek kezdete volt, s azóta beszélhetünk idôrôl. Ha pedig kezdete volt, akkor egyszer vége is lesz. A Biblia errôl tanúskodik, amikor azt tanítja, hogy a világot Isten teremtette s ez a múlandó világ egyszer eljut végállapotához, amikor Isten mindent újjáteremt. Az újjáteremtô már elérkezett történelmünkbe. Ô Jézus Krisztus, az Isten Fia. Szent Pál apostol azt tanítja, hogy ez a teremtett világmindenség még nem jutott el fejlôdésének végsô szakaszába. Már működnek benne az új teremtés erôi, hiszen amint a Római levélben írja ,,a teremtett anyagvilág vajúdik, amíg el nem jut Isten fiainak dicsôségére'' Vagyis az új teremtés erôi már működnek e világban, de a világ még nem jutott el abba az állapotba, hogy egészen alkalmas legyen a benne levô szellemiség kinyilvánítására. Természetfölötti értelemben pedig arra, hogy mindenestül Krisztus vonásait hordozza. Van tehát a világnak értelme, mert van természetfölötti jövôje. Az értelmes jövô adja meg a jelen és a múlt értelmét is. A történelem értelme Ha a múltra úgy tekintünk, mint megtörtént események kronológiai egymásutániságára, akkor csak megtörtént dolgokról beszélhetünk, de nem történelemrôl. A történelem nem más, mint a megtörtént események értelmezése. Az értelmezés mindig valamiféle egész szerinti szemléletet feltételez, vagyis azt, hogy van valami maradandó érték, igazság, amely egybe fogja a múltat, jelent és jövôt, és meghaladja az idôt a folytonosság és maradandóság biztosításával. A történelem keresztény értelme az, hogy az idô beteljesedett, vagyis ,,megérett'' azzal, hogy Isten Fia emberré lett, és megváltott bennünket a keresztfán az áteredô bűntôl. Azóta már a történelem csak a ,,kinnlevôségét'' hozza be a világ végezetéig, amíg be nem érnek az emberi cselekedetek oksági összefüggései. Az utolsó ítéleten nyilvánvalóvá válik, hogy a történelem folyamán minden Isten dicsôségét szolgálta és végül minden a ,,maga helyére'' kerül. Életünk értelme Életünk hasonlít a kirakós társasjátékhoz, ahol míg az egész kép össze nem áll, úgy tűnik, hogy az egyes részleteknek néha nincs is értelme, vagy ha van, nem biztos, hogy az, ami a teljes kép kirakása után kiderül. Egyedül Isten ismeri az egész világ és a teljes történelem értelmét, és a mi életünk értelmét az egész összefüggésén belül. Mindenkinek más és más feladatot szabott meg az Úr földi életére. Olyan feladatot, amit egyedül csak mi tudunk végrehajtani. Ez a feladat szabja meg életünk értelmét. Azért kell ismernünk az egyház tanításából Isten örök terveit az emberrel, mert a mi életünk -- Istennek tetszô módon csak e keretek között kaphatja meg méltósága szerinti értelmét. Ám ennek felismerése nem könnyű feladat. Van aki már ifjú korában felismeri életének természetfölötti hivatását, küldetését, van aki késôbb jön rá. Egy azonban bizonyos: nem véletlenül születünk, és nem véletlenül engedi a mi Istenünk, hogy éljünk. Ha élünk, akkor az Úrnak még terve van velünk. Ezt kell felismernünk, e szerint cselekednünk. Lehet, hogy még tartogat számunkra valami szép feladatot, de az is lehet, hogy idôt ad még arra, hogy megtérjünk, vagy korábbi vétkeink miatt vezekeljünk. Ám Isten tervében ok nélkül semmi sem történik. Néha nem térhetünk ki bizonyos meghatározottságok elöl, amelyek életünknek irányt szabnak. Becsületes eszközökkel helyzetünkön nem változtathatunk. Tudnunk kell azonban azt, hogy a ,,Nagy világszínpadon'' (vö. Calderon de la Barca) nem az számít, hogy milyen szerepet osztottak ránk, hanem egyedül csak az, hogy miképpen játszottuk el. ======================================================================== Elmélet és gyakorlat Az Úr Jézus sem csupán tanított a megváltásról, hanem meg is váltott minket bűneinktôl. Nem elég tehát a jó szándék. A jó szándéknak tettekkel kell párosulnia. Szent Jakab apostol levelében arra figyelmeztet bennünket, hogy ne csupán hallgatói legyünk az igének, hanem cselekvôi is, mert máskülönben önmagunkat csapjuk be. Azt is írja, hogy ,,a hit cselekedetek nélkül önmagában holt'' (Jak 2,17). A nagyböjti szent idô elôkészület húsvétra, megváltásunk nagy ünnepére. Az Úr Jézus sem csupán tanított a megváltásról, hanem meg is váltott minket bűneinktôl. Nem elég tehát a jó szándék. A jó szándéknak tettekkel kell párosulnia. Elmélet Már Aristoteles a nagy ókori görög filozófus is látta, hogy az ember aktivitása három tevékenységben nyilvánul meg: Az elméleti (értelmi), a gyakorlati (erkölcsi) és az alkotói (művészeti, technikai) aktivitásban. Az értelmi tevékenység tárgya az igazság megismerése, az akarati aktivitás célja az igaz tett megvalósítása, az alkotás célja az igaz és jó mű létrehozása. Az elmélet fontos. A bölcs ember elôször gondolkodik, megfontol, utána cselekszik. Épp a bölcs megfontolás különbözteti meg az állati cselekvést az emberitôl. Az állat is tevékenykedik, ösztönei alapján vagy próba-szerencse alapon. Az ember kitűzi a célt, mert igaznak, jónak, hasznosnak tartja, s aztán igyekszik a célnak megfelelôen cselekedni. Az igaz és jó gondolatokhoz azonban helyes elvek kellenek. Ezért kell gondolkodni, tanulni, tapasztalatokat cserélni és kiértékelni. A logikailag koherens gondolatokból elmélet születik. Ez valamiféle általános, minden esetre alkalmazható igazság. Korunk emberét az jellemzi, hogy szívesen hallgat meg jó gondolatokat, ötleteket. Szívesen hallgat elôadásokat. Szívesen kritizál, vagy teszi meg saját észrevételeit. Ámde a gyakorlati megvalósítás sokszor elmarad. Másoknak ajánljuk a gyakorlati megvalósítást: ,,Így kellene tenni, úgy kellene tenni'', ,,ezt kéne csinálni, meg amazt kéne csinálni''. Miért nem csinálom én, vagy te? Mert nincs idôm --válaszoljuk. Pedig nem egészen errôl van szó. Ideje mindenkinek van arra, amihez van kedve. Inkább lanyhák vagyunk, vagy épp nem merünk felelôsséget vállalni. Gyakorlat A régi latin közmondás szerint ,,az elmélet gyakorlat nélkül olyan, mint a kocsi kocsirúd nélkül''. Jó tanácsok adásából és kapásából nem lehet megélni. Tettekre van szükség. Azért is félünk a tettektôl, mert sokszor úgy érezzük, hogy nem tudjuk oly tökéletesen megvalósítani, mint ahogy elgondoltuk, tehát akkor jobb hozzá sem kezdeni. A tett halála az okoskodás. Papok vitatkoztak egy társaságban arról, hogy miképpen kell Krisztus szellemében embertársainkat szolgálni. Jobbnál jobb ötletek támadtak, s mind jobban elhúzódott a beszélgetés. Közben a társaságból az egyik lelkipásztor észrevétlenül eltűnt. Meglátogatott a kórházban egy beteget. Mire visszaérkezett a társaságba, még mindig folyt a vita, növekvô szenvedéllyel. Ô azonban nem vitázott. Nagyon nyugodt volt. Tettekre váltotta ugyanis az elméletet, amirôl paptársai teológiai vitát folytattak. Ne feledjük: Az Úr Jézus az utolsó ítéleten nem elméleti tételeket fog tôlünk ,,kikérdezni'' hittanból hanem olyan ,,humanista'' tetteket fog számon kérni, ami minden embertôl számon kérhetô: ,,Éheztem és ennem adtatok, szomjaztam és innom adtatok, beteg voltam és meglátogattatok, börtönben voltam és fölkerestetek, vándor idegen voltam és befogadtatok, ruhátlan voltam és felruháztatok'' (Mt 25,35- 36). A Kolping-mozgalom példaképe boldog Adolf Kolping, akit II. János Pál pápa ,,a tettek misztikusának'' nevezett. Dr. Bánk József nyugdíjas váci érsek-püspök mondotta nekem: ifjú pap korában hivatalos ügyben Pestre kellett jönnie. Szállást keresett egy éjszakára. Szállodára nem volt pénze. Több kolostorban, egyházi intézménynél próbálkozott. Kérésére ,,kegyes'' kitérô válaszokat kapott. Aztán végül próbálkozott a Rottenbiller utcai Katolikus Legényegylet székházában. Ott azonnal szívélyesen befogadták, minden szükségessel ellátták. Amikor a Kolping- mozgalomról beszélgettünk, neki ,,csak'' ez jutott az eszébe. Nem az elmélet (pedig világhírű egyházjogász professzor volt) hanem a gyakorlat, a jó tett. Mert ez maradandó. Nem csupán az ember, hanem Isten is csak erre ,,emlékszik''. Alkotás Rómában láttam egy filmet. Sok Jézusról szóló filmet láttam már, de a híres olasz rendezô, Rosselini filmje különösen megragadott. Ebben a filmben Jézus ugyanis nem csak imádkozott, tanított, hanem fizikai munkát is végzett. Segített az apostoloknak a halfogásban. A munka életünk velejárója. A munka nem csupán az áteredô bűn büntetése. A munka is meg van váltva, azért mert a mi Megváltónk ezt is megváltotta, megszentelte. Maga is ács volt harminc éves koráig Názáretben, akárcsak nevelôatyja, Szent József. A munka szent dolog, ha úgy tekintjük, hogy általa a Teremtô Isten munkatársai vagyunk, aki ránk bízta a világot, hogy folytassuk a teremtés művét Isten dicsôségére. A munka tehát alkotás. Részesedés Isten teremtô aktivitásából. Ezért lelkiismeretesen, felelôsséggel kell végeznünk. Nem pusztán a pénzért. Nem is csak az emberek tetszéséért. Önmagunkért, felebarátainkért, Istenért. Ô látja igyekvésünket és nem is annyira az eredményt, hanem a hűséget értékeli. Ha munka közben Istenre tekintünk (az Ô nevében kezdjük és végezzük munkánkat) könnyebben viseljük a nap terhét, kevesebbet idegeskedünk és a jól végzett munka öröme ragyogja be mindennapjainkat. Keresztes Szent János, a nagy spanyol kármelita misztikus e témáról így ír: ,,Ön azt kérdezi, hogy miképpen szolgálhatja legmegfelelôbben Istent? Teljesítse Isten erkölcsi parancsait és végezze mindennapi munkáját a lehetô legtökéletesebben''. Ennél megszívlelendôbb gondolatot mi sem találhatunk az elmélet és gyakorlat összeegyeztetésére. ======================================================================== Életünk: emmauszi út Mindnyájan az emmauszi tanítványok utódai vagyunk. Amint ôk találkoztak a föltámadt Krisztussal, úgy találkozhatunk mi is vele. Ám ennek feltételei is vannak. Melyek ezek? Együtt lenni Az emmauszi tanítványok együtt voltak, s így mentek a Jeruzsálemen kívül lévô Emmausz nevű helység felé. Megtehették volna, hogy csüggedésükben külön-külön térnek vissza régi életükbe, de ôket összetartotta a közös élmény: a Názáreti Jézussal töltött idô, s Jézus tanításának varázslatos ereje. Jézus hozta ôket össze. Jézus tartotta meg ôket a közösségben. Azt hitték, hogy most már mindennek vége, de azért együtt maradtak Jézus nevében. Ha reményük el is halványodott, még megmaradt a hitük és szeretetük. Ha valaki úgy érzi, hogy eltűnt az Isten életébôl és már nincs tovább remény, azért még együtt maradhat olyan emberekkel az ,,Emmausz felé vezetô úton'', akikkel megoszthatja szomorúságát, mert az együttlét óvja a hitet, ápolja a szeretetet és segít, hogy a reménytelenség ellenére remélni tudjunk. Az emmauszi tanítványok Jézusról beszéltek. Arról, hogy mi történt Jeruzsálemben azokban a napokban. Miképpen veszítették el reményüket Jézus halálával. Tán nem is ô volt a Messiás? Miben reménykedjenek ezután? Lesz-e a nép számára üdvösség? Ilyen és hasonló kérdések gyötörték ôket. Kétségeiket nem titkolták egymás elôl. Ám a reménytelenségbôl a kiutat Jézus tanításának összefüggésében keresték. És ez a döntô. Ha a bajban egymással tudunk Jézusról beszélni, akkor a kiutat is könnyebben megtaláljuk. Elfogadni az idegent Nem volt ez könnyű a hívô zsidóknak. A vándor, idegen mindig gyanús volt a számukra. Elôítélettel kezelték. Ám az emmauszi tanítványok ,,Jézus iskolájába'' jártak. Túltették magukat az elôítéleten. S ez üdvösségükre szolgált. Az ,,idegenség'', a ,,másság'' mindig bizonytalansági érzést kelt az emberekben. Nem tudja mire számíthat. Nem könnyű feladni a járt utat a járhatatlannak tűnôért. A gondolatok, érzések, szándékok beidegzettségének feladása kockázattal járhat. Ám a bizalom -- ha Istenre támaszkodó bizalomra épít -- elôbb-utóbb meghozza gyümölcsét. Hiszen Isten sokféleképpen közelítheti meg az embert. S lehet, hogy az ô ,,más-sága'', ,,idegensége'' az, ami kizökkenthet rutin-világunk állóvizének posványából. Tanulékonynak lenni Az emmauszi tanítványok szóba álltak a hozzájuk csatlakozó ismeretlen vándorral. Legyôzték kezdeti bizalmatlanságukat. Kérdésére -- hogy mirôl beszélgetnek, miért szomorkodnak -- ôszintén feltárták bánatukat. Jézus meghalt, és ezzel az ô reményük is szertefoszlott. Pedig úgy hitték, ô szabadítja majd meg Izraelt. S akkor a vándor-idegen föltárta nekik az Írások mélyebb értelmét. Hogy mindennek így kellett történnie. Amire ôk eddig gondoltak, az igaz. Csakhogy kevés. Amikor Isten valamit elvesz az embertôl, azért teszi, hogy sokkal többet és jobbat adhasson helyette. A Messiásnak meg kellett halnia, mert csak az áldozat hoz gyümölcsöt. Az üdvösség nemcsak a zsidóknak szól, hanem minden embernek. S az üdvösség tartalma nem Izrael politikai felszabadulása, hanem az emberi nem megszabadulása a bűn és a halál átkától. Ha valaki abból indul ki, hogy csak az lehet igaz, ami én gondolok vagy tapasztalok, s ha mások véleményét, tapasztalatait is csupán annyiban fogadja el, amennyiben az ôt igazolja, annak bezárul az élete. Mindenben és mindenkiben pusztán önmagét keresi és látja. Azért, mert gôgös és hiú. Ám aki tanulékony, az alázatos és szerény. Ezért mindig fiatal, mindig van jövôje. Találkozhat a ,,meglepetések'' Istenével, aki kegyelmével túllendítheti ôt élete holtpontján és új életet ajándékozhat neki. Az odafigyelés a másikra bizalmat ébreszt. A bizalom hitre nevel. Hit nélkül nem lehet találkozni Istennel. De aki belemerészkedik az élô hit kalandjába, annak Isten bizonyítékot ad. Megmutatja magát neki. Találkozás az Eucharisztiában Elfáradtak és betértek az ,,idegen''-nel az emmauszi fogadóba. És a ,,kenyértörésben'' felismerték Jézust a Feltámadottat. Ó mondotta az utolsó vacsorán: ,,Nincs nagyobb szeretet annál, mint amikor valaki életét adja barátaiért'' -- írja János apostol. Ez válik jelenvalóvá és hatékonnyá minden szentmisében. Az eucharisztikus áldozat a szeretet szentsége. A bűnökért való engesztelés, a másokért élés áldozatának jele és eszköze. A benne való részesedés Krisztusivá formálja az embert. Az Ô halálának és föltámadásának hirdetése, amíg el nem jön. Ezért minden szentmiseáldozat húsvéti örömünnep. A keresztre feszített és föltámadt Krisztussal való élô találkozás. Az apostoloknak és utódaiknak ezért szól a parancs: ,,Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre'' A szentmisén való részvétel csak akkor gyümölcsözô, ha talentumainkat nem ássuk el. A kapott isteni szeretetet tovább kell adni. Nagylelkűen. Úgy, ahogyan kiáradt ránk. Így a felebaráti szeretet minden tette a ,,kenyértörésben'' való találkozás lehetôségét hordozza a Feltámadottal. Válasz és bizonyíték az együttlét, s az üdvös szomorúság a Jézusról szóló beszéd, a ,,másság'' vállalása, a tanulékonyság a hit számára. ,,Ugye lángolt a szívünk, amikor feltárta az Írásokat'' -- mondták a tanítványok. Lám, így változott át a hittel keresôk szomorúsága tiszta örömmé. Találkozás az apostolokkal Az emmauszi tanítványok ,,lángoló szívvel'' visszatértek Jeruzsálembe, az apostolok közösségébe. Hitük itt objektív megerôsítést kapott. Az apostolok is beszámoltak nekik a Feltámadottal való találkozásukról. Kleofás és társa nem szakadtak el az egyháztól. Nem dédelgették magukban ,,privát'' élményüket. Megosztották azt az apostoli egyházzal. Az élô Istennel való találkozás nem magánügy, hanem a társadalom ügye is. ,,Mi nem hallgathatunk arról, amit láttunk és hallottunk'' vallja Péter és János apostol a fôtanács elôtt, amikor Jézus feltámadásának hirdetése miatt kérdôre vonják ôket. Az apostolok tanúságát arról, hogy Jézus él -- az apostoli egyháztól vettük és általa, vele közösségben kell azt továbbadnunk, mai emmauszi tanítványoknak. ======================================================================== Anyagi vagy szellemi érték? Az ember szellemi természete olyan, hogy képességileg a legfôbb jóra, az igazságra, egységre, szépségre, tökéletességre vágyik, aminek elérésében személyesen is érintve van, az ember számára a hozzá méltó legfôbb érték csak a szellemi személyes és egy Isten lehet, aki a legtökéletesebb érték. Értékválságban élünk. Új értékrend kialakítására van szükség -- halljuk itt is, ott is. A rendszerváltásig a marxista ideológia határozta meg számunkra az értékrendet. Akik ebben hittek, azok értékválságba jutottak. Akik nem hittek benne, vagy csak látszatra vallották s ezek voltak többségben, azok jobban feltalálták magukat. Korábban is gyakorlati materialisták voltak, most is azok s a nyugatról importált fogyasztói értékszemlélet irányítja életüket. Kérdés, hogy ez az új ,,értékrend'' méltó-e az emberhez? Érték és értékrend Elôször is tisztáznunk kell, hogy mit jelent ez a fogalom ,,érték''? Az érték önmagában mindig valamiféle tökéletességet jelent. A tökéletesség rendezettség, vagyis a részeknek az egészhez való arányos viszonya. A tökéletesség nem más mint egység, azonosság, megegyezés, összhang, harmónia. Az értelem számára tökéletesség és érték az igazság. Az akarat számára tökéletesség és érték a jó. Az érzelem számára a szép. Az egész ember számára a boldogság és béke. Az értékre azért törekszünk, mert léthiányban szenvedünk és lépten nyomon megtapasztaljuk tökéletlenségünket, miközben a tökéletességre vágyunk. Úgy véljük -- és nem megalapozatlanul -, ha valamely értéket birtoklunk, akkor ezáltal mi is értékesebbek leszünk. Leginkább -- valamilyen módon -- jók szeretnénk lenni, vagyis célunknak megfelelôen szeretnénk élni. Az érték tehát elérendô célként tudatosul bennünk, mert ha nincs célunk, akkor már létünk is elveszítette értelmét. Mármost kérdés az, hogy vajon az ember megelégedhet-e pusztán a véges és részleges javakkal? Akarva-akaratlan minden részcélunkban a legfôbb jót és az elveszíthetetlen végsô célt tájoljuk be. Az érték ugyanis -- mivel végsô soron arra való, hogy elérjük, birtokoljuk, magunkba építsük, azaz bennünket tegyen értékesebbé -- mindig szellemi természetű és személyes jó, még akkor is, ha kifejezetten ezt így nem fogalmazzuk meg magunknak. Mivel az ember szellemi természete olyan, hogy képességileg a legfôbb jóra, a tökéletes igazságra, egységre, szépségre, tökéletességre vágyik, aminek elérésében személyesen is érintve van, az ember számára a hozzá méltó legfôbb érték csak a szellemi személyes és egy Isten lehet, aki a legtökéletesebb érték. Ha pedig így áll a dolog, akkor igazat kell adnunk a bibliai kinyilatkoztatásnak, ami egy ilyen ,,értékes'' Istenrôl beszél nekünk. Ha pedig létezik ilyen Isten, akkor ô áll az értékrend (az érték sorrend, hierarchia) csúcsán. Ez pedig azt jelenti, hogy minden más, alacsonyabb rendű érték, ôhozzá viszonyítva. Pontosabban az értékskálát hozzá kell igazítani. Azaz minden teremtett érték a teremtetlen értékteljességbôl részesedik és onnan kapja tökéletességét. Következésképp csak az az értékrend lehet helyes, amelyik figyelembe veszi ezt az objektív értéksorrendet, ami Istenhez és az örök üdvösséghez, mint végsô célhoz viszonyít minden emberi elképzelést, cselekvést és alkotást. Anyagi értékek Helytelen lenne az anyagi értékeket túlságosan becsülni a szellemi értékekkel szemben, de fordítva is igaz: az anyagi értékekre is szükség van. Ám a kettô viszonyában az arányra ügyelni kell. Nem a szellem van az anyagért, hanem az anyag a szellemért. A szellemi létmód ugyanis magasabb rendű és értékesebb az anyaginál, amint az egység magasabb rendű a sokaságnál, az egyszerű pedig az összetettnél. Az anyag létmódja az összetettség és sokaság, míg a szellemé az egység, egyszerűség és önazonosság. Ha tehát az anyag van a szellemért, akkor a szellemi értékrend elôkelôbb az anyaginál. Teremtett világunkban azonban a kettôt nehéz elválasztani egymástól. A test és lélek is szorosan összetartoznak. Ami összefogja ôket az maga a lét, amibôl részesednek. Az anyag is létezik, a szellemi lélek is létezik, csak más és más módon és ebbôl fakad a különbözôségük. Ha az anyagban nem lenne szellem (törvényszerűség, érthetô szerkezet) akkor lehetetlen lenne a világ természettudományos értelemben vett megismerése. Az emberi szellemben az anyagi test ,,magához tér'' és személyes formában ,,tud önmagáról''. Ezért az ember bizonyos szintig ,,kezében tartja'' életét, vagyis felelôs önmagáért, tetteiért. Nem élhet tehát vissza szabadságával ,,a test javára'', amint Szent Pál apostol szépen fogalmaz. Nem tekintheti végsô céljának azt, ami csak közbeesô cél. Nem tarthatja a legfôbb értéknek azt, ami csak részleges és eszközszerű. Hiába halmozza tehát az ember a pénzt, a sikert, a hatalmat, s mindazt az élvezetet amit ezekkel meg tud nyerni, békét és harmóniát nem talál majd lelkében, ugyanis a véges értékek, javak halmozása sohasem fog úgymond ,,átcsapni'' a végtelenbe. A világ anyagi javait csak annyiban használhatjuk, amennyiben Istenhez, végsô célunkhoz és üdvösségünkhöz vezetnek. Csak ha megtartjuk a helyes értéksorrendet, akkor nyugszik meg a lelkünk, hiszen amint szent Ágoston írja: ,,nyugtalan a mi szívünk, míg meg nem nyugszik Benned''. Szellemi értékek Az anyagi értékek a szellemi értékek miatt vannak. ,,Mit ér az embernek, ha az egész világot megnyeri is, de a lelke kárt szenved. Mit is adhat az ember cserébe a lelkéért?'' -- figyelmeztet az Úr Jézus. Valóban, egyedül csak a szellemi értékek méltóak igazán az emberhez. Az anyagi, testi értékeknek, csak eszköz szerepük van. Szellemi értéket hordoz a tudás, a jó erkölcs, a művészet és technika. Ám ezek is csak akkor vannak az ember javára, ha az erkölcsi rend tisztelete járja át ôket. Az erkölcsi értékek azért oly fontosak, mert az erények gyakorlása (akárcsak a bűn) mély nyomot hagy az ember személyiségén és megjellegzi azt. Az erkölcs jellemet formál. Ezért fontos az erkölcsi nevelés, melynek célja az önnevelésre való serkentés. Ám maradandóan erényes életet Isten kegyelme nélkül nem lehet élni. Ezért a legfontosabb szellemi értékeket a vallásosság hordozza: A vallásosság mindig szem elôtt tartja Istent, aki az erkölcsi rend szerzôje és számon kérôje, aki elôtt akkor is felelôsnek tudjuk magunkat, ha a jogrend tehetetlen szándékainkkal, akarásunkkal szemben. Az erkölcsi nevelésnek hosszú távon csak akkor van foganatja, ha vallási neveléssel párosul. Napjainkban különösen nagyjelentôsége van az ún. humanitárius erényeknek. Ezek az igazságosság, a nagylelkűség, a személyes és személyre szóló ember-szolgálat, az élet és ember tisztelete, továbbá a belsô függetlenség az anyagiasságtól, a fogyasztói javak után való tülekedés mérgezô légkörétôl. Nekünk keresztényeknek ma különleges módon kihívást jelent az, hogy példánkkal és szavainkkal tanúságot tegyünk a szellemi értékek magasabbrendűségérôl és arról az örömrôl ami az erkölcsi és vallási értékek birtoklásával jár. ======================================================================== Ifjúságunk és az Egyház Közismert dolog, hogy az ifjúságban mindenki bízik. Mindenki a fiatalokat akarja megnyerni. A fiataloké a jövô -- mondják. Adolf Kolping is ifjúsági egyesületet alapított. Így nevezteˇ katolikus legényegylet. A Kolping-mozgalom ma az ifjúságra tekint. Benne látja a jövô zálogát. Ám a témát több oldalról kell megvizsgálnunk. Hogyan látják a kérdést a fiatalok, hogyan a felnôttek, és miképp az egyház? Ifjúság -- az ifjúság szemével Az ifjúság nem lelkesedik azért, hogy ôket a felnôttek világa (vagy bárki más ) meg akarja nyerni. Az ifjúságot ugyanis nem lehet megnyerni. Az ifjúság öntörvényű. A maga szokásai szerint él. Ezért kerül konfliktusba a felnôttek világával. Elutasítja a felnôtteket, mégis függ tôlük, s ezt kénytelen-kelletlen tudomásul veszi. Itt-ott próbál alkalmazkodni elvárásaikhoz -- feltéve, ha ezt elônyösnek találja, vagy kényszerítô körülmények hatnak rá. Nem csak a ,,mai ifjúság'' ilyen. A felnôttek mindenhol és minden idôben szerették hangsúlyozni: a mai ifjúság rosszabb mint az ô idejükben volt. Mi lehet ennek az oka? Valószínűleg az, hogy idôvel az emlékek megszépülnek, ahogy a régi sláger szövege is mondja: ,,Csak a szépre emlékezem''. Ám a fiatalok nem mindig látják ,,olyan szépnek'' a saját életkorukat, mint ahogyan ezt a felnôttek gondolják. Kifelé büszkék és határozottak, nyeglék, tiszteletlenek esetleg szemtelenek. Kritikusak másokkal, önmagukkal szemben viszont sokszor elnézôek, és megértésre vágynak. Mindez abból fakad, hogy az ifjúság átmeneti életszakasz. Van benne a gyermekkorból és a felnôttkorból valami. Ha baj van, akkor az ifjúság igényli a gyermekeknek járó kivételezettséget és menekül a felelôség elôl. Ha a dolgok jól mennek, akkor felnôtt jogokat követelnek anélkül, hogy az ezzel járó kötelezettségeket is vállalnák. Ez a sajátos kettôsség, ambivalencia tükrözôdik érzelmi életükben. Sokszor érzelmi világuk még gyermeki, de ezt önmaguk és mások elôtt szégyellik és hetykeséggel kompenzálják. Keresik önmagukat. Felnôtt énjüket, ami bár bontakozik, de még nem bontakozott ki. Néha ,,elôrefutnak'' a felnôttségbe, de ha nincs mögöttük szilárd bázis, elbizonytalanodnak és elvesztik tájékozódó képességüket. Ifjúság a felnôttek szemével A felnôttek, vagy túlságosan beleszólnak az ifjúság életébe, vagy magára hagyják. Mindkét hozzáállás rossz. Az ifjúság megértésre vágyik. Ám kérdés, hogy mit kell értenünk a megértésen? A helyes megértés nem azt jelenti, hogy a fiatalok kénye-kedve mindig jóváhagyást és támogatást kapjon a felnôttektôl. Az ifjúságnak feladatokat kell adni. Olyan feladatokat, ahol kipróbálhatják képességeiket, s felkészülhetnek késôbbi életükre. A feladat a jelenben mindig, mint jó cél lebeg elôttünk. A cél pedig a jövôben várja megvalósulását. Az ifjúság a jövôben él. A jelen problémái elôl álmodozásaiban a jövôbe menekül, ami számára mindig ígéretesebb mint a jelen. A felnôtt embert a jelen problémái érdeklik. Minél idôsebb a felnôtt, annál inkább emlékezik. A múlt fokozatosan megszépül számára. A jövôre nem szívesen gondol legfeljebb gyermekei, unokái jövôjérôl képzeleg. A felnôtt -- szülô, tanár, nevelô -- jót akar a fiataloknak. Vagy azzal, hogy neveli, vagy úgy, hogy nem neveli a rábízottakat. Pedig az ifjúságot nem nevelni kell. Az ifjúságot rá kell venni az önnevelésre. Hogyan? Úgy, hogy példákat állítunk elé, amivel azonosítani tudja az önmagáról és céljairól kialakított elképzeléseit. Mivel ezek az elképzelések -- sokszor a helyes önismeret vagy tájékozatlanság hiányában -- eléggé körvonalazatlanok, ezért vonzó, pozitív életpéldákat és helyzeteket kell eléjük állítani. Sokat segítenek itt a jó könyvek, híres nagy emberekrôl (feltéve, ha nem süppednek a dagályosság mocsarába). Persze a legcélravezetôbb a jó példa. Az ember ugyanis ,,utánzó lény''. Sokkal mélyebb nyomot hagynak bennünk az élmények, látványok, minták, mint a bemagolt elméleti tanítások. Arra is van természetesen igény, de már inkább a felnôttkor hajnalán, amikor az ember a konkrét eseteket szeretné általános összefüggésben látni. Figyelemre méltó, hogy észlelési képességünk erôsebben ôrzi meg az emlékeket, mint az értelmünk. A fantázia, kép-szerűen, és nem annyira fogalmilag idézi föl a múlt emlékeit. A fantázia működését erôsítik az érzelmek. Az érzelmek művelése (helyes értékrendbe való állítása) rendkívül fontos. Ezért nem szabad elhanyagolni az ifjúság művészeti nevelését. A felnôtteknek nem szabad magukra hagyni a fiatalokat az érzelmi önművelôdés területén, mert érzelmi vadhajtásaik, ha nem nyesegetik azokat, könnyen felnôttkorban kiirthatatlanul elburjánzanak. Nevelni csak az tud, aki folyvást önmagát is neveli. A fiatalok ezt megérzik, és csak ilyen nevelôkre hallgatnak. A felnôttek túlnyomó része ,,belefáradt'' az önnevelésbe (vagy tán el sem kezdte?). Fixálódott szokásaik vannak, különösebb megalapozottság nélkül, s ezt akarják rákényszeríteni a fiatalokra. Meg kell mondanunk, nem sok eredménnyel. A tanárok akárhányszor nem mernek szigorú elvárásokkal diákjaik elé állni, mert maguk elé sem állítanak szigorú elvárásokat. A szülôk nagy részét csak az elôre ,,beprogramozott'' gyermek anyagi jóléte és anyagi érvényesülése érdekli. Úgy gondolják, ha ennek eleget tesznek, megtették szülôi kötelességüket. Ám a fiatalok keresztül látnak a szitán. Tudják, hogy sok szülô haszonlesésbôl. egyéni kedvtelésbôl nemzette ôket és ôk így nem Isten gyermekei, hanem a szülôk tulajdonai. De nem akarnak azok lenni! Ezért egyrészt zsarolják szüleiket másrészt ellenállnak nekik. Ám ott, ahol megérzik, hogy a szülôk magasabb értékrend szerint élnek, akkor elôbb vagy utóbb követni fogják példájukat. Ifjúság -- az Egyház szemével Nem véletlen, hogy a fiatalok -- világnézetre való tekintet nélkül -- annyira vonzódnak II. János Pál pápa vagy Roger Schütz atya személyéhez. Ezekben az emberekben megérzik az ,,ügy'', pontosabban a keresztények élô Istene iránti nagy személyes elkötelezettséget. Az ifjúság, minden látszólagos magabiztossága ellenére, támaszt igényel. Csakhogy támaszkodni csupán arra lehet, aki maga is támaszkodik. A légtornász is csak abba tud kapaszkodni, aki szilárdan tartja a trapézt. A Szentatya számos beszédében hangsúlyozza: az egyház számít a fiatalokra. Ön a jövô egyháza. Rajtuk múlik, hogy Isten országa hogyan terjed a földkerekségen. Ôk meghívottak, és kiválasztottak. Mindegyikükkel Istennek egyedi, személyre szóló elképzelése van. Olyan küldetést kell betölteniük, amit kizárólag csak ôk végezhetnek el. A fiataloknak nagy önértékeléssel kell önmagukra tekinteniük. De tisztelettel nézzenek a többi emberre is. mert azokkal is egyedi elképzelése van az Istennek, amit értékelni kell. A fiatalság ereje az, hogy sok benne az erô: szellemileg, fizikailag, érzelmileg ösztönösen is. Ezeket a hatalmas energiákat nem szabad elpazarolni, rossz célra felhasználni. Az ifjúság nagy elônye, hogy nem kell a múlt örökségét és terhét hordoznia. Tiszta lappal indulnak az életbe, és ezt a tiszta lapot nem szabad beszennyezni. Ezért óvakodniuk kell a világ csábító szirén hangjaitól, amelyek folyvást azt duruzsolják a fülükbe, hogy értékes életet az ember csak akkor élhet, ha úgymond ,,mindent kipróbál''. Mert felnôtt csak az lehet, akinek nagy tapasztalatai vannak (leginkább a bűnök elkövetésében...). felnôtté az embert nem a ,,tapasztalat'', hanem a felelôsség teszi. Szabadság, felelôsség nélkül, a szabadosság zsákutcájába fut. Magasra kell tehát helyezni a mércét. Az élet amúgy is koptatja az embert. Minél alacsonyabb az önmagunk elé állított mérce -- munkában, erkölcsben, felelôsségben -- annál mélyebbre süllyedünk felnôtt korunkban. Minél magasabb elvárásaink vannak önmagunkkal szemben, annál erôsebb lesz a megtartó erô a felnôtt és öregkor viharaiban. Az egyház nem mond le (mert nem is mondhat le) arról a magas erkölcsi mércérôl, amit maga az Isten állított elénk: ,,Ti pedig legyetek tökéletesek amint a ti mennyei Atyátok is tökéletes'' (Mt 5,48). Nem mondhatunk le tehát arról az eszményrôl, melynek követésére mindnyájan meg vagyunk hívva. ======================================================================== Küldetésben A küldetés a kereszténység központi gondolata. Az ,,apostol'' szó küldöttet jelent az ,,angyal'' (vö. ,,angelosz'') szintén a küldetéssel kapcsolatos. Az Úr Jézus végsô akarata: ,,Menjetek, hirdessétek az evangéliumot minden népnek és nemzetnek, megkeresztelvén ôket az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében'' (Mt 28,20). Az elsô keresztények mindnyájan küldötteknek tekintették magukat. Mi is ,,Krisztus követségében járunk'' (2 Kor 5,20.). Küldetésünk a világban A kereszténység többek között azzal tűnt fel az ókori világban, hogy minden szempontból az egyetemesség (katolicitás) igényével lépett föl. Missziós vallás volt, mely a nemzeti sajátosságok szem elôtt tartásával mégis az egész emberiség felé hangsúlyozta vallási küldetését. Az ókori római birodalomban a filozófusoknak, költôknek, kereskedôknek, földműveseknek, katonáknak stb. külön-külön vallásuk volt, továbbá az egyes népeknek, faji csoportoknak is megvoltak a külön isteneik, s ezek az ,,istenek'' és követôik békésen éltek egymás mellett. Az ,,istenek'' saját híveiket ,,szolgálták'', vagyis megfelelô áldozatok, vallási gyakorlatok ellenében követôik evilági igényeit kiszolgálták -- legalábbis a pogány vallások tagjai ezt így élték meg. Szent Pál, amikor Athénban járt (vö. ApCsel) maga is elcsodálkozott azon, hogy hányféle istennek épült templom az ókori tudományosság központjában. S amikor meglátta az ,,ismeretlen istennek'' szenelt templomot, akkor errôl az ismeretlen istenrôl kezdett prédikálni, aki a világ teremtôje és ura, aki elküldötte bűneink megváltására egyszülött Fiát Jézus Krisztust, aki föltámadt halottaiból s a benne hívôknek megadja bűneik bocsánatát, a föltámadást és az örök életet. Jellemzô, hogy e vallási ,,pluralizmus'' meghozta a maga ,,eredményét'': végül is az emberek egyik vallást sem vették igazán komolyan s Pál apostol areiopágoszi beszédének is alig volt visszhangja, mivel összesen csak két ember tért meg az apostol szavainak hatására. A kereszténység nem csak nemzetek és fajok fölöttiségével keltett feltűnést küldetésének teljesítése közben, hanem azzal is, hogy egyetemes (vagyis minden emberre érvényes) erkölcsi magatartást követelt meg híveitôl. Nem csak ún. ,,vasárnapi'' vallás volt, ami tolerálta a hétköznapi pogányságot, hanem világszemléletével át akarta itatni a mindennapi élet szövetét, mégpedig mindenkire érvényes formában. A történelem folyamán az egyház különféle módon töltötte be küldetését. Nem kétséges, hogy a misszió ,,módszere'' nem mindig felelt meg az evangélium szellemének. Gondoljunk akár a népvándorláskori európai misszióra, vagy a gyarmatosítással párosult evangelizációra. Egy azonban bizonyos. Maradandó hatást az egyház, küldetése gyakorlása során, csak akkor fejtett ki, ha hűséges maradt az apostoli módszerhez, ami a másik ember személyének és szabadságának tiszteletével párosult és az Isten és emberszolgálatban az áldozatvállalásban, ha kellett, a vértanúságig is eljutott. A II. Vatikáni zsinat a ,,Gaudium et spes'' (Öröm és reménység) kezdetű zsinati konstitúciójában az egyház, mai világban teljesítendô krisztusi küldetésérôl szól és az egyetemesség mellett az inkulturáció fontosságát hangsúlyozza. Ez azt jelenti, hogy a túlzott alkalmazkodás mellôzésével az igazi, maradandó és mindig érvényes keresztény értékeket nem kizárólag a hagyományos európai kultúra kifejezési formáiban kell közvetíteni, hanem ugyanakkor meg kell ôrizni az adott kultúrák, vallások igazi értekeit is. A leglátványosabban ez a szemlélet épp a liturgikus reform formájában nyilvánult meg, amikor a kötelezô latin liturgikus nyelv mellett megengedték a nemzeti nyelv használatát is, továbbá az egyház (gondoljunk csak II János Pál pápa 1995. július 2-án tartott beszédére a kassai vértanuk szentté avatása alkalmából) a nemzeti kisebbségek nyelvének és kultúrájának tiszteletét szorgalmazta. A zsinat még azt is fontosnak tartja, hogy hangsúlyozni kell a keresztény nagykorúság összefüggésében minden hívô missziós küldetését. Szemben a zsinat elôtti beállítottsággal, a misszió felelôssége nem csak az egyház fölszentelt, hivatalos tisztségviselôinek gondja, hanem minden hívô felelôssége. Küldetésünk az egyházban A katolikus egyház nagy ereje abban is rejlik, hogy küldetésének eredetét nem valamiféle ,,demokratikus'' úgymond ,,népi'' megbízatás alapján teljesíti, nem is az egyéni karizmák -- sokszor tárgyilag aligha ellenôrizhetô -- vonzerejére vezeti vissza, hanem Péter sziklájára, az apostoli jogfolytonosságra épít, ami közvetlenül visszavezethetô az isteni megbízatás történelmileg ellenôrizhetô Jézusi missziós parancsára. A keresztények küldetésének a mai világban tehát isteni küldetésre visszavezethetô jogi alapja van, aminek igazát az egyházra kiárasztott Szentlélek hitelesíti. A tömegkommunikációs eszközök (médiák) fejlettsége következtében ugrásszerűen megnövekedett az emberek között a kommunikáció lehetôsége. Napjainkban aligha lehet az emberiségnek olyan gondja, öröme, amirôl a tagok ne tudhatnának világszerte. Az emberiség közös gondjainak megoldásában az egyház isteni jogon kell, hogy kivegye részét. A vallás nem magánügy. Az egyház nem csupán a szertartási igények kiszolgálására létrehozott vállalkozás. Az egyháznak, az apostoli küldetés jegyében hirdetnie kell az evangéliumot és annak értékrendjével kell szembesítenie korunk problémáit, rámutatva a természetfölötti, örök életre éltetô megoldás lehetôségére, még akkor is ha ez sokaknak nem tetszik. Nem véletlenül hangsúlyozza Pál apostol, tanítványának, Timótheusnak: ,,Hirdesd az igét, akár alkalmas, akár alkalmatlan''. Küldetésünk az egész emberiség nagy családjához szól. E nagy családnak pedig most elsôsorban az élet és halál értékének témája áll az érdeklôdése középpontjában. Tehát hangsúlyoznunk kell a fogékonyságot az élet értéke iránt (vö. abortusz, euthanázia, halálbüntetés, környezetvédelem). Rákell mutatnunk arra, hogy a szabadság isteni ajándék, ami mindenkinek kijár, de ez nem jogosít fel a bűnhöz való szabadságra. Rá kell mutatnunk, hogy Isten országa törvényei szerint az igazságosság és szeretet társadalmát kell építenünk. Mindenkinek joga van az önmegvalósításhoz, saját képességeinek kibontakoztatásához, de nem úgy, hogy önzô módon eltapossa és kizsákmányolja a másikat. Ezért nagyon fontos az önnevelésre való felkészítés. Nagykorú ember csak az lehet, aki nem kényszer, hanem belsô meggyôzôdés alapján éli erkölcsi életét. Küldetésünk során rá kell mutatnunk arra, hogy mivel megváltattunk de megváltásunk végsô kiteljesedése még csak reménybeli, folyvást meg kell újulnunk a hitben. Végül pedig neveléssel, szóval, jó példával ki kell alakítanunk önmagunkban és a reánk bízottakban a készséget a tartós áldozatvállalásra, mivel enélkül az elôbbi kérdésekre lehetetlen találni maradandó helyes megoldást. Küldetésünk a családban A család kis-egyház. Már boldog Adolf Kolping megmondotta: ,,Születésünkkor elôször a családdal találkozunk és halálos ágyunkon utolsóként kezünket a család felé nyújtjuk'' A családban is küldetésünk van. Nem nézhetjük közömbösen a másik lelki életének alakulását. Ha a családban ôszinteség, nyíltság uralkodik és a bizalom légköre járja át, akkor ott nincs szükség pszichológusra, akihez jó pénzért ôszinték lehetünk. A legjobb ,,pszichológus'' az Isten, a legjobb lelki terápia a szentgyónás. Bizonyos, hogy minden ember személyiségének belsô szentélye a lelkiismeret, ami az Isten szava bennünk. Csakhogy ez képességileg van így. Ténylegesen, hogy jól működjön a lelkiismeret, szükség van annak fejlesztésére és nevelésére. Erre pedig elsôsorban az édesanya és késôbb az édesapa hivatott. Az édesanyáknak megvan az az Isten-adta tehetségük, hogy kisgyermekkorban a jó felé tereljék a gyermek érzületvilágát. Amikor a gyermek kezd már felcseperedni, az édesapa súlyos kötelessége ami küldetésébôI fakad. hogy a gyermeket és néha feleségét is -- szembesítse az objektív értékrenddel. Képviselje a családban az egyház tanítását, az örök isteni igazságokat. Persze nem önkényeskedve, hanem mindig azzal a tudattal, hogy ô az egyház küldetésében jár el. Ezért különösen az édesapának buzgó, jó kereszténynek kell lennie, aki nemcsak szóval, hanem vonzó életpéldájával érezteti, hogy Krisztus követségében jár a rábízottak között. Az édesanya bensôséges vallásossága meghatározó. Az objektív igazság lehet igaz, logikus, meggyôzô. De ha az érzelmi világ és a meghatározó pozitív vallási élmények hiányoznak, akkor ez pusztán elmélet marad, amit -- esetleg serdülô, vagy ifjúkorban -- egy érzelmileg jobban megalapozott vonzóbb formában csomagolt másik ,,elmélet'' hatástalanná tesz. A gyermekek vallási nevelése akkor lesz hatékony a családban, ha érzik, hogy szüleik nem családi szokásokra, nem is pusztán a saját tekintélyükre hivatkozva állnak elô követelményekkel a gyermekkel szemben, hanem az ,,Erôs''-re, Istenre és az ô egyházának tekintélyére támaszkodnak. Persze a szülôk keresztény küldetése nem fejezôdhet be a családban. A gyermeket be kell vezetniük a nagyobb egyházi közösségbe is, nehogy azt gondolja, hogy a keresztény ügy pusztán a ,,mi családunk'' magánügye, hanem közügy. A gyermekeknek is van küldetésük a családban. Ébren kell tartaniuk szüleik egymás iránti felbonthatatlan szeretetét. A gyermek Isten követe, aki a házassági szeretet és felbonthatatlanság hírnöke a szülôk felé. A szülôk pedig a gyermekeiket igazi keresztény küldetéstudatra nevelik. ======================================================================== Igazságosság a társadalomban Az igazságosság olyan erény, amely arányosan rendezi Isten és ember, továbbá ember és ember között a helyes viszonyt. Valójában a tízparancsolat erkölcsi törvénye is erre épül: add meg Istennek, ami nekijár és az embernek is biztosítsd jogait, ha azt akarod, hogy veled szemben igazságosak legyenek. A társadalomban is az igazságosság erényének kell érvényesülnie. Társadalmi igazságosság Minden hatalom -- legalábbis elvben -- igazságos társadalmat kíván építeni, ahol érvényre jut a kölcsönös igazságosság elve, ami a személyek közti kapcsolatban adja meg mindenkinek a magáét, az osztó igazságosság elve, ahol a közösség javait a szükségletek alapján osztják szét és a törvényes igazságosság elve, ami lehetôvé teszi a társadalmat szabályozó törvényeket az egyenlôségi elv alapján. A kölcsönös és osztó igazságosság gyakorlatával kevesebb baj volt a régebbi idôkben, de az már valóban újkori ,,találmány'', hogy a törvényes igazságosságot érvényesítsék az államokban, mégpedig azon megfontolás alapján, hogy a törvény elôtt mindenki egyenlô. Lassú folyamat volt, míg kialakult az a demokratikus elv, hogy a törvényhozó, végrehajtó és bírói hatalmat külön kell választani egymástól, mert a törvények egyenlôség szerinti alkalmazása csak így lehetséges. Valójában az igazságosság társadalmi és politikai alkalmazása jogegyenlôség elvére épül. Bizonyos, hogy a feudális berendezkedésű társadalmak szigorú hierarchikus alá- és fölérendeltségi viszonyai közt ezt nehezen lehetett érvényesíteni. S jóllehet a Biblia végig az emberek Isten elôtti egyenlôségérôl (nem egyformaságáról) beszél, az egyház -- valószínűleg a feudális renddel való túlzott összefonódása miatt -- inkább csak elvben hirdette az egyenlôséget, de nem tudott az emberi méltóságot illetô és a társadalom életében hatékonyan érvényesülô törvényes igazságosságnak érvényt szerezni. Tán ez is lehetett oka annak, hogy a felvilágosodás korában, amikor mind jobban hangsúlyozták az emberek egyenlôségét, az egyház nem tudott idejében ,,felzárkózni'' ahhoz a politikai gyakorlathoz, ami a társadalmi igazságosságot akarta megvalósítani és így a társadalom reformerei az egyháztól függetlenül kívánták fölépíteni azt a ,,szép új világot'', ami az igazságosság és béke otthona. Igazságosság és béke Kétségtelen, hogy a 19. század nagy eszmerendszerei olyan igazságos társadalomról álmodoztak, ami sok vonatkozásban megfelel a keresztény erkölcsi alapelveknek. Olyan társadalmi egyenlôséget hirdettek, amire az egyház legjobb gyakorlatában mindig is volt példa a szerzetesség intézményében és pl. a jezsuiták dél-amerikai redukcióiban a 18. század során (aki annak idején látta a ,,Misszió'' c. filmet, érzékletes képet festhet magának e kísérlet nagyszerű voltáról). A klasszikus kapitalizmus a maga eredeti liberális ideológiájával az egyenlôséget az esélyegyenlôség összefüggésében értelmezte, aminek az lett a következménye, hogy a ,,jól startolók'', szerencsések és ügyesek esélyesebbek lettek a gyengéknél és így megint nem érvényesülhetett a társadalmi igazságosság, hiszen a szociális kérdést elhanyagolhatónak tekintették. Ennek ellenhatásaként jelentkeztek a kollektivista, szociálisan érzékeny sôt szocialista eszmerendszerek, amelyek elhanyagolták a kölcsönös igazságosság embertôl-emberig történô személyes megvalósítását és csak a társadalom jólétét tartották fontosnak. A társadalmi forradalom eszméjének programjával kialakították a maguk ,,élcsapatát'', s amikor a 20. században hatalomra jutottak, ugyanúgy vétettek az egyenlôség elve ellen mint liberális ellenfeleik, hiszen a ,,kizsákmányoló'' vagy ,,volt kizsákmányoló'', illetve a ,,kizsákmányolásra fogékony'' címkézéssel könnyen lehetett valakit állami segédlettel hátrányos helyzetbe juttatni. A XX. század társadalmi és politikai gyakorlata bebizonyította, hogy igazságos társadalmat nem lehet pusztán ,,alulról'', az emberi elgondolások oldaláról nézve felépíteni, mert az isteni kegyelem nélkül annyira sérülékeny az ember erkölcsi tartása, hogy képtelen ellenállni a durva önzés számtalan kísértésének, továbbá nincs olyan demokratikus állami törvénykezés, ami az erkölcsi hátteret nélkülözhetné. Az igazságos társadalmat nem csak ,,alulról'', hanem ,,felülrôl'' is kell építeni. Az egyház -- ha megkésve is -, de már a múlt század végén felismerte ezt és XIII. Leó pápa ,,Rerum novarum'' kezdetű enciklikája leleplezte mind a kapitalizmus, mind a szocializmus eszméiben és gyakorlatában rejlô tévedéseket. Sajnos a XX. század nagy világháborúi az egyház kritikáját igazolták: igazságosság nélkül nincs béke. Már a gyermekek között is látható, hogy csak akkor szűnik meg a veszekedés, ha mindenki megkapja azt, ami jár neki az igazságosság alapján. Szentatyánk, II. János Pál pápa megnyilatkozásaiban nem gyôzi eleget hangsúlyozni, hogy a világ békéje csak a társadalmi igazságosságon alapulhat. A szeretet civilizációja Szent Ágoston a ,,De civitate Dei'' (Az Isten városa) című művében írja, hogy az emberek közötti békés kapcsolatok kialakításának három feltétele van: az igazságosság elve alapján legyenek rendezettek a társadalomban az alá- és fölérendeltségi viszonyok, a tulajdonviszonyok és a vérségi kapcsolatok. Vagyis az emberi természethez hozzátartozik, hogy az emberek, jóllehet egyenlôk, de nem egyformák: az együttélés lehetetlen alá- és fölérendeltségi viszony, továbbá tekintély nélkül. Ahol a tulajdonviszonyok igazságosan vannak rendezve, ott minimumra csökkenthetô a békétlenséget elôidézô elégedetlenség. Ahol rendezett a házasság, a család, a rokoni és nemzeti együttélés az igazságosság alapján, ott kialakulhat az elégedett, egészséges társadalom. Csakhogy ezt az állapotot nem lehet pusztán felülrôl (kívülrôl) törvényileg, jogi keretek közé szorítva elôírni. Ezt belülrôl, szabadon és felelôsséggel akarni is kell. S e ponton mutatkozik meg az egyház örök igazsága, de gyengesége és esélytelensége is. Erkölcsileg elôírja, tanácsolja, de nem kényszeríti -- sem piaci törvényekkel, sem diktatórikus állami elôírásokkal -- az embereket arra, hogy úgymond ,,boldogok'' legyenek. Az egyház történetében a szerzetesség intézménye jó példa arra, hogy az alá- és fölérendeltséget lehet önként, Isten iránti szeretetbôl is vállalni, az igazságosság megsértése nélkül. A tulajdonviszonyok rendezettségét, a közös tulajdonból való igazságos részesedést is lehet szabadon megvalósítani, továbbá a vérségi szeretet- kapcsolatokat lehet magasabb szinten úgy rendezni ,,Isten országáért'', hogy azt ne zavarja meg az igazságosságot veszélyeztetô érdek-szeretet, hanem az érdek nélküli szeretet gyôzedelmeskedjék (vö. engedelmesség, szegénység és tisztaság fogadalma). Mindazonáltal az egyház nem zárhatja be ezeket az értékeket a ,,kolostor falai mögé''. Szükség van a társadalom felé való nyitásra, ahol a híveknek vannak olyan mozgalmai, amelyek belülrôl formálják a társadalom szemléletet a keresztény értelemben vett igazságos társadalom kialakítására. Korát messze megelôzve ilyen mozgalmat alapított boldog Adolf Kolping a katolikus legényegyletek megszervezésével, s alapítása ma is üzenetet hordoz a világ felé a XX. századi pápák szociális körleveleinek szellemében. II. János Pál pápa e témájú körleveleiben a végsô eszményt is megfogalmazta: a szeretet civilizációjának kialakításán kell munkálkodnunk. Amint a béke, úgy a szeretet alapja is az igazságosság. A tiszta igazságosság rideg. A puszta szeretet érzelmeskedés. Az igazságosság csak akkor emberközeli. ha tud méltányos és nagylelkű lenni. Erre pedig a szeretet teszi képessé. ======================================================================== A szorgalom, -- erény A szorgalom rossz csengésű szó. Eszünkbe juttatja gyermekkorunk nehéz pillanatait, amikor szüleink, tanáraink szorgalomra serkentettek, vagy lustaságunkért megróttak. Sokszor a németeket is a ,,szorgalmas'' jelzôvel illetik és nem minden él nélkül. Ma már tudjuk és tapasztaljuk, hogy a japánok is szorgalmasak. Csodáljuk, ám nem szeretjük szorgalmukat. Elismerjük, hogy a szorgalomra szükség van, de mégis úgy gondoljuk: a másik legyen szorgalmas. Vajon helyesen vélekedünk-e? Szorgalom és munka Szorgalom és munkaszeretet összefüggenek egymással. Jó és alapos munkát csak szorgalommal lehet végezni. Sokszor mégis úgy tűnik, hogy munka és szorgalom nélkül is lehet jelentôs sikereket és eredményeket elérni. Vannak, akik ennek a szemléletnek még jó propagandát is csinálnak, mondván: az igazán tehetséges ember látványos feladatokat oldhat meg anélkül, hogy ez fáradtságot, vagy áldozatot jelentene számára. Akárhányszor még azt is hangoztatják, hogy csak a gyengébb tehetségű ún. törekvô (,,stréber'') típusnak van szüksége szorgalomra. Az csak természetes -- vallják többen -, hogy mi a rendkívüliek közé tartozunk, vagyis lustasággal nagyobb eredményeket tudunk elérni, mint az átlag szorgalmas ember. Persze a többség szorgalmára azért szükségünk van és fel is rójuk mások felületességét, kényelemszeretetét, ha ez a mi érdekeinket sérti. Ebben a helytelen felfogásban is rejlik valami igazság. Nevezetesen az a teológiai fölismerés, amit a Biblia az eredeti épség állapotának nevez. A bűnbeesés elôtt az embernek nem volt szüksége munkára. Nem érezte a munka terhét. Arra sem volt szüksége, hogy szorgalmas legyen. A paradicsomi állapotban is volt dolga az embernek, hiszen tevékenységre születtünk. Maga az Úr mondja az elsô emberpárnak: ,,Hajtsátok uralmatok alá a földet'', ,,műveljétek a paradicsom-kertet''. Csakhogy ez a munka akkor a gyermek önfeledt játszó tevékenységéhez hasonlított. A játszadozó gyermek a játékot (ellentétben a felnôttel) ,,halálosan'' komolyan veszi. El is fárad a játékban. De ezt a fáradtságot nem tehernek, büntetésnek érzi. A játszó gyermek szorgalmasan játszik, mert tevékenységének van értelme. A bűnbeesés után azonban megváltozott a helyzet. Az embernek meg kell tapasztalnia a munka értelmetlenségét. Ez alól azonban a megváltás nem a lustaság, nem is valamiféle evilági szép új világ igézete, amikor már nem kell dolgozni, és mindenki szükségletei, kívánságai szerint részesedik a föld javaiból, hanem a munka értelmének felfedezése, a munka megszentelése. Az Úr Jézus názáreti csöndes éveiben ácsként végzett megbecsült munkát. Magára vette a munka terhét, s ezzel megszentelte azt. Szent József, az Úr Jézus nevelôatyja is a munka szentje. Jóllehet ,,megérdemli a munkás a maga bérét'', a keresztény ember mégsem elsôsorban a pénzért dolgozik. Nem más munkát végez mint a többiek, hanem más a ,,munkához való hozzáállása''. A munkában nem a ,,dolgot'' hanem az embert keresi és szolgálja. Munkája személyre szóló. Hiszen a hit által tudja, hogy életünk értelme az ember- szolgálat. Azzal is tisztában van, hogy Mestere ,,nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem, hogy ô szolgáljon, s hogy életét adja sokakért''. Tudja, hogy amit egynek is segített munkájával a legkisebbek közül, azt Jézusnak tette. Így szorgalma is megszentelôdik, hiszen a szorgalom ad ösztönzést a lelkiismeretes munkához. Szorgalom és erkölcs A szorgalom erény. Az erény erkölcsi fogalom. Az erény ellentéte a bűn. Az erény szóban elrejtve ott van az ,,erô'' fogalma. Az erény tehát olyan erkölcsi tulajdonság, amit erôvel lehet megszerezni. Az ,,erô'' szó itt szellemi, lelki erôkifejtést jelent. Vagyis az erény gyakorlása erôkifejtés, áldozathozatal nélkül aligha lehetséges. Ez az erény természetes jelentése. Van azonban az erénynek természetfeletti megközelítési módja is. Amennyiben ugyanis az erény mint erkölcsi jó tulajdonság a természetfölötti rendben nyilvánul meg, akkor -- keresztény értelemben -- Krisztus követéséhez tartozik. Krisztus követése pedig azon erkölcsi tulajdonságok megszerzésére irányul, mely a mi Urunk Jézus Krisztus emberi természetében megnyilvánuló jóságot, emberséget, becsületességet, önfeláldozást jeleníti meg. Ezen erények elsajátításához csak részben elég az emberi erôfeszítés. Krisztushoz hasonlóvá, csak Isten kegyelmével válhatunk. E kegyelmeket pedig az imádság és a szentségek vétele során kapjuk meg. Így függ össze a vallási élet gyakorlásával az erényes élet magasabb szintű gyakorlata. A szorgalom is erény, de sohasem lehet öncélú. Lehet valaki a bűnözésben is lelkiismeretes és ügybuzgóan szorgalmas. A szorgalom erkölcsi értékét tehát tárgya határozza meg. Mire irányul a szorgalom? Ha olyan tevékenységre ösztönöz, ami Isten és az emberek önzetlen szolgálatában nyilvánul meg és végsô soron sajátmagunk és embertársaink üdvösségét is szolgálja, akkor a szorgalom tiszteletreméltó erény. Ezért fontos a nevelés során megfogalmazni, hogy mire irányul a munka és a tevékenység. Aki csak a maga érdekében szorgalmas (esetleg ,,stréber''), azt joggal nem tisztelik az emberek. Akinek szorgalma viszont szeretetbôl fakad és önzetlen, az tiszteletre méltó ember. Szorgalom és felelôsség A szorgalom gyors, alapos, és folyamatos munkavégzésben nyilvánul meg. Ám a gép is gyors, alapos és folyamatosan működik -- sôt ezen tulajdonsági jegyeket még tökéletesebben birtokolja, mint az ember. Miért legyen akkor szorgalmas az ember? Nem helyettesítheti a gép? E vélekedés csak ott sántít, hogy megfeledkezik a felelôsségrôl. A gép nem vállal önmagáért felelôsséget, mert a gép nem szabad. Rabja saját rendszerének és működési elveinek. A gép helyett az ember vállalja a felelôsséget, mert ô tervezi és működteti a gépet. Míg a gép nem, úgy az ember felelôs a munkájáért. Mutasd meg munkádat és megmondom ki vagy. Ha alkotásod tökéletes, jól működik, használható, mert olyan amilyennek elgondolták, pontosabban igaz, akkor ez annak a jele, hogy alapos, lelkiismeretes, felelôsségtudattal rendelkezô ember vagy. A ,,felelôsség'' szóban el van rejtve a ,,felel'' szó. Ez pedig feltételez egy másik embert, akinek vagy akiknek a kérdésére (kérésére) felelünk, válaszolunk. A cél az, hogy az elvárásnak megfeleljünk (feltéve, ha az elvárás az isteni erkölcsi törvénnyel összeegyeztethetô). Az isteni elvárásnak pedig a lehetô legtökéletesebben meg kell felelnünk. Ez pedig erôkifejtés, szorgalom, áldozat és kegyelem nélkül huzamosabb ideig aligha történhet meg. Ezért szép szokás az, hogy a keresztények munka elôtt és után imádkoznak. Kérik Isten segítségét a jó munkához és hálát adnak neki a munka eredményéért. Az imádság tudatosítja bennük, hogy nem öncélúan dolgoztak és fáradoztak. Még ha látszólag eredménytelen is a munkájuk, hiábavaló az áldozatuk, szorgalmuknak mégis van értelme, hiszen hasonlóvá teszi ôket Krisztushoz, aki azt mondotta: ,,Atyám folyvást munkálkodik és én is munkálkodom''. Az Isten dicsôségére végzett munka bearanyozza a műhelyt és tanuló, kutató szobát, a konyhát és háztartást, a hivatal és kórház helységeit. Ha Isten dicsôségét szem elôtt tartva szolgáljuk embertársainkat, akkor a szorgalmas munkának még akkor is örök értéke van, ha áldozatainkat nem koronázza rögtön siker és az emberek megbecsülése is várat magára. Ajánlatos, hogy munkánkat e szavakkal kezdjük: ,,Cselekedeteinket kérünk Urunk, sugallatoddal elôzd meg és áldásoddal kísérd, hogy minden imádságunk és munkánk általad kezdve tebenned végzôdjék, Krisztus a mi Urunk által, Ámen''. ======================================================================== Cél, az önnevelés Minden nevelés célja az önnevelés. Ha a nevelôi tevékenységgel nem érik el azt, hogy a nevelendônek kedve legyen ahhoz, hogy önmagát nevelje, akkor a nevelés csak dresszúra volt és az engedelmesség, csak alakoskodó alkalmazkodás. Nyitott nevelés Napjainkban sokat beszélnek és írnak az ún. ,,nyitott társadalomról''. Ebben a társadalomban a szabadság különös hangsúlyt kap. Az oktatás és a nevelés területén ez abban nyilvánul meg, hogy ,,mindenki azt csinálja, ami neki jólesik''. Persze a nevelési elv teoretikusai elméletileg ilyesmit nem tanítanak, de ,,gyümölcseirôl ismerjük meg a fát. A jó fa jó gyümölcsöt terem, a rossz fa pedig rossz gyümölcsöt'' -- olvassuk az evangéliumban. A nyitott nevelés azt feltételezi, hogy minden ember tökéletesen kifejlôdött szabadsággal születik, továbbá a szabadság olyan képesség bennünk, ami csak jót akarhat és jót tehet. Ez az elv ugyanolyan naivitást tartalmaz, mint hogy a kommunista párt csak igazat gondolhat és jót tehet, -- amint ezt korábban annyit hallottuk. Ezzel szemben az igazság az, hogy a szabadság képesség bennünk és nem ténylegesség. Hogy azzá legyen ahhoz szükséges a nevelés, ami példákat, mintákat, nemes célokat ad, aminek irányába a szabadságot, mint képességet ki kell bontakoztatni. A szabadság az akarat tulajdonsága, az akarat pedig mindig jóra irányul. De az akarat lesüllyed a vágy és az érzéki kívánság szintjére, ha az a jó amire természete szerint törekszik, nem igaz is egyben. Vagyis az akarat akkor uralkodik az ösztönös vágyak és kívánságok fölött, ha értelmi megfontolás alapján cselekszik. A nevelés és a nevelô feladata, hogy igaz tanításokat adjon az emberi méltóságnak megfelelô emberi élet tartalmáról és vonzó jó példákkal mutassa be, hogy az igaz és jó cél elérhetô, megvalósítható -- a maga szintjén és tehetségei szerint -- mindenki számára. Az emberrel nem születnek kész igazságok, de vele születik az értelmi képesség az igazság megismerésére. Ezekrôl az igazságokról nem szabad hallgatni mondván, hogy a gyermek majd maga rájön. Ez igaz, de lehet, hogy nagyon sok ideig tart és lehet, hogy súlyos és megfizethetetlen árat kell fizetni ,,tandíjként'' a nyitott nevelés iskolájában. Önnevelés Régebben -- és még ma is itt-ott -- divatos, iskolában vagy a családban az ún. szigorú nevelés. A szigorú nevelés zsarolással, vagy megfélemlítéssel kíván hatni a tanulóra, gyermekre, ifjúságra. E nevelési módszernek is vannak elônyei, mind szűkebb (családi, iskolai) mind tágabb (állami, társadalmi) összefüggésben. Gyors eredményt lehet vele többnyire elérni. Ám e nevelôi siker ún. phyrrosi gyôzelem. Amit nyert az egyik oldalon azt el is veszítette a másikon. Hiszen a módszer lényege, az ,,erôsebb gyôzelme a gyengébb fölött'', s ha majd a gyenge egyszer erôs lesz, akkor visszafizet. Miért? Azért, mert e módszer szükségszerű velejárója. hogy a nevelô tudatosítja a nevelendôben alávetettségét, kiszolgáltatottságát. Ezt pedig senki sem szereti, mert a szabadságjogaiban való megfosztottságát tudatosítja benne. továbbá emberi méltóságában érzi (joggal) sértve magát, még ha ez nem is egészen világosan tudatosult benne, mint pl. a gyermek esetében látjuk. Ám néha mégis szükség van e módszer alkalmazására is a nagyobb baj elkerülése végett, amit a gyermek nem lát, vagy nem képes felfogni az adott helyzetben. Ezért az édesapák erélyes fellépésére néha igenis szükség van. Csakhogy itt nagyon kell vigyázni valamire. A gyermek sohase érezze, hogy az erélyesen fellépô szülô, vagy nevelô haragszik rá. A gyermeket nem a határozott, erélyes fellépés sérti, hanem a mögötte meghúzódó harag, vagy indulat. A jó nevelôk kedvet ébresztenek a rábízottakban arra, hogy önmagukat neveljék. Megmutatják -- szóval és tettel -- a célt, majd feltárják az. eszközöket, melyekkel e célhoz el lehet jutni. A cél az igazi keresztényjellem kialakítása. Ha pedig a gyermek kikerül az iskolából, a családi fészekbôl, már tud önmagára vigyázni. Nem fog visszaélni szabadságával, vagy ha meg is teszi, lesz hová ,,visszanyúlnia''. Emlékezik a szülei, nevelôi jó példájára, bölcs szavaira és vissza tud emlékezni azokra a sikeres és szép tetteire, amelyeket már önmaga saját felelôsségére, saját elvei alapján helyesen hajtott végre. Keresztény jellem Minden nevelés célja erkölcsi jellegű. Az erkölcs célja pedig a jellem kialakítása. A jellem olyan belénk vésôdött erkölcsi készségrendszer, ami háttérként minden konkrét cselekedetünket átjárja. Az ,,egy'' jó tulajdonság köré csoportosuló erkölcsi-készség-,,háló" az erény. Az erény maradandó erkölcsi jó tulajdonság bennünk. Megszerzése, elsajátítása nem megy egyik napról a másikra. Komolyan küzdeni kell érte, néha egész életünkben. De ez fog megjellegezni bennünket az örök életre. A túlvilágra csak erényeinket vihetjük magunkkal, melyeket sorozatos jó cselekedetekkel alakítottunk ki magunkban, amik visszahatottak ránk és karakterünkké váltak. Szalézi Szent Ferenc genfi püspök volt a reformáció idején. Sok türelemre és szelídségre volt szüksége, hogy az egyháztól eltávolodott testvéreit visszahozza az anyaszentegyházba. Egy alkalommal nagyon felbosszantották. Jogosan felháborodhatott volna, mégis nyugodt és türelmes maradt, pedig természeténél fogva kolerikus, erôszakos alkat volt. Meg is kérdezték tôle: miért nem jött ki a sodrából? Ô csak annyit válaszolt: ,,Harminc éven keresztül építettem magamban a türelem és a szelídség erényét. Most egy perc alatt romboljam le?'' És a ,,szelídség szentje'' néven került be az egyháztörténelem nagyjai közé. Pusztán saját erônkbôl nem tudjuk kialakítani magunkban a krisztusi jellemet: a becsületességet, a szorgalmat, az önzetlenséget, igazmondást, nagylelkűséget, irgalmat, bátorságot, hitet, reményt és szeretetet. Ehhez Isten kegyelme is szükséges. Isten azonban a kevélyeknek ellenáll, az alázatosoknak viszont kegyelmet ad. De az Ô erejével erôsek tudunk maradni erôtlenségünkben, hiszen ahogyan Pál apostol írja ,,mindenre képes vagyok abban, aki engem megerôsít'' ======================================================================== Karácsonyi ajándék Karácsonykor világszerte nagy a sürgésforgás. Mindenki ajándékot vásárol szeretteinek. Karácsony az ajándékozás ünnepe, gondolják sokan. Ez igaz. De miért áll az ajándékozás a karácsonyi ünnep középpontjában? Ajándékot adni Nem csak kapni, adni is szeretünk. Jóllehet úgy gondoljuk, hogy a gyermekek azok, akik ajándékot szeretnek kapni, megfigyelhetjük, hogy az alig beszélô kisgyermek is szívesen ad, szinte ösztönösen, mert az ajándékozásra rá van hangolva az emberi természet. Amikor adunk, jobbnak érezzük magunkat és mindenki szeret jó lenni. Karácsonykor szeretne mindenki jó ember lenni. Nem csak karácsonykor adunk. Más ünnepekkor is. Sôt alkalmak is vannak, amikor illik ajándékot adni. Ám itt az igazságosság vagy méltányosság, esetleg a hasznosság vagy üzleti érdek az uralkodó szempont. Ajándékot adunk, hogy mi is ajándékot kapjunk. Ám az igazi ajándék mindig személyre szóló. Az ajándékozás ünnep. Ünnepe annak, hogy a megajándékozott van, létezik, úgy mint egyedi és megismételhetetlen személy. Ugyanakkor az ajándékozás az ajándékozó ünnepe is. Az ajándékozás alkalma jeles nap, kitüntetett alkalom, amikor az ajándékozó kifejezheti háláját, örömét, hogy a másikkal közösségben van. szüksége van rá. Az ajándékozás mindig a szeretet ünnepe. Kifejezése annak, hogy érdemes az emberekben bízni, érdemes szeretni, érdemes élni. Az ajándék ,,súlyát'' nem az anyagi érték határozza meg. Ha ez az irányító szempont, akkor ott mindig fölsejlik valamiféle titkos ,,számítás'' és az a mozzanat, hogy az ajándékozás csak egy alkalom arra, hogy jelképesen kifejezzem: a hasznosság, érdekbesorolás értékrendjében mennyit érsz nekem, továbbá, hogy mennyi hasznot várhatok tôled. Ezért mit sem ér a drága ajándék, ha nem kíséri jó emberi szó, mosoly, személyes vonatkozás. Nem kétséges, hogy az ilyen ajándékozáshoz ,,idô'' kell. Ezért sokan inkább pénzért vásárolják meg azt az idôt, amit rágondolásra, odafigyelésre kellene fordítani. Figyelmes szeretettel kell ajándékot adni és az erre pazarolt idô a leghasznosabb, mert megmarad az örökkévalóság számára. Ajándékot kapni Az ajándékozás művészet, de az ajándék fogadása tán még nagyobb. Megajándékozottnak lenni nem könnyű dolog. A megajándékozott mindig ,,hátrányos'' helyzetben van az ajándékozóval szemben. Aki ad, az erôfölényben van azzal szemben, aki kap. Ajándékot elfogadni tudni, ehhez alázat kell. Csak az alázatos embert lehet megajándékozni. Ezért a gyermekek, a jóságos öregek és a tisztaszívű felnôttek azok, akik örömmel tudnak ajándékot kapni. Karácsony azért kitüntetett ünnepe az ajándékozásnak és a megajándékozottságnak, mert karácsonykor Jézus születését ünnepeljük. Az ünnep mindig a múltra emlékezik és a jövô felé tekint. Az ünnep olyan ,,idô'', amikor a múlt és a jövô találkozik. Az ünnep jelen-idô és nem jelenpillanat. Az ünnep megállít az idôben és a fixált jelenben fölsejlik az örök jelen, ami soha el nem múlik. Az ünnep örökkévalóság az idôben. Ünnepkor ezért mutatjuk ,,jobbik'' arcunkat, énünket, mert akarva-akaratlanul tudjuk, hogy ennek az énünknek van csak abszolút jövôje. Az ünnepi emlékezés felhívja figyelmünket arra, hogy a múltban történt valami, aminek pozitív értelmű hatástörténete van. belejátszik jelenünkbe és mondanivalót hordoz a jövô számára, mivel mérce, amihez érdemes hozzáigazítani életünket. Az ünnepnek nemcsak jelentése, hanem jelentôsége is van. Karácsonykor egy, az egész emberiséget lényegében érintô eseményre emlékezünk: arra, hogy az örök isteni Szó, a második isteni személy ,,húsvér'' emberré lett. Szent Pál Timotheushoz írt levelében ezt így fogalmazza meg: ,,Amikor el, jött az idôk teljessége, Isten elküldötte egyszülött Fiát, aki asszonytól született''. E szavak azért is fontosak, mert kifejezik a megtestesülés történetiségét. Tehát karácsony nem legenda, hanem történelmi esemény. A názáreti Jézus kisdedként jött közénk. Nem uralkodni, hanem szolgálni jött. Nem gazdagként, hanem szegénynek született. Nem védett, hanem üldözött emberi sorsot vállalt. Nem túlélô, hanem az igazságért vértanúhalált vállaló emberséget hitelesített. Nem az egészségesekhez, hanem a betegekhez jött, mert azoknak kell az orvos. Nem az igazakhoz, hanem a bűnösökhöz szólt küldetése, mert azoknak kell a megváltás. Küldetésének tartalma üzenetet hordoz minden idôk embere számára. Ezért a születésére való emlékezés ünnep: itt és most, jelentése és jelentôsége van, örökké. Ajándéknak lenni A felnôtt-férfi Krisztust lehet szeretni, vagy nem szeretni. Lehet tanítását elfogadni, vagy elvetni. Lehet vele egyetérteni, vagy vitatkozni. De a betlehemi kisded elôtt elnémul minden száj. Az újszülöttet a jóakaratú, békés ember csak szeretni tudja. Ôt csak szeretni lehet, mert ô is csak szeret. Nem kell tôle félni, mert erôtlen és nincsenek hátsó szándékai. Az újszülött ajándékként létezik. Alázatos és ezért meg lehet ajándékozni. Nem méricskél, hanem mindent, amit jó szívvel kap, elfogad. A gyermek megérzi, hogy ôt szeretik-e, vagy csak valamilyen szerepét avagy funkcióját szeretik, s az utóbbit visszautasítja. Mert még ôszinte. Nem véletlenül mondja Jézus: ,,Ha olyanok nem lesztek mint a kisdedek, nem juttok be a mennyek országába'' Karácsonyt csak ilyen gyermeki lelkülettel lehet igazán ünnepelni. Ez nem infantilizmust jelent, hanem azt, hogy Reményik Sándor szép kifejezésével éljek, ki kell ,,ásnunk'' a létünk legmélyében eltemetett Isten-arcot, amit felnôttségünk sok gondja-baja, gyarlósága és törôdöttsége eltemetett bennünk. Azért ajándékozunk és azért fogadunk el ajándékot karácsonykor, mert emlékezünk arra, hogy mi is megajándékozottak vagyunk és nekünk is ajándékká kell lennünk. Isten Fia odaadta magát nekünk, értünk, hogy mi is ajándékként osszuk szét életünket embertársainknak. S, hogy érdemes így élni, sôt egyedül így élni jó, ez karácsony üzenete, evangéliuma, örömhíre. ======================================================================== Harminc éve fejezôdött be a II. Vatikáni Zsinat A II. Vatikáni Zsinat -- harminc év távlatából visszatekintve -- merész zsinatnak nevezhetô: A kockázatvállalás eme bátorságát a Szentlélek ajándékának tekinthetjük. Az egyház szembesülése a ,,forrásokkal'' a szentírással, a szenthagyománnyal, az ortodoxiával és az orthopraxissal mindig kockázatot jelent. Vállalni a keresztény nagykorúságot úgyszintén kockázatos. Az orthopraxis oldaláról a legjelentôsebbnek tartom a liturgikus konstitúciót, továbbá a ,,Gaudium et spes'' kezdetű zsinati okmányt, míg az ortodoxia szempontjából nézve a ,,Lumen gentium'' illetve a ,,Dei verbum'' kezdetű dogmatikus konstitúciókat. A ,,Lumen gentium'' szakít a korábbi bellarmini statikus egyházmodellel, ami az egyházat ,,tökéletes társaságként'' definiálta, (s ez természetfölötti szempontból igaz, de a természetes rendben sok félreértésre ad okot) és helyébe állítja az egyház biblikus fogalmát, ami misztérium (sacramentum), vagyis kegyelemközvetítôi jellegére mutat rá, ez a közvetítés üdvtörténetileg Isten vándorló népe földi vándorlása során realizálódik. Az új egyházfogalom szemlélete tükrözôdik az egyház megújult liturgikus életében, amit a liturgikus konstitúció úgy fejez ki, hogy a középpontba helyezi az eucharisztia ünneplését, melyben a leginkább realizálódik a liturgia célja, nevezetesen az, hogy általa a Szentlélek erejével Krisztus megváltói műve jelenüljön meg az emberek üdvösségére, mindaddig ,,amíg el nem jön''. Gyakorlatilag ez abban nyilvánul meg, hogy a szertartások érthetôbbé válnak, a szentségek kiszolgáltatása pedig az eucharisztia köré csoportosul, továbbá Isten vándorló népe egyetlen communióban van Krisztuson keresztül az Atyával, Krisztus által a felebaráttal, és mindezt a Lélek műveli az egyházban. Az új ekkléziológiai szemlélet elôtérbe állítja a szolgálat fogalmát. Az egyház sorsa nem lehet más, mint Krisztusé, aki nem azért jött, hogy ,,neki szolgáljanak, hanem, hogy ô szolgáljon, és életét adja sokakért''. Az egyházban a szolgálatok különfélesége megmarad, de minden szolgálat -- hierarchikus tagozódásban -- csak részesedés Krisztus történelmi és örök pásztori, prófétai s papi (áldozat- bemutatói és önfeláldozó) szolgálatából. A ,,Gaudium et spes'' zsinati konstitúció a ,,Lumen gentium'' nyitott egyháztana szellemében ,,azt keresi, ami összeköt, és nem azt, ami elválaszt''. Olyan beállítottságot fogalmaz meg, ami értékeli az ökumenizmust a többi keresztény felekezetekkel, illetve más vallásokkal és világnézetekkel, továbbá értelmes és szeretô párbeszédre buzdít a mai világgal, megbecsülve az egyházon kívüli értékeket is, ha azokban burkolt keresztény értékek lelhetôk fel. A ,,Dei verbum'' kezdetű konstitúció elismeri a modern biblikus kutatások eredményeit és bemutatja, hogy az egzegézisben miképp lehet jól alkalmazni a történeti és hermeneutikus módszert Isten igéjének jobb megértése érdekében. Nem kétséges, hogy a II. Vatikáni Zsinat tanításában központi helyet foglal el az egyház önértelmezése. Ennek gyakorlati gyümölcse az, hogy a katolikus egyház a zsinat után fokozatosan kitört korábbi zártságából, ami a XIX. század sajátos történelmi helyzetei miatt alakult ki. Elôtérbe került az apostoli kollégium közösségi vezetô szerepének a gondolata Péter utódjának vezetésével. Nagyobb jelentôséget kapott Isten népe minden tagjának felelôssége az egyházért. Kiemelkedô szerep jutott az inkulturációnak, ami elismerést jelent a különféle kultúrák sokaságában megfogalmazott evangéliumi örömhír továbbadásának. Ez viszont lehetôvé tette a nem pusztán Európa- központú, hanem a világegyházi struktúrákban való gondolkodást, s így a missziók feladata és módszere is megváltozott. A zsinat után ugyanakkor mind nagyobb hangsúlyt kapott Európa újraevangelizálásának gondolata. A zsinat eredményének tekinthetô a keresztény életet megújítani akaró, fokozottabban elkötelezett hívô életre való törekvés. ,,Templomba járó'' egyházból fokozatosan ,,templomban élô'' egyház kezd kialakulni, amit akkor értünk meg igazán, ha figyelembe vesszük, hogy a templom szó más nyelvekben szinonim jelentésű az egyház szóval. Természetesen a zsinat egyházképe feltételezi a keresztény nagykorúságot, s csak ennek létezése esetén jelentôs a maga hiteles önértelmezésében. A nagykorúság érett felelôsséget és elkötelezettséget, továbbá önmagáról megfeledkezô szolgálatkészséget jelent. Ez a képesség potenciálisan ugyan minden keresztényben fellelhetô, ám aktuális léte sok esetben erôsen vitatható. Azért neveztem merésznek a II. Vatikáni Zsinatot, mert az ember nagykorúságára épít, holott sokszor e nagykorúságnak csak látszatával találkozunk. Sok ember -- akár az egyházon belül, vagy kívül -, aki a zsinat szellemével szembesült, a maga nagykorúsága szintjén értelmezte annak tanítását. Érthetô ezek után, hogy szélsôséges nézetek is elôtérbe kerültek, akár a konzervativizmus, akár a progresszívizmus formájában. Ezek az irányzatok a maguk eleve adott értelmezési horizontjuk látóterén belül kívánták értelmezni a zsinat tanítását, és kiindulási szemléletük már elôre meghatározta végsô következtetéseik tartalmát. Ám a zsinat tanítását akkor értelmezzük helyesen, ha az egyházi tanítóhivatal értelmezési horizontján belül maradunk, és hittel elfogadjuk annak negatív teológiai normáját. Nem lehetünk úgy konzervatívok, hogy ,,pápábbak akarunk lenni a pápánál'', és nem lehetünk úgy haladók, hogy elôbb-utóbb ,,kihaladunk'' az egyházból. S végül néhány szó a zsinat magyarországi hatásáról. Ha itt kritika éri a magyar egyházat, az rendszerint abból fakad, hogy egyesek akárhányszor a saját értelmezésüket és elvárásaikat -- a zsinat ,,szellemére'' való hivatkozással -- próbálják számon kérni, nem véve figyelembe azokat a sajátos körülményeket, amiben a magyar egyház harminc év óta él. A magyar egyház nem volt sem túl konzervatív, sem túlságosan haladó, hanem ,,megfontoltan haladó''. Ez a beállítottság a magyar lélek sajátja. A liturgikus reform lassan, de biztosan már mindenütt megvalósult. A zsinat tanítása széles körben ismertté válik. Ma már nem annyira az a probléma, hogy nem ismerik a zsinat tanítását, hanem az, hogy a fiatalabb nemzedék egyáltalában nem ismeri a zsinat elôtti egyház számos kulturális és vallási értékét. A napjainkban sokat hangoztatott kritika inkább a hívek nagykorúságának a kérdését érinti. Ami részvételüket illeti az egyház életében, arra sok pozitív példa van. Ám nem szabad arról sem megfeledkezni, hogy nagykorúvá az ember nem parancsszóra lesz. Ez hosszú folyamat eredménye, amire lelkileg, szellemileg és intézményi keretek között lehet eljutni. E feltételek a rendszerváltásig -- ismert politikai okok miatt -- aligha voltak biztosítva. A magyar egyház jelenlegi feladata épp e feltételrendszer kialakításának munkálása, hazánk újraevangelizálása érdekében. A cél az. hogy az egyház ne csupán a ,,püspökök és papok egyháza'', ne is csupán a ,,laikusok egyháza'', hanem a ,,mi egyházunk'', pontosabban az ,,Isten egyháza'' legyen. ======================================================================== Reményünk alapja A kereszténység a remény vallása. Evilági szempontból nézve a reménytelenségre mindig van megalapozatlan vagy megalapozott okunk. Ám ne feledjük: a húsvéti esemény képezi az alapját a húsvéti hitnek. Erre épül a húsvéti remény. ,,A remény pedig nem csal meg, -- írja az apostol -- mert Isten szeretete kiáradt a világra a nekünk adott Szentlélek által''. Hit, remény, szeretet ,,A hit reményeink szilárd alapja s a nem látott dolgok bizonyítéka'' -- olvassuk Szent Pál apostolnak a zsidókhoz írt levelében. ,,A hit az értelem meghódolása az önmagát kinyilatkoztató Isten elôtt'' -- tanítja a teológia. Valóban, a hit -- furcsa módon -- nem érzelmi, hanem értelmi, lelki tevékenység. Az érzelem lehet kísérô, erôsítô mozzanata. A hit -- a természetes rendben -- abból fakad, hogy gondolkodásunk idôbeni, vagyis lépésrôl lépésre haladó szellemi aktivitás. Tehát nem egyetlen aktussal ragadjuk meg az igazságot, hanem fokozatosan ismerjük meg. Ebbôl a fokozatosságból fakad, hogy megismerésünknek mindig van valamiféle ,,kinnlévôsége'', amit be kell hoznia. Azaz, van már valami ismeretünk és tapasztalatunk a valóságról, de még nincs teljes bizonyítékunk. Amikor feltételezésünkre (ami mindig a jövôre irányul) gyorsan megkapjuk a nekünk tetszô (vagyis a feltételezésünknek megfelelô) bizonyítékot, akkor azt mondjuk: bizonyított tudásunk van. Amikor a megalapozott kiinduló tudásra a teljes bizonyíték még várat magára, akkor azt mondjuk, hogy hiszünk. Amikor rögtön megjön a bizonyíték, akkor azt mondjuk, hogy tudunk. Hit nélkül tehát még természetes megismerés sincs. A természetfeletti hit az értelem aktusa, csakhogy ott már a kiinduló tudás vagy tapasztalás fölismeréséhez bölcsesség is kell, nem pusztán átlag tudás, mivel a téma, amire hitünk a bizonyítékot várja, életünk végsô értelmét érinti. Ebben a témakörben pedig nem lehetünk olyan tökéletesek, hogy ne lenne szükségünk segítségre. Ezt a segítséget adja meg az isteni kinyilatkoztatás, aminek tekintélyét az biztosítja, hogy egyrészt értelmileg megalapozott (történelmi tény), másrészt bizonyos fokig ésszel belátható és tapasztalatilag is igazolt, de, hogy a hit igazságáról teljes bizonyítékot kapjunk, ahhoz engedelmes és alázatos lelkülettel kell bízni Isten tudásában és embert megmentô szeretetében. Ám ez a bizalom Isten iránt nem könnyű. Áldozatot jelent lemondani saját okosságunkról, akaratunk túlzott érvényesítésének vágyáról. Ahhoz az átfogó, üdvözítô s a reményt megalapozó tudáshoz, amit a hit igéi-, nem juthatunk el könnyen: kérnünk kell hozzá Istentôl a hit kegyelmét, pontosabban alázatos lelkülettel azt kell kérnünk, hogy a mindenkinek felajánlott hit kegyelmét szabad akarattal be tudjuk fogadni. Remény A szentéletű Prohászka Ottokár püspök jelmondata így szólt: ,,Dum spiro, spero'' ,,Amíg élek, remélek'' a hívô ember a remény embere. Hiszen amit a hit tesz az értelem síkján, azt teszi a remény az akarat összefüggésében. Az akarat az a lelki képességünk, ami a jóra irányul. Jó az, ami mint érték kívánatos. A kívánság elsôsorban a gyönyörködtetô javak felé lendít. A vágyakozás valami általános, sokszor meghatározhatatlan értéket kíván birtokolni. Az akarás pedig az ,,igaz'' jóra irányul, ami törekvôképességünk célja lehet. Az emberhez a legméltóbb törekvés az akarás. Szabadon és felelôsséggel akarjuk az elérhetô és hozzánk méltó jót, és minden tisztességes eszközt meg kell ragadnunk ahhoz, hogy ezt a célt elérjük. A cél lehet valami ,,hasznos jó'', ,,gyönyörködtetô jó'', vagy, ,,tiszteletre méltó jó''. Ezek közül a legrangosabb a tiszteletre méltó jó. E jónak, mint tökéletességnek a birtoklása a boldogság. Ám az emberhez legméltóbb az a boldogság, ami elveszíthetetlen (a halál sem ragadhatja el tôlünk), és tökéletesen megnyugtatja az ember vágyait. A múlandó javak birtoklása csak látszat, és ideig-óráig tartó boldogságot biztosíthat az embernek. Szellemi lelkünk halhatatlan jóra irányul. Kérdés, hogy van-e ilyen jó, továbbá, hogy birtokolhatja-e az ember, és bírása valóban örök boldogságot jelent-e? A Biblia tanúskodik arról, hogy ilyen legfôbb jó létezik. Maga a személyes és élô Isten, aki Fiában megígérte nekünk, hogyha teljesítjük a földön akaratát, akkor már itt, az evilági létben is lelki boldogságot ad, ami után vágyakozunk. A lélek a természetfölötti Isten után vágyik. Mivel a hit adja azt a természetfölötti tudást, ami reményünket itt e földön megalapozza, érthetô Pál apostol kijelentése: ,,a hit reményeink szilárd alapja''. Szeretet A szeretet nemcsak azért a legtökéletesebb természetfölötti erény, mert a kinyilatkoztatásból tudjuk, hogy ,,Isten a szeretet'', (vö. 1Jn 4,16: ,,Szeretet az Isten, aki szeretetben él Istenben él, és Isten ôbenne'') hanem azért is, mert már a természet rendjében egyesíti magában minden értelmi és törekvô, (kívánó, vágyó, akaró) továbbá érzelmi képességünket, méghozzá a legmagasabb fokon. A szeretet nem csupán igaznak ismeri, hanem jónak és kívánatosnak is tartja azt az értéket, célt, amelynek birtoklása boldoggá tesz, és ami méltó emberi lényünkhöz. Ám a Bibliából a hit által tudjuk, hogy az elveszíthetetlen legfôbb igazság és jóság, ami istenképiségünkhöz és istengyermekségünkhöz méltó. az nem más, mint az az élô örök Isten, aki mint igazság a hitünk tárgya és mint jóság hitünk ígérete, reményünk foglalata. Ezért aki szeret, annak valamiképpen hinnie és remélnie is kell, aki hisz és remél, (ha helyesen teszi ezt), annak valamilyen módon szeretetre is kell törekednie. A reményt tehát nem választhatjuk el a hittôl és a szeretettôl. Ezért a keresztény ember nem lehet pesszimista. Napjainkban -- fôleg hazánkban -- sok a depressziós és pesszimista ember. Ám ez a beállítottság aligha egyeztethetô össze keresztény elkötelezettségünkkel. Hitünk arra tanít, hogyha ,,nem is jöttek be'' dolgaink, ha nem is sikerült, amit elterveztünk, továbbá, ha a körülményeink olyannak tűnnek, mintha nem sok távlata lenne is életünknek, a reményt akkor sem szabad elveszíteni. Isten a mi földi sorsunkat az örök élet szempontjából nézi, és megenged olyan dolgokat is, (hiszen tiszteli szabad akaratunkat) melyek jelenleg elkeserítônek tűnnek, de az örök üdvösségünk szempontjából hasznosak lehetnek. Isten direkt módon nem akarja a bűnt és a rosszat, de megengedi azért, hogy ezáltal nagyobb jóhoz jussunk. Rákényszerüljünk valamely erény gyakorlására, vagy bűn elkerülésére, amit egyébként -- jósorsunkban -- valószínűleg nem tennénk, és természetfeletti szempontból nézve amolyan ,,langyos'' lenne az életünk, amirôl azt olvassuk a Jelenések könyvében, hogy az ilyet az Úr ,,kiveti szájából''. Ha nehéz és kilátástalan is néha helyzetünk, itt és most szeretni, jót tenni kis dolgokban mindig lehet, s ez erôsíti hitünket és reményünket. ======================================================================== Örömünk oka ,,Ha Krisztus nem támadt föl, hiábavaló a mi igehirdetésünk és hiábavaló a ti hitetek..., továbbá'' ha nincs föltámadás, akkor együnk, igyunk, mert holnap úgyis meghalunk'' -- tanítja szent Pál apostol. De Krisztus föltámadt. Ezért a húsvét a keresztények legnagyobb örömünnepe. A lélek halhatatlansága Az öröklét minden idôkben izgatta az embert. Ezért építettek a fáraók piramisokat, ezért fürkészték az ôsi népek az istenek világát, de a mai embert is foglalkoztatja a gondolat: emléke valamiképpen fönnmaradjon. Mindez azért van, mert nem csupán ,,test'' az ember. Halhatatlan lelke is van. Teste anyagi, lelke viszont szellemi természetű. Az anyag önmagában érzékelhetô, vagy műszerekkel ,,kitapintható''. A lélek viszont hatásaiban, működésében megtapasztalható. A működés ,,mögött'', működtetô is van. S ha a hatás szellemi, akkor létesítô oka is szellemi természetű. Az anyag, mennyiségi összetettségben létezik. A szellem nem ,,számlálható'' meg. ugyanakkor mint megelôzô egység, minden megszámlálhatóság és mérhetôség, mennyiség, anyagiság és testiség lehetôségi feltétele. Ezért a szellem létmódja magasabbrendű az anyagénál, viszont a szellem az anyagon keresztül fejezi ki magát -- legalábbis a mi tér-idô összetettségű világunkban. A kultúrát és a vallást mindig foglalkoztatta a szellemi létmód. A vallást pedig különösképpen a személyes lélek halál utáni sorsa. A hindu vallás valamiféle nagy nirvánáról beszél, amiben a test pusztulása után a lélek ,,felolvad''. Ám a nirvána szinte személytelen semmivé zsugorítja a személyes lelket. A buddhizmus a halál után a lélek reinkarnációjáról szól és vallja, hogy a léleknek a halál után sokszor kell újra megtestesülnie, hogy végleg a szenvedésben megtisztuljon. Az utóbbi vélekedés támadható pontja ott van, hogy egyszerű földi életünk erkölcsi komolyságát kérdôjelezi meg, mert azt sugallja, hogy még ,,ráérünk'' megtisztulni, míg az elôbbi felfogás -- lenézve az ember testi mivoltát -- csak a lélek örökkévalóságával foglalkozik, de megfeledkezik a személyes öröklét vágyáról. A helyes választ csak az adhatja meg az öröklét problémájára, aki mind a test, mind a személyes szellemi élet halál utáni sorsáról az emberi természetnek megfelelô, hihetô és történelmileg megalapozott választ tud adni, mert egyszerre Ura és fenntartója az idônek, s örökkévalóságnak egyaránt. A test föltámadása A test föltámadása nem magától érthetô jelenség. A lélek -- mivel szellemi természetű -- halhatatlan. Erre már az ókori görög filozófusok is rájöttek. Sokan közülük a testet -- épp mulandósága és romlandósága miatt -- megvetették. Az ókori vallások is vagy a lelket, vagy a testet értékelték túlságosan. Az ószövetségi vallás a kinyilatkoztatás következtében tiszta személyes szellemi Isten-fogalommal rendelkezett. A hellenista filozófiák és vallások, amelyek a szellem magasabbrendűségében hittek, az isteni létformát szelleminek gondolták. Ezért tudták nehezen elfogadni az ôsegyház igehirdetésének lényegét: A názáreti Jézus, akit Poncius Pilátus helytartósága idején Jeruzsálemben keresztre feszítettek és meghalt, halottaiból föltámadott, vagyis testestül-lelkestül isteni méltóságának megfelelô létmódban örökké él. Bár az ószövetségi Makkabeusok könyvében már történnek utalások arra, hogy a halál után az ember Isten ítélôszéke elé kerül, sôt a Jézus korabeli farizeusok még a test feltámadását is vallották, mégsem volt ez közmeggyôzôdés akkoriban. ezzel szemben Jézus egyértelműen és világosan beszélt tanítványainak isteni voltáról. továbbá arról, hogy hiába ölik meg, mert harmadnapon halottaiból feltámad és visszatér az Atyához a mennybe. Ennek ellenére az apostolok -- koruk gyermekei lévén -- bizonytalankodva fogadták ezt a tanítást. Ôk lepôdtek meg a legjobban, amikor a Jézus holttestét illatos kenettel megtisztelni kívánó asszonyok azt a híradást hozták, hogy Jézus sziklasírja üres, a bejárattól a kô el van hengerítve. Valójában az apostolok akkor gyôzôdnek meg Jézus ígéretének beteljesedésérôl, amikor húsvét vasárnap zárt ajtók mögött a feltámadt Krisztus megjelenik a félelemtôl bezárkózott tanítványoknak. Elôször azt hiszik, hogy szellemet látnak, s csak lassan ismerik fel a föltámadottban a názáreti Jézust. Tamás apostol ekkor nincs velük és azt mondja, hogy ô nem hisz Jézus feltámadásában mindaddig, amíg kezével nem érinti sebeit. Nyolc nap múlva erre is alkalom nyílik, amikor a tanítványok együtt vannak. Megérintheti a feltámadott sebeit. Jézus csak annyit mond neki: ,,Tamás, ne légy hitetlen, hanem hívô. Boldogok, akik nem látnak és mégis hisznek'' Az emmauszi tanítványokban akkora az elbizonytalanodás, hogy elmennek Jeruzsálembôl, az apostolok közösségébôl. Ôk pedig a ,,kenyértörésben'' ismerik fel a vándor-idegenként hozzájuk csatlakozóban a feltámadt Krisztust. Újjáéledt remény Pál apostol történelmileg megalapozott és a kortársak által ellenôrizhetô tényként számol be Krisztus feltámadásáról, hiszen a damaszkuszi úton neki is a föltámadt Krisztus jelent meg és adott apostoli küldetést. Az elsô korinthusi levél jóval elôbb keletkezett, mint az írásba foglalt apostoli igehirdetés, a négy evangélium. Ám ez a levél már feltételezi a korábbi, szóban hirdetett apostoli tanítást. az evangéliumot, Krisztus föltámadásáról. Ezért írhatja Pál, hogy ,,Krisztus föltámadt. Elôször megjelent Péternek, aztán a tizenkettônek, azután pedig egyszerre több mint ötszáz testvérnek jelent meg, akik közül többen még élnek, míg mások már meghaltak''. Az ellenôrizhetô apostoli igehirdetés a feltámadásról, az üres sír, a feltámadott megjelenései mennybemeneteléig -- történelmi tények. Maga a föltámadás, mint jelenség, egyszerre történelmi és történelmen-túli, ún. természetfölötti tény. Nem volt rá példa sem elôtte, sem utána. Krisztus föltámadása nem ,,sorolható be'' az egyszerű történelmi tények közé. Nem lehet a történelmi kutatás tárgya, mert akkor már nem lenne a természetfölötti hit tárgya. Csakhogy nem pusztán az létezik, vagy létezhet, amit a történészek, vagy természettudósok ,,engedélyeznek''. Ma már az igazi tudósok tisztában vannak ,,tudós-tudatlanságukkal'' és belátják, hogy tudásuknak határa van. A történelmi események ugyanis nem a történészek ,,elôre gyártott'' elméleteihez igazodnak és a természet is ,,kicselezi'' az Öntelt természettudósokat. Szent Pál ezt így fogalmazza meg említett levelében: Isten ,,evilág bölcseit saját ravaszságukkal fonja meg''. Jézus már földi életében megígérte, hogy a benne hívôket halottaikból föltámasztja az utolsó napon. Ugyanúgy János evangéliumában azt ígéri, hogy amint most megváltó kereszthalálával elmegy közülünk, az idôk végezetén visszajön, hogy ,,ítéljen eleveneket és holtakat'', mert ,,neki adatott át minden hatalom a mennyben és a földön''. Arról is szól János evangéliumában, hogy a halál után az igazak, akik jót cselekedtek földi életükben, föltámadnak és üdvözülnek, míg a gonoszok, akik rosszat cselekedtek, ,,föltámadnak és elkárhoznak''. Pál apostol pedig azzal vigasztalja a földön zarándokló vándor egyház tagjait, hogyha sorsközösséget vállalnak Jézussal itt a földön a szenvedésben, akkor sorstársai lesznek a halál után a festi föltámadás dicsôségében is. Krisztus föltámadásával és mennybemenetelével nem ,,bánta meg'', hogy emberré lett. Isteni és emberi mivoltában tovább is közbenjár értünk a mennyei Atyánál és vár bennünket. ======================================================================== Hivatás vagy foglalkozás Sok szülô úgy gondolja, hogy kötelességének megfelelôen cselekszik, ha gyermekeinek úgymond mindent megad. Sajnos a legtöbben a ,,minden'' szón pusztán anyagiakat értenek: egészség, lakás és jövedelmezô foglalkozás. Ám az Úr Jézus megmondotta: ,,Nem csak kenyéren él az ember, hanem az Isten igéjén is''. Kedv A pályaválasztási tanácsadók panaszkodnak arról, hogy a szülôket nem túlságosan érdekli az, hogy gyermeküknek mihez van kedve, hanem az ún. jól jövedelmezô, divatos pályákra igyekeznek irányítani gyermeküket. Ebbôl aztán akárhányszor komoly, lélektani problémák származnak, mert kiderül, hogy a pénznél fontosabb a kedv. Kedv nélkül ugyanis nem lehet dolgozni. De mihez van az embernek kedve? Nyilván ahhoz, amihez képessége és tehetsége van. Nem kétséges, hogy sok fiatalnál csak késôbb derül ki, hogy mihez van tehetsége. Csakhogy az is igaz, hogy ezt már korai gyermekkorban a figyelmes szülôi, vagy nevelôi-tanári szem észreveszi. Ehhez azonban a gyermekkel foglalkozni kell. S itt jelentkezik egy ördögi kör. Többnyire a szülôk és nevelôk is olyan emberek, akiket ráállítottak egy pályára, s úgy gondolják, hogy nekik is ezt kell tenniük a rábízottakkal. Holott tudniuk kellene, hogy tehetséget csak az ébreszthet, akiben ezt már korábban mások felébresztették. Képességet csak az aktivizálhat, akinek ebben már segítettek. Foglalkozást lehet adni, de hivatást csak az adhat, akinek hivatása van. S ha a szülôk és nevelôk pusztán foglalkozásként végzik feladatukat, akkor nem lesz ,,szemük'' a fiatalok képességeinek felismerésére, és ,,jó foglalkozást'' nem pedig hivatást választanak gyermekük részére, megfosztva a fiatalságot attól az életre szóló, életet meghatározó kockázatos, de ugyanakkor csodálatos kalandtól, ami az önálló érett nagykorú személyiség sajátja, hogy maga válassza eljövendô foglalkozását, hivatását és ugyanakkor vállalja a választásával és döntésével együtt járó felelôsséget is. Igaz, hogy egy ilyen döntés többnyire nem gyermekkorban történik, mert e korban a választási alternatívákról még nincs reális képe az embernek, de a kedv (s az ezt kísérô öröm) és az érzelmi ráhangoltság, továbbá bizonyos öröklött, vagy szerzett tulajdonságok már sok mindent elárulnak a gyermek késôbbi döntésének lehetôségeirôl. Foglalkozás A foglalkozás nem más, mint valamivel való foglalatosság, ami elfoglalja az embert. Olyan cselekvésrôl illetve alkotói tevékenységrôl van itt szó, ami lefoglal bennünket. Jóllehet, ez tágabb értelemben jó meghatározásnak tűnik, mégis szűkebb értelemben szoktunk beszélni foglalkozásról, s itt ez kenyérkeresô foglalatosságot jelent. Vagyis a foglalkozás olyan tevékenység, aminek fô célja a megélhetéshez szükséges anyagi javak megszerzése. Szerencsés esetben a kenyérkeresô foglalkozás lehet olyan tevékenység is, ahol a munka fáradtságát felejteti a kedv, amivel a foglalkozást űzzük, mert képességünk, tehetségünk megkönnyíti a munka végzését. A foglalkozás abban különbözik a játéktól, hogy míg a játék felelôsség nélküli tevékenység (pontosabban csak a játék mesterséges és a játékidôre vonatkozó kereteire vonatkozik a felelôsség), addig a kenyérkeresô foglalkozás egzisztenciális, egész létünket érintô, felelôsséget hordozó aktivitás. Nem kétséges, hogy a foglalkozással együtt járó munkát megkönnyíti a motiváció. Közismert dolog, hogy ,,pénzzel sok mindent el lehet érni''. Ám ez a motiváció csak rövid távon tűnik hatékonynak. Hosszú távon azonban mindig valamiféle magasrendű indíték szükséges. Számos embernél a legmagasabb rendű motívum a munkához, a család java. De itt is észrevétlenül begyűrűzik a materialista szemlélet, a bármi áron való pénzszerzés vágya (,,természetesen'' a családért) de aztán hamarosan kiderül -- fôleg akkor, amikor valamirôl le kell mondani -, hogy az egyén anyagi érdekei itt is fontos szerepet játszanak. Bármely foglalkozás keretében végzett munka minôségét a lelkiismeretesség határozza meg. Ez pedig erkölcsi jellegű indítékra utal. Minôségi, jó munkát hosszú távon csak az tud végezni, aki akkor is lelkiismeretes, hogyha senki nem ellenôrzi, senki sem látja. Sokaknak elég a lelkiismeretes munkához az a belsô indíték is, hogy ôk úgymond tartoznak ezzel önmaguknak, vagy az illetôt a hosszú távú ambíció fűti, s a rövid távú anyagi hasznot feláldozza a késôbbi siker vagy az ígéretes, sokkal nagyobb anyagi haszon reményében. De vajon elég-e ez az embernek? Lehet-e a foglalkozást még magasabbrendű célért is folytatni? Hivatás A foglalkozás a hivatástól abban különbözik, hogy míg a foglalkozást az ember csak a munkaidô tartamában végzi, többnyire pénzkeresési célzattal, addig a hivatásból fakadó tevékenység a szabadidôt is kitölti és még akkor is kedvvel végezzük, ha közvetlen hasznunk nincs belôle. A hivatás mindig ,,felülrôl'' jön. Tartalma szellemi. A hivatás nem más, mint elhivatottság az örök értékek, végsô soron Isten oldaláról, ezen értékek osztatlan, hűséges szolgálatára. Mivel a hivatás mindig küldetésre irányul, hiszen a hívó szó egyben valamely feladat elvégzésére való késztetés bennünk, kötelez is. Errôl lelkiismeretünk szava is tanúságot tesz. A hivatás nem kényszer. A hivatásnak lehet ellenállni. De ha valaki nem hallgat a lélek mélyén elhangzó szóra, megkurtítottnak fogja érezni életét. Sokszor eszébe fog jutni: valamit meg kellett volna tennem az életemben, amit csak én tehettem volna meg és ezt elmulasztottam. Tárgyát illetôen sokféle hivatás lehetséges. De a hivatások rangját mégis az Isten üdvözítô tervével való együttműködés közvetlensége vagy közvetettsége határozza meg. Tárgyát illetôen a legmagasabbrendű a papi hivatás, ami Krisztus prófétai tanítói, pásztori vezetôi és fôpapi szolgálatából részesít. E hivatás tartalma az apostoli küldetés, ami Krisztus megváltói művének folytatására ad megbízatást az egyház keretében és annak szolgálatára. De minden keresztény, vagyis Krisztus-hívô hivatást és kegyelmet kapott arra, hogy valamely foglalkozás keretében e hivatásnak megfelelôen Isten munkatársa legyen ebben a világban. A legszebb persze a szülôi hivatás, ahol a szülôk Isten életadó és életrôl gondoskodó -- gondviselô tevékenységébôl részesednek és ezt megfelelô felelôsséggel (hiszen Istennek kell felelniük majd azért, hogy miképp végezték feladatukat) teljesítik. Az orvosi, továbbá a nevelôi hivatás is olyan foglalkozás, amit nem lehet ,,csak munkaidôben'', ,,csak pénzért'' végezni. Végsô soron a keresztény ember számára nem annyira az fontos, hogy ,,mit'' csinál, hanem ,,hogyan'' csinálja. Minden foglalkozást -- kivéve természetesen azokat, amelyek tárgyukból és tartalmukból adódóan vagy bűnös foglalkozások, vagy bűnre vezetô komoly veszélyt jelentenek -- lehet hivatásként végezni, ha hűséggel, elkötelezetten, lelkiismeretesen végezzük, s mindig abban a tudatban, hogy cselekedeteinket Isten jelenlétében hajtjuk végre. Így a kedv, a foglalkozás és hivatás egységében tartalmas lesz életünk. ======================================================================== A jó házasság Lehetséges-e a jó házasság? Napjainkban ezt sokan kétségbe vonják. Sok házasság válással végzôdik. Vannak, akik idejét múltnak tekintik a házasság intézményét. Olyanok is akadnak, akik szerint a házasság magánügy, amibe sem az államnak, sem az egyháznak nincs beleszólási joga. Az egyház a házasságot jónak tartja, továbbá azt is megmutatja, hogy mit kell tenni a házasság sikere érdekében. Szeretet A jó házasság szerelemmel kezdôdik. A szerelem érzése nem is olyan gyakori, amint azt sokan gondolják. A szerelem nem azonos a ,,jó vagy nálam'' érzésével. A szerelem nem csupán erotikus vonzódás avagy szexuális érdeklôdés. A szerelem a barátságból alakul ki, de nem abban az értelemben, ahogyan ma azt divatos mondani: ,,barátom'', ,,barátnôm'' van, mert e kijelentés mögött leggyakrabban házasságon kívüli, monogám szexuális viszonyt kell érteni. A barátság a legszebb emberi érzés, de a férfi és nô közt is lehetséges. Megfelelô feltételek mellett a különneműek közötti barátságból szerelem is születhet. Ha a barátság ôszinte bizalomra és kölcsönös megbecsülésre épül, akkor a szeretetben van megalapozva. A szeretetnek többféle formája, fokozata van. Ám a legtökéletesebb az a szeretet, ami a másikban az egyetlen és megismételhetetlen személyt szereti, mindig és minden körülmények között. Így szeret bennünket az Isten, még akkor is, ha bűnösök vagyunk. Ha nem önmagáért szeretem a másikat, hanem ,,valamiért'', akkor nem tökéletes a szeretetem. A házasság olyan barátságból alakul ki és arra épít, ami folyvást ebbôl a szeretetbôl táplálkozik. Tapasztalatból tudjuk, hogy nem könnyű a másikat cselekedeteitôl és személyiségének torzulásaitól függetlenül szeretni. Nem könnyű a bennünket ért sérelmeket elfelejteni és újra kezdeni. Annak a kísértésnek sem könnyű ellenállni, hogy a szeretetben ,,várunk'' és kapni szeretnénk valamit. Ám a szerelem -- lángolásának szakaszában -- nem akar tudni ezekrôl a nehézségekrôl. S ha hall is felôlük, úgy véli, hogy e nehézségeket könnyedén le lehet gyôzni. hiszen a szerelem ,,örökké tart''. Épp az örökké-,,valóság'' tudatának felvillanása és vágya, ami a konkrét ,,másik''-ra irányul, jelzi, hogy a házasság, ami szerelembôl fakad, monogám és felbonthatatlan. Hűség A hűség, általában, tartós kitartás a jóban. A hűség, személyek közti viszonylatokban, stabilizált emberi kapcsolat, elônyös és hátrányos viszonyok között egyaránt. A házasság monogám és felbonthatatlan jellege a hűségben valósul meg. Jóllehet az emberi természet rá van hangolva a javak és értékek maradandó birtoklására és az értékes emberi kapcsolatokra, így a barátságra és a házasságra is vonatkozik. Jó a hit által is tudnunk, hogy a kinyilatkoztatás megerôsíti e természetes igényünket. A házasság monogám és felbonthatatlan jellege isteni törvény; amin még a római pápa sem változtathat. Maga az Úr Jézus nyilatkoztatja ki Máté evangéliumának 19. fejezetében, hogy ,,Isten férfinek és nônek teremtette az embert. Ezért a férfi elhagyja apját és anyját, feleségéhez csatlakozik és a kettô egy ember lesz. Ezért amit Isten egybekötött, ember szét ne válassza''. Az Úr Jézus azonban hozzáfűzi: ,,Nem mindenki tudja ezt felfogni, csak akinek az Isten megadja'' (Mt 19,12). Korunkban különösen idôszerű az Úr Jézus eme hozzáfűzése. Azt jelenti, hogy a házassági hűséget egy életen keresztül Isten kegyelme nélkül nem lehet megtartani. Isten kegyelmét azonban imádságban folyvást kérni kell és a szentségekben Isten kegyelmével töltekezni szükséges. A keresztény házasságot megélni csak a teljes keresztény élet összefüggésében lehet. Érdekes, hogy Krisztus Urunk a házassággal összefüggésben szól az ,,Isten országáért vállalt'' nôtlenségrôl, szüzességrôl is mondván: ,,Van aki képtelen a házasságra, van akit az emberek tettek alkalmatlannak rá, és van aki az Isten országáért lemond róla. Nem mindenki tudja fölfogni ezt, csak akinek az Isten megadja'' (Mt 19,13 kk). Vagyis az egyházban Jézus Urunk két emberi létformát legitimál, s mindkettônek meg kell lennie az egyházban, ha a jézusi alapításra hivatkozik: az egyik a monogám és felbonthatatlan házasság, a másik az Isten országáért vállalt házasságról való lemondás. Ez annyit jelent, hogy semmiféle egyházi törvény nem változtathatja meg a házasság felbonthatatlanságát és nem szüntetheti meg az Isten országáért vállalt önmegtartóztató tiszta életre szóló hivatás életformáját. Mindkettô olyan karizma (rendkívüli kegyelmi adomány), melynek gyümölcsözô tanúságtevô megélése elválaszthatatlan a személyek életszentségétôl. Vagyis minél szentebb valaki, annál vonzóbban tudja megvalósítani akár az egyik, akár a másik életformát. Jóság A jóság nem más, mint a szeretet aprópénzre váltása. Szeretet a mindennapi élet gyakorlatában. A jó házasság abban nyilvánul meg, hogy mind a férj, mind a feleség és a gyerekek jó emberek. Jó emberek azok, akikkel jó együtt lenni. Örömet sugároz jelenlétük. Nem bántanak senkit és igyekeznek mindenkinek a javát szolgálni. Elsôsorban nem önmaguk, hanem mások javát keresik. A jó házasság a jóság nevelô iskolája. Önzetlenségre és önfeláldozásra szoktat. Lehetôséget biztosít a szerénység és áldozatosság gyakorlására. Ugyanakkor a másokért vállalt felelôsségre is sarkal. Tévedés lenne azt gondolni, hogy vannak születésüktôl fogva jó emberek és vannak rossz emberek, akik nem tudnak jók lenni. Minden ember a lelke mélyén szeretne jó lenni, és nem csupán a környezetén hanem rajta is múlik, hogy jóságos ember lesz-e vagy sem. Szent Pál apostol szépen ír az efezusi levélben arról, hogy milyen a jó házasság. Amikor a feltámadt Krisztus és az egyház szeretet- kapcsolatáról szól, akkor kifejti, hogy Krisztus és az egyház kapcsolata monogám és felbonthatatlan, mert ,,hűséges az Isten'' (I. Kor 1,5). Föltárja, hogy amint Krisztus szereti az egyházat, úgy kell szeretnie a férjnek is a feleségét. Amint Krisztus folyvást föláldozza magát az egyházért, úgy kell a férjnek is feláldoznia magát a feleségéért. Továbbá, amint Krisztus feje az egyháznak, úgy a férj is feje az asszonynak, és amint az egyház engedelmeskedik Krisztusnak, úgy engedelmeskedjék az asszony is a férjének. Ehhez hozzáfűzhetnénk: az asszony szívesen meg is teszi ezt, ha a férje Krisztushoz hasonlít. Sokan úgy, gondolják, hogy a jó házasság kulcsa az asszony kezében van. Ez a természetes rendben igaz is. De a természetfeletti rendben a férj Krisztusra emlékeztetô emberségén múlik a házasság boldogsága. S ha sok házasság zátonyra fut, az nem azért van, mert az egyház házasságról szóló tanítása idejétmúlt, hanem azért mert ritka az olyan házasság, ahol a férj és feleség igazán krisztusi emberek. Mert ha azok, akkor Krisztussal együtt keresztet is tudnak hordozni, ami a keresztény házasságban is elkerülhetetlen. És ha Krisztus közöttük van, akkor megvalósul életükben a ,,házassági szent háromszög'', ahol az elsô Isten, aki maga a szeretet és az Ô végtelen szeretetébôl tudja a férj és feleség újra és újra ,,feltölteni'' kifogyóban lévô szeretetének ,,akkumulátorát''. ======================================================================== Jog és kötelesség Az utóbbi években sokat hallunk a jogról. Mindenki a maga jogait hangoztatja. Alapvetô emberi jogokról beszélnek, szociálisjogokról, az önmegvalósítás jogáról, gyermekek, diákok, felnôttek, öregek, betegek és egészségesek... jogairól, sôt még a boldogsághoz valójogot is emlegetik. Ám akik jogaikat hangsúlyozzák, kötelességrôl sohasem szólnak, legfeljebb a másik kötelességérôl. Pedig a jog és kötelességfogalmai szorosan összefüggenék egymással. Jogaink Mi az oka annak, hogy az ún. rendszerváltás óta az alapvetô emberi jogok az érdeklôdés homlokterébe kerültek? A válasz nagyon egyszerű. A szocialista pártállam több mint negyven éves uralma idején ezekrôl a jogokról csak beszéltek, valójában jogai csak a pártállam uralkodó elitjének voltak. míg a lakosság túlnyomó többsége ténylegesen jogfosztott állapotban élt. Gondoljunk csak arra, hogy eleinte kifejezetten tiltva, késôbb pedig (az ún. ,,gulyáskommunizmus'' idején) egyszerűen csak nagyon korlátozott formában, meg volt tűrve a szólás, sajtó és gyülekezési szabadság. Érthetô tehát, hogy a politikai fordulat után elemi erôvel támadt fel az igény, hogy ezek az alapvetô emberi jogok ne csupán elméletileg, hanem gyakorlatilag is biztosítva legyenek. A hirtelenjött nagy szabadsággal azonban nem tudtunk élni, mert senkit sem tanítottak meg arra, hogy miképpen kell a szabadságot úgy gyakorolni, hogy szabadossággá ne torzuljon. Amikor emberi jogokról beszélünk, akkor ehhez a kötelesség is hozzátartozik, úgy, ahogyan az erkölcshöz a felelôsség. A két fogalom egymást kölcsönösen kiegészítik és nagy baj származik abból, ha csak az egyiket emeljük ki a másik rovására. Az emberi jogokat a felvilágosodás korában kezdték hangsúlyozni egy olyan feudális világban, ahol az osztályok közötti különbségségek szinte ,,átjárhatatlanná'' tették a társadalmat és alapvetôen veszélyeztették az emberek közötti egyenlôséget. A baj csak ott történt, hogy az emberi egyenlôséget az ún. ,,természet''-bôl kívánták levezetni, ahelyett, hogy a természet teremtôjének és urának, Istennek örök törvényeirôl szóltak volna. A bibliai kinyilatkoztatás szerint Isten minden embert egyenlônek (nem egyformának!) teremtett és ezért minden ember egyenlô Isten elôtt. Ebbôl pedig logikusan következik az ember méltósága, ami Istenhez való hasonlatosságában van megalapozva. Ezért kell az egyik embernek a másik emberben tisztelnie a sokszor elrejtett -- Istenarcot (vö. Reményik Sándor hasonló című verse) továbbá azt ember szabadságát Isten erkölcsi törvénye (ami természetes erkölcsi törvényként ,,szívünk hústábláiba van vésve'') határolja. A felvilágosodás nagy eszménye, a ,,szabadság, egyenlôség, testvériség'' jelszava tehát igaz, de keresztényi értelemben, azaz helyes sorrendbe állítva: ,,testvériség, egyenlôség, szabadság''. Mert ahol megvalósul a testvériség, ott már egyenlôség is van. A helyesen gyakorolt egyenlôség (vö. demokrácia) lehetôvé teszi azt a szabadságot, ami szabadosságként nem visszaélés a szabadsággal. Kötelességeink A kötelesség szót azért nem hallgatjuk szívesen, mert burkoltan benne van a megkötözöttség fogalma, amit viszont úgy élünk meg, mint szabadságunk korlátozását. Pedig kötelességteljesítés nélkül nem lehet közösségi életet élni. Azt el is várjuk másoktól, hogy velünk szembeni kötelezettségeiket teljesítsék. Ígéretüket, a szerzôdésben rögzített elvárásokat megvalósítsák. Tegyék a dolgukat. Ha azonban nekünk kellene valamit tenni a másikért, a közösségért, kifogyhatatlanok vagyunk a kifogások felsorolásában. A kötelesség olyan feladat amit akkor is teljesíteni kell, amikor az fárasztó, kellemetlen és jogilag nem ellenôrizhetô. Ilyen kötelességteljesítô magatartásra csak az képes, akinek van erkölcsi tartása. Itt is igazolást nyer az az elv, hogy a jogrend az erkölcsi rendben van megalapozva. Ott, ahol elvész az erkölcs, a jog is üres malaszt lesz. A mai demokráciák válsága a gyakorlatban abból adódik, hogy erkölcs nélküli jogrendre építenek. S mivel a jogi törvénynek csak akkor van értelme, ha betartható illetve behajtható, továbbá, mivel mindenki mellé nem lehet egy rendôrt állítani, az erkölcs nélküli demokrácia anarchiához vezet. Ám anarchiában nem lehet élni, s elôbb-utóbb megjelenik egy uralkodó elit csoport, aki a maga érdekei szerint megfogalmazott jogi törvényeket ,,külsôleg'' rákényszeríti az anarchiába süppedt többségre és kialakítja a maga totalitárius, diktatórikus államrendszerét. Szeretetünk A helyes jogrend egy erkölcsi erényre épül és ez az igazságosság. Az igazságosság azt jelenti, hogy mindenkinek megadjuk azt, ami jár neki, s csak ebben az esetben kívánhatjuk meg, hogy nekünk is adják meg azt, amihez jogunk van. Az igazságosság feltételezi az ember személyek- közötti kapcsolatát. Ott, ahol érvényre jut az igazságosság, ott a jog által biztosított béke uralkodik az emberi közösségben. Ám ugyanakkor azt is tapasztaljuk, hogy az igazságosság tökéletes gyakorlása szinte lehetetlen. Hiszen az emberek nem ,,dolgok'', hanem élô egyedek, személyek. Nincs két egyforma ember és ezért úgy kell alkalmazni az igazságosság elvét, ha nem akarjuk, hogy a törvény önmagáért érvényesüljön, hanem az embert szolgálja, hogy a méltányosságot is mindig szem elôtt kell tartanunk. A méltányosság odafigyel az ember személyes adottságaira, körülményeire és megengedi a kivételt, de csak indokolt esetben. Az indokolt eset pedig mindig az, ami az egyén érdekeit arányos egységben szemléli a közösség javával. Mert ha nem ez az irányító szempont, akkor az egyéni szándékok túlzottan érvényre jutnak, és megjelenik a kivételezés, lobbizás, protekciózás. Ez a beállítottság pedig lejáratja és nevetségessé teszi mind a jog, mind az erkölcs és a kötelességek világát. Hiszen a törvénynek épp az a lényege, hogy biztosítja az ember egyenlôségét és védi szabadságát. A méltányosságnak mégis nagy szerepe van életünkben, mert ez az elv a testvériességet feltételezi. A testvériesség elve pedig a szeretet parancsára épül, ami azért kötelez bennünket -- legalábbis az igazságosság és méltányosság szintjén -- minden emberrel szemben, mert Isten irántunk való szeretetét kell, hogy megjelenítse világunkban. Isten igazságosan és nagylelkű irgalommal szeret bennünket és az ô kegyelmének segítségével nekünk is ezért kell igazságosan és egyben nagylelkű irgalommal szeretni felebarátainkat. Az a szeretet, ami nem tekint az igazságra és igazságosságra, lehet kellemes, de mindenképpen romboló. Elkényeztetetté teszi azt, akit ily módon szeretnek. Az elkényeztetett ember önzô. Az önzô ember pedig mindent és mindenkit nem célnak hanem eszköznek tekint. Embertársait az önzô ember csak hasznossági szempontból nézi. Isten, ember, egyház, mind csak annyiban ,,szeretetre méltó'' az ô szempontjából, amennyiben haszna van belôle. Az önzô embernek csak jogai vannak, de kötelessége nincs. Akiben igazi szeretet van, az viszont megtalálja a helyes egyensúlyt a jogok és kötelességek között. ======================================================================== Szabadon kell a jót tenni Beszélgetés Bolberitz Pállal az erkölcsrôl A rendszerváltás után sokan arra számítottak: Mária és Szent István országában gyorsabb lesz a keresztény hithez, erkölcsiséghez való visszatérés... -- A jogállamiság keretei nem jelentik automatikusan a tartalmi feltöltôdést is. A jó szabály nélkülözhetetlen, akár a sportban, de ettôl még nem biztos, hogy szabályos lesz a játék. Sajnos azt látjuk, hogy a játékosok a labda helyett egymás sípcsontját rúgják... A rendszerváltás után megteremtôdtek ugyan az alapok, de fél évszázados kommunista diktatúra után az emberekbôl ma még hiányzik az erkölcsiség. Sôt a liberális ihletettségű jogállamiság ennek eszmekörébôl átörökölt egy olyan szemléletet, amely feltételezi, hogy az emberek erkölcsi nívója magas, és képesek betartani a törvényeket. A gyakorlat azonban azt igazolja, hogy ez naivitás, mert 50 éven keresztül Magyarországon nem is volt erkölcsi nevelés, s ha maradt még valami tartás, az kizárólag abból adódik, hogy az emberi természetben van valamiféle fogékonyság a becsületességre. A jelenleginél még a kommunizmus alatt is jobb volt az erkölcsi helyzet? -1945 elôtt a rendszeres hitoktatás, amely minden állami iskolában is kötelezô volt, nemzedékek hosszú sorára hatott, de már a '80-as években látni lehetett a lazulás jeleit. Mégis a jelenleginél nagyobb volt a közbiztonság, ugyanis a marxista etika az valójában politikai norma, ebbôl következôen a jogi törvény egyben erkölcsi törvény is. Ez a megfontolás természetesen nem veszi tudomásul, hogy az erkölcsi törvény mindig belsô indíttatású és szabad. Az a látszat tehát, hogy akkor az emberek erkölcsösebbek voltak, pedig csak a jogi törvényeket egy korlátozás nélküli, totalitárius rendszer kényszerítette az emberekre, akik tisztában voltak azzal, hogy a rendszer a legkisebb erkölcsi ügybôl is tud politikai ügyet kreálni. A rendszerváltás után ez eltűnt, s egyszerre nyilvánvalóvá vált: a magyar társadalomból ma hiányoznak az erkölcsi alapok. A becsületnek nincs kifejezhetô értéke, a házasság és a családi élet kötelékeibôl hiányzik a morál, de a tulajdonnal kapcsolatban sem érvényesül az értékrend. Az emberek nem ismerik az enyém, tiéd, övé közötti különbséget. Elszabadult a féktelen önzés, a nyugati modellekbôl átvettük a rosszat, s mivel most úgymond, liberális világ van, a bűn szabadsága érvényesül. A jó szabadsága azért sem valósulhat meg, mert nagyon kevés van belôle. Milyen hatások érvényesülnek a mai társadalomban? -- Magyarországon 1990-ig minden iskolában kötelezô volt marxizmust tanítani, más világnézetet, s nemcsak a kereszténységet, meg sem ismertették a tanulókkal. Emögött vaskos ateizmus húzódott, ami -- bár ma már nem teszik hozzá Marx vagy Lenin nevét -- még mindig jelen van a tudatalatti rétegekben. A kommunizmus idején erôteljesen megszűrt nyugati kultúra helyett nagy erôvel betört a felszínes tömegkultúra, ami olyan mintaként vetül a magyar társadalomra, mintha ezekben az országokban kizárólag a pénz utáni hajsza, a kíméletlenség, az erôszak, a szabadosság és a korlátok nélküliség volna a meghatározó. A meghatározás, ami szerint a vallás az ember személyes ügye, tulajdonképpen honnan ered? -- John Locke használta elsôként a kifejezést, az anglikán államvallású XVIII. századi Angliában, az ember személyes, lelkiismereti szabadságának korlátozott elismeréseként. ma viszont a magát többséginek feltüntetni akaró ateizmus száműzné a vallást a magánszférába. A vallásosság, a hit külsô megnyilvánulásai révén számtalan ponton érintkezik a társadalommal. Világnézeti meggyôzôdés nélkül hosszabb távon erkölcsösnek lenni nem lehetséges. A kereszténység tehát azért is a legjobb megalapozója az erkölcsnek, mert tiszteletben tartja azt, hogy az embernek szabadon kell a jót akarnia, vagyis az erkölcsi törvényekkel nem kényszerítik és fenyegetik, hanem motiválják az embert. Mi lehetne majd a kibontakozás útja? -- Hiába akarják egyesek kizárólag kulturális örökségnek feltüntetni Magyarország ezeréves keresztény múltját, a kereszténység életformát adó hagyományt jelent, nélküle nem létezhet az értékekhez való visszatalálás. Ezért elkerülhetetlen, hogy a keresztény egyházak ebben megfelelô szerepet vállaljanak, természetesen tiszteletben tartva az emberek lelkiismereti szabadságát. Az állam részérôl jóindulatú együttműködésre van szükség. A jelenlegi helyzet az iskolák támogatása terén igen ellentmondásos. -- Elméletileg az esélyegyenlôség adott. Ezt azonban nem követi a gyakorlat, így nem is képes kellôen érvényesülni. Sajnos a totális állam éles ateizmusa tovább élô rossz hagyományt teremtett a túlzott liberalizmusban, mely az államot -- az adóhivatal kivételével -- legszívesebben megszüntetné. Ez persze a liberális rendszer korai szakaszának utánzása, hiszen egy modern demokratikus. liberális jogállamban az állam szerepvállalása a polgárok megvédésében fokozott, például abban. hogy megakadályozza egyes érdekcsoportoknak a társadalom tagjaival szembeni túlhatalmát. Így a jelenlegi helyzet azért is paradox, mert az államnak pont arra nincs pénze, amire a polgárok az általuk fizetett adót szánják. Elméletileg tehát adott a lehetôség egyházi iskolák alapítására, de a gyakorlat azt mutatja, hogy a történelmi egyházak nincsenek abban a helyzetben, hogy állami pártfogás nélkül az intézményeiket hatékonyan működtessék. Az államnak volna kötelessége az adófizetôk pénzét erre fordítani, hiszen ezek az intézmények az államtól átvállalt feladatokat látnak el. A teológiai képzés még ennél is súlyosabb diszkriminációt szenved el. -- Az, hogy a teológiát nem tekintik tudománynak, a legsúlyosabb örökség. A magyar egyetemeknek korábban voltak teológiai karai. melyeket 1950 után megszüntettek. A rendszerváltás után felmerült ugyan a lehetôség, hogy -- miként az más külföldi egyetemeken is van -- a magyar állami felsôoktatási intézményeknek is legyenek ilyen fakultásai. Az akkori miniszterelnök tett ilyen javaslatot, de végül olyan megoldás született. hogy önálló egyházi egyetemként kezdte meg működését például a Pázmány Péter Katolikus Egyetem. A teológiai kar támogatását ellenben azzal próbálják elhárítani, hogy nincs hasonló képzés az állami intézményekben. Ez az állítás azonban a múlt rendszer tényállásából indul ki, hiszen azt a kommunizmus alatt szüntették meg. Ezen túlmenôen -- mint a teológiai kar dékánjának -- azért is tiltakoznom kellene egy ilyen döntés ellen, mert a fakultásról kikerülôk többsége hittanárként állami középiskolában tanít majd. Egyébként a családok gondozásával, a neveléssel, a lelki útmutatással a papok is reális és növekvô társadalmi igényt elégítenek ki. Nagyon nehéz emögött nem politikai szándékot érzékelni... -- Senkit nem akarok vádolni, csupán a tényekre szorítkozva fejtettem ki véleményemet. Ez a hátrányos megkülönböztetés azonban nemcsak Nyugat- Európában, de a többi volt szocialista országban is ismeretlen. Demokrata 1996/11 (Kovács Lajos Péter)