Kérjük, az itt következô részt (314 sor) ne törölje ki, ha ezt a file-t továbbadja. Köszönjük. ======================================================================== A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár Isten hozta a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárban, a magyarnyelvű keresztény irodalom tárházában! A Könyvtár önkéntesek munkájával mindenki számára elektronikus formában terjeszti Isten Igéjét. A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár bemutatása ------------------------------------------------ Célkitűzés ---------- A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár (PPEK) célja az, hogy mindenki számára hozzáférhetôvé tegye a teljes magyarnyelvű katolikus egyházi, lelki irodalmat elektronikus formában. A lelkipásztori munka támogatása mellett elôsegíti az egyházi kutatómunkát, könyvnyomtatást és az írott, magyar keresztény értékek bemutatását, megôrzését, terjesztését. A könyvállomány mindenki számára ingyenesen rendelkezésre áll az Internet hálózaton keresztül. Egyházi intézményeknek és személyeknek postán is elküldjük a kért anyagot. Állomány -------- Minden szabadon másolható, szerzôi jogvédelem alá nem esô egyházi és vallási vonatkozású kiadvány része lehet a Könyvtárnak: a Szentírás (többféle fordításban), imakönyvek, énekeskönyvek, kódexek, pápai dokumentumok, katekizmusok, liturgikus könyvek, teológiai munkák, szentbeszéd-gyűjtemények, keresztutak, lelkigyakorlatok, himnuszok, imádságok, litániák, istenes versek és elbeszélések, szertartás- könyvek, lexikonok, stb. Irányítás, központ ------------------ Központ: St. Stephen's Magyar R.C. Church 223 Third St., Passaic, NJ 07055, USA (Az Egyesült Államok New Jersey államában levô Szent István Magyar Római Katolikus egyházközség) Levelezés: Felsôvályi Ákos 322 Sylvan Road Bloomfield, NJ, 07003, USA Tel: (973)338-4736 Fax: (973)778-4263 e-mail: felsoval@email.njin.net A Könyvtár használata, a könyvek formája ---------------------------------------- Ebben az elektronikus könyvtárban nincs olvasóterem, hanem a szükséges könyveket ki kell venni (vagyis ,,letölteni''). Letöltés után mindenki a saját számítógépén olvashatja, ill. használhatja fel a szöveget. A hálózaton keresztül böngészni, ill. olvasni drága és lassú. A saját személyi számítógép használata a leggyorsabb és legolcsóbb, a könyv pedig az olvasó birtokában marad. Azoknak, akik nem rendelkeznek Internet-kapcsolattal, postán elküldjük a kért könyveket. Ebbôl a könyvtárból ügy kölcsönözhetünk, hogy nem kell (és nem is lehet) a kikölcsönzött könyveket visszaadni! A Könyvtár a kiadványokat kétféle alakban adja közre: 1. formálatlan szövegként, ami a további feldolgozást (könyvnyomtatás, kutatómunka) teszi lehetôvé szakemberek számára és 2. a Windows operációs rendszer Súgó (,,Help'') programjának keretében, ami a könnyű olvasást és felhasználást teszi lehetôvé mindenki számára (a szövegek -- külön begépelés nélkül -- egy gombnyomással egy szövegszerkesztô programba vihetôk át, ahol azután szabadon alakíthatók). A Könyvtárban található file-ok neve ------------------------------------ Minden kiadvány négyféle file formában található meg a Könyvtárban: text file (formálatlan változat), help file (,,Súgó'' formátum), sűrített text file és sűrített help file. Ezenkívül minden help file-hoz tartozik egy ikon file. Minden file nevének (file name) a két utolsó karaktere a verziószám (01 az elsô változaté, 02 a másodiké, stb). A file nevének kiterjesztése (file extension) mutatja a file típusát: txt: text file, zpt: sűrített text file, hlp: help file, zph: sűrített help file és ico: a Help file-hoz tartozó icon file. Például a Vasárnapi Kalauz című könyv elsô változatának (,,01'') négy formája: VASKAL01.TXT, VASKAL01.HLP, VASKAL01.ZPT, VASKAL01.ZPH; az ikon file pedig: VASKAL01.ICO. A sűrítést a legelterjedtebb sűrítô programmal, a PKZIP/PKUNZIP 2.04 DOS változatával végezzük. A sűrítés nagymértékben csökkenti a file nagyságát, így a letöltés/továbbítás sokkal gyorsabb, olcsóbb. A file-t használat elôtt a PKUNZIP program segítségével kell visszaállítani eredeti formájába. (Például a "PKUNZIP VASKAL01.ZPH" utasítás visszaállítja az VASKAL01.HLP file-t.) A file-ok felhasználási módjai ------------------------------ Mivel minden művet kétféle formában ad közre a Könyvtár, a következô kétféle felhasználási mód lehetséges. 1. A text file felhasználása Ez a file formálatlanul tartalmazza az anyagot. A felhasználó betöltheti egy szövegszerkesztô programba, és ott saját ízlése, szükséglete szerint formálhatja. Például ha az anyagot ki akarjuk nyomtatni könyv alakban (feltéve, hogy az szabadon publikálható), akkor ebbôl a text file-ból könnyen elô tudjuk állítani a nyomdakész változatot. Vigyázat! A text file minden sora sorvég-karakterrel végzôdik, ezeket elôbb el kell távolítanunk, és csak utána szabad a formálást elkezdenünk. A szövegben a kezdô idézôjelet két egymást követô vesszô, a felsô idôzôjelet két egymást követô aposztrófa és a gondolatjelet két egymást követô elválasztójel képezi (lásd a szöveg formájára vonatkozó megkötéseket késôbb). Az egyes fejezeteket csupa egyenlôségjelbôl álló sorok választják el egymástól. A file eleje ezt az ismertetést tartalmazza a Könyvtárról. Ezt a text file-t felhasználhatjuk szövegelemzésre is, amihez természetesen szükségünk van valamilyen elemzô programra. 2. A,,súgó'' file felhasználása Ez a file formátum igen egyszerű olvasást, felhasználást tesz lehetôvé a Windows operációs rendszerben megszokott ,,súgó'' programok formájában. (Az ajánlott képernyô felbontás VGA.) Az elektronikus könyv legnagyobb elônye az, hogy a szöveg elektronikus formában áll az olvasó rendelkezésére. A ,,Másol'' gombbal a teljes fejezet átvihetô a vágóasztalra [Notepad]) és onnan a szokásos módon: ,,Szerkesztés'' és ,,Másol'' [Edit és Paste] paranccsal bármilyen Windows szövegszerkesztôbe. Ugyanezt érjük el a Ctrl+Ins gombok együttes lenyomásával is. Ha nem akarjuk a teljes szöveget átvinni, akkor használjuk a ,,Szerkesztés'' [Edit] majd a ,,Másol'' [Copy] utasítást a program menüjérôl, minek következtében a fejezet teljes szövege megjelenik egy Másolás párbeszéd-panelban. A kijelölt szövegrészt a ,,Másol'' utasítás a vágóasztalra [Notepad] viszi, és onnan az elôbbiek szerint folytathatjuk a munkát. A programból közvetlenül is nyomtathatunk fejezetenként a ,,File'' és ,,Nyomtat'' [Print] utasítással. A nyomtatott szöveg formája kissé eltérhet a képernyôn láthatótól. A nyomtatott szöveg betűtípusa ,,Arial'', betűmérete 10 pontos. Ha más formátumra, betűtípusra vagy -nagyságra van szükségünk, akkor vigyük elôbb a szöveget a szövegszerkesztô programunkba, ott állítsuk be a kívánt formátumot, és utána nyomtassunk. Ahhoz, hogy a ,,súgó'' file-t használni tudjuk, a következôket kell tennünk (a ,,Vasárnapi kalauz'' című könyvvel mutatjuk be a lépéseket). 1. A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárból töltsük le a VASKAL01.HLP és a VASKAL01.ICO file-okat a saját gépünk ,,C:\PAZMANY'' nevű alkönyvtárába. (A VASKAL01.HLP helyett letölthetjük a sokkal kisebb VASKAL01.ZPH file-t is, de akkor letöltés után ki kell bontanunk a "PKUNZIP VASKAL01" utasítással.) 2. Készítsünk egy programindító ikont. A Programkezelôben kattintsunk elôször a ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű programcsoportra. (Ha az még nincs felállítva, akkor hajtsuk végre a fejezet végén leírt ide vonatkozó utasításokat.) Ezután válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és ,,Program'' utasításokat a menürôl. A párbeszed-panelban a következôket gépeljük be: Megnevezés: Vasárnapi Kalauz Parancssor: WINHELP C:\PAZMANY\VASKAL01.HLP Munkakönyvtár: C:\PAZMANY Ezután kattintsunk az ,,Ikon'' nevű utasításra, és adjuk meg a C:\PAZMANY\VASKAL01.ICO file-t. Ha ezután rákattintunk az így felállított ikonra, a program elindul, és olvashatjuk a könyvet. A ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű programcsoport felállítása: A Programkezelô menüjérôl válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és ,,Programcsoport'' utasítást. A párbeszéd-panelban a következôt gépeljük be: Megnevezés: Pázmány Péter E-Könyvtár Ezután zárjuk be a párbeszéd-panelt. Hogyan lehet a könyvekhez hozzájutni? ------------------------------------- A könyveket bárki elektronikus úton letöltheti a Könyvtárból (lásd a Könyvtár Internet címét) vagy postán megrendelheti (lásd a postai címet). Egyházi intézményeknek és személyeknek ingyen küldjük el a könyveket, mások a rendeléssel együtt 3 dollárt vagy annak megfelelô pénzösszeget küldjenek a lemez- és postaköltség megtérítésére. A Könyvtár használatának jogi kérdései -------------------------------------- Az általános elvek a következôk: 1. A Könyvtár mindenkinek rendelkezésére áll személyes vagy tudományos használatra. Ha a Könyvtár anyagát publikációban használják fel, akkor kérjük az alábbi hivatkozás használatát: ,,A szöveg eredete a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár -- a magyarnyelvű keresztény irodalom tárháza.'' 2. Egyházi intézmények és személyek kereskedelmi célokra is ingyenesen használhatják a Könyvtár anyagát, csak azt kérjük, hogy a kiadványuk elején helyezzék el az elôbbi utalást. A Könyvtár fenntartja magának azt a jogot, hogy eldöntse: ki és mi minôsül egyházi személynek, ill. intézménynek. Kérjük, keresse meg ez ügyben a Könyvtárat. 3. Ha a Könyvtár kiadványait nem egyházi intézmény vagy személy kereskedelmi célokra használja fel, akkor az elôbbi utalás feltüntetésén kívül még kérjük a haszon 20%-át a Könyvtár számára átengedni. A befolyt összeget teljes egészében a Könyvtár céljaira használjuk föl. Elôfordulhat, hogy ezek az elvek bizonyos könyvekre nem vonatkoznak, mert a szerzôi jog nem a Könyvtáré. Az ilyen könyv része az állománynak, lehet olvasni, lelkipásztori munkára felhasználni, de kinyomtatása, -- bármilyan formában --, tilos. Az ilyen jellegű korlátozások minden könyvben külön szerepelnek. (Lásd a könyvek elektronikus változatáról szóló fejezetet!) Hogyan lehet a Könyvtár gyarapodásához hozzájárulni? ---------------------------------------------------- Minden pénzügyi támogatást hálásan köszönünk, és a központi címre kérjük továbbítani. Az anyagi támogatásnál is fontosabb azonban az az önkéntes munka, amellyel állományunkat gyarapíthatjuk. Kérünk mindenkit, akinek a magyar katolikus egyház sorsa és az egyetemes magyar kultúra ügye fontos, hogy lehetôségeinek megfelelôen támogassa a Könyvtár munkáját. A munka egyszerű, bárki, -- aki már használt szövegszerkesztô programot --, részt vehet benne. Hogyan lehet az állomány gyarapításában részt venni? A munka egyszerűen egy-egy könyv szövegének számítógépbe való bevitelét jelenti. Elôször optikai beolvasással (szkennolással), automatikus úton, egy nyers szöveget készítünk, amit aztán az önkénteseknek ki kell javítaniuk. A munka lépései így a következôk: 1. Ellenôrizzük, hogy a kiválasztott könyv szabadon másolható-e (nem esik-e szerzôi jogvédelem alá), vagy meg lehet-e kapni a Könyvtár számára a másolás jogát. Ez ügyben vegyük fel a kapcsolatot a Központtal. 2. Ellenôrizzük, hogy a könyvet még nem kezdte-e el senki begépelni. Ez ügyben is vegyük fel a kapcsolatot a Központtal. A Könyvtár állandóan tájékoztat a begépelés alatt álló munkákról. 3. A könyvet küldjük el a Központnak, ahol optikai beolvasással elkészítik a nyers szöveget. 4. A Központ visszaküldi a nyers szöveget egy számítógépes lemezen a könyvvel együtt. A nyers szöveget tetszôleges szövegszerkesztô- formában lehet kérni. Ha az eredeti kiadvány nem alkalmas optikai beolvasásra (rossz minôség, régies betűtípusok stb. miatt), akkor az önkéntesnek kell a nyers szöveget is begépelnie. 5. Végezzük el a nyers szöveg ellenôrzését és javítását. Ez a munka legidôigényesebb része, és ettôl függ a végleges szöveg helyessége! Kövessük a szöveg formájára vonatkozó megállapodásokat (lásd a következô részt). 6. A kész szöveget küldjük vissza lemezen a Központnak. 7. A Könyvtár ezután elkészíti a kívánt file-formákat és a könyvet behelyezi a Könyvtár állományába. Megkötések a szöveg formájára ----------------------------- Mivel mindenki számára hozzáférhetô módon kell a szövegeket tárolnunk, egyszerűségre törekszünk. Általános szabály az, hogy semmilyen tipográfiai karaktert vagy kódot nem használunk, csak a billentyűzetrôl bevihetô karakterek szerepelhetnek a szövegben. A szöveg készítésekor kérjük a következô megállapodásokat betartani: 1. Margó: 1 hüvelyk (2.54 cm) bal- és jobboldalt. 2. Betűtípus: Arial, 10 pontos. 3. Alsó idézôjel: két vesszô szóköz nélkül, felsô idézôjel: két aposztrófa szóköz nélkül, gondolatjel: két elválasztójel szóköz nélkül, idézôjel idézôjelen belül: aposztrófa (alsó és felsô idézôjelként egyaránt). 4. Tabulátor karakter megengedett (a tabulátorokat fél hüvelyk, azaz 1.27 cm távolságra kell egymástól beállítani). 5. Semmilyan más formálási kód nem megengedett. 6. Lábjegyzet helyett szögletes zárójelbe kerüljenek a hivatkozások száma (pl. [1]), és a hozzátartozó magyarázatok a file legvégén egymás után, mindegyik új sorban kezdve. Érdeklôdés/Javaslat ------------------- A már meglevô állományról, a készülôfélben levô könyvekrôl, az önkéntes munka lehetôségeirôl és a Könyvtár legújabb híreirôl a következô címeken lehet tájékoztatót kapni: 1. levél: St. Stephen's Magyar R.C. Church 223 Third St., Passaic, NJ 07055-7894, USA 2. elektronikus posta (e-mail): felsoval@email.njin.net 3. elektronikus hálózat (World Wide Web): http://www.piar.hu/pazmany Minôség -- állandó javítás -------------------------- A Könyvtár állományának minôségét állandóan javítjuk, újabb és újabb változatokat bocsátunk közre (a file nevének utolsó két karaktere a változat számát jelenti). Kérjük ezért a Könyvtár minden tagját, olvasóját, hogy jelentsen minden felfedezett szöveghibát. A levélben (postai vagy elektronikus levélben egyaránt), közöljük az új, javított sort az ôt megelôzô és követô sorral együtt. Így a szövegkörnyezetben elhelyezve, könnyű lesz a hibát megtalálni és javítani. Miután a file új változata (új verziószámmal) felkerült a Könyvtárba, a régit töröljük. Kérjük, a könyvekkel és a Könyvtár munkájával kapcsolatos észrevételeit, javaslatait, kritikáját közölje velünk! Segítségét hálásan köszönjük. A könyvtár mottója egy szentírási idézet ---------------------------------------- Ha ugyanis az evangéliumot hirdetem, nincs mivel dicsekednem, hiszen ez a kötelességem. Jaj nekem, ha nem hirdetem az evangéliumot! Ha önszántamból teszem, jutalmam lesz, ha nem önszántamból, csak megbízott hivatalnok vagyok. (1Kor 16-17) ======================================================================== ======================================================================== Jean Abiven OCD Látogasd meg önmagad! Lelkigyakorlat Avilai Szent Terézzel A fordítás alapjául szolgáló mű: Jean Abiven: Prior 15 jours avec Thérčse d'Avila 1993 Nouvelle Cité Fordította: Dôry-Richard Andrea Lektorálta: Erdô Zsuzsa Tartalomjegyzék ======================================================================== Tartalomjegyzék A könyv elektronikus változata Elôszó Bevezetés 1. nap -- Bensô barátság 2. nap -- Tiéd vagyok 3. nap -- A pokol mélyén 4. nap -- Igen buzgó tisztelôje voltam a dicsô Mária Magdolnának 5. nap -- Krisztus jó barátunk 6. nap -- Amióta láttam az Úrnak nagy szépségét 7. nap -- Azt akarom, hogy ezentúl ne társalogj emberekkel 8. nap -- Csak három pontra akarom felhívni a figyelmeteket 9. nap -- A lehetô legerôsebb eltökélt szándék 10. nap -- A két medence 11. nap -- A selyemhernyó 12. nap -- Márta és Mária 13. nap -- Franciaország bajai 14. nap -- A fazekak között is ott jár az Úr 15. nap -- Milyen békét és nyugalmat élvez az én lelkem ======================================================================== A könyv elektronikus változata Ez a program az azonos című könyv szöveghű elektronikus változata. A könyv 1999-ben jelent meg Pécsett, a Sarutlan Kármelita Nôvérek kiadásában az ISBN 963 00 2301 6 azonosítóval. Az elektronikus változat a Sarutlan Kármelita Nôvérek engedélyével készült. A könyvet lelkipásztori célokra a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár szabályai szerint lehet használni. Minden más szerzôi jog a Sarutlan Kármelita Nôvérek tulajdonában van. ======================================================================== Elôszó Hogyan használjuk ezt a könyvet? Kedves Olvasó! Tizenöt napot tölt majd el Avilai Szent Terézzel, pontosabban Teréz segítségével az Úr társaságában. Talán a köztiszteletnek örvendô szent neve indította Önt e könyv olvasására vagy egyszerűen az a vágy, hogy idôt szánjon egy lelki lélegzetvételre, távol mindennapi életétôl. Így vagy úgy, ezen a két héten egy útvonalat fogunk bejárni, s elöljáróban szeretnénk elmondani, hová is tart ez az út legalább úgy, mint ahogy a térkép jelzi az érintett pontokat. A tájat útközben fedezheti majd fel. Loyolai Szent Ignác a Lelkigyakorlatokban olyan módszert javasol a lelkigyakorlatozónak, amely több szakaszban vezeti el annak felismerésére, hogy mit vár tôle az Úr annak az idônek és környezetnek adott feltételei között, amelyben él. Eközben a lelkigyakorlatozó fokozatosan magáévá teszi az ember különbözô magatartásformáit Istennel szemben. A Lelkigyakorlatoknak alig van megfelelôje a spirituális hagyományban, immár az egyház közös kincsének része. E kis könyv nem azzal a céllal íródott, hogy a Lelkigyakorlatokat ültesse át Szent Teréz szövegeire. Ez bravúros tett volna, de a legjobb esetben is erôltetett lenne az összhang. De ahhoz, hogy együtt járjuk az utat Avilai Terézzel, nem szükséges elfelednünk az Ignáci módszert. Ezt követjük mindaddig, amíg nem erôltet a terézi üzenetre olyan béklyót, amely meghamisítaná azt. Márpedig Teréznek nincs egyéb mondanivalója számunkra, mint ami vele történt. Írásaiban egy olyan lélek fejlôdését látjuk, aki már fiatalon alapvetô kérdéseket tesz fel magának, aki harcol a bűnnel, aki már teljes lendülettel átadja magát Krisztusnak, mégis újra és újra fel kell fedeznie, hogyan kapcsolódhat hozzá a mindennapokban, vagy hogyan ismerheti fel ôt a kegyelmekben, amelyeket neki juttat. Addig a napig tart ez, amíg már egész élete az Úrral való egységrôl tanúskodik, a cselekvésben és az imában egyaránt. Amennyiben a Kedves Olvasó már elvégezte a Lelkigyakorlatokat, ne lepôdjön meg, mert néhol az ismerôs út fog fölsejleni elôtte. A következô útvonalat javasoljuk. Az egyes szakaszok két, illetve három naposak. Ez lehetôvé teszi a megállást, amennyiben szüksége van rá. 1. Útrabocsátó. Hogyan imádkozzunk? Ki vagyok Isten elôtt? Elsô és második nap. 2. Az Üdvözítô irgalma bűnös lényemmel szemben. Harmadik és negyedik nap. 3. Jézus bemutatkozik nekem: akarsz-e követni engem? Ötödik, hatodik és hetedik nap. 4. Mit kell tennem, Uram, hogy csatlakozzam hozzád? Nyolcadik és kilencedik nap. 5. Ismerjük fel az Úr kezdeményezéseit! Tizedik, tizenegyedik és tizenkettedik nap. 6. Maradjunk egységben az Úrral a mindennapi egyházi szolgálatban! Tizenharmadik, tizennegyedik és tizenötödik nap. Minden nap címét Szent Teréz írásaiból kölcsönöztük. Régi szóhasználattal élve ,,lelki füzért'' alkothatnak: egyfajta összefoglalást vagy mottót, amin gondolkozhatunk a nap folyamán. A szövegeket néha Szent Teréz több különbözô művébôl válogattuk egy csokorba. Az idézett helyek megjelölése lehetôvé teszi, hogy az olvasó további lelki táplálékot találjon imádságához és mélyebben megismerje Teréz lelkiségét. Rövidítések Ö Önéletrajz TÚ A tökéletesség útja BV A belsô várkastély F Fohászok AK Az alapítások könyve É Gondolatok az Énekek énekérôl V Versek IK Isteni kegyelmek LSZ Lelki számadások A megadott oldalszámok az alábbi kiadásokra vonatkoznak: Avilai Szent Teréz Összes művei, II. kötet, Önéletrajz, fordította Szeghy Ernô OCD (Budapest, Pesti Könyvnyomda Rt., 1928). Avilai Szent Teréz: A tökéletesség útja és A belsô várkastély, fordította Szeghy Ernô OCD (Budapest, Szent István Társulat, 1979). Avilai Szent Teréz Összes művei, III. kötet, Az alapítások könyve, Gondolatok az Énekek énekérôl, Lelki számadások, Fohászok, Isteni kegyelmek, Szabványok, Intelmek, fordította Szeghy Ernô OCD (Budapest, Pesti Könyvnyomda Rt., 1928). ======================================================================== Bevezetés Ki vagy te, Szent Teréz? 1515. A francia diákok számára a marignani csata éve. Szüleik számára a reneszánsz évszázada. A Loire völgyi kastélyoké, Ronsard-é, Montaigne- é, a vallásháborúké és Szent Bertalan éjszakájáé. De ha meg akarjuk ragadni a század kihívásait, Franciaország határain túlra kell tekintenünk. Nemrég fedezték föl Amerikát: egy világ, amelyre eddig nem volt érvényes az, amit egyetemes történelemnek hittek; mi lesz most az üdvösségével? Ezt a kérdést a teológia mindeddig alig vette számításba. Megállapították, hogy a Föld kerek és a Nap körül kering, a Biblia, Isten igéje viszont mintha az ellenkezôjét állítaná. Mit higgyenek az emberek ezentúl? Az elôzô századoktól kapott, számtalan érv latbevetésével átadott régi bizonyosságok összeomlanak az elszánt vagy szentségtörô tudósok csapásai alatt, akik úgy gondolják, biztosabb, ha maguk is utánajárnak mindennek, ezért szaporítják a megfigyeléseket, méréseket, kísérleteket. Még holttesteket is boncolnak! (Ami akkoriban halottgyalázásnak számított.) A mindent megkérdôjelezés kora ez. Az ember a szellemi tájkép központjává válik, erôteljesen tudatosodik benne bensô világa, és a világról alkotott saját, megújult tapasztalata. Így aztán a kor az egyháztól is korszerűsödést követel -- már akkor is elôkerült az aggiornamento! --, amit a tridenti zsinat valósított meg. 1515. Avilában megszületik egy kislány. Egyike azoknak a hatalmas csillagoknak, amilyenek ebben a mi világunkban csak nagy ritkán teremnek. Egyike azoknak a prófétáknak is, akiket Isten azért támaszt, hogy világosságot hozzanak a nemzeteknek. A világ a tapasztalat felé fordul? Ám legyen! Íme egy nô, akinek nincs más mondanivalója, mint ami vele történt. Istentapasztalata azonban a modern idôk embere számára is hihetô nyelven szólal meg. Már ô is elmondhatná: ,,Isten létezik, találkoztam vele''. (André Frossard könyvének címe -- a ford. megj.) Meg is teszi, mégpedig úgy, hogy rá nagyon jellemzô stílusban beszámol arról, milyen az Istennel való élet, ha keressük ôt, sôt, ha ez az Isten -- miután meggyôzôdött szavaink komolyságáról -- elénk jön. Teréz saját életét adja kezünkbe, de ezzel ugyanakkor megvilágítja a mi létünk célját és a hozzá vezetô utat is. Teréz tehát 1515-ben született vallásos kasztdiai nemesi családban. Anyai ágon a család nagy múltra tekinthet vissza. Apai nagyapja viszont egy toledói zsidó kereskedô, aki áttért, mint annyian az akkori Spanyolországban. Kilenc fiú- és két lánytestvére körében, nem is beszélve az unokatestvérekrôl, Teréz áll a figyelem középpontjában, ô a társaság mókamestere. Késôbb, édesanyja halála után pedig a nagy ház úrnôje. Semmi meglepô nincs abban, hogy tizenöt-tizenhat évesen, amikor felfedezi saját vonzerejét, egy cseppet megrészegül. Apja némiképp nyugtalan emiatt, ezért az Ágoston-rendi apácák intézetébe adja. Tizennyolc hónapot tölt itt, ezalatt hallja meg az elsô hívást a szerzetesi életre. 1535. Teréz húsz éves. Elhatározza, hogy apja akarata ellenére apáca lesz. November másodikán hajnalban elhagyja a szülôi házat és a Megtestesülésrôl nevezett kolostorba megy. Több mint százötven apáca él itt, akik viszonylagos szigorúsággal tartják a Kármel szabályzatát. Teréz megkezdi buzgó noviciátusát. Egy évre rá fogadalmat tesz. Életvitele azonban túl kemény. Végsôkig feszíti a húrt, s a természet valami titokzatos betegséggel bosszulja meg magát, amely a sír szélére sodorja Terézt. Három napig olyan mintha meghalt volna, s bár életben marad, három éven át béna, és egészen haláláig többé-kevésbé állandóan beteg. Miközben azonban felgyógyulása után élete lassan visszatér a rendes kerékvágásba, lelkiekben ellanyhul. Erkölcsi szempontból bizonyára nincs semmi komolyan elítélhetô az életében. De végeláthatatlan órákat tölt a beszélôszobában mindenféle emberekkel, akik túlontúl boldogok, hogy a lelki életet ilyen vonzó mesternôvel tanulhatják. Röviden szétszórtságról van szó. Szeretett apja halála 1543-ban, majd egy gyónás annak lelki atyjánál vezetik el oda, hogy újra rálépjen ezúttal véglegesen -- a tökéletesség útjára. 1554. Teréz majd negyven éves. Buzgó, sôt példás apáca lett belôle. Mégis elégedetlen. Szeretne mindenben Ura kedvében járni, nehogy valaha is szándékosan megtagadjon tôle valamit. Szeretne új Mária Magdolna lenni. Meg is kapja ezt a kegyelmet egy Ecce Homo kép elôtt, amely heves könnyekre fakasztja. Azzal a bizonyossággal kel fel imájából, hogy Isten meghallgatta kérését. Ettôl kezdve valóban az Úr veszi kezébe az életét. Elhalmozza a belsô ima kegyelmeivel, s Teréz úgy érzi, megfogta, megragadta ôt Isten. Ezeket a kegyelmeket azonban külsô megnyilvánulások, elragadtatások kísérik, amelyek bárhol elôfordulnak vele, és mélyen megalázzák. Az emberek pletykálnak, állást foglalnak. Feltámad az inkvizíció réme, s ha nem is máglyával, de legalábbis börtönnel és jókora bírsággal fenyegeti a misztikus élményekben részesült apácát. Maga Teréz biztos az egyházhoz való hűségében, így alig fél, de tanácstalan marad. Lelkivezetôi vagy nem tudnak mit kezdeni vele, vagy gyávaságból keményen irányítják. Nyolc év telik el így, a buzgó imádság és a lelki éjszakák évei. Ennek során, mivel arra kötelezik, hogy gyóntatóinak számoljon be mindarról, ami történik vele, elkészíti elsô, leghosszabb könyvét, az Önéletrajzot. 1562. Elérkezett a termékeny munka ideje. Belsô indíttatásra, a gyóntatók megerôsítésével és a kedvezô körülményeket kihasználva, megalapítja a kis avilai Szent József kolostort, amely a Kármel eredeti szabályzata szerint él. Élete öt legnyugalmasabb évét tölti itt, és A tökéletesség útjában átadja nôvéreinek belsô imája módszerét. Egészen addig tart ez az idôszak, amíg a generális atya elô nem írja neki, hogy máshol is alapítson. 1567. Teréz Isten kóborló asszonya lesz. megkezdôdik Az alapítások könyvében elmesélt kaland: ez négy fô műve közül a harmadik. Több ezer kilométert jár be Kasztília, majd Andalúzia útjain, úgyhogy halálakor már tizenhat kármelita kolostort és háromszáz sarutlan kármelitát hagyhat maga mögött. Mindez nem történt zökkenômentesen. Élete utolsó szakaszát valóságos regénnyé teszik a kalandok, tárgyalások, összeütközések, üldöztetések, rágalmazások, a személyét és a megkezdett reformot érô fenyegetések. Mindez nem jelent akadályt sem a rendkívüli kegyelmeknek, sem a bôséges levelezésnek, sôt fô műve, A belsô várkastély megírásának sem, amelyet 1577-ben fejezett be. Még kevésbé akadályozzák a külsô körülmények lelki életének fejlôdését. A föld fölött lebegô s a kerub nyila alatt ájuldozó szent ugyanis nem a végleges Teréz. 1572-ben az Úr tudatja vele, hogy immár igazi jegyese. Ettôl kezdve nincsenek elragadtatásai, sem látomásai, de állandó életközösségben van Urával és Mesterével. Teréz minden eddiginél inkább ,,Jézusról nevezett''. Jézus és Teréz együtt munkálkodnak. Ekkor adja lángelméje legjavát, a művét fenyegetô, tomboló viharban éppúgy, mint a visszatérô békében. Személyisége úgy bomlik ki minden területen -- az érzelmek, az értelem és a tettek világában -- mint a tűzijáték fénycsokrai. 1582 októbere. A burgosi -- talán mindegyik közül a legnehezebb -- alapítás végeztével a kimerült Teréz Alba de Tormesben tartózkodik. A kislány, aki mindörökre látni akarta Istent, hűséges maradt eredeti szándékához: Uram, itt az idd, hogy találkozzunk. Október 4-én (ami a naptárreform miatt október 15-e lett) találkozik Kedvesével. 1622-ben avatják szentté Loyolai Szent Ignáccal, Xavéri Ferenccel és Néri Szent Fülöppel együtt. Sziénai Szent Katalin mellett az elsô nô, akit VI. Pál pápa 1970-ben egyházdoktorrá nyilvánít. ======================================================================== 1. nap Bensô barátság Nézetem szerint a belsô ima nem egyéb, mint bensô barátság Istennel, amennyiben gyakran maradunk négyszemközt ôvele, tudván azt, hogy szeret bennünket. (Ö 8. fej. 79. old.) Azután pedig, mivel egyedül vagytok, leányaim, nézzetek valaki után, aki társul szegôdjék hozzátok. Már pedig ugyan kiben találhatnátok jobb társat, mint abban a Mesterben, aki maga tanított meg bennünket arra az imádságra, amelyet el akartok mondani. Képzeljétek el tehát, hogy ez a mi jó Urunk ott van az oldalatok mellett, s nézzétek, mily szeretettel és alázatossággal oktat benneteket. Higgyétek el, nem tehettek jobbat, mintha igyekeztek lehetôleg mindig együtt lenni ezzel a hűséges jóbaráttal. Ha megszokjátok, hogy mindig ott tartjátok magatok mellett, s Ô látja, hogy ezt szeretettel teszitek és igyekeztek kedvében járni, akkor -- amint mondani szokták -- még akarva sem tudtok többé tôle megszabadulni. Sohasem fog többé titeket elhagyni; támogatni fog minden fáradságotokban; veletek lesz mindenütt. (TÚ 26. fej. 162. old.) Nem azt kívánom tôletek, hogy gondolataitokban foglalkozzatok vele, vagy hogy sok következtetést vonjatok le; vagy hogy az értelmetek holmi magasztos és körmönfont elmélkedésekbe merüljön: csak arra kérlek, hogy nézzetek Rá. (TU 26. fej.162. old.) Azt mondják, hogy a házaséletben a nô csak akkor lehet boldog, ha szomorú arcot mutat, amikor az ura szomorkodik, és jókedvűt még ha különben esze ágában sem volna jókedvűnek lenni --, ha az ura jókedvű. (Ebbôl is láthatjátok nôvéreim, hogy micsoda rabszolgaságtól menekültetek meg.) A szó szoros értelmében, csakhogy tettetés nélkül, ezt teszi az Úr velünk. Ó magára vállalja az alattvaló szerepét; alkalmazkodik a ti akaratotokhoz; s titeket elismer úrnôinek. Ha jókedvetekben vagytok, szemléljétek föltámadását (...). Ha nehézségeitek vannak, vagy bú nehezült a szívetekre, képzeljétek el ôt, amint a Gethsemani-kert felé halad. (...) Vagy pedig szemléljétek az oszlophoz kötözve, rettenetes kínok között, egész teste széjjelmarcangolva, csak azért, mert annyira szeret benneteket. (TÚ 26. fej. 163-164. old.) Már az elsô pillanatban adott a hangvétel. Sejthettük volna: Teréz, akinek csodálatos tehetsége van a társasági élethez, beszélgetéshez, nem is képzelheti másképp az Istennel való kapcsolatot. Bensô barátságra hív bennünket. Ezzel csatlakozik Illés prófétának, a Kármel atyjának a magatartásához: él az Úr, Izrael Istene, aki elôtt állok (1Kir 17,1). Urunk, a belsô imához két fél kell. Te mindig itt vagy, nekünk azonban jelenléted be kell helyezkednünk és meg is kell maradnunk benne. Minden ezen múlik. Teréz számára azután -- és bizonyára számunkra is felvetôdik a kérdés, hogy mit tegyünk a jelenlétedben. De mindent a maga idejében. Elôször is legyünk barátodként veled, melletted. Ez már elsô pillantásra azt is jelenti, hogy az imában nem az a lényeg, hogy sokat gondolkozzunk, hanem, hogy nagyon szeressünk (vö. AK 5. fej. 44. old.). Teréz többször elismétli ezt. Sokéves házasok, akik már nagyon egyek és alaposan ismerik egymást, hosszú idôt tölthetnek együtt négyszemközt anélkül, hogy sokat beszélnének egymással. Mégis intenzív szeretet áramlik közöttük. Urunk, így vagyunk mi is veled az imában. Biztosan elôfordulnak szórakozott pillanatok: nem tudjuk megakadályozni, hogy képzeletünk elkalandozzon. Amikor észrevesszük, egyszerűen kijavítjuk tévedésünket, visszatérünk hozzád, jelenlétedbe. Némelyek ösztönösen ismét ,,imájuk témája'' felé fordulnak. Ez teljesen jogos magatartás. Teréz azonban nem így tett. Mindazok, akik benne magukra ismernek, hozzá hasonlóan elôször ,,társaságodhoz' térnek vissza. Ebben a baráti viszonyban elsôsorban Te beszélsz, Urunk. Mindig azt gondoljuk, hogy nekünk kell cselekednünk, hogy nekünk kell vezetnünk az egész beszélgetést. Mintha a találkozás sikere csak tôlünk függne! Meg is érdemeljük azt a szelíd szemrehányást, amivel Mártát illetted: Sok minden nyugtalanít (Lk 10,41), vagy amit egy kármelita apácának mondtál: Nem hagynál engem is szóhoz jutni? Urunk, taníts meg bennünket, hogy hagyjuk magunkat vezetni, hogy megállapodjunk benned mozdulatlanul, békében, mintha lelkünk már az örökkévalóságban volna. Ez az idézet a Szentháromságról nevezett Erzsébettôl származik, aki Jézusról nevezett Teréz leánya. Urunk, Neked van mondanivalód a számunkra. Szólsz hozzánk már csended által is, amely megbékíti nyugtalanságunkat, és arra késztet, hogy ,,kitartsunk'' a hitben. Elôfordul, hogy a Szentírás egy-egy olyan során keresztül beszélsz, amelyet már sokszor olvastunk, de most olyan mély jelentéssel tárul fel elôttünk, mintha elôször hallanánk, mintha éppen nekünk mondtad volna. S bár ilyesmi ritkán esik meg -- csak amikor te úgy akarod --, ha veled való találkozásainkhoz, jelenlétedhez hűségesek vagyunk, ez végül képmásodra formál bennünket. Mint azokat az idôs, papokat nevelô édesanyákat, akiknek egy hosszú imádságos élet és alázatos áldozatkészség végül megadta a te intuitív, kimondhatatlan, de néha teológiai diplomával rendelkezô fiaikénál sokkal mélyebb ismeretedet, Urunk. Te vagy a mi napunk, Urunk, s a nap azért van, hogy élvezzük ragyogását és engedjük, hogy aranyra barnítson bennünket. Ennek érdekében fontos, hogy komolyan vegyük a találkozás idejét. Szent Ignác a Lelkigyakorlatokban jelzi, hogy a lelkigyakorlatozó lelkének elégedetten kell távoznia az imádságból, mert megadta Istennek a kitűzött idôt (12. megjegyzés). Szinte azt mondhatnánk Urunk, hogy a belsô ima mindenek elôtt -- a hálaadás, a dicséret, misztériumaid szemlélése és minden más elôtt -- neked adott óra, félóra, negyedóra. Idôpazarlás bizonyos értelemben. Csak az együttlét öröméért. Vagy még inkább pusztán azért, mert tudjuk, hogy te örülsz a társaságunknak. Így hát eljövünk. Hűségesek vagyunk a találkozókhoz. Lelkünket talán gondok, aggodalmak terhelik, érezzük, hogy imánk szegényes. De legalább eljöttünk. Itt maradtunk. Mint a szegény, akinek egyebe sincs, amit odaadhatna, mint saját maga. Lehetünk betegek, fáradtak, szellemünk ellenállhat minden gondolkodásnak. Mindegy! Úgy töltjük el ezt az idôt, ahogy akarjuk, illetve ahogy tudjuk. Idônként néhány gallyacskát dobunk a tízre, hogy el ne aludjon -- mondja Teréz. Messze járunk valamiféle nehézkes gyakorlattól, akadékoskodó, bonyolult módszertôl. Egy baráti kapcsolatban nincs szükség protokollfônökre. Urunk, te szövetségre hívsz bennünket, s megvan az esélye, hogy kalanddá váljék. Amikor Terézzel együtt megértettük, mirôl is van szó, egyszerre, s a lehetô legelegánsabb módon oldjuk meg az ima és az élet viszonyának problémáját. Mert mivé is lenne egy szerelmes kapcsolat, ha soha nem találná módját annak, hogy ,,idôt vesztegessen'' a Kedvesre? A nagy szerelemmel induló házasságok közül hány nem bírja ki az ilyen bánásmódot! Az imában töltött idô bizonyára hivatás, élethelyzet kérdése is. Nyilván nem ugyanannyi idôt szentel neki a kármelita apáca, a plébános és a családanya. A lényeg az, hogy legyen ilyen idô. Ugyanakkor a bensô barátság nem korlátozódik a négyszemközt töltött idôre. Egész nap tart, bármekkora is a távolság. Így hát leányaim ne csüggedjünk! Ha engedelmességbôl külsô dolgokkal kellene foglalkoznotok, például a konyhában, jegyezzétek meg, hogy a fazekak között is ott jár az Úr. (AK 5. fej. 48. old.) Az, aki elkötelezi magát követésedre, Urunk, megleli a módját, hogy ott is megtaláljon. ======================================================================== 2. nap Tiéd vagyok Megparancsolták és (...) nagy szabadságot adtak nekem arra, hogy leírjam az én imádkozásom módszerét és azokat a kegyelmeket, amelyekben az Úr részesített. (Ö Bevezetés 13. old.) Tiéd vagyok; érted születtem, mit kívánsz tenni velem? Fenséges Méltóság, Örök Bölcsesség, Jóság, amely elárad lelkemben. Isten, fenség, egyedüli Létezô, Irgalmasság, Lásd, milyen hitvány az a lény, aki ma ezekkel a szavakkal hirdeti szeretetedet: Mit kívánsz tôlem, Uram? Tiéd vagyok, mivel Te teremtettél, Tiéd, mivel megváltottál, Tiéd, mivel elviselsz, Tiéd, mivel hívtál, Tiéd, mivel vártál, Tiéd, mivel nem vesztem el. Mit kívánsz tôlem? (Versek III. Paris, Seud, 1949. szabad fordítás) Azt mondják, hogy Julim d'Avila, a Szentanya utazásainak kedves elbeszélôje, szerette énekelni ezeket a versszakokat, amikor elkísérte Terézt az alapításokra. Szent Teréz egyik leghosszabb és legismertebb versének kezdôsorai ezek. Jól jellemzik elmélkedési módszerét, ugyanakkor felvetik azt az alapvetô kérdést, amire minden ember eljut, amikor megtér, amikor valamelyik életállapot mellett dönt, vagy egyszerűen felveti egy lelkigyakorlat alkalmával. Eltávolodik a mindennapi dolgoktól, hogy a lényeg felé forduljon. Mit kívánsz tôlem? Miért vagyok a világon? Hol a helyem benne? Mit kell tennem? Szent Ignác a Lelkigyakorlatok elején szólítja a lelkigyakorlatozót e kérdés felvetésére. Teréz itt eredeti választ ad: Tiéd vagyok, érted születtem. Az Úr kezdeményezéseire tekintve találja meg életének magyarázatát. Elsô hallásra talán váratlan válasz, de végül is kapcsolódik Szent János elsô levelének szavaihoz: A szeretetnek nem az a lényege, hogy mi szeretjük Istent, hanem hogy ô szeret minket... Megismertük a szeretetet, amelyet Isten oltott belénk, és hittünk benne. (1Jn 4,10.16) Ez nem a filozófia válasza, hanem Isten szeretô és üdvözítô tervére hagyatkozó válasz. Fontos azonban, hogy ez a válasz mindannyiunk számára személyessé váljon. Kézzelfoghatóan kell éreznünk Isten felénk forduló gyengéd kezdeményezéseit. Teréz úgy tekinti Önéletrajzát, mint a Kedvesnek felé irányuló irgalmasságáról szóló elbeszélést. Az idézett versszakban megfogalmazódó gondolat klasszikus, de ugyanakkor magán viseli a Teréztôl elválaszthatatlan humor jegyeit. Tiéd vagyok, mivel Te teremtettél. Már Szent Klára, Teréz nagy égi barátnôje is így köszönte meg az Úrnak, hogy létet adott neki. Vajon a létezés ajándéka, amelyrôl azt mondják a filozófusok, hogy szüntelenül megújul, nem a legnyilvánvalóbb jele az Atya irántunk való jóindulatának? Ebbe oltódik bele -- ha mondhatjuk így -- a megváltásnak, az üdvösségnek, a Jézus szorosabb követésére szóló meghívásnak az ajándéka. A gyöngéd szeretet megannyi kezdeményezése, amely mindannyiunk esetében egyéni színezetet nyer, s amelynek különbözô megnyilvánulásait meg kell ôriznünk emlékezetünkben. Így válnak számunkra értékes emlékké nevek, helyek, személyek, idôpontok, arcok. Olyan eseményeket jeleznek, amelyekben megtanuljuk felismerni az Úr átvonulásait. Egyes eseményeket mintha ,,kézjegyével hitelesített'' volna, ha szabad így fogalmaznunk: valamely idô vagy térbeli egybeesés számunkra különleges jelentést hordoz. Elôfordul, hogy csak késôbb fedezzük föl az értelmét, amikor figyelemmel, szeretettel tekintjük át újra. Ne lepôdjünk meg azon, hogy ezek a jelek gyakran személyesek, csak ránk érvényesek, s néha hiba is volna, ha másokra akarnánk vonatkoztatni saját meggyôzôdésünket. Az esemény kegyelme nekünk -- egy személynek vagy egy csoportnak -- szól, és nem másoknak. Ráadásul az Urat csak hátulról (Kiv 33,23) láthatjuk. Amikor észrevesszük jelenlétét, már el is ment, mint az emmauszi tanítványok történetében. Ezért jó nekünk Urunk, ha egy pihenô vagy egy ima alkalmával úgy teszünk, ahogyan Teréztôl kérted. Gondolatban visszatért életének eseményeire, megfejtette értelmüket. Ez nem volt mindig könnyű. Tudta, hogy más átélni, ami történik, más dolog megérteni, hogy mit élünk át, és ismét más kifejezni azt. Urunk, ha valaki azt a világosságot kéri tôled, hogy megérthesse, milyen kisebb vagy nagyobb kegyelmekben részesült, nem tagadod meg tôle. Egyébként a Szentírás segíthet nekünk ebben: az evangélium vagy bármely másik szent könyv egy-egy jelenete gyengéd kezdeményezéseidet feltáró tükör lehet számunkra. Mindemellett Teréz jó adag realizmussal és humorát sem mellôzve folytatja: Tiéd vagyok,(...) Tiéd, mivel elviselsz, Tiéd, mivel hívtál, Tiéd, mivel vártál, Tiéd, mivel nem vesztem el. Tudatában van nyomorúságának, lanyhaságának. Éppen olyan régi, mint örökkön új Szépség: s késôn gyulladt föl szereteted bennem írta Szent Ágoston. (Vallomások, Gondolat Bp., 1982. X. Könyv, XXVII. fejezet, 313. old.) Te azonban türelmes vagy Urunk, mivel erôs vagy. Te nem vallasz kudarcot. A Szent Máté evangéliumában leírt családfa tanúsága szerint hôsök és szentek mellett valóságos gazfickók is voltak abban a hosszú sorban, amelybôl -- ahogyan Bernanos nevezi -- azt a ,,csodálatos kislányt'' származtattad, akit arra szántál, hogy Fiad anyja legyen. Tehát tudsz várni. Nem hoz zavarba az emberi gyengeség. Lisieux-i Teréz négyéves korától kezdve semmit sem tagadott meg tôled. Avilai Teréznek tízszer annyi idôre volt szüksége, hogy ugyanerre a fokra eljusson. Amikor megértjük ezt az egészen egyszerű igazságot, minden megváltozik. Hogy átalakíthatja a nyomorúságos környezetet is a rásütô napsugár. A leghétköznapibb dolgokban, a mindennapi kenyérben, az egészségben, egy napsütötte térben, az érzelmek melegségében, magában az erényben, amit kibontakoztathatunk, mindenben, amit hajlamosak vagyunk úgy tekinteni mintha járna nekünk, ezentúl a te kezed ajándékát ismerjük fel, Atyánk, gyöngéd szereteted kezdeményezéseit. Amink van, amik vagyunk, visszaadjuk neked dicséretben és hálaadásban. Már szó sem lehet arról, hogy saját érdemünknek tulajdonítsuk mindezt, még kevésbé, hogy a hiúságunkat táplálja. Ugyanakkor megértjük, hogy nekünk is türelemben és bizalomban kell vállalnunk a fájdalmas helyzeteket, a kikerülhetetlen akadályokat. A szerencsétlenségek is mély jelentést hordoznak. Gyöngéd szereteted Urunk, amirôl jótéteményeid láttán megbizonyosodhattunk, valahogyan javunkra fordítja majd azokat. ======================================================================== 3. nap A pokol mélyén Az Úr már régóta részesített ezekben az említett kegyelmekben és más kiváló ajándékokban, midôn egy napon belsô imámba lévén mélyedve, egyszerre csak, úgy ahogy voltam, ott találtam magamat a pokol mélyén. Amint azonnal megértettem, azt akarta az Úr, hogy lássam a helyet, amelyet az ördögök az én számomra tartogattak készen, s amelyre bűneimmel rászolgáltam. Az egész csak egy pillanatig tartott, de ha sok számos évig kellene is még élnem, soha nem tudnám elfejteni. A bejárata -- úgy láttam -- egy hosszú, keskeny út volt; olyanféle, mint egy alacsony, sötét és szúk sütôkemence. A talaj vizes volt; piszkos és undorító szagú sár borította, amelyben csupa mérgeskígyó nyüzsgött. A végén egy falban levô mélyedés volt; olyasféle, mint egy faliszekrény, s abba láttam önmagamat beleszorítva. Az eddigiek még valósággal élvezetesek voltak ahhoz képest, amit ott éreztem. (...) Azt hiszem, teljes lehetetlenség még csak megközelítôleg is úgy elmondani a dolgot, amint van, s megértetni épp oly kevéssé lehet. A lelkemben valami rettenetes tüzet éreztem -- el sem tudom képzelni, miképpen lehetne azt úgy leírni, amilyen tényleg volt -- s olyan valami kimondhatatlan testi kínt, hogy ahhoz képest semmiség mindaz, amit valaha szenvedtem. Pedig hát nekem ebben az életben ugyancsak kijutott a gyötrelmekbôl, s maguknak az orvosoknak állítása szerint szenvedtem olyan kínokat, amelyeknél nagyobbak nincsenek e földön (...). Mondom, mindez semmi ahhoz képest, amit ott éreztem, s hozzá tudtam, hogy ez örökké fog tartani; hogy sohasem lesz vége! (...) Ha ahhoz hasonlítanám, amit az embernek éreznie kellene, ha lelke folytonosan újra és újra kiszakadna a testébôl, azzal keveset mondanék. Mert a halál pillanatában csak azt látjuk, hogy az Úristen elveszi tôlünk a testi életet, itt ellenben maga a lélek megy széjjel darabokra. (...) Azóta voltak (...) egyéb látomásaim, rettenetes dolgok; egyes bűnöknek büntetései. Ezek talán szemre ijesztôbbek voltak, de mivel nem éreztem a fájdalmat, nem keltettek bennem akkora rémületet. Míg ellenben az elôbbiben az Úr azt akarta, hogy egész valójukban érezzem azokat a kínokat, s azt a lelki gyötrelmet, mintha a testem csakugyan ott vergôdött volna. (...) Még most is, mikor ezeket a sorokat írom (...) remegek tôle (...). Valahányszor valami csapás, vagy fájdalom nehezül reám, s visszagondolok erre, valósággal semmiségnek tűnik föl elôttem mindaz, amit e földön szenvedhetünk, s azt hiszem, hogy bizonyos tekintetben minden ok nélkül panaszkodunk. Ismételve mondom tehát, hogy ez volt egyike a legnagyobb kegyelmeknek, amiket az Úrtól kaptam. Óriási hasznomra volt, amennyiben egyrészt megszüntette bennem a félelmet ezen élet szenvedéseivel és kellemetlenségeivel szemben, másrészt pedig erôt adott azok elviselésére; végül pedig mély hálaérzetet keltett bennem az Úr iránt azért, hogy megmentett -- mégpedig most már merem reményleni, hogy véglegesen ezen rettenetes, vrökké tartó gyötrelmektôl. (Ö 32. fej. 344-347. old.) Beteges látomás? Értékes kegyelem, mert hatásosan kelt rettegést? Egyáltalán nem errôl van szó. Nem szabad elmennünk e szöveg mellett. A félelmetes látszat ellenére helyes távlatot mutat, nem is annyira a bűnrôl, mint inkább az üdvösségrôl, illetve az üdvözült bűnös helyzetérôl. Figyeljünk oda mindjárt az elején a látomás idejére. Teréz régóta, legalább öt-hat éve kap már kivételes kegyelmeket. Hosszú ideje tudatában van Isten iránta való szeretetének, és életét csak e szeretet befogadásaként tudja elképzelni. Ekkor értheti meg, miben áll az üdvösség, amit az Úr megadott neki, ekkor tudja felbecsülni megváltásának értékét. Olyan, mint amikor valaki éppenhogy megmenekült egy halálos veszélybôl, és örömmel érezheti, milyen jó is élni. Teréz látásmódja persze nem független kora tanításától. Nem lehet független Teréz jellemétôl sem: egy olyan nô, aki annyira szereti a tisztaságot, mint ô, itt mindent piszkosnak, visszataszítónak talál; egy szabadságszeretô lélek számára az a büntetés, ha faliszekrénybe van beszorítva. Ugyanakkor figyeljünk meg egy nagyon is helyes teológiai gondolatot: maga a lélek szakad szét, mivel megérezte, hogy Isten számára teremtetett, hogy csak benne lehet boldog, mégis megmerevedett a szándékos elutasításban. A helyet, amelyet az ördögök az én számomra tartogattak készen. Figyeljük meg, hogy nem az Úr, hanem az ördögök taszítják az embert a pokolba. De értsük ezt úgy, hogy mindannyiunkat vár valamiféle, nevünkkel ellátott faliszekrény? Ebben nyugodtan kételkedhetünk! Talán helyesebb, ha azt gondoljuk, hogy Teréz, aki bizonyára sohasem követett el súlyos bűnt, tudatára ébredt annak, hogy működik benne a rossz ereje, a bűn logikája, s ez fejezôdik ki e képes nyelvezetben. A rossznak ezt a dimenzióját úgy érzékelte, mint egy görbét, amelynek nyomán járva végül az Isten barátságát jelentô boldogság tudatos és makacs elutasításáig jutna. De kevés, ha azt mondjuk, hogy Teréz így érzékelte, hiszen kijelenti, hogy átélte, megtapasztalta. Ám mindezt az üdvösség perspektívájában tapasztalta meg. Észre kell vennünk a sorokon átszűrôdô üzenetet. Nem: ,,Jaj neked, ha megsértesz!'' Hanem: ,,Nézd micsoda szakadékból húztalak ki!'' Ezért e látomás gyümölcse elôször is a hálaadás. Aki megnyílik az üdvösség elôtt, amit Isten kínál neki, az felfedezi a tôle kapott ajándék nagyságát. Kétségtelen, hogy ezzel összefüggésben, az isteni szeretet fénye világosan megláttatja vele nyomorúságát is. Fájdalmas tisztánlátás, amely könnyekre fakaszthat, ezek azonban legalább annyira a hála, mint a megbánás és a zavar könnyei. Ugyanakkor ez a rádöbbenés inkább ösztönzô, mint bénító hatású. Tudunk olyan emberrôl, aki azért gyógyult meg a vihartól való félelmébôl, mert éjszakákat töltött bombázásban. Így Teréz is megérti, hogy a földi kínok -- Szent Pál szavaival (vö. Róm 8,18) -- nem mérhetôk ahhoz a dicsôséghez, ami a mennyben vár ránk. Erre mondja: általában semmiségekért panaszkodunk. Ezentúl bátorsága egyszerre táplálkozik abból a bizonyosságból, hogy Isten szereti és megszabadította ôt, valamint abból a tisztánlátásból, amely szerint minden semmi az egyedüli szükségessel összehasonlítva. Urunk Jézus, jó, ha Teréz nyomdokain megértjük, mi is az a nyomorúság, amelybôl kiszabadítasz minket. Ahogyan benne is, bennünk mindannyiunkban megvan a rossz és az elutasítás hajlama. Mélyen gyökereznek bennünk, eredhetnek jellemünkbôl, testi fel építésünkbôl; születhetnek gyermekkori sérülésekbôl; vagy talán éppen valamelyik jó tulajdonságunk velejárói, mondhatni sajátos kegyelmeink árnyoldalai. Alapvetô ,,bűnünk'' sokkal inkább ebben a rosszra való irányultságban rejlik, mintsem elkövetett tetteinkben, és mindannyiunk esetében egyéni színezetet ölt, mint ahogy mindenki a maga sajátos módján mond nemet már egészen kicsi korától: van bársonyos, elbájoló, dühös, makacs, nyugodt, kihívó ,,nem'' mindenféle árnyalat létezik. Ha hagyjuk, hogy ez a hajlam megerôsödjön bennünk, mindent felemészt, és odáig juttat minket, hogy makacsul elutasítjuk Istent, másokat, és önmagunkban azt, amire alapvetôen hivatottak vagyunk. Ettôl kell minket megmenteni, Urunk. Bizonyára küzdenünk kell ezért: meg kell javulnunk, ahogy mondani szokás. Az erôfeszítés szükséges, de nem elegendô. Te mentesz meg bennünket, Urunk. Mennyire igaza van Szent Ignácnak, amikor azt mondja a lelkigyakorlatozónak: minden pillantás, amelyet önmagunkra vetünk, oda vezessen, hogy beszélgetni kezdünk az Irgalommal, és feltekintünk a Keresztrefeszítettre! Amikor pedig megszabadítasz Urunk, álfalában fordított sorrendben cselekszel: elôször a szeretetet gyújtod fel a lélekben. Ez a szeretet láttatja meg aztán velünk saját nyomorúságunkat, bűnünket, s tűrhetetlen szenvedést fakaszt. A tisztítótűz megszentelô szenvedését, amelynek célja, hogy hálaadássá alakuljon. Tiéd vagyok mivel megváltottál, (...) Tiéd, mivel nem vesztem el. ======================================================================== 4. nap Igen buzgó tisztelôje voltam a dicsô Mária Magdolnának A lelkem már régen belefáradt mindebbe, de bármennyire szeretett volna szabadulni, a rossz szokásoknak hatalma nem engedte megpihenni. Ekkor történt, hogy egy napon az oratóriumba lépve egy szentképet találtam ott; valami ünnepség készült a zárdában: arra kérték kölcsön, s egyelôre oda tették. Krisztus Urunkat ábrázolta, sebektôl borított testtel, s olyan áhítatra gerjesztô volt, hogy a látása engem mélyen megrendített. Azt mutatta ugyanis, hogy mit szenvedett Ô miérettünk. Mikor elgondoltam, mily rosszul fizettem én azokért a sebekért, oly fájdalom fogott el, hogy azt hittem megreped a szívem. Odaborultam és sírva-zokogva könyörögtem neki, erôsítsen meg már engem egyszer végre-valahára, hogy soha többet meg ne bántsam. Igen buzgó tisztelôje voltam a dicsô Mária Magdolnának, és nagyon gyakran elmélkedtem megtérésérôl, különösen amidôn a szentáldozáshoz járultam. Mivel ugyanis ilyenkor biztosan tudtam, hogy az Úr ott van a bensômben, odaborultam lábaihoz, úgy gondolkozva, hogy most nem vetheti meg könnyeimet. Nem tudtam, mit beszélek, mert hiszen már az is sok volt az ô részérôl, hogy megengedte ott könnyeznem, nekem, aki mindig oly egykettôre megfeledkeztem errôl az érzelemrôl. Kértem tehát ezt a dicsô szentet, hogy eszközöljön ki számomra bocsánatot. Ezen alkalommal, az emutett kép elôtt, megtérésem úgy látszik komolyabb volt, mert már jobban kétségbe estem saját erôm felôl, s egész bizalmamat Istenbe helyeztem. Úgy emlékszem, azt mondtam neki, hogy nem kelek föl onnét, amíg csak meg nem adja, amit Tôle kérek. Úgy látom, meghallgatta, mert attól kezdve sokat javultam. (Ö 9. fej. 84-85. old.) A fenti eset valószínűleg 1554-ben történt. Teréz majd negyvenéves. Apja halála óta, azaz jó tíz éve nem hagyta el az imádságot. A közösségben joggal tartják példás apácának. Mégsem elégedett. Még sok tökéletlenségét nem veszi észre, sok szokása hagy kívánnivalót maga után. Szeretne mindenben az Úr kedvében járni, semmit sem akar megtagadni tôle. De nagyon is érzi, hogy ezt a célt magától nem érheti el. Így hát az evangéliumi bűnös nôhöz hasonlóan -- akiben a kor felfogása szerint Mária Magdolnára ismer -- az Úr lába elé veti magát, és könyörög, hogy változtassa meg, mert magától nem képes erre. Két megjegyzésünk van Teréz életének ezzel az alapvetô eseményével kapcsolatban. Elôször is az üdvösséget Isten adja, nem emberi erôfeszítés eredménye. Másodszor, ez az üdvözítô Isten Teréz és minden keresztény számára ,,a jóságos Jézus''. Fiút szül, akit Jézusnak (Isten megszabadít) nevezel el, mert ô szabadítja meg népét bűneitôl. (Mt 1,21) A szabadító Isten az embert teljes egészében kiszakítja nyomorúságából. Én vagyok népem üdvössége, mondja az Úr. Bármilyen szorongattatásból kiáltanak hozzám, meghallgatom ôket. (A Pünkösd utáni 20. vasárnap bevezetôje a régi misekönyvekben.) Az evangéliumokban Jézus azzal hirdeti Isten országát, hogy mindenfajta szorult helyzetbôl megszabadítja az embereket: a kánai jegyeseket egy igazán csekély, zavaró körülménybôl; azokat, akik a pusztába követik, az éhségtôl; a betegeket mindenfajta testi és -- ahogy ma mondanánk pszichés vagy pszichoszomatikus bántalomtól. Még halottakat is kiragad holtukból. Ez persze csak átmeneti gyôzelem. Végleges diadalt a rossz minden formája felett majd saját feltámadása szerez. Ezek a gyôzelmek azonban jelek: az emberrel szemben nem a testi bajok és a halál mondják ki az utolsó szót. Mindamellett Jézus úgy szabadít, hogy a rossz gyökere -- az emberi szívben található bűn -- ellen indul rohamra. Jézus nem nyújt olyan testi javulást, amelyet ne kísérne a szív gyógyulása: Bízzál, fiam, bocsánatot nyernek bűneid! -- mondja a béna embernek. (Mt 9,2) Megfordítva is igaz egyébként, hogy számos lelki gyógyulás, a lelkiismeret ,,rendbetétele'' is szerencsés hatással lehet a pszichikumra, sôt a testre is. Ha azonban fel akarjuk mérni a Krisztus által hozott üdvösség teljes távlatát, messzebb kell mennünk. André Malraux találó megjegyzése szerint -- aki a százéves háború és a fekete pestis idôszakának keresztény ábrázolásait vizsgálta -- ördögök képei jelennek meg, mintha az ember arra döbbenne rá, hogy a jó és a rossz harcának dimenziói meghaladják ôt. Valóban: az ember saját határain túllépô küzdelemnek a részese. Jézus viszont kiűzi az ördögöket. Bármilyen teológiai értelmezést adunk is ezeknek a jeleneteknek, azt akarják megmutatni, hogy az események irányítója mindig Jézus, még akkor is, amikor a másik oldalon azok a hatalmasságok (vö. Ef 6,12) állnak, amelyekrôl Szent Pál beszél. Nincs tehát a rossz misztériumának olyan oldala, amelybôl ne szabadítaná meg az embert az Üdvözítô ereje. Természetesen látnunk kell azt is, hogy Ô sohasem szabadít gépies módon. Túlságosan tiszteli ahhoz az embert, hogy ne venné maga mellé társul saját üdvösségének megszerzésében. Amikor népének megígéri Kánaán földjét, nem arra vállal kötelezettséget, hogy erôfeszítések nélkül az ölükbe hullik majd. Az ,,örökségül ígérem nektek Kánaánt'' azt jelenti: ,,Megígérem nektek a meghódításához szükséges bátorságot.'' Így az ember végül megállapíthatja, hogy az üdvösség az ó emberi szintjén teljes egészében tôle, a kegyelem szintjén pedig teljes egészében Istentôl függ. Ennek vannak bizonyos következményei, amelyekre nem mindig fordítunk elég figyelmet, Urunk Jézus. Elôször is, türelemre tanítasz bennünket. A növény nem attól nô, hogy a leveleit húzzuk. A gyümölcs beéréséhez idô kell. Semmit sem használ, ha erôltetni akarjuk a folyamatot. Ugyanígy, nem érjük el egyik napról a másikra a Krisztusban tökéletes ember állapotát. Te türelmes vagy velünk Urunk, mert erôs vagy és ki tudod várni a te órádat. És a miénket is. Azután Urunk, tanítsd meg nekünk, hogy ne botránkozzunk meg azon az idôbeli eltérésen, ami egy ember spirituális és pszichológiai megtérése között fennállhat. Nem vagyunk angyalok. A lélek kész, a test azonban lassú és gyenge. A képed elôtt kapott kegyelem után Teréz többé semmit sem tagad meg tôled tudatosan és szándékosan, vagy mondjuk úgy, hogy hideg fejjel. De maradnak számára olyan barátságok, amelyek bár jók és egyáltalán nem sértenek téged, még mindig túl sok helyet foglalnak el az életében. Nagy erôfeszítésekkel próbál tôlük megszabadulni. De mindaddig hiába, míg te magad be nem avatkozol, Urunk. Mert hiszen már tettem kísérletet ez irányban, de a dolog akkora fájdalmat okozott nekem, hogy abbahagytam, azzal nyugtatva magam, hogy bűn úgy sincs benne. Itt pedig pedig az Úr megadta nekem a függetlenséget és az erôt ezen szakítás végrehajtására. (Ö 24. fej. 250. old.) Mindent a maga idején. És akármit teszünk is, életünk végéig maradnak olyan gyengeségeink, tökéletlenségeink, amelyek nyomorúságunkból, törékenységünkbôl, lelki sérüléseinkbôl származnak. A keresztény tökéletesség ideálja nem egy hibátlan szobor, hanem egy szeretettôl hevülô személy, aki szeretetedre, Urunk, szeretetével válaszol. Maga ez a nyomorúság, amely ellenáll erôfeszítéseinknek és kínoz minket, kitűnô táplálék a szeretet tüze számára. Amikor a bocsánatodat kérjük, Urunk, gyengeségünkért, amely többé-kevésbé szándékosan elkerüli figyelmünket, azzal is csak azt mondjuk neked, hogy szeretünk. Amikor ide eljutunk, az Ellenségnek már nincs hatalma rajtunk: maguk a hibák nyújtanak alkalmat a szeretetben való elôrelépésre. Azaz befolyásod teljessé válik, te magad veszed kézbe létünk irányítását, és valóban Üdvözítd leszel a szemünkben. ======================================================================== 5. nap Krisztus jó barátunk A mi Urunk (...) láttam, hogy, habár Isten, azért mégis csak ember, aki nem csodálkozik emberi gyarlóságaink fölött; s aki teljesen megérti, hogy a mi nyomorult természetünk sok minden botlásnak van kitéve az eredeti bűn következtében. Mert hiszen Ô azért jött, hogy ezt jóvá tegye. Habár nekem Uram, azért mégis úgy beszélhetek vele, mint jóbarátommal. (Ö 37. fej. 421. old.) Bánjatok Istennel úgy, mint édesatyátokkal, mint testvéretekkel, mint uratokkal, mint Jegyesetekkel; egyszer így, egyszer úgy: Ô majd megérteti veletek minden egyes alkalommal, hogy miképpen járhattok leginkább a kedvében. (TU 28. fej. 173. old.) Egész életemben (...) gyöngéd áhítattal viseltettem Krisztus Urunk irányában. (...) Újra és újra visszatértem ehhez az én jó Uramhoz, élvezni társaságát, különösen, mikor a szentáldozást vettem magamhoz. Mivel pedig nem tudtam az Ô képét olyan mélyen a lelkembe vésni, s magammal hordozni, amint szerettem volna: legalább festett képeit és szobrait nézegettem, s óhajtottam volna a szemeimet soha le nem venni róluk. Elképzelhetô-e az, ó én jó Uram, hogy én képes voltam magammal csak egy órára is elhitetni azt (...) hogy te szolgálj nekem akadályul a nagyobb jó felé! De hát honnét kaptam én mindazt a lelki kincset, ha nem Tetôled? (Ö 22. fej. 219. old.) Ez a mi Urunk reánk nézve minden jónak forrása; Ô majd személyesen fogja önt oktatni. Elmélkedjék az Ô életérôl: ez a mi legjobb mintaképünk. Kívánhatunk-e jobbat annál, hogy ilyen jó barát legyen az oldalunk mellett, aki nem hagy bennünket cserben, mint a világiak szoktak, ha bajba és szorongásba jutunk. Boldog az az ember, aki igazán Ôt szereti és állandóan oldala mellett marad. Nézzük például azt a dicsô Szent Pált, aki, azt mondhatnánk, állandóan ajkain hordta Jézus nevét: annyira tele volt vele a szíve. Amióta ezt megértettem, gondosan megfigyeltem néhány más nagy szemlélôdô szentnek az életét, s azt látom, hogy ôk is csak ezen az úton jártak. Bizonyítják ezt Szent Ferencnek sebhelyei; Páduai Szent Antalnak gyöngéd viszonya az isteni gyermekhez. Szent Bernát gyönyörűségét találta Jézus emberi természetében. Sienai Szent Katalin hasonlóképpen, s így voltak vele sokan mások is. (Ö 22. fej. 222. old.) Azt hiszem világosan megmagyaráztam, hogy bármennyire át legyen is valaki szellemülve, annyira azért még sem szabad az anyagiaktól irtóznia, hogy még az Úrnak legszentebb emberiségétôl is elforduljon. Az Úrnak ama szavait vetik ez ellen, hogy szerinte az Ô tanítványaira jobb, ha Ô elmegy közülük. (vö. Jn 16,7) Ezt én nem tudom megérteni. (BV 6. lakás, 7. fej. 422. old.) Mi az, amit Teréz az Önéletrajz 22. fejezetének idézett részében megbán? Tanításának kulcsfejezete ez, amit tömörebb megfogalmazásban A belsô várkastélyban is átvett (6. lakás 7. fej.). Néhány imamester hatására egy ideig azt hitte, a ,,gondolati üresség'' módszerét kell gyakorolnia, és saját erejébôl kell utánozni a pszichikai tevékenységek felfüggesztését, amit Isten a természetfölötti imában ad meg. E felfogás szerint viszont félre kell tenni az Úr szent emberi természetét és minden teremtetett közvetítôt. A kor nem szűkölködött neves lelki írókban, akik ezt a magatartást ajánlották, és tételüket Jézusnak az utolsó vacsora után elhangzott szavaival támasztották alá: Jobb nektek, ha elmegyek (Jn 16,7). Teréz visszatér erre A belsô várkastélyban: világosan beláttam, hogy rossz úton vagyok (...) Én magam nem láttam be a tévedésemet s talán sohasem tértem volna észre (...) szerencsére azonban beszéltem a dologról egy szent életű emberrel, aki felvilágosított. (BV 6. lakás 7. fej. 422. old.) Ki ez a szent életű ember? Talán Alcantarai Szent Péter vagy Borgia Szent Ferenc? Talán egyszerűen Diego de Cetina atya, az elsô jezsuita akihez fordul. Bár avilai barátainak volt némi fogalmuk a teológiáról, az ô esetében megállt a tudományuk. Azt tanácsolták neki, hogy forduljon a Loyolai Szent Ignác által alapított új Társaság egyik szerzeteséhez, akik nemrégen telepedtek le a San Gil intézetben. Így lépett kapcsolatba egy fiatal, huszonötéves atyával, akit nemrég szenteltek pappá, s tehetségének a Társaság elöljárói csak mérsékelt bizalmat szavaztak. Isten szolgájaként azonban világosan látott ott, ahol a többiek semmit sem vettek észre, mert megértette, micsoda rendkívüli kegyelmek ,,kolosszusa'' Teréz. Egy receptet író orvoshoz hasonlóan elôírta Teréz számára, hogy minden nap álljon meg Krisztus kínszenvedéseinek egy-egy részleténél. (Ö 23. fej.) Az igazat megvallva, nyitott kapukat döngetett. Teréz maga mondja nekünk: Egész életemben (...) gyöngéd áhítattal viseltettem Krisztus Urunk irányában. Már kislányként gyakran elidôzött az apai házban egy kép elôtt, amely Jézus és a szarváriai asszony találkozását ábrázolta. Ô maga volt a szarváriai asszony Jézussal szemben, aki élô vizet ígért neki. Késôbb Veronika lesz, aki annyira szeretné letörölni az Úr arcát, fájdalmas verejtékét. Mindig is példa lesz számára Mária Magdolna, aki az Úr lábainál ül, befogadja üzenetét és a figyelmesen hallgató szív hódolatát hozza. A mi Urunk (...) láttam, hogy, habár Isten, azért mégis csak ember. Teréz vallása megtestesült vallás. Az az Isten, akihez fordul, emberi arcú, s irántunk való szeretetbôl názáreti áccsá lett. A kislány, aki látni akarta Istent annak a néhány hónapnak kivételével, amikor a no pensar vada útján járt --, soha nem akarta másként látni, mint szent Emberségében. Ezt az utat sohasem lehet megkerülni. Teréz semmi rokonságot nem mutatott azokkal az akár keleti, akár nyugati misztikusokkal, akik az istenivel való közvetlen érintkezésre ajánlanak valamilyen módszert. Keresztényként megtanulta szeretni a jóságos Jézust, és kisgyermekkorától egészen a hetedik lakásig nem ismer meg más Istent. Az ô révén van szabad útja az egy Lélekben az Atyához (vö. Ef 2,18). Innen erednek jámbor gyakorlatai, nemcsak az erôteljes keresés korszakában, hanem késôbb is, amikor az Úr véglegesen kezébe ragadja az életét. 1571-ben ezt jegyzi fel: Már több mint harminc esztendeje, hacsak lehetséges, meg szoktam ezen a napon áldozni (Virágvasárnap) (...) Nagy kegyetlenségnek tartom a zsidók részérôl, hogy miután olyan fényesen fogadták, megengedték, hogy olyan messzire menjen étkezni! Én tehát úgy akartam, hogy maradjon énvelem, bár amint most látom, ugyancsak rossz lakást készítettem neki. Azután pedig sok mindenféle együgyűelmélkedést fűztem ehhez a gondolathoz (...) (IK 481. old.) Innen ered az is, hogy olyan bizalmasan beszél róla, mint egy útitársról, akinek társasága meghitt és egyszersmind kézzelfogható ismeretet nyújt. Istenem, egyáltalán nem érzékeny (...) Nem kicsinyes, hanem kegyes (...) Nagyon jó fizetô. Lelkiismeretesen, bôségesen fizet (...) Nem szereti, ha sokat törjük a fejünket, hogy szóljunk hozzá. Ezek a kifejezések, amelyek többek között A tökéletesség útját díszítik, egyszerre mutatják kicsoda Teréz Jézusa és kicsoda Jézusról nevezett Teréz. Egy hosszú történet végén vagyunk, amelyet hamarosan Terézzel együtt kell végigjárnunk. De már most hagyjuk, hogy tanítása vezessen bennünket. ,,Mester ki vagy?'' Nem arra hív ez a kérdés, hogy rávágjuk a katekizmusból kívülrôl megtanult feleletet vagy a krisztológiai zsinatokon megfogalmazott választ. Egzisztenciális válaszra van szükség: ,,Az vagy, akinek odaadtam magam, aki azzá tett, aki vagyok''. Valójában nem is tudunk számot adni a bennünk élô reménységrôl megmondani, ki az Úr -- anélkül, hogy önmagunkat bele ne vennénk a válaszba és tanúságot ne tennénk saját, Jézussal élt történetünkrôl. Mielôtt elkezdôdne -- vagy újabb szakaszába lépne -- számunkra ez a történet, emlékeznünk kell arra a szövetségre, amelyre a Mester meghív minket: ,,Ha akarod, jöjj, kövess engem''. ,,Követlek Uram, bárhová mész. A jóban és a rosszban. Hogy veled maradjak, mint Mária a lábaidnál vagy kiválasztott edényed legyek, mint Pál. Avila rejtett magányában vagy az alapítások útjain.'' Egyébként a Mesterrel való érintkezés sohasem tisztán elvont. Munkára hív. Teréz Jézusért és Jézussal dolgozik. Minden alapítás eszköz a számára, hogy az Úrnak dicsôséget szerezzen, mégha csak azzal is, hogy eggyel több helyen lesz jelen az Eukarisztia, felkínálva magát a nôvérek és a hívek hódolatának. Hányszor fordult elô, hogy magas láza volt, minden tagjában szenvedett, de a gondolatra, hogy e jó Mestert kell szolgálnia, új erôre kapott. Elég, ha csupán a palenciai alapítás példáját idézzük: akár az ördög volt, akár a betegség, valami bénítólag hatott reám. (...) Ekkor az Úr szemrehányó hangon így szólt hozzám: ,,Mitôl félsz? Mikor hagytalak én cserben?'' (...) Ó én nagy Istenem! Mennyire mások a te szavaid, mint az emberekéi! Egyszerre úgy el voltam szánva, s olyan lelkesedés töltött el, hogy az egész világ nem lett volna képes engem feltartóztatni. Azonnal hozzáfogtam a készületekhez. (AK 29. fej. 269. old.) Uram, lehet, hogy egy napon, ahogy és amikor akarod, elhatározod, hogy nekem is megmutatod magad, nekem azonban már most komolyan kell keresnem téged. Hol lakol? (Jn 1,38) -- kérdezte tôled András és János, amikor követésedre indultak. Ezt a kérdést teszem fel neked ma én is. Hol lakol? Hol találhatlak meg az én saját, konkrét körülményeim között? Milyen feléd vezetô lépést vársz most tôlem? ======================================================================== 6. nap Amióta láttam az Úrnak nagy szépségét Hogy tehát visszatérjek életem történetéhez (...) mindenfelé sokat imádkoztak értem, hogy az Úr vezessen engem más, biztosabb úton, mivel ez állítólag annyira gyanús volt. (...) Két esztendôn át imádkoztam én és mások énérettem, hogy vagy vezessen az Úr más úton, vagy pedig nyilvánítsa ki az igazat (...). Egy alkalommal, a dicsô Szent Péter apostol ünnepén belsô imába voltam merülve, s ekkor ott láttam egyszer magam mellett Krisztus Urunkat. Azaz, hogy jobban mondva: ott éreztem; mert hiszen nem láttam semmit sem a testi, sem pedig a lelki szemeimmel, hanem az az érzés fogott el, hogy ott áll mellettem, s hogy ô az, aki hozzám beszél. Én akkoriban még egyáltalában nem tudtam arról, hogy ilyen látomás is van a világon, s kezdetben úgy megrémültem, hogy elkezdtem sírni. Mikor azonban szólt hozzám, az elsô biztató szavára, úgy mint rendesen, teljesen megnyugodtam, felvidultam és minden félelmem megszűnt. Úgy éreztem -- mint mondom --, hogy az Úr Jézus állandóan ott van az oldalam mellett. Nem volt képzeletbeli látomás, tehát nem láttam az alakját, de azt egészen világosan éreztem, hogy ott van mellettem jobb felôl, s hogy szemmel tartja mindazt, amit teszek. Ha csak egy kicsit merültem is áhítatba, illetve hacsak nem szórakoztam el nagyon: lehetetlen volt nem éreznem, hogy ott van mellettem. (Ö 27. fej. 271-273. old.) Egy alkalommal imába lévén merülve, az Úr megmutatta nekem a kezeit -- semmi mást. Olyan szépek voltak, hogy ezt ki sem lehet mondani. (...) Néhány nappal késôbb láttam fenséges isteni arculatát is, s az egészen elragadott. (...) Egyszer Szent Pál apostol ünnepén éppen szentmisét hallgattam, mikor megjelent nekem Krisztus Urunk emberi alakjában (Ö 28. fej. 286- 287. old.) Ilyenkor, valamint a szent ostyában is az Úr úgyszólván mindig föltámadott alakjában jelent meg nekem. Csak kivételesen, olyankor, amidôn szenvedéseim közepette akart bátorítani, akkor mutatta meg magát nekem sebektôl borítva, vagy néha a kereszttel és a kertben; ritkán a töviskoronával, s ugyancsak egy-kétszer úgy, amint a keresztet hordozta. Ez, mint mondom, aszerint történt, hogy mire volt szükségem nekem és másoknak. Azonban szent teste mindig megdicsôült állapotban volt. (Ö 29. fej. 301. old.) Kövessük most Terézt Jézussal megélt hosszú kalandján át. 1560 januárjában vagy júniusában vagyunk. Krisztus jelenlétének elsô megtapasztalása, amirôl Teréz itt beszél, nem egy a sok közül misztikus kegyelmeinek sorában. Olyan folyamatba illeszkedik, aminek rajzolata csodálatunkat váltja ki. Szentünk hosszasan kereste az Úr társaságát. S íme, a sebekkel borított Krisztus képe után (1554), Jézus maga jön elébe: lassan, fokozatosan, mintegy megszelídítve kedvesét. Elôször természetfeletti ima-kegyelmeket ad neki, amelyeket Teréz úgy érzékel, mintha valami titokzatos erô ragadta volna meg. Azután a Szentíráséhoz hasonló szavakat hall, de bensejében, nem úgy, mint Jeanne d'Arc. Teréz nem kételkedik e tapasztalatok isteni eredetében. Egyébként gyümölcseirôl ítéli meg a fát: az az elôrelépés, amit összeszedettségben, békében, szeretetben tesz, isteni tapasztalatról tanúskodik. A kegyelmeket kísérô elragadtatások azonban szóbeszédre adnak okot, és Terézt illuminizmussal vagy ördögi megszállottsággal gyanúsítják. Az emberek kételkednek körülötte: nemcsak Avila kis szerzetesi világa, amely két pártra szakad, Teréz mellett, illetve ellene, de még gyóntatói, tanácsadói is, akik azt sem tudják, melyik lábukra álljanak. Halálosan gyötrôdik. Imádkozik és vele imádkoznak világosságért. Jézus felel neki, ahogyan Pálnak a damaszkuszi úton. István és Pál között teljes volt az ellentét; halálakor István látta Jézust az Atya jobbján, Jézus pedig azt mondja Pálnak: ,,Istvánnak van igaza: Jézus vagyok, akit üldözöl'' (vö. ApCsel 9,5). Teréz is imádkozik az igazságért. És Jézus felel. A maga módján. Ezt a választ -- mint ahogy minden isteni kegyelmet -- Teréz a szolgálatra kapja. Izajás, Jeremiás, Ezekiel, az ó- és újszövetségi próféták ,,beavató'' látomásának felel meg ez az élmény Teréz életében, amely a keresztény tapasztalat tanújává nyilvánítja ôt. Az a küldetése, hogy hirdesse Isten népének: ,,A feltámadt Krisztus jelenléte, amit a hitben ôrzünk, nem ámítás. Találkoztam az Úrral, megéltem, megtapasztaltam jelenlétét.'' Ez még csak amolyan bevezetô látomás, amely azonban késôbb kibontakozik. Ezekiellel, Szent Jánossal az Úr megetette az Ige könyvét. Teréz esetében megelégszik azzal, hogy akkor, amikor a spanyol inkvizíció feketelistára teszi a népnyelven írt vallásos könyveket, megígéri: Ne szomorkodjál, én majd élô könyvet adok neked. (Ö 26. fej. 270. old.) Most ennek a könyvnek az oldalai tárulnak föl elôtte. Teréz mintegy tizenkét éven át rendszeresen részesül abban a kegyelemben, hogy Jézus jelenlétét megtapasztalja. A jelenlétet képi látomások kísérik: futó, gyors, egészen bensô látomások, amelyeket nem testi szemeivel lát, mint Bernadette Lourdes-ban, mégis rendkívüli a ragyogás és mély jelentést hordoznak. Néha kap olyan kegyelmeket is -- bár egyelôre korlátozottan --, amelyeket ô intellektuális látomásoknak, jóízű megértéseknek nevez a legkifürkészhetetlenebb titokról, mint amilyen például a Szentháromság. Az Úr igazi élô könyvként maga tanítja. A misztika történetében nagyjából egyedülálló eset, hogy Isten a kinyilatkoztatott igazság egészérôl ad neki világosságot úgy, ahogyan azt az ô korában értelmezték: a Szentháromságtól a szenteltvíz hatásáig (Ö 31. fej.) -- mondja tréfálkozva egyik magyarázója. Így, amikor gyóntatói parancsára lejegyzi a kapott kegyelmeket, Terézbôl elsôrendű tanú lesz. Vagy mondjuk inkább, próféta. Hiszen Bergson híres mondása szerint tüzes betűkkel írja újra a dogmák szavait. Teréz, aki természettôl fogva annyira meggyôzô, egyszerre lesz doktor és próféta. Bárki, aki belép vele kalandja történetébe, legalábbis felmelegszik, ha meg nem égeti magát, ahogy ô maga is. Igen, kalandról van szó. A szó szerelmes értelmében. Mostantól Jézus és Teréz között minden pillanatban eleven szeretet-kapcsolat alakul ki. Jézus a kezdeményezô. Akkor mutatja meg magát kedvesének, amikor ô akarja: megnyugtatja, bátorítja, megvilágosítja, néha meg is feddi (s ilyenkor Teréz azt sem tudja, hova bújjon). Kíséri, mellette (a jobbján -- pontosítja Teréz) jár az úton. Társul szegôdik hozzá, ahogy az emmauszi tanítványokhoz vagy a halászokhoz. De ô Magdolna Rabbonija is, aki nagyon hamar eltűnik. Túl hamar kedvese szerint, aki szeretné, ha vrökké tartanának ezek a Tábor-hegyi pillanatok, s ezért egyetlen dolog hajtja: meg akar halni, hogy végleg vele lehessen. Mindez 1560 és 1572 között történik, azaz akkor, amikor Teréz belefog a Kármel reformjába és az elsô alapításokba. Belsô kalandja tehát nem akadályozza meg abban, hogy két lábbal a földön járjon. Mindamellett lelkében széthúzó erôk viaskodnak, mint Szent Pálban, aki szeretne meghalni Krisztussal, de belátja, hogy a küldetés szükségszerűségei arra kényszerítik, hogy minden erejét odaadja Isten népéért (vö. Fil 1,21-22). Teréz fejlôdése hasonló lesz. 1572 november 18-án hallja Jézust: Ne félj, leányom, senki sem képes téged tôlem elszakítani. (...) Mostantól kezdve jegyesem leszel. (...) Az én becsületem most már a tied és a tied az enyém. (IK 35. 488. old.) Késôbb ezt az eseményt tömörebben is elmeséli: Azt mondotta neki, tekintse mostantól fogva az Ô érdekeit saját érdekeinek, viszont pedig az ô dolgaira majd Ô Szent Felségének lesz gondja. (BV 7. lakás 2. fej. 459. old.) Ez alkalommal feloldódik a feszültség. Teréz már nem az örülten szerelmes kedves. Hitves, aki nyugodtan birtokolja boldogságát. A házasság örökre szól. Mostantól mindenük közös Jézussal: a becsületük, de az ügyeik is. A kaland idilli oldala elhalványul, és átadja helyét a kettesben töltött életnek, ami fôként kettesben végzett munka lesz. Életének hátralévô tíz évében ugyanis Teréznek alig lesznek, rendkívüli misztikus tapasztalatai. Jézus már nem mellette mutatkozik, hanem lelke legmélyén, ott ahol a Szentháromság lakik. Teréz a szôlôvesszô, Jézus a szôlôtô, alkotásaik közösek. Jézusról nevezett Teréz Jézus műveit hajtja végre, de saját egyéniségének a jegyét is rajtuk hagyja; érvényes ez az alapításokra, a betegségben és próbatételekben való kitartására, levelezésére vagy fôművének, A belsô várkastélynak a megírására is. A végleges Teréz nem az a kerub nyila alatt ájuldozó szent, akit Bernini tett halhatatlanná, hanem tevékeny nô, aki egyesíti magában Máriát és Mártát, s Urával marad a fazekak között is. Mit kezdjünk mi, Urunk, ezzel a csodálatos szerelmi történettel? Irigykedjünk Teréz kegyelmeire? Nem ezek jelentik a szentséget. A mi épülésünk érdekében adtad ôket neki azért, hogy feléd fussunk a menyasszony nyomában, keneteid illatát követve (vö. Én 1,3); azért, hogy egy hús-vér emberen -- nem pedig egy szobron -- keresztül megértsük azokat az igazságokat amelyeket ô kezével tapintott, mi pedig a hit homályában ôrzünk; és különösen azért, hogy Szent Pál tanítása szerint megsejtsük a feltámadt Krisztus misztériumának a gazdagságát, amely meghalad minden kifejezési formát, és azt, hogy a keresztény élet -- Teréz életének két állomása szerint -- Krisztussal mint útitárssal és Krisztusban való élet, hiszen titokzatos módon testéhez tartozunk. Néha velünk is elôfordul Urunk, hogy szívünket melengetô kegyelmeket kapunk az imában vagy azon kívül. A Szentírás valamelyik százszor olvasott sora egyszerre csak mintha kifejezetten nekünk szólna; egy evangéliumi jelenet addig nem is sejtett világosságot, mozgást, örömöt, békét hoz. Ezek Teréz látomásainak felelnek meg? A teológus biztosan különbséget tenne a fokozatokban, sôt a jellegben is. Abból a lakomából azonban, amelyben kedvesedet részesítetted, nekünk is juttatsz néhány morzsát, egy kis kóstolót. Légy áldott Urunk, hogy nekünk adtad Teréz szerelmes kalandját, nem azért, hogy bármiféle féltékenységet élessz bennünk, hanem hogy megvilágosíts és ösztönözz azon az úton, amelyen minket is vársz, s amelyen veled egyesülhetünk a hitben. ======================================================================== 7. nap Azt akarom, hogy ezentúl ne társalogj emberekkel Az én lelkem ekkor még nem volt erôs, sôt nagyon is gyönge volt. Különösen nehezemre esett lemondanom egyes baráti összeköttetésekrôl, amelyekben végre is nem volt semmi sérelem Isten ellen. (...) Gyóntatóm azt felelte, hogy ajánljam a dolgot néhány napig az Úristennek, s mondjam el a ,,Veni Creator'' himnuszt, arra a szándékra, hogy világosítson föl az Úr, s adja értésemre, mit kell tennem. Egy napon tehát, miután hosszú ideig imádkoztam és esdve kértem az Urat, segítsen meg, hogy egészen kedvében járhassak (...), olyan hirtelen jött reám az elragadtatás, hogy majdnem egészen magamon kívül voltam. (...) A következô szavakat hallottam: ,,Azt akarom, hogy ezentúl ne társalogj emberekkel, hanem csak angyalokkal.'' (...) Ezek a szavak be is teljesedtek. Tényleg azóta sohasem szoktam többé tartós barátságot kötni, vagy ilyenbe örömömet találni, vagy különösebb vonzalommal viseltetni mások irányában, kivéve, ha tudom, hogy jó barátai az Úristennek és igyekeznek Ôneki szolgálni. (Ö 24. fej. 248-250. old.) Nagy hibám volt és sokféle káros következménnyel járt reám nézve, hogy ha valakiben rokonszenvet tapasztaltam magam iránt, s ha egyébként tetszett nekem, annyira megszerettem, hogy teljesen eltöltötte a bensômet és folyton rajta járt az eszem. Semmiképpen sem volt szándékom ezzel Isten ellen véteni, de hát nagyon is szerettem az illetôt látni, reá gondolni, és foglalkozni jó tulajdonságaival. (...) Amióta láttam az Úrnak nagy szépségét, nincs számomra senki, aki Ôhozzá fogható volna, s nekem tetszenék vagy engem le tudna kötni. (...) Teljesen meg tudom ôrizni a szabadságomat. Akármit is lássak azóta idelent, az mind undorral tölt el, mihelyt összehasonlítom azzal a végtelen kedvességgel, amelyet az én jó Uramon láttam. Nincs tudomány, nincs kellemes benyomás, amelyet én azóta becsülni tudnék, ha egybevetem vele azt a boldogságot, amelyet annak az isteni szádnak egyetlen szava (...) szerez nekem. (Ö 37. fej. 420. old.) Megtörtént például egyik-másik gyóntatómmal -- mert igazán az Úristen képviselôit látom mindig lelki vezetôimben, s így természetes, hogy nagyon szeretem ôket, és legjobban ôhozzájuk ragaszkodom -- megesett, mondom, hogy az én lelkiismeretem teljesen nyugodt lévén, nagyon ki találtam mutatni irántuk való vonzalmamat; ôk pedig, amint Istennek lelkiismeretes és buzgó szolgáihoz illik, attól félve, hogy én túlságosan ragaszkodom hozzájuk, vagy -- ha még oly ártatlanul is --, beléjük szeretek, keményen bántak velem. (...) Én nevettem magamban, mert láttam, hogy mennyire tévednek. Nem mondtam ugyan meg nekik egészen nyíltan, hogy mennyire nincs bennem semmiféle ragaszkodás bárkinek irányában, hanem egyszerűen megnyugtattam ôket. Mikor azután jobban megismertek, belátták, hogy mekkora szabadsággal ajándékozott meg engem e tekintetben az Úr. (Ö 37. fej. 420-121. old.) Érezzük Szent Pál hatását (Fil 3,4-14) az Úr nagy szépségérôl szóló részben. Észrevehetjük, hogy az elragadtatásban hallott szó is az ô visszhangja a Teréz által ismert latin fordításban: A mi beszélgetésünk a mennyben van (vö. Fil 3,20.). Teréz, az egyházdoktor így csatlakozik Keresztes Szent János tanításához: azzal a mindennel szemben, amit Isten szépsége jelent, bármilyen más, mégoly tiszteletreméltó dolog is semminek számít. Még a legdrágább barátságok is. Teréznek mindig nagy tehetsége volt a bensô barátságokhoz. Fiatal lányként, majd apácaként a családi ház és a Megtestesülésrôl nevezett kolostor középpontja volt. Ez a képessége egy idôben valamelyest szétszórttá tette, olyan barátságokat kötött, amelyek erényeit ugyan nem, összeszedettségét azonban veszélyeztették. Becsületes emberek számára azért is volt olyan rokonszenves, mert megérezték, mennyire tiszta, mennyire képtelen a becsülettel szembeni legkisebb megalkuvásra is, késôbb pedig azt, mennyire kötôdik az Úrhoz. Semmi meglepô nincs tehát abban, hogy két-három évvel végleges megtérése után még mindig küzd olyan barátságokkal, amelyek természetesen nem sértik Istent, de túl sok helyet foglalnak el az életében. Kölcsönös volt a szeretet, hálátlanságnak tartottam szakítani az illetôkkel. (Ö 24. fej. 248. old.) Isten azonban, aki meghódította, féltékeny Isten. Mindeni helyet Ô akar elfoglalni Teréz szívében. Teréz pedig egészen kedvében akar járni, imádkozik, erôsen próbál megszabadulni egy barátságtól, s egészen belebetegszik. (Ö 24. fej.) Nem sikerül neki, végül lemond a küzdelemrôl, mert úgy látja, hogy nincs benne semmi rossz. (Ö 24. fej.) Ne kicsinyeljük le Teréz erôfeszítését. Nem a nagylelkűség hiányzik belôle, hanem a megkülönböztetés világossága. Ezért ajánlja akkori gyóntatója, Juan de Pranados atya, hogy hívja segítségül a Szentlelket. A Lélek a villám gyorsaságával avatkozik be. Egy pillanat alatt megszabadítja attól, amit az aktív éjszaka nem tudott eltávolítani. Segítségével lemond errôl a -- tulajdonképpen nem rossz -- barátságról, és gyóntatójának utasításai szerint mindent a helyére tesz. Meg kell állnunk ennél a mély jelentéstartalmú eseménynél. Teréz olyan itt, mint az evangéliumi gazdag ifjú: Ha tökéletes akarsz lenni, mindenedet, amid csak van, add el s oszd szét a szegények közt (Lk 18,22). Amije van? A szegénységi fogadalmat ugyan letette, de a szíve még nem szegény. Az Úr azt kéri tôle, amit Ábrahámtól, hogy áldozza fel a számára egyetlent. Vezesse át érzelmi életét egyfajta nullponton, s ha az Úr azt kívánja tôle, hogy fogadja el teljes valóságában, nem lesznek többé emberi barátságai, bensôséges kapcsolatai az emberekkel, hanem egyedül az angyalok világával, a hit világával. Megjegyzendô, hogy ennek a meghívásnak az idején Jézus még nem mutatta meg magát neki. Azt kéri tôle, hogy a hitben ugorjon a mélybe, hagyatkozzon rá egészen a Kedves akaratára. A hallott szó azonban Keresztes Szent Jánost idézve -- teremtô szó, azaz végrehajtja, amit jelent. Teréz egy pillanat alatt belátja, hogy nem szabad többé az érzelmek világában önmagának semmiféle jutalmazást keresnie. Szíve megszabadul. Azt jelentené ez, hogy többé nem lehet része az emberi szeretet örömében? Hiszen amikor ezeket az eseményeket elmeséli, Jeronimo Gracian atyával, Szent Józsefrôl nevezett Máriával, Keresztes Szent Jánossal, Jézusról nevezett Máriával, s ki tudja hány késôbbi barátjával még nem találkozott. De semmi sem lesz többé úgy, mint azelôtt. Jézus egész szeretô-képességét rabul ejtette. Ha ezentúl valaki iránt szeretetteljes érzései vannak, az csupán abból a szeretetbôl fakad, amit -- csírájában vagy már elôrehaladottan -- felfedez az illetônél Jézus, az ô egyetlen szerelme iránt. Az érzelem, amit tanúsít -- nála, akinek olyan tehetsége volt a barátságokhoz, a gyóntatók iránt kimutatott vonzalom bizonyára nem volt jelentéktelen dolog -- nem egyéb, mint a Jézus és ôközötte áramló szeretet. Jézust szereti abban a személyben. Jézus szeret benne. Jézus ugyanakkor nem semmisítette meg Terézt. A kegyelem nem megöli, hanem átalakítja a természetet. A gyengéd, vonzalommal teli, hálás Teréz (egyik levelében ezt írja magáról: bennem ez a háládatosság [...] természetes hajlam, mert hiszen ha valaki csak egy szardíniát is ad nekem, azzal már teljesen levett a lábamról...) szíve legjavát adja, ahogyan értelme és tudása legjavát is. Minden barátjával férfival és nôvel egyaránt -- egyedülálló, s annyira helyénvaló kapcsolatot képes fenntartani, ami már a zsenialitással határos: elég ha elolvassuk levelezését, hogy meggyôzôdhessünk errôl. Ismerjük Gracian atya iránt érzett szeretetét, akivel olyan párost alkotnak, amilyen sok van még az egyház történetében, például Szent Ferenc és Szent Klára, Szalézi Szent Ferenc és Chantal Szent Franciska. Szent Józsefrôl nevezett Máriával, a sevillai perjelnôvel folytatott levelezése a legmeghittebb és legszabadabb barátság finomságait fejezi ki. Imádkozott Toledo García atyáért az Önéletrajz és A tökéletesség útja cenzoráért is: ,,Urunk, (...) nézd ez igazán arra való ember, hogy mi kettônknek jó barátja legyen.'' (Ö 34. fej. 377. old) Tizenöt évvel késôbb, amikor García atya Amerikából tér vissza, Teréz azt írja a sevillai perjelnônek: Mutasson iránta sok jóakaratot, gondoljon arra: annyit segített nekem, hogy ô ennek a Rendnek egyik alapítója; elôtte tehát ne vegyen fel fátylat (az arca elé a beszélôszobában); mások elôtt viszont igen, elôször is a Sarutlanok elôtt! (1581. november 8-án kelt levél.) Látjuk, hogy a szeretetteljes érzések miatt nem veszti fejét az alapító! Néha keményen fejezi ki magát. Banez atya, akihez nagyon vonzódott, egy kissé elfelejtette öt... a valladolidi perjelnô, Maria Baptista javára, aki Teréz unokahúga volt. Teréz ezt írja Marfának: Tudnia kell, hogy csak addig lesz figyelmes a maga irányában, amíg nem talál egy másikat, aki tetszik neki; ne féljen, így lesz ez, az ön elbizakodottsága ellenére. (1576. november 8-i levél.) Lehet valaki szent, miközben maradnak a szívében nagyon is nôies érzések! Teréz ettôl kezdve mindenkit Krisztus fényében lát, és éppen ezért igazi értéke szerint ítél meg. Ehhez azonban -- emlékezzünk csak -- a halál és a feltámadás húsvéti misztériuma kellett. Halál, mely az éjszakából született, még ha az csak egy villanásnyi ideig tartott is. Korunkban, amikor férfiak és nôk mindenhol együtt vannak, sok alkalom nyílik a kiváltságos kapcsolatokra. Isten nem kívánja megölni a gyöngéd érzéseket, viszont azt sem akarja, hogy a maga számára lefoglalt szívben az iránta való szeretet mellett ilyen vonzalmak sokasága lakjon. Istenünk, te magad teremtettél bennünket, és nyugtalan a szívünk, míg meg nem nyugszik benned. Tegyük magunkévá Szent Ágoston imáját. Méltóztassál Urunk, eltávolítani utunkról az akadályokat, hogy szívünk, bármilyen jogosak is vonzódásai, benned találhassa meg nyugalmát. ======================================================================== 8. nap Csak három pontra akarom felhívni a figyelmeteket Mielôtt azonban a belsô dolgokról, vagyis az imádságról beszélnék, meg akarok említeni egyet-mást, amire feltétlen szüksége van mindenkinek, ha az imádság útjára lép. (...) Ne gondoljátok, barátnôim és testvéreim, hogy valami sok terhet akarok a vállatokra rakni: adja Isten, hogy csak legalább azt tudjuk megtenni, amit a mi szent Atyáink követtek és meghagytak nekünk! (...) Részemrôl csak három pontra akarom felhívni a figyelmeteket, amelyek egyébként bennfoglaltatnak a Szabványokban (...) Az elsô a kölcsönös szeretet egymás között. A második a szakítás minden teremtménnyel. A harmadik az igazi alázatosság, amelyet utolsó helyen említek, de azért a legeslegfôbb, mert a többit mind magában foglalja. Ami az elsôt -- a kölcsönös szeretetet -- illeti, az igen nagy fontosságú. Nincs kellemetlenség, amit ne viselnének el könnyedén azok, akik szeretik egymást, vagy legalábbis igen nagynak kell lennie, hogy a szívükre vegyék. S ha e világon úgy megtartanák a szeretet törvényét, amint azt megtartani kellene, azt hiszem a többit sem szegnék meg olyan könnyen: csakhogy persze mindnyájan úgy vagyunk, hogy többé-kevésbé minduntalan vétünk ellene. Azt gondolhatná valaki, hogy a szeretet tekintetében minálunk nem képzelhetô túlzás; pedig bizony elôfordul, s annyi bajt okozhat, hogy aki maga nem látta, el se hiszi. (...) Ha arra szövetkeznek ketten, hogy jobban szolgálják Ô Szent Felségét, az egészen más: az ilyen szent barátságban nincs helye a szenvedélyes érzelmeknek, sôt ellenkezôleg minden arra szolgál, hogy az ember leküzdje egyéb szenvedélyeit is. Bárcsak minél több ilyen barátság volna értem a nagy kolostorokban; mert ebben a mi házunkban, ahol csak tizenhárman vagyunk s ahol többet nem is szabad felvenni, kell, hogy valamennyien egyenlô jó barátok legyenek, hogy mindnyájan egyenlôen vonzódjanak egymáshoz s így szeressék és kölcsönösen támogassák egymást. Ezért is a mieink ôrizkedjenek a különös barátkozástól, akármennyire ártatlan legyen is az egyébként. (TÚ 4. fej. 50-52. old.) Midôn tehát az ilyen ember szeret valakit, akkor egész szívvel azon van, hogy az illetô megszeresse Istent és kegyelmében legyen; ugyanis, mint mondom, tudja, hogy szeretete nem lehet másképpen állandó. Különben is nagyon önzetlen a szeretete: minden követ megmozgat, hogy a másiknak hasznára legyen, s kész volna életét ezerszer feláldozni annak legkisebb lelki elômeneteléért. Ó drágalátos szeretet, mely oly szépen utánozza a szeretet fejedelmét, a mi drága kincsünket, az édes Jézust. (TÚ 6. fej. 67. old.) Már most a legelsô dolog, amivel le kell számolnunk az, hogy nem szabad ezzel a mi testünkkel törôdnünk. Ezen a téren sok lesz a tennivaló, mert legtöbben közülünk természetüknél fogva annyira kényelemszeretôk és úgy féltik az egészségüket, hogy csodálatos valami, mennyi gondot ád ez a dolog nemcsak a világiaknak, hanem még a szerzeteseknek is. Sôt igazán úgy látszik, mintha egyik-másik nôvér másért se lépett volna a szerzetbe, mint azért, hogy távoltartsa magától a halált: egyik jobban küzd ellene, mint a másik. Igaz ugyan, hogy minálunk az ilyesmi nem lehetséges, legalább gyakorlatilag nem; azt óhajtanám azonban, hogy még az erre irányuló kívánságot is öljétek ki a szívetekbôl. Ti azért jöttetek ide, nôvéreim, hogy meghaljatok Krisztusért, nem pedig azért, hogy az Ô kedvéért ápolgassátok magatokat. (TÚ 10. fej. 84-85. old.) Már most higgyétek el nekem, hogy aki a sakkjátékban nem tudja felrakni a figurákat, az nem fog tudni játszani, ha pedig valaki nem képes sakkot mondani, az mattot sem tud adni. (...) S ha egyszer belegyakoroltuk magunkat, mily könnyen fogjuk ezt az isteni királyt megmattolni. Nem lesz képes kimenekülni kezünk közül, de nem is fog erre törekedni. A királynô ebben a játékban a legerôsebben tudja ôt támadni (...). Nincs olyan királynô, amely hamarább késztetné Ôt a megadásra, mint az alázatosság. (TÚ 16. fej. 106-107. old.) Isten mentsen meg minket az Ô kínszenvedése által attól, hogy ilyen gondolatok merüljenek föl bennünk! Vagy hogy ilyenféléken töprengjünk, ha mást elibénk helyeznek: nem vagyok- e én régebben a szerzetben, mint az a másik; nem vagyok-e idôsebb; nem dolgoztam-e én többet? Ha ilyen gondolatunk támadna, azt azonnal el kell fojtanunk, mert ha a nôvérek ilyenekkel foglalkoznak, vagy eszerint járnak el, az valóságos pestis, amibôl igen nagy bajok származnak a kolostorban. (TÚ 12. fej. 92. old.) Szent Teréz írásaiban nem találunk az aszkézisrôl olyan módszeres ismertetést, mint Keresztes Szent Jánosnál az érzékek és a szellem aktív éjszakájának részletezését. Ugyanakkor a Szentanya, mielôtt tanácsokat adna leányainak az imáról, A tökéletesség útjában bemutatja azt a ,,légkört'', amelyben kibontakozik az Istennel való egyesülés. Mindezt kedvesen, kevéssé elôkészítve mondja el úgy, ahogy éppen eszébe jut. Ez azonban ne tévesszen meg bennünket: az alapító ugyanolyan igényes, mint a ,,vada'' doktora. Isten csak úgy tudja odaadni magát, a Király csak akkor hagyja a sakk-mattot, ha olyan szívet talál, amelyben semmit sem tagadnak meg tôle. Teréz, aki kislánykorában azt tervezte, hogy az örök boldogságot a legegyszerűbb módon szerzi meg, s ezért a mórokhoz akart menni, hogy levágják a fejét, nem változtatta meg célkitűzését. A szerzetesi élet számára hívás, hogy mindent odaadjon. A teljes odaadás mindig egyet jelent az igazi halállal, csupán hosszabb ideig tart. Olvastuk könyvében: Ti azért jöttetek ide, nôvéreim, hogy meghaljatok Krisztusért. Talán meglep bennünket az a makacsság, amellyel három pontot akar aláhúzni. Igaz, már korábban is szólt a szegénységrôl A tökéletesség útjában. Néhány fejezettel késôbb, az imával kapcsolatban majd a lehetô legerôsebb eltökélt szándékról és az állhatatosságról beszél. De ha közelebbrôl megnézzük, észrevesszük, hogy az itt idézett három pont szinte az egész emberi tapasztalatot felöleli. Az általa leírt felebaráti szeretet tiszta, érdektelen, önzéstôl mentes. A kényelemrôl való lemondás, amely alázattal párosul, egyet jelent az önmagunktól való elszakadással, mind a test, mind a lélek területén. Végül meg kell jegyeznünk, hogy az alázat gyökerénél vágja el az évközpontúságot az Istennel való kapcsolatban. A terézi aszkézis tehát teljes és radikális. Az idézett fejezetekbôl csupán néhány szakaszt emeltünk ki, s a bennük jelzett pontok talán a kor társadalmi-kulturális körülményeire jellemzô sajátosságokat is hordoznak. A szülôktôl, rokonoktól való elszakadás hangsúlyozása könnyen érthetô egy erôsen klerikális társadalomban, ahol mindenki úgy gondolta, joga van ellenôrizni szerzetbe lépett leányának vagy fiának a sorsát. Ugyanígy a rangkórság a híres ,,pundonor'' is az aranyszázad Spanyolországának egyik jellemzôje volt. Ám ez a sajátos színezet nem akadályozza meg Terézt abban, hogy a dolgok mélyére hatoljon. Amennyiben a szerzetesi élet lényeges jellemzôje, hogy a társadalom fogyatékosságaira hívja fel a figyelmet az evangélium nevében, azt mondhatjuk, hogy Szent Teréz igen pontosan jelölte meg a kritikus pontokat. A baráti kapcsolatokat illetôen Teréz realista. A lelki szeretetrôl rajzolt, idealizált portréja eszményi. Elismeri, hogy kezdetben keveredhet bele egy kis szenvedély és önzés. De kiemeljük a sajátos körülményekhez kötôdô elvét is: egy tizenhárom vagy huszonegy fôbôl álló közösségben a legtisztább érzelem sem vezethet oda, hogy a szerzetesek elkülönült párokat, még kevésbé, hogy klikkeket alkossanak. Minden nôvérnek barátnônek kell lenni, anélkül, hogy kapcsolataikban bárkit is kifejezetten elônyben részesítenének. Vegyük észre mennyire éleslátó ez a zárt, kis létszámú közegre érvényes magatartási szabály. Amitôl itt Teréz közösségeit a jó működés érdekében inti, azt nem mulasztja el gyakorolni más, kedves barátaival, akár férfiak, akár nôk. De csak kolostoron kívül! A tökéletesség útja 4-16. fejezeteiben jó anyagot találunk a lelkiismeret-vizsgálathoz. Olvashatunk itt javaslatokat vagy ötleteket arra is, hogyan jutunk elôbbre az Istennel való egyesülésben. Ha a Terézzel imában töltött napok célja valamiféle döntés meghozatala, igen hasznos lehet e fejezetek olvasása. Némelyek ugyanakkor elcsüggedhetnek. Már mondtuk, hogy Teréz ugyanolyan radikális, mint Keresztes Szent János. Isten országa határozott embereket követel. Mindemellett talán kellemesen meglepôdünk és bátorítóan hat majd ránk, amikor ezeken az oldalakon az alábbihoz hasonló állításokat találunk: ha mi egészen Teremtônk karjaiba vetjük magunkat és semmibe se vesszük a teremtményeket, akkor Ô Szent Felsége maga önti belénk az erényeket s ha azután mi megtesszük azt a keveset, ami tôlünk függ, akkor könnyű lesz megállnunk a helyünket: a rossz szellemek és a világ ellenében az Úr személyesen veszi föl a harcot érdekünkben. (TÚ 8. fej. 75-76. old.) Teréz tudja, mirôl beszél. Persze az elsô lépéshez ezen az úton szükséges a lehetô legerôsebb eltökélt szándék. De amint az Úr meggyôzôdött szavaink komolyságáról, kezébe veszi a dolgokat. Így az elszakadás, ami az egyesülés elôzetes feltétele, késôbb az egyesülés gyümölcsévé válik. Ördögi körbe kerültünk vagy szerzônk logikai tévedésébe ütköztünk? Dehogy! Inkább az élet körforgása ez, ha mondhatjuk így, amit Teréz utánozhatatlan módon ír le: Mert nagyon sokat ér, ha valaki már tapasztalta azt a bátorságot és gyöngédséget, amelyben az Úr ezen az úton részesíti az ember lelkét s ha látta, hogy tulajdonképpen Ô fedezi az útnak összes költségeit. (TÚ 23. fej. 154. old.) Mit vársz, kishitű lélek, miért nem határozod el magad te is az utazásra? Tudsz majd válaszolni a hívásra? Talán segít, ha magadévá teszed az Énekek énekébôl merített liturgikus imát: Vigyél magaddal, fussunk keneteid illatának nyomában. ======================================================================== 9. nap A lehetô legerôsebb eltökélt szándék Már most visszatérve azokhoz, akik ezt az utat választják s nem akarnak megállni, míg csak el nem érnek a végére s isznak az élet vizébôl: ezeknek legelsô sorban azt kötöm a lelkükre, hogy mindjárt a legelején a lehetô legerôsebb eltökélt szándékuk legyen folyton elôrehaladni, amíg csak el nem érik a célt, történjék akármi, érje ôket bármi; legyen bár sok szenvedés az osztályrészük; szólják meg ôket mégannyian; akár legyen kilátásuk arra, hogy elérik a forrást, akár pedig le kelljen törniök a szenvedések súlya alatt és meghalniok útközben; akár kitartson a bátorságuk mindvégig, akár elfogyjon: egyszóval ki kell tartamok még akkor is, ha fejükre szakadna a világ. (TÚ 21. fej.137-138. old.) Képzeljük a dolgot úgy, mintha a mi lelkünk egy gyönyörű szép várkastély volna, egy darab gyémántból, vagy ragyogó kristályból faragva, benne pedig sok lakás, mint ahogy az égben is sok van. (BV 1. lakás 1. fej. 262. old.) Amennyire én képes vagyok a dolgot megérteni, a lelki várkastély belsejébe csak egy kapu vezet s ez az imádság és az elmélkedés. (BV 1. lakás 1. fej. 266. old.) (Állhatatosságra) van ám itt legnagyobb szükség, s ha ez megvan bennünk, nagyon sokat érhetünk el. Rettenetes ugyanis az a küzdelem, amely itt folyik a rossz szellem ellen; sokkal félelmetesebb és fájdalmasabb, mint az, amelyet az elôbbi lelki lakásban kellett a léleknek megvívnia. (...) Itt állítja az ördög a lélek szeme elé a világi dolgoknak viperáit s úgy tünteti föl azok élvezetét, mintha örökké tartana; (...) barátai és rokonai szeretetét; egészségi állapotát, amelyet szerinte az önsanyargatás tönkre fog tenni (...) és mit tudom én, hány más ezerféle akadállyal ijesztgeti. (BV 2. lakás 1. fej. 283. old.) A léleknek tehát valóban sokat kell itt szenvednie. Legtöbbet akkor, ha az ördög jellemet és erôt vesz benne észre s ennek alapján attól fél, hogy elôbbre talál haladni. (BV 2. lakás 1. fej. 285. old.) Mit mondjunk már most azoknak, akik Isten kegyelmének segítségével gyôztesen kerülnek ki ezekbôl a harcokból (...): ,,Beatus vir, qui timet Dominum'' (Boldog ember, aki féli az Urat -- Zsolt 111,1). (...) Biztosra veszem ugyanis, hogy ha egyszer ezeken túl van, az Úr mindig megadja neki a lelkiismeret nyugodtságát. (BV 3. lakás 1. fej. 291. old.) Teréz A belsô várkastélyban útjelzôkkel látja el számunkra azt az utat, amelyet ô bejárt. De úgy teszi ezt, hogy mindannyian magunkra ismerhetünk benne. Ez igaz még a legbelsô lakásokban is. Az a tanítás, amelyet ezekkel kapcsolatban elmond, jól alkalmazható azokra is, akik még egyáltalán nincsenek ezen a fokon. Ahogy már A tökéletesség útjában is tette, arra buzdít, hogy vágjunk neki az Istennel való egyesülés útjának. Számára ez az út az imádság. Az Istennel való kalandot úgy fogja fel, hogy az ember egyre mélyebbre hatol saját bensô világába. A lélek egy kristály-kastély, amelynek középpontja felé haladva számos lakáson kell keresztülmennünk. A legbelsôben lakik a Király, aki megígérte, hogy hozzánk jön és nálunk fog lakni (vö. Jn 14,23). Az ördög azonban arra csábít, hogy önmagunk felszínén, azaz a kastélyon kívül éljünk. Ahol a kincsed, ott a szíved is (Mt 6,21). A világ szükséges, hasznos vagy felesleges dolgai ingerlik bírvágyunkat, és sokszor ártalmasak is. Szívünk kötôdik hozzájuk és ettôl valamiképpen szinte bennük élünk. Gondoljunk arra, mekkora helyet foglalhat el életünkben egy jogos vagy jogtalan -- érzelem, egy szakmai probléma vagy egy kívánt tárgy megszerzése. Teréz szerint a keresztény élet ezzel szemben kísérlet arra, hogy minden helyet a bensô vendégnek tartsunk fenn: Járj elôttem -- mondja Isten Ábrahámnak (Ter 17,1). A lélek tehát arra kap meghívást, hogy fokozatosan behatoljon önmagába, míg végül állandóan azzal a vendéggel marad -- ha Isten megadja neki --, aki a hetedik lakásban lakik. Az imádság ekkor már kijelölt út, a kastély kapuja. Teréz azonban alig tesz különbséget az elmélkedés és az imaélet között. A bensôséges barátság -- ahogyan már mondtuk ugyanúgy fejlôdik a fazekak között, mint a rejtett zugokban. Persze ez a kölcsönös és egészen meghitt jelenlét a legintenzívebben az imádságban valósul meg, ami a kastély kapuja. Teréz egész életében küzdött azért, hogy az egyszerű hívônek joga legyen az imaélethez. Nem félt attól, hogy szembeszálljon kora ,,művelt embereivel'', akik összeráncolt szemöldökkel tekintettek e törekvésére, mert attól tartottak, hogy a kevésbé tanult embereknél, különösen a nôknél, eltévelyedéshez vezethet. Az a küzdelem, amelyet Teréz folytat az imaéletért -- beleértve akár annak legmagasabb fokát is, ha Isten meg akarja adni --, nem más, mint annak hirdetése, hogy minden megkereszteltnek joga van a kegyelmi élet egészének fejlesztéséhez. Ennek érdekében nem szabad fukarkodni az eszközökkel. Teréz egész energiáját felismerjük ebben a lehetô legerôsebb eltökélt szándékban, hogy nekivágjon a tökéletesség útjának. Állhatatosan meg kell maradnunk az imaélet útján. Össze kell szednünk magunkat, amikor csökken az energia. Hűségesen ki kell tartanunk, amikor az elsô elégedettség megszűnése után szórakozottak, üresek vagyunk, és az az érzésünk, hogy az idônket vesztegetjük. Ahogy Teréz idejében a ,,művelt emberek'' tiltásai, manapság azok a közhelyek éreztetik ilyenkor erejüket, amelyek az ima cselekvésgátló szerepét hangoztatják, mert a valóságból való menekülésnek tekintik. A Szentanya kifogásolta kora ellenvetéseit. Napjainkban is szerkeszthetnénk egy ennek megfelelô ,,litániát''. Fontos ilyenkor egy tapasztalt lelkivezetô támogatása, hogy segítsen a megkülönböztetésben és a helyes irány megôrzésében. A világ fejedelme ugyanis tudja, hogyan kell felvenni a világosság angyalának álarcát és a kísértést a jó színében feltüntetni. Teréz még emlékszik rá, hogy fiatalkorában egészen odáig jutott, hogy az alázatosságra hivatkozva elhagyta az imádságot. A rossz szelleme annál is ádázabb, mivel tudja, hogy ha elindultunk ezen az úton, nem járunk rajta egyedül. Egy lélek, aki felemelkedik, felemeli az egész világot. Némelyek arra hivatottak, hogy sok más lelket is maguk után vonjanak, s számukra a kísértô a legszörnyűbb támadásokat tartogatja. A második lakás a lelki harcokat írja le röviden. Teréz, akinek apja és testvére is katona volt, az egész, számára ismerôs, háborús szókincset felvonultatja itt. Nem vethetjük szemére, hogy szirupossá tette volna a bemutatást. Azok az oldalak, amelyeken errôl beszél, megfelelnek Keresztes Szent János A Kármel hegy útja című műve hasonló részeinek. Mégsem hiányzik belôlük a szükséges bátorítás. Azt is bizonyítják, hogy ha hosszabb ideig el is húzódnak ezek az erôfeszítések, meglesz az eredményük. A harmadik lakásban Teréz leírja azt a lelket, aki állhatatossággal jó szokásokra tett szert. Az imádság nem kérdéses többé, egyszerűvé vált, inkább szeretet, mintsem megfontolások töltik ki. Maga az élet is erényes lett, már nem kell szándékosan elkövetett súlyos vagy bocsánatos bűntôl tartani, a jó szokások gyökeret vertek. A lélek hálát adhat, hogy elérkezett ide. Boldog ember, aki féli az Urat. Pedig csak ekkor kezdôdik igazán a java. Ez az erôfeszítés ugyanis, bár bizonyára Isten kegyelmével tettük, mégiscsak korlátozott, elszórtan felbukkanó emberi próbálkozás marad. Elég egy nagyobb próbatétel fuvallata -- Teréz ad rá néhány példát --, hogy a nagy nehezen felhúzott épület törékenysége megmutatkozzék. Mi hiányzik hát? Az, hogy maga az Úr vegye kezébe a dolgot. Lisieux-i Szent Teréz zseniális hasonlata világítja meg mélyebben a gondolatot. A kisgyerek - - mondja Teréz -- a lépcsô alján áll, szeretné utolérni mamáját, aki már fenn van. Nem elég nagy ahhoz, hogy az elsô lépcsôfokot megtegye. Felemeli pici lábát, és megpróbál felmenni. De túl kicsi, mozdulata sem megfelelô. Ha hamar abbahagyja a kísérletezést, mamája azt gondolja majd, hogy jól érzi magát odalenn és otthagyja. De ha tovább próbálja a mozdulatot, a mama megérti, karjába kapja és felviszi a lépcsôn. Urunk, te csupán az állhatatosság jelét várod tôlünk. Ha el tudjuk juttatni hozzád, eljön a pillanat, amikor kezedbe veszed a dolgokat. Akkor, amikor jónak ítéled: az elsô vagy a tizenegyedik órában, ez a te titkod. De eljössz. S akkor már nem a magunk emberi elgondolásai irányítanak majd minket, hanem a Te szándékaid. Tevékenységünk az imában és a hétköznapi teendôkben egyaránt kézjegyedet hordozza majd. Lisieux-i Teréz a mama karjában megtett lépcsôrôl beszél. Avilai Teréz a szemlélôdés vizérôl. Mindegy, milyen a hasonlat, ha jól szemlélteti a dolgot! Uram, adj nekem ebbôl a vízbôl! S add meg hozzá a szükséges eltökéltséget, hogy megértessem veled: tényleg akarom! ======================================================================== 10. napA két medence Ha jól tudom, ott hagytam el, hogy szívbeli vigasztalásokba sokszor belekeverednek a mi szenvedélyeink (...). Ellenben, amit én szellemi örömnek mondok (más alkalommal ,,nyugalom imájá''-nak neveztem), az egészen más dolog (...). Hogy jobban megértsük ezeket a dolgokat, képzeljünk el két kutat s mindegyik elôtt egy-egy vízzel telt medencét. Valahányszor ugyanis lelki dolgokat akarok megmagyarázni, a magam együgyűségében nem találok hasonlatokra alkalmasabb dolgot a víznél. (...) Az a két medence, amelyrôl beszélni kezdtem különbözôképpen telik meg vízzel. Az egyiknek vize messzirôl jön, s úgy van mesterségesen odavezetve, boltíves csatornán. A másikat ellenben ott helyben táplálja egy forrás, s megtölti minden csobogás vagy más egyéb zaj nélkül. A forrás bôvizű, úgy hogy ha a medence színig telt, túlárad és tekintélyes patak ömlik ki belôle. Itt tehát nincs szükséges mesterséges vízvezetékre vagy boltíves csatornára: a víz anélkül is ömlik szüntelenül. A két medence vize között nagy a különbség. Az, amely a boltíves csatornán jön, a szívbeli vigasztalásokat jelképezi. Ezek ugyanis az elmélkedés gyümölcsei (...). Ellenben a másik medence magából a forrásból, ez esetben magából Istenbôl kapja vizét. Ha tehát Ô Szent Felségének úgy tetszik, hogy valami természetfölötti kegyelemben részesítsen bennünket, a legnagyobb nyugalomban, szép csendesen és gyöngéden bugyogtatja ezt a vizet lelkünk mélyébôl. (BV 4. lakás 2. fej. 316-317. old.) Ígéretemhez híven, meg akarom most magyarázni, hogy mi a különbség az imából merített szívbeli vigasztalások és a szellemi örömök között. Én úgy fogom fel a dolgot, hogy szívbeli vigasztalásoknak nevezhetjük azokat a kellemes érzéseket, amelyeket mi magunk szerzünk meg magunknak az elmélkedés vagy az ajakima folyamán; szóval ezek a mi természetes tehetségünknek gyümölcsei. Igaz ugyan, hogy végelemzésben ezekre is az Úr segít rá bennünket (...), de azért közvetlenül mégis a mi erényes cselekedetünkbôl származnak s a mi fáradságunknak eredményei, s így van is okunk annak örülni, hogy oly jól használtuk fel erônket. Ha azonban közelebbrôl vesszük szemügyre, észrevesszük, hogy hasonló élvezetünk gyakran van tisztán földi dolgokban is; például, ha egészen váratlanul nagy örökség száll reánk; (...) vagy például, ha valaki férjérôl, testvérérôl vagy fiáról azt hallotta, hogy meghalt s egyszerre csak jó egészségben látja maga elôtt. (BV 4. lakás 1. fej. 308-309. old.) Ellenben a szellemi örömök kizárólag Istentôl erednek, s a mi természetünk csupán befogadja ôket s úgy élvezi, mint az elôbbieket, csakhogy sokkal nagyobb fokban. (...) Most jut eszembe az a zsoltár, (...) amelynek egyik verse így hangzik: Cum dilatasti cor meum (Hiszen szívemet kitágítottad Zsolt 118,32). (BV 4. lakás 1. fej. 309. old.) Éppen most, mialatt e sorokat írom, jutott eszembe az, amit a próféta abban az idézett versben mond: Dilatasti cor meum. Ô tehát azt állítja, hogy az Úr kitágította a szívét. Nekem ellenben úgy látszik, hogy ez a dolog nem ered a szívbôl hanem valami más, sokkal beljebb s mélyebben fekvô helyrôl, azt hiszem a lélek mélyébôl. (BV 4. lakás 2. fej. 318. old.) Ahogyan mondtuk, most már abban a szakaszban vagyunk, amikor maga a Szentlélek veszi kezébe a dolgokat. Átalakítja imádságunkat, cselekvésünket, életmódunkat. Mert értsük meg jól: amikor komolyan eltökéltük, hogy az imaélet útjára lépünk, egyfajta ,,vállalkozásba'' fogtunk, amit ugyan az Úrért, az ô dicsôségére és a kegyelem közreműködésével folytatunk, mégiscsak ugyanolyan emberi módon fogunk kezelni, mint bármilyen más ügyet. Kitűzünk magunk elé bizonyos pontokat az imarendet és a szentségi életet illetôen, megvizsgáljuk gyengéinket, lelkivezetôt keresünk. Próbálkozásokon és tévedéseken keresztül haladunk elôre, megôrizzük azt, ami jó eredményre vezet, megelégedéssel nyugtázzuk az elért sikereket. Ez így van jól, és nem is lehet másképp addig, amíg maga Isten be nem avatkozik. Az egész dolog azonban emberi módon működik, nem jobban és nem rosszabbul, mint bármilyen más vállalkozás. Ha viszont Istennek úgy tetszik, hogy bevezessen bennünket a természetfeletti szemlélôdésbe, azért hogy isteni módon imádkozzunk és cselekedjünk vagy legalábbis úgy, hogy az magán hordozza Isten jegyét, a dolgok másképp fognak történni. Keresztes Szent János az alkalmazkodás hatásait úgy írja le, hogy a lélek egyfajta űrt érez az imában. Ez az érzékek passzív éjszakája, amelynek ismertetôjegyeit is leírja Szent János, és megmagyarázza, hogy miért szükséges. Teréz csak arról tud tanúskodni, ami vele történt. Ezért leír nekünk bizonyos hatásokat, amelyeket a lélek érez, s amelyeken jól láthatók annak az isteni hatásnak a jegyei, amely az emberi lelket, hogy úgy mondjuk, működésbe hozza. Beszél nekünk a ,,gustos''-ról, azaz azokról az örömökrôl, amelyeket Isten ad nekünk; lényünk legmélyébôl törnek fel és késôbb mindent betöltenek. Mindegyik a maga módján: izgalmas lehet a megállapítás, hogy amikor Szent Ignác két elég rejtélyes sorban ok nélküli vigasztalásról beszél (330. szabály), akkor Teréz több oldalon keresztül fejtegeti a két medence összehasonlítását! Leírja nekünk a nyugalmi imát is, és annak azt a változatát, amelyet a természetfeletti összeszedettség imájának nevezünk. Ne csüggedjünk el a ,,természetfelettinek'' nevezett, elsôrendű kegyelmek leírásának olvastán. Igaz, kívül esnek az emberi erôfeszítés körén, és nincs recept arra, hogy hogyan juthatunk el ide, de egybevágnak sok keresztény ember tapasztalatával, olyanokéval, akiknek talán megszilárdult a buzgalmuk, vagy olyanokéval, akiket Isten a megtérésre készít elô. Sokan tanúsíthatnák, hogy egy lelkigyakorlat során például öröm árasztotta el ôket annak tudatára, hogy Isten nyomorúságuk ellenére szereti ôket. Erre hirtelen, látható ok nélkül ébredtek rá és békét, bizalmat, nagylelkűséget adott nekik. Mások azt tapasztalták, hogy imádságuk során erôfeszítés nélkül édes összeszedettségre jutottak, tekintetükkel a bensô Vendég felé fordulva. E tapasztalat boldoggá tette ôket és naiv bizalommal talán azt gondolták, hogy végre tudnak imádkozni. Micsoda tévedés! A következô találkozáskor a szokásos nehézkességet tapasztalták. Az elôbbi kegyelmi állapotot ellenszolgáltatás nélkül, ajándékba kapták. Ezek Isten elsô közeledései; át akarja alakítani társát, és olyan bensô barátságra akarja elvezetni, amely az ô szintjén van, ha mondhatjuk így. Az Úrral való kapcsolat mindig hitben zajlik, de valamiképpen isteni íze van. Amikor lelkivilágunkban megtapasztalunk valamit, ami nem a miénk, hanem Istené, megadatik nekünk, hogy megízleljük, mily édes az Úr (vö. Zsolt 33,9). Teréz a negyedik lakásban csak arra szorítkozik, hogy a nyugalmi imáról és a ,,gustos''-ról beszéljen. Talán megengedhetô, hogy tanítását kiterjesszük más, hasonló jellegű, az imában vagy az élet egyéb körülményei között elôforduló tapasztalatokra. Valószínűleg most kell megemlítenünk a Szentírás gyakran olvasott szavait, egy evangéliumi jelenet részleteit, amelyek nagyon ismerôsek, de egyszercsak rendkívüli megvilágításba kerülnek. Olyan, mintha elôször fedeznénk fel ôket és személyesen nekünk szólnának. Tudjuk, hogy többé nem felejtjük el, mostantól lelki személyiségünk részét képezik. Ezek is, mint a Szent Teréz által leírt imaformák, világosságot adnak, és a Lélek gyümölcseit hozzák: szeretet, öröm, békesség, türelem, kedvesség, jóság, hűség, szelídség, önmegtartóztatás (Gal 5,22). Mindeddig csak Isten jóízű ismeretének kegyelmeirôl volt szó. Vannak mások, amelyek inkább a cselekvés területéhez tartoznak. Azt mondják például, hogy Páli Szent Vincéhez nem álltak közel a természetfeletti imaformák. Bárhogy is volt, az a lendület, amely arra ösztönözte, hogy átvegye egy gályarab vasait, a természetfeletti összeszedettség imájának felel meg a gyakorlat területén! Ebben is az isteni működés jelenik meg. Ugyanezt mondhatnánk azokról a fontos és bátor döntéseinkrôl, amelyeket békében hoztunk meg és amelyeknek tárgya megmutatja, hogy tôlünk erednek ugyan, mégis mélyebbrôl fakadnak, mint mi magunk. Vagy például a szent óvatosságról, amely által az ember világosan lát és biztonsággal eligazodik egy bonyolult ügyben. Ha utólag visszaemlékezünk ezekre a tapasztalatokra (csak utólag, mert veszélyes volna azt hinnünk, hogy ,,egyenesben hallgatjuk'' a Szentlelket), óhatatlanul arra gondolhatunk, hogy jónéhány ilyenfajta kegyelmet is kaptunk ingyenesen. Ezeket a teológusok az erôsség vagy a jótanács adományának nevezik. Ezek is az isteni befolyás megnyilvánulásai, amelynek az Úr mestere, s akkor rendelkezik vele, amikor akar, azt részesíti benne, akit akar, s oly módon, ahogyan akarja. Uram, adj nekem ebbôl a vízbôl! -- mondja Szent Teréz. Itt is korlátozott, szórványos, de annál értékesebb ajándékról van szó. Nem abban áll a szentség, hogy ez az ajándék milyen formát ölt. Ha megadod Urunk ezeket a természetfeletti kegyelmeket, azt szolgád, szolgálód javára teszed; megtéréséhez, fejlôdéséhez vagy ahhoz a küldetéshez adod, amelyre rendelted ôt. Ahogyan Teréz mondja, fenntartod magadnak a jogot, hogy esetleg semmit se adj ebben a világban, azért, hogy még jobban betölthesd barátodat, amikor majd a másik világban találkozik veled. De azt is tudom, hogy nincs kedvesebb vágyad, mint odaadni, megízleltetni magadat; az a gyönyörűséged, hogy az emberek fiaival legyél, s szeretnéd ezeket az örömöket megosztani barátoddal. Uram, ha akarod, adj nekem ebbôl a vízbôl, amely kiáradó Lelked, legalább néhány cseppet. Mert rendelkezéseid útján akarok haladni, hiszen szívemet kitágítottad (Zsolt 118,32). S amikor majd megtanultam, hogyan ismerjem fel az életemben átvonulásaidat, még szomjasabb leszek, is azt is látni akarom, ahogy a vízsugaracska áradattá válik. ======================================================================== 11. napA selyemhernyó Valószínűleg hallottatok már arról, hogy mily csodálatos módon jön létre a selyem. -- Igazában csupán az Úristen képes ilyesmit létrehozni és csupán az Ô végtelen elméjében születhetik meg ilyen bájos gondolat! -- Egy petébôl, amely olyanféle, mint egy apró borsszem. (...) Midôn kitavaszodik s a szederfa lombot hajt, ez a pete -- amely addig, amíg nincs mibôl táplálkoznia, halott -- életre kel. A hernyók szederfalevéllel táplálkoznak s mikor már megnôttek, néhány ágat tesznek közibük, amelyeken azután kis szájukkal fonják a selymet, önmagukból véve hozzá az anyagot. Így azután nagyon csinos gubókat hoznak létre, amelyekbe bezárják önmagukat s ezzel vége van a nagy és csúnya hernyónak, mert a gubóból szép fehér lepke bújik elô. (BV 5. lakás 2. fej. 342-343. old.) Amint (...) ez a kis hernyó megnôtt, elkezdi fonni a selymet s építi a házát, melyben meg kell halnia. Ez a ház -- s ezt akartam itt megértetni -- Krisztus Urunk. Valahol olvastam vagy hallottam, hogy a mi életünk el van rejtve Krisztusban, vagy Istenben, ami egyre megy, (Kol 3,3) vagy pedig, hogy a mi életünk Krisztus (Fil 1,21). (BV 5. lakás 2. fej. 342. old.) Rajta tehát, leányaim, munkára fel, szôjjük ezt a mi gubónkat; adjuk oda önszeretetünket, akaratunkat, a földi dolgokhoz való ragaszkodásunkat és gyakoroljuk szorgalmasan az önsanyargatást, az elmélkedést, az engedelmességet s a többit; hiszen jól tudjátok, mi mindenre van szükség. Tegyünk meg mindent, amint legjobban tudjuk, s amint tenni tanultuk. Haljon meg, pusztuljon el az a hernyó aminthogy illik is meghalnia, ha egyszer betöltötte rendeltetését -- s meglátjátok, hogyan látjuk majd meg Istent; úgy merülünk bele az Ô nagyságába, mint ez a hernyócska az ô gubójába. Értsétek meg: mikor azt mondom, hogy meglátjuk Istent, abban az értelemben mondom, amint az ebben az egyesülésben történik. (BV 5. lakás 2. fej. 343-344. old.) Ó végtelen Istenem! s milyenné alakul át az a lélek csupán azért, mert egy kis ideig -- nézetem szerint ez az állapot sohasem tart még egy félóráig sem -- egyesülve volt Isten nagyságával! Nem túlzok, mikor azt mondom, hogy nem ismer önmagára. Mert amennyire különbözik a csúf hernyó a fehér pillangótól: ugyanez a különbség van meg itt is. Nem érti, hogy miképpen érdemelte meg ezt a nagy boldogságot. (BV 5. lakás 2. fej. 344. old.) A selyemhernyó a sakkjátékkal, a két medencével és a kastéllyal együtt Szent Teréz híres példázatai közé tartozik. Gondosan figyelmeztet bennünket, hogy az általa itt leírt ima elég ritka kegyelem. Míg a természetes szemlélôdés ,,gustos''-a, amirôl a negyedik lakásban írt, viszonylag gyakori tapasztalat, itt olyan imaformával találkozunk -- az egyesülés imájával --, amelynek lényege, hogy a lélek megmerül Istenben, tevékenysége rövidebb-hosszabb idôre fel van függesztve, éppen ezért elveszti önmagáról, környezetérôl s az idôrôl való fogalmát. Röviden az egyesülés imája eredendôen önkívületi jellegű, még ha ez nem is mutatkozik meg mindig. Megértjük hát, hogy akinek egyszer része volt benne, annak az a benyomása, mintha egy szakadékba zuhant volna, ahonnan aztán újjászületve került ki. Teréz azonban gondosan felhívja a figyelmünket, hogy ez a fajta halál, amelyet Isten idéz elô a lélekben, beleilleszkedik a vezeklésre való egyetemes meghívás vonalába. Hiszen minden keresztényre érvényes, hogy meg kell tagadnia saját magát és akaratát, hogy befogadhassa Isten szeretetét. Nagyon fontos ez a megjegyzés, be fogjuk látni a késôbbiekben. Jegyezzük meg azt is, hogy Teréz, miután leírta ezt az imaformát, mindenekelôtt azt hangsúlyozta, milyen hatásokkal jár együtt. A lélek nem ismer többé magára. Olyan mint a pillangó a selyemhernyóhoz viszonyítva: arra teremtetett, hogy Isten világában repdessen, és már nem találja helyét itt a földön, mert semmi sem elégíti ki. Az ô világa ezentúl Istené. Teréznek nem volt Bibliája, csak az ima órák révén vagy idézetekbôl ismerte, s felrémlik neki a mondat -- nem tudva, hogy Szent Páltól való ; hogy életünk el van rejtve Krisztusban, és hogy számunkra az élet Krisztus. Tudja, hogy már mindenre képes abban, aki neki erôt ad (vö. Fil 4,13). Az egyesülésnek ez az imája teszi ragyogóvá a szentséget: az apostolokét, Xavéri Szent Ferencét, az arsi plébánosét; ez adja a vértanúk erejét, az egyházdoktorok bölcsességét, a szüzek alázatát. Ám szükségszerűen felvetôdik bennünk egy kérdés. Mi értelme ezeknek a kiemelkedô kegyelmeknek az átlag keresztény számára? Nem elbizakodottság-e, ha ilyenekre vágyunk? Ugyanakkor azt mondani, hogy semmi közünk hozzá, nem jelenti-e azt, hogy túl gyorsan lezárjuk a kérdést? Isten ugyanis nem ad kegyelmeket ok nélkül. Teréz válasza zseniális. Az egyesülés önkívületi imája, amelyben ô hosszú ideig részesült, szemében csupán kiváltságos, lerövidített út a cél eléréséhez. Hallgassuk mit mond errôl: De mivel annyira elônyös belejutnunk, jó lesz talán erre vonatkozólag reményt nyújtani azoknak is, akiknek az Úr nem juttat rendkívüli kegyelmeket. Az Úr jóságából ugyanis az igazi egyesülés nagyon könnyen elérhetô, ha igyekszünk teljesen lemondani saját akaratunkról s azt mindenben azonosítjuk Istenével. (BV 5. lakás 3. fej. 350. old.) Ezután hozzáteszi: Ez az az egyesülés, amely után egész életemben vágyódtam; ez az, amelyért folyton imádkoztam az Úrhoz: ez a legvilágosabb és legbiztosabb (uo. 353. old.). Értsük meg jól, mirôl van szó. A keresztény tökéletesség lényege -- Teréz számos hangnemben elismétli ezt -- nem az, hogy sokat gondolkozzunk, hanem, hogy nagyon szeressünk. Mindannyian ismerjük azt az anekdotát, amely Gonzága Szent Alajos ,,fioretti''-jébôl való. Arról beszélgettek két társával, hogy mit tennének, ha haladéktalanul meg kellene jelenniük az Úr elôtt. Az egyik azt felelte, meggyónna, a másik azt, hogy a kápolnába menne. ,,Nos hát -- felelte a szent -- én tovább labdáznék, mert ebben a pillanatban ezt kéri tôlem az Úr.'' Minden pillanatban igent mondani Isten akaratára, szeretettel vállalni azt a helyzetet, amiben vagyunk, ebben foglalható össze a törvény és a próféták! Erre az egyesülésre vágyott, ezt kereste Teréz egész életében. Biztos, hogy nagyon nehéz állandóan csatlakozni az Úr akaratához. Egyszer sikerül, máskor elesünk. Egy egész élet sem túl sok ennek gyakorlására. Bárcsak az utolsó pillanatban éppen a teljes, tökéletes odaadás állapotában lennénk. Ez közös reménységünk. Mindemellett az Úr annak, akinek akarja, megadja az egyesülés imáját, amely rendkívül rövid úton az akarat állandó egyesüléséhez vezet. De nem ez a lerövidített út a szentség. Ez csupán olyan megközelítési mód, amelyet Isten általában azoknak ajándékoz, akiket kivételes küldetésre szán az egyházban. Ezért érdekes számunkra Teréz e tanítása. Az egyesülés imájával járó hatások leírása ne féltékenységet váltson ki bennünk, inkább gyújtsa lángra szeretetünket, és tegyen minket nagylelkűbbé az Úr rendelkezéseinek útján. Kijelentem, Uram: az az osztályrészem hogy engedelmeskedjem szavadnak. (Zsolt 118,5) Urunk, ebben az értelemben tesszük magunkává szented tanítását: Tôlünk az Úr csak két dolgot kíván: azt, hogy szeressük Ô Szent Felségét és szeressük embertársunkat. Ezt a kettôt kell megvalósítanunk (...). Arra vonatkozólag, vajon megtartjuk-e ezt a két parancsolatot, nézetem szerint a legbiztosabb jel az, ha teljesítjük a felebaráti szeretet kötelmeit. (...) Legyetek meggyôzôdve, hogy minél jobban haladtok elôre ez utóbbiban, annál jobban fogtok haladni az Isten iránti szeretetben is. Ô Szent Felsége ugyanis annyira szeret bennünket, hogy jutalmul felebaráti szeretetünkért ezerféle úton-módon fogja megnövelni azt a szeretetet, amellyel neki tartozunk. Eziránt nincs semmi kétségem. (BV 5. lakás 3. fej. 354. old.) Bár nekünk se volna kétségünk felôle, Urunk! ======================================================================== 12. napMárta és Mária Higgyétek el nekem, hogy Máriának és Mártának mindig együtt kell lenniük, mert csak így fogadhatják és láthatják állandó vendégül az Urat; különben micsoda vendéglátás is volna az, ha nem adnának neki enni? Már pedig hogyan adhatna neki enni Mária, mikor a lábánál ül, ha nôvére nem dolgoznék? Eledelül pedig abbeli törekvésünket kell neki feltálalnunk, hogy lelkeket igyekszünk számára megnyerni, akik azután üdvözülve örökre dicsôítsék ôt. Két dolgot vethettek itt az ellen, amit mondtam. Az egyik az Úr kijelentése, amely szerint Mária a jobbik részt választotta (Lk 10,42). Erre én azt mondom, hogy ô már elôbb elvégezte Márta dolgát, midôn megmosta az Úr lábát és megtörölgette a hajával (Lk 7,35-39). Vagy azt hiszitek talán, hogy ez olyan csekélység volt részérôl? Hogy egy úrileány, mint ô, úgy végigmenjen az utcákon (...),bemenjen egy vadidegen házba s azután elviselje a farizeusoknak rossznyelvű megjegyzését s ki tudja, mennyi más sértést? Mert hiszen mekkora feltűnést kelthetett a városban, hogy egy olyan nô, mint ô, annyira megváltozott; de meg azután ez a gonosz nép gyűlölte is az Úr Jézust és rossz szemmel nézte, hogy Mária Magdolna barátságot tart vele; úgy éreztette tehát ez utóbbival nem-tetszését, hogy felhányta neki elôbbi életét és szenteskedônek kiáltotta ki. (...) Hiszen még ma is így bánnak egyes személyekkel, akik távolról sem oly közismertek: mi lehetett még akkor? Biztosítlak nôvéreim, hogy a jobbik részt csak akkor kapta meg, mikor már sok szenvedést és sanyarúságot viselt el. Hiszen magában véve már az is elviselhetetlen szenvedés lehetett rá nézve, hogy látnia kellett, mennyire gyűlölik Mesterét! Hát még mindaz, amit nem sokkal utóbb, az Úr halála alkalmával kellett elviselnie! Meg vagyok arról gyôzôdve, hogy ha nem szenvedett vértanúhalált, az azért történt, mert az Úr keresztje alatt kiállotta annak kínjait. Hát még életének késôbbi évei, mikor nélküle kellett meglennie: mily rettenetes gyötrelem volt az, láthatjuk mindebbôl, hogy nem mindig ült ám az Úr lábánál s nem mindig élvezte a szemlélôdés szellemi örömeit. (BV 7. lakás 4. fej. 480-481. old.) Teréz olvasata Mária Magdolna életérôl személyes jellegű. Elôször is nem használt modern szövegkritikai tanulmányokat, és Magdolna alakját azonosítja a liturgia Magdolnájával, azaz egyszerre látja benne a bűnös Betániai Máriát, Márta és Lázár testvérét és Magdalai Máriát. E problémának egyébként nincs nagy jelentôsége a lelki élet szempontjából. ,,Lex orandi, lex credendi'', a liturgia a hit és az ima mestere. Azután pedig, és fôként ez a fontos, Magdolna maga Teréz. Magdolna a vetélytársa és a példaképe. Teréz, aki teljességgel, azt is mondhatnánk örömmel vállalja nôiességét, magára ismer Magdolna magatartásában és tetteiben, amint a Megváltóhoz egész lényével, tehát az érzékek világával is közeledik. Mondják, hogy példaképe iránti szeretete nem volt mentes némi féltékenységtôl sem, amíg azt nem hallotta az Úrtól: Ez volt az én barátnôm, amíg a Földön éltem, most pedig, hogy az égben lakom, te vagy az. (IK 1572. július 22. XXXII. 485. old.) Teréz tudatában volt nyomorúságának, s tökéletesen magára ismert a bocsánatért könyörgô bűnös nôben. Az üzenet után vágyakozó szemlélôdônek azonban nem volt nehéz belátnia, hogy az a jobbik rész, ha a Mester lábainál ülhet és szavait hallgathatja. Ugyanakkor egyáltalán nem veti meg Mártát -- a szövegek ezt jól bizonyítják -- sôt, Magdolnát azzal igazolja, hogy ô már elôzôleg teljesítette Márta feladatát. Teréz annyira Magdolnává vált, hogy útját a saját életében tapasztalt nehézségek alapján magyarázza. A farizeusok vagy Magdolna honfitársai bizonyára soha nem mondták róla, hogy szenteskedik. Tudjuk viszont, hogy Terézrôl elhangzottak ilyen kijelentések Avilában, amikor misztikus tapasztalatai szóbeszéd tárgyává tették. Teréz számára meghatározó evangéliumi jelenet Jézus és Magdolna találkozása Húsvét reggel a kertben (Jn 20,11-18). Magdolnának azt mondja az Úr: Engedj!... menj el testvéreimhez és vidd nekik hírül. Nem hiszem, hogy nagyot lépünk elôre, ha azt állítjuk, hogy ez a jelenet erôs hatást gyakorolt szentünkre abban a két-három évben (1569-1572), amely a hetedik lakásba való belépést és lelki házasságának kegyelmét megelôzte. 1571-ben feljegyzi: Az a halál utáni nagy vágyódás és epedés megszűnt nálam, különösen Szent Mária Magdolna ünnepe óta, amikor elhatároztam, hogy ezentúl szívesen akarok élni, azért, hogy Istennek sok szolgálatot tehessek. Csak igen ritkán jelentkezik. Ellenben azt a vágyat, hogy Istent láthassam, bármennyire küzdök is ellene, nem tudom elfojtani. (IK 1571. XXI. 478. old.) Ez a vágy megszűnik, vagy legalábbis végleg elcsendesedik az 1572. november 18-i kegyelem után, amikor az Úr jegyese lesz és hallja, hogy semmi sem választhatja el tôle, Jézustól (vö. Róm 8,35), hogy mostantól az Úr dolgaival kell foglalkoznia, míg Jézus foglalkozik az ô ügyeivel (vö. BV 7. lakás 2. fej. 459. old.). Magdolnához hasonlóan Teréz is hallotta a hívást: Engedj!... menj el testvéreimhez és vidd nekik hírül... Hirdesd nekik a Húsvét örömét, még ha ellentmondásba ütközöl is. ,,Zavarodott beszéd'' -- mondták már az apostolok is a szent asszonyok elbeszéléseinek hallatán (vö. Lk 24,22). Teréz is találkozik majd ellenállással, küzdelmekkel, amelyek 1575-1580- ban érik el a csúcsot. A conquistadorok nôvére azonban felkészült rá. Minden hátsó gondolat nélkül adja át magát az Úr művének. Az 1572. novemberi kegyelem után még tíz esztendeig él, intenzív tevékenységben. A munkák révén Márta lesz, ugyanakkor sohasem felejti el, hogy Mária maradjon. Semmilyen feladat nem tudná már eltéríteni a bensô Vendég társaságától. Semmilyen betegség sem: mindenféle testi bajai vannak, esténként hány. A szenvedésnek azonban nincs hatalma rajta. Ahogyan egyébként semmiféle vonzalomnak sincs: mindenkinek mindene (vö. 1Kor 9,22); minden nap hajnali kettôig leveleket ír, s a Gracian atyának vagy Szent Józsefrôl nevezett Máriának szóló soraiban szabad folyást engedhet szíve gyengédségének, amely már csak Jézusé, Uráé és Mesteréé. A Rend reformja körüli leghevesebb viták sem változtatnak összeszedettségén: A belsô várkastély, amit élete talán legdrámaibb idôszakában írt, csak békét és derűt sugároz. Ez a mű arról is tanúskodik, mennyire árnyalt és szilárd lett tanítása. Megérti, hogy az Istennel való egyesülés csúcsa nem az, hogy nyugalmas magányra rendezkedjünk be, bármennyire kitöltenék is azt az Úrra irányuló gondolataink, hanem hogy elfogadjuk azt is, ha oda kell mennünk, ahova nem akarunk (vö. Jn 21,18). Csakhogy a szeretetnek nehéz körülmények között kell érvényesülnie, leányaim! Nem a magányos zugokban, hanem az alkalmak kellôs közepén. S higgyétek el nekem, hogy bár itt több hiba fordul elô, s talán némi kis sérelem is esik a lelken, összehasonlíthatatlanul nagyobb a lelki hasznunk. Jegyezzük meg azonban jól, hogy én csupán arról az esetrôl beszélek, amikor engedelmességbôl tesszük ki magunkat az alkalmaknak, mert máskülönben megint csak azt kellene mondanom, hogy jobb nekünk a magány. (...) Mert hiszen a magábavonult ember, akármilyen szentnek gondolja is magát, nem tudja, és nem is tudhatja, vajon megvan-e benne a türelem és az alázatosság erénye. Hogyan lehetünk például biztosak valamely ember hôsiességérôl, aki még sohasem látott csatát? (AK 5. fej. 52. old.) Uram, néha biztosan én is kívántam Mária részét. Szándékom egyenes volt, de talán nem egészen mentes attól a be nem vallott vágytól, hogy szabad legyek minden gondtól, minden aggodalomtól. Add meg nekem, hogy csak azt akarjam, amit te akarsz, és hogy se Márta, se Mária ne hiányozzon belôlem, akármilyen szegény is a szívem. Adj nekem gazdagságot vagy szegénységet, Adj nekem vigasztalást vagy szomorúságot. (...) Ha pihenésemet akarod, szeretetbôl pihenni akarok. Ha úgy rendeled, hogy dolgozzam, munka közben akarok meghalni. Igen, Uram mit akarsz tenni velem? Csak mondd meg hol, hogyan és mikor. ======================================================================== 13. napFranciaország bajai Ezidôtájt hallottam Franciaország bajairól, s arról, hogy mily rettenetes pusztítást okoznak benne a lutheránusok s hogy mennyire terjed ez a szerencsétlen felekezet. Emiatt sokat szenvedtem és sokat sírtam az Úr színe elôtt, és -- mintha csak nekem is lehetne beleszólásom a dologba -- könyörögtem neki, szüntesse meg ezt a nagy csapást. Úgy éreztem, hogy kész volnék ezerszer odaadni életemet egyetlenegy lélekért is, amely ott vesztébe rohan. (...) Elhatároztam, hogy megteszem azt a csekélységet, ami tôlem telik, tudniillik, hogy a legtökéletesebb módon követem az evangéliumi tanácsokat és ugyanígy megtartatom azokat e kolostor csekély számú lakóival is. (TÚ 1. fej. 35-36. old.) Négy esztendô, vagy talán valamivel több is múlt el ily módon, mikor véletlenül hozzám jött látogatóba egy Ferenc-rendi szerzetes, egy bizonyos Maldonado Alfonz atya. Buzgó szolgája volt az Úristennek, s hasonló vágyak hevítették a lelkek üdvéért, mint engem, azzal a különbséggel, hogy ô képes volt azokat gyakorlatilag is megvalósítani. Ezért ugyancsak irigykedtem reá. Nem sokkal elôbb érkezett haza Indiából (ezen akkor az Újvilágot, Amerikai felfedezett részeit értették -- ford.), és elkezdett nekem beszélni arról a sok millió lélekrôl, akik ott elpusztulnak, csupán azért, mert nincs, aki oktassa ôket. Mielôtt eltávozott, buzdító beszédet mondott nekünk és arra lelkesített bennünket, hogy folytassunk továbbra is vezeklô életet. Én annyira szívemre vettem ennek a sok léleknek elkárhozását, hogy nem tudtam hová lenni a fájdalomtól. Félrevonultam az egyik remetelakba, sírtam-zokogtam, és fölemeltem szavamat az Úrhoz, könyörögve, ejtse valamiképpen módját, hogy én is tehessek valamit. Legalább néhány lelket tudjak megnyerni az ô számára, amikor az ördög seregestül ragadja el ôket. Egyszóval, ha már egyéb nem is telik tôlem, legalább imádságommal legyek képes valamit elérni. (AK 1. fej. 15-16. old.) Íme a világ lángban áll! (...) Nem olyan idôket élünk, hogy (...) apró-cseprô ügyekrôl tárgyalhatnánk Istennel! (TÚ 1. fej. 37. old.) Azt akarom mondani, hogy midôn látom azokat a nagy bajokat és azt, hogy emberi erô nem képes többé ezeknek az eretnekségeknek mind jobban elharapódzó tüzét elfojtani, eszembe jut, hogy úgy kell tennünk, amint az a megszorult fejedelem tesz, akinek országát az ellenség már egészen ellepte. Fogja magát és egy jól megerôsített városba vonul vissza, ahonnan idônkint rácsap ellenségeire. Felteszem, hogy azok, akik a városban vele vannak, válogatott emberek és egymagukban is többet tudnak tenni, mint más gyengébbek, nagyszámú katonaság segítségével. (...) De tulajdonképpen miért is mondtam el mindezt? Azért, nôvéreim, hogy megértsétek, mire is kell nekünk legfôképpen Istent kérnünk. Arra, hogy ne engedje, hogy ebben a városban, amelyben a jó keresztények vonták meg magukat, csak egy is találkozzék, aki az ellenséggel tart. A vár kapitányait pedig - - a hittudósokat és a hitszónokokat -- segítse meg az Úr, hogy a lelki életben minél elôbbre haladjanak. (TÚ 3. fej. 43-44. old.) Teréz az egyház leánya. Azt, amivé lett, az egyháznak köszönheti családján, plébániáján, rendjén vagy korának spirituális irányzatain keresztül. Szenvedett az egyházért, de ahogy mindent szent -- az egyháztól is, az ellentétes irányokban cselekvô hatóságok foglyaként. Hogy ne érdekelné az egyház és annak élete a világban? Némelyek megütköztek ökumenizmusán. Anakronisztikus kérdés volt ez akkor. A reformáció nagy szakadásának kortársaként Teréz minden erejével azon imádkozott, hogy a teljes szakítás ne következzék be, a pillanat ugyanis még nem érkezett el arra, hogy az elválasztott darabok közelítésére gondoljanak. Mindenesetre, megelôlegezve a II. Vatikáni zsinat gondolatát, értésünkre adja, hogy a vallás világában a döntések a lelkiismeretbôl fakadnak, és az eretnekeket nem lehet ágyúszóval megtéríteni. Az apostoli lelkület, amely sohasem hiányzott belôle, két eseménnyel kapcsolatban kristályosodott ki benne. Elôször is megtudta, hogy Franciaországot vallásháborúk tépázzák. Franciaország szomszédos és többnyire ellenségesen fellépd ország volt, de mégiscsak a kereszténység egyik bástyája. II. Fülöp király szerette volna, ha országát elkerüli a Pireneusokon túl pusztító tűzvész, ezért minden spanyolországi szerzetesnek megparancsolta, hogy imádkozzanak, tartsanak körmeneteket, különbözô ájtatosságokat erre a szándékra. Ezen kívül Teréznek voltak teológus barátai, akik tanácsadóként részt vettek a tridenti zsinaton. Itt szó esett Franciaország bajairól, többek között a lotharingiai bíboros beszédében, amely nagy port vert fel 1561 Karácsonyának vigíliáján. Másrészt Teréz maga meséli el nekünk az Amerikából visszatérô Maldonado atya látogatását. Teréz másokat is saját mércéjével mért, és azt hitte, hogy a conquistadorok a hit terjesztôiként mentek oda. Nem állt messze attól, hogy vértanúként tisztelje testvérét, Rodrigot -- akivel együtt nôttek fel --, mert a Rio de la Plata melletti csatában halt meg. Nagyon megdöbbent hát Maldonado atya szenvedélyes beszámolói hallatán. De mit tehet egy nô a 16. századi Spanyolországban, amikor az egyház kizárólag klauzúrás apácákat ismer? Hallottuk ôt magát: ó és nôvérei lesznek a harcosok -- azaz a papok, teológusok, hitszónokok -- ,,lôszerutánpótlói''. Az említett események meghatározzák a terézi Kármel célkitűzéseit. Amikor a Gyermek Jézusról nevezett Lisieux-i Teréz azért lép a Kármelbe, hogy a papok szándékára imádkozzon, ezzel az alapító anya alapvetô gondolatát újítja meg. Ezzel a kérdéssel kapcsolatban észrevehetünk valami érdekeset. Ha összehasonlítjuk az Avilai Teréz által összeállított Szabványokat azokkal, amelyeket Boldog Amboise-i Franciska szerkesztett, aki egy évszázaddal korábban az elsô kármelita kolostorokat alapította Bretagne-ban, számos gyakorlatilag azonos rendelkezést találunk. Ezeknek nagy részét egyébként -- kivéve az ima nyomatékos kiemelését -- a kor apácakolostorainak többségében gyakorolták. Világosan látszanak azonban bizonyos hangsúlykülönbségek a két lelkület között: egy kicsit leegyszerűsítve azt mondhatnánk, hogy a terézi Kármelbe azért lép valaki, hogy lényeges szerepet vállaljon az egyház küldetésében, nevezetesen az ima vagy pontosabban a szeretet szolgálatát. Megint csak Lisieux-i Teréz foglalja össze a legjobban ezt az irányvonalat: Az én édesanyámnak, az Egyháznak a szívében én leszek a szeretet... így minden leszek... (Lisieux-i Teréz önéletrajza, Bp., Ecclesia 1974. ,,B'' kézirat 228. old) Ez a tanítás valóban lényeges a Kármelben, de nagyon fontos az egyház számára is. Elkötelezett emberek nélkül nincsen misszió. A misszionáriusoknak el kell hagyniuk hazájukat és tengerre kell kelniük; a doktoroknak tanítaniuk kell; a lelkipásztoroknak el kell tűrniük, hogy minden bórt lenyúzzanak róluk; mindegyiküknek készen kell állnia még arra is, hogy vérével tegyen tanúságot, ha Isten ezt kéri tôle. Egyébként ha így áll a dolog, Isten országának munkásai nem dolgozhatnak valami minimális módszer nélkül (gondoljunk csak a kínai jezsuitákra valamivel Teréz halála után, vagy Paraguay ,,meghódítására''); módszerek, apostoli vonalvezetés nélkül, amit a vezetô lelkipásztorok iránymutatóival összhangban határoznak meg; minimális anyagi eszköz nélkül (gondoljunk Maximilian Kolbe nyomdáira). De tudjuk azt is, hogy ha az Úr nem építi a házat, az építôk hiába fáradnak (Zsolt 126,1). A szemlélôdôk szerepe az, hogy a világítótoronyban ôrködjenek, a tűz mellett virrasszanak, hogy mindenki biztonságosan hajózhasson még ködben, viharos idôben is. A világító ôrökhöz hasonlóan, a szemlélôdôk jelenléte emlékeztet bennünket, hogy lehetetlen úgy hajózni, hogy ne ôrködjön valaki a fedélzeten. Más szavakkal úgy mondhatjuk, hogy az imakapcsolat az Úrral mindenki számára nélkülözhetetlen, bármi is az életállapota. Mégpedig minden körülmények között. Csak a módozatok változnak, ami csupán árnyalati és nem alapvetô különbség. Urunk, hogy hatékony legyen a megváltás, amit a világba hoztál, kell egy pólus, ami azt befogadja. Férfiakra és nôkre van szükség, akik bemutatják az emberi gyötrelmeket, mint Mária Kávában, fôként pedig befogadják a Föld nevében azt a vért, ami a kereszt magasából hullik alá, ahogy Mária a Kálvária-hegyen tette. Ezért szüntelenül arra hívsz férfiakat és nôket, hogy egész életüket az imádságnak szenteljék. Ez persze nem jelenti azt, hogy létezik egy ,,szerzetesi imádság'', ami különbözne mások imáitól, mintha a szerzetesek a peremre szorultak volna, mint akiket bizonyára tiszteletreméltó, de különálló feladatra rendeltél. Nincs olyan apostoli munka sem, amitôl a kolostorban élôk elhatárolódhatnának azzal az ürüggyel, hogy ók az imának szentelték életüket. Az ima ebben az esetben csak a cselekvést gátolná. Az igazi ima nem az, ha sokat gondolkozunk, hanem ha nagyon szeretünk, eleget ismételte nekünk Teréz! Ki kell tehát szolgáltatnunk szívünket, szabadságunkat, hogy beleegyezzünk mindenbe, amit akarsz. Ezért az igazi imádkozó apostolt lát az olyan testvérben, aki valamilyen kimerítô, teljes odaadásra hívó munkának szenteli magát. Az apostol pedig az imádkozóban olyan testvért, nôvért lát, aki arra hivatott, hogy mindent elhagyjon -- de valóban mindent el kell hagynia! -- hogy ó is egészen nyitott legyen arra, amit akarsz és teljesen befogadja ajándékodat, Urunk. Azt az ajándékot, amelyet át kell adnia az egész Földnek, ahogyan egy vezeték felveszi az áramot. ======================================================================== 14. napA fazekak között is ott jár az Úr Így tehát a lélek nem azáltal halad elôre, hogy sokat gondolkozik, hanem azáltal, hogy nagyon szeret. Ha pedig azt kérdezitek tôlem, hogy miképpen lehet ezt a szeretetet megszerezni? azt felelem: a léleknek el kell tökélnie, hogy dolgozni és szenvedni fog Istenért, s meg kell ezt tennie, valahányszor alkalma nyílik rá. (...) Mert ha ezen dolgok közül (engedelmesség és embertársaink érdeke) bármelyik is tartana számot a mi idônkre, amelyet mi annyira szeretnénk Istennek szentelni, (vagyis, amint mi fogjuk fel ezt a nekiszentelést: egyedül lenni, ôróla elmélkedni és élvezni azokat a lelki örömöket, amelyeket tôle kapunk), akkor jegyezzük meg, hogy igazában akkor ajándékozzuk oda idônket az Úrnak, s akkor dolgozunk neki, ha akár az engedelmesség, akár a szeretet kedvéért lemondunk a belsô imáról. Mert, hiszen Ô maga mondotta, hogy: ,,Amit az egyik ilyen kicsinyért tesztek, azt nekem teszitek'' (vö. Mt 25,40). Ami pedig az engedelmességet illeti, Ô bizonyára nem akarhatja, hogy az a lélek, amely Ôt igazán szereti, más úton haladjon, mint azon, amelyet Ó maga választott, ,,engedelmes lévén mindhalálig'' (vö. Fil 2,8). Ha tehát ez így van, honnét ered az a kedvetlenség, amely rendesen elfog bennünket, valahányszor egyik, vagy másik ilyen kötelesség megakadályozott abban, hogy a nap nagyobb részét elvonulva és áhítatba merülve töltsük? Nézetem szerint ennek két oka van: az egyik, éspedig a legfôbb ok egy bizonyos nagyon kifinomult faja az önszeretetnek, amely belekeveredik ebbe a dologba, amennyiben anélkül, hogy észrevennénk, inkább igyekszünk kielégíteni önmagunkat, mint az Úristent. Mert hiszen világos, hogy ha már egyszer a lélek elkezdte megízlelni, hogy ,,milyen édes az Úr'' (vö. Zsolt 33,9). Szívesebben pihenteti testét és engedi át az élvezetnek lelkét, minthogy munkálkodjék. Ellenben, ó, mennyire más azoknak szeretete, akik igazán szeretik az Urat, és ismerik a maguk természetét! Mennyire képtelenek magukat a nyugalomnak átengedni, ha tehetnek valamicskét oly irányban, hogy csak egyetlen lélek is elôbbre haladjon és jobban megszeresse az Urat, vagypedig alkalmuk van valakit megvigasztalni, vagy ôt valami veszedelembôl kimenteni! Ó, mennyire terhére lenne az ilyen embernek ilyenkor a pihenés! (...) Különös dolog is volna, ha akkor, amikor Isten világosan azt mondja nekünk, hogy tegyük meg ezt, vagy azt a fontos dolgot, mi jobbnak tartanánk nyugodtan szemlélni Ôt, csupán azért, mert ebben több örömünk telik. (...) Rajta tehát leányaim; ne csüggedjünk! Ha engedelmességbôl külsô dolgokkal kellene foglalkoznotok, például a konyhában, jegyezzétek meg, hogy a fazekak között is ott jár az Úr és segít benneteket, úgy bensôleg, mint külsôleg. (AK 5. fej. 44- 48. old.) A fazekak között is ott jár az Úr. Híres mondat, szerzônk szókimondó stílusában. Észrevettük-e, hogy a János evangélium utolsó jelenetének visszhangja, amelyben az Úr halászat közben ,,felfedi jelenlétét'' (a szent író ezt a kifejezést használja; vö. Jn 21,1), majd velük étkezik? Most, hogy közeledik a Teréztôl való elválás pillanata, miután két hétig társunk volt az úton, jó, ha tekintetünket életünk legmegszokottabb oldala felé fordítjuk. Itt találjuk meg a feltámadt Krisztust. Minden pillanatban jelen van, a szokványosban, a köznapiban. Néha hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy Isten jelenlétét életünk kiemelt, Táborhegyi pillanataira tartogatja, már ha egyáltalán vannak ilyenek; vagy legalábbis azokra az idôszakokra, amikor, például az imában, tudatára ébredünk ennek a jelenlétnek. Nem, a feltámadt Úr mindig itt van. Szent, immár megdicsôült emberi természete az Atyaisten jobbján nem olyan, mint a mi emberi természetünk, amely a tér és az idô korlátai között képes csak kommunikálni. Az evangéliumok azért beszélik el a jelenéseket, hogy higgyünk (vö. Jn 19,35); tanítják a feltámadt Krisztus jelenlétét a bárkában, a halászhálók, a fazekak között vagy a tóparton, állva elfogyasztott uzsonnában. Mindez azonban a hitben történik. Éjszaka mondaná Keresztes Szent János. Ez Isten világa, amelybe Krisztus belépett, a Transzcendens, az Egészen-más világa. Természetes módon nem vagyunk alkalmasak az észlelésére. Lehetetlen meglátni ezt a világot, hacsak magát ki nem nyilvánítja. Lehetetlen szemtôl-szembe gyönyörködnünk szépségében anélkül, hogy át ne mennénk a halálon azért, hogy magunk is belépjünk a dicsôséges fénybe. Ezért ahhoz, hogy felismerjük, jelek kellenek. Olyan valóságok, amelyek ismerôsek hús-vér természetünknek, ugyanakkor valami más felé vezetnek bennünket. Ismerjük a zászlót, mint nemzeti közösségünk jelképét. Amikor középületeken és buszokon, esetleg magánszemélyek ablakaiban látjuk, eszünkbe jut, hogy nemzeti ünnepre, történelmünk ilyen vagy olyan jeles napjára emlékezünk. Jézus hagyott nekünk jeleket jelenlétérôl. De ahhoz, hogy észrevegyük, tudnunk kell olvasni bennük. Egy külföldi, aki egyáltalán nem ismeri annak az országnak a szokásait és történelmét, amelybe érkezik, nem fogja megérteni a városban kitűzött zászlók teljes jelentését. Ugyanígy, ahhoz hogy érzékeljük a Feltámadott jelenlétének jeleit -- ahogy ma mondanánk -- ,,rá kell állnunk'' a befogadásukra, figyelmes szívre van szükség, amely hajlandó elismerni, hogy Isten olyan Isten, aki beszél hozzá; oda kell figyelnünk azokra az eszközökre, amelyeket ennek érdekében felhasználhat. Isten úgy beszél, ahogyan akar, de figyelembe veszi hallgatóját. Jánossal a csodálatos halfogás nyelvezetét használja, Máriával, a Mester-tanítvány kapcsolatét, az emmauszi tanítványoknak megtöri a kenyeret stb. Tamást pedig, mivel az a fajta ember, akit nem lehet egykönnyen rászedni, nehézkessége miatt arra hívja, hogy megérintse, kezével tapintsa. Ahogy már megjegyeztük, így van ez mindnyájunkkal. Jeleket kapunk, amelyek beszédesek számunkra, számításba veszik, kik vagyunk, milyen a természetünk, addigi életünk. Ne lepôdjünk meg, ha mások nem úgy olvassák, mint mi, és érzéketlenek maradnak irántuk; mi kaptuk ôket, egyénileg vagy csoportosan, és nem mások. A spirituális érzékenység nagyon különbözô lehet az egyes esetekben. Némelyeknél nagyon kifinomult, másoknál kevésbé. Az üres, rendbetett sír elôtt Jánosról azt olvassuk: látta és hitt (Jn 20,8), míg Péter semmit sem ért és vízbe kell ugrania -- úgy látszik, ez volt a specialitása -- és saját szemével látnia a Feltámadottat. Tamást pedig különösen nehéz meggyôzni. Az idôk jeleinek alkalmazkodniuk kell korhoz, személyhez, konkrét közösséghez. Bár vannak jelek, amelyek egy-egy személyhez szólnak, hogy felélesszék vagy felébresszék hitét, vannak olyan jelek is, amelyekben a hívôk összessége felismeri az Úr jelenlétét vagy cselekvését. Az összes szentség ebbe a kategóriába sorolható. Amikor Isten szolgája azt mondja: ,,megkeresztellek'' vagy ,,bűneid meg vannak bocsátva'', csak nevét, emberi természetét kölcsönzi. Maga Jézus cselekszik, biztosan, hitelesen. S amikor ugyanez a szolga Krisztus nevében azt mondja: ,,Ez az én testem'', a kenyér színe alatt felismerjük a valóságosan jelenlevô Urat. Mi is felismerjük a ,,kenyértörésben'' eukarisztikus értelemben, bármilyen jelentést is adnak a szövegmagyarázók ennek a kifejezésnek az emmauszi tanítványok konkrét esetében. Sôt, ezeket a szentségeket nem szabad a hét szentségként elismert jelek összességére szűkíteni. Az egész egyház jel. Amikor a liturgikus gyülekezetben Isten igéjét hirdetik, felismerjük a feltámadt Jézust, aki szól hozzánk. Sôt, maga az egyházi közösség mint olyan az Atya jobbján ülô Krisztus jelenlétét közvetíti nekünk. Engedtessék meg, hogy idézzük egy hitoktató megjegyzését: ,,Vitatkozunk egyik vagy másik hittankönyv értékérôl. A legjobb hittankönyv -- annyira jó, pótolhatatlan -- annak az egyházi sejtnek a keresztény élete, amelyikhez tartozik a gyermek: a család, a plébános vagy más csoport. Itt lép érintkezésbe az Úr élô gondolatával, szeretetével és életével''. Ez visszavezet bennünket Terézhez, a testvérek szolgálatához és az engedelmességhez. Testvéreink arcát veszed kölcsön, Urunk, amikor szólsz hozzánk: inni kérsz tôlünk, mint a szamárisi asszonytól, vagy feletteseinken keresztül parancsot adsz erre vagy arra. Biztos, hogy az engedelmesség és a szolgálat még a kármelita vagy trappista apácát is -- nem szólva a családanyáról! -- gyakrabban és hosszabb idôre viszi a fazekak közé, mint az imádságba. Elôttetek megy Galileába, ott majd viszontlátjátok (Mk 16,7). Földi tartózkodásod idején Urunk, Júdea a ,,tiszták'' országa volt. Galilea, amelybe pogányok is keveredtek, gyanús vidék volt: a farizeusok és írástudók szemében onnan nem jöhetett próféta (vö. Jn 7,41). Jó, ha mindannyian megkérdezzük magunktól: ,,Hol vannak modern Galileáink?'', ahová imádságaink vagy lelkigyakorlataink után visszatérünk. Ott jársz elôttünk és ott vársz bennünket, Urunk. ======================================================================== 15. napMilyen békét és nyugalmat élvez az én lelkem Ó ki tudná azt Méltóságodnak megfelelô módon elmondani, hogy milyen békét és nyugalmat élvez az én lelkem! Bizonyos már afelôl, hogy el fogja érni Istennek boldogító látását, annyira, hogy úgy érzi, mintha már megadta volna neki a mennyországra vonatkozó birtokjogot, bár még nem annak élvezetét. Úgy van vele, mint az, akinek valaki nagy jövedelmet biztosított, s errôl teljesen hiteles írást adott, azzal a megszorítással, hogy azt csak egy bizonyos idô múlva kezdi majd élvezni, egészen addig tehát csak a birtokjoga van meg, s még nem veheti fel a pénzét, bár az már az övé! (...) Most már nincs úgy alávetve a földi élet nyomorúságainak, mint volt annakelôtte. Mert bár talán több mindenen megy keresztül, úgy van vele, mintha ezek a bajok már csak a ruháját érintenék. A lelke mintha valami erôs várban laknék és onnét uralkodnék, nem veszti el nyugalmát. Ez a biztonsági érzés azonban legkevésbé sem szünteti meg benne azt a gyermeki félelmet, hogy valamiképpen meg ne bántsa Istent, s abbeli gondosságát, hogy elkerül jön mindent, ami neki visszatetszhetnék. Sôt ellenkezôleg, a lélek e tekintetben még sokkal óvatosabb, mint valaha. (...) Lelkem tökéletes békét élvez. Sem öröm, sem fájdalom nem képes hosszabb idôre megzavarni benne a három isteni személynek kétségtelen jelenlétét. Világosan tapasztalja önmagán azt, amit Szent János evangélista mond arról, hogy Isten lakást vesz a lélekben (vö. Jn 14,23) éspedig nem csak kegyelme révén, hanem mert éreztetni akarja vele a jelenlétét. Ez kimondhatatlan lelki kincsekkel jár (...). Ez az állapot úgyszólván teljesen állandó, kivéve olyankor, ha a betegség igen kínos. Néha ugyanis az Úristen, úgy látszik, azt akarja, hogy az ember szenvedjen belsô vigasztalás nélkül. Az akarat azonban soha, még önkéntelen indulat alakjában sem adja fel azt a vágyát, hogy Isten akarata teljesedjék benne. Ez a megnyugvás olyan erôs, hogy nem óhajtja sem az életet, sem a halált, hacsak nem olykor-olykor egy pillanatra, azért, hogy meglássa Istent. Azonban alig támadt benne az a gondolat, azonnal olyan erôsen érti a három isteni személy jelenlétét, hogy megszűnik benne a távollét okozta epedés és élni óhajt, ha Isten úgy akarja, hogy Ôneki tovább szolgálhasson. Ha pedig rajtam múlnék, hogy akár csak egy lélek is, legalább rövid idôre jobban szeresse Ôt és hívebben szolgáljon neki, nézetem szerint ezt jobban óhajtanám, mint azt, hogy a mennyei boldogságban legyek. (LSZ 6. 431-435. old.) Ezek Teréz utolsó írott sorai, ha nem számítjuk a leveleket. Valamiféle mennyei békérôl tanúskodnak, bár néhány megjegyzés mutatja, hogy még a földön járunk. Teréz sokat beszélt a békérôl. A Gondolatok az Énekek énekérôl c. írásának van egy-egy fejezete a hamis és az igaz békérôl (É 2. és 3. 327-355. old.). Mindemellett itt azt látjuk, hogy ez a béke nem tôle, Teréztôl vagy környezetétôl ered. Életének dolgai nem alakulnak feltétlenül úgy, ahogyan ô akarja. Testi szenvedései vannak. Bár az 1581-es esztendôben már kezd megvalósulni a Sarutlan Kármeliták önálló tartománya, ez nem szüntet meg minden bajt, ellentmondást. Elég, ha elolvassuk Az alapítások könyvét. Teréz maga mondja, hogy az Úr néha megengedi a belsô szenvedést vigasztalás nélkül. Röviden szólva, távolról sem idilli a helyzete. De az igazi béke amelyet az Úr megígért -- vagy az öröm, amit senki sem vehet el (Jn 16,22) -- nem abból származik, hogy az ember semmi szemrehányást sem tehet magának. Teréz egyre élesebben tudatában van bűnös voltának. Tudja, kicsoda természet szerint, és abban a félelemben él, hogy megsértheti Istent. Ez a félelem azonban nem zárja ki sem az örömöt, sem a békét, mert ezek forrása nem Teréz személye, hanem az a tudat, hogy Isten szereti ôt. Aki szeret engem, azt Atyám is szeretni fogja. Hozzá megyünk és benne fogunk lakni. (Jn 14,23) Ezt az örömöt tehát, amely abból fakad, hogy Isten szereti s benne lakik, senki sem veheti el tôle. Mert drága vagy a szememben, mert becses vagy nekem és szeretlek (Iz 43,4). Öröm, amely kitágítja a szívet, ahogyan azt már elmagyarázta Teréz, és amely éppen ezért az Úr rendelkezéseinek útján vezeti. Általában azt gondoljuk: ,,Urunk, komolyan nekikezdek, feltűröm az ingujjat, és akkor, de csakis akkor, megízlelem az örömöt, amit ígérsz.'' Ez az ember nagy tévedése, mert hajlamos rá, hogy a tájkép közepére helyezkedjen, magáénak tulajdonítsa a fôszerepet, még az Istennel való kapcsolatban is. Ilyenkor éppen fordítva cselekszünk. A zsoltáros állítja helyre a rendet: Rendelkezéseid útján akarok haladni, hiszen szívemet kitágítottad. (Zsolt 118,32) Ez a béke és öröm teszi, hogy az ember jól érzi magát a bôrében. Mint a motor amelyik simán jár, mert elegendô olaj van rajta. Azok, akik részesülnek belôle, lelkük teljes erejét képesek szembeszegezni az élet nehézségeivel. Ehhez nem szükséges, hogy az ember optimista természetű vagy -- ahogy mondják -- ,,szívós'' legyen. Mert az erô a gyöngeségben nyilvánul meg a maga teljességében -- mondja az Úr Szent Pálnak (2Kor 12,9). Szomorú, sôt depressziós alkatú emberek is tanúságot tehetnek errôl a békérôl és örömrôl, felébresztve a többiekben is a vágyat, hogy visszatérjenek a forráshoz. Mindez a menny elôíze -- mondanánk. Szentháromságról nevezett Erzsébet szerint kétségtelen, hogy a mennyet meg lehet tapasztalni már itt a földön. Filozófiai szempontból van egy alapvetô különbség: az örökkévalóságban nincs idô! Az örökkévalóság állandó ,,most'', az idô viszont a pillanatok megszakíthatatlan egymásutánja, ahol a jelen csak meghatározatlan határ a múlt és a jövô között. Mégis, amikor egy lélek valóban Istennel egyesülten él, és arra vágyik, hogy mindenben kedvére tegyen, az úton való elôrehaladásának jele az, hogy milyen fontosságot tulajdonít a jelen pillanatnak. Az éppen elôttünk álló beszélgetôtárs vagy pillanatnyi feladatunk Isten akarata itt és most. Egészen át kell adnunk neki magunkat, nem csak félig; ez utóbbi esetben ugyanis nosztalgiával sajnálkoznánk az eltűnô múlt felett, másra vágynánk vagy félnénk a közelgô jövôtôl. Egészen odaadni magunkat azt jelenti, hogy minden erônkkel igent mondunk Isten örökkévalóságára, állandó ,,most'' fára. Teljesen beleadjuk magunkat abba, amit vár tôlünk. Kívánhat-e ennél többet tôlünk? Hagyjuk, hogy ezt ítélje meg Isten, aki csupa jóság! Nyugtalanít a jövô vagy emészt a türelmetlenség? A holnap az holnap, a jövô év, az jövô év. A holnap kegyelmét nem kapjuk meg ma. Értékes kegyelem, ha az ember összhangban van a jelen pillanattal -- még akkor is, ha a jelen pillanat azt kéri tôle, hogy tervezze meg a jövô évet. Ez a kegyelem azonban rugalmasságot és készséget igényel. A jelen ugyanis minden pillanatban átadja a helyét a jövô elôreláthatatlan eseményeinek. Akkor pedig szembe kell néznünk velük, rugalmasan, ahogyan a versenyló engedelmeskedik a lovas gyeplôvel, zablával, sarkantyúval adott legkisebb jelzéseire is. Más szavakkal, állandóan készen kell állnunk arra, hogy ha az engedelmesség vagy a szolgálat úgy kívánja, bármikor zavarjanak bennünket; vagy arra, hogy az események esetleg kizökkentenek a szokásos kerékvágásból, mivel a várttal ellenkezô módon hatnak ránk és számos területen odavezethetnek, hogy elégessük, amit imádtunk; csak Istentôl függjünk feltétel nélkül és ne attól, amilyen elképzeléseket mi próbálunk alkotni róla. Ha hajlunk a Szentlélek legkisebb fuvallataira is, vele együtt hibátlan csapatot alkotunk. Ez a hajlékonyság nem könnyű. Megkülönböztetést követel. De ha az ember szokásává válik, ez az, ami szentté teszi a kanonizált szenteket, mint például Lisieux-i Terézt és kis útját és azokat a tömegeket, akiket szintén szentté lehetne avatni. Egészen csatlakoznak Isten akaratához, mi mást kérhetne még tôlük? Ha azután eljön értük, karjaiba vetik magukat! Van, ami csak ritkán és kivételes kegyelemben lehetséges, de nem tilos, hogy törekedjünk rá. És talán sikerülhet is, legalábbis idônként. Lelkem tökéletes békét élvez. Sem öröm, sem fájdalom nem képes hosszabb idôre megzavarni mondja Teréz. Szent Pál ugyanezt mondta: Ha Isten velünk, ki ellenünk? (Róm 8,31) Könnyen megértjük, hogy Teréz, életének utolsó éveiben magára vonatkoztatta az alábbi híres versszakot, ami egész lényét összefoglalja: Semmi se nyugtalanítson, Semmi ne rémítsen. Minden elmúlik, Isten nem változik. A türelem mindent elnyer. Aki Istent birtokolja, annak semmi sem hiányzik. Isten egyedül elég. Ezeket a sorokat a breviáriumában találták halála után. Javasolhatnánk-e jobbat utolsó imaként vele együtt most, amikor végére érkeztünk a társaságában töltött tizenöt napnak? Jean Abiven: Látogasd meg önmagad! Lelkigyakorlat Avilai Szent Terézzel Jean Abiven, a kármelita nôvér lelkigyakorlatát tartalmazza a könyv. Az Olvasó tizenöt napot tölthet el Avilai Szent Terézzel, pontosabban Teréz segítségével az Úr társaságában.